Az Eszmélet e száma erős „női blokkal" jelenik meg. A közölt tanulmányok egyrészt tárgyalják a társadalmi nemekkel foglalkozó politikák és tudományok intézményesítési folyamatait a kelet-közép-európai térségben, illetve rákérdeznek arra, hogy ez a fejlődés miért párosul csekély társdalomkritikai potenciállal. Másrészt olyan, Magyarország múltjával és jelenével foglalkozó elemzéseket közlünk, amelyek ékesen bizonyítják, hogy igenis lehet úgy művelni a társadalmi nemek tudományát, hogy ez kritikusan világítson rá társadalmunk lényeges összetevőire.
A szám többi, tematikus blokkba nem illeszkedő írásai közül figyelemre méltó a mai magyar filmről szóló terjedelmes tanulmány, amely a rendszerváltást követő magyar filmkultúra tükrében világítja meg a magyarországi (neo)kapitalizmus művészetellenességét. Egy másik írás – Puskás Ferenc halála kapcsán – a futballnak a politikával és az üzlettel való végzetes összefonódásáról szól.
Illusztrációink a monarchiabeli Magyarországra jellemző női és nőemancipációs törekvéseket dokumentálják.

Tartalomjegyzék

1. Claudia von Braunmühl : Gender mainstreaming. Egy világkörüli út rekonstruálása
2. Susan Zimmermann : A társadalmi nemek tudománya Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet térség felsőoktatásában. Aszimmetrikus politikák és helyi-nemzetközi konstelláció
3. Loutfi Anna : A magyar családjog és a nemi hierarchiáért folytatott harc 1848-1913
4. Hock Bea : Hídemberné, aki maga hidat nem épít. A magyar mozi esete a nőkkel az utóbbi 60 évben
5. Varga Anna : A film száz év magánya. A magyar kapitalizmus művészetellenessége és a filmkultúra konfliktusa
6. Bartha Eszter, Konok Péter, Székely Gábor : „…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században
7. Krausz Tamás : Futball = politika és üzlet? Puskás Ferenc halálára
8. Zsigmond Anna : Jogászok a „jogállamban”
9. Domány András : Lengyelország 1981. Hozzászólás Mitrovits Miklós cikkéhez
10. Mitrovits Miklós : Néhány gondolat az 1980–81-es lengyel válsággal kapcsolatban. Válasz Domány Andrásnak

A gender mainstreaming fogalma csak a 1990-es években debütált az Európai Unió intézményesített nőpolitikájának színpadán, miközben a fejlődő országokkal folytatott együttműködésben és az Észak-Dél-politikában több, mint 30 éves történetre tekint vissza. A tanulmány megmutatja, hogy a gender mainstreaming-koncepció „utazása" során úgy keveredett a fejlődéspolitikabeli és feminista vitákba és gyakorlatba, hogy elveszítette kritikai élét. A mai Európai Unióban már azzal találjuk szemben magunkat, hogy a koncepció EU-sításával és ennek velejáróival szemben nehéz kritikai hangnemet megütni.

1995-ben az ENSZ Pekingben, a Nők IV. Világkonferenciáján elfogadott akcióprogramjában globális szintre emelte a gender mainstreaming fogalmát mint olyan stratégiai alapelvet, amely addig a fejlődő országokkal folytatott együttműködéshez kötődött. Az Európai Unió és az egyes tagállamok a gender mainstreaming politikájával és eszköztárával felfegyverkezve részint új reményeket, részint nem kevés zűrzavart és tanácstalanságot is keltettek az elkötelezett nőpolitika köreiben. Feltűnő azonban, hogy mindezek ellenére az EU-n belül folyó gender main­streaming-vita, figyelmen kívül hagyja a nemzetközi tapasztalatokat, és történelmi kontextusba sem igen helyezkedik. Pedig épp elég oka lenne elámulni azon, hogy egy olyan hatalomkritikus toposznak, mint a gender, amely a nemzetközi nőmozgalomból mint rendszerellenes társadalmi mozgalomból eredezteti magát, most éppen az a leghőbb kívánsága, hogy a mainstream befogadja, és érvényre juttassák fentről kezdve egészen az alsó szintekig.

A következőkben a gender mainstreaming világ körüli útjának rekonstruálására kerül sor. Ennek során a gender kategóriája mögött álló elméleti tartalom alakulása kisebb hangsúlyt kap, a középpontban inkább azok a fejlődési irányok és súlyponteltolódások állnak majd, amelyek a változó gazdasági és politikai körülmények között a nemzetközi nőpolitika megvalósítására irányuló törekvésekből fakadnak.

 

1. A láthatatlanságból a mainstreambe

 

Mindennek a kiindulási alapja a "láthatatlan nő" volt, pontosabban az, hogy a "láthatatlan nő" mint tény, láthatóvá vált. Az utóbbi negyven évben a világ nőmozgalmai – eleinte a fejlett nyugati ipari államokban, majd egyre inkább Délen és Keleten is – felvetették a kérdést: hol vannak a nők? Általános, újra és újra visszatérő élmény: a női tapasztalat nem jelenik meg az általánosnak vélt gondolatépítményekben és fogalomtárakban. A nők egyáltalán nem jelennek meg a nyelvben, a társadalom alkotta képekben, nincsenek ott a közpolitika alakításában és a tudományokban sem, vagy ha mégis, akkor a másság különleges eseteiként. Az általánosról való gondolkodás alapja minden esetben a férfi és annak élethelyzete. Férfi és ember egy és ugyanaz. Erre az előfeltevésre alapozva elsősorban a társadalomtudományok, de a biológia és az orvostudomány is, egy olyan rendszert hívtak életre, amelyben a nők – életkörülményeiket és életmegnyilvánulásaikat is beleértve – az általánostól eltérő, a rendhagyó vagy az alárendelt esetek megtestesítői.

Ester Boserup 1970-ben megjelent tanulmánya a női munka, különösképpen a vidéki női munka jelentőségéről döntő lökést adott a nők láthatóvá tételének a fejlesztési politika és együttműködés területén. A kötet nyomán kirobbant vita alapját az a felvetés képezte, hogy az addigi fejlődéstörténetben "láthatatlan" nőt először is láthatóvá kell tenni. Ez éppúgy vonatkozott a nőket sújtó gazdasági-társadalmi terhekre, amelyek messze túlszárnyalják a férfiakéit, mint a nőknek a társadalom termelési folyamataiban játszott, teljességgel alulértékelt szerepére. Felmerült az az igény, hogy valósuljon meg "a nők fejlődési folyamatba történő integrációja", azaz – szerényebb, de találóbb kifejezéssel élve – a fejlesztési projektekbe.

Az integrációs stratégia középpontjában a női munkaerő mint alulfizetett és kizsákmányolt emberi erőforrás "felfedezése" állt, amely munkaerő egyben kihasználatlan kapacitásokkal bíró forrás a fejlesztési politika számára. Miközben a nőpolitikában érdekeltek oldaláról elsősorban az első aspektus került előtérbe (equity), addig a fejlesztési együttműködés két- és többoldalú végrehajtó szervezetei inkább az utóbbit hangsúlyozták (efficiency). Az ún. Women in Development-szemlélet (WID) kétségkívül hozzájárult a nők által gyakorolt szerepek nagyobb elismertségéhez. Ezzel együtt mégis teljes egészében elkötelezettje maradt annak az egyébként igazságos elosztáson alapulónak gondolt modernizációs stratégiának, amelynek első számú hiányossága a nőpolitika szemszögéből nézve az volt, hogy a nőket meghagyta premodern alárendeltségükben és periferiális helyzetükben.

Az ENSZ által meghirdetett "Az ENSZ évtizede a nőkért" (1975-1985) kampány ideje alatt szerzett tapasztalatok a WID-szemlélet gyakorlati megvalósítása szempontjából minden téren csalódást keltettek. Miközben tetemes mennyiségű irodalom dokumentálta a nők hátrányos megkülönböztetését, a nők fokozott aktivitásának elősegítéséhez rendelkezésre bocsátott eszközök meglehetősen szűkre szabottak maradtak, a tevékenységek maguk is alacsony hozadékkal bírtak, és a kissé megszépített kötelező hivatalos utalásokon kívül valójában semmiféle megbecsülést nem élveztek. Mindent összegezve, a WID-szemlélet nem fordított figyelmet a nők társadalmi elnyomására és alárendeltségére mint a fejlődést gátló legfontosabb akadályra. Elfogadhatatlan módon homogenizálta a nőket, és lényegében olyan, nem teljes értékű lényként ragadta meg őket, akik csak korlátozott mértékben férhetnek hozzá a forrásokhoz, és akik hiányos képességekkel rendelkeznek. A nők társadalmi helyzetének nőkérdésként, női problémaként történő megragadása felmentette a társadalom egészét, de különösképpen a férfiakat felelősségük alól. A nemek közötti viszonyokban eleve benne rejlő problémakörök és szükségletek nem kerültek napirendre, mint ahogy egyébként az a kérdés sem, hogy vajon az uralkodó fejlesztési stratégiák egyáltalán szem előtt tartják-e a társadalmi és emberi fejlődést.

E szemléletben és kritikában nem nehéz észrevenni azokat a nyomokat, amelyek egy átfogóbb nőpolitikai diskurzus befogadására, illetve annak továbbfejlesztésére és nemzetközivé tételére utalnak, mint ahogy jól felismerhető bennük az a konfliktus is, amely egy, a társadalmi igazságosságra irányuló elkötelezettség és az akár Északon, akár Délen végbemenő politikai és gazdasági átalakulási folyamatok között fennáll. Ezen eszmetörténet a mai napig nem került megírásra, és erre e helyütt nem is teszünk kísérletet. Most csak azokra a tapasztalatokra szeretnénk rámutatni, amelyek a fejlesztési együttműködés keretein belül a nőpolitika intézményesítése terén születtek, és amelyek révén felvázolható az az út, amely elvezetett oda, amit egy ideje gender mainstreamingnek neveznek.

Ann Oakley már 1972-ben felvetette, hogy különbséget kell tenni a nem (sex) mint a nemi jegyek biológiai adottsága és a gender mint a társadalomban betöltött nemi szerepek társadalmi és kulturális meghatározottsága, illetve kifejezésre jutása között. Oakley (1972) a gender fogalmát tudatosan kölcsönözte a nyelvből (nyelvtanból) mint társadalmi közmegegyezésen alapuló konvencióból, azért, hogy megfelelő érveket tudjon kialakítani a nemek között uralkodó megállapodások biologisztikus rögzüléseivel szemben, illetve hogy képes legyen azokat megkérdőjelezni is. Ebben a formában, amely távol állt a bináris nemi konstrukcióra irányuló későbbi posztmodern kritikától, a gender fogalma behatolt a fejlesztéspolitika berkeibe, ahol a nőpolitikai szempontból elkötelezett oldal mohón rávetette magát, és igyekezett minél hamarabb elsajátítani és alkalmazni. A gender fogalmával egy olyan hatalomkritikus kategória jelent meg, amely nem állt meg a nemi alapon elrendelt társadalmi szerepek puszta megállapításánál, hanem kiállt a férfi és nő közötti kapcsolatokban benne rejlő, alárendeltségre és elnyomásra épülő viszonyok felismerése és ezek felszámolása mellett. Ez az új fogalom másrészről lehetővé tette azt is, hogy a nőpolitika elkötelezettjei végre szétválaszthatták azokat a biologikus és kulturális érveket, amelyek a fejlesztési vitákban szinte szimbiotikus formában jelentek meg. A gender-elemzés – mint a nemek közötti viszonyrendszer vizsgálata – egyre inkább átvette a nők helyzetére irányuló elemzések helyét a nőket támogató intézkedések megalapozásában.

A mainstreaming fogalma 1984-ben jelent meg a nemzetközi fejlesztés- és nőpolitika színpadán, az UNIFEM (ENSZ Fejlesztési Alapja a Nőkért) átszervezése és feladatainak újbóli meghatározása kapcsán. Akkoriban az UNIFEM még szervesen kapcsolódott a WID integrációs szemléletéhez. "Az Alap azzal a céllal jött létre, hogy közvetlen támogatást nyújtson a nőket ösztönző projektekhez, és hogy elősegítse a nők részvételét a mainstream fejlesztési programok döntéshozatali folyamatában." (Anderson 1993: 1.) Ekkor az igény még egyértelműen az volt, hogy a figyelem a fejlesztési együttműködés programjaira és projektjeire irányuljon. A nők évtizedének zárókonferenciája (1985, Nairobi) után az ENSZ Nők Helyzetével Foglalkozó Bizottsága (CSW) foglalkozott az ott elfogadott "Forward Looking Strategies for the Advancement of Women" (Haladó Stratégiák a Női Emancipációért) című dokumentummal, és újra jelezte az ENSZ felé azt a követelést, hogy dolgozzanak ki stratégiát azzal kapcsolatban, hogy a "Forward Looking Strategies" hogyan illeszthető az ENSZ struktúrájába és programjaiba. Az UNIFEM ily módon az Egyesült Nemzetek mainstreaming-ügynökségévé lépett elő.

Öt évvel később, abból az alkalomból, hogy az UNIFEM mainstreaminggel kapcsolatos tapasztalatai értékelésre kerültek, már sokkal messzebb ható célkitűzések tűntek fel a horizonton, amelyek magukkal hozták azt a kérdést is, hogy valóban jó irányba haladnak-e a dolgok. "Elérkezett az idő, hogy a nők ne csak a viták napirendjén szerepeljenek, hanem maguk is részt vegyenek a megvitatandó kérdések megfogalmazásában és meghatározásában (agenda-setting)." (Anderson 1993: 2.) Ez az érvelés abból indult ki, hogy mivel a mainstreaming elsősorban a férfiak felségterülete, és ők végzik az ellenőrzést is, az már semmiképpen sem elég, ha a nőknek növekszik a fejlesztési együttműködés forrásaiból való részesedése. A cél csakis az lehet, hogy a "fundamentális gender-egyenlőség" már az agenda setting, azaz a viták napirendjére kerülő témakörök és problémák meghatározásának folyamatában érvényre jusson.

A társadalmi nemek egész problematikája kapcsán tehát hamarosan egy integrációs és egy agenda setting típusú értelmezés létezett egymás mellett.

"A mainstreaming most már egyre inkább egy olyan átfogó stratégiát jelöl, amely egyrészt magában foglalja a nőkre irányuló programok kidolgozását és a nők bevonását a már futó programokba, valamint tartalmazza az agenda setting típusú tevékenységeket is, és azokat az erőfeszítéseket, amelyek a nőknek a fennálló mainstream-struktúrákba való integrálását célozzák." (Anderson 1993: 10.)

Az 1985-ben Nairobiban tartott konferencia alatt a DAWN (Development Alternatives with Women for a New Era) déli országainak nőhálózata az empowerment fogalmát dobta be a vitába, amely a nőpolitikai fejlesztésorientált diskurzusban újnak számított (Sen-Frown 1988). Az empowerment az önfelhatalmazásnak, a döntéshozó szerep erősödésének és a nemek közötti patriarchális viszonyok átalakításának vízióját vetítette előre. A követelés lényege, hogy ebből a szemszögből kell a fejlesztéspolitika céljait és a megvalósítás módozatait újragondolni és egy újrakörvonalazott fejlesztési modell távlatait megalkotni.

Az empowerment fogalma a nőkre vonatkozó elemein keresztül bebocsátást nyert a bilaterális és multilaterális fejlesztési együttműködés világába, és gyors léptekben legitimáló viszonyítási pontjává vált annak, amit ettől kezdve gender és fejlődés-szemléletnek (GAD – Gender and Development) hívnak. Az állami és nem állami végrehajtó szervezetek mindegyike a GAD-szemlélet jegyében megfogalmazott politikai szándékokat tűzött a zászlajára. Ebben a folyamatban minden szervezet visszanyúlt a gender "gyakorlati" és "stratégiai" szükségleteit jelző fogalompárhoz (practical and strategic gender needs), amely Maxine Molineux (1985) nevéhez fűződik, és amelyet Caroline Moser (1993) illesztett be a fejlesztéspolitikai támogató szervezetek tervezési eszköztárába és tervezési folyamataiba.

"A gyakorlati gender-szükségletek a férfi és nő konkrét »fizikai« munka- és életkörülményeiből fakadnak, és az alapszükségletek javítását tűzik ki célul a fennálló szerepfelosztás keretein belül. […] A stratégiai gender-szükségletek a nők hátrányos társadalmi helyzetéből indulnak ki, ami a nemek közötti munkamegosztásban és a forrásokhoz, illetve a politikai döntési folyamatokhoz való egyenlőtlen hozzáférésben jut kifejeződésre." (Osterhaus-Salzer 1995: 10.)

A WID-koncepcióból a GAD-koncepcióba való átmenet elsősorban azoknak a WID-del kapcsolatos tapasztalatoknak volt köszönhető, amelyek azt mutatták, hogy a "nőkérdések" továbbra is marginális helyzetben maradtak a pénzügyi források területén, így például a fejlesztési együttműködés eszközeihez, információihoz és döntéseihez való hozzáférés esetében is. Az új GAD-szemlélethez kötődött az a remény, hogy a fejlesztési együttműködés forrásaihoz hatékonyabban lehet majd hozzáférni, és hogy felhasználásuk a nők számára több haszonnal járhat majd (Razavi-Miller 1995). A fejlesztési együttműködés intézményeiben a GAD-koncepció elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a társadalmi munkamegosztást meghatározó egyenlőtlen nemi szerepeket meghatározza. A statisztikai bizonyítékok alapján a nők számára arányosabb hozzáférést kívántak biztosítani a mainstream-forrásokhoz. Ebben az érvelésben továbbra is a nők láthatóvá tétele játssza a főszerepet, amely már a nőkkel kapcsolatos viták kezdetekor is küzdelem tárgya volt a fejlesztési együttműködés berkeiben.

A DAWN által 1985-ben, Nairobiban előterjesztett empowerment-koncepció mélyen gyökerezett a modernizációelméleten alapuló, uralkodó fejlődésparadigma kritikájában és e paradigmának az 1980-as években neoliberális színt öltő megvalósítási folyamatában. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank szerkezeti kiigazításra irányuló intézkedései olyan társadalmi pusztítást idéztek elő a déli országokban, hogy az ezzel kapcsolatos tapasztalatok döntően hozzájárultak egy feminista gazdaságkritika kibontakozásához. Ennek kapcsán a láthatatlanság újra központi témává vált.

Feminista aktivisták és női teoretikusok behatóan tanulmányozták és több oldalról is bemutatták, hogyan használják ki és alakítják át a strukturális alkalmazkodás deregulációs intézkedései általánosságban – és a társadalmi infrastruktúra drámai leépülése különösképpen – a nők meg nem fizetett munkáját. Az a tény, hogy a társadalmi ellátásra irányuló tevékenység egyre kevésbé jelent meg a piac színterén, illetve a nemzeti statisztikákban, immár egyértelműen bizonyította, hogy a gazdasági folyamatok állítólagos gender-semlegessége puszta délibáb, és így megkezdődött a közgazdaságtani elméletek állítólagos gender-semlegességének leleplezése. Diane Elson (1991) a strukturális alkalmazkodás rejtett agendáját és az ennek alapjául szolgáló gazdaságelmélet férfiközpontúságát elemezte, Isabelle Baker (1994) pedig "stratégiai hallgatásról" beszélt. Ingrid Palmer (1992) igyekezett a szakma számára világossá tenni, hogy a nők a rendszerből fakadóan miért nem rendelkeznek ugyanazokkal a lehetőségekkel, amelyekkel a strukturális alkalmazkodás során végrehajtott szerkezetváltásból profitálhatnának.

Az 1980-as évek folyamán az áramlat irányára vonatkozó kérdés politikailag egyre robbanékonyabbá vált és a nőpolitika szempontjából egyre szakszerűbben fogalmazódott meg. A bilaterális és multilaterális fejlesztési együttműködés WID/GAD-egységei egyre gyakrabban adtak megrendeléseket olyan tanulmányok elkészítésére, amelyek a program-, illetve projektszinten túlmutatva magukat a makroökonómiai paramétereket tárgyalták és bírálták (pl. Palmer 1994). A gender mainstreaming fogalma – a fejlesztési intézményeken keresztül – egyre erőteljesebb formában jelent meg felülvizsgálati és alakítási igényekkel a makrogazdasági és makropolitikai színtéren, még ha hatótávolsága az egyes szervezetek esetében nagyon is különböző volt. Vezető gazdasági és politikai paradigmák kerültek a célkeresztbe Északon és Délen egyaránt.

Ezzel a fejlesztéspolitikai diskurzus újból megtalálta kapcsolódási pontját a nemzetközi nőpolitikai diskurzushoz, mint ahogy ez Pekingben a Nők IV. Világkonferenciáján kifejezésre is jutott (Wichterich 1996). Az itt részt vevő bilaterális és multilaterális szervezetek többsége valóban a gender mainstreaminget tágan értelmező, sokszínű megbízásokkal, illetve célkitűzésekkel jelent meg. Szó került a gazdasági empowermentről (Európai Bizottság, 1995), a gender-egyenlőségről (Világbank, 1995), de legalábbis a nemek közötti egyenlőtlenségek jelentős csökkentéséről. Egyre inkább elfogadottá vált – legalábbis programszinten – a "makroökonómia nemek szerint differenciált szemszögből" (GTZ 1996a; 1996b) való olvasatának szükségessége is.

 

2. A mainstreaming határai

 

A mainstreamingnek az UNIFEM által lefektetett kettős stratégiáját a fejlesztési együttműködés szervezetei egy az egyben átvették. Ennek két eleme:

• a nemek közötti differenciálás, valamint a férfiak és nők eltérő élethelyzeteinek és érdekeinek figyelembevétele minden fejlesztéspolitikai program és projekt esetében, illetve makrogazdasági és makropolitikai szinten is;
• nőkhöz igazított intézkedések ott, ahol a gender-elemzés speciálisan nőket érintő hátrányos megkülönböztetést igazol az anyagi és szellemi forrásokhoz való hozzáférés, illetve az ellenőrzés terén.

Annak érdekében, hogy a gender-szemlélet tartósan gyökeret verjen a végrehajtó szervezetek mindennapi gyakorlatában, gender-tréningek bevezetésére került sor.

A nőpolitikailag elkötelezett oldal komoly várakozásokkal nézett a nőpolitika intézményesítése folyamatának elébe, ugyanakkor éberen figyelte annak a rendszerből fakadó korlátait. A gender mainstreaming-szempont kiterjesztése makrogazdasági és -politikai szintre elmélyítette a neoliberális paradigmára irányuló feminista kritikát, amely a szerkezeti átalakítás tapasztalatai kapcsán már megfogalmazódott. A posztmodern diskurzus által befolyásolt feminista posztkoloniális kritika végül kemény kérdéseket fogalmazott meg. Kimutatta, hogy a gender fogalma, illetve a fejlesztési diskurzusok és politikák által használt változatai milyen fel nem ismert diszkurzív konstrukciókat rejtettek magukban. A fejlesztési együttműködés szervezetei a diversity (sokszínűség) pótlólagos kategóriájának bevezetésével igyekeztek e kritikákkal szembeszállni. A fejlesztéspolitikai végrehajtó szervezetek számára készített tanulmányok (Bliss et al. 1994; Colombo 1994; Jahan 1995; Razavi-Miller 1995; Bread for the World Institute, 1996) kivétel nélkül megállapították, hogy a nemek közötti differenciálás szervezeten belüli, kötelező erejű eszközei a valóságban elég ritkán kerülnek alkalmazásra. Az egyes WID/GAD-egységekben hiányoznak a megfelelő személyi és pozícióbeli feltételek, hogy nagyobb kötelezettséget valósítsanak meg. Az irány éppen ellentétes: egyre több egységet számolnak fel, vagy vonnak össze más horizontális részleggel (szegénység elleni küzdelem, önsegélyezés) arra való hivatkozással, hogy elegendő számú eredményes gender-tréning történt, és hogy a két nem közötti differenciálás és egyenjogúsítás figyelembevétele már beágyazódott a szervezeten belüli eljárási módozatokba, vagyis hogy a mainstreaming már megtörtént.

A genderrel kapcsolatos törekvések még a nemek közötti differenciálás, mint szűkebb technikai dimenzió, tekintetében is csak ritkán valósulnak meg teljeskörűen, transzformációs dimenzióját tekintve pedig még ennél is ritkábban. Figyelmen kívül hagyva a transzformációs igényekre utaló retorikai elemeket, a gender mainstreamingnek be kell illeszkednie a létező tervezési eszköztárba és politikai horizontokba, és ezáltal hatósugarát eleve a gyakorlati gender-igények síkjához kell igazítania. Az empowerment stratégiai dimenziója legjobb esetben is csak távoli vonatkoztatási pont lehet.

Az empowerment leghatásosabb korlátjának elsősorban az bizonyul, hogy folytatódik a nemek viszonyában tévesen semlegesnek vélt modernizáció a neoliberális globalizációs folyamat jelenlegi formájában (Scott 1995). E feltételek mellett egyre inkább elhalkul az a feminista felhívás, hogy a gazdasági és politikai cselekvést a nemek közötti egyenlőséget biztosító emberi fejlődésnek egy koherens, makro-, mezo- és mikroszinten egyaránt érvényes, átfogó koncepciójába kell beágyazni, mert ez a koncepció lenne képes egyedül a gender mainstreaming tulajdonképpeni társadalmi és politikai tartalmát megadni. Történik ez annak ellenére, hogy számos kísérlet irányul arra, hogy a közgazdaságilag képzett fejlesztési szakemberekkel ezt megértessék (Sen-Grown 1988; Palmer 1994; Elson 1991; 1993; Baden 1996; Elson et al. 1996; Alexander-Baden 2000). A déli országokban a globális középosztály és a kívül rekedt tömegek tovább folytatódó éles társadalmi polarizálódása miatt a gender mainstreaming és az empowerment kevesebb emancipatorikus jelentést hordoz. Neoliberális értelmezésben az empowerment tartalma teljesen devalválódott, és csak a gazdasági növekedés által leszakított túlélőszektorban történő eredményes, azaz tiltakozásmentes boldogulást jelenti.

