A "chicagói fiúk" vezéralakjának, Milton Friedmannek Pinochetnél tett baráti látogatása korántsem volt csupán elszigetelt epizód. A chicagói egyetem – állami támogatással – már az 50-es években megkezdte a piaci fanatikus közgazdászkáderek kinevelését Latin-Amerika számára. E káderek segítségével vált Pinochet Chiléje a neoliberális modell első mintapéldányává, amelyből aztán a reagani ellenforradalom is ihletet merített. Friedman és más újkonzervatív teoretikusok arra törekedtek, hogy új jelentést adjanak a szabadság fogalmának, és ezzel hozzájárultak a szabadpiaci diktatúra szalonképessé tételéhez.

Milton Friedman nem sejtette, hogy 1975-ös hatnapos chilei látogatása oly sok vitát vált majd ki. Egy chilei közgazdászcsoport hívta meg, amelynek tagjai a megelőző évtizedekben a Chicagói Egyetemen, Friedman egyik kollégájánál, Arnold Harbergernél tanultak. A "chicagói fiúk" két évvel Allende megdöntése után kezdtek komoly befolyásra szert tenni Augusto Pinochet tábornok katonai kormányában, miután a diktatúra képtelen volt megfékezni az inflációt. Javaslatuk lényege a Friedman által "sokkterápiának" vagy "sokkprogramnak" nevezett intézkedéscsomag volt – azonnal leállítani a költségvetési deficit bankópréssel történő finanszírozását, 20-25%-kal lefaragni a költségvetési kiadásokat, megszüntetni a bér- és árkontrollt, privatizálni az állami iparvállalatokat, valamint deregulálni a tőkepiacokat. "Tökéletes szabadkereskedelem", javasolta Friedman.

Friedman és Harberger azért repült Chilébe, hogy segítsen a tervet "eladni" a katonai juntának, amely a szabad vállalkozás absztrakt eszméjének elszánt védelmezésével párhuzamosan mégiscsak hajlott a korporatizmusra és a jelentős állami szektor fenntartására. Friedman tartott egy sor előadást, és negyvenöt percig személyesen is beszélt Pinochettel. Ennek során a tábornok "igazából nagyon keveset árult el akár saját, akár a kormánya valódi szándékairól". Ugyanakkor Friedman megjegyezte, hogy a chileiek tízezreinek megkínzásáért felelős diktátor láthatóan "rokonszenvvel viseltetett a sokkterápia gondolata iránt".

Friedmant hazaérkezésekor viharos tiltakozás fogadta, amelyet csak tovább erősített a Newsweek kolumnistájaként szerzett hírneve, valamint azok a folytatódó leleplezések, amelyek feltárták Washington és az amerikai nagyvállalatok tevőleges szerepét Allende megdöntésében. Az Allende-féle "demokratikus út a szocializmushoz" destabilizálására nem csupán Nixon, a CIA és az ITT szőtt terveket más vállalatokkal karöltve, hanem most már a Chicagói Egyetem ismert közgazdásza is, akinek a szabadpiac csodáiról szóló térítő tevékenységét a Bechtel, a Pepsico, a Getty, a Pfizer, a General Motors, a W. R. Grace és a Fireston oly bőkezűen támogatta – most, íme, ő is tanácsokat oszt az Allendét elsöprő diktátornak, hogyan tegye fel a koronát ellenforradalmára – a Chile szegényeinek körében rakétasebességgel növekvő munkanélküliség árán. A New York Times megállapította, hogy Friedman "a junta gazdaságpolitikájának vezérlő csillaga", miközben Anthony Lewis, a lap cikkírója feltette a kérdést: "Kell-e a tiszta chicagói gazdaságelmélet szerzőinek felelősséget érezniük amiatt, ha elméletük Chilében kizárólag elnyomás révén ültethető át a gyakorlatba?"

A Chicagói Egyetemen a Spartacus Ifjúsági Liga (Spartacus Youth League) felesküdött, hogy "leleplezéssel és tiltakozással kiüldözi Friedmant az egyetemről", míg a diákönkormányzat, az akkoriban épp az USA Chilében elkövetett bűntetteit vizsgáló Church-bizottsági¹ meghallgatások mintájára, összehívta a "Friedman/Harbinger-ügyet Vizsgáló Bizottságot". Szerte a sajtóban Friedman nevét a "drákói" és "sokk-" jelzőkkel társították, miközben kicsi, ám kitartó tiltakozó akciókkal zaklatták a professzort nyilvános fellépésein.

