Érthető, hogy sok környékbeli nem akar NATO-radart a Tubesre. Érthető, hogy nem akarja kockáztatni, hogy radarsugárzást kapjon, vagy hogy katonai célponttá váljon. De ha jobban belegondolunk, ők – akarva-akaratlan – azért küzdenek, hogy (nem kívánt, de nem is teljesen kizárható esetben) Magyarország más lakosai váljanak sugárszennyezetté, illetve katonai célponttá. Mert ha ennek kockázatát esetleg sikerülne is elkerülni a Tubes környékieknek, Magyarországnak nem sikerülhet. Magyarország nem tudja teljes bizonyossággal elkerülni sem a radarsugárzás ártalmainak, sem a hadicsapás következményeinek veszélyét. Ezeknek a kockázatoknak a vállalását egyszer már megszavazta az ország. Lehet, hogy nem tudott róla, de megszavazta.

Az ország lakossága megszavazta Magyarország csatlakozását a NATO-hoz. Ezzel megszavazta, hogy Magyarország területén felépül három lokátor.

Megszavazta, hogy NATO-bázis működik Taszáron.

Megszavazta, hogy – Magyarország légterét átengedve – segítjük, hogy magyarokat bombázzanak Jugoszláviában.

Megszavazta, hogy magyar katonákat vigyenek Afganisztánba, magyar katonák haljanak meg Irakban.

Magyarország lakossága mindezeket megszavazta, és mindazokat a további következményeket megszavazta, amelyekről ma még nem is tudhat. Mert csak ezután fog kiderülni, hogy még mi mindent szavazott meg.

Akiben az egyéni önzésen felülkerekedik a nemzeti érzés, annak amellett kell érvelnie, hogy – ha már így alakult – ne máshová, hanem az ő lakóhelyének közelében épüljön föl a harmadik NATO-radar. ("A szomszéd tehene dögöljön meg!"? A ránk dobott csóvát – a liberális szabadságfelfogás nevében – továbbdobjuk a szomszéd házára?) Azért kell fellépnie, hogy ha valamilyen sajnálatos esemény bekövetkezne, akkor ne ártatlan nemzettársai, hanem ő és családja váljon sugárfertőzötté, illetve katonai célponttá.

Ha viszont nem akarja elfogadni sem közvetlen családjának, sem távolabbi nemzettársainak veszélyeztetését, akkor egyet tehet: azért küzd, hogy Magyarországon egyáltalán ne működjön NATO-radar. A tubesi lokátor következetes ellenzőinek azon kell munkálkodni, hogy Magyarország kilépjen a NATO-ból.

2007. április 6.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés Környezetvédő Csoportja (BAL-Zöldek)

A fejlett országok elöregedése, a tartósan alacsony születésszám vagy a bevándorlás olyan kérdések, amelyeket a publicisztikából – legalábbis címszavakban – jól ismerünk. A tanulmány kísérletet tesz arra, hogy tudományosan járja körül e témát, illetve bemutassa a leginkább célországoknak számító európai államok bevándorlási és integrációs politikáját. Európában hagyományosan erős a nemzeti kulturális identitás, és sokan attól tartanak, hogy egy nyitottabb bevándorláspolitika finanszírozhatatlanná tenné a jóléti rendszereket. Amerika munkaerőpiaca nyitott, s az "amerikai álom", úgy tűnik, több bevándorlót is vonz az Egyesült Államokba, amely azonban, európai értelemben, sosem volt "jóléti állam". Az amerikai modell mégis tanulságos lehet Európa számára, ha meg akarja őrizni jóléti vívmányait.

Általános az egyetértés abban, hogy az USA mindig is szívesen fogadta a bevándorlókat, hiszen a bevándorlás révén megerősíthette alapértékeit és alapvető meggyőződését, megszilárdíthatta nemzeti azonosságtudatát, mely szerint az Egyesült Államok olyan ország, ahol nagyra értékelik az egyén szabadságát és választási lehetőségeit, s ezzel egyidejűleg a bevándorlás az ország számára létfontosságú munkaerőt is biztosítja. Ez az önmagát a "bevándorlók nemzetének" tekintő ország a 19. században nagyszabású, gyors fejlődést futott be, s előbb az európai, később más kontinensekről érkezők millióit olvasztotta be a társadalomba. Noha a fenti kép nagyjából megfelel a valóságnak, nem ad számot sem azokról a korlátozásokról, amelyek egyes nemzetiségekre vonatkoztak (arra hivatkozva, hogy a legelsőnek betelepült európai "őslakosok" védelmét szolgálják), sem arra nem ad választ, hogy az új betelepülők hogyan is integrálódhattak abba a közegbe, amely elsődlegesen angolszász protestáns nemzetként formálódott meg. A polgárháborút megelőzően az ír katolikusok és a németek beáramlása, 1890 és 1920 között pedig az egyre számosabb dél- és kelet-európai etnikai bevándorlóval, majd a kínaiakkal szemben alkalmazott korlátozó politika a húszas évekre odavezetett, hogy a hatóságok nemzeti hovatartozás alapján kvótákat állapítottak meg. A hatvanas évek emberjogi harcoktól fűtött időszakában újra teret nyert a nyitottabb befogadási politika, ennek következtében eltörölték a nemzetiségi kvótákat és diszkriminációt. Hogy kik és milyen körülmények között vándoroltak be az Egyesült Államokba, annak számos, előre nem látható következménye volt, s ez arra a következtetésre késztette a politikusokat, újságírókat és tudósokat, hogy javasolják a korábbi bevándorlási gyakorlat felülvizsgálatát. A menekültek, az alulképzettek, de legfőképpen a családegyesítés miatt érkező menedékesek befogadása azt eredményezte, hogy Ázsia, Latin-Amerika és a Nyugat-indiai-szigetek a bevándorlás jelentős új forrásaivá léptek elő, s nyomukban migrációs folyam és gyorsan fejlődő támogató hálózatok keletkeztek. Fennáll annak a lehetősége, hogy 2050-re a fehérek országosan kisebbségbe szorulnak. Az utóbbi években a bevándorlási politika toleráns maradt ugyan, de a külpolitika, a nemzeti érdekek és az ideológiai részrehajlás erősen befolyása alatt tartotta. Az emberjogi aktivista csoportoknak a közvéleményt mozgósítva sikerült amnesztiát kiharcolnia hárommillió illegális bevándorlónak, bár a törvénykezés csak jelentéktelen szankciókat helyezett kilátásba azon munkaadókkal szemben, akik törvényt szegve illegális bevándorlókat foglalkoztatnak.¹ 2001. szeptember 11. óta bürokratikus huzavona és szigorúbb szabályok érvényesülnek a muzulmán országokból érkező diákokkal, menekültekkel, de tulajdonképpen minden muzulmánnal szemben. A Világkereskedelmi Központ ellen intézett korábbi, 1993-as támadás után is megszigorodtak a szabályok: a menedékkérők munkavállalási és segélykérelmeit csak a belépésüktől számított hat hónap elteltével bírálták el. Jelenleg a kongresszusban ötletszerűen próbálnak foglalkozni azokkal a javaslatokkal, amelyek a mintegy 12 millió – többségében mexikói – illegális bevándorló státusát szabályoznák, esetleg szankciókat alkalmaznának eltávolításuk érdekében, s egyidejűleg vendégmunkás-programot indítanának be az országba lépésre várakozók számára. Az amerikai helyzet hasonló vitákat indított el Európában, melyek az ottani vitapontokat és koncepciókat visszhangozzák mind a bevándorlás eredményezte demográfiai változások elemzése, mind az újonnan belépők társadalmi integrációjának mechanizmusai tekintetében. Az Egyesült Államok alapítása óta, azaz több mint kétszáz éve sok európai úgy tekintett az USA-ra, mint mindannak a megtestesítőjére, ami Európát nem jellemzi, és amilyennek szerintük Európának lennie kellene. Az Egyesült Államokat olyan országnak látták, amely vélemény- és gondolatszabadságot biztosít a könnyen megszerezhető tulajdon lehetőségén túl; ahol az alkotmány a zsarnoksággal szemben védelmezi az egyéni jogokat, s ennek alapját a független bíróság által ellenőrzött demokratikus kormányzati normák jelentik. Ahogy a 20. századi európai háborúk korszakával eltűnt az európai dinasztikus örökség jó része, Európában a konszenzuális jogon alapuló demokratikus-alkotmányos hatalomforma lett irányadó. Ugyanakkor, persze, Európa – az USA-tól eltérően – már a 16. századtól a bevándorlás célpontja volt, e kontinens lakosai gyarmatosították a világot gazdasági fejlődésük, a kormányzati szolgálatban, a kereskedelemben, a kézműiparban vagy a mezőgazdaságban betöltött társadalmi státusuk érdekében. A 19. században a birodalmak fejlődése elősegítette Európa ipari országainak gyors növekedését, miközben egyfajta visszavándorlási folyamat is végbement, mint például az íreknek Angliába vagy az olaszoknak Franciaországba való áttelepülése. A második világháború után a szétzilált európai gazdaságok újjáépítésük érdekében munkaerőt importáltak a gyarmatokról, illetve vendégmunkásokat fogadtak más országokból. A korábban soha nem tapasztalt gazdasági fejlődés a háború után – amelyhez még a növekvő gazdasági várakozások és az emelkedő életszínvonal is társult – biztosította az európai expanzionista jóléti állam egyik meghatározó célkitűzését, a bölcsőtől a sírig tartó biztonságot. Az 1973-74-es olajválság véget vetett a fejlődésnek, és áldozatául esett a legális alanyi jogú bevándorlás is – csak a családegyesítés maradt kivétel. A gyarmatosítás korszakának leáldozása, valamint a hidegháború végleges lezárulása egyben a bevándorlás új formáinak lehetőségét teremtette meg – a családegyesítés folytatódott, a globális válságok elől menekülők pedig menedékre találhattak.

Miközben az Egyesült Államok liberalizálta bevándorlási törvényeit, Európában sokkal erősebben jelentkeztek a kivételes és korlátozó programok. Jagdish Bhagwati meggyőződéssel vallja, hogy az amerikai dinamizmus és felülmúlhatatlan gazdasági növekedés az USA-nak a bevándorlókhoz való, sokkal pozitívabb viszonyában gyökerezik, mivel az ország ennek révén alakította ki sokarcúságát és azt az állandó képességét, hogy aránytalanul nagy százalékban tudja magához vonzani a tehetséges (és kevésbé tehetséges) embereket a világ minden tájáról.² Bár a kontraszt élesnek látszik, mégis szükséges a kivételesség hangsúlyozása az amerikai gyakorlat tekintetében – némi pontosítással együtt. Az Egyesült Államok a széles körben elterjedt felfogással ellentétben nem volt mindig olyan nyitott és zavartalanul következetes a bevándorlókhoz és menekülőkhöz való viszonyát tekintve. Például az 1996-ban végrehajtott törvénykezési lépés, amely megszigorította a bevándorlók jóléti juttatásokhoz való hozzájutásának feltételeit, bizonyos kétségeket ébreszt Amerika minősítésével kapcsolatban. Ugyanakkor az sem igaz, hogy Európa kitartóan és lankadatlanul elutasítóan viselkedett volna a menedékkérők és menekültek egyre növekvő hadával szemben.

Mindkét társadalomra igaz, hogy az emberjogi megfontolások és az aktív pártfogói érdekérvényesítés az alkotmány biztosította védelemmel karöltve el tudta oszlatni a nemzeti (vagy nemzetek feletti) szinteken a nacionalista reakciókat, beleértve azokat a követeléseket is, melyek – néhány kivételtől eltekintve – szigorúan ellenőrizni akarták a bevándorlást, sőt akár teljesen be is tiltani. Európa helyzete meglehetősen ironikus, mivel itt a tartósan alacsony születésszám képtelen ellensúlyozni a népesség csökkenését; a munkaképes korúak száma vagy stagnál, vagy visszaesik egyes országokban; mindehhez járul még a képzett munkaerő akut hiánya, minek következtében Európa hamarosan jóval nyitottabb bevándorlási politika alkalmazására kényszerül. Az ENSZ által kiadott A világ népességének helyzete 2002-ben című jelentés szerint a jelenlegi születési arányszámokkal számolva a ma 725 milliós Európa 2050-re 600 millió főre csökkenhet. Európában a bevándorlási politikát változatlanul az elzárkózás elvei határozzák meg, mivel a politikai többséget alkotók mind aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy veszély fenyegeti a társadalom homogenitását. A The Economist arról számolt be, hogy 1989 és 1998 között az Európai Unióba (az EU-n kívülről) és az USA-ba nagyjából azonos számú bevándoroló érkezett. Minden évben egymillió legális és félmillió illegális bevándorló lépett be az USA-ba; a megfelelő európai adatok pedig 1,2 millió legális és félmillió illegális bevándorlót említenek.³

A 21. század hajnalán, amikor a tőke, a javak, az emberek és az eszmék fokozódó globális mobilitása jellemző, szükségessé válik, hogy az európai politikusok fantáziadúsabb lépésekkel reagáljanak az egyre zsugorodó és egyre jobban elérhető világ kihívásaira. A globalizáció ugyanis inkább a megújulásra nyújt lehetőséget, semhogy a megszilárdult cselekvési formákat fenyegetné, hiszen mai világunkat mindig is jórészt az európai tapasztalatok határozták meg. Ugyanakkor a jelek ellentmondásosak, amint azt az EU kibővítése és a Törökország jövendő belépése körüli viták is mutatják. Törökország, ez a 71 millió lakosú, EU-tagságra váró ország tárgyalásokat folytat az Unióval, melyek egyszer majd a csatlakozásához vezetnek, ám addig le kell győznie jelentős európai országok kétkedését. A bírálók arra hivatkoznak, hogy Törökország megsérti az emberi jogokat, különösen a kurd nemzetiségű török állampolgárokét, és rámutatnak a kettéosztott Cipruson tapasztalható megoldatlan problémákra is. Ezenkívül sem gazdaságilag, sem politikailag nem tartják elég érettnek Törökországot a tagságra. Ám nehéz megszabadulni attól a gyanútól, hogy Németország és Franciaország a török munkások beáramlásának újabb hullámától fél, illetve azoktól a járulékos problémáktól, melyet egy Európa küszöbén fekvő, nagy muzulmán ország jelenthet. Bár Törökországnak világi államrendszere van, ennek az országnak az Európai Unióba való felvételét sokan tekintenék olyan lépésnek, amely átlép egy határt; pedig Törökország már régóta NATO-tag, és potenciálisan összekötő szerepet játszhatna a keresztény és a muzulmán világ között. Sok európai azonban még ma is inkább barikádokat akar emelni, mintsem az Európai Unióba integrálni ezt a geopolitikailag kiemelkedően fontos muzulmán országot.

Susan Martin szerint jelenleg a világ népességének mintegy 2,5%-a, azaz 150 millió ember él születési helyétől távol, s ez a szám exponenciálisan nő, hiszen a konfliktusok, a nyomor és a betegségek sok régióban továbbra sem tűntek el. A menekültek döntő hányada a fejlődő világban él és keres támaszt. Nincsenek globális intézmények, melyek az emberek mozgását szabályoznák, ellentétben a javak és a tőke áramlásával; az egyetlen ilyen szervezetnek, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának befolyása erősen korlátozott.⁴ Az ember szeretné megérteni, hogy az európaiak nagy többsége miért tekint a bevándorlásra döntően ellenséges érzésekkel, aminek következtében ellentmondásos politika formálódik ki az államok (restriktív) szintjén és az államok feletti (nyitott és szabadabb) szinteken; ez az ellentmondásos helyzet alátámasztja azt a véleményt, hogy Európa a bevándorlókat ostromlóknak, önmagát pedig fenyegetett "erődnek" tekinti.⁵ Másfelől viszont a folyamatok ellenőrzésére irányuló populista nyomás és a politikai szólamok ellenére a végeredmény, azaz a bevándorlók befogadása, nem különbözik lényegesen az Egyesült Államokétól. Hogyan is tudjuk tehát jellemezni az Európai Unió bevándorlási, illetve újabban alkalmazott menedékjogi és menekültpolitikáját? Milyen pontokon különbözik mindez az Egyesült Államok gyakorlatától, és az EU milyen specifikus politikát folytat annak érdekében, hogy bátorítsa vagy elriassza a letelepülni szándékozókat? Lehetséges-e a közös fellépés, miközben az ellenőrzést szorgalmazó politikai nyomás egyre erősödik mind az USA-ban, mind az EU-ban, és a fokozódó globális kölcsönös függések elkerülhetetlenné teszik a sokoldalú megoldásokat? E kérdések megválaszolásához az alábbi szelektív, vázlatos, az Európai Unió néhány tagállamának gyakorlatát összehasonlító elemzés felvázol néhány közös témát, melyek egyre inkább egységesítik ezeket az államokat, hiszen a bevándorlás az Európai Unió egyik legégetőbb, kulcsfontosságú politikai problémája.

A bevándorlás Európában: általános tendenciák és vázlatos, szelektív, összehasonlító országelemzés

A történelemben nem volt (ma sincs) olyan európai ország, amely a bevándorlás révén tudatosan egy etnikailag sokszínű társadalmat akart volna kialakítani. A munkaerőhiány mára azonban előre nem várt következményekkel járó változatos etnikai közösségek kiformálódását eredményezte. Hogy az emberek miért települnek át egy másik országba, azt kiterjedt tudományos felmérések igyekeznek megfejteni; ezekből feltárulnak egyfelől azok a tényezők, amelyek lakóhelyük elhagyására késztetik az embereket, így mindenekelőtt az alacsony életszínvonal, az életkörülmények javíthatóságának hiánya, a politikai elnyomás és a gyenge államszervezet; illetve azok a tényezők, amelyek viszont az új helyszínre vonzzák őket, mint például az aktív munkahelyek, a földszerzés lehetősége és az egyéni szabadság. A felmérések e megállapításai rendszerint ahistorikusak és individualisták, mivel a maximális hasznosság elvének egyszerű kiadás-bevétel elemzésén alapulnak, majd pedig neoliberális elmélettel fűszereznek.⁶ Tény, hogy akik az elvándorlás mellett döntenek, általában nem a legszegényebbek, és tipikusan a gyarmati, kereskedelmi, nyelvi vagy kulturális kapcsolatok által meghatározott, már korábban meglevő kapcsolataikat használják ki ilyenkor. Hogy csak egyetlen szemléltető példát hozzunk, sok algériai, aki korábban Franciaországért harcolt vándorolt ki az anyaországba a hatvanas években (harkik); magukat teljes jogú francia állampolgároknak tekintették, igaz, Franciaországban meglehetősen vegyes érzésekkel fogadták őket.

A bevándorlást alapvetően meghatározó másik tényező az állami politika. Alapja soha nem egyszerű hasznossági számítás, hanem mindig a szélesebb értelemben vett demográfiai tényezők és a nemzetek közötti kapitalista piac dinamikájának függvénye. A menekültpolitika lényegileg függ továbbá az 1951-es genfi egyezményben és az 1967-es jegyzőkönyvben megfogalmazott emberjogi megfontolásokból következő nemzetközi normáktól és megállapodásoktól, melyeknek alapelve a kiutasítás tiltása – vagyis az, hogy az embereket nem lehet visszaküldeni oda, ahol üldöztetésben van részük -, s ez az alapelv ma már minden államra nézve kötelező. Az "üldöztetéstől való alapos félelem" elve nem nevezi meg az üldözőt. Ez az oka annak, hogy sok európai ország úgy értelmezi ezt az elvet, hogy az csak az állam általi üldözésre vonatkozik, de nem terjed ki a polgárháború vagy a felekezeti üldözés áldozataira. Az Egyesült Királyság kivételt jelent, mert azokra is kiterjeszti ezt az elvet, akik polgárháborús viszonyok elől menekülnek. Közvetlenül a második világháború befejezését követően menekültek áradata érkezett Európába. Kevesen számítottak arra, hogy az 1990-es években négymillióan kérnek menedéket elsősorban a balkáni országokból, Ázsiából, a Közel-Keletről és Afrikából – a fentebbi sorrendnek megfelelő (csökkenő) arányban.

A migráció elmélete figyelembe veszi mind a makro-, mind a mikrotényezőket: a korábbi államközi és piaci kapcsolatokat, melyek egyidejűleg vannak jelen az informális hálózatokban is, s amelyek főképpen a fiatal, gazdaságilag aktív munkások migrációját határozzák meg. Néhányan csak ideiglenes munkalehetőséget vagy elhelyezést szeretnének, s bevételeik jelentős hányadát visszaküldik szülőhazájukba; mások ezzel szemben a tartós letelepedést részesítik előnyben – ebben az esetben összetartó közösségek fejlődnek ki, amelyekben a végső cél a befogadó ország állampolgárságának megszerzése. A hetvenes évekig például a mediterrán országokból a képzetlen munkaerő nagy tömegei vándoroltak át a prosperáló iparral rendelkező Északnyugatra, ám ez a folyamat jelentősen lelassult, ahogyan a gazdasági fejlődés és a demokratizálódás Délen is kezdett teret nyerni. Ugyanakkor tény, hogy jó néhány, a volt gyarmatokról vagy Törökországból származó bevándorló a fejlett ipari országokban vert gyökeret, megteremtették saját állandó közösségüket, házastársukat pedig a szülőhazájukból választották. Az 1980-as évek végére és az 1990-es évek elejére az összeomló kommunista rendszerekből való elvándorlás, tehát a Keletről Nyugatra tartó vándorlás Németországot tette kitüntetett befogadó országgá, mert a bevándorlók többsége vagy etnikai német, vagy a balkáni háború áldozata volt. Egy másik, egyre növekvő számú csoportot azok alkottak, akik – mivel illegálisan akartak belépni az EU országaiba – az embercsempészek közreműködésének szolgáltatták ki magukat; nem is véletlen, hogy az embercsempészet kitűnően szervezett "üzleti" vállalkozássá nőtte ki magát. John Salt kutatásai szerint 1993-ban mintegy 100 000 és 220 000 közé tehető azon illegális bevándorlók és menekültek száma, akik megfordultak az embercsempészek kezén.⁷

Egy további döntő mozzanat a kiinduló országba visszatérők mozgása, miután a szezonális és ideiglenes munkatípusok időszaka véget ér. Ez diákokat vagy vezérigazgatókat éppúgy érinthet, mint szakképzetlen mezőgazdasági munkásokat. A migráció sajátos formái olyan változatosságot mutatnak, mint maguk a kiválasztott országok, mint a tényleges egyéni élettörténetek és motivációk. A migráció fogalma nem tűri a merev meghatározást, minthogy dinamikus és cseppfolyós jelenség, melyre állandó hatással van a bevándorlás nemzeti ellenőrzési kontextusa és a tágabb, globális mozgások, melyeket egyetlen ország sem képes önállóan befolyásolni. Ez magyarázza a nemzetek feletti szervezetek – mint amilyen az Európai Unió is – növekvő jelentőségét a migráció jelenségéhez való következetes viszony kialakításában és harmonizálásában. A bevándorlás problémájának tapasztalatai az EU tagállamain belül lényegesen eltérő képet mutatnak, akárcsak az állampolgárság fogalmának meghatározása, illetve az állampolgárság megszerzésének feltételei. A bevándorlás a legtöbb európai társadalomnak már sok generáció óta jellemző sajátossága, miközben mára még a hagyományosan kibocsátó dél-európai államok – Spanyolország, Görögország, Olaszország – is "de facto bevándorlási célországok" lettek. Mára ezen országok az illegális bevándorlók és illegális embercsempészet kedvelt célpontjai, mert törvénykezési gyakorlatuk lazább, gazdaságuk sokkal informálisabb, valamint azért is, mert a hivatalok tapasztalatlanságát viszonylag könnyen ki lehet használni.⁸

Franciaország

Franciaország olyan nagy gyarmatbirodalom volt, amelyet csak a Brit Birodalom előzött meg; számos francia állampolgár vett részt az ország tengerentúli gyarmatainak meghódításában és irányításában a Közel-Keleten, Afrikában és Délkelet-Ázsiában. Ráadásul a 19. század közepétől napjainkig a franciaországi munkaerőpiacot állandó utánpótlással látták el a gyarmati és tengerentúli területek, s ez a munkaerő összességében a munkásság 10-15%-át teszi ki.⁹ Különösen nagy számban érkeztek 1918 után olasz, lengyel, spanyol és belga származású bevándorlók, úgyhogy 1931-re 2,7 millió külföldi munkás, vagy másképpen fogalmazva a teljes népesség 6,6%-a élt Franciaországban.¹⁰ A nagy gazdasági válság idején 1932-ben bevándorlási kvóta szabályozta a külföldi bevándorlók számát az általános idegengyűlölet hatására. Ez a helyzet gyakorlatilag megismétlődött 1974 után, amikor az észak-afrikai Maghreb-régióból – a Franciaországba irányuló bevándorlás és letelepedés elsődleges kiinduló területéről – érkezők iránti ellenségesség szinte kézzelfoghatóvá vált a gazdasági hanyatlás időszakában, s ez aztán a bevándorlási feltételek megszigorítását is eredményezte. Noriel kutatásai azt mutatják, hogy az utóbbi harminc évet vizsgálva a franciák egyharmadának külföldi származású volt vagy az egyik szülője, vagy egy nagyszülője, s ez hasonlít az USA-ban tapasztalható helyzethez,¹¹ ahol minden ötödik gyerek egy bevándorlónak a fia vagy lánya. Az 1980-as évektől, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos módon egyre nehezebb Franciaországba bejutni, megsokszorozódott a politikai menedékjogot kérők száma. Amikor viszont egy idő után ez a befogadási forma is szigorúbb szabályozás alá esett, a kétségbeesett emberek illegális megoldásokhoz fordultak, s az informális, kevésbé ellenőrzött gazdaságban kerestek munkalehetőséget.

Öt éven belül harmadszor, 1945 óta pedig huszonhatodik alkalommal módosította a francia parlament a belépés és tartózkodás feltételeit szabályozó törvényt. A jelenlegi francia bevándorlási gyakorlat alapját az 1998-as Chevénement-törvény képezi, ami úgy próbálja fenntartani "a társadalmi egyensúlyt", és szavatolni "az értékek megőrzését", hogy liberális megközelítésben újrafogalmazta a vízumelőírásokat, és egyértelműen felsorolta azokat a körülményeket, amelyek miatt a befogadási kérelem elutasítható – beleértve a közel 68 000 illegális vagy rejtőző bevándorló (sans papiers) helyzetének a szabályozását. Az állampolgárság ius soli (azaz területi) alapja biztosítja, hogy bárki, aki Franciaország területén született, öt év után automatikusan megkapja az állampolgárságot, bár ez a jog mostanában elég erősen erodálódik. A jelenlegi viták főképp az illegális bevándorlókra koncentrálnak, akik jórészt elutasított menedékkérők vagy papírok nélküli munkavállalók, többségükben egyébként arab származásúak. Annak ellenére, hogy sok éve élnek Franciaországban, és az adókat is tisztességgel fizetik, semmilyen törvényileg biztosított joguk nincs, és széles körben tekintenek rájuk úgy, mint a francia állam egyetemes köztársasági értékeit veszélyeztető elemekre. A The Economist egyik riportja beszámol arról, hogy mintegy 400 000 ember vár további amnesztiára, közülük jó páran politikai tiltakozó mozgalmakban is részt vesznek, hogy felhívják a figyelmet sérelmeikre. Ha ez nem jár sikerrel, akkor a következő lehetőségeik vannak az országban maradásra: ha az illegális bevándorló összeházasodik egy francia állampolgárral; ha súlyos betegségben szenved, ami emberiességi megfontolásokat vet fel; ha Franciaország területén születik gyermeke; ha "személyes és családi kapcsolatok" kialakítása céljára szóló vagy tíz évet meghaladó időszakra terjedő tartózkodási engedélyt szerez – mindezek esélyt adhatnak az állandó letelepedésre. Manapság sok rosszul fizetett szezonális munkára, szállodai és takarítói állásra nem akad jelentkező a 9%-os munkanélküliség ellenére sem, mert a "bennszülött" francia munkások nem hajlandók az ilyen típusú munka elvégzésére.

1998-ban a francia állampolgársággal nem rendelkezők a népesség 6,3%-át alkották, ebből hivatalosan 1,4 millió ember Algériából, Marokkóból és Tunéziából érkezett. Philip Muus felhívja a figyelmet arra, hogy a bevándorlókkal és leszármazottaikkal kapcsolatos fenti adatok meglehetősen hiányosak, mert nem számolnak a korábbi honosítás adataival.¹² Franciaország muzulmán népessége közel ötmillió főt számlál, bár erről nem állnak rendelkezésre hivatalos adatok. A banlieues-ben – vagyis a nagyvárosokat övező lepusztult külvárosokban, ahol sok bevándorló él – tapasztalható feszültségek és időnkénti zavargások közhelyszámba mennek. 2005 őszén súlyos zavargások gyakorlatilag az egész urbánus Franciaországot megrázták, s ezek az események a figyelmet a faji kirekesztés és a fiatalok körében tapasztalható munkanélküliség problémáira irányították. Az algériaiakkal szemben a múltban és a jelenben is táplált gyanakvás, valamint a párizsi metróállomások ellen az 1990-es évek közepén a Groupe Islamique Armé támogatásával végrehajtott bombatámadások fokozzák a társadalom folyamatos bizalmatlanságát, s ráadásul még új tagokat is toboroznak a Le Pen-féle Nemzeti Front és a hasonló jobboldali, bevándorlóellenes pártok számára. Fennáll a gyanú, hogy Le Pen a barbár algériai háború idején (1954 és 1962 között) maga is részt vett az elfogott FNL-tagok megkínzásában, vagyis ott szerzett tapasztalatai is táplálják az Algérie Francaise iránti nosztalgiáját, és szítják arabellenes rasszizmusát.¹³

A nagy gyarmattartó hatalmak, Franciaország vagy Nagy-Britannia, a második világháborút követően a bevándorlók befogadó országává váltak; ekkor ugyanis gyarmataik és volt gyarmataik biztosították az újjáépítéshez égetően szükséges munkaerőt, s ezzel is elősegítették az "anyaországok" gazdasági fejlődését. A bevándorlókat többnyire a munkaerő-hierarchia alján, azaz a rövid, szezonális munkákra, vagy a monoton, gyári tömegtermelés során alkalmazták a közmondásosan "piszkos munkakörökben", ott, ahol a "bennszülött" munkások már nem voltak hajlandók az alacsony bérekért dolgozni. A befogadó országokban különböző stratégiákat alkalmaztak az újonnan érkezettek integrálására. A franciák úgy vélték, az asszimiláció totális lesz, hiszen jogokon alapuló állampolgári kultúrájukhoz társul majd a bevándorlók részéről a francia életforma teljes elfogadása és a szabadság, egyenlőség, testvériség egyetemes republikánus értékeinek igenlése. Ám a gyakorlatban sok bevándorlót értek rossz tapasztalatok. Az észak-afrikai Maghreb-régióból származó muzulmán bevándorlók "outsider"-nek vagy kirekesztett beurnek, azaz "nem tisztavérű franciának" érezték magukat Franciaországban, mely névlegesen keresztény, ám világi társadalom.

A 2004-es törvény, amely megtiltotta a muzulmán lányoknak a fejkendő viselését, látszólag azzal a céllal készült, hogy kitiltson "mindenféle vallási jelvényt az állami iskolákból", s ezzel védelmezze a francia állami iskolák világi szellemét a vallás – mindenekelőtt a politikusok szerint elsődlegesen veszélyes militáns iszlám – támadásaival szemben. A 2004-es törvény szerepe továbbá abban áll, hogy védelmezze a specifikusan francia életformát, és lehetőség szerint semlegesítse a szélsőjobb jelentette veszélyt.¹⁴ A Muzulmán Hit Francia Tanácsa elnevezésű nemrég alakult szervezet eredeti célja szerint egyesíteni kívánt minden muzulmánt, hogy hivatalosan is képviselje őket, ám e kezdetben hangoztatott célját hamar megcsúfolta: a választott mérsékeltek és a radikálisok között belharcok robbantak ki. A francia hatóságok szigorúan végrehajtják a törvény előírásait, melynek következtében nem egy imámot utasítottak ki a gyűlöletbűnözés vétsége miatt, hiszen a civil szabadságjogok és a biztonság közötti kényes egyensúly megőrzése a lehető legfontosabb cél. Ha a francia gyakorlatot a britek által követett multikulturális megközelítéssel vetjük egybe, azt látjuk, hogy a brit módszer viszont túlzottan megosztja a közösséget, s mint ilyen, nem alkalmas a faji viszonyrendszerek közötti közvetítésre. A franciák szerint a brit megközelítés faji, etnikai és kulturális téren potenciális "balkanizálódást" eredményezhet. Tény, miként Jeremy Harding is bizonyítja, hogy a legtöbb európai azzal vádolja a kulturális sokszínűség eszményét végsőkig vivő amerikai multikulturális modellt, hogy az individualista, kapitalista, önerőből boldoguló etikán alapul, amely anyagi javakért folyó, erősen átpolitizált csoportokon belüli harcokat szül, míg a városok lakosságát etnikai/faji és osztálymegoszlás szerint szélsőségesen szegény és szélsőségesen gazdag csoportokra szabdalja szét.¹⁵ Franciaországban a 2005-ös zavargások óta széles körben elfogadott az a felismerés, hogy a munkahelyek, a lakásviszonyok és a politikai képviselet terén pozitív lépésekre van szükség, s hogy a diszkrimináció és az intézményi rasszizmus elleni fellépésnek együtt kell járnia az etnikai kisebbségek soraiból szerveződött, a kisebbségeket értő rendőrség kialakításával. Az önmagukért való színvak megoldási kísérletek sehová sem vezetnek.

Nagy-Britannia

Lévén az angol régi tengerésznemzet, Nagy-Britannia mindig is többé-kevésbé nyitva állt a világ előtt. Így például a 17. században több ezer – franciaországi üldöztetés elől menekülő – hugenottát fogadott be. A hajdani Brit Birodalom, amely virágkorában a Föld egyötödét ölelte fel, területéhez tartozó bármely állam polgára a korona "alattvalója" volt, s mint ilyen szabadon léphetett a brit földre. Ám amikor az első világháború előtti években 120 000 – az oroszországi pogromok és a lengyelországi antiszemitizmus elől menekülő – zsidó telepedett be (főképp) a londoni East Endre, akkor a birodalom meghozta első megszorító intézkedéseit. Az második világháborút követően, az 1960-as években a Brit Nemzetközösség területéről – vagyis a volt Brit Birodalom korábbi gyarmati országainak újabb fekete régióiból – származók bevándorlását szigorúan korlátozták. Az 1971-ben hozott törvények szerint a "lakóhelyválasztás joga" lehetővé tette az ország területére való belépést, de nem járt állampolgársággal. Az úgynevezett származási kapcsolat (patrial link) fogalma állampolgárságot biztosít azoknak, akiknek "lényegbevágó kapcsolatai" vannak az Egyesült Királysággal, és implicite azoknak is, akik a régi (fehér) Nemzetközösségből származnak. E törvényi lépés közvetlenül azokra a populista követelésekre válaszolt, amelyek a színes bőrű bevándorlók növekvő áradatának korlátozását sürgették a kormány aktív foglalkoztatáspolitikai lépéseivel szemben. A kormányzat ugyanis ezáltal próbálta megoldani az állami egészségügyi szolgálatnál és a londoni közlekedési vállalatnál tapasztalható súlyos munkaerőhiányt. Joppke lesújtóan kommentálja e fejleményeket: "A leszármazási törvénycikk a Brit Birodalom bosszúja, ami a faji megkülönböztetés vírusát a brit bevándorlási törvény zsigereibe ültette bele."¹⁶ 1981-re a brit állampolgárságra jogosultakra eltérő státusok bonyolult és szövevényes szabályai vonatkoztak, és az eredetileg ius soli alapú meghatározást a ius sanguinis elemeivel egészítették ki, vagyis a lakóhelyi minősítés korábbi, alapvető szerepét a vérségi kapcsolatok eleme vette át. Így aztán a korábban törvényileg automatikus állampolgári jogokkal rendelkezők kirekesztése tovább folytatódott; először az 1970-es években alkalmazták Kelet-Afrikából elszármazott ázsiaiakkal szemben, legutóbb pedig 1997-ben, amikor Hong Kong visszatért Kínához, és Hong Kong-i kínaiak akartak Britanniába települni.

Ezekről a főként konzervatív kormányok által hozott törvényi változtatásokról tagadhatatlanul lerí a háttérben munkálkodó politikai megalkuvás és a kettős erkölcsi mérce. A munkáspárti kormányok ezzel szemben számos faji megkülönböztetést elítélő törvényt hoztak; 1976-ben hozták létre többek között az esélyegyenlőség javítása érdekében a Faji Egyenlőség Biztosságát, melynek az a feladata, hogy támogassa az újonnan alakult kisebbségi közösségeket. Amikor ezeket a törvényeket bevezették Nagy-Britanniában, jóval megelőzték a többi európai állam törvénykezési gyakorlatát, hiszen ezekkel a törvényekkel a multikulturális társadalom mellett tették le a voksot, azaz amellett, hogy a bevándorlók eredeti kultúrájának elfogadásához nincs szükség olyan integratív alkalmazkodási módszerekre, amelyeket a befogadó társadalom jórészt elvár. Való igaz, ha egyszer valakit Nagy-Britannia legálisan befogadott, akkor az állampolgárságot gyorsan és könnyen megkapta; erre az volt a hivatalos magyarázat, hogy a belépés ellenőrzése és korlátozása szükségszerű feltétele annak, hogy a jó hazai faji viszonyok kialakuljanak, vagyis ezáltal biztosítható, hogy a különböző származású emberek majd békességben élnek egymás mellett. Az 1980-as évek elején azonban Brixtonban és Toxtethben súlyos zavargások robbantak ki, azóta viszont az Egyesült Királyságban csak elvétve került sor hasonló zavargásokra, egyrészt mert a kormánynak a kapcsolatok javítása érdekében tett erőfeszítései eredményre vezettek, másrészt pedig azért, mert minden párt egyetért abban, hogy továbbra is fenn kell tartani a szigorú belépési szabályozást, amely viszont eloszlatta a nacionalista jobboldal félelmeit. Ugyanakkor azonban számtalan kérdéskörben folynak komoly viták. Ez a helyzet például az 1999-es Macpherson-jelentés körül, ami a rendőrség felderítő munkájának hiányosságait tárta fel többek között egy fekete bőrű tinédzser halálának körülményeivel kapcsolatban (a jelentés szerint a fiú "a rendőrség intézményi rasszizmusának" esett áldozatul); de vita folyik a Salman Rushdie-ra kimondott fatváról, iszlám átokról; valamint a nemrégiben az északi ipari városban, Oldhamben fiatal muzulmánok kezdeményezte zavargásról, ahol a résztvevők a munkanélküliség, a diszkrimináció és a lakóhely szerinti szegregáció sújtotta, elviselhetetlen helyzetük ellen tiltakoztak. Egy, az Egyesült Királyságra jellemző, a helyzetet súlyosbító tényező (melynek vannak érdekes párhuzamai Spanyolországban és Belgiumban) a "britség" kérdéséről zajló vita; eszerint ma "britnek lenni" annyi, mint pozitívnak, befogadónak lenni, és segíteni a bevándorlókat abban, hogy sokszínű kulturális identitásukat megőrizhessék – szemben a kisebbségi nacionalizmusok kirekesztő meghatározásaival, amit az elmúlt évtizedekben a skót, a walesi vagy az ír katolicizmus képviselt.¹⁷

Az első bevándorlási hullám 1962-ben ténylegesen lezárult, eltekintve persze a szigorúan meghatározott családegyesítéstől és a politikai menekültek befogadásától. A későbbi törvénykezés, mint például az 1999-es bevándorlási és politikai menedékjogi törvény célja e kétféle indíttatású betelepülés integrálása volt, különösen pedig a politikai menedékjog feltételeinek tisztázása, ami korábban egyre súlyosabb "problémaként" jelentkezett az igazságosabb, gyorsabb és szilárdabban megalapozott ellenőrzés hiányában. A jogok és az ellenőrzés nagyrészt továbbra is a belügyminisztérium feladata, mint például a "kivételes tartózkodási engedély", vagy ahogyan ma nevezik, az egyes politikai menedékjogot kérők "emberiességi oltalmazásának" megadása. 2000-ben életbe lépett az emberi jogok törvénye (amely az emberi jogok európai egyezményének alapvető elveit foglalja magába), amellyel a brit törvények a jogorvoslat jogát is biztosítják, mert az elutasított ettől kezdve bírósághoz fordulhat.

A menekültstátusról a brit politika éles vitákat folytat, s az egymást váltó kormányok számításba veszik európai partnereik tapasztalatait. Németországban például sok esetben érte súlyos atrocitás a külföldieket az egyesülést követően, különösen az elszegényedett és gazdasági összeomlás fenyegette keleti országrészben. Franciaországnak ugyanakkor komoly társadalmi nyugtalansággal és a Nemzeti Front harcias fellépésével kellett szembenéznie. Ma még nincs egységes és összehangolt politikai irány Európában a harmadik világból érkező nemzetiségieket illetően, és a menedékjogért folyamodók jogainak fokozatos eróziója elrettenti a jövőbeni kérelmezőket. A bevándorlóknak minden ország – Lydia Morris terminológiáját használva – egyfajta "állampolgári besorolást" vagy bonyolultan rétegzett jogokat kínál, más szóval: a törvény adta jogok és státusok bonyolult variációját nyújtja, melyeket az egyes országok differenciáltan biztosítanak és az adott nemzeti kontextusban bonyolítanak. Lydia Morris három ország gyakorlatát elemző vizsgálatában feltárta, hogy mélységes különbségek vannak a munkaerőpiac kínálta foglalkoztatási lehetőségek terén, a családegyesítésre és a menedékjogra, valamint a szociális támogatásra vonatkozó szabályozási rendszerben, illetve az illegálisan az adott országban tartózkodókra vonatkozó módszerek tekintetében. Németországban erősen bürokratizált, lépcsőzetes kiválasztási és ellenőrzési rendszer működik, Nagy-Britanniában sokkal rugalmasabb és gyorsabb a letelepedési igény elbírálása, viszont jóval szigorúbban döntik el azt, hogy az egyes jogok kire vonatkoznak, illetve kit nem illetnek meg. Olaszországban viszont sokkal véletlenszerűbb annak eldöntése, hogy kinek az ügyét kezelik "informális toleranciával", ugyancsak véletlenszerűbb lehet a szociális támogatási rendszer is, ám az olasz törvények időről időre amnesztiával szabályozzák a menekültek státusát. A három eljárási gyakorlattal kapcsolatosan Lydia Morris a következőket állapítja meg: "Annak az állampolgársági intézménynek, amely a betelepedett szülők gyermekeinek a születési hely jogán adja az állampolgárságot, biztonságot kellene garantálnia, és a beilleszkedés lehetőségét nyújtania a jövő generációi számára; ezzel szemben mind Németországban, mind Olaszországban a gyermeknek a nagykorúság elérésekor határoznia kell kizárólagos állampolgárságáról."¹⁸ Angliában a munkáspárti kormány új nemzetiségi, bevándorlási és menedékjogi törvénye "irányított lehetőségeket" kínál a szakképzett és idénymunkások egyes csoportjainak, mert növeli az évente kiadható munkavállalási engedélyek számát, s szigorúbb határellenőrzést és biztosítási felelősséget ír elő. Ezzel egyidejűleg azonban egyre több menedékkeresőt riaszt el, hogy Nagy-Britanniában megszigorították az ellenőrzéseket, a szociális támogatást viszont megszüntették. 2002 decemberében az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint a világ 29 leggazdagabb országából Nagy-Britannia volt a bevándorlók első számú célpontja. A "emberiességi oltalom" státusát szigorúan határozták meg, és alkalmazását azokra a kérelmezőkre korlátozzák, akik bizonyítani tudják, hogy hazatérésük esetén életveszélybe kerülnének. Ezek a lépések a korábban befogadottak számának jelentős csökkenését eredményezték (jelenleg a kérelmezők 25%-a nyeri el ezt a státust). Az Egyesült Királyságba az 1990-es évek végén évente durván 100 000 menedékkérő érkezett, ez a szám 1992-ben mindössze 20 000 volt, s a sikeres kérelmek aránya nem érte el a 20%-ot.¹⁹ Ugyanakkor az elutasítottak nagy többsége egyszerűen eltűnik az adott etnikai közösségben a bulvársajtó nagy bosszúságára: ezek oldalakon át siránkoznak a kitoloncolási rendszer hatástalansága miatt; az új személyikártya-tervezet a jövőben újabb elrettentő eszközt léptet életbe.

