Pethő Bertalan: Japán út/viszony I., II. Platon Kiadó, Budapest 2003, 2006.

 

Pethő Bertalan kétkötetes munkája azoknak ajánlható, akik a japán világról filozófiai elemzést akarnak olvasni.

A kapitalista társadalom egyik változatáról van szó, mert sokféle kapitalizmus van. Az első a "neoamerikai" (USA) modell, amely az individuális értékekre, a rövid idő alatti legnagyobb nyereség megszerzésére és a pénz-piac túlerejére épül. A második a "rajnai" modell, amely a szociális piacgazdálkodásra, a konszenzusra és a hosszú távú tervezésre épül, ahogy az Németországban és Észak-Európa más országaiban gyakorlat. Ennek változata a japán gazdaság is.¹

Pethő első felfedező útja az USA-ba vezetett. Erről az útról számolt be A posztmodern Amerikában (1991), jó egy évtized múlva pedig Japánról írt. Mindkét műnek az volt a célja, hogy felvillantsa a mai világkapitalizmus két sikeres és különböző kapitalista társadalmának, kultúrájának főbb jellemzőit, mélyebb történelmi-társadalmi, kulturális meghatározottságukat nem kutatva, de leírva azokat a benyomásokat, érzéseket, amelyeket az első eleven találkozás kiváltott benne. Törekedett arra, hogy ítéletei mentesek legyenek mind a Japán iránti nyugati előítéletektől, mind a Nyugattal szembeni, Japánban kialakult előítéletektől.

Ezt a szellemi-lelki állapotot és álláspontot azért sem könnyű megvalósítani, mert hosszú ideig az volt a közös előítélete a nyugati és a japán kutatóknak, hogy nem tudjuk egymás világát megérteni a létező különbözőségek miatt.

Most azonban pillantsunk a szerző szellemi-értelmi-érzelmi képernyőjére, miként is jelenik meg azon a két társadalom élete. Az USA-ban a szerzőt lenyűgözte "a civilizátummal betöltött lét", a már-már korlátlan technikai elérhetőség, "a boldogulás történelmileg töretlen vonulata, […] amit magam körül érzékelek, abban van valami töretlenség, egy tiszta és hiteles kép". Észreveszi azonban azt is, hogy e semleges nemű civilizátumnak árnyoldalai is vannak, például a "lakásgép" képében, s abban, hogy "aki benne lakik, nem számít". Feljegyzi a látványosságtól való elbűvöltséget is, s fontos megjegyzést tesz: "a posztmodern […] nincsen másképp, mint nyugtalanítóan".²

"Aki bele tud feledkezni ebbe a világba, az nem lát különbséget kultúra és civilizáció között."³ A posztmodern világnak Amerikában az a természete, hogy a kultúrától "különvált civilizáció – amit civilizátumnak nevezünk – szippantja magához a kultúrát, nem pedig a kultúra hozza magával, saját részeként, a civilizációt".⁴

A Japánban tett utazás másfajta élménnyel járt. Japán is civilizátummal betöltött világ, mégis a japán emberek közötti finom, árnyalt kapcsolatok, érintkezési formák, viselkedés, a "fiatal nők finomsága" s az odalátogatók iránti magatartásuk stb. ragadták meg szerzőnket, és "útitársát, Zs"-t is. Az "útitárs" – egy másik érzékeny ember -, aki nem a tudós szemével nézte ezt az eddig ismeretlen világot, azt fedezte fel, hogy "az emberektől olyan szép a vallásuk" is.⁵

Pethő kiindulópontnak tekinthető sorai szerint: "Szabadbattyán és Lepsény között alig tudok felismerhető betűket írni a naplófüzetembe, annyira zötyköl az IC gyorsvonat. Sokszor eszembe jutott ez a vonalszakasz, amikor […] az óránként 260 kilométeres sebességgel száguldó japán gyorson utaztunk – azon lehetett írni. […] Az előtér és a termes kocsi telve hányaveti fiatalemberekkel. Kisebb csoportokba verődve álldogálnak vagy támaszkodnak neki ennek-annak, mások tespedten, szétfolyó testtel üldögélnek vagy alszanak. […] Szedett-vedett, tunya, esetlen és kelletlen népség […] Zs. talál ülőhelyet. Megrettenve szorítja magához a nála lévő csomagjainkat. – Összenézünk. Becehegyig csak tizenöt perc, ki lehet bírni. Már ilyen tömény vegyítetlen »magyar közeg«-be még nem keveredtem. Nagyobb kontrasztot a »japán közeggel« aligha lehetne elképzelni […] A metafizikalitás kikopott belőle, a szennyesség pedig eluralkodott […] Japánban gyakran eszembe jutott. Keserűen, sajnálkozva, sőt szégyenkezve, amikor az ottani közeget tapasztaltam. »Tisztesség, tisztességes közeg« – ez volt (és maradt) az ottani kontrasztképzetem."

Ezek a sorok (és még tovább is idézhetném) vázolják fel a szerző kiindulópontját, amelyből ugyanilyen sötét, "mocskos közeg"-ként jelenik meg az emberi magatartás (politikai alakoskodás, hazudozás, durva türelmetlenség, sunyiság stb.). Azután "történelmi léptékre váltva, nincs mit csodálkozni a már előre láthatóan majd hibásnak bizonyuló döntések meghozatalán, a cinkelt választásokon és az eredmények elfogadásán a behódolásokon, az idestova öt évszázados vereséghalmazon."⁶ (Kiemelés – K. E.)

Egyoldalú, szubjektív képet fest a szerző, ám ez nem adna alapot arra, hogy az ország szellemi helyzetének szimbólumává váljék. A "cinkelt választások" kifejezés pedig ismert jobboldali emberek túlfűtött, előítéletes hangulatkeltése volt. Sehogy sem illik bele ilyen kiváló intellektussal megírt munkába.

Mégis, mind az előítéletes hangulatkeltés, mind a szerző áldozatul esése a hatalmat mindenáron akaróknak, mind a nagyon is valóságos, vonaton szerzett hazai tapasztalat leírása olyan elmaradottságot mutat a technika és a gondolkodás, az erkölcs, az ízlés világában, amely nehezen viselhető terhe a magyar társadalomnak. Mit is tapasztalt Pethő Japánban?

Az utca. "Megfigyeltem, hogy itt mindenki teszi a dolgát. Mégpedig nem azért teszi, hogy közben másnak tegyen keresztbe. Járja a maga útját. Csak visszatartaná és késleltetné, ha összeakadna másokkal. De arra sem ügyel külön, hogy a koccanásokat kerülje. Mivel mindenki a legrövidebb, legsimább és legjárhatóbb saját pályát igyekszik magának kimérni, ez a kölcsönös igyekezet mindegyre kinek-kinek előrerajzolja az éppen szabad közlekedési szakaszokat." Ezt az "ütközésmentes nyüzsgést" Pethő "a japánok lelki gazdaságosságában" vél felfedezni. Azután így folytatja: "Nem ökonomikus dolog ok nélkül nekimenni a másiknak, indokolatlanul feltartani egymást, öncélúan kötekedni, felesleges ügyekkel egymást terhelni, a visszacsapást kockáztatva elébe vágni valakinek, indulattal indulatot gerjeszteni, ügymeneten kívül kontaktusba lépni, közös célok híján a többieket célba venni." Később: "Az egyes emberek lelki ökonómiája szabályozza ily módon az egymásnak adott jelzéseket az elérhető legnagyobb – optimális – haszon irányába, ennek az optimális eredménynek az előlegezéséből történő folyamatosan egyéni visszacsatolásai által."⁷ E sorok egy társadalom erkölcsi arcképét nyújtják, amely egyben természetes, hétköznapi élet.

Pethő "transzparens"-nek tapasztalja a japán társadalmat, amelynek "nyüzsgése" vezérelt perdület, a spin hatványa.

"Fontosabbnak tartom azonban […] a tisztesség észrevételezését. Valószínűnek tartom, hogy a japán körülbelül annyira gyarló, mint a többi ember. Tudok az üzleti és egyéb érdekek kíméletlen érvényesítéséről […] a korrupcióról, ismerem a végletes önzés formáiról írott beszámolókat, mégis fenntartom a véleményemet, hogy közegük tisztességes."⁸

A gazdasági sikerekben a bizalom van olyan fontos – ha nem fontosabb -, mint a technológiai szakértelem, az iparkodás, idézi Francis Fukuyama gondolatát. "Az itt tapasztalható nyüzsgés tisztességes; ami tisztességtelenség előfordul, az azokba a mélyebb rétegekbe szorul, amelyek a közeg minőségében nem ütköznek ki."

Mindkét kötet olyan gazdag a japán jelenségekben és filozófiai kategóriákban, hogy kénytelen vagyok abbahagyni az első kötet ismertetését, és a következő, peratológiai nézőpontból megfogalmazott gondolattal és Hirosimával fejezem be: "Döntő különbség a keleti mentalitásban a nyugatihoz képest a készülőfélben levés kezdetének és az önmeghatározás végének a minősítése, közbül pedig a tevékenység eredendő eszközössége, ami a civilizáció fejlődésével egyre inkább kivehető. A végső Vég ugyanis az Enyészet, amibe torkollva az egyén törekvése kialszik, de mielőtt a Nirvána bekövetkezne, a tevékenységével egyre szilárdabb Vég-Művet emel az ember, ami az Enyészet ellenében Véd-Mű. Ez, a törekvésével együtt, beleomlik ugyan az Enyészetbe, de megelőzőleg benne és általa határozza meg magát az egyén egyre határozottabbá […] Egyéb motívuma nincs a döntéseinek…"⁹

Hirosima. "Az atombomba Emlékmúzeum csarnokában terepasztalon tanulmányozható a pusztulás." A robbanás utáni "huszonnégy óra alatt száznegyven-ezren haltak meg […] sikerült megalkotni a Modernnek önmaga halálára a folytatódás erejével reflektáló emlékművét". "Nem annyira az idő hegeszti be a sebeket, mint inkább a mennél jelentősebb új események kezdik ki, majd kebelezik be és emésztik meg a romlástudatot. Kiváltképpen akkor, ha ilyen fényes környezet foglalja magába a pusztulás mementóját […] Hangulatos találkozó- és pihenőhely ez itt. Reminiszcencia helyett rekreáció, elmebeli felökrendezés, regurgitáció helyett renováció, reklamáció helyett restitució, elfojtás, represszió helyett újjáteremtés, regeneráció […] Az enyészet bekövetkezte után az enyészet ellenében élés."¹⁰

A japán kozmogóniában "nem vetődik fel a kezdetbeni teremtés kérdése: az ember és természet alapvetően szétválaszthatatlan vegyülésben találkozik…" – idézi Pethő Tanigawát. "[…] a japán és a nyugati világ egyaránt hosszú évszázadokon állt fenn a maga sajátos mivoltában, és bizonyította életképességét. Kölcsönös méricskélés, ütközés, leminősítés, feldicsérés, koegzisztencia csak a Modern korában történő találkozásaik alkalmával következett be. A Nyugat fölényével, de a Nyugat önnön meghasonlottsága korában. Ezért a fölénnyel együtt a válságát is exportálva Japánba, még mielőtt ott az újdonságával és fölényével egyáltalán helyi válságot kelthetett volna.

"A "japán mentalitásban a képzelet közelebb van az Átélés¹¹ törzsökéhez, ugyanakkor – illetve ezzel összefüggésben – kevésbé kötik diszkurzív koordináták, és így hajlékonyabb az ügyességre, mint a nyugati mentalitásban." Ennek a magatartásnak a "helyt-állás" a legmegfelelőbb kifejezése. "Helyt-Állás" az élet értelme, Japánban, amely értelmet az élet élésén kívül egyéb nem igazol ugyan […], de az élet éppen ezáltal élésre érdemes."¹²

Tanigawa úgy véli, hogy "száz év óta adoptáltuk és asszimiláltuk valamennyi nyugati tudományt. És manapság a mi egységünk furcsa módon két kultúrán alapul. Külsőleg minden esetre okcidentalizálva vagyunk, bensőleg megőriztük a sajátosan japán hagyományt."

A japán világ-élet-kultúra sem elszigetelten alakult, formálódott a történelem során, hanem erőteljes indiai-kínai-koreai hatások érték, és más népekkel való érintkezések is befolyásolták. Indológusaink, sinológusaink, jamatológusaink munkáiból feltárul a japán világ sok összefüggése. Tudunk a japán tárgykészítésről, a mindennapi munkáról, foglalkozásokról, zenéről, irodalomról, képzőművészetről, építészetről, szokásokról, hitvilágról, színházról, természetszemléletről, filozófiákról, erkölcsről, technikáról stb. Egy-egy hozzánk is eljutott jellegzetesen japán film érzékelhetővé s talán érthetővé is tett, több, a japán világban kialakult emberi, magatartásbéli értéket, amely az egyetemes emberi értékek része.¹³ Ezért nem lehet a japánról szóló beszédet, kutatásokat, filozófiai elemzéseket, a Nyugat és a Kelet egybevetését jól véghezvinni e nagyobb történelmi-társadalmi összefüggések figyelembevétele nélkül, vagy éppen a mindennapi élet vizsgálatát mellőzve.

Pethőnek igaza van, amikor több helyen azt fejtegeti, hogy az európai filozófiai kategóriákat nem lehet ráhúzni a japán gazdasági-szellemi klímában kialakult emberi élet- és gondolkodásmódra, de ebből nem következik, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni, már csak azért sem, mert a japán gondolkodók is felfigyeltek rájuk. (Pethő teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a közös vonásokat, amelyek Japánt összekötik a világ sok más kultúrájával, s nem mutat rá a természetről, istenekről-emberekről, bűnről-megtisztulásról, lélekről, életről-halálról, erkölcsről-etikáról, szépről-rútról stb. kialakított sajátos japán felfogás és elképzelés ősi sintó és sintó-buddhista alapjaira. Hiányzik nála például a japán élet- és természetszemlélet alapkategóriája, a kami, amely elevenen él a mindennapi és a filozófiai gondolkodásban is, és sokáig a politikában, a hatalomról való gondolkodásban és annak gyakorlatában is meghatározó fogalom volt. Eszerint a világban, a természetben – a természet a legtágasabb, egyetemességet kifejező kategória a japánok gondolkodásában, s leginkább Spinoza causa suijára emlékeztet – és minden dologban jelen van a kami, s az istenek sem mások, mint ennek megnyilvánulásai, s ezért mindent, embert és természeti környezetét, kultúrákat, vallásokat – költőien szólva – összefog a kami-testvériség. A szerző Japánt kiemeli a nagy kultúrák összefüggéseiből, a történelmi-társadalmi folyamatokból, amelyek nélkül nem létezne ez az ország. Némely történelmi esemény pedig a szerző egy-egy állításának, kategóriájának illusztrációja csupán. Emiatt aztán teljesen árnyékban marad a – pozitív és negatív előjelű – változás és átalakulás vizsgálata, s maradnak a mozdulatlan metafizikai kategóriák, amelynek a szerző egyébként kiváló bírálója más munkáiban.)