A gender mainstreamingnek a rendszerben rejlő korlátait firtató, kapitalizmus- és bürokráciakritikából kiinduló megnyilvánulások mellett az utóbbi időben posztstrukturalista és posztkolonialista alapú kritikák is megjelentek. A fejlesztési politikát az a vád éri, hogy a déli országokban élő nőket diszkurzív módon durván homogenizálja és viktimizálja a végrehajtó folyamatok során. Az "alulfejlettség" kontextusában és különféle kulturális elemek szelektív hozzáadása mellett a "másság" kategóriáját húzzák rájuk. Ezzel szemben az emancipáltnak beállított északi nők ugyancsak misszionárius színezetben jelennek meg, hivatkozva a strukturális elnyomásra épülő közös tapasztalatokra, illetve esszenciális közösségre (Mohanty et al. 1991).

A munka fogalmának központi szerepbe emelését is éri kritika. A bírálat arra irányul, hogy a nemek közötti munkamegosztás kétségbevonhatatlanul az emberi élet lényegi elemévé, a kizsákmányolás sarokpontjává és a nők életének leginkább meghatározó elnyomással kapcsolatos tapasztalatává lép elő. Az olyan tartalmilag hatékony tényezők, mint például osztály, történelem, vallás, etnikum, szexuális irányultság, a mindennapok kulturális gyakorlata, mellőzöttek vagy sokadrendűek maradnak (Hirschmann 1995). Ily módon már egyáltalán nem vehetők komolyan és nem is magyarázhatók azok a társadalompolitikai identitásképződmények és cselekvési prioritások, amelyek nem nemi alapon határozódnak meg. A közös nőpolitikai érdek ily módon egyszerűen feltételezésen alapul, így az diktátummá válik. És pontosan ez az, amit a posztkoloniális kritika a gender mainstreaming szemére vet: hogy végső soron sokkal inkább szolgálja azoknak az argumentációs stratégiáknak a kialakítását, amelyek a "patriarchálisan gondolkodó férfiakkal (és nőkkel) való, intézményen belüli viták" során bevetésre kerülnek, mint az empowerment-stratégiák feminista-szolidáris alátámasztását.

Ezzel szemben, a mindenkori kontextus gondos figyelembevételével, aminek – amennyire csak lehet – össze kell kötődnie a participációs stratégiákkal, minden esetben egészen konkrétan fel kell tárni azt, hogy a nők – mint nemspecifikus társadalmi csoport – milyen módon élnek egy adott elnyomás összefüggésében, hogyan élik meg és mennyire akarják megkérdőjelezni azt. A cselekvés alapjául szolgáló, stratégiai szempontból használható témákat és célokat újra és újra specifikusan ki kell dolgozni, mivel a nőknek nem lehet egy a priori adott, azonosságon alapuló közösségéből kiindulni (Narayan 1997).

 

3. Gender mainstreaming világszerte

 

A fent ismertetett, nagyon is különböző aspektusokat kiemelő gender mainstreaming-kritikáktól függetlenül a koncepció az ENSZ 1995-ben megrendezett Nők IV. Világkonferenciájával makropolitikai szinten győzelmet aratott. Innentől kezdve a gender mainstreaming túllépett a fejlesztéspolitika szakmai berkein, és egy szélesebb politikai nyilvánosság számára is ismertté vált. Már a pekingi folyamatként aposztrofált előkészítési fázis alatt kirajzolódott, hogy a gender mainstreaming rég túllépte a projekt- és programszintű intervenciók szintjét. Mind az intézményesített nőpolitika, mind a nőpolitikailag elkötelezett NGO-k (nem kormányzati szervezetek) apparátusa szisztematikusan – és eredményesen – azon dolgozott, hogy a szektoriális és makropolitikákkal szemben mainstreaming-követeléseket fogalmazzon meg. A konferencia végén elfogadott cselekvési terv minden témakörét – beleértve az "intézményi intézkedések" című fejezetet is – mainstreaming-követelések hatják át.

A pekingi nyilatkozatot és a cselekvési tervet a 189 állam képviselői egyhangúlag fogadták el. A Gazdasági és Szociális Tanács (ECOSOC) végkövetkeztetései és a Közgyűlés ezekre támaszkodó 52/100-as és 52/103-as határozatai az ENSZ egész rendszere számára kötelező erejűvé nyilvánították a gender mainstreaming-szempontot. A mainstreaming-követelmények jegyében megfogalmazódott pekingi cselekvési terv – a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979-ben elfogadott egyezménnyel és annak az egyéni panaszjogról szóló, 1999-ben aláírt kiegészítő jegyzőkönyvével (CEDAW) (Flor 2000) együtt – olyan erőfeszítésként értelmezhető, amely utat igyekszik törni az 1985-ben, a női ENSZ-évtized zárókonferenciáján előterjesztett követeléslista gyakorlati megvalósításának.

"A két dokumentum együtt úgy is tekinthető, mint a nemek közötti egyenlőség irányába ható, gyakorlatba átültethető nemzetközi szabálygyűjtemény megalkotására tett kísérlet, amely ellene hathat a speciálisan a nemek viszonyrendszerében fellelhető egyenlőtlenségi folyamatoknak az egyes társadalmakban." (Wichterich 2000: 121.)

Az Akcióprogram 296. cikke a következőket tartalmazza: "A gyakorlatba való átültetéshez elengedhetetlen, hogy a kormányzatok nőket támogató intézményeket hozzanak létre a politika legfelsőbb szintjein, hogy megfelelő, szakmai érdekeken alapuló és az egyes szakterületeken átnyúló eljárásokat dolgozzanak ki, amelyekhez biztosítják a személyi feltételeket is, valamint hogy egyéb olyan intézményeket alakítsanak ki, illetve a már meglévők eredményességét növeljék, amelyeknek az a feladatuk, illetve abban a helyzetben vannak, hogy a nők részesedését kibővítsék, és hogy nemek szempontjából differenciált elemzést valósítsanak meg a különböző politikákban és programokban."

Ami az ENSZ egyes tagállamaiban az Akcióprogram gyakorlati átültetését illeti, a 2000 júniusában tartott, Peking+5 elnevezésű rendkívüli közgyűlési ülés viszonylag kielégítő eredményekkel zárt. A korábbiakhoz képest több kormányzat hozott létre a nemek közötti esélyegyenlőséggel foglalkozó felsőbb szintű részlegeket, tanácsadó testületeket és minisztériumon belüli koordinációs pontokat. Összességében jelentős fejlődés mutatkozott a problémák tudatos megragadása és a cselekvési kötelezettségek felismerése terén. Számos ország jelentett be jogszabályi változtatásokat, amelyek elsősorban a nők elleni erőszak problémakörére irányultak. Az ülés felszólította a kormányokat, hogy az egyenjogúsítási politikán belül ellenőrizhető célokat és követelményeket állítsanak fel, hogy szisztematikusabb nemzeti és nemzetközi kontrollt lehessen megvalósítani. Ennek érdekében szorosabb együttműködésre van szükség a nőszervezetekkel és a civil társadalom erőivel.

A nőszervezetek többsége mégis inkább csalódásának adott hangot a Peking+5 eredményeit illetően. A szervezeteknek aránytalanul sok időt és energiát kellett arra fordítaniuk, hogy az 1980-as és 1990-es években megszerzett pozícióikat megőrizzék. Csak kevés szó esett előremutató, innovatív stratégiákról, és a nemek közötti megállapodásokban fellelhető egyensúlytalanságok makrogazdasági és politikai összefüggésbe helyezése is alig-alig került szóba. 116 ország mutatott fel Pekingben nemzeti cselekvési tervet, 120 kormányzat esetében volt meg a nőpolitikát szolgáló, működőképes állami apparátus; minden ország azt bizonygatta, hogy mennyire fontos számára, hogy a hatalmi és döntési pozíciókhoz való hozzáférés és az azokból való részesedés a nemek szempontjából minél kiegyensúlyozottabb legyen. Gyakorlatilag azonban az egyensúlytalanságok alig-alig mozdultak nyugvópontjukról, és a kvóták, valamint más, önként vállalt kötelezettségek is hamar a feledés homályába merültek.

Ennek alapján hiányolja Angela King, az ENSZ egyik nőpolitikai tanácsadója, azt a politikai akaratot és azokat a pénzügyi eszközöket, amelyek az elvben felmutatott gender mainstreaming-struktúrákat valóban hatékonnyá tehetnék. Az UNIFEM azáltal próbálkozott előrelépni, hogy támogatta az államok számára szóló elszámolási stratégiák és mechanizmusok kidolgozásának ügyét (pl. nemzeti, regionális és helyi költségvetések elemzése a nemek szempontjából), és hogy ösztönözte a piaci szféra bevonását a gender mainstreaming-stratégiákba. Mindenekelőtt azonban az UNIFEM és a DAWN (Dawn Informs, 2000) is azt követelték, hogy a neoliberális globalizációs folyamat makrogazdasági stratégiájának a nemek nézőpontjából történő elemzése ne veszítse el politikai és kritikai perspektíváját, és hogy a nemek közötti egyenlőség a gazdasági és szociális igazságosságra vonatkozó elképzelések integráns része legyen. A nők és szervezeteik az 1990-es évek nagy tematikus ENSZ-világkonferenciáin a szervezőerő és artikuláció eszközein keresztül folytatták a tematikus integrálás és gyakorlati megvalósítás politikáját.

A Nők IV. Világkonferenciájával a kettős karakterrel bíró gender mainstreaming elérkezett a makropolitika színterére, és elveit tekintve nemzetközileg elfogadottá vált. Tartalmilag továbbra is megőrizte mindkét elemét: a nemek közötti status quo keretein belül maradó nemek közötti differenciálást és a nemek közötti viszonyrendszer hierarchikus szerveződésének hatalomkritikus megkérdőjelezését. A gender mainstreaming gyakorlati megvalósításának terén is érvényesül a kettős stratégia a társadalmi nemek perspektívájának általánossá tétele, valamint a nőspecifikus programok és politikák folytatása révén. Pekingben minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kapott a nemek közötti egyenlőség (equality) kérdése. Ez egyrészt azzal függött össze, hogy a konzervatív és fundamentalista erők az egyenértékűség (equity) fogalmát kisajátították, másrészt Pekingben már egyértelművé vált az a későbbiekben Európában eredményes stratégia, hogy a globális fórumokon keresztül igyekeznek a saját országukban már régóta megfogalmazott egyenlősítési követeléseket és intézményes eszköztárukat dinamizálni.

Úgy tűnik, hogy az eredetileg a GAD-ban gyökerező és Peking révén úgymond globálissá vált gender mainstreaming megvalósítása az Észak-Dél-tengelyen újdonsággal bíró tapasztalatokat nem igazán hozott. A makrogazdasági struktúrákra és folyamatokra irányuló feminista kritika továbbra sem kap elméleti vagy gyakorlati választ. A gender mainstreaming első megvalósítási kísérleteinek helyszínei, a fejlődési folyamatokkal foglalkozó bürokráciák – Sara Longwe ironikus szavaival élve – úgy viselkednek, mint egy kuktafazék, amelyben a nemek politikája szinte nyomtalanul elpárolog (Longwe 1997). A DAWN önkritikusan megjegyzi: "Amikor alkalmazkodással törekszünk arra, hogy megtartsuk adakozóink, illetve pártfogóink támogatását, demobilizálódás és depolitizálódás jellemzi a változtatásra irányuló mozgalmakat, ezen belül elsősorban a nőmozgalmakkal kapcsolatos törekvéseket." (DAWN Informs, 2000: 4.)

 

4. A gender mainstreaming megérkezése Európába

 

Az Európa Tanács már 1994-ben beemelte politikájába a gender main­streaming fogalmát, és irányító bizottságot hozott létre a nők és férfiak egyenjogúsítása érdekében. 1995-ben közös szakértői csoportot szerveztek a gender mainstreaming szisztematikus és módszeres bevezetésével kapcsolatos stratégiák kidolgozására. Ez a munkacsoport 1998 májusában készítette el zárójelentését, amelyben a gender mainstreaming koncepcióját és módszereit megalapozó főbb sarokpontjait és a bevált gyakorlati tapasztalatokat összegezték (Európa Tanács, 1998).

Amikor 1994 végén az EU tagállamai reflexiós csoportot hoztak létre azzal a feladattal, hogy a maastrichti szerződés felülvizsgálatához javaslatokat készítsen, intenzív lobbizásra (Helferrich 1998) volt szükség ahhoz, hogy olyan eredményt lehessen elérni, amely nőpolitikai szempontból áttörésként és mérföldkőként értékelhető, még ha ez az eredmény nem is volt teljesen kielégítő. Az 1997-ben aláírt és 1999-ben ratifikált amszterdami szerződés 2. cikke a "férfiak és nők egyenlőségét" a Közösség központi feladataként jelölte meg. A 3. cikkben található a nyíltan megfogalmazott posztulátum: "A Közösség az e cikkben említett valamennyi tevékenység folytatása során törekszik az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására." A nők és férfiak egyenlősége itt került először rögzítésre egy olyan jogszabályban, amely a Közösség elsődleges jogán alapul. Az Európai Női Lobbi ezeket a paragrafusokat reménytelinek és messzire hatónak értékelte. Ettől kezdve az Európai Unió minden jogszabályában és előírásában érvényesíteni kell a gender mainstreaming szempontját, értve ezalatt a nők és férfiak egyenlőségét, amelynek minden, a Közösség által folytatott politikában a Közösség általános céljaként és feladataként kell megjelennie. Egyidejűleg a Közösség arra is kötelezettséget vállal, hogy tevékenységeiben leépíti az egyenlőtlenségeket, és elősegíti a nemek közötti egyenlőség megvalósulását (Info Frauen Europas, 1998).¹

1995 végén Jacques Santer, az Európai Bizottság elnöke öttagú bizottságot (Esélyegyenlőség Csoport) hozott létre azzal a feladattal, hogy rendszeresen (évente háromszor) tanácskozzon egyenlőség-ügyekben. 1996 februárjában a Bizottság közleményt adott ki, amely az esélyegyenlőséget becsatornázza a Közösség összes politikai tervezetébe és intézkedésébe; ezzel nyilvánosságra került az első jelentősebb kötelezettségvállalások egyike. Az 1996 októberében elfogadott "A nők és férfiak esélyegyenlősége" című 4. akcióprogram (1996-2000), amelynek alcíme "A mainstreaming mechanizmusai", már központi elemmé tette a mainstreaming fogalmát (míg elődje ezt csak érintőlegesen említette), és explicit formában hivatkozott a Pekingben elfogadott kötelezettségek gyakorlati megvalósítására. A 2001 és 2005 közötti időszakra elfogadott 5. akcióprogram erősíti ezt az irányvonalat. 1996 elején egy főigazgatóságok közti munkacsoport olyan stratégiai anyagot hozott létre, amely egy, a Bizottság minden munkahelyére vonatkozó jelentési rendszert is tartalmazott. Ennek érdekében 29 szervnél magas rangú tisztviselőket neveztek ki gender mainstreaming-megbízottaknak. A gender mainstreaming-megbízottak egy munkacsoportja még ugyanebben az évben megkezdte a "Vezérfonal a nemspecifikus hatások értékeléséhez" című anyag kidolgozását (EU-Bizottság, 1998a).

1997 szeptemberében az Európai Parlament határozatban üdvözölte a Bizottság ez irányú erőfeszítéseit, és további előremutató, gyakorlatorientált intézkedéseket sürgetett, elsősorban az adatfeldolgozás, a folyamatos hatásvizsgálatok és a koordináció terén. Az Európai Bizottság 1998 márciusában előmeneteli jelentést tett közzé, amelyet azóta minden évben megjelentet, és amely a gender mainstreaming megvalósítási folyamatának állapotát és a konkrét intézkedéseket mutatja be.

Az Európai Bizottság egyik glosszáriuma a gender mainstreaming fogalmát úgy definiálja, hogy az magában foglalja "a nők és férfiak igényeinek, prioritásainak és mindenkori helyzetüknek a megjelenítését a politika minden területén, ami egyrészt azt jelenti, hogy az összes általános politikai koncepciót és intézkedést e célra kell irányítani a nők és férfiak esélyegyenlőségét szem előtt tartva, másrészt azt, hogy ezen intézkedések tervezése, megvalósítása, monitoringja és értékelése során is figyelembe kell venni a nőkre és férfiakra gyakorolt hatás szempontját." (EU Bizottság, 1998b)

Az Európa Tanács által 1995-ben felállított szakértőcsoport is megfogalmazta a saját definícióját: "A gender mainstreaming a politikai eljárások (át)szervezése, tökéletesítése, fejlesztése és értékelése annak érdekében, hogy a nemek közötti egyenlőség perspektívája minden szinten és minden fázisban beépüljön az összes politikai elképzelésbe, minden olyan szereplő által, aki egyébként is részt vesz a politikai döntéshozatali folyamatokban." (Gender Mainstreaming, 1998)

Mind az Európai Bizottság, mind az Európa Tanács kitartanak a mainstreaming kettős stratégiája mellett, és segítik a kimondottan a nők támogatására irányuló intézkedéseket, amelyek például akcióprogramok, innovatív projektek, tanulmányok, információcsere és hálózatépítés formájában valósulhatnak meg. A Bizottság ezt a törekvését a nők és férfiak egyenlőségét célzó 4. akcióprogram bevezetőjében még egyszer egyértelműen kimondja. Az Európa Tanács által felállított szakértőcsoport a maga részéről azt hangsúlyozza, hogy a gender equality machineries a felhalmozott kompetenciák és az általuk e kompetenciák alapján betöltött pártfogói funkciójuk miatt továbbra is önálló feladatkörökkel kell hogy működjenek, s hogy a megfelelő anyagi kereteket továbbra is biztosítani kell számukra.

Különféle kommentárok a gender mainstreaming fő erősségeként emelik ki, hogy egy fentről lefelé (top down) irányuló kezdeményezésről van szó, amely szervesen illeszkedik a bürokratikusan irányított intézményekhez. Mindazonáltal a hatékony megvalósítás és a gender mainstreamingnek a hierarchia alsóbb szintjeire való lebontása érdekében teljességgel elengedhetetlen, hogy a felső vezetés egyértelműen elkötelezettje legyen az egyszer már elfogadott politikai irányvonalaknak. A tiszta felelősségi rendszertől és a hatáskörök megfelelő kijelölésétől azt várják, hogy hatékony ellensúlyt biztosítson az individuális szinten még mindig nagyon gyakori ellenszenv és elhárítás viselkedésformáival szemben.

A gender mainstreaming gyakorlatba való átültetésének súlypontját EU-szinten a Strukturális Alapok jelentik, azon belül is a munkaerő-piaci vonatkozások és az európai foglalkoztatási politika, így a nők és férfiak közötti egyenlőség kérdése elsősorban a munkaerőpiacot célozza meg. Ezt illusztrálja a maastrichti szerződés 119. cikkelyében fellelhető, az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elvét rögzítő, mind ez idáig egyetlen kötelező erejű EU-jogszabály, amelyet az amszterdami szerződés 141. cikkelyében továbbfejlesztettek a specific advantage, azaz bizonyos előnyöket nyújtó intézkedések lehetőségével. Az 1997-ben elfogadott foglalkoztatáspolitikai irányelvek kimondják, hogy "az irányelvek megvalósítása során a foglalkoztatáspolitika mind a négy pillére – alkalmazkodóképesség, foglalkoztathatóság, esélyegyenlőség, vállalkozókészség – esetében érvényesülnie kell a gender mainstream-szemléletnek". A tagállamokat felszólították arra, hogy dolgozzanak ki megfelelő nemzeti cselekvési terveket, amelyeket a Bizottság rendszeresen értékel.

Az 1990-es évek végén jelentek meg a mainstreaming-politika első szisztematikus értékelései. 1999 áprilisában az Európai Parlament a gender mainstreaming kapcsán meghallgatást tartott, ahol egybehangzóan pozitívan értékelték azt a stratégiában benne rejlő potenciált, amely a nemek közötti egyenlőség irányába tud hatni. Elismerően mutattak fel sikeres kezdeményezéseket és lépéseket európai, nemzeti és helyi szinten egyaránt.

A csalódottság és a kritika azonban sokkal szerteágazóbb volt. A hiányosságok listája meglehetősen hosszú: a különböző irányítási szintek csak korlátozott mértékben teszik magukévá a szemléletet; a döntéshozatali szempontból releváns szinteken a nők aránya csak elhanyagolható mér­tékben növekedett; hiányoznak azok az eszközök, amelyek lehetővé tennék a gender mainstreaming intézményesített kompetenciának hatékony kiépítését; a formanyomtatványokba bekerültek ugyan a megfelelő passzusok, a kötelező mechanizmusok bevezetése alig haladt előre. A gender mainstreaming megrekedt a munkaerő-piaci politika által kitaposott utakon, ahol gyakorlati megvalósítása, kötelező jellege ellenére, igencsak akadozott, ahogy az őt kísérő monitoring is. Nem valósult meg egy olyan eredményértékelő rendszer kidolgozása sem, amely konkrét mutatókra és teljesítendő normákra épült volna. A begyűjtött adatok szinte kizárólag a közszférára vonatkoztak, és nem vonták be a magánszférához sorolt otthoni, illetve családon belüli nemek közötti viszonyokat sem. A megvalósítás elmulasztása – például az Európai Agráralap esetében – semmiféle szankciót nem vont maga után. A gender mainstreaming téves értelmezése több alkalommal is odavezetett, hogy a nők iránt elkötelezett programokat és struktúrákat megfosztották az anyagi erőforrásoktól (pl. a nőket a felsőoktatásban támogató eszközök esetében, vagy az Európai Szociális Alap keretein belül működő NOW [New Opportunities for Women], azaz Új Lehetőségek a Nők Számára című program esetében, amelyet megszüntettek). Más esetekben (Nőjogok és Esélyegyenlőség Parlamenti Bizottság) a hasonló próbálkozások nem vezettek eredményhez. A NOW helyébe lépő EQUAL-program, amely a diszkrimináció minden formáját egy szintre hozza, amennyiben célja "mindennemű diszkrimináció és egyenlőtlenség" felszámolása, a nőpolitika komoly arculcsapásaként értékelhető. A nőpolitika továbbfejlesztésében érdekelt csoportok most azt is bírálták, hogy az amszterdami szerződés az egyenlőtlenség mennyiségi definícióját adja (141. cikkely, 4. bekezdés: "alulreprezentált nem"), és így megakadályozza, hogy a gender fogalma valóban a társadalmi struktúra kategóriájaként legyen értelmezhető. Már az Európai Bizottság 1998-as jelentése is így összegezte az értékeléseket: "Bár nagy számmal futnak különböző programok a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód érvényesítése érdekében, általában mégis egymástól elhatárolt intézkedésekről van szó, anélkül hogy összességében jelentősebb hatást gyakorolnának a nemek közötti egyenlőségre. E programoknak arra sincs különösebb befolyásuk, hogy a Közösség politikai elképzelései milyen irányt vesznek." (Európai Unió Bizottsága, 1998b: 3.)

Ugyancsak hosszú volt az a követeléslista is, amely részben magukban az értékelésekben, részben az Európai Női Lobbi reakcióiban megnyilvánult. A követelések túlnyomórészt a megvalósítás eszközeire és módszereire irányultak, de új intézmények felállításának, sőt az amszterdami szerződés módosításának az igénye is felmerült. A nemek közötti egyenlőség, illetve elsősorban a gender mainstreaming kérdésének önálló fejezetet kellene szentelni az Európai Unió Alapjogi Chartájában. Végül, de nem utolsósorban utaltak a szociálpolitikai infrastruktúra és az ösztönző rendszerek megalkotásának szükségességére, mivel csak ezek révén lehetne megteremteni a közszférában a nők és férfiak közötti egyenlőség elengedhetetlen előfeltételeit.

 

5. Ami magyarázatra szorul

 

A gender mainstreaming mint hozzáállás és mint stratégia annak a mintegy harminc évig tartó nemzetközi nőpolitikai és feminista vitának a kontextusában született meg, amelyhez a gazdag, ún. adakozó országok, majd a déli, később pedig a keleti országok kormányainak fejlesztéspolitikai célokat szolgáló intervenciós eszköztára bábáskodott. Ebből következően a gender mainstreaming fogalma nem európai "találmány", bármennyire is igyekeznek újabban ezt sugallni. Eredetileg a gender mainstreaming szorosabb kapcsolatban állt az empowerment dinamikus és processzuális célmeghatározásával, majd a pekingi folyamat egyre inkább a nemek közötti egyenlőség célkitűzéseivel kapcsolta össze. Amikor az ily módon összekapcsolódott toposz 1995-ben, a Nők IV. Világkonferenciáján keresztül elérte Európát, fejlődésének éppen abban a stádiumában volt, amikor – a tartalmi irányultságra, dimenziókra és implikációkra irányuló heves nemzetközi szintű viták után – éppen az intézményesítésével kapcsolatos sokrétű problémákkal való szembesülés állt a középpontban. A gender mainstreaming ezzel az intézményközpontúsággal a tarsolyában jelent meg az európai politikában, ahol az EU-tagállamok már fejlett infrastruktúrával rendelkeztek a férfiak és nők egyenjogúsítása terén, és ahol már hosszabb ideje folytak viták e koncepció tartalmi megalapozásával kapcsolatban.