Annak érdekében, hogy leszerelje a bírálatokat, és a szélsőjobb politikai aktivitását fokozó félelmeknek elejét vegye, a kormány erőteljesen támogatja azt az elképzelést, hogy az elutasított menedékeseket az ENSZ által fenntartott szállásokra irányítsák, vagyis a menedékkérőkkel származási helyükhöz közelebbi helyszíneken foglalkozzanak, s ezzel egyidejűleg nyílna lehetőség a belépési procedúrák megszigorítására. A Brit Nemzeti Párt helyi kampányokat szervez a hátrányos helyzetben lévő körzetekben, például a kelet-londoni Barkingban és más nagy-londoni területeken, ahol tovább tüzeli a bevándorlókkal, elsősorban a muzulmánokkal szembeni faji ellenségességet – a muzulmánok könnyű célpontjai a bűnbakkeresők gyűlöletének. Bár a Nemzeti Párt támogatottsága általában véve csekély, de puszta létezése is konzerválja a kisebbségekben a fenyegetettség érzését, még ha nincs is országos parlamenti képviseletük. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának friss adatai azonban a menedékkérők számának jelentős csökkenését mutatják (beleértve a családokat és az eltartottakat), konkrétan azt, hogy 50 000 alá esett a számuk, s ezzel teljesült is a kormány célja – a csökkenő tendencia egyébként egész Európában megfigyelhető.²⁰ 2005-ben a menedékkérők száma (25 715) jelentősen visszaesett, ami persze abból is következhet, hogy a hagyományos kiinduló országokban a társadalmak valamelyest stabilabbá váltak.

A Migrációs Felügyelet nevet viselő jobboldali agytröszt a tendenciákat eltúlozva azt állítja, hogy a következő évtizedben két és fél millió politikai menedékkérő és menekült szeretne bebocsátást nyerni Nagy-Britanniába, s kétharmaduk a nagy-londoni körzetben kap letelepedési jogot, további súlyos szociális terheket rakva a már ma is túlnépesedett metropoliszra. Azokat a korábbi procedúrákat, melyek arra szolgáltak, hogy a menedékkérőket szétszórják – ezzel mentesítve a szűkös helyi forrásokkal rendelkező bevándorlási kikötővárosokat vagy Londont -, most majd olyan lépések váltják fel, melyek során a nagyvárosoktól messze, kisvárosias területeken vagy vidéken menekülteket befogadó központokat építenek, illetve erre a célra katonai laktanyákat alakítanak át, ahol az újonnan érkezők családi vagy közösségi támogatásra találhatnak. Felmerült az a javaslat is, hogy a menekültek gyermekeit az általános oktatási rendszeren kívül oktassák, ez viszont tovább fokozná marginalizálódásukat és megbélyegzettségüket. Nagy-Britanniában sokat várnak az USA-ban már alkalmazott, az újonnan befogadottakkal elvégeztetett állampolgári teszttől és ünnepélyes állampolgárrá fogadási ceremóniától, illetve annak az intézkedésnek a bevezetésétől, hogy mentorokat neveznek ki az integráció támogatására; bátorítani kívánják továbbá azt is, hogy az új bevándorlók még a családon belül is az angol nyelvet használják (ez az utóbbi javaslat ellentmondásos fogadtatásra talált). A szabályok szigorítása (többek között az automatikus fellebbezés jogának, illetve a jóléti támogatásoknak a megvonása abban az esetben, ha a kérelmeket a menekültek nem nyújtják be azonnal, azaz a beérkezésükkor) arra szolgálnának, hogy visszatartsák a bevándorlók újabb hullámait, és eloszlassák a jobboldali bírálatokat. Ráadásul szerte Európában megfelelő és igazságosabb "tehermegosztási" tervek kidolgozásán munkálkodnak.

Az Egyesült Királyságban (és Európában) folyó viták középpontjában az a kérdés áll, vajon kívánatos-e a további bevándorlást bármi áron szorgalmazni. Az Egyesült Királyság lakosságának 8,3%-a külföldön született; Franciaországban ez az arány 10%, Németországban 11,1%, míg az USA-ban 12,3%. A bevándorlást ellenzők azt állítják, hogy Európában így is 14 millió munkanélküli van, és még az Egyesült Királyságban is, ahol a munkavállalók aránya sokkal magasabb, sokan vannak, akik nem találnak megfelelő munkát, és korkedvezményes nyugdíjba mennek. Londonban, a betelepülők központjában, magas a munkanélküliség, s emiatt valóban ésszerűnek tűnik az a javaslatot, hogy talán érdemesebb a "bennszülött" munkaerőt átképezni és átcsoportosítani, mintsem egyszerűen másokat támogatni. Az is tény, hogy a szakképzetlen színes bőrűek nagyobb valószínűséggel esnek a munkanélküliek kategóriájába (mintegy kétszer annyian), és rájuk nehezedik az a nyomás is, mely még lejjebb taszítja őket a társadalmi piramisban, az utánuk érkezett új bevándorlók ugyanis hajlandók még kisebb bérért is elvállalni az esetleg adódó munkákat. A jövőben nagyobb közös terhet jelent majd a bevándorlók körében tipikusan jelentkező nagyobb születési arány és a költséges szociális támogatások. Végül, az elöregedő népesség és az eltartottak egyre növekvő aránya ellenére a bevándorlás sem jelent hosszú távú megoldást, mert a bevándorlók is megöregszenek majd.

A fentiekkel vitában állók erőteljesen lépnek fel az ún. "munkaerővel kapcsolatos téveszmehalmazzal" szemben, mondván, soha nincs állandó, garantált munkaerő-kereslet, hiszen azt az új technológiák újra meg újra átírják. A bevándorlók olyan munkákat végeznek el, amiket mások a munka könnyen megmászható hierarchiájában nem hajlandók vállalni, s ezzel megteremtik a szükséges rugalmasságot, s közben szükségletet is keltenek másféle, sokkal nagyobb szakképzettséggel rendelkező munkások iránt.²¹ A nemzeti lét kulcsfontosságú szférái, mint például a brit nemzeti egészségügyi szolgálat és sok más, diplomát és szakképzettséget igénylő foglalkozás a szakképzett bevándorlók számától függ, s ez a helyzet az egész Európai Unióban megfigyelhető. Egy tanulmány szerint a 2004-es csatlakozás óta beáramlott 300 000 kelet-európai csökkentette a kamatokat, 0,2%-kal javította a gazdasági növekedést; mi több, az adóbevételekhez is számottevően hozzájárultak azok, akik az Egyesült Királyságba költöztek. Tény, hogy az újonnan érkezettek egyharmada diplomás vagy vállalatirányító volt.²² Ráadásul az a 430 000-re becsült illegális bevándorló, akik javarészt szállodákban, az étkeztetésben, karbantartásban és takarításban dolgoznak, további egymilliárd font adóval járulna hozzá a költségvetés bevételeihez, ha legalizálnák helyzetüket.²³ Kétségtelen, hogy a sokféleség felmérhetetlenül nagy szolgálatot tett a nemzeti kultúra életképességének; a közösségi kapcsolatok fokozatosan javulnak, miközben csökkennek az egyes csoportok közötti az egyenlőtlenségek, Londonnak mint globális nagyvárosnak az utóbbi két évtizedben tapasztalt újjászületése pedig vetekszik New York fejlődésével. A szigorú idegenellenőrzés gyakorlata állandó közösségeket teremt, mert a bevándorlók nem merik kockáztatni, hogy "hazatérjenek" szülőhazájukba: attól tartanak, hogy majd a határon nem engedik vissza őket Nagy-Britanniába.²⁴

Ezeket a vitákat a bevándorlás ellenzői másképp közelítik meg: szerintük az idegen elemek veszélyt jelentenek a nemzeti kultúrára; a menedékkérőket csalóknak, de legalábbis beilleszkedésre alkalmatlanoknak tartják, akik ezzel csak tovább nehezítik az iskolarendszer, a lakáshelyzet és a bűnözés amúgy is súlyos helyzetét. A Konzervatív Párt 2002-ben tartott nemzeti konferenciáján kijelentette, hogy a brit kormány egyszerűen elvesztette a bevándorlók feletti ellenőrzést, hogy veszély fenyegeti a tolerancia féltve őrzött értékeit, ezért szigorú éves kvótákat kellene megállapítani. David Goodhart, a liberális Prospect magazin szerkesztője rámutat a sokféleség és a társadalmi szolidaritás közötti növekvő feszültségekre. A társadalom új tagjainak időre van szüksége a beilleszkedéshez, a befogadó közösség lojalitása és kölcsönös kötelezettségi érzése pedig jóval alacsonyabb az új közösség iránt, mint egy másik közösséggel szemben, mellyel hosszú idő alatt kialakultak a közösségi kapcsolatok. A "haladás dilemmáját" Goodhart élesen veti fel: szerinte választani kell a tömeges bevándorlás fenntartása és a szilárd alapokon nyugvó jóléti juttatások között, mert a kettő együtt nem megy. Mindent összevetve, mondja, az utóbbi a kívánatosabb opció. Amire szükség van, az egy nyitottabb, átgondoltabb és szervezettebb bevándorlási program, mely részleges jóléti juttatásokat biztosít, és olyan állampolgári jogok kellenek, melyek sokkal intenzívebb integrációs intézkedéseken alapulnak. A bevándorlók által illegálisan végzett munkát dekriminalizálni kell, hiszen ezzel meg lehet adni a bevándorlóknak azt a pozitív élményt, hogy maguk is kezdettől fogva alakíthatják sorsukat; de ezáltal elkerülhető lesz az is, hogy gátlástalan maffiózók használják ki őket.²⁵ Bruce Anderson a keresztényi erkölcs követelményeit mellőzve így foglalja össze a valós helyzetet: "A tömeges migráció olyan, mint a tömegturizmus: éppen azt fenyegeti pusztulással, ami benne vonzza." Azoknak a potenciális bevándorlóknak a száma, akik Európába szeretnének jönni, ma már olyan hatalmas, hogy betelepülésük gyakorlatilag megvalósíthatatlan, hiszen veszélyezteti az életszínvonalat és a féltve őrzött értékeket, miközben megoldhatatlan problémák elé állítja az integráció, a stabilitás és a közösségi kohézió területeit.²⁶ Ráadásul az embercsempész bandák kíméletlenül kiaknázzák a helyzetet, jóllehet a menekültek segélyezésére szolgáló jóléti költségvetés összege 1999 óta megkétszereződött.²⁷

Európai menedékjog

Gyakorta meglehetősen homályos a menekült és a politikai menedékjogot kérő közötti különbség, nem is beszélve a még ennél is sokkal ködösebb gazdasági menekült fogalmáról. A menekültnek világosan megfogalmazott jogai vannak, státusát pedig a fogadó ország a nemzetközi jognak megfelelően elismeri, viszont a politikai menedékjogért folyamodó azon az alapon fordul a befogadó ország hatóságaihoz, hogy magáról azt állítja, hogy ő menekült. A befogadást kérőknek gyakorlatilag hosszú ideig tartó ügyrendi várakozásra kell felkészülniük, esetleg bírósághoz is kell fordulniuk, ahol kérelmét nagy valószínűséggel elutasítják. Hogyan lehet különbséget tenni mondjuk egy, az éhínség és a polgárháború elől menekülő szomáliai és egy másik, az üldöztetés közvetlen veszélyének kitett kérvényező esete között – őszintén szólva, ezt szinte lehetetlen tisztességesen eldönteni. Minden esethez Salamon bölcsessége kellene. Sajnos azonban az EU repterein, kikötőiben és a határátkelőhelyeken nap mint nap találkoznak ezzel a problémával az agyonterhelt bevándorlási tisztviselők.

Európában az az általános tendencia, hogy igyekeznek mérsékelni a menedéket kérők befogadását arra hivatkozva, hogy többségük önkéntes gazdasági menekült, pejoratív megfogalmazásban: amolyan "trükkös alak", akinek ténylegesen nem fenyegeti veszély a biztonságát. Európában a legrészletesebb statisztikai adatok szerint a külföldi lakosok száma 21 160 000, azaz a lakosság 2,6%-a (Nyugat-Európában az 5%-a).²⁸ Christian Joppke a következő lényegi megkülönböztetéssel élt: a politikai menedékjog "az államok azon joga, hogy menedékjogot biztosítsanak, és nem az egyes ember joga a politikai menedékjog megszerzéséhez", s ez az államoknak széles körű, belátásuk szerinti hatalmat biztosít.²⁹ Ennek a helyzetnek a következménye az európai nemzetállamokra nehezedő jelentős politikai nyomás, melyet gyakorta vezényel a nem liberális szellemben kampányoló média. Az 1980-as évekig a bevándorlók döntő többsége a kommunista elnyomás elől menekült Nyugatra. Ám azóta az Afrikában és Ázsiában dúló polgárháborúk és harcok következtében óriásira duzzadt az innen érkező menedékkérők hada. Miközben Európában gyakorlatilag megszűnt a bevándorlás, a politikai menedékkérelem maradt az egyetlen logikus és legális ürügy és eszköz, hogy ezekbe az országokba valaki belépést nyerjen. Az 1983-1992 közötti egy évtizedben a politikai menedékjogot kérők száma a nyugati országokban megkilencszereződött: 90 000-ről 825 000-re emelkedett. Ami a mai adatokat illeti, az főképpen becsült érték, de a The Economist szerint körülbelül évi félmillióra tehető. A bevándorlók döntő többsége legálisan lép be a nyugati országokba, de miután lejár a vízuma, tovább marad. Ugyanakkor 2001-ben a hivatalosan is politikai menedékjogot kérők száma 384 530-ra csökkent.³⁰ Ráadásul Európa évente több mint egymillió legális betelepülőt fogad, akik családegyesítés miatt, munkavégzés céljából, politikai menedékjogot elnyerve vagy más egyéb okból maradnak – s ez a szám gyakorlatilag megegyezik az USA által befogadottak számával. A legális bevándorlást Amerikában kevésbé korlátozzák mindenféle előírások, és nem is mutat csökkenő tendenciát, de – Joppke kifejezésével – a "bevándorlás politikai menedékjogi stratégiája" lehetőséget ad a kvóták megkerülésére és a formális bevándorlási procedúra elhalasztására. A politikai menedékjogok ugyanakkor "közösségi színezetűek", amennyiben a bírósági védelem és a "szabályos eljárás" az idegeneknek is kijár, ezáltal is csökkentve a szövetségi kormány próbálkozásait, hogy a menedékkérőket kirekessze az ország területéről. A Világkereskedelmi Központ ellen 1993-ban elkövetett bombatámadás nyomán azonban több hajót feltartóztattak a nyílt tengeren, megszigorították a határellenőrzést, és lecsaptak a törvényt kijátszókra.

Németország

Németország sok szempontból a legérdekesebb terület, ha a bevándorlási gyakorlatot vizsgáljuk. Földrajzi helyzetéből adódóan Északközép-Európában és történelméből következően az 1970-es évektől újra meghatározó gazdasági hatalom lett, és mágnesként vonzotta a jobb jövőre áhítozó bevándorlókat. 1951-re mintegy 12 millió kitelepített vándorolt keletről (német etnikumú és kultúrájú népcsoportok), a korábban a nácik által megszállt területekről nyugatra, s közülük mintegy nyolcmilliónyian Nyugat-Németországban telepedtek le. Az alkotmány 116. cikkelye kimondta, hogy a betelepülők ius sanguinis legális állampolgárságot kapnak, s az ország védelmet nyújt a kommunizmus elől menekülő németeknek is, valamint ez a törvényhely biztosította a családegyesítés lehetőségét is. Ez egyben azt is jelentette, hogy a nem etnikai német betelepülők befogadása soha nem volt valódi opció – mintegy a mélyebb, archaikus völkisch gyökerek miatt.³¹ Ennek ellenére, vagy ezzel együtt is, a menekülteket és a politikai menedékjogot kérőket az 1949-es liberális szellemű alaptörvény 16. cikkelyének megfelelően fogadták, mint olyan "személyeket, akik mivel politikai okok miatt üldöztetésnek vannak kitéve, politikai menedékjogban részesülnek"; s ezt a törvényt mintegy a náci korszak erkölcsi jóvátételeként is hozták meg. A menekültekkel szemben tanúsított nagylelkűség ilyenformán új korszak kezdetét jelentette, s a más országokban érvényesített tetszés szerinti szabályok itt hiányoztak. Az 1993-as alkotmányreform óta azonban Németország is az EU többi országában alkalmazott jóval szigorúbb szabályozást vette át, és egyidejűleg korlátozta azoknak a számát, akiket a "biztonságos országokból" befogad.

Egészen 1993-ig a régi, 1913-ban beiktatott birodalmi törvény szabályozta az állampolgárságra való jogosultságot, a nemzeti hovatartozást ius sanguinis alapon határozta meg a német nemzet iránt táplált erős etnikai és kulturális identitásra építve, és egybekapcsolta mindazokat, akik vérségi kötelékeik alapján támasztottak igényt a német közösséghez tartozásra. A háború utáni gazdasági fellendülés sok ún. "vendégmunkást" csábított Németországba. Az 1955 és 1973 között az országba érkezett 14 millió vendégmunkásból 11 millió visszatért szülőhazájába. De az iparnak kedvezőbb volt, ha határozatlan időre köt munkaszerződést a dolgozókkal, ezért jó néhány munkavállalónak Németország lett az állandó lakhelye. A vendégmunkások – elsősorban a törökök, a horvátok, az olaszok és más népcsoportok – jelentős közösségeket hoztak létre az idők során, amelyek a többségi társadalomtól elkülönülten léteztek. A legnagyobb közösséget kétségtelenül a törökök alkották, akik továbbra is ápolták kapcsolataikat szülőföldjükkel, többek között úgy, hogy jelentős pénzösszegeket utaltak át az otthon maradottak létfenntartásához. E csoportok tagjai állandó lakhatási jogot kaptak, és részesültek a szociális jogokból is, de nem rendelkeztek az állampolgárokat megillető jogi státussal, amelynek egyik következménye az volt, hogy az országos választásokon nem vehettek részt. Ezt a fonák helyzetet szinte szürreálissá fokozta a német elit köreiben megfogalmazott kijelentés, miszerint Németország nem a "bevándorlók országa", és "nem társadalmi és demográfiai tényt artikulál, hanem egy politikai kulturális normát, önértelmezésének egyik elemét".³² S mindezt annak ellenére deklarálták, hogy akkorra már több millió ember, a török és más nemzetiségű betelepültek legalább két generációja élt Németországban.

1989-re az összes külföldi 50%-a több mint tíz éve élt már Németországban, s mellettük jelen voltak a lengyel idénymunkások, a boszniai válság elől menekülők és a szovjet blokk összeomlását és a két Németország egyesítését követően érkező etnikai németek (utóbbi egymagában is újabb hárommillió ember betelepülését jelentette). A kommunizmus összeomlása véget vetett az etnikai németek üldözésének, aminek az lett a következménye, hogy ezek az emberek elvesztették annak lehetőségét, hogy automatikus betelepülési és állampolgári jogokat kapjanak. Ugyancsak bezárultak a politikai menedékkérők előtt "nyitott kapuk", mert túl sokan kívántak volna élni ezzel a lehetőséggel. Tény, hogy sok német számára a migráció az utóbbi évtizedben egyszerűen csak a Zeitgeist, az új idők szellemének része lett.

A német társadalom sokszínű kultúrája egyre egyértelműbben megmutatkozott, és vitathatatlan evidencia lett a közvélemény és a politikai elit számára is. Az új bevándorlók ellen azonban idegengyűlölő, rasszista támadásokat intéztek, amelyekre elsősorban az elszegényedett keleti országrészben került sor, ahol a menekülteket erre a célra átalakított munkásszállókban helyezték el. A liberális belépési korlátok olyan nagy számú politikai menedékjogot kérőt vonzottak, hogy a szükségszerűen meghosszabbodott eljárási ügymenet arra kényszerítette a menekülteket, hogy vagy a feketegazdaságban vállaljanak munkát, vagy szociális segélyen tengődjenek. Az 1990-es évek elejére Németország az Európai Unióba érkező de facto menekültek és politikai menedékjogot kérők 65-70%-át fogadta. 1992-ben, azaz egy év alatt 438 000 ember folyamodott a hatóságokhoz betelepülési engedélyért. Ez a tendencia azonban mind abszolút, mind relatív értelemben csökkent azóta, hogy az Európai Unióban megállapodás született a "terhek megosztásáról", illetve amióta a balkáni válság véget ért.³³

A koalíciós partnerek, a zöldek és az aggódó közvélemény együttes nyomására a Schröder vezette szociáldemokrata kormány 2000 januárjában új állampolgárjogi törvényt hozott, mely a világszerte jóval elfogadottabb ius solis, azaz tartózkodási hely elvén alapul. Némiképp ironikus ugyanakkor, hogy a törvény életbe lépését követő felfokozott vita még elvileg sem tette lehetővé, hogy a teljes jogú állampolgárság intézménye kiterjedjen a németországi törökök közösségére. Schmidtke megjegyzi, hogy a németországi törökök közül eddig kevesebben kérték honosításukat, mint azt a közvélemény korábban gondolta, s ezzel kétségessé is vált a kizárólagos hovatartozás eszméje, ami pedig a nemzetállam erős, meghatározó jellemvonása; ráadásul azzal, hogy kevesen kérték a honosítást, erősen megkérdőjelezhető lett annak a gyakorlatnak a törvényessége is, hogy az ország elvárja az adófizetést nem állampolgár tagjaitól, de továbbra sem részesíti őket alapvető politikai jogokban. Schmidtke szerint az új törvény a nemzeteken átívelő migráció korában nyugodtan lehet elavult. Törökország és Németország között számos kapcsolat, együttműködés született elsősorban az üzleti élet terén, ahol az egyes virágzó gazdasági ágazatokat mind a vallási, mind a szociális közösségi támogatást egyesítő extenzív német-török társadalmi környezet segíti. Mindezeken túl, ha a németországi törökök lemondanak török állampolgárságukról, akkor ezzel esetleg "otthon" elveszíthetik az öröklött javakhoz való jogukat.³⁴ A 2000-ben elfogadott új törvény úgy fogalmaz, hogy egy minimum nyolc évig törvényes tartózkodási státussal rendelkező, nem német szülőtől származó embernek 23 éves koráig el kell döntenie, német állampolgár kíván-e lenni, vagy pedig megmarad töröknek. A kettős állampolgárság intézménye – amit például Svédországban 2001-ben iktattak törvénybe a társadalmi beilleszkedés felgyorsítása s ezáltal egy új, multikulturális, befogadó "svéd tudat" megteremtése érdekében – Németországban merev elutasításba ütközött, mivel sokak szerint megosztja az állampolgári lojalitást.³⁵ Újabb törvények pedig kötelezik a bevándorlókat, hogy német nyelvtanfolyamra járjanak.

Más elemzők kissé eltérő következtetésre jutottak. Szerintük a törvény megváltoztatása jelentős pszichológiai lépést jelentett Németország számára, és bár sok török nem rendelkezik de jure állampolgársággal, bírósághoz fordulhat jogsérelem esetén. Ugyanakkor hiába szilárdabbak a de facto jogok, sokan érzik úgy, hogy mégsem olyan szilárdak, mint az "igazi" állampolgárság adta jogok. A német nyelv (és szokások) elsajátítása a beilleszkedéshez nélkülözhetetlen, azonban ezt a tanulási folyamatot eddig még alig-alig támogatták anyagilag. Noha már a harmadik generáció tagjai válnak felnőtté, sokan érzik közülük úgy, hogy a kirekesztés áldozatai, és szenvednek attól a hátránytól, amit vagy a német nyelv, vagy anyanyelvük tökéletlen tudása okoz számukra. Solomos és Schuster ezt írja: "A közösség vezetői és a vezetők által képviselt népcsoport számára az integráció az azonos jogokon múlik, ám ezt az állampolgársággal járó – politikai és gazdasági – jogok hiányában nem élvezhetik."³⁶ A külföldi születésű népesség aránya Németországban durván 9%, s jelenleg a 3,5 millió muzulmán lakosnak csak 10%-a rendelkezik szavazati joggal; a 3,5 millióból 2,6 millió török nemzetiségű. Ugyanakkor azonban a jobboldalon tapasztalható politikai fenntartások ellenére a honosítottak száma 2001-ben elérte a 180 000-et, szemben az 1991 és 1997 közötti 35 000 fős éves átlaggal.

2000-ben Németország elindította az ún. zöldkártya-programot, mellyel mintegy 20 000 információs szakembert szeretett volna a high-tech központokba, például Bajorországba csábítani, bár figyelmen kívül hagyták azt a lehetőséget, hogy az így verbuváltak végül hazatérnek. A zöld kártya öt évre szólt volna, és Indiából meg Kelet-Európából lehetett volna megpályázni. Egészében véve nem mutatkozott iránta érdeklődés, és a vízumkvóta betöltetlen maradt, mert ezektől a munkavállalóktól a program megtagadta a jogot, hogy családjukat is magukkal hozhassák. A bevándorlás ennél tartósabb formáiról folyó vitát jelentősen befolyásolta a szeptember 11-i merénylet, különösen pedig az a tényező, hogy a terroristák közül kettő is Hamburgban tanult és dolgozott. Szeptember 11. politikai hatása könnyen megjósolható volt. Új bevándorlási törvényt terjesztettek be a Bundestagban, amely a felsőházban, a Bundesratban keserű vitákat követően éppen hogy átment. Az új törvény egyaránt figyelembe veszi a biztonsági kérdéseket és a bevándorlás szabályozását (például a politikai menedékjogot kérők és a vízumért folyamodók ujjlenyomatát hozzáférhetővé teszi az európai hatóságoknak), valamint igyekszik vonzóvá tenni az új bevándorlók számára Németországot, mert tőlük várják a rendkívül alacsony születési arány miatti demográfiai helyzet megfordítását és azt, hogy egyes szakmákban a – 10%-os munkanélküliség ellenére is létező – munkaerőhiányt pótolni tudják. A munkanélküliek túlnyomó többsége alacsonyan képzett, s Németország volt kommunista felén, keleten él.

Az új törvény pontokkal értékeli, ha a jövendő betelepülők rendelkeznek bizonyos kívánatos előfeltételekkel, például a nyelvtudással vagy magasabb iskolai végzettséggel, ugyanakkor korlátozza azoknak a 12 évesnél idősebb gyerekeknek a befogadását, akik szüleikkel szeretnének együtt élni, viszont ha folyékonyan beszélnek németül, akkor ez a korlát nem akadályozza őket. A jelenlegi helyzet egyik bírálója megállapítja, hogy ma a német állampolgárrá válás puszta pragmatizmusra egyszerűsödött, és az érzelmek már alig játszanak benne szerepet.³⁷ A migrációs politikára egészében is jellemző a pragmatikus beállítódás, ami a válságkezeléshez szolgáltat rövid távú megoldásokat.³⁸ Ám pozitívabb képet kapunk, ha azt nézzük, hogy az új törvény jelentősen leegyszerűsítette a menedékjog elbírálását, úgyhogy egy éven belül általában megszületik a döntés, illetve hasonlóan egyszerűbb lett a munkaerőpiac elérése, mert ahol a munkaerőhiány miatt szükségesnek látszott, azokra a területekre is kiterjesztették a zöldkártya-rendszert. Helen Fessenden arra a következtetésre jut, hogy "sok konzervatív belátja, a zöld kártyás bevándorlás nemcsak kívánatos, hanem szükséges is", és eljutnak annak a kompromisszumnak az elfogadásáig, hogy "a gazdasági növekedés követelményeit és a kulturális homogenitás igényét" össze kell egyeztetni.³⁹

Olaszország és Európa többi régiója: migráció és választói döntések

Történelmileg Olaszország a kivándorlók hazája volt. Az olasz kivándorlók kedvelt célpontja az Egyesült Államok volt, később, közvetlenül a második világháború követően pedig Északnyugat-Európa országai. A hosszú, keynesi gazdasági fellendülés idején soha nem tapasztalt gazdasági virágkor köszöntött be, s ez megemelte az életszínvonalat, és kiszélesítette a hazai lehetőségeket – kiváltképpen a Pó-völgyi régióban. Ekkor már Olaszország is biztonságos országnak számított az átutazó politikai menedékjogot kérőknek, akik észak felé haladva szívesen ejtették útba hosszú, gyakorlatilag ellenőrizetlen tengerpartját. Mára maga is befogadó ország lett, bár a menedékjogkérők száma alacsony, viszont egyre emelkedik, ami valószínűleg annak tudható be, hogy az ország a bevándorlókkal szemben relatíve nagy toleranciát tanúsít. 1998-ban például 6940 politikai menekült (ezer lakosra számítva 0,1%) lépett Olaszország földjére, s ezt a számot akkor értékelhetjük igazán, ha összevetjük a földrajzilag jóval kisebb Hollandiáéval, ahol ugyanebben az évben 45 217 (2,9%) betelepülőt fogadtak. Ráadásul növekszik az illegális bevándorlók (clandestini) száma, akik a mezőgazdaság és a szállodai/turisztikai ipar feketegazdaságában biztosítják a munkaerőt. Olaszországban az egy szülőképes korú nőre eső gyermekek száma mindössze 1,2, s ez mélyen alatta marad a reprodukciót jelentő 2,1-es születésszámnak, de még az európai átlagtól (1,5) is elmarad. Egyszóval, potenciális demográfiai katasztrófa fenyeget. Ha a jelenlegi trendek fennmaradnak, akkor 2050-re a népesség 14 millióval csökken, és mindössze 44 milliós lesz. Ezekre a statisztikai adatokra hivatkoznak a liberálisok, amikor azt követelik, hogy a bevándorlók státusát periodikusan szabályozzák, azaz növeljék a lakosság reprodukciós hajlandóságát és termékenységét.

Ugyanakkor azonban a jobboldali Északi Liga és az MSI/AN egyre élesebb kritikájára és a bevándorlók számának korlátozására felszólító követeléseire válaszul a szocialista kormány 1998-ban törvénybe foglalta az évenként meghatározott kvóta rendszerét, és sok illegális bevándorló helyzetét legalizálták; ezt a lépést a szakszervezetek és az egyház egyaránt üdvözölte. Az 1992-es törvény az állampolgárság alapjaként inkább legális, mint szociális jogokat hangsúlyozott, az "etnikai" olaszoknak hároméves tartózkodási periódus leteltével nyílik lehetőségük az állampolgárság felvételére, a többieknek pedig 10 évi tartózkodást ír elő. Solomos és Schuster beszámol arról, hogy a baloldalon a honosítást az integráció első lépésének tekintik, ezzel szemben a jobboldalon a honosításban a végső célt látják.⁴⁰ A Berlusconi-kormány, mely a hagyományos jobboldal és a szélsőjobb pártjait egyesíti, szigorúbb ellenőrzést és az elutasított kérelmezők azonnali repatriálását követeli; sőt, meglehetősen logikátlanul azt tervezte, hogy megvonja a segélyprogramok folyósítását azoktól a kormányoktól, melyek megítélése szerint keveset tesznek állampolgáraik otthon tartása érdekében. Az Európai Tanács elutasította ezt a tervezetet. Jelenleg ott tart az ügy, hogy a parlament alsóháza kitart amellett, hogy a bevándorlóknak az országba érkezésük előtt rendelkezniük kell konkrét munkaajánlattal, továbbá azt követeli, hogy az Európán túlról érkezőktől vegyenek ujjlenyomatot, "clandestini"-t, vagyis az illegális betelepülteket évente csukják börtönbe – mindezen lépésekkel persze még inkább stigmatizálnák helyzetüket.

A korlátozás követelése Európában ott talált visszhangra, ahol a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták közötti konszenzus erősen megkopott. Jörg Haider szélsőjobb Szabadság Pártja valamikor miniszteri posztokat kapott a konzervatív koalícióban Ausztriában, de részben a párton belüli széthúzás, illetve lemondások miatt 2002 novemberében megalázó vereséget szenvedett a parlamenti választásokon: a három évvel korábbi 27%-kal szemben a szavazatoknak mindössze 10%-át sikerült megszereznie. Támogatóik jórészt a hatalmon lévő Néppárt mögé álltak, ami arra utal, hogy a bevándorlással szembeni ellenérzések továbbra is meghatározók maradtak. A belga Vlaams Blok Párt a nem európai születésű bevándorlók repatriálását követeli, és 1999-ben a szavazatoknak közel 10%-át szerezte meg. A szélsőjobb mind Dániában, mind Hollandiában jelentősen megerősödött az utóbbi időben. 2002-ben Dániában jobboldali kormány került hatalomra, szövetségese pedig az a Néppárt volt, amely kimondottan bevándorlásellenes, s ezzel a programmal 2001-ben a szavazatok 12%-át nyerte el. Most a bevándorlóknak hét évig kell várniuk, hogy letelepedési engedélyt kapjanak, e nélkül pedig nem igényelhetik a munkanélküli segélyeket. Ráadásul az új törvény megnehezítette a 24 év alattiaknak a tradicionális, a szülők által bonyolított házasságkötését, és megszűnt az a lehetőség, hogy bárki az ország külföldi konzulátusain vagy nagykövetségein politikai menedékjog iránti kérelmet nyújthasson be. Mivel itt a belépést megnehezítették, a menedékjogot kérők a szomszédos Svédországban keresnek támogatást.⁴¹

Hollandia szemtanúja lehetett annak, ahogy Pim Fortuyn Listája üstökösként felívelt, majd lehanyatlott – a párt szokatlan módon a bevándorlás teljes megszüntetését követelte, és iszlámellenes volt, ugyanakkor számos szociális kérdésben nyíltan liberális elveket vallott. Fortuyn meggyilkolását követően 2002 nyarán időlegesen helyet kaptak az új jobboldali koalíciós kormányban. A társadalmi gondolkodás gyökeres változása új, korlátozó törvényben mutatkozott meg, s a kormány az új törvény alapján 26 000 elutasított politikai menekültet küldött vissza hazájába, pedig voltak közöttük olyanok is, akik már tíz éve éltek Hollandiában. A 12 év felettiek új személyi kártyát kaptak; ma a hangsúly a törvényen és a renden van, és megszűnt minden tolerancia; a politikai menedékjogért folyamodókat gyorsan kirostálják; korlátozták a szülők vagy házasságkötők szervezte iszlám házasságokat a 24 év alattiak házasodása esetén; mindezekhez a korábban legendás jóléti segélyrendszert is megnyirbálták. Feltámadt az a vélekedés, hogy sok szociális probléma gyökere a multikulturális közeg következménye. Mindezek alapján elmondhatjuk, a holland liberalizmus alkonyát éli.⁴² A filmes Theo van Goghnak a meggyilkolása (ő élesen bírálta az iszlámnak a nőkkel szembeni bánásmódját Hollandiában) hamarosan megtorló akciók sorozatát indította el egyházak, mecsetek és muzulmán iskolák ellen. A kormány közben tovább szigorította a bevándorlás feltételeit, s egyidejűleg kimondta, hogy tovább nem tolerálja az iszlám szélsőségeseket.

Franciaországban Le Pen és a Nemzeti Front köztudottan ellenséges a bevándorlással és a bevándorlókkal, különösen az arab muzulmánokkal szemben; ez a párt a 2002. tavaszi elnökválasztás első fordulójában a szavazatok 17%-át szerezte meg, megelőzve a szocialista miniszterelnököt, Lionel Jospint, s ezzel a hivatalban lévő Chirac elnök egyetlen ellenfele maradt. Bár az utolsó fordulóban csúfosan elpáholták, az első forduló eredményei felrázták a megosztott, apatikus választókat és az önelégült elitet. Le Pen támogatói jórészt az elégedetlen munkásság köréből kerülnek ki, akiket a globalizáció és ennek következménye, az olcsó bevándorló-munkaerő naponta tapasztalható konkurenciája felbőszít, hiszen leszorítja a korábbi béreket, és veszélyezteti munkahelyüket. A növekvő bűnözési arányt a közvélemény ugyancsak az újonnan jöttek nyakába varrja, miközben a multikulturális sokszínűség "bajairól" nem akar tudomást venni. Egy másik, meglehetősen zavaró figyelmeztető jel az antiszemita merényletek számának megszaporodása; Franciaország-szerte zsinagógákat gyújtanak fel, és meggyalázzák a zsidó temetőket. E gyalázatos tetteket rendszerint muzulmán fiatalok hajtják végre.

Mindezek következtében egész Európában egyre sürgetőbben jelentkezik a bevándorlás ellenőrzése mint megoldás, ami enyhíteni képes a túlfeszített jóléti költségvetés terheit, ugyanakkor újabb terhet ró a munkaerőpiacokra; s mindezt tetézik azok a félelmek, hogy a sokféle vallású bevándorló nem tud majd könnyedén alkalmazkodni a befogadó ország normáihoz és értékeihez. A hidegháborút követő elbizonytalanodás Európa csökkenő globális befolyásával társult, viszont a gazdasági integráció sürgető kényszere identitásválságot okozott – ezek a jelenségek mozgatják a politikai osztályt bírálókat, akik szerint azok elszakadtak a széles tömegek problémáitól. Ezek a félelmek és bizonytalanságok aztán zavaros elégedetlenségben és szorongásban öltenek testet, és a nagy pártok abból érzékelhetik az aktív szavazók számának csökkenését, hogy az elégedetlen tiltakozók szavazatait a szélsőjobb zsebeli be.⁴³ Ez az új populizmus nem osztályokhoz köthető fasizmus, hanem önmagára mint az igazság bátor megfogalmazójára tekint, és ügyesen kihasználja a modern médiát a naponta tapasztalható korrupt, vaskalapos, pénzes oligarchákkal szemben.⁴⁴ Bár mindenki számára egyértelműek a csökkenő születésszámokból, az elöregedő népességből, a nyugdíjválságokból és az eltartottak finanszírozhatatlan arányából kiolvasható demográfiai katasztrófa jelei, a támadás tovább folytatódik. Pedig ha nem sikerül fiatal munkaerőt toborozni, vagy az adókat kell növelni, vagy az egészségügyi ellátást és a nyugdíjjáradékokat kell megnyirbálni. A bevándorlás mellett érvelők azt ígérik, hogy Európa ezáltal felvirágzik és versenyképes lesz, s eközben az emberi tőkét és a munkaerő rugalmasságát is jobban tudja hasznosítani, sőt az eltartottak száma is emelkedhet. Az a tény, hogy az európaiak láthatólag kevéssé értik ezeket az összefüggéseket, arra utal, hogy a politikai osztályt súlyos mulasztás terheli a helyzet egyértelmű bemutatása terén.

A kormányok megpróbálják sokkal elfogadhatóbb módszerekkel meghódítani a nacionalista jobboldal térfelét, bár felsorakoztathatók olyan tények is, melyek tükrében kirajzolódni látszik egy jóval toleránsabb Európa képe. Németországban és Svédországban a középtől kissé balra álló szociáldemokrata kormányok 2002-ben visszatértek a hatalomba, anélkül hogy választási kampányukban az idegengyűlölő hívószavakkal éltek volna, s ez maradt a helyzet 2005-ben is, amikor a kereszténydemokraták vezette koalíció alakított kormányt Németországban. Az igazságszolgáltatás egyetemes értékeinek fejlesztésére irányuló szándékot nap mint nap látni lehet az európai bíróság tevékenységében, aminthogy észrevehető a harmonizációra való törekvés a EU jóval toleránsabb, nemzetek feletti intézményeinek működésében is. Ez megnyugtathatja az Európában élő iszlám közösségek tagjait, ugyanakkor viszont megingathatja egyes közösségi-kulturális hagyományaik gyakorlását, így például a nőkkel szembeni antiliberális bánásmódot és a homoszexuálisok iránt tanúsított magatartást. Ezek az antiliberális szokások bizalmatlanságot és elutasító reakciót váltanak ki a befogadó közösségben.

A határok védelme, a korlátozások feloldása

Most azt vizsgáljuk meg, a fentebb bemutatott adatokkal összevetve igaz-e, hogy az USA gyakorlata lényegesen eltér a bevándorlás kérdésében. Az Egyesült Államokat Európához hasonlóan hevesen bírálják azért, mert nem tudja biztosítani határai integritását, hiszen tömegesen – és büntetlenül – áramlanak be az illegális munkások, pedig a közvélemény azt követeli, hogy a határokat vonják szigorúbb ellenőrzés alá. AZ EU-ban a tagállamok elszántan ragaszkodnak határaik ellenőrzéséhez az európai egységes okmány bevezetése és a schengeni megállapodás elfogadása ellenére; ezek az egyezmények minden európai uniós nemzet polgárainak szabad mozgást biztosítanak, bár az Egyesült Királyság, Írország és Dánia kivételes felmentést kért és kapott a szabályozás alól. Míg a bevándorlási politika jelentősen fejlődött az idők során, az egész EU-ra érvényes gyakorlat harmonizációja érzékelhetően megtorpant. Az összes tagállamra érvényes, hogy inkább érdekeltek nemzeti biztonságuk fenntartásában, mint az emberi jogok érvényesítésében, pedig mindannyian elfogadták az emberi jogokról szóló európai uniós megállapodást, az Európai Tanácsnak azt az egyezményét, amely abszolút jogokat biztosít (lásd a 3. cikkelyt) az embertelen körülmények vagy a megalázó büntetés elől menekülő kérelmezőknek. Európa a politikai menedékjogot igénylők és a másodlagos bevándorlás egyéb formáival élő kérelmezők befogadásakor alapvető dilemmával kell megküzdjön, hiszen egymásnak ellentmondó követelményeknek kellene megfelelnie. Egyfelől az egyes nemzeteknek reagálniuk kell a közvélemény demokratikusan megfogalmazott követelésére, hogy a bevándorlók ellenőrzését szigorítsák, és hogy a népek nemzeti integritását megőrizzék. Másfelől viszont a nemzetállami legitimáció megőrzésének óhaja éppen az emberi jogok és a "kibocsátó ország univerzalizmusának" elveire hivatkozik.

