Recenzió Michael Ignatieff: Birodalom light, HVG Kiadó Rt., Budapest, 2003., Matolcsy György: Amerikai birodalom – A jövő forgatókönyvei, Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2004.,  Stephen Howe: Birodalmak, Magyar Világ Kiadó, Budapest, 2004.  és Soros György: Az amerikai hatalmi lufi. Az amerikai hatalom visszaterelése a helyes útra, Scolar Kiadó, Budapest, 2004. című könyvekről.

Az Amerikai Egyesült Államok világhatalmi státusának, a hidegháború után kialakult nemzetközi pozíciójának teoretikus igényű meghatározása a nemzetközi viszonyokkal, a kül- és biztonságpolitikával foglalkozó irodalom egyik fő témája manapság. A hidegháború után kialakult, aszimmetrikus világhelyzet önmagában is ebbe az irányba terelte volna a gondolkodást, az iraki háború azonban még inkább az érdeklődés homlokterébe állította a kérdést: vajon birodalom-e Amerika?

Az Eszmélet már számos recenziót közölt olyan könyvekről, amelyek erre a kérdésre keresnek választ különféle megközelítésekben.¹ Ezek közül több még nem elérhető közvetlenül a hazai olvasóközönség számára. Ezúttal négy, magyarul megjelent kötetet ismertetünk és hasonlítunk össze.

Nemrég jelent meg például az egykori gazdasági miniszter, Matolcsy György könyve, amelynek címe: Amerikai birodalom – A jövő forgatókönyvei. Az ismert gazdaságpolitikus – más kortárs eszmefuttatókhoz hasonlóan – a Római Birodalom analógiájára értelmezi az Amerikai Egyesült Államokat. Úgy véli, hogy az amerikai társadalom, gazdaság, ország, állam egyfajta történelmi genetika folytán vált birodalommá. E folyamat egy kifejlett szakaszaként a mai Amerika négy nagy politikus által kijelölt úton vagy utakon tud haladni csak, ezek: Andrew Jackson, Thomas Jefferson, Woodrow Wilson és Alexander Hamilton (ez utóbbit Matolcsy tévesen az elnökök közé sorolja). Az efféle kvázi-elméletek, bombasztikusnak szánt kijelentések és különféle pontatlanságok ellenére Matolcsy könyvének figyelemre méltó vonása, hogy irodalomjegyzékében nem kevés baloldali szerző neve is megjelenik. Ilyen Dore, Eatwell, Hutton, Krugman, Stiglitz, sőt Chomsky, Hardt és Negri, valamint Callinicos. Az 1970-es évek után kialakult gazdasági "Pax Americana" koncepcióját az Eszméletben gyakran publikáló Peter Gowantől veszi át (The Global Gamble: Washington's Faustian Bid for World Dominance).

Szintén megjelent magyarul egy jól ismert brit újságíró, Michael Ignatieff könyvecskéje, amelynek címe: Birodalom light. A kanadai születésű Ignatieff tudósítóként eljutott számos olyan térségbe, ahol az Egyesült Államok az elmúlt tíz évben jelentősebb katonai szerepet vállalt. Ebben a kis könyvben – amelyben egy-egy fejezet foglalkozik Bosznia-Hercegovinával, Koszovóval és Afganisztánnal – lényegében azt fejti ki, hogy a birodalmi keretek és megoldások puha változatának újbóli feltalálása és felfedezése elkerülhetetlen, ha a világ egyes pontjainak súlyos elfajulásait orvosolni akarjuk. Számára tehát a (puha) birodalom egy olyan intézmény, amellyel meg kell békélni, hiszen sokkal jobb, ha van, mint hogyha nem volna. Magától értetődő, hogy Ignatieff birodalmi (imperialista) jellegűnek láttatja a katonai beavatkozást, de valójában az ezeket követő újjáépítésben is ezt a vonást látja meghatározónak. "Az országépítést nem tartják gyarmatosításnak, holott az idegenek és a bennszülöttek viszonya eleve kissé gyarmati jellegű. A helyiek tolmácsolnak, takarítanak, autót vezetnek, az eseményeket viszont a külföldiek irányítják" (76. o.). Ennek következtében számára az amerikai és az európai politika nem alternatívája egymásnak, hanem igazából kiegészítő viszonyról, munkamegosztásról van szó.

A birodalom szó új keletű karrierje inspirálta Stephen Howe brit történészt arra, hogy 2002-ben kicsi (mintegy 160 oldalas) könyvet jelentessen meg e fogalom tisztázásának szándékával (ennek eredeti címe: Empire. A Very Short Introduction; magyar változata egyszerűen: Birodalom). Howe nem titkoltan az aktuális helyzetelemzésekhez való hozzászólás szándékával írt új könyvet; erre utal a hosszú bevezető és a könyv harmadik harmada. A kettő között viszont elfért két hosszú fejezet, amelyek dióhéjban bemutatják a világtörténelem birodalmait – az egyik a szárazföldi, a másik pedig a tengeri birodalmakét. Howe ilyetén, nem túl bonyolult tipológiája szerint ez utóbbiak – vagyis lényegében a nyugat-európai hatalmak tengerentúli birodalmai – testesítették meg az imperializmus klasszikus formáit. Ez pedig egybecseng Eric J. Hobsbawm terminológiájával, amely szerint a XIX. század utolsó harmadát és a XX. század elejét magában foglaló időszak volt "a birodalmak kora".²

A Howe-könyvet záró gondolatmenet nem kevés izgalmas kérdést vet fel. Így például a brit történész felhívja a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy bár a birodalmak többnyire rendelkeznek valamiféle birodalmi tudattal, az imperialista ideológiák általában nem adnak valódi magyarázatot a gyarmati hódítás és uralom okaira. A terjeszkedés ugyanis sokszor alkalom szülte, rögtönzött lépés vagy valamilyen válságra adott válasz volt, nem pedig valamilyen nagy ívű ideológia vagy befolyásos kulturális erő hatására zajlott le. Hasonló fontos különbségtételre hívja fel a figyelmet akkor, amikor a birodalmak jelentőségének felmérését elválasztandónak tartja erkölcsi megítélésüktől. Sok szerző hajlamos összekeverni a kettőt.

Howe ismeretterjesztő könyve egyfajta reflexió a jelenkor különféle, eltérő színvonalon kidolgozott birodalomelméleteire. Szerzője nem is vonja kétségbe az ez irányú kutatások, eszmefuttatások létjogosultságát. "E könyv megírásakor az USA olyan globális erőt képviselt és olyannyira vetélytársak nélkül maradt, hogy befolyása jóval meghaladta a XIX. században hatalma csúcspontjára ért Nagy-Britanniáét. Leginkább talán a Római Birodalommal állítható párhuzamba, amely az akkor ismert egész világot uralta" (139. o.). A párhuzamot kibontva a történész rámutat arra a hasonlóságra is, hogy az USA a "birodalmán" (szövetségi rendszerén) kívül esőket hajlamos barbároknak tekinteni. Végezetül kimondja, hogy egyedül "az Egyesült Államok és közeli szövetségesei képesek arra, hogy – szükség esetén akár erőszakkal is – fenntartsák a globális békét és igazságosságot, s mindezt nem egy nacionalista és hatalomra éhes politika jegyében, hanem az egyetemes értékek megőrzése érdekében teszik" (140. o.).

Ezt követően azonban Howe a birodalompublicisztika gyengéjére figyelmeztet az alábbiakkal: "Ez a gondolatmenet azonban minden bizonnyal túl messzire vezet, s valószínűleg erősebbnek állítja be az Egyesült Államokat, mint amilyen valójában. Alábecsüli azokat a tényleges és potenciális feszültségeket, amelyek az amerikai gondolkodásban megjelenő egyetemesség és a szűkebb nemzeti érdekek, az Egyesült Államok külpolitikájának globális és izolacionista tendenciái, valamint az USA és akár leghűségesebb szövetségesei, például Nagy-Britannia között fennállnak. Azt sugallja, mintha az amerikaiak világméretű befolyásából hasznot húzó különféle érdekcsoportok – a multinacionális cégek, a kulturális intézmények, a kormány és a fegyveres erők – egységes egészet alkotnának, közös célokat tartanának szem előtt, és egyformán szemlélnék a világot. Lehet, hogy azok, akik egyaránt ellenszenvvel figyelik az Egyesült Államok katonai beavatkozásait a volt gyarmati országok területén, illetve a McDonald's gyorséttermek világméretű terjeszkedését, mindkét jelenséget a birodalomépítés sajátos formájának tartják – a kettő közé azonban semmiképp sem lehet egyenlőségjelet tenni" (140. o.).

Howe jól érzékeli, hogy a birodalomfogalom túlzottan felpuhult, és egymástól igen távoli dolgok leírására vált használatossá. Ennek illusztrálására könyvének egyik oldalán négy fotót helyez egymás mellé, mind olyan alakokról, akik esetében okkal, ok nélkül vita folyhat arról, hogy vajon birodalomépítők voltak-e. A négy személy: Heinrich Himmler náci vezető, Harry S. Truman amerikai elnök (1945-1953), Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár (1964-1982), valamint Ronald McDonald, a népszerű gyorséttermi láncot reklámozó bohóc, aki – hogy a történészt idézzük – "hozzájárult a hozzá hasonlóan ízléstelen termék világméretű elterjedéséhez" (141. o.).

Howe szélesre nyitott elemzési perspektívája alkalmat ad arra, hogy az amerikai világhatalom értelmezése által igényelt teoretikus vizsgálódásunkat összekapcsoljuk az 1989 előtti kelet-európai viszonyok újbóli áttekintésével. Ezzel kapcsolatban ugyanis mára gyökeret eresztett a tudományos és a publicisztikai szóhasználatban egyaránt a Szovjetunió birodalomként való jellemzése, illetőleg árnyaltabb politológiai elemzésekben a külső és belső szovjet birodalom megkülönböztetése. Hogy Sztálin idején egyszerre és egymással összefüggésben épült a Szovjetunió diktatórikus államrendje és nemzetközi hatalmi pozíciója, az egyfajta evidenciának tekinthető talán. Az azonban, hogy ennek eredményét indokolt-e birodalomként leírni, már kétséges – különösen az ún. "külső birodalom" vonatkozásában. Hiszen Moszkva ellenőrzése a "béketábor", a KGST, a Varsói Szerződés, a "szocialista világrendszer" stb. országai fölött jellegét tekintve nem különbözött attól a viszonytól, amely Washington és Latin-Amerika között a Monroe-doktrína kinyilvánítása óta fennállt. Mégsem mondható, hogy a nyugati félteke Washington birodalma lett volna, hiszen az észak-amerikaiak éppen a tényleges (európai) birodalmak kiszorítása által tehettek szert (fél-)világhatalmi pozíciójukra.

Ha pedig indokolt megkülönböztetni a brit, francia, spanyol és portugál gyarmatosító (birodalmi) politikát, illetve az annak eredményeként kialakult kapcsolatrendszert az amerikai hatalmi fölény érvényesítésétől, még inkább érdemes megkülönböztetni azt, ahogyan az Egyesült Államok Latin-Amerikában vagy más kontinenseken érvényesíteni tudta és tudja befolyását, hatalmát. Nem biztos, hogy a különböző típusú hatalmi viszonyok mindegyikére lehet külön nevet találni. Azt azonban indokoltnak tarthatjuk, hogy a dominancia különböző válfajait ne mossuk össze egyetlen esernyőfogalom alatt, illetőleg megértsük, hogy az Egyesült Államokon belül is eltérő irányzatok, koncepcionális különbségek figyelhetők meg a gondolkodásban és a gyakorlatban egyaránt.

Cornel West, a Princeton Egyetem professzora egy 2004-ben készült interjúban³ például úgy vélekedett: az Egyesült Államok egyszerre köztársaság és birodalom. "Az Egyesült Államoknak 650 katonai bázisa van 132 országban, hajója minden óceánon, jelenléte minden kontinensen az Antarktisz kivételével, és 1 millió 450 ezer katonája a föld kerekén." West azonban hozzáteszi: oly korban élünk, amikor az amerikai birodalom és az amerikai demokrácia harcot folytat egymással. Hogy ez a küzdelem éppen hogyan áll, nem könnyű megítélni az események sodrában. Egy biztos azonban: George W. Bush elnöksége alatt a demokrácia pozíciói nem javultak. Idézhetünk egy másik, nem kevésbé neves kritikust is ez ügyben; Norman Mailer, a híres író 2003-ban kiadott könyvében (Why Are We at War?) azt fejti ki, hogy Washington célja az iraki háborúval a birodalomépítés, előbb a Közel-Keleten, majd szerte a világban.

