Az 1917-es Októberi Forradalom 90. évfordulója alkalmából, 2007. júniusában moszkvai értelmiségiek nyilatkozatot tettek közzé.

Az októberi forradalom közelgő, 90. évfordulója nem véletlenül vált Oroszországban az általános figyelem tárgyává. 1917 októbere valóban megrengette a világot, mert a gazdasági, a társadalmi és a kulturális alapjait változtatta meg.

Ezt a világtörténelmi jelenséget jó néhány tömegmédium szokványos politikai fordulatnak állítja be, amit összeesküvők és kalandorok maroknyi csoportja hajtott végre nyugati titkosszolgálatok segítségével. Ezek azután mindent latba vetnek: a közönséges hazugságot, a tények meghamisítását, szennyes pletykákat a nagy forradalom résztvevőiről és vezetőiről. Egyre-másra ismételgetik azt a legtöbb ország valamirevaló tudósai által megcáfolt agyszüleményt, miszerint kiderült, hogy az „októberi fordulat"-ot a „német ügynök", Lenin és az „angol-amerikai" kém, Trockij provokálta ki. Ennek fényében az orosz nép akarattalan játékszernek tetszik a „forradalmi szélsőségesek" kezében, holott valójában az ő meghatározó szerepe nélkül a forradalom el sem indulhatott, nemhogy győzni tudott volna.

Nem összeesküvés, hanem társadalmi forradalom

Az októberi forradalom nem azért robbant ki, mert idegen hatalmak összeesküvői vagy ügynökei így tervezték volna. Olyan hatalmas társadalmi földrengés, hurrikán, cunami volt az, amilyet senki semmilyen utasításra nem volna képes életre hívni. Október az események alakulásának belső logikája szerint született meg, amikor a népi elégedetlenség forrásainak sokasága egyetlen, mindent elsöprő árrá egyesült. Úgy beszélni róla, mint valami összesküvés gyümölcséről, az legalábbis furcsa. Ha pedig mégis az lett volna, akkor miért történt úgy ebben a gigantikus méretű országban, hogy a régi helyett egy új hatalom jött létre, és hogy ezt a hatalmat Oroszország népe nemcsak támogatta, hanem fegyverrel a kézben meg is védte a polgárháborúban?

Az „októberi fordulat" kritikusai valahogy elfelejtkeznek arról a mélységes válságról, amelybe a cári monarchia, majd az azt váltó Ideiglenes kormány taszította Oroszországot. A „háború a végső győzelemig!" jelszótól eszelős megszállottá vált hatalom nem akarta meglátni a nép valóságos szükségleteit. A kritikusok elfelejtik azt is, hogy a monarchia magától omlott össze a forradalom előestéjén, hogy világos tények tanúskodnak a cári udvaron belül elharapózott, vég nélküli belső intrikákról és konfliktusokról, a katonai vereségekről a fronton, végül pedig arról, hogy II. Miklós önként mondott le az egyeduralkodói hatalomról és az orosz hadsereg fővezéri címéről. Terméketlennek bizonyult a monarchia helyébe lépő burzsoá kormány is, amely képtelen volt dönteni az akkori idők legfontosabb kérdésében, hogy véget vessen a háborúnak, és földet adjon a parasztoknak.

Október a XX. századi nagy orosz társadalmi forradalom betetőzése volt. Irányítóivá a forradalmi szociáldemokraták váltak, akik mindenki másnál előbb ismerték fel az egyszerű emberek szükségleteit és reményeit, azokat a problémákat, amelyeknek a megoldására az egész orosz társadalomnak szüksége volt a két század fordulója körül. A vezető szerep természetesen Vlagyimir Uljanov-Leninnek és harcostársainak jutott.

Október vezéralakjai közül senki sem volt hibátlan. Ám ahogy isteníteni, úgy démonizálni is helytelen volna őket. A manapság fejükre zúdított vádaknak nincsenek valóságos alapjaik. Ők a saját forradalmi eszményeiken kívül soha semmi mást nem szolgáltak. Semmilyen földi kísértés, legyen az pénz vagy a kispolgári jólét egyéb kelléke, nem érdekelte őket. Saját maguk elé a legmagasabb mércét állították, életüket a szabadság védelmének, az elnyomottak és kisemmizettek boldogságának rendelték alá.

A forradalom nem csupán erőszak

Az októberi forradalmat nemritkán „véres fordulat"-ként emlegetik. Pedig hát maga „a fordulat" jóformán emberáldozat nélkül zajlott le Péterváron. Nem vagyunk az erőszak hívei, ugyanakkor elismerjük elkerülhetetlenségét a történelmi fejlődés meghatározott szakaszaiban, amelyekre osztályok közötti és nemzeteken belüli antagonizmusok kiéleződése a jellemző. Igen, a forradalmak gyakori velejárója az erőszak, mint ahogy azt Németalföld, Anglia, Franciaország és más országok polgári forradalmai szemléletesen megmutatták. Az is közismert, hogy Amerikában a rabszolgaság felszámolása a XIX. század legvéresebb polgárháborúját hozta magával. A feudalizmus hanyatlását Oroszországban is háborúk és forradalmak kísérték.

Az ilyen jelenségeket azonban nem politikai cselszövők ármánykodása, hanem az előző rendszer válsága hívta életre, amikor nem volt megoldás az idült problémák megoldására evolúciós úton. Erőszakos forradalomra különleges körülmények között kerül sor, amikor a saját meggazdagodásukért és kiváltságaik megtartásáért lihegő uralkodó osztályok semmibe veszik a nép jólétét. Ilyenkor a nincstelen osztályoknak nem marad más lehetőségük, mint hogy a saját kezükbe vegyék tulajdon sorsukat. Ez a XX. századi nagy orosz forradalom legfőbb tanulsága.

Ezzel együtt a társadalmi forradalom nem törekszik az erőszakra, a fegyveresre meg különösen nem: végső célja egy új világ megalkotása, a jobb életfeltételek megteremtése minden egyes ember, nem csupán a társadalom vezető rétegei számára. Ebből következően az ilyen forradalmak a történelem mozgatóerői, amelyek meggyorsítják az előrehaladást.

Mit adott az októberi forradalom?

A legkülönbözőbb országok történelme számos esetet ismer, amikor a munkások felléptek a kapitalizmus ellen. Olyan messzire mutató jelleget azonban sehol sem nyert a harc, mint nálunk. Ez tette a XX. századi Oroszországot a világ fejlődésének epicentrumává, ahol a kor minden problémája keresztezte egymást, ahol megoldást találtak a kapitalizmus alapvető bajára, a munka és a tőke ellentétére. Egyedül az orosz munkásoknak volt elég erejük és elszántságuk, hogy kiutat találjanak ebből az ellentmondásból – hogy ne csak lerázzák magukról a kapitalizmust, hanem az átmenet útjára is lépjenek egy jóval haladóbb társadalmi rend, a szocializmus felé.

A Párizsi kommünt követően az orosz forradalom hatalomba emelte a társadalom alsó rétegeit: a munkásokat, a parasztokat és az ő érdekeiket képviselő értelmiségieket. Létrehozta a szovjeteket mint a politikai hatalom legdemokratikusabb formáit, a háború által elkínzott népnek elhozta a várva várt békét, földet adott neki, és a nemzeti önrendelkezés lehetőségét. Azáltal, hogy a dolgozók millióit vonta be a társadalmi tevékenységbe, egyértelműen bebizonyította, hogy nem csupán az „elit" lehet a történelem tárgya és demiurgosza.

Az októberi forradalom nyomán a világon két, egymással társadalmilag szemben álló rendszer jött létre, ami sok tekintetben meghatározta az emberiség későbbi fejlődését. Október hatásának köszönhetően indultak el a nemzeti-felszabadító mozgalmak, és fogott a kapitalista rendszer önmaga megreformálásába. Az orosz forradalom hatására következett be a gyarmati birodalmak széthullása, az önmagukat jóval túlélt monarchikus rendszerek zátonyra futása.

Az októberi forradalom vezetett el a nemzetek és vallások fölötti eszméhez – a társadalmi felszabadulás és igazságosság eszméjéhez. Ezen az eszmei alapon jött létre, a történelemben először, az egyenjogú nemzetek önkéntes szövetsége – a Szovjetunió. Október eszméi és kezdeményezései a tudomány és művészet olyan kiemelkedő alakjainak a céljait és vágyait testesítette meg, mint Tyimirjazev és Vernadszkij, Platonov és Majakovszkij, Solohov és Eizenstein. Az októberi mozgalom törekvéseit a szocialista jövő felé a XX. század legnagyobb alkotói támogatták, köztük Bernard Shaw és Picasso, Einstein és Ciolkovszkij.

A szovjet történelem másmilyen volt

A szovjet történelem Októberrel kezdődött el, és nem volt könnyű menet a Nyevszkij proszpekt sima kövezetén. Volt benne minden: hatalmas vívmányok és szörnyű tragédiák. Jól emlékszünk rá, hogy miután Oroszország legtöbb kormányzóságában a hatalom békés úton átment a dolgozók kezébe, véres polgárháború kezdődött, amit a külső intervenciótól támogatott „fehér", illetve a „vörös" terror kísért végig.

A szovjet hatalom, híján minden megfelelő történelmi tapasztalatnak, természetesen sok hibát elkövetett. Különösen nagy hiba volt a „hadikommunizmus" politikája, amely össznemzeti válsághoz vezetett. A bolsevikok határozott érdeme volt, hogy elszántan hátat fordítottak neki, és tudatosan tértek át az Új gazdasági politikára – az első olyan történelmi modellre, amely sikeresen egyesítette magában a szocializmus és a kapitalizmus alaptörvényeit, és amelynek számos elemét alkalmazták néhány európai országban és a mai Kína fejlődési keretei között is. A NEP tette lehetővé, hogy a háborús sebek mielőbb behegedjenek, és Oroszország gazdasága a háború előtti szintre emelkedjék.

A NEP tapasztalatára és jelentőségére támaszkodva dolgozta ki Lenin a szovjet állam további fejlődésének a tervét, amely az országra nézve radikális gazdasági és politikai átalakulásokat tűzött maga elé. Ezek az átalakulások mindenekelőtt az energetikában, a kultúrában és az oktatásban hoztak volna jelentős áttörést, ezekben a nemcsak a XX., hanem a XXI. században is meghatározó szférákban. Az átalakulások a politikai rendszer demokratizálását is előfeltételezték a munkásoknak az állam irányításába való bevonásával és a párt megújulásával, ami magában foglalta volna J. Sztálin elmozdítását is a főtitkári posztról, aki akkor már tanújelét adta illojalitásának, durvaságának és azon hajlamának, hogy visszaéljen a hatalommal.

A sors azonban nem engedte, hogy ezek a szándékok valóra váljanak. A Lenin halála után előállt zavarosan bonyolult hatalmi rendszer hiába hirdette magát céljaiban szocialistának, sok olyasmit művelt, ami ellentmondott ennek. Például sárba tiporta az állampolgárok Október által meghirdetett szabadságjogait. Mérhetetlenül nagy árat kellett fizetni az iparosítás és az erőszakos kollektivizálás megvalósításáért. Mindent egybevetve, a forradalom első éveinek néphatalmát a bürokráciának és vezérének, J. Sztálinnak az uralma váltotta fel. Bűncselekménynek tartjuk a tömeges sztálini megtorlásokat, az emberi jogok és a Szovjetunió népeinek megsértését. Mindez aláásta a forradalom és a szocializmus eszméinek hitelét.

A felsorolt tények ismeretében sem fogadjuk el azonban a szovjet történelemre vonatkozó áltudományos hazugságokat és a bárgyúságig egyoldalú propagandát. Ez a történelem másmilyen volt: demokratikus és bürokratikus tendenciák küzdöttek benne egymással. Így a NEP szabadságát a sztálini totalitarizmus követte, amely a maga részéről a hruscsovi „olvadásnak" adta át a helyét. Később a brezsnyevi autoritarizmust a peresztrojka váltotta fel, amely céljaként a humánus, demokratikus szocializmust jelölte meg.

Nem létezik olyan ország, amelynek a történelme makulátlan volna. A brit és francia gyarmati háborúk kegyetlensége vagy az Egyesült Államok rabszolgatartása aligha mondható jobbnak a Gulagnál. Mégsem teszi sem egyik, sem másik eltagadhatóvá a jelentős szociális és kulturális vívmányokat az említett országokban. Akkor miért kell megtagadni a hasonló vívmányokat a szovjet néptől, amely hatalmas győzelmet aratott a fasizmus fölött, megteremtett egy egyedülálló kultúrát és irodalmat, elfogadható életfeltételeket biztosított a teljes lakosságnak, és elsőként tört utat a világűrbe? Nem szabad elfelejteni, hogy Október a tömegek korábban sohasem látott mértékű alkotói energiáját mozgósította az újtársadalom megteremtésére, az élet részévé tette az internacionalizmus számos eszméjét, az orosz társadalom egykor legelmaradottabb rétegeihez vitte el a nemzeti és a világkultúra értékeit. Nem lehet kitörölni a szovjet történelemből a tömegek lelkes igyekezetét, amellyel elsajátították a tudomány és a technika legfrissebb vívmányait, és ebben nyilvánvalóan megmutatkozott a szovjet emberek millióinak forradalmi romantikája és heroizmusa is.

Miért bukott meg a szovjet modell?

Előre kell bocsátani, hogy a Szovjetuniót alkotó társadalmi rendszer természetéről többféle nézet él nálunk, abban azonban mindegyikkel megegyezünk, hogy az Október által életre hívott néphatalomhoz, az internacionalizmushoz, az igazságossághoz és a humanizmushoz kapcsolódó elvek semmibevétele vagy megtagadása előbb vagy utóbb katasztrófába sodorja a szocializmust építő társadalmat. Márpedig a Szovjetunióban pontosan ez történt.

