A bolsevik „eretnek szekta" a trockizmus akkor ért el sikereket Franciaországban, ha „a kommunista Egyház legidősebb lánya" az FKP éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. A szerző történetileg tekinti át – tanulmányának első felében – az irányzat három fellendülési időszakát az 1990-es évekre bekövetkező visszahúzódása előtt.

A trockisták az 1990-es évek közepén kerültek újra a figyelem középpontjába Franciaországban. Pártjaik egyre sikeresebben szerepeltek a választásokon, képviselethez jutottak a helyi, regionális önkormányzatokban, sőt az Európa Parlamentben is. Másrészről divat is lett a trockistákkal foglalkozni: tanulmányok jelentek meg a kérdésről, visszaemlékezések születtek volt trockisták tollából, egyszóval a trockizmus jelensége visszatért a közbeszédbe.

A francia trockizmus történetével kapcsolatban a legkézenfekvőbb kérdés mindenképpen az lehet, hogy miért Franciaország vált Nyugat-Európában ennek a szellemi áramlatnak a legfontosabb, szinte kizárólagos területévé? Persze ez a kérdés csak része egy nagyobb problémának: miért ennyire jellemzően erős Franciaországban a legtágabban értett kommunizmus? Ez utóbbi kérdés nem képezheti írásom tárgyát, mégis utalni kell arra, hogy a kommunizmus sok tekintetben nagyon is „francia szenvedély". A jelenséget vizsgáló történészek ennek magyarázatát főképpen a forradalmi politikai kultúra továbbélésében, a nem szociáldemokrata munkásmozgalmi hagyományok erejében, a francia és az orosz forradalom párhuzamba (vagy egymás után) állításában, az ún. demokratikus univerzalizmusban vagy éppen a politika mindenhatóságában való hitben találják meg.¹ Mindenesetre lényeges körülmény, hogy a trockizmus története tehát ebben, a széles értelemben vett kommunizmus számára termékeny talajnak számító francia miliőben zajlik.

A trockizmusnak, ennek a bolsevik eretnek szektának a története természetesen Franciaországban is erősen összefonódott az ortodoxia históriájával. A trockisták akkor értek el (egyébként viszonylagos és időleges) sikereket, ha a Francia Kommunista Párt (FKP) éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. Általában akkor került erre sor, ha a Szovjetunió érdekei nyílt ellentmondásba kerültek a francia proletárforradalom érdekeivel (ebből a szempontból mindegy, hogy ezen utóbbi esélyei mennyiben voltak valóságosak). Márpedig az FKP volt a Moszkvának leginkább alávetett nyugati kommunista párt. Az FKP (egy francia történész szellemes bon mot-jával: „a kommunista Egyház legidősebb lánya") Moszkvából szigorúan irányított vonalvezetése az egyik magyarázata a trockisták sikereinek Franciaországban. Az ortodoxia kialakulásának fontos következménye volt, hogy ebben az Egyházban minden véleménykülönbség eretnekségnek számított (noha maga a dogma, mivel a Párt akaratához volt kötött, nem volt változatlan).

Négy ilyen, a trockisták számára viszonylagos sikereket hozó korszakot tudunk kiemelni Franciaország történetéből, amelyekre a történeti áttekintés során még részletesen visszatérek:

A trockisták minden ellenérzésük dacára a Szovjetuniót munkásállamnak tekintik, melyet minden körülmények között meg kell védeni. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a trockisták népszerűsége Franciaországban és Nyugat-Európában annak is köszönhető, hogy kevésbé voltak „oroszok", mint a nyugati sztálinista kommunista pártok. A Trockij által propagált világforradalmi perspektíva jóval többet megőrzött 1917 univerzalizmusából, mint a „szocializmus egy országban" szovjet-központú elgondolása.

Trockij és Franciaország

Trockij összesen négy alkalommal járt Franciaországban. Az első látogatásra még 1902-ben került sor, amikor a 23 éves fiatal forradalmár Lev Davidovics Bronstein (mozgalmi nevén akkor még: Pero – a. m. 'Toll') csak rövid időt töltött Párizsban, amikor Leninhez tartott Londonba. A négyéves szibériai száműzetésből megszökő forradalmár franciaországi tartózkodásáról nem sokat tudunk.

A második francia útjáról már valamivel több ismerettel bírunk: Londonból visszatérve töltött el pár hetet a francia fővárosban 1902-1903 telén. Előadásokat tartott a Párizsban élő orosz emigráns forradalmárok között, itt kezdett elismertté válni szónoki képességei miatt, és itt ismerte meg későbbi (második) feleségét, Natalja Sedovát, aki haláláig kitartott a „bolygó forradalmár" mellett.

A harmadik franciaországi tartózkodása már sokkal fontosabb a jövő szempontjából: Trockij 1914 novembere és 1916 októbere között majd két, igen aktív évet töltött el Párizsban, ahol elsősorban az orosz emigráns forradalmárok között bírt igen nagy presztízzsel. Jóllehet Trockij még ekkor nem bolsevik, de ebben az időszakban kerül közel Leninhez. A lényegesebb a mi szempontunkból talán az, hogy a kezdetektől háborúellenes Trockij ekkor válik ismert emberré a francia szocialista, szindikalista, pacifista körökben. Ezt elsősorban a háborút és a nemzeti egységet („Union Sacrée") támogató szocialista politika kíméletlen bírálatának köszönhette. Ez a bírálat azonban nemcsak háborúellenes volt, hanem forradalmi is: „permanens forradalom a permanens mészárlás helyett", írta Trockij egy korabeli cikkében.

Ekkor alakul ki Trockij körül az első, ha őt nem is vezérül elfogadó, de mindenképpen kivételes embernek elismerő francia kör. Hogy kik vettek részt a körben, az jellemző a korra, de a húszas évek „trockizmusára" is: háborúellenes forradalmi szindikalisták (mint Pierre Monatte, Alphonse Merrheim vagy Roger Bourderon), anarchisták (mint Alfred Rosmer), az SFIO (a francia szocialisták) politikájában csalódó régi szocialisták (mint Raymond Lefebvre vagy Fernand Loriot) és pacifista művészek (mint Marcel Martinet). A résztvevők visszaemlékezései beszédesek arról, hogy mi okozhatta Trockij meglehetős befolyását a francia értelmiség egy körére: intranzigens forradalmisága és (1905-ből származó) forradalmi tapasztalata, személyes odaadása, intellektuális és szónoki képességei, szavainak szinte spirituális ereje. Rosmer visszaemlékezéseiben (noha a '30-as években szakítanak Trockijjal) nem rejti véka alá, hogy mekkora hatással volt rájuk az orosz forradalmár: „Mindegyikünknek az volt az érzése, hogy a csoportunk számottevően erősödött vele: látókörünk kitágult, összejöveteleink új életre keltek, éreztük, hogy egy nagy emberrel van dolgunk." Ennek a nagy hatású franciaországi tartózkodásnak Trockij 1916-ban bekövetkező kiutasítása vetett véget, melynek indoka elsősorban zimmerwaldi szerepvállalása és háborúellenes, forradalmi cikkei voltak, melyek az orosz emigráns lapban, a Goloszban, majd a Nase Szlovóban jelentek meg.

Az utolsó, legjelentősebb franciaországi tartózkodásáig 17 év telik el, de 17 milyen év… A lángoló szavú emigráns forradalmárból Október egyik hőse, a Vörös Hadsereg megalakítója, Szovjet-Oroszország hadügyi népbiztosa, a polgárháború sikerének egyik kovácsa, majd ellenzéki, aztán száműzött, végül emigráns és a nép ellensége lesz. Törökországból érkezik 1933-ban Franciaországba, ahol a jobboldal és a kommunisták tiltakozása ellenére a radikálszocialista Daladier-kormány befogadja. Ez a két évre nyúló tartózkodás hihetetlen politikai aktivitásban telik el: Trockij mindent megpróbál, hogy politikai alternatívát építsen fel a sztálinizmussal szemben.

Trockij és Franciaország szoros kapcsolata azonban nem ekkor kezdődött; Trockij komoly gyakorlati munkát végez már a Francia Kommunista Párt létrehozásában is. Ahogy az egyik életrajzírója, Pierre Broué fogalmaz: Trockij volt a Komintern „szava" Franciaországban. Valódi orientáló szerepet játszott abban, hogy a francia (részben leendő) kommunisták megszabaduljanak a „parlamenti szocialista, legalista hagyományaiktól". Trockij szenvedélyesen harcolt azért, hogy kizárják az FKP-ból a „reformista értelmiségieket" (1922. július) vagy a szabadkőműveseket (1922. december), sőt komoly küzdelmet vívott azért, hogy a francia kommunisták elfogadják a forradalmi erőszak elvét. Trockij fáradhatatlan munkát végzett, hogy megnyerje a fiatal pártnak az akkoriban még valamennyire komoly erőt képviselő és még komolyabb hagyományokra visszatekintő forradalmi szindikalistákat, noha ő maga még a szakszervezeti autonómiának is elkötelezett ellensége volt nemcsak a „munka militarizálásának" Szovjet-Oroszországában, hanem Franciaországban is… Trockij tehát komolyan részt vett a kezdetekben nagyon sokszínű FKP bolsevizálásában, és az FKP feletti Komintern-befolyás biztosításban. Büszkén jelenti a Kominternnek 1923 márciusában, hogy a francia párton belüli „sebészeti beavatkozás" befejeződött: a francia kommunisták megszabadultak a „burzsoá, nacionalista, parlamentáris hagyományaiktól".

A helyzet Sztálin hatalomra jutásával változik meg gyökeresen: a nemzetközi kommunizmus központból irányított struktúrájának az a következménye is megvolt, hogy a központban lezajló hatalmi harcok (melyek minden látszat ellenére egyébként sokkal kevésbé voltak ideologikusak,² mint, mondjuk, az ún. munkásellenzék feloszlatásának idején) a függésben levő pártokban is lezajlottak. Ezentúl Trockij legnagyobb gondja Franciaországgal kapcsolatban is az, hogy megpróbálja egyesíteni a Sztálinnal szemben álló erőket. Így lesz Trockij szövetségese a nálunk is ismert Boris Souverine, vagy így lesznek az antisztálinista harcban egy platformon Trockijjal (noha csak egy darabig persze) a volt forradalmi szindikalisták, mint például Monatte³, akiket egyébként 1924-ben zárnak ki a pártból. Trockistának lenni a húszas években gyakran nem jelentett többet, mint hogy valaki „ellenzéki"; a homályos „trockizmus" sokszor az antisztálinizmus olyan iskolája vagy közös platformja, amelynek gyakran a lehető legkevesebb köze van magához Trockijhoz vagy a bolsevik pártmodellhez, a pártdiktatúraként felfogott proletárdiktatúrához stb. Ebből a szempontból tehát a húszas évek trockizmusát leginkább a kommunista disszidencia egyik (gyakran időleges) állomásaként definiálhatjuk.

Az első francia trockisták is, mint láthattuk, ilyen disszidensek lesznek, belőlük alakul meg 1929-ben a Vérité című lap körül az első trockista csoport Franciaországban. Ezekben a Trockijjal szimpatizáló körökben sajátos színt jelentenek a Clarté című lap körül tömörült szürrealisták, akik André Breton vezetésével csatlakoztak ugyan az FKP-hez, azonban egyre nehezebben viselik el azt a helyzetet, hogy a pártnak egyre kevésbé a forradalmi avantgárdra, mint inkább társutasokra⁴ van szüksége (és fordítva: a párt, de különösen Moszkva is egyre nehezebben viseli el őket).

Mikor Trockij Franciaországba kerül, célja a teljes újrakezdés. Számára a Német Kommunista Párt politikája (melynek alapja az ún. szociálfasizmus koncepciója volt, amelyet csakúgy, mint a fasizmust és a parlamentáris demokráciát egyenértékűnek gondoló elképzelést, Trockij óriási tévedésnek és hihetetlen stratégiai hibának tartotta) és Hitler hatalomra jutása azt igazolta, hogy a sztálinista Komintern menthetetlen, a cél immár egy új, valóban forradalmi nemzetközi élcsapat létrehozása. Az ezzel az ambícióval bíró IV. Internacionálé mégsem ekkor alakul meg, hiszen éppen ebben az időben kezdenek új szelek fújdogálni a Komintern felől: 1934-ben létrejön az SFIO és az FKP megegyezése, és megalakul a spanyol népfront is. Trockij ekkor az egységfrontba való belépésre szólítja fel híveit, ahol lehetőséget lát a radikalizálódó tömegekkel való kapcsolatba lépésre. Ekkor a FKP, belső szerkezetének monolitikussága miatt, ahol ráadásul a trockisták és a trockistának kikiáltottak voltak a legnagyobb ellenségek, nem látszott erre alkalmasnak. Az FKP amúgy is a népfrontig egy tíz százalék körüli, teljes politikai izolációban levő, ortodox szekta volt. A szakadás (1920) után egyre inkább magához térő SFIO-ban azonban a trockisták nem látszottak esélytelennek: egyrészt a francia szocialisták legalábbis doktrinálisan⁵ semmivel sem voltak kevésbé forradalmiak, mint a kommunisták, másrészt a pártból éppen ekkor távozott a jobbszárny, a Déat-, Marquet-féle neoszocialisták (akiknek az útja egyébként a fasizmusig és a Vichy-rendszerig vezetett). Végül a trockisták 1934 augusztusában lépnek be az SFIO-ba, megalapítva ott a „bolsevik-leninista áramlatot". A pártban a legfontosabb trockista bázis a Seine/Seine-et-Oise föderáció 5-6 ezer tagot számláló szekciója lett. Ez a később a trockisták védjegyének számító ún. entrisme első formája: nyíltan, a célokat vállalva, csoportosan belépni egy munkáspártba, ott egy külön frakciót alkotni, és vagy megszerezni a többséget, vagy a párt tagságának egy jó részét kiszakítva új, már valóban forradalmi pártot alakítani. Ez az első entrisme egyébként meglehetően rövid ideig tartott: a pártból hamarosan (1935 júliusában) kizárják a trockistákat, a bázisukat adó – főleg ifjúsági – szervezeteket pedig feloszlatják.

Mint láthattuk, a trockisták egyértelműen támogatták a munkás-egységfront létrejöttét, azonban hamar csalatkozniuk kellett a népfrontban mind Franciaországban, mind Spanyolországban. Maga a népfront-politika is nagy változás volt a munkásegységhez képest: a népfront per definitionem osztály-együttműködést jelentett, hiszen tagjai voltak burzsoá pártok is. Trockij azért ajánlotta a belépést a nagy munkásszervezetekbe, hogy a tömeg radikalizálódását kihasználva azokat forradalmi mederbe tereljék (hiszen a forradalmi helyzet, a kapitalizmus válsága adott). Mivel ez nem történt meg, Trockij azt a következtetést vonja le, hogy a népfront egyszerűen a rendszer biztonsági szelepe: ebben a koncepcióban a népfront és fasizmus a kapitalizmus két válasza a válságra. Azzal, hogy Trockij, de a későbbi trockisták is, úgy gondolták, hogy a forradalom mindig a történelem napirendjén szerepel, nagymértékben csökkentették nem csak elemzéseik érvényét, de saját politikai mozgásterüket is. Hiszen ha rajtuk kívül senki nem akar forradalmat, vagy akik még akarnak, azok meg nem bolsevikok (például a spanyol anarchisták, anarcho-szindikalisták), akkor a trockista elképzelések legalábbis igen távol kerülnek a realitásoktól.

Spanyolországot illetően Trockij egészen nyilvánvalónak kezeli az egyértelmű analógiát, ami 1936 Spanyolországa és 1917 Oroszországa között fennáll. Ez az analógia természetesen nemcsak a szemben álló politikai erőket érinti, hanem a követendő politikai taktikát is. Hiszen a szovjet forradalomban is a cél világos bevallása tett hatékonnyá, „a proletariátus tudta, miért harcol": a spanyol demokratikus forradalom bukásra van ítélve, a proletárforradalom azonban sikeres lehet. A trockisták egyébként Spanyolországban bírtak egyedül jelentős tömegbázissal: a több tízezer taggal bíró, Katalóniában működő POUM⁶ tagja volt az ún. nemzetközi titkárságnak (a IV. Internacionálé elődjének). Egészen 1936 februárjáig. Ekkor a titkárság kizárta soraiból a POUM-ot, mivel tagja volt annak a népfrontnak, amely végül is nem határozta el a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítását (később ez, mint ismeretes, spontán módon megtörtént). Ettől fogva sem a nemzetközi titkárságnak, sem személyesen Trockijnak sincs semmiféle befolyása a spanyol eseményekre. Ez persze nem akadályozza meg a GPU-t és nemzetközi ügynökeit, hogy vaskézzel sújtsanak le a spanyol „trockistákra": a POUM vezérének, Andras Ninnek (aki egyébként valóban volt Trockij közeli munkatársa) magától Trockijtól volt „papírja", hogy nem trockista, mégis mint trockistát verték agyon a börtönben. A kihallgatók óvatlan brutalitása azzal járt, hogy Spanyolországban kevésbé látványosan folytak le a moszkvaival párhuzamosan zajló „trockista perek". A sztálinista gyilkosságok egyébként ekkor szerte Európában le-lesújtanak a trockistákra; meggyilkolják többek között a cseh Erwin Wolffot, Trockij titkárát, de olyan ismert trockistákat is, mint a belga George Kopp vagy az angol Henry Smilie.