Fejlesztéspolitikai összefüggésben a gender kategóriájára irányuló vita tartalmilag arra fókuszál, hogy egy önmagában csak a nemi szerepekkel (gyakorlati szükségletek) foglalkozó politika nem elegendő: a nemek közötti viszonyt (stratégiai szükségletek) is a viták és a tevékenységek tárgyává kell tenni. Ebben az összefüggésben a mainstreaming olyan stratégiaként értelmezendő, amely egy adott specifikus cselekvési összefüggésben bevetésre kerülő összes forrást a nemek közötti viszonyok emancipációs átalakításának szolgálatára kötelez. Ebben a kontextusban a vita újra és újra szoros összefüggésbe kerül a makroökonómiai és -politikai neoliberális paraméterek kritikus tárgyalásával. Az évek során kidolgozott megvalósítási eszköztár, a háztartáson belüli szerepmegosztásra vonatkozó elemzés hangsúlyozásával, a társadalmat mélyen érintő beavatkozásokra tart igényt. Az IMF és a Világbank neoliberális és szerkezetkiigazítási intézkedéseiből leszűrt hátborzongató tapasztalatok, amelyeket elsősorban a nőknek kellett megélniük, hozzájárultak a makroökonómiai és -politikai keretfeltételekkel, valamint az alapvető iránymeghatározásokkal szembeni kritikus fellépéshez. Ha azonban e szemlélet tényleges eredményeit tekintjük, akkor már jóval kevésbé látszik sikeresnek a dolog, ahogy ezt már tanulmányunk elején kifejtettük.

Európai szinten a gender mainstreaming nem találkozott semmiféle időszerű, előkészítő vitával. Az idegen névvel felcímkézett koncepciót úgy ízlelgetik és veszik szemügyre, mint egy égből pottyant tárgyat. A nők és férfiak egyenlőségének ügyét képviselő megbízottak továbbképzéseken sajátítják el az új politikai irányvonalat, amelyet aztán igyekeznek szakmai tevékenységükbe integrálni, bár nem teljesen biztosak benne, hogy előnyöket vagy hátrányokat várhatnak-e tőle. A gender mainstreaming fogalmát általában úgy értelmezik, mint a férfiak és nők egyenlőségét szem előtt tartó politika alkalmazási területeinek kiszélesítését és az ezzel kapcsolatos felelősség növekedését. Az ennél továbbmenő nőpolitika azt reméli, hogy "búcsút" lehet inteni majd "annak a politikafelfogásnak, amely szerint a politika a nemek szempontjából semleges" (FU 2000: 19.), és hogy az új politika segítségével majd sikerül feltárni a nemi különbözőségből származó, ez idáig elfedett előnyöket, ami végül is a nemek közötti szerződés újratárgyalásának perspektíváját vetíti előre (Rees 1998).

Ez bizonyos szempontból emlékeztet a nemzetközi nőpolitikai diskurzusból ismert vitára, amely az integráció és az agenda setting témakörök közötti feszültséggel foglalkozott. Ami azonban mégis hiányzik az EU-n belüli vitákból, az az össztársadalmi analízissel egybekötött patriarchátuskritika. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a hivatalok részéről e tekintetben nem érkezik bátorítás. Széttöredezett és összefüggéseiből kiragadott megközelítési módot eredményez az a politikai gyakorlat, hogy a politikai újítások népszerűsítését best practices (legjobb gyakorlatok) bemutatása révén valósítsák meg. Az áramlat iránya és minősége teljesességgel kívül reked a vitán, mint ahogy a gender mainstreamingnek az az igénye is, hogy tényezője lehessen a makroökonómiai és -politikai irányvonalakat érintő döntéseknek.

Délen és Északon egyaránt érvényesül az az irányzat, amely a gender mainstreaming kérdésével kapcsolatos érvelést a hatékonyság puszta logikájának keretein belül tartja, abban a reményben, hogy így az újraelosztással és a transzformációval kapcsolatban kevesebb összeütközési pont merül fel. A közigazgatási szervek mindenhol ki akarnak térni a szerkezeti változtatásra irányuló követelések elől, így a korábban a nők támogatásához kapcsolódó területeket most gender mainstreaming–szakterületként könyvelik el. Közben az intézményesített nőpolitika kemény küzdelem árán kiharcolt intézményei részéről nem ok nélkül tartanak attól, hogy a gender mainstreaming nevében leépítik őket, vagy a kidolgozandó management of diversity (sokszínűség menedzselése) sokrétűsége miatt nem tartják őket elég hatékonynak. Így például a multinacionális konszernek a gender témakörét besorolják a nemek szempontjából semlegesen kezelt regionális kvótapolitikába.

Az északi és déli vita közötti szembeötlő különbségek egyike a gender mainstreaming top-down jellegének hangsúlyozásában rejlik. EU-szinten a hivatalos hatóságok és a civil szféra nőpolitikája abban egyetértenek, hogy a "gender mainstreaming csak mint top-down folyamat lehet hosszú távon sikeres" (Deutscher Frauenrat, 1999: 25.). Megkönnyebbülés, néha szinte büszkeség lengi körül olykor ezt az összhangot. A csekély forrásokkal ellátott nőpolitikai megbízottak és a nemek közötti egyenlőség hivatásos képviselői részéről bizonyosan érthető, hogy ily módon igyekeznek a politikai és hivatali vezetés elkötelezettségét elősegíteni. Mindez viszont nem ad választ azokra a kérdésekre, amelyek a gender mainstreamingben lefektetett integrációs potenciálra irányulnak, hogy a transzformációs potenciálról ne is beszélünk, sőt ezek a kérdések nagyrészt megfogalmazásra sem kerülnek. Európában a gender mainstreaming nem kötődik úgy a feminista diskurzushoz és a nőpolitikai aktivizmushoz, mint a fejlesztéspolitikában kibontakozott vitákban és a nemzetközi nőmozgalom befolyásszerzésre irányuló törekvéseiben (pl. Guijt-Shah 1998; Holand-Cunz-Ruppert 1999).

Silvia Kontos e hallgatás mögött azt látja, hogy "a neoliberalizmus megérkezett a nőpolitikába", és vele együtt egy olyan szisztematikus privatizációs és individualizációs politika is megérkezett, amely egyáltalán nem kíván nyitott lenni a nők mozgalmi vagy civil hálózatai és igényei iránt. Kontos szerint emiatt a gender mainstreaming a férfiak és nők közötti egyenjogúság és esélyegyenlőség szintjére redukálódik, és lemond arról, hogy a "az esélyek és terhek nemek közötti gyökeres újraelosztását az adóbevételeken keresztül" megvalósítsa (Kontos 2000: 47.). A nemi szerepek rugalmasabbá tétele, amelyet egyébként a gender main­stream­ing is átvett, szintén jól illeszkedhet egy olyan neoliberális projektbe, amelynek célja a társadalmi szolidaritási kapcsolatok szétdarabolása és az egymást helyettesíteni képes individuumok termelése. Ennek megvalósítása lehet, hogy nem fog problémát jelenteni annak a fiatalabb generációnak, amely számára a "feminizmus mint az áldozatok mozgalma" egy lidércálom, és akik "a Macchiavelli nőknek című kötettel a hónuk alatt bebocsátást nyernek a hatalom csarnokaiba" (Bruns 2000). Akadnak azonban még olyanok, például a zöld pártok és mozgalmak környékén, akik úgy vélik, hogy a gender mainstreaming sikeres megvalósítása csak úgy lehetséges, ha az ügyet felkarolja "egy új alapokon szerveződő feltörekvő megmozdulás, a társadalmi mozgalmak egy harmadik hulláma, amelyben nemcsak a nők, hanem főleg és elsősorban a férfiak vesznek részt" (Neusüß 2000).

Van tehát elegendő tisztázásra váró kérdés. Kathleen Staudt, aki hosszú évek óta figyelemmel kíséri a gender mainstreaming alakulását, úgy határozza meg a feladatot, hogy "stratégiai szemmel kell cselekvésorientált kutatásról gondolkodni" (Staudt 1998). Igaza van!

 

A cikk az Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaftban (XXX. évf., 2. sz., 2001) megjelent "Gender Mainstreaming Worldwide – Rekonstruktion einer Reise um die Welt" című tanulmány rövidített változata.

Irodalom

 

Alexander, Patricia – Baden, Sally (2000): Glossary on Macroeconomics from a gender perspective. GTZ, Eschborn.

Anderson, Mary (1993): Focussing on Women. UNIFEM's Experience in Mainstreaming. New York.

Baden, Sally (1996): Gender Issues in Financial Liberalisation and Financial Sector Reform. BRIDGE briefings and development and gender.

Bakker, Isabelle (szerk.) (1994): The Strategic Silence, Gender and Economic Policy. London.

Bliss, Frank et al. (1994): Ansätze der Frauenförderung im internationalen Vergleich. Köln.

Boserup, Ester (1970): Women's Role in Economic Development. New York.

Bread For The World Institute (1996): Gender Justice and the World Bank. Mapping out a Journey for Engendering Change at the World Bank. Silver Spring.

Bruns, Gabriele (2000): Leben ohne Leiden. Acht Thesen für einen neuen Umgang mit dem Feminismus. Berliner Republik, (4) 39-42.

Colombo, Daniela (1994): Assessment of WID/Gender Policies of the Community and its Member States and of their Implementation by the Different Administrations. Report for the European Commission. Brüsszel.

DAWN Informs November (2000): http://www.dawnnet.org/

Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit (GTZ) (1996a): Makrooökonomie aus geschlechterdifferenzierter Sicht. Hinweise zur Gender-Orientierung. Eschborn.

Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit (GTZ) (1996b): Länder-Strategien aus Gender-Perspektive. Auswertung von Erfahrungen und Hinweise zur Umsetzung. Eschborn.

Deutscher Frauenrat (1999): 4. Weltfrauenkonferenz = 5 Jahre Gender Mainstreaming? Die Bilanz der Bundesministerien.

Elson, Diane (1991): Male Bias in the Development Process. Manchester.

Elson, Diane (1993): Feministische Ansätze in der Entwicklungsökonomie. Probleme des Klassenkampfs, 93. füzet, 529-550.

Elson, Diane – Evers, Barbara – Gideo, Jasmine (1996): A Framework for Producing Gender Aware Country Strategy Papers. Ministry of Foreign Affaires, Netherlands.

Európai Bizottság DG VIII (1995): Council Resolution on Integration of Gender Issues in Development Cooperation. Brüsszel.

Európa Tanács (1998): Gender Mainstreaming. Konzeptioneller Rahmen, Methodologie und Beschreibung bewährter Praktiken.

Európai Közösség Bizottsága (1998a): Leitfaden zur Bewertung geschlechtsspezifischer Auswirkungen. Luxemburg.

Európai Közösség Bizottsága (1998b): Fortschrittsbericht der Kommission über Folgemaßnahmen zu der Mitteilung "Einbindung der Chancengleichheit in sämtliche politischen Konzepte und Maßnahmen der Gemeinschaft". Brüsszel.

Európai Közösség Bizottsága GD XVI (1998c): Einbeziehung der Chancengleichheit von Frauen und Männern in die Maßnahmen der Europäischen Strukturfonds. Brüsszel.

Flor, Patricia (2000): Durchbruch bei Frauenrechten. Erweiterung der UN-Frauenrechtskonvention: Das neue Beschwerdeverfahren auf internationaler Ebene. Bonn.

Guijt, Irene – Shah, Meera Kaul (1998): The Myth of Community. Gender issues in participatory development. London.

Info Frauen Europas (1998): 1998. március 25. (78. szám); 1998. április 24. (79. szám).

Freie Universität Berlin (FU) (2000): Die Frauenbeauftragte. Körlevél (2).

Helferrich, Barbara (1998): Frauenpolitische Arbeit im Integrationsprozeß. Die Aktivitäten der Europäischen Frauenlobby im Kontext der Regierungskonferenz. Femina politica, (2), 35-35.

Hirshman, Mitu (1995): Women and Development: A Critique. In: Marchand, Marianne M. – Parpart, J. L. (szerk.): Feminism – Postmodernism – Development. London. 42-55.

Holland-Cunz, Barbara – Ruppert, Uta (szerk.) (1999): Frauenpolitische Chancen globaler Politik. Verhandlungsverfahren im internationalen Kontext. Opladen.

Jahan, Rounaq (1995): The Elusive Agenda. Mainstreaming Women in Development. London.

Kerner, Ina (1999): Feminismus, Entwicklungszusammenarbeit und Postkoloniale Kritik. Münster-Hamburg-London.

Kontos, Sylvia (2000): Neoliberalismus und rot-grüne Frauenpolitik, I-II. Kommune, (10) 42-46.; (11) 45-52.

Longwe, Sarah H. (1997): The Evaporation of Gender Policies in the Patriarchal Cooking Pot. In: Development and Patronage. Oxfam.

Molyneux, Maxine (1985): Mobilization without Emancipations? Women's Interests, the State, and Revolution in Nicaragua. Feminist Studies, 11 (2) 227-254.

Mohanty, Chandra Talpade et al. (1991): Third World Women and the Politics of Feminism. Bloomington.

Moser, Caroline O. (1993): Gender Planning in Development. Theory, Practice and Training. London.

Narayan, Uma (1997): Dislocating Cultures, Identities, Traditions and Third World Feminism. New York.

Neusüß, Claudia (2000): Wir wollen Kerle. Gender Mainstreaming – für eine dritte Welle sozialer Aufbruchbewegung von Männern und Frauen. Freitag, 2000. június 30.

Oakley, Ann (1972): Sex, Gender and Society. London.

Osterhaus, Juliane – Salzer, Walter (1995): Gender-Differenzierung im Projektzyklus. GTZ, Eschborn.

Palmer, Ingrid (1992): Gender Equity and Economic Efficiency in Adjustment Programmes. In: Afshar, Haleh – Dennis, Carolin (szerk.): Women and Adjustment Policies in the Third World. 69-83.

Palmer, Ingrid (1994): Social and Gender issues in Macroeconomic Advice. GTZ, Eschborn.

Razavi, Shahrashoub – Miller, Carol (1995): From WID to GAD. Conceptual Shifts in the Women and Development Discourse. UNRISD Occasional Papers, 1995. február 1.

Rees, Teresa (1998): Mainstreaming Equality in the European Union. Education, Training and Labour Market Policies. London – New York.

Scott, Catherine V. (1995): Gender and Development. Rethinking Modernization and Dependency Theory. London.

Sen, Gita – Grown, Caren (1988): Development, Crisis and Alternative Visions. Third World Women's Perspectives. London.

Staudt, Kathleen (1998): Policy, Politics and Gender. West Harford.

Wichterich, Christa (1996): Wir sind das Wunder, durch das wir überleben. Die 4. Weltfrauenkonferenz in Peking. Heinrich Böll Stiftung, Köln.

Wichterich, Christa (2000): Von der Mühe der frauenpolitischen Ebenen. Vereinte Nationen, 48 (4) 121-126.

Világbank (1995): Advancing Gender Equality. From Concept to Action. Washington.

 

Jegyzet

1 Az amszterdami szerződés nőpolitikája és az EU keleti bővítése közti összefüggésekről lásd Susan Zimmermann cikkét jelen számunkban. (A szerk.)

 

 

A tanulmány a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudománynak a felsőoktatásbeli intézményesítését kutatja a kelet-közép-európai és a posztszovjet térségben az 1990-es évek elejétől. Megkérdezi, milyen befolyással bírtak a felsőoktatási átalakulás folyamatára a transznacionális szereplők, a helyi politikának és kutatóknak a tudományos és nem tudományos világban gyökerező érdekei. A tanulmány megvilágítja, hogy a különböző transznacionális és helyi hegemón konstellációk miért és miként segítették elő a nemek tudományának intézményesülését, miközben hátráltatták a társadalmi nemek tudományában rejlő kritika kibontakozását.

Az 1989-1991-es politikai rendszerváltozás után Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken – ez utóbbin a volt Szovjetunió európai és ázsiai utódállamait értjük – igazi fejlődő piacra talált a társadalmi nemek tudománya, más néven a gender studies. Akármerre tekintünk, a társadalmi nemek tudománya valamilyen formában mindenütt jelen van. Számos kurzusnak lett központi témája, felsőoktatási intézmények tiszteletet ébresztő sorának programjaiban és tanszékein foglal el (többé-kevésbé) szilárd helyet, s további terjeszkedése várható. Néhány országban fontos szerepet játszanak "az ige terjesztésében" a nem egyetemi intézmények és különféle egyéb kezdeményezések is. S bármennyire korlátok közé szorított és/vagy veszélyeztetett ez a folyamat, az "államszocializmus" utáni időszakot mégiscsak felfoghatjuk a társadalmi nemek tudományának diadalmeneteként is.

Ez a diadalmenet összefüggött és összefügg a felsőoktatási rendszerek globális, regionális és nemzeti szintű átstrukturálásával, amely nem csak magukon a felsőoktatási intézményeken belül, illetve ezek között megy végbe. Számos követelést támasztanak kívülről a felsőoktatással szemben, rengeteg kihívás innen éri. Az eltérő diagnózisok és a még inkább eltérő értékelések ellenére sok kutatás osztozik abban, hogy olyan korszakváltás tanúi és résztvevői vagyunk, amely a felsőoktatás legalább három szintjét érinti: magának a felsőoktatásnak az intézményi struktúráit, a tudás megtermelésének formáit, tartalmát, perspektíváit és funkcióját, valamint a felsőoktatás, illetve szociogazdasági és politikai környezetének kapcsolatát.¹ Ebben a cikkben azt vizsgálom, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken mely szereplők és érdekeltek mozdították előre (illetve hátráltatták vagy akadályozták) a gender studies egészében véve mindeddig sikeres fejlődését. A vizsgálódások fókuszában a felsőoktatás intézményi átalakulása áll. Megmutatom, hogy ez az átalakulás valójában miként köszönhető nagymértékben azoknak az érdekelteknek, akik befolyással bírtak a "posztkommunista" változások egészének irányára és módjára. Több-kevesebb hatalommal bíró, néha pedig szinte teljesen befolyás nélküli személyek, illetve globális, transznacionális, nemzeti és lokális szinten cselekvő szereplők igyekeztek és igyekeznek – olykor a legkülönbözőbb célokat követve – hatást gyakorolni a folyamatokra. Rákérdezek, milyen funkciót szántak a változó időkben e színes paletta szereplői a társadalmi nemek tudományának. Az intézményesülés folyamatában emellett nem lebecsülendő hatást gyakoroltak azok a szereplők is, akik mindenekelőtt a tudományokon belüli, felsőoktatás-politikai vagy szakmai előnyöket tartották szem előtt. Ugyancsak rákérdezek arra, hogy a felsorolt szereplők közötti változó konstellációk és az általuk kinyilvánított és követett érdekek milyen mértékben járultak hozzá a társadalmi nemek tudományának intézményesüléséhez.

Végül igyekszem felmérni, hogy a kialakult helyzet a maga egészében miként szab formát és határokat a gender studies intézményesülésének a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken. Ennek végiggondolása – meglátásom szerint – nélkülözhetetlen ahhoz, hogy reflektálhassanak önmagukra mindazok, akik ebben a nagy térségben művelik a társadalmi nemek tudományát, illetve ezzel a régióval foglalkoznak kutatásaikban. Segít abban, hogy kifejezzük és továbbfejlesszük saját tudományos és politikai céljainkat, s hogy akár kritikusan, akár kevésbé kritikusan, ám tudatosan viszonyuljunk a fennálló konstellációkhoz, valamint hogy a lehető leghathatósabban használjuk ki és tágítsuk a valós viszonyok között adódó gondolati és cselekvési tereket. S végül, a kelet-közép-európai és posztszovjet térség "esetének" ilyen elemzése ösztönzőleg hat arra, hogy végiggondoljuk a társadalmi nemek kutatásának összetett és mindenképpen kérdéses helyzetét a felsőoktatásban a rendszerek gyökeres, korszakváltó átalakulásának idején, mégpedig a tényleges helyi és regionális sokszínűség és a félreismerhetetlen globális aszimmetriák figyelembevételével.

Az intézményesülési folyamat dinamikáinak és eredményeinek itt következő vizsgálata elősegíti, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet térség különböző alrégiói között fennálló lényeges s az idő haladtával egyre növekvő különbségek mellett rávilágítson három világosan elkülöníthető fázisra, amelyek közül az utolsó a mai napig nem zárult le.²

 

I. A kezdetek: az aktivisták kora, a felsőoktatási intézmények késedelmes átalakítása és új, feltörekvő politikai érdekek

 

E három fázis közül az első nagyjából az 1990-es évek közepéig tartott. A legelső aktivista nők az 1980-as vagy késő 80-as évekre teszik az azzal kapcsolatos egyre növekvő elégedetlenség kezdetét, ahogy a különböző tudományágak a társadalmi nemek problémáit közvetlenül vagy áttételesen kezelték. Ez állt a hátterében annak, hogy egyes kutatónők már az 1989-1990-es politikai "rendszerváltás" előtt érdeklődést mutattak a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok iránt.³ Az egykori Jugoszláviában jóval korábban észrevehető volt a gender studies iránti nyílt és burkolt érdeklődés az egyetemet végzettek között; a ljubljanai egyetem tantervében 1986-tól csíráiban, de jól láthatóan megjelent a nőkkel foglalkozó tudomány.⁴ Az ezekbe bekapcsolódott néhány, de semmi esetre sem összes, kutatónő számára a nemek között fennálló viszonyok kritikája – abban a formában, ahogy ez a nemek kutatásának segítségével artikulálható – ekkor egyértelműen az egész fennálló valóság, tehát a létező politikai rendszer radikális bírálatának is tűnt.

Ez a politikai rendszer – melynek oktatási intézményei szükségszerűen ellenségesen viszonyultak ahhoz a gondolathoz, hogy a nemek közötti viszonyok vizsgálata az osztályviszonyok elemzésétől függetlenül történjen, s hogy ez az intézményesítés struktúráiban is tükröződjön – 1989 és 1991 között összeomlott. Ekkor, az 1990-es évek elején megalakultak ez első olyan szervezett csoportok és központok, amelyek a társadalmi nemek elemzésére összpontosítottak. Tevékenységük középpontjában a tájékoztatás és a kutatás állt, és sok esetben megpróbáltak befolyást gyakorolni a nő- és a társadalmi nemekkel foglalkozó politikára. Az Oroszországi Tudományos Akadémia Társadalomgazdasági Tanulmányok Intézetének részeként már 1990-ben megalakult a csakhamar széles körben ismertté vált Moscow Center for Gender Studies. A központ tevékenységében a különböző nemzetközi szervezetekkel, így az ENSZ-szel és a Világbankkal szoros kapcsolatban végzett emberi jogi munka összefonódott a hazai kormánnyal folytatott éppoly szoros együttműködéssel, főleg amikor arról volt szó, hogy ez utóbbit támogassák a nemzetközi kötelezettségeiből adódó gender-politika megvalósításában.⁵ Lengyelországban a łódźi egyetemen már 1992-ben megalapították a Women's Studies Centert, Litvániában pedig a Vilnius University Gender Studies Centert. Ez utóbbi anyagi támogatást kap az egyetemtől, a Soros-hálózathoz tartozó Litván Nyílt Társadalom Intézettől és magánszemélyektől.⁶ Bukarestben már 1990-ben létrehozták a Romanian Society for Feminist Analyses AnA-t, amely 1993 óta működik hivatalosan bejegyzett intézményként. Az AnA lényeges külső intézményi vagy anyagi támogatás nélkül alakult, és idővel egy klasszikus hármas célkitűzés megvalósításán kezdett dolgozni, nevezetesen a nők helyzetének javításán, az erre vonatkozó kutatások folytatásán és azon, hogy a társadalmi nemek tudománya bekerüljön az egyetemek tanterveibe.⁷ A híres Prague Gender Studies Center – amelyet 1991-ben a Network of East-West Women támogatásával alapítottak, és anyagilag a németországi (hamburgi székhelyű), a zöld pártokhoz közel álló Frauen-Stiftung e.V. támogatta – könyvtárat, valamint képzési és tanácsadó központot tartott fenn.⁸ A prágai tudományos akadémián Marie Čermáková vezetésével 1990-91-ben, szintén külső anyagi segítséggel, megalakult egy Gender and Sociology nevű kutatócsoport, amely mind a mai napig igen aktív.⁹

Összességében úgy tűnik, hogy a társadalmi nemek kutatásának és tudományának kialakulása az 1990-es évek első felében nagymértékben egyéni erőfeszítéseknek volt köszönhető. Ezek összeolvadtak az újonnan felbukkant nem állami és nem pártpolitikai szereplők azon igyekezetével, hogy a társadalmi nemek problémáit mint politikai és kulturális törekvéseik kategóriáit mutassák fel. Így olykor együttműködés alakult ki a politikai "rendszerváltozás" okozta törés után rekonstruálódott hivatalos politikával. A gender-ügyek azonban mindenképpen szorosan összefüggtek a demokratizálás ügyeivel. "Democracy without women is no democracy" ("a demokrácia nők nélkül nem demokrácia") – Slavenka Drakulićnak, a Network of East-West Women kezdeményezőjének és egyik alapítójának ezt az 1991-es mottóját felfoghatjuk sok aktivista nő közös jelszavaként, még ha ennek a demokráciának a hőn vágyott tartalmát a nemek közötti egyenlőség központi ügyén túlmenően nem is akarták mindenáron pontosítani.