Az emberek alkotó kezdeményezésének megbéklyózása a totalitárius rendszer feltételei között korlátozta a szovjet gazdasági növekedés lehetőségét. Az áruhiány jellegzetes vonása volt a gazdaságnak. Ebből eredően nem sikerült felemelnünk a dolgozók jólétét a világ fejlett országainak színvonalára, ami egyik oka volt a szovjetrendszer kudarcának. A másik, nem kevésbé meghatározó ok az, hogy hiányzott az országban az igazi gazdasági és politikai demokrácia, ami különösen akkor vált elviselhetetlenné, amikor világszerte kibontakozóban volt a technikai és információs forradalom. Ez hozta magával, hogy a bürokratikus hatalom teljességgel elidegenedett a dolgozóktól. Az elidegenedés megszüntetésére irányuló kísérletek a peresztrojka idején nem hozták meg a szükséges eredményt. Végül bekövetkezett az SZKP és a szovjethatalom bukása, amit különféle politikai erők nyomban kihasználtak: feloszlatták a Szovjetuniót, és rászabadították Oroszországra a legvadabb oligarchikus kapitalizmust a tömeges munkanélküliséggel, a nép életszínvonalának zuhanásával, a társadalmi különbségek égbeszökésével, a nacionalizmus felvirágzásával és a bűnözés növekedésével.

A társadalom szovjet modelljének a kudarca mégsem azonos az októberi eszmék cáfolatával. Mint ahogy a keresztény eszmények sem felelnek meg az inkvizíció gyakorlatának, ugyanúgy a sztálini totalitarizmus sem törölheti el a forradalom eszméit. A szocializmus történelmi ügye nem válik valóra egyik napról a másikra. Már megjelent azonban a fiatalság új nemzedéke, amely nem kér a kapitalizmusból mint rendszerből. Az ifjúságban van a remény, hogy képes lesz új életet lehelni az októberi forradalom eszményeibe.

Mitől függ a mai Oroszország nagysága?

Az októberi forradalom eszméi nemcsak a proletár internacionalistákat egyesítették, hanem az orosz nagyhatalom megőrzésének és fejlődésének a híveit is. Ők egyengették azok útját, akik el akarták vinni Oroszország kultúráját a határon túl, más országokba, és hazafias érzéseikben másokkal osztozva készen álltak, hogy megoltalmazzák a szovjetek országát minden lehetséges agresszorral szemben. Ennek az érzésnek az erejét fényesen bizonyította a nagy honvédő háború, amely megvédte a Szovjetunió szuverenitását és Október vívmányait.

Az októberi forradalom megmutatta az orosz nép lelki nagyságát, amely a kapitalizmussal szemben alternatív utat választott az ország fejlődésére. Úgy beszélni róla, mint szélsőséges erők összeesküvéséről, már csak azért is veszélyes volna, mert az a történelem oroszellenes értelmezőinek a malmára hajtaná a vizet, akik azt a képtelen véleményt hangoztatják, hogy Oroszország változatlanul veszélyt jelent a világra. Jól ismert körök váltig azt szajkózzák, hogy Oroszországból csak kellemetlen dolgok várhatók, ezért kell rövid pórázra fogni, ellenőrzés alatt tartani, felhasználva természeti tartalékait, energia- és szellemi forrásait.

A mai Oroszország a legjobban teszi, ha higgadtan értékeli az ilyen provokatív kijelentéseket, és elszántan halad a maga útján. Oroszország nagysága nem abban rejlik, hogy vakon másolja a külföldi mintákat, és még kevésbé abban, hogy nacionalista gőggel közeledik más népekhez, hanem abban, hogy képes lesz-e népe tehetségére és alkotóerejére támaszkodni, és magáévá tenni azt a hatalmas tudást és tapasztalatot, amelyet a világ civilizációja és kultúrája halmozott fel.

Oroszország újra erős hatalom lehet, amelyikkel ellenfelei is kénytelenek számolni, de csak akkor, ha leküzdi a szegénységet és az orosz emberek között fennálló óriási szociális különbségeket, minőségileg javít állampolgárai életén, ha a gyakorlatban is szélesíti társadalmi és demokratikus jogait, ha saját történelme legjobb hagyományaira épít.

* * *

Október történelmi jelentőségét nem könnyű felbecsülni. Kedvező hatásai szemmel láthatók. Az emberiség egyharmada követte egy ideig az általa kijelölt utat. Sok országban mai is él ez a mozgalom, ahol a múlt kudarcaiból és tragédiáiból levonták a tanulságokat. Október bebizonyította, hogy lehetséges egy másik, igazságosabb világ. Erre törekszenek ma különféle társadalmi és politikai erők, országok és népek. Ez a célja annak a forradalmi hullámnak, amely elsősorban Latin-Amerika és Ázsia országaiban csap fel mind sűrűbben.

Az októberi forradalom a mi sorsunk volt és az is maradt; nem tagadhatjuk meg mint Oroszország történelmének legfontosabb korszakát. Hiba volt bőven mindig és mindenütt, és nem kisebbítik őket a múlt nagy forradalmai sem. Az ünnepi dátumokon azonban minden országban megemlékeznek ezekről a forradalmakról, akár állami szinten is. Csak éppen Oroszországban nem. Itt rendületlenül folyik tovább saját forradalmi múltunk befeketítése.

Az októberi forradalom előestéjén mi felemeljük szavunkat ez ellen a gyakorlat ellen. A népnek vissza kell adni a forradalmi ünnepét és Október igazságát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi ahhoz az országhoz tartozunk, amelynek történelmében a legnagyobb forradalom ment végbe. Erre pedig lehet és legyen is büszke az ember.

Arszlanov, V. G., a művészettörténet doktora, egyetemi tanár

Bagaturija, G. A., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Buzgalin, A. V., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vojejkov, M. I., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vorobjev, A. I., az Orosz Tudományos Akadémia tagja

Galkin, A. A., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Dzaraszov, Sz. Sz., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Isztyagin, L. G., a történelemtudományok doktora

Kelle, V. Zs., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Kolganov, A. I., a közgazdaság-tudományok doktora

Loginov, V. T., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Medvegyev, R. A., a történelemtudományok doktora

Rudik, E. N., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Szerebrjakova, Z. L., a történelemtudományok doktora

Szlavin, B. F., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Szmolin, O. N., a filozófiai tudományok doktora, az Állami Duma képviselője

Satrov, M. F., dramaturg

(Fordította: Székely Ervin)

Forrás: http://www.ikd.ru/node/3013

A 2006 októberében – „1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok” címmel – rendezett konferencia előadásait tartalmazó kiadvány előszava arra mutat rá, hogy az '56-os munkástanácsok szellemisége veszélyt jelent mindenfajta párturalomra. Ezért a kádári egypártrendszer és a rendszerváltás utáni többpártrendszer – közös, jól felfogott érdekében – egyaránt felszámolta a tulajdonosi jogokért küzdő munkástanácsokat.

1956. október 23-ára egyetemisták felvonulást szerveztek. Október 24-én az Egyesült Izzóban – majd sorra más üzemekben is – munkástanács alakult. Folyamatosan jöttek létre különböző forradalmi bizottságok. Folyamatosan szerveződtek, illetve újraszerveződtek a pártok. Az MDP leginkább kompromittálódott vezetői a Szovjetunióba menekültek.

Kialakulóban volt a népi szervek és a politikai pártok kettőssége: a társadalom kettős szerveződésének, egyfajta kettős hatalomnak a csírája. Nagy Imre a pártok mellett döntött, és a pártok javára foglalt állást. Október 30-án bejelentette a többpártrendszert, és koalíciós kormányt alakított.

A többpártrendszer 1956-os kísérletét a november 4-i szovjet katonai fellépés verte le.

A munkástanácsok 1956-os kísérletét hivatalosan egy 1957. novemberi rendelet számolta fel.

Október 23-a megünnepléséről az alábbi állásfoglalást tette közzé egy 1988 tavaszán keletkezett alternatív szervezet, a „Baloldali Alternatíva" Egyesülés Munkásbizottsága 1989. szeptember 13-án: „Miközben a magyarországi 1956 értékelése körül ellentétes nézetek csapnak össze, minden demokratikus gondolkodású ember pozitívan vélekedik a munkástanácsokról, amelyek megalakítása már 1956. október 24-én elkezdődött. Miközben október 23-ának nemzeti ünneppé nyilvánítása azzal a kockázattal jár, hogy szélsőséges indulatokat szabadít el, addig október 23-ának a munkástanácsok napjaként való megünneplése széles körű nemzeti egyetértéssel találkozna. Ez a megoldás 1956 történelmileg legprogresszívebb jelenségére tenné a fő hangsúlyt. A munkástanácsok, mint valóban népi kezdeményezésre létrejött, a közvetlen részvételi demokráciát a gazdálkodás területén megvalósító szervezetek, a mai Magyarország számára is irányt mutatnak. Ezért javasoljuk, hogy október 23-a mint a munkástanácsok napja váljon nemzeti ünneppé, ami természetesen nem zárja ki ezen évforduló szélesebb tartalmú ünneplését sem."

Október 23-a nem a munkástanácsok napjaként lett nemzeti ünnep. Korábban is sejteni lehetett, de a rendszerváltáskor sikerült közvetlenül is megtapasztalni, hogy a politikai pártok ellenségüknek tekintik, és mindenáron megakadályozzák bármiféle gazdasági demokrácia és társadalmi demokrácia kialakulását.

1989-ben az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain a „Baloldali Alternatíva" hosszú viták során, nehéz küzdelemben el tudta érni, hogy az új Alkotmányba – a magántulajdon és az állami tulajdon mellett – a dolgozói közösségek tulajdonhoz való joga is bekerüljön. Az Alkotmány 12/2. paragrafusa szerint: „Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzás tulajdonának létrejöttét és működését." Ezzel a jogi háttérrel bontakozott ki 1989-ben és 1990-ben Magyarországon a tulajdonosi munkástanácsok mozgalma. Ezen a jogi alapzaton jött létre 1990. február 24-én Munkástanácsok Országos Szövetsége elnevezéssel a tulajdonosi munkástanácsok tömörülése.

1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ megállapodott arról, hogy módosítják az új Alkotmányt, és kiveszik belőle a dolgozói közösségek tulajdonának jogi lehetőségét, amivel kihúzzák az alkotmányos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkástanácsok alól. Hiába voltak a társadalmi tiltakozások, hiába voltak az aláírásgyűjtések, a pártok keresztülvitték az alkotmánymódosítást. Ezzel a jogi eljárással párhuzamosan egy másik folyamat is elindult. Az MDF – megtapasztalva a terebélyesedő munkástanács-mozgalom jelentőségét – elkezdett olyan munkástanácsokat szervezni, amelyek nem tulajdonosi, hanem pusztán szakszervezeti céllal alakulnak. Bem rakparti, valamint lakihegyi feladóval folyt a levelezés. Végül sikerült kikényszeríteni egy újabb, most már nem tulajdonosi célokkal rendelkező, hanem szakszervezetként működő „Munkástanácsok Országos Szövetsége" megalakítását és a tulajdonosi munkástanácsok beolvasztását. (Ebben a folyamatban a pártfüggetlen munkástanácsoktól való félelem mellett az is szerepet játszott, hogy a munkástanácsok szakszervezetté való átöltöztetésével lehetett egy jelentős részt kihasítani a felosztásra kerülő szakszervezeti vagyonból, a SZOT-vagyonból.)

A magyarországi '56 egyik kétségtelenül pozitív öröksége a munkástanács-mozgalom. 1990-ben a többpártrendszer, a többpárti parlament ellehetetlenítette a munkástanácsokat. Ezzel másodszor is leverte az '56-os gyökerű szabadságtörekvéseket, a gazdasági demokráciára való törekvés hagyományát. A pártok – saját érdekeik szempontjából helyesen – felismerték, hogy meg kell szabadulniuk 1956 örököseitől, pozitív örökségétől. Ezért 1990-ben a magyarországi parlament leverte'56-ot – immár másodszor.

Az '56-os munkástanácsok első leverése 1957-ben ment végbe. Az egypártrendszer vezetői 1956. november 22-én törvényesítették a munkástanácsokban megtestesült termelői önigazgatást. (Lehet persze azt mondani, hogy ezt csupán politikai kényszerből, pusztán taktikai megfontolásból tették.) Azután 1957. november 17-én rendeletileg feloszlatták a munkástanácsokat. (Erre is lehet azt mondani, hogy „politikai kényszerűségből" tették.) Ténykérdés azonban, hogy amikor a politikai helyzet konszolidálódott, tehát amikor a közvetlen „politikai kényszerűség" megszűnt, akkor sem a termelői önigazgatásban megjelenő gazdasági demokratizálás, hanem helyette a gazdasági liberalizálás jutott az eszükbe.

„A Kádár-rendszer a társadalom demokratizálódásának alternatívája ellen liberalizálással védekezett.

A hatvanas években – a politikai konszolidációt követően – a Kádárvezetésnek lehetősége lett volna olyan demokratizálódási folyamat kezdeményezésére és elindítására, amely – egy hosszabb átmenet során – az államhatalom rovására fokozatosan növeli a lakosság és a munkavállalók hatáskörét a helyi, lakóhelyi és munkahelyi ügyek intézésében. Az egyes állami feladatok átadása nemcsak döntési jogok, hanem a felelősség átadását is jelenti. Az átfogó társadalmi demokratizálódás azért nem felelt meg a Kádár-vezetésnek, mert egy ilyen demokratizálódás a hagyományosan állami-politikai feladatok társadalmasításával, lakossági feladatokká történő átminősítésével megkérdőjelezi az önálló politikai elit, az autonóm politikai bürokrácia szükségességét. A hagyományos (sztálini eredetű) hatalmi monopólium megőrzése csak mérsékelt gazdasági, ideológiai és kulturális liberalizálással volt biztosítható." (Nyolc tézis a magyarországi rendszerváltás kérdéséről. = A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. Budapest, 1992. 62-63.)

