Mit tudtunk még arról az időről, melyben benne éltünk? – teszi fel a kérdést Hobsbawm emlékiratában, részben önmagának, részben pedig általánosan, minden magabiztos nem tudásra irányítva a figyelmet… – "De ki ez a Trockij?" – illusztrálja egy epizóddal az akkori nem tudást. "Csak egy Bronstein nevű zsidó fiú" – hangzott a válasz a Habsburg Birodalom felbomlása utáni, múltba kapaszkodó, kozmopolita Bécsben.

Gyermekkoromat^* egy nagy birodalom elszegényedő fővárosában töltöttem, amely a birodalom összeomlását követően egy gyönyörűséges, de kicsi és provinciális köztársaság középpontja lett; ez a kicsi ország maga sem hitte, hogy létének értelme van. Kevés kivételtől eltekintve 1918 után az osztrákok úgy vélték, Ausztriának Németországhoz kellene tartoznia, és hogy ez elé csak azok a nagyhatalmak gördítenek akadályokat, amelyek a békediktátumokat Közép-Európára rákényszerítették. A gyermekkorom éveiben tapasztalt gazdasági problémák fikarcnyival sem erősítették hitünket az első osztrák szövetségi köztársaság életképességében. Az állam éppen átesett egy forradalmon, és a Monsignor vezette klerikális reakciósok alakítottak kormányt a vallásos, de legalábbis erősen konzervatív vidék szavazataival; ezzel szemben állt a forradalmi marxista szocialisták gyűlölt ellenzéke, melynek tömegbázisa Bécs volt (nemcsak a főváros, hanem a szövetségi köztársaság egyik autonóm állama is), és, mondhatni, egyhangúlag, a magukat "munkásoknak" tekintő társadalmi csoportok. A rendőrségen és a katonaságon kívül, melyek a kormány ellenőrzése alatt működtek, mindkét oldalhoz katonai jellegű csoportok is tartoztak, amelyek a polgárháborút csak felfüggesztették egy időre. Ausztria nemcsak olyan állam volt, amely nem akart önállóan létezni, hanem olyan kategória is, amelynek a napjai meg voltak számlálva.

És nem is jutott neki hosszú élet. De az osztrák köztársaság haláltusája – a szociáldemokratákat a rövid polgárháborúban felmorzsolták, a náci zendülők meggyilkolták a katolikus miniszterelnököt, Hitler győzedelmesen és az osztrákok örömujjongásától kísérve bevonult Bécsbe – már azután zajlott, hogy én 1931-ben elhagytam Bécset. Nem is tértem vissza egészen 1960-ig, amikor ugyanez az ország, ugyanezzel a katolikus és szocialista kétpártrendszerrel stabil, elképesztően jómódú és semleges kis köztársaság lett, amely tökéletesen elégedett – néhányan még azt is mondhatják, hogy túlzottan is elégedett – volt az identitásával.

De ez a történész nézőpontja. Hogyan élt az 1920-as években egy középosztálybeli gyerek Bécsben? A problémát az okozza, hogy miként tudom elválasztani mindazt, amit azóta megismertem, attól, amit a kortársak tudtak vagy gondoltak, és vajon hogyan tudom elkülöníteni a felnőttek tapasztalatait és reakcióit a gyerekek tapasztalataitól. Amit az 1917-ben született gyerekek tudhattak a még ugyancsak fiatal 20. század történéseiről – a háborúról, a gazdasági összeomlásról, a forradalomról, az inflációról -, melyek oly elevenen éltek a szülők és nagyszülők emlékezetében, az nem volt más, mint amit a felnőttek elmondtak nekünk, vagy inkább az, amiről beszélgetni hallottuk őket. Az egyetlen, közvetlen kézzelfogható bizonyíték, amit ezekről az eseményekről mi, gyerekek megszerezhettünk, az a postai bélyegeken állandóan változó képek sora volt. A bélyeggyűjtés az 1920-as években nem volt persze önkifejezés, de mégis jó bevezető leckének számított az 1914 utáni európai politikatörténetbe. Egy Bécsben élő brit kisfiú érzékelhette, hogy a brit bélyegeken változatlanul V. György arcképe volt látható, szemben a többi nemzet bélyegeivel, melyeken új pénznemek, új nevek és új felülnyomatok kaotikus forgataga mutatkozott. A másik közvetlen kapcsolatom a történelemmel a gazdasági összeomlás miatt állandóan cserélődő pénzérmék és bankjegyek révén jött létre. Már elég értelmes voltam ahhoz, hogy tudjam, a koronát schilling és groschen váltotta fel, a sok nullára végződő bankjegyek helyett új bankjegyeket és pénzérméket használtak; sőt azt is tudtam, hogy a korona előtt guldennek nevezték a pénzt.

Bár a Habsburg Birodalom nem létezett többé, mi továbbra is a birodalmi infrastruktúrát használtuk, és ezt egészen meglepő mértékben továbbra is az 1914 előtti közép-európai felfogással tettük. Anyám egyik nagy barátnőjének férje, dr. Alexander Szana Bécsben élt, és felesége nagy bánatára egy német nyelvű újságnak dolgozott a Bécstől ötven kilométerrel odébb, a Duna partján fekvő Pressburgban, magyarul Pozsonyban; később ez a város Bratislava néven mint az új csehszlovák köztársaság szlovák központja lett ismert. (Napjainkban a nemzetközileg is szuverén Szlovákia fővárosa.) A város a két világháború között – a korábbi magyar hivatalnokok kirúgásától eltekintve – továbbra is őrizte poliglott és sokszínű kulturális jellegét: együtt laktak itt németek, magyarok, csehek, szlovákok, asszimilált, nyugatias, illetve mélyen vallásos kárpáti zsidók, cigányok és így tovább. Ekkoriban még nem lett igazán a "bratiszlovákok" szlovák városa, akiktől azok, akik még emlékeznek a városnak a második világháborúig megőrzött atmoszférájára, úgy különböztetik meg magukat, hogy ők a "presburákok". Tehát dr. Szana oda és vissza is a pressburgi HÉV-vel járt, valójában egy villamosvonalon, ami Bécs központjából indult, és Pressburg közepén visszakanyarodott. A vonalat 1914 tavaszán – amikor mindkét város egyazon birodalom része volt – avatták fel, mint a modern technika diadalát, akárcsak a híres "operavonat", mellyel a Morvaországban fekvő Brünn/Brno intelligenciája elugrott egy estére a néhány órányi távolságra lévő bécsi operába. Richard bácsikám Bécsben és Marienbadban élt, ahol volt egy díszműáru-üzlete. A határokat még nem zárták le, a háború viszont lerombolta a pressburgi vonal Duna-hídját. A híd maradványait még 1996-ban is láthattam, amikor segédkeztem egy televíziós műsorban, amit a járat történetéről készítettek.