Maga Friedman a különféle szerkesztőknek és becsmérlőiknek írt leveleiben kicsinyíteni igyekezett saját, Chilében játszott szerepét, miközben Harbingerre mutogatott, mint aki közvetlenebbül részt vett a chilei közgazdászok kinevelésében. Habár védekező pozícióba szorult, mégis kedvét lelte a körülötte zajló vitában, illetve azokban az izgalmas jelenetekben, amelyek során konyhákon és hátsó bejáratokon keresztül csempészték be különféle fellépései során, hogy elkerülhesse a tiltakozókkal való találkozást. Élvezettel leplezte le a "liberális mccarthyzmus" kettős mércéjét, rámutatva, hogy senki se tiltakozott, mikor a vörös Kínának, a Szovjetuniónak vagy Jugoszláviának adott hasonló tanácsokat. Midőn Friedman visszaidézte azt az epizódot, amikor egy tiltakozót, aki azt kiabálta, hogy "le a kapitalizmussal, szabadságot Chilének", úgy kellett kivonszolni a Nobel-díj-kiosztó ünnepségről, kárörömmel jegyezte meg, hogy az akció visszafelé sült el, hisz a díjátadáson kétszer olyan hosszú ovációt kapott, mint a többi díjazott.

Friedman azzal védte Pinochettel való kapcsolatát, hogy ha Allendét engedték volna hatalmon maradni, a chileieknek "ezrek kiirtását, esetleges tömeges éhínséget […] kínzásokat és jogtalan bebörtönzést" kellett volna elszenvedniük. Csakhogy éppenséggel ezrek lemészárlása, tömeges éhezés, kínzások és jogtalan bebörtönzés zajlott Chilében pontosan akkor, amikor a chicagói közgazdász Pinochet védelmére kelt. Allende pontosan azért bukott el, mert nem volt hajlandó elárulni Chile hosszú múltra visszatekintő demokratikus hagyományát, és bevezetni a hadiállapotot. Friedman mégis makacsul ragaszkodott álláspontjához, miszerint a katonai junta "több mozgásteret adott az egyéni kezdeményezésnek és a magánszférának", így nagyobb "esélyt adott a demokratikus társadalom visszatérésének". Ez csupán szabványszöveg volt persze, de lehetővé tette Friedmannek, hogy újfent kinyilatkoztathassa nézetét a kapitalizmus és a szabadság viszonyáról.

Pinochet és Friedman bírálói számára Chile annak bizonyítéka volt, hogy a chicagói iskola által javasolt piaci abszolutizmus kizárólag elnyomás révén vezethető be. Friedman a szabadság fogalmának újradefiniálásával vágott vissza. A második világháborút követő konszenzussal szemben, amely szerint a politikai szabadságnak feltétele egy bizonyos fokú szociális kiegyenlítés, Friedman azt hajtogatta, hogy "a gazdasági szabadság alapvető feltétele a politikai szabadságnak". A "kapitalizmus és szabadság" egyenlővé tétele, nem pedig monetarista teorémái jelentették Friedman legnagyobb hozzájárulását a konzervativizmus rehabilitációjához a 70-es években. Míg a New Deal előtti konzervatívok a társadalmi hierarchia, a privilégiumok és a rend védelmezőiként szálltak harcba, addig a második világháború utáni konzervatívok a szabadpiacot ünnepelték, mint a kreativitás és a szabadság legfőbb biztosítékát. Ez a formula áll a jelenkori konzervatív mozgalom tengelyében, miután a főáram politikusainak és véleményformálóinak körében egyfajta közmegegyezéssé vált. Ugyanígy ez a tézis képezi a Bush-féle Nemzetbiztonsági Stratégia alapját, amely a "gazdasági szabadságot" kétszer olyan gyakran említi, mint a "politikai szabadságot".