Van olyan nézet, mely szerint a gazdasági tevékenység nemzetet átfogó természete egyaránt jellemzi az emberjogi küzdelmeket is. Az emberjogi szervezetek tevékenységét ma már nemzetközi ügynökségek anyagi támogatása is segíti, melyek a jogokon alapuló vitákat felkarolják és felerősítik. Az EU nemzetek feletti intézményeinek, különösen a stratégiai irányvonalat meghatározó EU-bizottságnak az egyidejű létrehozása azonban sokak szerint aláássa a nemzetállamok lehetőségét és szuverenitását a biztonságot adó bevándorlási ellenőrzési döntések meghozatalában.⁴⁵ Yasemin Soysal egy újfajta, egyelőre embrionális formában lévő, nemzeten túli állampolgárságról beszél, melyre az új globális emberjogi diskurzus nyújt biztosítékot.⁴⁶ Ugyanakkor az a tény, hogy országonként gyökeresen eltérő törvények vonatkoznak a bevándorlókra, valamint hogy a segélyekhez jutás joga is egyenetlen, egyfajta "honosított külföldi" állampolgári státust teremt a harmadik országból származóknak. Az egyes államok a nemzeti szuverenitás jogáról nem mondtak le, és ezt a dilemmát európai szinten a kormányok közötti együttműködéssel igyekeznek megoldani, mert úgy vélik, "a kooperáció a hagyományos állam az irányú kísérleteinek elősegítését szolgálja, amelyek igyekeznek gátat szabni a nem kívánt bevándorlás előtt, és amelyek korlátozzák az államnak a politikai menedékjogot kérőkkel szembeni kötelezettségeit".⁴⁷

Az 1985-ös schengeni egyezményt követően fokozatosan lebontották a belső határokat, az EU nemzetiségeinek belső mozgását egyszerűsítették, eltörölték a határátkelőknél az útlevél-ellenőrzést. Schengennel kezdődött meg egyfajta összehangolt menedékjogi eljárásrend kidolgozása, s ennek eredményeképpen csak egy kérelem kitöltése szükséges az Unióba való belépéshez; egyidejűleg pedig szigorították a harmadik országból érkezők ellenőrzését. Így a mozgásszabadság fejlődő emberjogi gyakorlatot tükrözött, miközben az Unión kívülről bevándorlók elé magasabb korlátokat emelt. Az 1998-as egységes európai okmány bevezetése megteremtette a feltételeket az Unión belül a kereskedelem, a tőke és az emberek szabad mozgásához, és az életképes európai piac fejlődésének újabb állomását jelentette. Ez egyben biztosította a tagállamokban a kölcsönös munkavállalás feltételeit nemcsak a munkavállalók, hanem általában "egyes személyek" számára, ezzel pedig jelentősen ösztönözte az Európai Unió nemzetiségeinek az államok közötti migrációját. Mi több, a szociális chartában szabályozott szociális juttatások és jogok logikusan vezettek el a közös vízumpolitikához, a közös határellenőrzéshez, közös emigrációs és politikai menedékjogos stratégiához. Viszont az EU-ban élők migrációját a nemzetek feletti EU-intézmények felügyelik, mint amilyen például az Európai Bizottság vagy az európai törvényszék, és ezek sokkal liberálisabbak, közösségiebbek és sokkal inkább őrködnek az emberi jogok betartásán. A bevándorlási kérdéseket azonban a kormányok egymás között, a miniszterek tanácsában döntik el, a nemzetállamok tehát továbbra is meghatározó szerepet játszanak, de készek arra is, hogy – ha érdekeik úgy kívánják – szuverenitásukat a közös ügyekhez igazítsák.

Az 1976 óta működő ún. Trevi-csoport a miniszterek ad hoc kormányközi szervezete, melynek feladata egyes specifikus területeken, mint amilyen a bevándorlás és az igazságügy, a gyakorlati együttműködés megteremtése. 1990-ben a dublini egyezmény elfogadta azt az alapelvet, hogy mindenféle kérelem elbírálásának felelőssége azt az országot terheli, ahol a menekült az Unió területére először belépett. Ha a kérelmezőt elutasítják, akkor az államok elvesztik azt a lehetőséget, hogy a politikai menedékjogot kérelmezővel úgymond "üzletelhessenek". A dublini egyezmény meghatározta azt is, hogy a kiutasítottaknak biztonságos harmadik országot kell felkínálni. Az 1993-as maastrichti egyezmény meghatározta az új uniós állampolgárság fogalmát, bár az Unió egyes polgárait még mindig a nemzeti állampolgársága határozza meg. A bevándorlási politika a bel- és igazságügy része lett, vagyis az EU három pillérérének egyike, a másik kettő pedig az eredetileg létező európai gazdasági közösség, illetve a kül- és biztonságpolitika. A harmadik pillér kormányközi eszközökkel működik, vagyis a miniszterek tanácsa kezében van a döntés. A bevándorlási politika rendszerint a legkisebb közös nevező elvét követi: részletesen vizsgálják a kockázati tényezőket, körvonalazzák a visszaélések lehetséges módjait, biztosítják az illegális belépés elhárítását, de nagyon ritkán veszik figyelembe a napi valóságot, illetve alig foglalkoznak a politikai menedékjogot kérők jogaival.⁴⁸ Ahogy Koslowski megállapítja: "A migrációt nem az emberi jogok, hanem a nemzetbiztonság felől közelítik meg."⁴⁹ Az akkoriban jellemző optimizmus ellenére Maastricht harmadik pillére hamar összeomlott, mert gyakorlati működtetése nehézségekbe ütközött, hiányzott a jogorvoslat törvényi megalapozása, és mert az Európai Parlamentet puszta konzultációs státusba szorította bele.

Az amszterdami egyezmény (1997 júniusában) nemzetek feletti szinten teremtette meg a jogi alapot az átfogó európai migrációs politikához, beleértve a nem európai uniós nemzetiségűekkel szembeni azonos bánásmód jogát is; az egyezményt a közösség egésze elfogadta, s ezáltal minden tagországra nézve kötelezővé vált, ám ezzel egyidejűleg nagy hangsúlyt helyeztek a külső határellenőrzés megerősítésére. Az egyezmény "a szabadság, biztonság és törvényesség korszakát" hozta el az EU-ban, s a parlamentnek együttes döntési felelőssége van. Ezek az új stratégiai területek inkább minimális elveket, mintsem közös szabályokat fogalmaztak meg. Ugyanakkor a célok és az ellenőrzés módszerei csak akkor lépnek életbe, ha a tanács egyhangúlag elfogadta, bár a bizottság továbbra is előterjeszthet javaslatokat a menekültek, a politikai menedékjog és a honosítás kérdéseiben, s az előterjesztések szövegét az európai bíróság értelmezi. Levy úgy látta, ez a lépés az egész Unióban progresszív, a nemzetközi előírásoknak megfelelő jogi kultúra kialakulásához, az európai állampolgári státus új fogalmához vezet, ám a mai napig kizárja a harmadik országból származókat.⁵⁰ Az európai vezetők 2002-es sevillai csúcsértekezletét azonban továbbra is leginkább az illegális bevándorlás korlátozása foglalkoztatta. A harmonizáció a gyakorlatban továbbra is nehézkesen halad, és mivel nincs teljes egyetértés a stratégiát illetően, gyötrelmesen lassú is. Például a politikai menedékjogot kérőknek Nagy-Britanniában hat hónapot, Németországban egy évet, Franciaországban pedig tizennyolc hónapot kell várni a munkavállalási engedélyre. Sevillában megegyeztek abban, hogy a nemzeti határőrségek együttműködnek, de gyakorlatilag semmilyen más megállapodás nem született, pedig a bevándorlási politika és a politikai menekültek sorsa továbbra is a legsürgetőbb kérdés. A The Economist úgy kommentálta a helyzetet, hogy "az EU kormányai rekedtre vitatkozhatják magukat a közös álláspontról. Viszont a gyakorlatot mindmáig az egyoldalú lépések jellemzik."⁵¹ A következő évben (2003-ban) sikerült megállapodásra jutni a politikai menedék kérdésében (ez az úgynevezett dublini 11. rendszabály). Ez a tagországokat felruházza a döntés jogával a meglévő családi kapcsolatok alapján, vagy pedig annak az országnak az eljárásjoga alapján, ahová a menedékkérő az Unión belül eredetileg érkezett.

Eltérések és hasonlóságok – amerikai jellegzetesség

Az USA és Európa közötti lényegi különbségek élesen rávilágítanak az amerikai helyzet kivételességére. Christian Joppke azt állítja, hogy az amerikai stílusú kulturális sokféleség egyrészt a sokféle kultúra elfogadása, másrészt vezeklés a múlt bűneiért, persze ezt az állítását nehéz volna bizonyítania. Az amerikai "identitáspolitikának" arra szól a felhatalmazása, hogy e kultúrák társadalmi elfogadtatását szolgáló cselekvési programokat dolgozzon ki, pedig van néhány olyan, az igénylőknek biztosított lehetőség, amely nyilvánvalóan ellentmondásos és megkérdőjelezhető. Európában a kulturális sokszínűség és kulturális pluralizmus a bevándorlás eredménye, s ma azokra az országokra jellemző, amelyek eredetileg faji és etnikai szempontból egységesek voltak. Ezek az európai országok a sokféleséget egyértelmű ellenszenvvel fogadják. Az egyik feltűnő különbség a két régiót összevetve, hogy az amerikai muzulmánok – mintegy 1,5 millió emberről van szó – viszonylag iskolázott csoportot alkotnak, amelyben a csoport tagjai mentesek a fundamentalizmustól (különösen az 1979 után érkezett irániak). Ezek a csoportok jelentősen különböznek az olyan "bennszülött" afroamerikai csoportoktól, mint amilyen például az Iszlám Nemzet nevű szervezet. Európában ezzel szemben a muzulmán népesség sokkal számosabb (mintegy 17 millió ember), sokan közülük elmaradott, vidéki körzetekből jöttek, alacsonyan iskolázottak (az Egyesült Királyságban ilyenek például a bangladesiek). Az ő életükben a vallás jóval fontosabb szerepet játszik. Az amerikai álomnak nincs jelentése vagy párhuzamos megfelelője Európában. A régi kontinensen "az iszlám az az identitás, amelyre a társadalomból kivetett másod- vagy harmadgenerációs bevándorló támaszkodhat, akinek se munkája, se műveltsége, se legitim pozíciója nincs a befogadó közösségben".⁵² A generációk közötti hátrányok is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egyre újabb tagok csúsznak le az elnyomott, létminimum alatti osztályba. Az, hogy végül ott kötnek ki, egyfelől a társadalmi kirekesztés, másfelől a magas munkanélküliség következménye.

Az európai muzulmán közösségek sokféle arcot mutatnak, függnek a nemzetiségtől, az osztálytól és a kultúrától, beleértve az iszlámon belüli vallási szekták közötti mély megosztottságot is. A kulturális elszigeteltség érzését a külföldön kiképzett imámok tovább erősítik, hiszen maguk alig-alig osztják a befogadó országok értékeit, viszont erőteljes kapcsolatokat tartanak fenn eredeti hazájukkal. Larry Siedentop azt állítja, hogy az iszlám fundamentalizmus csak reakció a nyugati liberalizmusra, e liberalizmus ugyanis a kereszténység olyan hipotéziseiből nőtt ki, mint az öntudat, a morális egyenlőség és az egyenlő szabadság, melyek mind összeegyeztethetők a képviseleti demokrácia elveivel, illetve az állam és az egyház szétválasztásával. Ez viszont gyökeresen eltér attól az ontológiától, amely aláveti magát Allah akaratának, alkalmazkodik a szigorú szabályokhoz, és feltétel nélkül hisz a merev papi uralomban.⁵³

Nagy-Britanniában például már a 18. század eleje óta, a birodalom terjeszkedésével egyidejűleg jelentős muzulmán közösségek léteztek. A betelepülőket kalandvágy hajtotta, vagy egyszerűen csak tengerészek, esetleg diákok voltak. Ansari bemutatja, hogy a muzulmánok többsége mennyire szeretne integrálódni, noha jelenleg attól szenved, hogy nem "hiteles" brit, hanem "outsider", akit a társadalom többsége mint volt gyarmatlakót elutasít, akiknek alsóbbrendű a vallása, és akiket néhányan mint "beépített árulókat" démonizálnak.⁵⁴ Egy csekélyke muzulmán kisebbség valóban elutasítja az alapvető nyugati értékeket; őket az egyiptomi Muzulmán Testvériség nevű szervezet által képviselt iszlám kormányzat eszméje hatja át s egyben védi minden más befolyással szemben.

Az ICM közvélemény-kutató intézet a Guardian című napilap felkérésére az Egyesült Királyságban 2004. március közepén végzett felmérést a muzulmán vallásúak körében. Eszerint egy kisebbség – a megkérdezettek 13%-a – vélte úgy, hogy az USA elleni újabb támadások is igazságosak lennének. Mögöttük az a radikalizálódott és szűk látókörű szubkultúra áll, amely megágyaz a potenciális terrorizmusnak, és a gátlástalan terrorista csoportok a befolyásolható fiatal férfiakat vagy nőket könnyen tudják manipulálni. Hogy csak néhány szörnyű példára utaljunk, brit terroristák hajtottak végre öngyilkos merényletet Izraelben, de brit volt az a merénylő is, aki a cipőjébe rejtett robbanószerkezettel akart szabotázsakciót elkövetni egy repülőgépen – szerencsére nem járt sikerrel -, sőt, a csecsenföldi és az afganisztáni harcokban is részt vettek brit állampolgárok; legutóbb pedig a 2005 júliusában elkövetett londoni bombamerényletet is ezek a szélsőségesek követték el. Az Egyesült Királyságban szeptember 11-ét követően a terrorizmus megelőzéséről szóló törvény hatására ötszörösére növekedett az elrendelt nyomozások száma (most évente 30 000), s ezeknek a muzulmán közösség kitüntetett célpontja. A nyomozások kevesebb mint egy százaléka vezet letartóztatáshoz, és még ennél is kevesebb esetben születik vádemelés. Maga az eljárás elrettenti az ártatlan állampolgárokat, az eljárás pedig még bonyolultabb lett a londoni bombamerényleteket követően. Egész Európában növekvő számban tartóztatnak le politikai menedékjogot kérőket és másokat terrorista tevékenység gyanújával, ennek ellenére Madridban 2004 márciusában egy, az al-Kaidával kapcsolatban álló marokkói terrorista csoport végrehajtotta az Európában eddig a legtöbb áldozatot követelő robbantássorozatot. Az Egyesült Államokkal összevetve feltűnő különbség, hogy – a szeptember 11-i támadást leszámítva – az amerikai terrorizmus fő bázisai az elégedetlen, marginalizálódott, vidéki fehér közösségek.

A kulturális sokféleség felerősítheti a kulturális különbségeket, bár ezt a jelenséget az USA-ban a nemzetépítés részének tekintik. Az is igaz, hogy manapság néhányan kételyüknek adnak hangot: vajon a sokszínűség nem ássa-e alá a polgári kultúrát és a korábban egységes polgári ideológiát?⁵⁵ Az állampolgárságot az USA-ban továbbra is könnyű megszerezni – lényegileg mindenki megkapja, aki ott született, függetlenül a szülők jogi állásától. Mindennapos a honosítás is, beleértve a kettős állampolgárságot, s ezt is viszonylag egyszerűen meg lehet szerezni. Az USA az 1990-es években fogadta be eddig a legtöbb emigránst, s most 33 millió olyan állampolgár él az országban, aki nem ott született. Európa, noha a honosítást itt kétségtelenül jóval nehezebb lebonyolítani, sokkal szélesebb körű szociális jogokat biztosít, úgyhogy Levy meg is jegyzi: "Az amerikaiak jóval könnyebbnek találják, hogy a bevándorlóknak polgári és politikai jogokat adjanak – egy erősen megtépázott jóléti államban."⁵⁶ A kisebbségek Amerikában befolyásos választóerőt képviselnek, és a kisebbségi lobbik súlyos követelésekkel bombázzák a pártrendszert. Európában ezek jelentősége általában kevésbé jelentős, és ha igen, az is új keletű jelenség, s hangjuk és jelenlétük emiatt kevésbé meghatározó.

Mind az Egyesült Államokban, mind Európában virágzik a gazdaság, és a globális környezetben mindkét térségnek egyre növekszik a bevándorlókra gyakorolt vonzereje. 1950 óta az USA-ba irányuló bevándorlás jóval jelentősebb mértékű volt, mint az európai, és ha ehhez még hozzászámítjuk a magasabb születésszámokat is, az látszik, hogy 2050-re az USA hatalmát a demográfiai helyzet tovább fogja erősíteni. Ezzel tovább nőnek az Atlanti-óceán két partján lévő különbségek, mivel az USA geopolitikailag még tovább akar terjeszkedni Dél és Kelet felé. Amerika sokkal fiatalabb ország lesz, ahol az eltartottakra fordítandó kiadások alacsonyabbak lesznek, és Európával szemben az USA birtokában lesz a szükség szerint bővíthető katonai potenciálnak. Vannak ugyan a bevándorlás korlátozására irányuló lépések, mint például a Kaliforniában előterjesztett törvényjavaslatok, amelyek az államba való belépést szeretnék visszafogni, bár a bíróságok rendszerint hatályon kívül helyezik a szavazók ebbéli óhaját. "A probléma" azonban nem veszített a súlyából, és az a tény, hogy a bevándorlás éppen a hét legnépesebb államban koncentrálódik, az elkövetkező években a helyi politikai erőket teszi próbára. Az is elképzelhető, hogy a hét állam kollektív fellépése esetén a probléma országos fórumok elé kerül. A 2006 elején tapasztalt széles körű tiltakozó mozgalmak azt jelzik, hogy egyre népesebb azoknak a lobbiknak a tábora, amelyek az illegális munkavállalók státusát szabályozni akarják, illetve ha ez nem megy, akkor a kiutasításukat követelik. Mi több, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának legutóbbi jelentése ellenére – ami azt mutatta, hogy a világ menekült népessége 9,2 millióra esett vissza, s ez az 1980-as évek eleje óta a legalacsonyabb szám – az amerikaiak korábbi nagylelkű viszonyát az új betelepülőkhöz mára a Bush-kormányzat szigorodó belépési kritériumai váltották fel; a szigorítást a biztonságot fenyegető potenciális veszélyekre hivatkozva vezetik be, melyet szerintük egyes menekültek jelenthetnek az országra nézve.⁵⁷

Európa ezzel szemben nem képvisel egységes erődmodellt, hiszen a gyakorlat nagy eltéréseket mutat, de az összes tagállam politikája talányos. "A bevándorlási politika legtalányosabb aspektusa nem az, hogy a befogadó közösségek lakosságát felbőszíti a bevándorlás, hanem az, hogy az ő preferenciáikat a kormányok ilyen gyakran figyelmen kívül hagyják", írja Joppke, s ez a helyzet az USA-ban is.⁵⁸ 2004 januárjában Bush elnök gyakorlatilag amnesztiában részesítette az USA-ban dolgozó sok millió illegális munkavállalót, persze lehet, hogy a novemberben esedékes elnökválasztás miatt. Az érintettek kezdetben három évig kérhettek ideiglenes "vendégmunkás-státust", melyet később meg lehetett hosszabbítani. Ha akad munkaadó, aki "védnökséget" vállal a bevándorló felett, akkor a vendégmunkás megkapja az engedélyt, és jogosult lesz a társadalombiztosításra és végül a zöldkártya-státusra, ami viszont tartózkodási jogot biztosít neki. Ezt támadják egyértelműen a növekvő számú spanyol anyanyelvű szavazói csoportok, akik hagyományosan demokrata érzelműek. A bírálók azt hangoztatják, hogy ez a lépés azoknak a státusát törvényesíti, akik megszegték az érvényes törvényeket, amikor illegálisan az USA területére léptek. Az európai politikusoknak még nem kell hasonló választói megfontolásokkal megküzdeniük, bár előbb-utóbb itt is napirendre kerülhetnek hasonló szempontok. Az USA-ban mintegy 11-12 millióra teszik azoknak a főképp Dél-Amerikából várható bevándorlónak a számát, akik megjelenése tovább növeli a politikai feszültséget, s ami a kongresszust bonyolult helyzettel szembesíti: az elnök által képviselt visszafogottabb lépések szembekerülnek a határellenőrzés szigorítására és az illegális munkavállalók kitoloncolására vonatkozó javaslatokkal. A vitát tovább szítja Samuel Huntington érvelése, mely szerint 2050-re az USA két kultúrára és két nyelvre oszlik, mert a spanyol anyanyelvű bevándorlók akkorra a lakosságnak már mintegy egynegyedét alkotják; ők fokozottan elkülönülő szubkultúrával veszik körül magukat, ahol az angolt már nem beszélik, ezért az asszimiláció is veszélybe kerül.⁵⁹

Európában a vox populi a bevándorlás és a politikai menedékjog szigorúbb ellenőrzését követeli. A legújabb, Olaszország és Németország által előterjesztett ötlet az volt, hogy létesítsenek menekülttáborokat vagy "befogadó centrumokat" Afrikában a menedékkérők elhelyezésére, s ezzel, mondják a javaslat előterjesztői, elkerülhető lenne az a rendszerint életveszélyes út is, ami a tengeren Európába érkezőket fenyegeti. A kormányok állandóan szem előtt tartják a szélsőjobb jelentette veszélyt, s eközben megpróbálnak tekintettel lenni a nyitottabb határokat és tisztességesebb állampolgári törvényeket követelő liberális emberjogi csoportokra is. Viszont a bevándorlási kérelmek száma az 1990-es évek elején érte el a csúcsát (évente félmillió), ez a szám mára 100 000-re esett vissza, mivel a kiindulási államokban a politikai helyzet stabilizálódott, s ilyenformán a "probléma" mintegy magától megoldódik. Általánosságban tekintve az itt vázolt állapotok megmutatják az állampolgári törvényeknek a választott módszerrel járó mellékhatásait: bővülő bevándorlás és honosítás a politikai menedékjogot kérőknek Németországban, ami Franciaországban és az Egyesült Királyságban a volt gyarmatok lakosait érinti, noha később ez ellentétbe is kerül a kormányzati szándékokkal. Az EU-ban a hosszú távú demográfiai csökkenés adatai ellenére a bevándorlás és a menedékjog liberalizálására tett lépések bizonytalanok és utólagosak. A kérdésről folyó nívós viták és demokratikus eszmecserék hiányában nem túl meglepő, hogy a problémát jellemzően vagy a szőnyeg alá söprik, vagy a szenzációhajhász bulvársajtó foglalkozik vele, vagy esetleg szigorúan az európai politikai elit hatáskörén belül marad.

Ebben a kérdésben a politikának átláthatónak kell lennie, nem pedig ad hoc jellegűnek, s alapjául olyan, a kibocsátó országokkal közösen elfogadott megoldások kell szolgáljanak, mint például a "küldő" ország által kiadott korlátozott vízum az ideiglenesen munkát vállalóknak. Az ideiglenesen befogadott politikai menedékkérők normális esetben hazatérnek, ha elmúlik az életüket fenyegető veszély. Ha az újabb bevándorló közösségek integrálása együtt jár a befogadó társadalom sokkal pozitívabb kulturális önfejlesztésével, akkor az elősegíti a liberálisabb magatartásformák és az egyenlő jogokért küzdő programok elfogadását. Ha nem sikerül a szakképzetlen bevándorlók gyermekeit integrálni, az óriási potenciális társadalmi kiadásokat jelent, ami még nehezebb probléma olyan gazdaságok esetében, ahol a kékgalléros ipari munka régóta leszálló ágban van, ezért külön jutalmazza a magasabb végzettséget. A leszakadt belvárosi kerületek rosszul teljesítő iskoláinak – s ilyen az óceán mindkét partján szép számmal akad – kiegészítő állami támogatást kell kapniuk. Az etnikai-kulturális sokszínűség és identitás kérdéseit lehet egy darabig figyelmen kívül hagyni, ám ez csak elmélyíti a válságot, s ezt a nyugati kormányok saját bőrükön tapasztalták meg.⁶⁰ Ám e megfontolások ellenére is igaz, hogy a mélyen a történelemben gyökerező, sajátos kultúrájú európai nemzeteknek a szülőföldhöz való ragaszkodását tiszteletben kell tartani a kialakulóban lévő új, kozmopolita világrendben is. A folytatódó tömeges migráció a történelmi folytonosság és összetartozás érzését veszélyezteti, ami pedig a befogadó közösség többsége számára hallatlanul becses érték. Ahogy Rowthorn megjegyzi: "Jobb, ha a világ összetartó, önkormányzó nemzetekre tagolódik, melyek tisztelik és támogatják egymást, mintha olyan, gigantikus olvasztótégely lenne, amelyhez senki sem lesz lojális."⁶¹

Hogy az emberi jogok és a nemzeti érdekek/biztonság között normatív feszültség van, olyannyira evidens, hogy tán mondani sem kellene, de ez a feszültség erodálja az utóbbi néhány évben tapasztalt félénk liberalizációs tendenciát. Annak ellenére, hogy az Európa Tanácsnak már 43 tagja van, s ebből mindössze két tagállam nem írta alá az emberi jogok európai egyezményét, az idegenek politikai és lakhatási jogainak korlátozása mégis arra világít rá, hogy sajnálatosan "hiányzik az egyenlőség nagylelkű és haladó elve".⁶² Sok európai érzi úgy, hogy az Európai Unió Bizottsága túlzottan távolságtartó, s ebben technokrata elzárkózást és a demokratikus beszámoltathatóság hiányát látják, pedig a valóságban e testület hatásköre erősen korlátozott, mivel döntően a miniszterek tanácsa rendelkezik a döntési jogokkal. Az EU alkotmányjavaslata tartalmaz többek között egy, az alapjogokról és a kettős európai állampolgárságról szóló fejezetet, minthogy ezeket a tervezet a 2004-ben 25 tagúra bővült Unió szerves részeinek tekinti. "A kettős állampolgárság a következő jogokat biztosítja majd: szabad mozgás, a lakóhely szabad megválasztása, választójog, illetve a helyi és az Európai Parlamentbe való választhatóság joga" – írja Stephen Castle.⁶³ De vajon milyen jogokat biztosít a harmadik országból érkezőknek? Noha mára már eloszlott az 1787-es philadelphiai lelkesültség szelleme, az új európai alkotmány közelebb hozhatta volna az európai politikát az amerikai gyakorlathoz; most viszont léket kapott a franciák és a hollandok elutasító szavazatain. Nagyon jellemző az a sok európai állam által követett gyakorlat, hogy a tíz újonnan csatlakozott tagállam polgárai előtt hét évig részlegesen korlátozzák munkaerőpiacaikat. Még a brit kormány is így jár el, pedig valamikor szabad belépést ígért; a bevándorolt dolgozók szociális támogatásra csak egy évi munkavégzés után jogosultak, noha az országba azonnal beléphetnek.

Ebben a helyzetben az USA és Európa közös fellépésének valószínűsége csak nagy vonalakban látható, bár szeptember 11-ét követően nem teljesen kizárható. A nemzetbiztonságról való gondoskodás arra utal, hogy a legfontosabb minta továbbra is a hobbesi állam, mely a kormányzat létét elsődlegesen legitimáló követelménynek az állampolgári biztonság garantálását tekinti. Mindkét államszövetség kénytelen szembenézni a törvények híján rosszul működő, volt gyarmati országok okozta problémákkal: a drogkereskedelemmel, a terrorizmussal és a menekültek áradatával, ami a fejlett országok biztonságát és életmódját fenyegeti. A ma biztonsági feladatai újfajta gondolkodásmódot kívánnak, amit talán Európa most alakuló együttműködési keretei között meg is lehet valósítani: közös jogokat és egységes, civilizált normákat kell meghatározni, beleértve a csatlakozásra oly nagyon váró országoknak szóló ígéretet is, azt, hogy az emberi jogok törvényi szabályozása a belső reformokkal párosulva megkönnyíti számukra a tényleges belépést. Ilyen lépésekkel kellene felváltani a hatalmi egyensúly vagy az állami szuverenitás⁶⁴ elavult fogalmait, hiszen ezekkel a lépésekkel elsősorban is megszüntethetnénk a kivándorlás kényszerét. Az elmúlt évtizedben az Európai Unióban tapasztalt vérszegény növekedés azonban mára megköveteli, hogy gyógyírt találjunk a fiatalok körében általános munkanélküliség problémájára, hiszen ez az oka annak, hogy a kisebbségekhez tartozó fiatalok tömegei a fősodortól távol vannak, és ádáz küzdelmet kell folytatniuk a munkaerőpiacon. Nincsenek bizonyítékok arra nézve, hogy a világnak valóban a "civilizációk összecsapásával" kellene számolnia. Az Európában élő 17 millió muzulmán óriási többsége elfogadja a világi állam és a liberális értékek létét, és a velük kapcsolatos sztereotípiák nagyon messze állnak a valóságtól. A muzulmánok napi gondja, hogyan tudnák rábírni a kormányzatot az imámok képzésére, vagy hogyan tudják a vallás által előírt húst megszerezni, vagy más kulturális problémák, s nem a terrorizmus, mivel az állami intézkedések vagy a jog egész Európában ellentmondásos és nehezen kiismerhető.⁶⁵

Az Egyesült Államok egyedisége ezen a téren továbbra is megmarad. A terrorista támadásokat követően a szülőföld biztonságát még inkább védeni kell, a polgárjogokat ezért korlátozzák, ráadásul a határállamok politikusai egyre hangosabb követelik a kiterjedtebb ellenőrzést és a határok megerősítését a kormányzó Republikánus Párt jobbszárnyával egyetértésben. Ez viszont olyan jövőt vetít előre, hogy Amerika egyre inkább a "megszorító" Európa példáját követi a bevándorlás kérdésében, noha a gyorsabb gazdasági növekedés plusz a bátorító lépések elősegítették a rasszista feszültségek eloszlatását, és az ország továbbra is tömegeket vonz. Az USA példásan integrálta a bevándorlók sok-sok hullámát, akik elfogadták az uralkodó értékeket és erkölcsöt, de a jelenlegi spanyol bevándorlás bizonyos értelemben kétségbe vonja ezt a hipotézist, mert a területet, különösen az ország délnyugati részét, valaha spanyol ajkúak lakták. Texas, Kalifornia és Florida lakói egy részének már ma is spanyol az anyanyelve. A régi kontinensen az európai eszméről szóló hangzatos retorikát leszámítva az újonnan bevándorlókat nem fogadták különösebb lelkesedéssel – legfeljebb szűk, hasznossági gazdasági számítások szerint. Ezzel szemben az USA jövője bármilyen irányt vehet, mert az európai gyakorlattal ellentétében itt választási megfontolások, egyes területeket érintő gazdasági-üzleti érdekek, a gyorsan szaporodó kisebbségi szavazatok, beleértve a most formálódó, a bevándorlók jogaiért küzdő mozgalmat, illetve a belső pártpolitikai intrikák egyaránt hatással vannak az amerikai bevándorlási politikára.

Amerika munkaerőpiaca ma is nyitva áll az újonnan érkezők előtt, viszont ott gyakorlatilag nem létezik a jóléti támogatások rendszere. Ezzel szemben az EU-ban, ahol a politikai feszültségek ellenére a bevándorlás most kezd központi jelentőségű kérdéssé válni, csak nagyon kevés kisebbségi vezető dolgozik magasabb politikai beosztásban, ami gátolja a speciális kisebbségi követelések megvalósítását. Ami biztos, az az, hogy Amerikát mindörökre átformálta az 1960-as évektől az országba áramló tömegek mérete és sokszínűsége, s lassan kialakulóban van egy új olvasztótégely. A nyilvánvalóan szilárdabb amerikai identitás, ami a századokon át tartó alkalmazkodási folyamatban csiszolódott e pluribus unummá (sok részből álló egységgé), az asszimiláció kipróbált és bevált receptjét nyújthatja Európának, amelyből az öreg kontinens nemcsak tanulhat, de nyerhet is.

A cikk eredeti változata megjelent: Contemporary Politics, Vol. 12, No. 3-4, 261-385.

Jegyzetek

¹ D. L. DeLaet: US Immigration Policy in an Age of Rights, Westport, CT, 2000.

² J. N. Bhagwati: The Wind of the Hundred Days: How Washington Mismanaged Globalization. Cambridge, MA, 2000.

³ "The Longest Journey: A Survey of Migration". The Economist, 2 November 2002, 16.

⁴ S. F. Martin: "Heavy Traffic: International Migration in an Era of Globalization". Brookings Review, Vol. 19, No. 4, 2001, 41-44.

⁵ Lásd például A. Geddes: Immigration and European Integration: Towards Fortress Europe? Manchester – New York, 2000; B. Rowthorn, "Migration Limits". Prospect, No. 83, February 2003, 24-31.

⁶ G. J. Borjas: "Economic Theory and International Migration". International Migration Review, Vol. 23, No. 3, 1989, 457-485.

⁷ Salt: "Trafficking and Human Smuggling: A European Perspective". International Migration, Vol. 38, No. 3, 2000, 31-54.

⁸ P. Muus: "International Migration and the European Union: Trends and Consequences". European Journal on Criminal Policy ond Research, Vol. 9, 2001, 31-49.

⁹ G. Noriel: Workers in French Society in the Nineteenth ond Twentieth Centuries, Oxford, 1990.

¹⁰ S. Castles – M. J. Miller: The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World. New York, 1994.

¹¹ G. Noriel: The French Melting Pot, Immigration, Citizenship and National Identity, Minnesota, 1996.

¹² Muus: i. m. 12.

¹³ A. Shatz: "The Torture of Algiers". New York Review of Books, 21 November 2002, 53-57.

¹⁴ T. King: "Secularism in France". Prospect, No. 96, March 2004, 64-68.

¹⁵ J. Harding: The Uninvited: Refugees ot the Rich Man's Gate. London, 2001.

¹⁶ C. Joppke: Immigration and the Nation State: The United States, Germany ond Great Britain. Oxford, 1999, 134.

¹⁷ W. Kymlicka: "A North American View. In Review Symposium: Report of the Commission on the Future of Multi-ethnic Britain: UK, North American and Continental European Perspectives". Journal of Ethnic and Migration Studies, Vol. 26, No. 4, 2000, 719-738.

¹⁸ L. Morris: "Stratified Rights and the Management of Migration". European Societies, Vol. 3, No. 4, 2001, 408

¹⁹ "A Little Less Lunacy". The Economist, 3 November 2001, 33-34.

²⁰ "Asylum Policy". The Economist, 4 September 2004, 32.

²¹ A. Brown – N. Harris: "Does Britain Need Immigration?" Prospect, No. 76, July 2002, 16-20.

²² S. Mesure: "Immigrants Boosted UK Growth". The Independent, 24 April 2006, 58.

²³ M. Farrant et al.: "Irregular Migration in the UK". Institute of Public Policy Research, April 2006.

²⁴ Y. Alibhai-Brown: "How Mean-minded can this Government Become?". The Independent, 24 June 2002, 18.

²⁵ D. Goodhart: "Is Britain too Diverse?" Prospect, No. 95, February 2004, 30-37.

²⁶ B. Anderson: "Fortress Europe: We can Only Defend our Way of Life by Rejecting the Claims of the World's Poor". The Independent, 24 June 2002, 18.

²⁷ H. Sergeant: "Labour's Asylum Policy is to Fool the Public that All is Well". Daily Telegraph, 16 December 2002, 18.

²⁸ J. Salt: "Current Trends in International Migration in Europe". , retrieved 24 April 2002.

²⁹ Joppke: Immigration and the Nation State, i. m. 110.

³⁰ "Huddled Masses, Please Stay Away". The Economist, 15 June 2002, 39-40.

³¹ P. Hogwood: "Citizenship Controversies in Germany". German Politics, Vol. 9, No. 2, 2000, 122-135.

³² R. Brubaker: Citizenship and Nationhood in France ond Germany, Cambridge, MA, 1992, 174.

³³ C. Levy: "European Asylum and Refugee Policy after the Treaty of Amsterdam: The Birth of a New Regime?" In A. Bloch – C. Levy (eds.): Refugees, Citizenship and Social Policy in Europe., Houndmills, 1999, 15-16.

³⁴ Schmidtke: "Transnational Migration: A Challenge to European Citizenship Regimes". World Affairs, Vol. 164, No. 1, 2001, 3-16.

³⁵ Gustafson: "Globalisation, Multiculturalism and Individualism: The Swedish Debate on Dual Citizenship". Journal of Ethnic and Migration Studies, Vol. 28, No. 3, 2002, 463-481.

³⁶ J. Solomos – L. Schuster: Migration, Citizenship and Globalisation: A Comparison of Trends in European Societies, London, 2001, 16.

³⁷ A. Roth: "Germany's Cold Shoulder". The Nation, Vol. 274, No. 20, 27 May 2002, 20-22.

³⁸ B. Marshall: The New Germany and Migration in Europe. Manchester – New York, 2002.

³⁹ H. Fessenden: "Immigration in Germany". Prospect, No. 78, September 2002, 41.

⁴⁰ Solomos-Schuster: i. m.

⁴¹ "We're Full Up Too". The Economist, 8 June 2002, 38.; "The Welcome-mat Has Gone". The Economist, 6 July 2002, 41.

⁴² A. Browne: "Going Dutch". The Times, 14 February 2004, 21.

⁴³ M. Jacques: "The New Barbarism". The Guardian, 9 May 2002, 15.

⁴⁴ N. Ascherson: "The Warning Shot". The Observer: Review, 12 May 2002, 1-2.

⁴⁵ S. Sassen: Guests ond Aliens. New York, 2000.

⁴⁶ Y. Soysal: Limits of Citizenship: Migrants and Postnational Membership in Europe. Chicago-London, 1994.

⁴⁷ G. P. Freeman, "The Decline of Sovereignty? Politics and Immigration Restrictions in Liberal States". In C. Joppke (ed.): Challenge to the Nation State: Immigration in Western Europe and the United States. Oxford, 1998, 86-108, 91.

⁴⁸ J. van Seim-Thorburn: "Asylum in the Amsterdam Treaty: A Harmonious Future?" Journal of Ethnic and Migration Studies, Vol. 24, No. 4, 1998, 627-638.

⁴⁹ R. Koslowski: "European Union Migration Regimes: Established and Emergent". In Joppke (ed.): Challenge to the Nation State, i. m. 153-188, 173.

⁵⁰ Levy: i. m.

⁵¹ The Economist, i. m. 15 June 2002, 39-40.

⁵² Joppke: Challenge to the Nation State, i. m. 37.

⁵³ L. Siedentop: Democracy in Europe. London, 2001, 189-214.

⁵⁴ H. Ansari: The Infidel Within: Muslims in Britain since 1800. London, 2004.

⁵⁵ A. M. Schlesinger Jr.: The Disuniting of America: Reflections on a Multicultural Society. New York – London, 1992.

⁵⁶ Levy, i. m. 227.

⁵⁷ "Less Hope, a Longer Wait". The Economist, 29 April 2006, 53.

⁵⁸ Joppke: Challenge to the Nation State, i. m. 103.

⁵⁹ S. Huntington: Who Are We? The Challenge to America's National Identity. New York, 2004.

⁶⁰ W. Kymlicka: "Nation-building and Minority Rights: Comparing West and East". Journal of Ethnic and Migration Studies, Vol. 26, No. 2, 2000, 183-212.

⁶¹ B. Rowthorn: "Migration Limits". Prospect, No. 83, February 2003, 28.

⁶² H. Lambert: The Position of Aliens in Relation to the European Convention on Human Rights. Strasbourg, 2001.

⁶³ S. Castle: "Unveiled the Blueprint for United States of Europe". The Independent, 29 October 2002, 12.

⁶⁴ R. Cooper: The Breaking of Nations: Order ond Chaos in the 21st Century. London, 2003.

⁶⁵ J. Klausen: The Islamic Challenge: Politics and Religion in Western Europe. Oxford, 2005.

E számunk két nagyobb témakörrel foglalkozik. Az egyik blokk arra tesz kísérletet, hogy a szerkesztőség körkérdésére adott gondolatok segítségével választ keressen (találjon) a "Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal?" dilemmájára. A tucatnyi véleményből alapjában az derül ki, hogy a "betegség" három fő okra vezethető vissza: a rendszerkritikai baloldal mögött nincs társadalmi felhajtóerő; a baloldal helyét mindenütt a neoliberalizálódott, nevükben szocialista-szociáldemokrata – valójában polgári – pártok vették át; a rendszerkritikai baloldal a neoliberalizmus Szküllája és a szektás bezárkózás Kharübdisze között hajózik. De vajon létezik-e tertium datur?

A másik blokk közgazdasági kérdésekkel foglalkozik: mindenekelőtt a neoliberalizmus zsákutcás fejlődésének kritikáival és azzal az értékes szellemi hagyománnyal, amely ma is életképes: Polányi és Keynes, Galbraith és Hodgson munkásságával. Két írás, más-más eszközökkel, kritikai módon tekinti át a hazai neoliberalizmus emblematikus képviselője, Kornai János memoárját. Megtudhatjuk, hogy Milton Friedman közgazdasági teljesítménye hogyan kapcsolódott össze Pinochet diktatúrájával. Az egyetemes migrációs folyamatok összehasonlító elemzését nyújtó tanulmány tanulsága: a jóléti vívmányok legalább részleges megőrzéséhez az Európai Uniónak el kell kerülnie a migrációs politika amerikai modelljének átvételét.

Tartalomjegyzék

1. Szalai Erzsébet, Kunfi Frigyes, Kállai R. Gábor, Szerdahelyi István, Z. Karvalics László, Mark Pittaway, Agárdi Péter, Tamás Pál, Krausz Tamás, Artner Annamária, Harsányi Iván : Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok
2. Eric J. Hobsbawm : Egy gyerek Bécsben. Részlet az idén 90 éves történész önéletrajzi könyvéből
3. Walden Bello : Visszavonulóban a globalizáció?
4. Geoffrey M. Hodgson, Carlos Mallorquín : Geoffrey M. Hodgson és az intézményi közgazdaságtan
5. Greg Grandin : Milton Friedman és a birodalom közgazdaságtana. Az út a szolgaságtól
6. James K. Galbraith : Miért nem képesek a közgazdászok elismerni, hogy a cégek önmagukat szolgálják, nem pedig a piacot?
7. Kari Polanyi-Lewitt : Keynes és Polányi: az 1920-as és az 1990-es évek értelmezése
8. Tütő László : Kornai János A „Mit jelent a ‘rendszerváltás'” című írásának margójára
9. Andor László : Dilemmák és ellentmondások. Adalékok a hidegháború politikai gazdaságtanához Kornai János önéletrajza apropóján
10. Szarka Klára : Egy újabb amerikai tanmese, ezúttal a rossz kapitalistákról John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvről
11. BAL-Zöldek : Állásfoglalás Tubesről
12. Richard de Zoysa : Bevándorlás Európába és az Egyesült Államokba – közös ügy vagy Amerika egyéni útja?