A bécsi középosztály és persze a középosztály jó részét alkotó zsidók világát még mindig az az óriási, soknyelvű régió alkotta, melynek vándorai a megelőző 80 éve alatt kétmilliós világvárossá növesztették Bécset. Ha Berlint nem számítjuk, a kontinentális Európában Párizs és Leningrád között ez volt messze a legnagyobb város. Rokonaink olyan helyekről származtak (vagy még akkoriban is ott éltek), mint Bielitz (ma Lengyelország), Kaschau (ma Szlovákia) vagy Grosswardein (ma Románia).¹ A fűszeresek, akikhez jártunk, és a bérházaink kapusai szinte biztosan csehek voltak, a cselédlányok, a dadák és a gyerekgondozók sem Bécsben születtek: még mindig emlékszem, hogy egy szlovén lány farkasemberekről mesélt nekünk. Egyikük sem volt gyökértelen, nem is érezték úgy, hogy elsodródtak a "régi hazától", mint ahogyan az európai bevándorlók érezték magukat az Egyesült Államokban: a kontinentális európaiak számára a tenger volt a nagy vízválasztó, míg a vasúti közlekedés – bármilyen távolságra is – olyan dolognak számított, amihez mindenki hozzá volt szokva. Még a felettébb aggodalmaskodó nagyanyámnak sem jelentett gondot, hogy Berlinben élő lányához időről időre átugorjon.

Igaz, hogy gyermekkorom Bécse soknemzetiségű társadalom volt, de csak egy kultúrát ismert el. Nyelve német volt (egy kis helyi akcentussal), német (kis helyi beütéssel) volt a kultúrája, a régi és a modern világkultúrához való viszonya. Rokonaim minden bizonnyal egyetértettek volna a nagy művészettörténész, Ernst Gombrich szenvedélyes felháborodásával, amikor – a huszadik század végi aktuális divatnak megfelelően – arra kérték, hogy szülővárosának, Bécsnek a kultúráját mint zsidó kultúrát mutassa be. Hiszen egyértelmű, hogy ez a bécsi középosztály kultúrája volt, s erre nem gyakorolt közvetlen hatást az a tény, hogy kiemelkedő személyiségeinek jó része zsidó volt, és (a régióban népbetegségének számító antiszemitizmus hatására) tudatosan annak is vallották magukat, aminthogy nem gyakorolt rá közvetlenül hatást az sem, hogy a középosztály egyes tagjai Morvaországból származtak (mint Freud és Mahler), mások Galíciából vagy Bukovinából (például Joseph Roth), mi több, volt, aki a bulgáriai Duna-szakasz Rusze nevű városából (Elias Canetti). Ugyanígy értelmetlen vállalkozás volna Irving Berlin zenéjében vagy a nagy amerikai filmstúdiók (mindet zsidók működtették) korszakában készült hollywoodi filmek dalaiban tudatos zsidó elemeket keresni: céljuk, amit mellesleg el is értek, pontosan az volt, hogy olyan dalokat vagy filmeket csináljanak, melyekben specifikusan a százszázalékos "amerikaiság" fejeződik ki.

Mint a volt birodalmi fővárosban élő, a Kultursprachét beszélő gyerekek ösztönösen éreztük a kulturális felsőbbrendűség érzését (a politikai felsőbbségtudat addigra már talaját vesztette). Ahogy a csehek a németet beszélték (böhmakeln), azt mi alábbvalónak és ezért persze mulatságosnak találtuk, akárcsak az érthetetlen cseh nyelvet a világosan érzékelhető mássalhangzó-torlódásaival együtt. Anélkül, hogy ismertünk volna olaszokat, vagy hogy véleményünk lett volna róluk, némi megvetéssel csak Katzelmachereknek neveztük őket. Az emancipált és asszimilálódott bécsi zsidók úgy beszéltek a keleti zsidókról, mint valami másik emberfajtáról. (Világosan emlékszem egy esetre, amikor a család egy idősebb, meglehetősen zavarban lévő tagjától megkérdeztem, hogy azoknak a keleti zsidóknak hasonló-e a családnevük, mint nekünk, és ha igen, akkor az hogy hangzik, hiszen a keleti zsidók nyilvánvalóan különböznek tőlünk.) Azt hiszem, ez a magyarázata jórészt annak a lelkesedésnek is, mellyel az osztrákok üdvözölték, hogy Hitler Németországa annektálta Ausztriát: ezzel a lépéssel visszaállította politikai felsőbbrendűségi tudatukat. Akkoriban csak azt érzékeltem, hogy a középiskolában egy-két osztálytársam Hakenkreuzler (horogkeresztes) volt. Mivel én viszont angol voltam, kulturálisan bármennyire is hasonlatos az osztrákokhoz, ez a dolog engem mégsem érintett közvetlenül. De ez már a politika terére visz át minket.

Mivel ilyen fiatalon és ilyen hosszú időre elragadott a huszadik század tipikus szenvedélye, a politikai elkötelezettség, ésszerűnek tűnik feltenni a kérdést, az elkötelezettség mennyiben eredeztethető az 1920-as évek Bécsének atmoszférájából. Ezt elég nehéz felidézni. A korszakot, amelyben éltünk, mélyen átitatta a politika, noha a tágabb világ eseményei, mint már említettem, leginkább a szülők beszélgetéseiből elcsípett információfoszlányokból jutottak el hozzánk, s e beszélgetések értelmét a gyerekek nem fogták fel tökéletesen. Kettőre ezek közül jól emlékszem; mindkettő valamikor 1925 táján lehetett. Az egyik egy alpesi szanatóriumban folyt, ahová azért küldtek, hogy felgyógyuljak egy betegségből (nekünk, gyerekeknek, mintha állandóan valami bajunk lett volna), s Gretl nagynénikém vigyázott rám, aki maga is ott lábadozott. "De ki ez a Trockij?", kérdezte egy nő, akire halványan emlékszem, vagy azt hiszem, hogy emlékszem; anyai ágon volt rokonunk, és jó középkorú lehetett, s nem volt híján az önelégültségnek. "Csak egy Bronstein nevű zsidó fiú." Tudtunk az orosz forradalomról, de hogy pontosan mi történik ott, arról fogalmunk sem volt. A másik beszélgetés egy atlétikai versenyen zajlott, amelyre nagybátyám (meg valószínűleg apám) vittek el, s amelyet az tett emlékezetessé, hogy ott láttam először fekete bőrű sprintert, a nevére is emlékszem, Catornak hívták. "Azt mondod, pillanatnyilag sehol sincs háború", mondta valaki, "de tényleg felkelés van Szíriában?" Mit jelentett és mit is jelenthetett ez nekünk? Tudtuk, hogy volt egy világháború, ahogy minden brit gyerek, aki 1944-ben született, azzal a tudattal nőtt fel, hogy volt egy háború. Az első világháborúban két brit nagybátyám vett részt, szomszédunk, Gold úr megmutatta magas tiszti sapkáját, és a legjobb barátom hadiárva volt – anyja a falon tartotta férje kardját. Ugyanakkor azonban nem ismertem senkit, se angolt, se osztrákot, aki a nagy háborút hősi epizódnak tartotta volna, és az osztrák iskolákban nem is beszéltek róla, részben mert az egy másik országot érintett egy másik történelmi korszakban – a régi Habsburg Birodalmat -, részben meg talán azért, mert az osztrák hadsereg nem szerzett magának túl nagy dicsőséget. Csak Berlinben találkoztam azzal a jelenséggel, hogy valaki, egy volt tiszt tanárom, büszkélkedett frontharcos múltjával. Ezt megelőzően viszont a nagy háború legerőteljesebb képzetét Karl Kraus nagyszerű dokumentáris szuperdrámájából, Az emberiség végnapjaiból szereztem, amit mind anyám, mind Gretl nagynéném azonnal megvett, mihelyt 1922-ben megjelent. Anyám példánya ma is megvan, és időről időre újraolvasom.

