Mély teoretikus dimenziókban mozog a Marx kutató szerző tanulmánya: egyfelől az alapító atya hagyatékának szisztematizálását állítja szembe a dialektika nyitottságával, másfelől a mozgalmi szükségletek tudománnyal szembeni eluralkodását látja érvényre jutni az oroszországi recepció során. Amikor is a társadalmi lét sajátlagos objektivitását a természettudományos megismerés szükségszerűségei vették át, á la Kautsky – szemben Antonio Gramsci korabeli törekvéseivel.

Bevezetés

A világra kevesen gyakoroltak olyan megrendítő hatást, mint Karl Marx. Bár halálát nagy csend övezte, életművének jelentősége meglepően rövid idő elteltével a történelemben szinte példátlan elismertséget nyert. Rá hivatkoztak Detroit és Chicago munkásai éppúgy, mint az első indiai szocialisták Kalkuttában. A forradalom után Moszkvában összehívott bolsevik kongresszus alaphangját az ő szellemisége adta meg. Eszméi inspirálták a munkásság politikai és szakszervezeti mozgalmainak programját és szabályzatait Európától Sanghajig.

Gondolatai végérvényesen megváltoztatták a filozófia, a történelem és a közgazdaságtan irányát.

Ám annak ellenére, hogy elméletét szerte a világon elismerik, mi több, munkája a XX. század folyamán az emberiség jelentős része számára domináns ideológiává és állami doktrínává is vált, és írásai széles körben hozzáférhetők, még mindig nem áll rendelkezésünkre műveinek korszerű, csonkítatlan és tudományos alaposságú kiadása. Az emberiség legjelentősebb gondolkodói közül Marx az egyetlen, akinek a művei erre a sorsra ítéltettek.

E sajátos helyzet legfőbb oka főképpen Marx oeuvre-jének alapvetően befejezetlen jellege. Az 1848 és 1862 között írt újságcikkektől eltekintve, melyek jórészt a New York Tribune című lapban – a korszak egyik legjelentősebb napilapjában – láttak napvilágot, az életében publikált munkáinak száma viszonylag alacsony volt, szemben a csak részben befejezett művekkel, illetve az óriási mennyiségű kutatási és jegyzetanyaggal. Jellemző, hogy amikor 1881-ben (tehát Marx életének vége felé) Karl Kautsky felvetette Marxnak, hogy szükség volna művei teljes kiadására, Marx így válaszolt: „Először is meg kéne írni őket."¹

Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyit megjelentetett. Ellentétben a közkeletű elképzeléssel, oeuvre-je töredékes, időnként egymásnak ellentmondó elemekből áll, s életművének ez az aspektusa ékes bizonyítéka egyik sajátos vonásának: a befejezetlenségnek. A szélsőségesen rigorózus módszer és a könyörtelen önkritika szinte lehetetlenné tette, hogy elkezdett műveinek többségét befejezze; a mélységes nyomor, az állandó betegségek, melyek egész életében kínozták; csillapíthatatlan szomja az új ismeretek befogadására semmit sem csökkent az évek múlásával, újabb meg újabb kérdések tanulmányozásához vezetett; és végül az utolsó éveiben megerősödött felismerése, hogy a történelem komplexitását szinte lehetetlen az elméleti megközelítés keretei közé zárni, egész intellektuális művének, mi több, magának az életének is elválaszthatatlan társává és átkává tette a befejezetlenséget. Egy kis részt leszámítva életművének kolosszális terve nem vált kézzelfogható valósággá. Szüntelen intellektuális erőfeszítései a megformálás sikertelenségébe fulladtak. Ám mindezek ellenére sem állíthatjuk, hogy életműve kevésbé volna zseniális, vagy hogy elképesztő szellemi hordereje kevésbé lenne termékenyítő hatású.²

Annak ellenére, hogy Marx hagyatéka töredékes jellegű, s hogy a szerző ösztönösen idegenkedett egy szisztematikus társadalmi doktrína kidolgozásától, a befejezetlen művet később szétzilálták, és helyébe új rendszer, a „marxizmus" lépett.

Marx és a marxizmus: töredékesség versus rendszerezés

Marx halála után 1883-ban Friedrich Engels volt az első, aki annak az elképesztően nehéz feladatnak szentelte magát (hiszen az anyag rendezetlen volt, a megfogalmazás sokszor homályos, a kézírás olvashatatlan), hogy barátja hagyatékát rendszerezze és kiadja. Engels elsődlegesen az eredeti anyagok rekonstrukciójára és válogatására, illetve a publikálatlan és töredékes szövegek kiadására törekedett, és ezzel egyidejűleg a korábban már megjelent szövegeknek az újbóli kiadására és fordítására vállalkozott.

Még ha akadtak is kivételek – mint például a Tézisek Feuerbachról című mű, mely 1888-ban a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége című kötet függelékeként jelent meg, továbbá A gothai program kritikája, amelyet 1891-ben adtak ki -, Engels szinte kizárólag A tőke befejezésére koncentrálta kiadói erőfeszítéseit, mivel e nagy műből csak az első kötet látott napvilágot Marx életében. Engels e vállalkozásának, mely több mint egy évtizedig tartott, az volt a kimondott célja, hogy „összefüggő és a lehetőségekhez képest teljes művet"³ hozzon létre. Így szerkesztői tevékenysége során Engels a távolról sem végleges és egymástól gyökeresen különböző szövegek válogatását végezte el, és attól a céltól vezérelve, hogy az egész anyagot egységesítse, nem pusztán rekonstruálta A tőke második és harmadik kötetének genezisét és fejlődését (melyek igen távol voltak a végleges formától), hanem a kiválogatott részleteket egységesítve befejezett, kész kötetekként adta át a kiadónak.

Ám Engels saját írásaival már korábban is közvetlenül hozzájárult a hagyaték elméleti rendszerezéséhez. Az 1879-ben megjelent Anti-Dühring, amely szerinte „a Marx által és általam képviselt dialektikus módszernek és kommunista világnézetnek többé-kevésbé összefüggő kifejtésébe csapott át",⁴ döntő hivatkozási pontja lett a „marxizmusnak" mint rendszernek a megteremtése során, valamint a világban akkorra már széles körben elterjedt eklektikus szocializmusról való leválasztásakor. A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig még nagyobb jelentőséggel bírt: az először 1880-ban publikált mű az Anti-Dühring három fejezetének átdolgozása volt, kimondottan népszerűsítő célokat szolgált, és A Kommunista Kiáltványhoz hasonló népszerűségre is tett szert a későbbiekben.

Még ha egyértelmű különbség volt is az ilyesfajta népszerűsítő munkák – melyeket az enciklopédikus szintézisnek a végtelenségig leegyszerűsítő rövidítéseivel szembeni nyílt polémia eszközeként használtak – és a német szociáldemokrácia következő generációja által elfogadott populáris művek között, Engelsnek a természettudományokra való hivatkozása utat nyitott a szociáldarwinizmus evolucionista elméletének, melyet a munkásmozgalom nem sokkal később magáévá is tett.

Marx elmélete kétségtelenül kritikus és nyitott rendszer, mely néha enged bizonyos determinisztikus csábításoknak, ám a XIX. századi Európa kulturális klímájába került bele: ezt a kultúrát korábban soha nem tapasztalt mértékben hatotta át a szisztematikus elméletek iránti igény; az ilyen típusú elméletek között a darwinizmus volt a legnépszerűbb. Hogy megfelelő választ adjon erre a kihívásra, az újszülött marxizmus, mely a Kautsky szerkesztette Die Neue Zeit című folyóirat hasábjain koravén ortodoxiává érett, gyorsan alkalmazkodott ehhez a modellhez.

Meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy ebben – a Marx műveit rendszerré alakító – folyamatban milyen módszereket alkalmaztak az elmélet terjesztésére. Előszeretettel jelentettek meg szintézisre törekvő könyvecskéket és tendenciózus, tömör kivonatokat, amint azt jól mutatják Marx művei korabeli kiadásainak adatai is. Mi több, néhány munkája egyre inkább a politika eszközévé vált; a szerkesztők mindig alakítottak rajtuk egy kicsit, úgyhogy valahányszor új kiadásban jelentek meg Marx művei, egyre jobban különböztek az első kiadástól. Ez a gyakorlat, melyre Marx hagyatékának töredékessége adott lehetőséget, a továbbiakban egyre gyakrabban társult Marx néhány művének cenzúrázásával. Az a kézikönyv, amely Marx elméletét világszerte hatékonyan vitte közel az olvasókhoz, s amely egyben nagyon erőteljes propagandaeszköz is volt, elkerülhetetlenül vezetett oda, hogy Marx eredeti koncepciója lényegileg átalakult. Ezt a kompletté gyúrt és megcsonkított, a pozitivizmussal kacérkodó marxi művekből származtatott anyagot abból a célból terjesztették, hogy a proletár párt gyakorlati szükségleteit szolgálja; ez az átszabás azonban elméletileg olyannyira elszegényítette és vulgarizálta az eredeti anyagot,⁵ hogy a végén már szinte nem is hasonlított eredeti önmagára, és Kritikből Weltansschauunggá (világszemléletté) alakult át.

Ezen folyamatok eredményeképpen egyfajta szisztematikus doktrína öltött testet, amolyan kezdetleges evolucionista világmagyarázat, megspékelve egy kis gazdasági determinizmussal: ez volt a II. Internacionálé (1888-1914) marxizmusa. A történelem automatikus előrehaladásába vetett szilárd, bár naiv meggyőződés vezette, és az az elvitathatatlan hit, hogy a kapitalizmust a szocializmus váltja fel; ebből logikusan következett, hogy ez az elmélet nem tudta értelmezni az aktuális fejleményeket, és miután elszakította a forradalmi gyakorlathoz fűződő szükségszerű kapcsokat, egyfajta fatalista kvietizmusban csúcsosodott ki, amely hozzájárult a fennálló rendszer stabilitásához.⁶ Ilyenformán ez a doktrína Marx elméletétől fényévnyi távolságra került; ő ugyanis már első munkájában kijelentette, hogy „a történelem semmit sem tesz […]; nem a »történelem« az, amely az embert eszközül használja fel a maga céljainak keresztülvitelére – mintha a történelem valamilyen különálló személy volna -, hanem a történelem nem egyéb, mint a maga céljait követő ember tevékenysége".⁷

A század vége felé a válságelméletet [Zusammenbruchstheorie] vagy a burzsoá-kapitalista társadalom küszöbönálló bukásáról szóló elméletet, melynek leglátványosabb kifejeződése az 1873 után kibontakozó, húsz éven át tartó nagy gazdasági válság volt, a tudományos szocializmus alapvető lényegének nyilvánították. Marx állításait, melyek a kapitalizmus dinamikus alapelveit, illetve még általánosabban a princípiumokon belül tapasztalható fejlődési tendenciákat⁸ szándékoztak felvázolni, olyan örökkévaló történelmi törvényekké formálták át, melyekből le lehetett vezetni a történelmi események alakulását, mi több, egyes konkrét részleteket is.

Az ellentmondásos, végnapjait élő kapitalizmus eszméje, melynek sorsa az automatikus összeomlás, kitapinthatóan jelen volt egy politikai párt első, tisztán „marxista" platformjának, az erfurti programnak az elméleti alapjaiban és Kautsky kommentárjában, melyben bejelentette, hogy a „kérlelhetetlen gazdasági fejlődés a természeti törvények szükségszerűségével vezet el a kapitalista termelési mód összeomlásához. A jelenlegi helyett egy új társadalmi forma megteremtése többé már nem pusztán kívánatos, hanem mára elkerülhetetlenné vált."⁹ Ez a legtisztább és legszignifikánsabb kifejeződése volt a korszakban érvényesülő koncepció lényegi korlátainak, de annak is, hogy milyen messzire került ez a koncepció attól az embertől, akinek a gondolatait kiindulópontnak használták.

Még Eduard Bernstein is, aki a szocializmust nem mint szükségszerűséget, hanem mint lehetőséget fogta fel, vagyis aki szakított a kortárs marxi interpretációkkal, Marxot hasonlóan erőltetetten értelmezte, s ez a felfogás ténylegesen nem különbözött a korszakban tapasztalható többi interpretációtól. A széles körben ismertté vált Bernstein-vita révén hozzájárul egy olyasfajta Marx-kép kialakulásához, mely ugyancsak hamis és mesterséges volt.

Az orosz marxizmus, mely a huszadik század folyamán meghatározó szerepet játszott Marx nézeteinek népszerűsítésében, a korábbinál is nagyobb hévvel követte a szisztematizálás és vulgarizálás eme pályáját.

S valóban, az orosz marxizmus legformátumosabb úttörője, Georgij Plehanov számára „a marxizmus teljes világkép",¹⁰ melyet egyszerűsítő monizmus jellemez, s melynek alapján a társadalom struktúrák feletti átalakulásai a gazdasági változásokkal egyidejűleg mennek végbe. V. I. Lenin 1909-es Materializmus és empiriokriticizmus című művében a materializmust úgy definiálja, mint ami „a természet objektív törvényszerűségének és e törvényszerűség az ember fejében való körülbelül hű visszatükrözésének felismerése".¹¹ Az emberiség akaratának és tudatának „kétségtelenül és szükségképpen"¹² alkalmazkodnia kell a természet szükségszerűségeihez.

Az ekkoriban zajló durva ideológiai konfliktusok ellenére a II. Internacionáléra jellemző elméleti vonások többsége tovább élt a III. Internacionálé kulturális mátrixát meghatározó elemekben. Ez a kontinuitás egyértelmű kifejezést nyert Nyikolaj Buharin 1921-ben kiadott, A történelmi materializmus elmélete című művében, mely szerint „a természetben és a társadalomban meghatározott rendszeresség, állandó természeti törvény érvényesül. E természeti törvény meghatározása a tudomány elsődleges feladata."¹³ Ez a társadalmi determinizmus, mely egészében a termelőerők fejlődésére koncentrált, azt a doktrínát eredményezte, mely szerint „az okok sokszerűsége, melyek a társadalomban éreztetik hatásukat, a legkevésbé sem mondanak ellent annak, hogy a társadalmi fejlődésnek egyetlen törvénye létezik".¹⁴

Ezzel a nézettel fordult szembe Antonio Gramsci, aki szerint a „kérdésfelvetés[e] (törvények, állandó, szabályos, egyforma irányvonalak keresése) azzal a – kissé gyermekes és naiv módon értelmezett – következménnyel kapcsolatos, hogy végérvényesen megoldják a történelmi események előreláthatóságának gyakorlati problémáját".¹⁵ Gramsci egyértelműen elutasítja, hogy Marx praxisfilozófiáját puszta szociológiára csupaszítják le, hogy „egy világnézetet mechanikus formagyűjteményre redukálnak, amely azt a látszatot kelti, mintha az egész történelem a zsebében volna",¹⁶ s ez az egyértelmű elutasítás annál is fontosabb volt, mert túllépett Buharin szövegén, és elmarasztalta ezt az általános tendenciát, mely később -példátlan módon – uralkodóvá vált a Szovjetunióban.

A Marx gondolatait eltorzító folyamatra a koronát a marxizmus-leninizmus „megteremtése" tette fel. Megfosztva azon funkciójától, hogy a cselekvés vezérfonala legyen, az elmélet ilyenformán a posteriori igazolássá degradálódott. Amikor napvilágot látott a „dialmat" (Dialekticseszkij materializm), mint „a marxista-leninista párt világnézete",¹⁷ akkor már nem volt visszaút. Sztálinnak az 1938-ban kiadott, A dialektikus és a történelmi materializmusról című, számtalan kiadást megért brosúrája kijelölte ennek a doktrínának az alapvető elemeit: a közösségi lét jelenségei, a „társadalmi fejlődés szükségszerű törvényei" „tökéletesen felismerhetők", és „a társadalom története szükségszerű társadalmi fejlődésként nyilvánul meg, és a társadalom történetének tanulmányozása tudománnyá lesz". Ez „azt jelenti, hogy a társadalomtörténet tudománya a társadalmi élet minden bonyolult jelensége ellenére éppen olyan egzakt tudomány lehet, mint például a biológia",¹⁸ és hogy, a fentiek következtében, a proletariátus pártjának az a feladata, hogy tevékenységét ezen alapok ismeretében végezze. Szembeszökő, ahogy a „tudományos" és a „tudomány" koncepciójának félremagyarázása eljutott egészen eddig a pontig. Marx végtelenül alapos és koherens elméleti kritériumokon nyugvó módszerének tudományossága helyébe a természettudományok módszerei léptek, melyek az ellentmondásnak mint olyannak nem adtak teret. Végül megfogalmazódott a történelmi törvények objektivitásának babonája, mely szerint ezek a törvények az emberi akarattól függetlenül működnek, akárcsak a természeti törvények.

A fentebb vázolt ideológiai katekizmus ugyanakkor tág teret biztosított a legmerevebb és legszigorúbb dogmatizmusnak. A marxista-leninista ortodoxia szigorú és merev monizmusra alapozott, s ennek elképesztően visszás hatása volt Marx műveire. Kétségtelen tény, hogy a szovjet forradalom révén a marxizmus mind társadalmilag, mind földrajzilag azokhoz a széles közegekhez is eljutott, ahonnan korábban ki volt rekesztve. Ám hangsúlyoznunk kell, hogy a marxizmus címén terjesztett szövegek többsége brosúra, párt-kézikönyv, különböző témájú „marxista" antológia volt, s kevésbé magának Marxnak az írásai. Ráadásul egyre több szövegét cenzúrázták, illetve egyes írásait szétszedték és átalakították: divatba jött például az a módszer, hogy céltudatosan válogatott, a szövegösszefüggésekből kiemelt idézetgyűjteményeket szerkesztettek Marx szövegeiből. Ehhez az eljáráshoz azért folyamodtak, mert műveiben előre meghatározott következtetésekhez kerestek igazolást, és a kiválasztott szövegeket olyanformán kezelték, mint ahogy Prokrusztész bánt el az áldozataival: ha túl hosszúak voltak, akkor megcsonkították őket; ha meg túl rövidek, akkor hozzátoldottak egy keveset.