Az iraki háború, a Bush-doktrína, sőt általában az amerikai külpolitika kritikusai számára tehát érthetően erős a késztetés arra, hogy az agresszív, hegemonista stb. törekvéseket és gyakorlatot a "birodalmi" jelzővel illessék. Az éremnek azonban van egy másik oldala is. A birodalom szó differenciálatlan – és mondjuk ki: inadekvát – használata azonban nem egyszerűen a mai viszonyokban való eligazodást nehezíti, hanem a történelmi analízis lehetőségét is gyengíti. Egészen konkrétan megakadályozza annak felismerését, hogy történelmének egy időszakában (a XIX-X. század fordulóján, főként a spanyol-amerikai háború nyomán) az Egyesült Államok valóban közel volt ahhoz, hogy – a hobsbawmi értelemben vett – birodalmi típusú külpolitikát folytasson, de tudatos politikai döntés következtében erről letett. Az első világháború óta minden nemzetközi szerepvállalásában az univerzális értékekhez igyekezett kötni a saját szerepvállalását, ami a birodalmakra nem különösebben jellemző. Éppen ehhez képest tűnik tényleges változásnak az, ami az elmúlt négy évben történt. A 2001-gyel kezdődő időszak akkor is új minőséget jelent az amerikai külpolitikában, ha az Egyesült Államok azt megelőzően is domináns, hegemón vagy akár imperialista ország volt.

Amikor 2002. januári évértékelő beszédében Bush "a gonosz tengelyként" aposztrofálta az Irak, Irán, Észak-Korea és Jemen által alkotott csoportot, látható volt már, hogy az antiterrorista háború jóval több, mint egy konkrét ellenség legyőzésére irányuló katonai akció. Valójában a permanens beavatkozás jogcímének megteremtésére volt jó, megalapozva ily módon az újabb Bush-korszak egész politikai hangvételét és irányultságát. Az iraki háborúhoz azonban Bush – Tony Blair hathatós közreműködése ellenére – nem volt képes megszerezni az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazását. John Kerry és a demokraták kampánya 2004-ben megkérdőjelezte az ilyen körülmények között indított háborút. Bush győzelme azonban megerősítette a háborús politika belső támogatottságát; legitimitást adott a "megelőző háború" koncepciójának, az ún. Bush-doktrínának.

A második Bush-kormány összetétele (legfőképpen Colin Powell külügyminiszter távozása) a neokonzervatív irányzat erősödését jelezte. Ez akár igazolhatná is azt, amit Matolcsy György állít, hogy ti. a XXI. századot nagy valószínűséggel az Egyesült Államok irányítja majd. Gyaníthatjuk azonban, hogy éppen az iraki háborúnak köszönhetően gondolják ezt így Amerikában egyre kevesebben. Ez a kaland ugyanis éppen arra tanította meg az egyetlen szuperhatalomként porondon maradt Egyesült Államokat, hogy bármit megtehet ugyan a világban (mivel nincs ellensúly, ami megakadályozná), de attól még nem feltétlenül éri el azt a célt, amelyet kitűzött.

Aki ez utóbbi különbségtételben fantáziát lát, szimpatikusnak fogja találni Soros György új könyvét, amelynek címe Az amerikai hatalmi lufi. Ebben a neves pénzügyi szakember a birodalom szó használata nélkül képes bemutatni azt a hatalmi arroganciát, amely George W. Bush fellépésétől fogva a washingtoni külpolitikát jellemezte. Másokkal ellentétben Soros úgy látja: az Egyesült Államok bizonyos értelemben attól erős, mert annak gondolják. Mint ahogy a tőzsdei lufi esetében a részvényárfolyamok attól szöknek magasra, mert az alulinformált befektetők eltúlzott várakozásokat táplálnak a papírok iránt, az USA is attól erős, hogy annak gondolják mások. A hasonlat persze eltúlzott (ezt maga a szerző is látja), a leglényegesebb megjegyzendő dologként azonban azt emeli ki, hogy "semmi sincs előre elrendelve".

Az Egyesült Államok globális pozíciójának gyengülését ma egyértelműen bizonyítja a dollár árfolyamának esése más jelentősebb devizákkal szemben. Az árfolyam-alakulásból nem feltétlenül kell ilyen messzemenő következtetéseket levonni, de ezúttal valóban fennáll az összefüggés. Volt példa korábban is arra (méghozzá 1985-1987 között), hogy az USA-dollár két év alatt 35-40 százaléknyit gyengüljön, akkor a márkával és a jennel szemben. Nemrég azonban a The Economist című hetilap hosszú tanulmányt szentelt annak, hogy bemutassa: a dollár mostanában úgy veszíti el kiemelt szerepét a nemzetközi pénzrendszerben, mint ahogy ez az angol fonttal történt száz évvel korábban.⁴ A kínai valuta 2004 júliusában meghirdetett lebegtetése szintén azt sejteti: új korszak kezdődött a globális pénzügyi erőviszonyokban.

Mindez csak azt jelenti, hogy az USA-dollár mindenkori árfolyama (erőssége vagy gyengesége) nem feltétlenül az amerikai gazdaság teljesítményét tükrözi, mint ahogy azt általában a nemzeti valutákról feltételezni szoktuk. A dollárárfolyam alakulása tartalmaz egy olyan tényezőt is, hogy a világnak mennyire van szüksége az Egyesült Államok stabilizáló szerepére. Végeredményben tehát az Európai Unió kialakulása nem pusztán azért jelent veszélyt a dollárra és ezen keresztül az Egyesült Államokra nézve, mert az EU piaca – lélekszámát tekintve – ma már nagyobb, mint az Egyesült Államoké, és ezzel összefüggésben egy új, nemzetközi funkciók betöltésére alkalmas pénznem jelent meg az euró képében. Ezért zárulhat be az okfejtés köre azzal a kérdéssel, hogy vajon az EU tud-e egységes fellépéssel komoly kül- és biztonságpolitikai szerepet játszani a világban.

Soros György – szellemi és pénzügyi értelemben egyaránt – nagyon sokat invesztált a Demokrata Párt 2004-es elnökválasztási kampányába, mivel úgy gondolta: ezúttal igen sok múlik azon, ki lesz az Egyesült Államok elnöke. Megpróbálta ráébreszteni honfitársait arra, hogy az iraki háború hazugságokra épült, és hasonlóképp gyenge lábakon áll az amerikai gazdaság egésze. Ezekről mesteri elemzések olvashatók a könyv negyedik és ötödik fejezetében. Soros úgy gondolta, hogy konstruktív víziók és megoldások csak egy demokrata elnöktől várhatók. A választások ismert eredménye miatt erre a várakozásra ma már nem kereshetünk igazolást. Észre kell venni azonban, hogy korrekció a demokrata hatalomátvétel nélkül is történhet. Ilyennek mondható az iraki háborút kitervelő Paul Wolfowitz hadügyminiszter-helyettes menesztése a Pentagonból. A korrekció ténye konstatálható anélkül is, hogy Bush politikáját bármilyen értelemben konstruktívnak neveznénk.

Semmi szükségszerű nincs benne, de fennáll a lehetősége annak, hogy a második Bush-ciklusban Washington – éppen a toddi és sorosi, reális (anyagi jellegű) determinációk kényszere alatt – másképp viszonyuljon a világhoz, mint az első ciklus neokonzervatív külpolitikája. Emlékezzünk arra, hogy a mai elnökhöz szellemi-politikai értelemben legközelebb álló előd, Ronald Reagan is meglehetősen agresszív volt az első ciklusban (1981 és 1985 között), azt követően viszont maga állt az enyhülési folyamat élére. Erre sok oka lehetett. Nyilván maga is átlátta, hogy nemcsak a Szovjetunió, de Amerika sem bírja az eszeveszett fegyverkezési versenyt. Másrészt pedig a maga történelmi szerepét jobbnak látta olyképpen alakítani, hogy egy barátságos, konstruktív, szerethető Amerikát hagyjon maga után. (Más kérdés, hogy ez mennyiben lehetett sikeres egy olyan ciklusban, amelyet például az Irán-kontra ügy tett emlékezetessé.)

Ezúttal az ifjabb Bush elnök áll hasonló válaszút előtt. A második ciklus alkalmat kínál számára az irány- és arculatváltásra. Ha ezt legalább részben kihasználja, 2008-ban senki nem fogja számon kérni rajta egy-két újabb háború elmaradását, és maga cáfolhat rá azokra, akik az újraválasztása esetére apokaliptikus jövőt jósoltak a világnak. Más kérdés, hogy az első ciklus háborúi (Afganisztán és Irak) olyan tömegű problémát állítottak elő, amelyek kezeléséhez nemhogy négy év, de talán négy évtized is kevésnek fog bizonyulni. Ebben egyetérthet egymással Soros, Howe, Matolcsy és talán még Ignatieff is.

 

Irodalom

Michael Ignatieff: Birodalom light. HVG Kiadó Rt., Budapest, 2003.

Matolcsy György: Amerikai birodalom – A jövő forgatókönyvei, Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Stephen Howe: Birodalmak. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 2004.

Soros György: Az amerikai hatalmi lufi. Az amerikai hatalom visszaterelése a helyes útra. Scolar Kiadó, Budapest, 2004.

 

Jegyzetek

¹ L. a recenziókat Hardt és Negri, valamint Mészáros István és Emmanuel Todd könyveiről az Eszmélet 58. számában, illetve Gabriel Kolko könyvéről az 59-es számban.

² L. Eric J. Hobsbawm: A birodalmak kora, Budapest, Pannonica Kiadó, 2004.

³ Eduardo Mendieta interjúja Cornel Westtel: "Empire, Pragmatism, and War". Logos 3.3, Summer, 2004 www.logosjournal.com

⁴ L. The Economist, 2004. december 4-10., 71-73. o.

Novák Zoltán: Az MSZMP Budapesti Reformköre – a reformköri mozgalom szerepe a magyarországi rendszerváltásban című könyvről.

Nem véletlen, hogy talán a leghevesebb és legindulatosabb viták éppen a hajdani reformkörök kapcsán dúlnak a hazai baloldalon, egészen napjainkig. A Reformköri Mozgalomra történő "múlthamisító", "későbbi tevékenységet legitimáló", "mítoszalkotó" visszautalások azért váltanak ki akkora felháborodást azok között, akik máig is valamilyen formában a platform szellemi és morális örökösének tekintik magukat, mert számukra a tét sokkalta nagyobb, mint a hiteles tényekhez való ragaszkodás: a rendszerváltás során kilúgozott remények és elpackázott esélyek kérdéskörének napirenden tartása vagy eltussolása. Olybá tűnik: az egész hazai politikai baloldal "tisztasága" forog kockán. Ennek oka pedig nem más, mint hogy a közgondolkodásban (nem utolsósorban a gátlástalan neoliberális ideológiai kurzus hatásának köszönhetően) kétféle elképzelés él a baloldal rendszerváltásban betöltött szerepéről – s számukra egyik sem elfogadható.

Az egyik szerint a hazai baloldal az átmenet szempontjából jelentéktelen kezdeményező szerepet töltött be, hamar defenzívába szorult és kényszerpályákon mozgott, a "polgári demokrácia" kialakulásának irányát pedig – számtalan bonyolult tényező közjátékának köszönhetően – a liberálisok (esetleg egy nemkívánatos szcenárió szerint a konzervatívok) határozhatták csak meg. A másik szerint a rezsimváltásban a mai "baloldal" jelentős személyiségei vettek részt tevőlegesen, elvégezve a pártállam lebontása és a szükséges gazdasági-technokratikus reformok "piszkos munkáját", ezzel minden szempontból "felszámolták" még annak gyanúját is, hogy utódpártok tagjainak és köpönyegforgatóknak bélyegezzék őket. Felismerték, hogy a dolgok szükségszerű menetéhez alkalmazkodva milyen formában vihető tovább a "baloldali kontinuitás". És alapot teremtettek arra, hogy a későbbi baloldal hiteles képviselőinek őket tekintsék, s maguk is egy nyugatkonform politikai erő létrehozatalán fáradoztak egészen a kezdetektől. A rendszerváltás idején ugyanis csak a szó legkínosabb értelmében vett reálpolitika létezett – mondják -, baloldali alternatíva nem.

Novák Zoltán könyvében, amely "A reformkörök szerepe a magyarországi rendszerváltás folyamatában" alcímmel jelent meg korlátozott példányszámban, úgy véli, hogy ezek a hamis megközelítések. És nem véletlenül könnyen össze is egyeztethetők, mivel legitimálhatják a liberálisok és a szocialisták szövetségét. Mindezt éppen azáltal leplezhetjük le legkönnyebben, ha a "rendszerváltás kori baloldal" legfontosabb szereplőjét, az akkori MSZMP-t és az azon belül kvázi többségbe kerülő "reformszárnyat", annak dilemmáit, programtervezeteit és politikáját megismertetjük a szélesebb nyilvánossággal. (S a szerző ezen meggyőződését tovább erősítheti az az állítólagos tény, hogy a kézirat azért csak magánkiadásban, szamizdatként jelenhetett meg 2002-ben, mert dühödt elhallgatás és íróasztalfiók mélyére csúsztatás fogadta például Glatz Ferenc, Hiller István, Földes György s a hivatalos pártkörök részéről is.)

