Carlos Mallorquín interjúja Geoffrey M. Hodgsonnal.

Carlos Mallorquín: Valami érdekeset vettem észre az egyetemi tanulmányaiban, mivel először matematikát és filozófiát tanult, nem pedig közgazdaságtant. Hogy is volt ez?

Geoffrey M. Hodgson: Amikor iskolába jártam, nagyon érdekelt a matematika. Elég jól ment, így elhatároztam, hogy matematikát fogok tanulni az egyetemen. Amikor azonban az egyetemre kerültem, bosszantottak a matematika korlátai és az önmagáért való formalizálásra való hajlama. Jobban kezdett érdekelni a filozófia, a politika és a közgazdaságtan.

C. M.: A korlátok a társadalmi és politikai kérdésekre értendőek?

G. M. H.: A társadalmi és politikai kérdések mindig izgattak és a tiszta matematikára való koncentrálás számomra problémává vált az egyetemen. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy átváltottam matematika és filozófia kettős szakra. Nagyon örülök, hogy mindkét tárgyat tanultam, mivel rendkívül hasznosnak érzem mindkettőt abban a fajta munkában, amit jelenleg a közgazdaságtanban művelek.

C. M.: Felfigyeltem arra, hogy középiskolai matematikát is tanított. Érdekes élmény volt?

G. M. H.: El kell mondjam, hogyan váltam középiskolai tanárrá. Alsóéves voltam az egyetemen 1965 és 68 között. Mint tudja, 67-68-ban nagy diáklázadások voltak. Ebben nagyon benne voltam politikailag, akkor marxistaként. Azonban ez a részvétel befolyásolta a diplomajegyeimet. Nem kaptam valami jó osztályzatokat az alapdiplomámra. Először úgy tűnt, nincs sok esélyem, hogy folytassam a tanulmányaimat a mester fokozatért; ezért lettem középiskolai tanár. Ez kézenfekvő megoldás volt, mivel a szüleim is középiskolai tanárok voltak. Nagyon élveztem a matematikatanítást, mivel jól átláttam a tárgy alapjait. Azonban négy év után elhatároztam, hogy megpróbálok visszajutni az egyetemi világba, hogy közgazdaságtant tanuljak, a tárgyat, amit igazán akartam. Mialatt középiskolai tanár voltam, írtam egy máig kiadatlan munkát, egy kísérletet arra, hogy matematikai alapokat hozzak a marxizmusba. Ez elég volt ahhoz, hogy a Manchesteri Egyetem vállalja a kockázatot, és felvegyen a mesterképzőbe, annak ellenére, hogy az alapdiplomám gyengén sikerült. Tehát visszatértem az egyetemre, és két évet tanultam közgazdaságtant. Meg is szereztem a mester fokozatot. Sokféle tanárom volt. Néhányan nagy hatást tettek rám. Kettejüket külön ki szeretném emelni. Először is, ott volt David Laidler¹ , aki monetarista közgazdász. Most Kanadában él. Nagyon barátságos és érdekes ember, de az elméleti kiindulópontja nagyon különbözik az enyémtől.

C. M.: Érdekes, hogy épp ő böngészte át az ön marxista érveléseit.

G. M. H.: Laidler nagyon jó tanár, a legvilágosabbak és a legjobbak egyike azok közül, akiket ismerek. Nagyon jó egyetemi alaptankönyveket írt. Kiválóan kommunikál. Jól kijöttem vele; no, nem azért, mert egyetértettünk, hanem mert mindkettőnket nagyon érdekelt a közgazdasági elmélet. Meg akartam érteni, hogyan működik a neoklasszikus közgazdaságtan. Belülről akartam megismerni és ezután kritizálni. Úgy vélem, a felszínes kritika rendkívül rossz dolog. Meg kell ismernünk azt, amit épp bírálni próbálunk.