Persze, tudjuk, milyen nehéz megvalósítani egy gondolatkör népszerűsítését úgy, hogy közben elkerüljük a sematizálást, hogy úgy vigyük végbe egy bonyolult elmélet széles körű megismertetését, hogy közben elméletileg ne üresedjen ki, és azt is tudjuk, hogy Marx művei esetében ez a feladat még a szokásosnál is nehezebb. Ám ami vele és gondolataival történt, annál elképzelni sem lehet rosszabbat.

A legkülönbözőbb szempontoknak megfelelően eltorzítva s az esetleges politikai céloknak alárendelve elméletét lezüllesztették és megmásították. A kritikai szemléletű eredeti művet a Bibliához hasonlóvá tették, és úgy is használták. Az így keletkezett szövegmagyarázatokból a legképtelenebb paradoxon született meg. Elméletének ezek az átalakítói figyelmen kívül hagyták szavait, melyben óva intett attól, hogy elméletét úgy olvassák, mint „recepteket […] a jövendő lacikonyhája számára".¹⁹ A figyelmeztetést olyannyira nem fogadták meg, hogy Marxnak, mint afféle „törvénytelen apának", a nyakába varrták az újonnan formálódott társadalmi rendszert. Ő, aki munkájával mindig rigorózusan kritikus volt, következtetéseivel viszont mindig elégedetlen, utóéletében a legmakacsabb doktrinerség forrásává torzult. Eszméit, melyek a történelem materialista koncepciójába vetett szilárd hiten alapulnak, minden más filozófus gondolatrendszerénél jobban kiszakították történelmi összefüggéseiből. Azt a meggyőződését, hogy a „munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kivívnia",²⁰ teljesen kiforgatták, éppen ellenkezőjére változtatták, s olyan ideológiát varrtak Marx nyakába, amely a politikai élcsapatok és a párt vezető szerepét abban látták kifejeződni, hogy ők az osztálytudat elsődleges fenntartói és a forradalom vezetői. Marxot, aki annak az eszmének volt az elkötelezett képviselője, hogy az emberi teljesítmény kibontakozásának alapvető feltétele a munkaidő csökkentése, most a sztahanovista termelés mániákus krédójához igazították. Őt, aki meggyőződéssel hirdette az állam felszámolásának szükségességét, most az állam védőbástyájaként szerepeltették. Azt a gondolkodót, aki olyan mély érdeklődést tanúsított az emberi személyiség szabad kibontakozása iránt, és aki tiltakozott a burzsoá jogrend ellen, mondván, az a puszta jogegyenlőség mögé rejti a társadalmi egyenlőtlenséget, és aki azt mondta, hogy „A jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kellene lennie",²¹ olyan koncepcióba erőltették bele, amely a társadalmi élet kollektív dimenzióinak végtelen gazdagságát a homogenizálás homályába taszította.

Marx kritikai munkásságának eredeti befejezetlensége áldozatul esett az epigonok rendszerezési kényszerének, s ezek az epigonok kérlelhetetlenül addig lúgozták gondolatait, amíg azok teljesen feloldódtak és önnön ellentétükké váltak.

Marx és Engels művei kiadásának odüsszeiája

„Vajon Marx és Engels írásait […] a maguk teljességében elolvasta-e valaha akárki is, a közeli barátok és tanítványok szűk körén, valamint magukon a szerzőkön kívül?" – tette fel a kérdést Antonio Labriola 1897-ben Marxnak és Engelsnek azokkal a műveivel kapcsolatban, melyek akkoriban ismertek voltak. Következtetései egyértelműek voltak: „Szemmel látható, hogy mind ez idáig csak a beavatottak privilégiuma, hogy a tudományos szocializmus alapítóinak összes írását elolvassák"; „a történelmi materializmust egy sor mellébeszélés, félremagyarázás, groteszk torzítás, furcsa félreértelmezések és megalapozatlan kitalációk révén"²² terjesztik. Valóban, mint később a historiográfiai kutatások igazolták, az a korabeli általános vélekedés, hogy Marxot és Engelst sokan olvassák, a legendák köré tartozó tévhit volt.²³ Éppen ellenkező volt a helyzet: sok szövegüket csak nagyon nehezen lehetett elérni, illetve nagyon ritkán adták ki őket még az eredeti nyelven is. Az olasz tudós javaslata, hogy szervezzék meg „Marx és Engels minden munkájának teljes és kritikai kiadását", megkerülhetetlen szükségszerűség volt. Labriola úgy gondolta, nem kell az antológiák összeállítása, mint ahogy nincs szükség a testamentum juxta canonem receptum felvázolására sem. Ehelyett „a kritikai szocializmus két alapítójának minden politikai és tudományos tevékenységét, minden irodalmi termékét, legyenek bár alkalmiak, az olvasók rendelkezésére kell bocsátani […], mert ezek közvetlenül szólnak azokhoz, akiknek igényük van a befogadásukra".²⁴ Labriola terve több mint egy évszázaddal annak megfogalmazása után sem valósult még meg.

A filológiai értékelésen túl Labriola még egyéb, meglepő éleslátásról tanúskodó elméleti jellegű javaslatokat is tett – s éleslátása különösen meglepő, ha összevetjük véleményét a kortársaiéval. Szerinte Marx és Engels minden befejezetlenül maradt műve „töredéke annak a tudománynak és politikának, amely az állandó keletkezés állapotában van". Annak érdekében, hogy ne keressünk a munkákban „olyasmit, ami nincs bennük, és nem is kellene hogy bennük legyen", vagy éppen „a mindenkori történelem magyarázatának vulgáris változatát és szabálykönyvét", csak akkor lehet e műveket teljes egészükben megérteni, ha keletkezésük pillanatába és helyére helyezzük őket vissza. Másrészt, mondta Labriola, azok, akik „a gondolatot és tudást nem folyamatában értelmezik", „a doktrinerek és a legkülönfélébb öntelt emberek, akik nem tudnak bálványok nélkül létezni, az örökkévalóságig érvényes klasszikus rendszerek kiagyalói, a kézikönyvek és enciklopédiák összeállítói hiába keresik a marxizmusban azt, amit soha nem is szándékozott nyújtani senkinek sem":²⁵ vagyis a történelmi problémák összefoglaló, pontos, egyértelmű megoldását.

Az opera omnia megvalósításának természetes végrehajtója csak és kizárólag a Sozialdemokratische Partei Deutschlands lehetett volna, a Nachlaß őrzője, hiszen e párt tagjai rendelkeztek a legjelentősebb elméleti és nyelvi kompetenciával. Ugyanakkor azonban a szociáldemokrácián belül mutatkozó konfliktusok nemcsak hogy megakadályozták a nagy tömegű, kiadatlan Marx-írások publikálását, hanem a kéziratok szétszóródásához vezettek, s ezzel a rendszeres kiadás lehetőségét is megakadályozták.²⁶ Hihetetlen, de igaz, hogy a német párt egyáltalán nem törődött ezzel, s irodalmi hagyatékukat a lehető legnagyobb gondatlansággal kezelték.²⁷ Egyetlen teoretikusuk nem akadt, aki leltárba vette volna a két alapító elméleti hagyatékát. De nem foglalkoztak a levelezés összegyűjtésével sem, mely annyira szétszórt, mint amennyire kiterjedt volt, pedig nyilvánvaló, hogy nagyon hasznos forrásai lehetnek sok kérdés tisztázásának, mi több, sok esetben maguknak a műveknek a folytatásai.

A teljes életmű első kiadására, a Marx-Engels Gesamtausgabe (MEGA) megjelentetésére csak az 1920-as években került sor a moszkvai Marx-Engels Intézet igazgatójának, David Boriszovics Rjazanovnak a kezdeményezésére. Ám ez a vállalkozás is megfeneklett a nemzetközi munkásmozgalom zűrzavaros eseményein; e mozgalom gyakrabban állított akadályokat a kiadás útjába, mint ahányszor támogatta. A Szovjetunióban zajló koncepciós perek, melyek sajnos érintették a kiadáson dolgozó tudósokat is, illetve Németországban a nácik hatalomra kerülése miatt a kiadás munkálatai korán megszakadtak.²⁸ Ilyen ellentmondásos produktumot eredményezett az a merev ideológia, mely ihletét egy részben még tulajdonképpen feltáratlan életműből merítette. A marxizmus megerősítése és kikristályosodása, mint egyfajta dogmatikus corpus, hamarabb végbement, mint azoknak a szövegeknek a megismerése, melyeket Marx eszméi kialakulásának és fejlődésének megértéséhez meg kellett volna ismerni.²⁹ A MEGA-ban a korai művek közül csak 1927-ben látott napvilágot például A hegeli jogfilozófia kritikájához, 1932-ben az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia. Ahogyan az korábban már A tőke második és harmadik kötetével megtörtént, ezeket az írásokat is úgy publikálták, mintha önálló művek volnának; s mint később kiderült, ez volt a forrása számos további interpretációs félreértésnek. Még később látott napvilágot néhány, A tőkét előkészítő fontos mű: 1933-ban jelent meg a vázlatos fejezet: A közvetlen termelési folyamat eredményei, illetve 1939 és 1941 között A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, ismertebb nevén a Grundrisse, de ezek is kimondottan alacsony példányszámban. Ráadásul ezek a korábban nem publikált írások, a többi, ezeket követő művekhez hasonlóan, amikor végre megjelenhettek – vagyis amikor nem tartottak attól, hogy a szövegek aláássák az uralkodó ideológiai kánont -, olyan interpretációs körítést kaptak, mely a közvetlen politikai szükségletet igyekezett kielégíteni. A predeterminált interpretációkhoz őket igazoló kiegészítéseket fűztek, és ezzel hosszú időre megakadályozták Marx műveinek komoly újraértékelését.

Marx és Engels összes műveinek első orosz kiadására 1928 és 1947 között került sor a Szovjetunióban: ez a Szocsinenija (összes művek). A cím ellenére a gyűjtemény csak az életmű részleteit tartalmazta, de ezzel együtt is a (33 kötetben) napvilágot látott 28 mű akkoriban a két szerző mennyiségi értelemben legteljesebb kiadása volt. A második Szocsinenija, melyet 1955 és 1966 között adtak ki, 39 művet ölelt fel (42 kötetben). 1956-tól 1968-ig a Német Demokratikus Köztársaságban a Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának kezdeményezésére Marx Engels Werke (MEW) címen 41 mű jelent meg 43 kötetben. Egy ilyen kiadás azonban, mely távolról sem volt teljes,³⁰ s melynek köteteit alaposan megterhelték a bevezető fejezetek és a jegyzetapparátus, a szovjet modell mintájára a marxizmus-leninizmus ideológiai szellemében kézen fogva kalauzolták az olvasót.

Egy újabb, második MEGA kiadásának terve az 1960-as években merült fel, s célja a két gondolkodó minden munkájának szöveghű és kiterjedt kritikai apparátussal ellátott publikációja volt. Sajnos azonban az 1975-ben megkezdett kiadás szintén félben maradt az 1989-es történelmi változásokat követően. 1990-ben a kiadás folytatása érdekében az amszterdami Internationaal Instituut voor Sociale Geschiedenis és a trieri Karl Marx Haus együttesen létrehozták az Internationale Marx-Engels-Stiftung (IMES) nevű intézményt. Az újjáalakulás nehézkes korszakát követően, amikor is megállapodás született az új kiadói elvekről, és a Dietz Verlag helyébe az Akademie Verlag lépett, 1998-ban újraindult az ún. MEGA2 sorozata.

A pesszimista előrejelzésekkel ellentétben, melyek érdektelenséggel számoltak, Marx újra elnyerte a nemzetközi tudóstársadalom érdeklődését. Gondolatainak értékét sokan újra felismerték; az európai, az egyesült államokbeli és a japán könyvtárak polcain található írásairól újra lefújják a port. Ennek az újrafelfedezésnek az egyik legszámottevőbb példája éppen a MEGA2 kiadása. A teljes projekt, melyben a legkülönfélébb szaktudományos érdeklődésű, a világ számos országából érkezett tudósok vesznek részt, négy szekcióban zajlik: az első az összes művel, cikkel és vázlattal foglalkozik – A tőkét kivéve; a második A tőke és az 1857-tel kezdődött előtanulmányok kiadását készíti elő; a harmadik feladata a levelezés rendszerezése; míg a negyedik a szemelvényekkel, kommentárokkal és széljegyzetekkel foglalkozik. A tervezett 114 kötetből már 53 napvilágot látott (13 az 1998-as újraindulás óta), melyek mindegyike két kötetből áll: a szövegből, illetve a hozzá tartozó kritikai apparátusból, mely tartalmazza a tárgymutatókat és jegyzeteket.³¹ Akkor érthetjük meg, hogy ennek a vállalkozásnak milyen óriási a jelentősége, ha arra gondolunk, hogy Marx kéziratainak jó része, terjedelmes levelezése és azoknak a kivonatoknak és jegyzeteknek az elképesztő mennyisége, melyeket szokása szerint olvasás közben készített, korábban még soha nem voltak elérhetők az olvasók számára.³²

Joggal merül fel a kérdés: milyen új Marx-kép alakul ki az új történeti-kritikai kiadás nyomán. Kétségtelen, hogy ez a most megmutatkozó, valóságos Marx különbözik a legtöbb követője és ellenfele fejében kialakult Marx-képtől. Írásai megismertetésének bonyolult feladata és művei egységes kiadásának hiánya, melyhez társultak még az eddigi kiadások alapvető hiányosságai, az epigonok hitvány munkája, a tendenciózus olvasatok és az ennél is nagyobb számú hibás interpretációk: mindezek együttesen eredményezik az óriási paradoxont: Karl Marx félreértett szerző, aki mélységes és szinte általánosnak tekinthető hozzá nem értés áldozata lett.³³ A kőbe faragott istenként a korábbi, antiliberális kelet-európai rendszerek számos terén ott díszelgő, Marxot ábrázoló szobrok dogmatikus bizonyossággal a jövőbe mutató figuraként ábrázolták, ezzel szemben ma olyan szerzőnek látjuk, aki írásainak nagy részét nem fejezte be, mert egészen haláláig további tanulmányokat folytatott annak érdekében, hogy téziseinek minél alaposabb tudományos hátteret biztosítson.

Műveinek újrafelfedezése végtelenül gazdag, problematikus és polimorf gondolatrendszert és gondolati horizontot vetít elénk; tágas térségeinek feltárásához számtalan ösvényt kell még a Marx Forschungnak (Marx kutatásának) bejárnia.

Marx, az a „döglött oroszlán"

Elméleti viták vagy politikai események mindig is jelentősen befolyásolták a Marx művei iránt tanúsított érdeklődést, és már a kezdetektől kétségtelenül voltak olyan periódusok, amikor az irántuk mutatkozó érdeklődés megcsappant. A „marxizmus válságától" a II. Internacionálé feloszlatásáig, az értéktöbblet-elmélet korlátairól folytatott vitáktól a szovjet kommunizmus tragédiájáig Marx elméletének bírálata jól érzékelhetően mindig túlmegy a mű konceptuális horizontján. Ugyanakkor mindig tapasztalható volt egy másik tendencia is, melynek jelszava a „visszatérés Marxhoz". Mostanában, úgy tűnik, újra felfutóban van e jelenség; ismét jelentkezik az igény, hogy műveire hivatkozzanak, s a politikai gazdaságtan bírálatától az elidegenedés megfogalmazásáig vagy a briliáns stílusban megírt, szellemes politikai vitairatokig művei ellenállhatatlan varázserőt gyakorolnak követőire és ellenfeleire egyaránt. Mindazonáltal, a század végén, amikor már teljes egyetértés uralkodott abban a kérdésben, hogy Marx eltűnt a történelem süllyesztőjében, hirtelen újra a történelem színpadán termett.

Miután megszabadult az instrumentum regni gyűlöletes szerepétől, melynek a múltban ki volt szolgáltatva, s megszabadult a marxizmus-leninizmus láncaitól, melyhez bátran kijelenthetjük, nincs semmi köze, Marx elméleti munkája újabb területeket hódított meg, és újra olvassák szerte a világon. Értékes elméleti hagyatékának teljes, pontos megismerése, önhitt bitorlóktól való visszavétele és elmélete alkalmazási korlátainak felszámolása ismét lehetővé vált. Ám ezzel együtt is igaz: ha Marx már nem is azonosítható a huszadik századi szürke „létező szocializmus" kőbe vésett szfinxével, ugyancsak hiba volna azt hinni, hogy elméleti és politikai hagyatéka olyannyira csak a múlthoz kapcsolódik, hogy már nincs semmi mondanivalója a jelen konfliktusairól, és nagy hibát követnénk el, ha gondolatrendszerét mumifikálódott, a múltban ragadt klasszikus elméletnek tekintenénk, melynek ma semmi jelentősége nincs, illetve ha mégis, akkor kizárólag a tudomány specialistái profitálhatnak belőle.

A Marx iránt mutatkozó érdeklődés megújulása jócskán túlnyúlik a tudósok szűk körén, akárcsak azok a roppant jelentős filológiai kutatások, melyek a marxi életmű sokrétű jellegére mutatnak rá – tekintettel magyarázóinak nagy számára. Marx újrafelfedezésének alapot ad a nagy gondolkodó azon szívós és kitartó erőfeszítése, hogy megmagyarázza a jelent: ennek megértésében és a jelen megváltoztathatóságának felismerésében Marx elmélete mindig is nélkülözhetetlen eszközünk marad.