Mit tudtunk még arról az időről, amelyben benne éltünk? A bécsi iskolás gyerekeknek szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy az emberek két párt között választhatnak – a keresztényszocialista és a szociáldemokrata vagy vörös pártok között. A mi egyszerű, materialista felfogásunk szerint, ha háztulajdonos az ember, akkor az elsőként említett pártra szavaz; ha bérlő, akkor meg a másodikra. Mivel a legtöbb bécsi bérelte a lakást, ahol lakott, ez érthetően vörös várossá tette Bécset. Az 1934-es polgárháborúig a kommunisták annyira jelentéktelen szervezetet alkottak, hogy közülük a legelkötelezettebbek más országokban – leginkább Németországban – tevékenykedtek, ahol tágabb cselekvési lehetőségük nyílt; ez volt a helyzet a híres Eisler testvérek esetében is: Hanns zeneszerző volt, Gerhard a Komintern ügynöke, lánytestvérük, a félelmetes Elfriede, ismertebb nevén Ruth Fischer, egy rövid ideig a Német Kommunista Párt vezetője volt. De osztrák kommunisták működtek Csehszlovákiában is, mint például Egon Erwin Kisch. (Sok-sok évvel később Hanns fia, Georg Eisler, a festő nagyon jó barátom lett.) Nem emlékszem, hogy a legkisebb figyelmet szenteltem volna a Grün lányok köreiben felbukkant egyetlen kommunistának, aki Leo Lania álnéven írt; akkoriban még fiatal ember volt, és azt állította, hogy Zola A mestermű című könyve a kedvenc olvasmánya, Jevgenyij Anyegin és Spartacus pedig a kedvenc hősei az irodalomban és a történelemben. A mi családunk persze se fekete, se vörös nem volt, mivel a feketék mind antiszemiták voltak, a vörösök meg a munkások érdekeit képviselték, és nem a mi osztályunkét.

Ráadásul mi angolok voltunk, úgyhogy az egész ügy nem is érintett minket.És mégis, ahogy az elemiből a polgáriba mentem, ahogy a kisgyerekkorból a pubertásba léptem az 1920-as évek Bécsében, olyan természetességgel tettem szert politikai öntudatra, mint szexuális tudatosságra. 1930 nyarán egy felső-ausztriai faluban, Weyerben, ahol az orvosok eredménytelenül próbálták kezelni anyám beteg tüdejét, összebarátkoztam Haller Peterrel, annak a családnak a gyermekével, akiktől szállást béreltünk. (A bürokratikus államok hagyományai szerint amikor az ember nevét kérdezték, a családnevet kellett a keresztnév előtt említeni.) Együtt horgásztunk, és bemásztunk a gyümölcsösökbe lopni; akkor azt hittem, ezt a dolgot a húgom is élvezi, de sok évvel később beismerte, hogy a gyümölcslopás rettentő félelemmel töltötte el. Mivel Peter apja vasutas volt, ezért a család vörös volt: Ausztriában, de különösen vidéken azokban a napokban nem akadt egyetlen olyan, nem a mezőgazdaságban dolgozó ember, aki ne vörös lett volna. Bár Peter, aki velem nagyjából egykorú volt, nem mutatott mélyebb érdeklődést a politikai iránt, kétségkívül tudta, hogy ő vörös; és valahogyan, nem tudom pontosan, hogyan, a pisztrángokra dobált kövek és az almalopások között arra a következtetésre jutottam, hogy én is vörös akarok lenni.

Emlékszem egy másik, három évvel korábbi nyári szünetre Alsó-Ausztriában, egy Rettenegg nevű falucskában, ami az én emlékezetemben csak halványan él, de annál jobban beágyazódott a történelembe. Mint általában, apám ekkor sem volt velünk, Bécsben maradt dolgozni. Ám 1927 nyarán a bécsi munkások, akiket felbőszített, hogy a bíróság felmentette azokat a jobboldaliakat, akik egy összecsapásban megöltek néhány szocialistát, utcára vonultak, és felgyújtották a Ringstrassén (a Bécs óvárosát övező nagy körúton) lévő Igazságügyi Palota épületét; a rendőrség tüzet nyitott rájuk, és nyolcvanöt tüntetőt lemészárolt. Úgy rémlik, apámat is letartóztatták a zavargásokban, de aztán hamarosan sértetlenül elengedték. Semmi kétségem afelől, hogy a felnőttek intenzíven megbeszélték ezeket az eseményeket (mindenekelőtt persze az anyám), de nem mondhatom, hogy ez a legkisebb hatással is lett volna rám. Ellenben mélyen megrendített az a történet, amely szerint egyszer, nevezetesen 1908-ban, amikor Egyiptomba utazott, apám hajója Szicília közelében hajózott el éppen a messinai földrengés idején. Amire viszont tényleg emlékszem abból a nyaralásból, az az, hogy érdeklődéssel figyeltem, ahogy a helyi mesteremberek a szállásunk előtt csónakot építenek, meg a hatalmas fenyőerdőkre, amelyeket egymagam barangolva fedeztem fel; egyszer eljutottam a favágók telepére is, és ott az emberek megkínáltak a Sterznek nevezett ragacsos zabkásából, amin ott fenn éltek. Odafelé menet életemben először láttam egy nagy fekete harkályt, élénkvörös sisakja volt, és kb. negyvenöt centi lehetett; egy tisztáson egy farönköt kopogtatott, mint egy eszeveszett, miniatűr remete, magányosan a rezzenetlen fák lombja alatt.

Mégis, túlzás volna azt állítani, hogy az a weyeri nyár formálta ki politikai nézeteimet. Csak most, visszatekintve látom, hogy gyermekkoromat a politika iránti érdeklődés kialakulási folyamatának is tekinthetem. A játék és a tanulás időszakában a család és az iskola határozták meg az életemet, ahogyan az 1920-as években a legtöbb bécsi gyerekét is. Gyakorlatilag minden, amit tapasztaltunk, így jutott el hozzánk, vagy ezen keretek egyikébe illeszkedett bele.

A két nagy egységből, melyben életem túlnyomó része zajlott, a család messze a legszilárdabb alapzatot alkotta. Egy nagyobbacska bécsi törzsből állt, azaz nagyszüleim rokonaiból, egy kisebb angol-osztrák részből, két Grün lánytestvérből, vagyis anyámból és húgából, Gretlből, akik mindketten Hobsbaum fivérekhez mentek feleségül; az egyik volt az apám, a másik, a fiatalabb, Sidney, aki az 1920-as évek túlnyomó részében szintén Bécsben lakott. Ami az iskolát illeti, az ember oda hatéves korában került. Aztán, ahogy a lakcímeink változtak, két elemi iskolába és három gimnáziumba jártam, húgom pedig – aki még nem volt tízéves, amikor Bécsből eljöttünk – két elemi iskolába. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy iskolai barátságaink ideiglenesek voltak. A bécsi életem során az öt iskolában megismert emberek közül mindössze egyetleneggyel maradt meg a kapcsolatom, a többiek teljesen eltűntek az életemből.