C. M.: És ki a másik tanár?

G. M. H.: A másik nagy hatású tanárom Ian Steedman² volt. Politikailag közel állt a marxizmushoz, de független gondolkodóként. Nagy tisztelet övezte, mint a Sraffa-féle közgazdaságtan elméleti szakemberét. Számos jelentős eredményt ért el a tőkeelmélet és a nemzetközi kereskedelem elmélete terén. Rendkívül jólesett, hogy elvállalta a mester diplomadolgozatom konzulensének szerepét. A dolgozat a Sraffa-féle elemzést alkalmazta a munka-értékelméletre az úgynevezett együttes termelés esetén, azaz amikor egyszerre többfajta terméket állítunk elő. Akkor ez egy érdekes szakfeladat volt számomra. Fontos folyományai voltak. Steedman és én is arra a következtetésre jutottunk, hogy a munka-értékelmélet formalizálása nehézségekbe ütközik, részben épp az együttes termelés problémája miatt. Steedman erről az Economic Journalban publikált egy cikket 1975-ben, és egy könyvet is írt 1977-ben Marx Sraffa után címmel.³ Nagy hatású, éles, kritikus munka volt.

C. M.: A hetvenes évek közepéről beszélünk?

G. M. H.: Igen.C. M.: Még nem érkezett el akkor az intézményi közgazdaságtanhoz. Olvasott már korábban e témában? Akkoriban részt vett a szocialista közgazdászok éves konferenciáján (Conference of Socialist Economists – CSE), de amit valójában kérdezni akarok: politikailag aktív volt-e valamilyen szervezetben?G. M. H.: Akkor politikailag aktív voltam. Körülbelül 1967-től 74-ig számos marxista csoportban tevékenykedtem. Akkor ezek virágoztak, és sok közülük közel állt a trockizmushoz. Néhány ilyen csoport még mindig létezik, de ma kisebbek. Újra csatlakoztam a Munkáspárthoz 1974-ben. Először egyfajta kritikus marxista voltam, de a politikai álláspontom ezután változott. Parlamenti képviselőjelöltté váltam 1979-ben. Egy konzervatív választókerületben indultam, sikertelenül. Akkortájt aktív voltam a politikában, és beszálltam az elméleti vitákba is. Például 1977-ben írtam egy könyvet Szocializmus és parlamenti demokrácia címmel. Ez kísérlet volt arra, hogy amellett érveljek, hogy a szocialistáknak, legalábbis fejlett demokráciákban, tisztelniük kell a parlamentarizmust. Ez a könyv a hatvanas évek végi és hetvenes évek eleji szélsőségesebb politikának a kritikája volt. Nagyjából 1979-ig kettős utat jártam. Egyrészt aktív voltam a Munkáspártban, másrészt közgazdasági elméleti vitákat folytattam a Sraffa-féle elemzést alkalmazva azzal a céllal, hogy megpróbáljam eltávolítani a dogmatikus és hamis elemeket a marxista elméletből úgy, hogy közben fenntartsam a marxista elemzés néhány hathatós és lényegi elemét. Amikor marxistákkal álltam szóba, az volt a szándékom, hogy megszabadítsam a marxizmust a dogmáktól. Sosem szerettem az alaptételek dogmatikus megközelítését.

C. M.: Mikor kezdte el tanulmányozni az intézményi közgazdaságtant? Mi vitte rá? Az, hogy sok hiányosságot talált a marxizmusban politikailag és elméletileg is?