A kapitalista társadalom válságjelenségeinek és a mély ellentmondásoknak, melyek e válságot kiformálják, a számbavételekor újra vissza kell térni ahhoz a szerzőhöz, akit 1989-ben elhamarkodottan félresöpörtek. Így Jacques Derrida kijelentése, hogy „mindenkor hiba lesz nem olvasni, nem újraolvasni és vitatni Marxot",³⁴ ami még néhány évvel ezelőtt is legfeljebb csak elszigetelt provokációnak tűnt, mára széles körben helyeslésre talált. Az 1990-es évek vége óta az újságok, folyóiratok, televíziós és rádióműsorok folyamatosan vitákat tartanak arról, hogyan magyarázható az a jelenség, hogy Marxot tekinthetjük korunk legjelentősebb gondolkodójának.³⁵ 1998-ban, megjelenésének 150. évfordulóján a Kommunista Kiáltványt a világ minden táján tucatnyi nyelven adták újra közre, és a méltatások nemcsak azt az érdemét emelték ki, hogy az emberiség történetében mindmáig ez a legtöbbet forgatott politikai szöveg, hanem arra is rámutattak az elemzők, hogy ez a mű a kapitalizmus fejlődési tendenciáinak legpontosabb, legelőrelátóbb vázlata.³⁶ Mi több, a Marxszal foglalkozó irodalom, amely gyakorlatilag eltűnt 15 évvel korábban, sok országban van újjászületőben, és a tanulmányok sora³⁷ mellett egyre több nyelven látnak napvilágot olyan könyvek, melyek azzal a kérdéssel foglalkoznak: Miért is tanácsos ma Marxot olvasni? Hasonló konszenzust figyelhetünk meg azon folyóiratok esetében is, melyek helyet adnak a Marx életművéről folyó vitáknak és a különböző marxizmusértelmezéseknek,³⁸ de joggal említhetjük itt a marxi elmélet vizsgálatának szentelt nemzetközi konferenciákat, egyetemi kurzusokat és szemináriumokat is. Végül, ha mégoly bátortalanul és gyakran zavaros formában is, az alternatív globalizációs mozgalmak közvetítésével Latin-Amerikától Európáig politikai értelemben is megélénkül a Marx művei iránti érdeklődés.

Mi maradt mára a marxi életműből?; mennyiben hasznosíthatók gondolatai az emberiség felszabadulásért folyó harcában?; életművének mely része a legtermékenyítőbb korunk folyamatainak bírálata szempontjából?; hogy lehetséges „meghaladni Marxot Marxszal együtt"? – íme néhány azon kérdés azok közül, melyek válaszra várnak, s melyek megítélése távolról sem egyértelmű. Ha van a jelenkori Marx-reneszánsznak biztos pontja, akkor az éppen abban a diszkontinuitásban ragadható meg, mely az előző korszak monolit ortodoxiáit jellemezte, s mely ortodoxiák korábban meghatározták és alapvetően korlátozták ennek a filozófusnak a megítélését. Annak ellenére, hogy vitathatatlanul léteznek bizonyos korlátok, és kétségtelenül fennáll a szinkretizmus kockázata, mégis elmondhatjuk: beköszöntött az a korszak, amely már sokféle Marxot ismer, és valóban, a dogmatizmus korszakát követően nem is lehet ez másképp. Az elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó kutatás, a tudósok új nemzedékének és a politikai aktivistáknak a közös feladata, hogy ezekre a kérdésekre megtaláljuk a választ.

Az emberiség számára nélkülözhetetlen Marx-imázsok közül legalább kettőt fel kell idéznünk. Az egyik a kapitalista termelési mód kritikusának képe: annak az analitikus, éles szemű és fáradhatatlan kutatónak a képe, aki ösztönösen megérezte és globális szempontból elemezte a kapitalista fejlődés tendenciáit, és aki a polgári társadalmat mindenki másnál pontosabban írta le. Ő az a gondolkodó, aki elutasította, hogy a kapitalizmusra és a magántulajdonra mint kőbe vésett, az emberi természetben gyökerező, elkerülhetetlen történeti jelenségre tekintsen, és aki ma is lényegi javaslatokkal segíti azokat, akik a neoliberális gazdasági, társadalmi és politikai szervezetekkel szemben alternatívát kívánnak állítani. A másik Marx-kép, amelynek szintén óriási a jelentősége napjainkban, a szocializmus teoretikusáé: hiszen Marx volt az a gondolkodó, aki elutasította az államszocializmus eszméjét, melyet Lassalle és Rodbertus már akkoriban támogatott; és ő volt az a gondolkodó, aki a szocializmust a termelési viszonyok átalakulása egyik lehetséges formájának tekintette, nem pedig a társadalmi problémákra adott cukormázas nyugtatószernek.

Marx nélkül politikai afáziára ítéltetünk, és egyértelműnek látszik, hogy az emberiség emancipációjának ügye nem mehet előre az ő segítsége nélkül. Marx „szelleme" arra ítéltetett, hogy még jó sokáig kísértse a világot, és újra felrázza az emberiséget az apátiából.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Mein Erster Aufenthalt in London. In Benedikt Kautsky (ed.): Friedrich Engels' Briefwechsel mit Karl Kautsky. Danubia Verlag, Wien, 1955, 32.

² Vö. Maximilien Rubel: Marx critique du marxisme. Paris, Payot, 2000, 439-440.

³ Friedrich Engels: Előszó A tőke II. kötetéhez. Budapest, Kossuth, 1973, 3.

⁴ Friedrich Engels: Előszó. In: Anti-Dühring. MEM. Budapest, Szikra, 1950, 9.

⁵ Vö. Franco Andreucci: La diffusione e la volgarizzazione del marxismo. In Eric J. Hobsbawm et al. (eds.): Storia del marxismo. Vol. 2, Einaudi, Turin, 1979, 15.

⁶ Vö. Erich Matthias: Kautsky und der Kautskyanismus. In Marxismusstudien, II. Tübingen, Mohr, 1957, 197.

⁷ A szent család. Karl Marx és Friedrich Engels művei, 2. kötet. Kossuth, Budapest, 1971, 91-92.

⁸ Vö. Paul M. Sweezy: The Theory of Capitalist Development. Monthly Review Press, New York – London, 1942, 19, 191.

⁹ Karl Kautsky: Das Erfurter Programm, in seinem grundsätzlichen Teil erläutert. Verlag J.H.W. Dietz Nachf. GmbH, Hannover, 1964, 131. sk.

¹⁰ Gheorghi V. Plekhanov: Fundamental Problems of Marxism. Martin Lawrence Ltd., London, é. n. 3-4.

¹¹ Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus. LÖM. Budapest, Szikra, 1949. 2. kiadás, 151. (Czóbel Ernő fordítása).

¹² Uo. 187.

¹³ Nikolai I. Bukharin: Theory of Historical Materialism. International Publishers, Moscow, 1921, 18.

¹⁴ Bukharin: i. m. 248.

¹⁵ Antonio Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Kossuth, 1970, 194-195.

¹⁶ Gramsci: i. m. 182.

¹⁷ Joszif V. Sztálin: A dialektikus és a történelmi materializmusról. Budapest, Szikra, 1945.

¹⁸ Sztálin: i. m. 13-15.

¹⁹ Karl Marx: A tőke I. Utószó a második kiadáshoz. Budapest, Magyar Helikon, 1967, 21.

²⁰ A Nemzetközi Munkásszövetség ideiglenes szervezeti szabályzata MEM. Budapest, Kossuth 16. kötet 12.

²¹ A gothai program kritikája MEM. Budapest, Kossuth 19. kötet, 19.

²² Antonio Labriola: Discorrendo di socialismo e filosofia, Scritti filosofici e politici. Ed. Franco Sbarberi. Einaudi, Turin, 1973, 667-669.

²³ Marx életrajzának írói, Borisz Nyikolajevszkij és Otto Maenchen-Helfen helyesen állítják könyvük bevezetőjében, hogy „a sok ezer szocialista közül legfeljebb ha egy olvasott Marxtól gazdasági tárgyú munkát; a sok ezer antimarxistából pedig még egy sem akad, aki Marxtól bármit olvasott volna". Vö. Karl Marx. Eine Biographie. Dietz, Berlin, 1976, VII.

²⁴ Labriola: i. m. 672.

²⁵ Uo. 673-677.

²⁶ Vö. Maximilien Rubel: Bibliographie des œuvres de Karl Marx. Rivière, Paris, 1956, 27.

²⁷ Vö. David Ryazanov: Neueste Mitteilungen über den literarischen Nachlaß von Karl Marx und Friedrich Engels. In Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung. Hirschfeld, Leipzig, 1925. Lásd különösen: 385-386.

²⁸ Rjazanovot elbocsátották, 1931-ben deportálták, a művek kiadása pedig 1935-ben megszakadt. Az eredetileg tervezett 42 könyvből mindössze 12 látott napvilágot (13 kötetben). Vö. Marx-Engels: Historisch-kritische Gesamtausgabe. Werke, Schriften, Briefe. A Rjazanov vezette Marx-Engels Intézet (1933-tól Moszkvai Marx-Engels-Lenin Intézet), szerk. David Ryazanov (1932-től Vladimir Adoratskij), Frankfurt am Main – Berlin – Moskau – Leningrad, Marx-Engels-Verlag, 1927-1935.

²⁹ Vö. Rubel: i. m. 81.

³⁰ A kiadás például nem terjedt ki az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratokra vagy a Grundrissére; ezeket a műveket csak később csatoltak a sorozathoz. Ugyanakkor a más nyelveken megjelent analóg kiadások, mint például a magyar nyelvű, a MEW kötetein alapultak. Ennek a kiadásnak 2006-ban indult meg a reprint megjelentetése.

³¹ Részletes információk a MEGA2-ről a következő honlapon találhatók: www.bbaw.de/vs/mega

³² Vö. Marcello Musto: Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája (Marx-Engels-Gesamtausgabe). Eszmélet, 72 (2006), 96-99.

³³ Az itt vázolt „marxista" félreértésektől nem állnak távol a liberálisok és konzervatívok „antimarxista" félremagyarázásai, mert azokat meg az előítéletes ellenséges érzület hatja át éppilyen mélységesen.

³⁴ Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995, 23.

³⁵ Az első, ilyen szellemben íródott elemzés, melynek bizonyos visszhangja támadt, John Cassidynek a „The return of Karl Marx" című cikke volt (The New Yorker, 1997. október 20., 248-259.). Aztán jött a BBC, amely az évezred legjelentősebb gondolkodójává Marxot választotta. Néhány évvel később a Nouvel Observateur című hetilap egy teljes számot szentelt a következő témának: „Karl Marx – le penseur du troisième millénaire?" (Karl Marx – a harmadik évezred gondolkodója?), 2003. október 1. Nem sokkal később Németország fejezte ki elismerését az előtt a férfi előtt, aki annak idején negyven évnyi száműzetésre kényszerült: 2004-ben a ZDF, az egyik országos televíziós csatorna több mint 500 000 nézője Marxot nevezte minden idők harmadik legmeghatározóbb német személyiségének (ugyanakkor első helyezett lett a „jelenkori relevancia" kategóriában), és a legutóbbi politikai választások során (2005. augusztus 22-i számában) a híres képes újság, a Der Spiegel címlapjára tette Marx arcképét, amint győzelmi jelet mutat, s a képaláírás így szólt: „Ein Gespenst kehrt zurück" (Egy kísértet visszatér). E különös sorozatra a BBC 4-es csatornája által kezdeményezett 2005-ös közvélemény-kutatás tette fel a koronát. A kutatás során véleményüket nyilvánítók Marxot nevezték meg az angol hallgatók által legjobban tisztelt filozófusként.

³⁶ Különösen Eric Hobsbawm: „Introduction" to Karl Marx-Friedrich Engels. In The Communist Manifesto. Verso, London, 1998.

³⁷ Lehetetlen volna felsorolni azt a sok könyvet, amely az utóbbi évek során látott napvilágot, de itt és most felsoroljuk azokat, amelyek a legszélesebb körű és kimondottan jó kritikai fogadtatásban részesültek. Két új és népszerű életrajz irányította a figyelmet a trieri gondolkodó élettörténetére: Francis Wheen: Karl Marx. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004; Jacques Attali: Karl Marx ou l'esprit du monde. Fayard, Paris, 2005.

Moishe Poistone könyve, a Time, Labour and Social Domination (CUP, Cambridge) 1993-ban, megjelenésekor szinte észrevétlen maradt, azóta viszont számtalan utánnyomást ért meg; akárcsak az a szöveg, melyet Terrell Carver írt: The Postmodern Marx (Manchester University Press, Manchester, 1998); és Michael A. Lebowitz: Beyond Capital. Palgrave, London, 2003 (2. kiadás), amelyek ugyancsak Marx elméletének egészen eredeti interpretációi.

Marx korai munkáinak elemzését adja egy nemrégiben kiadott könyv: David Leopold: The Young Karl Marx: German Philosophy, Modern Politics, and Human Flourishing. CUP, Cambridge, 2007.

A Grundrisse megírásának 150^. évfordulójára jelenik meg majd Marx jelentős kéziratainak gyűjteménye, melyeket a legfontosabb nemzetközi Marx-kutatók tanulmánygyűjteménye kísér: Marcello Musto (szerk.): Karl Marx's Grundrisse: Foundations of the Critique of Political Economy. Routledge, London – New York (megjelenés 2008-ban).

Fontos továbbá John Bellamy Foster írása, a Marx's Ecology. Monthly Review Press, New York, 2000; és Paul Burkett: Marxism and Ecological Economics. Brill, Boston, 2006. Mindkettő a környezeti probléma felől közelíti meg Marxot.

Végezetül, mint a világszerte megnyilvánuló érdeklődés bizonyítékát, mindenképp meg kell említenünk a latin-amerikai elméleti szakember, Enrique Dussel ezen kérdéssel foglalkozó, jelentősebb művekből készített angol nyelvű fordítását: Towards an unknown Marx. Routledge, London, 2001; valamint a Hiroshi Uchida szerkesztésében kiadott, japán kutatók által készített elemzéseket tartalmazó Marx for the 21^st century című könyvet (Routledge, London, 2006); akárcsak a kínai kutatók újabb generációjának elméleti fejlődését, akik egyre otthonosabban mozognak a nyugati nyelveken közölt irodalomban, és messze távolodtak a hagyományos dogmatikus marxizmustól.

³⁸ A legjelentősebb elméleti folyóiratok között meg kell említenünk a következőket: a Monthly Review, a Science & Society, a Historical Materialism, a Rethinking Marxism az angol nyelvű világban; a Das Argument, a Marx-Engels-Jahrbuch Németországban; az Actuel Marx Franciaországban; a Critica Marxista Olaszországban; és a Herramienta Argentínában.

A hetvenes években revelatív élmény volt Magyarországon Gramsci „felfedezése”, azóta itthon indokolatlan csend veszi körül, holott Gramsci halálának hetvenedik évfordulója a bölcseleti és politikai életmű feltárásának új hullámát indította el.

A kétségtelenül konfliktusos viszony értékeléséhez az olasz kommunizmus kritikusai azt veszik kiindulási alapnak, hogy Gramscinak a pártjával való nézeteltérései a szakításig vezettek volna. A fennmaradt dokumentumokban pró és kontra érvek találhatók, de ezekből nem olvasható ki a szakítás. Spekulációk persze lehetségesek.

Az olykor elgondolkoztató, olykor félrevezető meditációk az utóbbi másfél évtized politikai változásaival függnek össze: a nemzetközi kommunista mozgalom összeomlásával járó baloldali ideológiai káoszt a mozgalom egykori és mai ellenfelei alkalmasnak tartják arra, hogy Gramscit elidegenítsék politikai énjétől, mondván, Gramsci és Togliatti, Gramsci és a párt, Gramsci és a Kommunista Internacionálé között szakadék tátong, a mártírt nem érdemli meg gonosz mozgalma… Az újabb kutatások eredményeivel vitatjuk ehelyütt ezeket a nézeteket.

* * *

Bevezetésként egy fiatal Gramsci-kutatónak, Angelo d'Orsinak, a torinói egyetem tanárának munkájával foglalkozunk. D'Orsi kiadta Gramsci 1911 és 1922 között keletkezett írásait, amihez külön könyvecskének beillő bevezető tanulmányt írt. A kiadvány címe – „A mi jövendő városunk"² – csak minimálisan tér el attól, amit Gramsci választott a szocialista párt torinói ifjúsági szervezetének egyetlen számból álló és teljes egészében általa megírt, 1917. február 11-én megjelent újságja fejlécének („A jövendő város"). A város ifjú szocialistái a modern olasz nagyipar fellegvárában Torinót gondolták az eljövendő Itália reményének. Intuíciójuk, Gramsci intuíciója 1917 rohamos gyorsaságú eseményeinek forgatagában egyik napról a másikra beigazolódott: Torinóban az orosz példa követése elementáris jelszóba sűrűsödött.

Ez az a város, ahol a szárd fiatalember elmerült a nagyváros kultúrájában, a politikai küzdelem elevenségében, ahol megismerkedett a munkásosztály törekvésével, és elkötelezte magát a szocializmus ügye mellett. A város 1911-ben az olasz egység ötvenéves évfordulóját ünnepli. A nemzeti büszkeség virulens nacionalizmussal vegyül. A szeptember 29-én bejelentett líbiai olasz gyarmatosító hadműveletek körül zajos a hangulatkeltés. Torinóban és Itália-szerte éles vitát kavar a háború. Az olasz társadalom megosztott a kérdésben, és megosztott a szocialista párt is. D'Orsi hangsúlyozza, hogy az iparosodott Torino tőkés-tulajdonos rétege, az Ipari Ligában tömörült gyáros csoportok egyre erőteljesebben és határozottabban támogatták a nacionalistákat, és ugyanilyen elszántsággal léptek fel a munkásszervezetek ellen, de Giolitti liberális kormányzata bizonyos toleranciát tanúsított a városban már erődemonstrációkra képes szakszervezeti érdekvédelem, a munkásmozgalom irányában, kiváltva ezzel megbízóinak az elégedetlenségét. Az általuk megkívánt radikálisabb fellépést, a brutális erőszakot majd a fasizmus fogja produkálni…

Torino modern nagyipari gyárváros. Jelentőségét akkor mérjük fel igazán, ha világos képünk van korai termelői kapacitásáról, szociológiai összetételéről. Miként erre d'Orsi rámutat: 1911-ben 427 773 lakost számlál a város, a FIAT-üzemekből 3000-3500 gépkocsi gurul ki a forgalomba. 1918-ra 513 ezerre nő a lakosság létszáma. Ebből 185 000 a bérmunkás, nagy részük (150 000) ipari foglalkoztatott, és legtöbbjük nemcsak a gépkocsigyártásban vesz részt, hanem a háborús hadsereg felszerelésének előállításában, a nehézipari, fémmegmunkáló ágazat fellendülésében, zsíros hasznot hajtva munkaadóiknak. A fejlődést közvetlenül megélő szemtanú, Gramsci az elmaradott olasz Délről (Mezzogiorno) hozott természetes szociális érzékenységével nem tesz mást, mint enged a jelenség lenyűgöző hatásának, és fizikai közelséget, eszmei köteléket teremt a gyári munkásközeggel.