Tehát nem véletlen, sőt teljesen logikus, hogy az egypártrendszer vezetői a politikai konszolidáció után nem rehabilitálták a munkástanácsokat, és nem kezdeményezték a tanácsdemokrácia rendszerének kiépítését. Ez magával a pártrendszerrel szemben jelentett volna kihívást és társadalmi alternatívát. A hagyományos hatalmi struktúra megőrzésére, létének meghosszabbítására csak a liberális megoldás kínálkozott. A Kádár-rendszer pedig lassú liberalizálásba kezdett, amivel megalapozta a későbbi ún. rendszerváltást. Ennek a liberalizálási folyamatnak néhány fontos tendenciája:

A nyolcvanas évek végére beérett a rendszer liberalizálásának gyümölcse: 1989-90-ben a magyar állampolgárok többsége nem törekedett tényleges szabadságra: saját szabadsága helyett a pártokat, a pártok szabadságát választotta.

A rendszerváltás folyamatának egyik első lépése a munkástanácsmozgalom történelmi kiiktatása volt.

A munkástanácsok (vagy hogy mások is értsék: munkásszovjetek, termelői szovjetek) a munkáshatalom szervezetei, amelyek hosszabb távon fölöslegessé, sőt terhessé teszik bármiféle párt létezését, fennmaradását. Ezért a pártok vezetői – legyen szó akár egypártrendszerről, akár többpártrendszerről – következetesen a „SEMMI HATALMAT A SZOVJETEKNEK", „MINDEN HATALMAT A PÁRTOKNAK" programját valósítják meg. 1945-46-ban a Kommunista Párt és a Kisgazda Párt együttes erővel számolta fel a népi kezdeményezésre keletkezett – és lényegében a lakossági önkormányzást megvalósító helyi szovjetek mintájára működő – népi bizottságokat, nemzeti bizottságokat. 1956-ban Nagy Imre sem a munkástanácsokra és a forradalmi bizottságokra, hanem a politikai pártokra próbált támaszkodni. 1957-ben és 1990-ben a végső soron „munkásszovjetekként" működő munkástanácsok áldozatul estek a – különböző elnevezésű, de lényegében azonos törekvésű, az állampolgárokat az érdemi döntésekből kizáró politikát folytató – pártok akaratának.

A pártok (a pártpolitikusok) mindig jobban félnek a gondolkodó állampolgároktól, az emberi önállóságtól, a közösségi önszervezéstől (civil társadalomtól), mint egymástól. Az emberi autonómiatörekvésekkel és az ezekre épülő civil társadalmi önszerveződésekkel (önigazgatás, önkormányzás stb.) szemben az adminisztratív, bürokratikus eljárásokban érdekeltek. Érthető, hogy ami számukra nem irányítható, nem ellenőrizhető, az gyanúsnak számít.

A politikai kirakatban veszekednek egymással a politikusok – részkérdéseken. (Azért is veszekednek egymással, hogy ezzel a politikai látványossággal lekössék az emberek fantáziáját, a fontos kérdésekről eltereljék a „mással foglalkozás", „másról beszélés" felé az emberek figyelmét.) De – a történelmi tapasztalatok szerint – amikor társadalmi önszerveződés, népi önszerveződés veszélye dereng a láthatáron, akkor pánikba esnek és (felismerve közös osztályérdeküket) egymásra találnak: együtt tapossák el az emberek függetlenedési próbálkozását.

* * *

Eredetileg Az 1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok című kiadvány előszava (Baloldali

Alternatíva Egyesülés, Budapest, 2007).

Népszerű és érdekes áttekintés a marxizmus franciaországi történetéről. A történet szereplői közül 30 jelentős intellektuel portréját fordítónk Baráth Katalin gyűjtötte csokorba.

Marx az elmélet szempontjából meghatározó jelentőségű 1843-1845-ös években Párizsban élt. Ő is és Engels is a modern politikai fejlődés modelljének tekintette Franciaországot, és alapvetően fontos elemzéseket írt a francia történelemről, különösen az 1848-1851 és az 1870-1871 közötti időszakról. Politikai elméletükben felhasználták Rousseau¹ és a XIX. századi francia szocialisták munkáit, bár Marx egyik híres vitairatában, A filozófia nyomorúsága című művében (1847) megbírálta Proudhont,² mondván, alábecsüli a gazdasági kérdések és a munkásszervezetek jelentőségét.

Marx lányai, Laura és Jenny, valamint francia vejei, Paul Lafargue és Charles Longuet jelentősen hozzájárultak Marx eszméinek franciaországi népszerűsítéséhez, mivel az 1880-as évek előtt azok gyakorlatilag ismeretlenek voltak szélesebb körben. Jules Guesde³, Benoit Malon és mások együttes tevékenysége révén született meg a „marxizmus" kifejezés, magát az elméletet pedig mint egyszerű gazdasági determinizmust propagálták; ez váltotta ki Marxnak azt a bosszús megjegyzését, hogy bizonyos értelemben ő maga sem „marxista". Más szocialistákra, például Jean Jaurésre⁴ erősen hatott Marx Hegeltől átvett dialektikus módszere. Georges Sorel⁵ érdeklődését is felkeltette a marxista filozófia. De amikor 1905-ben a francia szocialista mozgalom egyesült, gyakorlatilag megszűntek az elméleti viták arra hivatkozva, hogy azok csak megosztják a mozgalmat. Az első világháborút követően a mozgalom két részre hasadt: a Léon Blum⁶ vezette proudhonista szocialistákra és a kommunistákra, akik a moszkvai irányítás alatt álló III. Internacionáléhoz csatlakoztak [lásd szocializmus és kommunizmus]. Az 1920-as években a szocialisták szorgalmazták Marx filozófiai írásainak fordítását, míg a kommunisták Lenin, Engels és Marx politikai műveinek kiadását támogatták.

A marxizmus sporadikus és lényegében marginális helyzete Franciaországban az 1930-as évekre változott meg, amikor olyan dinamikus mozgalomként emelkedett fel, melynek meghatározó hatása volt szinte minden jelentős íróra és gondolkodóra a század második felében. E hatást erősítette a Szovjetunió presztízse és a Francia Kommunista Párt (PCF) szerepe, de a marxizmus, mint a lehetséges alternatíváknál lényegesen vonzóbb filozófia, erős hatással bírt. A Népfront időszakában sok értelmiségi üdvözölte az elmélet és a gyakorlati cselekvés effajta összekapcsolódását, ilyenformán megerősítve a Dreyfus-ügytől⁷ datálható elkötelezett értelmiségi magatartást. Henri Lefebvre⁸ dialektikus humanizmusa, Paul Nizan⁹ kauzális materializmusa, Auguste Cornu¹⁰ alapos Marx-kutatásai és Georges Politzer¹¹ polemikus racionalizmusa mind-mind a második világháború előtti virágzó marxista szellemi kultúra alkotóelemei voltak.

A második világháború idején számos marxista entellektüel vesztette életét. Ugyanakkor a Szovjetunió és a Francia Kommunista Párt szerepe a felszabaduláskor biztosította a marxista eszmék befogadására kész közönséget. A marxista eszmék szószólói között akadtak jelentős irodalmárok (Aragon¹², Éluard¹³), képzőművészek (Picasso¹⁴, Léger¹⁵), tudósok (Joliot-Curie, Langevin, Wallon), történészek (Georges Lefebvre¹⁶, Soboul) és más szellemi ágak képviselői. Tudásvággyal teli, fiatal értelmiségiek tömegével csatlakoztak a FKP-hoz, katolikusok és egzisztencialisták beépítették elméleteikbe a marxista éleslátást, és ígéretes párbeszédet kezdeményeztek az olyan fiatal marxista gondolkodókkal, mint Pierre Hervé, Roger Garaudy¹⁷, Henri Lefebvre és Jean-Toussaint Desanti. A hidegháborús légkörben, az egyre erősödő megosztottság közepette azonban a FKP a dogmatikus sztálinizmushoz vonult vissza, melyet Moszkvából Andrej Zsdanov, Párizsból pedig Laurent Casanova erőltetett rá a pártra. Aztán megindultak az önkritika hullámai, majd pedig sokan kiléptek a pártból, köztük megfélemlített értelmiségiek is.

1956 végére a nemzetközi és a hazai válságok hatására a francia marxizmus sok, eltérő áramlatra szakadt szét. A FKP lassan felhagyott azzal a szándékával, hogy az ortodox marxista-leninista nézőpontot ráerőltesse a párt tagjaira, és magán a párton belül is egymással megütköző, új interpretációk születtek. Az egyik csoportosulás, melynek élén Garaudy és Aragon állt, az olasz koncepciót részesítette előnyben, és újhegeliánus marxizmust javasolt mint tágan értelmezett humanista perspektívát, mely nyitott a más filozófiai és vallási doktrínákkal folytatott párbeszédre, és potenciálisan közeledik is hozzájuk. Egy másik csoportosulás, melynek élén Louis Althusser¹⁸ állt az École Normale Supérieure-ön, Mao Ce-tung Kínájára függesztette tekintetét, és radikálisan szakítani óhajtott a hegeliánus és humanista ideológiai illúziókkal, ilyen módon teremtve meg a szigorúan tudományos marxista-leninista elméletet. Ez az agresszívan eredeti megközelítés sok fiatal filozófusra és társadalomtudósra gyakorolt erős hatást, többek között Nicos Poulantzasra¹⁹, Étienne Balibarra, Pierre Macherey-re²⁰ és Gorges Labicára. Nem minden althusseriánus gondolkodó volt kommunista, és a kommunisták közül is az 1970-es években sokan elhagyták a pártot, illetve a párt „hagyta el" őket, amikor a kizárás lett a sorsuk, amint ez például Garaudyval is történt. Ezen egymással szemben álló csoportosulások között kísérelt meg egyfajta nem dialektikus marxizmust konstruálni Lucien Séve²¹, akit a hegeli koncepciókhoz újra visszanyúló Solange Mercier-Josa, továbbá az inkább Gramsci nézeteihez közelítő André Tosel is támogatott.

Az 1950-es évektől sokféle marxista megközelítés született a Francia Kommunista Párton kívül, melyeket gyakran volt kommunisták vagy a kicsi, de aktív trockista csoportok hordtak ki. Sok marxista csoportosulás szerveződött folyóiratok körül, így például a Socialisme ou barbarie (1949-1965) és az Arguments (1956-1963) köré, így többek között Pierre Naville²², Edgar Morin²³, Claude Lefort, Pierre Fougeyrollas, Cornélius Castoriadis²⁴, Alain Touraine²⁵, Serge Mallet, Kostas Axelos és François Chatelet. E csoportok a sztálini kommunizmus bírálatát széles humanista keretek között fogalmazták meg, feltárva olyan fogalmak korlátait, mint történelem, filozófia, társadalmi osztály és állam. Vizsgálat tárgyává tették továbbá a marxizmusnak más diszciplínákkal való kibővítését, beleértve a pszichoanalízis, nyelvelmélet vagy a strukturális antropológia területét, illetve olyan koncepciókkal való társítását, mint a történelem vége vagy a filozófia vége.

Jean-Paul Sartre²⁶ az 1950-es évek közepén közeledett a marxizmushoz, kijelentve, hogy ez a korszak konceptuális horizontja, és megkísérelte korábbi egzisztencializmusát összebékíteni a marxizmussal a Critique de la raison dialectique (1960) című művében. Simone de Beauvoirral²⁷ együtt vonzódtak a hangos maoista csoportokhoz, bár más egzisztencialisták, mint például Merleau-Ponty²⁸ és Gorz²⁹, ettől eltérő kapcsolódási pontokat találtak a marxizmussal. A vezető strukturalisták, köztük Lévi-Strauss³⁰ és Barthes³¹, műveikben felhasználták a marxizmus bizonyos elemeit. Ez a tendencia jellemző volt sok posztstrukturalista és posztmodern gondolkodóra is, noha később többségükben elfordultak a marxizmustól. És a marxizmus abszorbeálása jellemezte a feminista és környezetvédő elmélet jelentős, noha időnként nyugtalanító hatású részét is.

Az 1968 májusát követő évtizedben a marxizmus, mondhatni, hegemón helyzetbe került a francia szellemi életben. Az 1970-es évek végének és az 1980-as éveknek a politikai és filozófiai hullámai azonban megingatták e helyzetét. A szovjet típusú kommunizmus válsága és az átfogó világnézetek vagy mesternarratívák kritikája visszájára fordították azokat a feltételeket, melyek elsőként az 1930-as években alapozták meg a marxizmus népszerűségét Franciaországban, és most már az a kérdés vetődik fel, vajon meddig és milyen formában lesz képes fennmaradni a jövőben.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az írás a www.answers.com oldalon jelent meg.

A cikkben szereplő személyek portréit a fordító, Baráth Katalin gyűjtötte egybe. Az egyes filozófusokról szóló szócikkek döntő többségének is a www.answers.com a forrása; ahol egyéb forrást használt, ott ezt külön feltüntette.