De könyvének van egy másik alaptétele is: ha a tényeket őszintén bemutatjuk, ha a legendákat leromboljuk, akkor eljuthatunk a baloldal problémáinak helyes megközelítéséig, akkor pótolhatjuk évtizedes lemaradásunkat. Az elszektásodó és tömegbefolyás nélkül maradt hazai antikapitalista baloldal legfontosabb kérdéséhez vezetnek a szálak: hajdani "reformalternatíváink" mentén kaphatunk-e még bármifajta értelmes vezérfonalat a jelen kihívásaihoz?

 

Létezett alternatíva

 

A hazai baloldal későbbi tagoltsága szempontjából a legfontosabb körülménynek a hajdani MSZMP reformszárnyának konglomerátumjellegét szokták tekinteni. Ripp Zoltán például, aki a reformkörök megítélésének "fatalista" paradigmáját követi (és aki alapvetésnek számító tanulmányt írt erről, amelyet Novák direktben nem idéz)¹, úgy véli: "érdekszövetség teremtődött a bomló állampárt vezetésének reformerei és az őket lelkesen, de valójában alternatíva híján támogató reformköri mozgalom között, a kapcsolat azonban nem szervesülhetett valamiféle hosszabb távon is követhető irányvonallá. Nem pusztán azért, mert a közös reformretorika ellenére a pártvezetés Pozsgay Imre, Németh Miklós, Nyers Rezső és Horn Gyula nevével fémjelzett reformszárnyának tagjai sem fogalmaztak meg közös platformot, legalábbis a nyilvánvaló feladatokon túl, hanem azért, mert a reformmozgalom a résztvevők szándékától függetlenül csak rövid távú feladatokra volt hitelesítve (kiemelés – KV)." Az átmenet koherens baloldali ideológiája nemcsak a létező szocializmusnak nevezett rendszer történelmi veresége, illetve a bukás közbeni helyzet kuszasága miatt nem jöhetett létre szerinte, hanem legalább ennyire fontos szerepe volt a reformmozgalom "amalgámozó" hatásának. Fel kellett ismerni a rendszer tarthatatlanságán túl annak bukásának szükségszerűségét is, ezt kellett majdnem mindenáron felgyorsítani. "A történelmileg soron lévő feladatnak, a politikai rendszer átalakításának legfőbb akadálya a rendszer központi tényezője, maga az állampárt volt. A bukásra megérett MSZMP helyett egy korszerű baloldali pártot kellett létrehozni."

Novák végig rejtett polémiát folytat az ilyen jellegű vélekedésekkel, hiszen ezen a ponton túl már nem érthet egyet azok következtetéseivel. Például azzal a Ripp Zoltán által "kanonizált" nézettel, amely szerint "mindennél fontosabbá vált a párt elfoglalása és lebontásának-átalakításának módja. A hatalmi kérdések dominanciájából pedig egyenesen következett a reformmozgalom egységesülése egy olyan platform alapján, amely összefoglalta ugyan a legfontosabb célokat, mégis csak az átmenet időszakára szólhatott (mert a hatalmi szerkezet szétverésének feladata nem tette lehetővé, hogy a baloldal azzal is foglalkozzék, mi lesz azután. – KV). Nem segítette elő a differenciálódást a másik fő célkitűzés sem, amely arra irányult, hogy az összeomlás ne temessen maga alá válogatás nélkül mindent, ami a baloldalisághoz tartozik."

Könyvében Novák azonban még ennél is élesebben szembehelyezkedik a reformkörök és a rendszerváltás baloldalának "tranzitológiai" megközelítésével, amely a hajdani reformalternatívákat a baloldali kontinuitás szemszögéből vizsgálja, s a "fontos" és "kevésbé fontos" előzmények közti határt az utólagos sikeresség mértékével kívánja mérni. "Az ilyen jellegű elgondolások közé sorolnám – bár nem a rendszerváltást szándékolták célnak – a Grósz-Nyers vezette MSZMP azon álláspontját, hogy a reformokat, benne a pluralizmust, az MSZMP saját elhatározásból, önként kezdeményezte, és ezzel elöl járt az államszocializmus felszámolásában. E nézetek családjához tartozik Ágh Attilának a reformkörök szegedi tanácskozásán tett azon kijelentése, hogy a békés átmenet feltételeit "csak" a reformkörök teremthetik meg (sem az ellenzéki pártok, sem az állampárt akkori vezetése nem). Ez a nézet él tovább módosulva abban az Ágh-Géczi-állításban, hogy a reformkörök egésze a rendszerváltásnak tudatosan tevékeny szereplője volt, megcélozva a nyugati demokratikus országokban egyes pártok által képviselt demokratikus szocializmust, ami lényegében a feltétlen integrálódást jelentette a "létező kapitalizmusba".²

Novák szerint a rendszerváltásnak igenis voltak valódi baloldali alternatívái, s ezek között objektíve különbséget kell tudnunk tenni. Ennek a régóta hangoztatott érvnek egészen újszerű bizonyítékát kívánja nyújtani azzal, hogy a rendszerváltás időszakának klímáját igyekszik felidézni. Szerinte ugyanis az átmenet "csapatmunka" volt, egy olyan megegyezéssorozat, amelynek során a szereplők felértékelték egymást, s annak ellenére, hogy nem volt forradalmi helyzet, csak válság, mégis forradalmasítani tudták a viszonyokat. Ebben a "jogi forradalomban" minden bizonytalan kimenetelű volt. Minden egészen máshogy alakult volna, ha nem jönnek létre reformkörök, ha Pozsgay nem kényszerítette volna az ellenzéket a négyigenes népszavazásra, ha az MDF szövetséget köthetett volna egy baloldali reformpárttal, ha a privatizációtól megrettenve vagy a baloldali agitációnak engedve sikeres szakszervezetek vagy munkástanácsok jöttek volna létre, ha apró útelágazásoknál kicsit más irányba mennek a dolgok. Innentől kezdve hamis kérdésfelvetés azt vizsgálni (ami szinte kizárólagosan a rendszerváltás baloldalának mainstream tematikája), hogy az MSZP napjainkra már elérte-e eredeti célját (mert ilyen nem volt), átalakult-e nyugati szociáldemokrata párttá stb. Hiszen két tényt el kell fogadni kiindulási alapként: a rendszerváltásban jelen volt a (reform)baloldal és még leghevesebb ellenfeleiknek sem volt eleve adott "forgatókönyvük" a holnap Magyarországát, saját szerepüket illetően. Novák szerint a reformkörök és a rendszerváltás baloldalának tevékenysége kapcsán ezzel szemben egyetlen dolgot érdemes vizsgálni, hogy a nyilvánvaló emberi gyengeségeken túl milyen okai és tanulságai vannak 1989 nyilvánvaló "reformszocialista", "marxista" vagy "antikapitalista-önszerveződő" irányzatok bukásának?

 

Az államszocializmus válságának "forradalomelmélete"

 

A könyv legfőbb ígéretét nem tudta beváltani, ennek oka pedig az, hogy a szerző a Budapesti Reformkörök platformján kívül minden más akkori reformalternatívát hibásnak minősít, és felelőssé tesz a mai helyzet kialakulásában. A köztük lévő "differenciaspecifikumot" pedig egyetlen pontban ragadja meg. Lehetséges-e, hogy a magyarázat a folyamatos kudarcokra abban keresendő, hogy a hazai baloldal túlságosan kötődött az államszocializmushoz, túlságosan hitt benne még az utolsó utáni pillanatokban is? Hogy még akkor is a rendszer reformján gondolkodott, amikor már a rendszer megdöntése utáni világra kellett volna tervezgetnie? Hogy reformista maradt, amikor az országban "forradalmi" átalakulások mentek végbe? – teszi fel a kérdést Novák. Hagyjuk most Novák elméletileg kidolgozatlan és bizonyítatlan tézisét a rendszerváltás "forradalmi" jellegéről, amit még Antall József sem képviselt. Nem különb az a régi felvetése sem – talán az elméleti munkát kívánta így megspórolni -, amelyen a vitázóknak széles tábora sok éve rágódik -, miszerint a rezsimváltás pillanatában "helyzetben lévő" értelmiségieket és politikusokat okolják azért, mert napjainkban nincsen "marxista" kutatóintézet (például Lukács Institute), egyetemi szak, önálló párt, népszerű hetilap, napilap, könyvkiadó, rádió, klubhálózat stb. Azonban szerinte ezeknél a mulasztásoknál sokkalta többről van szó, mégpedig arról, hogy sem a reformköri mozgalom, sem a baloldal a legszélesebb értelemben nem értette meg a létező szocializmus problematikáját és az államszocializmus elleni fellépések természetrajzát. Így a rendszerváltás folyamatában sem tudott a megfelelő módon szerepet vállalni. Olybá tűnik, Novák nem lapozta végig a korabeli folyóiratokat, amelyek alapján meggyőződhetett volna, hogy egész irányzat létezett a baloldali értelmiségiek körében, akik már 1988-89-ben pontosan látták, hogy milyen irányt vesz az államszocializmust követő történelmi-politikai fejlődés Magyarországon és a kelet-európai régióban általában. Novák ezt az egész irányzatot valamely okból csak felületesen vizsgálja, noha a Baloldali Alternatíva Egyesülés és részben annak tagjaiból is verbuválódott népi demokratikus platform, amely több száz embert tömörített magába.

A rezsimváltás időszaka adekvát helyzetértelmezésének kulcsa: az államszocializmus válságaiból következő "forradalmak elmélete" – s talán ez a munka legfőbb elméleti hozadéka. Ebből az aspektusból nézve az előző rendszer elleni fellépések "prototípusa" minden tekintetben 1956. Ekkor valósult meg a legteljesebb formában a három mozzanat egymásutánja, amely szükségszerűen adódott a hatalmi-politikai, a gazdasági és a legitimációs szereposztásból. "A kezdet, a népfölkelés korrektív forradalomként indult, amelynek előkészítésében a kommunista értelmiségieknek meghatározó szerepük volt. Céljaikért tüntetett az egyetemi ifjúság október 23-án, ezek miatt kapcsolódott be a nagyüzemi munkásság és alapította meg a munkástanácsokat… A korrektív forradalom célja a szovjet típusú államszocializmus forradalmi reformja, a nemzeti függetlenség kivívása." Ez az elsődleges szakasz megjelenik 1989-ben is, s a reformköri mozgalom színrelépése tekinthető ennek legeklatánsabb példájaként. (Novák nem tisztázta, hogy 1956-ot még sok reformkörös is ellenforradalomnak tekintette 1988-ban – Németh Miklóssal együtt.) Novák szerint azonban a "bolsevik típusú hatalom" várható reakciói miatt (lásd Románia) nem állnak itt meg az események, s a kiigazító törekvések "demokratikus népforradalomba" torkollanak. Novák ezt a fordulatot 1956-ban október 26-tól számítja, s "új szakasz kezdődik a forradalom történetében, amelynek lényege az 1945 utáni állapotokhoz, a demokráciához, a többpártrendszerhez való tényleges visszatérés volt, amelynek nevében megalakult a koalíciós kormány… Ez szakítás a proletárdiktatúra elvével is." Mindebben nem a szerző idealisztikus ragaszkodása a lényeges a felszabadulást követő légkör restaurációjához (egy "szeplőtlen" baloldal ábrándjának nevében), hanem az alternatíva, amelyet az államszocializmus reformján vagy meghaladásán fáradozó baloldal számára itt szerinte előáll. Ugyanis a harmadik szakaszban megjelennek a politikai paletta minden színében pompázó kezdeményezések, amelyek közötti harcban az a tény dönt, hogy a baloldalnak milyen erőt, elfogadottságot és szimpátiát sikerül kivívnia. Az 56-tal való összevetés Novák szerint ezen a ponton válik értelmezhetetlenné, hiszen "a november 4-i bevonulás nem tette lehetővé, hogy ezek a törekvések kikristályosodjanak és kiderüljön, a Nagy Imre vezette kormánynak hogyan sikerül konszolidálnia a népi demokratikus forradalmat". A lényeg azonban, hogy a reformalternatívák sorsa 1989-ben is azon dőlt el, hogy ezt a képletet milyen mélységig sikerült "megérteniük".

Ebből következően volt egy súlyos üzenete 56-nak 89 baloldala számára, amit annak nem sikerült megértenie. Novák szerint a rendszer illúzióihoz és a lukácsi paradigmához túlzottan kötődő baloldalnak minduntalan megvolt az a tévedése, hogy a népi demokratikus szakaszban (tehát a másodikban) adottnak vették nemcsak azt, hogy az a korrekciós szakasz folytatása, de azt is, hogy egyértelműen reformszocialista jelleget kell öltenie. Ezért törhették a fejüket baloldali megoldási kísérleteken, s ezért tűzhették ki célul a rendszer védelmezését, majd az utóvédharcot egy esetleges reformista visszarendeződés nevében. És ez nemcsak azért volt hiba, mert a rendszer megreformálhatatlan volt. A valódi problémát a szerző a már a Krausz Tamás nevével fémjelzett népi demokratikus irányzaton kívánja szemléltetni. Ami szerinte azért vallott kudarcot, mert nem volt tartható az elgondolás, amely szerint a szocializmust újra reorganizálni kell, "az új forradalom célja a tőkés restauráció és persze a sztálini visszarendeződés együttes megakadályozása, a dolgozók szélesebb tömegeinek a hatalomba való bevonása kell, hogy legyen. Ezt a forradalmat – ha a felülről irányított kezdeményezést sikerül pártosítani nagyarányú tömegmozgalommal, nevezhetjük a dolgozók demokratikus forradalmának". Novák nem veszi észre, hogy az ő sajátos baloldali követelményei éppen a népi demokratikus platform programjából következhetett volna. Hiszen a szerző által reklamált "civil társadalom" szervezeteit, a munkástanácsokat, a privatizációt elkerülő, más közösségi-gazdálkodó szervezeteket, szövetkezéseket hozta volna "helyzetbe", hogy a tőkétől és a bürokráciától szabad fejlődés előtt is megnyílhasson az út egy többszektorú gazdaság keretei között.