Egyetemi tanulmányait a bölcsészettudományi karon végzi. Szocialista érzelmű tanárainak – Umberto Cosmo, Cesare Lombroso említhető az ismertebbek között – minden bizonnyal részük van Gramsci intellektuális orientációjában. Az egyetem nem szocialista professzorai között több hírneves tudós és közéleti személyiség is található: Gaetano Mosca a modern politikatudományt, Luigi Einaudi a közgazdaságtudományt művelte. (Einaudit 1948-ban köztársasági elnökké választották.) A nevek fémjelzik a torinói egyetem színvonalát, amely ma is az ország egyik legjegyzettebb intézménye, tudományos műhelyeinek, specializált könyvkiadóinak hagyománya napjainkig töretlen.

Cosmo és kollegái ismerték fel növendékük kivételes intelligenciáját, és emberileg is, pedagógusként is támogatták a fiatal szárdot. Cosmo ismertette össze a később Cambridge-ben katedrát szerző tudós közgazdásszal, Piero Sraffával, aki börtönében hű látogatója lesz. Gramsci Torinóban kötött barátságot Palmiro Togliattival, Angelo Tascával, Umberto Terracinivel, akikkel közösen munkálkodott az OKP megalapításában. (Tascával megszűnt a barátság, miután egyike az első renegátoknak.)

Gramsci torinói időszakának vízválasztó pillanata az 1913. március 19-től június 23-ig tartó sztrájkmegmozdulás, a torinói munkások első komolyabb politikai sikere. A periódus egybeesik Mussolini politikai csillagának – eleinte szocialista színű – feltűnésével is. A későbbi Duce 1911-ben még ellenzi a líbiai háborút. Szülőföldjén, a romagnai Forli városában és környékén valóságos felkelést vezetett a háború elleni tiltakozásul. 1914. október 18. Mussolini pálfordulásának napja: a főszerkesztésében megjelenő szocialista pártlapban publikált cikkével a világháborús részvétel mellett agitált. „Az abszolút semlegességtől az aktív tevékeny semlegességig" címen elhíresült írása a fiatal Gramsciban támogatóra talált: október 31-i dátummal a szocialisták torinói újságjában (Il Grido del Popolo) Mussolinit pozitíve kommentálta, elismerőleg szólt „realisztikus konkretizmusáról".

D'Orsi Gramsci cikkéről többek között megjegyzi, hogy a szocialista párt elöregedett vezetésének nyugalmát forradalmi jelszavakkal kellett felrázni, a nemzetközi horizonton megjelenő forradalmi távlat lehetőségére rá kellett mutatni, érzékelve egyúttal a nemzetközi és nemzeti dimenzió összetartozását. A világháború a XX. században először nemzetköziesítette intenzíven a nemzeti politikákat, és a jelenséggel a fiatal szocialisták nemzedéke mint újdonsággal találta magát szemben. Következtetéseik, útkeresésük nem egy esetben magabiztossággal végrehajtott ugrás a sötétbe. Gramsci politikai gondolkodásában a nemzetközi és nemzeti feltételek, sajátosságok összefüggése állandó tényező lesz; a vitatott módon koncipiált forradalmiságigény egyelőre magán viseli a soreli aktivizmus filozófiájának partikularizmusát.³ A forradalmi távlat felvillantása még nem „organikus" (Gramsci egyik kedvenc jelzője a későbbiekben: szerinte a szervezetet, a mozgalmat szerves egységbe kell foglalni a történelmi folyamattal). A soreli aktivizmus és Bergson hatása a szocialista párt korabeli lapos reformizmusának ideológiai színvonala ellen hangolja, serkenti elméleti és elméletieskedő hajlamát: említett cikkében készséggel konstruálja adott formulák bírálatát, azonban nem veszi észre ezek papíron történő kiegyenesítésének gyakorlati hiányosságait. Nálánál tapasztaltabb szocialista vezetők Mussolini esetében azonmód észlelték ugyanezt a problémát, a szocialista internacionalizmustól elváló perspektíváját, és ahogy lelepleződtek Mussolini valódi szándékai, rásütötték az interventizmus vádját, s végül kiebrudalták a pártból. A Mussolininél nyolc évvel fiatalabb, mindössze 23 éves Gramscinál az interventizmus elvi-politikai baklövését elnézték, jobbára mint bocsánatos bűnt sikerült lemosnia magáról. Ellenben az elvi absztrakciókban gondolkodó teoretizáló hajlam a sajátja maradt, és később megtermékenyítő újító szellemben művelte az elméletet, gazdagítva a szocialista politikai gondolatot.

A háboú, az orosz forradalom 1917-ben Gramsci nézeteinek tisztulását eredményezte. Figyelme továbbra is a munkásosztályra irányul, a FIAT-üzemek dolgozóira, akik munkahelyeiket védve sztrájkolnak, és az orosz példa lebeg a szemük előtt. Híven jellemzi Torino háborús klímáját a FIAT-gyáros dinasztiaalapító, Giovanni Agnelli és az üzemeit elfoglaló sztrájkolók vezetőjének (d'Orsi tanulmányából kimaradt) „nagyjelenete". Italo Pietra a következőképpen beszéli el: Agnelli „vörös zászlók íve alatt, leszegett fejjel ment a dolgozószobájába, ahol a király arcképe helyén a Leninét találta… Az egyik munkás odalépett hozzá, és azt mondta: »Csókold meg!« És Agnelli megcsókolta."⁴

Gramsci képzeletét, politikai gondolatvilágát megragadják a FIAT-nál zajló események, ám az is, hogy a forradalmi hullám, a „vörös két év" (1919-1920) kifulladásával a tőkés osztály birtokában tudta tartani üzemeit és politikai hatalmát. Az 1917-1920 közötti periódus véglegesíti világképét, politikai felfogását és filozófiáját, illetve ez az az időszak, amelynek tapasztalataiból és tanulságaiból írásai megformálódnak és fölépülnek. Tevékenységének fontos színtere a politikai újságírás: az Il Grido del Popolo, az Avanti!, végül pedig az Ordine Nuovo hasábjain közölt cikkeiben nyomon követhető a szocialista párttól a kommunista párt alapításáig vezető pályája, tudatos politikussá érésének folyamata. 1917 októbere a fő viszonyítási alap a számára: kiforrott szemlélettel interpretálja az orosz eseményeket, azonosul azok eredeti, példátlan, felszabadító eszményeivel. Ezeket transzponálhatónak véli az európai univerzumba.

Az 1917-es orosz forradalmi helyzet tolmácsolásába Gramsci az olasz viszonyokból származó saját vízióját és forradalmat váró vágyakozását vetíti. Logikus folytatása elképzelésének és 1917 októbere értelmezésének másik jól ismert cikke, a „Forradalom a Tőke ellen" (Avanti!, 1917. december 24.), azaz a bolsevik forradalom lenini relevációja: a Marx várakozása szerinti forradalmi haladványtól (a fejlett országokban győz majd először a munkásforradalom) lehetséges az eltérés, a forradalmat meg lehet kezdeni fejletlen országban is. Gramscinak azonban hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy a forradalom hulláma a fejlettebb nyugat-európai társadalmak partjainál elapad. Gramscit sem ez, sem az olaszországi fasiszta roham nem tántorítja el világképétől, meggyőződése változatlan: tovább kell küzdeni a munkások szocialista forradalmának valóra váltásáért.

Gondolatai, korai és későbbi koncepciói ekörül forognak. Tanulmányozva „a minden hatalmat a szovjeteknek" jelszót, a torinói üzemi „belső" (azaz üzemen belüli) bizottságokról leszögezi, hogy ezek lehetnek a munkásdemokrácia szervei, melyeket meg kell szabadítani a „vállalkozók" (vagyis a tulajdonosok) által megszabott korlátozásoktól… A belső bizottságok korlátozzák a kapitalista hatalmát; fejtsék ki a fegyelem és a döntés funkcióit, majd fejlesztve és gazdagítva ezt a gyakorlatot „holnap a kapitalistát minden hasznos irányító és adminisztratív funkciójában helyettesítő proletárhatalom szerveivé kell lenniök".⁵ Elképzele szerint termelési kategóriánként minden tizenöt munkás delegálná küldöttjét az üzemi bizottságokba („ahogyan az angol üzemekben csinálják"). Ezek kiegészülhetnek a települések kerületi és összvárosi bizottságaival, létrehozva így „koncentrikus köreik szériáját, amely szakszervezeti és pártszervezeti hálózatával együtt kelti életre a proletár osztály önkormányzatának autentikus szövetét".⁶ A struktúra az üzemi dolgozók kategóriáiból áthelyeződne a városlakó dolgozókra, „a pincérekre, a kocsisokra, a villamosvezetőkre, a vasutasokra, az utcaseprőkre és a városi hivatalnokokra stb.", továbbá értelemszerűen a parasztokra, miáltal létrejönne a tömegek permanens politikai fegyelmének formája, „az adminisztratív és politikai tapasztalat mindenkit magába foglaló nagyszerű iskolája, rávezetve az embereket az állhatatosságra, a bátorságra, arra, hogy úgy tekintsenek magukra, mint harctéri hadseregre, amelynek szilárd összetartásra van szüksége, s amely ellenáll annak, hogy szétverjék, rabszolgaságba döntsék".

Ez az idealisztikus vázlat a munkásdemokráciáról nem más, mint a munkásállami intézmény koncepcionális magva, előképe, s mint ilyen nem tér el a korabeli lenini proletárdiktatúra koncepciótól, ellenben „üres formula", ha tartalmilag nem konkretizálódik – értelmezi d'Orsi Gramsci gondolatvilágának és az elmélettörténetnek ezt a kardinális kérdését. Következtetése: Gramsci a proletárdiktatúra konkrét tartalmát és demokratikus funkcióit keresi, mégpedig a torinói munkásharcok tapasztalatának szublimálásával, azok lényegi vonásainak a proletárdiktatúrába való beemelésével; vagyis „olaszosítja" a leninizmust. Ezért vált az olasz mozgalom ideológiai zászlajává.

* * *

A torinói tapasztalatok nyílegyenesen vezették Gramscit a kommunista irányzathoz, a párt megalapításához. Miután az OKP a Kommunista Internacionálé (Komintern vagy KI) szekciója volt, a párt és a pártvezető viszonyának nemzetközi vetülete szintén a vizsgálódások állandó tárgya és természetesen vitás problémák kulcsa. A kutatás forrása egyfelől Gramsci magánlevelezése: feleségével, Júlia Schuchttal, Júlia testvérével, Tatjánával (Tánja), családtagjaival, barátjával, Sraffával; de Gramsci magán- és közérdekű politikai levelezést folytatott a párt vezetőivel is.

A levelek újraolvasásánál nem tekinthetünk el a börtöncenzúra áthághatatlan korlátján kívül a börtönlakó szerző pszichofizikai állapotától, a körülmények okozta felfokozott érzékenységétől. Gramsci kondíciója a börtönévek alatt fokozatosan romlott. Nehezen elviselhető lelki próbatételt jelentett számára, hogy elítéltetése miatt lehetetlen helyzetbe került felesége, két gyermekének anyja, Júlia Schucht, akit a magány mellett úgyszintén idegbántalmak gyötörtek.

Júlia Schucht és Gramsci 1922-ben Oroszországban ismerkedtek össze (Gramsci vezette az OKP KI delegációját). Júlia korábban Rómában zenét tanult, beszélt olaszul, így egymásra találásuknak nem volt akadálya. Két gyermekük született, Delio és Giuliano. A második gyermek Júlia 1925/26-os átmeneti olaszországi időzésekor fogant, és 1926. augusztus 30-án Moszkvában látta meg a napvilágot. Őt Gramsci már nem láthatta, mert november 8-án a fasiszta rendőrség, semmibe véve a parlamenti képviselőnek kijáró mentelmi jogát, letartóztatta. Ustica szigetére deportálják, majd vizsgálatok, eljárások követték egymást, mialatt Itália egyik végéből a másikba hurcolták különböző fegyházakba. Végül a Különleges (államvédelmi) Bíróság Rómában 1928-ban 20 év, 4 hónap és 5 nap börtönre ítélte – lassú halálára számítottak… A börtön és a külvilág között Sraffán kívül Tatjana tartotta a kapcsolatot, aki a római szovjet külképviselet alkalmazottjaként rendszeresen meglátogathatta Gramscit, kézbesíthette leveleit, teljesíthető kéréseit elintézte, halála után pedig biztonságba helyezte kéziratait.

* * *

A letartóztatása előtti hetekben, 1926. október 14-i keltezéssel Gramsci nevezetes levelet küldött Moszkvába, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának (SZK[b]P KB). Indokolt mai szemmel, az új kutatási eredményekkel összevetve fellapoznunk a levelet, és betekintenünk a körötte zajlott vitákba. Ebben támaszunk Giuseppe Vacca, a Gramsci Alapítvány és Intézet elnöke, aki az alapos, kimerítő, az 1926-os levelezést csorbítatlanul közlő dokumentumkötethez⁷ bevezető tanulmányt mellékelt. Vacca hasznosította a vonatkozó és általában a Gramsci-kutatásokkal kapcsolatos publikációkat, törekedve ezek egyfajta szintézisére.

A dokumentumkötet címéből (Gramsci Rómában, Togliatti Moszkvában) kitűnik, hogy a kérdéses időszakban Gramscit váltva már Togliatti az OKP képviselője a KI-nál, és Gramsci rajta keresztül kívánta eljuttatni levelét a címzetthez. A kötet élére a levélváltásokat megelőző, előzménynek tekinthető dokumentumot helyeztek a szerkesztők: az olasz KI-delegáció és Sztálin 1926. február 22-i megbeszélésének jegyzőkönyvét. Ezen a találkozón Bordiga – a párt korábbi első számú vezetője, a delegáció tagja – Trockij érveivel felszerelkezve, Sztálin pozícióját alábecsülve egyenlőtlen vitába bocsátkozott a majdani pártfőtitkárral az orosz helyzetről (az új gazdaságpolitikáról – NEP), a nemzetközi viszonyokról, és támogatta Trockij permanens világforradalmi teóriáját. Sztálin a nála később ismeretlen türelemmel és nyugalommal válaszolt Bordiga provokatív kérdéseire, de ennek dacára magában nyilván elkönyvelte az olaszt és az egész olasz bagázst – kivéve az ő álláspontját felvállaló Togliattit – trockista disznóknak. A dokumentum Sztálin személyisége felől nézve külön, egyébként a javára írható tanulmány, azonban itt és most csak annyiból érdekes, hogy az olasz párton ott ragadt a trockizmus bélyege, ami ellen Togliatti küzdeni akart. Egyes történészek emiatt még ma is pálcát törnek felette, mondván, Sztálin „hosszú keze" volt – Gramsci ellenében is.

1926 februárjára az orosz párton belüli csatározások meghaladták az elvi vita léptékét, hatalmi harccá váltak, miközben a reálpolitikus Sztálin már uralma alá hajtotta a párt gépezetét. Előbb Trockij, majd vele együtt Zinovjev és Kamenyev vesztésre ítélt utóvédharcokat folytattak – a KI terepén is, bár itt pozícióik jobbnak látszottak, mivel a külföldiek előtt a forradalom szülőatyjainak minősültek Leninnel, Sztálinnal együtt, sőt Sztálinnál is inkább. Nagy volt a tekintélyük; Zinovjev ült a KI elnöki székében.

Togliatti a moszkvai fejleményekről rendszeresen informálta az OKP római központját. Információi alapján Gramsci a római szovjet nagykövetségen fogalmazta meg október 14-i levelét; a diplomáciai apparátus révén a szovjet vezetés nagy vonalakban ismerte a levél a tartalmát, ha nem az egész szöveget. Ezt azért bocsátjuk előre, mert a szakirodalomban hosszú ideig tartotta magát a nézet, miszerint az első lépésben Togliatti kezéhez került, de az SZK(b) P KB-nak szánt levelet Togliatti „önkényesen" visszatartotta és elfektette. A teljesebb dokumentáció ellentmond ennek a tézisnek. Vacca felhívja a figyelmet a szakirodalomban eddig nem vizsgált, ugyancsak Gramsci által írt kísérőlevélre, amelyben azt javasolja Togliattinak, hogy ha az elérendő cél, a pártegység megóvása érdekében szükségesnek tartja, mielőtt az SZK(b)P KB-nak bemutatná a levelet, konzultáljon a KI felelős vezetőivel. „Revideálhatod"⁸ a szöveget – írta szó szerint. Togliatti pontosan ezt tette, jelezte is Rómába, ahonnan az OKP Politikai Irodájától (a Politikai Bizottságtól) Camilla Ravera aláírásával helyeslő választ kapott.