India, Kína és Korea hatása nem csupán a hatalmas területi, földrajzi összefüggések miatt izgalmas, hanem több ezer éves történelmi fejlődésen keresztül alakuló kultúrák értékeinek sajátos megnyilvánulásainak (írás, építészet, filozófia stb.) és kölcsönhatásaikból született következményeinek számbavételét is elősegíti.

Pethő nem száll le a mindennapok világába sem, pedig a japán mindennapok igen közel vannak az elvont gondolkodással megragadható törvények világához is, s még azt is mondhatnók, hogy ezek a törvények úgy élnek a mindennapokban, hogy azokat "megemelik", "felemelik", mert "bennük vannak", s tartalmat sugárzó formákat adnak nekik – például a teázásnak (amely egyben és elsősorban szertartás), a zen kertek megszerkesztettségének, az ünnepek szimbólumainak, a különböző munkáknak, a testkultúrának, az életszakaszok kifejezésének stb. Az élet- és gondolkodásmód nem válik oly mértékben külön Japánban, mint a modern és posztmodern Nyugaton, s ezért nem alakultak ki (vagy csak kevéssé) sem az üres formák, sem a képmutató érvényesülési technikák.

A gondolkodás-, érzés- és életmód erőteljes összefonódásának titka is a japán történelemben, a gazdasági, közösségi formákban, hagyományokban van, ideértve például a szamuráj- és busidó-jelenséget is, amelyről annyi misztikus, romantikus elképzelés járta be a világot. A hűség, a helytállás "parancsáról" van szó, amelyet a hierarchizált japán rendszer összekapcsolt a kamival, beleértve a császári hatalom kötelező isteni kultuszát is, miután a sintó az 1870-es években az állam hivatalos vallása lett, sőt 1889 után – noha az "új alkotmány" a buddhizmussal egyenlőnek nyilvánította – "nemzeti funkciója miatt" különleges bánásmódban részesült. Csak 1946. január 1-jén törli el császári leirat a mikádó kötelező isteni kultuszát. E szellemi-érzelmi-hitbéli jelenség kialakulása, megszilárdulása mögött hosszú történelmi folyamat áll. Ebben a folyamatban válik érthetővé a családi, nemzetségi, közigazgatási egységek és szerkezetek-szervezetek élete, működése, a kialakuló függőségi rendszer, a felkelések, a hűbéri Japán, a szamurájok világa, a nemesi világ, a busidók világa, a sógunátus, a szigorú vazallusi rendszer, amelyben "a vazallusok életét a legapróbb részletekig szabályozták, kezdve a házasságkötéstől az örökösödésig. A parasztoknak megtiltották, hogy a falujukat elhagyják, s aki nem szolgáltatta be az évi adót, azt kegyetlenül megbüntették, családját, sőt az egész falut felelősségre vonták."¹⁴ Ez a szigorúság – természetesen sok változással – az ókori császárság (a VI. század) óta egészen a XX. század közepéig tartott.

Tudom, hogy igazságtalan vagyok, amikor mindezeket számon kérem a szerzőtől, hiszen Pethő – nagyon körültekintően, óvatosan – "eljárásügyi emlékeztető"-nek nevezi "meghatározás"-ait. Köztük kiemelkedő szerepet kap a "Mentalitás" kategóriája. A "mentalitás kutatása nem korlátozódik sem egyetlen tudományág, sem valamely interdiszciplináris vállalkozás területére, hanem filozófiai perspektívában történik".¹⁵

De talán mégsem vagyok teljesen igazságtalan. Még néhány évtizeddel ezelőtt is sokan komolyan gondolták, hogy Japán (sőt a Kelet) és a Nyugat között oly nagy a különbség, a gondolkodásmód területén is, hogy lehetetlen a kölcsönös megértés, egymás világának a felfogása.¹⁶

Pethő filozófiai perspektívában vizsgálja Japánt, s ez a megközelítés – sok kitűnő munka ellenére – új jelenség a magyar filozófiai irodalomban, ám nélkülözhetetlen a kritikai újragondolás.

A történeti szemlélet érvényesítésének szakadozottsága vezet oda, hogy a filozófiai kategóriák formális axiológiai maszkok a filozófia álarcosbálján, mert senki sem tudhatja meg, hogy mi a tartalmuk, s hogy van-e egyáltalán pozitív vagy negatív megítélhetőségük, mert úgy jelennek meg, hogy – az emberi cselekvés konkrét történelmi-társadalmi szituációitól függetlenül – csak pozitívak lehetnek. Mint a "jó katona", aki "szak- és nagyszerűen" harcol bárhol, bármiért, s a "szakszerűségen" túl semmi más nem merül fel benne, mert a parancs az parancs, esetleg isteni, esetleg jutalom is jár érte, sőt zsold, de az is lehet, mindezt benső késztetésre teszi. A katona, az ember ily módon eszközzé, jól kiképzett "célszerszámmá" válik, s (maradék) értelme-érzelme-fantáziája-akarata csupán a feladat minél jobb elvégzésére szolgál. S ez a megoldás racionális, szakszerű, gondos, pontos, interiorizált, határozott, a döntés erejét nyugalmával is felmutató magatartássá, szertartássá, magatartássá válik, miként ezt Pethő a "Misima-aktus"-ban kitűnően megmutatja.

Misima, a kiváló író és magas rangú katona tiltakozott a japán hadsereg – szerinte – defetista szellemű újjászervezése ellen, amelyben a nemzeti szellem, az erkölcs hanyatlását látta. 1970-ben magánhadseregének négy katonájával túszul ejtette a japán hadseregtábornokot, majd az összehívott katonákat felkelésre, a császári hatalom visszaállítására buzdította. Kísérlete kudarcot vallott. Ezután "visszavonult a parancsnoki szobába. Késlekedés nélkül kigombolta a köpenyét – meztelen testén nem hagyta még nyomát az emésztő kor, és térdre ereszkedve szép sorjában rendbe rakta a ruhadarabjait, ahogy szokta […] Szertartásosan a sarkára ült. Felemelt egy tőrt […] Misima háromszor ismételte a rituális szólamot: Tennó Heika Banzai! (Éljen a Császár!) Majd mélyen teleszívta tüdejét levegővel, s miközben szilaj kiáltással lélegezte ki, magába mélyítette a tőrt." Pethő úgy véli, hogy "a Semmisülés tulajdonképpen az Élet értelmének kérdését hús-vér valóságban és minden kérdés(essége)t a testies megkerülhetetlenségbe kényszerítve aktualizálja".¹⁷

Amikor a gondolat-érzés-akarat teljesen egybeesik a halál akarásában, akkor az erősebb lesz az életnél. A halál előkészítését azonban életéhez méltón, racionális gondossággal, szakszerűen, szertartással végzi, s már a "túlsó partról", de még élve tekint vissza a már innenső partra. Halála olyan lesz, mint az élete, de nem külső kényszerből, hanem saját elhatározása által, mert sajátjának érzi döntését, teljesen azonossá lesz azzal, ezért eszébe sem juthat, hogy önmaga élete fölé emelt eszme végrehajtója, amely eredendően nem is volt benne, külső környezetéből származott. Ebben a döntésben – a döntést hozó nézőpontjából – ezért nincs semmi képmutató. – Misima fanatikus volt, de ártatlan?!

A termelésben, az állami, állampolgári fegyelemben, a vállalati fegyelemben-hűségben, a mindennapi "közlekedésben", az emberi kapcsolatokban ennek a vonásnak nagy pozitív ereje is lehet. A demokratikus utat választó Japánban az említett örökségnek mind a pozitív, mind a negatív hatásai kiszabadultak a kollektív hatalmi szervezetek uralma alól, s egyre inkább a szabadon választott közösségekben jelennek meg, egyre inkább különbséget téve az elavult, káros, illetve a hasznos, az új módon elgondolt emberi életet segítő hagyományok között. A monolit egyhangúságot, egyneműséget sokféleség, változatosság váltotta fel. 1984-ben már 300-nál is több "vallás"-t tartottak nyilván. Ezek voltak az elismert vallások. Mellettük az "új vallások" megnevezés alá soroltak még 125-öt.¹⁸

A szakszerűség, helytállás, megbízhatóság olyan semleges energia, amelynek értéke attól függ, hogy a "parancsnok", a politika, az előítélet, a neveltetés milyen cselekvés szolgálatába állítja. A szabad társadalom világában ez az egyén döntése és felelőssége inkább, a vazallusi, tekintélyelvű, teokratikus, diktatórikus berendezkedésben pedig az uralkodó pszichózis és fenntartóinak a felelőssége. – Ennek erkölcsi tartalma pedig csak konkrét történelmi-társadalmi helyzetben és a művészileg feldolgozott tapasztalatban derülhet ki.

E mentalitás legalább is kettős: az egyes emberben potenciálisan benne lévő, történelmileg kialakult energia, erő. Működésének megítélése pedig attól függ, hogy mi a célja és következménye valóságos működésének. A hatalom isteni eredetének vak hite nagyon sok japánt egészen a kamikadze-magatartásig vitt el. – Ez a felfogás-érzés is a nemzeti hős tiszteletéhez tartozott.

A társadalom mélyebb összefüggéseiben működő, sokáig, talán évszázadokig észre nem vett változások, majd a második világháborúban elszenvedett vereség okozta társadalmi méretű sokk és a császárság isteni eredetének "hivatalos" megszün(tet)ése hatalmas szemléleti átalakulást is okozott. A "japán mentalitás" – ebben az összefüggésben – megváltozott, de megőrizte az adott szó, a "szakszerűség" stb. erényeit, hiszen ezek "semleges" energiák, erők, s most már a szabadság szélesebb értelmezésének alakítóivá váltak, tennó mítosz nélkül. – A japán mentalitás is változik.

A szerző tudta-érezte vállalkozása nehézségeit. Emiatt nevezte "eljárásügyi emlékeztetők"-nek a meghatározásait. Ezzel azonban fel is adta a leckét önmaga és a filozófiai kutatás számára.

 

Jegyzetek

 

¹ Michel Albert: Capitalisme contre capitalisme. Paris, Édition du Seuil, 1991.

² Vay Tamás: A posztmodern Amerikában. Platon, Budapest, 1991. 300.

³ "A posztmodern állapotban ugyancsak egységesülésben találja magát az ember, de a Moderntől teljesen elütő módon. Nem kitűzött célok vezérlik az egésszé válást, hanem adottságok hatására rendeződik – egy imaginárius valóságponton – egésszé, ami van. Nem eszmények előzetese kölcsönzi a kultúrának az Egész auráját, hanem a betöltött Lét aktuális ereje tömöríti kvázi-egységessé." (Uo. 338.) Ezért nem lát a "belefeledkező" különbséget kultúra és civilizáció között.

⁴ Uo. 338.

⁵ Pethő Bertalan: Japán út/viszony I. Előzetes a XXI. századból. Platon Könyvkiadó, Budapest, 2003. 68.

6 Uo. 10-11.

7 Uo. 36-37.

⁸ Uo. 39.

9 Uo.

¹⁰ Uo. 88, 89, 90, 92.

¹¹ Pethő sajátos nyelvezetének egyik igen fontos és a rendelkezésünkre álló filozófiai ismeretekkel nem könnyen érthető fogalma az "Átélés", amelyet a "tárgymutató" 30 változatban külön is felsorol.

¹² Pethő Bertalan: Japán út/viszony II. Előzetes a XXI. századból. Platon Könyvkiadó, Budapest, 2006. 163.

¹³ Az olvasó számára leírok néhány adatot és nevet, a könnyebb eligazodás céljából. Ennek a bonyolult, összetett történelmi-társadalmi folyamatnak a megértését segíti a MTA Orientalisztikai Munkaközösségének sok évtizedes tevékenysége: Ecsedy Ildikó, Ferenczy Mária, Csongor Barnabás, Kardos Tatjána, Simon Róbert, Bodrogi Tibor, Ecsedy Csaba, Sebestyén Éva, Aügero Irma, Paulinyi Zoltán, Benkő Judit, Lamel Annamária, Borsányi László, Boglár Lajos stb. kutatásai, Tőkei Ferenc munkái, s most már életműve, amely folyamatosan jelenik meg. – Fontos olvasmánya volt az egyetemi hallgatóknak és a szélesebb olvasóközönségnek Baktay Ervin, Miklós Pál, Puskás Ildikó, Várnai András, Józsa Sándor, Martoni Tamás, Mártonfi Ferenc, Mészáros Klára, Uray Géza, Kárpáti János, Kazár Lajos, Vekerdy József, Vekerdy Tamás, Téchy Olivér, Varsányi György, Tábori László, Takács László, Beőthy Mihály, Hetényi Ernő, Ligeti Lajos, Popper Péter munkái. Stb. Ezek a munkák bepillantást adnak a Kelet s benne a japán történelem, gazdaság, nyelvészet, filozófia, művészettörténet, etnológia, csillagászat stb. területeire. – A Kelet nagy mítoszai, filozófiái magyarul olvashatók. Külföldi és keleti szerzők, ókoriak és maiak sem ismeretlenek itthon. Például: Lao-Ce, Kokubu Tamocu, Bhikkhu Satori Bhante, Bikkhu Bodhi, Ivaki Tosiko, Jutaka Tazara, Jamadzsi Maszonari, A. K. Coomaraswamy stb., stb. – A magyar kutatásnak sajátos vonása az is, hogy nyelvünk és őshazánk ázsiai eredetű. Ez magyarázza a már igen korán kezdődött s nagyvilágban is elismert magyar Kelet-kutatást. – Természetesen sok jó nyugati szerző munkája is megjelent Japánról, Kínáról, Indiáról, Tibetről stb. – A vizuális és akusztikai hírvivők világhálózata ma már lehetővé teszi, hogy a még nem is olyan régen uralkodó előítéletek csökkenjenek, hogy természetessé váljék a különböző kultúrák találkozása, hogy a bartóki módszer a tudományos gondolkodás elfogadott eszköze legyen, s talán egyszer a hétköznapi gondolkodásban is elterjedjen.

¹⁴ Jamadzsi Maszanori: Történelem és hagyományok. Gondolat, Budapest, 1989. 158.

¹⁵ Pethő: i. m. II. 11.

¹⁶ Uo.

¹⁷ Uo. 173.

¹⁸ Bhikkhu Satori Bhante japán sintoista tudós, szerzetes és Fernando-Vittorino Joannes milánói minorita szerzetes, teológus, valláskutató közösen írt, A sintoizmus című könyve 1984-ben látott napvilágot (magyarul 1990-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál). Az előszóban – a közös munka és a megértés nehézségeire és legyőzésükre utalva – Bhante a következőt szavakat idézi európai munkatársától: "Hogyan is adhatnék Neked szemet? Nem cserélhetjük el szemeinket." Mégis hozzáfogtak a közös munkához, amelyet az is nehezített, hogy az 1946 előtt (az új, november 3-án életbe léptetett alkotmány adta meg a japán népnek a teljes vallásszabadságot) a sajátos japán hitvilág kutatását, különösen az uralkodó, a császár kultuszával összefüggő kérdéseket, megnehezítette, hogy a sintó államvallás volt. A szabad kutatás csak a második világháború után kezdődhetett meg. Mindaddig a sintó képzelet és gondolat eléggé el volt zárva a Nyugat kutatói elől, s az enciklopédiák is igen szűkszavúan tárgyalták. Ma már oldódóban van a kölcsönös előítéletesség. Jamadzsi Maszanori Történelem és hagyományok című könyve 1989-ben jelent meg magyarul. A szerző célja az volt, hogy a túlzásokkal, illetve az előítéletekkel szemben (japán csoda v. teljesen idegen, felfoghatatlan világ) az olvasó a valóságos Japánt ismerhesse meg, s akkor a szerző szerint látható lesz, hogy egy "küzdelmes munkával épített világ"-ról van szó.

Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2)

Az utóbbi egynéhány évben a nemzetközi tudóstársadalom megújult figyelemmel kíséri egy félreértett szerző: Karl Marx munkásságát. Bár gondolatrendszere kétségkívül régimódi, ám tagadhatatlan, hogy tudományos eredményei nélkülözhetetlenek jelenünk megértéséhez. Ráadásul elmondhatjuk, hogy végre visszakerült a tudomány szabad területére. Műveiről lehullott az instrumentum regni gyűlöletes szerepe, az a funkció, ahogyan a múltban gyakorlati eszközként szolgált, s ez tette lehetővé, hogy mára újra az érdeklődés középpontjába került. Ennek a figyelemnek kétségtelen jele egyrészt a Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2) útjára indítása, amely a szocialista országok összeomlását követő hosszabb publikációs szünet után 1998-ban kezdődött újra. A figyelem jele továbbá Marx írásai kiadásának újraszervezése, valamint a MEGA2 kiadói főhadiszállásának a Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften kereteiben való további működtetése. A 114 kötetesre tervezett kiadás jelenleg a 15. darabjánál tart. Ez a MEGA kiadásának újraindítása óta a 10. publikált kötet, mert nem sorrendben haladnak. Minden egyes kötet két részből áll: az eredeti szövegtestből és a kritikai apparátusból.

Az új történelmi-kritikai kiadással kapcsolatos legfrissebb filológiai kutatások Marx műveinek egy eddig kevéssé ismert sajátosságára: befejezetlenségükre derítettek fényt. Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyi nyomatásban napvilágot látott. Ez igaz A tőke esetében is, melynek teljes kiadása, beleértve az 1857-től elkezdett előkészületi munkálatokat, majd csak a 2007-ben megjelenő MEGA második részében nyeri el teljes alakját.

Marx halála után Engels látott hozzá elsőként e bonyolult és nehéz vállalkozáshoz, barátja töredékes hagyatékának kiadásához (bonyolulttá és nehézzé az tette a munkát, hogy az anyag szét volt szórva; Marx írásainak furcsa-különc a nyelvezete; kézírása majdnem olvashatatlan). E számtalan nehézség és buktató különösen A tőke harmadik kötete esetében érzékelhető (MEGA, II/15. Karl Marx: Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie. Dritter Band. Hamburg, 1894, Akademie Verlag, Berlin 2004), melyet Marx nem tudott még nagyjából sem rendszeres formába önteni (ez volt az egyetlen ilyen könyve). Engels energiáját 1885-1894 között az intenzív kiadási tevékenység kötötte le, s ennek eredménye, hogy az eredetileg erősen fésületlen, főképp "in statu nascendi lejegyzett gondolatokból" és előtanulmányokat rögzítő megjegyzésekből álló szöveg rendszeres gazdaságelméletet megfogalmazó, organikus szöveggé alakult. Cseppet sem meglepő, hogy ez az eljárás számtalan értelmezési hibát eredményezett. Ebből a szempontból nagy jelentősége van a megelőző kötetnek (MEGA, II/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Manuskripte and redaktionelle Texte zum dritten Buch des "Kapitals", 1871 bis 1895. Akademie Verlag, Berlin, 2003). Ez a kötet tartalmazza Marx utolsó, 1871-1882 közötti időszakából származó hat kéziratát, melyeket A tőke harmadik kötetéhez készített. E kéziratok közül a legfontosabb az 1875-ös, terjedelmes Mehrwertrade und Profitrate mathematisch behandelt, valamint azok a szövegek, melyeket Engels kiadói minőségében Marx kézirataihoz hozzáfűzött. Ezek a kéziratok egyértelmű pontossággal mutatják be azt a folyamatot, amelynek során elnyerték publikált formájukat, és mivel élesen rávilágítanak a szövegen végrehajtott számtalan beavatkozásra – melyek jóval nagyobb számban fordulnak elő, mint azt mostanáig feltételeztük -, lehetővé válik, hogy megértsük Engels kiadói szerepének erős és gyenge pontjait. E mű értékének további megerősítéseként érdemes kiemelni, hogy a könyvben szereplő 51 szövegből 45 itt jelenik meg először nyomtatásban.

A MEGA filológiai vizsgálata jelentős eredményekkel járt az első szekció kötetei esetében is, melyek Marx és Engels írásait, cikkeit és vázlatait tartalmazzák. Nemrégiben két kötet látott napvilágot. Az első (MEGA, I/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Januar bis Dezember 1855. Akademie Verlag, Berlin, 2001) kétszáz cikket és vázlatot tartalmaz, melyeket a két szerző 1855-ben írt a New-York Tribune és a breslaui Neue Oder-Zeitung részére. Különféle kiegészítő kutatások tették lehetővé további 21 cikknek a kötetbe való beemelését (melyeket korábban nem soroltak e két szerző művei közé, mivel a jelentős amerikai napilapban név nélkül láttak napvilágot), így ezek is bekerültek Marx és Engels leghíresebb, az európai diplomáciáról és politikáról, a nemzetközi gazdasági válságról és a krími háborúról szóló cikkei közé. Ezzel szemben a második kötet (MEGA, I/31. Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Oktober 1886 bis Februar 1891. Akademie Verlag, Berlin, 2002) Engels kései írásaiból közöl néhányat. A kötetben jegyzetek és tervezetek szerepelnek, többek között a Rolle der Gewalt in der Geschichte kézirata (a kéziratot először publikáló Bernstein kommentárjai nélkül), a munkásmozgalmi szervezeteknek írott beszédek, illetve a korábban már megjelent írások és cikkek új kiadásaihoz írt számtalan előszó. Ez utóbbiak között különös érdeklődésre tarthat számot a "Die auswärtige Politik des russischen Zarentums", az orosz külpolitika két évszázados történetének a Die Neue Zeitben napvilágot látott elemzése, melyet 1934-ben Sztálin betiltott, valamint a "Juristen-Sozialismus", melyet Engels Kautskyval közösen írt, s most különíthetők el végre világosan, hogy mely részleteket is írta Kautsky.

Érdekes új fejlemények bontakoznak ki az új történeti-kritikai kiadás harmadik szekciójában is, mely a levelezést tartalmazza. A nemrég publikált kötet (MEGA, III/13. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Oktober 1864 bis Dezember 1865. Akademie Verlag, Berlin, 2002) középpontjában Marxnak az 1864. szeptember 28-án Londonban létrehozott Nemzetközi Munkásszövetségben végzett politikai tevékenysége áll. A levelek bemutatják Marx tevékenységét a Munkásszövetség működéséneknek első évében, azt a folyamatot, melynek eredményeként Marx egyre fontosabb szerepet töltött be, és egyben bizonyítják, hogy közéleti elkötelezettségét – 16 év után újra visszatért a frontvonalba – mindenképp megkísérelte összeegyeztetni tudományos munkásságával. A tárgyalt kérdések között ott van a szakszervezetek szerepének elemzése, melynek fontosságát Marx azzal is hangsúlyozta, hogy azonnal szembehelyezkedett Lassalle azon javaslatával, hogy a porosz állam által finanszírozott szövetkezeteket kellene felállítani: "a munkásosztály vagy forradalmi, vagy nincs is", mondta Marx. A kérdések között szerepel továbbá az owenista Westonnal folytatott vitája, melynek eredményeképp született meg előadássorozata, s ennek darabjait halála után, 1898-ban akarták megjelentetni Érték, ár és profit címmel; továbbá az egyesült államokbeli polgárháborúval kapcsolatos meglátásai, valamint Engels könyvecskéje, A porosz katonai kérdés és a Német Munkáspárt. A levelezés másik, nemrég megjelent kötetének (MEGA, III/9. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Januar 1858 bis August 1859. Akademie Verlag, Berlin, 2003) alaphangját az 1857-es gazdasági válság adja meg. E válság lobbantotta fel Marx reményét, hogy az 1848-as vereséget követő holtpontról végre kimozdulhat a forradalmi mozgalom ("a válság úgy ás magának utat, mint a jó öreg vakondok"). Ebbéli reménye felélesztette Marx intellektuális termékenységét, és arra sarkallta, hogy még "az özönvíz bekövetkezése előtt" vázolja fel gazdaságelméletének körvonalait; a vágyott és remélt vízözön azonban ugyancsak elmaradt. Szintén ebben a korszakban születtek meg a Grundrisséhez írott utolsó jegyzetfüzetek – a szerző koncepciójának fejlődését e kitüntetett támpontról nagyszerűen megfigyelhetjük. Marx ekkoriban arra az elhatározásra jutott, hogy munkáját folytatásokban jelenteti meg. Ezek első része – A politikai gazdaságtan bírálatához címmel – 1859 júniusában jelent meg. Ami Marx személyes helyzetét illeti, ezt a korszakot "az elüszkösödött nyomor" jellemzi: "Nem hiszem, hogy valaha is írt olyasvalaki »a pénzről«, aki ennyire híján volt vizsgálati tárgyának." Azt látjuk, hogy Marx – ingatag helyzete ellenére – kétségbeesetten harcol, hogy "gazdaságtanát" befejezze: "Tűzön-vízen át ki kell tartanom tárgyam vizsgálata mellett, s nem szabad hagynom, hogy a burzsoá társadalom pénzcsináló géppé fokozzon le." Bár mindent megtett annak érdekében, hogy a soron következő folytatást megírja, ám azt soha nem tudta befejezni, és A tőke első könyve csak 1867-ben látott napvilágot. Bámulatos tervének további részeiből, noha sok elemében rendszerezett formájúak, csak egyes fejezetek valósultak meg, viszont megszámlálhatatlanul sok félbemaradt kézirat, odavetett vázlat és befejezetlen tervezet halmaza maradt ránk.

A befejezetlenség, Marx egész irodalmi munkásságának hűséges társa és elmaradhatatlan átka, természetesen már korai munkáiban is felfedezhető. A Marx-Engels-Jahrbuch új sorozatának első száma (Karl Marx – Friedrich Engels – Joseph Wydemeyer: Die deutsche Ideologie. Akademie Verlag, Berlin, 2004), melyet teljes egészében A német ideológiának szenteltek, kétségbevonhatatlanul bizonyítja ezt. Ez a mű, mely előrevetíti a MEGA2 I/5. kötetének megjelenését, ami 2008-ban várható, s amelynek kézirata tartalmazza a joggal Moses Hessnek tulajdonítható részeket, a régebbi kiadványoktól eltérően abban a formában közli majd Marx és Engels szövegeit, ahogyan azokat szerzőik hátrahagyták, azaz nem tesz kísérletet a szövegek rekonstrukciójára. Az évkönyvben megjelent részek megegyeznek a "Feuerbach" és "Szent Bruno" című I. és II. fejezetekkel. Az a hét kézirat, mely túlélte "az egerek rágcsálásának kritikáját", önálló szövegekként, időrendi sorrendbe állítva kerülnek egy csoportba. A szöveg egyenetlen színvonala világosan kiolvasható ebből a kiadásból. Különösen igaz ez a Feuerbachról szóló fejezetre, mely távolról sem kész. Mégis, egészében véve ez a kötet jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy megbízható alapokkal rendelkezzünk Marx gondolatrendszerének részletes feldolgozásához a további kutatásokat illetően. A német ideológia, melyet időnként Marx materialista koncepciójának kimerítő példájaként elemeznek, visszanyeri eredeti, töredékes jellegét.

Végül, ami a fiatal Marx munkásságát illeti, érdemes szót ejteni arról, hogy változatlan kiadásban újra megjelent a két szociáldemokrata tudós, Landshut és Mayer által szerkesztett, Marx korai műveit összegyűjtő kötet (Karl Marx: Die Frühschriften. Kröner, Stuttgart, 2004). Az eredeti kiadás 1932-ben látott napvilágot – az "első" MEGA-val egy időben -, s ez tette lehetővé, hogy ismertté váljon az addig még nem publikált Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia, bár a tartalomban és a szöveg különböző részeinek elrendezésében számos hiba van, az eredeti verziót pedig sok helyen rosszul betűzték ki.

Számos oka volt annak, hogy Marx műveit sokáig mély és meg-megújuló értetlenség övezte, például a marxi kritikai elmélet rendszerezésére tett kísérlet – ami műveinek lényegileg befejezetlen és nem rendszeres jellegét akarta megváltoztatni -; hogy az elméletének népszerűsítésére tett kísérletek konceptuálisan elszegényítették a gondolatait; hogy írásait meghamisították és cenzúrázták, mi több, hogy ezzel egyidejűleg politikai célokra használták. A helyzet mára gyökeresen megváltozott: most elméletének csonkasága ad egyfajta egyetemleges bájt életművének, s ennek nem állhatnak már útjában azok az értelmezések, melyek korábban olyan mértékben meghamisították az életművet, hogy az nyilvánvalóan önmaga tagadásává lett.

Ebből a csonkaságból születik újjá egy problematikus és sokarcú elmélet és olyan horizont, amely távlatainak feltérképezéséhez a Marx-Forschung még számtalan ösvényt, utat kínál.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

1997-ben reprezentatív, nemzetközi konferenciát rendeztek Lengyelországban az 1981 decemberében bevezetett hadiállapotról. A rendezvény legnagyobb szenzációja a Kulikov marsall titkára, Viktor Anoskin által az események idején vezetett „munkanapló" felbukkanása volt. A résztvevők közül többen a dokumentum hitelességét is megkérdőjelezték. A tanulmány szerzője a naplót a korabeli viták és események, valamint más források figyelembevételével hitelesnek tartja. A fő kérdés természetesen az volt: nyújtson-e katonai „segítséget" a Szovjetunió a lengyel kommunista pártnak a helyzet kezeléséhez?

1997-ben a Varsó közelében fekvő Jachrankában egy önmagában is kuriózumnak számító nemzetközi konferenciát rendeztek. A téma Lengyelország huszadik századi történelmének talán legvitatottabb pontja, az 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski által bevezetett hadiállapot (stan wojenny) volt. A tanácskozáson a fő kérdésre keresték a választ, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen, vagy sem. Másképpen feltéve a kérdést: Jaruzelski valóban a szovjet intervenciótól mentette-e meg Lengyelországot a hadiállapot bevezetésével?¹

A konferencia egyediségét az adta, hogy a szervezőknek sikerült egy asztalhoz ültetni a ma már történelmi esemény még élő résztvevőit. Szovjet részről jelen volt Viktor Georgievics Kulikov marsall, a Varsó Szerződés (VSZ) Egyesített Fegyveres Erőinek (EFE) akkori főparancsnoka, illetve Anatolij Ivanovics Gribkov tábornok, a Szovjetunió hadseregének akkori vezérkarifőnök-helyettese, illetve a VSZ EFE volt törzsparancsnoka. A lengyel felet Wojciech Jaruzelski, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) első titkára, Lengyelország akkori miniszterelnöke és honvédelmi minisztere, illetve Stanisław Kania, a LEMP első titkára, Jaruzelski elődje képviselte. Néhány lengyel ellenzéki vezetőn kívül az Egyesült Államokból Carter és Reagan elnökök biztonságpolitikai tanácsadóinak, Zbigniew Brzezińskinek és Richard Pipesnak a jelenléte tette igazán nemzetközivé a tanácskozást. A történészeket a téma egyik legismertebb lengyel kutatója, Andrzej Paczkowski, illetve az amerikai Mark Kramer képviselte számos más országból érkezett kutatóval együtt.