 

II. Kiegyenlítetlen felsőoktatás-politika és a felsőoktatási reform egyenlőtlen előrelépései az 1990-es évek második felében

 

A nők és a társadalmi nemek tanulmányainak az egyetemi (és egyetemen kívüli) oktatáson és kutatáson belüli meghonosítására tett lényegi lépésekről csak az 1990-es évek második felében beszélhetünk. Ez a változás két igen eltérő szinten ment végbe.

 

II.1. Az amerikaiak kora: a magán-felsőoktatás árnyékhálózata

 

A felsőoktatásban a nemzetköziesített és nem közpénzekből finanszírozott párhuzamos szektor, illetve árnyékhálózat kibővülésével együtt került sor – leginkább az 1990-es évek második felében – a nemek közötti viszonyok tudományának szisztematikus intézményesítésére és támogatására. Ez az árnyékhálózat elsősorban azoknak az egyesült államokbeli alapítványoknak, illetve USA-angolszász hátterű intézményeknek köszönheti a létét, amelyek az angolszász magánegyetemi mintát követő rendszer, kiváltképp posztgraduális képzés, elindítását célozták meg. A kiépítés folyamatának lényeges szempontja volt, hogy a felsőoktatásnak ebben a párhuzamos, nemzetköziesített és magánszektorában (viszonylag) fontos helyet kapjon a társadalmi nemek tudománya. Az 1990-es évek második felében bekövetkezett áttörés, melynek során szolid intézményi és anyagi alapokon létrejöttek az önálló gender studies egyetemi programok, ennek a konstellációnak, döntő módon pedig az egyesült államokbeli és angolszász hátterű adományozók, illetve alapítványok anyagi és intézményi támogatásának volt köszönhető. Elsősorban általuk kerültek a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatása iránt érdeklődő diplomások olyan helyzetbe, hogy létrehozzák önálló gender-oktatási és "outreach" programjaikat. Ez a folyamat ugyanúgy végbement az újonnan létrehozott magánegyetemeken, mint az állami egyetemeken belül működő, nagyrészt vagy teljesen külföldi adományozók által finanszírozott "center of excellence"-eken (elitközpontok), valamint más, nem egyetemi intézmények szervezésében is.

Fontos szerepet játszott az állami egyetemeken működő, de nem közpénzből fenntartott "center of excellence"-ek létrehozásában többek között az egyesült államokbeli MacArthur Foundation, amely egyedül az 1992-ben alapított "Initiative in the Russian Federation"-jén keresztül évi hétmillió dollárral támogatott 25 állami egyetemen működő "center of excellence"-t.¹⁰ Még egy példa: a nem egyetemi intézmények közé tartozik Soros György, az egyesült államokbeli pénzmágnás Nyílt Társadalom Intézetéhez (Open Society Institute) tartozó Network Women's Program, amely fontos szerepet játszott a gender studies-hálózatok létrehozásában és bővítésében. A Network 1997 óta sokféleképpen támogatja Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken "a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok kibontakoztatását, bemutatását, intézményesítését és hálózattá fejlesztését". Már 1998-ban megszervezte első nagy konferenciáját a "gender studiest az átmenet országainak" témakörben, melyen 30 ország 140 résztvevője volt jelen. 1999-ben megjelentette átfogó kiadványát Gender Studies and Women's Studies Directory. Countries of Central and Eastern Europe, the former Soviet Union and Mongolia címmel.¹¹

Az ily módon rendszeresített "outreach"-tevékenységekkel párhuzamosan az 1990-es évek második felében létrejöttek a különböző magánfinanszírozású egyetemi gender studies-programok – az állami és a magánegyetemeken egyaránt.

Példának okáért az Elena Gapova vezette Centre for Gender Studiest a minszki (Fehéroroszország) European Humanities Universityn 1997-ben alapították a MacArthur Foundation támogatásával, ahonnan azóta is rendszeres anyagi támogatásban részesül. A Centre a tantervnek a nemek elméletének integrálása útján történő átalakítását tűzte ki célul. 2000-ben egyéves MA-program formájában és cultural studies-diplomával saját, gender studies posztgraduális képzést adó tanszéket létesített. Fontos szerepet kaptak még a Centre munkájában a céltudatos publikációs és más kapcsolatkereső tevékenységek, melyek célja, hogy terjesszék "a feminista elméletek és gender vonatkozású ügyek körüli diszkurzusokat a posztszovjet területeken".¹²

"Az ige hirdetésének" másik fontos központja a posztszovjet területeken az Irina Zherebkina vezette Kharkov Center for Gender Studies a kelet-ukrajnai Harkovi Nemzeti Műszaki Egyetemen volt. A Centre az 1990-es évek eleje óta tartó oktatási folyamat eredményeképpen jött létre, és 1994-től saját publikációs sorozatot ad ki. Jóllehet a Kharkov Center beköltözött az egyik állami egyetem falai közé, működését messzemenően magánpénzekből, leginkább a Network Women's Program és egy kanadai alapítvány segítségével fedezik. A Centre sok éve szervezi a "volt Szovjetunió utódállamai számára a társadalmi nemek tudományának egyetemi hálózati programját".¹³

A szentpétervári European University magánegyetemen 1997 óta mesterképzést nyújtó gender-tanszék működik. A program a Szociológiai és Politikatudományi Karhoz tartozik, és "a Ford Alapítvány kutatási szubvenciójából" részesül támogatásban abból a célból, "hogy újszerű, nőkkel és társadalmi nemekkel foglalkozó oktatási programot létesítsen Oroszországban". A program irányítója Yelena Zdravomyslova és Anna Temkina tudományos kutató Helsinkiből.¹⁴

Oroszország történelmi magjától délre és a volt Szovjetunió Közép-Ázsiában fekvő utódállamaiban sem az 1990-es évek második felében, sem az ezredfordulón nem történt meg a társadalmi nemek tudományának amerikai hegemónia alatti intézményesülése, valamint a magánoktatási intézetek hálózatának hasonló mérvű kiépítése. Az azerbajdzsáni Bakuban, a Western Universityn 2000-ben létrehoztak egy Gender Studies Központot, melynek célkitűzései közé tartozik "a nő- és gender-kutatók támogatása, a gender-elmélet integrálása a társadalom- és bölcsésztudományokba […] a gender studies oktatási bázisának fejlesztése, és a genderrel kapcsolatos kurzusok bevezetése az egyetemeken és iskolákban".¹⁵ A mai Közép-Ázsiai Amerikai Egyetemet (AUCA) 1993 óta tartó kezdeti lépések után egy, a kirgiz kormány, az US Department of States és az Open Society Institute között 1997-ben kötött megállapodás értelmében Kirgizisztáni Amerikai Egyetem néven alapították meg a fővárosban, Biskekben. A Szovjetunió utódállamainak eme legdélkeletibb bástyáján sem az 1990-es évek második felében, sem később nem került sor saját gender studies tanszék alapítására, miközben egy-egy kurzus tagadhatatlanul erre a témakörre épül.¹⁶

A közép-európai, illetve posztszovjet térség másik végén jött létre az USA-hegemónia alatt kiépült magánoktatási intézmények árnyékhálózatának és a társadalmi nemek tudományának eddigi legfontosabb intézménye, a budapesti Közép-Európai Egyetem (Central European University – CEU). Az 1991-ben alapított intézmény volt a térség első önálló magánegyeteme. Fennállásának első évtizedében az egyesült államokbeli posztgraduális rendszert követő felsőoktatási intézményt gyakorlatilag kizárólag a magyar származású börzemágnás, Soros György tartotta fenn. Hogy az egyetemet ilyen hamar sikerült létrehozni, annak köszönhető, hogy a pénzmágnás jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar politikai és (neo)liberális körök egy részével. Ez tette lehetővé, hogy Budapesten még a nagy és erős USA-beli kutatási alapítványok viszonylag rugalmas ügyintézési rendszeréhez képest is gyorsabban lehetett fejleszteni a gender studiest. A CEU-n 1994-ben hozták létre a Program on Gender and Culture-t. Ez nem annyira az egyes tanárok tétován és tartózkodóan megfogalmazott érdeklődésének, mint inkább az ismert gender-történésznek, Nancy Stapannek (az 1994-ben a CEU rektorává választott Alfred Stepan feleségének) volt köszönhető. Már az 1994-1995-ös tanévben megkezdődött a tanítás a Program on Gender and Culture-ön. Diákok érkeztek mindenfelől a kelet-közép-európai és posztszovjet térségből, néhányan a világ más részeiről. Az egyetemen belül hamarosan döntés született arról, hogy a gender studies külön "interdiszciplináris szakirány" legyen. 1996-ban beiratkozhattak az első diákok az új tanszékre. Itt először is lehetőség nyílt számukra, hogy egyéves tanulmány után gender studies mesterdiplomát szerezzenek, amelyet hamarosan az USA-ban is akkreditáltak. Másik lehetőségként az MA-ról átléphettek egy, a brit Open University által fenntartott posztgraduális távoktatási szakra, melyben a Program on Gender and Culture már csak mint szponzor vett részt. A diákok ennek a két tanéves kutatásorientált képzésnek az elvégeztével brit típusú MPhil-diplomát kaptak.¹⁷

Az 1990-es években, illetve azóta gyakorlatilag valamennyi említett programra és intézményre jellemző a rendszeres "outreach"-aktivitás, melynek köszönhetően fiatalok és idősek, a legkülönbözőbb tudományágak felől érkezők közül bárki részesülhet gender-továbbképzésben. A Kharkov Center 1997 óta különösen az Open Society Institute Higher Education Support Programjának (HESP) és a MacArthur Foundationnek a támogatásával rendszeres nyári oktatást tartott, amelyből fontos hólabda-effektus indult.¹⁸ Az "outreach" fontos szerepet játszott Minszkben is.¹⁹ A Moscow Center for Gender Studies 1996-ban indította el a "Russian Summer Schools on Gender Studies (RSSGS)" elnevezésű projektjét, melyet a Ford Foundation finanszírozott.²⁰ Az 1994-1995-ös évben a budapesti CEU-n Nancy Stepan és az egyetem ügyvezető igazgatója, Mindy Roseman megszervezte az első Inter-Regional Faculty Seminar in Gender and Culture-t; a finanszírozást részben szintén a HESP vállalta. A szeminárium keretében több műhelyt (workshopot) tartottak, melyen a régió országaiból érkezett női tudósok vettek részt (és néhány férfi), s ahol sor került az előzőleg tanulmányozott szakirodalom intenzív feldolgozására. Ezt az első régiós szemináriumot 2002-ig további négy követte.²¹ Emellett 1995 óta – a HESP finanszírozásában és szoros együttműködésben a Program of Gender and Culture-rel, illetve 2001 óta a Department of Gender Studies-zal – a CEU rendszeresen meghív tudósokat és tudósnőket rövidebb itt-tartózkodásra az egész nagytérségből. Ennek célja a "tantervek fejlesztése" ("curriculum development") a vendégek anyaegyetemein, vagyis a szakok közötti gender studies-tantárgyak kiépítése.²² A Kazahsztánban 1999-ben tartott első gender-kurzuson oktató tanárok felkészítésére szintén hasonló "outreach"-kezdeményezés keretében került sor a szentpétervári Európa Egyetemen tartott, az UNDP (Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja) – által finanszírozott "gyorstalpaló" tanfolyamon (crash course). Az Európa Egyetemen már 1997 óta intézményesült keretek között folyik a társadalmi nemek tudományos oktatása.²³

Összességében a fent említett egyetemeken működő, magánfinanszírozású oktatás, valamint a külvilág bevonására törekvő hálózati "outreach"-munka, s az ezeken az egyetemeken és hálózatokon megtelepedett társadalmi nemekkel kapcsolatos programok és/vagy a fent említettekhez hasonló nem-kormányzati szervezetek segítsége fontos szerepet játszott az 1990-es évek második felétől a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok eszméjének és gyakorlatának nagytérségbeli, illetve szinte az összes szellem- és társadalomtudományos diszciplínán belüli terjesztésében. Más szavakkal: Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményrendszere a jórészt USA-hegemónia alatt kialakult elit magánoktatási intézmények árnyékhálózatának kiépülésével összefonódva jött létre, az egyesült államokbeli posztgraduális képzés mintáját követte, és akadémiai, illetve anyagi szempontból elsősorban amerikai és angolszász támogatást élvezett. Egyes jellemzők – a kreditrendszer, a rugalmas szervezettség, az egyetemeken és tanszékeken, intézeteken vagy karokon belüli önkormányzás, a tervszerűen kiépített posztgraduális képzés és témavezetés – igen nagy rugalmasságot biztosítanak az amerikai stílusú felsőoktatási intézményeknek, és segítik az innovatív tematikus és interdiszciplináris központi témák kialakítását és gyors intézményesítését. Emellett az egyes országoknak, illetve parlamentjeiknek, minisztériumaiknak és központi statisztikai hivatalaiknak egyre inkább szüksége van a rendszeresen és rendszerezetten, az újonnan importált nemzetközi normák szerint felmért adatokra és információkra a társadalmi nemekkel kapcsolatos kérdéskörökről. Ezért érdekük, hogy a felsőoktatás lehetőleg gyorsan és a lehető legmagasabb színvonalon készítse el a szükséges szakvéleményeket, és termeljen jól képzett szakembereket.

Ezek és a hasonló intézményi-akadémiai tényezők azonban önmagukban nem adnak kielégítő magyarázatot arra, hogy a nemzetközi (rész)finanszírozású "új" közép-európai/posztszovjet felsőoktatás, illetve az ezeket külföldről patronáló intézmények döntéshozói miért dolgoztak ennyire céltudatosan a gender studies oktatásának intézményesítésén a saját intézményeikben vagy az általuk támogatott intézményekben. Fontosabb, hogy itt olyan jellegzetes politika-mintáról beszélhetünk, amely a társadalmi nemek tudományában alkalmas eszközt látott a "posztkommunista" országokban zajló teljes átalakítás mikéntjének és irányának befolyásolására, és amely minta ebben a formában csak ekkor és csak a felsőoktatásnak ebben a szektorában fejlődött ki a maga teljességében. Az oktatáspolitika említett szereplői ezáltal a "gender"-t mint egyfajta szimbolikus jelszót használták, s fontos szerepet szántak neki egyenlőtlen és konfliktusos transznacionális érdekpolitikájuk folytatásában. Ezeket a szereplőket a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának támogatása nem önmagáért érdekelte, tehát számukra nem vagy nem csak az volt lényeges, hogy állandósuljanak és megszilárduljanak azok a törekvések, melyek egyebek között a nők és férfiak egyenjogúságát és a nők emberi jogainak védelmét is fontosnak tartják. Ez a támogatáspolitika sokkal inkább kapcsolódik két másik, nagyon is politikai töltetű célkitűzéshez. Az oktatási rendszert (és az ezen a területen működő, oktatási megbízatással rendelkező civil szervezetek aktivitását) valójában a liberálkapitalista piacgazdaságok intézményi rendszerében szokásos szabványhoz akarták igazítani. "A gender studies mindenütt jelenlévővé tétele a felsőoktatásban elsőbbséget élvez […] az oktatási rendszer átalakításának reformjánál." ("Mainstreaming gender studies into higher education has been a priority […] for […] the transformation of educational systems in reform.")²⁴ Ugyanakkor és ezen túlmenően ez a pontosan megragadható oktatáspolitika széleskörűen kapcsolódik azokhoz a politikai hegemóniáért vívott transznacionális vitákhoz és csatározásokhoz, amelyek többek között a kulturális értékekért és szimbolikus hovatartozásért vívott harcban nyilvánulnak meg. Ezen a szinten végképp nem a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományok oktatása (vagy, mondjuk, a nők emberi jogai) a tulajdonképpeni program. A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok iránti elkötelezettség itt inkább az (angolszász jellegű) nyugati demokrácia és liberális társadalmi-gazdasági rend értékei és az ezeket az értékeket képviselő, Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken uralomra törő intézmények és politikai szereplők melletti hitvallás funkcióját tölti be.

Legkésőbb az 1990-es évek második felétől a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányoknak és a "demokráciának" ez az összefonódása hegemoniális konstellációvá nőtte ki magát, amely alól a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményesítését célzó törekvések alig-alig tudták kivonni magukat. Ebben az időszakban, mint látni fogjuk, a társadalmi nemek tudományának intézményesülésére kevés alternatív út kínálkozott. Ilyen körülmények között az USA-hegemónia alatt kiépült magán-felsőoktatási árnyékhálózathoz tartozó intézmények kulcsszerepet kaptak abban, hogy a gender-oktatás betöltse Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet területek "nyugatosításának" és az általuk uralt globális rendszerbe történő zökkenőmentes beillesztés "szimbolikus szövegkiemelőjének" ("symbolic markers") szerepét. Ezek a szereplők igencsak tudatosan folytatták és folytatják ezt a politikát; ez abban is megnyilvánul, hogy a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányokat gyakran közös nevezőre hozzák a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken elvégzendő demokratikus-liberális teendők más, szimbolikus töltetű "szövegkiemelőivel". Például a Network Women's Program a maga elvi célkitűzéseit mint azon való munkálkodást írja le, hogy "előmozdítsuk az emberi jogok, a nemek közötti egyenlőség és az »empowerment« fejlődését mint a demokratizáció integráns részét".²⁵ A MacArthur Foundation már említett Initiative in the Russian Federationje "kétirányú célt" követ: "az egyetemek és az oktatási infrastruktúra erősítése" mellett ugyanannyira szándékában áll "az emberi jogi szervezetek hálózatának támogatása Oroszország-szerte".²⁶

Hogy (mások mellett) éppen a "társadalmi nemek" kategóriájára és oktatására ruházhatták sikerrel a zökkenőmentes nyugatosítás "symbolic marker"-ének szerepét, az tényezők egész sorának köszönhető. A "nőkérdés", illetve a "haladó nőpolitika" célzatos funkcionalizálása a nyugati dominanciára épülő, illetve törő politikában régi hagyományokra tekinthet vissza.²⁷ Ehhez az örökített mintához problémamentesen lehetett kapcsolni a társadalmi nemek oktatásának célzatos felhasználását az aszimmetrikus, transznacionális viszonyrendszer közepette végbemenő kelet-közép-európai és posztszovjet átalakulásban. Másrészt a női munka kommodifikációjának^ világszerte felgyorsult folyamata és a női individuumok egyre nagyobb számú beillesztése a piaci történések szféráiba globálisan növekvő legitimitást adott a nemek közötti egyenlőség formális elismerésének. Amennyire az ilyen típusú, szűken értelmezett globális egyenlőség-célkitűzés melletti hitvallás formális el nem fogadása "reakciós" vagy "jobboldali irányultságú" elkötelezettségként pecsételődhet meg, olyannyira válik alkalmassá a "társadalmi nemek kérdése" a liberális globalizáció melletti krédó "symbolic marker"-ének szerepére. Ehhez társulnak – harmadikként – a kelet-közép-európai és posztszovjet térségre jellemző vagy vele összefüggő, különösen erős színezetű tényezők. Itt a felsőoktatás átalakulásának intézményi és tartalmi aspektusairól van szó. A gender studies intézményesítésének politikái sokszor olyan új oktatási területek megteremtésére, illetve olyan "interdiszciplináris" berendezkedés létrehozására törekedtek, melyek kiegészítik a már meglévő diszciplínákat, és helyet kaphatnak mellettük. A társadalmi nemek oktatásának intézményesítése így kevésbé kényszerítette ki a már meglévő diszciplínák újradefiniálását, azaz nem kért részt az intézményesen már lefoglalt helyekből, inkább új felsőoktatásbeli területek és agendák létrejöttét jelentette. Azokban az intézményi viszonyrendszerekben, ahol a "nem" mint a felsőoktatásbeli átalakítás "symbolic marker"-e bármilyen mértékű legitimitást élvezett, potenciálisan vagy aktuálisan könnyebbé vált a gender studies intézményesítése a különböző diszciplínák már meghonosodott és jól szervezett "céhei" és felsőoktatásbeli lobbijai ellenében. Az pedig, hogy intézményesen hangsúlyossá vált a társadalmi nemek oktatásának önállósága, elősegítette az "új" és "régi" felsőoktatási kultúra közötti, pontosan kijelölhető határt. Tagadhatatlan, hogy a régi "államszocialista" rendszer hivatalos világnézetében a nemek közötti egyenlőség magától értetődő normatíva volt a tudományban és a politikában. Ugyanakkor éppen a "nőkérdést" rendelték axiomatikusan az "osztálykérdés" alá, a társadalmi nem mint kutatási és oktatási tárgy – ha egyáltalán – kizárólag az osztályok elemzésének keretein belül élvezett legitimitást. Ez így volt még azokban a késői és ideológiailag már felpuhult "államszocialista" időkben is, amikor sok kutató legjobb esetben is már csak formálisan hivatkozott az osztályszempontokra, vagy hallgatólagosan átlépett rajta. Mivel a "régi" felsőoktatási kultúra szisztematikusan diszkvalifikálta a társadalmi nemet mint önálló elemzési kategóriát, éppen ezért válhatott az "új" felsőoktatási kultúrában önálló jogú elemzési kategóriává – mint az osztályszempontoknak búcsút intő, sokrétű tudományos projekt jellegzetes része.

Így a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken sok olyan tudós és aktivista, aki szívén viselte a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének ügyét, főleg az 1990-es évek második felében, dupla feszültségű politikai erőtérben találta magát. Ismerős lehet ez világszerte minden olyan feminista kutató és társadalmi tevékenységet folytató nő számára, aki a kutatás és a politika azon területein (pl. az emberi jogok kérdésében) kötelezte el magát, ahol erős a nemzetközi hegemoniális befolyás.²⁸ Egyrészt Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet térségben a gender-oktatás kezdeményezőinek potenciálisan legerősebb szövetségesei ahhoz a táborhoz tartoztak, akik ezt a törekvést – tehát a gender studies intézményesítését – hozzákapcsolták a nyugati-liberális és az erre támaszkodó nemzeti és helyi hegemoniális érdekekhez, s akiknek szeme előtt a "kommunizmusból" a demokratikus-liberális "piacgazdaságba" való átmenet modellje lebegett. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy ha ilyen formában összekapcsolódik a rendszerváltás és a nemekkel foglalkozó tudomány, akkor ki lehet-e bontakoztatni a gender studies társadalomkritikai potenciálját, s ha igen, hogyan? Újra meg újra nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a szövetségesek eszközként használták a társadalmi nemek tudományának oktatását.

A másik (tudomány)politikai feszültségi tér, amelybe a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokért küzdők akarva-akaratlanul is belekerültek, azokkal a politikai és tudományos érdekcsoportokkal való viszonyban alakult ki, akik a nyugati-liberális irányultságú transznacionális és helyi hegemoniális érdekekkel és/vagy a "posztkommunista fejlődés" valóságosan létező dinamikájával és eredményeivel szembeni kritika potenciális szövetségeseinek tekinthetők. Eme erők és érdekcsoportok bírálták vagy elutasították a társadalmi nemek tudományát. Vagy per se azonosították a hegemoniális érdekrendszerrel, esetleg azzal magyarázták a társadalmi nemek tudományának kritikai potenciáljával szembeni, valójában sokkal mélyebbről táplálkozó elutasításukat, illetve tudatlanságukat, hogy a tudománytámogatás és a tudománypolitika bizonyos fővonalai nagymértékben – s valóban bizonyíthatóan – felkarolják a gender tudományát. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy egy ilyen feszültséggel teli viszonyban, ahol egybekapcsolják a hegemoniális érdekekkel és a nemek tudományával szembeni kritikát, miként válhat legitimmé a gender.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás intézményesítésének stratégiái, amelyet a vezéregyéniségek ebben a kettős feszültségű térben, illetve a mögötte rejlő hegemoniális konstellációval szemben helyben kialakítottak, igen sokrétűek voltak. Az egyes kutatókra, kezdeményezően fellépő csoportokra és az intézményes felelősséget viselők helykeresésére döntő befolyást gyakorolt, hogy miképp viszonyultak a következő három kérdéshez. Először is: lényeges volt-e számukra a "posztkommunista" nagyrégió geopolitikai és kulturális alávetettségének és a rendszerváltás folyamán létrejött dinamikának, valamint az ezek által gerjesztett, országokon belüli társadalmi polarizációnak a kritikája – vagy pedig, akár meggyőződésből, akár opportunizmusból, esetleg személyes és politikai alternatívák hiányából, ilyen vagy olyan fenntartások ellenére is azonosultak az úgynevezett "nyugatosodási" folyamattal? Másrészt: fontos volt-e számukra, hogy az első kérdéshez való hozzáállásuk kihasson a nemek oktatásának intézményesítése körüli törekvésekre és vitákra – avagy arra törekedtek, hogy a nemek oktatását és ennek intézményesítését taktikai, stratégiai vagy elvi okokból, amennyire lehet, leválasszák erről a messzemenőkig politikai kérdésről? És harmadjára: mely kérdésfeltevések, témakörök, tudományos és politikai perspektívák álltak az egyes, gender studies iránt érdeklődő és elkötelezett kutatók, kezdeményezően fellépő csoportok és intézményes felelősséget viselők érdeklődésének középpontjában?