Mi is történt Rómában? Az OKP vezető testületében Gramsci fogalmazványa előtt megvitatták az oroszkérdést, és Gramscit bízták meg a levél megírásával, a levél Moszkvába küldése után pedig terveztek egy újabb vitát a KI küldöttjének részvételével. Erre az illegális vitára a Genova melletti Valpolceverában került sor (a KI küldötte, Jules Humbert-Droz svájci illetőségű kommunista vezető később kivált a mozgalomból). Gramsci ide már nem jutott el; észrevette ugyanis, hogy követi a rendőrség, és nem akarván lebuktatni a Valpolceverában összegyűlő társaságot, visszautazott római lakására, ahol letartóztatták. A nélküle tartott megbeszélésen – Camilla Ravera elnökletével – két érdemleges dolog vetődött fel: (1) az olasz vezetők Humbert-Droz információit alapul véve kiigazították a levélben foglaltakat; (2) a levél elküldéséről-kézbesítéséről akár le is mondtak volna. (A feltételes módot az indokolja, hogy erre vonatkozóan nincs írásos dokumentum.) A levél tehát ilyen körülmények között érkezett Moszkvába. Itt azután a hozzá kapcsolt dokumentumokkal együtt elsüllyedtek a KI archívumában, mígnem 1990-re felkutatták és teljes egészükben nyilvánosságra hozták az addig botránykőnek számító levelet. Bár magyarul is ismert,⁹ felidézzük mondanivalójának lényegét, és megjegyzéseinkben igazodunk az új kutatásokhoz.

Gramsci az SZK(b)P egységének megbomlására, a frakciózó vitákra éles kifejezéseket használt; súlyos oroszországi és nemzetközi következményektől tartott, mindenekelőtt a forradalmi folyamat terjedését látta veszélyeztetve, és megkérdőjelezte azt is, hogy az egységében megbomló SZK(b)P betöltheti-e vezető szerepét a nemzetközi kommunista mozgalomban. Ugyanis szerinte az orosz párt kríziséhez járuló látens szakadás veszélye feltartóztatja a kommunista pártok fejlődését, kikristályosítja a jobb- és baloldali elhajlásokat, és még jobban kitolja a dolgozók világpártja organikus egységének sikerét. Ezért gondolt(ak) arra (az OKP vezetése nevében írt), hogy internacionalista kötelesség(ük) figyelmeztetően fellépni. A kíméletlen pártvitát illetően egyértelműen elítélte a kisebbségi trockista-zinovjevista ellenzék politikáját, de óva intett attól, hogy a többség „túlgyőzze és túlzott intézkedésekre" ragadtassa magát. Leninnel érvelt: meg kell ismerni az osztályellenség agitációjának fogásait. Arra utalt, hogy a burzsoá politikusok és újságjaik rájátszanak az orosz párt vitájára, és a forradalom katasztrófáját jósolják – Itáliában is, ahol „a fasizmus államszervezete és pártja elfojtja a munkás- és paraszttömegek autonóm megnyilatkozásait, és azt hangoztatja, hogy a szovjet állam tiszta kapitalista állammá válik, s hogy a fasizmus és a bolsevizmus világméretű párbajában a fasizmus fog győzedelmeskedni. Ez a (sajtó)kampány megvilágítja, hogy a szovjetköztársasággal az olasz nép nagy tömegei szimpatizálnak […], de rámutat arra is, hogy a fasizmus – amely jól ismeri az olasz belső helyzetet, és megtanulta, hogy miképp kell tárgyalni a tömegekkel – az (orosz) pártellenzék politikai magatartását a Mussolini-kormánnyal szembeni szilárd munkásellenállás végleges megtörésére, valamint a fasizmus kártevése és kegyetlenségei ellenére is elkerülhetetlen szükségszerűségként megjelenített tömeglélektani állapot biztosítására akarja kihasználni."

Az idézett részek bepillantást engednek Gramsci problémaelemzési módszerébe. A szöveg konkrét az olasz helyzet rajzában, míg elvont az orosz vita és nemzetközi következményeinek kifejtésében. „Túlzottan pesszimista" – reagált rá Togliatti, közvetítve más KI-vezetők véleményét is. Szerintük Gramsci egy kalap alá vette a párt többségét és az ellenzéket, az OKP-t a vita feletti tényezőnek állította be, helyzetértékelése hamis. Számukra, akik a vita sűrűjében éltek, elméletieskedésnek, a konkrét gyakorlati problémáktól távolinak tűnt a fogalmazvány. Nem sikerült érzékelnie az SZK(b)P-ben folyó könyörtelen hatalmi harcot, amely lehetetlenné tette a korábban sem monolitikus egység helyreállítását. Álláspontjában vitatható volt az is, hogy a szovjet párt egysége ennyire közvetlen befolyásoló tényezője lett volna a Nyugaton egyébiránt már elapadt forradalmi mozgalmaknak. Gramsci maga később az elsők között mélyül el a nyugat-európai sajátosságok elemzésében, és jut arra a következtetésre, hogy a Nyugaton szilárd és a megszervezett civil társadalom tagoltságára épült hatalmi struktúrák elleni harcban nem elegendőek az orosz módszerek, a forradalmi roham.

A Rómából küldött levélre Togliatti vitatkozó elutasítással válaszolt. Egyszer megfogalmazza ezt keményen és kategorikusan a pártvezetésnek, egyszer külön személyesen és egy fokkal lágyabban Gramscinak, aki azonban nem hatódott meg. Togliatti szerint a Rómából jövő felvetések nem találnak célba: „Leveletek olyan pillanatban érkezett, amikor lehetetlen volt megmutatni a KB-nak. Az ellenzék kezében minden kétséget kizáróan a KB elleni fegyverré vált volna." Togliatti kijelentette, az SZK(b)P KB-nak egyértelműbb állásfoglalásra van szüksége, és azt, hogy „az ellenzék, tudatában lévén elszigeteltségének, és látva, hogy a KB, a Párt ellenáll a fegyelem megsértése és a Párt belső élete megzavarása minden kísérletének, visszavonulót fújt. Pár évre csendben kell maradnunk: ez ma a parancsszó."

A „csendben maradni" parancsa az egykori trockizmusgyanú, sőt -vád miatt került tollhegyre. Gramsci sűrűn hivatkozott a világforradalomra, és ebben Moszkvában Trockijt vélték hallani, jóllehet Gramsci számára már idegenek voltak a pregnáns trockiji elvek, a forradalmi folyamat teoretizálásáról viszont nem tett le.

Gramsci „sematikusnak, absztraktnak, bürokratikusnak" tartotta Togliatti válaszát; érveit visszaverve a szemére hányta, hogy „összezavarja a dolgozó tömegek és az első szocialista állam kapcsolatának történelmi tényét visszatükröző oroszkérdést a politikai és szakszervezeti terrénum nemzetközi szervezésének problémáival". Nézeteltérésükben nem kapcsolatuk megromlása a lényeg, hanem szemléletbeli különbségeik a kialakult helyzet aktuális, illetve a jövő stratégiai kérdéseinek megítélésében.

A nemzeti és nemzetközi feltételek összefüggése Gramscinál egyszerre elméleti és gyakorlati jelentőségű. Az összefüggés megragadásával a párt (vezetése) stratégiai iránytűhöz jut, képessé válik a „világkép" kialakítására, annak előfeltételével, hogy a nemzeti funkció felmérésével a pártról is tiszta kép alakul ki. Miféle párt legyen az olasz kommunista párt? – tette föl magának a kérdést, amikor a párt építésének ügye és terhe 1923/24-ben a vállára nehezedett. Ugyanezen kérdések felől közelítette meg az SZK(b)P-n belüli vitát is. Vacca a két vezető nézeteltérésének objektív okát akkori pártfelfogásukban látja. Gramscinál „a forradalmi párt a maga konfigurációjában előképzi (anticipálja) az új típusú államot, míg Togliattinál a pártnak előnyben kellett részesítenie az irányvonal folytonosságát, a párt belső rendszerétől viszonylag függetlenül", azaz a párt nem anticipáló intézmény, működéséhez elegendő irányvonalának folytonossága, belső rendszere és fegyelme. A nézetkülönbség ugyanakkor a forradalmi folyamathoz való viszony két koncepcióját tételezi. Egy másik – Vacca szerint a legkiválóbb – Gramsci-szakértő, Leonardo Paggi úgy véli, hogy Togliattinál az intézmény (a pártintézmény) az elsődleges, míg Gramscinál maga a folyamat, a folyamat alakulása a történelem korszakos menetében ölti magára ezt a jelentőséget. Paggi megállapítása gyakorlatilag közös nevezőt teremt Gramsci és Togliatti felfogása között. Togliatti a bolsevik párt, a szovjet hatalom prioritását mint a forradalmi folyamat legfőbb feltételét tartotta szem előtt. A szovjet hatalomhoz való viszony a nemzetközi kommunista mozgalomban létkérdés volt, a vele való bármiféle politikai természetű súrlódás a kommunista pártok létét kockáztatta. Reálpolitikai szempontból Togliattinak feltétlenül igaza volt, viszont Gramsci a reálpolitikai szempontokon és a párt adott intézményi struktúráján túl a forradalmi fejlődés folyamatában gondolkodva az SZK(b)P egységének óvásával menteni akarta a menthetőt, és az egységes párt létéből kibontható kedvezőbb feltételekkel kívánta éleszteni a forradalmi folyamatot, hozzájárulva annak komplex stratégiai megalapozásához. Amikor Gramsci a börtönévei alatt szembenéz a forradalom nyugat-európai kifulladásának okaival, akkor ebben az irányban elmélkedve dolgozza ki hegemóniaelméletét, ezért foglalkozik „fordizmus" címszó alatt az egyre nagyobb műszaki-technikai fölénybe kerülő intenzív amerikai termelési és termelésszervezési módszerekkel. A hegemónia kategóriájában ölt testet a forradalmi folyamat mindennapjaiban építendő hatalmi konfiguráció, a civil társadalom megszervezése, a „modern fejedelem", vagyis az értelmiségi tevékenységet folytató kommunista párt funkciója. Minden párttag értelmiségi, értelmiségi munkát végez – írja a Börtönfüzetek lapjain, de figyelmeztet a párt hatalmi tevékenységnek „értelmiségietlen", a marxi-lenini eszméket lejárató veszélyeire: a bürokratizmusra, a cezarizmusra. Az 1926-os levelében levő intuíciójában, már ami a „túlgyőző, túlzott adminisztratív intézkedések" elfajuló tendenciáját illeti, Paggi szerint benne van a sztálini degenerálódás korai felismerése.¹⁰

Vacca álláspontja szerint a KI munkásegységfront taktikájától számítva, 1923-tól datálhatóan Gramsci érett, tudatos teoretikus szemlélettel nyúlt a stratégiai kérdésekhez. A KI egységfront-taktikájában fedezte fel a nemzetközi momentumról a nemzetire történő, időszerűvé vált hangsúlyeltolódást, mert ez biztosíthatja a KI, azaz a forradalmi folyamat nemzetközi megerősödését. Az egységfront, mint a munkásegység szinonimája, ugyanis országonként eltérő feltételek között más és más módszerek alkalmazásával valósulhat meg. Más és más volt a szakadáson átment munkásmozgalmi pártok egymás közti viszonya, a munkások szervezettségének foka, gazdasági és szociális körülményeik; a lehetséges paraszti, polgári, kispolgári szövetségesek megnyerése az egyes országok fejlettségi színvonalától, társadalmi és politikai szerkezetüktől függő differenciált kérdéseket foglalt magában. Vacca szerint amikor Gramsci helyeselte a KI irányvonalában a munkásegység hívószavát – Bordigával való vitájának is ez a sarkalatos pontja -, nem tartotta kielégítőnek a KI irányvonalát realizálni hivatott pártok szervezettségét, politikai minőségét. A KI nem rendelkezett elégséges nemzeti erővel, az egyes országok kommunista vezetői nem voltak alkalmasak az egységfront gyakorlatára. E periódusból származó írásaiban Gramsci azt latolgatta, hogy a KI „nem működik", és ennek oka, hogy a kommunista pártokat egyetlen nemzetközi központból irányítják. Ez persze szükségszerű, mivel az oroszok megvívták és győzelemre vitték forradalmukat, de nem szóródhattak szét a világban tapasztalataikat exportálandó. Az egyes országok nemzeti erőinek kell kitermelniök a saját forradalmáraikat, ezért az úgynevezett demokratikus centralizmus megkerülhetetlensége mellett erősíteni kell az egyes kommunista pártok autonómiáját, hogy a pártok össze tudják egyeztetni a nemzetközi és nemzeti mozzanatokon nyugvó irányvonal szükségleteit.

Az 1920-as években, sőt részben később is, az 1917 által megváltoztatott nemzetközi viszonyok felhajtóerőnek tűntek a munkásmozgalom kommunista szárnyán: Gramsci szemléletében, világnézetében és világképében mindenképpen. Eltökélten hitt az orosz példa Nyugat-Európában más módszerekkel, más politikai technikákkal való megismételhetőségében. Meggyőződésének fő eleme az orosz forradalmaknak a cári zsarnokság és a kizsákmányolás alóli felszabadító, a politikai szabadságjogokat univerzálisan garantáló transzcendenciája. 1917-et az emberiség történelmének döntő fordulataként élte meg. 1917-nek ez a fajta értelmezése nem elszigetelt eszmei áramlat, a kor szellemiségének szerves alkotóeleme, a nemzetközi munkásmozgalomban pedig elsőrendű erőforrás, a munkásharcokat előrevivő felhajtóerő szerepét játszotta. 1917 októbere „megrengette a világot", a kizsákmányoltak tömegeit reménnyel és bizakodással töltötte el, a kizsákmányolás felszámolásának esélyét adta. Ez a később illúzióvá silányuló tudat évtizedeken keresztül táplálta a munkás- és a kommunista mozgalmat. A fasizmus fölötti diadal – amelyhez Európa minden részén a kommunisták áldozatkészsége, a Szovjetunió felbecsülhetetlen embervesztesége vezetett el – újabb lökést adott az 1917-ben elkezdődött folyamatnak, hiszen a szocializmus országáé, a Szovjetunióé volt a győzelem erkölcsi-politikai értékének nem kis hányada. Addigra azonban 1917 eredeti felszabadító eszményeihez képest eltérések és visszafejlődési tendenciák mutatkoztak. A gyakorlat magán viselte az etatizmus eszményeltérítő torzulásait. A Szovjetunió a kapitalista rendszer szorításában rákényszerült a szocializmus elemeinek a kapitalizmuséval való keverésére, államkapitalista módszerek alkalmazására, sőt kapitalista vonások újratermelésére. Emellett kiütköztek az elmaradott orosz-ázsiai struktúrákon fejlődő államkapitalista-államszocialista hibridformáció gazdasági, politikai és kulturális gyengeségei, hiányosságai, a többnyire Sztálinnak tulajdonított erkölcsi-politikai hanyatlás, ami azután az 1930-as években, majd 1945-öt követően végképp katasztrofális mértékűvé vált, és semmi köze nem volt az 1917-hez kapcsolt világképhez.

Gramsci bebörtönzése után a KI a nemzetközi helyzet alakulása következtében stratégiai fordulatot hajtott végre, amit 1929-ben a „szociálfasizmus", az „osztály osztály ellen" jelszavakban összefoglalható fatális iránytévesztés jelez. 1935-ben a tarsolyból elővett munkásegység koncepciójából és az antifasiszta harc ésszerű szükségletéből kiindulva újból a széles szövetségi politika stratégiája került előtérbe. A KI politikai pálfordulásai személyi konzekvenciákkal is jártak. Az 1929-es fordulattal a KI több szekciójában sok delegátus nem értett egyet. Gramsci is megvitatta e fordulatot rabtársaival, és ő is ellenvéleményének adott hangot. Ez politikai elszigetelődéséhez és az ehhez társuló későbbi spekulációkhoz vezetett. Akik a KI-ban, hazai vagy emigrációs fórumokon vitatták 1929-et, kizárattak a mozgalomból (és jó néhányan a Gulágra kerültek). Az olasz pártban Paolo Ravazzoli, Pietro Tresso és Alfonso Leonetti osztályrésze lett a kizárás. (A „hármak" valamennyien Gramsci „káderei", az ő nézeteivel azonosuló vezetők; az első kettő szakszervezeti szervezési, a harmadik sajtóügyekkel foglalkozott.) Kizárták Ignazio Silonét – a világhírűvé váló prózaírót – is. Gramscival együtt gyakorlatilag mind a négyen elvetették a korábbi nemzetközi irányvonalnak és a párt lyoni kongresszusának ellentmondó 1929-es KI-fordulatot, s emiatt szembekerültek a KI-val (és Togliattival), amely a forradalmi folyamat apályáért, a fasizmus előretöréséért a szociáldemokráciára hárította a felelősséget. Az ominózus 1926-os levél mellett az 1929-es fordulat vitája egy olyan újabb momentum, amely – a Gramscival kapcsolatos spekulációk szerint – szembeállítja egymással az olasz párt két meghatározó vezetőjét, Gramscit és Togliattit. Az 1929-es fordulatról nem folyt az 1926-oshoz hasonlítható kimerítő levelezés. Togliatti lelke mélyén nem érthetett egyet a KI stratégiai fordulatával, de amennyiben ezt érzékelteti Moszkvában Sztálinnal, megpecsételődött volna az ő sorsa is.

Visszatérve 1926-ra: Gramsci polemikus levelét követően nem tartozhatott Sztálin kedvencei közé. Sztálin a titkosszolgálattal (a KGB-előd NKVD-vel) ellenőriztette Gramsci és a Schucht család levelezését, mi több, a szerv Júlia testvérétől, Xeniától is kért és kapott információkat. A harmadik nővér, Tanja külképviseleti alkalmazottként nem lehetett tapasztalatlan ezen a területen, azonban meglepően autonóm módon mozgott az ingoványos talajon, és megbízható kapocsnak bizonyult Gramsci és a külvilág között. A párthoz közeli kutatók: Paolo Spriano, Aldo Natoli és maga Vacca is¹¹ úgy vélik, hogy a levelezést és Gramsci magánügyeit is ellenőrizték. A Schucht család egyfelől érthetően nagyon aggódott Júliáért, másfelől Gramscival nem kívánták részletesen közölni a Júlia egészségével kapcsolatos híreket. Titkon talán arra is gondoltak, hogy viszonyuk véget ér, és Júlia új életet kezdhet. Gramsci sejtett valamit, mert felajánlotta feleségének a válást, de Júlia nem élt ezzel.