Chilei tartózkodása alatt Friedman beszédet mondott "A törékeny szabadság" címmel, amelyben azt ecsetelte, miképpen "járult hozzá a jóléti állam felemelkedése a szabad társadalom lerombolásához". Azzal érvelt, hogy Chile nehézségei "szinte teljes mértékben a kollektivizmus, a szocializmus és a jóléti állam irányába tartó negyvenéves trendnek tulajdonítható […] egy olyan irányvonalnak, amely nem szabadsághoz, hanem kényszerhez vezet". Úgy vélte, a Pinochet-rezsim fordulópontot jelentett ebben az elhúzódó folyamatban, széttépte a hamis demokratikus burkot, hogy elérje az igazi szabadság belső lényegét. "A probléma eredete nem mai keletű", írta Friedman Pinochetnek egy későbbi levelében, hanem "a szocializmus felé irányuló, negyven évvel ezelőtt kezdődött trendből következik, és az Allende-rezsim alatt érte el logikus – és rettentő – végpontját". Magasztalta a tábornokot, amiért visszaterelte Chilét "a helyes ösvényre" azzal "a számos intézkedéssel, amelyet Ön megvalósított e trend visszafordítása érdekében".

Friedman megértette, hogy ez egy hosszú harc lesz, és e chilei csatához az első újoncokat valójában már évtizedekkel korábban besorozták. A Chicagói Egyetem az USA kormánya Point Four külföldi segélyprogramjának és a Rockefeller Alapítványnak a finanszírozásával már az 50-es évek közepén Chile katolikus és állami egyetemeivel közös tanulmányi programokat indított. 1957 és 1970 között mintegy száz kiválasztott hallgató kapott alapos, gyakorlati képzést, először egy chilei ösztöndíj-program, majd chicagói posztgraduális tanulmányok formájában. Friedman és kollégái ugyan elvi alapon ellenezték az ilyesfajta fejlesztési célú bőkezűséget, piactorzító hatásúnak titulálva azokat, mégis felmarkolták a felkínált pénzeket, amelyek tanszékük graduális programját finanszírozták. Ám ebben idealisztikusabb megfontolások is szerepet játszottak.

Az 50-es évektől kezdődően Latin-Amerika, különösképpen pedig a déli országok, Argentína, Chile és Brazília, a fejlődés-gazdaságtan (developmentalizmus) kísérleti laboratóriumaivá váltak. Számos társadalomtudós, például az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottságának (ECLA) igazgatója, Raúl Prebisch, más társadalomtudósokkal egyetemben a keynesianizmust – vagyis a John Maynard Keynes által kidolgozott, a világháború után uralkodóvá vált, az állam aktív piacbefolyásoló szerepét szorgalmazó közgazdasági paradigmát – az infláció és a munkanélküliség ciklikus ingadozásainak szabályozásán túl a nemzetközi kereskedelem területére is kiterjesztette. Prebisch és más latin-amerikai közgazdászok úgy vélték, hogy a krónikus infláció nem az adott ország felelőtlen monetáris politikájának, hanem azoknak a mély strukturális egyenlőtlenségeknek a tünete, amelyek a világgazdaságot fejlett és alulfejlett világra osztják. A nyersanyagpiacok ingatag volta és a tőkekihelyezések megszilárdítják az első világ előnyös és a harmadik világ hátrányos helyzetét. A közgazdászok és a politikusok ez idő tájt politikai hovatartozástól függetlenül elfogadták az állami tervezés, az állami szabályozás és intervenció szükségességét. E gondolkodásmód nem csupán a fejlődő országok gazdaságpolitikájában volt meghatározó, de az ENSZ és a Világbank folyosóin és konferenciatermeiben is ezeket az eszméket visszhangozták, csakúgy, mint az el nem kötelezett országok 1973-as, Új Nemzetközi Gazdasági Rendet meghirdető felhívásában.

A chicagói iskola szemében ez az Új Gazdasági Rend maga volt a pokol víziója, a roosevelti New Deal egész világra való kiterjesztése. Valóságos bombatámadásként hatott azokra, akik hazai terepen régóta hadakoztak a keynesianizmus ellen, és most azt látták, hogy Keynes tekintélye kezd globálissá válni. A chilei tanulmányi program épp e vízió visszaszorítása jegyében jött létre. "A chilei egyetem közgazdászai inkább Keynes és Prebisch, semmint Marx követői […] a chicagói befolyás egy harmadik alapvető nézőpontot, a korszerű »piacgazdaságtan« nézőpontját emeli a chileiek látóterébe", írta William Benton, a Chicagói Egyetem korábbi elnöke, az amerikai külügyminisztérium határon túli képzési programjainak igazgatója.