Vajon miért nincs Magyarországon – s voltaképpen az egész közép- és kelet-európai régióban – antikapitalista baloldal? Mik lehetnek azok az objektív és szubjektív tényezők, történeti-ideológiai, esetleg pszichológiai okok, amelyek idevezettek? Miképp lehetséges, hogy Németországban, Franciaországban, de másutt is, léteznek erős baloldali antikapitalista mozgalmak és szervezetek – nálunk viszont nem? Hogy Dél-Amerikában a populista (vagy annak nevezett) antikapitalista baloldal kormányzó erővé válhat – s nálunk jószerével még e mozgalmak neve is ismeretlen? Mi léphet a kommunista és szociáldemokrata mozgalom helyére? Netán ezek újjászületésében kell bíznunk? És addig mit tehetünk?

Agárdi Péter:

Sok területen nem érezvén magamat elég tájékozottnak, még a látszatát is el szeretném hárítani annak, hogy szakszerű, átfogó és magabiztos válaszom lenne erre a kérdésre. Adalékokkal, szempontokkal, mások számára akár élesen vitatható meggondolásokkal szolgálhatok csupán – olyan baloldali értelmiségiként, aki elsősorban a felső- és felnőttoktatás, a művelődés- és irodalomtörténet, valamint a jelenkori kultúra és média területén látja elsődleges hivatását. S aki évtizedek óta, sok tépelődéssel és nem kevés önkorrekcióval, de történetesen a baloldal kulturális tradícióit kutatja, rekonstruálja, ébresztgeti és törekszik megújítani.

A baloldal, történelmi léptékkel mérve, sohasem volt igazán erős Magyarországon. Amikor – önmagát is torzító-csonkító módon – "hatalmon volt", akkor sem elsősorban saját ereje révén, hanem a világháborúk utáni traumák és társadalmi kataklizmák kínálta remények, valamint a nemzetközi katonai egyensúly jóvoltából érte ezt el. Ugyanakkor tény: az államszocializmus borzalmakkal terhelt, diktatórikus, majd tekintélyelvű évtizedei valóságos társadalmi szükségletekből fakadó, korlátozott, de érzékelhető demokratizálódást és szociális igazságtételt, társadalmi-kulturális felemelkedést is hoztak, ezzel együtt felemás modernizációt és polgárosodást szintén. Mindez persze nem igazol semmiféle régi vagy újabb keletű "kádárista" nosztalgiát. Ám a periódus történelmietlen kiiktatása a nemzeti folytonosságból, mégoly ellentmondásos progresszív tendenciáinak totális tagadása szégyenlős "baloldali" tisztálkodásként szintúgy méltatlan, mint az egypártrendszer évtizedei jobboldali előjelű kriminalizálásaként: egyaránt szemérmetlen hamisítás és öncsaló historizálás, ami semmit nem old meg a mában, csak újabb tévutakra és zsákutcába vezet. A baloldal mai erőtlensége azonban nemcsak, nem elsősorban a szocialisták gyakran tetten érhető történelmi és kulturális amnéziáival, önérzettelenségével, túlhevült kényszeres kompenzációival és mazochista szégyenlősségével magyarázható – bár, pestiesen szólva, ez sem semmi. Többről, mélyebb okokról van szó, s természetesen nemzetközi dimenziók keretei között.

A világfolyamatok korszerű, marxi mélységű értelmezésének, elméleti és mozgalmi kritikájának ez idáig – minden tiszteletre méltó és intellektuálisan olykor felvillanyozó külföldi, illetve hazai kísérlet mellett is – erőtlen voltán túl az elsődleges ok szerintem a magyar helyzet feladattolulásos természetében érhető tetten. Illetve abban: hogy erre a napirendtorlódásra a baloldal nem találta meg a hatékony teoretikus és gyakorlati választ. Mintha analóg lenne a helyzet azzal a 100 évvel ezelőtti szituációval, amelyben Ady Endre is a "két meggyőződésű" embereket méltatta fanyar lírával. Ma egyszerre kellene

(1.) megállítani az ország pénzügyi romlását, helyreállítani a gazdasági egyensúlyt;

(2.) áttörést elérni az évtizedek óta, de legalább az elmúlt másfél évtizedben elodázott gazdasági, társadalmi, infrastrukturális és kulturális modernizáció terén (amit én nem tudok eleve burzsoá szlogennek, a multinacionális globalizációs tőke fedőszövegének tekinteni); végül

(3.) mindezeken a területeken s egyéb vonatkozásokban is megteremteni a szolidárisabb társadalom, a kiáltó esélyegyenlőtlenségeket legalább csökkentő magyar demokratikus modell stabil kereteit, garanciáit. Méghozzá egy olyan közegben, amelyben a

(4.) re- és újkapitalizmus megannyi ellentmondását, illetve a feladattolulás sokkját egyre agresszívebben használja ki a nemzetközi és a hazai jobboldali radikalizmus, a szélsőséges, vezérelvű "nemzeti" populizmus. Ha első látásra csak a "3. napirendi pont" tűnik is par excellence baloldalinak, a többit sem tudom elválasztani tőle, még kevésbé szembeállítani vele. Ugyanakkor látom e gubanc sűrűségét és kioldásának súlyos nehézségeit is – a zsákutcás magyar politikai kultúra rossz beidegződéseitől kezdve a társadalom egészének s főleg a leszakadó rétegeknek a tűrőképességén át a közszereplők többségének "tehetségéig".

Természetesen tudom, hogy a jobboldali radikalizmus sikere a történelemben gyakran a baloldal gyengeségének, a szociális és a jogállami konfliktusok kezelése erőtlenségének büntetése. Közvetve és részben a magyar liberális és a szocialista mozgalom, a baloldali-liberális kormányzatok nem egy tévedése is felelős lehet e veszély hazai terjedésért, sőt intézményesüléséért. De miközben a baloldal öntisztulásának szükségességéért, egy gyökeresebb és következetesebb esélyegyenlősítő stratégiáért, szociálisan érzékenyebb fejlesztéspolitikáért, markánsabb és konstruktívabb kapitalizmuskritikáért perelünk, ettől még nem "érthetjük meg" s nem "mentegethetjük" – hinaus mit uns – ezeket a veszélyeket, köztük a fiatal korosztályok soraiban terjedő szélsőséges és historizáló radikalizmus, a nemzetközi terrorizmus, az "egyetemes" fundamentalizmus, a nemzeti jelszavakkal visszaélő balos populizmus, egyáltalán, az erőszak tüneteit. Ez az Eszmélet hasábjain talán szokatlanul megengedő, "opportunistább" helyzettudat motiválja bennem azt a személyes hitvallást, hogy igenis: lehet demokrataként egyszerre aktív kiállással és belsőleg kritikusan kötődni a mégoly polgári baloldali arculatú, de sokszínű MSZP-hez.

Magam mind a modernizációt, mind a globalizációt, mind a nemzeti felemelkedést, mind az európaiságot belső alternatíváiban s nem predeterminációkban látom működni; s jelenleg – a demokratikus jogállam megvédése mellett – éppen eme alternatívák föltárásában és a baloldali "pólus" realizálásért való szívós küzdelemben látom a hazai szocialisták egyik legfontosabb teendőjét. Azzal együtt persze, hogy tisztelem, magasra értékelem a hosszabb távú jövő- és szocializmustervezetést, amellyel kapcsolatban e folyóirat oldalain és a hazai nyilvánosságban a legutóbb Ágh Attila, Bayer József, Dessewffy Tibor, Fejtő Ferenc, Földes György, Gyurcsány Ferenc, Hegyi Gyula, Kiss Viktor, Krausz Tamás, Mészáros István, Szalai Erzsébet, Szigeti Péter, Tamás Gáspár Miklós, Thoma László, Vitányi Iván és mások tollából is számos izgalmas fejtegetést olvashattunk. Tanulságos volt a Népszava hasábjain 2007 tavaszán lezajlott baloldaliság-vita is.

Igenis: a kiigazítási s főleg a modernizációs stratégiákon és fejlesztési projekteken belül valódi alternatíva az, hogy mit választ az ország, illetve a kormányzat. Például az egészségügy, jelesül a gyógyszerkassza elodázhatatlan rendbetétele kapcsán: a nemzetközi gyógyszeripari konszernek diktálnak-e, avagy – még ha nem iktathatók is ki az előbbiek érdekei – a társadalmi s ezen belül a szociális és a népegészségügyi szempontok dominálnak. Vagy hogy a kultúra övezetét, a közművelődést említsem: az elitművészet és a nagy nemzeti intézmények jogos támogatása mellett jut-e figyelem az elsősorban a legszegényebb rétegeket "elérő" közintézmények, a települési művelődési házak, könyvtárak, teleházak, a délutánra-estére is talán kinyitó iskolák valódi modernizációjára, digitalizációjára és szolgáltatásaik árának alacsonyan tartására. Van-e, lesz-e koncepció, akarat és pénz a népesség mind nagyobb része számára jelenleg szinte az egyetlen kulturális "fogyasztást" jelentő közszolgálati média értékközvetítő és társadalmi kiegyenlítő szerepének megújító védelmére – a digitális átállás periódusában is? S vajon merre megy a hazai felnőttoktatás és -képzés? Az alternatíva baloldali pólusa – szerintem – itt azt jelentené: az államnak az eddiginél sokkal célratörőbben és eredményesebben kellene támogatnia a munkaerőpiacról kiszorult vagy kiszoruló, a jórészt az általános iskolát sem elvégzettek, a félanalfabéták tanulását, a társadalmi trombózissal fenyegető szövegértési krízis enyhítését, másoknál pedig a szakmaváltásához, a beilleszkedéshez és alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen általános műveltségi szint emelését, egyáltalán a közkultúrát. Miközben természetesen bőséges tere van s legyen a konkrét munkaerőpiaci képzés, a vállalkozói szektor és a hobbi jellegű önképzés piacosításának. A gazdasági innovációs képesség mellett a magyar társadalom politikai mentalitása, konfliktuskezelő képessége, hiszterizálhatósága bizony nem kis mértékben szintén kulturális, jelesül felnőttoktatási és médiaszociológiai kérdés, ahogy ezt már a múlt században jól érzékelte Kunfi Zsigmond, Lukács György, Márai Sándor és Bibó István, s ahogy erre a 2006. őszi eseményeket elemző Gönczöl-bizottság jelentése is rámutatott.

Mindez talán apróságnak tűnik a globalizáció, a kapitalizmus, az ökológiai kockázatok és a szocializmus nagy világtörténeti kérdései felől. De miközben tisztelettel és nemegyszer azonosulással olvasom az újszocializmusra vonatkozó fejtegetéseket, sterilnek, sőt a baloldal pluralizmusa és hosszabb távon eredményes jövője szempontjából önveszejtőnek tartom a végletekig kiélezni azt a vitát, hogy vajon a kapitalizmus szociáldemokrata reformja, avagy az új szocialista rendszer osztályharcos megalapozása-e a baloldal elsődleges feladata és távlata. Szerintem belátható időn belül az utóbbihoz az előbbin át vezet az út, ha nem is automatikusan és kacskaringók nélkül, ha akár drámai kollíziók árán, arról nem is beszélve, hányféle kapitalizmus van ma a világban. A szocializmusfelfogások közötti viták termékenyek és jövőépítők, de csak addig a mértékig, ameddig nem kockáztatják, hogy – mégoly sebzett parlamenti demokráciánkat is veszélybe sodorva – a baloldali szociális és érzelmi szükségletekkel, illetve jelszavakkal visszaélő szélsőjobboldal legyen a nevető harmadik.

Amennyire hiba csak a szociáldemokráciát tekinteni ma a releváns és progresszív baloldalnak, annyira felelőtlen dolog az előbbire újra és eleve rásütni "a kapitalizmus szekértolójá"-nak bélyegét, s a (persze esetenként tévedő) baloldali politikusokat vulgáris osztálymeghatározással kompromittálni, illetéktelenné nyilvánítani. E tekintetben is van keserű tanulsága a fasizmusok egykori győzelmének és eszmei hagyatékuk új "népszerűségének", főleg a tízen- és huszonéves ifjúság körében, ahogy ezt a legújabb szociológiai fölmérések mutatják. Igaza van Krausz Tamásnak (Eszmélet 71. sz.), amikor egyként bírálja a globalizációkritikai mozgalmak romantikus nemzeti és romantikus kommunista változatát. Magam egy picit még tovább is lépnék: nem a globalizáció vagy éppen a modernizáció általános kritikájára van szükség, hanem a globalizáció többarcú, alternatív természete baloldali lehetőségeinek a fölerősítésére, érvényesítésére, ahogy ezt Manuel Castells is képviseli a hálózatosodás nemzetközi trendjének természetrajza kapcsán.

Attól még lehet valaki következetesen baloldali, hogy nem szidalmazza napjában legalább háromszor a globális kapitalizmust. S attól még korántsem, sőt végképp nem baloldali, hogy – nem kínálván ésszerű, reális és demokratikus válaszokat a nagy társadalmi kihívásokra – pusztán szitokszóként emlegeti a (neo)liberalizmust és valamiféle (bármiféle?) antikapitalizmust tűz a lobogójára. Ugyanakkor a következetes és távlatos baloldaliság, sőt maga a szociáldemokrácia sem érheti be a kapitalizmus (éppen regnáló, bár nagyon is sokféle arculatú) formációjával, illetve annak különböző jelzőkkel történő eufemizálásával. A szocializmus nemcsak emancipációs értékrend, nemcsak eleven történelmi és kulturális tradíció, nem is csupán rendszerkritikai mozgalom, hanem évszázados remény, távlat, jövőkép – még ha XX. századi inkarnációi sok vonatkozásban kompromittálták is. És még ha humánus-demokratikus realizálódása (ami vélhetőleg maga is elválaszthatatlan a globalizációtól) jelenleg nemis tűnik közelinek.

A közelmúltban volt ötven éve, hogy elhangzott Lukács György egykor veszélyesnek minősített 1956-os nyári előadása, A haladás és reakció a mai kultúrában. Azé a Lukács Györgyé, akit magam, sokaktól eltérően – minden tévedése, vétsége ellenére is – a demokratikus baloldal és a nemzeti progresszió nagy személyiségei közé számítok. Persze a tanulmánnyá érett előadás számos tétele mára megfakult, utópiának vagy éppen doktrinernek minősül, de lényegi mondanivalója – mutatis mutandis – ma is időszerű. Az leginkább, hogy az aggasztó világtrendek keretein belül, a szocializmus értékrendje és távlata mellett kiállva is, Lukács a demokratizmus és a humanizmus széles szövetségi táborában látja a valódi progressziót. Miként a lényegi irányvételt, a tertium datur igényét tekintve szintén újraolvasandóan aktuálisnak hiszem az 1968-as A demokratizálás jelene és jövője c. munkáját – ha megannyi passzusa elavultnak tűnik is. "Pillanatnyilag" mindenesetre az ebben a tanulmányban előre jelzett diszkontinuitások drámai, roppant ellentmondásos, feladattolulásos korszakát éljük.

Ha a szocializmus itt és most egyelőre "csupán" a kapitalizmus kritikai-korrekciós ellensúlya, a modernizációs reformok baloldali irányának "eszköze", a jövőre való kulturális-elméleti fölkészülés széleskörű és eleven mozgalma is, ez sem kevés. Elvtelenségeket és megalkuvásokat persze aligha igazol. De éppen elegendő kihívás arra, hogy – akár éles belső vitákban, de a fő frontot nem feledve – magához térjen és megújuljon a magyar baloldal.

---

Artner Annamária:

A kérdésre adott válaszom központi eleme a múlt rendszer értékelése. Ez véleményem szerint már létére is rányomta bélyegét, nagyban előkészítette bukását, azt követően pedig különösen hatékony fegyverré vált az emberiség ocsmányságainak történetében csúcsot döntő kapitalizmus, illetve annak urai és fizetett vagy önkéntes apologétái kezében.

A kiindulópont: a világhelyzet

A baloldal nyomorúságos helyzetének közvetlen oka a szocialistának nevezett rendszer összeomlása. A Szovjetunió szétesése s a nyomában fellépő elméleti zűrzavar és gazdasági válság a kapitalizmus látszólagos győzelmét hozta az emberiség számára lehetséges társadalmi formációk versenyében. Ezen a talajon a baloldal szerte a világon defenzívába került. Nyugaton sincs ütőképes, következetesen antikapitalista baloldal, amely alternatívát tudna kínálni. Amire jut: némi reformista követelés a kapitalizmus keretein belül.

Lásd például az európai ATTAC-ok 10 pontját, amely a polgári demokrácia intézményeibe követel nagyobb/következetesebb beleszólást a választópolgárok számára, átláthatóbb döntéshozatalt és a közelebbről meg nem határozott erők lobbizási lehetőségeinek visszaszorítását. (Még csak meg sem említve például a tevékenységét egyébként teljes nyíltsággal, intézményes keretek között végző, az EU neoliberális fejlődését meghatározó nagyvállalati lobbit, a "European Round Table"-t.) Gazdasági téren a jóléti állam intézményeit követeli vissza, esetleg bővített formában. Csupa "wishful thinking".

A történelmi múlt

Régiónkban formailag még rosszabb a helyzet, ami azonban nem jelent lényeges tartalmi különbséget a nyugati baloldal illúziókban fürdő szabadidős tevékenységéhez képest. Ennek a rosszabb helyzetnek az oka Kelet-Európa történelmileg kialakult félperifériás, függő helyzete, amely kapitalizmusát is csak félig engedte kiemelkedni a feudalizmusból: "dzsentri-kapitalizmus", klerikális talajon. A félperiféria kapitalizmusa nem rendelkezik nagytőkével, a nemzeti burzsoázia tehát kiszolgáltatott a külföldi nagyvállalatok versenyének. Ez táplálja idegenellenességét, nacionalizmusát.

Hasonló módon működik az antiszemitizmus is: ahogyan a külföldit gyűlölik a nagytőke helyett, úgy gyűlölik a "zsidót" az uzsorás helyett (lásd Marx: "A zsidókérdésről").

A rendszer függő jellegéből következik gyengesége is. A félperifériás fejlődés az osztályokat elmaradott helyzetükben rögzíti: az uralkodó osztály vagy feudális alávettsége, vagy komprádor jellege miatt függő, ezáltal ingatag, ami a pozícióját veszélyeztető legkisebb megnyilvánulással szemben is különösen ingerlékennyé teszi. Hasonlóképpen áll a dolog a dolgozó osztályokkal is: paraszti jelleg, a nagyüzemi munkásság hiányával. Ezek nem tudnak/mernek szembenézni a rendszerrel és a saját helyzetük javítását ígérő megoldás szükségszerű természetével. Szervilizmusuk ajándék uraik számára.

A jelen

Az 1945 utáni fejlődés ("kimozdítva" a történelmet addigi "rendes", darutollas, kutyabőrős, kardlapos menetéből) lerombolta a múlt hierarchiáit, és egy új típusú integráció révén felszámolta a nemzetek közti kizsákmányolást is.

Ebből különösen nagy teher hárult a természeti kincsekben bővelkedő Szovjetunióra, amelytől évtizedeken keresztül országok sora kapta megfizethető áron, a közvetlen termékcsere alapján a fűtőanyagot – még az olajárrobbanások után is csak "csúszó árbázison", tehát a világpiacinál évekig olcsóbban -, csökkentve ezzel a Szovjetunió saját termelőalapjainak fejlesztési ütemét.

1989 után azonban egy csapásra helyreállt a régi képlet, annyi módosítással, hogy a globalizáció korában (és mert a rendszerváltás külföldi tőke nélkül nem volt végrehajtható) a félperiférián kiéleződött a zombiként újraéledő komprádor és dzsentri uralkodó osztály ellentéte, miközben az alul lévőket nem képviseli senki.

Semmilyen társadalmi mozgás, semmilyen osztály érdekképviselete nem lehet meg saját értelmiség nélkül. A baloldali mozgalomban kiváltképpen kitüntetett szerepet játszik az értelmiség, lévén a mozgalom alapja a ráció. A félperifériás közép- és kelet-európai értelmiség azonban vagy az uralkodó osztályhoz dörgölődzik, vagy "népi", "nép-nemzeti" jelszóval a korlátolt paraszti érdekek szolgálatába szegődik; ezzel – paradoxnak tűnő módon – a dzsentri uralkodó osztály malmára hajtva a vizet. A globalizációs akolba megtérve csak annyiban változik a helyzet, hogy az értelmiség egy része a globális tőke szolgálatába áll, szaporítva a törésvonalakat az amúgy is szanaszéjjel szabdalt félperifériás társadalomban. Komprádor elit és neoliberális értelmiség, nemzeti tőke és "nép-nemzeti értelmiség" áll szemben egymással, miközben mindkettő szemben áll a történelmileg progresszív (de atomizált) dolgozók hadával és ezek forradalmi értelmiségével – amely, az előbbiek nagy szerencséjére, ma gyakorlatilag nem létezik, de szabad szemmel legalábbis nem látható. (Ha valahol egy-egy képviselője véletlenül mégis felüti a fejét, akkor önkéntesek hada jelentkezik, hogy lecsapja.)

A központi kérdés: a múlt rendszer jellege

A történelemnek ez a "normális" fejlődése azonban csak megnehezítené, de nem tenné teljesen lehetetlenné a progresszív antikapitalista baloldal létét. Ami lehetetlené teszi, az a múlt rendszer értékelése, ami már a rendszer működése során is mint "titkos féreg" rágta el a gyökereit, bizonytalanította el híveit, gyengítette vezető erejét – úgy a dolgozó tömegeket, mint a pártok legigazabb tagjait.

Ma a szocializmust széles körben azonosítják a letűnt rendszerrel, kiváltképpen annak fonákságaival, tévedéseivel és bűneivel, és tetteit egészben elutasítják. Államosítás, centralizálás, tervezés, tervezett külgazdasági kapcsolatok, szövetkezetesítés, a szólásszabadság szükségszerű korlátozása, az álinformációkat kiszűrő cenzúra, államilag irányított tömegoktatás, népművelés és kultúra, a tömegek kulturális-ideológiai felvilágosítása, a rendszerellenes erők bebörtönzése stb. összekeveredik a kiskirálykodással, a visszaélésekkel, a közösséggel szembeni lelkiismeretlenséggel, az ártatlanok bebörtönzésével, a jogos kritika elnyomásával stb. Ez utóbbiak óriási méretűre duzzasztásával az alternatíva bukásán ujjongó uralkodó osztályok és kiszolgálóik sikeresen kriminalizálják a kapitalizmus meghaladásának történelmi kísérletét.

Az elutasítás magán a kommunista mozgalmon belül sarjadt, és alapja a türelmetlenség: a kapitalizmus megdöntésétől sokan rögtön a szocializmust, sőt a kommunizmust várták és várják. Ezért nem fogadják el (anarchista és/vagy liberális indíttatásból) azt a rendszert sem, amelyet Marxék a proletáriátus diktatúrájának neveztek. Azt pedig, hogy ez egy egész (közelebbről meg nem határozott, de a történelmi tapasztalatok szerint igen hosszú) korszakon át tarthat, végképp elutasítják. Ez a gondolkodás különösen jellemző a köztes helyzetű értelmiségre, amely az új rendtől mindenekelőtt saját felemelkedését várta.

Átmeneti társadalom

A múlt rendszer csak akkor lehetett volna eltorzult szocializmus, ha előbb szocializmus lett volna. De nem volt. (Ezért nem tartom helyesnek az államszocializmus kifejezést, és ezért volt hibás az 1936-os szovjet alkotmányban rögzíteni a szocializmus tényét.) A legfontosabb, a termelés leválasztása a magántulajdonról (magánérdekről) megtörtént, a termelést nem a profitszempontok irányították, ezért kapitalizmus sem volt. A termelőeszközök azonban továbbra is elváltak a közvetlen termelőktől, és megmaradt a munkamegosztás is. A rendszer jellegét illetően osztom Rozsnyai Ervin álláspontját, aki szerint a kapitalizmus és a szocializmus közti átmenetről, formációelméleti értelemben átmeneti társadalomról volt szó.¹ Az átmenetben, amely tehát nem osztály nélküli és nem állam nélküli állapot, és nem is egyirányú utca, szükségszerűen egyszerre vannak jelen a szocialista és kapitalista jegyek (demokrácia és diktatúra, terv és piac, együttműködés és verseny, közösségiség és individualizmus stb.). Jó esetben az utóbbiak egyre kisebb arányban. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, szüntelenül küzdeni kell, és a tévedések, hibák lehetősége óriási.

Hiszen már az is milyen konfliktussal jár, hogy államosítani kell az ipart – előbb a legnagyobb vállalatokat, aztán a kisebbeket és tovább. Meddig és milyen ütemben? Az 5, 10 vagy 50 alkalmazottat foglalkoztató vállalatot mikor? Ha ezeket nem, mi lesz, ha növekedni kezdenek? És a sarki cipész, aki persze csak saját munkájából él, és csak annyit keres önállóan, amennyi megélhetéséhez szükséges? És a lángossütő? A butikos? Ők meddig élhetnek, mint hal a vízben? Ha örökké, akkor miből lesz a szocializmus? És meddig kell várni arra, hogy a parasztság önként szövetkezetbe tömörüljön? Stb., stb.

De még ennél is lényegesebb, mert a társadalom egyenlőségeszményének mond ellent, hogy a fizikai és szellemi munkák elválnak egymástól, privilegizált helyzetet biztosítva az utóbbit végzőknek. E kettéválás megszűnéséhez a technológiai fejlődésen át vezet az út. (Ezt a feladatot mára a globális kapitalizmus részben és technikai értelemben elvégezni látszik, a mögöttünk lévő történelmi jelentőségű kísérlet idején azonban még messze voltunk a fizikai munkák kiküszöbölésétől.) Az átmeneti társadalom technikai fejlődéséhez képzett és odaadó mérnökök kutató-fejlesztő munkájára van (volt) szükség – vagyis jórészt szellemi munkára, miközben a termelésnek lehetőleg napról napra magasabb szinten kell(ett) kielégíteni a szükségleteket, sok-sok fizikai munkával (is). A mérnöknek, tanárnak, kutatónak és művésznek önmaga privilegizált pozíciója megszűnéséért kellene fáradozni (amit a fizikai munka és ekképpen a "proli" iránt érzett megvetésük miatt a legkevésbé sem szeretnének), miként az átmenet államának saját elhalásáért. Mindez nem megy máról holnapra, s addig a társadalmi különbségek tovább élnek.

A döntő kérdés az átmenet egyes eseményeinek, korszakainak, intézkedéseinek, eszközeinek stb. megítélésben, hogy melyek mutattak a szocializmus felé, és melyek vissza. Tovább nehezíti az értékelést, hogy nem a közvetlen hatás, hanem a hosszú távú szempont a döntő.

Lehetséges, hogy a piaci viszonyok élesztésére van szükség az előrehaladáshoz, de az is, hogy ezzel éppen a visszautat egyengetjük. Az elsőre az oroszországi NEP, a másodikra a magyarországi 1968-as új gazdasági mechanizmus, vagy a vállalati gazdasági munkaközösségek 1980-as években történő bevezetése a példa.

Ez azt is jelenti, hogy az eszköz (lévén az csak egy forma) ellentétben állhat a céltársadalomban majdan alkalmazandó (alkalmazható) eszközökkel. Ha nem lenne ilyen eltérésre szükség, akkor az azt jelentené, hogy a céltársadalom már meg is valósult: már most olyan eszközöket alkalmazhatnak az emberek az egymás közti érintkezésben, a társadalmi újratermelési folyamat egészében, amelyeket egy osztály nélküli társadalom alkalmaz. Éppen abból tanulhatnánk a legtöbbet a jövőre nézve, ha meg tudnánk állapítani, mi volt szükségszerű a szocializmus (majdani) győzelme szempontjából, mi nem, és mi volt egyenesen káros – ahelyett, hogy arra keressük a választ: mi volt kellemes vagy kellemetlen, szép vagy rút a létező szocializmusban.

Az "új ember" születése

Az átmenetben nemcsak a gazdasági-társadalmi alapokat kell kiragadni a kapitalizmus kezéből, hanem a kapitalista viszonyok tudati elemeit is. A tudat (erkölcs, kultúra, értékrend) pedig még sokkal lassabban változtatható, mint a gazdasági, jogi formák.

A kapitalizmus tudati lenyomatai, az önzés, kapzsiság, hiúság, irigység, lustaság, kishitűség, rosszindulat, bizalmatlanság (a jóval, az önzetlenséggel szemben), hiszékenység (vonzódás a könnyű megoldások iránt), miszticizmus, intolerancia stb. és a már említett türelmetlenség dolgoznak az átalakulás ellen. Ezek a tudatos és ösztönös romboló erők ott élnek a rendszert fenntartó politikai, adminisztratív és értelmiségi rétegek soraiban, és szüntelen utánpótlásra lelnek a nagyon is kapitalista tudatú tömegekből, saját boldogulásukra használva fel a hatalmat, amit önmaguk hatalma ellen kellene fordítaniuk. Az ilyen rosszindulat, szabotázs vagy ostobaság előszeretettel támad a szocialista eszmék és megoldások legbecsületesebb hordozói ellen.

A rendszer ellenerőinek leszerelése végett korlátozni kell a szabadságjogokat, ami megint csak ellentmondásos dolog: a kapitalizmust nem lehet meghaladni az emberek cselekvő együttműködése nélkül, hiszen az új társadalom éppen az emberek felszabadított energiáira épül. Az új tudatosság, a közösségi gondolkodás és cselekvés azonban csak a gyakorlatban alakulhat ki: nem lehetnek "szabadok", mielőtt létrejönnének. Ráadásul a szabadságjogok korlátozása több társadalmi réteg ellenkezését vívja ki, kivált azokét, akik a legkevésbé képesek individuumukat alárendelni a közösség érdekének.

Igaz, a politikai szabadságjogok e korlátozásáért cserébe az átmeneti társadalom a legalapvetőbb emberi jogokat (lakhatás, egészség, oktatás, kultúra stb.) általánosan és egyetemlegesen, alanyi jogon biztosítani tudja, ami közvetlenül és szinte azonnal bizonyítja az emberek számára az új (bár még csak átmeneti) rendszer fölényét a régivel szemben. Ez ma is így van például Kuba esetében, amelyet a kelet-európai és magyar "baloldali" értelmiség nagy része minden alaposabb megfontolás nélkül, pusztán a politikai szabadságjogok – a szigetországgal szemben immár fél évszázada embargópolitikát folytató, hangsúlyozottan szocialistaellenes, sőt fasizálódó impérium, az USA (!) propagandája alapján vélt – korlátozása miatt elutasít.

Állandó harc ez tehát az átmenet két arca (szocializmus, kapitalizmus) között, ahol a kimenetelt semmi nem garantálja.

*

Az antikapitalista baloldal siralmas állapota a múlt rendszer bukásából adódik. Ez a baloldal csak akkor fog felébredni tetszhalott mivoltából, ha a múlt rendszer értékelése a helyére kerül. Amíg ez nem következik be, addig el van zárva az az egyébként is roppant göröngyös út, amely kifelé vezetne a kapitalizmusból. Ameddig a médiában gyakran szereplő vezető baloldali értelmiség a felmérések szerint napjainkban radikálisan (szélső)jobbra tolódó egyetemi ifjúság körében kijelenti, hogy tisztességes antikapitalista mozgalmak nem dumálni, hanem kapitalizmust dönteni szoktak, de abból ugyanaz lesz, mint lett '17 után "és tudjuk, hogy az tarthatatlan", addig nincs más lehetősége az ifjúságnak, mint vagy a magyarság szent ügyét sikerre vivő nemzeti államban hinni, vagy a "semmi hatalmat senkinek" anarchista frázisába fojtani ösztönös forradalmiságát – és mindkét esetben a tőke ámokfutását egyébként tényleg párját ritkító arroganciával vezénylő "szoclib" miniszterelnök lemondását követelni, utat nyitva a szélsőjobb felé…

A "mi a teendő?" kérdésére tehát csak azt a számomra is fájóan sovány választ tudom adni: minél többször, minél többekkel megismertetni egyfelől a kapitalizmus alapvető (marxi) törvényszerűségeit (leszámolandó a "lehetséges jó kapitalizmus" illúzióval), másfelől pedig a múlt rendszer átmeneti természetét, kettős jellegét. A múlt rendszerben dolgozó elkötelezett öregek tapasztalatait – amíg még lehet – begyűjteni arról, milyen kezdeményezések voltak, azok milyen sikerrel zárultak és miért. Mik, kik, hogyan voltak a kudarcok (szabotázsok, bűnök) okai, miben rejlett a siker? Mit kellett volna másként tenni?Mert a múlt rendszer a mi múltunk. Tanulságai és az általa kínált perspektíva nélkül a tőke elnyomásával szembeni lázadás csak a fasizmus veszélyét idézheti fel.

Jegyzet

¹ Lásd Rozsnyai Ervin: Szocializmus volt vagy valami más? Budapest, 2002, a szerző kiadása; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

---

Harsányi Iván

"Egyszer régen – írta Korolenko, a XX. század elejének nagy orosz elbeszélője -, sötét őszi estén, egy zord szibériai folyón vitt végig az utam. A folyó egyik kanyarulatánál, a sötét hegyek lábánál, hirtelen fény villant föl előttünk. – Hála Istennek! – mondtam örömmel -, közel már az éjszakai pihenő! Az evezős megfordult, vállán át rápillantott a fényre, és fásultan újból nekifeküdt az evezőnek. – Messze van az még!

Nem hittem neki: előttünk ragyogott a fény, élesen, kiválva az alaktalan sötétségből. De az evezősnek igaza volt: kiderült, hogy tényleg messze van.

Mostanában gyakran jut eszembe ez a sziklás hegyektől beárnyékolt sötét folyó és a lobogó fény. Azelőtt és később is sok fény csalogatott a közelségével, nem csupán engem egyedül. Az élet azonban mindig csak ugyanazon zord partok között folyik, a fények pedig messze vannak. És megint csak neki kell feküdni az evezőnek…

De mégis… mégis… előttünk – ott a fény!"

Objektív okok

A baloldal tétovaságának, gyengeségének legfőbb oka az, hogy ez a fény, ha egyáltalán, hát roppant messze lobog. A rendszerváltást követő évtizedben a tisztánlátást nagyon megnehezítette a világ és a térség helyzetének kaotikusnak látszó kavargása, az új nemzetközi hatalmi struktúra minőségének és ellentmondásainak időleges átláthatatlansága. Nem csak a baloldal szédült tőle. Súlyos perspektívazavarokkal küzdött a konzervatív jobboldal, amely évtizedekkel előbbi hagyatékát próbálta kiásni a föld alól, és a demokrácia felhőtlennek tetsző diadalától megszédült liberális világ is (lásd: "a történelem vége"). A beállott, megrázó erejű változás haszonélvezőinek interpretációs offenzívája csupán másodlagos szerepet játszott a baloldal tanácstalanságában. Jelentős dolgozó tömegek valóban azt várták, hogy a szociális emancipáció történelmi léptékű, de felébe-harmadába maradt projektumai után az új világ legalább gyors, kézzelfogható anyagi felemelkedést hoz nekik. Az első csalódások után az Európai Unióba való belépés távlata keltette új életre a várakozásokat. Ez a helyzet nem kedvezett a reális tájékozódásnak, a követelményeknek megfelelő baloldal kialakulásának.

Szubjektíve

A "szociológiai" baloldalt (vagyis a társadalomnak azt a jelentős hányadát, amely számára itt és most a kapitalizmus nem hozhatta meg életproblémáinak elviselhető rendeződését) az előző évtizedek ebben a térségben nem készítették föl az ellenálláshoz szükséges gyors, spontán megszerveződésre. Még kevésbé a megfelelő politikai reagálásra, legkevésbé a sémáktól mentes, mindezek kibontakozásához elengedhetetlen elemzésre. Az addigi baloldal új politikai formációkba csoportosuló, szükségképpen tarka, egymás között is torzsalkodó erői, nem kevésbé zavarodott ideológusaikkal, szintén kevéssé tudtak hozzájárulni a kellően rugalmas és hatékony fellépéshez. Egy részüket ebben akadályozta, hogy a megújulást a nyugati szociáldemokrácia más társadalmakban kialakított, korábbi évtizedek viszonyaihoz kötődő sémáiból akarták levezetni. Másokat a történelem "kratkij kursz"-szintű ismerete és szemlélete kötötte gúzsba. (Mindkettő napjainkban is él.)

Mára a nemzetközi és a térségbeli realitások is többé-kevésbé tisztázódtak; jóval átláthatóbbá vált a helyzet. A kezdetben létező vagy létezni látszó alternatív lehetőségek azonban régen lezárultak. A térség nem kereshetett adottságainak megfelelő sajátos megoldásokat, hanem integrálódott (nem csak mások integrálták; saját elitjeinek mozgékonyabb, a szituációt és lehetőségeit gyorsabban átlátó része is törekedett erre) a globálkapitalista nemzetközi gazdasági rendbe és intézményrendszerbe, ennek összes következményével.

Egyszersmind a világ más részein – különösen a legutóbbi évek során – olyan folyamatok indultak el viharos sebességgel, amelyekre ugyan a kelet-európai baloldal kevésbé figyel, de amelyek merőben új tendenciákat táplálnak. A centrumból kiáramló pénz- és működő tőke, amelyet (ki emlékszik még?) a profit utáni hajsza ismét "végigkergetett az egész földgolyón" (most elsősorban az 1990-ben tőkés irányban elindult államokon és térségeken), ezen is túllépett azóta. Bizonyos értelemben "visszaviszi" az elmaradottabb országokból kiszivattyúzott anyagi erőt, hogy ott helyben csinálja a profitot, előnyösebb feltételekkel, de immár hamisítatlan tőkés formákban. Ezáltal azonban, a történelemben első ízben, ott is létrejön (létrejött) a világpiacon is versenyképes korszerű ipari és pénzügyi nagytőke, amely máris az élvonalba tör (Kína, India). Ez az egyenlőtlen fejlődés (lám, egy másik elfelejtett fogalom) új hullámát gerjeszti, aminek az eredményei kiszámíthatatlanok. Európa – benne most már a mi szűkebb régiónk – és némileg Japán is nehéz versenyhelyzetbe kerül. A kelet- és közép-európai baloldalt ez annyiban érinti, hogy reménytelen minden olyan útkeresése, amely a szokatlan, országait nyomasztó feszültségek okát és megoldását saját nemzeti talaján vagy akár a szűkebb régióban keresi. A baloldal új stratégiái Kelet- és Közép-Európában is csak a legújabb fejleményeket is számításba vevő globális elemzés alapján születhetnek. Különösen áll ez a rendszerkritikus baloldalra.

A kapitalizmus a 19. századtól mindig is világrendszer volt, de korábban a különböző térségekben eltérő módon érvényesült. A centrum és részben a félperiféria területén jól strukturált társadalmi-gazdasági rendként volt jelen; a többi részt többé vagy kevésbé prekapitalista mivoltában tagolta be a tőkés világpiacba. Mészáros István professzor még néhány évvel ezelőtt (2004-ben) is arra figyelmeztetett, hogy "csaknem hárommilliárd ember ma sem az értéktöbblet kapitalista termelésének a szabályai szerint teremti meg életfeltételeit".¹ Ám, bár hiba volna akár egy erőteljes tendenciát is kész tényként regisztrálni, úgy tetszik, hogy ez a megosztottság napjainkban utolsó évtizedeit éli. A tőke vihara a kelet- és közép-európai félperifériát bekebelezve, olykor rajta csak átfutva, továbbhalad Kelet és Dél felé. Ennek a fejlődésnek a következő két-három évtizede döntő jelentőségű lesz annak az ellentmondáshálónak a kialakulása szempontjából, amely a mi országainkban is létrehozhatja a szociális emancipáció erőinek, netán a politikai baloldalnak valamilyen, a mostaninál sokkal egészségesebb, világosan rendszerkritikus, de a nosztalgiáktól megszabadult, szükségképpen globális erejét. Kína nem a tegnapi szocializmus sokak képzelte sikeresebb továbbélésével, hanem markáns, olykor brutális kapitalista fejlődésének konfliktuskeltő, kihívásokat támasztó erejével járulhat hozzá ehhez. A kelet-közép-európai baloldalnak ilyen erőtérben kell helytállnia, miközben erre alig van felkészülve.

Térjünk vissza a körkérdésben érintett térségbe.

A baloldal cselekvőképtelenségének a legfontosabb politikai oka itt az, hogy a kormányrúd a régió minden országában a tarka összetételű, új birtokon belüli rétegek kezébe került, és a széles értelemben vett baloldal ezek két szárnya közé szorult. Egyikük az összeoml(aszt)ott kommunista vezetésű állammal olyan retorikát, víziót állított szembe, amely konzervatív-konfesszionális-etnocentrikus eszméivel, az 1920-1945 közötti korszak tapasztalatai miatt baloldali gyomor számára befogadhatatlan. Támogatói között a térségben nemcsak az uralkodó elit egy része található, hanem olyan milliók, akik nem tudnak lépést tartani a globalizálódó világ tőlük megkövetelt igényeivel. Ettől lesznek antiglobalisták, euroszkeptikusok, múltba fordulók. Ennek a szárnynak a hívei az újkapitalizmussal (amelynek létrejöttét pedig sokféleképp elősegítették, és tudtukon kívül fenntartásához most is hozzájárulnak) régi családi, társadalmi életmodelleket állítanak szembe, vallási, nemzeti alapon. Szemléletükben ennek megfelelően (és nem pusztán valakik propagandájának a hatására) megtalálhatók a rasszizmus alig álcázott elemei. Ez a szárny a világgazdaság mai tendenciáit figyelembe véve az ár ellen úszik, hosszabb távon kudarcra van ítélve, de ennek a kifutását évtizedekkel mérhetjük. Tömegeinek megőrzése végett gyakran éles, demagóg, szelektív antikapitalista szólamokkal áll elő. Nem véletlen, hogy megnyilvánulásaiból a baloldal egyes szektorai az övékkel rokon hangokat vélnek kihallani, akcióik ezért keverednek olykor azokéival; íratlan szövetségre lépnek velük. Ezt a betegséget nehéz kinőni, mert a kétféle tiltakozás gazdasági alapja szinte ugyanaz, csak a tiltakozástól várt kibontakozás távlata tér el.

A kelet- és közép-európai jobboldal fontos, súlyos következményekkel terhes törekvése, hogy fölülvizsgálja a 20. század döntő mozzanatának, a második világháborúnak a tanulságait, kimozdítsa sarkukból a Hitler-ellenes koalíció győzelmével előállt történelmi helyzet eszmei és politikai alappilléreit. Ennek felel meg a két háború közti radikálkonzervatív és szélsőjobb államalakulatok és eltérő arculatú vezetőik (Piłsudski, Horthy, Antonescu, Tiso, mostanság már Szálasi, Pavelić) rehabilitálása, nemkülönben kisebb-nagyobb sarzsit viselő csicskásaik rehabilitálása, piedesztálra emelése. Ennek a jelentősége nem csupán a történelemoktatást, egyes, annak idején általuk különösen sújtott rétegek közérzetét érinti, hanem a baloldalnak az antifasiszta ellenállásban kikovácsolódott világlátását, végső soron az emberi emancipáció alapértékeit kezdi ki. A baloldal bénultsága azonban nehezíti, hogy ezzel szemben hatékonyan lépjen föl.