A magánszférán kívül eső adalék a következő: 1928 márciusában, Gramsci vizsgálati fogsága idején, Ruggero Grieco aláírásával levelet hozott a posta Moszkvából a milánói börtönbe – eredetileg Gramsci deportálásának helyszínére, Ustica szigetére küldték, innen több rendőrségi és vizsgálóbírói íróasztalt megjárva jutott el hozzá egy intrikáktól átszőtt bűnügyi regény meglepetéseit tartogatva számára. A levélben tájékoztatták az orosz pártvita fejleményeiről – Trockijék kizárásáról -, biztosították a KI és a párt szolidaritásáról, és arra biztatták, hogy a bírósági tárgyalást használja fel a fasizmus elleni agitációra. A biztatás felesleges volt, Gramsci e nélkül is megtette volna, azonban a levél a bíróság kezében Gramsci elleni ütőkártyává vált: megerősítette a nyomozó hatóság előtt, hogy ő a párt első számú vezetője, holott ügyvédje ennek cáfolatára építette védencét mentő stratégiáját. (Igen gyenge koncepció, mert Mussoliniék pontosan tudták, hogy Gramsci kicsoda.) Macis, a szárd vizsgálóbíró, Gramsci földije, a bizalmába férkőzve kijelentette, „olyan barátai vannak, akik egy ideig börtönben akarják tudni őt".¹² Gramsci felült ennek a provokációnak, és ideig-óráig azt hitte, hogy Moszkvában valaki a pártvitákban képviselt véleménye miatt rontani akarja ügyének esélyeit. 1932-ben, majd 1933-ban a következőképp írt erről Tánjának: Macis „felolvasott néhány részletet [Grieco] leveléből, és megjegyezte, hogy az katasztrofális lehet a számomra… Őrült tettről vagy felelőtlen könnyelműségről volt szó? Nehéz megmondani. Egyik is, másik is lehetett egyszerre; lehetséges, hogy az, aki írta, csak felelőtlenül stupid volt, valaki más kevésbé stupid rávette emezt, hogy írja meg."¹³

E sorok számtalan találgatásra adtak okot; a legelvadultabb ezek között az, hogy ez a „valaki" Togliatti lehetett. Úgy látszik, mit sem számít, amit Vacca ír ezzel kapcsolatban, Tanját idézve: „Miként korábban már megírtam, a Moszkvából neki címzett levelet fénymásolták, csatolandó a vádirathoz, és ez bizonyult súlyosbító körülménynek a helyzetében."¹⁴ A periratok között viszont nyoma sem volt a fénymásolatnak. Gramsci maga sem látta, és az eredeti sem volt a birtokában. „Feltehetően ugyanazzal a példánnyal rendelkezett, amit Spriano megtalált 1968-ban az OVRA iratai között."¹⁵ Mások – Luciano Canfora¹⁶, Giuseppe Fiori¹⁷ és természetesen Vacca – a fentiek alapján arra következtettek, hogy Macist megelőzően már Mussolini rendőrsége is manipulálta Grieco levelét. Erre Gramsci is rádöbbent; későbbi leveleiből egészen más irányú gyanúja rajzolódott ki. Első felindulása után a KI-be „fészkelődött"¹⁸ valakiről írt, aki ténylegesen összegubancolta a kapcsolatok láncolatát. Kizárásos alapon – Togliatti után kizárták a gyanúsítottak köréből a lengyel Fanny Jazierskát is, aki a KI Titkárságán Grieco munkatársa volt, és aláírása szintén szerepel az inkriminálható levélen – a hálón egyedül bizonyos Eros Vecchi akadt fönn. Vecchi egy időben a KI apparátusában dolgozott, de visszaküldték hazájába, ahol 1930-ban egy illegális találkozón nem jelent meg, helyette viszont nagy erőkkel kivonult a rendőrség, és lefogta az összejövetel résztvevőit.¹⁹ (Vecchit még Moszkvába kerülése előtt beszervezte a rendőrség.)

Paolo Spriano 1969-ben publikálta a vonatkozó felkutatott adatokat Eros Vecchiről, ezért a Togliattival kapcsolatos inszinuáció több mint tarthatatlan: álságos. Képes lett volna-e Togliatti Gramsci eszmei-politikai hagyatékát nélkülözve az OKP-t úgy irányítani 1945 után, hogy a párt a „szocializmus olasz útját" járja? A kérdésre kizárólag nemmel lehet válaszolni. Gramsci hagyatéka és Togliatti tevékenysége folytonos, egységes, kikezdhetetlen egész.

Cáfolhatók azok a találgatások is, melyek szerint Sztálin szándékosan hagyta Gramscit a sorsára. A szovjet diplomácia többször tett kísérletet a kiszabadítására, kicserélésére. A Vatikánnal is folytak tárgyalások: a Szovjetunió egyházi személyek szabadságát helyezte kilátásba Gramsciért, azonban minden kísérlet meghiúsult Mussolini személyes ellenállásán. A Duce jól ismerte Gramsci képességeit, és az egyik legveszélyesebb ellenfelének tartotta. Tőle eredeztethető az ítéletét kihirdető bíró részéről elhangzó árulkodó, szégyenteljes, ám céltudatos mondat: „Húsz évig meg kell akadályoznunk agyának működését."

Noha ez nem sikerült nekik, de lassú halálra ítélve megölték az olasz munkásosztály vezetőjét, áldozataik közt a legjelesebbet.

Jegyzetek

¹ Lásd Studi gramsciani nel mondo 2000-2005. Il Mulino, Bologna, 2007.

² Antonio Gramsci: La nostra cittá futura. Scritti torinesi (1911-1922). A cura di Angelo d'Orsi. Carocci editore, Roma 2004.

³ Vö. Huszár Tibor: A cselekvő ember. Budapest, 1975, 264.

⁴ Italo Pietra: I tre Agnelli, Giovanni, Edoardo, Gianni. Garzanti Editore, Milano, 1985. 75.

⁵ A. Gramsci: Democrazia operaia, in Angelo d'Orsi: i. m. 191.

⁶ Angelo d'Orsi: i. m. 70.

⁷ Gramsci a Roma, Togliatti a Mosca, Il carteggio del 1926. A cura di Chiara Daniele con un saggio di Giuseppe Vacca. Giulio Einaudi editore, Torino 1999. (A továbbiakban Vacca 1999.) (Az idézetekben felismerhetően elkülönül Gramsci, Vacca és Togliatti szerzősége.)

⁸ Gramscit idézi Vacca 1999: 6. Eredeti dokumentum: Gramsci a Roma, Togliatti a Mosca, id. kiadás, 402.

⁹ Görög Tibor tanulmánya ismerteti a levelet és vitáját (BME Marxizmus-Leninizmus Intézetének Közleményei, 1986. 1. sz.). Szabó Tibor magyarázó írással egybekötve közölte az 1970-es, de még mindig részleges dokumentumot.

¹⁰ L. Paggi: Le strategie del potere in Gramsci. Editori Riuniti, Roma 1984, 381.

¹¹ G. Vacca: Togliatti sconosciuto. Supplemento al n. 204 dell'Unitá 31. 8. 1994. 13-59. (A továbbiakban Vacca 1994.)

¹² Uo. 14.

¹³ Uo. 14-15.

¹⁴ Uo. 30.

¹⁵ Uo. 30-31. (Paolo Spriano: Gramsci in carcere e il partito. Editrice l'Unitá, Roma, 1988; illetve a halála előtti befejezetlen kutatásának jegyzeteiből készült kiadvány: L'ultima ricerca di Paolo Spriano. Editrice l'Unitá, Roma, 1988.) (Az OVRA a fasiszta titkosrendőrség rövidítése.)

¹⁶ Luciano Canfora: Togliatti e i dilemmi della politica. Editori Laterza, Roma-Bari, 1989.

¹⁷ Giuseppe Fiori: Vita di Antonio Gramsci. Editrice l'Unitá, Roma, 1991. (Gramsci életrajzírója dokumentumok alapján felderítette Macis vizsgálóbíró ténykedését, aki szolga módjára tett eleget hivatalának. Még hogy földi…)

¹⁸ Vacca 1994: 31.

¹⁹ Paolo Spriano: Storia del PCI. Vol. II. Giulio Einaudi editore, Torino, 1969, 291-293.

E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

A spanyol polgárháború társadalomtörténetében számtalan „fehér folt" van még. Ennek oka a források és a szakirodalom ellentmondásossága, különösen olyan fontos területeken, mint a földkérdés, a tulajdonviszonyok vagy a nemzetiségi kérdés. Hasonlóképpen olykor előítéletek övezik az anarchisták, a POUM s más szervezetek működését.

Mint hispanista kutatót, aki meglehetősen sokat publikált a XX. századi spanyol történelemről, nem utolsósorban a második Spanyol Köztársaság időszakáról, a folyóirat 70. számának olvastán a bőség zavara fogott el az, úgy tűnik, még tisztázandó kérdések tekintetében. Méltatlan lenne, ha nem azzal kezdeném: régóta nem látott napvilágot hazai folyóiratban ennyi érdekes és hasznos tudnivaló a kérdéskörről. Másrészt kevés olyan sajtótermék van Magyarországon, amely ennyire különböző nézőpontokból született írásoknak helyt adna egymás mellett. (Természetesen nem hiányolom az 1936. júliusi katonai lázadást és Franco tábornok háborúját igazolni szándékozó próbálkozásokat. Ezekkel a mai Spanyolországban is találkozhatunk, bár távolról sem ez a fő áram.) Különösen sok információhoz juthatott az olvasó a libertárius mozgalom (anarchisták és anarcho-szindikalisták) társadalomátalakító kísérleteiről, az általuk elért sikerekről és a körülöttük kialakult, egy ponton véres összecsapásig is eljutott konfliktusról. Így hát csak a szerkesztőknek és valamennyi szerzőnek szóló őszinte elismerés után van helye némely bíráló megjegyzéseknek, a további közös munka és a tisztázás reményében.

A téma időszerűségét formálisan a népfront tavalyi és a spanyol háború idei 70. évfordulója adta. Az előző folyóiratszámban napvilágot látott közlemények viszont mutatják, mennyire elengedhetetlenek erről a kérdéskörről a tisztázó jellegű viták. A baloldali gondolkodás szempontjából fontos volna a harcoló Spanyol Köztársaság alapjában vállalható hagyományát megszabadítani a történelmi folyamatoknak a historiográfiai tudományon kívüli szempontok által befolyásolt ábrázolásától.

A 70. szám említett rovatának minden cikke tisztességes elmélyülést, örvendetesen széles olvasottságot tükröz. Ám – különösen a spanyol polgárháború társadalompolitikai megítélése kapcsán – elég jelentős gondokat is látok. Ebben az értelemben a cikkeknek ez a csokra egy jól kezdődő vita fölvezetésének tekinthető.

Széles körben elterjedt ítéletek és előítéletek keringenek a spanyol háború körül, amelyek forrása elsősorban a vonatkozó történeti és egyéb irodalom egy-egy markáns szelete. Leginkább a polgárháború éveiben lezajlott társadalmi átalakítások értelmezése és értékelése körül folyik vita, szinte az első pillanattól. Az egyik felfogás szerint a spanyol munkásosztály veresége tulajdonképpen nem a katonai összeomlással (azaz 1939. február-márciusában) következett be; hogy ez valójában már 1937 tavaszán-nyarán, az emlékezetes 1937. májusi, a köztársasági táboron belüli barcelonai fegyveres összecsapás nyomán eldőlt. Mégpedig azért, mert ezt kihasználva – úgymond – a spanyol kommunisták, a polgári köztársaságiakkal, az autonomista katalán polgársággal és a mérsékelt szocialistákkal összefogva véget vetettek a Köztársaságban 1936 nyarán megindult helyi, önigazgató jellegű kollektivista-autogesztionárius forradalmi folyamatnak. Ezzel az lett volna a szovjet vezetők és a Komintern célja, hogy ne jöhessen létre egy, a sztálini gyakorlattal szembeszegezhető, annak bűneitől és tökéletlenségeitől mentes új szocialista forradalmi modell. Ezt az álláspontot nagyon leegyszerűsítve a korabeli és későbbi, a kommunistáktól balra elhelyezkedő forradalmi szervezetek és a hozzájuk kötődő történészek vallották és vallják.

Egy másik álláspont szerint a háború időszakában a munkásságnak ahhoz, hogy a rá támadó belső és külső erők offenzíváját elhárítsa, a lehető legszélesebb társadalmi szövetséget kellett teremtenie maga körül. Ennek pedig olyan szövetség ("népfront") felelt meg, amely figyelembe veszi széles rétegek magántulajdonosi ösztöneit, köztársasági érzületével összeférő vallásosságát, eltérő politikai kultúráit stb. Ebben a szemléletben politikailag egymással egyébként szemben álló személyiségek és áramlatok osztoztak és osztoznak: kommunisták, mérsékelt szocialisták, polgári republikánusok, nemzetiségi autonomisták. A háború tényei kétségkívül ezt az álláspontot támasztották alá, de győzelem esetén, ha a társadalmi átalakítást folytatni kívánták, a kommunisták javasolta centralisztikus intézményi megoldásoknak a korban egyetlen modellje lehetett – a szovjet gyakorlat… Ennek a logikai láncnak a hatástalanítását szolgálta José Díaz SKP-főtitkár híres levele a párt lapja, a Mundo Obrero szerkesztőségéhez 1938 márciusában. A lap az előző napokban nehezményezte egy republikánus folyóirat megállapítását, amely szerint a spanyol háború egyetlen megoldása, ha az ország nem lesz fasiszta, se kommunista. Lehet, írja Díaz, hogy ez a folyóirat nem szeret bennünket. De az a megállapítása, hogy »"háborúnk egyetlen megoldása, ha Spanyolország nem lesz fasiszta, se kommunista«" teljesen helyes és pontosan megfelel pártunk álláspontjának."¹

A kérdés nem dönthető el politikai síkon, de az ellentét történettudományi feloldása sem történhet másod-harmadlagos források egymásnak szegezésével. Ebből a szempontból a 70. számban publikált cikkeknek, minden érdemük dacára, két fogyatékosságuk is van. Az egyik, hogy Farkas Miklóson (és e cikk íróján) kívül a szerzők nem használtak spanyol és orosz nyelvű forrásokat (talán mert nincsenek birtokában e két nyelvnek).² Külön probléma, hogy az idézett munkák között számottevő a hidegháború első évtizedeiben született írások súlya (Bolloten, Borkenau stb.). A másik, ezzel szorosan összefüggő fogyatékosságuk, hogy azokhoz az elsődleges forrásokhoz sem nyúltak, amelyek a maguk teljességében csak spanyolul férhetők hozzá. Ezek a legutóbbi évtizedekben nemcsak levéltári értelemben váltak publikussá. Kiemelkedő történészek gyűjtötték össze és tették közzé az 1936-1939-es háborús korszak szinte minden szereplőjének (kormányának, pártjának szervezetének, személyiségének, fegyveres testületének) a dokumentumait, amelyekre nagy monográfiák is épültek. Életrajzok, visszaemlékezések sorozatai jelentek meg. Ezekből kiderül, hogy a köztársasági táboron belül csak az álláspontok roppant egyszerűsítése árán redukálható a szembenállás egész szervezetek (anarchisták és kommunisták, trockisták és kommunisták, republikánusok és baloldali szocialisták stb. stb.) nézeteltéréseire, konfliktusaira. A szorongatott Köztársaságot körülfonó bonyolult problémaháló az egyes irányzatokon belül legalább akkora nézeteltéréseket gerjesztett, amekkorák az irányzatok között voltak.

Nézzük, miből állt az a forradalom, amelynek 1937-ben – úgymond – vége szakadt volna. A spanyol ipari burzsoázia tulajdonát az 1936. júliusi lázadás után nagyobbrészt állami ellenőrzés alá vonták, legtöbbször azért, mert a tulajdonosok külföldre távoztak, vagy a lázadók ellenőrizte területre menekültek. A nyugati demokratikus országok állampolgárai által birtokolt üzemeket országosan nem vették állami kézbe, de munkásaik ellenőrzése alá helyezték. Ez az ún. "inkautációs" folyamat eleinte magán viselte az önigazgatás jegyeit. Ez néhány hétig, legfeljebb egy-két hónapig tartott, amíg a jelentősebb vállalatok nem élték föl forgótőkéjüket, és nem kellett valahonnan eszközöket szerezniük a további működéshez. Akkor a pénzügyminisztériumhoz fordultak hitelért. Az akkori miniszter, Juan Negrín (későbbi miniszterelnök) szervezte meg pénzügyi ellátásukat. Ám az üzemek a háború további menetében sem kerültek vissza előző tulajdonosaik kezébe, kártérítést sem fizettek nekik. Addig sosemvolt jellegű szektor volt ez, azzal a korláttal, hogy amit a határon kívülről kellett beszerezniük, az a tőkés világpiac törvényei szerint cserélt gazdát. A hazai termelésben pedig (a kibontakozott belső háború és a német-olasz intervenció nyomán) elsőbbséget a hadiipar élvezett, az az ágazat, amely a legkevésbé alkalmas a gyűlésező típusú önigazgatásra. A lényeg azonban az, hogy egyetlen nagyvállalkozó sem kapta vissza a tulajdonát, se 1937 derekán, se később.