A találkozónak a kutatók számára az elhangzottakon kívül is volt egy óriási hozadéka. Viktor Kulikov a konferencián bemutatta Viktor Ivanovics Anoskin altábornagy ún. munkafüzetét, illetve annak az 1981. december 9. és 16. közötti időszakra vonatkozó részét. Anoskin akkoriban Kulikov marsall személyes szárnysegédje volt, és napi rendszerességgel ún. "rabocsaja tyetragy"-ot (munkafüzetet) vezetett egy A5-ös nagyságú kockás füzetben. E kézzel írt feljegyzéseket Kulikov a személyes gyűjteményében őrizte, és onnan vitte magával a konferenciára. A dokumentumot Mark Kramer történész rendelkezésére bocsátotta, aki nem sokkal később angol nyelven publikálta a feljegyzések egyes részeit.² Fontos hangsúlyozni, hogy nem visszaemlékezésről van szó, hanem korabeli, munka közben végzett feljegyzésekről.

A dokumentum puszta léte is megdöbbentette az események lengyel résztvevőit, de tartalmának megismerése után kétségbe vonták a valódiságát. Éppen ezért a lengyel kiadáshoz végül is csatolták Jaruzelski és Florian Siwicki volt lengyel vezérkari főnök, honvédelmi miniszterhelyettes hozzászólásait is.³ Mindezek fényében és a volt szovjet levéltárakból előkerülő iratok segítségével már a történész feladata rekonstruálni az eseményeket, illetve megállapítani a dokumentum hitelességét. Fontos leszögezni azt is, hogy nem egy levéltárban fellelhető iratról van szó, tehát az eredeti kézírásos változat továbbra sem hozzáférhető. Azonban az is tény, hogy sem Kramer, sem Paczkowski nem vonta kétségbe a dokumentum hitelét.

 

Anoskin feljegyzései

 

Anoskin altábornagy, első bejegyzése szerint, 1981. december 7-én érkezett Lengyelországba a "hadiállapot bevezetésének idejére".⁴ Ezután valójában csak december 10-től kezdődően van érdemi bejegyzése. Ezen a napon moszkvai idő szerint délelőtt kilenc órakor Dmitrij Fjodorovics Usztyinov⁵ az akkor már Lengyelországban tartózkodó Kulikov marsallnak azt jelentette, hogy "a lengyel ügyet a lengyeleknek maguk kell megoldaniuk […], nem készülünk Lengyelország területén a hadsereg bevetésére".⁶ E bejegyzés hitelességét alátámasztja, hogy e napon reggel ülésezett az SZKP KB Politikai Bizottsága. Az ülésről készült jegyzőkönyv szerint a szovjet pártvezetés egyértelműen állást foglalt arról, hogy semmilyen esetben sem lehet a szovjet hadsereget Lengyelországban bevetni.⁷ Jurij Andropov, a KGB elnökeként a leginformáltabb és legbefolyásosabb szovjet vezető, úgy fogalmazott az említett ülésen, hogy "nem szándékozunk a hadsereget Lengyelországban bevetni. Ez a helyes álláspont, és nekünk ezt kell végig követnünk".⁸ Usztyinov tehát katonai vonalon, az elhatározás után azonnal közvetítette a Politikai Bizottság állásfoglalását Kulikov marsallnak.

E tény rögzítése azért is fontos, mert Jaruzelski visszaemlékezése szerint egy nappal korábban, december 8-ról 9-ére virradó éjszaka a Kulikovval folytatott megbeszélésen Kulikov állítólag tett utalást arra, hogy a szovjet hadsereg, illetve szövetségesei is "segítséget" nyújtanának Lengyelországnak.⁹ Ez a kérdés felmerült az említett PB ülésen is, ahol Usztyinov, aki talán a legjobban támogatott volna egy katonai akciót, kiállt Kulikov mellett: "Ami azt illeti, amit állítólag Kulikov elvtárs a hadsereg Lengyelországban való bevetésével kapcsolatban mondott, teljes felelősséggel mondhatom, hogy ezt ő nem mondta. Ő egyszerűen megismételte azt, amit mi és Leonyid Iljics már kimondott arról, hogy Lengyelországot nem hagyjuk a bajban."¹⁰ Utalt ezzel az SZKP XXVI. kongresszusán Brezsnyev által megfogalmazott mondatokra, vagyis "a szocialista Lengyelország számára fontos politikai támogatást jelentett a Varsói Szerződés 1980 decemberében megtartott moszkvai találkozója. Ez a találkozó világosan megmutatta: a lengyel kommunisták, a lengyel munkásosztály, az ország dolgozói bizton számíthatnak barátaikra és szövetségeseikre. A szocialista Lengyelországot, a testvéri Lengyelországot nem hagyjuk el a bajban, nem engedjük bántani."¹¹ Az 1980. december 5-i állásfoglalás azonban nem jelentett katonai fenyegetést Lengyelország számára. Sem a tanácskozáson elhangzottak, sem a kiadott közös nyilatkozatban ilyen jellegű célzást nem lehet találni. A résztvevők hangsúlyozták, hogy a válságból a lengyeleknek maguknak kell a kiutat megtalálni, és szolidaritásukról biztosították a lengyel kommunistákat az ellenforradalommal vívott harcban.¹²

Vaszilij Mitrohin, aki a KGB Külföldi Hírszerzés Első Főigazgatóságának (PGU) dokumentumait kezelte, idézi Kulikov jelentéséből, hogy Jaruzelski december 8-ról 9-ére virradó éjjel tájékoztatta őt a hadiállapot bevezetésének menetrendjéről, majd aggályainak adott hangot az akció sikerességét illetően. A jelentésben azt is közli, hogy Jaruzelski szerint szükségessé válhat, hogy segítséget kérjenek a Varsói Szerződés erőitől, amelyre Kulikov úgy válaszolt, hogy "ha segítséget kell nyújtani önöknek, és a saját forrásaik kimerülnek, a főparancsnokság fog dönteni".¹³

E rövid visszatekintés tükrében válnak érthetővé Anoskin további bejegyzései. Eszerint Jaruzelski Mirosław Milewski közvetítésével próbált Andropovtól információkat szerezni a szovjet állásfoglalásról. Milewskit korábban éppen Jaruzelski távolította el a belügyminiszteri posztról, hogy helyét a hozzá hűségesebb Czesław Kiszczak foglalja el, de most jól jött Milewski KGB-hez fűződő szoros kapcsolata és híres szovjetbarátsága.¹⁴ December 10-én Averkij Arisztov, a Szovjetunió varsói nagykövete táviratozta Moszkvába Milewski kérdéseit. A válasz Anoskin szerint másnap érkezett meg, melyben ez állt: "Ebben a periódusban nem lesz szovjet jelenlét."¹⁵ Milewski fontos közvetítő szerepére hasonlóan emlékszik vissza Vitalij Pavlov is, aki ebben az időben a KGB varsói rezidentúráját vezette.¹⁶

Anoskin december 11-i bejegyzései a követségi munkatársak családjainak evakuálásával, a számukra szükséges élelmiszer biztosításával, illetve a szállítóeszközökkel (pl. repülőgépek) foglalkoznak. Úgy tűnik, a szovjetek féltek attól, hogy a hadiállapot bevezetése miatt a szovjetellenes hangulat felerősödik.

 

Kulikov és Siwicki

 

December 11-én este 19 óra 40 perctől Florian Siwicki lengyel vezérkari főnök beszélgetést folytatott Kulikov marsallal. Siwicki továbbította Jaruzelski kéréseit (amit, Milewski segítségével egy nappal korábban Arisztovon keresztül is eljuttatott Moszkvába), ami a gazdasági segítségnyújtást érintette elsősorban, de szerette volna, ha valaki a szovjet vezetésből Lengyelországba érkezik a hadiállapot bevezetésének politikai kérdéseit megvitatni. Másrészt Jaruzelskit nagyon nyugtalanította, hogy úgy érezte, nem kapott egyértelmű választ arra, hogy a Szovjetunió hogyan reagál majd a hadiállapot bevezetésére. Jaruzelski "nyugtalansága" valójában nem abból fakadt, hogy nem ismerte a szovjet szándékokat. Ismerte. A problémát inkább az okozta, hogy nem volt világos, kézzelfogható indok a hadiállapot bevezetésére. Az alkotmány ugyanis egyértelműen fogalmazott: "Az Államtanács a Lengyel Népköztársaság egész területére vagy annak egy részére hadiállapotot vezethet be, amennyiben azt az ország külső védelme vagy belső biztonságának fenyegetettsége megköveteli. Ezekben az esetekben az Államtanács általános vagy részleges mozgósítást rendelhet el."¹⁷ Jaruzelski nem akart katonai intervenciót az országa ellen. Nyilvánvaló, hogy nem volt kétsége afelől sem, hogy az általa 13 éve, miniszterként vezetett hadsereg képes a parancsait végrehajtani, de a hadiállapot igazolásához óriási szüksége lett volna egy nyílt fenyegetésre a Varsói Szerződés és a Szovjetunió katonai vezetői részéről. Már csak azért is, mert a hadiállapot egész propagandáját a lengyel nép hazafias érzelmeire alapozták. Siwicki is elmondta Kulikovnak, hogy az akciót a "Haza megmentése" és a "nemzet megmentése" jelszavak alatt fogják megvalósítani.¹⁸ Felmerült a kérdés: kitől kell megmenteni a "nemzetet", a "Hazát"? Ha nincs külső fenyegetés, tehát nem az intervenciótól, akkor az ország "belső biztonságának fenyegetettségétől", a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől? Jaruzelski is érezte az ellentmondást.

Siwicki a Kulikovval való beszélgetés közben partnere szemére vetette, hogy "egy héttel ezelőtt a szovjet vezetéshez fordultunk, de nincs válasz".¹⁹ Siwicki ezen elszólását, melyet Anoskin lejegyzett, a magyar és a volt csehszlovák levéltárakból előkerült dokumentumok segítenek értelmezni, és rávilágítanak Jaruzelski nehéz helyzetére. Egy héttel azelőtt, december 4-én zárult Moszkvában a Varsói Szerződés Honvédelmi Miniszterek Bizottságának (HMB) négynapos ülése, amelyen Jaruzelskit éppen Florian Siwicki helyettesítette. A tanácskozás harmadik napján Siwicki a szovjet vezetőkhöz fordult Jaruzelski azon kérésével, hogy a HMB adjon ki egy közös, kemény hangvételű nyilatkozatot, amelybe burkoltan a Varsó Szerződés tagállamainak katonai fenyegetését is belefogalmazzák.

A kiegészített nyilatkozat, a dokumentumok egybehangzó tanúsága szerint, így hangzott volna: "A Varsói Szerződés Honvédelmi Miniszterek Bizottsága aggodalmát fejezi ki a Lengyelországban a szocialistaellenes erők bomlasztó tevékenysége következtében kialakult helyzettel kapcsolatban, amely megnehezíti, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak fegyveres erői végrehajthassák szövetségi kötelezettségeiket, és megfelelő rendszabályok meghozatalát teszi szükségessé a szocialista közösség biztonsága érdekében Európában."²⁰

A nyilatkozat ilyen módon való kiegészítése mind retorikában, mind tartalmában emlékeztetett egy tizenhárom évvel korábban (1968), éppen a varsói Kongresszusi Teremben elhangzott szónoklathoz. Leonyid Iljics Brezsnyev akkor, a csehszlovákiai intervenció után, úgy fogalmazott, hogy ha egy szocialista országban "a szocializmus ügye veszélybe kerül, akkor az egész szocialista közösség biztonsága kerül veszélybe", mindez "rendkívüli kényszerintézkedéseket" válthat ki a testvéri országok részéről, hiszen a "szocializmus ellenségeinek nyílt tevékenysége […] veszélyezteti a szocialista tábor közös érdekeit".²¹

Az egybecsengés azonnal feltűnt az ülésen részt vevő magyar honvédelmi miniszternek, Czinege Lajosnak is, aki telefonon azonnal konzultált Kádár Jánossal. A magyar párt első titkára, számítva a románok ellenállására, arra utasította miniszterét, csak akkor járuljon hozzá, hogy e mondat bekerüljön a közös kommünikébe, ha azt minden fél egyértelműen támogatja. A románok valóban tiltakoztak egy ilyen nyílt fenyegetés ellen, s emiatt Czinege sem támogatta. Jaruzelski kérését így tehát elvetették.²² Ám úgy tűnik, hogy a szovjet vezetés sem tette magáévá e kezdeményezést. Néhány nappal később, december 10-én, a Magyarországon tartózkodó szovjet miniszterelnök, Tyihonov elnézést kért Kádár Jánostól az incidensért.²³

Így a Varsói Szerződés katonai vezetői nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában.²⁴ Ennek ellenére a LEMP Politikai Bizottsága az ülés után egy nappal, december 5-én döntött a hadiállapot bevezetéséről, bár a pontos időpontot még nem tűzték ki; ezt teljes mértékben Jaruzelskire bízták.²⁵

De térjünk vissza Anoskin feljegyzéseihez, illetve Siwicki és Kulikov beszélgetéséhez. December 11-én Siwicki újra megpróbálta az ún. "Brezsnyev-doktrínát" működésbe hozni, és kijelentette, hogy "józanul értékeljük a helyzetet, és ha nem lesz politikai, gazdasági és katonai támogatás a Szovjetunió részéről, akkor Lengyelország a Varsói Szerződés számára el fog veszni".²⁶ Kulikovot láthatóan nem lepte meg a lengyel katonai vezető által felvázolt borús jövőkép, és biztosította kollégáját, hogy szerintük "Lengyelország képes maga megoldani a problémáit […], az erőtök megvan hozzá. Tudjuk." Végül Kulikov "fakadt ki": "Miért merült fel a katonai segítség problémája? Megvitattuk a hadiállapot minden aspektusát."

Úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára. Siwicki pedig már nem magyarázkodott, csak annyit tett hozzá, hogy "külső segítség nélkül nekünk, lengyeleknek nagyon nehéz" lesz.²⁷

Ugyanezen a napon Kulikov, Pavlov és Arisztov táviratban jelentette, hogy minden előkészület megtörtént a hadiállapot bevezetéséhez, vagy ahogy ők nevezték, az "X művelet" megkezdéséhez.²⁸ A táviratban az is szerepel, hogy Jaruzelski továbbra is követeli a kéréseinek teljesítését.