Novák téziseit azért is citáltuk ilyen hosszan, mert a közel nyolcszáz oldalnyi (!) szövegfolyamból nem mindig bogozható ki könnyen a koncepció magva. Az elmondottak fényében azonban valószínűleg már érthető, mire alapozza a rendszerváltás baloldalával szembeni dühödt számonkérését, amikor egy stratégiai és egy taktikai hibára vezeti vissza a kudarcot. Előbbi lényege, hogy a rendszerváltás reformszocialistái nem voltak képesek szakítani egy gyakorlattal, amelynek lényege a kísérletezgetés, a népboldogító messianizmus. Kérdőre is vonja egy helyütt a népi platform vezetőit, hogy vajon meddig folytatták volna a megreformálhatatlan reformálgatását, egy nemzeten való kísérletezgetésüket? Amire egyébként – s ez a taktikai hiba – 1989-re nem is maradt semmi esélyük. Ugyanis ekkorra fordulat állt be az államszocializmus legitimációjában, s a szélesebb tömegek már nem támogatták a rendszer fennmaradását (mint az 1970-es évek végéig, a gulyáskommunizmus idején), így egy korrekciós forradalom éppen hogy várhatóan nem reformszocialista, hanem egy, a szocializmussal szakító szakasszal folytatódott. Egy ilyen helyzetben pedig nem maradt volna más megoldás, mint a Budapesti Reformkör azon javaslatának elfogadása, amely vallja, hogy "történelmi tapasztalatok bizonyították, hogy a kapitalizmus keretén belül létrehozható a szocializmus. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a kapitalizmus a társadalomfejlődés utolsó stádiuma, hogy ez a legtökéletesebb társadalom, és hogy belső fejlődése szükségszerűen elvezet a szocializmushoz. Azért van szükség baloldali szociáldemokrata pártra, hogy a kapitalizmus szociális piacgazdasággá alakuljon, majd ennek hatására a demokratikus szocializmus valóságos történeti folyamatként mind több országban megvalósulhasson. 1989-ben a demokratikus szocializmushoz csak a rendszerváltás, a kapitalizmus megteremtésén keresztül indulhattunk el. Az egységesülő Európa a Budapesti Reformkör akkori reményeit teljesítheti be". No de miben különbözik ez az álláspont mondjuk Horn Gyuláétól?

 

A népi baloldal

 

Lehet, hogy Novák Zoltán elképzelése járható út lett volna, s a baloldal "kapitulációja" és "szimpátiafelhalmozása" után sokkalta jobban állna, mint a jelen helyzetben. Erről azonban azért nem érdemes vitatkozni, mert ezzel maga is újratermeli az MSZP dilemmáját, csak éppen "demokratikus szocialista" oldalról, jelesül, hogy hogyan lehet a baloldal egyszerre a rendszerváltás véreskezű és fájdalmakat okozó "baloldalellenes" levezénylője és egy, a szociális piacgazdaságot építő, távlatilag baloldali elkötelezettségű néppárt, amely még sikeres és szimpatikus is? Novák ahistorikus felfogása nem szembesül azzal a körülménnyel, hogy egy félperifériás történelmi fejlődésből csak egy "félperifériás kapitalizmus" visszaállítása következhetett az adott nemzetközi feltételek között. Olyan, amilyen létre is jött. Nem világos, hogyan akart Novák úr "kényszerintézkedésekhez", "reformdiktatúrához" támogató voksokat szerezni? Valószínűleg sehogy. S talán ezért sem véletlen, hogy a 2002 utáni legnagyobb kormánypárt oly könnyen hajlott a mentális felüdülést kínáló "harmadik út" gondolatára, amely hazai kontextusban éppen azt kínálta, hogy a "fájdalmas dolgokat", a neoliberális korszellemnek való behódolást technokratikus alapon magyarázhassák, míg a kormány eseti intézkedéseiben baloldali maradhasson. "Politikáját némileg jobbra, kommunikációját balra" – mondta Gyurcsány a Horn-Kovács utáni válságát élő mamutpártnak, s ezzel mélyre ásta mindazt, amin már nem lehet változtatni. (Novák könyve persze ezzel nem számolhatott.)

Ehhez csak a szociális piacgazdaság szocializmust ígérő távlatairól kellett lemondani – amely nemhogy antikapitalista, de még "jóléti" alapon se volt tartható számukra. Mindezt csak azért volt fontos megjegyezni, mert Novák vissza-visszatérően a reformra szoruló MSZP számára fogalmaz meg javaslatokat a mából. Eközben elfeledkezik arról, hogy az általa felvázolt "államszocialista forradalomelmélet", amelyre a taktikát és a stratégiát akkoriban építeni kellett volna, éppen úgy a múlt ködébe vész, mint a sztálini évek vagy 1956 és 1968. A rendszerváltás után születettek lassan nagykorúvá válnak. S nekik egy olyan baloldallal is kell számolniuk (főleg a szocialisták liberális fordulata után), amelynek bár nem sikerült tömegmozgalommá válnia, mégiscsak karakteresen és azonosíthatóan őrzi saját markáns arculatát a "népi politizálás" jelszava mentén.

Komolyan gondolhatja-e Novák, hogy a mai baloldal agóniája még mindig arra vezethető vissza, hogy akkor, az általa megfogalmazott pontokon nem tudtak közös nevezőre jutni? A tények nagyon ellentmondani látszanak ennek. A rendszerváltás utáni "demokratikus szocialista" baloldalnak éppen nem az a legfőbb fogyatékossága, hogy nem hajlandó leszámolni a Kádár-korszakkal, hogy vonzódik hozzá, hogy utóvédharcot folytat, mert ez már régen nem így van. Mindez a kilencvenes évek közepére megtörtént, s ennek eredménye: a rendszerváltás baloldalának legelevenebb, legimpulzívabb és egyben legellentmondásosabb öröksége az úgynevezett "népi politizálás". A rendszerváltás "népi baloldalának" nem abban áll legfőbb bűne, hogy nem ismerte fel egy reformszocialista alternatíva esélytelenségét, hogy nem mondott le a baloldal védelmezéséről, az önszerveződési kísérletezésről. Baj éppen annyi van vele, mint a többiekkel, beleértve mindenekelőtt a reformköröket is: hogy ma úgy állunk, ahogy. A "népi politikának" mifelénk sok mindenben igaza van (vagy majdnem mindenben), csak saját szocialista küldetéstudatát legitimáló (és egyszerre "betegesen" önostorozó) elképzeléseivel tudna felhagyni végre.³ Ezek ugyanis (szinte az egész progresszív térfélen) éppen a valódi politizálás kényszerétől szabadítanak meg, így hozzájárulnak a lehetséges mozgalmi csírák "pacifikálásához".

A hazai baloldalnak ezért nem a rendszerváltás meddő vitáihoz kellene visszatérnie, hanem valahogy kikászálódni saját ördögi köréből. (Ezzel megoldva az MSZP-vel, vagy nélküle dilemmát is.) Abból az önmagát igazoló hitvilágból, amelynek "színe", hogy a mai világ szörnyű, elviselhetetlen, perspektíváit tekintve beláthatatlan, a "szocializmus vagy barbárság" (Mészáros István) alternatíváját valakinek föl kell vállalni, s ez csak a "népi politikától" várható. És "fonákja", hogy ha népi politikára szükség van, tehát a fennálló gazdasági és politikai hatalom népellenes, akkor előbb-utóbb a népnek fel kell ez ellen lázadnia, s akkor a "demokratikus szocializmus" alternatívája realitássá válik. (Ezt nevezte Geoff Eley tanulmányában "klasszikus lenini taktikának", kiegészítve a "lukácsi demokratikus felfogással" – mint a máig élő legerősebb örökséget, amelyre a legtöbb baloldali kezdeményezés épül Kelet-Európában.)⁴ De hát ebben az "idealizmusban" Novák éppen osztozni látszik velük, ahelyett hogy a kilábalás esélyét kínálná; ráadásul az ő kapitalista "demokratikus szocializmusa" még inkább absztrakció, mint egy szenvedő, elhagyott, sorsáért síkraszálló nép, a globalizált Föld rabjainak víziója nyomán létrejövő "újszocializmus" elképzelése (Szalai Erzsébet kifejezése).

 

Megújulás vagy újrakezdés

 

Megváltozott a világ. A hazai politikai baloldal ezzel szemben mintha sem azt nem értené, honnan jött, sem azt, hogyan alakult ki ez az egész, sem azt, hogyan működik. Régi árkaink – azok bezzeg itt maradtak betemetetlenül. Novák Zoltán meglehetősen túlírt és önapológiára épülő, amúgy valóban dokumentumértékű munkájának talán legfontosabb üzenete éppen az, hogy a baloldalnak meg kell találnia az "aktuálpolitikai" összekötő kapcsokat a fennállóval szembeni kritikai meglátásai s a társadalmi önszerveződés segítségével létrehozandó "demokratikus szocialista" perspektíva között. Azonban vállalkozása, amely a hajdani reformköri mozgalmat "szélesebb történelmi kontextusban" kívánja tárgyalni, nem csak azért marad féloldalas, mert javaslatai a "szociáldemokratizálódás" sajátos programjára: a múlttal való teljes személyi és ideológiai szakításra és permanens baloldali politikára nem reálisak és 1990 után a szocialista pártban nem is voltak azok.

Egy demokratikus szocialista alternatíva jövőképét 1989 óta számtalanszor megfogalmazták már, s a "népi politika" ezeket a követeléseket képes valódi politikai kontextusba is helyezni. Ezen az alapon akár erős baloldal is szervezhető lett volna.

Hanem mert éppen a legfontosabb "történet" gyökereire nem utal a reformkörök kapcsán: pulóveres értelmiségiekből és idealisztikus álmodozókból hogyan született meg a professzionalisták cinikus demokráciája, s ebben milyen szerepe volt a baloldalnak? A Május 1. öltöny hogyan változott Armanivá vagy Nerversává? Milyen elképzelései voltak a holnap politikájáról a reformköröknek akkor? Ha a baloldal a rendszerváltásban sikeres akart volna lenni, a politika természetére vonatkozó kérdéseket is tisztáznia kellett volna, hogy abban saját szerepét is "kijelölhesse". Talán ez egyik legfőbb lemaradásunk. Ennek hiányában pedig Novák talán nem is érti, hogy ma már miért nem elegendő a "múlttal való demonstratív szakítás" ahhoz, hogy a baloldal a tömegek lojalitását elnyerje, hogy miért nem esik senki hasra már a hajdani szimbolikus politika bűvészmutatványaitól, amelyeket napjainkra egészen újakra cseréltek föl.

A kérdések sorakoznak a baloldal előtt – még ha első ránézésre távolinak tűnő dolgokról van is szó. Ha a hazai marxizmus széles rétegekre akar támaszkodni, hiányozni fog a tudatos hozzáállás a modern marketinghez és a médiamanipulációhoz. A médiakonform szimpátiaszavazatok a valódi meggyőzés hiányához vezethetnek (hiszen a párthoz tartozás kapcsán az csak sokadik helyen jelenik meg), a "direkt" agitáció ellenszenves, a main stream pártokkal való kokettálás, konkrét ügyekben való egyezkedés, szóval a "mindennapi politika" veszélyes terep. Lehet-e egy marxisa párt "olyan, mint a többi"? Hogy viszonyuljon a baloldali "valódi" politika a bulvármédiához és a perszonalizált (vezető médiaarcok) demokráciához? És ez még nem minden. A "posztmodern" világ nem kedvez a modern ideológiáknak, az októberi forradalommal együtt született tagság a fiatalok számára nemcsak taszító, de vicces is. A posztmodern politika élményekre épül, szubkulturális és a résztvevő számára (szerinte) racionális haszonnal kecsegtet. Hogyan tud és akar megfelelni ennek a baloldal? És hogyan tudja felvenni a versenyt a "nagy pártokkal", amelyek ezt felismerve professzionális módon teremtették meg saját társadalmi hajszálgyökereiket és utánpótlásukat. Egyáltalában: a baloldali politizálás egészének kapcsán előáll egy paradoxon: posztmodern politikai környezetben, posztmodern módon is meg kell szólítani azokat, akiktől a hagyományos formájú "részvételt" is várjuk – ameddig persze egy történelmi helyzetben újra igény nem támad a "valódi politikára"… A sort napestig folytathatnánk.