A másik nagy strukturális változás az agrárreform volt. A kommunisták nem titkolták, hogy a kollektív művelés hívei, mégis – a Komintern VII. kongresszusa szellemében – úgy foglaltak állást, hogy a földet térítés nélkül a parasztok magántulajdonába kell adni, mivel a Spanyolországban kialakult forradalmi helyzet nem olyan jellegű, hogy a nacionalizálás megfelelne a szövetségi politika igényeinek. Ám a kormányban lezajlott viták során a szocialisták a kollektivizálás mellett, a polgári republikánusok pedig az 1932-es mérsékelt reform fokozatos továbbvitele mellett foglaltak állást (ez merő ködevés volt, hiszen a spontán földfoglalásokkal a valóság részben már a lázadás előtt túlment rajta). Hogy a vita mit jelentett, azt jól szemlélteti, hogy 1932-től 1935-ig az említett törvény alapján összesen 119 000 ha földet osztottak ki. Az 1936. februári baloldali választási győzelem után átszakadt a gát: júliusig már 750 000 ha került a földnélküliek és a kisparasztok kezébe, különösen az ország azon területein, ahol a radikális baloldal hagyományosan erős volt (főleg Katalóniában, egyes andalúziai és aragóniai körzetekben). A kérdés az volt, hogy ennyiben marad-e a reform, vagy további lépésekre kerülhet sor. Az SKP ilyen körülmények között a szocialisták mellé állt. Az október 7-én elfogadott dekrétum területhatár nélkül megfosztotta földjeiktől azokat a birtokosokat, akik a lázadók oldalára álltak. Ezek személyéről provinciánkénti bizottságok döntöttek. A latifundisták és a jómódú középbirtokosok földje került elkobzásra. A kommunisták javaslatára azonban a rendelet végül úgy szólt, hogy a helyi földmunkások és parasztok maguk dönthetnek arról: közös vagy egyéni művelés alá akarják-e vonni a kapott birtokokat. A törvény alapján 46 896 birtokot sajátítottak ki, 4 086 386 ha területtel. Ez az 1936 tavaszán művelés alatt álló területek kereken 50%-a volt. Ezek mintegy 55%-át művelték közösen. Minthogy a törvény hatálya nem terjedt ki Katalóniára (ahol az anarchisták már hónapokkal előbb minden földet kisajátítottak és kollektivizáltak), a kisajátított földek aránya a köztársaság egész területén jóval meghaladta az 5 millió ha-t, és elérte a 60%-ot.³ A kormány által 1936 ősze és 1937 tavasza között eszközölt korrekciók nem érintették a föld tulajdonát és használatát, csak a kollektivizálás során alkalmazott kényszer következményeit igyekeztek orvosolni. Largo Caballero szocialista kormányfő az alábbiakat mondta erről a köztársasági Cortes 1937. február 1-i plénumán: "Nem fogadható el, még a mi szemünkben sem, akik radikálisabban gondolkodunk, hogy sporadikus és individualista módon rendszereket hozzanak létre, sőt rendszerkísérleteket folytassanak. Eleget kísérleteztek! Azt hiszem, már mindenki tudatáig eljutott az az eszme, hogy ezek a kísérletek nem hoznak eredményt."⁴ Mindenesetre Franco győzelméig sehol, semmikor nem került sor földek reprivatizálására. Igaz: a háború követelte központosítás miatt a parasztoknak kevés lehetősége volt termékeik szabad árusítására.

Ugyancsak forradalmi változások álltak be a fegyveres erők helyzetében. A felkelés alkalmával a szárazföldi erők egységeinek mintegy 70%-át a tisztikar egy szektora a lázadók oldalán sorakoztatta föl. A hadiflotta és a légierő egységei a köztársaság oldalán maradtak. Rajtuk kívül a megmaradt szárazföldi erőkből, a baloldali pártok fegyveres félkatonai szervezeteiből és a rendőri erők nem csekély részéből állt össze Spanyolország merőben új típusú hadereje, a Köztársasági Néphadsereg. Felső tisztikarában a Köztársasághoz hű hivatásos főtisztek mellett⁵ a polgárháború első harcaiban igen rátermettnek bizonyult népi katonai vezetők is helyet kaptak: a sajátos jellegű háború szükségleteinek sajátos hadsereg és tisztikar felelt meg. Ennek létrehozása hónapokat vett igénybe, mivel a radikális baloldal a felfegyverzett népet tartotta a győzelem zálogának. Abban Farkas Miklósnak nincs egészen igaza, hogy az anarchisták és a POUM végképp nem voltak hajlandók egységeiket betagolni a néphadseregbe, különösen azután, hogy a Spanyol Kommunista Párt elsőként föloszlatta 70-80 000 főnyi milíciáját, az "Ötödik Ezredet", ami által nagyszámú parancsnoki pozícióra tett szert. Az anarchista Cipriano Mera, mint Farkas írja, valóban megértette a reguláris hadviselés jelentőségét. Ám elsősorban azért volt a hadseregbe való betagolódás mellett, hogy a CNT-FAI a kommunistákéhoz hasonló pozícióikhoz jusson.⁶ Félkatonai szervezeteik nagy létszáma nélkülözhetetlenné is tette őket. Eközben elérték, hogy milíciáikat eredeti legénységi és parancsnoki összetételükben olvasszák be; ez pedig az egész polgárháború alatt több-kevesebb, a felsőbb parancsnokságoktól független játékteret biztosított nekik. Különösen Katalóniában volt hegemón pozícióban az anarcho-szindikalista vezetésű Antifasiszta Munkás-Paraszt Milícia (MAOC). Aki tisztában van azzal, hogy milyen szerepet játszott és milyen vezetés alatt állt a XX. század korábbi évtizedeiben a spanyol fegyveres erő, aligha vonhatja kétségbe, hogy arculatában, szellemiségében, parancsnoki karának összetételében 1936-37 során valóban forradalmi változáson ment át.

Hasonló forradalmi erejű átalakulás ment végbe a nemzetiségi nyelvek szabad használatában, a kisebbségi területek önkormányzatában mindaddig, amíg a lázadók csapatai nem vették birtokba őket. A súrlódások, amelyek például a központi kormány és a katalán helyi kormányzat viszonyában előfordultak, a centrális és a regionális hatalom között a világon mindenütt szokásos viták és érdekütközések körébe sorolhatók, néha a tomboló háború szükségletei által hevített formában.

Bár a Köztársaságban már 1931 és 1936 között is fejlett szociális rendszer és a szakszervezetek (főleg a szocialista Általános Munkásszövetség – UGT) erős befolyása alatt álló munkaügyi döntőbírósági rendszer állt fenn, a minden üzemben létrejött munkás ellenőrző bizottságok még ehhez képest is forradalmian új szociális kapcsolatokat hoztak létre. Többek közt azért is így volt ez, mert számos tulajdonos (korántsem annyi, mint sokan gondolják) odahagyta üzemét, és átment a front túlsó oldalára. A munkás ellenőrzés sok esetben az üzem működtetésének szervévé is lett, részben a köztársasági kormányzat által utóbb kinevezett, hatáskörüket kétségtelenül korlátozó igazgatók mellett.

Ami a kormány összetételét illeti, 1936 augusztusáig valóban polgári republikánus kormányok irányították az államot. Augusztus 4-étől azonban már a munkáspártok hegemóniájával alakult meg Francisco Largo Caballero kormánya, amelybe 1936 novemberében négy miniszterrel az anarchisták is beléptek.

Az állam és az egyház viszonya ugyancsak – még az 1931 és 1933 közötti évek laikus törvényhozása által teremtett európai szintű jogrendszerhez képest is – tovább módosult, bár itt az ország egyes részein súlyos, ellenkező irányú kilengésekre került sor. A lázadás utáni hetekben a katolikus hatóságok magatartása, a lázadóknak gyakorta nyújtott segítsége miatt kiterjedt népi terror bontakozott ki, amelyek során számos egyházi személyt (papokat, szerzeteseket, apácákat) gyilkoltak meg. Az ország több részén nem került sor ilyen cselekményekre; a legerősebben az anarchista túlsúlyú Katalónián söpörtek végig. Hiba volna ezeket a bűntetteket egészükben az anarchisták, különösen pedig a népfrontpolitika jegyében meghökkentően mérsékeltekké lett kommunisták nyakába varrni. A spanyol történelemben többször előfordult spontán antiklerikális népi terror volt ez, bár ha valamely áramlat mégis erősebben részt vett bennük, ez az anarchista volt. Baszkföldön a helyi autonóm köztársasági koalíciós kormány a katolikus Baszk Nacionalista Párt vezetése alatt állt, egyház elleni fellépések nem voltak.⁷ Később az anarchisták elítélték Juan Negrín második köztársasági kormányának 1938. december 9-i rendeletét, amellyel utasította helyi hatóságait, hogy állítsák helyre az ország jelentős részén az előző években szünetelő egyházi szertartásokat.⁸ (A gyakorlat a legtöbb helyen már megelőzte ezt a rendeletet.) Itt azonban nem "forradalmi" intézkedések elmulasztásáról, hanem a legalitáson kívül alkalmazott káros erőszak megkésett elhárításáról van szó.

Folytathatnánk az élet különböző területein (pl. az oktatásban, a kulturális életben) végbement átalakításokat, ám rendre azonos következtetésre jutnánk: a Köztársaság területén mély forradalmi változások álltak be, amelyeket 1937 tavaszán-nyarán senki sem vont vissza. Ha tehát ez így van, miről szól "a forradalom elveszejtésének" tétele?

Valószínűleg arról, hogy a forradalmárok egy része által vallott célkitűzések (a gazdálkodás és a társadalom hézagmentes, az élet apró részleteire is kiterjedő teljes kollektivizálása, a polgári republikánusok eltávolítása, a demokratikus nagyhatalmakkal való – eléggé korlátozott – együttműködés figyelmen kívül hagyása, a gyűlésező önigazgató döntéshozatal stb.) nem valósultak meg, vagy a háború és a kormányzat közös nyomása alatt visszaszorultak. Farkas Miklós említi, hogy az anarchisták nem vették észre: Spanyolországban "nem hagyományos forradalmi helyzet" alakult ki. Csakhogy maga a "forradalmi helyzet" fogalma ma ismeretes formájában Lenin által pontosított marxista fogalom. Ha az anarchistákon számon kéri az alkalmazását, ez olyan, mintha azért vonnánk őket felelősségre, hogy anarchisták. Ez célszerűtlen. Lehet bírálni őket, ha a történelmi szituációknak nem megfelelő célokat tűztek ki, ha a Köztársaságot külső elszigeteltségbe sodró harci módszereket alkalmaztak; rá lehet mutatni, ha eltértek a maguk hirdette libertárius eszméktől. Ám magában véve ez utóbbi sem értékítélet; lehet, hogy éppen ez az eltérés vitte őket helyesebb vágányra. Ezt a gordiuszi csomót csak igen széles dokumentumbázison és nagy irodalom alapján lehet föloldani. Konok Péter, a sokat tudó, vasszorgalmú kutató is kénytelen részben a hidegháború vaskorszakában született, nem mindig a tárgyilagosság talaján álló angolszász és német irodalomra támaszkodni, ami nem könnyíti a helyzetét. (Ilyen nem csak a vasfüggöny innenső oldalán létezett.) Nem dolgozhat a hihetetlenül kiterjedt és érdekes spanyol és más anarchista és trockista irodalommal sem. Ez az irodalom apró részletekig tárja föl például az anarchisták tevékenységét, többek közt éppen az általa tárgyalt kérdésekben folytatott doktrinális és belső politikai vitáit.⁹ Hasonló úttörő munkát végzett Victor Alba a trockizmus holdudvarában született, de Trockij által a baloldal 1936. januári választási szövetségéhez való csatlakozása miatt megtagadott Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM) története, sőt előtörténete vonatkozásában.¹⁰

Mi lehetne a hozadéka egy ilyen, az alapvető dokumentumok és feldolgozások tanulmányozásán alapuló megközelítésnek? Elsősorban az, hogy az anarchisták és a trockisták élő valójukban, nem pedig valamely interpretáció szükségletei által meghatározott pozitív-negatív fantomképekként jelenhetnének meg az olvasó előtt. Ez azt is megkönnyítené, hogy letisztogassuk róluk a Komintern sajtójában rájuk szórt piszkot. Antonio Elorza 1977 utáni vizsgálódásai bebizonyították, hogy Franco titkosszolgálata a POUM egyetlen tagját sem tudta beszervezni. (Az anarchistákról ezt nem mondhatjuk el.) A szovjet titkosszolgálat baljós tevékenysége és a Kominternnek a kommunisták számára adott hegemonista ösztönzése évtizedes szembenállásokra rakódott rá, azokat katalizálta, mélyítette el.

Idekívánkozik néhány kérdőjeles mondat is, amelyekre nem biztos, hogy akár nagyobb terjedelem esetén is maradéktalanul válaszolni tudnék. Ha az anarchisták úgy vélték, hogy 1937 derekától az általuk értelmezett spanyol forradalomnak végképp bealkonyult, mi okból tértek vissza 1938 tavaszán Negrín második kormányába? Miért léptek be ugyanakkor a Népfrontba, amelynek addig sohasem (első kormányrészvételük idején sem) voltak tagjai? Miért vállalták el, hogy 1938-ban éppen ők dolgozzák ki a gazdaságirányítás új modelljét, amely a vállalati-helyi önigazgatást a központi irányítással kívánta elegyíteni? Mivel magyarázható, hogy míg az 1945 utáni évtizedekben a szocialista és kommunista csoportok a mély illegalitás dacára úgy-ahogy meg tudtak kapaszkodni, majd a rendszer válsága idején jelentősen hozzájárulni a francoizmus bukásához, az anarcho-szindikalizmus befolyása a munkások körében minimális maradt? Hogy szakszervezeti súlyuk 1977 után, a teljes legalitásban sem érte el az 1%-ot? Hogy az anarchista jellegzetes figurája már nem a sabadelli textilgyári munkás, hanem a diáksapkás egyetemista?

Elgondolkodhatnánk egy másik tényen is: 1917 után jelentős harcosok szegődtek a spanyol anarchizmustól a szocialista párthoz és szakszervezeteihez, majd nem kevesen a kommunista párthoz. Maga José Díaz, a polgárháború éveiben az SKP főtitkára, a Komintern VB tagja is a CNT soraiból jött – 1925-ben még a XIII. Alfonz ellen tervezett (meghiúsult) anarchista merénylet egyik kiszemelt végrehajtója volt. A POUM legfontosabb vezetői, Maurín és Nin ugyanezt az utat járták be. De még azok pályája sem vezetett vissza az anarchizmushoz, akik, mint az utóbbiak és mások, magas beosztású Komintern-vezetőkként, a sztálini módszerekből végképp kiábrándulva, az 1920-as évek végén vagy később odahagyták a kommunista pártot. Az anarchizmustól a szocialista párton át a kommunista pártig (pontosabban az egyik elsőként általa alapított Katalónia Szocialista Egységpártjáig – PSUC) ívelt Rafael Vidiella pályája is, aki élete jelentős évtizedeit (az ötvenes-hetvenes években) magyarországi politikai emigrációban töltötte.¹¹ A CNT-ből érkezett a kommunista Serafín Aliaga, az 1970-es évek híres munkásbizottságainak egyik legaktívabb vezetője is.

Csak hogy a dolog még bonyolultabb legyen.

Jegyzetek

¹ José Díaz: Con toda la claridad posible. Carta a la redacción de "Mundo Obrero". Frente Rojo, 1938. március 30. Közli José Díaz: Tres años de lucha. Collección Ebro, Paris, 1970. 557-560. o.

² E vonatkozásban kivétel Mezei Balint írása, akinek speciális, katonai vonatkozású témájában nagy mennyiségű, magyarra fordított orosz nyelvű irodalom állt rendelkezésre.

³ Ramón Tamames: La República. La Era de Franco. Historia de España Alfaguara VIII., Alianza Universidad, Madrid, 1973. 331-332. o.

⁴ Boletín del Congreso de los Diputados. 1937. Nº 63. (Sesión del 1 de febrero de 1937.)

⁵ A hiedelmekkel ellentétben a spanyol tábornokok, katonai körzetparancsnokok és vezérkari tisztek kétharmada nem állt a lázadók mellé. Hét tábornok és számos magas parancsnok (elsőnek Melilla főparancsnoka, Romerales tábornok) ezért életével fizetett. Kivégezték vagy egyszerűen lepuffantották őket, mint Gonzalo Queipo de Llano tábornok, Sevilla főparancsnokát, Miguel Campins Aura brigádtábornokot.) Ezekről a kérdésekről a mostani évfordulón is heves polémia folyt spanyol lapokban. (Lásd pl. Santos Juliá: Todo empezó un 17 de julio. El País, 2006. július 18.)

⁶ Erről – például a fegyelem hiányáról az anarchisták soraiban, a kommunistákkal való súrlódásokról rendkívül érdekesen ír maga Mera is a visszaemlékezéseiben. Cipriano Mera: Guerra, exilio y cárcel de un anarcosindicalista. Ruedo ibérico, Paris, 1976. (Többek közt 28-35. o.)

⁷ II. János Pál pápa regnálásának utolsó éveiben több száz 1936 nyarán-őszén meggyilkolt spanyol egyházi személyt avatott szentté. Ezek között egy sem szerepelt a baszk tartományokba bevonuló lázadó, Emilio Mola tábornok által, a baszk autonómiához való ragaszkodásuk miatt agyonlövetett papok közül. (A kivégzéseket később Franco leállította, mert szerepet játszottak abban, hogy a Vatikán sokáig hivatalosan nem ismerte el a lázadók juntáját.) Erről lásd a baszk kormány állásfoglalásait, többek közt José Antonio Aguirre baszk elnök 1936. december 22-i beszédét a "Radio Euzkadi" hullámhosszán. Ebben kérte a Szentatyát, hogy törje meg hallgatását a tartományban a jobboldali katonai erők által végrehajtott erőszakcselekmények ügyében (XII. Pius nem válaszolt). Dr. de Azpilikoeta: Le problème basque. Éditions Bernard Grassé, Paris, 1938. 40-48. o.

⁸ Libertad de conciencia y libre ejercicio de las prácticas religosas para todos los españoles. (María Carmen García-Nieto – Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. köt. La Guerra de España 1936-1939. Guadiana de Publicaciones, Madrid, 1974. 22-123. o.)

⁹ Terjedelem híján elegendő itt utalni az anarchista José Peirats La CNT y la revolución española című háromkötetes, több mint ezeroldalnyi munkájára, amely az anarcho-szindikalista Nemzeti Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) szinte minden ülésének határozataiból és vitájából közli a legfontosabb részleteket (Ruedo ibérico, Madrid, 1978). Juan Peiro, a CNT elnöke Trayectoria de la CNT. Sindicalismo y anarquismo címmel ad áttekintést a szervezet egész történetéről, 1911-től (Ediciones Júcar, Madrid, 1979).