A szovjet pártvezetés tartott attól, hogy a Jaruzelski meggondolja magát, annál is inkább, mert még mindig nem hozta meg a végső döntést. "Jaruzelski újra ingadozó pozíciót foglal el. Először felbuzdult, most meg újra ellágyul. Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból" – értékelte Jaruzelski magatartását Gromiko a SZKP Politikai Bizottságának decemberi ülésén.²⁹ Végül december 12-én reggel Jaruzelski telefonon beszélt Brezsnyevvel és Szuszlovval,³⁰ majd meghozta a végső döntést: éjféltől érvénybe lép a "W óra".

Anoskin 12-i bejegyzései nem tartalmaznak erről semmilyen információt. Elképzelhető, hogy nem ismerte a részleteket, nem is tartozott a hatáskörébe. Aznap főleg a hadsereg különböző hadosztályainak mozgásait regisztrálta. Feljegyezte azonban Usztyinov tájékoztatását arról, hogy a szovjet vezetőségből a legnagyobb titokban Lengyelországba érkezhet Szuszlov, Csernyenko, Ruszakov és Rahmanyin.³¹ További bejegyzések tájékoztatnak a Nemzeti Megmentés Forradalmi (valójában: Katonai) Tanácsának felállításáról, és feladatként jelöli meg, hogy ennek tagjairól információkat kell gyűjteni. Néhány megjegyzés az egyház és az ellenzék viselkedéséről, de összességében elégedett hangnemben. Hangot ad néhány hiányosságnak is: "Értékelésünk szerint egyelőre nem jellemző a kollektív vezetés. W. Jaruzelski elvtárs továbbra is megőrizte a kezében a teljes katonai és politikai vezetést." Nagyobb probléma, hogy "egyidejűleg a munkásosztály jelentős része részt vesz a sztrájkokban, ami arról tanúskodik, hogy az ellenforradalom még él a széles néptömegek között".³² Anoskin december 16-án éjjel hagyta el Lengyelország területét. Az utolsó bejegyzése szerint gépe moszkvai idő szerint éjfél körül szállt fel a varsói Okęcie repülőtérről.

Hogyan értékelheti a történész Anoskin altábornagy "munkafüzetét"? Valós kordokumentum vagy utólagos hamisítvány? Mind láttuk, talán bizonyítottuk is, hogy Anoskin állításai teljesen összhangban vannak más levéltári forrásokkal, illetve visszaemlékezésekkel. Amint már utaltunk rá, leginkább Jaruzelski és Siwicki kérdőjelezte meg a "munkafüzet" hitelességét. Természetesen személyes okokból. A történelmi igazságosság ezért megköveteli, hogy megvizsgáljuk Jaruzelskinek és Siwickinek a "munkafüzethez" fűzött kommentárjait is.

 

Tények és kérdőjelek

 

Jaruzelski visszaemlékezése szerint a legnagyobb probléma abban áll, hogy a dokumentum nem teljes. Egyrészt nem tartalmazza Anoskinnak Kulikovval december 8-án éjjel folytatott beszélgetését, másrészt Jaruzelski állítása szerint a december 10-én megtartott SZKP PB ülésen nem került szóba a szovjet katonai segítségnyújtás kérdése.

Anoskin valóban csak 10-étől jegyzetel, tehát a füzet korábbi eseményeket nem tartalmazza, de mint láttuk, a korábbi események dokumentumai nem Jaruzelskit igazolják, vagyis nem bizonyítható, hogy lett volna politikai akarat egy esetleges katonai intervenció realizálására Lengyelország ellen. A második állítást pedig nem támaszthatjuk alá, hiszen az SZKP PB jegyzőkönyve egyértelműen tanúsítja, hogy szóba került az intervenció ügye, éppen Jaruzelski "kérésével" kapcsolatban. Jaruzelski azt viszont nem hiányolja, hogy Anoskin nem említi a december 12-én Brezsnyevvel és Szuszlovval folytatott beszélgetését.

Florian Siwicki sokkal részletesebben szólt a dokumentum ellen. Szerinte hihetetlen, hogy Kulikovnak a tíznapos lengyelországi tartózkodása alatt ne lett volna más tárgyalópartnere, csak Anuskin. Valójában Jaruzelskivel is találkozott e napokban. Másrészt nem világos, hogy a Varsói Szerződés legmagasabb rangú parancsnokának miért és kivel kellett volna még találkozni a két legmagasabb rangú lengyel katonai vezetőn kívül. Siwicki azonkívül tagadja, hogy azt mondta volna Kulikovnak: ha szovjet részről nincs ígéret a segítségre, akkor egy nappal elhalaszthatják a hadiállapot bevezetését, és arra csak 13-án éjjel kerülne sor. Ezzel szemben több dokumentum is bizonyítja, hogy szó volt ez utóbbi időpontról is. Mitrohin iratai szerint ebben az esetben a hétfőt is munkaszüneti nappá nyilvánították volna.

Arisztov jelentése szerint több variáció is létezett. Péntekről szombatra, azaz 11-ről 12-re, vagy szombatról vasárnapra, vagyis 12-ről 13-ra. Felmerült még az is, hogy egy héttel később, 20-án kezdődjön az akció.³³ Ez utóbbi dátum azért volt valószínűtlen, mert a hatalom meg akarta előzni december 17-ét. Erre a napra ugyanis a Szolidaritás több százezer fős tüntetést tervezett a varsói Győzelem térre (ma: Pilsudski tér), az Ismeretlen Katona sírja elé. A pártvezetés félt attól, hogy a tüntetők és a rendőri erők között akár fegyveres összecsapásra is sor kerülhet. A meghatározó szempont valóban az volt, hogy a hadiállapot bevezetése munkaszüneti napra essen, mert a lakosság döntő többsége ez esetben otthon tartózkodik.

Siwicki azt is tagadja, hogy valaha beszélt volna Andropovval. Ebben könnyen lehet, hogy igaza van, ám Anoskin nem is állított ilyet. Anoskin szerint Siwicki azt mondta Kulikovnak, hogy az "Andropovval való beszélgetésen megértettük, hogy számíthatunk a segítségre tevékenységünk II. szakaszában". A többes szám első személy feltételezi, hogy a beszélgetést Milewski vagy Kiszczak is folytathatta Andropovval, mint ahogy valójában ez történt.³⁴ Végül Siwicki elismeri, hogy Kiszczakkal együtt fültanúja volt december 12-én Jaruzelski Brezsnyevvel és Szuszlovval folytatott telefonbeszélgetésének, amikor Jaruzelski újra feltette a visszatérő kérdést: "Mi lesz, ha a helyzet bonyolódik a hadiállapot bevezetése után?" A válasz az ismert módon hangzott: a hadiállapot a lengyelek belső ügye lesz, képesek megoldani a problémáikat. Jaruzelski ezután hozta meg a végső döntést.³⁵ Erre ő is így emlékszik. Mint írja, "megbizonyosodtam Szuszlovnál és kisebb mértékben Usztyinovnál, hogy ez a mi belső ügyünk lesz".³⁶

A hadiállapot bevezetése körülményeinek tisztázásához újabb adalékot szolgáltatott Władysław Pożoga, aki 1980 szeptemberétől a lengyel hírszerző és elhárító szolgálatok (Służby wywiadu i konrtwywiadu) főnöke volt. Elődje, a már említett Milewski ekkor lett belügyminiszter. E szolgálatok szoros együttműködésben álltak az akkor éppen Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov által vezetett szovjet hírszerzéssel, a PGU-val. Pożoga szerint nem valószínű, hogy a Varsói Szerződés tagállamai katonai invázióra készültek volna Lengyelország ellen, hiszen a hírszerzés tudott volna ezekről a tervekről. "Figyelmesen követtük a KGB csoportjainak tevékenységét Lengyelországban. Nem tettek semmiféle előkészületeket" – állítja a volt hírszerző főnök.³⁷ Nyugodtan dolgoztak, az előre megtervezett feladatokat látták el, rutinmunkát végeztek.³⁸ Semmi olyan jel nem volt látható, mint két évvel korábban Afganisztánban.

Ezzel egyidejűleg a nyugati hírszerzés emberei is a megszokott rendben tevékenykedtek. "Az éterben csend volt. Rádiós hírszerzőink unatkoztak, nagyon ritkán fogtak el egy-egy, ügynöktől származó rejtjeltáviratot."³⁹ A világ különböző országaiban dolgozó lengyel ügynökök sem tudtak beszámolni semmi újról. Pożoga arra is felhívta a figyelmet, hogy a lengyel hírszerzés már régóta figyelte a szovjet hadsereg csapatmozgásait is, de azokat látszólagos erődemonstrációkként értékelték, amelyek részben az USA szatellitfelvételei miatt, az amerikaiak megtévesztése céljából történtek.⁴⁰ A szovjet pártvezetésnek valóban volt olyan szándéka, hogy maximálisan kihasználja mind a Szolidaritásnak, mind a Nyugatnak egy esetleges szovjet katonai intervenciótól való félelmét ("ellenforradalmi faktor").⁴¹

Érdekes tény, hogy Jaruzelski soha nem hivatkozott a lengyel belügyminisztérium vagy a hírszerzés jelentéseire, amikor azt állította, hogy a hadiállapottal megmentette Lengyelországot a szovjet katonai inváziótól. Sőt, a több mint négyszáz oldalas emlékiratában Pożoga nevét még csak le sem írta!

Az eddig kutatások alapján kijelenthetjük, hogy nincsenek olyan dokumentumok, amelyek igazolnák Jaruzelski és Siwicki állításait. A lengyel belügyminisztériumnak a hadiállapot bevezetésével kapcsolatos iratait átvizsgálva megállapítható, hogy a másfél év alatt előkészített akció egyetlen dokumentuma sem tartalmaz olyan állítást, amely igazolta volna, hogy a Varsói Szerződés tagállamai vagy a Szovjetunió katonai intervenciója a küszöbön állt.⁴²

Látható, hogy Anoskin "munkafüzetébe" írott állításait a történelmi dokumentumok egyértelműen igazolják. Sem a Szovjetunió (és a Varsói Szerződés), sem Jaruzelski nem akart 1981 decemberében katonai intervenciót Lengyelország ellen, de a lengyel vezetőnek – éppen azért, hogy a hadiállapot körülményeit a lakossággal könnyebben elfogadtassa – szüksége lett volna a nyílt fenyegetésre. Ezt, mint láttuk, nem kapta meg. Anoskin "munkafüzete" is ezt támasztja alá. A Szovjetunió számára a Jaruzelski által megvalósított hadiállapot volt a legoptimálisabb megoldás, amely politikai és katonai veszteség nélkül és a lehető legkisebb anyagi áldozatvállalással járt.

A "munkafüzet" hitelességében erősíti meg a történészt az a tény is, hogy Gribkov hadseregtábornok visszaemlékezéseiben, a forrás megjelölése nélkül, több helyen is szó szerinti idézeteket közöl Anoskintól. Gribkov öt évvel a "munkafüzet" napvilágra kerülése előtt publikálta első írásait,⁴³ következtetésképpen már jóval korábban megkaphatta Kulikovtól e dokumentumokat.

Emiatt, illetve a dokumentum formai jegyeinek figyelembevételével hitelesnek fogadhatjuk el Anoskin "munkafüzetét". Más kérdés, hogy a lengyel titkosszolgálat a hadiállapot bevezetésétől kezdve terjeszteni kezdte a Lengyelország ellen tervezett szovjet intervenciós szándék hírét. Ez azonban már egy újabb történet…

 

Jegyzetek

 

¹ A konferencia anyaga két évvel később jelent meg lengyelül: Wejdą nie wejdą. Polska 1980-1982 wewnętrzny kryzys, międzynarodowe uwarunkowania. London, Aneks, 1997.

2 Kramer, Mark: The Anoshkin notebook on the Polish crisis, December 1981. In: Cold War International History Project Bulletin 1998. 11. winter, 17-31.

3 Lengyelül az angol nyelvű kiadás után nem sokkal publikálták, Mark Kramer bevezetőjével: "Zeszyt roboczy" generała Anoszkina 9-16 grudnia 1981 r. Warszawa, Instytut Studiów Politycznych Polskiej Akademii Nauk, 1998. A tanulmányhoz a lengyel változatot használtam, az idézetek is a lengyel fordításból származnak.

4 "Zeszyt roboczy", i. m. 23.

5 A Szovjetunió honvédelmi minisztere, 1976-tól az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja.

6 "Zeszyt roboczy", i. m. 23.

7 Rosszijszkij Goszudarsztvennüj Arhiv Novejsej Istorii (Legújabb Kori Történelem Orosz Állami Levéltára – a továbbiakban: RGANI), 89. fond, 66. perecseny, 6. gyelo.

8 Uo.

9 Jaruzelski, Wojciech: Stan wojenny. Dlaczego… Warszawa, BGW, 1992. 391.

¹⁰ RGANI 89. fond, 66. perecseny, 6. gyelo.

¹¹ A Szovjetunió Kommunista Pártja XXVI. Kongresszusa, 1981. február 23. – március 3. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. 13.

¹² Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP Központi Szervei (továbbiakban: MOL M-KS) 288. fond 11. csoport 4391. őrzési egység, valamint: MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; lásd még Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1133-1173. A közös nyilatkozatot közli: Népszabadság, XXXVIII. (1980. december 6.) 286. sz. 1.

¹³ Andrew, Christofer – Mitrohin, Vaszilij: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön. Budapest, Talentum, 2000. 542.

¹⁴ Milewski különösen jó, baráti kapcsolatokat ápolt Vitalij Pavlovval, a KGB varsói rezidentúrájának vezetőjével, de Moszkvában is megbízható embernek tartották. Milewski 1945 óta a belügyminisztériumnál, illetve a lengyel titkosszolgálatnál szolgált. A hírszerzés főnöke, majd belügyminiszter.

¹⁵ "Zeszyt roboczy", i. m. 25.

¹⁶ Generał Pawlow: Byłem rezydentem KGB w Polsce. Warszawa, BGW, 1994. 173.

¹⁷ A Lengyel Népköztársaság 1976. február 10-én módosított alkotmánya 3. fejezet 33. cikkének 2. pontja szerint. Lásd: Az európai népi demokráciák alkotmányai. Szerk. Kovács István. Budapest, KJK, 1985. 328.

¹⁸ "Zeszyt roboczy", i. m. 30.

¹⁹ Uo. 27.

²⁰ M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 30. dok.; lásd még a csehszlovák honvédelmi miniszter jelentését: Paczkowski, Andrzej – Werblan, Andrzej: On the decision to introduced Martial Law in Poland in 1981. Two historians report the Commission on constitutional oversight of the Sejm of the Republic of Poland. Washington, CWIHP, 1997. 39.

²¹ Népszabadság, XXVI. (1968. november 13.) 266. sz. 2.

²² Hasonlóan emlékszik vissza erre Gribkov is. Lásd Gribkov, A. I.: "Doktrina Brezsnyeva" i polskij krizisz nacsala 80-h godov. Vojenno-Isztoriceszkij zsurnal, (1992) 9. sz. 51.; vö. uő: Szugyba Varsavszkovo Dogovora. Voszpominanyija, dokumentü, faktü. Moszkva, Russzkaja Knyiga, 1998. 137.