A család, másrészt, operatív hálózat volt, mely nem csak érzelmi alapokon szerveződött az anyák, gyerekek és unokák, illetve a testvérek között, hanem gazdasági kényszerűségből is. Ami a modern jóléti államból egyáltalán létezett már az 1920-as években, az nem terjedt ki a középosztálybeli családokra, hiszen alig néhányan végeztek bérmunkát. Ki máshoz is fordulhatott az ember segítségért? Hogyne segített volna a család a bajban lévő rokonnak, még ha nem különösebben kedvelte is az illetőt. Nem hinném, hogy speciálisan csak a zsidó családokra volt jellemző, bár anyám bécsi családjában kétségkívül erősen élt a mispóhe szelleme; legalábbis a Bécsben élő rokonok egy csoportot alkottak, s időről időre találkoztak – ahogy visszaemlékszem, ezek mindig hosszú és látványosan unalmas ülések voltak az egyik szabadtéri kávéházban összetolt kerek asztalok körül -, hogy családi döntéseket hozzanak vagy egyszerűen csak pletykáljanak. Mi, gyerekek kaptunk fagylaltot, de a rövidke öröm nem ellensúlyozhatta a hosszú unalmat. Ha volt bármi különösen zsidós a dologban, az az a mindannyiunkban élő feltételezés, hogy a család országokat és kontinenseket átfogó hálózat, és hogy egyik országból a másikba költözni az élet természetes formája, és hogy a kereskedelemből élni – mint ahogy azt számos zsidó család tette – bizonytalan és kiszámíthatatlan dolog Kelet-Európában, különösen 1914 augusztusa, azaz a civilizáció összeomlása óta. Mint kiderült, a Hobsbaum-Grün család egyetlen ágának sem volt annyira szüksége a család jelentette biztonsági hálóra, mint a szüleimnek, főképpen apám halála után, ami családunk gazdasági helyzetét az állandó válságból a katasztrófába taszította. De addig – mondjuk, úgy tizenegy éves koromig – mi, gyerekek szinte alig érzékeltük ezt a helyzetet.

Még olyan korszakot éltünk, amikor taxiba ülni extravagáns dolog volt, amire különleges mentséget kellett találnia még a viszonylag jómódú embereknek is. Mi – vagy legalábbis én, úgy emlékszem, minden olyan dologgal rendelkeztem, ami a barátainknak is megvolt, és én is ugyanazokat a dolgokat csináltam, mint amiket ők. Egyetlen olyan esetet tudok csak visszaidézni, amikor egy pillanatra megsejtettem, hogyan is áll anyagi helyzetünk. Akkor kezdtem az első polgáriba járni (Bundesgymnasium XIII, Fichtnergasse). Az új osztály osztályfőnöke, vagyis professzora – a gimnáziumokban minden tanárt automatikusan professzor úrnak kellett szólítani, ahogyan minket is automatikusan már önöztek és nem tegeztek – átadta nekünk a kötelezően beszerzendő könyvek listáját. Földrajzból a Kozenn-Atlast kellett megvenni, ami nagy és nyilvánvalóan nagyon drága könyv volt. "Ez nagyon drága. Mindenképpen szükséged van erre?", kérdezte anyám olyan hangon, ami egyértelműen a válság érzetét fejezte ki számomra már csak azért is, mert a kérdésére egyértelmű volt a válasz. Persze hogy szükséges. Hogyhogy anya nem érti ezt? A könyvet megvették, de az az érzés, hogy legalábbis ekkor óriási áldozatot hoztak értem, máig megmaradt. Talán ez az oka, hogy az atlasz ma is itt van a polcomon; kicsit rongyos és tele van firkálva ceruzarajzokkal meg a kiskamaszokra jellemző széljegyzetekkel, de még ma is jó atlasz, amelynek időről időre hasznát veszem.

Talán más gyerekek sokkal jobban érzékelték volna anyagi problémáinkat. Kisfiúként nem tulajdonítottam nagy figyelmet a kézzelfogható valóságnak; és a felnőttek, amennyiben tevékenységük és érdeklődésük nem érintkezett valamilyen ponton az enyémmel, nem alkották részét az én világom gyakorlati valóságának. Mindenesetre az idő nagy részében egy világos határok nélküli valóságban, az olvasmányaimból szerzett felfedezések és a képzelet alkotta világban éltem. Még a sokkal földhözragadtabb valóságérzékkel megáldott gyerekeknek, mint amilyen például a húgom, sem volt fogalma a helyzetünkről. Ez az ismeret egyszerűen nem tartozott bele az akkori felfogás szerint a gyerekek világába. Így például fogalmam sem volt arról, milyen munkát végez az apám. Senki nem foglalkozott azzal, hogy ilyen dolgokat megosszon a gyerekekkel, és mindenesetre az, hogy az apámhoz és nagybátyámhoz hasonló emberek hogyan keresték a kenyerüket, teljesen homályban maradt előttünk. Nekik nem volt konkrétan körvonalazható munkájuk, mint a "boldog család"-kártyákon szereplő figuráknak, akik orvosok, ügyvédek, építészek, rendőrök, boltosok voltak. Ha megkérdezték, mi az apám foglalkozása, bizonytalanul azt mondtam vagy írtam: Kaufmann, vagyis kereskedő, és közben jól tudtam, hogy ez aztán az égvilágon semmit sem jelent, és majdnem biztosan nem is igaz. De mi mást írhattam volna?

Igaz, az anyagi helyzetünket illető tudatlanságunk – de legalábbis az én tudatlanságom – nagymértékben abból következett, hogy bécsi családom vonakodott, nem, inkább teljesen elutasította, hogy beismerje a katasztrofális helyzetet. Nem arról volt szó, hogy a végsőkig ragaszkodtak volna a rossz időkben a középosztályra jellemző "látszat fenntartásáról". Pontosan tudták, milyen mélyre zuhantak. "Valóban lélekemelő látni ezt a mi elszegényedett, proletarizálódott korunkban", írta nagymama a lányának csodálattal adózva az egyik unokaöcs esküvőjén tapasztalt eleganciának és gazdagságnak, s közben keserűen jegyezte meg, hogy a vőlegény egy, a jobb időkben "általunk készített, nagyon szép és értékes gyűrűt adott" menyasszonyának. Mindez még azelőtt, hogy Grün nagypapa öregkorában kénytelen-kelletlen visszatért ahhoz a tevékenységhez, melyet ifjan végzett, azaz újra bizsukkal kereskedett a vidéki városokban és az alpesi falvakban, mivel a húszas évek nagy inflációja korábbi megtakarításainak értékét úgy elsöpörte, hogy abból legfeljebb egy kávéra és egy süteményre tellett volna neki a Café Ilionban. Az osztrák középosztály nagy része került hasonló helyzetbe, a háború és az azt követő időszak minden vagyonukat felemésztette, s hozzászoktak a nadrágszíj megszorításához és a "békebeli időkben", vagyis az 1914-et megelőző korszakban természetes életmódnál sokkal szerényebb életvitelhez. (1918 óta nem volt olyan korszak, amit ez a középosztály békének tekintett volna.) Megviselte őket, hogy nincs pénzük – sokkal jobban, mint a munkásokat, mivel, véleményük szerint, a munkások már rég hozzá voltak ehhez szokva. (Később, amikor már lelkes kommunista tizenéves voltam, Gretl nénikém csak a fejét rázta, amikor ezt a szerinte magától értetődő feltevést én mereven elutasítottam.) Nem mintha a Grün lányok angol férjei jobb anyagi körülmények között éltek volna. Az angol férjek közül kettő egyenesen látványosan alkalmatlan volt a piacgazdaság dzsungelében kötelező küzdelmek megvívására: e kettő egyike az apám volt, a másik pedig Wilfred Brown, egy jóképű háborús internált, aki a legidősebb Grün lányt, Mimit vette feleségül. Még Sidney bácsikám is, aki pedig az egyetlen Hobsbaum fivér volt, aki az üzleti életben boldogult, a húszas években szinte csak azért mászott ki egy sikertelen vállalkozás romjai alól, hogy azonnal belepottyanjon egy másik, hasonlóan sikertelenségre ítélt üzlet csapdájába.