Trockijnak a másik problémája az volt a POUM-mal, hogy az jó kapcsolatokat ápolt az anarchista, anarcho-szindikalista szervezetekkel. Véleménye szerint: „a POUM igyekszik ugyan a permanens forradalomról szóló tételre támaszkodni, a forradalom azonban nem elégszik meg az elméleti tézisekkel. Ahelyett, hogy a reformisták és az anarchisták ellen vezérelné a tömegeket, a POUM csupán meggyőzni igyekszik ezeket az urakat a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni előnyeiről." Számára fel sem merül, hogy az orosz analógia erősen sántít: Spanyolországban „Kronstadt" maga „Pétervár", azaz a forradalom központja és székhelye, Barcelona. Annak a Katalóniának a fővárosa, melyet a POUM lényegében az anarchistákkal együtt kormányzott. Azt követelni a POUM-tól, hogy nyisson egy sokadik frontot a hozzá legközelebb állókkal szemben, meglehetős doktrinerségnek tűnik. Másrészről Trockij valójában sosem gondolkodott el azon, hogy az orosz forradalom elfajulásában, a „bürokratikus degenerációban" vajon egy egészen kicsiny szerepet nem játszott-e a liberterekkel szembeni (egyébként jórészt éppen általa irányított) leszámolás.

Trockij hasonlóan látja a másik népfrontot, a franciát is: az 1936-os nagy sztrájkok idején üzemi, helyi bizottságok alakítására szólít fel, melyek országos konferenciája vehetné át az „anarchia" feletti irányítást (ez lényegében az 1917-es „kettős hatalom" sémája). A fő kérdés a jelenlegi helyzetben az, hogy fasizmus lesz-e, vagy forradalom (Kolcsak vagy Lenin?, Franciaországban azonban maradt „Kerenszkij", azaz Léon Blum). Trockij úgy ítéli meg, hogy a sztrájkok az intézményes baloldallal szembeni bizalmatlanságot fejezik ki a forradalmi tömegek részéről. A már külön pártba tömörülő trockisták (1936 júniusában létrejön a POI, Parti Ouvrier Internationaliste, Franciaország első trockista pártja) amúgy nem játszanak semmiféle szerepet a sztrájkokban, sőt éppen a kormányból kimaradó FKP (és az immár újra egységes szakszervezet, a CGT) növelte jelentősen a tagságát és támogatottságát. Az 1936 augusztusában zajló első moszkvai perek hisztérikus trockistázása csak növelte izolációjukat, míg a baloldali sajtó (vagy az olyan szervezetek is, mint az Emberi Jogok Ligája) szemérmesen hallgatott, mondván, minden kritika veszélyeztetné a népfrontot. Az 1938 márciusáig elhúzódó moszkvai perek idején a helyzet nem sokat változott, ráadásul addigra megbukik a második Blum-kormány, és vele a népfront is.

Trockij a népfrontok bukásából két fontos tanulságot szűrt le. Egyrészt egyértelművé vált számára, hogy sztálinizmus objektíve ellenforradalmi erővé vált: fontosabb volt számára a mozgalmon belüli ellenfelek likvidálása, mint a forradalom győzelme, sőt utóbbit fel is áldozta a leszámolás érdekében. Másrészt újra igazolva látta, hogy egy forradalmi helyzetben a legkisebb ellenállás felé menetelés a pokolra visz; éppen a centrista politika a bukás oka.

Ezzel Trockij szerint véget is ért egy korszak. Számára ekkor fejeződött be az 1917-ben kezdődött forradalmi hullám, melynek bukásában komoly szerepet játszott a munkáspártok centrista politikája (gyakran a sztálini bürokrácia nyílt árulásával párhuzamosan) és egy valóban forradalmi élcsapat hiánya. Egy új korszakban új élcsapatra van szükség: ez a IV. Internacionálé.

A IV. Internacionálé

A IV. Internacionálé 1938 márciusában, Párizsban jött létre, Trockij értelmezése szerint (aki ekkor már Mexikóban tartózkodik) az objektív forradalmi feltételek meglétének és a proletariátus irányításának krízise idején. Az elemzés szerint a kapitalizmus agonizál, egy totális háborúba fog menekülni, amely veszélybe sodorja magát az emberiséget. Egy ilyen helyzetben a „nemzetközi forradalmi vezérkarnak" a feladata az objektív és a szubjektív feltételek összehangolása, azaz első lépésben a szervezőmunka és az agitáció. Az Internacionálé programja az Átmeneti Program (Programme de transition) címet viseli, ami arra utal, hogy a fő feladat az aktuális harcok közelítése a szocialista forradalom céljaihoz. Az átmeneti követelések (revindications transitoires) képviseletének a célja az, hogy ezeknek a követeléseknek magával a kapitalista rendszerrel történő ellentétbe kerülésével a tömegekben a politikai hatalom megragadásának óhajtását tudatosítsa. Ismert trockisták (mint Daniel Guérin vagy Victor Serge) is értetlenségüket fejezték ki az új Internacionálé alapításának értelmével kapcsolatban. Véleményük szerint nem lehet mesterségesen, mindenfajta tömegtámogatás nélkül (az Internacionálé alapító „kongresszusán" pár tucat küldött vett részt), ráadásul a mozgalmi „apály" idején létrehozni egy ilyen ambíciójú szervezetet. Nem rejtették véka alá azt sem, hogy ebben komoly szerepet játszhattak magának Trockijnak a személyes ambíciói; szerintük „Trockij Lenint játszik". Trockij válasza a kritikákra az volt, hogy jelenleg a történelem legnagyobb proletár-veresége után vagyunk (melynek oka a szovjet állam „elfajulása", illetve a proletariátus vezetésének a krízise), így a helyzet hasonlatos 1915-hez: Lenin is egy nagy vereség (a szociáldemokrata internacionalizmus veresége) után döntött egy új Internacionálé megalakításáról. Az új Internacionálénak természetesen nyitni kell a tömegek felé, a megélt csalódások pedig arra a tanítottak, hogy csak egy konzekvens forradalmi program és egy ez alapján létrejövő nemzetközi vezérkar vezetheti sikeres forradalomra a munkásosztályt.

A trockisták közben újabb kísérletet tesznek, hogy szövetségre lépjenek a munkásmozgalom más erőivel. Ekkor az SFIO egyik disszidens csoportjáról, a Marceau Pivert-féle Gauche Révolutionnaire-ről van szó. A GR-t 1938 júniusában zárják ki az SFIO-ból, mert tagjai élesen bírálják a Blum-kormány „pause sociale" (a szociális reformok befagyasztásának) politikáját, másrészt mert ellenzik a szocialisták esetleges részvételét egy honvédő, nemzeti kormányban. Pivert hívei megalapítják a PSOP-t (Parti Socialiste Ouvrier et Paysan); Trockij híveit és pártját a PSOP-val való egyesülésre szólítja fel. Pivert elutasító válasza egy arculcsapással ér fel, és nagyon jól jelzi, hogy a különböző baloldali kommunista vagy baloldali szociáldemokrata csoportokat milyen mély szakadék választja el a bolsevizmus ellenzékétől. Pivert azonban közli Trockijjal, hogy ők tulajdonképpen egy befolyás nélküli, dogmatikus szekta, amely egy senki által nem ismert Internacionálé élén akar diktálni a mozgalomnak… így semmiféle egyesülésről nem lehet szó. Trockij válasza higgadtabb: azt ajánlja híveinek, hogy egyenként lépjenek be a PSOP-be, illetve felajánlja Pivert-nek, hogy lépjenek be az Internacionáléba, és azt alakítsák belülről (Pivert ezt is elutasítja). Végül Pivert-ék számára is kiderül a világháború előestéjén, hogy mégsem „lehetséges minden",⁷ míg az Internacionálé sem váltja be a hozzáfűzött reményeket. A világháború árnyékában, majd szovjet-finn háborúval, a Molotov-Ribbentrop-paktummal és Lengyelország szovjet megtámadásával kapcsolatban újra előtérbe kerül a Szovjetunió természetéről zajló vita, elsősorban az amerikai trockista párt, az SWP⁸ nyomására. Trockij újra egyértelművé teszi (és ki is lépteti a hozzá hű kisebbséget a vele ellentétbe kerülő SWP-ből), hogy a szovjet bürokrácia csak időleges jelenség, nem egy új rendszer új uralkodó osztálya, ezért a Szovjetunió fennállása továbbra is létkérdés, mint ahogy az egy ottani politikai forradalom szükségessége is.

Végezetül azt is hozzátehetjük mindehhez, hogy Trockij és Franciaország kapcsolatában kétségkívül van valami különleges. Egyrészt, mint láthattuk, Trockij a tízes, majd a harmincas években éveket töltött emigrációban Franciaországban, másrészt ő volt a Komintern francia felelőse, komoly munkát végzett a kezdetben rendkívül sokszínű FKP bolsevizálásában és a francia párt feletti Komintern-befolyás biztosításban. Nem véletlen, hogy néha az lehet az érzésünk, hogy Trockij szinte a franciákhoz intézi szavait. A Trockij-féle intrazigens forradalmi leninizmus francia vonzerejéhez mindenképpen hozzájárult, hogy Franciaország a korban alig volt érintett a marxizmustól és fél évszázados teoretikus hagyományaitól. Egészen az újbaloldali teoretikusok fellépéséig a franciák a forradalmi marxizmusból inkább a forradalmat, mint a marxizmust értették, és Trockij, a „modern Blanqui", nagyon jól tudott játszani ezeken a húrokon.

A trockisták a felszabadulás idején

Trockij meggyilkolása (1940. augusztus) és a világháború teljesen szétzilálja az amúgy is izolált és kisszámú trockista csoportokat. A világháború alatt a trockisták egy része pacifista álláspontot foglal el, más része az üzemekben szervezkedik, és ezekben a szervezetekben éli túl a háborút. Magában az Ellenállásban jelentéktelen a trockisták szerepe. A különböző trockista csoportok egyesüléséből végül 1944 őszén jön létre a PCI (Parti Communiste Internationaliste). A PCI elutasította a CNR (az Ellenállás Nemzeti Tanácsa) politikai autoritását, és a szakszervezetek mellett szovjetek alakítását javasolta. A helyzet megítélésének alapja a szokásos trockista elgondolás, mely szerint a forradalmi helyzet lényegében mindig adott: a háború utáni káoszban az egységkormányok ugyanazt a funkciót töltik be, mint a háború előtt a népfront, céljuk a szocialista forradalom megakadályozása. A trockisták egyedüliként utasították el a szociális békét, valamint a kapitalista állam és gazdaság újjáépítését. Az ekkor még szovjet utasításra egységpolitikát folytató kommunisták tartottak attól, hogy a trockista szervezetek keretet adhatnak a tömegek radikalizálódásának. A PCI igyekezett is minden sztrájkban részt venni az egyre szélesedő országos sztrájkhullámban. A PCI célja tulajdonképpen az ún. tripartisme, a hárompárti (szocialista-kommunista-kereszténydemokrata) kormányzás felváltása volt egy baloldali-szakszervezeti (FKP-SFIO-CGT) kormánnyal, azaz a kapitalizmus restaurációja helyett a szocializmus felépítésének a megkezdése. Az akkor még a kolonializmus pártján álló kommunistákat aggaszthatta a trockisták részvétele a gyarmati háborúk (ekkor elsősorban Indokína) elleni tiltakozásokban is. A kormány ezekkel a megmozdulásokkal kapcsolatban a hadsereg és a nemzet morálja elleni támadásról, az FKP hivatalos orgánuma, a L'Humanité pedig egyenesen „hitléro-gaullo-anarcho-trotskyste" összeesküvésről beszélt (amely összetétel jól jelzi egyébként, hogy a francia párt sztálinizációja milyen mértékű volt). Jóllehet a sztrájkok során mind az FKP, mind az SFIO tagszáma csökken, a trockistáké azonban mégsem nő. Két példa van csupán, ahol a trockisták a sztrájkokban való részvételüket tömegtámogatássá tudták váltani. Az egyik az SFIO-n belül zajlik: a trockisták lényegében átveszik a párt ifjúsági szervezetének, a körülbelül ötezer tagot számláló Jeunesse Socialiste-nak az irányítását, a pártvezetés azonban 1947 júniusában feloszlatja a JS-t, aminek hatására pár száz tag távozik a pártból, a trockisták azonban ettől nem lettek sokkal erősebbek. A másik esemény a híres 1947-es Renault-sztrájk, amely (talán a benne játszott trockista szereptől sem teljesen függetlenül, jóllehet alapvetően a lassan kialakuló hidegháború logikáját követve) az FKP kormányból való kilépéséhez vezetett. Az itt létrejövő, trockisták által vezetett szakszervezetnek (Syndicat Démocratique de Renault) mintegy 2000 tagja volt, és itt alakult meg az UCI (Union Communiste Internationaliste), a ma is létező, nemrég még európai képviselettel is bíró LO (Lutte ouvrière) elődje (amelyről lesz még szó).

A fellendülés azonban csak időleges volt, a hidegháború logikája (melyben a fő kérdéssé az válik, hogy a sztálini Szovjetunióval vagy ellene) újra marginalizálta a trockistákat. A megváltozott körülmények a stratégiájuk átgondolására késztette őket, az eltérő válaszok pedig soha véget nem érő doktrinális vitákra és szervezeti szakadásokra vezettek.

Trockisták a hidegháborúban

Az első szakadás: a pablizmus

A hidegháború 1947-48-ban válik a politika fő konstruáló tényezőjévé Franciaországban: az FKP távozik a kormányból, és visszatér a „forradalmi" és a szocialistákat osztályárulónak bélyegző politikájához, az immár kommunista szakszervezet, a CGT pedig kettészakad. A trockisták számára is alapvető jelentőségűvé válik a kérdés: antiimperializmus vagy antisztálinizmus? Az erre adott eltérő válaszok szakítják ketté először a trockista mozgalmat.

Sokáig a trockizmus egyik megkülönböztető jegye volt, hogy a Szovjetunió belső fejlődésének problémái a világforradalom perspektívájától elválasztva tételeződtek csupán. Az ötvenes évek elején (1951-52) az ún. pablizmus szakít ezzel a tradícióval. A Franciaországban élő görög emigráns, Michel Raptis (mozgalmi nevén Pablo) lényeges pontokon Trockijnak is ellentmondva aktualizálja a trockizmust a hidegháború logikájához. Pablo véleménye szerint a kibontakozó hidegháborúban a „helyi" osztályharcokat felváltotta a blokkok közti harc: a kapitalista országokon belül zajló osztályharc csak a „kisegítő erő" szerepét játssza a fő fronton dúló háborúban, a kapitalizmus és a sztálini Szovjetunió között dúló élethalálharcban. A szovjet bürokrácia ezzel a szocializmus eljövetelének vezető erejévé válik egy évszázados „forradalom-háborúban" („révolution-guerre"), amelyben átmeneti rendszerek is (pl. a szovjet rendszer) lesznek. Egy polgárháború zajlik tehát világszinten, ahol persze a forradalmi tábor nem makulátlan (Pablo: „a szovjet bürokrácia és ügynökei még nagyon fontos szerepet játszanak"). Ebben a helyzetben a kétfontos harc (egyidejű küzdelem az imperializmus és a sztálinizmus ellen) lehetetlen, de felesleges is: ebben a világ-polgárháborúban a sztálinizmus és a szovjet bürokrácia is el fog pusztulni. Pablo szerint nincs szükség előzetes programra; ha a munkásosztály felkészült lesz, lesz forradalmi program is. Addig is mit tegyenek az elkötelezett forradalmárok? Várjanak, de aktívan: ha a bürokrácia a saját képére formálta a szocializmust és a forradalmi pártot, akkor oda kell belépni. Ez az ún. entrisme második formája: ez már titkosan történik – sőt a belépőket Pablo arra biztatja, hogy akár még az FKP „hűségpróbáit" is állják ki -, célja pedig a trockisták beléptetése oda, ahol a forradalmi táborban a tömegek találhatóak. A pablizmus, mint láthattuk, nem csak az entrisme átértelmezésében tér el Trockijtól: a bürokráciának forradalmi szerepet tulajdonít, magát a szovjet rendszert pedig akár évszázadokon keresztül fennálló rendszerként, azaz egy történelmi szakaszként értelmezi.