²³ MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 30. dok. A szovjet pártvezetés, úgy tűnik, valóban nem tette magáévá Jaruzelski kérését, sőt általában véve az ún. "Brezsnyev-doktrínát" sem. Andropov az SZKP Politikai Bizottságának december 10-i ülésén a következőket mondta: "Én nem tudom, hogy fog állni Lengyelország ügye; ha a »Szolidaritás« hatalma alá kerül, az egy dolog. De ha a kapitalista országok a Szovjetunióra rontanak, s megegyeznek egymással a különböző nemű gazdasági és politikai szankciók ügyében, az nekünk nagyon nehéz lesz. Nekünk gondoskodni kell az országunkról, a Szovjetunió megerősítéséről. Ez a mi fő vonalunk." Lásd: RGANI 89. f. 66. p. 6. gy.

²⁴ Meg kell említeni, hogy Jaruzelski emlékirataiban nem pontosan így idézi fel az eseményeket. Mivel ő maga nem vett részt a moszkvai tanácskozáson, Siwicki állítólagos beszámolójára hivatkozik. A hosszasan idézett szövegben azonban nincs szó Jaruzelski kéréséről, egy szóval sem említi a közös nyilatkozatról szóló vitát! Lásd Jaruzelski: Stan wojenny, i. m. 378-379. Egy másik résztvevő, az akkori román honvédelmi miniszter visszaemlékezéseiben szintén tárgyalja a kérdést. Szerinte a bolgár, a csehszlovák és a keletnémet delegáció támogatta a Jaruzelski által kért fenyegetést. Lásd: Olteanu, Constantin: "Furtuna in Tratatul de la Varsovia". Dosarele Istoriei, 2001. 1. sz. 12-22.

²⁵ Tajne dokumenty Biura Politycznego. PZPR a "Solidarność" 1980-1981. Szerk. Zbigniew Włodek. London, ANEKS, 1992. 549-569.

²⁶ "Zeszyt roboczy", i. m. 28.

²⁷ Uo. 29-30.

²⁸ Érdemes megjegyezni, hogy Jaruzelski semmit nem ír könyvében december 11-ről. Nehezen elképzelhető azonban, hogy két nappal a hadiállapot bevezetése előtt semmilyen programja ne lett volna.

²⁹ RGANI 89. f. 66. p. 6. gy.

³⁰ Mihail Andrejevics Szuszlov – aki 1956-os szerepe miatt Magyarországon is ismert – volt annak a bizottságnak a vezetője, amelyet az SZKP Politikai Bizottsága hozott létre a lengyel események elemzésére és megoldására 1980. augusztus 25-én. Lásd: RGANI 89. f. 66. p. 1. gy.

³¹ Ők végül nem utaztak Lengyelországba. Lásd A. I. Gribkov: "Doktrina Brezsnyeva", i. m. 52.; uő: Szugyba Varsavszkovo Dogovora, i. m. 141.

³² "Zeszyt roboczy", i. m. 35.

³³ RGANI 89. f. 66. p 6. gy.

³⁴ Czesław Kiszczak 1981. augusztus végén járt Moszkvában, Pavlov kíséretében, és találkozott Andropovval. A KGB vezetője felhívta az új lengyel belügyminiszter figyelmét az erőszak alkalmazásának veszélyeire, és azt üzente Jaruzelskinek, hogy a szovjet hadsereggel nem szándékoznak bevonulni Lengyelország területére. Lásd Generał Pawlow: Byłem rezydentem KGB w Polsce…

³⁵ Lásd Siwicki, Florian: Komentarz do niektórych faktów związanych z konferencją w Jachrance. In: "Zeszyt roboczy", i. m. 52.

³⁶ Jaruzelski: Stan wojenny, i. m. 402.

³⁷ Pożoga, Władysław – Piecuch, Henryk: "Wojciech Jaruzelski tego nigdy nie powie." Mówi były szef wywiadu i kontrwywiadu, pierwszy zastępca ministra Spraw Wewnętrznych generał dywizji Władysław Pożoga. Warszawa, Reporter, 1992. 108.

³⁸ Pożoga-Piecuch: i. m. 108.

³⁹ Uo. 109.

⁴⁰ Uo.

⁴¹ RGANI 89. f. 66. p. 39. gy. 11.

⁴² Widacki, Jan: Czego nie powiedział generał Kiszczak. Z Janem Widackim rozmawia Wojciech Wróblewski. Warszawa, BGW, 1992. 146.

⁴³ Gribkov: "Doktrina Brezsnyeva", i. m. 46-57.

Új számunk az Eszmélet történetében – sajnálatosan – először az "ifjúság" tematikájáról igyekszik képet adni néhány, főként szociológiai összefüggésben. A közölt írásokból mindenekelőtt a magyar fiatalok politikai értékpreferenciájának konzeravatív-liberális meggyökeresedése tűnik szembe. A baloldali ifjúsági szubkultúra radikális baloldali irányzatai, amelyek Magyarországon úgyszólván nem léteznek, Oroszországban a direkt rendőri üldözés és a koncepciós perek célpontjai, amint az A. Taraszov írásából kitűnik.
A társadalmi bázisában, eszmeiségében, stratégiájában és harci formáiban egyaránt megújult baloldal látványos előretörése az elmúlt néhány év Latin-Amerikájában a globalizálódott világrendszer izgalmas, meglehet: olykor túlzott reményeket is keltő fejleménye. Összeállításunk elsősorban a venezuelai "chávezista forradalom" tükrében igyekszik érzékeltetni a kontinens baloldali kísérletezésének irányait.
Az első orosz forradalom 100. évfordulója jó alkalomra arra, hogy újra átgondoljuk az 1905-ös forradalom lenini paradigmáját, azt a kapitalizmuselemzést, amely a forradalom politikai alapvetéseinek elméleti és tudományos feltétele volt.

Tartalomjegyzék

1. Michel Collon : Tíz kérdés a banlieue-kről
2. Kabai Imre : A „posztindusztriális társadalmak” és az ifjúság a modern szociológiában
3. Reich Orsolya, Kiss Viktor : Új politika vagy jobboldali ifjúság? Kísérlet a magyar fiatalok politikai orientációinak magyarázatára
4. Tarnai István : Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban című könyvéről
5. Bartha Eszter : Szegény gazdagok. A késő Kádár-rendszer képe az ifjúsági irodalomban
6. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : A rendőrségi provokáció legújabbkori történelméből
7. Csoma Lajos : Szkinhed – a közellenség
8. Bernard Duterme : A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege
9. James Petras : A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában
10. Julian Brookes, Richard Gott : Hugo Chávez és boliváriánus forradalma
11. America Vera-Zavala : Venezuela: a párhuzamok országa
12. Jonah Gindin : Made in Venezuela: variációk a munkás-önigazgatásra
13. Szigeti Péter : A hatalom filozófusa – az államról
14. Krausz Tamás : 1905 a lenini paradigmában – adalékok. Lenin kapitalizmus-elemzése és a forradalom
15. V. I. Lenin : Előadás az 1905-ös forradalomról
16. Tamás Tibor : Alternatívakeresés az „új elnyomó rendszerekkel” szemben − Az Eszmélet nemzetközi konferenciája a Kossuth Klubban, 2005. október 14-16.

A falu problémái, valós gazdasági és társadalmi struktúrája, a mai, már-már katasztrofális helyzet kialakulásának okai, tendenciái jószerével ismeretlenek még a baloldali olvasók s a baloldal politikai mozgalmai előtt is. Tudatos, megfontolt változtatások nélkül a rendszerváltozás során szétvert szövetkezeti nagyüzem romjain létrejött anakronisztikus mezőgazdaság, az elaprózott birtokszerkezet a szegénység és elmaradottság biztos forrása lesz a jövőben is.

MÚLT, JELEN, JÖVŐ

 

Nem élhet tartósan úgy az ország, hogy egyharmada – a falu – permanens válságban vergődő gazdaságával, szükségszerű politikai kiegyensúlyozatlanságával állandóan gazdasági mentőakciókra szorul, s kiszolgáltatott minden populista demagógiának. Az országnak – a kormánynak, a baloldalnak, a szocialista pártnak – szembe kell néznie a falu és a mezőgazdaság valódi állapotával, már-már megoldhatatlan problémáival. Ez a föltétele annak, hogy pragmatikus kapkodás helyett reális válaszokat keressen, megalapozott agrárpolitikát kimunkálva. Ha a jelenlegi jobboldallal lehetséges lenne, akkor nemzeti-pártközi megegyezésre lenne szükség a falu és a mezőgazdaság tragikus helyzetének megoldására.

E stratégiai elemzés minden álláspontja természetesen vitatható, s kérdéses az is, hogy a választások előtt mit lehet felvállalni ebből. A helyzet átfogó elemzése azonban megkerülhetetlen.

 

A falu és a mezőgazdaság valódi állapota

 

A falu és a mezőgazdaság városi – és sajnos politikai – szemmel egységesnek látszik, afféle "fekete lyuk", amiről alig tudnak közelebbit annál, hogy nehezen érthető problémái vannak, s hogy egyéni gazdálkodókból, maradék szövetkezetekből, gazdasági társaságokból áll. Általában úgy tekintik a hétszázhatvanhatezer egyéni gazdálkodót – akiket szeretnek gazdáknak vagy parasztságnak nevezni -, hogy nagyjából egységes kisgazdaságokkal rendelkeznek, azonosan gazdálkodnak, azonos gondokkal. A valóságban a mezőgazdaság két élesen elkülönülő részből áll: az önellátó gazdaságokból, azaz a falusi szegénység mintegy 720 ezer parcellán nyomorgó családjából, valamint a piacra termelő mezőgazdaságból. Ez utóbbi szektort kb. 46 ezer 10 hektár feletti kisgazdaság alkotja, ide tartoznak a társasgazdaságok is, kb. 3,1 ezer 100 ha feletti földterülettel rendelkező gazdaság s a 7,8 ezer szövetkezet és gazdasági társaság.

A 3472,1 ezer hektár termőterületből 2163,6 ezer hektár a mezőgazdasági terület, a különbség főleg a kb. 1,3 millió hektár erdőgazdaság.

Megjegyzés: A szántóföld 2-2,5 millió parcellára tagolt, a 10 ha feletti birtokok zöme sincs egy tagban. Földalapú támogatást kap 208 800 igazolt mezőgazdasági termelő 4,3 millió EU által elismert (papíron 4,8 millió-5,134 millió) hektár után.

A mezőgazdaságban a 2000-es és a 2003-as statisztikai felvétel között a negatív vonások tovább erősödtek. A 10 ha alattiak földje 35,4%-ról 28%-ra csökkent, 5-10 ha között csak harmincötezren vannak. A gazdálkodók száma 960 ezerről 766 ezerre csökkent, 400 ezer parcellát már felvásároltak. A végtelenül elaprózott földtulajdon csökkentését célzó, államilag támogatott technokrata földkoncentráció koncepciótlan, így lényegében nem üzemkoncentrációt eredményez, hanem jórészt a falusi szegények parcelláit fenyegeti. Félő, hogy a megszűnt gazdaságok zöme egy-egy, az önellátó gazdálkodás mentőkötelétől megfosztott családot jelent. A falusi szegénység nem lett kevesebb, de 194 ezer embernek már földje sincs. Egyidejűleg a 10 hektár feletti gazdaságok száma 46 ezerre csökkent, földje 64,6%-ról 71,7%-ra nőtt.

 

Az önellátó gazdaságok, a falusi szegények

 

Az önellátó gazdaságok és a falusi szegények, a tíz hektár alatti földdel rendelkezők, illetve a földtelenek jelentik a falu nagy többségét, mintegy 2-3 millió ember, nyugdíjasok és alkalmi munkán vagy szociális segélyen nyomorgók. Megélhetésükben segít a földjük, ahol a családnak termelnek krumplit, zöldséget, és kukoricát a disznónak, tyúknak. Piaci kapcsolatuk alig van, az is kényszer – kell a pénz. E gazdaságok nem gazdaságtalanok, alig van költségük, a munka nem számít, ha nem lenne a föld, munka nélkül senyvednének.

A 900 ezer-egymillió család mély nyomorban él. A mezőgazdaságban nincs, és zömük számára nem is lesz hely. Mégsem mondhatjuk, hogy gazdaságaik életképtelenek, menjenek tönkre. A szolidaritás, a túlélés segítése lenne a feladat, addig legalább, amíg a rendbe jövő gazdaság be tudja fogadni őket. Meg kell kísérelni a megoldhatatlan feladatot: munkahelyteremtést, átképzést – jóllehet alulképzettek, akiket a munkanélküliség is zülleszt. Addig is, amíg nyugdíjba mennek, munkát találnak, maximálisan segíteni kell a falusi szegények néhány hektáros önellátó gazdaságát, megszabadítani az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától – talán szántásisegély-programmal, távlatilag szövetkezéssel, a megmaradt szövetkezetek szakcsoportjaiként, ahogy lehet. Ehhez tartozna a földnélkülieknek egy darabka föld juttatása, ne kényszerüljenek lopásra a többi szegénytől. Az önellátó parcellagazdaságok segítése hatékony és olcsó szociálpolitika. Végül a legfontosabb, gondoskodni kell a gyerekeikről, ne kezdjék az életüket alulképzett munkanélküliekként.

A falusi szegények elhagyatva a gazdák – és rajtuk keresztül a jobboldal – holdudvarává válnak, pedig a falu szavazatai, ami egyébként a gazdák fő zsarolási érve, főleg az övék. A kiegyensúlyozott 2006-os választás érdekében a kormánynak legalább meg kellene szólítani őket: ismerjük a helyzetüket, és segíteni fogunk. A falu problémáiból a hátralévő hónapokban felvállalható lenne valamiféle külön támogatási és munkahely-teremtési program (falusi környezet karbantartása, vízrendezés, erdősítés s más közmunka), az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától való megszabadítás kezdeményezése, továbbá az 1-5 ha közötti önellátó gazdaságok termelést segítő külön támogatása (szántási, vetési segély). Ennek megoldása lehetne a szociális szövetkezetek megszervezése. A szociális szövetkezet lehetővé tenné az egy hektár alatti parcellák után is a földalapú, valamint az európai uniós támogatás megszerzését a falusi környezetet karbantartó közmunkákhoz.

Számíthatunk az Európai Unióra már csak azért is, mert az EU a támogatásokat átcsoportosítja a termelést támogató "I. pillérről" a vidék népességmegtartó képességét és a természeti állapot megőrzését támogató "II. pillérre". Ez a falusi szegénység támogatását jelenti, munkahelyet hoz létre erdősítésnél, vízrendezésnél, környezetvédelemnél. Szomorú nálunk az EU-támogatás megoszlása: az I. pillérre 64%, a II. pillérre csak 36%. A II. pillér a lengyeleknél 55%, a szlovákoknál 56%, a szlovéneknél 62%.

 

A piacra termelő kisgazdaságok

 

A piacra termelő kisgazdaságok – az útelzáró "gazdák" – a falunak a vékony, felső rétege. 45-50 ezren vannak, ebből mintegy 8000 fő 50 hektár feletti földön gazdálkodik, közülük háromezren 100-300, sőt 1000 hektár feletti birtokon, és vannak, akik a szövetkezettől megvásárolt tehenészettel, sertésteleppel rendelkeznek. A tüntetők főleg közülük kerülnek ki, nekik van sokmilliós traktoruk. (Persze jó néhány 10 hektár alatti termelő is velük tart a közös kétségbeesés alapján.) Számuk az 5-10 hektár-tulajdonosokkal együtt is csak legfeljebb 80 ezer. Megjegyzem, ez utóbbiak jó része kétségbeesetten szeretné hinni, hogy családi gazdaságuk van, jóllehet gazdaságaik önellátó jelegűek.