Alapjában véve az én bécsi családom elképzelhetetlennek tekintett bármiféle olyan életmódot, amely az 1914 előttitől eltért volna, és a körülmények ellenére is igyekeztek amellett kitartani. Így például anyámnak akkor is volt cselédje, amikor már képtelen volt kifizetni a fűszeresnek a tartozásait, és persze nem tudta fizetni a lakbért és a közműdíjakat. Viszont nem fizettek az öreg, családi bútordarabnak számító cselédeknek sem, ahogyan a Highgate temetőben a Karl Marxszal és családjával együtt nyugvó Helene Demuth sem kapta meg járandóságát. A cselédek testesítették meg a középosztálybeli úriasszonyok "cselédproblémáinak" kvintesszenciáját, ami a gyakorlatban az ügynökségek által közvetített fiatal nők végtelen sorát jelentette; a fiatal nők rendszerint egy-két hónapig maradtak a háznál, minősítésük pedig a nagyon ritka "eine Perle" (valóságos gyöngyszem) kategóriától a falujából egyenesen a lakásba érkező, ügyefogyott nőszemélyig terjedt, aki életében még nem látott egy gáztűzhelyet, a telefonról nem is beszélve. Amikor anyám 1925-ben, életében először Angliába utazott, hogy segítsen betegeskedő nővérének, Miminek, aki akkor Barrow-in Furness-ben lakott, otthon maradt másik testvérének írt levelében elragadtatással számolt be nemcsak arról a hatékonyságról, nyugalomról és harmóniáról, amit a háztartás vezetésében tapasztalt (és ami olyan mélységesen különbözött a bécsi zsidó családokra jellemző légkörtől…), hanem arról is, hogy mindezt cselédek nélkül el lehet érni. "Itt az ember olyan hölgyekkel találkozhat, akik mindent maguk csinálnak, pedig gyermekeik is vannak, és még a mosást is egyedül végzik, és mégis úrinők maradnak."²

Ám ezzel együtt sem foglalkoztatta komolyan egy percig sem, hogy Angliában éljen. "Mint olyan valaki, akinek sokéves tapasztalata van abban, hogy nincs egy vasa sem – írta Berlinbe testvérének, aki anyagi problémái miatt panaszkodott -, engedj meg nekem egy nagyon fontos tanácsot, melyet kérlek, vegyél nagyon komolyan. Soha ne ismerd be senkinek, hogy boldogulnál cseléd nélkül is! Hosszú távon semmiképp sem tudnál meglenni nélküle, így hát az a legjobb, ha abból a tételből indulunk ki, hogy a cseléd éppen olyan szükséglet, mint a kenyér vagy a fejed felett lévő tető. A megtakarítás nem ellensúlyozhatja az egészségedre, kényelmedre, de mindenekelőtt az idegállapotodra gyakorolt káros hatásokat: és minél rosszabb fordulatok követik egymást, annál inkább szükséged van rá. Igaz, nem is olyan régen azon meditáltam, ne mondjak-e fel Mariannak – nem mintha meg tudnám tenni épp karácsony előtt, túl késő van ahhoz, és ő mindig olyan nagyon jó volt -, de amiért ez a gondolat felmerült bennem, annak egyetlen oka volt, az, hogy szégyellem, hogy látja, képtelen vagyok fizetni a fűszeresnek stb. És a lelkem mélyén tökéletesen pontosan tudom, az a legjobb, ha az ember rinocéroszbőrt növeszt, és megtartja a lányt."³

Mindebből mi csak annyit tudtunk, illetve annyit értettünk, hogy a szüleink néha veszekedtek, meglehet, egyre gyakrabban – de vajon kinek a szülei nem veszekszenek soha? -, és hogy a hideg, kelet-európai telek idején a lakás jéghideg volt. (Ha viszont Nagy-Britanniában éltünk volna a széntüzelésű kandallók – a valaha használt leggazdaságtalanabb fűtési mód – korszakában, akkor megértettük volna, hogy a jéghideg lakás nem szükségképpen a pénzhiány következménye.)

Ez a szilárd és részben a végtelenül ingatag anyagi alapok miatt összetartó család két félre osztotta a világot s ilyenformán az én életemet is: a külső és belső szférára. Ami minket, gyerekeket illet, gyakorlatilag a család és a közeli barátok alkották vagy határozták meg azoknak a felnőtteknek a világát, akiket mint embereket ismertem, nem pedig csak mint szolgálatunkra álló személyeket vagy mint – hogy úgy mondjam – életünk filmjében szereplő színpadi kellékeket. (A család azt is meghatározta, kik azok a gyerekek, akik tartósan életünk részesei lehetnek, illetve mi az ő életüknek, mint például a Gold lányok vagy Szanasék lánya.) Azok a felnőttek, akiket én ismertem, szinte kizárólag a rokonokból vagy a szülők és rokonok barátaiból álltak. Így aztán nincs is semmi személyes emlékem a fogorvosról, akihez anyám elvitt – pedig a fogorvosnál tett látogatások kitörölhetetlenül emlékezetembe vésődtek -, mert a fogorvost anyám nem "ismerte". Másfelől viszont Strasser doktorra valóságos személyként emlékszem, bizonyára azért, mert a család ismerte őt és az ő családját is. Bármennyire is furcsa, a tanárok sem tartoztak az egyénileg megkülönböztethető személyek közé az utolsó bécsi évemig, és csak Berlinben fedeztem fel tanáraim egyéni arculatát.

Az iskola szigorúan a külső világhoz tartozott. És a "külső világ", melyből a valóságos személyek hiányoztak, lényegében a többi gyereket jelentette. A gyerekek világát, legyen akár "belső", akár "külső", a felnőttek nem teljesen értették, éppen úgy, ahogyan mi sem értettük, mit is akarnak a felnőttek. A generációs szakadék két szélén állók a legjobb esetben elfogadták, amit a szembenállók csináltak, mondván, "hát, gyerekek", vagy "a felnőttek így csinálják". Csak a pubertás, ami bécsi tartózkodásunk utolsó évében köszöntött rám, kezdte megrepeszteni e két, elkülönült szféra között húzódó falakat.