Hajdani alternatíváink mába vetítésével, ideológiai döglött kutyáink kihantolásával nem segíthetünk ebben a folyamatban. A megújulás vagy újrakezdés kérdése azon dől el: ki milyen módon képes megszabadulni korábbi beidegződéseitől, ki választja a járatlan és ki a járhatatlan utat? Mindenesetre a hasonló ballasztoktól való megszabadulás vezérfonala talán éppen a hajdani Reformköri Mozgalom alapgondolata lehet: reformalternatíváink megfogalmazása előtt saját gondolkodásmódunkat kell megreformálnunk.

 

Jegyzetek

 

¹ Ripp Zoltán: "A belső koalíció". Mozgó Világ, 2000. 11.

² Novák Zoltán könyvének egyik fő forrásanyaga és kritikai észrevételeinek célpontja Ágh Attila, Géczi József, Sipos József: Rendszerváltók a baloldalon: reformerek és reformkörök, 1988-1989. Válogatott dokumentumok, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1999.

³ Amellyel szemben nem állja meg a helyét a "nép nevében" elkövetett bűnökre és Robespierre-re való utalások újabb tárháza Novák Zoltán előadásában sem – amúgy is megtette ezt számtalanszor a baloldalt minden pillanatban bolseviknek bélyegző, neoliberális befolyás alatt álló vulgárkritika. A Népi Baloldal célja éppen nem erőszakosan rákényszeríteni bármit is a társadalomra, valamifajta élcsapat által, hanem megakadályozni másokat abban, hogy ezt tegyék – és 1989 óta volt ilyen bőven. Ez a fricska adja aktuálpolitikai helyi értékét: meg tudja fordítani a baloldallal szembeni "évtizedes vádakat". "A kardinális kérdés jelenleg az – írja ezzel kapcsolatban Gazsó nem is olyan régen -, hogy az immár kiépült és stabilizálódott hazai újkapitalizmusban lesz-e a tőkeérdekek korlátlan érvényesülését korlátozó baloldali társadalompolitika, avagy a hazai politikai baloldali elit a neoliberális doktrína valaminő modifikált, »harmadik utas« változatát tálalja fel korszerű, a szociáldemokrata értéknyalábokat integráló társadalompolitikai stratégiaként, illetve a politikai vonalvezetést továbbra is a domináns érdekcsoportok hullámverése sodorja."

⁴ Geoff Eley: Forging Democracy: The History of the Left in Europe, 1850-2000. Oxford University Press, 2002, in: Colin Barker: In the middle way, Socialist Review, Issue: 101.

A falu problémái, valós gazdasági és társadalmi struktúrája, a mai, már-már katasztrofális helyzet kialakulásának okai, tendenciái jószerével ismeretlenek még a baloldali olvasók s a baloldal politikai mozgalmai előtt is. Tudatos, megfontolt változtatások nélkül a rendszerváltozás során szétvert szövetkezeti nagyüzem romjain létrejött anakronisztikus mezőgazdaság, az elaprózott birtokszerkezet a szegénység és elmaradottság biztos forrása lesz a jövőben is.

MÚLT, JELEN, JÖVŐ

 

Nem élhet tartósan úgy az ország, hogy egyharmada – a falu – permanens válságban vergődő gazdaságával, szükségszerű politikai kiegyensúlyozatlanságával állandóan gazdasági mentőakciókra szorul, s kiszolgáltatott minden populista demagógiának. Az országnak – a kormánynak, a baloldalnak, a szocialista pártnak – szembe kell néznie a falu és a mezőgazdaság valódi állapotával, már-már megoldhatatlan problémáival. Ez a föltétele annak, hogy pragmatikus kapkodás helyett reális válaszokat keressen, megalapozott agrárpolitikát kimunkálva. Ha a jelenlegi jobboldallal lehetséges lenne, akkor nemzeti-pártközi megegyezésre lenne szükség a falu és a mezőgazdaság tragikus helyzetének megoldására.

E stratégiai elemzés minden álláspontja természetesen vitatható, s kérdéses az is, hogy a választások előtt mit lehet felvállalni ebből. A helyzet átfogó elemzése azonban megkerülhetetlen.

 

A falu és a mezőgazdaság valódi állapota

 

A falu és a mezőgazdaság városi – és sajnos politikai – szemmel egységesnek látszik, afféle "fekete lyuk", amiről alig tudnak közelebbit annál, hogy nehezen érthető problémái vannak, s hogy egyéni gazdálkodókból, maradék szövetkezetekből, gazdasági társaságokból áll. Általában úgy tekintik a hétszázhatvanhatezer egyéni gazdálkodót – akiket szeretnek gazdáknak vagy parasztságnak nevezni -, hogy nagyjából egységes kisgazdaságokkal rendelkeznek, azonosan gazdálkodnak, azonos gondokkal. A valóságban a mezőgazdaság két élesen elkülönülő részből áll: az önellátó gazdaságokból, azaz a falusi szegénység mintegy 720 ezer parcellán nyomorgó családjából, valamint a piacra termelő mezőgazdaságból. Ez utóbbi szektort kb. 46 ezer 10 hektár feletti kisgazdaság alkotja, ide tartoznak a társasgazdaságok is, kb. 3,1 ezer 100 ha feletti földterülettel rendelkező gazdaság s a 7,8 ezer szövetkezet és gazdasági társaság.

A 3472,1 ezer hektár termőterületből 2163,6 ezer hektár a mezőgazdasági terület, a különbség főleg a kb. 1,3 millió hektár erdőgazdaság.

Megjegyzés: A szántóföld 2-2,5 millió parcellára tagolt, a 10 ha feletti birtokok zöme sincs egy tagban. Földalapú támogatást kap 208 800 igazolt mezőgazdasági termelő 4,3 millió EU által elismert (papíron 4,8 millió-5,134 millió) hektár után.

A mezőgazdaságban a 2000-es és a 2003-as statisztikai felvétel között a negatív vonások tovább erősödtek. A 10 ha alattiak földje 35,4%-ról 28%-ra csökkent, 5-10 ha között csak harmincötezren vannak. A gazdálkodók száma 960 ezerről 766 ezerre csökkent, 400 ezer parcellát már felvásároltak. A végtelenül elaprózott földtulajdon csökkentését célzó, államilag támogatott technokrata földkoncentráció koncepciótlan, így lényegében nem üzemkoncentrációt eredményez, hanem jórészt a falusi szegények parcelláit fenyegeti. Félő, hogy a megszűnt gazdaságok zöme egy-egy, az önellátó gazdálkodás mentőkötelétől megfosztott családot jelent. A falusi szegénység nem lett kevesebb, de 194 ezer embernek már földje sincs. Egyidejűleg a 10 hektár feletti gazdaságok száma 46 ezerre csökkent, földje 64,6%-ról 71,7%-ra nőtt.

 

Az önellátó gazdaságok, a falusi szegények

 

Az önellátó gazdaságok és a falusi szegények, a tíz hektár alatti földdel rendelkezők, illetve a földtelenek jelentik a falu nagy többségét, mintegy 2-3 millió ember, nyugdíjasok és alkalmi munkán vagy szociális segélyen nyomorgók. Megélhetésükben segít a földjük, ahol a családnak termelnek krumplit, zöldséget, és kukoricát a disznónak, tyúknak. Piaci kapcsolatuk alig van, az is kényszer – kell a pénz. E gazdaságok nem gazdaságtalanok, alig van költségük, a munka nem számít, ha nem lenne a föld, munka nélkül senyvednének.

A 900 ezer-egymillió család mély nyomorban él. A mezőgazdaságban nincs, és zömük számára nem is lesz hely. Mégsem mondhatjuk, hogy gazdaságaik életképtelenek, menjenek tönkre. A szolidaritás, a túlélés segítése lenne a feladat, addig legalább, amíg a rendbe jövő gazdaság be tudja fogadni őket. Meg kell kísérelni a megoldhatatlan feladatot: munkahelyteremtést, átképzést – jóllehet alulképzettek, akiket a munkanélküliség is zülleszt. Addig is, amíg nyugdíjba mennek, munkát találnak, maximálisan segíteni kell a falusi szegények néhány hektáros önellátó gazdaságát, megszabadítani az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától – talán szántásisegély-programmal, távlatilag szövetkezéssel, a megmaradt szövetkezetek szakcsoportjaiként, ahogy lehet. Ehhez tartozna a földnélkülieknek egy darabka föld juttatása, ne kényszerüljenek lopásra a többi szegénytől. Az önellátó parcellagazdaságok segítése hatékony és olcsó szociálpolitika. Végül a legfontosabb, gondoskodni kell a gyerekeikről, ne kezdjék az életüket alulképzett munkanélküliekként.

A falusi szegények elhagyatva a gazdák – és rajtuk keresztül a jobboldal – holdudvarává válnak, pedig a falu szavazatai, ami egyébként a gazdák fő zsarolási érve, főleg az övék. A kiegyensúlyozott 2006-os választás érdekében a kormánynak legalább meg kellene szólítani őket: ismerjük a helyzetüket, és segíteni fogunk. A falu problémáiból a hátralévő hónapokban felvállalható lenne valamiféle külön támogatási és munkahely-teremtési program (falusi környezet karbantartása, vízrendezés, erdősítés s más közmunka), az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától való megszabadítás kezdeményezése, továbbá az 1-5 ha közötti önellátó gazdaságok termelést segítő külön támogatása (szántási, vetési segély). Ennek megoldása lehetne a szociális szövetkezetek megszervezése. A szociális szövetkezet lehetővé tenné az egy hektár alatti parcellák után is a földalapú, valamint az európai uniós támogatás megszerzését a falusi környezetet karbantartó közmunkákhoz.

Számíthatunk az Európai Unióra már csak azért is, mert az EU a támogatásokat átcsoportosítja a termelést támogató "I. pillérről" a vidék népességmegtartó képességét és a természeti állapot megőrzését támogató "II. pillérre". Ez a falusi szegénység támogatását jelenti, munkahelyet hoz létre erdősítésnél, vízrendezésnél, környezetvédelemnél. Szomorú nálunk az EU-támogatás megoszlása: az I. pillérre 64%, a II. pillérre csak 36%. A II. pillér a lengyeleknél 55%, a szlovákoknál 56%, a szlovéneknél 62%.

 

A piacra termelő kisgazdaságok

 

A piacra termelő kisgazdaságok – az útelzáró "gazdák" – a falunak a vékony, felső rétege. 45-50 ezren vannak, ebből mintegy 8000 fő 50 hektár feletti földön gazdálkodik, közülük háromezren 100-300, sőt 1000 hektár feletti birtokon, és vannak, akik a szövetkezettől megvásárolt tehenészettel, sertésteleppel rendelkeznek. A tüntetők főleg közülük kerülnek ki, nekik van sokmilliós traktoruk. (Persze jó néhány 10 hektár alatti termelő is velük tart a közös kétségbeesés alapján.) Számuk az 5-10 hektár-tulajdonosokkal együtt is csak legfeljebb 80 ezer. Megjegyzem, ez utóbbiak jó része kétségbeesetten szeretné hinni, hogy családi gazdaságuk van, jóllehet gazdaságaik önellátó jelegűek.

Látnunk kell a tüntető gazdák igazságát is. Zömük évről évre ráfizetéssel termel, nem térülnek meg a költségei. A vagyonukat élik fel, eladósodásuk már a jelzáloggal terhelt házukat, földjüket, gépeiket, állatállományukat fenyegeti. Hiába a támogatás, hitelelengedés, nincs pénzük gázolajra, vetőmagra, takarmányra.

A gazdaságpolitikának ki kell mondania, amit a pártok – választási okokból – nem mernek, a gazdák sejtenek, de maguknak sem vallanak be: az egyébként nagyon jó adottságú mezőgazdaságunk életképtelen a jelenlegi struktúrában. Nemcsak a 10-30 hektáros, de még az 50-300 hektáros gazdaság korszerűtlen és gazdaságtalan mérete miatt. A külföldi konkurenciánál drágábban termelnek, szükségszerűen hiányt szenvednek tőkében, épületben, felszerelésben, szakértelemben. Nagy tőkeigény, magas önköltség, alacsony hatékonyság jellemző rájuk, nem alkalmasak jó minőségű, nagy tömegű, egységes áru előállítására. Feneketlen hordóként nyelik az adófizetők pénzét. A kisgazdaságokat a gyakorlati adómentesség és a támogatás tartja talpon, távlatilag ellehetetlenülnek. Mielőtt intünk, "megérdemlik", gondoljunk rá – ha vannak is közöttük a termelőszövetkezet-szétverők lelkes támogatói -, a nagyüzemek romjain kényszerhelyzetben kezdtek termelni, ahogy lehetett.