Ahogy e három kérdésre adott – explicit vagy implicit, átgondolt vagy csak bizonyos tudománypolitikai praktikákból kiolvasható – válaszok kombinációja alakult, aszerint jött létre a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének folyamata során a stratégiák és (ön)pozicionálások tarka spektruma. Azok a kutatónők például, akik tudatosan azonosultak a liberális "nyugatosodás" célkitűzésével, éppennyire tudatosan próbálták meg kihasználni az USA-angolszász hegemónia alatt működő magánoktatási intézetek árnyékhálózata kínálta viszonylag jó lehetőségeket a társadalmi nemek oktatásának intézményesítésére, még ha nem is mindig sikerrel. Viszont az, hogy sok kutatónő vesz részt a nemek oktatásának olyan kezdeményezéseiben és programjaiban, amelyek egyértelműen az oktatási és kutatási területek transznacionális funkcionálásának kontextusában állnak, nem jelenti azt, hogy ezzel a kontextussal azonosulnának is. A kutatók és kutatónők olykor éppen ezeket a programokat használják fel, hogy kidolgozzák a hegemoniális konstellációval szembeni kritikájukat.

Ismét mások, akik fontosnak tartják a kelet-közép-európai és posztszovjet térségbeli általános és hegemóniakritikus gender-oktatáson belül a nemekkel kapcsolatos témakörök társadalomkritikai tanulmányozását, éppen ezeknek az éveknek a hegemoniális konstellációjával szembeni kritikájuk vagy egyéb okok miatt fordultak más intézményesítő stratégiák felé. Közülük néhányan például az állami oktatásügy régi intézményeinek nehézkes és olykor igen bürokratikus útjait járták. Ezenközben széles körű ellenállásba ütköztek, éppúgy, mint sok más kutatónő, aki egyéb okokból volt egyetemi tájakon a gender-ügy előmozdításának aktív közreműködője. E mögött az ellenállás mögött különböző kombinációkban a nemek tanulmányozásában rejlő (tudomány)kritikai lehetőségek elutasítása, betokosodott férfi- és professzori-hatalmi érdekek és a "nemek oktatása általi elnyugatosodás" formájában jelentkező új, domináns struktúrákkal szembeni ellenállás rejlett. Hátat fordítva ennek a nem sok jót ígérő helyzetnek, főleg a társadalom- és hegemóniakritikus kutatónők néhány országban megpróbáltak létrehozni egyetemen kívüli és relatíve autonóm kutató- és oktatási központokat.

A kutatók és kutatónők egy másfajta orientációjú csoportja a társadalmi nemek tudományának fejlesztése és intézményesítése során elsősorban a meglévő intézményes keretek között próbálta elhelyezni specifikus, legtöbbször viszonylag szűkre szabott témáit és projektjeit. Ismét mások – épp ellenkezőleg – eredeti tematikus orientációjukat rendelték alá annak, hogy intézményeken belüli cselekvési lehetőségeket harcoljanak vagy használjanak ki, illetve ezeken az intézményeken belül próbáljanak másokat – vagy önmagukat – nőkutatóként elhelyezni.

Végül nem kevés kutató és kutatónő számára – az adott intézményi viszonyoktól aránylag függetlenül – a tartalmi célkitűzés kijelölésének fontossága állt előtérben, ahol specifikus, Kelet-Közép-Európával és a posztszovjet területekkel kapcsolatos kérdésfeltevések kerültek a középpontba, illetve a kelet-közép-európai és a posztszovjet tapasztalatokat tették meg a hegemóniaellenes és/vagy társadalomkritikus gender-oktatás kiindulópontjának.

 

II.2. Az állami felsőoktatás erősödő regionalizálása

 

A hegemoniális konstellációra az 1990-as évek második felében adott válaszok változatainak és lehetőségeinek felsorolásával közvetetten érintettük ezen időszak másik fontos elemét. A magasabb szintű oktatás továbbra is domináns szektorában ugyanis – az évtized első feléhez képest – a nők és nemek tudományának tanítása már egész sor országban lényegileg berendezkedett az egyetemi oktatásban és kutatásban.²⁹ Ez a folyamat részben igen különböző keretek között, részben lényegesen eltérő tudományos és politikai összefüggések mentén zajlott, mint a nemek nem közpénzből finanszírozott felsőoktatási árnyékhálózatbeli oktatásának vele párhuzamos – és emellett sokkal inkább a posztszovjet térségben végbement – messze ható fellendülése. Az állami finanszírozású felsőoktatásban a gender studies áttörése leginkább a nemek tudományával foglalkozó, egyre növekvő számú kurzus formájában történt. Lettországban, a rigai egyetemen 1995-ben kezdték el a nemek oktatását.³⁰ Magyarországon az 1990-es évek közepe táján "érezhetően könnyebbé vált gender-ügyben a mozgás az egyetemeken", mondja Adamik Mária, az ELTE társadalomtudományi karának Szociálpolitika és szociális munka tanszékén dolgozó tudományos főmunkatársa. Magyarországon az 1994-95-ös tanévtől kezdve tartanak nemekkel kapcsolatos problémákkal foglalkozó kurzusokat a fővárosban, Szegeden és másutt.³¹ A ljubljanai egyetem tananyagába 1994-ben került be a "társadalmi nem" kérdése (egyébként már hosszabb előtörténetre tekinthetett vissza), mégpedig először a szociális munka tanszéken, ahol "Nők és férfiak a társadalmi munkában" címen indítottak kurzust.³² A Bulgarian Women's History Group a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem Kultúraelmélet és -történet Központjában 1998 óta tart kurzusokat a nemek történetéről.³³

Hogy a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok ezeken az állami egyetemeken az 1990-es évek közepétől könnyebben megvetették a lábukat, intézményi szemszögből annak volt köszönhető, hogy megindultak a képzés nyugati minták szerinti strukturális reformjai. Néhány országban konkurenciaharc alakult ki az egyesült államokbeli és a hagyományos, nyugat-európai típusú felsőoktatási minták között.

Ebben a szakaszban a felvirágzó oktatást – többek között a nemek tudományáról tartott budapesti, alább még részletesebben bemutatásra kerülő interdiszciplináris tantárgyként felvehető előadás-sorozatot (Ringvorlesung)³⁴ – a helyi Nyílt Társadalom Intézet (Open Society Institute) és/vagy ennek Higher Education Support Programja (HESP) néhány esetben anyagi támogatásban részesítette. Más esetekben a nemek tudományának oktatása egyes, a gender studies mellett elkötelezett, uniós egyetemek közötti együttműködés által fejlődött, s volt, ahol civil társadalmi szervezetekből bontakozott ki, és részben meg is tartotta a kapcsolatát ezekkel. E szervezetek közül csak néhány követett világosan meghatározott feminista és/vagy nyíltan a "nemek kérdésének" kritikai-politikai felfogására törekvő célkitűzést; ilyen volt például az 1990-1991-ben alapított budapesti Feminista Hálózat. Sok szervezet viszont kezdettől fogva tájékoztatási és/vagy oktatási központként értelmezte magát. Ilyen például az Irina Siklová vezette, nemzetközileg korán ismertté vált Prague Gender Studies Center, amely már 1993-ban gender-kurzusokat hirdetett meg különböző cseh egyetemeken. Másik példa a Romanian Society for Feminist Analyses AnA, amely 1997 óta foglalkozik egyetemi oktatással. Nagyjából az 1990-es évek közepétől fogtak bele tudósok és tudósnők egyetemükön belül és kívül a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási hálózatainak intenzív kiépítésébe. Példa erre a nőkkel foglalkozó tanulmányok interdiszciplináris kutatócsoportja az Adam Mickiewicz Egyetemen Poznańban. Az ELTE-n 1993-ban indítottak tantárgyként felvehető 5 éves előadás-sorozatot. A diákok szabályos bizonyítványt kaptak. Az egyes előadási egységeket a tudomány területéről, civil szervezetekből és kormányzati intézményekből érkezett szakemberek tartották.³⁵ A posztjugoszláv térségben a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása az egyetemen kívüli struktúrákra korlátozódott. Fenntartó intézményként az 1992-ben alapított Belgrade Women's Studies Centert említhetjük, amely 1998 óta tart saját kurzusokat e témakörben, illetve az 1995-ben létrehozott zágrábi Center for Women's Studiest. Újvidéken az egyetemen kívüli Women's Studies and Research kezdeményezésére indult 1997-ben kétéves "alternatív, akadémiai, oktatási, interdiszciplináris" tanulmányi program.³⁶ Romániában különböző tényezők – többek között a viszonylag magas színvonalú, egyetemen kívüli gender-kezdeményezések – érdekes összjátéka következtében már az ezredforduló előtt eredménnyel dolgozhattak azon, hogy az állami egyetemekre tanulmányi programként kerüljenek be a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok.³⁷

Hogy a gender studies előretörése a posztszovjet területeken – a balti országok kivételével – nemcsak az 1990-es évek második felében, hanem jócskán az új évezred első évtizedében is általában jóval keményebb akadályokba ütközött és ütközik, mint Kelet-Közép-Európában, az elsősorban a szovjet időkből származó felsőoktatási intézményi struktúrák fennmaradásával függ össze. Olyan országokban, mint Ukrajna, Grúzia, Fehéroroszország és maga az Orosz Föderáció is, valamint a közép-ázsiai országok, az alapképzésbeli tantervek továbbra is nagyon szigorú és nagyon centralizált állami előírások szerint szabályozottak, melyek nagy mennyiségben határoznak meg kötelező órákat. Intézményi megújulást de facto kizárólag az oktatási minisztériumok kezdeményezhetnek. Ennek megfelelően gender studies-kurzust, ha egyáltalán, rendesen csak a negyedik vagy ötödik tanulmányi évben lehet végezni – szabadon választott tárgyként, illetve posztgraduális képzés formájában. A disszertációjukat író diákok állandó marginalizáló tendenciákkal kénytelenek megküzdeni, amelyek a szigorú és persze központilag meghatározott publikációs követelményekből adódnak: például a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományos szaklapokban megjelent tanulmányaikat rendszeresen nem ismerik el szakpublikációként, miközben persze tanulmányaik sikeres befejezése előtt kötelesek szakpublikáció-sorozatot felmutatni.³⁸

A hathatós felsőoktatási intézményi reformmal szembeni kitartó csen­des ellenállás részben – s a posztszovjet régióban nem egyenlő mértékben – a nyugati, hegemónára való törekvésekkel, illetve az "elnyugatosítási tendenciákkal" szembeni ellenállás egyik formája. A felsőbb szintű oktatás akadozó "államtalanítása" és "bürokráciamentesítése" e befolyások elleni intézményi elzárkózás eszközeként szolgál. Ez persze defenzív stratégia, és semmi esetre sem jár mindig sikerrel. Érdemes lenne külön kutatást folytatni arról, milyen tartalmi álláspontot képviselnek a különböző posztszovjet országok a nemek kutatásával kapcsolatosan. Mindenesetre, és a vázolt alaphelyzet ellenére, intézményi szempontból a posztszovjet térségben a 90-es évek második felében, még ha vontatottan is, észlelhető volt a gender-kutatás képzésekbe történő integrálásának kísérlete. Példaképpen álljon itt a dél-oroszországi Szaratovi Állami Műszaki Egyetem, ahol a szociológia és szociális munka tanszéken 1996 óta megszilárdult a társadalmi nemek oktatása. A 90-es évek második felében megkezdődött az oktatás a Moszkvától 300 km-re fekvő ivanovói Állami Egyetemen működő Ivanovo Gender Studies Központban is, amely kezdetben kutatóközpontként és civil társadalmi szervezetként működött. Itt – akárcsak a Kharkov Centerben és a posztszovjet térség más területein – az intézményesülési folyamat szempontjából döntő szerepet (a nem állami finanszírozók mellett) mindig egy-egy, az egyetemi hierarchia csúcsán álló fontos személy (illetve az ő támogatása) játszott, aki egyúttal jó kapcsolatokat ápolt a regionális vagy állami oktatáspolitikával.³⁹ Mindent egybevetve, Oroszországban és a FÁK-ban számos egyetem hagyományos intézeteiben és tanszékein a "gender-rajongók és magányos szakértők nem formális közösségé"-nek tevékenysége nyomán tört magának utat a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása.⁴⁰

Közép-Ázsiában 1997 óta komoly kezdeményezések történnek a gender-tanítás bevezetése érdekében. Nemzetközileg ez a folyamat összefüggött az UNDP ekkor életre hívott, az egész közép-ázsiai térséget célba vevő, stratégiai jellegű Gender in Development elnevezésű kezdeményezésével. Ennek az iniciatívának a keretei között folytak Kazahsztánban a már említett, gender-tárgyú előadás-sorozat előkészületei. Kirgíziában 1998-ban a Kirgiz-Orosz (Szláv) Egyetemen létrehoztak egy, "Az emberi jogok gender-politikája" elnevezésű tanszéket.⁴¹

Ezek a tendenciák és kezdeményezések szerepet játszottak Közép-Ázsia nemzetközi rendszeren belüli helyzetének újradefiniálásában. Ezt a régiót a nagy nemzetközi szervezetek – mint az ENSZ vagy a Világbank – az 1990-es évek közepe óta egyaránt a "fejlődő világhoz" sorolták, és céltudatosan húzták rá az idevonatkozó politikai mintát. Így a posztszovjet térségnek ebben a részében – nemzetközi támogatással – gyorsan kialakult az a fajta viszony a genderhez, amely különben a földrajzilag a harmadik világhoz tartozó országcsoportokra, illetve földrészekre jellemző.⁴² Ez a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok egyetemi oktatásának további sorsa szempontjából, mint még szó lesz róla, igencsak ambivalens következményekkel járt.

Összességében a gender studies intézményesülése a 90-es évek második felében Kelet-Közép-Európa állami egyetemein látványos, míg a posztszovjet területeken kevésbé látványos előrehaladást mutatott, azonban – az USA-angolszász hegemónia alatt árnyékhálózatként létrejött elit magánoktatási intézményekkel ellentétben – sem az alap-, sem a posztgraduális képzésben nem jelentek meg az önálló diplomát adó programok.⁴³ Ugyanakkor az állami egyetemeken intézményesített gender-kutatási központok száma jelentősen nőtt ebben az időszakban. Különösképpen érvényes ez a balti országokra (Észtország: Unit of Gender Studies, Tartui Egyetem, alapítási év: 1995, Women's Studies Center, Tallini Pedagógiai Egyetem, 1995; Lettország: Center for Gender Studies, Lettországi Egyetem, Riga, Idegen nyelvi tanszék, 1998; Litvániában második akadémiai központként hozták létre a Women's Studies Centert a siauliaii egyetemen) és Kelet-Közép-Európának az Európai Unióval határos régiójára (Lengyelország: Center for Social and Legal Studies on the Situation of Women, Varsói Egyetem, 1997-től diploma utáni gender-programmal, amely a diákok egy részének tandíjköteles volt; Csehország: 1998-ban a Károly Egyetem Filozófiai és Művészeti Tanszékén működő első Centre for Gender Studies átvette a korábbi civil társadalmi Prague Gender Studies Center tevékenységét).

 

III. Ezredforduló és azon túl: a világi háromság

 

Az ezredforduló Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken egybeesett a nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás "posztszocialista" fejlődésének harmadik fázisba történő átmenetével, amely a mai napig nem zárult le. Megjegyzendő, hogy ebben az időszakban egyre jobban pluralizálódott az egyetemi tájkép, és pluralizálódtak a hegemoniális viszonyok is, valamint az immár világosan felismerhető három alrégió egyikében stabilizálódott a megváltozott hegenoniális konstelláció. Így egyre távolodtak egymástól a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének dinamikái.

 

III.1. Kelet-Közép-Európa "EU-sítása"

 

Kelet-Közép-Európában és különösen az "EU keleti bővítési területein" a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának fejlődését nagy, mondhatni, döntő mértékben határozták és határozzák meg a közpénzekből finanszírozott, a felsőoktatásnak irányt adó ún. "európaizálási", valójában "EU-sítási" dinamikák. Ez a folyamat többek között a felsőoktatás intézményi "nyitását" hozta és hozza magával. Ez a "nyitás" lényegileg az 1999-es Bolognai Nyilatkozat által mozgásba hozott Bologna-folyamat következménye, amely különösen a felsőoktatási struktúrák és szabályozó mechanizmusok egybehangolását, a tanulók és tanárok nagyobb mobilitását, az intézmények közötti együttműködést (közös oktatási programok kialakítását) és a lerövidített alapfokú, valamint a mesterképzés szintű posztgraduális képzés (szétválasztott BA- és MA-képzés) általános bevezetését célozza meg.⁴⁴ A felsőbb szintű oktatás EU-szerte történő átalakítása és egységesítése azonban messze túllép a Bologna-folyamat eme intézményi elemein. Az "Európai felsőoktatási térség" megteremtése "különösképpen" hivatott arra, hogy "fokozza az európai felsőoktatási rendszer nemzetközi versenyképességét", illetve ennek "világszerte történő fejlesztését", továbbá "kulcstényező a polgárok mobilitásának és munkaerőként való alkalmazásának elősegítésében". Az EU valamennyi állama, illetve a "keleti bővítési terület" valamennyi országa (már belépése előtt) magáénak vallotta ezt a célt,⁴⁵ bár nem áll fenn semmiféle ez irányú jogi kötelezettség. A kelet-közép-európai országoknak a bolognai célkitűzéseken alapuló politikája döntő módon járul hozzá az oktatási szektor liberalizálásához, a versenyorientált irányító és finanszírozó mechanizmusok áttöréséhez, valamint a magán-felsőoktatás kiépülése előtt álló intézményi, illetve állami akadályok leépítéséhez.⁴⁶ Ezek a folyamatok a "keleti bővítési területek" országaiban a felsőoktatás reformfolyamatainak drámai felgyorsulását eredményezték.

Ez a rendszerátalakulás azoknak a hegemoniális konstellációknak az egyértelmű eltolódásával járt és jár együtt, amelyek – egyebek mellett – ebben a régióban meghatározó befolyást gyakoroltak a tágan értelmezett gender-politika sorsára és alakulására általában, közelebbről pedig a nemek oktatásának felsőoktatásbeli intézményesítésére. Az "EU-sított" hegemoniális konstelláció egy sor, legfelső politikai döntőhozói szinten meghozott EU-határozat nyomán alakult ki. Ez az 1993-as koppenhágai kritériumokkal kezdődött, és a felsőoktatás szempontjából az 1999-es Bologna-folyamattal ért célegyenesbe, jóval a kelet-közép-európai államok EU-csatlakozása előtt.

A koppenhágai kritériumok alkották a keleti bővítés politikájának központi magját. Az Európai Unió Tanácsa ezen a találkozón "határozta meg" az érintett országok számára "a tagságot mint célt", s egyúttal üdvözölte erőfeszítésüket "a piacgazdaságba történő gyors átmenet biztosítása érdekében". Egyúttal meghatározta, mely feltételeket kell teljesíteni a kelet-közép-európai jelölteknek a belépéshez: "A tagság megköveteli, hogy a jelentkező ország elérje azt az intézményi stabilitást, amely szavatolja a demokráciát, a jogbiztonságot, az emberi jogokat, valamint a kisebbségek tiszteletben tartását és védelmét, a működő piacgazdaságot, illetve azt, hogy képes helytállni az Unión belüli verseny és piaci erők nyomásával szemben. […] Az Európai Tanács továbbra is szoros figyelemmel kíséri, milyen előrehaladás tapasztalható az uniós belépés feltételeinek teljesítését illetően az egyes társult országok esetében, és levonja a megfelelő következtetéseket."⁴⁷ Ezzel a döntésével az Unió véglegesen meghatározta az 1990-es évek bővítési politikájának tényleges sarokpontjait: demokrácia, piacgazdaság és az EU-s törvénygépezet, az ún. acquis communautaire átvétele képezte a következő évtizedben – és mindmáig – a minden egyes kelet-közép-európai országgal külön folytatandó, úgynevezett belépési "tárgyalások" alku tárgyává nem tehető alapját. Néhány hónappal később sietve egymás után érkeztek a belépési kérelmek Kelet-Közép-Európából (Magyarországé és Lengyelországé például 1994 márciusában és áprilisában). Néhány hónappal Koppenhága előtt a híres-hírhedt (1993 májusában ratifikált) maastrichti kritériumok rögzítésével az akkori EU önmagát állította olyan pályára, hogy gazdaságilag, valutapolitikailag és részben külpolitikailag egységes képződménnyé váljon.⁴⁸

A nemekkel foglalkozó politika szempontjából a döntő lépés néhány évvel később következett: az amszterdami szerződés aláírására 1997-ben, ratifikálására 1999-ben került sor. Ezzel a döntéssel – amely az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó 1951-es szerződés módosítása volt – került első ízben a közösség legmagasabb fokú törvénykezésébe, extenzív módon interpretálható határozatok formájában, a nőkkel és férfiakkal való egyenlő bánásmód kérdése.⁴⁹ A szerződés 2. cikke a "közös politikák, illetve intézkedések" tág spektrumát sorolja fel. A Közösség e területek mindegyikén "törekszik az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására" (2. cikk, 3. pont).⁵⁰ Az amszterdami szerződés olvasható annak jeleként is, hogy a globális fejlesztési, illetve Észak-Dél-politikából született gender mainstreaming^ "megérkezett" az Európai Unióba.⁵¹ Az Európai Bizottság tolla alól kikerült, 2001-2005-ös időszakra vonatkozó, a nők és férfiak egyenlő elbánásának elősegítését támogatni szándékozó keretstratégia egyértelműen rögzítette, hogy "az egyenlő elbánással foglalkozó jogiratok az acquis communautaire szilárd és integráns alkotórészét" képezik, "melyeket az EU-tagságra jelentkező országok kötelesek átvenni".⁵² Az ekképpen a "gender maisteaming" által meghatározott "közös politikák"-hoz és "intézkedések"-hez az amszterdami szerződés hozzászámítja a "kutatás előmozdítását" és "a minőségi oktatáshoz és szakképzéshez" való hozzájárulást. Ezzel utat nyitott az Unió közös tudomány- és felsőoktatási politikájának, valamint az 1999-ben útjára indított Bologna-folyamatnak a dinamizálásához, amelyet azóta a legmagasabb szintű EU-lépések sorozatában (Prágai Kommüniké 2001; Berlini Kommüniké 2003; Bergeni Kommüniké 2005) bővítettek és mélyítettek el újra meg újra.

Az EU keleti bővítésének közép-európai tagjelölt országaiban a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásában érdekelt felsőoktatásbeli szereplők már a tulajdonképpeni belépés előtt világos politikai konstellációkkal találták szembe magukat. Összezárt politikai háromszöget alkotottak a következő tényezők: egyrészt a belépni szándékozó országok felsőoktatásának liberális és versenyorientált átalakítása és "EU-sítása", másrészt a piacgazdaság és demokrácia ikerszerűen összekötött helyeslése, harmadrészt a gender-kérdés (mint egyenjogúsítási kérdés) oktatáson belüli jogosultságának politikai elfogadása, amelynek következtében a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok legitimitása – legalábbis elvileg – többé nem lehetett kérdéses. Az "EU-sítás" háromszögének ezt a három oldalát Kelet-Közép-Európának csomagban adták, ami ettől fogva azt a hegemoniális felállást jelezte, amelyhez a szereplők így vagy úgy kénytelenek voltak igazodni.

Ezzel a gender studies-oktatás intézményesítésének feltételei és dinamikái erősen eltolódtak, több szempontból is. Egyrészt az öröklött struktúrák felnyitása most már a felsőoktatás egészét érintette, s egyúttal megkérdőjelezetlenül kapcsolódott a "posztkommunista átmenet" (EU-sított) változatába, amit – mint fait accomplit – egyre inkább tudomásul kellett venni. A "gender" ezzel messzemenőkig elveszítette szerepét mint a rendszer-átalakulás kis számú, szelektíven kiválasztott és úgy politikailag, mint szimbolikusan magasfeszültségre töltött "marker"-je. Minél inkább valóssá vált a belépési folyamat, majd maga az EU-tagság, annál erőteljesebben öltött testet a felsőoktatásban a nők és a nemek tudományával szembeni szenvtelen toleranciának és folytatólagos semmibevételének a keveréke. Ma már a gender studies nyílt elutasítása per se, mint "idegen", "liberális" vagy "nyugati", leginkább csak a jobboldali – és olykor a baloldali – populista táborra jellemző.

Másrészt az egész felsőoktatás nyitási folyamata következtében alapvetően javultak a nők és a nemek tudományának intézményesülési lehetőségei. Mindazonáltal ez nem jár automatikusan azzal, hogy a gender-tudományos kritikapotenciál az "EU-sított" és helyi hegemoniális érdekeknek és/vagy a "posztkommunista átalakulás" tényleges dinamikáinak és eredményeinek a megkérdőjelezése irányába bővülne. Az egyik oldalon annak köszönhetően, hogy a korábbiakhoz képest a gender studies ma már sokkal általánosabban elfogadott tudományterületnek számít, és az átalakulás folyamatában felkarolt értékek és szimbólumok sokkal tágabb spektrumába ágyazódik, alapjában javultak az esélyek arra, hogy a gender studies össze tudja kapcsolni az intézményesítési és a társadalomkritikai érdekeket. Ezzel egy időben viszont a másik oldalon a fent leírt "EU-sítási" hegemoniális háromszög sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb kisugárzással bír, mint az 1990-es évek második felének hegemoniális konstellációja. A témák, paradigmák és intézményesítési dinamikák sokfélesége, amelyek mindannyian magukon hordozzák a hegemoniális konstelláció jegyében zajló "EU-sítás" pecsétjeinek valamelyikét, olykor rendkívüli súllyal nehezedtek a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományokra, illetve ezek oktatására. Így kevés tér maradt a "keleti bővítés" során helyben és EU-szerte tapasztalható egyenlőtlen dinamikák politikájának, az EU gazdasági és társadalompolitikai alapjainak, vagy az EU egyenlőtlen globális rendszeren belül elfoglalt szerepének kritikájára.