G. M. H.: 1979-ben választották Margaret Thatchert első ízben miniszterelnökké. Az volt az előérzetem, hogy Thatcher, sajnos, hosszú ideig hatalomban maradhat. A legkevésbé sem szerettem volna ellenzéki politikusi karriert befutni. Végül feladtam minden képviselői pályával kapcsolatos tervemet. Fokozatosan feladtam politikai aktivitásomat, és több időt szenteltem közgazdasági kutatásaimnak.A tudós énem egyre inkább aggódott a marxizmus akkori fejlődési iránya miatt, azokon túl, amiket már említettem. Jon Elster⁴ , John Roemer⁵ és mások elkezdték formalizálni a marxizmust a racionálisan cselekvő egyén modellje alapján. Néhányan azt hitték, hogy ez a marxizmust jól fésültté teszi, de én nagyon aggódtam. Addigra már egyébként is kialakult a véleményem a deduktív és a matematikai modellek általános korlátairól. Továbbá arra a felismerésre jutottam, hogy a racionálisan cselekvő egyénre alapozott modell a fő áram központi hiányossága. Furcsa és ijesztő volt látni, hogy marxisták is a keblükre ölelik. Ekkor más is történt. Alkalmam nyílt Amerikába menni egy évre. Így egy évig tanítottam az 1980/81-es tanévben a Bennington College-ban, Vermont államban. Edward Nell játszott kulcsszerepet abban, hogy megkapjam ezt a vendégprofesszori állást. Nell egyfajta marxista-sraffaista keynesiánus.

C. M.: Van egy nagyon jó könyve a neoklasszikus közgazdasági elmélet kritikájáról.⁶

G. M. H.: Sok könyvet írt. Bennington kis egyetem nagyon érdekes történettel. Ez az az egyetem, ahol a nagy intézményi közgazdász, Polányi Károly A nagy átalakulás című könyvének többségét papírra vetette. Polányi 1964-ben halt meg, de munkatársa, Harry Pearson⁷ még ott volt. Azért mentem Amerikába, hogy kitágítsam a látóhatáromat. Ott ismertem meg jobban a régi intézményi közgazdaságtant. Amikor 1981-ben visszatértem Amerikából, szellemi átalakuláson mentem keresztül. Bárcsak hamarabb megszabadultam volna mind a dogmatikus, mind az analitikus marxizmustól. Egyúttal kerestem a közgazdasági problémákról való gondolkodás más módját. A tudományos világban akkor eléggé elszigetelt voltam. Akkor nem voltak olyan hálózatok, amelyekhez fordulhattam volna. Állást is változtattam. A Newcastle Polytechnicre mentem, amit ma University of Northumbriának hívnak. Kitűnő munkakörülményeket biztosítottak számomra, ahol kutathattam és beleáshattam magam az intézményi közgazdaságtanba.

C. M.: Valóban, foglalkozott a demokratikus vagy parlamentáris tervezéssel, és könyvet is írt róla.

G. M. H.: Igen. A nyolcvanas években megmaradt korábbi érdeklődésem a tervezés, a munkás-részvétel, továbbá a piacok és a tervezés kapcsolata iránt. A Demokratikus gazdaság című könyvemet 1984-ben adtam ki. Elméleti kérdéseken is dolgoztam. Kutatásaim során a következő jelentős pont az 1988-ban megjelent könyvem: Közgazdaságtan és intézmények: a modern intézményi közgazdaságtan kiáltványa.⁸ Ez a könyv kísérlet az új intézményi közgazdaságtan rendszerezésének megkezdésére. Ez a neoklasszikus közgazdaságtan alapfeltevéseinek kritikája és kísérlet egy ezt felváltó megközelítés elindítására. A korai nyolcvanas években nem nagyon hivatkoztak a munkámra. Engem nem hívtak gyakran nemzetközi közgazdasági megbeszélésekre vagy kongresszusokra. 1988 után a légkör változni kezdett. Például a Nemzetközi Joseph Schumpeter Társaság 1988-ban alakult. Személyesen részt vettem az Evolúciós Politikai Gazdaságtan Európai Társaságának megalakításában 1988-ban, ami újabb kapcsolati hálót nyújtott az evolúciós és intézményi közgazdászok számára. Richard Nelson és Sidney Winter könyve, A gazdasági változások evolúciós elmélete⁹ 1982-ben jelent meg, és egyre nagyobb hatást gyakorolt. A nyolcvanas évek végére felgyorsult a mozgás. Nyitás történt, nem a közgazdaságtan tanszékeken, hanem más egyetemi területeken, mint például az üzleti iskolákban. Először ez a folyamat nem volt különösen erős Angliában, de azóta ez megváltozott. Azt vettem észre, hogy egy széles nemzetközi mozgalom részese vagyok. Összefoglalva, 1988 és 2000 között elég jelentős növekedés következett be mind az intézményi, mind az evolúciós munkák terén. De ezek közül jó néhány a közgazdasági tanszékeken kívül született. Nagy változás következett be, de még mindig van némi lehetőség a továbblépésre. Ami engem illet, elöntenek a szemináriumi és kongresszusi meghívások.