¹⁰ Victor Alba: La Revolución Española en la práctica. Documentos del POUM. Ediciones Júcar, Madrid, 1977; uő: Histoire du P.O.U..M. Le marxisme en Espagne. Champ Libre, Paris, 1975. Újabban ennél is szélesebb képet ajánl a spanyol-katalán Pelai Pagès: El movimiento trotskista en España (1930-1935) című könyve (Ediciones Península, Barcelona 1977), illetve a POUM főtitkáráról készített életrajza: Andreu Nin: su evolución política (1911-1937). Zero S. A., Madrid, 1975; napvilágot láttak a pártalapítók, Maurín és Nin írásainak gyűjteményes kötetei is (Joaquín Maurín: La revolución española de la monarquía absoluta a la revolución socialista. Editorial Anagrama, Barcelona, 1977, ill. Andrés Nin: Los problemas de la revolución española. Ruedo ibérico, Madrid, 1978; igen alapos német nyelvű munka Reiner Tosstorf: Die POUM in der spanischen Bürgerkrieg. Isp-Verlag, Frankfurt am Main, 1987.

¹¹ Lásd erről Montserrat Roig: Rafael Vidiella, l'aventura de la revolució. Editorial Laia, Barcelona, 1976.

„Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a »kulturális forradalom negatív« hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsont-tornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz." A szerző tanulmányában a kínai értelmiség helyzetéről, stratégiáiról és lehetőségeiről ad rövid körképet.

[…] A kínai értelmiség körében igen vegyesek a politikai irányzatok, a vitában álló felek azonban alapvetően két táborra oszlanak. Az elsőnek a tagjai önmagukat "neoliberálisoknak" nevezik. Ők a szabad piac, a liberalizáció elvét támogatják, azt a fejlődési paradigmát, amelyet Kína választott azért, hogy egy Egyesült Államok mintáját követő modern állammá váljon. Ők képviselik az uralkodó áramlatot. Másfelől ott vannak azok az értelmiségiek, akiket időnként mint "új baloldalt" határozzák meg, s akik kritikával közelítenek a társadalmi valósághoz. Ők az egyenlőség és igazságosság szocialista elvét vallják, miközben nem helyezkednek arra a leegyszerűsítő álláspontra, hogy az új Kína teljes történelmét elutasítsák. Inkább arra törekednek, hogy megértsék a társadalmi fejlődés komplexitását és az egyéni emancipációt. Miután közülük sokan azt az utat választották, illetve arra kényszerültek, hogy a mezőgazdaságban vagy gyárakban dolgozzanak, ismeretséget és bizonyos családias kapcsolatokat ápolnak az átlagemberek – parasztok, nők, munkások, nemzeti kisebbségek – mindennapi valóságával. Baloldali álláspontjuk nem teszi őket az államhatalmi politika híveivé, és nem hunynak szemet az üldöztetések és szenvedések előtt, amiknek a lakosság nagy része ki volt téve a "kulturális forradalom" idején. Azért vették magukra az "új baloldal" címkéjét, mert anélkül, hogy a párt régi demagógiáját vallanák, nem hajlandók szentesíteni a kapitalizmust Kína fejlődésének receptjeként.

Külföldön és még Kínában is gyakorta merül fel az a túlzottan egyszerű különbségtétel, hogy egyfelől vannak Teng Hsziao-ping, másfelől pedig Mao Ce-tung hívei. Csakhogy azok az emberek, akik nem osztják Teng Hsziao-ping neoliberális választását, meglehetősen heterogén csoportot alkotnak, és egy részük Maóval szemben ugyanolyan kritikus, különösen amiatt, hogy elmélete és gyakorlata között felettébb sok volt az ellentmondás. Például Mao a bürokrácia elleni harc legfőbb védnökévé nyilvánította magát, miközben személy szerint ő állt a párt és az állami bürokrácia élén. Mao a városokat ostorozva beszélt a vidékről, de nem bírálta a modernizációt, mint tette azt Gandhi; az ő víziója Kína fejlődéséről az urbanizáció és az iparosítás volt. Azokban a módozatokban, ahogy ma a maoizmust taglalják vagy bírálják, roppant nagy a változatosság. Ezért is meggondolatlanság "maoistának" tekinteni minden olyan csoportot, amely ellenzi a neoliberális piacgazdaságot.

Ugyanez vonatkozik azokra a csoportokra is, amelyek látszólag a neoliberalizmust választották; ők többszörös ellentmondásokkal viaskodnak, ami Kína kaotikus állapotát tükrözi, hol az előnyöket, hol a kudarc lehetőségét, hogy az ország jelenlegi fejlődése keveseknek válik javára és sokaknak kárára. Például, közvetlenül az 1989-es demokratikus mozgalmat megelőzően, valamikor január táján a "neoliberális" értelmiség körében divatos gondolat volt, hogy Kínának egy újszerű, tekintélyelvű berendezkedésre volna szüksége – a szingapúrihoz hasonlóra -, mert úgy vélték, hogy a gazdasági fejlődéshez politikai ellenőrzésre van szükség. Az áprilistól júniusig végbement események azonban, amelyek a Tienanmen téri válsághoz vezettek, arra késztették ugyanezeket az értelmiségieket, hogy a demokrácia és a polgári jogok védelmére keljenek. A politikai vita alakulása is befolyással volt a gazdasági irányultságra. Ma már nehéz úgy érvelni a neoliberális piacgazdaság mellett, hogy ugyanakkor az illető elítéli az Egyesült Államok iraki háborúját és azokat a kísérleteit, hogy ellenőrzést gyakoroljon az olajforrások felett. Kína geopolitikai helyzete a kőolajat tekintve megkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogy milyen legyen a kívánt modernizáció típusa, és melyek a hozzá szükséges energiaforrások.

Nyugati benyomások az országról és a belső társadalmi ellentmondások

Ellentétben azzal az általános képpel, amelyet a nyugati média rajzol Kínáról a maga szempontjai szerint, az országban heves viták zajlanak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Nyugaton a figyelem rendszerint hol Kína belső gazdasági reformjaira és a globalizált piachoz való kapcsolódására, hol pedig a pártállam autoritására irányul. Holott ennél jóval több kérdés érdemel figyelmet; ilyen például a kiemelten fontos vidéki fejlődés problémája […] Kínában rengeteg érdekes tudósítás forog, és számos kiélezett vita kap helyet a sajtóban, amely több mint 2000 napilapot és mintegy 8000 folyóiratot ölel fel. Előfordul ugyan, hogy az olvasók esetenként egyik vagy másik újság betiltásáról értesülnek, az országban azonban tényleges és jelentős piaca van a sajtótermékeknek és a könyveknek. Sok vita zajlik a weben is, amelyek köré lényegében a fiatal és a valamivel idősebb értelmiségiek csoportosulnak. Időről időre előfordulnak esetek, amikor egyes internethasználók vagy bizonyos weboldalak szemet szúrnak a hatóságnak, és börtönbüntetéseket szabnak ki miattuk, amely esetek azonmód mobilizálják a nemzetközi közösséget a cenzúra ellen, de mindezzel együtt a weboldalakon folytatott viták körülbelül 90%-a kicsúszik a kormány ellenőrzése alól.

Az a sarkalatos problémakör, amely manapság mindinkább előtérbe kerül Kínában, nevezetesen a vidék kérdése, sokáig kívül maradt a közvélemény érdeklődésén. A falusi származású vándormunkások – a Nagy-Britannia népességét háromszorosan felülmúló, mintegy 200 millió ember – megjelenése a városokban, már önmagában is elgondolkodtató. Némelyek egyértelműen úgy tartják, hogy a vidéki munkaerő fele felesleges. Sok megfigyelő nem veszi tudomásul azt a tényt, hogy az ország gigantikus méretei ellenére az egy lakosra eső megművelhető földterület igen csekély. Az anyagi források erősen korlátozottak, amellett több körülmény járul hozzá a városokba vándorláshoz: a központi vagy a helyi kormányzati politika, a készpénz hiánya, a városi munkaerőpiac… E tényezők miatt növekszik állandóan a vándormunkások száma. Ennek ellenére az egész vidéki problémakör nem hat akkora kényszerítő erővel, hogy a városi értelmiségiek érdeklődésének homlokterébe kerüljön. Többségük továbbra is úgy gondolja, hogy a falusiak problémája az elégtelen modernizáció következménye. Az államot azonban egyértelműen érinti a vidéki övezetek és az ott élő népesség helyzetének romlása, és végre kezdi úgy felfogni a problémát, mint a Kína által erőltetett modernizáció specifikus következményét, amivel magamagát is beláthatatlan helyzetbe hozza. A volt miniszterelnök, Csu Zsung-csi kormányzati beszámolójában elismerte a nehézségeket: minden sikeresen halad, kivéve a vidék problémáját.

Jóllehet az agrár- és az ipari fejlődés között feszülő társadalmi ellentmondás minden fejlődő vagy fejlett országban alapvető kérdés, e dichotómia a Kínában fennálló helyzet leírására nem elegendő. Egyfelől ott van a vidéki parasztság kizsákmányolása, másfelől a vidéki és a városokban élő nőké, amely jóval súlyosabb, mint bármikor korábban. Mindezek a fejlődő országokban klasszikus ellentmondások. Akár kulturális, társadalmi vagy politikai téren nyilvánulnak is meg, semmi esetre sem a mai Kína jellegzetességei; számos más országban is tapasztalhatók voltak már. Ezzel szemben, ami talán kínai sajátosságnak mondható, az annak az elitnek az összetétele, amely a forrásfelhalmozás jelenlegi folyamatának haszonélvezője. Az Egyesült Államokban közismert a multinacionális cégek és a nagy családok összefonódása. Az amerikai elnökválasztások legutóbbi két jelöltje azóta a Skull and Bones Club tagja, amióta egyik is, másik is a Yale Universityre járt… Kínában mindig is az államot képviselő párt hatalma érvényesült, de hierarchiájának krémje, amely az átalakulás előnyeit élvezi, azokból a személyekből alakult ki fokozatosan, akik a legfőbb erőforrásokat, a nagyvállalatokat, a tőkét ellenőrizték. Kína messzire jutott az átalakulásban, még ha szemre úgy fest is, hogy politikai rendszere nem változott. Esetében olyan "békés átalakulásról" lehet beszélni, amelynek a hatásai igen mélyek.

Akárhogyan is van, a helyzet az, hogy létezik egy kisebbség, amely kezében tartja a forrásokat, s azok egyenlőtlen elosztása ebből egyenesen következik. Ennélfogva felettébb fontos foglalkozni a többség sorsával, még akkor is, ha az utóbbi két évtizedben a társadalmi mobilitás felhajtóereje jóvoltából sikeresen kialakult egy jelentősebb középosztály. Ez az osztály jelenleg a lakosság 10-20%-át képviseli, mintegy 150 millió embert. 2004-ben Kínában 250 millió mobiltelefont regisztráltak, amiből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a középosztály számszerű nagyságában elegendő a piachoz. A helyzet azonban annál aggasztóbb a lakosság 70%-ára nézve, amely igen szűkös forrásokból kénytelen megélni. Mind többször hallani olyan vándorló munkásokról, akik nem kapják meg a bérüket. Kínában mindenki elismeri, hogy egyre nagyobb mértékben nő a különbség a gazdagok és a szegények között. A 0,45-0,46-os Gini-együttható (szemben az európai 0,29-essel, az egyesült államokbeli 0,34-essel és a latin-amerikai 0,57-essel) jól tükrözi ezt a tarthatatlan társadalmi polarizációt. A kínai lakosságon belül kialakult feszültséghez járul még az ember és a természet közötti feszültség. Az utóbbi harminc évben Kína valóban messzire ment ezen a téren. A környezetrombolás, a felelőtlen projektek, mint a Három Szoros vízi erőműé, éppúgy komoly aggodalomra adnak okot, mint a hátrányos helyzetű néprétegek életkörülményei.

Emberi jogok, igazságtalanságok és kapitalista korszerűsítés

Nyugaton hiába képzelik, hogy a legtöbb nyugtalanságra az erős tekintélyelvre épülő állam adja az okot, a kínaiak többségének nem ez a legfőbb gondja. Természetesen léteznek az országban tabuk, van, amit az emberek nem mondhatnak vagy csinálhatnak a Tienanmen téren. Ha politikai okokból letartóztatnak valakit, ennek híre azonnal megjelenik a nyugati sajtóban, de ettől még a kínai lakosság nem aggódik jobban. Annál általánosabb nyugtalanságot vált ki a korrupció, a munkanélküliség, a részmunkaidős foglalkoztatottság, a szegénység és a bűnözés, és még sorolhatnánk. A viták lényegét a mindennapi életkörülmények határozzák meg, mint például a földművesek ivóvízhez való hozzájutásának joga, akiknek a környezetét a háttéripar szennyezi. Ezek a kérdések már kevésbé érdeklik a nyugati médiát, amely, úgy tűnik, igencsak leragadt a hidegháborúnál, a vasfüggönynél, s ennélfogva szinte kizárólag a kommunista állam autoritarizmusára és a polgári, politikai jogok megsértésére fókuszál. Nyugaton egy politikai fogoly továbbra is nagyobb felzúdulást vált ki, mint az a 30 000 ember, aki a világon naponta hal meg éhen vagy gyógyítható betegségben.

Magától értetődik persze, hogy magunk sem vagyunk érzéketlenek a polgári és politikai jogok iránt. Az adott keretek között való alkalmazásuk azonban, amely illett talán a hidegháború szelleméhez egy vasfüggönnyel kettéosztott, kétpólusú világban, megkérdőjelezi az eljárást. Mivel nem vagyunk az államok közötti politikára szakosodott politikusok, nem a mi dolgunk, hogy instrumentalizáljuk az emberi jogokat. Különben is, hiába hirdetik egyetemességüket, olyan eurocentrista felfogásról van itt szó, amely a modern nyugati keresztény kultúrában felnőtt férfi modelljére épül. Alkalmazásuk más kultúrákban ennélfogva problematikusnak mutatkozik, ha nincs tekintettel az emberi jogok kialakulásának eredetére és az érintett országok kultúrájának sajátosságaira. Mindazonáltal számunkra e jogok kérdése alapvető abban az értelemben, amely az emberek megbecsülésére, méltóságára és jólétére vonatkozik mindennapi életükben. Mi mindenki számára követeljük azokat a jogokat, amelyek minőségileg elfogadható életet és létbiztonságot garantálnak, védenek a lopás, a bűnözés, a betegség, a munkanélküliség vagy a polgári jogok megsértése ellen.

A politikai jogokért – mint amilyen egy szakszervezet létrehozásának lehetősége, vagy a létszükségletekhez kapcsolódó jogok, mint a társadalmi egyenlőség és a javakhoz való hozzáférhetőség – nem lehet fellépni egymástól függetlenül. Fenntartásaim vannak azokkal az NGO-kkal és emberi jogokat védő szervezetekkel szemben, amelyek Kína határain kívül harcolnak a mi politikai jogainkért, anélkül hogy be tudnának avatkozni a konkrét valóságba, és előidézhetnének változásokat. Szemük előtt nagyobbrészt az államok politikája lebeg, és ha cselekvésre szánják magukat, akkor például felszólítják az Egyesült Államok kormányát, hogy ítélje el Kínát, vagy hívja fel rá a nyugati médiumok figyelmét. Ám a jelszavak hirdetése nem megoldás semmire.

Kína határain belül a valóság nagyon heterogén, és ott, ahol igazságtalanság történik, az emberek szerveződnek, petíciókat fogalmaznak meg, védik földjeiket, kártalanítást követelnek, változásokat sürgetnek. Ellenfeleik pedig számosak. Nem csupán a kínai kormány intézkedései vagy a bürokrácia a legkülönfélébb alakváltozataiban, hanem ott vannak például a multinacionális cégek is, amelyek önmagukban is kemény ellenfelek. Ebben a játszmában bizonyos, úgynevezett hivatalos vagy államtól független szervezetek meghatározó szerepet játszanak, ilyen például a Nőszövetség, vagy a nők és a dolgozók jogait védő szakszervezetek. Arra kellene nagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a különböző szektorok tulajdon helyzetükből kiindulva minként harcolnak annak a fejlődésnek a következményei ellen, amely manapság a szabad piac és a tőke logikáját követi.

Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a "kulturális forradalom" negatív hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsonttornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz. A válság kevésbé írható egy elnyomó állam számlájára, inkább a több szinten létező küzdőterek rossz kihasználtságának az eredménye. A cselekvésre ösztönző számtalan mozgáslehetőség beszűkül az értelmiség körében. Amíg egy állami tisztviselő vagy egy akadémiai kutató átlagfizetése 1500 jüan, addig bármelyik, külföldről finanszírozott NGO-nak dolgozó értelmiségi jövedelme eléri a 6000-10 000 jüant is (100 dollár = 830 jüan). A tanácsadói munka tarifája napi 200-300 dollár…

E kötet (ti. a China Reflected című válogatás tanulmányai – a szerk.) azon értelmiségiek kritikai és értő elemzése Kína jelenlegi problémáiról, akikben munkálkodik az akarat a dolgok megváltoztatására. Ennek a munkának kézzelfogható következményei kellenének, hogy legyenek e hatalmas ország előtt álló alternatívák megoldására. Néhány következmény persze lehet igen szerény is – egy falusi könyvtár, egy földműves szövetkezet, egy újra életre keltett kulturális hagyomány… -, de attól még meglesz a maga jelentősége. A tények feltárásánál nem lehet megállni. A kiadványban szereplő szerzők hatása az állam vagy az ellenzék irányultságára és tevékenységére egyértelműen viszonylagos. De ott, ahol megfordulunk, változásokat idézhetünk elő magatartásunkkal, kezdeményező lépéseinkkel, az új lehetőségeket megcsillogtató tapasztalataink ismertetésével. És ez a fajta voluntarista attitűd is előrébb visz, mint a cinizmus és a tehetetlenségre kárhoztató pesszimizmus.