A baloldal egyes osztagai és a szélsőjobb közötti érintkezésnek – a most említett törekvéseken túl – határt szab, hogy az elit jobbszárnya az antikommunizmus olyan durva formáját képviseli, amely a baloldal legtöbb komponensét, az egykori kommunista kormányzatokhoz való viszonyuktól függetlenül, taszítja, félelemmel tölti el. Erősíti ezt a hatást, hogy a jobboldal a KP-k egykori tagjainak (több országban ez azonos a néhány évtizeddel ezelőtti társadalom közéleti aktivitást tanúsító részének többségével) a politikai életből való kiszorítását, életfeltételeinek a korlátozását, szervezeteinek a betiltását tűzte napirendre. A tehetetlenséget fokozza a kommunista vezetésű rendszerek torz hatalomgyakorlási módszereinek (a sublótfiókban bomladozó valódi és imaginárius csontvázaknak) az emléke. Valódi alapja azonban az alternatíva hiánya. Az uralkodó elit másik szárnya ugyanis, a baloldallal való találkozási pontjai dacára, nem kínál megnyugtató alternatívát a rendszer elháríthatatlan bajaival szemben.

Ez a másik szárny, amely önmagát modernizálónak tekinti, átlátja, hogy a bajokból a kiutat nem lehet "hátrafelé", avas régi létformák újraépítgetésével és a nekik megfelelő eszmetöredékek fölélesztésével keresni. Hajlandó feltétel nélkül vállalni a világpiac és urai által diktált irány- és szerkezetváltást. Reménye és állítása, hogy ezen az úton "előremenekülve" társadalmaink fölkapaszkodhatnak a centrum szekerére. Ezzel egy-két évtized leforgása alatt haszonélvezőivé válhatunk a világgazdasági centrum által biztosított komparatív előnyöknek. (Mint láttuk, ezek néhány évtizedes távlatban jelentősen megcsappanhatnak.) Szemléletének fontos – nem teljesen alaptalan – eleme, hogy "tulajdonképpen nem nagyon van választási lehetőség": ha előre akarunk jutni, az árral egy irányban kell mozogni, vállalva ennek összes, olykor fájdalmas szociális következményeit. Ez belesimulást feltételez a nem összeesküvők, hanem a viszonyok által diktált neoliberális világrendbe.

A modernizáló szárny vezető erejévé bizonyos időszakokban térségünkben is a szociáldemokrácia válik. Ez összefügg viszonylagos nemzetközi szervezettségével, világhálózatának kohéziós erejével, bizonyos, nem is keskeny rétegekben máig megőrzött rokonszenv-potenciáljával. Befolyását annak is köszönheti, hogy a Willy Brandt – Bruno Kreisky – Olof Palme-trió az 1970-es években (történelmileg az utolsó lehetséges pillanatban) kiterjesztette a világmozgalom hatókörét a "harmadik világra". Kelet- és Közép-Európában, ahol a korábbi, kommunista vezetésű rendszerek bizonyos szintű létbiztonságot garantáltak a nép nagy rétegeinek, a szociáldemokraták objektív, illetve vállalt feladata néha az, hogy megpróbálják elviselhetőbbé tenni a globalizáció okozta, e téren mutatkozó legkirívóbb visszaeséseket. Ez nem is mindig jelentéktelen enyhítéseket hoz. Végül azonban szinte minden esetben "falnak ütköznek" velük. A modernista szárny főszereplői ugyanis, választói befolyásuk mértékétől függetlenül, a liberálisok, illetve a szociáldemokratáknak hozzájuk legközelebb álló része. Nem vitás: az ő fejlesztési vízióik illeszkednek leginkább a jelenlegi világtendenciákba. A tőkefelhalmozás gyorsítását gátló szociálisintézkedés-csomagokkal a gazdaság külső és belső egyensúly-követelményeit szegezik szembe, amiben a nagy világgazdasági centrumok támogatják őket. Az eredmény rendszerint a meakulpázó önbírálat és a fő sodorba való visszaigazodás. Ennek azonban az a következménye, hogy a szocializmus, amely érett formájában úgy jelent meg a történelemben, mint az egész emberiség teljes emancipációját hozó eszme és mozgalom, ebben a mai, többek közt kelet-közép-európai formájában igencsak korlátozott értelemben tudja ellátni emancipáló hivatását. Ez is fokozza a potenciális baloldali bázis zavarodottságát.

Az uralkodó rétegek modernizáló szárnya mégis fontos történelmi szerepet tölt be: nagyjából azt, amelyet Marx a Kommunista Kiáltványban a felemelkedő burzsoáziának tulajdonított. Tevékenységével megérleli, kiélezi, világossá teszi a fennálló világrendnek és helyi változatainak az ellentmondásait. Ezalatt új generációk nőnek föl, amelyeket már nem nyomaszt a 20. századi társadalmi kísérletek nyomasztó terhe. A modern technika segíti majd őket a szervezkedésben, kiváltképp pedig az információk gyűjtésében, amely feltétele jó tájékozódásuknak. (Igaz: eszközül szolgálhat manipulálásukhoz, féken tartásukhoz is.) Ki tudja, mikor, milyen események hozzák majd meg talpra állásukat? És ki tudhatja, milyen társadalmi erők vállalják majd magukra ennek a végső konzekvenciákig vitelét?

Minden további, erre vonatkozó találgatás üres spekuláció lenne.

Jegyzet

¹ Magyarul lásd Mészáros István: Kortársunk, Marx és globalizáció-értelmezése. In: Yearbook 2006. International Labour Movement. Évkönyv 2006. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. XXXII. évf. Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 2006. 110.

---

Kállai R. Gábor

Baloldali hipochondria

A feltett kérdés, még ha megfogalmazásában részt vettem is, megválaszolhatatlan, mert – mint tudjuk – az orvos a teljes és tudományosan is igazolt diagnózisra akkor tesz szert, ha a beteg már békésen hűl a boncasztalon. Magyarországon viszont, de a régióban másutt is, az a furcsa helyzet állt elő, hogy nagy vonalakban minden rendelkezésre állna, ami egy aktív, tetterős, kritikai, antikapitalista baloldali baloldalhoz szükséges, még sincs sehol ilyen, valóban komolyan vehető társadalmi-politikai erő.

Baloldal – baloldalak? – természetesen van(nak), már csak azért is, mert lenniük kell, az itthon és globálisan felhalmozódott társadalmi, gazdasági, politikai, ökológiai problémák megoldása – felmutatása, minimalizálása, leírása, visszaszorítása, a további bajok mérséklése, az összeomlás elhalasztása (nem kívánt rész törlendő) – mástól nem várható.

Kiindulópontként tegyük fel, hogy ha fragmentáltan is, de többé-kevésbé ismerjük a mai kapitalizmus természetét, folyamatait, továbbá megfelelő ismereteink vannak a társadalom szellemi és szociális állapotáról. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy ismerősek azok a technikák is, amelyek alkalmatosak a társadalmi cselekvés érdemi befolyásolására. Nincs ezekben a feltételekben semmi utópizmus; Kelet-Közép-Európában jószerével minden elképzelhető elmélet, politikai gyakorlat, spontán tömegmozgalom megjelent az elmúlt másfél évtizedben – különösebb tömeghatás és társadalmi következmény nélkül. Mindazonáltal az is tapasztalat, hogy ha valahol megjelenik egy baloldalinak látszó kormány, mögötte s némiképp ellenére megjelenik az érzelmi baloldaliság, egyfajta baloldali szubkultúra is.

A baloldal betegsége egyfelől politikai hipochondria, amely – mint tudjuk, esetleg tapasztaljuk is – az önbeteljesítő jóslat egyik fajtája: ha más betegség éppen nincs, akkor önálló depresszióvá fejlődik; a képzett hipochonder éppen annyira tehetetlen, mint a valódi beteg. Maradva a betegség-metaforánál, a baloldal másik nyavalyája a frusztráció, ami abból fakad, hogy – leszámítva néhány esetet – nem válik baloldali tömegmozgalommá.

Elgondolkodtató, hogy ha egyszer a kapitalizmus ellentmondásai – hagyományos kifejezés – evidens módon tapinthatóak, s ha másként nem is, de adekvát elméletek szintjén létezik a baloldal minden szokásos és új elmélete, továbbá annak sincs akadálya, hogy akár naponta alakuljanak megfelelő habitusú pártok, mozgalmak, önszerveződések, újságok, egyetemek és szakszervezetek stb. (olykor létre is jönnek effélék), hatásuk, befolyásuk azonban csekély, ha van egyáltalán. Lehet azzal védekezni, meg is tesszük, hogy a tudás és a szervezet nehezen jut el az érintettekhez, ám ha mégis eljut – azért van erre is precedens -, akkor sem ragadja meg a tömegeket, hogy finoman fogalmazzunk.

Az antikapitalista és kritikai baloldal, ennyiben a történelmi tapasztalat feltétlenül irányadó, akkor szokott tömegmozgalomként is megjelenni, ha a tömegek számára a kapitalizmus ocsmány valósága közvetlenül is megjelenik a mindennapi életben.

A baloldal – a baloldali árnyalatok között szándékosan nem szelektálok -, kivált az antikapitalista, azaz kritikai baloldal nem l'art pour l'art létező, elméletileg végtelenül kicsiszolt, olykor akademice is akkreditált, magasztosan nagyvonalú társadalomformáló programjai rövid vagy középtávon a mindennapi jólét – beleértve az anyagi, szellemi és politikai javakat – megteremtésére irányultak. A baloldal sikeres korszakaiban, s ahol manapság sikeres, általában ott kereste/keresi a problémák megoldását, s az ehhez nélkülözhetetlen tömegtámogatást, ahol volt/van, s arra, amire éppen múlhatatlan szükség volt/van. Dél-Amerika radikális baloldali "populizmusa" (tényleg, miért is populizmus?) azért sikeres, feltehetően ideig-óráig, mert aktivista programja maga mellé állítja a favellák lakóit és a tradicionális falusi és/vagy indián közösségeket azzal az egyszerű eszközzel (már ha ez egyszerű), hogy biztosítja a munkát, a mindennapi kenyeret s valami vázlatos társadalmi gondoskodást. A Távol-Kelet államszocializmusainak lakói évezredes éhezés és évszázados háborúk után békén jóllakhatnak, anyagi javak tömegéhez jutnak hozzá, utazhatnak, kereskedhetnek, tanulhatnak, egyszóval emberi életet kezdhetnek élni, noha munkakörülményeik, olykor politikai rendszereik embertelenek. Nem volt ez másként Kelet-Közép-Európában sem.

Mintegy mellékesen a történelmi baloldal leginkább a romeltakarításban, a soros háborúk és szélsőjobbos-konzervatív rezsimek felszámolása után serénykedett sikeresen, vagy – ma inkább ez a jellemző – a polgári jogállam védelmében mutat fel eredményeket.

Mindenesetre a kérdést úgy kell adekvátan feltenni, hogy miért nem talál az elvben létező kritikai baloldal befogadó közeget.

1. Kelet-Közép-Európa lakossága az új – vagy régi, de jócskán felújított – kapitalizmus újjászületését egyfajta győzelemként élte meg; az általános jog- és kifosztást nem akadályozta meg, de nem is követte, nem követi ma sem spontán tömegmozgalom. Nem valami logikus a dolog, elvégre a rendszerváltozás az elemi érdekeket, a mindennapi megélhetést, a biztonságot sértette, de a tény ettől még tény marad. Különösebb utóvédharcok nélkül adta fel a régió lakossága azokat a pozíciókat, amelyekért a mai baloldal küzdeni szokott, a bértarifa-rendszert, a bölcsődéket, az általános foglalkoztatottságot, a beleszólási jogot, az ingyenes közoktatást és egészségügyet, a biztos és korai nyugdíjat, az olcsón hozzáférhető, államilag támogatott kultúrát – a sor jócskán folytatható. Lehet, ezen jogosítványok bornírtan és korlátozottan működtek az államszocializmusban – de működtek. Bizonnyal megkönnyítette a kapitulációs folyamatot az államszocializmus depolitizáló mechanizmusa, esetleg a manipuláció, a polgári szabadságok megteremtése, az is igaz viszont, hogy a jól érzékelhető egyéni és csoportérdekeket nem olyan egyszerű elhazudni.De nem lehetetlen.
2. Az elmúlt másfél évtizedben mindvégig lehetséges volt – vagy annak látszott – az élethelyzet egyéni javítása. Mindig volt/van olyan kitörési pont, amely lehetővé tette/teszi az emberek jelentős hányada számára, hogy megtalálják azt a módszert, amely átmenetileg vagy tartósan javít az élethelyzeten, vagy legalábbis elviselhetővé teszi. Történelmi analógiaként adódik a 19. század végi, Amerikába irányuló kivándorlás, amikor az itthon lehetetlen helyzetben vergődő emberek az óceánon túl belevágtak valamiféle új életbe – olykor sikerrel, többnyire természetesen nem. Az, hogy a lakosság mintegy fele-kétharmada formálisan kimarad a legális gazdaságból, s valahogy mégis megél, többek között erre utal. Az önfoglalkoztatás trükkjei, a szürkegazdaság, a kis kényszervállalkozások, a munkavállalás különféle formái, a segély- és nyugdíjzsonglőrködés, a pályázati értelmiség megélhetési szlalomozása, a fogyasztás minimalizálásán alapuló robinzonád és még egynéhány forma afféle Óperencián túli emigráció.
3. A régióban a rendszerváltozást követően, nagyjából 1995-97 táján lezajlott "az olcsó bugyi" forradalma. 1989 után, az alatt a néhány év alatt, amíg a családi tartalékok kimerültek, olcsó, ócska, de még éppen használható, elsősorban távol-keleti tömegárukkal telt meg a piac, különösen a ruházati, de voltaképpen szinte minden fogyasztási cikk proli változatához hozzá lehet férni – legfeljebb a minőség csapnivaló. Ezzel egy időben persze tönkrement a hazai textilipar, és sok minden más is, a kieső fogyasztási cikkekhez azonban hozzá lehet jutni. Így a bérek – nyugdíjak, segélyek stb. – reálértékének csökkenését nem lineárisan követte a mindennapi fogyasztási cikkekre vetített vásárlóerő csökkenése. Bizonyos értelemben ezzel párhuzamosan s ehhez hasonlóan csökkent vagy szűnt meg a régióban a világháború óta tartó elemi lakásínség – a fenntartási költségek emelkedése más kérdés. A lakhatás lehetősége, a lakáshoz jutás kényszerű szabadsága létező dolog, még ha sokan ki is esnek a rostán, s hamar eljutnak a végállomást jelentő aluljáróig vagy a temető szóróparcellájáig.
4. A szintén ugyanebben az időszakban lezajló technológiai forradalomról sem árt tudomást venni, különösen azért, mert az új eszközök elterjedése egyúttal a mindennapi élet átrendeződését is jelzi. Ma úgyszólván minden háztartásban van egy vagy több mobiltelefon, sokcsatornás tévé, Magyarországon van hárommillió személyautó, s közel egymillió internetre csatlakozó computer – ehhez hasonló adatok állnak rendelkezésre a régió többi országából is. Az is feltűnő, hogy bármennyire is nyomorog egy személy vagy család, utoljára ezeket a különleges tárgyakat és a hozzájuk kötődő fogyasztási szokásokat adja fel. E mellékesen aránylag olcsón hozzáférhető eszközök nyújtotta lehetőségek még jószerével kihasználatlanok, a mindennapi élet szintjén jó ideig azok is maradnak, ugyanakkor már elemi szintű használatuk is olyan életmód-forradalmat jelent, amelynek perspektívái beláthatatlanok. Nem a tudásalapú társadalomról vizionálok, megteszi majd más, hanem a közvetlen kapcsolattartásról, elektronikus fényképezésről, levelezésről, informálódásról, az utazás, közlekedés megváltozott lehetőségeiről és így tovább. A mobiltelefon és társai a mindennapi élet szintjén; ha mást nem is, de annyit biztosan jelentenek, hogy egy éppen csak elviselhető munkahelyet (ha van), nehéz anyagi helyzetet, magányt, betegséget, öregséget, tartalmatlan fiatalkort áthidalhatóvá tesznek. Ez akkor is civilizációs áttörés, ha – nagy valószínűséggel – megszületett már az utolsó olyan nemzedék, amelyik még tömött könyvespolcokat láthat maga körül.
5. A 20. században lezajlott két nagy antikapitalista forradalmi hullám nem kevés doktriner hezitálás után rátalált az adott korszakok politikai ugrópontjára, arra az instrumentumra tudniillik, amely nem csupán az adott korszak társadalmi kríziseinek politikai megoldási eszköze volt, hanem akár a forradalom másnapján, esetleg már előtte úgyszólván mindenki számára érthető, követhető volt, mi több, tömeges és reális aktivitásra adott keretet. Súlyos, de nem megalapozatlan leegyszerűsítéssel 1905-1923 között a tanácsok (önigazgató közösségek) a tevékeny tömegemberek (Gramsci) természetes szerveződési és valódi részvételi centrumai voltak. 1945 után a forradalmi és a szociáldemokrata tömegpártok s egyéb szervezetek (kivált a szakszervezetek, ifjúsági szervezetek stb.), illetve az általuk megragadott állami-politikai hatalomban való – akár csak illuzórikus – részvétel bírt kellő vonzerővel. Már csak azért is, mert abban a szűk időintervallumban, amikor az új államalakulat eredeti funkcióját betöltötte, az államosítás, az állami ellenőrzés, az államgépezet kisajátítása, az állami oktatás és egészségügy megszervezése valóban progresszív volt – persze mihez képest. Az is igaz, hogy mindkét forma meglehetősen hamar kiüresedett és elbürokratizálódott, az antikapitalista célokat pedig vagy részben, vagy sehogyan sem teljesítette be, ám mindez semmit sem von le abból, hogy az antikapitalista baloldal szerveződési centrumai voltak. A tömegpártok és a tanácsok rekrutációs bázisa – mutatis mutandis – egyaránt a szervezett, öntudatos, tanult nagyüzemi munkásság volt, az az osztály, amelynek maradványai manapság segélyből vagy nyugdíjból élnek, s szórakozásképpen olykor megnézik a régi munkahely telkén épült plázát.
6. A baloldali mozgalmak úgy nagy általánosságban egyfajta együttműködést, szolidaritást, altruista beállítódást tételeztek fel, illetve alakítottak ki az emberek között. Ugyanakkor Marx már ezelőtt jó százötven évvel írt arról, hogy a kapitalizmusra jellemző általános konkurenciaharc amúgy magától értetődően a bérmunkások között is megjelenik, melynek gyógyszere a közös érdekek felismerésén vagy felismertetésén, esetleg a humánus megfontolásokon alapuló szolidaritás. Bár tudható, hogy a mainstream által meghirdetett egyetemes nagy gazdasági verseny világméretekben pusztító, a mindennapi életben embertelen és halálos (ettől még realitás), a jelen társadalomban az élet szerves része. Egymás legyőzésének olykor igen nagy a tétje, a cél, mondhatni, az életben maradás – kenyérharc, pozícióharc és egyebek formájában; az együttműködés, a kölcsönös bizalom, a segítségnyújtás, azaz a Morál néne dohogására való odafigyelés fölösleges és ártalmas luxus.
7. Időben fel kell ismerni: Kelet-Közép-Európa, talán a volt Szovjetunió egyes utódállamai kivételével, a modern kapitalizmus győztes oldalára csöppent, azaz nem elszenvedője, hanem aktív résztvevője a harmadik (negyedik, ötödik) világ kirablásának, a környezet tönkretételének, a neoimperializmusnak, a végképp leszakadtak féken tartásának. Ahogy lenni szokott, ebből a pozícióból következik, hogy valami mindenkinek, tehát az Ózd mögötti (a Zsil-völgyi, a Bielsko Biała környéki) lepukkadt bányászfalu romáinak és téesznyugdíjasainak is csurran-cseppen, ha más nem, az elemi létezéshez minimálisan szükséges fogyasztási javak formájában. A baloldaliság ön(át-/újra)értékelése, a baloldaliság önkritikája a történelmi tapasztalatok feldolgozására, a realitások analízisére szokott épülni, a tömegek megragadása, aktivizálása, a spontán mozgalmak meg- és önszerveződése, hogy úgy mondjuk, ezzel jár együtt. Amennyire ismerjük baloldali eleink sikereinek titkát, az, úgy tűnik fel, részben abból állt, hogy kellő rezignációval felmérték: ha kilépnek az íróasztal mögül, kikkel, milyen emberekkel kell együttműködni az ismert – na jó, megismerhető – korproblémák megoldásában.

Most realista módon abból kell kiindulni, hogy a potenciálisan tevékeny tömegember keze ügyében a mobillal, kínai joggingban a tévé és a számítógép előtt ül. Megélhetése bizonytalan, munkahelyén kiszolgáltatott, kollégáit, főnökeit, beosztottjait utálja, mert fél tőlük, munkája valamely szellemi vagy fizikai részfeladat mechanikus ismételgetése, emberi kapcsolatai beszűkültek, az államban és intézményeiben, továbbá a politikai szervezetekben nem bízik, egyre mélyebbre keveredik a hitelfüggőségbe, s erőtlenül gyűjtöget betegségeire és nyugdíjára. Az órákon keresztül nézett tévéműsor hűen, tehát kellően zagyván és manipuláltan elé tárja a politikai látványt, a neten vázlatos ismeretekre tesz szert a globalizációról és a globális problémákról, valamit megsejdít, persze torzan, a kapitalizmus természetéről, a hazai és a világproblémákról.

Elvtársak: hic Rhodus, hic salta.

---

Krausz Tamás

Miért beteg a baloldal a kelet-európai régióban? Visszatérünk-e a 19. századba?

Érdekes, hogy 1908 elején az akkor még Lenin által is csodált Kautsky Marx Károly történelmi jelentősége című brosúrájában¹ a munkásmozgalom és a szocializmus egyesítésének kérdését a marxi tradíciónak megfelelően úgy vetette föl, mint az "elmélet és a gyakorlat egységének" valaminő létrehozását (ami a proletárság számára előfeltétel, ha a kapitalizmus forradalmi megdöntését, vagyis önmaga mint osztály felszámolását meg akarja valósítani). Már Kautsky utalt arra, hogy Marx előtt is tűztek ki szocialista célokat, "azonban csak szektákat hoztak létre, széttagolták a proletárságot, mert a szocialisták mindegyike a szociális kérdés megoldásának arra a különös módjára helyezte a fősúlyt, amelyet ő fedezett föl. Ahány megoldás, annyi szekta."²

A mai "betegség" diagnosztizálása nyilvánvalóan nem lehetséges történeti szemlélet nélkül, hiszen a nem történeti jellegű oknyomozás szükségképpen félrevisz a szubjektivista, a politikai-ideológiai magyarázatok irányába. Ennek megfelelően a diagnózis és gyógyítás folyamatait sem lehet összekeverni, noha nyilván nem választhatók el egymástól. A magyar és kelet-európai antikapitalista³ (nem-kapitalista) baloldal "betegségének" diagnosztizálása ma már nem bonyolult feladat, hogy mást ne mondjak, végül is több mint 20 éve ezzel foglalkozunk az Eszmélet szerkesztőségében (az első néhány évben még a folyóirat konkrét létezése nélkül).⁴ Nehezebb a "mi a teendő?" kérdésére választ adni, hiszen nincsenek jelen egy kapitalista összeomlás és a közösségi értékekre alapozó új munkásmozgalom felemelkedésének társadalmi-politikai és pszichológiai feltételei sem a centrumországokban, még kevésbé az olyan szatellitállamokban, mint Magyarország és általában a kelet-európai régió. Ami munkásmozgalmi önvédelem megmaradt Európában, az gyakorlatilag mind a régi szakszervezetekhez megy vissza; más kérdés, hogy Kelet-Európában a régi szakszervezetek erkölcsi kopása erőteljesebb volt, mint Nyugaton.

Sokan gondolták azt 1989 tájékán, főként a "naiv" nyugati baloldalon, hogy az államszocializmus összeomlása egy új, baloldali, szocialista fellendülés kiindulópontja lesz. A valóságban éppen az ellenkezője történt. Az egész baloldali kultúra került le – látszólag legalábbis – a történelem süllyesztőjébe. De az nem világos, hogy milyen mélyre. Az viszont világos, hogy az államszocialista kultúra elhalálozása, amely még mélyen a Kádár-rendszerben kezdődött, és amit szimbolikusan is kifejezett Aczél György híres-hírhedt megfogalmazása: "a kultúra is áru", jelentős mértékben aláásta a rendszerkritikai (antikapitalista) baloldal anyagi és erkölcsi pozícióit, társadalmi-szellemi befolyását egyaránt. Az autonóm közösségi kultúrának még olyan csúcsai, mint Ady és József Attila, vagy Tolsztoj és Solohov, Iszaak Babel és az egész későbbi szovjet irodalom, vagy Illyés és a háború utáni egész magyar szocialista irodalom is "átadta" a helyét a giccsnek, az üzleti irodalomnak az értelmiség közvetlen támogatásával. A jelenség ismert. Tehát a baloldali (autonóm közösségi) kultúra "kimúlása" az újkapitalizmus, a "szabadpiac" világában szükségképpen magával vitte mindazokat az életképesnek látszó elemeket, értékeket, elméleteket, tradíciókat stb., amelyek mindenfajta elnyomás tagadásából és egy szabad közösségi társadalom lehetőségéből indultak ki.⁵ Mivel ilyen antikapitalista kulturális értékrendben – elvben – érdekelt társadalmi csoportok, mindenekelőtt a nagyipari munkásság és a belőle kinőtt értelmiségi rétegek szociológiai és kulturális értelemben megszűntek létezni, vagy legalábbis oly mértékben átalakultak a rendszerváltás nyomán, hogy e kultúra hordozására alkalmatlanná váltak, a rendszerkritikai értelmiség kis csoportjának szerepe e téren kétségtelenül megnövekedett.

Tehát az antikapitalista (közösségi) értékrend, törekvések és célkitűzések (társadalmi önigazgatás, társadalmi önvédelem, hatalomtól és piactól független szükségletek kielégíthetősége stb.) fenntartására, szellemi "újratermelésére" a rendszerváltás folyamatában megszerveződött struktúrák, mint az Eszmélet vagy a Baloldali Alternatíva Egyesülés (miként a hasonló szervezetek az egykori Szovjetunió területein és más, korábban államszocialista országokban) nem rendelkeztek sem társadalmi, sem anyagi forrásokkal. E tradíció alapján jelentős antikapitalista mozgalmak nem jöhettek létre. Ismétlem, a régi hagyomány elsüllyedt a piaci és reklámkultúra förtelmes tengerében.⁶ Ráadásul a fiatalok irtózatos agymosáson mennek keresztül; egy olyan liberális agymosáson, hogy az új, represszív demokrácia a szabadság megtestesülése. És mint tudjuk, kényelmetlen és kockázatos a mainstreammel szembemenni…

Nem meglepő, hogy a társadalmi önszerveződés és önvédelem szervezeti és eszmei mozzanatai csak kis körökben eresztettek gyökeret. (Magyarország még a kedvezőbb feltételekkel bíró országok közé tartozik a balti államokkal, Horvátországgal vagy Romániával összehasonlítva.) A jelen helyzetben ebből következik elsőrendű feladatunk: a nagy szavak és forradalmi frázisok helyett ezeket a gyökereket kell elsősorban ápolni, életben tartani. Tehát azt mondani, hogy az államszocializmus "államkapitalizmus" volt (kinevezni egy nem profittermelésre épülő rendszert kapitalizmusnak, ahogyan mondani szokták, "nem semmi"!), s mint ilyen, nem tartalmaz számunkra semmiféle progresszív hagyományt, vagy hogy "a baloldal ma szigorúan antileninista alapra épülhet" (mintha az orosz forradalom és benne Lenin semmiféle progresszív antikapitalista hagyományt nem hozott volna létre!), tárgyilag téves, elméletileg helytelen, politikailag pedig örök időkre szektára ítélné az antikapitalista baloldalt.

Ez a helyzet azt mutatja, hogy alkalmazkodni kellene a történelmi múlt valóságos és nem steril folyamataihoz, a fennálló viszonyokhoz, ha nem akarunk a vallási kisközösségek, szekták sorsára jutni, ha nem akarunk csupán kisebbségi, emberjogi harcosok furcsa gyülekezetévé válni.

A rendszerkritikai baloldal számára a feladat alapjában továbbra is a szerény szervezeti és kulturális eredmények megőrzése és népszerűsítése, a létező szervezetek, intellektuális csoportosulások kifinomult, intelligens összetartása, egyesítése a tevékenységi specifikumok megőrzése mellett. Az ilyen együttműködés alapját a szociális-gazdasági, politikai-szellemi és erkölcsi elnyomás konkrét formáival, a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a rasszista, szociális vagy szexuális alapú kirekesztéssel, a közszféra és közfogyasztás pozícióinak további szétzúzásával, a rendszerből kisarjadó neofasizmussal, az erőszak világméretű kiterjedésével (Bush – Bin Laden) szembeni ellenállás képezheti. A rendszerkritikai csoportosulások Moszkvától Budapestig az elmúlt csaknem két évtizedben – s ennyiben a kép a jövőre vonatkozóan nem teljesen reménytelen – nemcsak szervezeteket, eszméket, hanem az együttműködés közös tapasztalatait is felhalmozták (egészen az antiglobalista vagy alterglobalista mozgalmakban való aktív részvételig). Eme relatíve új fejlemények életben tartása nemcsak az előbb említett egységesüléstől függ, hanem attól is, hogy e hagyomány alapján a rendszerkritikai erők képesek lesznek-e megőrizni cselekvési önállóságukat.

Ám mindenütt a régióban két alapvető veszély bukkan fel. Az egyik a hivatalos szociálliberalizmusban (pl. Magyarország) vagy szociálnacionalizmusban (pl. Oroszország, Szlovákia, Románia) való politikai feloldódás veszélye, vagyis fennáll a nemzeti burzsoázia vagy/és a multinacionális tőke vonzásában való elhalálozásunk veszélye.⁷ A parlamenti baloldal neoliberális eltorzulása, korrumpálódása (vannak, akik ezt szociáldemokráciának hívják!) fontos oka annak, hogy az új, antikapitalista baloldal olyan követeléseit is a jobboldal-szélsőjobboldal tűzi a zászlajára – felhasználva a szociális demagógia hitlerista hagyományát -, mint a társadalmi önvédelem, az "ellenhatalom kiépítése", a privatizáció leleplezése és meggátolása, a közfogyasztás védelme a magánfogyasztás totális uralmával, a luxusfogyasztással szemben stb. Az értelmiség jelentős tömegeinek prostituálódását nem erkölcsi, hanem anyagi-hatalmi mozzanatok alapozzák meg, ezért a moralizáló beállítódások, amelyek oly jellemzők, teljesen terméketlenek, puszta siránkozások.

A másik veszély belső eredetű, az előbbinek egyfajta ellenpólusa, "az elvi tisztaságra", a "tiszta antikapitalizmusra" stb. hivatkozó új szektásság, új dogmatizmus megjelenése, a munkásmozgalom korábban letűnt tévútjainak életre keltése,⁸ amely persze egész Európában megjelenik az antikapitalista társadalmi kezdeményezésekben (a "nemzeti romantika" és a "romantikus kommunizmus" irányzatai). A parcialitás, a részlegesség empirizmusa és az absztrakt univerzalizmus egymás rossz kiegészítései.

Ezektől a politikai és módszertani vonulatoktól nemigen lehet elválasztani egy, a szervezeti és szellemi aprómunkát elutasító, elméletileg rendkívül labilis pozíciót – egy újfajta megváltás-ígéretet, amely hol "generációs érdekellentétekre", hol a "tekintélyek uralmára" hivatkozva követeli a rendszerkritikai irányzat "teljes és végleges kiszakadását" a liberális-kapitalista szervezetiségből.⁹ A "tanársegédek forradalma", a pusztán érdekracionalizáló ideológiák, magatartásmódok megnyilvánulásai többnyire az értelmiség narcisztikus, magamutogató jellegzetességeivel állnak kapcsolatban, de saját személyes ambícióikon kívül nemigen kínálnak semmilyen reális megoldást a jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Könnyebb senkit sem mozgósító, hangzatos álforradalmi jelszavakat megfogalmazni és hirdetni, mint "beállni a sorba", vállalni a felkészülést az eljövendő nagy harcokra, ami sziszifuszi szervezeti, politikai és elméleti munka nélkül persze továbbra is elképzelhetetlen. Büntetés ez a hagyományos baloldal neoliberalizmusban (vagy nacionalizmusban) való feloldódásáért; tulajdonképpen magával a rendszerrel szembeni ellenállásnak a további leépülését idézi elő.¹⁰ Így válik mindkét "veszély" egyszerűen rendszerfenntartóvá. (Mindig a konkrét elemzés dönti el, nem pedig az absztrakt elvekre való hivatkozás, hogy mely cselekedet a helyes és miért egy adott, konkrét feltételrendszerben!)

A rendszerkritikai csoportosulások szervezkedése két évtizede több síkon is zajlik egyidejűleg, ugyanis mindegyik területen másféle feladatok láthatók el. A probléma akkor merül föl, amikor összekeverednek az egyes síkok, például amikor egy civil szervezet (Védegylet) – képletesen és példaképpen szólva – politikai jó szándékból egy jobboldali köztársasági elnökkel ajándékozza meg Magyarországot, vagy ha az antikapitalista mozgalmak tevékenységi irányát a benne lévő tagok pártpolitikai elkötelezettsége határozza meg, feladva az alapvető rendszerkritikai értékeket és törekvéseket.

A pártokban való politikai jelenlét számunkra természetesen mindig csak taktikai jelenlét, aminek alapfunkciója a rendszerkritikai mozgalmak "működésének" és propagandalehetőségeinek infrastrukturális és anyagi hátterét szolgálja; ennek a szerepvállalásnak a mai helyzetben reális, hasznos és hatékony ellenalternatívája nemigen van.

Még egy szót a "civil sík" autonómiájáról. A rendszert egészében támadó, egyfajta kulturális "ellenhatalomban" gondolkodó civil szervezetekbe tömörült csoportok lehetőségei jóval tágabbak, mint a pártpolitikai síkon adódó lehetőségek. Itt nyílik mód arra, hogy a társadalom szélesebb csoportjai előtt megmutassák, hogy nem egyes parciális kérdések (zöldek, szociális szerveződések, békeaktivisták stb.) különálló megoldásairól lehet szó, hanem a rendszer egészének átalakításáról. Az ún. civil mozgalmak, amelyek nem adták el lelküket a kapitalista ördögnek, azzal a legnagyobb problémával küzdenek, hogy miképpen lehet a rendszer alapproblémáit úgy megfogni, hogy ők maguk ne oldódjanak föl a rendszer által felkínált hamis alternatívákban, az ismert parcializálódásban. E "szétesettséget" jól példázó akció a NATO-radar mecseki áthelyezésének követelése. Az ügy persze fontos, de nagyon korlátozott hatékonyságú, mert hiszen ha máshová helyezik, akkor az a másutt lakó embereket fogja zavarni. Így az emberek nem értik meg, hogy a probléma maga a NATO, maga a rendszer. Ismét példaként említem a Védegylet nevű szervezetet, amelyben jó szándékú és jól szituált, de létbiztonságukban veszélyeztetett "középosztálybeli" fiatalok felvetik a rendszer számos alapproblémáját a környezetpusztítástól a háborús politikáig, de azt a – mi szempontunkból naiv – benyomást keltik, mintha ezek a problémák a kapitalista rendszer keretein belül megoldhatók volnának. De ebben van az erejük is. Ugyanis a rendszerkritikai baloldal úgy vélekedik, hogy magának a rendszernek a lényegét, a gazdasági-civilizációs alapjait kell kétségbe vonni és a társadalmi önigazgatás, a közösségi társadalom irányába túllépni, ám ezzel a távlatossággal kevés vonzalmat kelt a közeljövőben megoldásra számító, illetve a problémákat itt és most "megoldani képes" alternatívát követelő emberek körében. Ezért a velük való együttműködés minden konkrét kérdésben, amely a rendszer fonákságait leleplezi, fontos és hasznos. A politikai jobboldalhoz való viszony kérdése persze egy önálló problematika, amely befolyásolja az együttműködés kereteit, lehetőségeit és színvonalát.

Ráadásul a rendszerkritikai baloldal mai gyengeségét erősíti az a tény is, hogy míg a tőke megtalálta a globális szándékainak megfelelő gazdasági, kulturális és nyelvi együttműködés szervezetét és általában strukturális formáit, a munka, a munkásosztály jelentős mértékben megmaradt egy sajátos nemzeti izolációban, legfeljebb a rendszerkritikai, alterglobalista értelmiségi csoportok szervezkednek a nemzeti munkásosztályok fölött. Ez az ellentmondás a fejlődés mai szintjén nem megoldott.

Végül van egy harmadik sík, az elméleti-intellektuális felkészülésé, amely a rendszerkritikai értelmiség számára a mai korszakban a legfontosabb területnek tűnik, de erről fentebb és másutt már sok szó esett. Mindenesetre fontosnak látszik, hogy az elméleti felvilágosítás egyelőre nem képes eredményesen felhasználni az informatika új eszközrendszerét. Önálló honlapok hiányában sok rendszerkritikus sajnos olyan fórumokon képviseli antikapitalista nézeteit, amelyeken szélsőjobboldali demagógok is fejtegetik – és most tisztán intellektuális értelemben mondom – agyalágyult nézeteiket liberális üzleti (vagy nem üzleti, vagy ami még rosszabb, amatőr) vállalkozások keretében. Mindez a problémakör szintén egyfajta egységesülés elkerülhetetlenségének irányába mutat.

Végezetül a rendszerkritikus-antikapitalista irányzatok közül a "pártépítők" szándékairól szólva tennék egy utolsó megjegyzést. Egy valóban közösségi társadalom célkitűzését komolyan vevő politikai párt létrehozásához a következő dolgok minimálisan szükségesek: a) fellendülő munkásmozgalom; b) megfelelő infrastruktúra; c) milliárdos pénzügyi háttér, vagyis kapitalista támogatás (amelynek következményeit ismerjük, "feloldódás a rendszerben"). Arról nem is szólva, hogy a hagyományos pártelképzeléssel szemben a bérmunka politikai szerveződését nem a polgári politikacsinálás síkján, hanem a társadalmi-kulturális ellenhatalom eszközeként kell létrehozni olyképpen, ahogyan Marx annak idején elvileg felvázolta a Kommunista Kiáltványban. Ebben az értelemben e "párt", mint a "társadalmi ellenhatalom" intézménye, talán már a létrejövés folyamatában van. Minden szervezeti sietség csak a szektarianizálódás tendenciáit erősíti, miközben az ilyen pártot létrehozni igyekvők éppen az ellenkező céllal kívánják a szervezeti egyesítést végrehajtani. Kellő türelemmel és főleg a fiatal generációk támogatásával talán még mi is megérhetjük e régióban a közösségi mozgalmak reneszánszát.

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Marx Károly történelmi jelentősége. Budapest, 1919. (Ford.: Garami Ernő.)

² Kautsky: i. m. 45-46.

³ Az antikapitalista baloldal fogalma lényegében azt jelenti, hogy elméletileg a marxi tudományos örökségből indulunk ki, vállalva a kapitalizmus meghaladásának minden olyan hagyományát, amely a közösségi társadalom, azaz a közvetlen demokrácia, a társadalmi önkormányzás felé mutat. Politikailag-gyakorlatilag pedig egy olyan utat próbálunk egyengetni, amely mindenfajta elnyomás meghaladásának minél kedvezőbb lehetőségét bontakoztatja ki. Az a baloldal, amely nem törődik azzal a kérdéssel, hogy vajon egyik vagy másik cél megvalósítható-e, amely nem keresi a célokhoz vezető különböző gyakorlati utakat-módokat, az "átmeneteket az átmenetekben", az nem illeszkedik a marxi tradícióba.

⁴ Nemrégen egy egész kötetet publikáltunk az "előtörténet" témakörében: Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések, viták, tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 2007.

⁵ Ha volt és van a magyar baloldalnak "fenntartható" jeles hagyománya, az éppen az elméleti kifinomultság (utalok itt Szabó Ervinre, Lukács Györgyre, Kunfi Zsigmondra, nem is említve az 1945 utáni nemzedékeket). Ebből is következik, hogy nem adható föl az 1960-as évek "marxista reneszánsza" sem a maga autentikus szocializmusfelfogásával (Tőkei, Heller, Márkus, Mészáros István és mások), noha tudni kell, hogy követőik száma egyelőre csak arra lesz elegendő, hogy ne pusztuljon ki teljesen e hagyomány. (Tipikus jelenség, hogy azóta már Heller Ágnes is – sokezredmagával – köntörfalazás nélkül átállt a polgári osztály oldalára.)

⁶ A baloldali kultúra eltűnésének jellegzetes vonása, hogy a baloldali hagyományhoz kapcsolódó emberek jelentős tömegeikben már "komoly dolgokat nem olvasnak", az elméleti és tudományos irodalom jelentőségét veszítette, amiről nem régen érdekesen számolt be egy, a jobboldalhoz kapcsolódó könyvkiadó vezetője a Népszabadságban. A jobboldal viszont "rászokott" az olvasásra, de ismert módon persze főképpen a szélsőjobboldali szennyirodalomra vevő.

⁷ E kérdésről több összefüggésben írtam már, legutóbb az Eszmélet 71. számában: Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai "civil mozgalmak" jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében (5-12.).

⁸ A politika beleette magát a civil ellenállás szöveteibe is. Előkerültek a politikai küzdelmek réges-régi kelléktáraiból ismert kifejezések, miszerint csak "osztályharcos antifasizmusról" lehet szó, amely arra a "tartalmas" gondolatra megy vissza, hogy "a demokrácia és a fasizmus rokonságban állnak egymással", csupán a kapitalista állam különféle megjelenési formái – innen azután már csak egy lépés az ismert szektás tézis, amely a szociáldemokrácia vagy a kommunizmus "fasiszta természetéről" értekezik nagyon radikális hangnemben. Az ilyen gondolkodásban az elmélet és gyakorlat különbsége teljes egészében eltűnik, a jelenhez való bármilyen artikulált viszony gyakorlatilag lehetetlenné válik. A másik oldal azt nem akarja látni, hogy a neoliberális politikai és szociális programok maguk teremtik meg a szélsőjobboldal felemelkedésének feltételeit, közegét, noha ettől persze ok és okozat még nem lesz azonos egymással…

⁹ Ez a pozíció gyakran fogadtatja el magát olyan erkölcsi hittételekkel, hogy nem piszkolja be a kezét a liberális, szociálliberális polgári szervezetekből eredő alapítványi pénzekkel – kvázi, piszkolják be mások! Ők csak felhasználják ezeket a pénzügyi forrásokat. A moralizálás így válik erkölcstelen képmutatássá: élősködjünk, de tagadjuk a felszínen a polgári intézményekkel való kapcsolatunkat.