C. M.: Ezzel valószínűleg nagy vonalakban jól le tudja írni a múlt és jelen közgazdaságtanát. Hadd említsek néhány példát önnek. Az utóbbi tizenöt évben Dél-Amerikában, úgy gondolom, nem közgazdászokat képzünk, hanem jó magánkönyvelőket. Nem kétlem, hogy kitűnően használható technikákat sajátítanak el, jók matekban és könyvelésben, de nem közgazdászok. Meg tudnak oldani talányos algebrai egyenleteket, felállítani ökonometriai modelleket, de nem tanítják nekik sem a közgazdasági gondolkodás történetét, sem a filozófiát. Észlel változást?

G. M. H.: Amíg az intézményi és evolúciós közgazdaságtani aktivitás erősödött, egy ezzel ellentétes szűkülő folyamat játszódott le a közgazdaságtan tanszékeken. Ezt a változást látom az utóbbi huszonnyolc évben. Amikor 1972-ben a Manchesteri Egyetem közgazdaságtan tanszékére mentem, egyike volt a legtekintélyesebb tanszékeknek Angliában. Ennek ellenére nagyon sokrétű volt. Volt ott számos marxista, mint Pat Devine¹⁰ , David Purdy és Ian Steedman. Voltak keynesiánusok és monetaristák is. Ma nagyon mások a dolgok Manchesterben és másutt is.

C. M.: Pluralizmus?

G. M. H.: A manchesteri tanszék egyszerre volt komolyan tudományos és pluralista is. Még a monetaristák is valós problémákkal foglalkoztak. Az olyan emberek, mint David Laidler nem törődtek matematikai rejtvényekkel. Távol álltak ettől. Ő az infláció kérdését akarta megérteni és ezzel befolyásolni, megpróbálta megkeresni az oksági összefüggéseket. Ilyenfajta légkör uralkodott akkor. Sok közgazdász valós világproblémákkal foglalkozott. Ez a hozzáállás elég elterjedt volt. A hetvenes években a legjobbnak tartott közgazdasági tanszék Cambridge-ben működött, amelyet még Joan Robinson, Káldor Miklós, Piero Sraffa és a hozzájuk hasonló gondolkodásúak határoztak meg. A hetvenes évek elején a matematikai cikkek aránya is jóval kisebb volt a legjobb nemzetközi közgazdasági folyóiratokban, mint manapság.

C. M.: Valószínű, hogy nem a matematikát magát kell kérdőre vonni, hanem a mögötte húzódó feltételezést, hogy csak egyfajta érvrendszerben használhatjuk a matematikát.

G. M. H.: Ma a legtöbb közgazdaságtan tanszéken hiányzik a szellemi pluralizmus. Az utóbbi években úgy alakult, hogy a közgazdaságtan csak egyfajta megközelítést közvetít, egy alapállást arról, hogy miként kell a dolgokhoz nyúlni. Kevés a vita ennek valóságtartalmáról. Sok egyetemen egyszerűen el kell fogadni, vagy mehetsz más tanszékre.