Az intézményesítés gyakorlatában a nemek oktatásának "EU-sítása" különböző szinten nyilvánul meg. Egyre nagyobb jelentőséget kap az egyetemek közötti együttműködésen (dual degrees, joint degrees: két vagy több felsőoktatási intézmény által közösen kiállított diploma) alapuló tanszékek alapítása, melyekre főleg az MA- és PhD-képzés szintjén kerül sor. A regionális szórás itt fontos követelmény, melynek az EU kutatási és együttműködési támogatásáért folyamodóknak meg kell felelni. Az EU "keleti bővítési zónájában" működő partnerintézmények bevonása ezért vált többek között a jó modor részévé, miközben a kelet-közép-európai területekről erre vonatkozó önálló kezdeményezések (legalábbis mindeddig) alig érkeztek, s a térségbeli országok intézményeit nemigen találjuk az egyes projektek koordináló (=vezető) intézményei között. A diákok mobilitásának támogatása azonban mindenképpen pótlólagos lehetőséget biztosít a nőkkel és a nemek tudományával foglalkozó fiatal kelet-közép-európai kutatóknak és kutatónőknek. Ma még nem látható, meddig tart hosszabb távon a kelet-közép-európai vonatkozású gender-kutatás és szakértői tudás felértékelődési trendje, amely Kelet-Közép-Európának az EU-ba történő bevonásával, jobban mondva bekebelezésével párhuzamosan tapasztalható, és amely tartalmi orientáció az érdeklődés középpontjába kerül, vagy annak perifériájára szorul.

A gender-oktatás "EU-sításának" egyéni formáját folytató egyik fontos intézmény a nőkkel foglalkozó tudományok oktatási hálózata, az ATHENA (Advanced Thematic Network in Activities in Women's Studies in Europe), amely 2006 végén lépett működésének harmadik ciklusába. Az ATHENA-t az EU-s tudománytámogatás finanszírozza. Vele szoros együttműködésben működik a hasonló EU-s irányelvek mentén 1996-ban alapított "professzionális szervezet", az AOIFE (Association of Institutions for Feminist Education and Research in Europe). Az 1990-es évek elejétől néhány nyugat-európai gender-program, különösen az utrechti egyetem Women's Studies Programja játszott központi szerepet a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok "európaizálásának" előkészítésében. Az ATHENA II (2003-2006) már 2004-es és 2007-es belépésük előtt együttműködött a "keleti bővítési terület" országaival, valamint szerbiai, montenegrói és horvát intézményekkel.⁵³ Publikációs és együttműködési tevékenységében az ATHENA arra törekszik, hogy kisebbítse a "tudásunk és könyvespolcaink közötti szakadékokat" ott, ahol a kelet-közép- és dél-európai országokról, valamint az európai kis államokról van szó.⁵⁴ A vezetői szinten mind ez idáig (még?) egyértelműen nyugati dominancia alatt álló ATHENA-hálózat képviselői mindenesetre megpróbálnak hozzájárulni a nemek tudományán belüli európai hierarchiák felszámolásához, és megteremteni az Európa sokszínűségét tartalmilag figyelembe vevő gender-oktatást. Keveset beszélnek viszont például a tudományos identitások és együttműködés EU-féle "európaizálásának" politikai funkcióiról, az Európai Unió mai világpolitikájáról és a "keleti bővítés" dinamikáiban rejlő hegemoniális konstellációk szerepéről a gender-oktatás intézményesítésének folyamatában.

A gender-oktatás intézményesítésének előremozdítása kezdettől fogva az ATHENA központi "európaisítási" tevékenységei közé tartozott. A két munkacsoport, amelyik megkapta az 1999-2001 évekre szóló első SOCRATES-szubvenciót – ezt az Európai Bizottság Kutatás Főigazgatóságának Ötödik Kutatási Keretprogramján (1999-2002) belül az ATHENA finanszírozta -, európai nőtudományos tantervvel foglalkozott. 2006 óta EU-finanszírozású tevékenységének harmadik körében az ATHENA-hálózat három központi témájának egyike ismét a tantervfejlesztésre összpontosít. A résztvevők feladata "alsó, mester- és doktori szintű innovatív tananyagok, új modulok, közösen tartott órák és intézmények közötti képzések" megvalósítása. Fő cél a "közös képzések hivatalos akkreditálása" mindhárom szinten.⁵⁵

Így a következő években az ATHENA-hálózat fokozott szerepvállalása várható az intézményeken átívelő, nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokat oktató képzési formák létrehozásában és kiépítésében. Ám ennek a fejlődésnek semmi esetre sem az ATHENA az egyetlen motorja. Az új évezred beköszönte után néhány évvel több hasonló – EU-forrásból támogatott – képzési program kiépítése van folyamatban, így a GEMMA a łódźi egyetem és a budapesti CEU, valamint a MATILDA a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem és szintén a CEU részvételével.⁵⁶

Az ilyenfajta kezdeményezések Kelet-Közép-Európában az új évezred kezdetén megindult gender-oktatási hullám helyi programjaira épülnek. Ezek, elsősorban az érintett országok felsőoktatásában, az 1990-es évek vége óta a Bologna-folyamat jegyében végbemenő "EU-sításnak" köszönhették létüket. Hogy ez az intézményesítési hullám hol milyen utakon haladt, és mennyire volt eredményes, abban egyebek mellett szerepet játszottak az egyes országok felsőoktatásában tapasztalható, olykor meglehetősen jelentős szervezettségbeli eltérések.

A brünni Masaryk Egyetemen például a 2004-2005-ös tanulmányi év óta létezik önálló hároméves "fél" – azaz másik szakiránnyal kötelezően összekötött – BA gender studies tanszék, amelyet a társadalomtudományi karon hoztak létre, és ennek a fakultásnak a képzési kínálatából kell a második főtárgyat választani. A program gyors megvalósítását több tényezőnek köszönhette. A dékán megragadta a lehetőséget, hogy a hagyományos képzési rendszert EU-s segítséggel háromfokozatú BA-MA-PhD-modellé szervezze át. Azonmód rendelkezésre állt egy csoport fiatal, ambiciózus, különböző hátterű és részben gender-végzettségű felsőoktatásbeli szakember is, akik már 2000-ben gender-központot alapítottak. Az illetékes minisztérium a részben EU-finanszírozású reform keretei között hamar lehetővé tette a társadalmi nemek BA-szintű oktatásának bevezetését. Végül az új program késedelem nélküli akkreditálása többek között annak a ténynek volt köszönhető, hogy a programvázlat ugyanúgy figyelembe vette a minisztérium politikai érdekeit – különösképpen a gender mainstreaming gondolatának általánossá tételét Csehországban -, mint az EU-s követelményeket. Az eredetileg mesterképzésre nagyon is konkrétan törekvő civil társadalmi gender-központban dolgozó nők úgy látják, "tiszta véletlen", hogy az új program esetében immár BA-szintű tanszékről van szó.⁵⁷

A brünni eseményekkel egyidejűleg Magyarországon, ahol a BA-MA-rendszerre történő átálláshoz szintén jelentős EU-pénzek állnak rendelkezésre, az Oktatási és Kulturális Minisztérium kiírásának részletei és az akkreditálás végletesen centralizált és hierarchikus szervezettségű modus vivendije gyakorlatilag kizárták, hogy pályázni lehessen a BA-programok bevezetéséért és anyagi támogatásáért.⁵⁸

Ezzel szemben Romániában – megint csak az érdekek és intézményi struktúrák eltérő konstellációja miatt – az ezredforduló éveiben intézményesítési csúcskonjunktúra volt tapasztalható. A felsőoktatás "európaizálásának" folyamata itt nem csak az EU tulajdonképpeni felsőoktatási politikájához kötődött, és nem csak a gender-tudományok támogatásának egyéb lehetőségeivel fonódott össze a lehető legszorosabban. A Soros-hálózat mellett továbbra is egyes nyugat-európai egyetemek, illetve nőtanulmányi lobbijaik játszottak központi szerepet a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítésénél. A stratégiák sikeressége szempontjából emellett két helyi, illetve nemzeti tényező bír döntő jelentőséggel. Románia az egyetemi autonómiát illetően kelet-közép-európai összehasonlításban már hosszabb ideje liberális felsőoktatási politikát folytat.⁵⁹ Ez a politika, az egyesült államokbeli oktatási rendszerhez hasonlóan, alapvetően lehetővé teszi, hogy minisztériumi irányítástól messzemenően függetlenül hozzanak létre tanszékeket és programokat. Emellett a nemek tudománya országon belüli meghonosodásának következtében már az 1990-es években nagyszámú elkötelezett kutatónő állt készen, hogy tőkét kovácsoljon a gender studies intézményesülése révén adódó előnyös feltételekből. A 2000-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen alapított Interdisciplinary Group for Gender Studies gyorsan és sikeresen vezette be a kétszemeszteres "Gender, Differences and Inequalities" (Nemek, különbségek és egyenlőtlenségek) elnevezésű MA-programját, valamint egy négyszemeszteres alapfokú képzést "Gender, Society and Culture" (Nemek, társadalom és kultúra) címmel. Anyagi támogatás a HESP-től érkezett, és az egész kezdeményezés az angliai brightonbeli Sussex Egyetem és a hollandiai von Nijmegen Egyetemen székelő Centre for Women's Studies által részesült "professzionális segélynyújtásban".⁶⁰ Bukarestben a Politikai és Közigazgatási Tudományok Országos Akadémiájának politikatudományi karán már 1998 óta létezik önálló, háromszemeszteres gender studies-mesterképzés, amely a civil AnA szervezettel szoros együttműködésben épült ki. Az alapítás mögött több, egymást erősítő érdek húzódott: a program élén az ismert kutatónő, Mihaela Miroiu állt, aki egyúttal a politikatudományi kar dékánja is volt. Két minisztérium – az oktatás- és munkaerő-piaci politika területéről – küldte el tisztviselőit a program kurzusaira. Támogatást a HESP és egy angol egyetem nyújtott.⁶¹ Végül Miroiu férje, az oktatási minisztérium egyik magas rangú tisztviselője döntő szerepet játszott abban, hogy a programot hivatalosan is elfogadták.⁶² És néhány éve Temesváron is indítottak nemekkel foglalkozó tudományos programot.⁶³

Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban (2003 januárjáig; majd 2006 júniusáig, Montenegró kiválásáig, Szerbia-Montenegróban) a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának egyetemi intézményesítésére lényegileg csak az 1999-es NATO-támadás és ezzel a "send Western democracy through gender" (szabadon: "exportáld a nyugati [értsd: amerikai színezetű] demokráciát a genderen keresztül") útjának szabaddá válása után került sor. A belgrádi Women's Studies Centernek 2001-ben sikerült meghonosítania a nemek tudományának posztgraduális képzését a belgrádi egyetem politikatudományi karán. A 2003-2004-es tanév kezdetétől a központ teljes, mindaddig nem egyetemi tanulmányi programját áthelyezték a karra az Open Society Foundation támogatásával.⁶⁴ Ugyanebben az egyetemi évben az újvidéki egyetemen is sikerült rendes kétéves gender-mesterképzést elindítani. A tandíjköteles program irányítója a 2003-ban alapított University Centre for Gender Studies. Fontos szerepet játszott a sikeres intézményesülés folyamatában az a tény, hogy Fuada Stankovićcsal olyan egyetemi szakember vette kezébe az egyetem irányítását, aki sokéves tapasztalattal rendelkezett a multikulturális irányultságú USA-beli gender studiest illetően, az új mesterképzés megszervezését pedig a hasonlóan gondolkodó Svenka Savić kapta feladatul.⁶⁵ Szófiában az 1999-2000-es tanévben a Szent Kliment Ohridski Egyetem filozófiai és társadalomtudományi karán bevezették az ország első gender studies-programját.⁶⁶

Az új évezred beköszöntével megerősödő, a kelet-közép-európai "keleti bővítési terület" országainak felsőoktatásügyére irányuló "EU-sítási" trendnek – és a bővítésbe további országokat bevonni kívánó erőknek – a dominanciája nem jelenti az USA-angolszász hegemónia alatti magánoktatási intézmények árnyékhálózatának teljes visszavonulását. Mindazonáltal az ebben a szektorban végbement folyamatok a válság jeleit mutatták, de legalábbis nem voltak egységesek. 2004-ben például a varsói egyetem és a prágai Károly Egyetem társadalmi nemekkel foglalkozó programjainak azzal kellett szembenéznie, hogy a végéhez közeledik a nagy egyesült államokbeli alapítványok általi támogatás, és kérdéses volt, hogy számolhatnak-e más, európai támogatással. Soros György a maga részéről már az évtized elején bejelentette, hogy egész Kelet-Közép-Európában (egyes volt jugoszláv területek kivételével) 2010-ig lépcsőzetesen elzárja a Nyílt Társadalom Intézeten keresztül folyó támogatások csapját. Az "EU keleti bővítési területén" belül alapított amerikai magánegyetemek árnyékhálózatának legfontosabb intézménye, a budapesti CEU időközben a kettős gyökéreresztés stratégiáját követi. Az USA-ban teljes egészében akkreditált egyetem – sokéves nehéz és fáradságos előmunkálatok után – rövid ideje megszerezte a teljes értékű magyar felsőoktatási akkreditációt is. Ezzel a CEU elérte, hogy egyenrangú tagként kapcsolódhat be az EU-s "felsőoktatási térség" dinamikus rendszerébe.⁶⁷ A Department of Gender Studies az amerikai és a magyar akkreditáció kettős kihívására és kettős lehetőségére a tanulmányi kínálatok szélesítésével reagált, hogy szorosan beágyazódhasson az Európai Felsőoktatási Térségbe, miközben fenntartja US-típusú képzéseit.⁶⁸

 

III.2. Harc Oroszországért és szövetségeseiért – Közép-Ázsia felzárkóztatása

 

A posztszovjet térségben az ezredforduló utáni éveket egyik oldalon a folyamatosság, a másikon viszont két jelentős változás jellemezte. Az államilag előírt rideg képzési normák és központi szabályozású tantervek továbbra is akadályozták a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának átfogó intézményesülését. Bár Oroszországban és a Szovjetunió nyugati utódállamaiban az állami és a helyi felsőoktatással foglalkozó bürokrácia lépésről lépésre egyre elkötelezettebbnek mutatkozik e tárgykör irányában, mindazonáltal sok, a gender témakörében érdekelt tudósnő nagyon boldogtalannak látszik például az ilyen körülmények között piacra kerülő tankönyvek elméleti színvonala miatt. Ezek – az Oktatási Erőforrások Központja 2004. márciusi, CEU-n tartott oktatási műhelyének több előadója szerint – gyakran kizárólag a családra, a szociálpolitikára és a munkaerő-piaci helyzetre összpontosítanak, és a "nőkérdés" réges-rég meghaladott látásmódját közvetítik.⁶⁹ Így egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják az Oroszországban és a Szovjetunió néhány utódállamában kifejlesztett gazdag és egy kalap alá semmiképp nem vehető gender-perspektívákat és tudományos iskolákat.⁷⁰ Ettől függetlenül több egyetemen folytatódik a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának térnyerése, így több egyetemen újabb kurzusok indulnak.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási intézményesítésében az ezredforduló és különösképp 2001. szeptember 11. óta bekövetkezett két fontos posztszovjet térségbeli változás egyike, hogy a nem európai nemzetközi szereplők áttelepítették vagy inkább kiterjesztették a gender-tudományok oktatásával kapcsolatos tevékenységüket Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és más déli posztszovjet országra. Itt ismét erősen láthatóvá válik, hogyan kívánják a nemek tudományát a geostratégiailag indokolt "keeping in the Western orbit" ("nyugati pályán tartás")⁷¹ politikájának szolgálatába állítani. Ezek között különösen nagy mennyiségben találhatóak amerikai hátterű szereplők, akik figyelme Közép-Ázsiára és más déli posztszovjet országokra irányul. A Soros-hálózat részéről például a Network Women's Program az 1995-ben alapított Women's Information Consultative Centerrel együtt az ukrán fővárosban, Kijevben mintegy műveleti támaszpontról működteti az 1999 óta nem kizárólag a felsőoktatással foglalkozó "Empowering Education" nevű programját Közép-Ázsiában, Grúziában, Azerbajdzsánban, Ukrajnában és Litvániában. A hároméves "Gender studies-fejlesztés az újonnan függetlenné vált államokban" elnevezésű program, amelyet szintén az Open Society Institute Network Women's Programja szervezett, a kutatások fejlesztésével és támogatásával foglalkozott. "A program célja a felsőoktatás átalakítása a gender studies integrálásával" – olvashatjuk egy helyütt.⁷² A nem csak a felsőoktatásra összpontosító "Gender-oktatás: elmélet és gyakorlat" címen megrendezésre került nagy nemzetközi konferenciát Üzbegisztánban tartották 2003-ban. A több mint 100 résztvevő Közép-Ázsiából, a Kaukázusból, Moldáviából és Oroszországból érkezett, s jelen voltak a Network Women's Programtól, képviseltették magukat a Moscow Center for Gender Studies ún. "kulcsszemélyei" és a Kharkov Center is.⁷³ A HESP és a Network Women's Program támogatásával Közép-Ázsiában 2002-ben tartottak először "nyári egyetemet", 2001-ben pedig "diákkonferenciát".⁷⁴

Egyúttal élénk tevékenységbe kezdtek Közép-Ázsiában a nagy nemzetközi szervezetek is, leginkább az ENSZ, illetve ennek a "nemekért" felelős tagszervezetei, valamint a Világbank. Ezek a szervezetek "fejlesztési" ("development") és "politikai" ("policy") irányultságú tevékenységeik keretei között sokrétű gender-politikai célt tűztek napirendre.⁷⁵ Bár a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok felsőoktatási intézményesítése ezek között a tevékenységek között semmiképpen sem élvezett elsőbbséget, a nemzetközi szervezetek projektjeik és programjaik végrehajtásánál mégiscsak rászorultak a megfelelő felsőoktatásbeli szaktudásra. Hasonló mondható el a közép-ázsiai országok kormányairól is, amelyek mindenekelőtt rendszeres beszámolók, cselekvési tervek és gender-politikai programok formájában tesznek eleget a nemzetközi szervezetekkel szembeni kötelezettségeiknek. Kirgizisztánban például 2002 óta a gender-kérdésekkel és a felsőoktatásbeli képzéssel foglalkozó állami intézmények kezdeményezésére, és szoros együttműködésben a nemzetközi szervezetekkel, azzal próbálkoznak, hogy célzottan javítsanak a felsőoktatásban a társadalmi nemek oktatásának helyzetén. Anyagi támogatást ebben a 2003-as kezdeményezésben a Kirgíziai Soros Alapítvány és az UNDP Társadalmi Kormányzás Programja vállalt.⁷⁶ A volt kazah fővárosban, Almatiban az Al-Farabi Kazah Állami Nemzeti Egyetemen UNESCO-támogatással gender studies-központot nyitottak.⁷⁷

Mindezekkel együtt Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és a posztszovjet térség déli részének némely más országára nem jellemző, hogy nagy számban sor került volna a nemekkel foglalkozó oktatási programok szerves egyetemi intézményesülésére, inkább a hálózatfejlesztés ("networking"), a publikációs és tanítási tevékenység és sok, külön-külön dolgozó tudós "politikai irányultságú kutatásának" gyors felvirágzása tapasztalható.⁷⁸

A teljes posztszovjet térség országain belüli gender-oktatás intézményesülésének további sorsa szempontjából igen lényeges másik fejlemény abból a konfliktusból ered, amely egyik oldalon a Nyugat és az érintett országok liberáldemokratikus erői, a másikon pedig a helyi Nyugat-ellenes, illetőleg politikai önállóságra törekvő rezsimek között áll fenn. Ebben az összeütközésben szimbolikusan és politikailag fontos szerepet nemcsak a felsőoktatási politika játszik, hanem a nemzetközi, illetve nyugati nem-kormányzati szervezetekkel szembeni fellépés is, ők ugyanis gyakran tevékenykednek ezen a területen, s ezzel együtt a gender studies intézményesítésének ügyében. Konkrét például szolgál a minszki Európai Bölcsész Egyetemnek (EHU) a hivatalos fehérorosz szervek általi bezárása 2004 nyarán. Lukasenko elnök a lépést nyilvánosan a következőképpen indokolta: "Mi a saját elitünket, a fehérorosz felsőoktatás intézményeinek jövőbeli vezető rétegét magunk fogjuk kiképezni. Nem fogadjuk és nem tűrjük el, hogy nyomást gyakoroljanak Fehéroroszországra, bármely irányból és bármely formában történjék is." Ezzel szemben az EHU-n olyan elitet akartak kiképezni, amely "Fehéroroszországot Nyugatra vezeti". Ezek és hasonló lépések Nyugaton erőteljes tiltakozást váltottak ki; számos fontos intézmény, többek között a strasbourgi Európa Tanács is tiltakozott. Az EHU-t leginkább támogató USA-beli alapítványok hathatós segítségével azon nyomban felépítették az EHU-Internationalt, egy virtuális, távoktatású exil egyetemet, litvániai száműzetésben, vilniusi székhellyel.⁷⁹ Ebben nagy anyagi szerepet vállalt a MacArthur Foundation. A rendelkezésre álló eszközök többek között "az egyetem PhD- és gender studies-programjainak erősítését" szolgálják.⁸⁰ A Centre for Gender Studies mesterképzésére továbbra is minden évben vesznek fel hallgatókat; az EHU-t 2006-ban akkreditálták litván egyetemként.⁸¹

Összességében nem lehet tudni pontosan, hogy a posztszovjet térség különböző országaiban a Nyugathoz való viszony körüli geopolitikai és gazdasági indíttatású összetűzések pontosan miként befolyásolják az elkövetkezendő években a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesülését. Mindaddig, amíg a felsőoktatás a "nyugatosítás" és a szabad piacgazdaság felé "nyitás" körüli szimbolikus-politikai harcnak a mezején marad, a nemek oktatásának elkerülhetetlenül szembe kell néznie a "symbolic marker" szerepe okozta bonyodalmakkal.

* * *

A posztszovjet terület sok országában a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítése kevéssé szimpatikus szövetségesre talált az oktatási rendszerek sok vitát kiváltó "nyugatosításában" és a felsőoktatási rendszer "vállalkozói egyetemmé" ("entrepreneurial university") való átalakításának reformjában. Hasonló kényszerszövetségek – részint más szereplők bevonásával – jellemzik a helyzetet Kelet-Közép-Európában, mióta a felsőoktatási politika "EU-sítási" folyamatának dinamikája egyre több országban erősödik. Ez a konstelláció, mindaddig amíg a bemutatott nyugatosítási, illetve "EU-sítási" politikák meghatározóak maradnak, mindenképpen segíti – még ha korlátozottan is – a társadalmi nemek tudományának intézményesülését. Ha a gender-tudomány perspektíváinak azokra a kibontakozási lehetőségeire kérdezünk rá, ahol nemcsak a nemek közötti egyenlőtlen viszonyrendszer a fontos, hanem azoknak az egyenlőtlen – egyik oldalon a Nyugat, a másikon pedig Európa "másik fele", illetve a Szovjetunió nem európai utódállamai között fennálló – kapcsolatoknak a megváltoztatása is, akkor az optimizmus sokkal kevésbé indokolt. De az ilyen kétszeresen kritikus tematizálás, az imént említett kevéssé szimpatikus szövetségek puszta léte miatt, még messze nem kizárt. Amint az Európán belüli és Európa határain túlnyúló egyenlőtlenségek és egyenlőtlen hatalmi viszonyok összefüggései a genderrel együtt ténylegesen megjelennek a kutatásban és az oktatásban, s amint e "veszedelmes viszonyokkal" való szembenézés áthatja a gender studiest, a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása melletti elkötelezettség Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken kibontakozhatja kettős kritikai potenciálját.

 

Ez a szöveg részben a következő tanulmányom alapján készült: Gender Studies in Zentral-Osteuropa und im postsowjetischen Raum. Teil 2: Akteur/innen und Interessen im Prozeß der Institutionalisierung. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16 (2005), 63-88.

 

Jegyzetek

 

1 Lásd erről pl. Dominick LaCapra: The University in Ruins? Critical Inquiry, 25 (1998), 32-55.; Walter D. Mignolo: The Role of the Humanities in the Corporate University. PLMA, 115, 5 (2000), 1238-1245.; Jamil Salmi: Tertiary Education in the 21st Century: Challenges and Opportunities. Higher Education Management, 13, 2 (2001), 105-130.

2 A 2004-2005 után történt eseményeket csak esetenként tudtam figyelembe venni. A szereplők és az intézmények nevének ortográfiájánál, illetve latin betűkre történő átírásánál mindig az adott forrásban található variánst veszem át.

3 Közéjük tartozott pl. Irina Novikova Lettországban és Adamik Mária Magyarországon. A különböző oszágokról lásd in: Claudia Krops (ed.): European Women's Studies Guide II. Women's International Studies Europe, Utrecht, 1997; interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

4 Biljana Kašić: Women's Studies in Croatia. Between Feminist Sensibility and Critical Responsibility. In: The Making of European Women's Studies. Athena-Universiteit Utrecht, 5 (2004), 30-40., főleg 30-33.; Eva Bahovec – Nina Vodopivec – Tanja Salecl: Slovenia. In: Gabriele Griffin (ed.): Women's Employment, Women's Studies, and Equal Opportunities 1945-2001. Reports from Nine European Countries. Amsterdam, 2002, 292-339, 319.

5 http://www.gender.ehu.by/en/ 25/3/2004

http://www.gender.ru/english/index.shtml mindkettő 2005. V. 19.