Jegyzetek

1 Jean-Jacques Rousseau (1712-1778): francia filozófus. Gyakorlatilag autodidakta, Svájcban töltött gyermek- és ifjúkora után Párizsban telepedett le az 1740-es években, ahol közeli kapcsolatba került Voltaire-rel és Denis Diderot-val. Rousseau 1754-ben adta ki az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című művét, melyben azt a tételt fogalmazta meg, hogy az ember természetes erkölcsi állapotát a társadalom tönkretette. 1762-ben látott napvilágot A társadalmi szerződésről című tanulmánya (ennek híres kezdő sora így hangzik: „Az ember szabadnak született, és mégis mindenütt láncot hord"), illetve az Emil, avagy a nevelésről című könyve, melyben elméletét a nevelés terén illusztrálja. 1766-ban Angliában telepedett le, s ezután írta Vallomások című művét, melyet ma sokan a modern önéletrajz előképének tekintenek. 1770-ben visszatért Franciaországba, és végül Ermenonville-ben halt meg állandó üldözési félelmek közepette. Rousseau politikai filozófiája döntő hatással volt az európai és az amerikai liberális demokratikus állam XVIII. századi fejlődésére.

2 Pierre-Joseph Proudhon (1809-1865): francia anarchista és társadalmi teoretikus. Besanconban született, nagy szegénységben nőtt fel, de egy ösztöndíj lehetővé tette számára, hogy a helyi collége diákja legyen, és kitanulhatta a nyomdászszakmát. Hatalmas mennyiségű írásműve lenyűgöző, de burjánzó műveltségről tanúskodik, valamint arról, hogy erősen vonzódott az utópikus szocialisták, például Fourier eszméihez. Első jelentősebb könyve, Mi a tulajdon? (1840), azzal tett szert hírnévre, hogy a kérdésre ezt a sokat emlegetett választ adta: a tulajdon lopás. Valójában nem ellenezte a személyes tulajdont, és csak a tulajdonnal való visszaélésnek a mások kizsákmányolásában megnyilvánuló formáját utasította el. Hamarosan követőkre talált munkás- és forradalmi körökben – először Lyonban, majd Párizsban. Nagy hatással voltak rá az orosz és német politikai emigránsok, többek között Marx és Bakunyin, akiktől egyfajta hegeli dialektikus vitastílust tanult meg; amint azt A gazdasági ellentmondások rendszere vagy a nyomor filozófiája című, 1846-os műve is mutatja: bizonyos gazdasági tényezőkből mind jó, mind rossz következmények is származnak. A vallásos embereket azzal háborította fel, hogy kijelentette: Isten a gonosz, hiszen ő felelős a zsarnokságért, a szegénységért és a világ általános gazságáért, és azt állította, hogy az emberiség önfelszabadítása ezen gonosz erők alól csak gazdasági reformok révén érhető el. Marx polemikus válasza, A filozófia nyomora (1847) erősen bírálta Proudhon felemás hegelianizmusát és gazdasági utópizmusát.

Proudhon aktívan részt vett az 1848 februári forradalomban, és a munkásosztály ügye mellett emelte fel szavát az általa kiadott újságban és az Assemblée Constituante-ban, ahová 1848 júniusában választották be. Síkraszállt a vagyonok radikális megadóztatása mellett, és követelte egy népi bank, a cserebank felállítását. Bár három évet börtönben kellett töltenie, mert bírálta Louis Bonaparte elnökké választását, számos terjedelmes tanulmányt írt, többek között A forradalom általános eszméje (1851) címűt, melyben összegezte forradalmi tapasztalatait, illetve egy, az anarcho-szindikalista elvek alapján szerveződő társadalomra vonatkozó útmutatásait. Háromkötetes, Az igazságosság a forradalomban és az egyház (1858) című műve miatt erkölcsi okokra hivatkozva üldözték, s az üldözés elől négy évre Belgiumba menekült. Háború és béke (1861) című munkájában, hasonlóan a hatására megszületett, ünnepelt Tolsztoj-regény alapgondolatához, olyan radikális filozófiát vázol fel, mely minden embernek egyenlő jogot és egyenlőséget biztosít, bár ebből kimondottan kirekeszti a nőket és a más fajúakat, mivel ezeket alacsonyabb rendűeknek tekinti. A föderáció elve (1863) az önkormányzó, nem nemzeti közösségek konföderációjaként írja le Európát, A dolgozó osztályok politikai képessége (1865) című művében pedig arra buzdította a munkásosztályt, hogy vegye kezébe üdvössége megszerzésének ügyét a polgári állam keretein kívül. Követői aktívan részt vállaltak az I. Internacionálé megszervezésében 1864-ben, és Proudhon eszméi meghatározó áramlatot képviseltek a francia munkásmozgalomban és a szocialista mozgalmakban. Érvelését azonban erősen lerontják antiszemita nézetei. Stewart Edwards, Pierre-Joseph Proudhon válogatott műveinek szerkesztője a következő megjegyzést teszi ezzel kapcsolatban: „Proudhon naplóiból [Garnets. Ed. P. Haubtmann, Marcel Riviére, Paris, 1960] kitetszik, hogy szinte paranoiásan gyűlölte a zsidókat, ami akkoriban egész Európában jellemző volt. 1847-ben azt fontolgatta, hogy kiad […] egy cikket a zsidó faj ellen, melyet, mint írta, »gyűlöl«. A tervezett cikk javasolta, hogy űzzék ki a zsidókat Franciaországból […] A zsidók az emberiség ellenségei. Ezt a fajt vissza kell küldeni Ázsiába, vagy ki kell pusztítani."

3 Jules Guesde (álneve: Jules Bazile) (1845-1922): szocialista vezető és a marxizmus franciaországi népszerűsítője. Az 1870-es években lett a marxista szocializmus híve, attól kezdve együttműködött Marxszal, Engelsszel és Lafargue-zsal, és közösen írták az akkor szerveződött Francia Szocialista Párt 1880-as Le Havre-i kiáltványát. A mozgalom szakadása időszakában Guesde vezette saját „kollektivista" Parti Ouvrier Francais nevű pártját 1905-ig, a szocialista párti egység létrejöttéig. Lenyűgöző hatású szónok volt, és mint ilyen, sok francia munkáshoz – elsősorban az északi iparvidéken – ő juttatta el a marxizmus egyfajta, leegyszerűsített változatát. Bár Marx a guesdistákra gondolt, amikor azt mondta, ő maga „nem marxista", a guesdizmus nagyrészt tovább élt a Francia Kommunista Pártban.

4 Jean Jaurés (1859-1914): francia szocialista vezér. A Képviselőház tagjaként működött (1885-1889, 1893-1898, 1902-1914), és kezdetben Alexandre Millerand eszméi hatása alatt állt. 1899 után a szocialisták két csoportra szakadtak, Jaurés vezette a Francia Szocialista Pártot, s az állammal való megegyezés álláspontját hangoztatta. A L'Humanité című napilapban, melynek 1904-ben egyik alapítója volt, a demokratikus szocializmus eszméjét hirdette, de amikor a II. Internacionálé (1904-ben) elutasította az álláspontját, a döntést elfogadta. 1905-ben a két francia szocialista párt egyesült, és Jaurés befolyása tovább erősödött. Az első világháború előestéjén a szemben álló felek közötti egyeztető tárgyalásokkal kívánta a békét megőrizni, és a francia-német kapcsolatok normalizálása mellett kardoskodott, s ezzel a francia nacionalisták gyűlöletét vonta magára; 1914-ben egy fiatal nacionalista fanatikus meggyilkolta. Számos könyv, többek között A francia forradalom szocialista története (1901-1907) című jelentős mű szerzője.

5 Georges Sorel (1847-1922): francia filozófus, politikai és társadalmi gondolkodó, aki egyaránt hatással volt a kommunista és a fasiszta ideológusokra. Normandiában, polgári családban született, és a közszolgálatban mérnökként dolgozott. 45 éves korában nyugdíjba vonult, s élete hátralévő részét Párizs külvárosaiban élve olvasással, írással, meditálással töltötte.

Sorel a franciák azon nemzedékéhez tartozott, akikre nagy hatással volt az 1870-es francia vereség és a következő évben kirobbant polgárháború, mely a párizsi kommünt számolta fel. Elmélkedései azon kérdés körül csoportosultak, hogyan lehetne egyben tartani a társadalmat. Első, nyomtatásban megjelent műve a Bibliával foglalkozott, valamint a bibliai történeteknek a nevelésben betöltött szerepével. Aztán foglalkozott Szókratésszel, akiben azt az arrogáns entellektüelt látta, aki kérdéseivel elbizonytalanította a többség bizonyosságnak tekintett nézeteit, illetve foglalkoztatta az ókori világ hanyatlása is. Az 1890-es években Sorel a marxizmus hatása alatt állt, melyet mint objektív filozófiát csodált. Aztán hamarosan a Dreyfus-ügy ragadta magával, illetve az a mozgalom, mely jóvá kívánta tenni azt az igazságtalanságot, mely a bebörtönzött zsidó származású katonatisztet, Alfred Dreyfus kapitányt érte, amikor kémkedéssel vádolták. Ez vezette el aztán Sorelt a marxizmus revíziójához és a szocializmusnak a cselekvés alapján való újraértékeléséhez.

Sorel két legismertebb művében – Gondolatok az erőszakról és A fejlődés illúziói (mindkettő 1908) – megvetéssel szól a polgárságról és a polgári értékekről. Azon az állásponton volt, hogy a proletariátus már készen áll a hatalom megragadására, de nem a szocialista politikusok vagy a parlamenti és a szakszervezeti politika révén, hiszen ezek maguk is a polgári álnokság és dekadencia megtestesülései voltak, hanem egy általános sztrájk révén. Ugyanakkor Sorel szerint a proletariátusnak el kellene szigetelődnie, az osztályharcba kellene belevetnie magát, ténylegesen is meg kéne ütköznie munkaadóival és az államhatalommal. Ezáltal a munkások megtisztulnának és hősökké nemesednének, küzdelmeik egybeforrasztanák őket, és új civilizációt alapíthatnának. Így tehát Sorel az erőszakot, az érzelmeket és a mítoszokat emelte ki a fennálló dekadencia és demoralizálódás elleni harc eszközeiként. Hogy milyen típusú társadalom születne meg, ha az általános sztrájk elérné célját, arra Sorel nem ad világos választ. De meggyőződése volt, hogy ha a szervezett munkásság győz, akkor kohéziójuk és lelkesedésük újabb együttműködést és fejlődést eredményez.

1914 előtt Sorel a monarchista nacionalizmus mozgalma felé fordult; csodálattal tekintett Leninre, és hasonlóan elragadtatott megjegyzéssel illette Benito Mussolini lépéseit, aki röviddel Sorel halála előtt ragadta meg a hatalmat.

6 Léon Blum (1972-1950): francia politikus és író. Mint ragyogó irodalom- és drámakritikus vált ismertté, majd a Francia Szocialista Pártban lépett politikai pályára. Mint a Képviselőház tagja (1919-1928, 1929-1940) 1921-től a szocialisták vezetője lett. A baloldal választási szövetségének élharcosaként ő lett Franciaország első szocialista (és zsidó származású) miniszterelnöke a népfront-kormány élén (1936-1937). Számos reform fűződik a nevéhez, így például a 40 órás munkahét, a kollektív szerződés, illetve az ő kormánya államosította a legjelentősebb hadiipari üzemeket és a Banque de France-t. A Vichy-kormány 1940-ben letartóztatta; 1945-ig börtönben ült. A háborút követő években Franciaország egyik vezető veterán államférfija volt.

7 A Dreyfus-ügy. Különbséget kell tennünk a Dreyfus-per és az ebből kinőtt Dreyfus-ügy között. A per rendkívül egyszerű történet volt: 1894 decemberében Alfred Dreyfus kapitányt, a francia tüzérségnél szolgáló zsidó tisztet bűnösnek találták abban a vádpontban, hogy Németország számára kémkedett, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A következő években napvilágra került új bizonyítékok arra a meggyőződésre indítottak sokakat, hogy esetében súlyos törvénysértés történt.

Az ügyben fordulópontot jelentettek a Picquat ezredesnek 1896-ban tudomására jutott bizonyítékok, melyek egy másik személyre, Esterházy parancsnokra terelték a gyanút; ám az ügy kirobbanásához ezen új bizonyítékok nyilvánosságra kerülése vezetett 1897 végén. A kibontakozó vita megosztotta Franciaországot, és két, egymással élesen szemben álló tábor viaskodott egymással. Maga Dreyfus, valamint az eredeti hibás törvénykezés háttérbe szorult. Bár sok olyan Dreyfus-párti maradt, akik számára az ügy tisztán és egyszerűen az igazságszolgáltatás problémája maradt, az ügy a korábban már mélységesen megosztott Franciaország küzdőterévé vált, ahol mindkét álláspont híveit a másik oldaltól való félelem, illetve a legyőzésükre irányuló erőfeszítések motiválták. Az általánosítás veszélyes, és sokan lépték át az elvárható választóvonalat, de nagyjából azt mondhatjuk, hogy a katonák, a katolikusok, az antiszemiták, a monarchisták, a bonapartisták és a volt boulangisták inkább Dreyfus-ellenesek voltak, míg az antiklerikálisok és az antimilitaristák inkább Dreyfus-pártiak. Az egyik oldal a zsidók, a szabadkőművesek, a protestánsok és a republikánusok ellen intézett támadást, míg a másik a hadsereget és az egyházat vette célba. A Dreyfus-ügy inkább tünet volt, mint ok, de a már meglévő gyűlöletet mindkét oldalon tovább fokozta.

1897-1899-ben, két éven át, mindkét oldal felfokozott gyűlölettel sok csapást kapott és sok ellencsapást adott. Végül 1899 augusztusában Dreyfust újra bíróság elé állították, és ügyét újratárgyalták; ám ez alkalommal is bűnösnek találták. Ekkorra már Dreyfus és a hadsereg becsülete közötti választás volt a tét. Dreyfus kegyelmet kapott, de csak 1906-ban mentették fel a vádak alól. Sok politikai erő, melyek támogatták a Dreyfus-ügyet, most hasznot húztak az ügy ilyen kimeneteléből, mint azt a tiszta Dreyfus-pártiak közül néhányan rosszallóan megállapították.