A programon részt vevő diákok nem csupán alapos klasszikus közgazdaságtani képzettséggel tértek vissza Chilébe, hanem azzal az égő vággyal, hogy elvigyék az igaz hitet a tudatlan földekre. Megtisztították saját egyetemeik közgazdaságtani tanszékeit a developmentalistáktól, és szabadpiac-párti intézeteket és agytrösztöket hoztak létre – például a Társadalmi és Gazdasági Tanulmányok Központját, valamint a Szabadság és Fejlődés Alapítványt -, amelyeket, egyesült államokbeli társintézeteikhez hasonlóan, nagyvállalati pénzekkel finanszíroztak. E szervezetek kontinentális léptékben gondolkoztak saját küldetésükről, és – Ernesto Fontaine egykori chicagói diák szavaival – felesküdtek arra, hogy "terjeszkednek szerte Latin-Amerikában, szembehelyezkednek azokkal az ideológiai pozíciókkal, amelyek akadályozták a szabadságot, és állandósították az elmaradottságot".

A tanulmányi program, amely argentin egyetemekről is vett fel diákokat, jól szemlélteti az Egyesült Államok nyilvános és magándiplomáciájának kiszámíthatatlanságát, igazodását az amerikai társadalomban versengő hatalmi érdekek mindenkori erőviszonyaihoz. Ugyanabban az időben, amikor Kennedy a Szövetség a Haladásért reformkapitalizmusát szorgalmazta, egyszersmind kiképezte és finanszírozta azokat a személyeket és intézményeket is, amelyek létrehozták a kontinensen a halálosztagok sűrű hálózatát. Ugyanakkor, amikor a Chase Manhattan, a Chemical, a Manufacturers Hanover és a Morgan Guaranty a Trilaterális Bizottságon keresztül egy békülékenyebb gazdaságpolitikát szorgalmazott a harmadik világ irányában, egyben megtagadták a hitelt Chilétől azért, hogy – a Nixon által adott irányelvnek megfelelően – a chilei gazdaság "felsikoltson". És ugyanabban az időben, amikor az összes amerikai elnök, Trumantól Nixonig, keblére ölelte a keynesianizmust, a Chicagói Egyetem közgazdaságtani tanszéke, az amerikai kormány pénzügyi támogatásával, a piaci őrület hittani központjává alakult, amely a latin-amerikai közgazdászok egy egész generációját indoktrinálta annak érdekében, hogy egy nemzetközi szabadpiaci felkelés élére álljanak.

Ám a 60-as és 70-es évek folyamán úgy tűnt, ez a forradalom a végtelenségig halasztódik. A 60-as évek végén a chicagói fiúk készítették elő az Allendével szemben induló jelölt platformját, amely sok olyan javaslatot tartalmazott, amelyet aztán végül Pinochet valósított meg. De Allende megnyerte a választást, úgyhogy Chilének várnia kellett. Közben a brazil katonai junta, amely 1964-ben vette át a hatalmat, 1973-ban meghívta Friedmant tanácsadónak, és egy darabig meg is fogadta a tanácsokat. Súlyos recesszió és égbeszökő munkanélküliség volt az eredmény. Friedman a "sokkterápia" eme első alkalmazását "gazdasági csoda"-ként reklámozta. A tábornokok azonban – a jelek szerint bölcsen – visszakoztak, visszatértek az iparosítás államvezérelt programjához, amely, noha nem tudta megfékezni az inflációt, képes volt csökkenteni a munkanélküliséget, ezenkívül lefektette Brazília jelenlegi latin-amerikai gazdasági dominanciájának alapjait. Eleinte Richard Nixon is ígéretesnek tűnt Friedmanék számára, de aztán felemelte a vámokat, bér- és árkontrollt vezetett be, majd pedig, már az 1972-es választásra kacsintgatva, keynesiánusnak nyilvánította magát, és megnyitotta a pénzcsapot. Nixon "óriási csalódás" volt, emlékezett vissza később Friedman.

Így aztán Pinochet maradt az egyetlen jelölt; nem épp a legtiszteletreméltóbb karakter, ám legalább hajlandó volt jó messzire elmenni. Chile vált a Business Week szerint az infláció monetáris kontrollon keresztül történő megszelídítésének "kísérleti laboratóriumává", amely a Barrons szerint "a legutóbbi idők legfontosabb változtatásait hajtotta végbe a fejlődő világban". Az amerikai közgazdászok irkálhatnak ugyan "értekezéseket" arról, "hogyan kellene működnie a világnak, de egy másik ország az, amelyik mindezt átülteti a gyakorlatba".