C. M.: Hogy történt ez? A tantárgyak változtak, vagy új tanárok tűntek fel?

G. M. H.: Úgy vélem, ez globális jelenség. Számos hatóerő áll a folyamat mögött, de a legfontosabb, hogy a második világháború után az Egyesült Államok egyeduralkodóvá vált a nyilvános közgazdasági viták és az ötletgyártás terén. A háború utáni amerikai közgazdászok technokrata módon közelítettek a tárgyhoz. Mindenki más ebben az amerikai mintában próbál jobb lenni. Anglia nagyon erős közgazdaságtudományi hagyományokkal bírt a hetvenes évekig, olyan nevekkel, mint George Shackle, Káldor Miklós, Joan Robinson, John Hicks és sokan mások. Ma csak nagyon kevés kiemelkedő név van ebben az országban. Ezzel ellentétben Amerika gyorsan növelte részarányát a vezető közgazdászok tekintetében. A nyolcvanas évekre sok vezető angol közgazdász úgy érezte, hogy Amerikát követni kell, és így általános egyensúlyelméleti kérdésekkel, és a makroelmélet mikroszintű megalapozásával kezdtek foglalkozni. Most a játékelmélet a divat mindenütt. A nyomás egyazon irányba mutat, így a tárgy egyre kevésbé pluralisztikus. Továbbá a matematikai technikák alkalmazásának rögeszméje is erősödött. Az utóbbi években az angliai "kutatásértékelési eljárások" tovább erősítették ezt a folyamatot. Angliában az egyetemek pénzük jelentős részét az államtól kapják. Ennek a pénznek nagy részét a kimutatott kutatási erő alapján osztják szét. Rendszeresen értékelik a tanszékeken folyó munka színvonalát, melyet a pénzt az értékelő bizottság minősítése alapján kapják. A nyolcvanas és kilencvenes években ez az eljárás egyre fontosabbá vált. A közgazdaságtan területén az angliai közgazdászok szakmai szervezetének, a Királyi Közgazdasági Tanácsnak van döntő szava, amelyet a nyolcvanas évekre már teljesen a neoklasszikus közgazdaságtan uralt. A közgazdaságtani tanszékek csupa olyan jelzést kaptak, hogy a magasabb kutatási pontszámok eléréséhez a siker egyedüli kulcsa, ha neoklasszikus technikákat alkalmaznak. A jó besoroláshoz vezető játékelméleti és ökonometriai szakembereket kell felmutatni. A következő értékelési körben tovább szorult a hurok, mivel az emberek e jelzések mentén kezdtek el cselekedni, kialakítva egy ördögi kört. Ez kényszerűen a távlatok lassú beszűkülését vonta maga után. E folyamat az utóbbi tíz évben vészjóslóan nyilvánvalóvá vált. Ma az angliai közgazdaságtan még az amerikainál is szűkebb területet ölel fel, különösen, ha Latin-Amerikához és néhány más országhoz hasonlítjuk. Ahogy már említettem, az intézményi közgazdaságtan munkáinak nagyobb részét Angliában és másutt is a közgazdasági tanszékeken kívül végezték, például üzleti iskolákban és így tovább.

C. M.: Azt hiszem, Amerikában az intézményi közgazdaságtant politikai eszközökkel verték meg. Sok állítását nem cáfolták elméletileg. Néhányat nem lehet megvédeni, de általában nincs benne sok hézag.

G. M. H.: Az amerikai intézményi közgazdaságtan nagyon erős volt a húszas és a harmincas években, de a harmincas évekre elkezdtek széthúzni és elméletileg szétforgácsolódni. Az értelmiség hangulata gyorsan változott Amerikában. Az intézményi közgazdaságtan kiindulópontja számára többé már nem volt vonzó az ember. Az intézményi közgazdaságtan eredetileg az ösztönök pszichológiájára, evolúciós elvekre és pragmatikus filozófiára épült. De mindezek a dolgok igen divatjamúlttá váltak Amerikában a húszas évekre. Az intézményi közgazdaságtan ugyan erős mozgalom maradt a harmincas években, de elvesztette elméleti összetartását. […]A politikai befolyását tekintve az intézményi közgazdaságtan megsínylette a hidegháborút. A harmincas években művelői erősen támogatták Roosevelt New Deal-programját. Szintén igen aktívak voltak a korlátozott tervezésben, árszabályozásban, a bankrendszer intézményi átalakításában és így tovább. Nagyban kivették a részüket a kormányzati tanácsadásban, az ehhez való hozzájárulásukat eddig alábecsülték. Azonban a hidegháború és a McCarthy-korszak kezdetével nagyon nehézzé vált az amerikai intézményi közgazdászoknak ilyen elnyomó ideológiai környezetben működniük. Ezek az események hozzájárultak marginalizálódásukhoz.