Persze, a két világ át is fedte egymást. Az olvasmányaimat, különösképpen az angol nyelvű könyveket, nagyjából a felnőttek határozták meg, bár Arthur Mee Children's Newspaper (Gyermekújság) című hetilapját, melyet a jó szándékú rokonok Londonból küldözgettek, unalmasnak és érthetetlennek találtam. Másrészt viszont kezdettől fogva faltam a madarakról és állatokról szóló, ajándékba kapott német könyveket, és az elemi iskola elvégzését követően belemerültem a Kosmos, Gesellschaft der Naturfreunde (Kozmosz – Természetbarátok Egyesülete), a természettudományokat, főképp a biológiát és az evolúciós tudományokat népszerűsítő egyesület kiadványaiba, melyet aztán szüleim elő is fizettek nekem. Kisgyerekkorunktól elvittek a színházba olyan darabokra, melyek a felnőttek szerint nekünk is tetszhettek, de amelyeket ők is élveztek – mondjuk ilyen volt Schiller Tell Vilmos című drámája (de Goethe Faustja nem tartozott ide), valamint a 19. század elején élt, népszerű bécsi drámaírók művei – Raimund elbűvölő, szentimentális, varázslatos darabjai, a nagy Johann Nestroy kegyetlenül mulatságos vígjátékai, melyek keserű szellemességét akkor még nem értettük. De a többi elemista gyerekkel együtt eljártunk a helyi mozi, a régen bezárt Maxim-Bio délelőtti matinéira, ahol Chaplin meg Jackie Coogan rövidfilmjeit néztük meg, és meglepő módon Fritz Lang meglehetősen terjedelmes Nibelungen eposzát. Bécsi tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a felnőttek és a gyerekek nem járnak együtt moziba. Egyébként az értelmiségi családok gyermekei természetesen rájártak a szülők és rokonok könyvespolcaira, néha az otthon hallottak hatására, néha nem. Ebben a tekintetben a generációk ízlése mutatott bizonyos hasonlóságot. Másrészt, a felmenőink által nekünk, gyerekeknek kiválasztott olvasnivalók általában nem érdekelték a felnőtteket. Viszont a körülöttünk élő felnőttek közül egyedül csak a tanároknak (akik rosszallották) volt tudomása arról a szenvedélyes érdeklődésről, melyet a tizenhárom évesek tanúsítottak a legkülönbözőbb, angol nevű detektívek kalandjairól szóló zsebkönyvek iránt, melyek osztályunkban kézről kézre jártak ilyen címmel, mint Sherlock Holmes the World Detective (A világhíres Sherlock Holmes) – ennek egyébként semmi köze sem volt az eredetihez -, Sexton Blake, Frank Allen, the Avenger of the Disinherited (Az örökségből kitagadott bosszúja), valamint a legnépszerűbb, Tom Shark, a berlini detektív és barátja, Pitt Strong, akik a Motzstrassén túl tevékenykedtek; ez a helyszín ismerős lehet Christopher Isherwood olvasóinak, ám a bécsi srácoknak éppen olyan távoli, mint Holmes Baker Streetje.

A húszas évek közepén a gyerekeket Bécsben még mindig a régi gót betűk írására tanították; ezeket a betűket fakeretes palatáblára karcoltuk, és kis szivaccsal töröltük le. Mivel az 1918 utáni iskolai tankönyvek jórészt az új, latin betűs átírással készültek, természetes volt, hogy így is megtanultunk írni és olvasni, de már nem emlékszem, milyen módszerrel. Mikor az ember tizenegy éves korában gimnáziumba került, már tudnia kellett írni, olvasni és számolni, de hogy még mit tanultunk ezenkívül az elemiben, arra nem emlékszem. Nyilván érdekesnek találtam az iskolát, mert az elemire gondolva kellemes emlékeim támadnak, mindenféle történetek jutnak eszembe Bécsről és a félig-meddig falusi környezetben tett kirándulásokról, ahol fákat, bokrokat, virágokat ás állatokat láttunk. Azt hiszem, ezek az emlékek mind a "Heimatkunde" (mondjuk, honismeret) nevű tantárgy köré csoportosíthatók, amit a Heimat jelentésének pontosan megfelelő angol fogalom híján leginkább úgy fordíthatunk, hogy "a környezet, ahonnan származunk". Ma már világosan látom, hogy ez jó felkészülési lehetőség volt egy leendő történész számára, mivel a hagyományos történelem jelentős, Bécsben és környékén zajlott eseményei csak esetlegesen szerepeltek a bécsi gyerekek hivatalos tananyagaiban. Aspern nekem nemcsak a Napóleonnal szembeszálló osztrák hadak győztes csatájának helyszíne volt (a közelben fekvő Wagram, ahol az osztrákok csatát vesztettek a franciákkal szemben, nem volt része a kollektív emlékezetnek), hanem a Duna túloldalán fekvő eldugott hely, amely még nem tartozott a városhoz, ahová az emberek úszni jártak a régi folyómeder öbleiben, és bejárhatták a vízimadarak és nyestek élőhelyeit. Bécs török ostromai attól kaptak jelentőséget, hogy a töröktől zsákmányolt kávé és ezzel együtt a Kaffeehäuser a város szerves része lett. Persze, megadatott nekünk az az óriási szerencse, hogy a régi császári Ausztria hivatalos története kikerült a tananyagból, s csak az épületek és emlékművek maradtak meg, minthogy az 1918-ban született új Ausztriának még nem volt történelme. Az iskolai történelem anyagát a politikai kontinuitás szokta a dátumok, uralkodók és háborúk kanonizált sorozatává redukálni. Az egyetlen történelmi esemény, melyet emlékeim szerint Bécsben akkoriban az iskolában megünnepeltünk, Beethoven halálának századik évfordulója volt. A tanárok maguk is tisztában voltak azzal, hogy az új korszakban az iskoláknak is meg kell újulniuk, csak azt nem tudták még, hogyan. (Ahogy 1925-ös iskolai énekkönyvem megfogalmazta: "a tanítás új módszerei még nem teljesen tisztázottak".) A hagyományos, évszámokra építő, "1066 és a többi"-típusú történelmet csak a Gymnasiumban fedeztem fel, mivel ezek az intézmények még nem függetlenítették magukat a hagyományos pedagógiától. Mondanom sem kell, ez a történelem érdektelen volt. Sokkal inkább ínyemre volt a német, a földrajz, a latin és végül is a görög nyelv (mikor Angliába költöztem, akkor a görögöt nem folytathattam), de sajna, a matematika és a természettan nem vonzott.