Egy hónappal Friedman látogatását követően a chilei junta kijelentette, hogy az inflációt "bármi áron" meg kell állítani. A rezsim 27%-kal csökkentette a kormányzati kiadásokat, gyakorlatilag bezárta a nemzeti pénzjegynyomdát, bankjegyek sokaságát vetette tűzre. Az állam kivonult a bankrendszerből, és deregulálta a pénzügyi szektort, többek közt eltörölte a kamatszabályozást. Leszállította az importvámokat, felszabadította több mint kétezer termék árát, és eltörölte a külföldi tőkebefektetésekkel kapcsolatos korlátozásokat. Pinochet egy sor olyan, a szomszédos országokkal kötött egyezmény alól kivonta Chilét, amely a regionális szintű iparosítás elősegítését célozta, és ezáltal országát a Latin-Amerikába beözönlő olcsó termékek kapujává tette. Állami alkalmazottak tízezrei veszítették el állásukat, miután a kormányzat a magánszektor javára történő vagyonátcsoportosítás látványos aktusa során kiárusított mintegy négyszáz állami iparvállalatot. A multinacionális vállalatoknak nemcsak azt a jogot adták meg, hogy nyereségük száz százalékát repatriálják, hanem még az árfolyamot is garantálták, amelyen ezt a repatriálást végrehajthatták. A befektetői bizalom érdekében az escudo árfolyamát rögzítették a dollárhoz. Négy éven belül nem csupán az Allende alatt kisajátított, hanem még az Allende előtt kormányzó Szövetség a Haladásért által végrehajtott földreformban érintett vagyon közel 30%-át is visszaadták a korábbi tulajdonosoknak. Az új törvények a munkaerőt úgy kezelték, mint bármely más árut, elsöpörve négy évtized progresszív szakszervezeti törvénykezését. Privatizálták az egészségügyet, csakúgy, mint az állami nyugdíjalapot.

A bruttó nemzeti össztermék (GNP) 13%-kal zsugorodott, az ipari termelés 28%-kal esett vissza, a vásárlóerő 40%-ot zuhant 1970-es szintjéhez viszonyítva. Az egyik hazai tulajdonú vállalkozás a másik után ment csődbe. Megugrott a munkanélküliség.

De 1978-ra a gazdaság magához tért, és 1978 és 1981 között 32%-os növekedést produkált. Habár a bérszínvonal az egy évtizeddel korábbi szintnél mintegy 20%-kal alacsonyabb szinten maradt, az egy főre jutó jövedelem ismét növekedni kezdett. Talán még jobb indikátora a haladásnak, hogy a kínzások és a jogszerűtlen kivégzések száma csökkenni kezdett. Visszamenőleg azonban már világos, hogy a chicagói közgazdászok, bármennyire is magasztalták őket a háromévnyi gazdasági növekedésért, csupán egy új összeomlás útjára vezették Chilét. A gazdasági fellendülés a pénzügyi rendszer liberalizációjának és a rákövetkező masszív külföldi tőkebefektetéseknek volt a következménye. Mint kiderült, a tőkebeáramlás elszabadult spekulációba, a bankszektor monopolizációjába és nagyarányú hitelfelvételbe torkollott. A beözönlő tőkemennyiség egy rövid időre lehetővé tette a rögzített árfolyam fenntartását. De a magánadósság drasztikus növekedése – az 1978-as 2 Mrd dollárról az 1982-es 14 Mrd dollárra – ellenállhatatlan nyomást gyakorolt a chilei valutára. A felértékelődő amerikai dollárhoz rögzített escudo értéke immár mesterségesen magas volt, ami az olcsó import növekvő áradatát idézte elő. Míg a fogyasztók a hitelliberalizációt kihasználva tv-készüléket, autót és más nagy értékű cikkeket vásároltak, addig a megtakarítások elolvadtak, nőtt az eladósodottság, esett az export, és felfúvódott a külkereskedelmi hiány.