C. M.: Úgy tudom, új könyvet ír, amelyben a tizenkilencedik századtól fellépő főbb szerzőket taglalja, és egyik fejezetében foglalkozik Talcott Parsonsszal is. Úgy vélem, érdekes személyiség, mivel valamilyen okból eltér a főiránytól. […]

G. M. H.: Parsons nagyon érdekes eset. Nem igazán köztudott, hogy intézményi közgazdásznak tanult Walton Hamilton és Clarence Ayres tanítványaként az Amherst College-ban Massachusetts államban. Utána a London School of Economicsra ment, doktori címét pedig Heidelbergben szerezte. Folyékonyan tudott németül, így Sombartot, Marxot és Webert eredetiben olvasta. Újra köztudatba hozta Weber nézeteit Amerikában és az angolul beszélő világban. Egyetértek magával, hogy stratégiai számítás is van pályafutásában. A Harvardra 1927-ben tért vissza, nem a szociológiai tanszékre, mert nem volt ott ilyen egészen az utóbbi időkig, hanem a közgazdasági tanszék tanáraként. A Harvard tanszéke akkor szilárd neoklasszikus alapokon állt. Ez volt a fő központja az intézményi közgazdaságtan talaján álló tanszékek bírálatának, mint a Columbia, Wisconsin és a Berkeley egyetemeké. Még Chicagóban is ott volt Frank Knight, aki gyakran nevezte magát institucionalistának. Sok vezető egyetem, a Harvard kivételével, erős intézményi közgazdaságtani elemeket tartalmazott. Szóval, Parsonsnak ebben a környezetben kellett érvényesülnie. Schumpeter szerepe is érdekes. Miután meglátogatta a Harvardot, teljes professzori állást kapott ott. Schumpeter szintén nagyon kritikusan viszonyult az intézményi közgazdaságtanhoz, legalábbis amikor Amerikában volt. De korábban Németországban némiképp szimpátiával viseltetett a történelmi iskola néhány gondolata iránt. Szóval, úgy tűnik, Schumpeter szintén hirtelen stratégiai karrierdöntést hozott, erősebben támadva az intézményi közgazdaságtant. […]

C. M.: A neoklasszikus közgazdaságtan dominanciáját mind a politikában, mind az elméletben adottnak véve úgy tűnik, nincs semmi tere, hogy beszéljünk a világban növekvő szegénységről, vagy arról, hogy esetleg valami félresikerül…

G. M. H.: Az a személyes meggyőződésem, hogy a nyomor és az egyenlőtlenség a két legfontosabb kérdés, ami az emberiség előtt áll. A kormányok hihetetlen nagy szégyene, hogy ezek a témák nem szerepelnek a legfontosabb tennivalók közt. A közgazdászok, néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve, szintén nem nagyon bíbelődnek ezekkel. Mindazonáltal az ideológiai légkör az utóbbi tíz évben változott kissé, és a közgazdászok gazdaságpolitikai értelemben nyitottabbá váltak. Ami a szakpolitikai vitákat illeti, a nyolcvanas évek a neoliberális közgazdaságtan ideológiai dominanciája miatt rossz periódus volt. A szakpolitikai viták – különösen a hidegháború 1989-es vége óta – nyitottabbak. Manapság még a neoklasszikus közgazdászok között is elég különböző nézeteket találhatunk. Például Joseph Stiglitz kritizálta a Világbank politikáját. A hidegháború vége miatt a Nyugatnak nem kell annyira védekeznie és védelmeznie a szabadpiaci gazdasági nézeteket. Így nagyobb az ideológiai választék, ellenben a nyomor és egyenlőtlenség kérdései még nem szerepelnek az elsőrendű feladatok között.