A pablizmus kettészakítja a francia PCI-t és az Internacionálét is: a továbbra is antisztálinista alapokon álló francia többség és nemzetközi kisebbség Pierre Boussel (mozgalmi nevén: Lambert) vezetésével szervezetileg is különválik (ők lesznek a lambertisták). Ez a szakadás az alapja a mai is külön pártként létező LCR (pablisták) és PT-OCI (lambertisták) szembenállásának (róluk még lesz szó).⁹ A lambertisták szerint a hidegháborúban a burzsoázia és a szovjet bürokrácia szövetsége akadályozza meg a „soha ilyen jó lehetőségekkel nem bíró" forradalmat. Véleményük szerint Pablo hívei elhitték azt a sztálini/burzsoá hazugságot, hogy két világ áll egymással szemben. A lambertisták szerint erről szó sincs; az FKP azzal, hogy a szovjet bürokrácia szolgálója, szolgálja a burzsoáziát is. Ha a francia kommunisták néha fel is lépnek az amerikai imperializmus ellen, azzal is az Egyesült Államokkal néha szembekerülő francia burzsoázia és a szovjet külpolitika érdekeit szolgálják. A trockisták ezen irányzata tehát nem adja fel a kétfrontos harc elvét, így a lambertisták jóval pozitívabban viszonyulnak a szovjet blokkból emigráltak ügyéhez is, akik közül emiatt nem kevesen csatlakoznak is hozzájuk. Míg a pablisták ezeket többé-kevésbé árulónak tartják, a harcosan antisztálinista lambertisták minden szovjet blokkbeli belső ellenzéket lényegében trockistának – vagy legalábbis a trockista eszmék igazolójának – tartanak. A trockisták ezen lambertista szárnyának voltak tagjai a Nagy Balázs körül tömörülő franciaországi magyar trockisták is, akik az 1956-ban emigráló és a forradalom munkástanácsai elismert történészének számító Nagy vezérletével folyóiratot is kiadtak a hatvanas és a hetvenes években előbb Párizsban, majd Montpellier-ben (a magyar nyelvű Szocialista forradalomért című elméleti lap néhány évfolyama olvasható Nanterre-ben, a BDIC-ben).

A trockisták várakozásával ellentétben a Szovjetunió Sztálin halálával nem balra, hanem jobbra fordul: kiegyezik a kapitalizmussal („a békés egymás mellett élés politikája"), illetve letöri a blokkon belüli munkásmegmozdulásokat (NDK, Lengyelország, Magyarország). A Pablo-féle elgondolás egyértelműen egy közeli, blokkok közti háború lehetőségével számolt; ennek elmaradásával maga a koncepció kérdőjeleződött meg. A trockisták figyelme ezután egyrészt a gyarmatok, másrészt a diákmozgalmak felé fordul. A IV. Internacionálé pedig, belátva a pablizmus perspektívátlanságát, 1963-ban újraegyesül.¹⁰

Az újbaloldali trockizmus

A trockisták véleménye szerint egyértelművé vált, hogy a fejlett országok munkásmozgalmának és a gyarmati népek küzdelmeinek érdekei ellentétbe kerültek a szovjet rendszer érdekeivel. Nyugaton ellenzik a kommunista pártok (elsősorban az FKP) ún. „antimonopolista front"¹¹ politikáját, míg a volt gyarmatokon a Szovjetunió által is támogatott „nemzeti burzsoázia" elleni felkelésre szólítanak fel.

Ezzel új korszak kezdődik a trockisták politikájában: ezentúl a gyarmati forradalmak uralkodó elemmé válnak a világforradalmi fejlődésben. Véleményük szerint a sztálinistáknak Európában sikerült elárulniuk a forradalmat, azonban a harmadik világban nem rendelkeznek olyan befolyással, hogy ezt megtehessék. Ebben a koncepcióban egy „1917 – gyarmati forradalom – világforradalom" perspektíva rajzolódik ki, azaz ha a gyarmati országok a permanens forradalom koncepcióját követve kiszakadnak a kapitalizmus világából, nem várat sokáig magára a nyugati forradalom sem. A IV. Internacionálé 1963-as határozata a kétségkívül bizonyos szocialisztikus vonásokkal rendelkező Algériára úgy tekint, mint amely már „félúton" áll a munkásállam felé vezető úton (elsősorban Pablónak voltak kitűnő kapcsolatai Ben Bellával), de a trockisták hasonló lelkesedéssel fordulnak minden harmadik világbeli harc (pl. Mali, Guinea, majd Kuba, Vietnam) felé. A dekolonizáció nyugati országokban történő támogatásában való trockista részvétel el is vezet minket a '60-as évek új jelenségéhez: az újbaloldali („diák") trockizmushoz (egyébként az egész újbaloldal kialakulásának egyik legfontosabb iskolája a gyarmatosítás elleni harc volt).

A pablisták entrisme-taktikájának a fő terepévé kevésbé maga a Francia Kommunista Párt, mint inkább annak diákszervezete, az UEC (Union des Etudiants Communistes) vált. Ekkor már az UEC teljesen kiszabadult a sztálinista párt ideológiai béklyóiból: a hatvanas évek közepére egy szélsőbaloldali vitafórummá vált, ahol számtalan irányzat létezett egymás mellett, melyek egyikét az Alain Krivine és Henri Weber (utóbbi ma neves szocialista EP-képviselő) vezette trockisták alkották.¹² Maga az FKP egyre nehezebben tűrte ifjúsági szervezetének demokratikus légkörét, és végül 1965-ben hatalmi szóval „resztalinizálta", kiszorítva onnan a disszidens neoleninista csoportok képviselőit.

Így a trockista diákszervezet, a JCR (Jeunesse Communiste Révolutionnaire) 1966-ban jön létre Alain Krivine-nek és társainak a kommunista diákszervezetből való disszidálásával (a szakítás konkrét oka, hogy Krivine és társai nem voltak hajlandók támogatni a közös baloldali jelöltként induló Mitterand-t az elnökválasztáson). A JCR ezeket a disszidenseket és a vegetáló trockista párt, a PCI szimpatizánsait tömörítette, és belépett a IV. Internacionáléba is.

A másik ágnak, a lambertistáknak a diákszervezete, a FER (Fédération des étudiants révolutionnaires) csak 1968-ban jött létre. Ők – nyílt antisztálinizmusuk miatt – a másik nagy diákszervezetben, az inkább szocialista szimpatizáns UNEF-ben próbálták tagjaik titkos beléptetésével átvenni a hatalmat.

A JCR valahol félúton állt egy tradicionális neoleninista párt és a francia hatvanas évek újbaloldali világának tipikus csoportocskája (groupuscule gauchiste) között. A Trockijra való hivatkozás, a leninista pártszervezet kiegészült egyfajta romantikus guevarizmussal, de ami még fontosabb, hogy a JCR jó kapcsolatokat ápolt a Rudi Duschke-féle német SDS-szel (Sozialistischer Deutscher Studentenbund) is. Például a Berlinben 1968 februárjában tartott „a vietnami forradalommal való nemzetközi szolidaritás napján" több száz JCR-tag is részt vett. A franciákat alapvetően befolyásolták az SDS agitációs és mobilizációs módszerei, de az ideológiájukra is hatottak a német újbaloldal eszméi (leginkább Wilhelm Reich gondolatai a szexuális szabadság felforgató tartalmáról vagy az autoriter burzsoá családmodellről). A JCR részt vesz a diáklázadásokban is; maga Alain Krivine a mai napig 68 egyik szimbóluma Franciaországban. A JCR birtokolta a leghatékonyabb „biztonsági szolgálatot" (mely modelljét szintén az SDS-től veszik át), amely leginkább moderáló, az erőszakot kanalizálni kívánó szerepet játszott az eseményekben. Míg a JCR 1968 egyik legfontosabb szereplője (komoly befolyást biztosít számukra, hogy többé-kevésbé ők irányítják a gimnazisták akcióbizottságait koordináló CAL-t, de jelen vannak a Quartier Latin barrikádjainál éppúgy, mint a Sorbonne diák kommünjében, vagy az Odéon elfoglalásánál), a másik két trockista szervezet megmarad hangsúlyosan ouvrieristának. A munkások sztrájkjait támogatják, gyakran részt is vesznek bennük, a diákokat azonban többnyire elkényeztetett, forradalmat játszó kispolgároknak tartják.

1968 után a megmaradó neoleninista csoportok eltérő stratégiákat választanak: a maoisták nyíltan polgárháborúra készülnek („kockakövek helyett fegyverek"), melynek kirobbantását látványos erőszakos akciókkal vélik elérhetőnek. A trockista Ligue Communiste (a JCR utódja 1969-től) inkább valamiféle „ésszerű erőszakban" hisz, azaz olyan demonstratív akciókban, amelyek „elvetik a tömegekben a forradalom lehetségességének magját". Ezek a demonstratív akciók elsősorban „imperialista" konzulátusok (a leghíresebb akciójuk során 1969 novemberében elfoglalják Dél-Vietnam konzulátusát, és kitűzik rá az északi-vietnami Felszabadítási Front zászlaját) és az újjáéledő szélsőjobboldali szervezetek gyűlései ellen irányulnak. Közben maga az államhatalom is represszív irányba fordul, így egy több száz sebesülttel járó akció következményeként (1973 júniusában a trockista aktivisták szétkergetik a szélsőjobboldali Ordre Nouveau gyűlését a Mutualité-ban) a belügyminiszter betiltja a LC-t (a maoistákkal már előbb ugyanez történt). Ezzel véget is érnek a poszthatvannyolcas évek, vagyis az a korszak, amelyet a szélsőbaloldali szerveztek erőszakos akciói jellemeztek.

A JCR kétségtelen szerepét elismerve mégis azt kell mondanunk, hogy ha 1968-nak van valamiféle „fő vonala", akkor elmondható, hogy a trockisták – számbeli gyengeségükön túl is – nem tartoznak ebbe a liberter fő vonalba. A trockisták nem sokat értenek '68-ból, mégis tudnak valamit, amelyet a hozzájuk hasonló más csoportok nem. Bolsevikok, tehát tudják, a szervezet a legfontosabb: hiába tiltják be a LC-t, egy év szünet után, miközben a liberterek vagy a maoista szervezetek már eltűntek, a hetvenes évek közepén újjászületik a ma is létező LCR (Ligue Communiste Révolutionnaire).

Átkelés a sivatagon

A hetvenes években amíg az új baloldal keltette hullám jelentős, a trockista szervezetek is érnek el sikereket: taglétszámuk emelkedik (jóllehet ekkor sem több pár tízezernél). Ebben a korszakban olyan neves emberek is bevallott trockisták, mint Juliette Binoche vagy a nálunk kevésbé ismert színész, Pierre Arditi (mindketten OCI tagok). Azonban lassan a francia baloldal fő kérdésévé nem ezeknek az újbaloldali csoportoknak a sorsa válik, hanem a baloldali egységé, azaz a két nagy baloldali párt összefogásáé. A trockista csoportok egyértelműen támogatták ezt az egységet, sajátos szóhasználatukban az 1936-os népfront-korszakhoz hasonlítva az aktuális politikai helyzetet. Az LCR 1969-ben és 1974-ben még indította Krivine-t az elnökválasztáson, ezután azonban 2002-ig sosem állított saját jelöltet. Általában az első fordulóban a kommunista vagy a másik trockista jelöltre (Arlette Laguiller az LO színeiben) való támogatásra szólítottak fel, míg a másodikban François Mitterand-t támogatták mind az 1981-es, mind az 1988-as elnökválasztáson (1995-ben pedig Lionel Jospint). A nyolcvanas évek közepén szervezetileg is gyengülnek a trockista csoportok; számos ma is ismert szocialista politikus (Julien Dray, a párt exszóvivője, Jean-Cristophe Cambadélis, a párt egyik jelentős „ideológusa", Jean-Luc Mélenchon, az egyik kisebbségi áramlat vezetője) ekkor lépett át trockista szervezetből a Szocialista Pártba. Jellemző egyébként a trockista disszidenciára, hogy az átlépők korántsem feltétlenül a baloldalon találják meg egyéni politikai számításukat.

A kilencvenes évek elején úgy tűnt hát, hogy a trockizmus története lényegében véget ért, kivérzett, érvényes politikai mondanivalóval egyre kevésbé rendelkező csoportjai, pártjai marginalizálódtak.

Jegyzetek

* A tanulmány második részét az Eszmélet következő számában olvashatják. (A szerkesztők)

¹ Talán nem lényegtelen, hogy a magyar történészek között is dívó közhiedelemmel ellentétben François Furet nálunk is népszerű könyve (Egy illúzió múltja) Franciaországban nem a kommunizmus „magyarázata" alapkönyvének, hanem lényegében politikai pamfletnek számít. A kommunistaságot lényegében lelki defektusként „magyarázó" Furet-vel szemben érdemes a bibliográfiában feltüntetett Wierovka-féle könyvet olvasni a kommunizmus történetének mostani francia értékeléséről, míg Marc Lazarét a kommunizmus és Franciaország kapcsolatáról.

² Az természetesen nem állítható, hogy ne lettek volna nagyon is fontos ideológiai különbségek, mondjuk, Sztálin és Trockij között, csak éppen nem feltétlenül mindig ezek alkották a legfontosabb törésvonalakat a régi gárda tagjai között. Például Zinovjev, Kamenyevvel, előbb Sztálin mellé állt Trockijjal szemben („trojka"), majd Trockij oldalára Sztálinnal szemben (Egyesült Ellenzék), akit ekkor Buharin támogatott.

³ Monatte anarchista, majd szindikalista újságíró volt (az életút tipikus a korban), alapítója a Vie Ouvrière-nek, amely a szindikalizmus egyik legfontosabb lapja volt. Monatte a kezdetektől ellenséges az Union Sacrée-vel szemben, emiatt 1914-ben kiutasítják a CGT-ből. Ott van Zimmerwaldban, 1921-ben kizárják a CGT-ből, a kommunistákkal együtt a CGTU alapítója, 1922-től tagja a francia kommunista pártnak. Innen (és a CGTU-ből) mint jobboldali „trockistát" zárják ki 1924-ben, noha ő forradalmi szindikalista maradt. Ekkor a megmaradt forradalmi szindikalisták megalakítják a CGT-Syndicaliste Révolutionnaire nevű szakszervezetet, amely azonban már csak árnyéka a háború előtti szindikalista mozgalomnak.

⁴ A szürrealistáknak egyébként nem a szovjet politikával volt gondjuk, hanem az egyre inkább uralkodóvá váló sematikus hivatalos művészettel: „Sztálin igen, de Barbusse azért már nem" – fogalmazott egyszer Breton. A szürrealisták egyetértettek azzal, hogy a művészet célja a forradalom szolgálata, azonban ennek a szolgálatnak a módja már élesen szembeállította őket a kialakuló szovjet kultúrpolitikával.

⁵ A szocialista Léon Blum taktikája az volt, hogy a kommunisták bolsevizmusára, mint az „orosz barbárság" megnyilvánulási formájára, helyezte a hangsúlyt, azzal érvelve, hogy a forradalom iránti elkötelezettségben nincs különbség a két párt között. A szocialisták számára pedig kidolgozta az ismert kétlépcsős (a hatalom gyakorlása és megragadása között különbséget tevő) modelljét. Ez kiegészült azzal, hogy – szemben a német párttal – az SFIO a népfrontig nem lépett be „burzsoá kormányokba".

⁶ Partido Obrero de Unificación Marxista. A POUM és lapja, a Batalla egyébként jellemzően nem igazából trockista volt, hanem keményen antisztálinista. Ezek a baloldali kommunisták a sztálinista módszerek miatt léptek ki a Spanyol Kommunista Pártból.

⁷ „Tout est possible" – ez volt Pivert híressé vált újságcikkének a címe a népfront-kormány megalakulását követő nagy sztrájkok idején. Egyébként a jelszóval '68 májusában találkozhatunk újra.

⁸ Socialist Workers Party, gyakorlatilag a legnagyobb (kb. 10 000 tagot számláló) trockista párt a korban. Talán annyit érdemes itt megjegyezni, hogy a hidegháborúban az amerikai titkosszolgálatok lényegében lenyúlták a trockista mozgalmat (kihasználva annak harcos antisztálinizmusát). Erről legbeszédesebben Sidney Hook életútja mesél. Lényegében ez történik a '30-as években szintén komoly erőt képviselő angol trockizmussal is (legalábbis egy részével).