1982-re a dolgok szétestek. Zuhantak a rézárak, felgyorsítva a kereskedelmi deficit növekedését. A GDP 15%-kal esett az ipari termelés gyors összezsugorodásától kísérve. Megháromszorozódott a csődök száma, a munkanélküliségi ráta elérte a 30%-ot. Korábbi fogadkozásai ellenére Pinochet végül leértékelte az escudót, szörnyű csapást mérve ezzel a szegényebb chileiekre, akik a liberalizált hitelrendszert kihasználva dollárhiteleket vettek fel, vagy escudóban tartották megtakarításaikat. A jegybank tartalékai 45%-át elvesztette, míg a magánbankrendszer összeomlott. A válság arra kényszerítette az államot, hogy leporoljon egyes, még Allende alatt született törvényeket, és állami tulajdonba vegye a bankrendszer közel 70%-át, valamint újra életbe léptesse a pénzügyek, az ipar, az árak és a bérek kontrollját. Pinochet, miután az IMF-hez fordult pénzügyi segítségért, nyilvánosan garantálta, hogy kielégítik a külföldi hitelezőket és bankokat.

De az 1982-es válság előtt ott voltak az 1978 és 1981 közti aranyévek. Ahogy Allende időszakában a nemzetközi baloldal sereglett Chilébe, úgy vált Pinochet alatt az ország a szabadpiaci jobboldal Mekkájává. Közgazdászok, politikatudósok és újságírók jöttek el, hogy első kézből lehessenek tanúi a "csodának", Chilét széles körben követendő modellként felmutatva a világnak. Európai és amerikai bankok képviselői csapatostul gyűltek össze Santiagóban, és az eretnek Allende idején elzárt hitelcsapok helyreállításával tisztelegtek Pinochetnek. A Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank a felelősségteljes viselkedés mintaképeként dicsőítette Chilét, és 1976 és 1986 között negyvenhat ízben folyósított hitelt az ország számára összesen 3,1 Mrd dollár értékben.

A pénzembereken felül jobboldali aktivisták utaztak Chilébe, hogy kimutassák szolidaritásukat a Pinochet-rezsimmel. A National Review kiadója, William Rusher, más káderekkel együtt, akik Reagan 1976-os és 1980-as elnökjelöltségért folytatott kampányai körül sertepertéltek, megszervezték az Amerikai-Chilei Tanácsot, egy szolidaritási bizottságot, amelynek célja a Pinochettel kapcsolatos kritikus hangú amerikai sajtótudósítások ellensúlyozása volt. "Senkivel sem találkoztam a chilei rendszer ellenzői körében – írta Rusher 1978-as zarándokútját követően -, aki elhinné, hogy a chilei kormány kínzást alkalmaz." Ami pedig a radikális szabadpiaci politika által okozott "ideiglenes emberi kényelmetlenségérzést" illeti, Rusher úgy vélte, hogy "egy bizonyos fokú nélkülözés ma, a holnapi sokkal egészségesebb társadalom érdekében, nem elviselhetetlen és nem is szükségképpen elítélendő".

Friedrich von Hayek, a Chicagói Egyetem Ausztriából bevándorolt professzora, aki 1944-es Út a szolgasághoz című könyvében ki merte jelenteni, hogy az állami tervezés nem "szabadságot és prosperitást", hanem "jobbágyságot és nyomorúságot" eredményez, több ízben meglátogatta Pinochet Chiléjét. Olyannyira el volt ragadtatva, hogy még a híres Mont Pélérin Társaságban is tartott egy előadást. Még Thatchernek is Chilét ajánlotta modellként szabadpiaci forradalmához. A miniszterelnök Chile 1982-es pénzügyi összeomlásának mélypontján egyetértett abban, hogy Chile "figyelemreméltó sikerként" értékelhető, de úgy vélte, hogy Nagy-Britannia "demokratikus intézményei és az állampolgári beleegyezés szükségessége" miatt Pinochet "egyes intézkedései felettébb elfogadhatatlanok" lennének Nagy-Britanniában.

Friedmanhez hasonlóan Hayek is az igazi szabadság földi megtestesülését látta Pinochetben, aki csupán egy "átmeneti időszakra" fog diktátorként uralkodni, ami ahhoz szükséges, hogy visszagöngyölítsék a több évtizednyi állami reguláció örökségét. "Személy szerint", mondta Hayek egy chilei újságírónak, "előnyben részesítem a liberális diktatúrát az olyan demokratikus kormányzattal szemben, amelyből hiányzik a liberalizmus". Egy London Timesnak írt levelében védelmébe vette a juntát, kijelentve, hogy nem találkozott "egy árva személlyel sem, aki ne értett volna egyet azzal, hogy a személy szabadsága jóval nagyobb Pinochet alatt, mint Allende idejében". Természetesen a kivégzettek ezrei és a megkínzottak tízezrei hallgattak.