És hát cseppet sem kedveltem a vallási oktatást. Azt hiszem, az elemi iskolában a kérdés fel sem merült, de a középiskolás éveimből felidéződik, hogy a nem katolikusok, a lutheránusok, evangélikusok, a furcsa görög katolikusok, de főképp a zsidók felmentést kaptak az iskolai hittanórákról. A kisebbségi alternatíva a zsidók számára (egy bizonyos Miriam Morgenstern kisasszony és gyakran változó kollégái által a város másik részében délután tartott órák) nem volt éppen lelkesítő hatású. Mózes öt könyvének történeteit hallgattuk meg sokszor, illetve ezeket kikérdezték tőlünk a tanárok. Emlékszem, milyen megdöbbenést keltett az az eset, amikor kérdéssel válaszoltam arra a kérdésre, ki volt Jákob legjelentősebb fia, mert nem akartam elhinni, hogy újra meg újra Józsefet nevezik meg, és nem Judát. Végtére is, érveltem, a zsidóságot (Juden) is róla nevezték el, ugyebár. Ez helytelen válasz volt. Megtanultam a nyomtatott héber ábécét is, ám ezt a tudást azóta elvesztettem, valamint a legfontosabb zsidó fohászt, a "Sömá Jiszráél"-t (a hébert mindig askenázi dialektusban beszélték, nem pedig a cionizmus által favorizált szefárdi változatban), meg a "Manistana" egy töredékét, azoknak a rituális kérdéseknek és válaszoknak egy részét, melyeket pészahkor a legfiatalabb fiúnak kellett elmondania. Mivel a családban senki sem tartotta a pészahot, ahogyan nem törődött a szombattal sem, illetve akármelyik másik zsidó ünneppel sem, és nem tartottak meg egyetlen zsidó étkezési szokást sem, így aztán nem nyílt alkalmam arra, hogy újonnan szerzett tudásomat kamatoztathassam. Azt tudtam, hogy az embernek a zsinagógában be kell fednie a fejét, de zsinagógába csak esküvők és temetések miatt jártam. A kívülálló kíváncsiságával néztem azt az egyetlen iskolás barátomat, aki az istenhez imádkozva végigcsinálta az egész rituálét imasállal, imaszíjjal és a többi kellékkel. Arról persze nem is beszélve, hogy ha tegyük fel, a családom gyakorolta volna a vallást, a heti egy iskolai hittanórára nem lett volna szükség, de nem is lett volna elég a tudnivalók elsajátítására.

Bár tökéletesen figyelmen kívül hagytuk a vallást, mindamellett tudatában voltunk annak, hogy zsidók vagyunk, és nem távolodhatunk el ettől. Hiszen Bécsben 200 000 zsidó élt akkoriban, a város lakosságának tíz százaléka. A bécsi születésű zsidók túlnyomórészt asszimilált keresztnevet viseltek, de – az angolszász világban megszokott gyakorlattól eltérően – csak nagyon ritkán változtatták meg családnevüket, akármennyire is feltűnően zsidós volt. Gyermekkoromban nem ismertem egyetlen olyan embert sem, aki kitért volna a zsidó hitből. Elméletben a Habsburgok uralkodása idején, akárcsak a Hohenzollerek alatt, a zsidó vallásból a keresztény vallásra való áttérés a nagyon sikeres zsidó családok által boldogan megfizetett ára volt a társadalmi vagy hivatali előrelépésnek, de a társadalmi összeomlás után a konverzió adta előnyök még az ilyen családok számára is szertefoszlottak, és a Grün családnak nem is voltak ilyen nagy ambíciói. Másfelől a bécsi zsidók nem tekinthették magukat egyszerűen csak olyan németeknek, akik sajátos formában gyakorolják (vagy nem gyakorolják) vallásukat. Nem is álmodhattak arról, hogy rájuk mint a sok etnikum egyikére tekintenek, és ilyenformán elkerülhetik sorsukat. Senki nem kínálta fel nekik azt a lehetőséget, hogy "a nemzethez" tartozhatnak, mivel ilyen nem is létezett. Ferenc József birodalmának osztrák felén, eltérően a magyar féltől, nem volt egységes "ország" egységes "néppel", mellyel elméletileg azonosulni lehetett volna. Ilyen körülmények között az, hogy a zsidók "németek", nem politikai vagy nemzeti, hanem kulturális törekvés volt. Arra irányult, hogy a zsidóság maga mögött hagyja a stetlek és shulok⁴ elmaradott világát, és a modern világ részévé váljon. A galíciai Brodi (lakosságának nyolcvan százaléka zsidó volt) városatyái már régen kérvényezték az uralkodónál, hogy az oktatás nyelve a német legyen, és ezt persze nem azért akarták, mert Brodi emancipált lakosai a sörivó teutonokhoz kívántak hasonulni, hanem mert nem szerettek volna olyanok lenni, mint a haszidok a maguk örökös csodatévő csodarabbijaikkal, vagy mint a jesivabóherek, akik jiddis nyelven magyarázták a Talmudot. És ez volt az oka annak, hogy a középosztályhoz tartozó bécsi zsidók, akiknek szülei vagy nagyszülei lengyel, cseh vagy magyar zsidók voltak, olyan élesen elhatárolták magukat a keleti zsidóktól.

Nem véletlen, hogy a modern cionizmust egy bécsi újságíró alkotta meg. Minden bécsi zsidó tudta, legalábbis az 1890-es évek óta, hogy antiszemita világban él, mi több, a potenciálisan veszélyes utcai antiszemitizmus világában. "Gottlob kein Jud" (Hála isten, nem egy zsidó volt) – ez a bécsi Ringen sétáló egyik (zsidó) ember első reakciója, amikor a rikkancsok világgá kiáltják Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását Karl Kraus nagyszerű, Az emberiség végnapjai című drámájában. Az 1920-as években még kevesebb ok volt az optimizmusra. Sok ember szerint kétség sem férhetett ahhoz, hogy a hatalmon lévő keresztényszocialista párt éppen olyan antiszemita, mint alapítója, Bécs ünnepelt polgármestere, Karl Lueger volt. És ma is tisztán emlékszem – durván tizenhárom éves lehettem – arra a rémületre, ami a család felnőtt tagjait eltöltötte az 1930-as németországi Reichstag-választások eredményét hallva; ekkor lett Hitler nemzetiszocialista pártja a második legerősebb politikai erő. Felmenőim pontosan tudták, hogy ez mit jelent. Egyszóval, nem is volt arra lehetőség, hogy az ember megfeledkezhessen arról, hogy zsidó, noha én személy szerint egyetlen antiszemita esetre sem emlékszem, mivel angol állampolgárságom – legalábbis az iskolában – olyan identitást biztosított, ami elvonta a figyelmet arról a tényről, hogy zsidó vagyok. Szerencsére az angol állampolgárságom egyúttal immúnissá tett a zsidó nacionalizmus csábításaival szemben is, noha a közép-európai ifjúság köreiben a cionizmus rendszerint együtt járt a mérsékelt vagy forradalmi szocialista nézetekkel, leszámítva Zsabotinszkij követőit, akik Mussolinit tekintették példaképüknek, és akik a mai Izraelt Likud párt néven irányítják. Mondanom sem kell, hogy a cionizmusnak nagyobb vonzereje volt Herzl városában, mint mondjuk a bennszülött német zsidóság körében, ahol Hitler hatalomra kerüléséig csak elenyésző kisebbség vett róla tudomást. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni sem az antiszemitizmus, sem a kék-fehér bécsi futballklub, a HaKoáh létezését; amikor ez a csapat a Bécsben túrázó brit Bolton Wanderers ellen játszott, apám és Sidney bácsikám lojalitását feloldhatatlan probléma elé állította. Ugyanakkor Hitler hatalomra kerülését megelőzően az emancipált vagy a középosztályhoz tartozó bécsi zsidóság túlnyomó többsége nem volt és később sem lett cionista.