Az ügy olyan katalizátornak bizonyult, mely jó néhány ragyogó vitát eredményezett, és elősegítette a későbbi, a XX. századi francia történelemben jelentős szerepet játszó értelmiségiek felbukkanását. Zola 1898-as „Vádolom" („J'accuse") című cikke fordulópontot jelentett, de vezető szerepet játszott még a Dreyfus-pártiak között Bernard-Lazare, Jaurés, Clemenceau, Péguy és Mirbeau, valamint olyan szélsőségesen antimilitánsok és egyházellenesek, mint Urbain Gohier és Laurent Tailhade. A Dreyfus-ellenes csoportosulás kiemelkedő tagjai között volt Barrés, Rochefort, Maurras, Drumont, a karikaturista Forain és Caran d'Ache. A Dreyfus-párti szimpatizánsok sorában tudhatjuk Proustot és Anatole France-t, a Dreyfus-ellenesek között pedig Claudelt, Léautaud-t és Valéryt.

A Dreyfus-ügy a következő időkben számos irodalmi műben is felbukkant, például Martin du Gard Egy lélek története című művében, Anatole France Bergeret úr Párizsban és A pingvinek szigete, valamint Proust Az eltűnt idő nyomában és Zola Igazság című műveiben. A későbbi kommentárok közül kiemelkedik Péguy Fiatalságunk című könyve (1910), melyben a szerző a Dreyfus-ügy lezárultát követő politikai haszonszerzés miatti aggodalmát briliáns polémiában fejti ki azokkal szemben, akik a dreyfusizmus eszményi „titokzatosságát" beszennyezték.

8 Henri Lefebvre (1901-1991): a XX. század legtermékenyebb francia marxista gondolkodója. Az 1920-as években érintette meg a marxizmus, s ezután dolgozta ki humanisztikus marxista filozófiáját, melyet Hegel és a fiatal Marx inspirált, s melyben a dialektikus módszert az elidegenedés elméletével kapcsolta egybe. A háború után született könyvei Rabelais, Descartes, Diderot, Musset életművét elemzik, illetve egyéb műveiben az esztétika és a filozófia problémái foglalkoztatják; e művekben eredeti megközelítést alkalmaz, gyakran bírálja a Francia Kommunista Párt uralkodó nézeteit. 1958-ban ki is lépett a pártból. Ekkor fordult érdeklődése a szociológia felé, melyben a városszociológiára és a mindennapi élet szociológiájára specializálódott, s ma is azok a legismertebb művei, melyek ezzel a területtel foglalkoznak.

1924-ig együtt dolgozott Paul Nizannal, Norbert Gutermannal és másokkal a Philosophies-csoportban egyfajta „filozófiai forradalom" kimunkálása érdekében. Így kerültek kapcsolatba a szürrealistákkal és más csoportosulásokkal, mielőtt a Francia Kommunista Párt felé mozdultak volna. Lefebvre 1928-ban lett párttag, és később meg is támadta a pártvonal ellenfeleit, köztük Paul Nizant is. 1930-1940 között Lefebvre filozófiaprofesszor volt, majd 1940-ben a francia ellenálláshoz csatlakozott. 1944-től 1949-ig a Radiodiffusion Francaise, egy toulouse-i rádió igazgatója volt. A mindennapi életről szóló elemzése, mely 1947-ben jelent meg először, volt az egyik meghatározó intellektuális motívum, mely a COBRA, majd pedig a Szituacionista Internacionálé megalapítását eredményezte. Később ezt így kommentálta: „A könyv »utaló jellegű« – utal a kultúrára, a »szabadidőre« és a városi realitásokra […] Kettős olvasata lehetővé tette egymásnak ellentmondó interpretációk megfogalmazását, mind szélsőséges (a forradalom a mindennapokban és alulnézetben, minden egyszerre), mind pedig reformista (emeld meg a mindennapok jelentőségét, az »élet minőségét«) magyarázatokét."

1958-ban Lefebvre-t kizárták a FKP-ból. A következő években az Arguments című újbaloldali folyóirat szerkesztőségében tevékenykedett. A folyóirat „legfőbb érdeme abban állt, hogy lehetővé tette a francia közönség számára, hogy megismerhessék a húszas és harmincas években Közép-Európában létezett revizionista kísérleteket". 1961-ben Lefebvre a Strasbourgi Egyetem szociológiaprofesszora lett, majd 1965-ben az új, nanterre-i egyetem fakultásán dolgozott. Franciául, angolul és németül írta műveit. 1991-ben halt meg. A Radical Philosophy című folyóirat nekrológjában így értékeli életművét: „…a legtermékenyebb francia marxista értelmiségi halt meg 1991. június 29-én éjjel, alig két héttel kilencvenedik születésnapja után. Hosszú élete során művei gyakorta kimentek a divatból, majd újra divatosak lettek, és nemcsak a filozófia fejlődését határozták meg, hanem a szociológiáét, a földrajzét, a politikatudományét és az irodalomkritikáét is."

9 Paul Nizan (1905-1940): francia filozófus és író. Tours-ban született, Párizsban tanult, ahol barátságot kötött tanulótársával, Jean-Paul Sartre-ral a Lycée Henri IV-ben. A Francia Kommunista Párt tagja lett, és sok írása tükrözi politikai nézeteit, noha 1939-ben a Molotov-Ribbentrop-paktum hírére kilépett a pártból. A dunkirki csatában vesztette életét, a németek ellen harcolva.

Ismertebb művei: Antoine Boyle (1933), A trójai faló és az Összeesküvés (1938) című regény, valamint az „Aden, arab" (1931) és a „Házőrző ebek" (1932) című esszék, melyek új közönség figyelmét nyerték el 1960-ban, amikor Sartre előszavával újra megjelentek.

10 Auguste Cornu (1888-1981): marxista történész. 1934-ben benyújtott doktori értekezése volt az első, Marxról írott tudományos mű Franciaországban. A második világháborút követően Kelet-Berlinbe költözött. Marx és Engels korai éveivel foglalkozó tudományos kötetei élénk vitát keltettek Franciaországban az 1960-as években.

11 Georges Politzer (1903-1942): magyar származású francia filozófus és marxista teoretikus, akit gyakran szeretettel emlegetnek „vörös fejű filozófus"-ként (philosophe roux). A mai Románia területén, Nagyváradon született.

Politzer már az 1919-es magyar tanácsköztársaságot megelőzően harcos aktivista volt. A Kun Béla vezette magyar forradalom bukását követően, amikor az ország az osztrák-magyar, Horthy Miklós admirális vezette megtorló kormány hatalma alá került, a 17 éves Politzer emigrációba kényszerült. 1921-ben Párizsban telepedett le, miután Bécsben találkozott Freuddal és Ferenczi Sándorral. A következő öt év alatt elolvasta a legjelentősebb tudományos műveket, többek között a filozófiai munkákat is. Valamikor 1929 és 1931 között lépett be a Francia Kommunista Pártba. Az 1930-as évek elején az FKP megalapította a Párizsi Munkásegyetemet (l'Université Ouvriére de Paris), mely 1939-ig működött, amikor a német megszállás után feloszlatták. Az egyetemen Politzert bízták meg a dialektikusmaterializmus-tanfolyamok vezetésével.

Marx és Lenin követőjeként Politzert erősen foglalkoztatta a pszichológia; elsősorban e tudományterület konkrét aspektusait vizsgálta, melyhez képest a hagyományos pszichológiát absztraktnak tekintette. Élénk érdeklődést tanúsított a születőben lévő freudi elmélet és gyakorlati hasznosítása iránt, míg végül elhatárolódott tőle. Ugyanebben a korszakban a Lycée Saint-Maur filozófiaprofesszora volt.

1940-ben Párizsban mozgósították, de továbbra is a Francia Kommunista Párt titkos utasításait követte. 1940 júliusában leszerelték, és ekkor egy titkos közlöny szerkesztője lett. Miután elvtársát és barátját, a világhírű Paul Langevin nevű orvost 1940 októberében letartóztatták, Politzer megjelentette A szabadegyetem (L'Université Libré) első kiadását, mely beszámolt a tudósok bebörtönzéséről, és elítélte a megszálló fasiszták által a második világháborúban alkalmazott erőszakot. A L'Université Libre 1940-ben és 1941-ben újra megjelent.

1942 februárjában Politzer tevékenységének vége szakadt, miután feleségével, Maijal (aki szintén kommunista és ellenálló volt) együtt letartóztatták, mondván, hogy megsértették a Kommunista Pártot betiltó törvényt. Politzert megkínozták, majd 1942. március 20-án átadták a náciknak, és május 23-án kivégzőosztag elé állították – mindez nem sokkal azután, hogy 1942-ben titokban megjelentetett egy francia tudományos folyóiratot. Feleségét Auschwitzba vitték, ahol 1943 márciusában ő is elpusztult.

Mártírhalála és közismert antifasiszta és náciellenes álláspontja ellenére a háború után Politzert hivatalosan nem vették fel a francia ellenállók sorába. Viszont, mintegy a történelem fintoraként, számtalan olyan ellenállót vettek fel a francia hivatalos listára, akik a legutolsó pillanatban kerültek be a mozgalomba.

A L'Université Libré a francia felszabadulást követően Université Nouvelle (Új Egyetem) címen jelent meg újra.

Makulátlan és rendíthetetlen kitartásának példája harciassága ellenére is jelentősen hozzájárult – hasonlóan a szardíniai Antonio Gramsci nemzedékének értelmiségeihez – az entellektuelek újabb nemzedéke kialakulásához Franciaországban és más országokban is. Igaz, a hivatalos, befutott filozófusok és történészek ki nem állhatták nyíltan vállalt harcias elkötelezettségét, és ez az elutasítás addig fajult, hogy lenézően kezelték munkásságát is. Ám hívei számára a világos és didaktikus formában írott filozófiai művei jelentős érdemekkel rendelkeznek, melyek a legnagyobb elismerést érdemlik. Poszthumusz művét, A filozófia alapelvei című könyvét, mely követőinek jegyzetei alapján készült, az 1980-ban Törökországban hatalomra jutott fasiszta katonai hunta elsők között tiltotta be.

12 Louis Aragon (1897-1982): francia író. Bár az irodalmi szürrealizmus egyik alapítója, az 1931-es szovjetunióbeli látogatása után marxista lett. A második világháború idején a francia ellenállás egyik vezetője volt, és ő szerkesztette a radikális párizsi napilapot, a Ce Soirt, később pedig a kommunista hetilapot, a Les Lettres francaises-t. Aragon korai munkái között van az Örömtűz (1920) című verseskötet és a szürrealista regény, a Párizsi paraszt (1926). A politikai felelősség kérdéseivel foglalkozó regényciklusának darabjai A bázeli harangok (1934), Úri negyed (1936), Az omnibusz utasai (1941) és a Sziget a Szajnán (1945) címet viselik. Kommunisták című ötkötetes realista regényének első darabja 1949-ben látott napvilágot. Későbbi művei között szerepel egy életrajzi regény a festő Jean Louis Géricault-ról Nagyhét címmel (1958); a Szovjetunió története 1917 és 1960 között Párhuzamos történelem címmel (1962), az 1965-ös Kivégzés című regénye, valamint a kétkötetes, Matisse-ról szóló memoár (1972). Legjelentősebb gyűjteményes verseskötetei a Nagy keserűség (1941) című háborús költemények; feleségéhez, a regényíró Elsa Triolet-hez írt szerelmes versei Elsa szemei (1954), Elsa (1959) és Elsa bolondja (1963), valamint a Szobák (1969) című kötetekben jelentek meg.

13 Paul Éluard (1895-1952): francia költő. 1919-ben találkozott André Bretonnal, Philippe Soupault-val és Louis Aragonnal, akikkel közösen megalapították a szürrealizmusnak nevezett mozgalmat. A szürrealizmusra alapozott költészete – A fájdalom fővárosa (1926), Les Dessous d'une vie ou la pyramide humaine (1926), Le Rose publique (1934) és A termékeny szemek (1936) – az általánosan elfogadott nézet szerint a mozgalom legjobb teljesítményeinek tekinthetők. A spanyol polgárháborút követően hátat fordított a szürrealista kísérletezésnek. A második világháború idején írt, a szenvedéssel és a testvériséggel foglalkozó költeményeit titokban terjesztették, s művei segítettek az ellenállás erkölcsi tartásának megőrzésében. Költészete, beleértve a Főnix című (1951) költeményét, egészében inkább lírai jellegű.

14 Pablo Picasso (1881-1973): spanyol festő, szobrász, rajzművész, nyomdász, díszítőművész és író, aki Franciaországban tevékenykedett. Az egész XX. századi európai művészetre jelentős hatást gyakorolt, és központi szerepe volt abban is, milyen társadalmi kép alakult ki a modern művészről. Életének kisebb eseményeiről a legapróbb részletekbe menően is beszéltek az emberek, a művészetről vallott nézetei is széles nyilvánosságot kaptak, művészi módszereit filmen is megörökítették. Legjelentősebb médiuma a festészet volt, de szobrai, nyomatai, színpadi díszletei és kerámiái mind-mind nyomot hagytak az adott művészi terület fejlődésén. Azoknak a művészeknek is figyelembe kellett venniük művészi eredményeit, akikre stílusa vagy műveinek megjelenése közvetlenül nem hatott.

15 Fernand Léger (1881-1955): francia festőművész. Párizsban tanult, és közreműködött a kubista mozgalom megalakításában; később kifejlesztette „a gép esztétikáját", amint az A formák ellentétei (1913) című képén látható. New Yorkban és Párizsban dolgozott, díszletet is tervezett balettekhez és filmekhez. (Forrás: Cambridge Enciklopédia. Maecenas Kiadó, 1992.)