Hayek chicagói kollégájának, Milton Friedmannek jutott a neheze, de valójában Hayek volt Chile kapitalista keresztes lovagjainak igazi ihletadója. Hayek volt az, aki úgy jellemezte Allende rezsimjét, mint átmenetet Chile háború utáni jóléti állami berendezkedése és egy képzeletbeli totalitárius jövő között. Ennek megfelelően a junta terrorját azzal igazolta, hogy nem csupán ahhoz szükséges, hogy megakadályozzák vele Chile sztálinista gulággá alakítását, hanem ahhoz is, hogy eltöröljék ötven év vámjait, támogatásait, tőkekontrollját, munkaügyi törvénykezését és szociális jóléti rendelkezéseit – Sergio De Castro pénzügyminiszter megfogalmazása szerint "fél évszázadnyi hibát", amely Chilét a szolgaság útjára vezette."

Számunkra ez egy forradalom volt", mondta Miguel Kast kormányzati közgazdász, az Opus Dei² tagja, Hayeknak és Michael Novaknak, az American Enterprise Institute³ "teológusának" követője. A chicagói közgazdászok nekiláttak, hogy radikálisan és azonnal átalakítsák a chilei társadalom "alapzatát", és eltöröljék az "áldemokráciát" (1973 előtt Chile volt az egyik leghosszabb ideje funkcionáló alkotmányos demokrácia az egész amerikai kontinensen).

Míg Friedman Pinochet védelmében célzott arra, hogy a gazdasági szabadság fölötte áll a politikai szabadságnak, addig a chicagói csoport e fontossági sorrendet bebetonozta az 1980-as új chilei alkotmányban – ezt az alkotmányt, Hayek 1960-as értekezése után, "a szabadság alkotmányának" nevezték. Az alkotmány a gazdasági szabadságot és a politikai tekintélyelvűséget mint egymást kiegészítő minőségeket szentesítette. A Pinochetéhez hasonló erős végrehajtó hatalmat nem csupán a társadalom átformálásának szükségességével igazolta, hanem kinyilvánította, hogy ezt a hatalmat mindaddig fenn kell tartani, amíg végbe nem megy a "chilei mentalitás átalakulása". A chileieket hosszú időn keresztül "gyengeségre nevelték", jelentette ki a központi bank elnöke, és kemény kézre volt szükség, hogy "megerősítse őket". Maga a piac viszi véghez ezt az átnevelést. Amikor José Toribio Merino admirálist, a junta tagját megkérdezték a tömeges csődök társadalmi következményeiről, azt felelte: "Ilyen a gazdasági élet. Vadak dzsungele; aki képes megölni a körülötte levőket, az meg is öli őket. Ez a valóság."

De ameddig a tiszta versenynek és kockázatvállalásnak ez a vad nirvánája teljesen meg nem valósul, addig diktatúrára van szükség, hogy rákényszerítse a chileieket a fogyasztói társadalom, az individualizmus és az inkább passzív, mint aktív demokrácia értékeire. "A demokrácia nem önmagában való cél" – mondta Pinochet egy 1979-es, két Friedman-tanítvány által írott beszédében -, hanem csak egy eszköz, amely hozzásegít a valóban "szabad társadalomhoz", amely megvédi az abszolút gazdasági szabadságot. Friedman még vacillált kapitalizmus és diktatúra viszonyát illetően, egykori tanítványai viszont következetesek voltak: "Egy személy valóságos szabadságát csak egy autoriter rezsim képes szavatolni, amely mindenki számára azonos szabályokat érvényesít", mondta de Castro pénzügyminiszter. "A közvélemény – ismerte el – nagymértékben ellenünk van, ezért szükségünk van egy erős személyiségre, aki fenntartja ezt a politikát."