⁹ A trockisták vitastílusára jellemző, hogy most megjelent könyvében az exlambertista Boris Fraenkel, aki egyébként Jospin „betanítója" volt ebben a kemény trockista szektában (majd kizárták „freudo-marxista" elhajlás miatt, ő fordította franciára Marcuse Erósz és civilizáció című művét), mai is állítja, hogy Pablo szovjet ügynök volt… Erre a magatartásra utalva mondja egy francia történész, hogy ha a sokszor titkosságba burkolózó trockistákat meg szeretnénk ismerni, „legjobb, ha mindent elhiszünk, amit egymásról mondanak". Egyébként Pablo későbbi életútja nem teszi valószínűvé, hogy valaha is szovjet ügynök lett volna.

¹⁰ Maga Pablo 1964-ben elhagyta az Internacionálé vezérkarát, és revideálta nézeteit is. Véleménye szerint a második világháború véget vetett a bolsevizmus korszakának. Pablo ezután az ún. önigazgatói szocializmus (socialisme autogestionnaire) egyik teoretikusává válik Franciaországban, másfelől pedig szerinte a desztálinizáció folyamata a szovjet blokkban is elvezet a demokratikus szocializmushoz.

¹¹ Maurice Thorez (az FKP főtitkára) már 1946-ban leszögezte, hogy a szocializmushoz vezető utak sokfélék lehetnek (nem kell feltétlenül másolni az oroszt), noha az út végpontja (maga a szocializmus) a szovjet modell szerinti. Elméletük szerint a szocializmushoz vezető útnak két szakasza lesz. Egy demokratikus, melyhez elengedhetetlen a demokratikus erők összefogása (ezt megelőzően pedig a „munkásegység"), illetve a „demokrácia végsőkig való fejlesztése", és egy szocialista, melyben elkerülhetetlen az osztályharc, melyet a proletariátusnak a kommunista párt irányításával kell megvívnia egy proletárállam keretében. Az első szakaszt (a haladó demokráciát, la démocratie avancée) a nemzeti tulajdonba került vállaltok demokratikus igazgatása, míg a másodikat (a valódi demokráciát, la démocratie véritable) a proletárdiktatúra jellemzi. Az első szakasz szövetségi politikája az antimonopolista front (a kommunisták a gaulle-izmust a monopolkapitalizmus politikai felépítményeként határozták meg).

¹² A másik fontos csoport az ún. olaszok („les italiens") voltak, aki a hatvanas évekre a sztálinizmust és a Moszkvától való függést maga mögött hagyó Olasz Kommunista Pártot állították az FKP elé modellként. Az egyik prominens képviselőjük egy bizonyos Bernard Kouchner volt. A harmadik csoportot a maoisták alkották, akik a kínai kommunizmusban a sztálinizmussal szembeni modellt láttak (ebbe a csoportba tartozott például Serge July, aki ma a Libération című napilap főszerkesztője).

Népszerű és érdekes áttekintés a marxizmus franciaországi történetéről. A történet szereplői közül 30 jelentős intellektuel portréját fordítónk Baráth Katalin gyűjtötte csokorba.

Marx az elmélet szempontjából meghatározó jelentőségű 1843-1845-ös években Párizsban élt. Ő is és Engels is a modern politikai fejlődés modelljének tekintette Franciaországot, és alapvetően fontos elemzéseket írt a francia történelemről, különösen az 1848-1851 és az 1870-1871 közötti időszakról. Politikai elméletükben felhasználták Rousseau¹ és a XIX. századi francia szocialisták munkáit, bár Marx egyik híres vitairatában, A filozófia nyomorúsága című művében (1847) megbírálta Proudhont,² mondván, alábecsüli a gazdasági kérdések és a munkásszervezetek jelentőségét.

Marx lányai, Laura és Jenny, valamint francia vejei, Paul Lafargue és Charles Longuet jelentősen hozzájárultak Marx eszméinek franciaországi népszerűsítéséhez, mivel az 1880-as évek előtt azok gyakorlatilag ismeretlenek voltak szélesebb körben. Jules Guesde³, Benoit Malon és mások együttes tevékenysége révén született meg a „marxizmus" kifejezés, magát az elméletet pedig mint egyszerű gazdasági determinizmust propagálták; ez váltotta ki Marxnak azt a bosszús megjegyzését, hogy bizonyos értelemben ő maga sem „marxista". Más szocialistákra, például Jean Jaurésre⁴ erősen hatott Marx Hegeltől átvett dialektikus módszere. Georges Sorel⁵ érdeklődését is felkeltette a marxista filozófia. De amikor 1905-ben a francia szocialista mozgalom egyesült, gyakorlatilag megszűntek az elméleti viták arra hivatkozva, hogy azok csak megosztják a mozgalmat. Az első világháborút követően a mozgalom két részre hasadt: a Léon Blum⁶ vezette proudhonista szocialistákra és a kommunistákra, akik a moszkvai irányítás alatt álló III. Internacionáléhoz csatlakoztak [lásd szocializmus és kommunizmus]. Az 1920-as években a szocialisták szorgalmazták Marx filozófiai írásainak fordítását, míg a kommunisták Lenin, Engels és Marx politikai műveinek kiadását támogatták.

A marxizmus sporadikus és lényegében marginális helyzete Franciaországban az 1930-as évekre változott meg, amikor olyan dinamikus mozgalomként emelkedett fel, melynek meghatározó hatása volt szinte minden jelentős íróra és gondolkodóra a század második felében. E hatást erősítette a Szovjetunió presztízse és a Francia Kommunista Párt (PCF) szerepe, de a marxizmus, mint a lehetséges alternatíváknál lényegesen vonzóbb filozófia, erős hatással bírt. A Népfront időszakában sok értelmiségi üdvözölte az elmélet és a gyakorlati cselekvés effajta összekapcsolódását, ilyenformán megerősítve a Dreyfus-ügytől⁷ datálható elkötelezett értelmiségi magatartást. Henri Lefebvre⁸ dialektikus humanizmusa, Paul Nizan⁹ kauzális materializmusa, Auguste Cornu¹⁰ alapos Marx-kutatásai és Georges Politzer¹¹ polemikus racionalizmusa mind-mind a második világháború előtti virágzó marxista szellemi kultúra alkotóelemei voltak.

A második világháború idején számos marxista entellektüel vesztette életét. Ugyanakkor a Szovjetunió és a Francia Kommunista Párt szerepe a felszabaduláskor biztosította a marxista eszmék befogadására kész közönséget. A marxista eszmék szószólói között akadtak jelentős irodalmárok (Aragon¹², Éluard¹³), képzőművészek (Picasso¹⁴, Léger¹⁵), tudósok (Joliot-Curie, Langevin, Wallon), történészek (Georges Lefebvre¹⁶, Soboul) és más szellemi ágak képviselői. Tudásvággyal teli, fiatal értelmiségiek tömegével csatlakoztak a FKP-hoz, katolikusok és egzisztencialisták beépítették elméleteikbe a marxista éleslátást, és ígéretes párbeszédet kezdeményeztek az olyan fiatal marxista gondolkodókkal, mint Pierre Hervé, Roger Garaudy¹⁷, Henri Lefebvre és Jean-Toussaint Desanti. A hidegháborús légkörben, az egyre erősödő megosztottság közepette azonban a FKP a dogmatikus sztálinizmushoz vonult vissza, melyet Moszkvából Andrej Zsdanov, Párizsból pedig Laurent Casanova erőltetett rá a pártra. Aztán megindultak az önkritika hullámai, majd pedig sokan kiléptek a pártból, köztük megfélemlített értelmiségiek is.

1956 végére a nemzetközi és a hazai válságok hatására a francia marxizmus sok, eltérő áramlatra szakadt szét. A FKP lassan felhagyott azzal a szándékával, hogy az ortodox marxista-leninista nézőpontot ráerőltesse a párt tagjaira, és magán a párton belül is egymással megütköző, új interpretációk születtek. Az egyik csoportosulás, melynek élén Garaudy és Aragon állt, az olasz koncepciót részesítette előnyben, és újhegeliánus marxizmust javasolt mint tágan értelmezett humanista perspektívát, mely nyitott a más filozófiai és vallási doktrínákkal folytatott párbeszédre, és potenciálisan közeledik is hozzájuk. Egy másik csoportosulás, melynek élén Louis Althusser¹⁸ állt az École Normale Supérieure-ön, Mao Ce-tung Kínájára függesztette tekintetét, és radikálisan szakítani óhajtott a hegeliánus és humanista ideológiai illúziókkal, ilyen módon teremtve meg a szigorúan tudományos marxista-leninista elméletet. Ez az agresszívan eredeti megközelítés sok fiatal filozófusra és társadalomtudósra gyakorolt erős hatást, többek között Nicos Poulantzasra¹⁹, Étienne Balibarra, Pierre Macherey-re²⁰ és Gorges Labicára. Nem minden althusseriánus gondolkodó volt kommunista, és a kommunisták közül is az 1970-es években sokan elhagyták a pártot, illetve a párt „hagyta el" őket, amikor a kizárás lett a sorsuk, amint ez például Garaudyval is történt. Ezen egymással szemben álló csoportosulások között kísérelt meg egyfajta nem dialektikus marxizmust konstruálni Lucien Séve²¹, akit a hegeli koncepciókhoz újra visszanyúló Solange Mercier-Josa, továbbá az inkább Gramsci nézeteihez közelítő André Tosel is támogatott.

Az 1950-es évektől sokféle marxista megközelítés született a Francia Kommunista Párton kívül, melyeket gyakran volt kommunisták vagy a kicsi, de aktív trockista csoportok hordtak ki. Sok marxista csoportosulás szerveződött folyóiratok körül, így például a Socialisme ou barbarie (1949-1965) és az Arguments (1956-1963) köré, így többek között Pierre Naville²², Edgar Morin²³, Claude Lefort, Pierre Fougeyrollas, Cornélius Castoriadis²⁴, Alain Touraine²⁵, Serge Mallet, Kostas Axelos és François Chatelet. E csoportok a sztálini kommunizmus bírálatát széles humanista keretek között fogalmazták meg, feltárva olyan fogalmak korlátait, mint történelem, filozófia, társadalmi osztály és állam. Vizsgálat tárgyává tették továbbá a marxizmusnak más diszciplínákkal való kibővítését, beleértve a pszichoanalízis, nyelvelmélet vagy a strukturális antropológia területét, illetve olyan koncepciókkal való társítását, mint a történelem vége vagy a filozófia vége.

Jean-Paul Sartre²⁶ az 1950-es évek közepén közeledett a marxizmushoz, kijelentve, hogy ez a korszak konceptuális horizontja, és megkísérelte korábbi egzisztencializmusát összebékíteni a marxizmussal a Critique de la raison dialectique (1960) című művében. Simone de Beauvoirral²⁷ együtt vonzódtak a hangos maoista csoportokhoz, bár más egzisztencialisták, mint például Merleau-Ponty²⁸ és Gorz²⁹, ettől eltérő kapcsolódási pontokat találtak a marxizmussal. A vezető strukturalisták, köztük Lévi-Strauss³⁰ és Barthes³¹, műveikben felhasználták a marxizmus bizonyos elemeit. Ez a tendencia jellemző volt sok posztstrukturalista és posztmodern gondolkodóra is, noha később többségükben elfordultak a marxizmustól. És a marxizmus abszorbeálása jellemezte a feminista és környezetvédő elmélet jelentős, noha időnként nyugtalanító hatású részét is.

Az 1968 májusát követő évtizedben a marxizmus, mondhatni, hegemón helyzetbe került a francia szellemi életben. Az 1970-es évek végének és az 1980-as éveknek a politikai és filozófiai hullámai azonban megingatták e helyzetét. A szovjet típusú kommunizmus válsága és az átfogó világnézetek vagy mesternarratívák kritikája visszájára fordították azokat a feltételeket, melyek elsőként az 1930-as években alapozták meg a marxizmus népszerűségét Franciaországban, és most már az a kérdés vetődik fel, vajon meddig és milyen formában lesz képes fennmaradni a jövőben.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az írás a www.answers.com oldalon jelent meg.

A cikkben szereplő személyek portréit a fordító, Baráth Katalin gyűjtötte egybe. Az egyes filozófusokról szóló szócikkek döntő többségének is a www.answers.com a forrása; ahol egyéb forrást használt, ott ezt külön feltüntette.

Jegyzetek

1 Jean-Jacques Rousseau (1712-1778): francia filozófus. Gyakorlatilag autodidakta, Svájcban töltött gyermek- és ifjúkora után Párizsban telepedett le az 1740-es években, ahol közeli kapcsolatba került Voltaire-rel és Denis Diderot-val. Rousseau 1754-ben adta ki az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című művét, melyben azt a tételt fogalmazta meg, hogy az ember természetes erkölcsi állapotát a társadalom tönkretette. 1762-ben látott napvilágot A társadalmi szerződésről című tanulmánya (ennek híres kezdő sora így hangzik: „Az ember szabadnak született, és mégis mindenütt láncot hord"), illetve az Emil, avagy a nevelésről című könyve, melyben elméletét a nevelés terén illusztrálja. 1766-ban Angliában telepedett le, s ezután írta Vallomások című művét, melyet ma sokan a modern önéletrajz előképének tekintenek. 1770-ben visszatért Franciaországba, és végül Ermenonville-ben halt meg állandó üldözési félelmek közepette. Rousseau politikai filozófiája döntő hatással volt az európai és az amerikai liberális demokratikus állam XVIII. századi fejlődésére.

2 Pierre-Joseph Proudhon (1809-1865): francia anarchista és társadalmi teoretikus. Besanconban született, nagy szegénységben nőtt fel, de egy ösztöndíj lehetővé tette számára, hogy a helyi collége diákja legyen, és kitanulhatta a nyomdászszakmát. Hatalmas mennyiségű írásműve lenyűgöző, de burjánzó műveltségről tanúskodik, valamint arról, hogy erősen vonzódott az utópikus szocialisták, például Fourier eszméihez. Első jelentősebb könyve, Mi a tulajdon? (1840), azzal tett szert hírnévre, hogy a kérdésre ezt a sokat emlegetett választ adta: a tulajdon lopás. Valójában nem ellenezte a személyes tulajdont, és csak a tulajdonnal való visszaélésnek a mások kizsákmányolásában megnyilvánuló formáját utasította el. Hamarosan követőkre talált munkás- és forradalmi körökben – először Lyonban, majd Párizsban. Nagy hatással voltak rá az orosz és német politikai emigránsok, többek között Marx és Bakunyin, akiktől egyfajta hegeli dialektikus vitastílust tanult meg; amint azt A gazdasági ellentmondások rendszere vagy a nyomor filozófiája című, 1846-os műve is mutatja: bizonyos gazdasági tényezőkből mind jó, mind rossz következmények is származnak. A vallásos embereket azzal háborította fel, hogy kijelentette: Isten a gonosz, hiszen ő felelős a zsarnokságért, a szegénységért és a világ általános gazságáért, és azt állította, hogy az emberiség önfelszabadítása ezen gonosz erők alól csak gazdasági reformok révén érhető el. Marx polemikus válasza, A filozófia nyomora (1847) erősen bírálta Proudhon felemás hegelianizmusát és gazdasági utópizmusát.

Proudhon aktívan részt vett az 1848 februári forradalomban, és a munkásosztály ügye mellett emelte fel szavát az általa kiadott újságban és az Assemblée Constituante-ban, ahová 1848 júniusában választották be. Síkraszállt a vagyonok radikális megadóztatása mellett, és követelte egy népi bank, a cserebank felállítását. Bár három évet börtönben kellett töltenie, mert bírálta Louis Bonaparte elnökké választását, számos terjedelmes tanulmányt írt, többek között A forradalom általános eszméje (1851) címűt, melyben összegezte forradalmi tapasztalatait, illetve egy, az anarcho-szindikalista elvek alapján szerveződő társadalomra vonatkozó útmutatásait. Háromkötetes, Az igazságosság a forradalomban és az egyház (1858) című műve miatt erkölcsi okokra hivatkozva üldözték, s az üldözés elől négy évre Belgiumba menekült. Háború és béke (1861) című munkájában, hasonlóan a hatására megszületett, ünnepelt Tolsztoj-regény alapgondolatához, olyan radikális filozófiát vázol fel, mely minden embernek egyenlő jogot és egyenlőséget biztosít, bár ebből kimondottan kirekeszti a nőket és a más fajúakat, mivel ezeket alacsonyabb rendűeknek tekinti. A föderáció elve (1863) az önkormányzó, nem nemzeti közösségek konföderációjaként írja le Európát, A dolgozó osztályok politikai képessége (1865) című művében pedig arra buzdította a munkásosztályt, hogy vegye kezébe üdvössége megszerzésének ügyét a polgári állam keretein kívül. Követői aktívan részt vállaltak az I. Internacionálé megszervezésében 1864-ben, és Proudhon eszméi meghatározó áramlatot képviseltek a francia munkásmozgalomban és a szocialista mozgalmakban. Érvelését azonban erősen lerontják antiszemita nézetei. Stewart Edwards, Pierre-Joseph Proudhon válogatott műveinek szerkesztője a következő megjegyzést teszi ezzel kapcsolatban: „Proudhon naplóiból [Garnets. Ed. P. Haubtmann, Marcel Riviére, Paris, 1960] kitetszik, hogy szinte paranoiásan gyűlölte a zsidókat, ami akkoriban egész Európában jellemző volt. 1847-ben azt fontolgatta, hogy kiad […] egy cikket a zsidó faj ellen, melyet, mint írta, »gyűlöl«. A tervezett cikk javasolta, hogy űzzék ki a zsidókat Franciaországból […] A zsidók az emberiség ellenségei. Ezt a fajt vissza kell küldeni Ázsiába, vagy ki kell pusztítani."