Látnunk kell a tüntető gazdák igazságát is. Zömük évről évre ráfizetéssel termel, nem térülnek meg a költségei. A vagyonukat élik fel, eladósodásuk már a jelzáloggal terhelt házukat, földjüket, gépeiket, állatállományukat fenyegeti. Hiába a támogatás, hitelelengedés, nincs pénzük gázolajra, vetőmagra, takarmányra.

A gazdaságpolitikának ki kell mondania, amit a pártok – választási okokból – nem mernek, a gazdák sejtenek, de maguknak sem vallanak be: az egyébként nagyon jó adottságú mezőgazdaságunk életképtelen a jelenlegi struktúrában. Nemcsak a 10-30 hektáros, de még az 50-300 hektáros gazdaság korszerűtlen és gazdaságtalan mérete miatt. A külföldi konkurenciánál drágábban termelnek, szükségszerűen hiányt szenvednek tőkében, épületben, felszerelésben, szakértelemben. Nagy tőkeigény, magas önköltség, alacsony hatékonyság jellemző rájuk, nem alkalmasak jó minőségű, nagy tömegű, egységes áru előállítására. Feneketlen hordóként nyelik az adófizetők pénzét. A kisgazdaságokat a gyakorlati adómentesség és a támogatás tartja talpon, távlatilag ellehetetlenülnek. Mielőtt intünk, "megérdemlik", gondoljunk rá – ha vannak is közöttük a termelőszövetkezet-szétverők lelkes támogatói -, a nagyüzemek romjain kényszerhelyzetben kezdtek termelni, ahogy lehetett.

Az FVM – és az MSZP agrárpolitikája – a "gazdáktól" fél, őket támogatja-szolgálja állami pénzzel, aminek egy részéből meg lehetne segíteni a falusi szegénységet. A gazdáktól termelési szempontból sincs mit várni, politikailag pedig a szavazatok zöme nem az övék, csak le kellene választani a szegénységet, ami persze nehéz és koncepciót igénylő feladat.

 

A piacra termelő társas nagygazdaságok

 

A piacra termelő társas nagygazdaságok, a szövetkezetek és gazdasági társaságaik, valamint a kapitalista nagygazdaságok művelik a szántóföldek 40%-át, és produkálják a piacképes termés 80%-át, s adnak munkát kb. 105 ezer főnek. Többnyire nem korszerű nagyüzemek, mert kifosztottak és leromlottak a jobboldal 16 éve tartó szövetkezetellenes gazdaságpolitikája, az állandó bizonytalanság, a túladóztatás, a hátrányos megkülönböztetés miatt.

Versenyképtelenné teszi a szövetkezeteket az a hatalmas többletteher, hogy nem lehet földjük, egy hektár föld bérlete évi 12 000-28 000 Ft, esetleg még több. Az iparral azonos társadalombiztosítás, személyi jövedelem- és társasági adó is terheli őket, míg a családi gazdaságokat szinte semmi, noha azok kapják a támogatások zömét. Ezzel egyenlíti ki a politika az eltérő terméseredményeket, hatékonyságkülönbséget.

A rendszerváltás idején a szövetkezetekből szörnyszülötteket – félig gazdasági társaságot és félig szövetkezetet – hoztak létre. A termelővagyon üzletrészként nevesítve egyéni tulajdonban, sőt jelentős részben külsők tulajdonában van, mint a gazdasági társaságokban. Most folyik a föld kényszerű állami visszavásárlása. Ugyanakkor, mint a szövetkezetekben az egy tag, egy szavazat elve alapján működő közgyűlés dönt az osztalékban, a vezetőválasztásban, a kilépéshez való hozzájárulásban. Volt idő, amikor érvényesült a vagyonnal való kilépés is, nem csak annak üzletrészként való eladása. A tulajdonosokból a külsőknek, eredetileg 484 ezer főnek nincs szavazati joga, ami gazdasági társaságban abszurd, ugyanúgy, mint az, hogy szövetkezetben a dolgozó tagok csak a vagyon talán 40%-ának tulajdonosai. Ebbe már be van programozva a feloldhatatlan ellentét az osztalékban és a földbérleti díjban érdekelt külső tulajdonosok, illetve a dolgozó tagság között.

Alapvetően erkölcstelen, hogy a parasztság otthon maradt, földhöz és szövetkezethez hű része sarcot fizet. Tudnunk kell, hogy azok jártak jól, akik annak idején megszöktek a földről. Az otthon maradottak hat-nyolc évig nyomorogva, a létminimumon dolgoztak, igaz, később megjavult a sorsuk. Túl sokat beszéltek rendszerváltáskor a szép falusi házakról, de hogy mennyi munka van bennük, azt nem mondták. Azt sem, hogy az 1968-as reform adta lehetőséget az otthon maradottak vállalkozó kedve, szorgalma tette a "magyar mezőgazdasági csodává". Megdolgoztak a jobb életért, amelyet a rendszerváltás után a szövetkezetek szétverése, az agrárolló és az állami elvonások visszavettek tőlük.

"Csepp vízben a tenger": olcsóbb és jobb dán sertés, szlovák tej, búza stb. várható. A dán sertés fölényét szegénységünkből következő technikai, technológiai elmaradottságunk is okozza, mert nálunk is jórészt nagyüzemi a termelés, az 550 nagytelep adott le évente 2.8 millió hízót, és a 244 ezer, 30 hízó alatti kistermelő csak 2,4 milliót (azóta már négymillió alatt van a sertésszám). Még tanulságosabb a szlovák tej; ők nem is korszerűbbek, és nálunk is a tej 80%-át a 300 tehén feletti 800 tehenészet adta, a 22 ezer 10 tehénnél kisebb csak 8%-ot. Mostanáig drága termények és a nagyüzemek elszegényedése volt a hazai agrárpolitika következménye, most majd az EU-ban – védővám nélkül – a versenyképtelenség, piacunk kiszolgáltatása is lesz.

A társas nagygazdaságok rendbetétele szektorsemleges elvonást és támogatást, földvásárlási jogot igényelne, az utóbbihoz azonban a "földszabályozást" is rendbe kell tenni. Ami szintén fontos, az állami tulajdonba kerülő szövetkezeti üzletrészeket vissza kell adni az oszthatatlan szövetkezeti közös vagyonba, egyrészt mert "törvényes", de jog- és alkotmányellenes volt a szövetkezeti vagyon állami elvonása és szétosztása, másrészt mert kizárja a szövetkezeteket az EU-pályázatokból.

 

Hogyan jutottunk ide és miért?

 

Az ország mezőgazdasági adottságai kiválóak, a szövetkezeti mezőgazdaság sikerágazat volt. A Horthy-időkben és később, egészen 1968-ig az európai mezőgazdaság hátsó harmadában elhelyezkedő mezőgazdaságunk két évtized alatt az élvonalba került. A termelés önköltsége a nyugat-európainak a növénytermesztésben 45%-a, az állattenyésztésben 60-65%-a lett. Megjegyzem, mostanra utolértük, sőt elhagytuk az önköltségben Nyugat-Európát, ahol közben nagymértékű üzemkoncentráció, vagyis költségcsökkentés megy végbe.

A nemzetközileg "magyar mezőgazdasági csodának" nevezett gyors fejlődés titka a szövetkezeti tulajdonlás volt, együtt a mezőgazdaságban létrejött lényegében piacgazdasági viszonyokkal. A szövetkezet gazdasági érdekeinek megfelelően gazdálkodhatott, árbevételéből kifizetve a költségeket, beleértve az adót, és ami maradt, a bruttó jövedelem – sok vagy kevés -, azzal szabadon rendelkezett, s tagi jövedelemre, fejlesztésre fordította.

A fejlődés lényege a terméseredményekben a korszerű nagyüzem hozta robbanás volt. A búza és a tengeri felszabadulás előtti, 1966-ig nagyjából változatlan hektáronként 1,4 tonnás termése 5 tonnára, illetve 6 és fél tonnára nőtt. A burgonya termése 18 tonnára – négy és félszeresre, a cukorrépáé 39 tonnára – háromszorosra emelkedett. A még 1972-ben is 2363 literes fejési átlag 1989-re 4950 liter lett, a kétharmadra csökkent tehénállomány másfélszer annyi tejet adott. Ezzel együtt változott mezőgazdaságunk helye Európában: tejtermelésben a 21. helyről hatodik-hetedik helyre, Svájc és az NSZK elé jutottunk, termésátlagainkkal a napraforgónál harmadik, tengerinél nyolcadik, búzánál tizenegyedik. Az egy sertésre jutó hústermeléssel közvetlenül Dánia és Anglia után, Ausztria elé kerültünk. Ami pedig az egy lakosra jutó termelést illeti, gabonából, tojástermelésből második, gyümölcsből harmadik, húsból negyedik, zöldségből hetedik helyre emelkedtünk. A mezőgazdaságunk műtrágyafogyasztása 8. lett Európában az NSZK és Dánia után, de Franciaország, Anglia, Ausztria, Finnország előtt.

Az eredményesség másik oka a farm- és parcellagazdaságnál sokkal kisebb fajlagos épület-, gép-, felszerelésszükséglet. Magyarországon az egy traktorra jutó termőterület 98 hektár, Ausztriában vagy az NSZK-ban 5 hektár, és Olaszországban 5-ször, Hollandiában 6,4 szer, és az NSZK-ban 7,4-szer annyi volt. Magyarországon 1000 hektár mezőgazdasági területre 98 dolgozó jutott, Finnországban 97, Ausztriában 72, Dániában 57. Most az Európai Unióban 86, Magyarországon 52. Ennyinek tudott, illetve tud a mezőgazdaság munkát adni.

A rendszerváltó elit agrárpolitikája a mezőgazdaságot rommezővé, a falut az ország szegényházává tette. Szétvert, kifosztott szövetkezetek, tönkretett gazdálkodás, végtelenül elaprózott földtulajdon, a falura visszaűzött félmillió munkanélküli és másik majd félmillió, akik a termelőszövetkezetekből hullottak ki.

Szétvált a földtulajdon és a földhasználat. A falvak földjeinek közel fele vagy több városiaké és külföldieké, a földek 80%-át bérlők művelik. Ez hatalmas és folyamatos jövedelemkivonást jelent a mezőgazdaságból, legalább 50-80 milliárdos sarcot, amit a nyomorgó falu fizet meg, s ami 15-20%-kal drágítja meg az élelmiszereket, összeszűkítve a fogyasztást és az exportot.

És végül a telekspekuláció. A spekulánsok a kárpótlásra elvont földek felvásárlásával bekerítették a városokat, üdülőkörzeteket építettek, és folyamatosan sarcolják a lakosságot és az országot, vámolják a gazdaság fejlődését. Néhány adat: ipar, logisztikai bázis, autópálya-építésnél az olcsón felvásárolt területet egy forint egyenlő ezer-kétezer, néha ötezer forint kulccsal értékesítik. A Ferihegyi repülőtér esetén a pénzügyminiszter egy forint egyenlő kb. húszezer forint kulccsal, állami pénzen történő vásárlást állított le. (A megakadályozás egyszerű módja lenne, ha a mezőgazdasági terület belterületté [építési telek, üdülő] vagy iparterületté nyilvánításakor önkormányzati kisajátításra kerülne mezőgazdasági ingatlanként. A telekként való értékesítés – legalább a kárpótlásból származó földeknél – önkormányzati bevétel. Ez alkalmas lenne az iparűzési adó részbeni pótlására is.)

 

A szövetkezetek szétverése

 

Elkerülhetetlen a kérdés, mi volt az elkeseredett szövetkezetellenesség oka azon túl, hogy "minden rossz, ami volt", jóllehet itt volt leginkább gyakorlata a piacgazdaságnak meg a demokráciának. Ha az állam kivonul, vagyis a tagság formális tulajdonosi léte valósággá válik, akkor a mezőgazdaságban megvalósul a privatizáció, valódi tulajdonosok vannak, akik tudnak is gazdálkodni. Tegyük hozzá, a szövetkezetek általában támogatták a rendszerváltást az 1974-es negatív emlékektől indíttatva, azt hitték, további fejlődésre nyílik lehetőségük. Megtartják a termelőszövetkezeti nagyüzemek összes előnyét (tőkehatékonyság, alacsony önköltség és nagy tömegű, jó minőségű, egységes áru), és kiteljesítik a nagy találmányt, a nagyüzem és a kistermelés egyenrangú munkamegosztását. Megvolt a lehetőség – tekintettel a zömmel erős és gazdag termelőszövetkezetekre – a mezőgazdasági felvásárló, ellátó kereskedelem és az élelmiszeripar termelői privatizációjára, amihez hasonló a fejlett Európában is csak Dániában, Hollandiában van. A termelőszövetkezeti ipar és szolgáltatás – ahol a tagság harmada dolgozott – jó kiindulási alapja lehetett volna a falu iparosításának és az országnak annyira hiányzó, olcsón termelő kis és középüzemek tömeges kifejlődésének

Miért nem élt a rendszerváltás a lehetőséggel? Több okra gyanakodhatunk: az új elitben nagy szerephez jutottak a gazdagparasztság szövetkezetből kimaradt, zömmel városba elszármazott utódai. Bennük a szövetkezetesítés emléke és az 50-es évek szövetkezetképe élt, a megújulást nem élték át. A tagság meggazdagodása – bennük, akik kimaradtak belőle – irigységet és haragot keltett. Úgy gondolták a régi-új urak, itt az ideje a "parasztság helyretételének". A másik ok alighanem az új elit készülődése a vagyon újrafelosztására. Ebben a vállalkozási tapasztalatú, erős menedzsmentű, gazdag szövetkezetek komoly versenytársak lehettek volna. További ok lehetett az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás – amelytől gazdasági megváltást reméltek -, és amelynek akadályát jelenthette a nyugat-európainál versenyképesebb és termelését jelentősen fokozni képes mezőgazdaság.

A döntő ok azonban az új politikai elit számára az volt, hogy ugyanúgy elviselhetetlen volt a szövetkezetek önállósága, ami a szövetkezetek 1974-es félállamosításához vezetett, mint a réginek: Akkor kemény rendszabályokkal közelítették az államgazdasághoz – elnökválasztást korlátozó feddhetetlenségi igazolás, bérszínvonalat szabályozó regulatív béradó, szövetkezet-összevonások, önkéntes tartalékalapok zárolása, az ipari és a szolgáltató tevékenység engedélyhez kötése.

A szövetkezetek az új politikai elit számára – erős gazdasági bázisukkal – valódi civil társadalom veszélyét jelentették, szemben az állami iparral, az államtól függő értelmiséggel, sőt a gyenge, állami istápolásra szoruló vállalkozókkal is. Tegyük hozzá, a képviselői helyek harmada falusi, és ha a szövetkezeteket nem verik szét, ők rendelkeznek felettük.