16 Georges Lefebvre (1874-1959): francia történész, a francia forradalom történetének egyik legjelesebb kutatója. Apjának nem volt pénze arra, hogy fiát taníttassa. A fiatal Lefebvre a helyi általános iskolába járt, a helyi lycée-ben pedig „speciális tanterv" szerint tanult – ez a modern nyelveket, a matematikát és a gazdaságtant hangsúlyozta a klasszikus nyelvek tanításának rovására -, majd pedig a Lille-i Egyetemen szerzett diplomát. Mint később írta, az egyetem „ráébresztett a gazdasági és társadalmi valóságra, és később, kollégáim körében, a független, autodidakta személyiség magatartásával ruházott fel". Doktori tézise kutatásához 1904-ben kezdett neki, de mint vidéki tanár, akinek elsősorban családja és idős szülei eltartásával kellett foglalkoznia, 1924-ig nem tudta befejezni. Ekkor már 50 éves volt.

Lefevbre doktori dolgozata, „Az északi területen élő parasztok és a francia forradalom", a forradalomnak a vidékre gyakorolt, statisztikai adatokkal alátámasztott hatásait vizsgálta. Több ezer adólevelet, jegyzői feljegyzést és a falusi törvényhatóságok regisztereit tanulmányozta át alaposan, s ezeket az adatokat használta fel arra, hogy megvizsgálja, milyen hatása volt a feudalizmus és a dézsma eltörlésének, a tulajdon áthelyeződésének, a burzsoázia vidéki „honfoglalásának" és a paraszti falvakban addig élő kollektív jogrendszer összeomlásának. Arra a következtetésre jutott, hogy a forradalom söpörte el végleg a paraszti szolidaritást, és átformálta a falusi közösségeket. A forradalom teremtette meg a paraszti tulajdonosokat, akik a forradalomból és a magántulajdon elvéből hasznot húztak.

Doktori értekezésének megjelenése után Lefebvre-t Clermont-Ferrand-ban professzornak nevezték ki. 1928-ban Marc Blochnak sikerült őt Strasbourgba áthelyeztetni, majd 1935-ben Párizsban kapott professzori állást. 1941-ben nyugdíjba vonulhatott volna, de kollégái marasztalásának engedve a felszabadulásig nem vonult vissza.

Lefebvre baloldali volt, és magát marxistának tartotta. Ő maga úgy vélte, Jules Guesde és Jean Jaurés gyakorolta rá a legnagyobb intellektuális hatást. Jaurésszel mindössze kétszer találkozott éltében, de A forradalom szocialista története című Jaurés-mű alapvetően befolyásolta Lefebvre kutatásainak irányát. Ezzel együtt is Lefebvre marxizmusa meglehetősen visszafogott volt: „Marx tisztázta a termelési mód meghatározó szerepét, de soha nem állt szándékában, hogy egyéb tényezőkről megfeledkezzen, különösen nem az emberről magáról… Hisz a történelmet az ember csinálja."

Lefebvre nézeteinek átfogó jellegét bizonyította, amikor a statisztikai társadalomtörténettől a szociálpszichológiához fordult. Az 1789-es nagy félelem (1932) című művében a paraszti tudatban igyekezett fellelni ennek a mozgalomnak a kiváltó okait: vizsgálta a „brigands", a szegénység és a munkanélküliség okozta félelmeket, melyeket 1789 politikai válsága elmélyített, és az „arisztokrata" összeesküvéstől való félelmet is elhintette a parasztság körében. Számos, a forradalommal foglalkozó átfogó művet is írt, melyekben a társadalom és a gazdaság történetét a politikatörténettel kapcsolta össze. Leghíresebb művei a Napóleon (1935), az 1789 (1939) és A francia forradalom (1951).

17 Roger Garaudy (1913-): francia marxista filozófus. Protestáns családból származott, 1933-ban lépett be a Francia Kommunista Pártba, melynek 1945-ben vezetőségi tagja lett, és a sztálini ortodoxia hivatalos védelmezőjeként lépett fel. Számos, intellektuális, irodalmi és művészeti kérdésekkel foglalkozó mű szerzője, többek között éles vitát folytatott a vezető egzisztencialistákkal is. 1956 után egyfajta eklektikus, humanista marxizmust dolgozott ki, mely dialógusra törekedett más gondolati irányzatokkal, különösen a katolicizmussal; ekkoriban élesen szembehelyezkedett Althusser elméleti marxizmusával. 1970-ben kizárták a FKP-ból, mert bírálta a diákmozgalmakkal és Csehszlovákiával kapcsolatos hivatalos álláspontot, és a remény metafizikájára alapozott alternatív forradalmi stratégia mellett állt ki. Többször is vallást váltott: először a katolicizmushoz, majd az iszlámhoz tért meg. 1995-ben megjelent könyvében viszont már a holokauszt tagadásáig jutott el.

18 Louis Althusser (1928-1990): marxista filozófus. Algériában született, és 1948-ban lett a Francia Kommunista Párt tagja. Filozófiát tanított az École Normale Supérieure-ön, melynek végül titkára lett. Legismertebb művei, a Pour Marx (1965) és a Lire le Capital (1965) megdöbbentően újszerű szemléletmódot alkalmaztak a marxizmus megközelítésében, mert szerzőjük azt állította, hogy Marx a történelemtudományt „episztemológiai szakítással" kezdte, amikor a korábban – elsősorban Hegel által – alkalmazott filozófiai fogalmakat elvetette. A humanista magyarázatokat elutasítva a társadalmi formációk olyan elméletét javasolta, mely négyfajta: gazdasági, politikai, ideológiai és elméleti „praxisból" tevődik össze, s ezek strukturális kapcsolatban állnak egymással. Mikor a „teoretizálás" vádjával illették, újradefiniálta a marxista filozófiát mint inkább forradalmi fegyvert, s kevésbé az elméleti gyakorlat elméletét. Egyik, 1970-ben írott, nagy hatású, „Idéologie et appareils idéologiques d'État" című esszéjében kifejtette azt a nézetét, hogy a politikai hatalom elsődlegesen az ideológiai államapparátus révén érvényesül, s az államapparátusnak része az egyház és az oktatás is. Az ő meghatározása szerint az ideológia az egyének imaginárius viszonyának reprezentációja létük valóságos feltételeihez, mely úgy működik, hogy az egyes egyént arra készteti, hogy magát mint alanyt ismerje fel, és ezáltal alannyá is teszi.

Az 1970-es években Althusser nemzetközi elismerésre tett szert annak ellenére, hogy az FKP-val való viszonya egyre rosszabb lett. 1980-ban egy depressziós rohamában, melyre egyébként hajlama volt, megfojtotta feleségét, és élete hátralévő éveit pszichiátriai kezelés alatt töltötte. Halála után kiadott önéletrajza, a L'Avenir dure longtemps (1992) újra felkeltette életműve iránt az érdeklődést.

19 Nicos Poulantzas (1936-1979): görög újmarxista teoretikus, akinek legjelentősebb elméleti felismerése a kapitalista állam „relatív autonómiája" koncepciójának kidolgozása volt. Poulantzasra nagy hatást gyakorolt Gramsci és Althusser, s mára klasszikusnak tekinthető Politikai hatalom és társadalmi osztályok (1968) című művében azt az álláspontot fejtette ki, hogy bár az állam formálisan elválasztja a gazdasági termelés intézményeit, de mégis az állam támogatja a felhalmozást azáltal, hogy fenntartja a kapitalista állam kohézióját és a rá jellemző osztályrendszert. A következő évben Poulantzas és Miliband elhíresült vitát folytattak a New Left Review hasábjain. Miliband lehetségesnek vélte az átalakulást az állam ellenőrzése segítségével, Poulantzas viszont kitartott amellett, hogy az állam „strukturális" helyzete a kapitalizmus kiszolgálójának szerepét biztosítja számára. Poulantzasnak az 1970-es években írt művei a korszak európai baloldalát foglalkoztató számos, stratégiai és elméleti jelentőségű kérdésben állást foglaltak – például a fasizmus és a tekintélyuralom, a dél-európai katonai diktatúrák korszakának elmúlta, illetve a demokratikus szocializmus lehetőségei kérdéseiben. 1979-ben Poulantzas öngyilkos lett. Noha választott hazájában, Franciaországban nagyon nagyra értékelték munkásságát, Poulantzas gondolatrendszere kevéssé hatott az angol-amerikai marxista elméleti körökre. Az 1970-es években Louis Althusserrel együtt vezető strukturalista marxistának számított, és kezdetben leninista volt, de később az eurokommunizmus egyik szószólója lett.

20 Pierre Macherey (1938-): francia marxista filozófus és művészetteoretikus. Macherey Althusser filozófiáját fejlesztette tovább, amikor annak eredményeit az irodalomra alkalmazta. Nagy hatású, Pour une théorie de la production littéraire (1966) című művében támadta a humanista irodalomkritikát, ami az irodalmi művet mint egy adott szerző alkotását szemléli, melynek jelentését meg kell magyarázni. Ehelyett azt az elméleti megközelítést javasolta, mely azzal foglalkozik, hogyan keletkezik egy adott szöveg, és hogyan fejti ki hatását. Mivel az irodalmi szövegek koherens struktúrák, mondta Macherey, gyakorta formai problémákként jelenítik meg azokat az ideológiai anyagban rejlő inkoherenciákat, melyekből megteremtődnek. Nemrégiben kiállt egy olyan marxista filozófia kidolgozása mellett, mely Hegel helyett Spinoza elméletén alapul.

21 Lucien Séve (1926-): marxista filozófus. Chambéryben született, az École Normale Supérieure-ön filozófiát tanult, 1949-ben szerzett diplomát, és sok vidéki lycée-ben tanított. 1950-ben lett az FKP tagja, 1961-ben a Központi Bizottságba is beválasztották, majd a párt kiadójának, az Éditions Sociales-nak az irányítója. Séve korai műveiben a sztálini ortodoxia polemikus megerősítésével foglalkozott, de nevelési és pszichológiai megfontolások hatására a személyiség társadalmi konstrukciójának eredeti elméletét dolgozta ki. Filozófiai szintézise, az Une introduction á la philosphie marxiste (1980) erősen támaszkodik a hegeli dialektikára, és hatékony hivatkozási alapnak bizonyult a vallásról és a tudományos fejlődésről, különösen a biológia etikai vonatkozásairól, folytatott vitákban.

22 Pierre Naville (1904-1993): francia író és szociológus. A szürrealista gondolkodók „szexualitás kutatására" szerveződött csoportjának kiemelkedő tagja. Leginkább az őszintétlen apológia meghaladása foglalkoztatta. Szürrealista, kommunista, később trockista volt, mielőtt csatlakozott a Parti Socialiste Unifiéhez (PSU), és foglalkozásszociológiával foglalkozott. 1922-ben alapította meg a L'Oeuf dur című avantgárd folyóiratot Phillipe Supault-val, F. Gérard-ral, Louis Aragonnal és Blaise Cendrars-ral közösen. Benjamin Péret-vel társszerkesztője volt a La Révolution Surrealiste első három kötetének, 1924-ben megalapította a Bureau de Recherches Surréalistes-et, és André Bretonnal együtt részt vett szürrealista akciókban, mielőtt eltérő politikai nézetei miatt szembefordult a szürrealizmussal.

1926-ban már a Francia Kommunista Párt tagja volt, ahol sikerült kiadnia a Clartét. 1927-ben egy delegáció tagjaként Moszkvába látogatott, ahol Lev Trockijjal is találkozott. Párizsba mint meggyőződéses trockista tért haza; 1928-ban az FKP elhajlóként kizárta soraiból. Ettől kezdve a francia trockista szélsőbal aktivistájaként tevékenykedett mint a kiadványok szerkesztője. Időközben egyre jobban eltávolodott a trockista nézetektől, és 1939-ben szakított ezzel a csoportosulással is. Ezután több kísérletet tett egy olyan marxista baloldal kialakítására, mely mentes a kommunista és a trockista hibáktól, s melynek kiadványai a Revue Internationale címmel jelentek meg. Kezdetben a PSU-ban is dolgozott, de a modern baloldal megteremtésének szándékával megfordult a PSG-ben (Parti socialiste de gauche), valamint az UGS-ben (Union de la gauche socialiste), mielőtt részt vett volna a PSU újjászervezésében az ötödik köztársaságban. Ehhez a csoporthoz hű maradt annak ellenére, hogy szemben állt a „realisták" (Gilles Martinet, Michel Rocard) irányvonalával, és teljes egészében elutasította Francois Mitterand politikáját. 1947-ben kutatási igazgatónak nevezték ki a Centre Nationale de la Recherche Scientifique (CNRS)-ben, együtt dolgozott Georges Friedmann-nal a Centre d'études sociologiques-ban. Kutatásai középpontjában a munka pszichoszociológiája állt: az automatizáció, az ipari társadalom, a magatartáspszichológia, valamint a hadművészet és hadi stratégia kutatása, nevezetesen Carl von Clausewitz munkássága foglalkoztatta.

23 Edgar Morin (1921-): francia író és szociológus. Az ellenállás időszakában került a kommunizmus vonzáskörébe, íróként és újságíróként dolgozott a Francia Kommunista Pártnak, míg aztán elutasította a doktriner sztálinizmust, és az 1950-es években kiállt az ellenzéki, humanista marxizmus mellett. Pályafutását élénk színekkel festette meg Autocritique (1959) című könyvében. Az Arguments című folyóirat igazgatója volt 1957-1963 között, mely az egzisztencializmus hatására nem kommunista marxizmust alakított ki. A szociológia terén lépett tudományos pályára, elsők között foglalkozott a kultúra és a kommunikáció szociológiájával. A pletyka jelenségét elemző munkája meghökkentően eredeti volt, de legismertebb művei a film szociológiáját elemzik.