Az FVM – és az MSZP agrárpolitikája – a "gazdáktól" fél, őket támogatja-szolgálja állami pénzzel, aminek egy részéből meg lehetne segíteni a falusi szegénységet. A gazdáktól termelési szempontból sincs mit várni, politikailag pedig a szavazatok zöme nem az övék, csak le kellene választani a szegénységet, ami persze nehéz és koncepciót igénylő feladat.

 

A piacra termelő társas nagygazdaságok

 

A piacra termelő társas nagygazdaságok, a szövetkezetek és gazdasági társaságaik, valamint a kapitalista nagygazdaságok művelik a szántóföldek 40%-át, és produkálják a piacképes termés 80%-át, s adnak munkát kb. 105 ezer főnek. Többnyire nem korszerű nagyüzemek, mert kifosztottak és leromlottak a jobboldal 16 éve tartó szövetkezetellenes gazdaságpolitikája, az állandó bizonytalanság, a túladóztatás, a hátrányos megkülönböztetés miatt.

Versenyképtelenné teszi a szövetkezeteket az a hatalmas többletteher, hogy nem lehet földjük, egy hektár föld bérlete évi 12 000-28 000 Ft, esetleg még több. Az iparral azonos társadalombiztosítás, személyi jövedelem- és társasági adó is terheli őket, míg a családi gazdaságokat szinte semmi, noha azok kapják a támogatások zömét. Ezzel egyenlíti ki a politika az eltérő terméseredményeket, hatékonyságkülönbséget.

A rendszerváltás idején a szövetkezetekből szörnyszülötteket – félig gazdasági társaságot és félig szövetkezetet – hoztak létre. A termelővagyon üzletrészként nevesítve egyéni tulajdonban, sőt jelentős részben külsők tulajdonában van, mint a gazdasági társaságokban. Most folyik a föld kényszerű állami visszavásárlása. Ugyanakkor, mint a szövetkezetekben az egy tag, egy szavazat elve alapján működő közgyűlés dönt az osztalékban, a vezetőválasztásban, a kilépéshez való hozzájárulásban. Volt idő, amikor érvényesült a vagyonnal való kilépés is, nem csak annak üzletrészként való eladása. A tulajdonosokból a külsőknek, eredetileg 484 ezer főnek nincs szavazati joga, ami gazdasági társaságban abszurd, ugyanúgy, mint az, hogy szövetkezetben a dolgozó tagok csak a vagyon talán 40%-ának tulajdonosai. Ebbe már be van programozva a feloldhatatlan ellentét az osztalékban és a földbérleti díjban érdekelt külső tulajdonosok, illetve a dolgozó tagság között.

Alapvetően erkölcstelen, hogy a parasztság otthon maradt, földhöz és szövetkezethez hű része sarcot fizet. Tudnunk kell, hogy azok jártak jól, akik annak idején megszöktek a földről. Az otthon maradottak hat-nyolc évig nyomorogva, a létminimumon dolgoztak, igaz, később megjavult a sorsuk. Túl sokat beszéltek rendszerváltáskor a szép falusi házakról, de hogy mennyi munka van bennük, azt nem mondták. Azt sem, hogy az 1968-as reform adta lehetőséget az otthon maradottak vállalkozó kedve, szorgalma tette a "magyar mezőgazdasági csodává". Megdolgoztak a jobb életért, amelyet a rendszerváltás után a szövetkezetek szétverése, az agrárolló és az állami elvonások visszavettek tőlük.

"Csepp vízben a tenger": olcsóbb és jobb dán sertés, szlovák tej, búza stb. várható. A dán sertés fölényét szegénységünkből következő technikai, technológiai elmaradottságunk is okozza, mert nálunk is jórészt nagyüzemi a termelés, az 550 nagytelep adott le évente 2.8 millió hízót, és a 244 ezer, 30 hízó alatti kistermelő csak 2,4 milliót (azóta már négymillió alatt van a sertésszám). Még tanulságosabb a szlovák tej; ők nem is korszerűbbek, és nálunk is a tej 80%-át a 300 tehén feletti 800 tehenészet adta, a 22 ezer 10 tehénnél kisebb csak 8%-ot. Mostanáig drága termények és a nagyüzemek elszegényedése volt a hazai agrárpolitika következménye, most majd az EU-ban – védővám nélkül – a versenyképtelenség, piacunk kiszolgáltatása is lesz.

A társas nagygazdaságok rendbetétele szektorsemleges elvonást és támogatást, földvásárlási jogot igényelne, az utóbbihoz azonban a "földszabályozást" is rendbe kell tenni. Ami szintén fontos, az állami tulajdonba kerülő szövetkezeti üzletrészeket vissza kell adni az oszthatatlan szövetkezeti közös vagyonba, egyrészt mert "törvényes", de jog- és alkotmányellenes volt a szövetkezeti vagyon állami elvonása és szétosztása, másrészt mert kizárja a szövetkezeteket az EU-pályázatokból.

 

Hogyan jutottunk ide és miért?

 

Az ország mezőgazdasági adottságai kiválóak, a szövetkezeti mezőgazdaság sikerágazat volt. A Horthy-időkben és később, egészen 1968-ig az európai mezőgazdaság hátsó harmadában elhelyezkedő mezőgazdaságunk két évtized alatt az élvonalba került. A termelés önköltsége a nyugat-európainak a növénytermesztésben 45%-a, az állattenyésztésben 60-65%-a lett. Megjegyzem, mostanra utolértük, sőt elhagytuk az önköltségben Nyugat-Európát, ahol közben nagymértékű üzemkoncentráció, vagyis költségcsökkentés megy végbe.

A nemzetközileg "magyar mezőgazdasági csodának" nevezett gyors fejlődés titka a szövetkezeti tulajdonlás volt, együtt a mezőgazdaságban létrejött lényegében piacgazdasági viszonyokkal. A szövetkezet gazdasági érdekeinek megfelelően gazdálkodhatott, árbevételéből kifizetve a költségeket, beleértve az adót, és ami maradt, a bruttó jövedelem – sok vagy kevés -, azzal szabadon rendelkezett, s tagi jövedelemre, fejlesztésre fordította.

A fejlődés lényege a terméseredményekben a korszerű nagyüzem hozta robbanás volt. A búza és a tengeri felszabadulás előtti, 1966-ig nagyjából változatlan hektáronként 1,4 tonnás termése 5 tonnára, illetve 6 és fél tonnára nőtt. A burgonya termése 18 tonnára – négy és félszeresre, a cukorrépáé 39 tonnára – háromszorosra emelkedett. A még 1972-ben is 2363 literes fejési átlag 1989-re 4950 liter lett, a kétharmadra csökkent tehénállomány másfélszer annyi tejet adott. Ezzel együtt változott mezőgazdaságunk helye Európában: tejtermelésben a 21. helyről hatodik-hetedik helyre, Svájc és az NSZK elé jutottunk, termésátlagainkkal a napraforgónál harmadik, tengerinél nyolcadik, búzánál tizenegyedik. Az egy sertésre jutó hústermeléssel közvetlenül Dánia és Anglia után, Ausztria elé kerültünk. Ami pedig az egy lakosra jutó termelést illeti, gabonából, tojástermelésből második, gyümölcsből harmadik, húsból negyedik, zöldségből hetedik helyre emelkedtünk. A mezőgazdaságunk műtrágyafogyasztása 8. lett Európában az NSZK és Dánia után, de Franciaország, Anglia, Ausztria, Finnország előtt.

Az eredményesség másik oka a farm- és parcellagazdaságnál sokkal kisebb fajlagos épület-, gép-, felszerelésszükséglet. Magyarországon az egy traktorra jutó termőterület 98 hektár, Ausztriában vagy az NSZK-ban 5 hektár, és Olaszországban 5-ször, Hollandiában 6,4 szer, és az NSZK-ban 7,4-szer annyi volt. Magyarországon 1000 hektár mezőgazdasági területre 98 dolgozó jutott, Finnországban 97, Ausztriában 72, Dániában 57. Most az Európai Unióban 86, Magyarországon 52. Ennyinek tudott, illetve tud a mezőgazdaság munkát adni.

A rendszerváltó elit agrárpolitikája a mezőgazdaságot rommezővé, a falut az ország szegényházává tette. Szétvert, kifosztott szövetkezetek, tönkretett gazdálkodás, végtelenül elaprózott földtulajdon, a falura visszaűzött félmillió munkanélküli és másik majd félmillió, akik a termelőszövetkezetekből hullottak ki.

Szétvált a földtulajdon és a földhasználat. A falvak földjeinek közel fele vagy több városiaké és külföldieké, a földek 80%-át bérlők művelik. Ez hatalmas és folyamatos jövedelemkivonást jelent a mezőgazdaságból, legalább 50-80 milliárdos sarcot, amit a nyomorgó falu fizet meg, s ami 15-20%-kal drágítja meg az élelmiszereket, összeszűkítve a fogyasztást és az exportot.

És végül a telekspekuláció. A spekulánsok a kárpótlásra elvont földek felvásárlásával bekerítették a városokat, üdülőkörzeteket építettek, és folyamatosan sarcolják a lakosságot és az országot, vámolják a gazdaság fejlődését. Néhány adat: ipar, logisztikai bázis, autópálya-építésnél az olcsón felvásárolt területet egy forint egyenlő ezer-kétezer, néha ötezer forint kulccsal értékesítik. A Ferihegyi repülőtér esetén a pénzügyminiszter egy forint egyenlő kb. húszezer forint kulccsal, állami pénzen történő vásárlást állított le. (A megakadályozás egyszerű módja lenne, ha a mezőgazdasági terület belterületté [építési telek, üdülő] vagy iparterületté nyilvánításakor önkormányzati kisajátításra kerülne mezőgazdasági ingatlanként. A telekként való értékesítés – legalább a kárpótlásból származó földeknél – önkormányzati bevétel. Ez alkalmas lenne az iparűzési adó részbeni pótlására is.)

 

A szövetkezetek szétverése

 

Elkerülhetetlen a kérdés, mi volt az elkeseredett szövetkezetellenesség oka azon túl, hogy "minden rossz, ami volt", jóllehet itt volt leginkább gyakorlata a piacgazdaságnak meg a demokráciának. Ha az állam kivonul, vagyis a tagság formális tulajdonosi léte valósággá válik, akkor a mezőgazdaságban megvalósul a privatizáció, valódi tulajdonosok vannak, akik tudnak is gazdálkodni. Tegyük hozzá, a szövetkezetek általában támogatták a rendszerváltást az 1974-es negatív emlékektől indíttatva, azt hitték, további fejlődésre nyílik lehetőségük. Megtartják a termelőszövetkezeti nagyüzemek összes előnyét (tőkehatékonyság, alacsony önköltség és nagy tömegű, jó minőségű, egységes áru), és kiteljesítik a nagy találmányt, a nagyüzem és a kistermelés egyenrangú munkamegosztását. Megvolt a lehetőség – tekintettel a zömmel erős és gazdag termelőszövetkezetekre – a mezőgazdasági felvásárló, ellátó kereskedelem és az élelmiszeripar termelői privatizációjára, amihez hasonló a fejlett Európában is csak Dániában, Hollandiában van. A termelőszövetkezeti ipar és szolgáltatás – ahol a tagság harmada dolgozott – jó kiindulási alapja lehetett volna a falu iparosításának és az országnak annyira hiányzó, olcsón termelő kis és középüzemek tömeges kifejlődésének

Miért nem élt a rendszerváltás a lehetőséggel? Több okra gyanakodhatunk: az új elitben nagy szerephez jutottak a gazdagparasztság szövetkezetből kimaradt, zömmel városba elszármazott utódai. Bennük a szövetkezetesítés emléke és az 50-es évek szövetkezetképe élt, a megújulást nem élték át. A tagság meggazdagodása – bennük, akik kimaradtak belőle – irigységet és haragot keltett. Úgy gondolták a régi-új urak, itt az ideje a "parasztság helyretételének". A másik ok alighanem az új elit készülődése a vagyon újrafelosztására. Ebben a vállalkozási tapasztalatú, erős menedzsmentű, gazdag szövetkezetek komoly versenytársak lehettek volna. További ok lehetett az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás – amelytől gazdasági megváltást reméltek -, és amelynek akadályát jelenthette a nyugat-európainál versenyképesebb és termelését jelentősen fokozni képes mezőgazdaság.

A döntő ok azonban az új politikai elit számára az volt, hogy ugyanúgy elviselhetetlen volt a szövetkezetek önállósága, ami a szövetkezetek 1974-es félállamosításához vezetett, mint a réginek: Akkor kemény rendszabályokkal közelítették az államgazdasághoz – elnökválasztást korlátozó feddhetetlenségi igazolás, bérszínvonalat szabályozó regulatív béradó, szövetkezet-összevonások, önkéntes tartalékalapok zárolása, az ipari és a szolgáltató tevékenység engedélyhez kötése.

A szövetkezetek az új politikai elit számára – erős gazdasági bázisukkal – valódi civil társadalom veszélyét jelentették, szemben az állami iparral, az államtól függő értelmiséggel, sőt a gyenge, állami istápolásra szoruló vállalkozókkal is. Tegyük hozzá, a képviselői helyek harmada falusi, és ha a szövetkezeteket nem verik szét, ők rendelkeznek felettük.