3 Jules Guesde (álneve: Jules Bazile) (1845-1922): szocialista vezető és a marxizmus franciaországi népszerűsítője. Az 1870-es években lett a marxista szocializmus híve, attól kezdve együttműködött Marxszal, Engelsszel és Lafargue-zsal, és közösen írták az akkor szerveződött Francia Szocialista Párt 1880-as Le Havre-i kiáltványát. A mozgalom szakadása időszakában Guesde vezette saját „kollektivista" Parti Ouvrier Francais nevű pártját 1905-ig, a szocialista párti egység létrejöttéig. Lenyűgöző hatású szónok volt, és mint ilyen, sok francia munkáshoz – elsősorban az északi iparvidéken – ő juttatta el a marxizmus egyfajta, leegyszerűsített változatát. Bár Marx a guesdistákra gondolt, amikor azt mondta, ő maga „nem marxista", a guesdizmus nagyrészt tovább élt a Francia Kommunista Pártban.

4 Jean Jaurés (1859-1914): francia szocialista vezér. A Képviselőház tagjaként működött (1885-1889, 1893-1898, 1902-1914), és kezdetben Alexandre Millerand eszméi hatása alatt állt. 1899 után a szocialisták két csoportra szakadtak, Jaurés vezette a Francia Szocialista Pártot, s az állammal való megegyezés álláspontját hangoztatta. A L'Humanité című napilapban, melynek 1904-ben egyik alapítója volt, a demokratikus szocializmus eszméjét hirdette, de amikor a II. Internacionálé (1904-ben) elutasította az álláspontját, a döntést elfogadta. 1905-ben a két francia szocialista párt egyesült, és Jaurés befolyása tovább erősödött. Az első világháború előestéjén a szemben álló felek közötti egyeztető tárgyalásokkal kívánta a békét megőrizni, és a francia-német kapcsolatok normalizálása mellett kardoskodott, s ezzel a francia nacionalisták gyűlöletét vonta magára; 1914-ben egy fiatal nacionalista fanatikus meggyilkolta. Számos könyv, többek között A francia forradalom szocialista története (1901-1907) című jelentős mű szerzője.

5 Georges Sorel (1847-1922): francia filozófus, politikai és társadalmi gondolkodó, aki egyaránt hatással volt a kommunista és a fasiszta ideológusokra. Normandiában, polgári családban született, és a közszolgálatban mérnökként dolgozott. 45 éves korában nyugdíjba vonult, s élete hátralévő részét Párizs külvárosaiban élve olvasással, írással, meditálással töltötte.

Sorel a franciák azon nemzedékéhez tartozott, akikre nagy hatással volt az 1870-es francia vereség és a következő évben kirobbant polgárháború, mely a párizsi kommünt számolta fel. Elmélkedései azon kérdés körül csoportosultak, hogyan lehetne egyben tartani a társadalmat. Első, nyomtatásban megjelent műve a Bibliával foglalkozott, valamint a bibliai történeteknek a nevelésben betöltött szerepével. Aztán foglalkozott Szókratésszel, akiben azt az arrogáns entellektüelt látta, aki kérdéseivel elbizonytalanította a többség bizonyosságnak tekintett nézeteit, illetve foglalkoztatta az ókori világ hanyatlása is. Az 1890-es években Sorel a marxizmus hatása alatt állt, melyet mint objektív filozófiát csodált. Aztán hamarosan a Dreyfus-ügy ragadta magával, illetve az a mozgalom, mely jóvá kívánta tenni azt az igazságtalanságot, mely a bebörtönzött zsidó származású katonatisztet, Alfred Dreyfus kapitányt érte, amikor kémkedéssel vádolták. Ez vezette el aztán Sorelt a marxizmus revíziójához és a szocializmusnak a cselekvés alapján való újraértékeléséhez.

Sorel két legismertebb művében – Gondolatok az erőszakról és A fejlődés illúziói (mindkettő 1908) – megvetéssel szól a polgárságról és a polgári értékekről. Azon az állásponton volt, hogy a proletariátus már készen áll a hatalom megragadására, de nem a szocialista politikusok vagy a parlamenti és a szakszervezeti politika révén, hiszen ezek maguk is a polgári álnokság és dekadencia megtestesülései voltak, hanem egy általános sztrájk révén. Ugyanakkor Sorel szerint a proletariátusnak el kellene szigetelődnie, az osztályharcba kellene belevetnie magát, ténylegesen is meg kéne ütköznie munkaadóival és az államhatalommal. Ezáltal a munkások megtisztulnának és hősökké nemesednének, küzdelmeik egybeforrasztanák őket, és új civilizációt alapíthatnának. Így tehát Sorel az erőszakot, az érzelmeket és a mítoszokat emelte ki a fennálló dekadencia és demoralizálódás elleni harc eszközeiként. Hogy milyen típusú társadalom születne meg, ha az általános sztrájk elérné célját, arra Sorel nem ad világos választ. De meggyőződése volt, hogy ha a szervezett munkásság győz, akkor kohéziójuk és lelkesedésük újabb együttműködést és fejlődést eredményez.

1914 előtt Sorel a monarchista nacionalizmus mozgalma felé fordult; csodálattal tekintett Leninre, és hasonlóan elragadtatott megjegyzéssel illette Benito Mussolini lépéseit, aki röviddel Sorel halála előtt ragadta meg a hatalmat.

6 Léon Blum (1972-1950): francia politikus és író. Mint ragyogó irodalom- és drámakritikus vált ismertté, majd a Francia Szocialista Pártban lépett politikai pályára. Mint a Képviselőház tagja (1919-1928, 1929-1940) 1921-től a szocialisták vezetője lett. A baloldal választási szövetségének élharcosaként ő lett Franciaország első szocialista (és zsidó származású) miniszterelnöke a népfront-kormány élén (1936-1937). Számos reform fűződik a nevéhez, így például a 40 órás munkahét, a kollektív szerződés, illetve az ő kormánya államosította a legjelentősebb hadiipari üzemeket és a Banque de France-t. A Vichy-kormány 1940-ben letartóztatta; 1945-ig börtönben ült. A háborút követő években Franciaország egyik vezető veterán államférfija volt.

7 A Dreyfus-ügy. Különbséget kell tennünk a Dreyfus-per és az ebből kinőtt Dreyfus-ügy között. A per rendkívül egyszerű történet volt: 1894 decemberében Alfred Dreyfus kapitányt, a francia tüzérségnél szolgáló zsidó tisztet bűnösnek találták abban a vádpontban, hogy Németország számára kémkedett, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A következő években napvilágra került új bizonyítékok arra a meggyőződésre indítottak sokakat, hogy esetében súlyos törvénysértés történt.

Az ügyben fordulópontot jelentettek a Picquat ezredesnek 1896-ban tudomására jutott bizonyítékok, melyek egy másik személyre, Esterházy parancsnokra terelték a gyanút; ám az ügy kirobbanásához ezen új bizonyítékok nyilvánosságra kerülése vezetett 1897 végén. A kibontakozó vita megosztotta Franciaországot, és két, egymással élesen szemben álló tábor viaskodott egymással. Maga Dreyfus, valamint az eredeti hibás törvénykezés háttérbe szorult. Bár sok olyan Dreyfus-párti maradt, akik számára az ügy tisztán és egyszerűen az igazságszolgáltatás problémája maradt, az ügy a korábban már mélységesen megosztott Franciaország küzdőterévé vált, ahol mindkét álláspont híveit a másik oldaltól való félelem, illetve a legyőzésükre irányuló erőfeszítések motiválták. Az általánosítás veszélyes, és sokan lépték át az elvárható választóvonalat, de nagyjából azt mondhatjuk, hogy a katonák, a katolikusok, az antiszemiták, a monarchisták, a bonapartisták és a volt boulangisták inkább Dreyfus-ellenesek voltak, míg az antiklerikálisok és az antimilitaristák inkább Dreyfus-pártiak. Az egyik oldal a zsidók, a szabadkőművesek, a protestánsok és a republikánusok ellen intézett támadást, míg a másik a hadsereget és az egyházat vette célba. A Dreyfus-ügy inkább tünet volt, mint ok, de a már meglévő gyűlöletet mindkét oldalon tovább fokozta.

1897-1899-ben, két éven át, mindkét oldal felfokozott gyűlölettel sok csapást kapott és sok ellencsapást adott. Végül 1899 augusztusában Dreyfust újra bíróság elé állították, és ügyét újratárgyalták; ám ez alkalommal is bűnösnek találták. Ekkorra már Dreyfus és a hadsereg becsülete közötti választás volt a tét. Dreyfus kegyelmet kapott, de csak 1906-ban mentették fel a vádak alól. Sok politikai erő, melyek támogatták a Dreyfus-ügyet, most hasznot húztak az ügy ilyen kimeneteléből, mint azt a tiszta Dreyfus-pártiak közül néhányan rosszallóan megállapították.

Az ügy olyan katalizátornak bizonyult, mely jó néhány ragyogó vitát eredményezett, és elősegítette a későbbi, a XX. századi francia történelemben jelentős szerepet játszó értelmiségiek felbukkanását. Zola 1898-as „Vádolom" („J'accuse") című cikke fordulópontot jelentett, de vezető szerepet játszott még a Dreyfus-pártiak között Bernard-Lazare, Jaurés, Clemenceau, Péguy és Mirbeau, valamint olyan szélsőségesen antimilitánsok és egyházellenesek, mint Urbain Gohier és Laurent Tailhade. A Dreyfus-ellenes csoportosulás kiemelkedő tagjai között volt Barrés, Rochefort, Maurras, Drumont, a karikaturista Forain és Caran d'Ache. A Dreyfus-párti szimpatizánsok sorában tudhatjuk Proustot és Anatole France-t, a Dreyfus-ellenesek között pedig Claudelt, Léautaud-t és Valéryt.

A Dreyfus-ügy a következő időkben számos irodalmi műben is felbukkant, például Martin du Gard Egy lélek története című művében, Anatole France Bergeret úr Párizsban és A pingvinek szigete, valamint Proust Az eltűnt idő nyomában és Zola Igazság című műveiben. A későbbi kommentárok közül kiemelkedik Péguy Fiatalságunk című könyve (1910), melyben a szerző a Dreyfus-ügy lezárultát követő politikai haszonszerzés miatti aggodalmát briliáns polémiában fejti ki azokkal szemben, akik a dreyfusizmus eszményi „titokzatosságát" beszennyezték.

8 Henri Lefebvre (1901-1991): a XX. század legtermékenyebb francia marxista gondolkodója. Az 1920-as években érintette meg a marxizmus, s ezután dolgozta ki humanisztikus marxista filozófiáját, melyet Hegel és a fiatal Marx inspirált, s melyben a dialektikus módszert az elidegenedés elméletével kapcsolta egybe. A háború után született könyvei Rabelais, Descartes, Diderot, Musset életművét elemzik, illetve egyéb műveiben az esztétika és a filozófia problémái foglalkoztatják; e művekben eredeti megközelítést alkalmaz, gyakran bírálja a Francia Kommunista Párt uralkodó nézeteit. 1958-ban ki is lépett a pártból. Ekkor fordult érdeklődése a szociológia felé, melyben a városszociológiára és a mindennapi élet szociológiájára specializálódott, s ma is azok a legismertebb művei, melyek ezzel a területtel foglalkoznak.

1924-ig együtt dolgozott Paul Nizannal, Norbert Gutermannal és másokkal a Philosophies-csoportban egyfajta „filozófiai forradalom" kimunkálása érdekében. Így kerültek kapcsolatba a szürrealistákkal és más csoportosulásokkal, mielőtt a Francia Kommunista Párt felé mozdultak volna. Lefebvre 1928-ban lett párttag, és később meg is támadta a pártvonal ellenfeleit, köztük Paul Nizant is. 1930-1940 között Lefebvre filozófiaprofesszor volt, majd 1940-ben a francia ellenálláshoz csatlakozott. 1944-től 1949-ig a Radiodiffusion Francaise, egy toulouse-i rádió igazgatója volt. A mindennapi életről szóló elemzése, mely 1947-ben jelent meg először, volt az egyik meghatározó intellektuális motívum, mely a COBRA, majd pedig a Szituacionista Internacionálé megalapítását eredményezte. Később ezt így kommentálta: „A könyv »utaló jellegű« – utal a kultúrára, a »szabadidőre« és a városi realitásokra […] Kettős olvasata lehetővé tette egymásnak ellentmondó interpretációk megfogalmazását, mind szélsőséges (a forradalom a mindennapokban és alulnézetben, minden egyszerre), mind pedig reformista (emeld meg a mindennapok jelentőségét, az »élet minőségét«) magyarázatokét."

1958-ban Lefebvre-t kizárták a FKP-ból. A következő években az Arguments című újbaloldali folyóirat szerkesztőségében tevékenykedett. A folyóirat „legfőbb érdeme abban állt, hogy lehetővé tette a francia közönség számára, hogy megismerhessék a húszas és harmincas években Közép-Európában létezett revizionista kísérleteket". 1961-ben Lefebvre a Strasbourgi Egyetem szociológiaprofesszora lett, majd 1965-ben az új, nanterre-i egyetem fakultásán dolgozott. Franciául, angolul és németül írta műveit. 1991-ben halt meg. A Radical Philosophy című folyóirat nekrológjában így értékeli életművét: „…a legtermékenyebb francia marxista értelmiségi halt meg 1991. június 29-én éjjel, alig két héttel kilencvenedik születésnapja után. Hosszú élete során művei gyakorta kimentek a divatból, majd újra divatosak lettek, és nemcsak a filozófia fejlődését határozták meg, hanem a szociológiáét, a földrajzét, a politikatudományét és az irodalomkritikáét is."

9 Paul Nizan (1905-1940): francia filozófus és író. Tours-ban született, Párizsban tanult, ahol barátságot kötött tanulótársával, Jean-Paul Sartre-ral a Lycée Henri IV-ben. A Francia Kommunista Párt tagja lett, és sok írása tükrözi politikai nézeteit, noha 1939-ben a Molotov-Ribbentrop-paktum hírére kilépett a pártból. A dunkirki csatában vesztette életét, a németek ellen harcolva.

Ismertebb művei: Antoine Boyle (1933), A trójai faló és az Összeesküvés (1938) című regény, valamint az „Aden, arab" (1931) és a „Házőrző ebek" (1932) című esszék, melyek új közönség figyelmét nyerték el 1960-ban, amikor Sartre előszavával újra megjelentek.

10 Auguste Cornu (1888-1981): marxista történész. 1934-ben benyújtott doktori értekezése volt az első, Marxról írott tudományos mű Franciaországban. A második világháborút követően Kelet-Berlinbe költözött. Marx és Engels korai éveivel foglalkozó tudományos kötetei élénk vitát keltettek Franciaországban az 1960-as években.

11 Georges Politzer (1903-1942): magyar származású francia filozófus és marxista teoretikus, akit gyakran szeretettel emlegetnek „vörös fejű filozófus"-ként (philosophe roux). A mai Románia területén, Nagyváradon született.

Politzer már az 1919-es magyar tanácsköztársaságot megelőzően harcos aktivista volt. A Kun Béla vezette magyar forradalom bukását követően, amikor az ország az osztrák-magyar, Horthy Miklós admirális vezette megtorló kormány hatalma alá került, a 17 éves Politzer emigrációba kényszerült. 1921-ben Párizsban telepedett le, miután Bécsben találkozott Freuddal és Ferenczi Sándorral. A következő öt év alatt elolvasta a legjelentősebb tudományos műveket, többek között a filozófiai munkákat is. Valamikor 1929 és 1931 között lépett be a Francia Kommunista Pártba. Az 1930-as évek elején az FKP megalapította a Párizsi Munkásegyetemet (l'Université Ouvriére de Paris), mely 1939-ig működött, amikor a német megszállás után feloszlatták. Az egyetemen Politzert bízták meg a dialektikusmaterializmus-tanfolyamok vezetésével.