Fogalmunk sem volt arról, milyen veszélyek fenyegetik a zsidókat. Persze senkinek sem volt, hogy is lehetett volna fogalma. A szisztematikus népirtás még a Kárpátokon túli Európa és a lengyel-ukrán síkság sötét tudatlanságban élő, pogrom kísértette zugaiban – ahonnan az első generációs bevándorlók Bécsbe menekültek – is elképzelhetetlen volt. Ha a helyzet súlyosra fordult, az idősebbek és tapasztaltabbak azt javasolták, hogy maradjunk csöndben, térjünk ki a támadások elől, és maradjunk azoknak az intézményeknek az oldalán, amelyek védelmet biztosíthatnak, s amelyeknek érdekükben állhat ilyen lépés, de legalábbis az, hogy a viszonylagos jogot és a rendet megőrizzék saját területükön. A fiatalok és a forradalmárok ellenállásra és aktív önvédelemre szólítottak fel. Az idősebbek jól tudták, hogy a dolgok idővel úgyis helyre zökkennek majd; az ifjak ábrándozhatnak a teljes győzelemről (azaz a világforradalomról), de hogy is tudták volna elképzelni a totális megsemmisítést. Ahogyan arra sem gondolhattak, hogy egy modern ország szisztematikusan meg akar szabadulni az összes zsidó honpolgárától, hiszen utoljára ilyesmire Spanyolországban a középkor végén, 1492-ben került sor. Még kevésbé képzelhette el bárki is a zsidóság fizikai megsemmisítését. Ráadásul akkoriban csak a cionisták számoltak azzal, hogy korábbi lakóhelyét elhagyva minden zsidó szervezetten kivándorol egy egységes etnikumú, a nácik által judenreinnek nevezett nemzetállamba. Amikor az emberek az antiszemitizmus veszélyeiről beszélgettek Hitler hatalomra lépése előtt, illetve hatalma első éveiben, azokra a jelenségekre gondoltak, amelyektől a zsidóság mindig is szenvedett: hogy erősödni fog majd a diszkrimináció, az igazságtalanság, a bűnbakképzés, fokozódik a magabiztos, a zsidókat megvető erőszakos megfélemlítés, esetenként az alsóbbrendű, gyenge kisebbséggel szembeni kegyetlenkedés. Az antiszemitizmus akkor még nem volt egyenlő – hogyan is lehetett volna egyenlő – Auschwitzcal. A "genocídium" kifejezés csak 1942-ben született meg.

Hogy pontosan mit is jelenthetett az 1920-as években egy intelligens, Bécsben élő angol fiúnak az, hogy ő zsidó, aki nem szenvedett az antiszemitizmustól, és olyan távol állt a hagyományos judaizmus gyakorlatától és hitvallásától, hogy serdülőkoráig még azt sem tudta, hogy körül van metélve? Azt hiszem, mindössze annyit, hogy valamikor, úgy tízéves korom táján, anyámtól megtanulhattam egy pofonegyszerű elvet annak a részleteiben ma már elfeledett eseménynek a kapcsán, amikor valószínűleg az egyik bácsikám viselkedésével kapcsolatban olyan negatív megjegyzéseket tettem vagy ismételgettem, miszerint az "tipikusan zsidós". Akkor anyám nagyon határozottan a következőket mondta nekem: "Soha nem tehetsz semmi olyat, de még a látszatát is el kell kerülnöd annak, hogy olyasmit tégy, ami azt sugallhatná, hogy szégyelled, hogy zsidó vagy."

Azóta is próbálok ennek megfelelően cselekedni, pedig ez néha szinte elviselhetetlen erőfeszítést kíván Izrael kormányának tevékenysége miatt. Anyám alapelve szívfájdalommal bár, de visszatartott attól is, hogy konfessionslosnak (vallástalannak) nyilvánítsam magam tizenhárom éves koromban, amit Ausztriában a törvény lehetővé tett volna. Rám rakta továbbá egy kiejthetetlen családnév életre szóló terhét, pedig nevemet szinte spontánul átalakíthattam volna Hobsonná vagy Osbornná. Kellőképpen meghatározta, egy életre, judaizmusom természetét, és lehetővé tette, hogy "nem zsidó zsidó"-ként éljek, ahogyan azt barátom, az azóta elhunyt Isaac Deutscher megfogalmazta, és ne a legkülönbözőbb vallásos vagy nacionalista újságírók által "öngyűlölő zsidó"-nak nevezett magatartást kövessem. Nincs érzelmi elkötelezettségem egy ősi vallás gyakorlása iránt, és még ennél is kevesebb elkötelezettséget érzek a kicsi, harcias, kulturálisan lehangoló és politikailag agresszív nemzetállam iránt, amely szolidaritásomra faji alapon formál igényt. Nem kell magamra öltenem az új század fordulóján oly divatos pózt: "az áldozat" pózát sem, azét a zsidóét, aki a soára hivatkozva (ráadásul a zsidóság világszerte korábban soha nem tapasztalt és egyedülálló eredményei, sikerei és nyilvános elismertsége korszakában) kivételes igényeket támaszt a világ lelkiismeretével szemben, mondván, ő üldöztetés áldozata. A jó és a rossz, az igazságosság és az igazságtalanság nem hord etnikai jelvényt, vagy nem lenget nemzeti zászlót. És mint történész azt tapasztaltam, hogy ha a Föld lakosságának 2000-ben 0,25 százalékát alkotó népcsoportnak – melyhez születésem folytán én is tartozom – jogos igénye van arra, hogy ők a "kiválasztott" vagy különleges nép, akkor az nem azon alapul, hogy mit tettek a gettókban vagy a letelepedési övezetben, és hogy tetteiket maguk választották-e, vagy mások kényszerítették rájuk a múltban, a jelenben, és fogják majd a jövőben is. Alapja a létszámukhoz képest aránytalanul nagy és jelentős hozzájárulásuk az emberiség teljesítményéhez szerte a világon, különösen az utóbbi két évszázadban, mióta a zsidókat kiengedték a gettókból, vagy maguk döntöttek úgy, hogy kilépnek onnan. Mi, zsidók "un peuple en diaspora" (diaszpórában élő nép) vagyunk, hogy barátom, Richard Marienstras, lengyel zsidó, a francia ellenállás harcosa, a jiddis kultúra védelmezője és hazájának legismertebb Shakespeare-specialistája könyvének címét idézzem. És ha eljátszunk a gondolattal, hogy Herzl álma valóra vált, és már minden zsidó egy kicsi, független territoriális országban él, mely mindazokat kirekeszti a teljes jogú állampolgári státusból, akik nem zsidó anyáktól származnak, akkor ráébredhetünk, hogy ez a valóra vált álom nemcsak az emberiség népei számára lenne gyászos – hanem maguknak a zsidóknak is.

 

Jegyzetek

* Részlet a szerző önéletrajzi könyvéből: Interesting Times: a twentieth-century life. Penguin Allen Lane, London, 2002; Pantheon, New York, 2003. A könyv 2008 elején jelenik meg magyarul az Eszmélet Könyvtár sorozatában.

¹ Itt szándékosan használom ezeknek a városoknak a német neveit, mivel mi otthon ezeket használtuk, bár a birodalom túlnyomó részén minden településnek, még a legkisebbnek is, két vagy három neve volt.

² Nelly Hobsbawm levele húgának, Gretlnek, 1925. március 23-i keltezéssel.

³ Nelly Hobsbawm levele húgának, Greltnek, 1928. december 5-i keltezéssel.

⁴ Jelentése: zsinagóga; az ortodoxok által használt jiddis kifejezés. (A fordító megjegyzése.)