¹⁰ Gyakran elfelejtjük Kautsky régi megfigyelését a szervezeti konfliktusok jelentőségéről (amely egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a politikai-gyakorlati és az elméleti összefüggések összekutyulása, a dilettantizmus és az amatörizmus, a szakadások és szakítások szervezeti ügyekben magának a kapitalista rendszernek a kezére játszanak): "De aligha volt valaha is olyan marxista vagy olyan marxista csoport, amely pusztán elméleti eltérések kedvéért szakadást idézett volna elő. Ahol szakadások következtek be, ott mindig gyakorlati és elméleti, mindig taktikai vagy szervezeti ellentétek okozták azokat, és az elmélet csak bűnbak volt, amelyre ráhárították az összes elkövetett bűnöket." (Kautsky: i. m. 51.)

---

Kunfi Frigyes

I. A történelemben nincsenek csodák. Magyarország közepesen fejlett ország volt 1989 előtt, s ma is az. Aki ismeri a világrendszer-elméletet, az ennek okait és feltételeit is érti. Mégis sok minden megváltozott: az új rendszer a jó évtizedes visszaesés után, 1998-tól, immáron a multikkal együtt számolva elérte korábbi kibocsátási szintjét, de azt sokkal differenciáltabban, polarizáltabban, a tulajdonosi és hatalmi pozíciók függvényében, tehát igazságtalanabbul osztja el, mint a régi. Innen a hárommillió szegény és a csekély számú nagyon gazdag ember. A politikai passzátszelet azonban nem Magyarországon kezdik fújni. A politikai tagoltság alakulása egy országban egyfajta visszatükröződése a fennálló társadalmi erőviszonyoknak. Nem mechanikus tükröződése, mert minőségileg is más, mint az alapjukul fekvő viszonyok, de a kor uralkodó politikai nézetei, észjárásai, gondolkodásmódjai a létviszonyok egyfajta lenyomata. A polgári, magántulajdonosi berendezkedésre épülő társadalom kifejeződése politikai társadalmunk szerkezete. Sokaknak, mindenekelőtt magántulajdonosoknak, felső menedzsereknek és technokratáknak, a politikai osztálynak és a vezető értelmiségi, média- és kulturális elitcsoportoknak megvan a konszenzusuk abban, hogy nem akarnak posztkapitalista ideológiákat terjeszteni. Ebben liberálkonzervatív, tehát polgári konszenzus van közöttük. Az állami-politikai felépítmény, az ideológiai államapparátusok, de maga a parlamentarizmus sem kedvez annak, hogy a rendszeren belüli ellenzékiségen túl a politikai életvilágban és intézményeiben az ellentársadalom igencsak szunnyadó, embrionális erőit támogassa. A munkatársadalom szervezettsége és öntudata pedig – szemben a győztes, osztálytudatos polgársággal – magánvaló, kifejletlen (Klasse an sich) állapotában van.

II. Látni kell: a centrum országaiban sem sokkal jobb a helyzet, ha nem Magyarországhoz, hanem korábbi önmagukhoz viszonyítjuk őket. Immár majdnem negyven éve nem volt rendszert megrázó felfordulás, sehol, 1968 óta. Hatalmi befagyás jellemzi ezeket az országokat. Élvezik, és népességüket nagymértékben pacifikálja is, hogy rendszeresen pótlólagos erőforrásokhoz jutnak a világgazdasági és geopolitikai függési viszonyok következtében a félperifériákról s perifériákról. Ez összetartja az euroatlanti integrációt, amelyhez Magyarország a NATO-ba és az EU-ba való belépéssel csatlakozott – anélkül, hogy a népesség 9/10-nek életlehetőségeiben a centrum ún. középosztályának nívóján állna. De sokan erről álmodnak, s úgy veszik, mintha az álmok nem hazudnának. Mások: multik jól megfizetett, napi 13-15 órás feszített munkát és állandó készenlétet produkáló menedzserei pedig (egyelőre) elfogadják kizsákmányoltságukért cserébe a fogyasztói és a presztízsjavakból való részesedés kissé elidegenedett életmódját. "Életem a cégem" – importált minta, de bevett. A munkanélküliség és elszegényedés árnyékában hatásosak a fegyelmező társadalom formális-demokratikus facade mögötti fegyelmező mechanizmusai. Ezek is hazai realitások.

III. Nem az államszocializmus, hanem a kapitalizmus győzelme takarította el Magyarországon a közélet és a politikai nyilvánosság mértékadó fórumairól a kapitalizmus-kritikus és antikapitalista erőket. Nehéz tudomásul venni ezt azoknak, akik nem ilyen lovat akartak, de ilyen vagy olyan módon támogatták a rendszerváltást – mert több-kevesebb törvényszerűséggel mégiscsak azt kapták, amit kaphattak. A la guerre comme à la guerre – tartja a francia mondás, itt és most: a kapitalizmust a kapitalizmus törvényei szerint játsszák. Marginalizálódott az antikapitalista baloldal, mert bár szellemileg, tudományosan és kulturálisan létezik, de ténykérdés: nem vagy nem jelentős politikai tényező. Szervezeti befolyásra és médiatámogatásra nem tudott szert tenni, a hatalom pedig – jellege következtében – ebben nem fogja segíti.

IV. Autonóm munkáskultúra és a társadalmi csoportokhoz tartozás tudata helyett mindenütt elszigetelt, korlátoltan önző egyéneket, izoláltságot látunk, ahol nem természetes és szerves érintkezési formák, hanem egy közéjük iktatódott közeg, a média kapcsolja össze s formálja meg az alapvető mondanivalókat. Ennek a társadalmi munkaszervezeti és üzemszervezési formák átalakulásán túl információs, ideológiai és intézményes összetevői is vannak. A munkahelyekről népszavazással kitiltott politika eleve outra tette a munkásmozgalom szervezési lehetőségeit. Messze attól népességünk, hogy át- és túlláthasson a hazai politikai tagoltságon és a kissé irányított politikai nyilvánosságon. Azon, ahol a jobboldal szociális téren plebejus felhangokat hallatva balról akarja előzni a baloldalt, míg a parlamenti baloldal gazdasági téren – és némelykor ideológiailag is – jobbról akar túltenni a jobboldalon, új baloldali blairizmusával. Liberalizálódó szociáldemokrata párt és nacionalista, konzervatív jobboldali radikalizmus a fő kínálat és törésvonal, amit két kisebb párt, az SZDSZ és az MDF egészít ki (nem számítva a KDNP-t, amely a FIDESZ-MPSZ hátán, taktikai okokból került csak be az országgyűlésbe). Csoda, bár a kiélezett küzdelem vonzása sok mindent magyaráz, hogy kettejük éles küzdelmét átvéve olyan magas a választásokon a részvételi hajlandóság, mint 2002-ben (70,5 és 73,5% az első és a második fordulóban) és 2006-ban (67,8 és 64,4%) volt. Mutatja, hogy a kormányzati hatalomért folyó harc milyen jól "eladható", milyen jelentős befolyást gyakorol a közvéleményre. Tehát Magyarországon még egyáltalán nem fáradt meg a pártok parlamenti politizálása. Sajnos, TGM – feltehetően – csak kevesekkel együtt gondolja úgy, hogy "A pártrendszernek annyi. Vágod?" (Élet és Irodalom, 2007. január 18.). A parlamentarizmus pedig egy olyan politikai szerkezet és működésmód, amely alapvetően a fennálló újratermelésére való, s a rendszer konfliktusainak a rend keretein belül történő kompromisszumos kezelésében erős. Nem pedig nagy társadalmi változások politikai intézményesülése. Ilyen módon az aktuális és legális politikai küzdelmek tétje a polgári demokrácia védelme az "Autorität nicht Majorität" jobboldali és szélsőjobboldali törekvésekkel szemben, amely könnyen nemzetietlennek nyilvánítaná s politikai kutyaólba zárná a csak mégoly szórványos rendszerkritikus erőket.

V. Némi kulturális avangarde a marginális csoportoknál szerencsére jelen van – távol attól, hogy az osztály és politikai szerveződés iskoláját végigjárnák. Inkább csak a negatív, kvázi gépromboló fokán állnak. Az anarchista érzületekben rejlő kritikai potenciálnak pedig csak akkor van pozitív hatása, ha nem idegenkedik a tanulástól, s a tudással akar leleplezni. Az egykor önszerveződő munkásmozgalomban az volt a legnagyszerűbb, hogy – találkozva szerves értelmiségével – képes volt erre. A gazdasági, a politikai és az ideológiai harc együttes felvállalásához messze nem jutottak el az ebben érdekelt tömegek, s félő, hogy a manipulatív tömegdemokrácia tanulópénzét még sokáig fizethetik – és fizetik. Múltba forduló, sérelmi nacionalizmus, idegengyűlölet, "Extra hungariam non est vita" szupremácia-gondolat és vallásosság ad retrográd tartalmakat annak a jobboldali populizmusnak, amelynek helyét egykor jórészt plebejus demokratizmus, szocializmus és humanizmus foglalta el. Nem mindegy. Amikor a "világszellem" jobbra tart, a hazai harmadikutasok is keresztény-nemzeti befolyás alá kerülnek. Ha balra tartana, akkor a plebejus-demokratikus, szocialisztikus tendenciák erősödnének fel soraikban.

VI. A szociáldemokrácia 1989/91 után objektíve esett ki a polgári liberalizmus és a politikai kommunizmus közötti harmadik erő helyzetéből, miáltal történelmileg nagyrészt funkciótlanná vált. Itteni néppárttá válásával nálunk mára elvesztette szociális bázisát, plebejus arculatát (ami 1998 előtt mégiscsak megvolt). Szocialista világnézetet, társadalom- és történelemfelfogást nem lehet helyettesíteni a "Szabadság, Egyenlőség, Szolidaritás" értékkánonjával és a szociálliberalizmussal; az törvényszerűen kiüresedik. Politikai identitásának súlyos tehertételei kerültek elő, s lassan csak annyiban baloldali, hogy a jobboldal ellenfele a kormányzati hatalomért folytatott küzdelmében. Ez erőteljesen formális viszonymeghatározottság: a szélsőjobbhoz képest a mérsékelt jobboldal balra van, akárcsak utóbbihoz képest a centrum. Komoly identitásválság állt elő, mert a polgári radikalizmus nyugatosságát előtérbe állító, felzárkózást ígérő MSZP iránytűjéről a tapasztalat mutatja meg, hogy téves: EU-tagokká úgy váltunk, hogy ettől nem leszünk a centrum tagjai (kivéve a népesség kb. 10%-át, amely anyagi helyzetében, életmódjában, szokásaiban ott van). Komoly politikai innovációra volna szükség az identitásválság meghaladásához. Ennek lehetősége csekély, mivel a hazai nehézségek mellett az EU-ban is háttérbe szorult a szociális Európa vonulata. Továbbá már valaminő csökkentértékűségi pszichózis teljesítményrontó hatása is érződik a hazai baloldalon.

VII. Új fellendülés csak felhalmozódó tapasztalatok és új válságok nyomán lesz lehetséges, mert még a rendszerváltozás utáni tanulópénzt fizeti a magyar társadalom vert seregeinek zöme. (Szemben a polgári osztály réteg- és elitszervezeteivel, tulajdonosaitól függő médiaértelmiségével, korporációival és pártjaival, melyek igencsak osztálytudatosak, kifejlettek.) Előbb a társadalmi önvédelem magasabb szintjére, jobb szakszervezetekre, egyáltalán: a versenyszférában szakszervezetekre s baloldali mozgalmakra kellene szert tenni ahhoz, hogy a szellemi baloldal hatni tudjon a politikai tagoltság alakulására. Legyen anyagi szubsztrátuma. Az új társadalmi mozgalmak (ATTAC, Magyar Szociális Fórum, békemozgalom, feminizmus, s némely nem jobboldali zöldszervezet) helyes törekvései sem váltanak ki komolyabb visszhangot – miközben, ne feledjük, a jobboldal, a polgári körök permanens offenzívában tarthatók. Ez mutatja a jelenlegi elégedetlenség irányának artikulációját. Egyelőre nem lehet látni a kitörési pontot. Ez azonban nem jelenti, hogy ne kellene készülni rá. Teljesen elhanyagolt az egyetemeken, felsőoktatásban végzett felvilágosító és szervezőmunka – pedig a jövő értelmiségének tudata a tét. A kritika fegyverével bátrabban kellene élni ahhoz, hogy megerősödjön a tőkés világrendszerrel és a hazai félperifériás állapotokkal szembeni másként gondolkodás szabadsága.

---

Marc Pittaway

Miért "beteg" a magyar baloldal? Első pillantásra különösnek tűnik a kérdésben rejlő feltételezés. Szélesebb perspektívából nézve a magyar baloldal nem betegebb, mint az egész európai baloldal, sőt, némi okkal azt gondolhatjuk, hogy jobb állapotban van, mint az utóbbi. Hiszen a 2002-es és a 2006-os parlamenti választások azt mutatják, hogy az MSZP a maga 42, illetve 43%-os eredményével – legalábbis nemzeti szinten – a legsikeresebb poszt-szociáldemokrata párt az Európai Unióban, noha igaz, hogy nincs magyar megfelelője azoknak a baloldali zöldpártoknak, amelyek számos szabadelvű, baloldali érzelmű választót "hódítottak el" a szociáldemokrata pártoktól a nyugat-európai államokban. A szocialista szélsőbalnak nincsen számottevő támogatottsága a választók körében; ez azonban Nyugat-Európa nagy részére igaz, gondolok itt az eurokommunizmus csaknem teljes eltűnésére Franciaországban és Spanyolországban, vagy a brit szélsőbaloldal kudarcára, hogy profitáljon a kormány iraki háborús politikájának hazai népszerűtlenségéből. A magyarországi szakszervezetek helyzete meglehetősen siralmas; ez azonban megint csak nincs nagyon távol a nyugati országok tapasztalatától – elég itt megemlíteni, hogy Franciaországban a foglalkoztatottak kevesebb mint 10%-a szervezett, amit a magas munkanélküliség és a rugalmas munkaerőpiac terjedése is magyaráz.

Ez a felszínes kép azonban nagyon is félrevezető lehet. Először és legnyilvánvalóbban, miközben a magyar példa nem tér el az európai trendektől, a baloldal helyzete kontinensszerte nem megnyugtató. Nicolas Sarkozy győzelme a francia elnökválasztáson 2007 májusában aláhúzza, milyen mértékben vesztették el a baloldali politikai mozgalmak a kezdeményezőkészséget, hogy hiteles válaszokat adjanak az európai társadalmak szociális problémáira, egyúttal pedig megmutatja, milyen sikeresen töltötték be az elmúlt évtized vége óta a "mainstream" által elhagyott űrt a posztmodern jobboldali populisták, akik a neoliberalizmust ultranacionalizmussal és tekintélyelvűséggel vegyítették, hogy hatalomra kerülhessenek. Ahol poszt-szociáldemokrata pártok maradtak kormányon, mint Britanniában, engedményeket tettek ennek az agendának, úgy, hogy sokszor "meghaladják" a hazai jobboldalt a bűnözés, a bevándorlás és természetesen a külpolitika egyes kérdéseiben. Az "új" szociáldemokrácia kontinensszerte feladja a társadalmi egyenlőség gyakorlata iránti elkötelezettségét, még akkor is, ha retorikájában rábólint erre a politikára. Miközben a zöldpártok felszívták a szociáldemokrata protest-szavazókat, kormányzati teljesítményük – a la gauche plurielle részeként Franciaországban 1997 és 2002 között, vagy Németország vörös-zöld koalíciójában 1998 és 2005 között – nem azt mutatja, hogy gyakorlati, hiteles és radikális megoldásokat tudnának adni azokra a problémákra, amelyeket a posztfordista kapitalizmus vet fel a mai Európában.¹

Másodszor, Magyarország szocialista pártja maga is küszködik ennek az "új" poszt-szociáldemokráciának számos problémájával. Jó okunk van rá, hogy azt gondoljuk, választási sikerét nagyban köszönheti egy vezérelvű jobboldaltól való általános félelemnek, amely sok baloldali vagy liberális érzelmű, nem feltétlenül MSZP-szimpatizáns választópolgárt hajtott a fő, nevében legalábbis baloldali párt táborába. A 2002 óta hatalomban levő kormányok teljesítményét leginkább egy kifeszített kötélen való egyensúlyozáshoz hasonlíthatjuk. Egyfelől megpróbálták biztosítani a gazdasági fejlődést Magyarország európai piaci integrációjával, alkalmazkodva az Európai Unió követelményeihez, abban a reményben, hogy a nyugat-európaihoz képest relatíve olcsó munkaerő révén elérhető a gazdasági növekedés. Másfelől, miután felismerték, hogy a társadalom és számos támogatójuk nem tartja elfogadhatónak a fenti stratégia társadalmi költségeit, megpróbálták az állam segítségével feltornászni a jövedelmeket. Ez a "flastrom-politika" 2006 tavaszára riasztóan növekvő államadósságot és érezhető nyugtalanságot eredményezett a pénzpiacokon és az Európai Unióban, ami kikényszerítette a megszorító politikára való áttérést. Ez azonban azzal járt, hogy az elmúlt évben jócskán megcsappant a szocialista párt politikai támogatottsága. Miközben a jobboldaltól való félelem a 2010-es választásokon is megmentheti a szocialistákat, ez egyszerűen elkendőzi egy életképes, balközép politikai stratégia kialakításának kudarcát. Azok, akik a baloldalon "rendszerkritikus" pozíciókat támogatnak, szintén adósok maradtak egy vonzó alternatíva felvázolásával. Ez a szélesebb európai minta magyar változata; a szocialista rendszerek összeomlása, a globalizáció hatása a pénzpiacokra, valamint a társadalmi és gazdasági privatizáció, amely atomizálta az európai társadalmakat, kevés teret ad az alternatíváknak, annak ellenére, hogy a posztfordista kapitalizmus Európa-szerte gyenge teljesítményt produkált az elmúlt két évtizedben. Érdemes azonban alaposabban megvizsgálni ezt a magyar változatot, mivel az elemzéssel számos olyan kérdésre is rámutathatunk, amelyet bármely baloldali alternatívának végig kell gondolnia, ha meg akarja haladni jelenlegi helyzetét.

A baloldal hitelességének központi problémája, hogy nem tud járható alternatívát felmutatni azzal a gazdaságpolitikával szemben, amelyet 1989 után folytattak a különféle kormányok, annak ellenére, hogy bebizonyosodott: Magyarország világgazdasági integrációjának számos olyan következménye van, amely sokak szemében illegitimmé teszi a jelenlegi helyzetet. Ezt részben Magyarországnak a nyugati szomszédjaihoz fűződő viszonya is magyarázza. Miközben Magyarország mind földrajzilag, mind pedig kulturálisan egy közép-európai térben helyezkedik el, hasonlóképpen Ausztriához, Észak-Olaszországhoz, Dél-Németországhoz és Svájchoz, életszínvonal tekintetében messze lemarad ezektől az országoktól; az óriási gazdasági szakadék áthidalása tehát talán a legfontosabb kérdés a lakosság szemében. Ha ezt a különbséget sikerül annyira lecsökkenteni, hogy a magyarok úgy érzik, életszínvonaluk nagyjából megfelel nyugati szomszédjaik életnívójának, akkor a rendszerváltozás és az uniós tagság hosszú távon sikeresnek fog számítani; ha azonban a különbség megmarad, kudarcként fogják értékelni az elmúlt két évtized politikai változásait.

Sok "rendszerkritikus" baloldali kevéssé optimista a magyar siker esélyeit illetően. Azt gondolják, hogy mivel az ország perifériásan integrálódott az európai gazdaságba, ez örökös perifériás szerepre kárhoztatja az európai és a globális gazdaságban. Ez először is problematikus, mert nem sokkal több, mint reménytelenségbe való menekülés; másodszor, megkerüli a baloldal hitelességi válságának egyik fő okát – nevezetesen az államszocializmus szerepét a magyar és a nyugat-európai életszínvonal közötti szakadék kiszélesítésében. A legújabb összehasonlító gazdaságtörténeti elemzések fényében el kell vetnünk azt a tézist, hogy az államszocializmus elősegítette a felzárkózást. Igaz, hogy 1910-ben Magyarország az európai gazdaság félperifériáján helyezkedett el, az egy főre eső GDP nagyjából megfelelt Olaszország vagy Spanyolország GDP-jének, és lényegesen felülmúlta Portugáliáét és Görögországét. 1950-ben, miközben Olaszország lehagyta a többieket, Magyarország GDP-je egy szinten volt Spanyolországéval, Portugáliáéval és Görögországéval. 1973-ban Magyarország lemaradt az utóbbi három ország mögött – és 1989-re még nagyobbra nőtt a szakadék.² Miközben a majdnem teljes foglalkoztatottságon és tömegfogyasztáson alapuló "irányított kapitalizmus" fénykorában az ibériai államok és Görögország profitált a fordista gazdasági növekedésből, az államszocializmus intézményei és gyakorlata lényegesen lassabb gazdasági növekedést produkált. Noha az államszocializmus – különösen annak kádárista változata – létrehozott egy modern, relatíve egyenlő, jóléti társadalmat, ez nemcsak a politikai legitimáció deficitjén, hanem olyan gyenge gazdasági bázison nyugodott, amely évről évre szélesítette a szakadékot Magyarország és Nyugat-Európa saját perifériája között. Így aligha meglepő, hogy a magyar lakosság az 1980-as évek végén a bukott rendszerek lomtárába száműzte az államszocializmus gazdasági intézményeit és velük együtt a szocializmus koncepcióját mint gazdasági alternatívát, és azóta sem mutatkozott érdeklődés ezek feltámasztása iránt.

Hogy ezt a hitelességi krízist megoldja, a baloldalnak pontos elemzést kell adnia arról, hogy mi történik Magyarországon és közvetlen európai szomszédjainál. Rámutathat arra: az a hit, hogy az államszocializmus bukása után a szabadpiaci gazdaságpolitika a megváltás útja, veszedelmes illúzió lehet. 1950 és 1973 között az államszocializmus gyenge gazdasági teljesítménye a nyugat-európai kapitalizmushoz képest nem viszonyítható a mai posztfordista kapitalizmushoz. A háborút követő nyugat-európai növekedés – amelyből az olyan perifériális államok, mint Spanyolország, Portugália és Görögország profitáltak – a tömegtermelés és -fogyasztás elterjedésén alapult, amelyet megerősített az európai centrumországokban a jóléti állam kiépülése és a központosított béralku. A kapitalizmusnak ehhez a változatához – amelyet gyakran fordizmusként is emlegetnek – például Franciaországban is a gazdasági tervezés kapitalista formái társultak, és nem a piacalapú modellek, amelyeket annyira szeretnek a mai neoliberális közgazdászok.

A fordista növekedés feltételei, amelyek lehetővé tették az olyan országoknak, mint például Ausztria, hogy felzárkózzanak az európai kapitalista gazdaság hagyományos északnyugati centrumához, az 1970-es évek közepe óta hiányoznak. A pénzügy és kereskedelem globalizációja és az európai gazdasági integráció folyamata kevesebb lehetőséget hagy a nemzetállamoknak arra, hogy szabályozzák a hazai gazdasági keresletet. A termelés jelentős részének kihelyezése Közép- és Kelet-Európába az 1990-es években, illetve egyre inkább Dél- és Kelet-Ázsiába, strukturális munkanélküliséget hoz létre a nyugat-európai centrumban, és párhuzamosan növekszik a munkahely elvesztésétől való félelem. A nemzetközi versenyképesség mantrája jegyében ezen államok is megnyirbálják a jóléti kiadásokat. Még Nyugat-Európa leggazdagabb centrumországaiban is relatív szegénységben él a lakosság egyharmada.

Magyarország és persze közép- és kelet-európai szomszédjainak a kapitalista piacba történő integrációja alapvető szerepet játszott a szélesebb európai gazdaság átalakításában. Az olyan államok, mint Magyarország, egyszerre voltak haszonélvezői és áldozatai ennek a folyamatnak. Az európai gazdaság átrendeződésével a szakképzett munkát igénylő ipar az alacsonyabb munkaerőköltség vonzásában kelet felé vándorolt; miközben krónikus munkanélküliség sújtja a Ruhr-vidéket, a volt keletnémet régiókat versenyképtelenné tette a német újraegyesítési szerződés, vagy említhetjük itt a francia Nord-Pas-de-Calais-t, több száz kilométerrel keletebbre új ipari régiók épülnek ki. A Cseh Köztársaság, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia profitált a termelés kihelyezésén alapuló beáramló befektetésekből – több magyar régió és ipari központ, például Győr gazdaságát nagymértékben átalakította ez a folyamat. Másoknak azonban, elsősorban a keleti megyék agrárgazdaságának, reménye sincs arra, hogy bekapcsolódjon a folyamatba – a munkaerő túl "drága" a szakképzettséghez és a földrajzi fekvéshez viszonyítva. A munkáltatók így inkább még keletebbre, Romániába viszik a munkát, vagy teljesen elhagyják az európai kontinenst. Számos ok miatt azonban még az ésszerű növekedés is óriási egyenlőtlenségeket takar. Az egyedüli csoportok, akik problémamentesen hasznot húznak ebből a folyamatból, az európai felső- és középosztályok, akik a kihelyezett termelés miatt olcsóbban vehetik meg a luxuscikkeket, illetve a financiális szolgáltatásokon nyugvó gazdaságok és régiók – mint például London -, ahol hasznosul a folyamatból származó profit.

Ez a folyamat, amelyben a felzárkózás címkéjével látják el a dömpingexportot, további veszélyeket rejt magában. A külföldi tőke kegyeiért vívott versenyben az államok egyre reakciósabb gazdaságpolitikát részesítenek előnyben – jó példa erre a jóléti állam feladása, a bérszinteket ért kritika, a regresszív adópolitika 2002 és 2006 között Szlovákiában, amelyet nemcsak Nyugat-Európában ajánlottak "receptként", mint tette azt a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung a Bundestag-választásokon 2005 szeptemberében, hanem megakasztotta a magyar államnak azon kísérleteit, hogy néminemű szociális védelmet biztosítson a saját állampolgárai számára. Ironikusan azt mondhatjuk, hogy Magyarország "utoléri" majd Nyugat-Európát, de nem azért, mert követi az európai szociális modellt, hanem mert – hasonlóan Nyugat-Európához – nagyon egyenlőtlen társadalom lesz, ahol a lakosságnak talán a fele élvezi majd a "nyugat-európai" életszínvonalat, miközben a másik fele menthetetlenül kirekesztődik a "jóléti" társadalomból. A baloldal lényegi feladata, hogy felismerje, artikulálja és megakadályozza ezt a veszélyt. Ennek elengedhetetlen feltétele egy valóban európai politika kialakítása, amely annak felismerésén és elismerésén alapul, hogy az európai szociális modell előnyeit a kelet-európaiak éppúgy élvezhetik, mint a nyugatiak, vagy pedig nagy biztonsággal megjósolható, hogy az előnyökből mind a két fél kimarad.

Jegyzetek

¹ Gerassimos Moschonas: In the Name of Social Democracy: the Great Transformation: 1945 to the Present. London – New York: Verso, 2002, 73-212.

² David F. Good – Tonghsu Ma: The economic growth of Central and Eastern Europe in comparative perspective, 1870-1989. European Review of Economic History, 2 (1999), 111.

(Fordította: Bartha Eszter)

---

Szalai Erzsébet

A rendszerkritikai baloldal jelenéről és jövőjéről

Írásomban csak a kapitalizmusra mint a fennálló társadalmi összrendszer teljességére kritikailag reflektáló baloldallal foglalkozom – tehát a hatalmon lévő politikai baloldallal nem vagy csak érintőlegesen. Másrészt, mivel a kelet-európai kritikai baloldal helyzetét és perspektíváit nemrég megjelent könyvemben már taglaltam, itt és most csupán annak magyarországi jelenével és jövőjével foglalkozom.

Egyetértve a körkérdésben rejlő helyzetértékeléssel, a magyar kritikai baloldal gyenge és megosztott – számos ok miatt.

Legelsősorban azért, mert nem áll mögötte munkásmozgalom. A magyarországi munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején szerveződött osztállyá, ezt követően azonban a Kádár-rendszer informális, egyéni különalkukra épülő szisztémája tökéletesen blokkolta a mozgalmi energiákat. A kétségkívül jelentős anyagi gyarapodást hozó felemás polgárosodási folyamat pacifikálta a munkásságot (is) – ezért volt lehetséges, hogy az (a még nagyobb anyagi gyarapodás reményében) gyakorlatilag szó nélkül tűrte a politikai rendszerváltást követő radikális piacosítási folyamat beindítását (a piacosítás enyhébb formában már az 1968-as gazdasági reformmal megkezdődött), ezen belül pedig azt, hogy a létezett szocializmusban az övének nevezett, de valójában általa sohasem birtokolt "társadalmi" tulajdont a késő kádári technokrácia gyakorlatilag egy évtized alatt magánkezekbe juttassa.

Az ennek nyomán kiépülő újkapitalizmus rendszerében a munkásság atomizálódása tovább folytatódott – ennek döntő tényezője az, hogy bár már szinte a teljes társadalom piacosodott, a béreket egységesítő munkaerőpiac (a gazdasági elit érdekeinek megfelelően) nem jött létre -, passzivitása pedig jórészt fennmaradt. (Bővebben lásd "Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság" című tanulmányomat – Kritika, 2004. szeptember.)

De nem áll a kritikai baloldal mögött magát baloldaliként meghatározó diákmozgalom sem. Az egyetemi diákság nagyobbik része jobboldaliként határozza meg politikai identitását, és ennek mentén szerveződik. Ennek legfőbb oka, hogy az eme diákság helyzetét is megingató neoliberális reformokat döntően magukat baloldalinak nevező kormányok hajtották és hajtják végre, így szinte természetes, hogy ezektől a fiatalság a politikai és eszmei jobboldal felé való orientálódással határolódik el. A rendszerkritikai baloldal azon üzenetei, hogy ő egy "másik" baloldalt képvisel, csak szórványosan jutnak el az egyetemi ifjúsághoz.

A baloldaliság, az átfogó rendszerkritika iránt fogékony társadalmi bázis hiányában a kritikai baloldal tagjainak indulatai nem hasznosulhatnak progresszív társadalmi célok megvalósításában, ezért azokat tudattalanul is többnyire egymás ellen fordítjuk. Ez az oka annak, hogy ma a baloldali civil szervezetek vagy elhalnak, vagy osztódás útján szaporodnak. És ez a fő oka annak is, hogy a kritikai baloldalon belüli nézetkülönbségek az érzelmi és morális szembenállás formáját öltik, mely körülmények között a tárgyszerű vitákat nem tudjuk lefolytatni.

De melyek ezek a nézetkülönbségek? Csak a három legfontosabbat fogom most érinteni.

Az első a létezett szocializmushoz való viszonyulás. A kritikai baloldal nagyobbik része "hibáival" együtt etalonnak tekinti az elmúlt társadalmi berendezkedést, elsősorban azért, mert egzisztenciális biztonságot és a jelenleginél mindenképpen magasabb színvonalú anyagi jólétet biztosított a társadalom nagyobbik részének. Tamás Gáspár Miklós és jómagam viszont – a létezett szocializmus pozitív hozadékának (hozadékainak) elismerése mellett – úgy véljük, hogy az elmúlt rendszer a szabadságjogok korlátozása és az általa felhalmozott demokratikus deficit miatt védhetetlen. Továbbmenve: legalábbis magam úgy vélem, hogy amennyiben a jelenlegit meghaladó rendszer körvonalain gondolkodunk, akkor egy olyan rendszert kell elképzelnünk, melynek váza semmiben sem hasonlít a létezett szocializmus alapvonalaira. (Bővebben lásd Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… című könyvemet – Új Mandátum, Budapest, 2006.)

A második vízválasztó az MSZP-hez való viszony. Érdekes módon – bár nem véletlenül – a kritikai baloldalon belül többnyire éppen azok pártolják a neoliberális irányítás alá került MSZP-vel való – legalábbis látens – szolidaritást és/vagy együttműködést, akik a létezett szocializmusra mint alapvonásaiban rekonstruálandó társadalmi rendszerre tekintenek. Megint csak TGM és magam viszont azon az állásponton vagyunk, hogy a jelenlegi MSZP-vel való "együtt mutatkozás" nemkívánatos, többek között azért, mert ez hiteltelenné tehet és tesz bennünket a neoliberalizmussal szembeforduló fiatalság előtt.

És itt jön a harmadik nézetkülönbség: eltérő a viszonyunk a fiatalság alternatív civil szervezeteihez. Ezen szervezetek többsége – nem függetlenül a politikai baloldal és jobboldal öncélú, a társadalom valóságos dilemmáitól többnyire elszakadó acsarkodásától – nem kívánja magát elhelyezni a hagyományos baloldal-jobboldal tengelyen. Abban egyetértés van a kritikai baloldalon, hogy a baloldali tradíció döntő része igenis vállalható, abban viszont nem, hogy mennyire lehetünk elfogadóak azokkal szemben, akik ezt az örökséget elvetik (vagy legalábbis nem kívánják meghatározni a hozzá való viszonyukat), és egészen új dimenziók mentén törekszenek meghatározni politikai identitásukat. Többen közülünk súlytalannak vagy legalábbis látens jobboldalinak tekintik ezeket a szerveződéseket, jómagam azonban úgy látom, hogy ez a stigma elsietett, sőt egyenesen káros: nyilvános használata valóban a jobboldalra – sőt, a szélsőjobboldalra – lökheti az ebben a kérdésben egyelőre bizonytalan fiatalokat. A fiatalság gombamód szaporodó civil szervezeteit, amellett hogy azok fontos társadalmi feladatokat töltenek be, és égető társadalmi feszültségekre, problémákra hívják fel (sok esetben a politikai és rendszerkritikai baloldal helyett) a figyelmet (az ökológiai krízistől a hajléktalanságig), magam olyan tanulópályának tekintem, ahol az erősebb és határozottabb rendszerkritikai magatartás és gondolkodás a gyakorlati tapasztalatok útján sajátítható el.

A civil szervezetekhez való viszony kérdéséhez kapcsolódik egy, a nézetkülönbségeknél mélyebb – valójában azok alapját jelentő – problematika: a társadalomjobbító attitűdök autoriter vagy demokratikus jellegének kérdése. A kelet-európai értelmiségi hagyományoknak megfelelően többen közülünk döntően a mindenkori hatalom közvetlen befolyásolásával – sőt, esetenként a hatalomgyakorlásban való tényleges részvétellel – kívántak és kívánnak társadalmi hatást kifejteni, társadalmi folyamatokat generálni. De egyben ők azok is, akik önmagukat valamiféle élcsapatnak gondolják, akiknek kívülről, de főként felülről kell bevinniük az eszmét az éretlen társadalomba. Eme hatalomorientált beállítódáshoz többnyire szervesen kapcsolódik a kívánatos társadalmi folyamatok beindulásának, beindításának cezúraszerű változásként, változtatásként való elképzelése.

Ezzel szemben magam úgy vélem, hogy feladatunk ennél jóval szerényebb – de egyben több is. Ez pedig nem más, mint azoknak az újkapitalizmus méhében megszülető szerves folyamatoknak, ellentendenciáknak a katalizálása és támogatása, melyek hosszabb távon egy újszocialista alternatíva felé mutathatnak.

Vannak azonban rövidebb távú feladataink is – és a felsorolt nézetkülönbségek ellenére nevezőink ebben biztosan közösek. Ezek közül kiemelkedik a neoliberalizmus és az általa kitermelt szélsőjobboldal elleni küzdelem.

Ehhez kapcsolódóan megfontolására ajánlom azt a már többször bizonyított tételemet, hogy a globális és hazai tőke túlhatalma következtében a szuverén társadalom- és gazdaságpolitika hazai mozgástere rendkívül szűk, gyakorlatilag a zéróhoz közelít. Ezért itt és most ismét papírra vetem azt a gondolatomat, hogy legalábbis a kelet-európai országoknak együttesen kellene fellépniük a nemzetközi és helyi tőkés csoportok diktátumaival szemben – ennek gazdasági alapja a kelet-európai országok egymáshoz való gazdasági közeledésével már kezd kiépülni. Az együttes fellépésnek, érdekképviseletnek már ma el lehetne indítani a baloldali értelmiségi előkészítését – vagyis a kelet-európai baloldali értelmiségnek a jelenleginél jóval intenzívebb párbeszédét, majd összefogását szorgalmaznám.

És van még valami, ami talán szintén rövid távon is megvalósítható: az egymás iránt tanúsított, eddigieknél erősebb politikai és emberi szolidaritás. Bibó István azt írta Marxról, hogy életműve erkölcsi üzenetének súlya meghaladja a tudományos tartalom jelentőségét – függetlenül attól, hogy Marxnak ez szándékában állt-e vagy sem. (Bibó megállapítja, hogy nem állt szándékában.) Ez az üzenet pedig nem más, mint az esendőkkel, a gyengékkel való együttérzés erkölcsi normaként való felmutatása. Vagyis műveinknek, cselekedeteinknek mindig van erkölcsi tartalma, jelentése is, akár akarjuk ezt, akár nem. Így csakis akkor leszünk képesek a társadalmi szolidaritás éledésének katalizálására, ha – szakítva egy rossz baloldali beidegződéssel, hagyománnyal – az egymás iránti szolidaritást is folyamatosan gyakoroljuk és magatartásmintaként felmutatjuk.

---

Szerdahelyi István

A magyar baloldal tevékenysége mint "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi"

Az Eszmélet szerkesztősége által feltett kérdésre adandó válasz megértésének előfeltétele, hogy az ember jelezze, mit ért baloldaliságon. Nos, szerintem ennek minimuma egyrészt az a meggyőződés, hogy az európai kultúrkör mai történelmi helyzetében tűrhetetlen minden olyan társadalmi berendezkedés, amelyik nem hajlandó az alávetett osztályok számára legalább akkora létbiztonságot nyújtani, amekkorát a legfejlettebb kommunista pártállamok és a közepesen fejlett kapitalista jóléti államok már az 1970-es és 80-as évtizedekben nyújtottak. Másrészt pedig az a meggyőződés is, hogy az effajta társadalmi állapotok csak kiindulópontjai egy olyan fejlődésnek, amely – hosszabb történelmi távon – az osztálykülönbségek, valamint a centrum, félperiféria és periféria régiói közötti különbségek fokozatos csökkenése felé vezet.

A közép- és kelet-európai posztkommunista országokról bizonyára beszámolnak majd e nézetcserében nálam illetékesebbek. A magyarországi baloldal helyzetére vonatkozó téziseim az alábbiak.

1. A magyar nemzet túlnyomó többsége baloldali

A magyar nemzet 1989-90-ben csak azért ment bele a rendszerváltásba, mert az állampártot, amely az addigi felmérések szerint a választáson a szavazatok relatív többségére számíthatott volna, vezetői 1989 októberében feloszlatták. Az új politikai elitek továbbá azzal ámították az ország lakosságát, hogy az átalakulás célja egyrészt a fejlett jóléti rendszerek életszínvonalának utolérése, másrészt pedig – miként erre Wiener György mutatott rá akkoriban – egy olyan vegyes gazdaság kialakítása, melyben a közösségi tulajdon szerepe lesz a meghatározó. S ha jobban meggondoljuk, az állami tulajdon ilyen társadalmasítása baloldalibb lett volna a korábbi viszonyoknál.

Azóta a választásokat minden párt hangzatosan baloldali jelszavakkal nyerte meg. Fontos tényt hangsúlyoz Szalai Erzsébet, mondván, hogy a baloldali társadalompolitikai programokat a "jobboldali", "keresztény nemzeti" pártok – 1990-ben az MDF, majd 1998-ban a Fidesz – még sokkal erőteljesebben fogalmazták meg, mint az MSZP. Amikor pedig kiderült, hogy kormányra jutva egytől egyig radikális jobboldali politikát folytatnak, a következő választásokon a választók mindegyiket meg is buktatták. A "büntető szavazások" e rendszere 2006-ig tartott. Akkor az MSZP-nek sikerült egy újabb ciklusra megkaparintani a hatalmat, de a "Gyurcsány-csomag" olyan országos felháborodást keltett, hogy csak rendőrterrorral aládúcolt legalitása tartja fenn a legitimitás hiányának mélysége fölött. E felháborodás ösztönzői egyértelműen baloldali indulatok, s ha valaki az árpádsávos zászlók és a Szent Korona-tanról való süketelések alapján akar ítélkezni fölöttük, vegye észbe Andor László 1992-es figyelmeztetését: "Teljesen elhibázottnak tartom, ha a jobboldaliságot csak a politikai díszletek szintjén vesszük észre. […] Véleményem szerint a jobboldaliság lényege a gazdaságban van, egyrészt az IMF-program feltétel nélküli végrehajtása, másrészt a […] szabad rablás, harmadrészt pedig a tulajdonnak a politikai alapon való osztogatása."

2. A nemzet többségének nincs politikai képviselete

Ilyesformán viszont a magyar politikai életben egyetlen baloldali, a nemzet többségét képviselő párt sincsen, mert – ismét Szalai Erzsébetet idézve – "a baloldal szerepkörét betöltő" (én inkább úgy mondanám, hogy az újságírói és politológus szubkultúrákban baloldalinak titulált-hazudott) szocialista és liberális párt egyaránt "zsigereiben jobboldali". A többpártrendszer tehát elszakadt a társadalomtól, talajtalanná vált, és azóta különböző emblémákkal díszített léggömbjei csak a közvélemény-kutatások adataiban himbálóznak felfelé vagy lefelé a politikai felhőrégióban. Valójában az összes parlamenti párt tagsága nem sokkal haladja meg a lakosság 1%-át, ami azt jelenti, hogy 29-szer kevesebben vannak, mint a 2005-ben Magyarországon tartózkodó külföldi turisták. Hazánk – Bayer József szavaival – "néptelen demokráciává" változott.

Ami azt jelenti, hogy – Kállai R. Gábor remek esszéregényének, az Elvtársalgónak a terminológiáját használva – a "valóban elkötelezetten baloldali baloldalnak" a magyar történelemben soha nem volt még akkora esélye, hogy a nemzet messze túlnyomó többségének akaratát képviselve lépjen a politika porondjára, mint ma. Kizárólag rajta múlik hát, hogy változtasson azon a helyzeten, amelyben tevékenységének eredménye – ugyancsak Kállai szavaival – "a tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi".