6 About Us. http://www.moterys.lt/index.php?set_lang_id=en 2004. III. 25.

7 Krops: i. m. 49. (lásd 3. jegyzet).

8 http://www.neww.org.pl/en.php/links/view/1.html?id=24
http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/czech/cz-cgs.html mindkettő 2005. V. 19.

9 http://www.rewindnet.org/asp/OdabirgupeW.asp?OdabranaGrupa=520 2005. V. 15.

10 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm

11 További tevékenységeiről lásd Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

12 Centre for Gender Studies. http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

13 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/index.html (2005. IV. 28.), lásd az innen linken elérhető információkat a Kharkov Centerről; a szerzőnek a Közép-Európai Egyetem (CEU) Curriculum Ressource Centerének (CRC) szervezésében "Gender Studies. Teaching Gender Studies, Women's Studies, Queer Theory and Masculinities in the University" címmel, 2004. március 22-27. között Budapesten megtartott műhely-konferenciáján (workshopon) készült naplóját. A résztvevők szóbeli közlései nagyban segítették eme tanulmány megírását.

14 The "Gender Studies" Program. http://www.eu.spb.ru/en/socio/gender.htm 2004. III. 25.

15 http://lists.partners-intl.net/pipermail/women-in-war/2001-March/000284.html 2004. III. 26.

16 http://www.auca.kg/textv/about/history/history.htm 2005. V. 16.
Az AUCA "Mission Statement"-je (szándéknyilatkozata) az egyetem feladatai között nevezi meg többek között, hogy "segítse új vezetői testület kinevelését a Kirgiz Köztársaságban és Közép-Ázsia más nemzeteinél", valamint "emelje a tanítás és kutatás színvonalát és módszerbeli minőségét a Kirgiz Köztársaságban és az egész régióban az amerikai módszerek és színvonal bemutatásával".
http://www.auca.kg/textv/about/mission/mission.htm 2005. V. 16. Taalaygul Isakulova – Elmira Shishkaraeva: Gender Aspects of Education System in Kyrghyz Republic: Analysis of Situation, Problems and Prospective, Gender Education. International conference materials. November 4-5, http://www.bilimdon.uz/library/publ.php?s=view&id=132
Nyomtatott orosz változat az orosz nyelvű kiadványban: Gender Education. International Conference Materials. November 4-5, 2003. Bukhara, 46-53. Köszönettel tartozom Svetlana Shakirovának, aki ezt a cikket és a bibliográfiával kapcsolatos információkat rendelkezésemre bocsátotta.

17 Ezek az információk a mai Department of Gender Studies belső dokumentációjából olvashatók ki. Köszönettel tartozom Jasmina Lukićnak a dokumentumok "kibányászásában" nyújtott segítségéért.

18 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/institute.html 2005. V. 12. CRC workshop-napló, 2004, lásd 14. jegyzet.

19 http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

20 http://www.gender.ru/english/index.shtml 2005. V. 19.

21 Lásd 17. jegyzet.

22 http://www.ceu.hu/crc/ 2005. V. 19.

23 Interjú Svetlana Shakirovával. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16, 1 (2005), 89-96.

24 Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

25 http.//www.soros.org/initiatives/women/about 2005. IV. 29.

26 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

27 Lásd az "özvegyek tűzhalálának" példáját a gyarmatosított Indiában. Lata Mani: Contentious Traditions. The Debate on Sati in Colonial India. In: Kumkum Sangari – Sudesh Vaid (eds.): Recasting Women. Essays in Colonial History. New Delhi, 1989, 88-126.

28 A transznacionális (feminista) nőpolitika és a modern világban uralkodó globális viszonyok aszimmetriái között fennálló feszültséget elemzők középpontba helyezik azt a kérdést, hogy ezek között a viszonyok között miként bontakozhat ki feminista önmeghatározás és hegemóniaellenes globális feminizmus. Vö. pl. Isabella R. Gunning: Arrogant Perception, World-Travelling and Multicultural Feminism: The Case of Female Genital Surgeries. Columbia Human Rights Law Review, 23 (1992) 2, 189-248.; Uma Narayan: Dislocating Cultures. Identities, Traditions, and Third World Feminism. London, Routledge, 1997; Anne Orford: Reading Humanitarian Intervention. Human Rights and the Use of Force in International Law. Cambridge etc., 2005.

29 A következőkben felsorolt tényszerű információk ennek az időszaknak a fejlődéséről, amennyiben más nincs megadva, a következő kiadásból származnak: Gender Studies & Women's Studies Directory. Countries of Central & Eastern Europe, the former Soviet Union & Mongolia. Ed. Open Society Institute – Network Women's Program, Budapest, 1999.

30 http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/latvia/lv-cgs.html 2004. III. 25.

31 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

32 Mojca Urek: Women and Men in Social Work. A Gender Course at the Faculty of Social Work in Ljubljana, Slovenia. The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 46-49.

33 http://historians.ie/women/New 2005. V. 19.

34 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

35 Uo.

36 Svenka Savić: "Mileva Maric Ajnstaijn" [szerb matematikus és fizikus, Albert Einstein első felesége] Women's Studies and Research, Novi Sad, kézirat, 2003.

37 Vö. a következő fejezetet és Theodora-Eliza Văcărescu tanulmányát: The Short Exultant Life of Gender Studies in Romania. Gender Studies and Curriculum Transformation. http://www.ceu.hu/crc/crc_resfel_draft2006.html Köszönet Theodora Văcărescunak egy nyomtatott példány rendelkezésre bocsátásáért.

38 Így a 2004-es CRC workshopon résztvevők egybehangzó elmondásai.

39 CRC workshop-napló, 2004.

40 Julija Khmelevskaja – Olga Nikonova: Gender Studies in der russischen Provinz. L'Homme. Z.F.G. 14, 2 (2003), 357-365, 358., valamint az ebben a tanulmányban közölt internetcímek.

41 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.undp.uz/GID/eng/index.html és az ehhez tartozó linkek; 2004. III. 26. Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, lásd 18. jegyzet.

42 Ennek az átalakulásnak a nemekkel foglalkozó politikára gyakorolt hatásáról lásd Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects.

43 Az egyik legelső ilyen romániai tanszék 1998-as megindításáról lásd később.

44 A "Bologna-folyamat" központi dokumentumait lásd pl. http://www.aic.lv/ace/bologna/poldoc.html 2005. V. 19.

45 Az 1999. június 19-i Bologna-nyilatkozat szövegét lásd
http://www.bologna-berlin2003.de/pdf/bologna_declaration.pdf (angol), http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1079&ctag=articlelist&iid=1&articleID=2960 (magyar); 2007. II. 5.

46 Ez világosan kitűnik például a "The Bologna Declaration on the European Space for Higher Education. An Explanation"-ből, amelyet a Confederation of EU's Rectors' Conferences and the Association of European Universities dolgozott ki és az Európa Tanács terjeszt.

47 Európa Tanács Koppenhágában, 1993. június 21-22. Conclusions of the Presidency. http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/ec/72921.pdf 13-14, 2007. I. 25.

48 Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. Wien, 2003, 2. fej.

49 Az előkészületek során szükség volt a nőszervezetek intenzív lobbimunkájára. Lásd Claudia von Braunmühl tanulmányát ugyanebben a számban.

50 http://www.ena.lu/mce.cfm

http://europa.eu/scadplus/treaties/ecsc_en.htm

http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/treaty_en.html mindkettő 2007. I. 24.; a szerződés szövege:

http://eur-lex.europa.eu/en/treaties/dat/11997D/htm/11997D.html#0092010003 (angol), http://www.im.hu/download/primleg_11997d.htm/primleg_11997d.htm (magyar); 2007. II. 21.

51 Lásd von Braunmühl (49. jegyzet).

52 http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/strategy_de.html#demo; 2007. I. 26.

53 Ezzel szemben az AOIFE jelenléte a "bővítési területeken" mindig is kevésbé volt hangsúlyos. Janette van der Sanden: Truth or Dare? Fifteen Years of Women's Studies at Utrecht University. Utrecht, 2003, 72-75.; AOIFE Annual Report 2000. Written by Elisabeth K. Lorenzen, January 2001; http://www.athena2.org/public/partners.php 2004. III. 25. és 2007. II. 4.; http://www.let.uu.nl/aoife/MEMBERLIST.HTML 2007. II. 4.

54 Gabriele Griffin – Rosa Braidotti (eds.): Thinking Differently. A Reader in European Women's Studies. London, 2002, 2. (Bevezetés).

55 http://www.athena2.org/index.php?pageid=2;

http://www.athena2.org/index.php?ac_id=14&athena_template=custom_module_2&pageid=6 http://www.athena2.org/private/archive.php?action=all&result_set=0 – link to "Annex I. Output structure Athena 3" valamennyi 2007. II. 4.

56 http://www.ugr.es/~gemma/; http://www.dieuniversitaet-online.at/beitraege/news/matilda-joint-master-in; mindkettő 2007. II. 4.

57 A Masaryk Egyetem 2006 óta tagja az AOIFE-nek.

http://fss.muni.cz/gs/

http://gender.fss.muni.cz/english.php 2007. II. 4.; CRC workshop-napló, 2004.

58 Ugyanakkor a magyarországi nőkutatással foglalkozók a legmesszebbmenőkig egyetértettek abban, hogy inkább az MA-szint intézményesítésében érdekeltek.

59 http://www.bologna-berlin2003.de/en/national_reports/index.htm 2007. 01. 15.

60 Interdisciplinary Group for Gender Studies (leaflet); és www.gender.salve.ro; 2005. V. 19.

61 http://www.anasaf.ro/english/index(eng).html 2005. V. 19.; CRC workshop-napló, 2004.

62 Văcărescu, lásd 37. jegyzet, hivatkozással interjújára Miroiuval.

63 CRC workshop-napló, 2004.

64 Daša Duhaček: The Belgrade Women's Studies Centre – The Next Stage? The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 41-45., főleg 41, 45.

65 University of Novi Sad. Association of Centres for Interdisciplinary and Multidisciplinary Studies and Research. University Centre for Gender Studies. Önbemutatás (másolat); CRC workshop-napló, 2004.

66 http://www.historians.ie/women/Newsletter%2034%20Bulgaria.htm 2005. V. 19.

67 http://www.ceu.hu/introduction.html#7 2007. II. 4.

68 Lásd "Graduate Programs" alatti linkek: http://www.gend.ceu.hu/ 2007. II. 4.

69 CRC workshop-napló, 2004.

70 Az ezzel kapcsolatos vitákról és meglátásokról legalábbis benyomás szerezhető pl. Almira Ousmanova, Anna Temkina, Elena Zdravomyslova és Irina Zherebkina 2003-ban megjelent tanulmányaiból, in: Studies in East European Thought. Special Issue: Gender and Culture Theory in Russia Today, 55, 1 (2003).

71 Ez Frederick Cooper Afrika dekolonizációs folyamatáról írt elemzésének egyik központi fogalma, in: Decolonialization and African Society. The Labor Question in French and British Africa. Cambridge, 1996.

72 http://www.soros.org/initiatives/women/events/school_20050309 2005. V. 19.

73 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education
http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/initiatives/women/events/gender_2 mindkettő 2007. III. 26.; http://www.civilsoc.org/nisorgs/ukraine/kyiv/womn-icc.htm 2005. V. 19.

74 HESP-dokumentáció a támogatott nyári egyetemekről. Köszönet Jó Mariann-nak a rendelkezésre bocsátott dokumentumokért.

75 Átfogó hozzáférést biztosít az idevonatkozó információkhoz: Central Asian Gateway. WEB site on Development Issues, http://www.cagateway.org/ key words "gender" und "gender studies"; 2005. V. 16.

76 Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, i. m. (lásd 17. jegyzet).

77 Szvetlana Sarikovának köszönöm ezt az információt.
http://www.unesco.kz/?lang=§or=®ion=&newsid=1449&announce= 2007. II. 5.

78 Lásd még interjú Shakirovával (lásd 24. jegyzet).

79 A www.ehu-international.org (2005. V. 19.) átfogó leírását adta angol nyelven az eseményeknek, a tiltakozásoknak és más különböző reakcióknak. Lukasenko elnök ezen a honlapon csak orosz nyelven közölt nyilatkozatának fordítását Krausz Tamásnak köszönöm.

80 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

81 http://www.gender-ehu.org/?137_1
http://www.ehu-international.org/chronicles/chronicles_eng.html mindkettő 2007. II. 5.

 

 

Ha ez a cikk (A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december) nem az Eszméletben jelent volna meg (72. szám, 2006, 100-110. o.), nem reagálnék. De úgy érzem, legalább ebben a folyóiratban érdemes tisztázni egy-két dolgot. Nem tudományos dolgozatot írok, mert nem vagyok tudós – bár két könyvet írtam a legújabb kori lengyel történelemről -, nem folytattam önálló kutatómunkát. Ám újságíróként évtizedek óta intenzíven foglalkozom Lengyelországgal, 1980-81-ben is többször jártam ott, és rengeteg könyvet meg újságcikket olvastam azóta is, köztük azokat, amelyeket a szerző említ. Így a roppant érdekes jachrankai tanácskozásról már 10 éve megjelent kötetet és Anoskin tábornok munkafüzetét is.

Az alapkérdés (amelyre végleges és mindenki által elfogadott válasz soha nem lesz, mert ez részben hitvita) úgy hangzik: elkerülhető lett volna-e 1981. december 13., a szükségállapot (bocsánat, hogy én megmaradok az akkori magyar hivatalos sajtóban kiizzadt kifejezésnél) bevezetése? Valóban fenyegetett a szovjet katonai beavatkozás veszélye, a kisebbik rosszat választva valóban rettenetes vérontást, nemzeti tragédiát akadályozott meg a lengyel politikai és katonai vezetőség, vagy mindez porhintés, egyszerűen saját hatalmuk megőrzéséért indítottak háborút saját szabadságvágyó népük ellen? Ismétlem, egzakt válasz aligha lesz valaha is, egyebek közt azért, mert az iratok manipulálhatóak, továbbá mert meglepő módon még a legtitkosabb feljegyzések is gyakran kódoltak, homályosak. (Például, amire Mitrovits Miklós utal, a Lengyel Egyesült Munkáspárt [LEMP] Politikai Bizottságának ülésén a jegyzőkönyv szerint nem döntöttek a szükségállapot bevezetésének pontos időpontjáról, és – ami még fontosabb – ennek a lépésnek a tartalmáról, a kibocsátandó dekrétumokról, több ezer ember internálásáról stb. Miközben a pártállami jellegnek megfelelően a legjelentéktelenebb ügyekről, a kameruni nagykövet cseréjéről vagy egy megyei tanácselnök-helyettes leváltásáról is a PB határozott! Pedig akik ezt így intézték, azoknak legvadabb rémálmában sem merült fel, hogy ezek a papírok valaha is nyilvánosságra kerülhetnek.)

Szelektálták a rendszerváltozás után közzétett iratokat is. Jelcin orosz elnök Lech Walesa lengyel államfőnek ugyanúgy vitt ajándékba egy dossziét a 90-es évek elején, ahogy nekünk. Ám ezeken már első pillantásra látszik a válogatás: a PB és a lengyel ügyek szovjet különbizottsága sokkal többször ülésezett, sokkal többször beszéltek a vezetők telefonon, mint amiről feljegyzés található a csomagban. Tudatosan keverik a taktikai és az őszinte kijelentéseket. Szerintem például nem az a kérdés, hogy valódi-e Anoskin tábornok munkafüzete, vagy hamisítvány. Bizonyára valódi. De miért olyan biztos, hogy oda minden fontos dolog bekerült? És ha arra gondolunk, hogy Jaruzelski, Kiszczak és a többi egykori lengyel tábornok-politikus terjedelmes visszaemlékezései, cikkei, interjúi alapvetően (és emberileg érthetően) önmentegetésül szolgálnak, tehát kritikus szemmel kell őket olvasni – erre figyelmeztetnek ellenfeleik, köztük egykori elvtársaik ellenkönyvei, amelyek Mitrovits Miklós forrásai közt is szerepelnek -, akkor miért nem jut eszünkbe ugyanez az egykori szovjet marsallokról? Gondoljuk el: az a Kulikov, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek volt főparancsnoka, aki már 1980-81-ben puhának, gyengének minősítette Jaruzelskit, a Szovjetunió felbomlása után néhány évvel, dicsőségét vesztett és feltehetőleg nem valami fényesen élő öregemberként elmegy Lengyelországba egy tanácskozásra. Miért biztos, hogy igazat mond, és nem a düh fűti? Hiszen nyilván ugyanolyan árulónak tartja a rendszer felbomlását 1989-90-ben államfőként segítő Jaruzelskit, mint Gorbacsovot.

Én az elemzések többségében, így Mitrovits Miklós írásában is azt látom hibának, hogy a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudhattak a lengyel vezetők akkor! Meghökkentőnek tartom számos történésznek azt az álláspontját, hogy 1980 végén valóban volt szovjet katonai fenyegetés, sőt konkrét bevonulási készülődés (ez egyebek közt az utolsó hivatali heteit töltő Carter amerikai elnök és lengyel születésű nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brzezinski határozott fellépésének hatására szűnt meg), de 1981 végén nem. Tessék mondani, mi változott a Szovjetunióban egy év alatt? Az égvilágon semmi! Mulatságosan naivnak tartom Mitrovits úrnak azt a mondatát, hogy a Varsói Szerződés honvédelmi minisztereinek moszkvai értekezletén 1981. december elején "nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában". Ugyan mit jelenthetett ez a szolidaritás, különösen marsallok és tábornokok részéről? Az "ellenforradalom" esetleges felülkerekedése esetén újabb nyilatkozatban adtak volna hangot csalódottságuknak? Honnan ismerhették volna a lengyel vezetők a legfelső szovjet pártvezetőség ülésein elhangzó mondatokat arról, hogy szó sem lehet katonai beavatkozásról? (25 évvel Budapest, 13 évvel Prága és mindössze 2 évvel Afganisztán után! Lehet utólagos túlzásnak és az olvasók könnyzacskóit megcélzó giccsnek tartani Jaruzelski tábornok szavait arról, hogy Alexander Dubcek sorsára gondolva attól rettegett: fejére húzott zsákkal hurcolják majd Moszkvába. De ő nyilván tudta, hogy a nemrég még agyba-főbe elvtársazott Hafizullah Amin afgán elnököt 1979 végén hogyan lőtték agyon saját palotájában szovjet kommandósok közreműködésével. És szovjet lágerbe hurcolásban is volt része kamasz fiúként, édesapja ott halt meg.) Az Eszmélet cikke idézi Gromiko szovjet külügyminisztert, aki a Politikai Bizottságban így bírálta Jaruzelskit: "Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból." Jaruzelskiék persze ezt a mondatot sem ismerhették, de hasonlókat ők is hallottak, és a beteg, öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol "semmi sem marad" a "szocializmusból"? Gondoljunk az 1981. tavaszi lengyelországi VSZ-hadgyakorlatra, amely az eredetileg tervezettnél hetekkel tovább tartott, és nyíltan fenyegető formát öltött. Vagy a LEMP KB 1981. júniusi ülésére, amelyhez intézett levelében az SZKP KB igen szokatlan módon, hivatalosan és nyilvánosan támadta Stanislaw Kania akkori első titkárt és Jaruzelski miniszterelnököt, ezzel támogatva az ellenük irányuló, bár végül kudarcba fulladt pártpuccsot. Ehhez képest szerintem mellékes, hogy némi nyilvános szovjet fenyegetésre a lengyel vezetőknek a propaganda szempontjából szükségük volt, és 1981 vége felé esetleg taktikáztak ilyen nyilatkozatok kicsikarása érdekében. Megint csak naiv megközelítésnek érzem, hogy Mitrovits úr szerint "úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára". Egy csudát. A szovjeteknek kényelmesebb volt, ha a világ előtt (vagy legalább a világközvélemény tájékozatlanabb része előtt) nem ők a gonoszok, és ha Jaruzelski rászánta magát a döntő lépésre, akkor vállalja csak érte a felelősséget, végül is az ő bűne, hogy így elszemtelenedhetett az "ellenforradalom".

Egyébként a szerző egy helyen idéz az egykori román védelmi miniszter visszaemlékezéseiből. Én ezt nem ismerem, nem is tudok románul. De ha Ceausescu még 1989 nyarán, Gorbacsov idején is fegyveres beavatkozást követelt a lengyelországi "félszabad" választások nyomán létrejött, nem kommunista vezetésű, legitim varsói kormánnyal szemben (ez éppen Jaruzelskitől kapott megbízást, miután – nem utolsósorban a parlamentbe került ellenzék egy részének józan belátása folytán – őt választották köztársasági elnökké), akkor 7-8 évvel korábban vajon hogyan reagált volna, ha a Szolidaritás netán a hatalom közelébe jut? (Függetlenül attól, hogy egyébként, főleg 1968 óta, önállósdit játszott a Varsói Szerződésen belül.) Vagy nézzük az NDK-t. A közzétett, egykor titkos iratok szerint a Német Szocialista Egységpárt módszeresen szervezkedett a LEMP-en belül az utóbbi párt felső vezetői ellen, felhasználva erre a megyei pártküldöttségek utazásait éppúgy, mint az NDK varsói nagykövetségét és a Stasi, a kelet-berlini Állambiztonsági Minisztérium hálózatát. Erről bizonyára Jaruzelskiék is tudtak. Arról talán nem (de lehet, hogy gyanították), hogy egyes lengyel politikusok nyíltan követelték a Honecker vezette NDK-tól a "testvérországok" katonai bevonulását. (A Hart und kompromisslos Zugreifen című, 1995-ben megjelent dokumentumkötetet a Múltunk 1997/2. számában ismertettem.) Ha egyébként visszakeressük, hogy miként reagált a szükségállapotra Helmut Schmidt NSZK-kancellár, Mitterrand francia elnök, vagy Thatcher brit miniszterelnök, akik bizonyosan nem szimpatizáltak a kommunizmussal, viszont elég sok titkosszolgálati információt kaptak, akkor a frázisokat lehántva azt látjuk: ők akkor nem tartották légből kapottnak a szovjet veszélyt.

Még egy mondatba kötök bele Mitrovits Miklós cikkéből. Azt mondja: azért kellett a lengyel vezetőknek a külső fenyegetés bemutatása, mert ha az nincs, akkor az alkotmány szerint csak a belső biztonság fenyegetettségére hivatkozva vezethették volna be a szükségállapotot (egyébként ténylegesen így történt), vagyis "a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől" kellett óvni az országot, és "Jaruzelski is érezte az ellentmondást". Nem hiszem, legalábbis nem úgy érzett ellentmondást, ahogy ezt mai fejjel gondolhatja valaki. Jaruzelski azok közé a kommunista vezetők közé tartozott, akik őszinte meggyőződéssel vallották, hogy Lengyelország csak az akkor "épülő szocializmusnak" nevezett rendszerben, a Szovjetunió szövetségeseként lehet életképes, és hogy ez a rendszer összes átmeneti hibája és zökkenője ellenére jobb, mint a nyugati kapitalizmus, távlatban egyedül ez képes emberhez méltó, jó életet teremteni. Tehát akár tűzzel-vassal meg kell védeni. Igen, a lakosság többségével szemben is – tették hozzá legalábbis magukban, hiszen nem voltak demokraták. A drasztikus intézkedések, a durva szabadságkorlátozás úgy-ahogy elfogadtatásában persze szerepet játszhatott kimondatlanul is az a tudat, hogy mindennek alternatívája az idegen megszállás, ezért hihetőnek tartom, hogy a lengyel titkosszolgálat maga is terjesztett ilyen veszélyre utaló pletykát. Mellesleg akár hazafias meggyőződésből is tehette, és olyan információk birtokában, amelyek miatt ez több volt, mint pletyka.