Az Antall-kormány a nagyüzemi mezőgazdaságot részben politikai okból, részben pedig a farmgazdaság dilettáns fantasztáinak biztatására verte szét. Az új hit prófétáival éppúgy nem lehetett vitatkozni, mint Rákosiékkal, az ideologikus hitnek nincs szüksége bizonyítékra. Hitüket az sem zavarta, hogy a paraszti parcellagazdálkodást folytató Lengyelországból és a farmergazdaságra áttérő Jugoszláviából ide jöttek élelmiszerért. Magyarország szállított cukorrépát a horvát cukorgyáraknak, a japánok itt vették meg a lengyeleknek szánt élelmiszersegélyt. A mezőgazdaság termelésének egyharmadát exportálta. Ne tévedjünk, a 100 lakosra jutó mezőgazdasági terület Magyarországon és Jugoszláviában azonos, és Lengyelországban is 83%-a a magyarnak. Még az osztrák farmok földjéről is hozzánk jöttek élelmiszerért, nyilván, mert itt jó minőségűt és olcsót kaptak.

A Horn-kormány a helyzet megoldására koncepció hiányában és gyávaságból nem tett semmit. A 2004. évi kormányváltásig a termelőszövetkezeti tagság 91-94%-a elnyomorítva, de kitartott, csak amikor látták, hogy Horn alatt is folytatódik a termelőszövetkezet-ellenesség, akkor hullottak szét. Ekkor fordult a gazdátlanná vált falu az addig súlytalan kisgazdák felé.

Végül az Orbán-Torgyán-kormány a félrevezetett falut napi politikai érdekből, a "családi gazdaság" zsákutcájába terelte, ahol minden 5-10 hektáros birtokos családi gazdának képzelheti magát, miközben az agrárpénz a klientúrának jutott. Elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, a mezőgazdaságot dilettáns vagy gyűlöletből tönkretevők meddig játszhatják "a gazdák, a parasztság védőit", mikor kérnek bocsánatot a falutól és a nemzettől.

 

A hazai agrárfejlődés alternatívái

 

Az EU-ban folyamatos technológiai és technikai fejlődés megy végbe, egyre gyorsuló üzem- és termeléskoncentrációval. (Dániában tíz év alatt 20-ról 31 hektárra nőtt a farmok átlagos területe, 30 ha felett van már 69%, a franciáknál 72%, Ausztriában a gazdaságok 250 ha feletti 2,5%-a birtokolja a földek felét stb.) A tegnap még rentábilis méretű farm mára veszteséges, ennek hatását fékezi a támogatási rendszer, mely átmenetileg életben tartja. Az EU agrárvédőhálója politikai indíttatású, ennek az agrárfejlődés hatására történő változásával fokozatosan leépül. A támogatási rendszer minden megújítása csökkentést takar, távlatilag jelentéktelenné válik a termelést támogató "I. pillér". A támogatást átcsoportosítják a természeti állapot megőrzését és a vidék népességmegtartó képességét támogató "II. pillérre", mely már 2007-2013 között 50% fölé fog emelkedni. 2013 után gyorsul a termelés támogatásának leépülése és távlatilag eljelentéktelenedik. A támogatások átkerülnek a fejlődéssel talajt vesztők túlélésének biztosítására és a környezetvédelemre. A termelőknek távlatilag csökkenő támogatással, végül anélkül kell helytállniuk a piacon.

Mit jelent ez számunkra? Az EU-belépés a mezőgazdaság támogatásának egyszeri gyors emelkedését hozza az EU-támogatásokkal, kivéve a máris piacinak minősített néhány ágazatot, pl. sertést, baromfit. A főleg földalapon kapott támogatás 8 ezerről kb. évi 37-38 ezer Ft/ha-ra emelkedik, és még néhány évig tovább nő – 2010-re 75 ezerig -, mire elérjük a 100%-os EU-szintet, ha csak addig nem változik a támogatási rendszer. Ez átmeneti megkönnyebbülést jelent, jóllehet csak a legnagyobb egyéni gazdaságokat tudja kiemelni a veszteségességből. Felhasználható lenne a kibontakozás megkezdésére, de a kisgazdaságok fel fogják élni, hogy elodázhassák a szembenézést helyzetükkel. Így csak fokozatosan morzsolódnak fel az EU-támogatás – koncentrációval és korszerűsítéssel párhuzamos – csökkenésével, amihez nem tudnak csatlakozni, mert csak a leggyengébbek tönkremenetelével koncentrálódnak. Távlati életben tartásukhoz a nyugat-európainál nagyobb támogatásuk és/vagy magasabb élelmiszerárak kellenének, ami az EU-ban nem lehetséges.

 

A gazdák kibontakozási elképzeléseiről, hiú ábrándjairól és a tüntetésekről

 

A gazdák az államtól kérik, követelik a piacot, marketinget, magtárt, hazai piacra védvámot, új termelési struktúrát – szerintük gabona helyett zöldség, gyümölcs, ipari növény, biotermelés -, amihez jó a kisüzem, és el lehet jó áron adni.

Vegyük ezeket sorra.

A hazai szántóterület zömén tipikus nagyüzemi kultúrákat, elsősorban gabonát termesztünk: 1990 óta hullámzóan 60-70% a gabona, és a hullámzás kedvezményezettje sajnos a parlag. A zöldség, gyümölcs, szőlő 5,5-6,3%, tehát a gabona 10%-os csökkentéséhez ezeket meg kéne duplázni, amihez piac kellene és piacképes, olcsó termelés. Jelenleg már paradicsomtól, hagymától eperig egyre jelentősebb az import, a fogyasztás 6-10%-a körüli, miközben az export lezuhant.

A "kisüzemi" háztáji termelésről, aminek jelentős exportsikerei voltak, tudni kell, hogy a nyugati nagykereskedők – akiknek több száz üzletet kell ellátniuk nagy tételben vásárolt, egységes, jó minőségű áruval – azért szerették a termelőszövetkezeti háztáji zöldséget, pl. paprikát, mert a százhektáros táblán a gazdaság szántott, műtrágyázott, öntözött, adott szakirányítást és egységes palántát. Végül pontos ütemezéssel szállította a háztájiban a tagok által ápolt és szedett árut, és ezért az ár is kedvező volt. Paradicsomnál a konzervgyár az elsődleges feldolgozással a táblára települt ki, a gyárba már levet szállítottak. Cukorrépánál is az volt az előnyünk, hogy nem tíz-húsz, hanem százhektáros tábláról – ahol megtérült a felszedőgép – szállítottunk, és így olcsón.

Hasonló a helyzet a biotermeléssel, ennek volna piaca, de a kisüzem alkalmatlan rá. Feltétele szigetelési távolságok, vetésforgó, sokévi gazdálkodással gyom- és károkozómentessé tett terület.

Az EU komoly támogatást jelent, de nincs vám. Ügyeskedni lehet, pl. vizsgálatokkal, csinálják is egyes országok, amíg Brüsszel tűri, és a hazai piac elviseli. Ne feledjük, ma a lakosság harmada a létminimum környékén, alatta él, és jövedelmük 48%-a körül van az élelmiszer. Meg az inflációra is kell gondolni.

A gazdák a 25%-os EU-támogatásra hivatkoznak, amivel se az exportnál, sem itthon nem versenyképesek, s állami árpolitikát követelnek. Az agrárkormányzat hiába mondja, hogy rendszerváltás előtt mezőgazdaságunk sokkal kisebb támogatással sikeresen exportált. A fejlett országokból csak Új-Zélandon és Magyarországon volt több a mezőgazdaság befizetése, mint a dotációja. Most úgy több a befizetés, mint a hazai támogatás, hogy a befizetést a társas gazdaságok teljesítik, a támogatást a gazdák kapják.

A jó magyar áru és a vásárlók hazafiassága legenda, a valóságban a dán sertés jobb, kevésbé zsíros és főleg a húsiparnak egységes alapanyag. A húskészítmények hazai ízesítésének előnye viszont igaz. A napfényes órák száma magas, de rajtunk kívül még sok országban így van. Ami az importált hamisított, veszélyes élelmiszereket illeti, ez a piacgazdaság velejárója, itthon is, gondoljunk a hazai paprikabotrányok szereplőire. A vásárlók hazafiasságának lehet, hogy van szerepe, de nagyobb az árérzékenységé. Kifogások helyett olcsó, jó minőségű árut kell adni, ez a mezőgazdák hazafiassága.

Fel kell készülni a "gazdák rendszeres évi tüntetéseire". Kormányok változnak, a gazdák tüntetnek. Az Orbán-Torgyán-kormány idején a szövetkezeti Nagy Tamásban bíztak, most a kisgazdából Fidesz közelivé vált "gazdakörök"-ben. A kormány a tönkretett falu túlélésének megoldását, legfájóbb napi gondjainak enyhítését is nehezen tudja felvállalni, a gazdák azonban csodát, ezernyi bajuk megoldását várják. Árakat és piacot, hogy haszonnal adhassák el drágán termelt termésüket, és hogy a 10-50 hektáron meg tudjanak élni. Tőkét, "mert traktor nélkül nem paraszt a paraszt" – hogy azelőtt 100 hektárra kellett egy traktor, most tényleg a 10 hektárosnak is kell -, épületet, sok mindent. Nem tudják, hogy a többlettőke törlesztését, de még csak az évi kamatát sem bírják fizetni, illetve most, hogy állami segítséggel megvették a modern traktort, kétségbeesve tapasztalják. Mindenki saját baját érzi, és bajuk, fájdalmuk valódi.

A kormányzat hiába mondja, hogy az EU 25%-ot ad, ők egészítik ki 55%-ra. Ezért a cseheknél, szlovákoknál 42-43 €/ha a támogatás, nálunk 70 €, ehhez jön a 40-60 milliárdos hitelrendezés. Az Orbán-Torgyán-kormány 1998-tól elpazarolta az időt, nekik kellett a megoldást felvállalni, azt a veszélyt, hogy hibás kifizetésnél az EU büntet, sőt ki is zár a támogatásból, egyébként is a véghatáridő április. Nálunk (93 ezer km²-en) 208 000 gazdát kell regisztrálni, a cseheknél (79 ezer km²-en) 16 ezret, a szlovákoknál (49 ezer km²-en) 12 ezret, mert ott nem aprózták el annyira a gazdaságokat.

A gazdák súlyos helyzetükben csak azt tudják, járna még pénz, ami átmeneti enyhülést adna, megígérték, és joggal panaszkodnak a számukra új és nyomasztóan bürokratikus EU-s rendszerre és az apparátus hibáira, a sokkal magasabb árat jelentő EU-búzaintervenció elhúzódására. Ha nincs elég raktár és szállítókapacitás, oldja meg a kormány, mondják. Nem akarnak emlékezni arra, hogy amikor 15 millió tonna felett volt a gabona ötéves átlagban, nem volt probléma, csakhogy a szövetkezetek szétverése jelentős raktárkapacitást semmisített meg, az állattenyésztés "bőrben" exportált. (12 millió sertésünk volt, majd annyi, mint a dánoknak, most négy sincs, míg a dánoknak 24 millió.)

Ez az a helyzet, amikor a falu a legrosszabb elemek irányítása alá kerül, akik nem is akarnak megegyezni, mert külön érdekeik vannak – sokan a falu nyomorúságának és kiszolgáltatottságának vámszedői mint felvásárlók és bérszántók, hitelezők -, vagy politikai célokat követnek, miközben a nyomorgó többség bajait emlegetik.

Tudomásul kell venni, hogy aki az ármeghatározó "társadalmilag szükséges, élő és holt munkaráfordításnál" nagyobbal, vagyis veszteségesen termel, azt nem szabad különböző formájú támogatásokkal mesterségesen életben tartani, legalábbis tartósan nem, még ha most – nálunk és kisebb mértékben az EU-ban is – ez a gyakorlat. Ez ugyanis egyrészt társadalmi veszteség, másrészt így a fokozatos rendbetétel helyett a megszüntetéskor elkerülhetetlen, tragikus összeomlást készítjük elő.

Mit lehetne, kellene tenni a mezőgazdaság rentábilissá tételére?

Az agrárválság okai: értékesítési válság (piaci kiszolgáltatottság és termelési anarchia), alapvetően azonban a termelés alacsony színvonala.

Az agrárválság mint értékesítési válság: a mezőgazdaság kiszolgáltatott – a jórészt multik kezébe került – élelmiszeriparnak, bevásárló központoknak és külkereskedő nagyvállalatoknak meg a szolgálatukban álló vagy önálló spekulánsok és helyi kupeceik uralta felvásárló kereskedelemnek. Ezek együtt az olcsón felvásárolt termékeken 50-150%-os profitot érnek el. A másik probléma a szétaprózott termelés anarchikussá válása, évente hullámzóan, egyszerre hiány és eladhatatlan túltermelés, aminek megoldását az államtól várnák, követelik.