Marx és Lenin követőjeként Politzert erősen foglalkoztatta a pszichológia; elsősorban e tudományterület konkrét aspektusait vizsgálta, melyhez képest a hagyományos pszichológiát absztraktnak tekintette. Élénk érdeklődést tanúsított a születőben lévő freudi elmélet és gyakorlati hasznosítása iránt, míg végül elhatárolódott tőle. Ugyanebben a korszakban a Lycée Saint-Maur filozófiaprofesszora volt.

1940-ben Párizsban mozgósították, de továbbra is a Francia Kommunista Párt titkos utasításait követte. 1940 júliusában leszerelték, és ekkor egy titkos közlöny szerkesztője lett. Miután elvtársát és barátját, a világhírű Paul Langevin nevű orvost 1940 októberében letartóztatták, Politzer megjelentette A szabadegyetem (L'Université Libré) első kiadását, mely beszámolt a tudósok bebörtönzéséről, és elítélte a megszálló fasiszták által a második világháborúban alkalmazott erőszakot. A L'Université Libre 1940-ben és 1941-ben újra megjelent.

1942 februárjában Politzer tevékenységének vége szakadt, miután feleségével, Maijal (aki szintén kommunista és ellenálló volt) együtt letartóztatták, mondván, hogy megsértették a Kommunista Pártot betiltó törvényt. Politzert megkínozták, majd 1942. március 20-án átadták a náciknak, és május 23-án kivégzőosztag elé állították – mindez nem sokkal azután, hogy 1942-ben titokban megjelentetett egy francia tudományos folyóiratot. Feleségét Auschwitzba vitték, ahol 1943 márciusában ő is elpusztult.

Mártírhalála és közismert antifasiszta és náciellenes álláspontja ellenére a háború után Politzert hivatalosan nem vették fel a francia ellenállók sorába. Viszont, mintegy a történelem fintoraként, számtalan olyan ellenállót vettek fel a francia hivatalos listára, akik a legutolsó pillanatban kerültek be a mozgalomba.

A L'Université Libré a francia felszabadulást követően Université Nouvelle (Új Egyetem) címen jelent meg újra.

Makulátlan és rendíthetetlen kitartásának példája harciassága ellenére is jelentősen hozzájárult – hasonlóan a szardíniai Antonio Gramsci nemzedékének értelmiségeihez – az entellektuelek újabb nemzedéke kialakulásához Franciaországban és más országokban is. Igaz, a hivatalos, befutott filozófusok és történészek ki nem állhatták nyíltan vállalt harcias elkötelezettségét, és ez az elutasítás addig fajult, hogy lenézően kezelték munkásságát is. Ám hívei számára a világos és didaktikus formában írott filozófiai művei jelentős érdemekkel rendelkeznek, melyek a legnagyobb elismerést érdemlik. Poszthumusz művét, A filozófia alapelvei című könyvét, mely követőinek jegyzetei alapján készült, az 1980-ban Törökországban hatalomra jutott fasiszta katonai hunta elsők között tiltotta be.

12 Louis Aragon (1897-1982): francia író. Bár az irodalmi szürrealizmus egyik alapítója, az 1931-es szovjetunióbeli látogatása után marxista lett. A második világháború idején a francia ellenállás egyik vezetője volt, és ő szerkesztette a radikális párizsi napilapot, a Ce Soirt, később pedig a kommunista hetilapot, a Les Lettres francaises-t. Aragon korai munkái között van az Örömtűz (1920) című verseskötet és a szürrealista regény, a Párizsi paraszt (1926). A politikai felelősség kérdéseivel foglalkozó regényciklusának darabjai A bázeli harangok (1934), Úri negyed (1936), Az omnibusz utasai (1941) és a Sziget a Szajnán (1945) címet viselik. Kommunisták című ötkötetes realista regényének első darabja 1949-ben látott napvilágot. Későbbi művei között szerepel egy életrajzi regény a festő Jean Louis Géricault-ról Nagyhét címmel (1958); a Szovjetunió története 1917 és 1960 között Párhuzamos történelem címmel (1962), az 1965-ös Kivégzés című regénye, valamint a kétkötetes, Matisse-ról szóló memoár (1972). Legjelentősebb gyűjteményes verseskötetei a Nagy keserűség (1941) című háborús költemények; feleségéhez, a regényíró Elsa Triolet-hez írt szerelmes versei Elsa szemei (1954), Elsa (1959) és Elsa bolondja (1963), valamint a Szobák (1969) című kötetekben jelentek meg.

13 Paul Éluard (1895-1952): francia költő. 1919-ben találkozott André Bretonnal, Philippe Soupault-val és Louis Aragonnal, akikkel közösen megalapították a szürrealizmusnak nevezett mozgalmat. A szürrealizmusra alapozott költészete – A fájdalom fővárosa (1926), Les Dessous d'une vie ou la pyramide humaine (1926), Le Rose publique (1934) és A termékeny szemek (1936) – az általánosan elfogadott nézet szerint a mozgalom legjobb teljesítményeinek tekinthetők. A spanyol polgárháborút követően hátat fordított a szürrealista kísérletezésnek. A második világháború idején írt, a szenvedéssel és a testvériséggel foglalkozó költeményeit titokban terjesztették, s művei segítettek az ellenállás erkölcsi tartásának megőrzésében. Költészete, beleértve a Főnix című (1951) költeményét, egészében inkább lírai jellegű.

14 Pablo Picasso (1881-1973): spanyol festő, szobrász, rajzművész, nyomdász, díszítőművész és író, aki Franciaországban tevékenykedett. Az egész XX. századi európai művészetre jelentős hatást gyakorolt, és központi szerepe volt abban is, milyen társadalmi kép alakult ki a modern művészről. Életének kisebb eseményeiről a legapróbb részletekbe menően is beszéltek az emberek, a művészetről vallott nézetei is széles nyilvánosságot kaptak, művészi módszereit filmen is megörökítették. Legjelentősebb médiuma a festészet volt, de szobrai, nyomatai, színpadi díszletei és kerámiái mind-mind nyomot hagytak az adott művészi terület fejlődésén. Azoknak a művészeknek is figyelembe kellett venniük művészi eredményeit, akikre stílusa vagy műveinek megjelenése közvetlenül nem hatott.

15 Fernand Léger (1881-1955): francia festőművész. Párizsban tanult, és közreműködött a kubista mozgalom megalakításában; később kifejlesztette „a gép esztétikáját", amint az A formák ellentétei (1913) című képén látható. New Yorkban és Párizsban dolgozott, díszletet is tervezett balettekhez és filmekhez. (Forrás: Cambridge Enciklopédia. Maecenas Kiadó, 1992.)

16 Georges Lefebvre (1874-1959): francia történész, a francia forradalom történetének egyik legjelesebb kutatója. Apjának nem volt pénze arra, hogy fiát taníttassa. A fiatal Lefebvre a helyi általános iskolába járt, a helyi lycée-ben pedig „speciális tanterv" szerint tanult – ez a modern nyelveket, a matematikát és a gazdaságtant hangsúlyozta a klasszikus nyelvek tanításának rovására -, majd pedig a Lille-i Egyetemen szerzett diplomát. Mint később írta, az egyetem „ráébresztett a gazdasági és társadalmi valóságra, és később, kollégáim körében, a független, autodidakta személyiség magatartásával ruházott fel". Doktori tézise kutatásához 1904-ben kezdett neki, de mint vidéki tanár, akinek elsősorban családja és idős szülei eltartásával kellett foglalkoznia, 1924-ig nem tudta befejezni. Ekkor már 50 éves volt.

Lefevbre doktori dolgozata, „Az északi területen élő parasztok és a francia forradalom", a forradalomnak a vidékre gyakorolt, statisztikai adatokkal alátámasztott hatásait vizsgálta. Több ezer adólevelet, jegyzői feljegyzést és a falusi törvényhatóságok regisztereit tanulmányozta át alaposan, s ezeket az adatokat használta fel arra, hogy megvizsgálja, milyen hatása volt a feudalizmus és a dézsma eltörlésének, a tulajdon áthelyeződésének, a burzsoázia vidéki „honfoglalásának" és a paraszti falvakban addig élő kollektív jogrendszer összeomlásának. Arra a következtetésre jutott, hogy a forradalom söpörte el végleg a paraszti szolidaritást, és átformálta a falusi közösségeket. A forradalom teremtette meg a paraszti tulajdonosokat, akik a forradalomból és a magántulajdon elvéből hasznot húztak.

Doktori értekezésének megjelenése után Lefebvre-t Clermont-Ferrand-ban professzornak nevezték ki. 1928-ban Marc Blochnak sikerült őt Strasbourgba áthelyeztetni, majd 1935-ben Párizsban kapott professzori állást. 1941-ben nyugdíjba vonulhatott volna, de kollégái marasztalásának engedve a felszabadulásig nem vonult vissza.

Lefebvre baloldali volt, és magát marxistának tartotta. Ő maga úgy vélte, Jules Guesde és Jean Jaurés gyakorolta rá a legnagyobb intellektuális hatást. Jaurésszel mindössze kétszer találkozott éltében, de A forradalom szocialista története című Jaurés-mű alapvetően befolyásolta Lefebvre kutatásainak irányát. Ezzel együtt is Lefebvre marxizmusa meglehetősen visszafogott volt: „Marx tisztázta a termelési mód meghatározó szerepét, de soha nem állt szándékában, hogy egyéb tényezőkről megfeledkezzen, különösen nem az emberről magáról… Hisz a történelmet az ember csinálja."

Lefebvre nézeteinek átfogó jellegét bizonyította, amikor a statisztikai társadalomtörténettől a szociálpszichológiához fordult. Az 1789-es nagy félelem (1932) című művében a paraszti tudatban igyekezett fellelni ennek a mozgalomnak a kiváltó okait: vizsgálta a „brigands", a szegénység és a munkanélküliség okozta félelmeket, melyeket 1789 politikai válsága elmélyített, és az „arisztokrata" összeesküvéstől való félelmet is elhintette a parasztság körében. Számos, a forradalommal foglalkozó átfogó művet is írt, melyekben a társadalom és a gazdaság történetét a politikatörténettel kapcsolta össze. Leghíresebb művei a Napóleon (1935), az 1789 (1939) és A francia forradalom (1951).

17 Roger Garaudy (1913-): francia marxista filozófus. Protestáns családból származott, 1933-ban lépett be a Francia Kommunista Pártba, melynek 1945-ben vezetőségi tagja lett, és a sztálini ortodoxia hivatalos védelmezőjeként lépett fel. Számos, intellektuális, irodalmi és művészeti kérdésekkel foglalkozó mű szerzője, többek között éles vitát folytatott a vezető egzisztencialistákkal is. 1956 után egyfajta eklektikus, humanista marxizmust dolgozott ki, mely dialógusra törekedett más gondolati irányzatokkal, különösen a katolicizmussal; ekkoriban élesen szembehelyezkedett Althusser elméleti marxizmusával. 1970-ben kizárták a FKP-ból, mert bírálta a diákmozgalmakkal és Csehszlovákiával kapcsolatos hivatalos álláspontot, és a remény metafizikájára alapozott alternatív forradalmi stratégia mellett állt ki. Többször is vallást váltott: először a katolicizmushoz, majd az iszlámhoz tért meg. 1995-ben megjelent könyvében viszont már a holokauszt tagadásáig jutott el.

18 Louis Althusser (1928-1990): marxista filozófus. Algériában született, és 1948-ban lett a Francia Kommunista Párt tagja. Filozófiát tanított az École Normale Supérieure-ön, melynek végül titkára lett. Legismertebb művei, a Pour Marx (1965) és a Lire le Capital (1965) megdöbbentően újszerű szemléletmódot alkalmaztak a marxizmus megközelítésében, mert szerzőjük azt állította, hogy Marx a történelemtudományt „episztemológiai szakítással" kezdte, amikor a korábban – elsősorban Hegel által – alkalmazott filozófiai fogalmakat elvetette. A humanista magyarázatokat elutasítva a társadalmi formációk olyan elméletét javasolta, mely négyfajta: gazdasági, politikai, ideológiai és elméleti „praxisból" tevődik össze, s ezek strukturális kapcsolatban állnak egymással. Mikor a „teoretizálás" vádjával illették, újradefiniálta a marxista filozófiát mint inkább forradalmi fegyvert, s kevésbé az elméleti gyakorlat elméletét. Egyik, 1970-ben írott, nagy hatású, „Idéologie et appareils idéologiques d'État" című esszéjében kifejtette azt a nézetét, hogy a politikai hatalom elsődlegesen az ideológiai államapparátus révén érvényesül, s az államapparátusnak része az egyház és az oktatás is. Az ő meghatározása szerint az ideológia az egyének imaginárius viszonyának reprezentációja létük valóságos feltételeihez, mely úgy működik, hogy az egyes egyént arra készteti, hogy magát mint alanyt ismerje fel, és ezáltal alannyá is teszi.

Az 1970-es években Althusser nemzetközi elismerésre tett szert annak ellenére, hogy az FKP-val való viszonya egyre rosszabb lett. 1980-ban egy depressziós rohamában, melyre egyébként hajlama volt, megfojtotta feleségét, és élete hátralévő éveit pszichiátriai kezelés alatt töltötte. Halála után kiadott önéletrajza, a L'Avenir dure longtemps (1992) újra felkeltette életműve iránt az érdeklődést.

19 Nicos Poulantzas (1936-1979): görög újmarxista teoretikus, akinek legjelentősebb elméleti felismerése a kapitalista állam „relatív autonómiája" koncepciójának kidolgozása volt. Poulantzasra nagy hatást gyakorolt Gramsci és Althusser, s mára klasszikusnak tekinthető Politikai hatalom és társadalmi osztályok (1968) című művében azt az álláspontot fejtette ki, hogy bár az állam formálisan elválasztja a gazdasági termelés intézményeit, de mégis az állam támogatja a felhalmozást azáltal, hogy fenntartja a kapitalista állam kohézióját és a rá jellemző osztályrendszert. A következő évben Poulantzas és Miliband elhíresült vitát folytattak a New Left Review hasábjain. Miliband lehetségesnek vélte az átalakulást az állam ellenőrzése segítségével, Poulantzas viszont kitartott amellett, hogy az állam „strukturális" helyzete a kapitalizmus kiszolgálójának szerepét biztosítja számára. Poulantzasnak az 1970-es években írt művei a korszak európai baloldalát foglalkoztató számos, stratégiai és elméleti jelentőségű kérdésben állást foglaltak – például a fasizmus és a tekintélyuralom, a dél-európai katonai diktatúrák korszakának elmúlta, illetve a demokratikus szocializmus lehetőségei kérdéseiben. 1979-ben Poulantzas öngyilkos lett. Noha választott hazájában, Franciaországban nagyon nagyra értékelték munkásságát, Poulantzas gondolatrendszere kevéssé hatott az angol-amerikai marxista elméleti körökre. Az 1970-es években Louis Althusserrel együtt vezető strukturalista marxistának számított, és kezdetben leninista volt, de később az eurokommunizmus egyik szószólója lett.

20 Pierre Macherey (1938-): francia marxista filozófus és művészetteoretikus. Macherey Althusser filozófiáját fejlesztette tovább, amikor annak eredményeit az irodalomra alkalmazta. Nagy hatású, Pour une théorie de la production littéraire (1966) című művében támadta a humanista irodalomkritikát, ami az irodalmi művet mint egy adott szerző alkotását szemléli, melynek jelentését meg kell magyarázni. Ehelyett azt az elméleti megközelítést javasolta, mely azzal foglalkozik, hogyan keletkezik egy adott szöveg, és hogyan fejti ki hatását. Mivel az irodalmi szövegek koherens struktúrák, mondta Macherey, gyakorta formai problémákként jelenítik meg azokat az ideológiai anyagban rejlő inkoherenciákat, melyekből megteremtődnek. Nemrégiben kiállt egy olyan marxista filozófia kidolgozása mellett, mely Hegel helyett Spinoza elméletén alapul.