Már 1981-ben sokan egyetértettek azzal, azóta pedig még többen, hogy a Szolidaritás a kor realitásait figyelembe véve túl messzire ment, túl radikális volt. Tálas Péter számol be az Európai Utas 2000/4. számában egy szűk körű beszélgetésről, amelyben Bogdan Lis, 1980-81-ben a Szolidaritás egyik legfontosabb munkásvezetője Walesa után, ellenezte Jaruzelski felelősségre vonását. Így érvelt: "[…] nem voltak egyértelműen fekete és fehér szerepek. Ő is tömegeket képviselt, és mi is, ő is felelős volt saját embereiért, és mi is a sajátjainkért. És ne higgyék, hogy mi nem követtünk el súlyos hibákat." A katolikus egyház vezetői többször bírálták akkoriban a Szolidaritást, és hangot adtak félelmeiknek. Gyakran idézik például a püspöki kar 1981. november 25-26-i üléséről kiadott közleményt: "Hazánk nagy veszélyben forog. Sötét fellegek gyülekeznek fölötte, testvérgyilkos harc fenyeget." És bár a lengyel pápa a szükségállapot bevezetése után kevésbé volt óvatos és megértő, mint az otthoni főpapok, később megenyhült. II. János Pál 1992-ben és 2001-ben magánkihallgatáson fogadta a már semmilyen tisztséggel nem rendelkező Jaruzelskit, ami jelentős gesztus. (Persze, van ebben könyörületesség, meg találkozott az őt meggyilkolni próbáló Ali Agcával is, de ennek a kicsengése nem ilyen volt.) George Bush, korábban az engesztelhetetlen Ronald Reagan alelnöke, 1989 nyarán már elnökként győzködte Jaruzelskit, hogy a reálpolitika jegyében vállalja el az államfői tisztséget. Bent Scowcroft volt főtanácsadóval közösen írt, 1998-ban megjelent könyvében (A World Transformed – bevallom, lengyel lapban megjelent fordításból idézem, de nincs okom kétségbe vonni a hitelességét) hazáját szerető emberként jellemzi a tábornokot, akit "a geopolitikai realitások arra ítéltek, hogy alárendelje magát Moszkvának". Alexander Haig tábornok, Reagan első külügyminisztere (1981-82) pedig éppen a 25. évfordulón, 2006. december 13-án mondta a Lengyel Rádiónak a következőket (ezt Jerzy Urban egykori kormányszóvivő hetilapjában, a NIE-ben olvastam – csak ott találkoztam vele -, amelynek durva hangját és egyoldalúságait lehet vitatni, de idézeteinek hitelességéhez eddig nem fért kétség): "A korábbi felkelések idején az Egyesült Államok függetlenségi harcra biztatta kelet-európai barátait, aztán otthagyta őket puszta kézzel a szovjet tankok ellen, mint Magyarország esetében." Arra a kérdésre, hogy Moszkva engedte volna-e a Szolidaritás békés győzelmét, Haig válasza egyértelmű: "Soha nem hittem ebben. […] Tudtuk, hogy Jaruzelski Moszkvában volt, és együtt tervezték a szükségállapotot. Az ennek bevezetéséről szóló döntés mögött természetesen Moszkva állt. Ez bizonyos fokig menti Jaruzelskit, aki lengyel nacionalistaként [sic!] inkább a szükségállapotot választotta, mint hogy szovjet tankok legyenek Varsó utcáin. Megértem Jaruzelski döntését a szükségállapot bevezetéséről, ő ezt a megoldást tartotta a kisebbik rossznak. Mi persze nem foglalhattunk így állást, és nem is tettük." Jaruzelski pedig ezt mondta 2004-ben a decemberi évforduló előtt Teresa Toranskának, a talán leghíresebb – és vele politikailag szemben álló – interjúkészítőnek 1989-ről: "[…] a szükségállapot nélkül nem lett volna lehetséges a kerekasztal, legalábbis akkor és úgy. Sok más áttörés sem következhetett volna be, vagy sokkal később történt volna, és mindenképp sokkal nagyobb lett volna az ára." A tekintélyes újságírónő rögtön rávágta, hogy "nem értek egyet Önnel", de ez a közvélemény-kutatások szerint ma is sokak véleménye. Mások inkább azt feszegetik, hogy Jaruzelskiék nem eléggé használták ki a teljhatalmat és a szabadságjogok korlátozását az elkerülhetetlen gazdasági átalakulásra és egyéb reformokra. Ez a szemrehányás jogos ugyan, de nem reális. Az 1981 vége és 1987 közötti vezetők ugyanis nem voltak reformerek, ráadásul a gazdasághoz nem értettek. (Leszek Balcerowicz, az 1989 utáni eredményes, bár számára sokak ellenszenvét hozó sokkterápiás gazdasági átalakítás atyja például éppen a szükségállapot ellen tiltakozva lépett ki a pártból, és sok más kiváló szakember is szembefordult a hatalommal, vagy visszavonult a közélettől.) Sajnálatos módon a dogmatikus balosok álltak ki mellettük a legszilárdabban, tehát azokra kellett elsősorban támaszkodniuk, akikre nem szerettek, és akikkel nem lehetett előremutató változásokat végrehajtani. Akikkel viszont lehetett volna, azok vagy börtönben ültek, vagy emigráltak, vagy elkeseredetten félreálltak.

Ismétlem: egymásnak ellentmondó dokumentumok és visszaemlékezések százait lehet idézni arról, hogy 1981 végén létezett-e lengyelországi szovjet katonai beavatkozási veszély vagy terv (nem döntés!), tehát valóban a kisebbik rosszat választotta-e Jaruzelski tábornok a szükségállapot bevezetésével. Számomra nem kétséges, hogy végső soron létezett ez a veszély. A szovjetek nyilván mindent megtettek az ilyen lépés elkerülésére, hiszen elég volt nekik Afganisztán meg több korábbi kínos tapasztalat, és érezték gazdasági, katonai gyengülésüket, de hogy hol nyílt, hol burkolt fenyegetéseik mennyire szolgálták éppen a saját akció elkerülését, a lengyel vezetők önálló fellépésre biztatását, és mennyire takartak tényleges előkészületeket, azt pontosan meghatározni lehetetlen. A lengyel vezetők élettapasztalatuk, továbbá akkori lehetséges és feltételezhető ismereteik alapján jogosan vélhették, hogy a megszállás nem lehetetlen. És hogy ebből milyen következtetést vontak le, abban a dogmatikus ideológiai elfogás, a politikai és gazdasági hatalom megőrzésére törekvés, a személyes sorsuk miatti félelem, a demokrácia és a szabadságjogok el nem ismerése, a világpolitikai és történelmi realitások figyelembevétele, a maguk módján értelmezett, de őszinte hazaszeretet egyszerre játszott szerepet, megállapíthatatlan arányban és szét nem válogatható módon.

Én tehát nem gondolom, hogy ki tudom mutatni, "mi az igazság" tényszerűen és morálisan. Csak néhány dologra fel szerettem volna hívni a figyelmet Mitrovits Miklós cikke kapcsán.

 

Ui.: Találtam egy tárgyi hibát is. A 102. oldalon a szerző Averkij Arisztov varsói szovjet nagykövetről ír, noha ez az egykori (1955-1960 közti) SZKP KB-titkár 1903 és 1973 között élt, 1981-ben tehát már rég halott volt. A Szovjetunió lengyelországi nagykövetségét 1978 és 1983 között névrokona, az 1925-ben született Borisz Arisztov vezette.

Az 1917-es Októberi Forradalom 90. évfordulója alkalmából, 2007. júniusában moszkvai értelmiségiek nyilatkozatot tettek közzé.

Az októberi forradalom közelgő, 90. évfordulója nem véletlenül vált Oroszországban az általános figyelem tárgyává. 1917 októbere valóban megrengette a világot, mert a gazdasági, a társadalmi és a kulturális alapjait változtatta meg.

Ezt a világtörténelmi jelenséget jó néhány tömegmédium szokványos politikai fordulatnak állítja be, amit összeesküvők és kalandorok maroknyi csoportja hajtott végre nyugati titkosszolgálatok segítségével. Ezek azután mindent latba vetnek: a közönséges hazugságot, a tények meghamisítását, szennyes pletykákat a nagy forradalom résztvevőiről és vezetőiről. Egyre-másra ismételgetik azt a legtöbb ország valamirevaló tudósai által megcáfolt agyszüleményt, miszerint kiderült, hogy az „októberi fordulat"-ot a „német ügynök", Lenin és az „angol-amerikai" kém, Trockij provokálta ki. Ennek fényében az orosz nép akarattalan játékszernek tetszik a „forradalmi szélsőségesek" kezében, holott valójában az ő meghatározó szerepe nélkül a forradalom el sem indulhatott, nemhogy győzni tudott volna.

Nem összeesküvés, hanem társadalmi forradalom

Az októberi forradalom nem azért robbant ki, mert idegen hatalmak összeesküvői vagy ügynökei így tervezték volna. Olyan hatalmas társadalmi földrengés, hurrikán, cunami volt az, amilyet senki semmilyen utasításra nem volna képes életre hívni. Október az események alakulásának belső logikája szerint született meg, amikor a népi elégedetlenség forrásainak sokasága egyetlen, mindent elsöprő árrá egyesült. Úgy beszélni róla, mint valami összesküvés gyümölcséről, az legalábbis furcsa. Ha pedig mégis az lett volna, akkor miért történt úgy ebben a gigantikus méretű országban, hogy a régi helyett egy új hatalom jött létre, és hogy ezt a hatalmat Oroszország népe nemcsak támogatta, hanem fegyverrel a kézben meg is védte a polgárháborúban?

Az „októberi fordulat" kritikusai valahogy elfelejtkeznek arról a mélységes válságról, amelybe a cári monarchia, majd az azt váltó Ideiglenes kormány taszította Oroszországot. A „háború a végső győzelemig!" jelszótól eszelős megszállottá vált hatalom nem akarta meglátni a nép valóságos szükségleteit. A kritikusok elfelejtik azt is, hogy a monarchia magától omlott össze a forradalom előestéjén, hogy világos tények tanúskodnak a cári udvaron belül elharapózott, vég nélküli belső intrikákról és konfliktusokról, a katonai vereségekről a fronton, végül pedig arról, hogy II. Miklós önként mondott le az egyeduralkodói hatalomról és az orosz hadsereg fővezéri címéről. Terméketlennek bizonyult a monarchia helyébe lépő burzsoá kormány is, amely képtelen volt dönteni az akkori idők legfontosabb kérdésében, hogy véget vessen a háborúnak, és földet adjon a parasztoknak.

Október a XX. századi nagy orosz társadalmi forradalom betetőzése volt. Irányítóivá a forradalmi szociáldemokraták váltak, akik mindenki másnál előbb ismerték fel az egyszerű emberek szükségleteit és reményeit, azokat a problémákat, amelyeknek a megoldására az egész orosz társadalomnak szüksége volt a két század fordulója körül. A vezető szerep természetesen Vlagyimir Uljanov-Leninnek és harcostársainak jutott.

Október vezéralakjai közül senki sem volt hibátlan. Ám ahogy isteníteni, úgy démonizálni is helytelen volna őket. A manapság fejükre zúdított vádaknak nincsenek valóságos alapjaik. Ők a saját forradalmi eszményeiken kívül soha semmi mást nem szolgáltak. Semmilyen földi kísértés, legyen az pénz vagy a kispolgári jólét egyéb kelléke, nem érdekelte őket. Saját maguk elé a legmagasabb mércét állították, életüket a szabadság védelmének, az elnyomottak és kisemmizettek boldogságának rendelték alá.

A forradalom nem csupán erőszak

Az októberi forradalmat nemritkán „véres fordulat"-ként emlegetik. Pedig hát maga „a fordulat" jóformán emberáldozat nélkül zajlott le Péterváron. Nem vagyunk az erőszak hívei, ugyanakkor elismerjük elkerülhetetlenségét a történelmi fejlődés meghatározott szakaszaiban, amelyekre osztályok közötti és nemzeteken belüli antagonizmusok kiéleződése a jellemző. Igen, a forradalmak gyakori velejárója az erőszak, mint ahogy azt Németalföld, Anglia, Franciaország és más országok polgári forradalmai szemléletesen megmutatták. Az is közismert, hogy Amerikában a rabszolgaság felszámolása a XIX. század legvéresebb polgárháborúját hozta magával. A feudalizmus hanyatlását Oroszországban is háborúk és forradalmak kísérték.

Az ilyen jelenségeket azonban nem politikai cselszövők ármánykodása, hanem az előző rendszer válsága hívta életre, amikor nem volt megoldás az idült problémák megoldására evolúciós úton. Erőszakos forradalomra különleges körülmények között kerül sor, amikor a saját meggazdagodásukért és kiváltságaik megtartásáért lihegő uralkodó osztályok semmibe veszik a nép jólétét. Ilyenkor a nincstelen osztályoknak nem marad más lehetőségük, mint hogy a saját kezükbe vegyék tulajdon sorsukat. Ez a XX. századi nagy orosz forradalom legfőbb tanulsága.

Ezzel együtt a társadalmi forradalom nem törekszik az erőszakra, a fegyveresre meg különösen nem: végső célja egy új világ megalkotása, a jobb életfeltételek megteremtése minden egyes ember, nem csupán a társadalom vezető rétegei számára. Ebből következően az ilyen forradalmak a történelem mozgatóerői, amelyek meggyorsítják az előrehaladást.

Mit adott az októberi forradalom?

A legkülönbözőbb országok történelme számos esetet ismer, amikor a munkások felléptek a kapitalizmus ellen. Olyan messzire mutató jelleget azonban sehol sem nyert a harc, mint nálunk. Ez tette a XX. századi Oroszországot a világ fejlődésének epicentrumává, ahol a kor minden problémája keresztezte egymást, ahol megoldást találtak a kapitalizmus alapvető bajára, a munka és a tőke ellentétére. Egyedül az orosz munkásoknak volt elég erejük és elszántságuk, hogy kiutat találjanak ebből az ellentmondásból – hogy ne csak lerázzák magukról a kapitalizmust, hanem az átmenet útjára is lépjenek egy jóval haladóbb társadalmi rend, a szocializmus felé.

A Párizsi kommünt követően az orosz forradalom hatalomba emelte a társadalom alsó rétegeit: a munkásokat, a parasztokat és az ő érdekeiket képviselő értelmiségieket. Létrehozta a szovjeteket mint a politikai hatalom legdemokratikusabb formáit, a háború által elkínzott népnek elhozta a várva várt békét, földet adott neki, és a nemzeti önrendelkezés lehetőségét. Azáltal, hogy a dolgozók millióit vonta be a társadalmi tevékenységbe, egyértelműen bebizonyította, hogy nem csupán az „elit" lehet a történelem tárgya és demiurgosza.

Az októberi forradalom nyomán a világon két, egymással társadalmilag szemben álló rendszer jött létre, ami sok tekintetben meghatározta az emberiség későbbi fejlődését. Október hatásának köszönhetően indultak el a nemzeti-felszabadító mozgalmak, és fogott a kapitalista rendszer önmaga megreformálásába. Az orosz forradalom hatására következett be a gyarmati birodalmak széthullása, az önmagukat jóval túlélt monarchikus rendszerek zátonyra futása.

Az októberi forradalom vezetett el a nemzetek és vallások fölötti eszméhez – a társadalmi felszabadulás és igazságosság eszméjéhez. Ezen az eszmei alapon jött létre, a történelemben először, az egyenjogú nemzetek önkéntes szövetsége – a Szovjetunió. Október eszméi és kezdeményezései a tudomány és művészet olyan kiemelkedő alakjainak a céljait és vágyait testesítette meg, mint Tyimirjazev és Vernadszkij, Platonov és Majakovszkij, Solohov és Eizenstein. Az októberi mozgalom törekvéseit a szocialista jövő felé a XX. század legnagyobb alkotói támogatták, köztük Bernard Shaw és Picasso, Einstein és Ciolkovszkij.

A szovjet történelem másmilyen volt

A szovjet történelem Októberrel kezdődött el, és nem volt könnyű menet a Nyevszkij proszpekt sima kövezetén. Volt benne minden: hatalmas vívmányok és szörnyű tragédiák. Jól emlékszünk rá, hogy miután Oroszország legtöbb kormányzóságában a hatalom békés úton átment a dolgozók kezébe, véres polgárháború kezdődött, amit a külső intervenciótól támogatott „fehér", illetve a „vörös" terror kísért végig.

A szovjet hatalom, híján minden megfelelő történelmi tapasztalatnak, természetesen sok hibát elkövetett. Különösen nagy hiba volt a „hadikommunizmus" politikája, amely össznemzeti válsághoz vezetett. A bolsevikok határozott érdeme volt, hogy elszántan hátat fordítottak neki, és tudatosan tértek át az Új gazdasági politikára – az első olyan történelmi modellre, amely sikeresen egyesítette magában a szocializmus és a kapitalizmus alaptörvényeit, és amelynek számos elemét alkalmazták néhány európai országban és a mai Kína fejlődési keretei között is. A NEP tette lehetővé, hogy a háborús sebek mielőbb behegedjenek, és Oroszország gazdasága a háború előtti szintre emelkedjék.

A NEP tapasztalatára és jelentőségére támaszkodva dolgozta ki Lenin a szovjet állam további fejlődésének a tervét, amely az országra nézve radikális gazdasági és politikai átalakulásokat tűzött maga elé. Ezek az átalakulások mindenekelőtt az energetikában, a kultúrában és az oktatásban hoztak volna jelentős áttörést, ezekben a nemcsak a XX., hanem a XXI. században is meghatározó szférákban. Az átalakulások a politikai rendszer demokratizálását is előfeltételezték a munkásoknak az állam irányításába való bevonásával és a párt megújulásával, ami magában foglalta volna J. Sztálin elmozdítását is a főtitkári posztról, aki akkor már tanújelét adta illojalitásának, durvaságának és azon hajlamának, hogy visszaéljen a hatalommal.

A sors azonban nem engedte, hogy ezek a szándékok valóra váljanak. A Lenin halála után előállt zavarosan bonyolult hatalmi rendszer hiába hirdette magát céljaiban szocialistának, sok olyasmit művelt, ami ellentmondott ennek. Például sárba tiporta az állampolgárok Október által meghirdetett szabadságjogait. Mérhetetlenül nagy árat kellett fizetni az iparosítás és az erőszakos kollektivizálás megvalósításáért. Mindent egybevetve, a forradalom első éveinek néphatalmát a bürokráciának és vezérének, J. Sztálinnak az uralma váltotta fel. Bűncselekménynek tartjuk a tömeges sztálini megtorlásokat, az emberi jogok és a Szovjetunió népeinek megsértését. Mindez aláásta a forradalom és a szocializmus eszméinek hitelét.

A felsorolt tények ismeretében sem fogadjuk el azonban a szovjet történelemre vonatkozó áltudományos hazugságokat és a bárgyúságig egyoldalú propagandát. Ez a történelem másmilyen volt: demokratikus és bürokratikus tendenciák küzdöttek benne egymással. Így a NEP szabadságát a sztálini totalitarizmus követte, amely a maga részéről a hruscsovi „olvadásnak" adta át a helyét. Később a brezsnyevi autoritarizmust a peresztrojka váltotta fel, amely céljaként a humánus, demokratikus szocializmust jelölte meg.

Nem létezik olyan ország, amelynek a történelme makulátlan volna. A brit és francia gyarmati háborúk kegyetlensége vagy az Egyesült Államok rabszolgatartása aligha mondható jobbnak a Gulagnál. Mégsem teszi sem egyik, sem másik eltagadhatóvá a jelentős szociális és kulturális vívmányokat az említett országokban. Akkor miért kell megtagadni a hasonló vívmányokat a szovjet néptől, amely hatalmas győzelmet aratott a fasizmus fölött, megteremtett egy egyedülálló kultúrát és irodalmat, elfogadható életfeltételeket biztosított a teljes lakosságnak, és elsőként tört utat a világűrbe? Nem szabad elfelejteni, hogy Október a tömegek korábban sohasem látott mértékű alkotói energiáját mozgósította az újtársadalom megteremtésére, az élet részévé tette az internacionalizmus számos eszméjét, az orosz társadalom egykor legelmaradottabb rétegeihez vitte el a nemzeti és a világkultúra értékeit. Nem lehet kitörölni a szovjet történelemből a tömegek lelkes igyekezetét, amellyel elsajátították a tudomány és a technika legfrissebb vívmányait, és ebben nyilvánvalóan megmutatkozott a szovjet emberek millióinak forradalmi romantikája és heroizmusa is.

Miért bukott meg a szovjet modell?

Előre kell bocsátani, hogy a Szovjetuniót alkotó társadalmi rendszer természetéről többféle nézet él nálunk, abban azonban mindegyikkel megegyezünk, hogy az Október által életre hívott néphatalomhoz, az internacionalizmushoz, az igazságossághoz és a humanizmushoz kapcsolódó elvek semmibevétele vagy megtagadása előbb vagy utóbb katasztrófába sodorja a szocializmust építő társadalmat. Márpedig a Szovjetunióban pontosan ez történt.

Az emberek alkotó kezdeményezésének megbéklyózása a totalitárius rendszer feltételei között korlátozta a szovjet gazdasági növekedés lehetőségét. Az áruhiány jellegzetes vonása volt a gazdaságnak. Ebből eredően nem sikerült felemelnünk a dolgozók jólétét a világ fejlett országainak színvonalára, ami egyik oka volt a szovjetrendszer kudarcának. A másik, nem kevésbé meghatározó ok az, hogy hiányzott az országban az igazi gazdasági és politikai demokrácia, ami különösen akkor vált elviselhetetlenné, amikor világszerte kibontakozóban volt a technikai és információs forradalom. Ez hozta magával, hogy a bürokratikus hatalom teljességgel elidegenedett a dolgozóktól. Az elidegenedés megszüntetésére irányuló kísérletek a peresztrojka idején nem hozták meg a szükséges eredményt. Végül bekövetkezett az SZKP és a szovjethatalom bukása, amit különféle politikai erők nyomban kihasználtak: feloszlatták a Szovjetuniót, és rászabadították Oroszországra a legvadabb oligarchikus kapitalizmust a tömeges munkanélküliséggel, a nép életszínvonalának zuhanásával, a társadalmi különbségek égbeszökésével, a nacionalizmus felvirágzásával és a bűnözés növekedésével.

A társadalom szovjet modelljének a kudarca mégsem azonos az októberi eszmék cáfolatával. Mint ahogy a keresztény eszmények sem felelnek meg az inkvizíció gyakorlatának, ugyanúgy a sztálini totalitarizmus sem törölheti el a forradalom eszméit. A szocializmus történelmi ügye nem válik valóra egyik napról a másikra. Már megjelent azonban a fiatalság új nemzedéke, amely nem kér a kapitalizmusból mint rendszerből. Az ifjúságban van a remény, hogy képes lesz új életet lehelni az októberi forradalom eszményeibe.

Mitől függ a mai Oroszország nagysága?

Az októberi forradalom eszméi nemcsak a proletár internacionalistákat egyesítették, hanem az orosz nagyhatalom megőrzésének és fejlődésének a híveit is. Ők egyengették azok útját, akik el akarták vinni Oroszország kultúráját a határon túl, más országokba, és hazafias érzéseikben másokkal osztozva készen álltak, hogy megoltalmazzák a szovjetek országát minden lehetséges agresszorral szemben. Ennek az érzésnek az erejét fényesen bizonyította a nagy honvédő háború, amely megvédte a Szovjetunió szuverenitását és Október vívmányait.

Az októberi forradalom megmutatta az orosz nép lelki nagyságát, amely a kapitalizmussal szemben alternatív utat választott az ország fejlődésére. Úgy beszélni róla, mint szélsőséges erők összeesküvéséről, már csak azért is veszélyes volna, mert az a történelem oroszellenes értelmezőinek a malmára hajtaná a vizet, akik azt a képtelen véleményt hangoztatják, hogy Oroszország változatlanul veszélyt jelent a világra. Jól ismert körök váltig azt szajkózzák, hogy Oroszországból csak kellemetlen dolgok várhatók, ezért kell rövid pórázra fogni, ellenőrzés alatt tartani, felhasználva természeti tartalékait, energia- és szellemi forrásait.

A mai Oroszország a legjobban teszi, ha higgadtan értékeli az ilyen provokatív kijelentéseket, és elszántan halad a maga útján. Oroszország nagysága nem abban rejlik, hogy vakon másolja a külföldi mintákat, és még kevésbé abban, hogy nacionalista gőggel közeledik más népekhez, hanem abban, hogy képes lesz-e népe tehetségére és alkotóerejére támaszkodni, és magáévá tenni azt a hatalmas tudást és tapasztalatot, amelyet a világ civilizációja és kultúrája halmozott fel.

Oroszország újra erős hatalom lehet, amelyikkel ellenfelei is kénytelenek számolni, de csak akkor, ha leküzdi a szegénységet és az orosz emberek között fennálló óriási szociális különbségeket, minőségileg javít állampolgárai életén, ha a gyakorlatban is szélesíti társadalmi és demokratikus jogait, ha saját történelme legjobb hagyományaira épít.

* * *

Október történelmi jelentőségét nem könnyű felbecsülni. Kedvező hatásai szemmel láthatók. Az emberiség egyharmada követte egy ideig az általa kijelölt utat. Sok országban mai is él ez a mozgalom, ahol a múlt kudarcaiból és tragédiáiból levonták a tanulságokat. Október bebizonyította, hogy lehetséges egy másik, igazságosabb világ. Erre törekszenek ma különféle társadalmi és politikai erők, országok és népek. Ez a célja annak a forradalmi hullámnak, amely elsősorban Latin-Amerika és Ázsia országaiban csap fel mind sűrűbben.

Az októberi forradalom a mi sorsunk volt és az is maradt; nem tagadhatjuk meg mint Oroszország történelmének legfontosabb korszakát. Hiba volt bőven mindig és mindenütt, és nem kisebbítik őket a múlt nagy forradalmai sem. Az ünnepi dátumokon azonban minden országban megemlékeznek ezekről a forradalmakról, akár állami szinten is. Csak éppen Oroszországban nem. Itt rendületlenül folyik tovább saját forradalmi múltunk befeketítése.

 

Az októberi forradalom előestéjén mi felemeljük szavunkat ez ellen a gyakorlat ellen. A népnek vissza kell adni a forradalmi ünnepét és Október igazságát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi ahhoz az országhoz tartozunk, amelynek történelmében a legnagyobb forradalom ment végbe. Erre pedig lehet és legyen is büszke az ember.

 

Arszlanov, V. G., a művészettörténet doktora, egyetemi tanár

Bagaturija, G. A., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Buzgalin, A. V., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vojejkov, M. I., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vorobjev, A. I., az Orosz Tudományos Akadémia tagja

Galkin, A. A., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Dzaraszov, Sz. Sz., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Isztyagin, L. G., a történelemtudományok doktora

Kelle, V. Zs., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Kolganov, A. I., a közgazdaság-tudományok doktora

Loginov, V. T., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Medvegyev, R. A., a történelemtudományok doktora

Rudik, E. N., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Szerebrjakova, Z. L., a történelemtudományok doktora

Szlavin, B. F., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Szmolin, O. N., a filozófiai tudományok doktora, az Állami Duma képviselője

Satrov, M. F., dramaturg

(Fordította: Székely Ervin)

Forrás: http://www.ikd.ru/node/3013