Jeane Kirkpatrick⁴ egyike volt azoknak, akik Chilébe utaztak, hogy tiszteletüket tegyék az úttörőnek, és magasztalják Pinochet gazdasági kezdeményezéseit. "A chilei gazdaság óriási siker – mondta a nagykövet -, ezt mindenki tudja, vagy tudnia kéne." Röviddel Reagan 1981-es elnöki beiktatása után rábízták a feladatot, hogy "teljes mértékben normalizálja [Washington] kapcsolatait Chilével, a további kellemes együttműködés érdekében". A normalizálás részét képezte a gazdasági szankciók és fegyverszállítási korlátozások megszüntetése, illetőleg Carter "diszkriminatív" emberjogi politikai lépéseinek érvénytelenítése. Mindeme kellemességekhez ugyanakkor nem tartozott hozzá az eltűntek hozzátartozóival való találkozás, a vezető ellenzéki személyiségek nemrég végrehajtott deportálásának kommentálása, vagy az, hogy Pinochetet felelőssé tegyék Orlando Leteliernek, Allende amerikai nagykövetének haláláért, akit 1976-ban Washington D.C. kellős közepén autóba rejtett bombával likvidáltak. Kirkpatrick ragaszkodott hozzá, hogy mindezeket a kérdéseket "csendes diplomáciával" kell rendezni.

Félretéve a vallással, faji kérdésekkel és szexualitással kapcsolatos küzdelmeket, amelyek az amerikai politika sajátos arculatát eredményezik, az Új Jobboldal Chilében valósította meg először a demokráciának gazdasági szabadságként és a végrehajtó hatalom helyreállításaként való újradefiniálását. Pinochet szilárd kormányzása alatt az ország, a Chicagóban végzett prominens Cristián Larroulet szerint, "a szabad társadalmi rendre alapozott kormányzatra irányuló világtendencia úttörője" lett. Chile privatizált nyugdíjrendszere például jelenleg modellként szolgál az amerikai társadalombiztosítás átalakításához, miután ezzel kapcsolatban 1997-ben Bush konzultált José Piñera chilei közgazdásszal, mellesleg szintén egykori chicagói diákkal. Pinochet "úgy érezte, történelmet csinál; Reagan és Thatcher előtt akart járni", mondta Piñera.

Friedman is az élcsapat tagjaként tekintett magára. "Minden generációban kell lennie valakinek, aki teljesen végigmegy az úton, és én ezért hiszek abban, amiben hiszek", idézi Friedmant a New York Times a róla írott hízelgő hangú nekrológban, amely ugyanakkor egyetlen szót sem vesztegetett Friedman chilei szerepére.

És valóban, mindketten úttörők voltak, egy szép, irgalmatlan új világ hírnökei. De ahhoz, hogy Pinochet forradalma szétterjedjen szerte Latin-Amerikában, először meg kellett hódítania az Egyesült Államokat. Így hát miközben a diktátor – Eduardo Galeano uruguayi író metsző fogalmazásában – "megkínozta az embereket azért, hogy az árak szabadok lehessenek", már javában folyt a Ronald Reagan mögött felsorakozó lázadók erőgyűjtése.

Jelenleg Pinochet házi őrizetben van az ő sajátos kivitelezésű "sokkterápiája" miatt,⁵ Friedman pedig halott. De az általuk megteremtett világ még megvan, egyre groteszkebb formát öltve. Ami 1975-ben Chilében szélsőségnek tűnt, mára normává lett az Egyesült Államokban: egy társadalom, ahol teljes mértékben a piac definiálja az emberi megvalósulást, és amelyben a kormányzat a szabadság nevében kínoz.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzetek

A cikk A birodalom műhelye: Latin-Amerika, az Egyesült Államok és az új imperializmus felemelkedése című könyv egyik részlete.

¹ A Frank Church demokrata szenátor vezetésével felállt szenátusi bizottságról van szó, amely az amerikai titkosszolgálatok (FBI, CIA) Kubában, Kongóban, Chilében, Vietnamban és másutt folytatott illegális akciói tárgyában folytatott vizsgálatokat 1975-76 folyamán. (A ford.)

² 1928-ban alakult katolikus szervezet, amely egyebek mellett a spanyol Franco-diktatúrához fűződő bensőséges viszonyáról ismert. (A ford.)

³ Az amerikai szabadpiaci jobboldal egyik agytrösztje. (A ford.)

⁴ Amerikai diplomata, a 80-as évek első felében Reagan ENSZ-nagykövete, az antikommunista diktatúrák amerikai támogatását nyíltan szorgalmazó ún. Kirkpatrick-doktrína megfogalmazója. (A ford.)

⁵ A cikk Pinochet halála előtt kb. egy hónappal jelent meg először a Counterpunch című internetes újságban. (A ford.)