21 Lucien Séve (1926-): marxista filozófus. Chambéryben született, az École Normale Supérieure-ön filozófiát tanult, 1949-ben szerzett diplomát, és sok vidéki lycée-ben tanított. 1950-ben lett az FKP tagja, 1961-ben a Központi Bizottságba is beválasztották, majd a párt kiadójának, az Éditions Sociales-nak az irányítója. Séve korai műveiben a sztálini ortodoxia polemikus megerősítésével foglalkozott, de nevelési és pszichológiai megfontolások hatására a személyiség társadalmi konstrukciójának eredeti elméletét dolgozta ki. Filozófiai szintézise, az Une introduction á la philosphie marxiste (1980) erősen támaszkodik a hegeli dialektikára, és hatékony hivatkozási alapnak bizonyult a vallásról és a tudományos fejlődésről, különösen a biológia etikai vonatkozásairól, folytatott vitákban.

22 Pierre Naville (1904-1993): francia író és szociológus. A szürrealista gondolkodók „szexualitás kutatására" szerveződött csoportjának kiemelkedő tagja. Leginkább az őszintétlen apológia meghaladása foglalkoztatta. Szürrealista, kommunista, később trockista volt, mielőtt csatlakozott a Parti Socialiste Unifiéhez (PSU), és foglalkozásszociológiával foglalkozott. 1922-ben alapította meg a L'Oeuf dur című avantgárd folyóiratot Phillipe Supault-val, F. Gérard-ral, Louis Aragonnal és Blaise Cendrars-ral közösen. Benjamin Péret-vel társszerkesztője volt a La Révolution Surrealiste első három kötetének, 1924-ben megalapította a Bureau de Recherches Surréalistes-et, és André Bretonnal együtt részt vett szürrealista akciókban, mielőtt eltérő politikai nézetei miatt szembefordult a szürrealizmussal.

1926-ban már a Francia Kommunista Párt tagja volt, ahol sikerült kiadnia a Clartét. 1927-ben egy delegáció tagjaként Moszkvába látogatott, ahol Lev Trockijjal is találkozott. Párizsba mint meggyőződéses trockista tért haza; 1928-ban az FKP elhajlóként kizárta soraiból. Ettől kezdve a francia trockista szélsőbal aktivistájaként tevékenykedett mint a kiadványok szerkesztője. Időközben egyre jobban eltávolodott a trockista nézetektől, és 1939-ben szakított ezzel a csoportosulással is. Ezután több kísérletet tett egy olyan marxista baloldal kialakítására, mely mentes a kommunista és a trockista hibáktól, s melynek kiadványai a Revue Internationale címmel jelentek meg. Kezdetben a PSU-ban is dolgozott, de a modern baloldal megteremtésének szándékával megfordult a PSG-ben (Parti socialiste de gauche), valamint az UGS-ben (Union de la gauche socialiste), mielőtt részt vett volna a PSU újjászervezésében az ötödik köztársaságban. Ehhez a csoporthoz hű maradt annak ellenére, hogy szemben állt a „realisták" (Gilles Martinet, Michel Rocard) irányvonalával, és teljes egészében elutasította Francois Mitterand politikáját. 1947-ben kutatási igazgatónak nevezték ki a Centre Nationale de la Recherche Scientifique (CNRS)-ben, együtt dolgozott Georges Friedmann-nal a Centre d'études sociologiques-ban. Kutatásai középpontjában a munka pszichoszociológiája állt: az automatizáció, az ipari társadalom, a magatartáspszichológia, valamint a hadművészet és hadi stratégia kutatása, nevezetesen Carl von Clausewitz munkássága foglalkoztatta.

23 Edgar Morin (1921-): francia író és szociológus. Az ellenállás időszakában került a kommunizmus vonzáskörébe, íróként és újságíróként dolgozott a Francia Kommunista Pártnak, míg aztán elutasította a doktriner sztálinizmust, és az 1950-es években kiállt az ellenzéki, humanista marxizmus mellett. Pályafutását élénk színekkel festette meg Autocritique (1959) című könyvében. Az Arguments című folyóirat igazgatója volt 1957-1963 között, mely az egzisztencializmus hatására nem kommunista marxizmust alakított ki. A szociológia terén lépett tudományos pályára, elsők között foglalkozott a kultúra és a kommunikáció szociológiájával. A pletyka jelenségét elemző munkája meghökkentően eredeti volt, de legismertebb művei a film szociológiáját elemzik.

24 Cornelius Castoriadis (1922-1997): görög származású politikai filozófus. 1945-ben ment Párizsba, ahol kezdetben az OECD-nek dolgozott közgazdászként, s közben álnéven jelentette meg politikai elemzéseit. Claude Lefort-ral közösen alapították meg a nagy hatású Socialisme et barbarie (1948-1965) című folyóiratot, mely a szovjet marxizmust bírálta, különösen annak bürokratikus kinövéseit. A marxista és hegeliánus gondolatkörnek hátat fordítva érdeklődése a pszichoanalízis felé irányult, és kidolgozta a radikális képzet mozgósítására alapozott forradalom profetikus koncepcióját.

25 Alain Touraine (1925-): francia szociológus. A szociológiai elemzéshez való jelentős hozzájárulása a cselekvés és a társadalmi mozgalmak spontán vagy szervezett evolúciójának hangsúlyozásán alapul, mely mozgalmak a fennálló hatalmi struktúrákat megvilágítják, illetve amelyekkel konfrontálódnak, és amelyeket időnként átformálnak (La Voix et le regard, 1978). Amikor saját egyetemi tanszékén is kirobbant a hallgatók felkelése 1968 májusában, akkor még mélyebben kezdte elemezni a nukleáris fegyverzetek elleni tiltakozó mozgalmat, a franciaországi occitanoknak nagyobb autonómiát követelő mozgalmat, valamint a lengyelországi Szolidaritás kialakulását, s mindezt a „szociológiai intervenció" általa kifejlesztett módszerével, melynek lényege, hogy a kutató a militáns csoportokkal egy adott mozgalomban együttműködik annak érdekében, hogy a csoport dinamikáját önelemző tudatossággal tanulmányozhassa. Touraine hatalmas népszerűségre tett szert Latin-Amerikában és a kontinentális Európában, ugyanakkor azonban az angol nyelvterületeken gyakorlatilag nem ismerték fel jelentőségét: mintegy húsz könyvének alig felét fordították angolra.

26 Jean-Paul Sartre (1905-1980): a XX. század egyik legjelentősebb írója és gondolkodója volt. Neve gyakorlatilag egyet jelent az egzisztencializmussal, azzal a filozófiai irányzattal, melynek követői szerint a lét lényege az emberi tapasztalatban és a tudatban alapozódik meg. Sartre az 1920-as években filozófiát tanult, majd az 1930-as években Le Havre-ban, Lyonban, Párizsban és Berlinben tanított. A második világháború kitörésekor a francia hadseregben harcolt; 1941-ben a németek egy rövid időre bebörtönözték. Szabadulását követően a megszállt Párizsban élt, az ellenállásban közreműködött, és legismertebb filozófiai munkáján, A lét és a semmi című könyvén dolgozott (1943). A háború után csak az írásaiból élt; filozófiai esszéivel, valaminzt A legyek és a Zárt tárgyalás (1944) című irodalmi műveivel hírnevet szerzett. Franciaország egyik vezető entellektüelje jó barátságban volt Albert Camus-vel (bár később politikai nézetkülönbségek miatt szakítottak), és élettársa volt a feminista filozófusnak és írónak, Simone de Beauvoir-nak. Sartre nézeteit ateisztikusként írták le, de a filozófusok máig vitatkoznak a finomabb megközelítéseken. Az azonban tény, hogy Sartre véleménye szerint a legnagyobb jelentősége az individuumnak van, és mint ilyen, tele van aggodalommal a választás szabadságát illetően. Későbbi éveiben aktívan vett részt a baloldali politikában, és kimerítő elemzéseket írt az egzisztencializmusról és a marxizmusról. Egyéb művei között megemlíthetjük Az undor (1938), A szavak (1964) és a befejezetlenül maradt A dialektikus ész kritikája című munkáját.

Sartre hatása korának társadalmi, erkölcsi és politikai kérdéseire kétségtelenül igen jelentős volt, és következményeit tekintve általában pozitívnak mondható, noha sem a hatalom, sem az egyház nem kedvelte. Irodalmi művei sokszínűek és eredetiek. Paradox módon legkevésbé hatásos éppen azon a területen volt, melyen eredetisége és nagysága a leginkább megmutatkozott: ez pedig a filozófia területe. Az 1960-as években a strukturalizmus, az 1970-es és 1980-as években pedig a dekonstrukció (lásd Derrida) és a posztstruktrualizmus köszönhetett neki sokat, mivel ő volt Franciaországban az egyik első olyan gondolkodó, aki levonta a jelentés bizonytalanságának, az igazságok emberi megsokszorozásának és a megújult marxizmusból levezethető tanulságoknak minden következményét (a művészetben és a filozófiában is). De ezek a gondolati irányzatok – abbéli óhajukban, hogy eredetiségüket igazolják – inkább az „apagyilkosságot" választották, mintsem a rokonság vagy a hatások beismerését. Sartre halála után egy évtizeddel a köd kezdett felszállni, és filozófiai műveit kezdik ismét az őket megillető módon kezelni.

27 Simone de Beauvoir (1908-1986): francia egzisztencialista írónő. Sartre-ral együtt filozófiát tanult a Sorbonne-on, ahol professzor lett (1941-1943). A második világháború után Sartre szövetségese volt az irodalomban, és élettársa maradt haláláig (1980-ig). Saját munkái lényegüket tekintve női érzékenységgel gazdagították az egzisztencializmust, kiváltképp A második nem (1949) és a remekmívű Mandarinok (1954), melyért 1954-ben Goncourt-díjat kapott. 1945-ben Sartre-ral együtt alapította meg a Les Temps Modernes című folyóiratot. Párizsban hunyt el. (Forrás: Cambridge enciklopédia. Maecenas Kiadó, 1992.)

28 Maurice Merleau-Ponty (1908-1961): francia filozófus, a háború utáni egzisztencialista fenomenológiai mozgalom legeredetibb és legmélyebb francia képviselője. Első könyve, a Le structure du comportement 1942-ben jelent meg. A mű a behaviorista pszichológia elleni alapos és hatékony támadás, s ezen túl a Gestalt-pszichológusok kísérleti munkáinak újszerű filozófiai magyarázataihoz is bevezetőt nyújt. Ez a tanulmány folytatódik a Phénoménologie de la percepcion című fő művében (1945). Edmund Husserl fenomenológiai technikáira (melyeket egyébként új elemekkel gazdagított), valamint Gabriel Marcel és Martin Heidegger gondolatainak egzisztencialista elemeire támaszkodva Merleau-Ponty egyfajta személyes szintézis kialakítására, az emberi tapasztalat újszerű filozófiai magyarázatára törekedett. Ezért aztán a jelenkori egzisztencialista filozófia egyik elindítója. Egyik kollégájának, Paul Ricoeurnek az elismerő szavaival szólva: „ő volt a legnagyobb francia fenomenológus".

29 André Gorz (1924-2007): esszéista és politikai gondolkodó. Ausztriában született zsidó, kereskedő családban. Sartre hatására – akivel 1961-től közösen irányították a Les Temps modernes szerkesztését – önálló marxista látásmódot alakított ki. Gazdasági elemzésből kiindulva élesen bírálta a kommunista és szocialista pártoknak az államhatalomba való belefeledkezését, és az Adieux au prolétariat (1980) című művében profetikusan kijelentette, hogy a progresszív politikai mozgalmaknak nem a foglalkoztatás, hanem inkább a szabadidő kellene hogy a központi célja legyen. Az 1960-as években a munkás-önigazgatás teoretikusa volt. Később foglalkozott politikai ökológiával is. Legfőbb témája a munka: a munkától való megszabadulás, az igazságos munkamegosztás, az elidegenedett munka stb. Legfontosabb művei: Le socialisme defficile (1967), Réforme et revolution (1969), Écologie et liberté (1977), Métamorphoses du travail (1988), L'immatériel (2003).

30 Claude Lévi-Strauss (1908-): francia antropológus és strukturalista. Jogot tanult, majd a Sorbonne-on filozófiai doktorátust szerzett. Egy francia egyetemi misszió tagjaként Brazíliába kerül, és a São Pauló-i Egyetemen lesz professzor 1935-1938 között. Onnan számos expedíciót indított a Mato Grossóhoz és az Amazonas folyóhoz. Később tanított az Egyesült Államokban, majd a Collége de France társadalomantropológiai tanszékének vezetője lett, innen ment nyugdíjba 1982-ben. Lévi-Strauss a legjelentősebb strukturalista antropológus. Saussure-től megtanulta az emberi jelenségek tudattalan infrastruktúrája tanulmányozásának jelentőségét és azt, hogy egy rendszer elemeit kizárólag helyzeti jelentőségükben vagy a többi elemhez való viszonyukban szemlélhetjük. Doktori értekezésének – Les Structures élémentaires de la parenté (1949) – egy részében bemutatja a formális hasonlóságot a rokonsági rendszerek és a Saussure által vizsgált fonetikai rendszer között. Későbbi művei között van a La Pensée sauvage (1966), melyben Lévy-Bruhl „primitív mentalitás"-doktrínáját utasítja el, valamint a Szomorú trópusok (1955).

31 Roland Barthes (1915-1980): francia irodalomteoretikus és filozófus. Egyike volt azoknak, akik a szemiotika terén végzett munkájukkal a strukturalizmusnak a korábbinál sokkal általánosabb alkalmazását tették lehetővé, noha saját szellemi útja a marxizmustól és egzisztencializmustól a strukturalizmuson át a posztstrukturalizmusig vezetett. Elsőként foglalkozott a tömegkultúra, a média, a reklámok és a divat szimbólumai mögötti jelentés tanulmányozásával. Írásai közül különösen jelentős a Mythologies (1952-1972), valamint a Critique et vérité (1966).

(Somlai Péter – Bognár Virág – Tóth Olga – Kabai Imre: Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Budapest: Napvilág Kiadó, 2007.)

Életutak a posztindusztriális társadalmakban

A cím több szempontból is magyarázatra szorul. Az általában nem okoz nagy meglepetést, hogy a fiatalság mint külön kategória „felfedezése" összefügg az ipari társadalmak fejlődésével és a kapitalizmus „fordista" modelljének elterjedésével. Az irodalom nagyon korán felfedezte az „örökifjú" fiatalokat: elég itt megemlíteni F. Scott Fitzgerald nevét, aki 1920-ban úgy ír a fiatal nemzedékről, mint „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert; amely felnőtt, s most látja, hogy halott minden isten, hogy megvívtak már minden háborút, hogy megrendült minden hit az emberben" (Az Édentől innen). A második világháború utáni nagy „kultuszregények" fiataljai már nemcsak a régi istenekből, hanem a fogyasztói társadalomból is kiábrándulnak; tipikusan úgy jelennek meg, mint a modern kor prófétái, akik a kispolgári világba belesüppedt felnőtt világgal szemben képesek arra, hogy meglássák ennek a világnak a korlátait, kisszerűségét, és elforduljanak tőle. A legjobb példa Salinger Zabhegyezője, de a fiatalságnak ugyanez a profetikus szerepe megtalálható Camus Közönyében, vagy Osborne „lázadó" színművében, a Dühöngő ifjúságban is. Az új hősök tudatosan nem vágynak sikerre, hiszen céljuk éppen nem a fennálló rendbe való beilleszkedés, hanem a felvállalt kívülállás, a kritizált életviszonyok kategorikus elutasítása. Ezt a hagyományt viszi tovább a hatvanas évek „lázadó ifjúsága" (gondolok itt elsősorban olyan regényekre, mint Jack Kerouac Útonja, de a magyar példákból említhetjük Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét is). Az Úton nemzedékének nem nyújt kielégülést a fogyasztói társadalom: hősei nem a megszerzett materiális javakban, hanem az azokról való tudatos lemondásban keresik a boldogságot.

A posztindusztriális társadalmakkal, úgy tűnik, nemcsak a kapitalizmus egy új fejlődési fokához érkeztünk, hanem változás állt be a fiatalok társadalmi, kulturális attitűdjeiben, sőt, a fiatalság mint kategória megítélésében is. Az olyan „trendi" fogalmak, mint szingli, diplomagyár, LAT („living apart together" – magyarul: távollevők együttélése), vagy a harmincévesen is otthon lakó fiatalok megjelennek ugyan a napi sajtóban vagy a női magazinokban, de a rendszerváltozás óta kevés szisztematikus tudományos kísérlet történt arra, hogy feldolgozza ezt a nyugati országokban komoly szakirodalommal rendelkező jelenséget, vagy vizsgálja annak magyarországi hatásait. Az Új ifjúság című kötet, amelynek szerzői több fontos munkával járultak hozzá a magyar család- és ifjúságszociológiához, ennek a hiánynak a pótlására tesznek kísérletet.