24 Cornelius Castoriadis (1922-1997): görög származású politikai filozófus. 1945-ben ment Párizsba, ahol kezdetben az OECD-nek dolgozott közgazdászként, s közben álnéven jelentette meg politikai elemzéseit. Claude Lefort-ral közösen alapították meg a nagy hatású Socialisme et barbarie (1948-1965) című folyóiratot, mely a szovjet marxizmust bírálta, különösen annak bürokratikus kinövéseit. A marxista és hegeliánus gondolatkörnek hátat fordítva érdeklődése a pszichoanalízis felé irányult, és kidolgozta a radikális képzet mozgósítására alapozott forradalom profetikus koncepcióját.

25 Alain Touraine (1925-): francia szociológus. A szociológiai elemzéshez való jelentős hozzájárulása a cselekvés és a társadalmi mozgalmak spontán vagy szervezett evolúciójának hangsúlyozásán alapul, mely mozgalmak a fennálló hatalmi struktúrákat megvilágítják, illetve amelyekkel konfrontálódnak, és amelyeket időnként átformálnak (La Voix et le regard, 1978). Amikor saját egyetemi tanszékén is kirobbant a hallgatók felkelése 1968 májusában, akkor még mélyebben kezdte elemezni a nukleáris fegyverzetek elleni tiltakozó mozgalmat, a franciaországi occitanoknak nagyobb autonómiát követelő mozgalmat, valamint a lengyelországi Szolidaritás kialakulását, s mindezt a „szociológiai intervenció" általa kifejlesztett módszerével, melynek lényege, hogy a kutató a militáns csoportokkal egy adott mozgalomban együttműködik annak érdekében, hogy a csoport dinamikáját önelemző tudatossággal tanulmányozhassa. Touraine hatalmas népszerűségre tett szert Latin-Amerikában és a kontinentális Európában, ugyanakkor azonban az angol nyelvterületeken gyakorlatilag nem ismerték fel jelentőségét: mintegy húsz könyvének alig felét fordították angolra.

26 Jean-Paul Sartre (1905-1980): a XX. század egyik legjelentősebb írója és gondolkodója volt. Neve gyakorlatilag egyet jelent az egzisztencializmussal, azzal a filozófiai irányzattal, melynek követői szerint a lét lényege az emberi tapasztalatban és a tudatban alapozódik meg. Sartre az 1920-as években filozófiát tanult, majd az 1930-as években Le Havre-ban, Lyonban, Párizsban és Berlinben tanított. A második világháború kitörésekor a francia hadseregben harcolt; 1941-ben a németek egy rövid időre bebörtönözték. Szabadulását követően a megszállt Párizsban élt, az ellenállásban közreműködött, és legismertebb filozófiai munkáján, A lét és a semmi című könyvén dolgozott (1943). A háború után csak az írásaiból élt; filozófiai esszéivel, valaminzt A legyek és a Zárt tárgyalás (1944) című irodalmi műveivel hírnevet szerzett. Franciaország egyik vezető entellektüelje jó barátságban volt Albert Camus-vel (bár később politikai nézetkülönbségek miatt szakítottak), és élettársa volt a feminista filozófusnak és írónak, Simone de Beauvoir-nak. Sartre nézeteit ateisztikusként írták le, de a filozófusok máig vitatkoznak a finomabb megközelítéseken. Az azonban tény, hogy Sartre véleménye szerint a legnagyobb jelentősége az individuumnak van, és mint ilyen, tele van aggodalommal a választás szabadságát illetően. Későbbi éveiben aktívan vett részt a baloldali politikában, és kimerítő elemzéseket írt az egzisztencializmusról és a marxizmusról. Egyéb művei között megemlíthetjük Az undor (1938), A szavak (1964) és a befejezetlenül maradt A dialektikus ész kritikája című munkáját.

Sartre hatása korának társadalmi, erkölcsi és politikai kérdéseire kétségtelenül igen jelentős volt, és következményeit tekintve általában pozitívnak mondható, noha sem a hatalom, sem az egyház nem kedvelte. Irodalmi művei sokszínűek és eredetiek. Paradox módon legkevésbé hatásos éppen azon a területen volt, melyen eredetisége és nagysága a leginkább megmutatkozott: ez pedig a filozófia területe. Az 1960-as években a strukturalizmus, az 1970-es és 1980-as években pedig a dekonstrukció (lásd Derrida) és a posztstruktrualizmus köszönhetett neki sokat, mivel ő volt Franciaországban az egyik első olyan gondolkodó, aki levonta a jelentés bizonytalanságának, az igazságok emberi megsokszorozásának és a megújult marxizmusból levezethető tanulságoknak minden következményét (a művészetben és a filozófiában is). De ezek a gondolati irányzatok – abbéli óhajukban, hogy eredetiségüket igazolják – inkább az „apagyilkosságot" választották, mintsem a rokonság vagy a hatások beismerését. Sartre halála után egy évtizeddel a köd kezdett felszállni, és filozófiai műveit kezdik ismét az őket megillető módon kezelni.

27 Simone de Beauvoir (1908-1986): francia egzisztencialista írónő. Sartre-ral együtt filozófiát tanult a Sorbonne-on, ahol professzor lett (1941-1943). A második világháború után Sartre szövetségese volt az irodalomban, és élettársa maradt haláláig (1980-ig). Saját munkái lényegüket tekintve női érzékenységgel gazdagították az egzisztencializmust, kiváltképp A második nem (1949) és a remekmívű Mandarinok (1954), melyért 1954-ben Goncourt-díjat kapott. 1945-ben Sartre-ral együtt alapította meg a Les Temps Modernes című folyóiratot. Párizsban hunyt el. (Forrás: Cambridge enciklopédia. Maecenas Kiadó, 1992.)

28 Maurice Merleau-Ponty (1908-1961): francia filozófus, a háború utáni egzisztencialista fenomenológiai mozgalom legeredetibb és legmélyebb francia képviselője. Első könyve, a Le structure du comportement 1942-ben jelent meg. A mű a behaviorista pszichológia elleni alapos és hatékony támadás, s ezen túl a Gestalt-pszichológusok kísérleti munkáinak újszerű filozófiai magyarázataihoz is bevezetőt nyújt. Ez a tanulmány folytatódik a Phénoménologie de la percepcion című fő művében (1945). Edmund Husserl fenomenológiai technikáira (melyeket egyébként új elemekkel gazdagított), valamint Gabriel Marcel és Martin Heidegger gondolatainak egzisztencialista elemeire támaszkodva Merleau-Ponty egyfajta személyes szintézis kialakítására, az emberi tapasztalat újszerű filozófiai magyarázatára törekedett. Ezért aztán a jelenkori egzisztencialista filozófia egyik elindítója. Egyik kollégájának, Paul Ricoeurnek az elismerő szavaival szólva: „ő volt a legnagyobb francia fenomenológus".

29 André Gorz (1924-2007): esszéista és politikai gondolkodó. Ausztriában született zsidó, kereskedő családban. Sartre hatására – akivel 1961-től közösen irányították a Les Temps modernes szerkesztését – önálló marxista látásmódot alakított ki. Gazdasági elemzésből kiindulva élesen bírálta a kommunista és szocialista pártoknak az államhatalomba való belefeledkezését, és az Adieux au prolétariat (1980) című művében profetikusan kijelentette, hogy a progresszív politikai mozgalmaknak nem a foglalkoztatás, hanem inkább a szabadidő kellene hogy a központi célja legyen. Az 1960-as években a munkás-önigazgatás teoretikusa volt. Később foglalkozott politikai ökológiával is. Legfőbb témája a munka: a munkától való megszabadulás, az igazságos munkamegosztás, az elidegenedett munka stb. Legfontosabb művei: Le socialisme defficile (1967), Réforme et revolution (1969), Écologie et liberté (1977), Métamorphoses du travail (1988), L'immatériel (2003).

30 Claude Lévi-Strauss (1908-): francia antropológus és strukturalista. Jogot tanult, majd a Sorbonne-on filozófiai doktorátust szerzett. Egy francia egyetemi misszió tagjaként Brazíliába kerül, és a São Pauló-i Egyetemen lesz professzor 1935-1938 között. Onnan számos expedíciót indított a Mato Grossóhoz és az Amazonas folyóhoz. Később tanított az Egyesült Államokban, majd a Collége de France társadalomantropológiai tanszékének vezetője lett, innen ment nyugdíjba 1982-ben. Lévi-Strauss a legjelentősebb strukturalista antropológus. Saussure-től megtanulta az emberi jelenségek tudattalan infrastruktúrája tanulmányozásának jelentőségét és azt, hogy egy rendszer elemeit kizárólag helyzeti jelentőségükben vagy a többi elemhez való viszonyukban szemlélhetjük. Doktori értekezésének – Les Structures élémentaires de la parenté (1949) – egy részében bemutatja a formális hasonlóságot a rokonsági rendszerek és a Saussure által vizsgált fonetikai rendszer között. Későbbi művei között van a La Pensée sauvage (1966), melyben Lévy-Bruhl „primitív mentalitás"-doktrínáját utasítja el, valamint a Szomorú trópusok (1955).

31 Roland Barthes (1915-1980): francia irodalomteoretikus és filozófus. Egyike volt azoknak, akik a szemiotika terén végzett munkájukkal a strukturalizmusnak a korábbinál sokkal általánosabb alkalmazását tették lehetővé, noha saját szellemi útja a marxizmustól és egzisztencializmustól a strukturalizmuson át a posztstrukturalizmusig vezetett. Elsőként foglalkozott a tömegkultúra, a média, a reklámok és a divat szimbólumai mögötti jelentés tanulmányozásával. Írásai közül különösen jelentős a Mythologies (1952-1972), valamint a Critique et vérité (1966).

(Somlai Péter – Bognár Virág – Tóth Olga – Kabai Imre: Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Budapest: Napvilág Kiadó, 2007.)

Életutak a posztindusztriális társadalmakban

A cím több szempontból is magyarázatra szorul. Az általában nem okoz nagy meglepetést, hogy a fiatalság mint külön kategória „felfedezése" összefügg az ipari társadalmak fejlődésével és a kapitalizmus „fordista" modelljének elterjedésével. Az irodalom nagyon korán felfedezte az „örökifjú" fiatalokat: elég itt megemlíteni F. Scott Fitzgerald nevét, aki 1920-ban úgy ír a fiatal nemzedékről, mint „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert; amely felnőtt, s most látja, hogy halott minden isten, hogy megvívtak már minden háborút, hogy megrendült minden hit az emberben" (Az Édentől innen). A második világháború utáni nagy „kultuszregények" fiataljai már nemcsak a régi istenekből, hanem a fogyasztói társadalomból is kiábrándulnak; tipikusan úgy jelennek meg, mint a modern kor prófétái, akik a kispolgári világba belesüppedt felnőtt világgal szemben képesek arra, hogy meglássák ennek a világnak a korlátait, kisszerűségét, és elforduljanak tőle. A legjobb példa Salinger Zabhegyezője, de a fiatalságnak ugyanez a profetikus szerepe megtalálható Camus Közönyében, vagy Osborne „lázadó" színművében, a Dühöngő ifjúságban is. Az új hősök tudatosan nem vágynak sikerre, hiszen céljuk éppen nem a fennálló rendbe való beilleszkedés, hanem a felvállalt kívülállás, a kritizált életviszonyok kategorikus elutasítása. Ezt a hagyományt viszi tovább a hatvanas évek „lázadó ifjúsága" (gondolok itt elsősorban olyan regényekre, mint Jack Kerouac Útonja, de a magyar példákból említhetjük Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét is). Az Úton nemzedékének nem nyújt kielégülést a fogyasztói társadalom: hősei nem a megszerzett materiális javakban, hanem az azokról való tudatos lemondásban keresik a boldogságot.

A posztindusztriális társadalmakkal, úgy tűnik, nemcsak a kapitalizmus egy új fejlődési fokához érkeztünk, hanem változás állt be a fiatalok társadalmi, kulturális attitűdjeiben, sőt, a fiatalság mint kategória megítélésében is. Az olyan „trendi" fogalmak, mint szingli, diplomagyár, LAT („living apart together" – magyarul: távollevők együttélése), vagy a harmincévesen is otthon lakó fiatalok megjelennek ugyan a napi sajtóban vagy a női magazinokban, de a rendszerváltozás óta kevés szisztematikus tudományos kísérlet történt arra, hogy feldolgozza ezt a nyugati országokban komoly szakirodalommal rendelkező jelenséget, vagy vizsgálja annak magyarországi hatásait. Az Új ifjúság című kötet, amelynek szerzői több fontos munkával járultak hozzá a magyar család- és ifjúságszociológiához, ennek a hiánynak a pótlására tesznek kísérletet.

A könyv nagy érdeme, hogy ezt a ma, ahogyan a média tükrében is látjuk, nagyon divatos témát képes tudományos módon megragadni, és ami még fontosabb, beleilleszteni egy strukturális keretbe. Nem célom itt belemenni abba a problémába, hogy akadémiai síkon milyen kihívások érték a strukturalizmust, illetve mit jelentett a humán tudományokban bekövetkezett „kulturális fordulat". Annyi azonban elmondható, hogy Magyarország ebből a szempontból is a „megkésett" országok közé tartozik: míg korábban a strukturalizmus volt a domináns paradigma, a rendszerváltozás után mintha az is a bukott rendszerrel azonosult volna, olyannyira, hogy sokan a struktúra szó használatát is kerülik. Noha a „kulturális" bírálat sokszor lehet gyümölcsöző, kérdéses, mennyire lehet társadalmi összefüggéseket megérteni a strukturális elemzés teljes elvetésével. Ebből a szempontból is nagyon üdvözlendő egy olyan kötet megjelenése, amely társadalmi összefüggéseiben igyekszik megragadni a mai fiatalság problémáit, az életutak változásait és általában a mentális trendek alakulását a témában különösen divatos „pszichologizáló" vagy éppenséggel moralizáló megközelítés helyett (amiből legfeljebb azt tudhatjuk meg, hogy a mai fiatalok önzőbbek, mint elődeik, nem tisztelik annyira a társadalmi normákat, nem akarnak családot stb.).