3. A baloldali baloldal mint óriási kupac

E "valóban elkötelezetten baloldali baloldal" semmiségének legfőbb oka az, hogy elképesztően sok. Bizonyosra veszem, hogy az iskolai önképzőkörök száma meg se közelíti a baloldali baloldal szervezeteiét. Csak én magam annyinak vagyok az elnöke, elnökségi tagja, főtitkára, kuratóriumi tagja, hatóság előtti képviselője, hogy számon se tudom tartani, hánynak. Mindegyikük derekas munkát végez, de a legjobb esetben sose hallottak egymásról. Ezt felismerve alakultak is a baloldali baloldal tevékenységének összefogására, együttműködésének megszervezésére törekvő egyletek is. Csak az a baj, hogy ezek száma – némi jogos rosszindulattal mondva – meghaladja az általuk összefogandó egyletek számát.

A rosszabbik eset az, ha hallottak egymásról, mert akkor gyűlölködnek. Egyszer részt vettem egy tanácskozáson, ahol izzó hőfokú vita folyt arról, hogy melyek is a baloldaliság átfogó jellemvonásai. A végén abban foglaltam össze tapasztalataimat, hogy a baloldaliság egyetlen ismérve: mindenki, aki baloldali meggyőződésű, szívből utál mindenkit, aki szintén baloldalinak vallja magát. Szavaim nagy derültséget és tetszést arattak, mintha nem egy halálos betegség diagnózisát jelentettem volna be.

Végzetesen szenvedélyes indulatok csapnak össze köreinkben 1956 értékelése körül, mintha nem fél évszázaddal ezelőtti eseményről lenne szó, melynek elemzése immáron ugyanúgy a történettudományi szakma belügye, ahogyan a tatárjárásé. Le tudjuk árulózni egymást Nagy Imre vagy Kádár János szerepének megítélése kapcsán, s ezzel ugyanolyan eszeveszettségről teszünk tanúbizonyságot, mintha egy süllyedő hajó tisztjei azon marakodnának, hogy a tavalyelőtti vagy a tavalyi hajóskapitány volt-e tiszteletreméltóbb. Minden alkalmat felhasználunk az egymás elleni gáncsoskodásra: ha más nem akad, éles bírálatra adhat (adhatott már) okot az is, hogy egy szerző Marx és Engels szövegeit miért a Válogatott Művekből, s nem az Összes Művekből idézi.

Mindannyiunk számára magától értetődőnek kellene lennie, hogy ezt a gittegylet-kupacot egyetlen, egységes politikai párttá kellene szervezni. Megkeresni azokat az elveket és gyakorlati elképzeléseket, amelyek összekapcsolnak bennünket, s ezekből ütőképes programot alkotni. Vitácskáink jelentőségét személyes nézetkülönbségekké vagy legfeljebb platformeltérésekké lefokozni és az érvek józan mérlegelésével rendezni.

4. A baloldali orgánumok sokasága mint a hatástalanság dömpingje

A posztkommunista kapitalizmusok szellemi életének alapvető ellentmondása, hogy a parlamenti képviseleti arányát tekintve törpe radikális jobboldali liberalizmus eszméinek képviselői foglalják el benne a kulcspozíciókat. Ennek közismert oka, hogy a pénzpiaci-transznacionális tőke mindjárt a rendszerváltás kezdetén felvásárolta kulturális intézményeinket. Harsányi Iván már 1992-ben figyelmeztetett arra, hogy "a tőkét Magyarországon ma elsősorban a tömegkommunikációs szférába ajtóstul berontó rablómonopóliumok, főként pedig a nemzetközi pénzügyi szervezetek fizikailag jelen nem levő hatalma képviseli. Ezzel az utóbbi hatalommal nem tudunk mit csinálni."

Így állt elő a helyzet, hogy a baloldal nemcsak a rádióból és a televízióból szorult ki, hanem még lapja sincsen. Olyan lapja tudniillik, amelyik kellő terjedelemben, legalább heti rendszerességgel jelennék meg, hogy számottevő közönségformáló szerepet tudjon betölteni. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan komolyabb sajtóorgánum sincs, ahová egy baloldali tollforgató beadhatná az írásait, anélkül hogy attól kellene tartania: sorait szemétkosárba dobják, mert baloldali. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan sajtóorgánum sincs, amelyet egy baloldali gondolkodású ember úgy olvashatna, hogy amit olvas, az a baloldal véleménye a világ dolgairól. A baloldalnak nincsen lapja, ahonnan a baloldali gondolkodású ember kielégítő tájékoztatást kaphatna arról, milyen vitaálláspontok találhatók a baloldaliak táboraiban, s mi választja el őket a jobboldali táboroktól. A baloldalnak nincsen lapja, mert az újságosstandokon egyetlen baloldali sajtóorgánum sem található.

Abszurddá akkor válik ez a helyzet, ha azt is tudjuk, hogy a baloldalnak rengeteg lapja van; fel sem lehet becsülni, milyen sok. A tájékozottak harminc-negyvenre taksálják a számukat. Ezek – a havi megjelenésű Ezredvég és a negyedéves Eszmélet mellett – néhány lapos, rendszertelenül kiadott kis kiadványok; postán szokás őket ingyen eljuttatni egyes emberekhez. Havi vagy pláne negyedéves folyóiratokban lehet örökzöld témákat ragyogóan elemezni, de ezek csak akkor képesek tudósítani például arról, hogy az országban forradalmi helyzet készül, amikor a kirobbant forradalmat már régen le is verték. A néhány lapos kis kiadványok olyanok, mint a hajótöröttek füstjelei a lakatlan szigeten.

A baloldalnak nincsen lapja, mert egy komolyabb hetilap kiadásához rengeteg pénz kell. Csakhogy havi, negyedévi folyóirataink és töméntelen komolytalan lapocskáink is rengeteg pénzt emésztenek fel. Ha ezeket az anyagi forrásokat mind egyesítenénk, meg lehetne jelentetni azt a hetilapot is, amelyik betörhetne az újságosstandokra, és jelentősebb előfizetői-vásárlói táborra, támogatókra tehetne szert. Nem szólván arról, hogy az egységes politikai párttá szervezett baloldal orgánumaként milyen jelentősége lehetne.

Egy ilyen orgánum hozzásegíthetne, hogy a baloldal hangja teret hódítson még a rádió- és tévéműsorokban is. A tőkés média legfőbb célja a minél nagyobb profit. Ezért szenzációhajhásznak kell lennie; nem teheti meg, hogy nagy hírértékű információkat elhallgasson, hiszen ezzel elveszítené autómárka- és intimbetét-reklámjainak közönségét. Ha léteznék az egységes politikai párttá szervezett baloldal és annak profi módon szerkesztett hetilapja, könnyen el tudná érni, hogy a tévéműsorokban se csak az árpádsávos zászlók lengetésének sűrű premier plánjai jelezzék, hogy az országban nem mindenki a radikális jobboldali liberalizmus híve.

Lehet persze továbbra is a "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi" eredményeinek bűvöletében élni. Üldögélhetünk az íróasztalaink mellett, és átérezhetjük, milyen nagyon okosak vagyunk, meg műveltek. A világ minden gondjára-bajára kész válaszaink vannak. Ezeket időnként papírra is vetjük és kinyomtattatjuk ritkán megjelenő, kis példányszámú lapokban, melyeknek létezéséről még a hivatásos lapárusok se hallottak soha. Amikor írásainkból egy kötetre való összegyűlik, addig törjük magunkat, míg valahogyan azt is sikerül publikálni. Terjeszteni nem – de a példányokat szétküldözgethetjük barátainknak és ismerőseinknek, s lesz egy újabb katalóguscédula is a nevünk és a születési évszámunk alatt az Országos Széchényi Könyvtárban. Mindaddig, amíg a könyvtárosok rájuk nem írják a halálozásunk évszámát is.

---

Tamás Pál

Szektatudat vagy eklektika: létezik-e ma más magyar baloldali elméleti lehetőség?

Az elmélet és a politikai cselekvés ciklusainak paraméterei közismerten eltérnek. De csúcspontjaik véletlenül akár össze is eshetnek. Persze, az ilyesmi ritka. Az 1989 utáni Közép-Európában nem is fordult eddig elő. Színen van, sokszor választásokat is nyer egy mérsékelt politikai baloldal. De sikerei baloldali elméletektől rendszerint függetlenek. E teóriák még mindig – vagy ismét – társadalomkritikai irányultságúak, konkrét intézményépítési technológiákkal lényegében nem rendelkeznek. Az, amire ilyenként mégis hivatkoznak, vagy nem volt autentikusan baloldali, vagy része volt az államszocializmus bukásához vezető útnak. Így, szerencsére, megismételhetetlen.

A baloldali kormányok, bár elvben nem lennének feltétlenül ellenségei valamilyen baloldalibb elvi politizálásnak, igazán ennek újabb mibenlétére vonatkozó használható ötleteket, tanácsokat általában a teóriától nem kapnak. Amit azután végül csinálnak, az valamilyen keveréke felpuhított neoliberális világbanki ajánlásoknak, gazdaságpolitikai pragmatizmusnak és erőfeszítéseknek, hogy országaik legalább jelenlegi pozíciókban a davosi nemzetközi versenyképességi listákon megragadhassanak. E politikuscsoportok általában némi malíciával érzékelik (ha az egyáltalán percepciós küszöbük fölé került) saját baloldali kritikájukat. De kezdeni avval általában semmit sem kezdenek. Nagyon nincs is mit. A nem operacionalizált tanácsokkal, ajánlásokkal, óhajokkal mit is lehetne a minisztériumokban csinálni?

Mindeközben a magyarországi jobboldali, konzervatív-nemzeti értelmiségi szöveggyártás terjedelme az utolsó évtizedben folyamatosan nő. Legalább 5-6 nagy terjedelmű budapesti értelmiségi folyóirat működik e térfélen, közöttük újak is. A Heti Válasz nyomott és eladott példányszáma elhagyta az Élet és Irodalomét (az előbbit 35 ezerben nyomják, és 25 ezerben adják el, az ÉS-t külsők nem auditálják, de saját bevallásuk szerint 20 ezer körül nyomják és 16-17 ezer körül adják el mostanában). A profilok részben különböznek, de a trend azért itt is látható. Még a Magyar Nemzet publicisztikáinak hosszából és kevésbé tördelt, egybeszabott szedéséből is látszik, hogy azokat inkább értelmiségi olvasónak szánták, mint a szerzőiket állandóan rövidebb, "olvashatóbb" nyelvű írások előállítására biztató baloldali lapokat.

A baloldali értelmiség is egyre inkább – a szocialista kormányzástól egyébként talán függetlenül – az ezeken a helyeken (is) összerakott jobboldali agendával találja szemben magát. Az állami reformok előkészítése mind ez idáig egyébként zárt ajtók mögött folyt, s oda a baloldali teoretizálástól kapható száraz anyagra a döntéshozók – valljuk be – különben sem számítottak. Persze, aki akarta, ebből a körből is a nyilvánosság előtt védhette Molnár Lajos egészségügyi reformjait. De hát azokban – bár elvi szükségszerűségükkel nehéz vitatkozni – teóriát és baloldali érzékenységet önmagukban sokat nem lehetett felmutatni. A baloldali kormány reformretorikája így azután furcsa módon a potenciális baloldali teoretizálást még jobban elhallgattatta.

Közben azért a magyar közéletben most nyelvvita folyik. Ideológiákról, persze, említés történik. De igazán arról van szó, hogy aki a nyilvánosság nyelvét ma (nagyobb arányban) ellenőrzi, az képes lesz arra, hogy a magyar történelem egy fontos "elágazási" (bifurkációs) pontján, az EU rendjébe tagozódás pillanatában valamilyen mértékben ellenőrizze sokak személyes életstratégiáját, világképét is. A tét nagy, a küzdelem identitásokat is érint – innen az egyelőre nem csituló csatazaj. Aki az elágazási pontok szellemiségeire hat, egy következő hosszabb szakaszt is majd nagyobb gond nélkül befolyásolhat.

Itt a baloldali ideológiák marketingjével kapcsolatban legalább három alapproblémát érdemes megemlíteni.

Először, el kellene készíteni, politikailag is kezelhető módon, a rendszerváltás egyenlőtlenséggeneráló vagy -tompító hatásainak mérlegét. A rendszerváltásról kanonizált beszédmódunk a "nem volt és lett szabadság és demokrácia" tétel lett. Ez természetesen érthető, indokolható, védhető. De ismerjük fel, hogy egyrészt a rendszerváltásnak létezhetnek hasonlóan kiemelt dimenziójú szembeállításokra épülő olvasatai (több vagy kevesebb szuverenitás vagy erkölcs, több vagy kevesebb igazságosság, egyenlőtlenség, biztonság). Másrészt, ne lepődjünk meg vagy háborodjunk fel, ha egyes társadalmi csoportok ezeket máris használják. Ösztönösen, más kulturális minták hatásai alatt – de a baloldali ideológiák ezekre való esetleges rácsodálkozásaitól teljesen függetlenül. S alkotnak erről ítéleteket, vélekednek ezekből következően múltbeli vagy mai politikákról. Ha a bal teória ma is megmarad a történet részben az 1989 előtti liberális ellenzéki és részben a 80-90-es évek fordulójának "még nem nagyon poszt"-hidegháborús nemzetközi importból származó – egyébként az idő tájt teljesen érthető -, dichotomikus értelmezéseinél, és nem kísérli meg, e metszet mellett, a többit is a képbe emelni, rossz szolgálatot tesz a mai magyar társadalomnak. S rossz szolgálatot tesz – nem utolsósorban gyávaságból? – a mai baloldali kormányzati elitnek is. Mulatságos lenne, ha miközben büszkék lennénk a magyar értelmiség detabuizáló képességére, épp a rendszerváltás 1986-92-es ideológiai lenyomataiból csinálnánk ma tabut. Miközben a nem értelmiségi mininyilvánosságok – barátok, szomszédok, kollegák között – azt már régen detabuizálták.

Másodszor: elméleti választ kellene valamiként adni a társadalomban épp az utolsó másfél évtizeddel kapcsolatban megfogalmazódó – újabban robbanásszerűen jelentkező – elégedetlenségnek. Sőt, ne féljünk kimondani, dühnek is. Végül is mi más lehet a baloldali elméletek aktuális feladata, mint a mindenkori indulatok értelmezési, sőt esetleg későbbi cselekvési keretekké szublimálása. Nem értjük, s nem is akarjuk érteni, amikor sokan – adekvát ajánlott és elfogadható magyarázó sémák hiányából következően – azokat és úgy vádolják sorsuk pillanatnyi állapota miatt, akiket és ahogy korábban is meg szoktak vádolni. Hiszen az újabb kori magyar történelemben, amikor az emberek magukat áldozatnak érezték – s néhány pillanattól eltekintve majdnem mindig annak hitték -, két sémát kínáltak. Az első a "vádold az urakat" (tőkéseket, ispánokat, szolgabírókat), a második a "vádold az idegeneket" (zsidókat, romákat, románokat) volt. Az elsőnek volt egy 1945 előtt plauzibilis – fontos pontokon Marxra hivatkozó – változata, amelyet ma még megnevezni is csak három bocsánatkérés után szabad. Aktualizálására, átszitálására, újragondolására itt igazán senki sem vállalkozott. A legközelebbi, mégis ilyesmivel legalább teoretikusan foglalkozó, figyelemre méltó címek egyébként most sem moszkvaiak, hanem berliniek, német és észak-olasz egyetemi városokból valók. Így azután marad a második, a korábbi ideológiai-retorikai piacokról ismert csomag. A radikális, esetenként extrém jobboldali. Amin mi meg felháborodunk. Rosszabb esetekben, ha érzékenyebbek vagy idősebbek-tapasztaltabbak vagyunk, még rettegünk is. De hát a "társadalmi drive" adott, azt használja, amit kínálnak neki. Azt persze nem hiszem, hogy aki láthatóan jól érzi magát az árpádsávos lobogóval a kezében, azt most rávehetjük arra – hiszen elmagyaráztuk neki, mi is történt itt másfél évtized alatt -, hogy kisebb morgással összetekerje a zászlóját, és beiratkozzon egy szakmai átképző tanfolyamra. Mert akkor majd ő is jobban boldogul. És később esetleg balra szavazzon. De a mozgalmak tömegessé válását talán így is meg lehet azért akadályozni (senki se bízza el magát, mert március 15-én este az extremisták kevesen voltak).

Harmadszor, újra kellene gondolni a forgalmazott ideológiai csomagok szélességét. Némileg leegyszerűsítve, a jobboldal középszintű vagy mezo-fogalomkészletekkel operál (nemzet, hagyomány, értékválság, kollektív erkölcs). Itt az alaphangszerelés ma is 19. századi, de ez nem baj, mert a magyar politikai kultúra legfontosabb hívó szavai is ugyanebből az időből származnak. A baloldali csomagok ezzel szemben, egyébként mai nemzetközi divatokkal konform módon, vagy makrofogalmakkal operálnak (neoliberalizmus-kritika), vagy szubkultúrákat érintő, parciális fogalmakkal (feminizmus, tolerancia, multikulti a kisebbségeknek stb.) dolgoznak. A fogalmak mögötti tartalmaktól teljesen függetlenül azonban látható, hogy e szubkultúrák Közép-Európában még gyengék, nem lehetnek igazán hordozói fontos ideológiáknak. A "neoliberalizmus"-problematika, amely ma igazán az aktuális, átfogó kapitalizmuskritikát jelentené, pedig bár jól kiszerelhető, alaposan kidolgozott csomagjai importálhatóak a világból egy olyan önmagára fókuszált, periferikus kultúrában, mint a magyar, igazán nem fog meg tömegeket. Közben a másik oldal nem azért tűnik sokaknak ideológiailag elfogadhatónak, mert a "nemzetfogalom mindig is az övé volt", vagy hogy a baloldal "89 előtt évtizedekre elveszítette a kezdeményezőkészségét", hanem mert mezo-ideológiai szinteken operál, ellenfele pedig nem. S a magyar miliőben ez az, ami igazán fogyasztható. Érdekes módon az egyetlen mezoszinten is kezelhető s a jobboldal által nem használt, láthatóan már itthon is rezonanciaképes világképi elem az ökológiai lenne. A baloldal azonban ezt igazán nem használja. Sőt, bizonyos értelemben a kormányzásban – az aktuális ultrarövid távú versenyképességi megméretés hálójában – stratégiai szinten kifejezetten idegenkedik is tőle.

Természetesen nem hinném, hogy a különböző kritikákkal szemben az MSZP-ben a generációváltást így is valamilyen viszonylagos jobboldali vagy pőrén technokrata fordulatként lehetne értelmezni. De mivel az országos politika is – fogalmaink szerint – a mezoszinten operál, a kormányzáshoz a baloldal, amely 89 után teóriagyártásnál, -behozatalnál ezt az absztrakciós szintet elkerüli, túl kevés ideológiát szolgáltat. De az itteni baloldali elméleteknek a kormányzáshoz kellene iránytűvel szolgálniuk. Arra rövid távon (s ez a táv most Magyarországon mindent felülír) lehet használni skandináv vagy talán – ha nem is a főfogásoknál – kelet-ázsiai szakácskönyveket. A rendelkezésre álló helyi piacon elérhető nyersanyagok valamit lehetővé tesznek, más konyhai fogásokat kizárnak. De a közép-európai baloldali gondolkodásban ma amúgy sincsenek gourmand-ok. Hiszen ami készen van, s könnyen levehető a piacról, az vagy szektás, vagy eklektikus. Ha a kizárólagos fejlesztési doktrínaként már a 90-es évek orosz és argentin államcsődjeinél megbukott neoliberalizmussal küzd sárkányként itthon is valaki, bizony nekem szektásnak tűnik. Ha a különböző fejlesztő államok kifestőkönyveiből válogat (másokkal együtt, bevallom, én is), akkor pedig igencsak eklektikus. S ami akkor születik, sem teória igazán.

Egy "felhasználóbarátabb" baloldali teóriának ma Közép-Európában valószínűleg valamilyen periferikus állammodellel lehetne foglalkoznia. "Az elmélet majd visszatér, mint minden, és akkor fedezzük fel újra kérdéseit, amikor a tudatlanság ama fokára hág, ahol már csak unalom árad belőle" – írta 1968-ban Philippe Sollers egy befolyásos párizsi szöveggyűjtemény előszavában. E vonatkozásban ma az unalom már meghatározó Budapesten.

---

Z. Karvalics László

1. Én se Németországban, se Franciaországban, se Latin-Amerikában nem látok "erős" baloldali mozgalmakat, amihez képest Magyarországon "gyengébb" volna valami. A parlamenti demokrácia játékszabályaira machiavellizálódott európai szociáldemokrata pártok elitjéhez és tagságához nemigen tudjuk a "mozgalom" attribútumait kapcsolni a szellemi közösség, az éthosz, a szolidaritás vagy az akcióközösség értelmében, és nehezen értelmezhető az esetükben az antikapitalizmus is. Ha találnánk is hasonlót, az nem fundamentális elvi pozíció volna, hanem praktikus kormányzástechnikai részkérdésekben elfoglalt álláspontkülönbség. Az alternatív mozgalmak baloldalisága és antikapitalista mivolta közvetett és vitatható: az, hogy bizonyos összefüggésben kiindulópontjaik és tevékenységük interpretálható így is, attól ez még akcidentális marad a létüket szervező "alapproblémák", a környezet, a nemek stb. kérdéseiben elfoglalt álláspontjukhoz képest. Ennél már csak a Chavezre vagy Fidelre emelt tekintet lehet megtévesztőbb: arrafelé nem a Jövőt, hanem a Múltat látjuk, és erről most legyen elég ennyi. Hosszú évek óta autentikus baloldali kormányzást látok viszont a legszegényebb spanyol tartományban, Extremadurában, ahol a közpolitikai eszközöket a társadalmi tőke gyarapítása érdekében használják, és szisztematikusan próbálják a valódi esélyteremtésre helyezni a hangsúlyt. Ideje volna kicsit Szingapúrra is figyelni, ahol az exfabiánusból diktátorrá lett Lee Kuan Yew árnyékában a gazdagság bázisán most éppen a világszínvonalú, ingyenes egészségügyi ellátásnál és oktatási rendszernél tartanak, egy mind képzettebb, kulturálisan emelkedő népességgel, amely lassan, de fokozatosan veti le magáról az autokrácia béklyóit. Ha a baloldal jövőképet keres, akkor Finnországra és Tajvanra is pillanthat, amelyek egyfajta társadalmi laboratóriummá lettek: a finnek már egy évtizede eljutottak oda, hogy ha kell, a makro- és középszintű politikai döntésekben a gazdasági érdekeket felülírják a társadalmival, elsősorban akkor, ha kultúráról vagy oktatásról van szó. Tajvanon "akademokrácia" van, ahol alig értelmezhetőek már a hagyományos "osztályok": 90% körüli felsőoktatási végzettséggel, homogén, időnként felfelé nivelláló társadalommal. Az állampolgár "életideje" mint érték és mint mérőeszköz is itt tört be először a politikai programalakítás szintjére.

2. Ha van Ősbűn, akkor a baloldaliságnak az antikapitalizmusra való redukálása az. Nem azért, mert létezik nem baloldali antikapitalizmus is, hanem azért, mert a mind komplexebb és globálisabb jelenségvilág megértésének és leírásának alkalmatlan és korlátozott eszköze és kiindulópontja a "globális tőke" anatómiája. Pláne akkor, ha a valódi anatómiát kézrátétel helyettesíti. Az "elutasítás" reflexszerű, morális kiindulópont, amely minél doktrinerebb, annál inkább távolodik a tudományos standardoktól is. A kritikai pozíciónak az idők végezetéig helye van ott, ahol a tőkeviszonyok működése dehumanizál, értéket rombol, fenntarthatatlanná tesz, de csak annak a tudatában, hogy magyarázó elvként szükséges, de nem elégséges feltétele a komplex rendszer megértésének. És nem elsősorban azért, mert a tőkeviszonyok dominálta világrendszer egyidejűleg a megismerésnek, az értékteremtésnek, a humanizálódásnak és a fenntarthatóságnak is kapukat nyit. Könnyűszerrel létezhetnek egymás mellett, egyidejűleg, egymással szögesen ellentétes igaságok. Hanem főleg azért, mert a civilizációs alapkérdések, a mindennapi élet, a társadalmi viszonyok teljességének csak egyik komponense a gazdaság és a tulajdon történeti-szerkezeti meghatározottsága. Reménytelen és múltba révedő várakozás a radikális "lecserélés" eszkatológiája. Nagyon távol is van attól, ahogyan erről mondjuk Marx gondolkodott. Az ő alapkérdése az volt, hogyan "szüli meg", "hordja ki" a kapitalista alapviszonyokat meghaladó új formációt a tőke. És azt találta mondani, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok forradalmasításán keresztül, ráadásul "felhalmozási" kontextusban (értsd: a posztkapitalista világ anyagi "alapjait" a kapitalizmusnak kell létrehoznia).

Amit igazán keresnünk kellene tehát, elméletben és gyakorlatban is, az az, hogy magának a kapitalista szerkezetnek az inherens mozgástörvényeiből és érdekviszonyaiból miként következtethetünk e majdani átmenet dinamikájára, formagazdagságára. Ha például az Internetre a globális tőke újabb offenzívájaként tekintünk, akkor nem fogjuk sokra tartani Yochai Benkler 2006. májusi The Wealth of Networkjét sem, amelyben kimutatja, mennyivel hatékonyabb tud lenni individuumok és csoportok társadalmi szoftverre épülő társadalmi termelése a profithajszoló vállalatokénál, és hogy miként formálódik éppen ki a nem-piaci innováció sok új formája az online közösségekben. Az emberi össztudás termelésének és elosztásának "új topológiáját" sem fogjuk érteni, ha Rosa Luxemburg-filológiával időzünk.

A baloldaliságot az ideológia makroszintje helyett egyre inkább az emberkép értelmezi. Ennek kiindulópontja számomra a marxi "mindenoldalúan fejlett ember". Ha a (politikai) cselekvést is abból vezetjük le, hogy miként lehet maradéktalanul bevezetni mindenkit a tudás társadalmába, hogyan lehet elérni azt, hogy a (politikai) közösség tagjai minél nagyobb arányban kultúra-, tudomány-, sport- és egészségorientáltak legyenek és lehessenek. Ahhoz, hogy a kiélezett nemzetközi gazdasági erőtérben sikeresen navigáljuk az országot, "pusztán" professzionális teljesítményre van (volna) szükség. Hogy a társadalompolitikában megnyíló választási, döntési, prioritási térben milyen folyamatok elindítására "esküszik" fel egy kormány, egy párt, az már elvi kérdés lesz. Minden, ami a vállalt emberkép irányába mozdít, progresszív lehet. Emiatt nincs válaszom arra a kérdésre, hogy mi minden tartozna bele a jövő átfogó és autentikus baloldali programjába. Ahová "zöldmezősen" hatol be a politikai cselekvés, ott nagyon sokféle módon lehet tenni ugyanazt – akár ugyanazt a "jót".

Amit nagyon éles kontúrokkal látok kirajzolódni, az az "elmaradt hasznok" és az elmulasztott "házi feladatok" világa. A sertés- és baromfiágazat vagy a hatósági árszabályozás fontos szakpolitikai parcellák, de az mégiscsak furcsa, hogy nagyságrendekkel több figyelem és erőfeszítés irányul ezekre a területekre, mint az életminőséget meghatározó alapvető kérdésekre. Egy elvi politika nem teheti meg azt, hogy a családon belüli erőszak sors- és értékpusztító ásatag mintázatait igazgatási és rendőrszakmai kérdésként kezelje, és néhány tucat elkötelezett civiltől várja a helyzet javítását, hanem konokul és következetesen azon kellene dolgoznia, hogy az összes létező beavatkozási eszközével elérje a tömeges kultúraváltást (ahogy, igen, a jobboldali német kormányok tették például ezt a hatvanas években, a tőkének ezek az elvtelen szálláscsinálói). Baloldali politikus nem hajthatná nyugodtan álomra a fejét, tudván, hogy a maradványelvbe és kontraszelekcióba fagyott állami gondozotti rendszerből csak kivételesen vezet út a társadalmi reintegrációhoz. Az információs korszak több nyelven beszélő, digitális kultúrán és átfogó műveltségen edzett pretoriánusai helyett egy cinikus és bűnös politika a kilátástalanságba, lélekvesztésbe süllyedők "tartalékcsapatait" termeli csak újra. A magyar társadalom 25%-a reménytelennek tűnő helyzeténél akutabb társadalompolitikai problémát nem ismerek, de a szegénység újratermelődése ellen ható folyamatok politikai menedzsmentje hol tárcafeladattá, hol annál alacsonyabb szintre csúszik. A nagy optikai csalódás, közkeletű vélekedés és bornírt hazugság pedig az, hogy mindez erőforráskérdés, és az ide allokált figyelem és pénz a 75% elől "szívná el" az energiát. Eközben nagyjából tudható, hogy egy offenzív és minden ízében megújult oktatáspolitika, illetve a tudásvagyonnal való gazdálkodás új minősége vihetne közelebb össztársadalmi szinten a megoldáshoz, a baloldal mégis csak asszisztál ahhoz a fiskális rendhez, amely pontosan a jövőnek ezeket a kulcsterületeit értékeli le.

Nem egy nagy, hanem sok kicsi és helyes lépés hitelesítheti az elvi politikát. És akkor, afféle "bónuszként", hirtelen sok, mozgalomszerű elem is újjászülethet, messze a politikacsinálás kiüresedett kulisszáin túl. A nevelőotthonokba, iskolákba való, "társadalmi munkában" történő betanítástól a hátrányos helyzetű gyerekek számára kitalált önfenntartó táborok szervezésén át a szolidaritás, az értékközvetítés, az egymásra figyelés új felületeinek és kultúrájának keresésével és megteremtésével.

Mit tudtunk még arról az időről, melyben benne éltünk? – teszi fel a kérdést Hobsbawm emlékiratában, részben önmagának, részben pedig általánosan, minden magabiztos nem tudásra irányítva a figyelmet… – "De ki ez a Trockij?" – illusztrálja egy epizóddal az akkori nem tudást. "Csak egy Bronstein nevű zsidó fiú" – hangzott a válasz a Habsburg Birodalom felbomlása utáni, múltba kapaszkodó, kozmopolita Bécsben.

Gyermekkoromat^* egy nagy birodalom elszegényedő fővárosában töltöttem, amely a birodalom összeomlását követően egy gyönyörűséges, de kicsi és provinciális köztársaság középpontja lett; ez a kicsi ország maga sem hitte, hogy létének értelme van. Kevés kivételtől eltekintve 1918 után az osztrákok úgy vélték, Ausztriának Németországhoz kellene tartoznia, és hogy ez elé csak azok a nagyhatalmak gördítenek akadályokat, amelyek a békediktátumokat Közép-Európára rákényszerítették. A gyermekkorom éveiben tapasztalt gazdasági problémák fikarcnyival sem erősítették hitünket az első osztrák szövetségi köztársaság életképességében. Az állam éppen átesett egy forradalmon, és a Monsignor vezette klerikális reakciósok alakítottak kormányt a vallásos, de legalábbis erősen konzervatív vidék szavazataival; ezzel szemben állt a forradalmi marxista szocialisták gyűlölt ellenzéke, melynek tömegbázisa Bécs volt (nemcsak a főváros, hanem a szövetségi köztársaság egyik autonóm állama is), és, mondhatni, egyhangúlag, a magukat "munkásoknak" tekintő társadalmi csoportok. A rendőrségen és a katonaságon kívül, melyek a kormány ellenőrzése alatt működtek, mindkét oldalhoz katonai jellegű csoportok is tartoztak, amelyek a polgárháborút csak felfüggesztették egy időre. Ausztria nemcsak olyan állam volt, amely nem akart önállóan létezni, hanem olyan kategória is, amelynek a napjai meg voltak számlálva.

És nem is jutott neki hosszú élet. De az osztrák köztársaság haláltusája – a szociáldemokratákat a rövid polgárháborúban felmorzsolták, a náci zendülők meggyilkolták a katolikus miniszterelnököt, Hitler győzedelmesen és az osztrákok örömujjongásától kísérve bevonult Bécsbe – már azután zajlott, hogy én 1931-ben elhagytam Bécset. Nem is tértem vissza egészen 1960-ig, amikor ugyanez az ország, ugyanezzel a katolikus és szocialista kétpártrendszerrel stabil, elképesztően jómódú és semleges kis köztársaság lett, amely tökéletesen elégedett – néhányan még azt is mondhatják, hogy túlzottan is elégedett – volt az identitásával.

De ez a történész nézőpontja. Hogyan élt az 1920-as években egy középosztálybeli gyerek Bécsben? A problémát az okozza, hogy miként tudom elválasztani mindazt, amit azóta megismertem, attól, amit a kortársak tudtak vagy gondoltak, és vajon hogyan tudom elkülöníteni a felnőttek tapasztalatait és reakcióit a gyerekek tapasztalataitól. Amit az 1917-ben született gyerekek tudhattak a még ugyancsak fiatal 20. század történéseiről – a háborúról, a gazdasági összeomlásról, a forradalomról, az inflációról -, melyek oly elevenen éltek a szülők és nagyszülők emlékezetében, az nem volt más, mint amit a felnőttek elmondtak nekünk, vagy inkább az, amiről beszélgetni hallottuk őket. Az egyetlen, közvetlen kézzelfogható bizonyíték, amit ezekről az eseményekről mi, gyerekek megszerezhettünk, az a postai bélyegeken állandóan változó képek sora volt. A bélyeggyűjtés az 1920-as években nem volt persze önkifejezés, de mégis jó bevezető leckének számított az 1914 utáni európai politikatörténetbe. Egy Bécsben élő brit kisfiú érzékelhette, hogy a brit bélyegeken változatlanul V. György arcképe volt látható, szemben a többi nemzet bélyegeivel, melyeken új pénznemek, új nevek és új felülnyomatok kaotikus forgataga mutatkozott. A másik közvetlen kapcsolatom a történelemmel a gazdasági összeomlás miatt állandóan cserélődő pénzérmék és bankjegyek révén jött létre. Már elég értelmes voltam ahhoz, hogy tudjam, a koronát schilling és groschen váltotta fel, a sok nullára végződő bankjegyek helyett új bankjegyeket és pénzérméket használtak; sőt azt is tudtam, hogy a korona előtt guldennek nevezték a pénzt.

Bár a Habsburg Birodalom nem létezett többé, mi továbbra is a birodalmi infrastruktúrát használtuk, és ezt egészen meglepő mértékben továbbra is az 1914 előtti közép-európai felfogással tettük. Anyám egyik nagy barátnőjének férje, dr. Alexander Szana Bécsben élt, és felesége nagy bánatára egy német nyelvű újságnak dolgozott a Bécstől ötven kilométerrel odébb, a Duna partján fekvő Pressburgban, magyarul Pozsonyban; később ez a város Bratislava néven mint az új csehszlovák köztársaság szlovák központja lett ismert. (Napjainkban a nemzetközileg is szuverén Szlovákia fővárosa.) A város a két világháború között – a korábbi magyar hivatalnokok kirúgásától eltekintve – továbbra is őrizte poliglott és sokszínű kulturális jellegét: együtt laktak itt németek, magyarok, csehek, szlovákok, asszimilált, nyugatias, illetve mélyen vallásos kárpáti zsidók, cigányok és így tovább. Ekkoriban még nem lett igazán a "bratiszlovákok" szlovák városa, akiktől azok, akik még emlékeznek a városnak a második világháborúig megőrzött atmoszférájára, úgy különböztetik meg magukat, hogy ők a "presburákok". Tehát dr. Szana oda és vissza is a pressburgi HÉV-vel járt, valójában egy villamosvonalon, ami Bécs központjából indult, és Pressburg közepén visszakanyarodott. A vonalat 1914 tavaszán – amikor mindkét város egyazon birodalom része volt – avatták fel, mint a modern technika diadalát, akárcsak a híres "operavonat", mellyel a Morvaországban fekvő Brünn/Brno intelligenciája elugrott egy estére a néhány órányi távolságra lévő bécsi operába. Richard bácsikám Bécsben és Marienbadban élt, ahol volt egy díszműáru-üzlete. A határokat még nem zárták le, a háború viszont lerombolta a pressburgi vonal Duna-hídját. A híd maradványait még 1996-ban is láthattam, amikor segédkeztem egy televíziós műsorban, amit a járat történetéről készítettek.

A bécsi középosztály és persze a középosztály jó részét alkotó zsidók világát még mindig az az óriási, soknyelvű régió alkotta, melynek vándorai a megelőző 80 éve alatt kétmilliós világvárossá növesztették Bécset. Ha Berlint nem számítjuk, a kontinentális Európában Párizs és Leningrád között ez volt messze a legnagyobb város. Rokonaink olyan helyekről származtak (vagy még akkoriban is ott éltek), mint Bielitz (ma Lengyelország), Kaschau (ma Szlovákia) vagy Grosswardein (ma Románia).¹ A fűszeresek, akikhez jártunk, és a bérházaink kapusai szinte biztosan csehek voltak, a cselédlányok, a dadák és a gyerekgondozók sem Bécsben születtek: még mindig emlékszem, hogy egy szlovén lány farkasemberekről mesélt nekünk. Egyikük sem volt gyökértelen, nem is érezték úgy, hogy elsodródtak a "régi hazától", mint ahogyan az európai bevándorlók érezték magukat az Egyesült Államokban: a kontinentális európaiak számára a tenger volt a nagy vízválasztó, míg a vasúti közlekedés – bármilyen távolságra is – olyan dolognak számított, amihez mindenki hozzá volt szokva. Még a felettébb aggodalmaskodó nagyanyámnak sem jelentett gondot, hogy Berlinben élő lányához időről időre átugorjon.

Igaz, hogy gyermekkorom Bécse soknemzetiségű társadalom volt, de csak egy kultúrát ismert el. Nyelve német volt (egy kis helyi akcentussal), német (kis helyi beütéssel) volt a kultúrája, a régi és a modern világkultúrához való viszonya. Rokonaim minden bizonnyal egyetértettek volna a nagy művészettörténész, Ernst Gombrich szenvedélyes felháborodásával, amikor – a huszadik század végi aktuális divatnak megfelelően – arra kérték, hogy szülővárosának, Bécsnek a kultúráját mint zsidó kultúrát mutassa be. Hiszen egyértelmű, hogy ez a bécsi középosztály kultúrája volt, s erre nem gyakorolt közvetlen hatást az a tény, hogy kiemelkedő személyiségeinek jó része zsidó volt, és (a régióban népbetegségének számító antiszemitizmus hatására) tudatosan annak is vallották magukat, aminthogy nem gyakorolt rá közvetlenül hatást az sem, hogy a középosztály egyes tagjai Morvaországból származtak (mint Freud és Mahler), mások Galíciából vagy Bukovinából (például Joseph Roth), mi több, volt, aki a bulgáriai Duna-szakasz Rusze nevű városából (Elias Canetti). Ugyanígy értelmetlen vállalkozás volna Irving Berlin zenéjében vagy a nagy amerikai filmstúdiók (mindet zsidók működtették) korszakában készült hollywoodi filmek dalaiban tudatos zsidó elemeket keresni: céljuk, amit mellesleg el is értek, pontosan az volt, hogy olyan dalokat vagy filmeket csináljanak, melyekben specifikusan a százszázalékos "amerikaiság" fejeződik ki.

Mint a volt birodalmi fővárosban élő, a Kultursprachét beszélő gyerekek ösztönösen éreztük a kulturális felsőbbrendűség érzését (a politikai felsőbbségtudat addigra már talaját vesztette). Ahogy a csehek a németet beszélték (böhmakeln), azt mi alábbvalónak és ezért persze mulatságosnak találtuk, akárcsak az érthetetlen cseh nyelvet a világosan érzékelhető mássalhangzó-torlódásaival együtt. Anélkül, hogy ismertünk volna olaszokat, vagy hogy véleményünk lett volna róluk, némi megvetéssel csak Katzelmachereknek neveztük őket. Az emancipált és asszimilálódott bécsi zsidók úgy beszéltek a keleti zsidókról, mint valami másik emberfajtáról. (Világosan emlékszem egy esetre, amikor a család egy idősebb, meglehetősen zavarban lévő tagjától megkérdeztem, hogy azoknak a keleti zsidóknak hasonló-e a családnevük, mint nekünk, és ha igen, akkor az hogy hangzik, hiszen a keleti zsidók nyilvánvalóan különböznek tőlünk.) Azt hiszem, ez a magyarázata jórészt annak a lelkesedésnek is, mellyel az osztrákok üdvözölték, hogy Hitler Németországa annektálta Ausztriát: ezzel a lépéssel visszaállította politikai felsőbbrendűségi tudatukat. Akkoriban csak azt érzékeltem, hogy a középiskolában egy-két osztálytársam Hakenkreuzler (horogkeresztes) volt. Mivel én viszont angol voltam, kulturálisan bármennyire is hasonlatos az osztrákokhoz, ez a dolog engem mégsem érintett közvetlenül. De ez már a politika terére visz át minket.

Mivel ilyen fiatalon és ilyen hosszú időre elragadott a huszadik század tipikus szenvedélye, a politikai elkötelezettség, ésszerűnek tűnik feltenni a kérdést, az elkötelezettség mennyiben eredeztethető az 1920-as évek Bécsének atmoszférájából. Ezt elég nehéz felidézni. A korszakot, amelyben éltünk, mélyen átitatta a politika, noha a tágabb világ eseményei, mint már említettem, leginkább a szülők beszélgetéseiből elcsípett információfoszlányokból jutottak el hozzánk, s e beszélgetések értelmét a gyerekek nem fogták fel tökéletesen. Kettőre ezek közül jól emlékszem; mindkettő valamikor 1925 táján lehetett. Az egyik egy alpesi szanatóriumban folyt, ahová azért küldtek, hogy felgyógyuljak egy betegségből (nekünk, gyerekeknek, mintha állandóan valami bajunk lett volna), s Gretl nagynénikém vigyázott rám, aki maga is ott lábadozott. "De ki ez a Trockij?", kérdezte egy nő, akire halványan emlékszem, vagy azt hiszem, hogy emlékszem; anyai ágon volt rokonunk, és jó középkorú lehetett, s nem volt híján az önelégültségnek. "Csak egy Bronstein nevű zsidó fiú." Tudtunk az orosz forradalomról, de hogy pontosan mi történik ott, arról fogalmunk sem volt. A másik beszélgetés egy atlétikai versenyen zajlott, amelyre nagybátyám (meg valószínűleg apám) vittek el, s amelyet az tett emlékezetessé, hogy ott láttam először fekete bőrű sprintert, a nevére is emlékszem, Catornak hívták. "Azt mondod, pillanatnyilag sehol sincs háború", mondta valaki, "de tényleg felkelés van Szíriában?" Mit jelentett és mit is jelenthetett ez nekünk? Tudtuk, hogy volt egy világháború, ahogy minden brit gyerek, aki 1944-ben született, azzal a tudattal nőtt fel, hogy volt egy háború. Az első világháborúban két brit nagybátyám vett részt, szomszédunk, Gold úr megmutatta magas tiszti sapkáját, és a legjobb barátom hadiárva volt – anyja a falon tartotta férje kardját. Ugyanakkor azonban nem ismertem senkit, se angolt, se osztrákot, aki a nagy háborút hősi epizódnak tartotta volna, és az osztrák iskolákban nem is beszéltek róla, részben mert az egy másik országot érintett egy másik történelmi korszakban – a régi Habsburg Birodalmat -, részben meg talán azért, mert az osztrák hadsereg nem szerzett magának túl nagy dicsőséget. Csak Berlinben találkoztam azzal a jelenséggel, hogy valaki, egy volt tiszt tanárom, büszkélkedett frontharcos múltjával. Ezt megelőzően viszont a nagy háború legerőteljesebb képzetét Karl Kraus nagyszerű dokumentáris szuperdrámájából, Az emberiség végnapjaiból szereztem, amit mind anyám, mind Gretl nagynéném azonnal megvett, mihelyt 1922-ben megjelent. Anyám példánya ma is megvan, és időről időre újraolvasom.