A könyv nagy érdeme, hogy ezt a ma, ahogyan a média tükrében is látjuk, nagyon divatos témát képes tudományos módon megragadni, és ami még fontosabb, beleilleszteni egy strukturális keretbe. Nem célom itt belemenni abba a problémába, hogy akadémiai síkon milyen kihívások érték a strukturalizmust, illetve mit jelentett a humán tudományokban bekövetkezett „kulturális fordulat". Annyi azonban elmondható, hogy Magyarország ebből a szempontból is a „megkésett" országok közé tartozik: míg korábban a strukturalizmus volt a domináns paradigma, a rendszerváltozás után mintha az is a bukott rendszerrel azonosult volna, olyannyira, hogy sokan a struktúra szó használatát is kerülik. Noha a „kulturális" bírálat sokszor lehet gyümölcsöző, kérdéses, mennyire lehet társadalmi összefüggéseket megérteni a strukturális elemzés teljes elvetésével. Ebből a szempontból is nagyon üdvözlendő egy olyan kötet megjelenése, amely társadalmi összefüggéseiben igyekszik megragadni a mai fiatalság problémáit, az életutak változásait és általában a mentális trendek alakulását a témában különösen divatos „pszichologizáló" vagy éppenséggel moralizáló megközelítés helyett (amiből legfeljebb azt tudhatjuk meg, hogy a mai fiatalok önzőbbek, mint elődeik, nem tisztelik annyira a társadalmi normákat, nem akarnak családot stb.).

Somlai Péter bevezető tanulmányában külön is hangsúlyozza, hogy az „új ifjúság" vizsgálatának elsődleges kontextusát a megváltozott társadalmi feltételek adják. A posztfordista társadalmakra jellemző a flexibilis foglalkoztatási viszonyok elterjedése, a jóléti államok leépítése, az oktatás- és egészségügy privatizálása. Mindezek kevéssé kedveznek a korábban standardnak tekintett életútmodell követésének, ahol a tanulás lezárulását „automatikusan" követte a munkakezdés és a családalapítás. (Tegyük hozzá, a második világháborút követő gazdasági növekedés kedvezett is ennek a modellnek, hiszen főiskolai, egyetemi diplomával gyakorlatilag azonnal sikerült az elhelyezkedés.) Ma ez koránt sincs így, hiszen a tömeges felsőoktatási képzés elterjedésével a diploma egyáltalán nem jelent garanciát az elhelyezkedésre. (Diploma nélkül viszont remény sincs az áhított „jobb" állások megszerzésére.) A tanulási időszak így automatikusan kitolódik, annál is inkább, mert sokan eleve a több diploma megszerzésére „startolnak", hogy javítsák esélyeiket a munkaerőpiacon. Mivel a diákok többségét a szülők nem tudják (vagy nem akarják) teljesen eltartani, egyre inkább terjed a munka melletti tanulás. A „fiatalkor" kitolódása hatással van a párkapcsolatokra is, hiszen érthető, hogy biztos egzisztencia nélkül az emberek nagy többsége húzódozik a gyerekvállalástól. Mivel a férfiaktól még ma is (inkább) elvárják, hogy családfenntartók legyenek, vagy legalábbis többet keressenek, mint partnerük, sokan félnek is a korai elkötelezettségtől. Hasonló okokból kezdenek el „később" szülni a nők: egyrészt, a diplomaszerzés eleve kitolja a családalapítás idejét, másrészt, a kétkeresős modell terjedése mellett egyre több nőnek fontos, hogy saját „egzisztenciája" legyen (amit családi örökség híján csak a munka világába való bekapcsolódással lehet megteremteni). A „standard" életút tehát egyre kevésbé számít mintának, de ennek oka nem a mai fiatalok megváltozott pszichológiájában, mint inkább az új társadalmi környezetben keresendő.

A tanulmány lényeglátó elméleti következtetései mellett jó összefoglalót ad a nyugati szakirodalomból, ami különösen hasznos, hiszen az idézett munkák jó része nehezen hozzáférhető a magyar olvasóközönség számára. A szerző ugyanakkor jó érzékkel kapcsolja össze a magyar tapasztalatot a nyugatival, illetve mutat rá arra, hogy miért cáfol rá mégis az „új ifjúság" arra a posztmodern tézisre, hogy korunkban oldódnak a kötöttségek, és értelmüket veszítik a régi osztálykategóriák. Kétségtelenül megjelentek az olyan „húzószektorok", mint az informatika vagy a tömegkommunikáció, ahol, úgymond, a fiataloknak „áll a világ". Érdemes azonban megnézni a bekerülés kritériumait: a sokdiplomás, több nyelven beszélő emberek túlnyomó többsége olyan családokból jön, akik már rendelkeznek bizonyos társadalmi tőkével, és azt „örökítik tovább" gyermekeikre. A felsőoktatás privatizációja, a „jobb" egyetemek földrajzi elhelyezkedése (többnyire olyan városokban, ahol a megélhetés jóval drágább, mint az országos átlag) mind arra mutat, hogy ez a trend folytatódni fog, illetve az oktatásban „manifesztálódó" egyenlőtlenségek nemcsak megmaradnak, hanem nőnek is. Ha viszont megnézzük a másik oldalt, egyet kell értenünk Somlai Péterrel: a „posztfordista" társadalom egyre több embert szorít ki a munka világából a perifériára, ahonnan – megfelelő képzettség híján – szinte esély sincs a reintegrációra, és a gyerekek legfeljebb a szülők halmozottan hátrányos helyzetét „örökölhetik" (amit, sajnos, még rontanak is az egyre egyenlőtlenebb iskolai feltételek). Mindez nagyon kevéssé (vagy kevesek számára) fér bele a „posztmodern szabadság" élményébe.

Míg Somlai Péter elemzésében a magyar tapasztalat inkább párbeszédet folytat a nyugatival, a kötet másik három tanulmányában kifejezetten az előbbi feltérképezése a cél. Bognár Virág azt a hipotézist vizsgálja, hogy mennyiben igaz az életút destandardizációja a magyar fiatalokra (hogyan követi egymást a tanulás befejezése, az első elköltözés és az első gyerek vállalása). A tanulmány nem erősíti meg azokat a moralizáló kritikusokat, akik szerint a magyar család mint intézmény került volna veszélybe: összességében az első elköltözés továbbra is a házasságkötéshez kapcsolódik, igaz, az 1960-as évek eleje óta születettek körében nőtt azok száma, akik az összeköltözés után házasodtak. Az adatok érdekes módon az olasz „trenddel" mutatnak párhuzamot: a fiatal férfiak körében lehet azt tapasztalni, hogy megkezdték ugyan a munkát, de még otthon élnek, és nem alapítanak saját családot. A magyar eredmények tehát továbbra is a házasság normájának továbbélését mutatják. Kiemelném a szerzőnek azt a következtetését, hogy az eredmények a lakásproblémákra is rávilágítanak: más erőforrások híján a család úgy is segítheti a fiatalt, hogy nem kell albérletre költenie, hanem félreteheti az így megtakarított pénzt a lakásvásárláshoz. Nem kell feltétlenül a konzervatív mentalitást keresni a dél- vagy kelet-európai minták mögött: lehet, hogy a jóval magasabb észak- vagy nyugat-európai átlagbér is magyarázza ezen országok fiataljainak korai költözködési hajlamát.

Míg Bognár Virág statisztikai elemzéssel vizsgálja az életutakat, Tóth Olga kvalitatív módszerrel tanulmányozza az értékrendek változásait. Így is hasonló eredményre jut, mint az előző szerző: a magyar fiatalok többsége körében továbbra is népszerű a házasság intézménye. Nincs szükség arra, hogy rettegjünk a „szinglihordáktól": az egyedülállók többsége szeretne társat találni, és hosszú távon nem a „szinglilétet" tartja kívánatos életformának. Érdemes hozzátenni a szerzőnek azt a megjegyzését, hogy a magyar „szinglik" nagy része nem megrögzött hajadon, hanem elvált és a gyermekét egyedül nevelő édesanya. Az eredmények – a magyar társadalom „amerikanizálódásával" szemben – éppen a hagyományos attitűdök továbbélését igazolják. Érdekes módon ezt az 1970-es évekről rajzolt kép is megerősíti: noha a párt több erőfeszítést tett a női emancipáció érdekében, az idézett szociográfiák, riportkötetek azt mutatják, hogy a konzervatív mentalitást az egész társadalom igyekezett fenntartani. Megnyugtató ugyanakkor, hogy a hetvenes évek fiataljai is panaszkodtak az ismerkedés nehézségeire; ennyiben, azt mondhatjuk, a posztindusztriális kor sem hozott sok változást (noha ma több csatornán keresztül ismerkedhetünk). A házasságon kívüli együttélés tekintetében ma persze megengedőbb a megítélés, mint a hetvenes években, de összességében a mai fiatalok túlnyomó többsége éppúgy tartós kapcsolatra (és végül házasságra) vágyik, mint az előző nemzedék.

Kabai Imrének a magyar egyetemisták, főiskolások életútjáról írt tanulmánya zárja a kötetet. A szerző az Ifjúság – 2004 nevű vizsgálat adatait használja fel. A felmérés megerősíti, hogy a továbbtanulás erősen függ a lakóhelytől és a szülők iskolázottságától, az egyetemisták esetében még erősebben, mint a főiskolásoknál. Az életutak vonatkozásában a szerző megállapítja, hogy a hallgatók nagyobb hányada még otthon, a szüleinél lakik, és hogy körükben nagyobb ez az arány, mint kortársaiknál. Élettervek vonatkozásában viszont Kabai Imre eredményei megegyeznek Bognár Virág és Tóth Olga következtetéseivel: az egyetemisták nagyobb arányban kívánnak házasodni, mint kortársaik, és többségük több gyermeket is tervez (21%-uk pl. három vagy több gyermeket, míg a kortárscsoportnál 13,8% ez az arány). Vagyis egyáltalán nem nyer megerősítést az az előítélet, hogy az egyetemisták „családellenesek", vagy körükben nagyobb lenne a yuppie-k vagy szinglik aránya. Fontos még kiemelni a nagyobb mobilitási hajlandóságot: míg kortársaiknak 17,4%-a tervezi, hogy külföldön folytatja tanulmányait, a főiskolások harmada, az egyetemistáknak pedig több mint a fele dédelget ilyen ambíciókat. A külföld iránti nagyobb nyitottság azonban, úgy tűnik, összeegyeztethető a hagyományos családmodellhez való ragaszkodással.

A tanulmányok összességében jól kiegészítik egymást, és „kerekebb" képet adnak a magyar fiatalok életútjának, mentalitásának változásairól. A kötet külön előnye, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is érthetően járja körül az „új ifjúság" témáját, és szintetizáló jellegénél fogva hallgatók is nagy haszonnal forgathatják. Két kritikai megjegyzésem nem annyira a kötethez, mint inkább ahhoz kapcsolódik, amit a szerzők kevéssé érintettek. Az első a nyugati és a magyar út különbségeire vonatkozik. Csak lemaradásról van itt szó a nyugati mintához képest, vagy minőségileg is más lesz a magyar fejlődés? Természetesen a kötetnek nem kell választ adnia arra, hogy mi volt az államszocializmus, de ennek teljes kimaradása azt a tézist erősíti, mintha itt pusztán lemaradásról lenne szó. Holott a magyar út '89 után is mutat specifikumokat, hiszen a több nyelven beszélő fiatalok éppen akkor emelkedhettek magasra a betelepülő multinacionális vállalatoknál, mint ahogyan a közgazdász- vagy jogászdiploma is akkor ígért azonnali karriert, biztos egzisztenciát. A mai fiatalok új „rendszerváltó" dühét ennek a frusztrációnak is betudhatjuk, hiszen ebben az értelemben ők a rendszerváltozás „megkésett" vesztesei.

A másik kritikus megjegyzés a jövőre vonatkozik. Somlai Péter hangsúlyozza az egyenlőtlenségek növekedését, azt, hogy valójában egy világ választja el egymástól a fogyasztói társadalomba integrált fiatalokat a perifériára szorult „mélyszegényektől". Felmerül a kérdés: ha ez a trend folytatódik, mit fog jelenteni a posztindusztriális társadalmakban a posztadoleszcencia? Egyáltalán, beszélhetünk-e az ifjúságról mint kategóriáról, ha valójában annyira eltérő módon integráltak a fiatalok? A fiatalság kultusza nem feltétlenül jelenti a fiatalok kultuszát; a reklámok egy része valójában a középkorúakhoz szól. Egyébként ugyanez igaz a gyerekeknek szóló reklámokra, hiszen a szülők sokszor azért veszik meg a drága játékokat, hogy saját társadalmi körük előtt reprezentáljanak. Mivel a gyerekek ebbe az egyenlőtlen világba szocializálódnak, nagyon hamar megtanulják, hogy a fogyasztással a társadalmi státusukat is kifejezik. Mivel úgy tűnik, hogy, szemben a hatvanas évekkel, egyre inkább a fogyasztás az, ami a társadalomba integrálja az embereket, nem csodálkozhatunk a fiatal nemzedéken, „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert".

Azért abban még lehet bízni, hogy az „új fiatalok" egyszer majd találnak új isteneket.

1993 márciusától volt nekünk egy lapmenedzserünk – ahogy ma mondják -, aki oh, dehogy is volt menedzser. A közösségi cselevés és gondolkodás embere volt. Születésétől elvegyülésén át egész kiválásáig. Az ESZMÉLET terjesztője. Egészen bénulásos betegségéig nem fáradó energiával állt az ügy szolgálatában, mert szerette és megszokta az értelmes és humánus mozgalmi tevékenységet. 1945-től a szociáldemokrata, majd 1953-tól a kommunista pártban. Akkor is lételeme volt a mozgalmi munka, amikor ereje teljében – 1958-1986 között – szövetkezetet vezetett, és az maradt a rendszerváltó évek után is. Nem rajta múlt, hogy a szocializmus eszméje nem vált tartósan új hegemóniát formáló világtörténelmi erővé. Ő ugyanis sok mindent megtett ezért. Emberi tisztessége, meggyőződése tartotta a hagyományos baloldalon a mozgalmi apály máig nem múló évtizedeiben is. Kemény arcélű, nyílt tekintetű ember volt; megjelenése jól illett aktivista szerepvállalásához. Nemcsak a munkája hiányzik – a kor és hazánk, melyben élünk ez ideig nem termelt ki a hasonló szellemű, meggyőződéses aktivistákat -, hanem érdeklődése, észrevételei, jelenléte a baloldali közegben, rendezvényeken.

Hiányzol Sanyi – de nem úszod meg! Dolgozhatsz tovább közöttünk, tiszteletbeli, örökös szerkesztőségi tagságoddal.

Erdélyben született, s lelkesen hazafias édesanyja hatására első fényképét a világosi csata helyszínéről készítette. Hatalmas kokárdával ment március 15-én az iskolába, s kívülről fújta Petőfit meg Adyt, de román és magyar társai hamar szembesítették a ténnyel: hiába az azonosulás, nem tartják őt „igazi" magyarnak, hanem „csak" zsidónak.

Az 1914-es háború miatt Magyarországra menekülő Tabák család jó ideig egyike volt a szolnoki vagonlakóknak. Tabák Lajos alig húszévesen belépett a szociáldemokrata pártba, s ifjú tisztviselőként hamarosan a törvénnyel is szemben találta magát, amikor a munkások szószólójaként fellépett a gyári vezetésnél.

A fényképezés – a kényszerű kihagyások ellenére – egész életét meghatározta. Szándéka a politikai dokumentáció is volt, de szinte az első pillanattól fogva nem szokványosan fotózott. A pillanatba igyekezett sűríteni a fárasztó munka lendületét, az emberi kiszolgáltatottságot, a szegénység testet-lelket gyötrő embertelenségét. A szegényekhez nem romantikus érzelgősséggel, nem leereszkedő jótékonysággal közelített. Szociófotós és avantgárd művész lett a szó legteljesebb értelmében Kassák Lajos körének maghatározó figurájaként.

Képei miatt Horthy rendőrei lefogták, műveit elkobozták, megsemmisítették. Végigszenvedte a munkaszolgálatot, az orosz frontot, négy évi hadifogságot. Ipari vezetőként és káderként elutasította a szolgálati autót és a budai villát, harcolt a magyar gyapot őrült ötlete ellen, nem vállalta, hogy a szegény parasztok padlását is lesöpörje. Kis híján az elvtársai is börtönbe csukták. Igazgatott gyárat és szervezte a magyar fotóséletet, nyugdíjasként újra aktívan fényképezett, s a rá jellemző szívóssággal gyűjtögette össze életműve szétszórt cserepeit.

Mindig a maga útját járta. Szelíden, de megalkuvás nélkül.

Főbb művei a magyar fotótörténet emblematikus képei.