C. M.: Anélkül, hogy előreugranánk az utópia felé, úgy hiszem, utópiákat kell építenünk.

G. M. H.: Ezt részletesen tárgyaltam a legújabb könyvemben, a Közgazdaságtan és utópiában.¹¹ A századvéget használtam kiindulópontként, hogy két nagy utópiát megvizsgáljak. Az egyik a szocializmus. A szocializmus a XX. század utópiája volt. Sokan bejelentették halálát, de még mindig élő gondolat. A másik nagy utópia a liberalizmus szabad és korlátlan szabadpiaca. Nagyjából mindkét utópia megbukott.Támogatom az utópikus gondolkodást abban az értelemben, hogy szükségünk van jövőképekre. Nekünk, társadalomtudósoknak kötelességünk a választható lehetőségeket mérlegelnünk. Minden szakpolitikai kérdés megfontolása magában foglal utópikus gondolkodást. Azonban ellene vagyok az olyasfajta merev utópikus gondolkodásnak, amikor az egy rögzített menetrend teljesítését jelenti; ez jellemzi a klasszikus utópista megközelítést. Hiszek az evotópiában, a fejlődő jövőképben. Az én utópikus nézeteim azon a hiten alapszanak, hogy olyan jövőn kell gondolkodunk, amelyben nincs nyomor, nagyobb az egyenlőség, és nem következik be környezeti katasztrófa.

C. M.: Új intézményeket kell alkotnunk.

G. M. H.: Természetesen.

C. M.: A jelenlegi nemzetközi intézmények a hidegháború korszakát szolgálták, nincs mentség további létezésükre.

G. M. H.: Az új globális intézmények építése nagy problémákat vet fel. Azonban ez az egyik nagy téma a XXI. század feladatlistáján. Világos, hogy a nemzeti kormányok egyedül nem képesek a fő globális kérdések kezelésére. Kibővített együttműködésre van szükségünk, és/vagy nemzetek feletti intézményekre. Sok ilyen intézmény, mint a Világbank és a Valutaalap, megbukott a múltban. De néhány globális intézmény léte kulcskérdés, hogy megfelelő rendszereket hozzunk létre a katasztrófák megakadályozásának segítésére és az égető problémák kezelésére.(Eredeti megjelenés spanyolul: Este Pais, Mexico, 2001. március; illetve Carlos Mallorquin [szerk.]: La economía entre-vista. UCM, Mexico, 2003, 23-40.)

 (Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

¹ Például: Monetarism, microfoundations and the theory of monetary policy. University of Western Ontario, 1988; és Taking money seriously and other essays. Massachusetts Institute of Technology, 1990.

² Többek között: The value controversy. New Left Books, London, 1981; Fundamental issues in trade theory. St. Martin, New York, 1979.

³ Ian Steedman: Marx after Sraffa. New Left Books, London, 1977.

⁴ Többek között: Making sense of Marx. Cambridge University Press, 1985.

⁵ Például: John Roemer (ed.): Analytical Marxism. Cambridge University Press, 1986.

⁶ E. Nell – Martin Hollis: Rational Economic Man. Cambridge University Press, 1975.

⁷ Például: Trade and Markets in the Early Empires. The Free Press Glencoe, 1957.

⁸ G. M. Hodgson: Economics and Institutions. University of Pennsylvania Press, 1988.

⁹ Richard Nelson – Sidney Winter: An Evolutionary Theory of Economic Change. 1988.

¹⁰ Lásd a vele készített interjút az Eszmélet 31. számában, 53-58.

¹¹ G. M. Hodgson: Economics and Utopia. Routledge, London – New York, 1999.