Somlai Péter bevezető tanulmányában külön is hangsúlyozza, hogy az „új ifjúság" vizsgálatának elsődleges kontextusát a megváltozott társadalmi feltételek adják. A posztfordista társadalmakra jellemző a flexibilis foglalkoztatási viszonyok elterjedése, a jóléti államok leépítése, az oktatás- és egészségügy privatizálása. Mindezek kevéssé kedveznek a korábban standardnak tekintett életútmodell követésének, ahol a tanulás lezárulását „automatikusan" követte a munkakezdés és a családalapítás. (Tegyük hozzá, a második világháborút követő gazdasági növekedés kedvezett is ennek a modellnek, hiszen főiskolai, egyetemi diplomával gyakorlatilag azonnal sikerült az elhelyezkedés.) Ma ez koránt sincs így, hiszen a tömeges felsőoktatási képzés elterjedésével a diploma egyáltalán nem jelent garanciát az elhelyezkedésre. (Diploma nélkül viszont remény sincs az áhított „jobb" állások megszerzésére.) A tanulási időszak így automatikusan kitolódik, annál is inkább, mert sokan eleve a több diploma megszerzésére „startolnak", hogy javítsák esélyeiket a munkaerőpiacon. Mivel a diákok többségét a szülők nem tudják (vagy nem akarják) teljesen eltartani, egyre inkább terjed a munka melletti tanulás. A „fiatalkor" kitolódása hatással van a párkapcsolatokra is, hiszen érthető, hogy biztos egzisztencia nélkül az emberek nagy többsége húzódozik a gyerekvállalástól. Mivel a férfiaktól még ma is (inkább) elvárják, hogy családfenntartók legyenek, vagy legalábbis többet keressenek, mint partnerük, sokan félnek is a korai elkötelezettségtől. Hasonló okokból kezdenek el „később" szülni a nők: egyrészt, a diplomaszerzés eleve kitolja a családalapítás idejét, másrészt, a kétkeresős modell terjedése mellett egyre több nőnek fontos, hogy saját „egzisztenciája" legyen (amit családi örökség híján csak a munka világába való bekapcsolódással lehet megteremteni). A „standard" életút tehát egyre kevésbé számít mintának, de ennek oka nem a mai fiatalok megváltozott pszichológiájában, mint inkább az új társadalmi környezetben keresendő.

A tanulmány lényeglátó elméleti következtetései mellett jó összefoglalót ad a nyugati szakirodalomból, ami különösen hasznos, hiszen az idézett munkák jó része nehezen hozzáférhető a magyar olvasóközönség számára. A szerző ugyanakkor jó érzékkel kapcsolja össze a magyar tapasztalatot a nyugatival, illetve mutat rá arra, hogy miért cáfol rá mégis az „új ifjúság" arra a posztmodern tézisre, hogy korunkban oldódnak a kötöttségek, és értelmüket veszítik a régi osztálykategóriák. Kétségtelenül megjelentek az olyan „húzószektorok", mint az informatika vagy a tömegkommunikáció, ahol, úgymond, a fiataloknak „áll a világ". Érdemes azonban megnézni a bekerülés kritériumait: a sokdiplomás, több nyelven beszélő emberek túlnyomó többsége olyan családokból jön, akik már rendelkeznek bizonyos társadalmi tőkével, és azt „örökítik tovább" gyermekeikre. A felsőoktatás privatizációja, a „jobb" egyetemek földrajzi elhelyezkedése (többnyire olyan városokban, ahol a megélhetés jóval drágább, mint az országos átlag) mind arra mutat, hogy ez a trend folytatódni fog, illetve az oktatásban „manifesztálódó" egyenlőtlenségek nemcsak megmaradnak, hanem nőnek is. Ha viszont megnézzük a másik oldalt, egyet kell értenünk Somlai Péterrel: a „posztfordista" társadalom egyre több embert szorít ki a munka világából a perifériára, ahonnan – megfelelő képzettség híján – szinte esély sincs a reintegrációra, és a gyerekek legfeljebb a szülők halmozottan hátrányos helyzetét „örökölhetik" (amit, sajnos, még rontanak is az egyre egyenlőtlenebb iskolai feltételek). Mindez nagyon kevéssé (vagy kevesek számára) fér bele a „posztmodern szabadság" élményébe.

Míg Somlai Péter elemzésében a magyar tapasztalat inkább párbeszédet folytat a nyugatival, a kötet másik három tanulmányában kifejezetten az előbbi feltérképezése a cél. Bognár Virág azt a hipotézist vizsgálja, hogy mennyiben igaz az életút destandardizációja a magyar fiatalokra (hogyan követi egymást a tanulás befejezése, az első elköltözés és az első gyerek vállalása). A tanulmány nem erősíti meg azokat a moralizáló kritikusokat, akik szerint a magyar család mint intézmény került volna veszélybe: összességében az első elköltözés továbbra is a házasságkötéshez kapcsolódik, igaz, az 1960-as évek eleje óta születettek körében nőtt azok száma, akik az összeköltözés után házasodtak. Az adatok érdekes módon az olasz „trenddel" mutatnak párhuzamot: a fiatal férfiak körében lehet azt tapasztalni, hogy megkezdték ugyan a munkát, de még otthon élnek, és nem alapítanak saját családot. A magyar eredmények tehát továbbra is a házasság normájának továbbélését mutatják. Kiemelném a szerzőnek azt a következtetését, hogy az eredmények a lakásproblémákra is rávilágítanak: más erőforrások híján a család úgy is segítheti a fiatalt, hogy nem kell albérletre költenie, hanem félreteheti az így megtakarított pénzt a lakásvásárláshoz. Nem kell feltétlenül a konzervatív mentalitást keresni a dél- vagy kelet-európai minták mögött: lehet, hogy a jóval magasabb észak- vagy nyugat-európai átlagbér is magyarázza ezen országok fiataljainak korai költözködési hajlamát.

Míg Bognár Virág statisztikai elemzéssel vizsgálja az életutakat, Tóth Olga kvalitatív módszerrel tanulmányozza az értékrendek változásait. Így is hasonló eredményre jut, mint az előző szerző: a magyar fiatalok többsége körében továbbra is népszerű a házasság intézménye. Nincs szükség arra, hogy rettegjünk a „szinglihordáktól": az egyedülállók többsége szeretne társat találni, és hosszú távon nem a „szinglilétet" tartja kívánatos életformának. Érdemes hozzátenni a szerzőnek azt a megjegyzését, hogy a magyar „szinglik" nagy része nem megrögzött hajadon, hanem elvált és a gyermekét egyedül nevelő édesanya. Az eredmények – a magyar társadalom „amerikanizálódásával" szemben – éppen a hagyományos attitűdök továbbélését igazolják. Érdekes módon ezt az 1970-es évekről rajzolt kép is megerősíti: noha a párt több erőfeszítést tett a női emancipáció érdekében, az idézett szociográfiák, riportkötetek azt mutatják, hogy a konzervatív mentalitást az egész társadalom igyekezett fenntartani. Megnyugtató ugyanakkor, hogy a hetvenes évek fiataljai is panaszkodtak az ismerkedés nehézségeire; ennyiben, azt mondhatjuk, a posztindusztriális kor sem hozott sok változást (noha ma több csatornán keresztül ismerkedhetünk). A házasságon kívüli együttélés tekintetében ma persze megengedőbb a megítélés, mint a hetvenes években, de összességében a mai fiatalok túlnyomó többsége éppúgy tartós kapcsolatra (és végül házasságra) vágyik, mint az előző nemzedék.

Kabai Imrének a magyar egyetemisták, főiskolások életútjáról írt tanulmánya zárja a kötetet. A szerző az Ifjúság – 2004 nevű vizsgálat adatait használja fel. A felmérés megerősíti, hogy a továbbtanulás erősen függ a lakóhelytől és a szülők iskolázottságától, az egyetemisták esetében még erősebben, mint a főiskolásoknál. Az életutak vonatkozásában a szerző megállapítja, hogy a hallgatók nagyobb hányada még otthon, a szüleinél lakik, és hogy körükben nagyobb ez az arány, mint kortársaiknál. Élettervek vonatkozásában viszont Kabai Imre eredményei megegyeznek Bognár Virág és Tóth Olga következtetéseivel: az egyetemisták nagyobb arányban kívánnak házasodni, mint kortársaik, és többségük több gyermeket is tervez (21%-uk pl. három vagy több gyermeket, míg a kortárscsoportnál 13,8% ez az arány). Vagyis egyáltalán nem nyer megerősítést az az előítélet, hogy az egyetemisták „családellenesek", vagy körükben nagyobb lenne a yuppie-k vagy szinglik aránya. Fontos még kiemelni a nagyobb mobilitási hajlandóságot: míg kortársaiknak 17,4%-a tervezi, hogy külföldön folytatja tanulmányait, a főiskolások harmada, az egyetemistáknak pedig több mint a fele dédelget ilyen ambíciókat. A külföld iránti nagyobb nyitottság azonban, úgy tűnik, összeegyeztethető a hagyományos családmodellhez való ragaszkodással.

A tanulmányok összességében jól kiegészítik egymást, és „kerekebb" képet adnak a magyar fiatalok életútjának, mentalitásának változásairól. A kötet külön előnye, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is érthetően járja körül az „új ifjúság" témáját, és szintetizáló jellegénél fogva hallgatók is nagy haszonnal forgathatják. Két kritikai megjegyzésem nem annyira a kötethez, mint inkább ahhoz kapcsolódik, amit a szerzők kevéssé érintettek. Az első a nyugati és a magyar út különbségeire vonatkozik. Csak lemaradásról van itt szó a nyugati mintához képest, vagy minőségileg is más lesz a magyar fejlődés? Természetesen a kötetnek nem kell választ adnia arra, hogy mi volt az államszocializmus, de ennek teljes kimaradása azt a tézist erősíti, mintha itt pusztán lemaradásról lenne szó. Holott a magyar út '89 után is mutat specifikumokat, hiszen a több nyelven beszélő fiatalok éppen akkor emelkedhettek magasra a betelepülő multinacionális vállalatoknál, mint ahogyan a közgazdász- vagy jogászdiploma is akkor ígért azonnali karriert, biztos egzisztenciát. A mai fiatalok új „rendszerváltó" dühét ennek a frusztrációnak is betudhatjuk, hiszen ebben az értelemben ők a rendszerváltozás „megkésett" vesztesei.

A másik kritikus megjegyzés a jövőre vonatkozik. Somlai Péter hangsúlyozza az egyenlőtlenségek növekedését, azt, hogy valójában egy világ választja el egymástól a fogyasztói társadalomba integrált fiatalokat a perifériára szorult „mélyszegényektől". Felmerül a kérdés: ha ez a trend folytatódik, mit fog jelenteni a posztindusztriális társadalmakban a posztadoleszcencia? Egyáltalán, beszélhetünk-e az ifjúságról mint kategóriáról, ha valójában annyira eltérő módon integráltak a fiatalok? A fiatalság kultusza nem feltétlenül jelenti a fiatalok kultuszát; a reklámok egy része valójában a középkorúakhoz szól. Egyébként ugyanez igaz a gyerekeknek szóló reklámokra, hiszen a szülők sokszor azért veszik meg a drága játékokat, hogy saját társadalmi körük előtt reprezentáljanak. Mivel a gyerekek ebbe az egyenlőtlen világba szocializálódnak, nagyon hamar megtanulják, hogy a fogyasztással a társadalmi státusukat is kifejezik. Mivel úgy tűnik, hogy, szemben a hatvanas évekkel, egyre inkább a fogyasztás az, ami a társadalomba integrálja az embereket, nem csodálkozhatunk a fiatal nemzedéken, „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert".

Azért abban még lehet bízni, hogy az „új fiatalok" egyszer majd találnak új isteneket.

1993 márciusától volt nekünk egy lapmenedzserünk – ahogy ma mondják -, aki oh, dehogy is volt menedzser. A közösségi cselevés és gondolkodás embere volt. Születésétől elvegyülésén át egész kiválásáig. Az ESZMÉLET terjesztője. Egészen bénulásos betegségéig nem fáradó energiával állt az ügy szolgálatában, mert szerette és megszokta az értelmes és humánus mozgalmi tevékenységet. 1945-től a szociáldemokrata, majd 1953-tól a kommunista pártban. Akkor is lételeme volt a mozgalmi munka, amikor ereje teljében – 1958-1986 között – szövetkezetet vezetett, és az maradt a rendszerváltó évek után is. Nem rajta múlt, hogy a szocializmus eszméje nem vált tartósan új hegemóniát formáló világtörténelmi erővé. Ő ugyanis sok mindent megtett ezért. Emberi tisztessége, meggyőződése tartotta a hagyományos baloldalon a mozgalmi apály máig nem múló évtizedeiben is. Kemény arcélű, nyílt tekintetű ember volt; megjelenése jól illett aktivista szerepvállalásához. Nemcsak a munkája hiányzik – a kor és hazánk, melyben élünk ez ideig nem termelt ki a hasonló szellemű, meggyőződéses aktivistákat -, hanem érdeklődése, észrevételei, jelenléte a baloldali közegben, rendezvényeken.

Hiányzol Sanyi – de nem úszod meg! Dolgozhatsz tovább közöttünk, tiszteletbeli, örökös szerkesztőségi tagságoddal.