Mit tudtunk még arról az időről, amelyben benne éltünk? A bécsi iskolás gyerekeknek szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy az emberek két párt között választhatnak – a keresztényszocialista és a szociáldemokrata vagy vörös pártok között. A mi egyszerű, materialista felfogásunk szerint, ha háztulajdonos az ember, akkor az elsőként említett pártra szavaz; ha bérlő, akkor meg a másodikra. Mivel a legtöbb bécsi bérelte a lakást, ahol lakott, ez érthetően vörös várossá tette Bécset. Az 1934-es polgárháborúig a kommunisták annyira jelentéktelen szervezetet alkottak, hogy közülük a legelkötelezettebbek más országokban – leginkább Németországban – tevékenykedtek, ahol tágabb cselekvési lehetőségük nyílt; ez volt a helyzet a híres Eisler testvérek esetében is: Hanns zeneszerző volt, Gerhard a Komintern ügynöke, lánytestvérük, a félelmetes Elfriede, ismertebb nevén Ruth Fischer, egy rövid ideig a Német Kommunista Párt vezetője volt. De osztrák kommunisták működtek Csehszlovákiában is, mint például Egon Erwin Kisch. (Sok-sok évvel később Hanns fia, Georg Eisler, a festő nagyon jó barátom lett.) Nem emlékszem, hogy a legkisebb figyelmet szenteltem volna a Grün lányok köreiben felbukkant egyetlen kommunistának, aki Leo Lania álnéven írt; akkoriban még fiatal ember volt, és azt állította, hogy Zola A mestermű című könyve a kedvenc olvasmánya, Jevgenyij Anyegin és Spartacus pedig a kedvenc hősei az irodalomban és a történelemben. A mi családunk persze se fekete, se vörös nem volt, mivel a feketék mind antiszemiták voltak, a vörösök meg a munkások érdekeit képviselték, és nem a mi osztályunkét.

Ráadásul mi angolok voltunk, úgyhogy az egész ügy nem is érintett minket.És mégis, ahogy az elemiből a polgáriba mentem, ahogy a kisgyerekkorból a pubertásba léptem az 1920-as évek Bécsében, olyan természetességgel tettem szert politikai öntudatra, mint szexuális tudatosságra. 1930 nyarán egy felső-ausztriai faluban, Weyerben, ahol az orvosok eredménytelenül próbálták kezelni anyám beteg tüdejét, összebarátkoztam Haller Peterrel, annak a családnak a gyermekével, akiktől szállást béreltünk. (A bürokratikus államok hagyományai szerint amikor az ember nevét kérdezték, a családnevet kellett a keresztnév előtt említeni.) Együtt horgásztunk, és bemásztunk a gyümölcsösökbe lopni; akkor azt hittem, ezt a dolgot a húgom is élvezi, de sok évvel később beismerte, hogy a gyümölcslopás rettentő félelemmel töltötte el. Mivel Peter apja vasutas volt, ezért a család vörös volt: Ausztriában, de különösen vidéken azokban a napokban nem akadt egyetlen olyan, nem a mezőgazdaságban dolgozó ember, aki ne vörös lett volna. Bár Peter, aki velem nagyjából egykorú volt, nem mutatott mélyebb érdeklődést a politikai iránt, kétségkívül tudta, hogy ő vörös; és valahogyan, nem tudom pontosan, hogyan, a pisztrángokra dobált kövek és az almalopások között arra a következtetésre jutottam, hogy én is vörös akarok lenni.

Emlékszem egy másik, három évvel korábbi nyári szünetre Alsó-Ausztriában, egy Rettenegg nevű falucskában, ami az én emlékezetemben csak halványan él, de annál jobban beágyazódott a történelembe. Mint általában, apám ekkor sem volt velünk, Bécsben maradt dolgozni. Ám 1927 nyarán a bécsi munkások, akiket felbőszített, hogy a bíróság felmentette azokat a jobboldaliakat, akik egy összecsapásban megöltek néhány szocialistát, utcára vonultak, és felgyújtották a Ringstrassén (a Bécs óvárosát övező nagy körúton) lévő Igazságügyi Palota épületét; a rendőrség tüzet nyitott rájuk, és nyolcvanöt tüntetőt lemészárolt. Úgy rémlik, apámat is letartóztatták a zavargásokban, de aztán hamarosan sértetlenül elengedték. Semmi kétségem afelől, hogy a felnőttek intenzíven megbeszélték ezeket az eseményeket (mindenekelőtt persze az anyám), de nem mondhatom, hogy ez a legkisebb hatással is lett volna rám. Ellenben mélyen megrendített az a történet, amely szerint egyszer, nevezetesen 1908-ban, amikor Egyiptomba utazott, apám hajója Szicília közelében hajózott el éppen a messinai földrengés idején. Amire viszont tényleg emlékszem abból a nyaralásból, az az, hogy érdeklődéssel figyeltem, ahogy a helyi mesteremberek a szállásunk előtt csónakot építenek, meg a hatalmas fenyőerdőkre, amelyeket egymagam barangolva fedeztem fel; egyszer eljutottam a favágók telepére is, és ott az emberek megkínáltak a Sterznek nevezett ragacsos zabkásából, amin ott fenn éltek. Odafelé menet életemben először láttam egy nagy fekete harkályt, élénkvörös sisakja volt, és kb. negyvenöt centi lehetett; egy tisztáson egy farönköt kopogtatott, mint egy eszeveszett, miniatűr remete, magányosan a rezzenetlen fák lombja alatt.

Mégis, túlzás volna azt állítani, hogy az a weyeri nyár formálta ki politikai nézeteimet. Csak most, visszatekintve látom, hogy gyermekkoromat a politika iránti érdeklődés kialakulási folyamatának is tekinthetem. A játék és a tanulás időszakában a család és az iskola határozták meg az életemet, ahogyan az 1920-as években a legtöbb bécsi gyerekét is. Gyakorlatilag minden, amit tapasztaltunk, így jutott el hozzánk, vagy ezen keretek egyikébe illeszkedett bele.

A két nagy egységből, melyben életem túlnyomó része zajlott, a család messze a legszilárdabb alapzatot alkotta. Egy nagyobbacska bécsi törzsből állt, azaz nagyszüleim rokonaiból, egy kisebb angol-osztrák részből, két Grün lánytestvérből, vagyis anyámból és húgából, Gretlből, akik mindketten Hobsbaum fivérekhez mentek feleségül; az egyik volt az apám, a másik, a fiatalabb, Sidney, aki az 1920-as évek túlnyomó részében szintén Bécsben lakott. Ami az iskolát illeti, az ember oda hatéves korában került. Aztán, ahogy a lakcímeink változtak, két elemi iskolába és három gimnáziumba jártam, húgom pedig – aki még nem volt tízéves, amikor Bécsből eljöttünk – két elemi iskolába. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy iskolai barátságaink ideiglenesek voltak. A bécsi életem során az öt iskolában megismert emberek közül mindössze egyetleneggyel maradt meg a kapcsolatom, a többiek teljesen eltűntek az életemből.

A család, másrészt, operatív hálózat volt, mely nem csak érzelmi alapokon szerveződött az anyák, gyerekek és unokák, illetve a testvérek között, hanem gazdasági kényszerűségből is. Ami a modern jóléti államból egyáltalán létezett már az 1920-as években, az nem terjedt ki a középosztálybeli családokra, hiszen alig néhányan végeztek bérmunkát. Ki máshoz is fordulhatott az ember segítségért? Hogyne segített volna a család a bajban lévő rokonnak, még ha nem különösebben kedvelte is az illetőt. Nem hinném, hogy speciálisan csak a zsidó családokra volt jellemző, bár anyám bécsi családjában kétségkívül erősen élt a mispóhe szelleme; legalábbis a Bécsben élő rokonok egy csoportot alkottak, s időről időre találkoztak – ahogy visszaemlékszem, ezek mindig hosszú és látványosan unalmas ülések voltak az egyik szabadtéri kávéházban összetolt kerek asztalok körül -, hogy családi döntéseket hozzanak vagy egyszerűen csak pletykáljanak. Mi, gyerekek kaptunk fagylaltot, de a rövidke öröm nem ellensúlyozhatta a hosszú unalmat. Ha volt bármi különösen zsidós a dologban, az az a mindannyiunkban élő feltételezés, hogy a család országokat és kontinenseket átfogó hálózat, és hogy egyik országból a másikba költözni az élet természetes formája, és hogy a kereskedelemből élni – mint ahogy azt számos zsidó család tette – bizonytalan és kiszámíthatatlan dolog Kelet-Európában, különösen 1914 augusztusa, azaz a civilizáció összeomlása óta. Mint kiderült, a Hobsbaum-Grün család egyetlen ágának sem volt annyira szüksége a család jelentette biztonsági hálóra, mint a szüleimnek, főképpen apám halála után, ami családunk gazdasági helyzetét az állandó válságból a katasztrófába taszította. De addig – mondjuk, úgy tizenegy éves koromig – mi, gyerekek szinte alig érzékeltük ezt a helyzetet.

Még olyan korszakot éltünk, amikor taxiba ülni extravagáns dolog volt, amire különleges mentséget kellett találnia még a viszonylag jómódú embereknek is. Mi – vagy legalábbis én, úgy emlékszem, minden olyan dologgal rendelkeztem, ami a barátainknak is megvolt, és én is ugyanazokat a dolgokat csináltam, mint amiket ők. Egyetlen olyan esetet tudok csak visszaidézni, amikor egy pillanatra megsejtettem, hogyan is áll anyagi helyzetünk. Akkor kezdtem az első polgáriba járni (Bundesgymnasium XIII, Fichtnergasse). Az új osztály osztályfőnöke, vagyis professzora – a gimnáziumokban minden tanárt automatikusan professzor úrnak kellett szólítani, ahogyan minket is automatikusan már önöztek és nem tegeztek – átadta nekünk a kötelezően beszerzendő könyvek listáját. Földrajzból a Kozenn-Atlast kellett megvenni, ami nagy és nyilvánvalóan nagyon drága könyv volt. "Ez nagyon drága. Mindenképpen szükséged van erre?", kérdezte anyám olyan hangon, ami egyértelműen a válság érzetét fejezte ki számomra már csak azért is, mert a kérdésére egyértelmű volt a válasz. Persze hogy szükséges. Hogyhogy anya nem érti ezt? A könyvet megvették, de az az érzés, hogy legalábbis ekkor óriási áldozatot hoztak értem, máig megmaradt. Talán ez az oka, hogy az atlasz ma is itt van a polcomon; kicsit rongyos és tele van firkálva ceruzarajzokkal meg a kiskamaszokra jellemző széljegyzetekkel, de még ma is jó atlasz, amelynek időről időre hasznát veszem.

Talán más gyerekek sokkal jobban érzékelték volna anyagi problémáinkat. Kisfiúként nem tulajdonítottam nagy figyelmet a kézzelfogható valóságnak; és a felnőttek, amennyiben tevékenységük és érdeklődésük nem érintkezett valamilyen ponton az enyémmel, nem alkották részét az én világom gyakorlati valóságának. Mindenesetre az idő nagy részében egy világos határok nélküli valóságban, az olvasmányaimból szerzett felfedezések és a képzelet alkotta világban éltem. Még a sokkal földhözragadtabb valóságérzékkel megáldott gyerekeknek, mint amilyen például a húgom, sem volt fogalma a helyzetünkről. Ez az ismeret egyszerűen nem tartozott bele az akkori felfogás szerint a gyerekek világába. Így például fogalmam sem volt arról, milyen munkát végez az apám. Senki nem foglalkozott azzal, hogy ilyen dolgokat megosszon a gyerekekkel, és mindenesetre az, hogy az apámhoz és nagybátyámhoz hasonló emberek hogyan keresték a kenyerüket, teljesen homályban maradt előttünk. Nekik nem volt konkrétan körvonalazható munkájuk, mint a "boldog család"-kártyákon szereplő figuráknak, akik orvosok, ügyvédek, építészek, rendőrök, boltosok voltak. Ha megkérdezték, mi az apám foglalkozása, bizonytalanul azt mondtam vagy írtam: Kaufmann, vagyis kereskedő, és közben jól tudtam, hogy ez aztán az égvilágon semmit sem jelent, és majdnem biztosan nem is igaz. De mi mást írhattam volna?

Igaz, az anyagi helyzetünket illető tudatlanságunk – de legalábbis az én tudatlanságom – nagymértékben abból következett, hogy bécsi családom vonakodott, nem, inkább teljesen elutasította, hogy beismerje a katasztrofális helyzetet. Nem arról volt szó, hogy a végsőkig ragaszkodtak volna a rossz időkben a középosztályra jellemző "látszat fenntartásáról". Pontosan tudták, milyen mélyre zuhantak. "Valóban lélekemelő látni ezt a mi elszegényedett, proletarizálódott korunkban", írta nagymama a lányának csodálattal adózva az egyik unokaöcs esküvőjén tapasztalt eleganciának és gazdagságnak, s közben keserűen jegyezte meg, hogy a vőlegény egy, a jobb időkben "általunk készített, nagyon szép és értékes gyűrűt adott" menyasszonyának. Mindez még azelőtt, hogy Grün nagypapa öregkorában kénytelen-kelletlen visszatért ahhoz a tevékenységhez, melyet ifjan végzett, azaz újra bizsukkal kereskedett a vidéki városokban és az alpesi falvakban, mivel a húszas évek nagy inflációja korábbi megtakarításainak értékét úgy elsöpörte, hogy abból legfeljebb egy kávéra és egy süteményre tellett volna neki a Café Ilionban. Az osztrák középosztály nagy része került hasonló helyzetbe, a háború és az azt követő időszak minden vagyonukat felemésztette, s hozzászoktak a nadrágszíj megszorításához és a "békebeli időkben", vagyis az 1914-et megelőző korszakban természetes életmódnál sokkal szerényebb életvitelhez. (1918 óta nem volt olyan korszak, amit ez a középosztály békének tekintett volna.) Megviselte őket, hogy nincs pénzük – sokkal jobban, mint a munkásokat, mivel, véleményük szerint, a munkások már rég hozzá voltak ehhez szokva. (Később, amikor már lelkes kommunista tizenéves voltam, Gretl nénikém csak a fejét rázta, amikor ezt a szerinte magától értetődő feltevést én mereven elutasítottam.) Nem mintha a Grün lányok angol férjei jobb anyagi körülmények között éltek volna. Az angol férjek közül kettő egyenesen látványosan alkalmatlan volt a piacgazdaság dzsungelében kötelező küzdelmek megvívására: e kettő egyike az apám volt, a másik pedig Wilfred Brown, egy jóképű háborús internált, aki a legidősebb Grün lányt, Mimit vette feleségül. Még Sidney bácsikám is, aki pedig az egyetlen Hobsbaum fivér volt, aki az üzleti életben boldogult, a húszas években szinte csak azért mászott ki egy sikertelen vállalkozás romjai alól, hogy azonnal belepottyanjon egy másik, hasonlóan sikertelenségre ítélt üzlet csapdájába.

Alapjában véve az én bécsi családom elképzelhetetlennek tekintett bármiféle olyan életmódot, amely az 1914 előttitől eltért volna, és a körülmények ellenére is igyekeztek amellett kitartani. Így például anyámnak akkor is volt cselédje, amikor már képtelen volt kifizetni a fűszeresnek a tartozásait, és persze nem tudta fizetni a lakbért és a közműdíjakat. Viszont nem fizettek az öreg, családi bútordarabnak számító cselédeknek sem, ahogyan a Highgate temetőben a Karl Marxszal és családjával együtt nyugvó Helene Demuth sem kapta meg járandóságát. A cselédek testesítették meg a középosztálybeli úriasszonyok "cselédproblémáinak" kvintesszenciáját, ami a gyakorlatban az ügynökségek által közvetített fiatal nők végtelen sorát jelentette; a fiatal nők rendszerint egy-két hónapig maradtak a háznál, minősítésük pedig a nagyon ritka "eine Perle" (valóságos gyöngyszem) kategóriától a falujából egyenesen a lakásba érkező, ügyefogyott nőszemélyig terjedt, aki életében még nem látott egy gáztűzhelyet, a telefonról nem is beszélve. Amikor anyám 1925-ben, életében először Angliába utazott, hogy segítsen betegeskedő nővérének, Miminek, aki akkor Barrow-in Furness-ben lakott, otthon maradt másik testvérének írt levelében elragadtatással számolt be nemcsak arról a hatékonyságról, nyugalomról és harmóniáról, amit a háztartás vezetésében tapasztalt (és ami olyan mélységesen különbözött a bécsi zsidó családokra jellemző légkörtől…), hanem arról is, hogy mindezt cselédek nélkül el lehet érni. "Itt az ember olyan hölgyekkel találkozhat, akik mindent maguk csinálnak, pedig gyermekeik is vannak, és még a mosást is egyedül végzik, és mégis úrinők maradnak."²

Ám ezzel együtt sem foglalkoztatta komolyan egy percig sem, hogy Angliában éljen. "Mint olyan valaki, akinek sokéves tapasztalata van abban, hogy nincs egy vasa sem – írta Berlinbe testvérének, aki anyagi problémái miatt panaszkodott -, engedj meg nekem egy nagyon fontos tanácsot, melyet kérlek, vegyél nagyon komolyan. Soha ne ismerd be senkinek, hogy boldogulnál cseléd nélkül is! Hosszú távon semmiképp sem tudnál meglenni nélküle, így hát az a legjobb, ha abból a tételből indulunk ki, hogy a cseléd éppen olyan szükséglet, mint a kenyér vagy a fejed felett lévő tető. A megtakarítás nem ellensúlyozhatja az egészségedre, kényelmedre, de mindenekelőtt az idegállapotodra gyakorolt káros hatásokat: és minél rosszabb fordulatok követik egymást, annál inkább szükséged van rá. Igaz, nem is olyan régen azon meditáltam, ne mondjak-e fel Mariannak – nem mintha meg tudnám tenni épp karácsony előtt, túl késő van ahhoz, és ő mindig olyan nagyon jó volt -, de amiért ez a gondolat felmerült bennem, annak egyetlen oka volt, az, hogy szégyellem, hogy látja, képtelen vagyok fizetni a fűszeresnek stb. És a lelkem mélyén tökéletesen pontosan tudom, az a legjobb, ha az ember rinocéroszbőrt növeszt, és megtartja a lányt."³

Mindebből mi csak annyit tudtunk, illetve annyit értettünk, hogy a szüleink néha veszekedtek, meglehet, egyre gyakrabban – de vajon kinek a szülei nem veszekszenek soha? -, és hogy a hideg, kelet-európai telek idején a lakás jéghideg volt. (Ha viszont Nagy-Britanniában éltünk volna a széntüzelésű kandallók – a valaha használt leggazdaságtalanabb fűtési mód – korszakában, akkor megértettük volna, hogy a jéghideg lakás nem szükségképpen a pénzhiány következménye.)

Ez a szilárd és részben a végtelenül ingatag anyagi alapok miatt összetartó család két félre osztotta a világot s ilyenformán az én életemet is: a külső és belső szférára. Ami minket, gyerekeket illet, gyakorlatilag a család és a közeli barátok alkották vagy határozták meg azoknak a felnőtteknek a világát, akiket mint embereket ismertem, nem pedig csak mint szolgálatunkra álló személyeket vagy mint – hogy úgy mondjam – életünk filmjében szereplő színpadi kellékeket. (A család azt is meghatározta, kik azok a gyerekek, akik tartósan életünk részesei lehetnek, illetve mi az ő életüknek, mint például a Gold lányok vagy Szanasék lánya.) Azok a felnőttek, akiket én ismertem, szinte kizárólag a rokonokból vagy a szülők és rokonok barátaiból álltak. Így aztán nincs is semmi személyes emlékem a fogorvosról, akihez anyám elvitt – pedig a fogorvosnál tett látogatások kitörölhetetlenül emlékezetembe vésődtek -, mert a fogorvost anyám nem "ismerte". Másfelől viszont Strasser doktorra valóságos személyként emlékszem, bizonyára azért, mert a család ismerte őt és az ő családját is. Bármennyire is furcsa, a tanárok sem tartoztak az egyénileg megkülönböztethető személyek közé az utolsó bécsi évemig, és csak Berlinben fedeztem fel tanáraim egyéni arculatát.

Az iskola szigorúan a külső világhoz tartozott. És a "külső világ", melyből a valóságos személyek hiányoztak, lényegében a többi gyereket jelentette. A gyerekek világát, legyen akár "belső", akár "külső", a felnőttek nem teljesen értették, éppen úgy, ahogyan mi sem értettük, mit is akarnak a felnőttek. A generációs szakadék két szélén állók a legjobb esetben elfogadták, amit a szembenállók csináltak, mondván, "hát, gyerekek", vagy "a felnőttek így csinálják". Csak a pubertás, ami bécsi tartózkodásunk utolsó évében köszöntött rám, kezdte megrepeszteni e két, elkülönült szféra között húzódó falakat.

Persze, a két világ át is fedte egymást. Az olvasmányaimat, különösképpen az angol nyelvű könyveket, nagyjából a felnőttek határozták meg, bár Arthur Mee Children's Newspaper (Gyermekújság) című hetilapját, melyet a jó szándékú rokonok Londonból küldözgettek, unalmasnak és érthetetlennek találtam. Másrészt viszont kezdettől fogva faltam a madarakról és állatokról szóló, ajándékba kapott német könyveket, és az elemi iskola elvégzését követően belemerültem a Kosmos, Gesellschaft der Naturfreunde (Kozmosz – Természetbarátok Egyesülete), a természettudományokat, főképp a biológiát és az evolúciós tudományokat népszerűsítő egyesület kiadványaiba, melyet aztán szüleim elő is fizettek nekem. Kisgyerekkorunktól elvittek a színházba olyan darabokra, melyek a felnőttek szerint nekünk is tetszhettek, de amelyeket ők is élveztek – mondjuk ilyen volt Schiller Tell Vilmos című drámája (de Goethe Faustja nem tartozott ide), valamint a 19. század elején élt, népszerű bécsi drámaírók művei – Raimund elbűvölő, szentimentális, varázslatos darabjai, a nagy Johann Nestroy kegyetlenül mulatságos vígjátékai, melyek keserű szellemességét akkor még nem értettük. De a többi elemista gyerekkel együtt eljártunk a helyi mozi, a régen bezárt Maxim-Bio délelőtti matinéira, ahol Chaplin meg Jackie Coogan rövidfilmjeit néztük meg, és meglepő módon Fritz Lang meglehetősen terjedelmes Nibelungen eposzát. Bécsi tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a felnőttek és a gyerekek nem járnak együtt moziba. Egyébként az értelmiségi családok gyermekei természetesen rájártak a szülők és rokonok könyvespolcaira, néha az otthon hallottak hatására, néha nem. Ebben a tekintetben a generációk ízlése mutatott bizonyos hasonlóságot. Másrészt, a felmenőink által nekünk, gyerekeknek kiválasztott olvasnivalók általában nem érdekelték a felnőtteket. Viszont a körülöttünk élő felnőttek közül egyedül csak a tanároknak (akik rosszallották) volt tudomása arról a szenvedélyes érdeklődésről, melyet a tizenhárom évesek tanúsítottak a legkülönbözőbb, angol nevű detektívek kalandjairól szóló zsebkönyvek iránt, melyek osztályunkban kézről kézre jártak ilyen címmel, mint Sherlock Holmes the World Detective (A világhíres Sherlock Holmes) – ennek egyébként semmi köze sem volt az eredetihez -, Sexton Blake, Frank Allen, the Avenger of the Disinherited (Az örökségből kitagadott bosszúja), valamint a legnépszerűbb, Tom Shark, a berlini detektív és barátja, Pitt Strong, akik a Motzstrassén túl tevékenykedtek; ez a helyszín ismerős lehet Christopher Isherwood olvasóinak, ám a bécsi srácoknak éppen olyan távoli, mint Holmes Baker Streetje.

A húszas évek közepén a gyerekeket Bécsben még mindig a régi gót betűk írására tanították; ezeket a betűket fakeretes palatáblára karcoltuk, és kis szivaccsal töröltük le. Mivel az 1918 utáni iskolai tankönyvek jórészt az új, latin betűs átírással készültek, természetes volt, hogy így is megtanultunk írni és olvasni, de már nem emlékszem, milyen módszerrel. Mikor az ember tizenegy éves korában gimnáziumba került, már tudnia kellett írni, olvasni és számolni, de hogy még mit tanultunk ezenkívül az elemiben, arra nem emlékszem. Nyilván érdekesnek találtam az iskolát, mert az elemire gondolva kellemes emlékeim támadnak, mindenféle történetek jutnak eszembe Bécsről és a félig-meddig falusi környezetben tett kirándulásokról, ahol fákat, bokrokat, virágokat ás állatokat láttunk. Azt hiszem, ezek az emlékek mind a "Heimatkunde" (mondjuk, honismeret) nevű tantárgy köré csoportosíthatók, amit a Heimat jelentésének pontosan megfelelő angol fogalom híján leginkább úgy fordíthatunk, hogy "a környezet, ahonnan származunk". Ma már világosan látom, hogy ez jó felkészülési lehetőség volt egy leendő történész számára, mivel a hagyományos történelem jelentős, Bécsben és környékén zajlott eseményei csak esetlegesen szerepeltek a bécsi gyerekek hivatalos tananyagaiban. Aspern nekem nemcsak a Napóleonnal szembeszálló osztrák hadak győztes csatájának helyszíne volt (a közelben fekvő Wagram, ahol az osztrákok csatát vesztettek a franciákkal szemben, nem volt része a kollektív emlékezetnek), hanem a Duna túloldalán fekvő eldugott hely, amely még nem tartozott a városhoz, ahová az emberek úszni jártak a régi folyómeder öbleiben, és bejárhatták a vízimadarak és nyestek élőhelyeit. Bécs török ostromai attól kaptak jelentőséget, hogy a töröktől zsákmányolt kávé és ezzel együtt a Kaffeehäuser a város szerves része lett. Persze, megadatott nekünk az az óriási szerencse, hogy a régi császári Ausztria hivatalos története kikerült a tananyagból, s csak az épületek és emlékművek maradtak meg, minthogy az 1918-ban született új Ausztriának még nem volt történelme. Az iskolai történelem anyagát a politikai kontinuitás szokta a dátumok, uralkodók és háborúk kanonizált sorozatává redukálni. Az egyetlen történelmi esemény, melyet emlékeim szerint Bécsben akkoriban az iskolában megünnepeltünk, Beethoven halálának századik évfordulója volt. A tanárok maguk is tisztában voltak azzal, hogy az új korszakban az iskoláknak is meg kell újulniuk, csak azt nem tudták még, hogyan. (Ahogy 1925-ös iskolai énekkönyvem megfogalmazta: "a tanítás új módszerei még nem teljesen tisztázottak".) A hagyományos, évszámokra építő, "1066 és a többi"-típusú történelmet csak a Gymnasiumban fedeztem fel, mivel ezek az intézmények még nem függetlenítették magukat a hagyományos pedagógiától. Mondanom sem kell, ez a történelem érdektelen volt. Sokkal inkább ínyemre volt a német, a földrajz, a latin és végül is a görög nyelv (mikor Angliába költöztem, akkor a görögöt nem folytathattam), de sajna, a matematika és a természettan nem vonzott.

És hát cseppet sem kedveltem a vallási oktatást. Azt hiszem, az elemi iskolában a kérdés fel sem merült, de a középiskolás éveimből felidéződik, hogy a nem katolikusok, a lutheránusok, evangélikusok, a furcsa görög katolikusok, de főképp a zsidók felmentést kaptak az iskolai hittanórákról. A kisebbségi alternatíva a zsidók számára (egy bizonyos Miriam Morgenstern kisasszony és gyakran változó kollégái által a város másik részében délután tartott órák) nem volt éppen lelkesítő hatású. Mózes öt könyvének történeteit hallgattuk meg sokszor, illetve ezeket kikérdezték tőlünk a tanárok. Emlékszem, milyen megdöbbenést keltett az az eset, amikor kérdéssel válaszoltam arra a kérdésre, ki volt Jákob legjelentősebb fia, mert nem akartam elhinni, hogy újra meg újra Józsefet nevezik meg, és nem Judát. Végtére is, érveltem, a zsidóságot (Juden) is róla nevezték el, ugyebár. Ez helytelen válasz volt. Megtanultam a nyomtatott héber ábécét is, ám ezt a tudást azóta elvesztettem, valamint a legfontosabb zsidó fohászt, a "Sömá Jiszráél"-t (a hébert mindig askenázi dialektusban beszélték, nem pedig a cionizmus által favorizált szefárdi változatban), meg a "Manistana" egy töredékét, azoknak a rituális kérdéseknek és válaszoknak egy részét, melyeket pészahkor a legfiatalabb fiúnak kellett elmondania. Mivel a családban senki sem tartotta a pészahot, ahogyan nem törődött a szombattal sem, illetve akármelyik másik zsidó ünneppel sem, és nem tartottak meg egyetlen zsidó étkezési szokást sem, így aztán nem nyílt alkalmam arra, hogy újonnan szerzett tudásomat kamatoztathassam. Azt tudtam, hogy az embernek a zsinagógában be kell fednie a fejét, de zsinagógába csak esküvők és temetések miatt jártam. A kívülálló kíváncsiságával néztem azt az egyetlen iskolás barátomat, aki az istenhez imádkozva végigcsinálta az egész rituálét imasállal, imaszíjjal és a többi kellékkel. Arról persze nem is beszélve, hogy ha tegyük fel, a családom gyakorolta volna a vallást, a heti egy iskolai hittanórára nem lett volna szükség, de nem is lett volna elég a tudnivalók elsajátítására.

Bár tökéletesen figyelmen kívül hagytuk a vallást, mindamellett tudatában voltunk annak, hogy zsidók vagyunk, és nem távolodhatunk el ettől. Hiszen Bécsben 200 000 zsidó élt akkoriban, a város lakosságának tíz százaléka. A bécsi születésű zsidók túlnyomórészt asszimilált keresztnevet viseltek, de – az angolszász világban megszokott gyakorlattól eltérően – csak nagyon ritkán változtatták meg családnevüket, akármennyire is feltűnően zsidós volt. Gyermekkoromban nem ismertem egyetlen olyan embert sem, aki kitért volna a zsidó hitből. Elméletben a Habsburgok uralkodása idején, akárcsak a Hohenzollerek alatt, a zsidó vallásból a keresztény vallásra való áttérés a nagyon sikeres zsidó családok által boldogan megfizetett ára volt a társadalmi vagy hivatali előrelépésnek, de a társadalmi összeomlás után a konverzió adta előnyök még az ilyen családok számára is szertefoszlottak, és a Grün családnak nem is voltak ilyen nagy ambíciói. Másfelől a bécsi zsidók nem tekinthették magukat egyszerűen csak olyan németeknek, akik sajátos formában gyakorolják (vagy nem gyakorolják) vallásukat. Nem is álmodhattak arról, hogy rájuk mint a sok etnikum egyikére tekintenek, és ilyenformán elkerülhetik sorsukat. Senki nem kínálta fel nekik azt a lehetőséget, hogy "a nemzethez" tartozhatnak, mivel ilyen nem is létezett. Ferenc József birodalmának osztrák felén, eltérően a magyar féltől, nem volt egységes "ország" egységes "néppel", mellyel elméletileg azonosulni lehetett volna. Ilyen körülmények között az, hogy a zsidók "németek", nem politikai vagy nemzeti, hanem kulturális törekvés volt. Arra irányult, hogy a zsidóság maga mögött hagyja a stetlek és shulok⁴ elmaradott világát, és a modern világ részévé váljon. A galíciai Brodi (lakosságának nyolcvan százaléka zsidó volt) városatyái már régen kérvényezték az uralkodónál, hogy az oktatás nyelve a német legyen, és ezt persze nem azért akarták, mert Brodi emancipált lakosai a sörivó teutonokhoz kívántak hasonulni, hanem mert nem szerettek volna olyanok lenni, mint a haszidok a maguk örökös csodatévő csodarabbijaikkal, vagy mint a jesivabóherek, akik jiddis nyelven magyarázták a Talmudot. És ez volt az oka annak, hogy a középosztályhoz tartozó bécsi zsidók, akiknek szülei vagy nagyszülei lengyel, cseh vagy magyar zsidók voltak, olyan élesen elhatárolták magukat a keleti zsidóktól.

Nem véletlen, hogy a modern cionizmust egy bécsi újságíró alkotta meg. Minden bécsi zsidó tudta, legalábbis az 1890-es évek óta, hogy antiszemita világban él, mi több, a potenciálisan veszélyes utcai antiszemitizmus világában. "Gottlob kein Jud" (Hála isten, nem egy zsidó volt) – ez a bécsi Ringen sétáló egyik (zsidó) ember első reakciója, amikor a rikkancsok világgá kiáltják Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását Karl Kraus nagyszerű, Az emberiség végnapjai című drámájában. Az 1920-as években még kevesebb ok volt az optimizmusra. Sok ember szerint kétség sem férhetett ahhoz, hogy a hatalmon lévő keresztényszocialista párt éppen olyan antiszemita, mint alapítója, Bécs ünnepelt polgármestere, Karl Lueger volt. És ma is tisztán emlékszem – durván tizenhárom éves lehettem – arra a rémületre, ami a család felnőtt tagjait eltöltötte az 1930-as németországi Reichstag-választások eredményét hallva; ekkor lett Hitler nemzetiszocialista pártja a második legerősebb politikai erő. Felmenőim pontosan tudták, hogy ez mit jelent. Egyszóval, nem is volt arra lehetőség, hogy az ember megfeledkezhessen arról, hogy zsidó, noha én személy szerint egyetlen antiszemita esetre sem emlékszem, mivel angol állampolgárságom – legalábbis az iskolában – olyan identitást biztosított, ami elvonta a figyelmet arról a tényről, hogy zsidó vagyok. Szerencsére az angol állampolgárságom egyúttal immúnissá tett a zsidó nacionalizmus csábításaival szemben is, noha a közép-európai ifjúság köreiben a cionizmus rendszerint együtt járt a mérsékelt vagy forradalmi szocialista nézetekkel, leszámítva Zsabotinszkij követőit, akik Mussolinit tekintették példaképüknek, és akik a mai Izraelt Likud párt néven irányítják. Mondanom sem kell, hogy a cionizmusnak nagyobb vonzereje volt Herzl városában, mint mondjuk a bennszülött német zsidóság körében, ahol Hitler hatalomra kerüléséig csak elenyésző kisebbség vett róla tudomást. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni sem az antiszemitizmus, sem a kék-fehér bécsi futballklub, a HaKoáh létezését; amikor ez a csapat a Bécsben túrázó brit Bolton Wanderers ellen játszott, apám és Sidney bácsikám lojalitását feloldhatatlan probléma elé állította. Ugyanakkor Hitler hatalomra kerülését megelőzően az emancipált vagy a középosztályhoz tartozó bécsi zsidóság túlnyomó többsége nem volt és később sem lett cionista.

Fogalmunk sem volt arról, milyen veszélyek fenyegetik a zsidókat. Persze senkinek sem volt, hogy is lehetett volna fogalma. A szisztematikus népirtás még a Kárpátokon túli Európa és a lengyel-ukrán síkság sötét tudatlanságban élő, pogrom kísértette zugaiban – ahonnan az első generációs bevándorlók Bécsbe menekültek – is elképzelhetetlen volt. Ha a helyzet súlyosra fordult, az idősebbek és tapasztaltabbak azt javasolták, hogy maradjunk csöndben, térjünk ki a támadások elől, és maradjunk azoknak az intézményeknek az oldalán, amelyek védelmet biztosíthatnak, s amelyeknek érdekükben állhat ilyen lépés, de legalábbis az, hogy a viszonylagos jogot és a rendet megőrizzék saját területükön. A fiatalok és a forradalmárok ellenállásra és aktív önvédelemre szólítottak fel. Az idősebbek jól tudták, hogy a dolgok idővel úgyis helyre zökkennek majd; az ifjak ábrándozhatnak a teljes győzelemről (azaz a világforradalomról), de hogy is tudták volna elképzelni a totális megsemmisítést. Ahogyan arra sem gondolhattak, hogy egy modern ország szisztematikusan meg akar szabadulni az összes zsidó honpolgárától, hiszen utoljára ilyesmire Spanyolországban a középkor végén, 1492-ben került sor. Még kevésbé képzelhette el bárki is a zsidóság fizikai megsemmisítését. Ráadásul akkoriban csak a cionisták számoltak azzal, hogy korábbi lakóhelyét elhagyva minden zsidó szervezetten kivándorol egy egységes etnikumú, a nácik által judenreinnek nevezett nemzetállamba. Amikor az emberek az antiszemitizmus veszélyeiről beszélgettek Hitler hatalomra lépése előtt, illetve hatalma első éveiben, azokra a jelenségekre gondoltak, amelyektől a zsidóság mindig is szenvedett: hogy erősödni fog majd a diszkrimináció, az igazságtalanság, a bűnbakképzés, fokozódik a magabiztos, a zsidókat megvető erőszakos megfélemlítés, esetenként az alsóbbrendű, gyenge kisebbséggel szembeni kegyetlenkedés. Az antiszemitizmus akkor még nem volt egyenlő – hogyan is lehetett volna egyenlő – Auschwitzcal. A "genocídium" kifejezés csak 1942-ben született meg.

Hogy pontosan mit is jelenthetett az 1920-as években egy intelligens, Bécsben élő angol fiúnak az, hogy ő zsidó, aki nem szenvedett az antiszemitizmustól, és olyan távol állt a hagyományos judaizmus gyakorlatától és hitvallásától, hogy serdülőkoráig még azt sem tudta, hogy körül van metélve? Azt hiszem, mindössze annyit, hogy valamikor, úgy tízéves korom táján, anyámtól megtanulhattam egy pofonegyszerű elvet annak a részleteiben ma már elfeledett eseménynek a kapcsán, amikor valószínűleg az egyik bácsikám viselkedésével kapcsolatban olyan negatív megjegyzéseket tettem vagy ismételgettem, miszerint az "tipikusan zsidós". Akkor anyám nagyon határozottan a következőket mondta nekem: "Soha nem tehetsz semmi olyat, de még a látszatát is el kell kerülnöd annak, hogy olyasmit tégy, ami azt sugallhatná, hogy szégyelled, hogy zsidó vagy."

Azóta is próbálok ennek megfelelően cselekedni, pedig ez néha szinte elviselhetetlen erőfeszítést kíván Izrael kormányának tevékenysége miatt. Anyám alapelve szívfájdalommal bár, de visszatartott attól is, hogy konfessionslosnak (vallástalannak) nyilvánítsam magam tizenhárom éves koromban, amit Ausztriában a törvény lehetővé tett volna. Rám rakta továbbá egy kiejthetetlen családnév életre szóló terhét, pedig nevemet szinte spontánul átalakíthattam volna Hobsonná vagy Osbornná. Kellőképpen meghatározta, egy életre, judaizmusom természetét, és lehetővé tette, hogy "nem zsidó zsidó"-ként éljek, ahogyan azt barátom, az azóta elhunyt Isaac Deutscher megfogalmazta, és ne a legkülönbözőbb vallásos vagy nacionalista újságírók által "öngyűlölő zsidó"-nak nevezett magatartást kövessem. Nincs érzelmi elkötelezettségem egy ősi vallás gyakorlása iránt, és még ennél is kevesebb elkötelezettséget érzek a kicsi, harcias, kulturálisan lehangoló és politikailag agresszív nemzetállam iránt, amely szolidaritásomra faji alapon formál igényt. Nem kell magamra öltenem az új század fordulóján oly divatos pózt: "az áldozat" pózát sem, azét a zsidóét, aki a soára hivatkozva (ráadásul a zsidóság világszerte korábban soha nem tapasztalt és egyedülálló eredményei, sikerei és nyilvános elismertsége korszakában) kivételes igényeket támaszt a világ lelkiismeretével szemben, mondván, ő üldöztetés áldozata. A jó és a rossz, az igazságosság és az igazságtalanság nem hord etnikai jelvényt, vagy nem lenget nemzeti zászlót. És mint történész azt tapasztaltam, hogy ha a Föld lakosságának 2000-ben 0,25 százalékát alkotó népcsoportnak – melyhez születésem folytán én is tartozom – jogos igénye van arra, hogy ők a "kiválasztott" vagy különleges nép, akkor az nem azon alapul, hogy mit tettek a gettókban vagy a letelepedési övezetben, és hogy tetteiket maguk választották-e, vagy mások kényszerítették rájuk a múltban, a jelenben, és fogják majd a jövőben is. Alapja a létszámukhoz képest aránytalanul nagy és jelentős hozzájárulásuk az emberiség teljesítményéhez szerte a világon, különösen az utóbbi két évszázadban, mióta a zsidókat kiengedték a gettókból, vagy maguk döntöttek úgy, hogy kilépnek onnan. Mi, zsidók "un peuple en diaspora" (diaszpórában élő nép) vagyunk, hogy barátom, Richard Marienstras, lengyel zsidó, a francia ellenállás harcosa, a jiddis kultúra védelmezője és hazájának legismertebb Shakespeare-specialistája könyvének címét idézzem. És ha eljátszunk a gondolattal, hogy Herzl álma valóra vált, és már minden zsidó egy kicsi, független territoriális országban él, mely mindazokat kirekeszti a teljes jogú állampolgári státusból, akik nem zsidó anyáktól származnak, akkor ráébredhetünk, hogy ez a valóra vált álom nemcsak az emberiség népei számára lenne gyászos – hanem maguknak a zsidóknak is.

 

Jegyzetek

* Részlet a szerző önéletrajzi könyvéből: Interesting Times: a twentieth-century life. Penguin Allen Lane, London, 2002; Pantheon, New York, 2003. A könyv 2008 elején jelenik meg magyarul az Eszmélet Könyvtár sorozatában.

¹ Itt szándékosan használom ezeknek a városoknak a német neveit, mivel mi otthon ezeket használtuk, bár a birodalom túlnyomó részén minden településnek, még a legkisebbnek is, két vagy három neve volt.

² Nelly Hobsbawm levele húgának, Gretlnek, 1925. március 23-i keltezéssel.

³ Nelly Hobsbawm levele húgának, Greltnek, 1928. december 5-i keltezéssel.

⁴ Jelentése: zsinagóga; az ortodoxok által használt jiddis kifejezés. (A fordító megjegyzése.)