Az Antall-kormány a nagyüzemi mezőgazdaságot részben politikai okból, részben pedig a farmgazdaság dilettáns fantasztáinak biztatására verte szét. Az új hit prófétáival éppúgy nem lehetett vitatkozni, mint Rákosiékkal, az ideologikus hitnek nincs szüksége bizonyítékra. Hitüket az sem zavarta, hogy a paraszti parcellagazdálkodást folytató Lengyelországból és a farmergazdaságra áttérő Jugoszláviából ide jöttek élelmiszerért. Magyarország szállított cukorrépát a horvát cukorgyáraknak, a japánok itt vették meg a lengyeleknek szánt élelmiszersegélyt. A mezőgazdaság termelésének egyharmadát exportálta. Ne tévedjünk, a 100 lakosra jutó mezőgazdasági terület Magyarországon és Jugoszláviában azonos, és Lengyelországban is 83%-a a magyarnak. Még az osztrák farmok földjéről is hozzánk jöttek élelmiszerért, nyilván, mert itt jó minőségűt és olcsót kaptak.

A Horn-kormány a helyzet megoldására koncepció hiányában és gyávaságból nem tett semmit. A 2004. évi kormányváltásig a termelőszövetkezeti tagság 91-94%-a elnyomorítva, de kitartott, csak amikor látták, hogy Horn alatt is folytatódik a termelőszövetkezet-ellenesség, akkor hullottak szét. Ekkor fordult a gazdátlanná vált falu az addig súlytalan kisgazdák felé.

Végül az Orbán-Torgyán-kormány a félrevezetett falut napi politikai érdekből, a "családi gazdaság" zsákutcájába terelte, ahol minden 5-10 hektáros birtokos családi gazdának képzelheti magát, miközben az agrárpénz a klientúrának jutott. Elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, a mezőgazdaságot dilettáns vagy gyűlöletből tönkretevők meddig játszhatják "a gazdák, a parasztság védőit", mikor kérnek bocsánatot a falutól és a nemzettől.

 

A hazai agrárfejlődés alternatívái

 

Az EU-ban folyamatos technológiai és technikai fejlődés megy végbe, egyre gyorsuló üzem- és termeléskoncentrációval. (Dániában tíz év alatt 20-ról 31 hektárra nőtt a farmok átlagos területe, 30 ha felett van már 69%, a franciáknál 72%, Ausztriában a gazdaságok 250 ha feletti 2,5%-a birtokolja a földek felét stb.) A tegnap még rentábilis méretű farm mára veszteséges, ennek hatását fékezi a támogatási rendszer, mely átmenetileg életben tartja. Az EU agrárvédőhálója politikai indíttatású, ennek az agrárfejlődés hatására történő változásával fokozatosan leépül. A támogatási rendszer minden megújítása csökkentést takar, távlatilag jelentéktelenné válik a termelést támogató "I. pillér". A támogatást átcsoportosítják a természeti állapot megőrzését és a vidék népességmegtartó képességét támogató "II. pillérre", mely már 2007-2013 között 50% fölé fog emelkedni. 2013 után gyorsul a termelés támogatásának leépülése és távlatilag eljelentéktelenedik. A támogatások átkerülnek a fejlődéssel talajt vesztők túlélésének biztosítására és a környezetvédelemre. A termelőknek távlatilag csökkenő támogatással, végül anélkül kell helytállniuk a piacon.

Mit jelent ez számunkra? Az EU-belépés a mezőgazdaság támogatásának egyszeri gyors emelkedését hozza az EU-támogatásokkal, kivéve a máris piacinak minősített néhány ágazatot, pl. sertést, baromfit. A főleg földalapon kapott támogatás 8 ezerről kb. évi 37-38 ezer Ft/ha-ra emelkedik, és még néhány évig tovább nő – 2010-re 75 ezerig -, mire elérjük a 100%-os EU-szintet, ha csak addig nem változik a támogatási rendszer. Ez átmeneti megkönnyebbülést jelent, jóllehet csak a legnagyobb egyéni gazdaságokat tudja kiemelni a veszteségességből. Felhasználható lenne a kibontakozás megkezdésére, de a kisgazdaságok fel fogják élni, hogy elodázhassák a szembenézést helyzetükkel. Így csak fokozatosan morzsolódnak fel az EU-támogatás – koncentrációval és korszerűsítéssel párhuzamos – csökkenésével, amihez nem tudnak csatlakozni, mert csak a leggyengébbek tönkremenetelével koncentrálódnak. Távlati életben tartásukhoz a nyugat-európainál nagyobb támogatásuk és/vagy magasabb élelmiszerárak kellenének, ami az EU-ban nem lehetséges.

 

A gazdák kibontakozási elképzeléseiről, hiú ábrándjairól és a tüntetésekről

 

A gazdák az államtól kérik, követelik a piacot, marketinget, magtárt, hazai piacra védvámot, új termelési struktúrát – szerintük gabona helyett zöldség, gyümölcs, ipari növény, biotermelés -, amihez jó a kisüzem, és el lehet jó áron adni.

Vegyük ezeket sorra.

A hazai szántóterület zömén tipikus nagyüzemi kultúrákat, elsősorban gabonát termesztünk: 1990 óta hullámzóan 60-70% a gabona, és a hullámzás kedvezményezettje sajnos a parlag. A zöldség, gyümölcs, szőlő 5,5-6,3%, tehát a gabona 10%-os csökkentéséhez ezeket meg kéne duplázni, amihez piac kellene és piacképes, olcsó termelés. Jelenleg már paradicsomtól, hagymától eperig egyre jelentősebb az import, a fogyasztás 6-10%-a körüli, miközben az export lezuhant.

A "kisüzemi" háztáji termelésről, aminek jelentős exportsikerei voltak, tudni kell, hogy a nyugati nagykereskedők – akiknek több száz üzletet kell ellátniuk nagy tételben vásárolt, egységes, jó minőségű áruval – azért szerették a termelőszövetkezeti háztáji zöldséget, pl. paprikát, mert a százhektáros táblán a gazdaság szántott, műtrágyázott, öntözött, adott szakirányítást és egységes palántát. Végül pontos ütemezéssel szállította a háztájiban a tagok által ápolt és szedett árut, és ezért az ár is kedvező volt. Paradicsomnál a konzervgyár az elsődleges feldolgozással a táblára települt ki, a gyárba már levet szállítottak. Cukorrépánál is az volt az előnyünk, hogy nem tíz-húsz, hanem százhektáros tábláról – ahol megtérült a felszedőgép – szállítottunk, és így olcsón.

Hasonló a helyzet a biotermeléssel, ennek volna piaca, de a kisüzem alkalmatlan rá. Feltétele szigetelési távolságok, vetésforgó, sokévi gazdálkodással gyom- és károkozómentessé tett terület.

Az EU komoly támogatást jelent, de nincs vám. Ügyeskedni lehet, pl. vizsgálatokkal, csinálják is egyes országok, amíg Brüsszel tűri, és a hazai piac elviseli. Ne feledjük, ma a lakosság harmada a létminimum környékén, alatta él, és jövedelmük 48%-a körül van az élelmiszer. Meg az inflációra is kell gondolni.

A gazdák a 25%-os EU-támogatásra hivatkoznak, amivel se az exportnál, sem itthon nem versenyképesek, s állami árpolitikát követelnek. Az agrárkormányzat hiába mondja, hogy rendszerváltás előtt mezőgazdaságunk sokkal kisebb támogatással sikeresen exportált. A fejlett országokból csak Új-Zélandon és Magyarországon volt több a mezőgazdaság befizetése, mint a dotációja. Most úgy több a befizetés, mint a hazai támogatás, hogy a befizetést a társas gazdaságok teljesítik, a támogatást a gazdák kapják.

A jó magyar áru és a vásárlók hazafiassága legenda, a valóságban a dán sertés jobb, kevésbé zsíros és főleg a húsiparnak egységes alapanyag. A húskészítmények hazai ízesítésének előnye viszont igaz. A napfényes órák száma magas, de rajtunk kívül még sok országban így van. Ami az importált hamisított, veszélyes élelmiszereket illeti, ez a piacgazdaság velejárója, itthon is, gondoljunk a hazai paprikabotrányok szereplőire. A vásárlók hazafiasságának lehet, hogy van szerepe, de nagyobb az árérzékenységé. Kifogások helyett olcsó, jó minőségű árut kell adni, ez a mezőgazdák hazafiassága.

Fel kell készülni a "gazdák rendszeres évi tüntetéseire". Kormányok változnak, a gazdák tüntetnek. Az Orbán-Torgyán-kormány idején a szövetkezeti Nagy Tamásban bíztak, most a kisgazdából Fidesz közelivé vált "gazdakörök"-ben. A kormány a tönkretett falu túlélésének megoldását, legfájóbb napi gondjainak enyhítését is nehezen tudja felvállalni, a gazdák azonban csodát, ezernyi bajuk megoldását várják. Árakat és piacot, hogy haszonnal adhassák el drágán termelt termésüket, és hogy a 10-50 hektáron meg tudjanak élni. Tőkét, "mert traktor nélkül nem paraszt a paraszt" – hogy azelőtt 100 hektárra kellett egy traktor, most tényleg a 10 hektárosnak is kell -, épületet, sok mindent. Nem tudják, hogy a többlettőke törlesztését, de még csak az évi kamatát sem bírják fizetni, illetve most, hogy állami segítséggel megvették a modern traktort, kétségbeesve tapasztalják. Mindenki saját baját érzi, és bajuk, fájdalmuk valódi.

A kormányzat hiába mondja, hogy az EU 25%-ot ad, ők egészítik ki 55%-ra. Ezért a cseheknél, szlovákoknál 42-43 €/ha a támogatás, nálunk 70 €, ehhez jön a 40-60 milliárdos hitelrendezés. Az Orbán-Torgyán-kormány 1998-tól elpazarolta az időt, nekik kellett a megoldást felvállalni, azt a veszélyt, hogy hibás kifizetésnél az EU büntet, sőt ki is zár a támogatásból, egyébként is a véghatáridő április. Nálunk (93 ezer km²-en) 208 000 gazdát kell regisztrálni, a cseheknél (79 ezer km²-en) 16 ezret, a szlovákoknál (49 ezer km²-en) 12 ezret, mert ott nem aprózták el annyira a gazdaságokat.

A gazdák súlyos helyzetükben csak azt tudják, járna még pénz, ami átmeneti enyhülést adna, megígérték, és joggal panaszkodnak a számukra új és nyomasztóan bürokratikus EU-s rendszerre és az apparátus hibáira, a sokkal magasabb árat jelentő EU-búzaintervenció elhúzódására. Ha nincs elég raktár és szállítókapacitás, oldja meg a kormány, mondják. Nem akarnak emlékezni arra, hogy amikor 15 millió tonna felett volt a gabona ötéves átlagban, nem volt probléma, csakhogy a szövetkezetek szétverése jelentős raktárkapacitást semmisített meg, az állattenyésztés "bőrben" exportált. (12 millió sertésünk volt, majd annyi, mint a dánoknak, most négy sincs, míg a dánoknak 24 millió.)

Ez az a helyzet, amikor a falu a legrosszabb elemek irányítása alá kerül, akik nem is akarnak megegyezni, mert külön érdekeik vannak – sokan a falu nyomorúságának és kiszolgáltatottságának vámszedői mint felvásárlók és bérszántók, hitelezők -, vagy politikai célokat követnek, miközben a nyomorgó többség bajait emlegetik.

Tudomásul kell venni, hogy aki az ármeghatározó "társadalmilag szükséges, élő és holt munkaráfordításnál" nagyobbal, vagyis veszteségesen termel, azt nem szabad különböző formájú támogatásokkal mesterségesen életben tartani, legalábbis tartósan nem, még ha most – nálunk és kisebb mértékben az EU-ban is – ez a gyakorlat. Ez ugyanis egyrészt társadalmi veszteség, másrészt így a fokozatos rendbetétel helyett a megszüntetéskor elkerülhetetlen, tragikus összeomlást készítjük elő.

Mit lehetne, kellene tenni a mezőgazdaság rentábilissá tételére?

Az agrárválság okai: értékesítési válság (piaci kiszolgáltatottság és termelési anarchia), alapvetően azonban a termelés alacsony színvonala.

Az agrárválság mint értékesítési válság: a mezőgazdaság kiszolgáltatott – a jórészt multik kezébe került – élelmiszeriparnak, bevásárló központoknak és külkereskedő nagyvállalatoknak meg a szolgálatukban álló vagy önálló spekulánsok és helyi kupeceik uralta felvásárló kereskedelemnek. Ezek együtt az olcsón felvásárolt termékeken 50-150%-os profitot érnek el. A másik probléma a szétaprózott termelés anarchikussá válása, évente hullámzóan, egyszerre hiány és eladhatatlan túltermelés, aminek megoldását az államtól várnák, követelik.

Az agrárválság lényege a mezőgazdasági termelés struktúrája és ebből kővetkezett elavultsága: a rendszerváltással létrehozott új agrárstruktúra. 2-2,5 millió földtulajdonos, közülük 1-1,5 millió, aki bérbe adja a földjét. Egymillió földtulajdonos – jobb híján – a földből vagy abból is próbál megélni. A mezőgazdasági termelés zömmel ráfizetéses, folytatása évről évre folyamatosan egyre növekvő EU- és állami támogatással biztosítható csak.

A mezőgazdaságban a parcella és a kisgazdaság vált uralkodóvá. Ezeknek szükségszerűn hiányos a felszerelésük, nincs forgótőkéjük. Megszűnt a színvonalas szakirányítás, a 100-ha feletti gazdákból is csak 10%-nak van felsőfokú végzettsége. Lezuhant a műtrágya, nemesített vetőmag használata – idén ezért és nem csak az időjárás miatt 50% a takarmánybúza aránya -, lecsökkent a mélyszántás, öntözés, nem lehetséges a vetésforgó. A beszántott vízlevezetőkkel el nem vezetett és a mélyszántással el nem nyelt víz belvizet, majd hiánya aszályt okoz, és az árvízveszélyt is megnöveli.

A piaci kiszolgáltatottság megoldása a szövetkezeti értékesítés lenne, ezzel a termelők egyenrangú partnerekké válnának, mert most az ezerhektáros vagy a kis TESZ ugyanolyan kiszolgáltatott, mint a 10 hektáros. Ezt csak felső segítséggel lehet megszervezni országos és/vagy regionális-több megyényi szervezetekként, amelyek lenyúlnak a falvakba helyi szövetkezeteikkel.

A termelés anarchiájának a szerződéses termelés a gyógyszere. A fejlett országokban termékenként is változóan, de 60-90%-os és afeletti a szövetkezeti hálózatban és/vagy szerződésre termelés, a tejtől a tojáson, baromfi-, sertés- és marhahúson át a gyümölcsig, búzáig stb. A szerződéses termelés a termelők társulásában optimális, de az integrátor lehet a kereskedelem, az élelmiszeripar is.

Tekintve, hogy elmaradottak és válságban lévők vagyunk, állami segítséggel gyorsítottan kéne a szövetkezeti hálózatokat – pl. államilag garantált hitelt adni a beruházásaikhoz, forgótőkéhez – és a szerződéses termelést létrehozni. Megfontolandó lenne a támogatások egy részét a részvételhez kötni.