Az agrárválság lényege a mezőgazdasági termelés struktúrája és ebből kővetkezett elavultsága: a rendszerváltással létrehozott új agrárstruktúra. 2-2,5 millió földtulajdonos, közülük 1-1,5 millió, aki bérbe adja a földjét. Egymillió földtulajdonos – jobb híján – a földből vagy abból is próbál megélni. A mezőgazdasági termelés zömmel ráfizetéses, folytatása évről évre folyamatosan egyre növekvő EU- és állami támogatással biztosítható csak.

A mezőgazdaságban a parcella és a kisgazdaság vált uralkodóvá. Ezeknek szükségszerűn hiányos a felszerelésük, nincs forgótőkéjük. Megszűnt a színvonalas szakirányítás, a 100-ha feletti gazdákból is csak 10%-nak van felsőfokú végzettsége. Lezuhant a műtrágya, nemesített vetőmag használata – idén ezért és nem csak az időjárás miatt 50% a takarmánybúza aránya -, lecsökkent a mélyszántás, öntözés, nem lehetséges a vetésforgó. A beszántott vízlevezetőkkel el nem vezetett és a mélyszántással el nem nyelt víz belvizet, majd hiánya aszályt okoz, és az árvízveszélyt is megnöveli.

A piaci kiszolgáltatottság megoldása a szövetkezeti értékesítés lenne, ezzel a termelők egyenrangú partnerekké válnának, mert most az ezerhektáros vagy a kis TESZ ugyanolyan kiszolgáltatott, mint a 10 hektáros. Ezt csak felső segítséggel lehet megszervezni országos és/vagy regionális-több megyényi szervezetekként, amelyek lenyúlnak a falvakba helyi szövetkezeteikkel.

A termelés anarchiájának a szerződéses termelés a gyógyszere. A fejlett országokban termékenként is változóan, de 60-90%-os és afeletti a szövetkezeti hálózatban és/vagy szerződésre termelés, a tejtől a tojáson, baromfi-, sertés- és marhahúson át a gyümölcsig, búzáig stb. A szerződéses termelés a termelők társulásában optimális, de az integrátor lehet a kereskedelem, az élelmiszeripar is.

Tekintve, hogy elmaradottak és válságban lévők vagyunk, állami segítséggel gyorsítottan kéne a szövetkezeti hálózatokat – pl. államilag garantált hitelt adni a beruházásaikhoz, forgótőkéhez – és a szerződéses termelést létrehozni. Megfontolandó lenne a támogatások egy részét a részvételhez kötni.

A rendszerváltó politikai "elitek" mindenféle hazai és nemzetközi trendet félretéve kezdtek bele 1990 után egy új földosztásba. A vidék és a falvak számára kínált, a "magyar farmer" túlhaladott alternatívája nem sok jóval kecsegtetett és kecsegtet. E donquijotizmus árát sajnos nem kitalálói fizetik.

Ami hazánkban a rendszerváltás után a mezőgazdaságban s ezáltal a vidéken és a falvakban lakókkal történt – meglehetősen zavarba ejtő. Ugyanis miközben hazánk egy olyan globalizálódó világhoz akar és kénytelen csatlakozni, ahol a mezőgazdaság és az ott foglalkoztatottak súlya az elmúlt évszázadban a töredékére zsugorodott, és miközben az államszocializmusbeli múltunk ellenére hazánkban is ez a trend alakult ki, a rendszerváltás után a politikai elitek mégis "földet osztottak", tömegeket juttatva így földtulajdonhoz. A vázolt politikavezérelt "földreform" annál is zavarba ejtőbb, mert a szerző véleménye szerint a magyar vidék és a falvak, már az államszocializmus időszakának végén – tehát a rendszerváltás előtt – a "mezőgazdaság után" voltak, vagyis a politikusok olyan körülmények között kínálták fel – erőltették rá – a tömeges földosztást a vidék és a falvak társadalma számára fejlődési alternatívaként a magyar újkapitalizmusban, amikor az már történetileg túlhaladottnak számított. A tanulmány egy "későn" iparosodott, a hazai piacosodáshoz és modernizációhoz "későn" és "gyengén" kapcsolódó kistérség fejlődésén keresztül járja körül a problémát, részletesen tárgyalva, hogy a legújabb "földosztás" ténylegesen mit is jelentett az ott lakók számára, arra az eredményre jutva, hogy "fejlődési alternatívát" semmiképpen sem.

Egyfelől itt állnak előttünk az évszázados trendek – lásd az alábbi táblát -, amelyek arról tudósítanak, hogy a gazdaság három nagy szektorának foglalkoztatottsági arányaiban – a mezőgazdaságban, az iparban és építőiparban, és a szolgáltatásban – gyökeres átstrukturálódás ment végbe 1900 és 2001 között. Az irányzatok egy modernizálódó társadalomról adnak képet, ahol – időben ugyan változó dinamikával, de végeredményét tekintve – egy túlsúlyos agrárfoglalkozású társadalomból egy évszázad alatt egy, a dolgozókat túlnyomóan az iparban és a szolgáltatásokban alkalmazó társadalom lett.

Tény tehát, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya az elmúlt évszázad során léptékbeli csökkenést mutat, hiszen amíg 1900-ban ebben a szektorban dolgozott az összes foglalkoztatott háromötöde (61%), addig 1990-ben már ötöde sem, 2001-ben pedig mindössze 6 százaléka. Tény az is, hogy ez egybeesett a gazdaságilag legfejlettebb országokban ebben az időszakban lezajlott irányzattal. Ez utóbbit azért tartjuk fontosnak hangsúlyozni, mivel e társadalmak az évszázad során mindvégig a kapitalizmus viszonyai között éltek és fejlődtek, szemben hazánkkal, ahol mintegy negyven éven keresztül az államszocializmus viszonyai határozták meg a gazdasági-társadalmi újratermelődés rendjét. E vitathatatlanul jelentős modellbeli eltérés ellenére a végeredmény nagyon hasonló, hiszen hazánkban a 6 százaléknyi mezőgazdasági foglalkoztatott közeli értéket mutat a franciaországi 4,4, a dániai 3,5, az olaszországi 4,8, a hollandiai 3,4, a finnországi 6,3 vagy a németországi 2,5 százalékos ezredfordulós arányokkal.²

Másfelől a rendszerváltás után átélhettünk egy új "földreformot", mely – többek között – a kárpótlás és a vagyonnevesítés intézményein keresztül sok százezer embert juttatott földhöz. Erre alapozva, egyes rendszerváltó politikai irányzatok programjaiból egy új magántulajdonos mezőgazdasági "osztály" vagy "réteg" képe is kirajzolódni látszott, a "magyar farmeré", amely ugyan ebben a formában sohasem létezett, de amely – politikai kitalálói szerint – rövid időn belül nem csupán itthon lép elő jelentős és meghatározó erővé az agráriumban, hanem ezen idő alatt nemzetközileg is versenyképessé válik.

Zavarba ejtő, hogy a vázolt két tény nincs szinkronban, sőt ellentmondani látszik egymásnak: a mezőgazdaságban foglalkoztatottak jelentős csökkenésének évszázados trendje és a legújabb rendszerváltásunk utáni tömeges földosztás. Úgy tűnik, mintha a rendszerváltó politikai elitek teljesen számításon kívül hagyták volna az ilyen típusú évszázados irányzatok makacs következetességét, és nemcsak úgy gondolták, de úgy is tettek – például törvényeket hoztak, állami pénzeket osztogattak -, mintha a történelem menete e tekintetben politikai indulataik és akaratuk szerint megállítható vagy visszaforgatható lenne. Annál is zavarba ejtőbb a jelenség, mivel ezek az elitek abban viszonylag hamar egyetértettek, hogy hazánknak minél előbb csatlakoznia kell a fejlett világhoz – például az Európai Unióhoz -, melyben a jelzett irányzat hasonlóképpen gazdaság-, társadalom- és tulajdonformáló erő volt évszázadok óta, mint nálunk. Ha ott természetesnek tekintették a mezőgazdaságban foglalkoztatottak összezsugorodásának az ezredfordulóra kialakult 3-6 százalék körüli arányát, akkor a magyar mezőgazdaságot miért nem az ebből fakadó versenyre készítették fel a rendszerváltás után, és miért osztogattak pár hektáros földterületeket az új tulajdonosaiknak? Zavarba ejtő az is, hogy a magántulajdonnak szinte kizárólag a természetes személyekhez kötött formáit ismerték el és favorizálták a mezőgazdaságban – a szövetkezeti tulajdonról hallani sem akartak -, holott a tulajdonnak köztudottan sokféle formája létezik a kapitalista viszonyok között is. Zavarba ejtő, hogy egy tőkehiányos helyzetben miért aprózták tovább a még meglévő tőkéket a mezőgazdaságban, és miért akarták az agrárium legképzettebb rétegét, a mezőgazdasági főiskolákat, akadémiákat és egyetemeket végzetteket kizárni a magántulajdon megszerzéséből – őket nevezték "zöld báróknak" -, jóllehet mindenki tisztában volt azzal, hogy megfelelő tőkeerő és szakértelem nélkül versenyképtelen az ágazat. Zavarba ejtően úgy osztogattak apró földterületeket, egy-két tehenet és traktorokat, hogy meglévő és működő termelési rendszereket, integrációkat és piaci hálózatokat vertek szét, jóllehet köztudott volt, hogy egy modern és versenyképes mezőgazdaság elképzelhetetlen e hálózatok nélkül.

És zavarba ejtő, hogy a politika alakítói miért gondolták és/vagy tehettek úgy, mintha a vidék és a falu boldogulásának a záloga ez az új "földreform" lett volna, amikor az már a rendszerváltás előtt "túl volt a mezőgazdaságon".

Vagyis azt állítjuk, hogy a magyar vidék és a falvak már az államszocializmus időszakának a második felében a "mezőgazdaság után" voltak: az itt lakók döntő része nem itt dolgozott, megélhetése más ágazathoz kötötte, vagy saját és gyerekei jövőjét a mezőgazdaságon kívül képzelte el és tervezte. A tételünk megalapozottságát jelzi, hogy az évszázados trend a rendszerváltás utáni "földreform" ellenére folytatódott – a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 1990 óta több mint 10 százalékponttal esett vissza -, nyilvánvalóvá téve, hogy a magyar politikai elitek különféle megfontolásokból egy, a modern gazdaságok fejlődési logikájával ellentétes irányzatot erőltettek hazánkban ebben az időszakban.

Tételünket "igazolandó", röviden bemutatjuk egy kistérség ilyen szempontú fejlődését, a hangsúlyt az elmúlt harminc év változásaira téve. Olyan térségről van szó, amely kimaradt, pontosabban kezdettől "gyengén" kapcsolódott a magyar iparosodás és piacosodás 19. századi folyamataihoz, lemaradását a 20. század elején sem sikerült leküzdenie, sőt a szocialista iparosításba is csak későn, a hetvenes évek elején tudott bekapcsolódni. Az ekkori külső tőkeallokáció a kistérséget – egy alföldi nagyközséget, melyet a rendszerváltás után várossá nyilvánítottak, és a "vonzáskörzetébe" tartozó öt falut – egy új fejlődési pályára állította, mely azonban a rendszerváltást követő tőkekivonással megtört, és ezzel egy újabb fejlődési irány vette kezdetét. A térségben 1995 óta több empirikus vizsgálatot is végeztünk, és a továbbiakban ezek adatait használjuk fel annak bemutatására, hogy e "periférián" lévő mikrokörzet is már az államszocializmusban "a mezőgazdaság után" volt, és a rendszerváltást követően sem mutatott semmi abba az irányba, hogy az itt jelentkező gazdasági és társadalmi problémákat az új "földreform" fogja vagy tudja megoldani.

Ha ismételten szemügyre vesszük a fenti táblázatot, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy a mezőgazdasági foglalkoztatottság csökkenésének irányzatában jelentős ritmusbeli eltérések és törések voltak az évszázad folyamán, amennyiben az hol alig, hol pedig rendkívül gyorsan változott. Az előbbire az 1920 és az 1949 közötti időszak az egyik példa, amikor a csökkenés még a tíz százalékpontot sem érte el három évtized alatt, mi több, az utolsó évtizedben némileg még nőtt is a mezőgazdaságban dolgozók súlya. Hasonlóképpen ilyen időszaknak tekinthetjük az 1970 és 1990 közti két évtizedet is, hiszen a csökkenés mértéke ekkor alig haladta meg az öt százalékot.

Ezekkel szemben gyors és léptékbeli csökkenések jellemezték az 1949 és 1970, valamint az 1990 és 2000 közti évtizedeket. Az első esetben mintegy 30 százalékkal esett vissza a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya két évtized alatt, és a fogyásnak ez a dinamizmusa megismétlődött az 1990 utáni évtizedben is. Ha a fenti évszámokat egybevetjük a magyar történelem fordulópontjaival, könnyű belátni, hogy a törések és a jelentős aránycsökkenések politikai beavatkozások nyomán jelentkeztek. Az első a kommunista hatalomátvételhez és az ezt követő első és második téeszesítés politikai, rendőri, adminisztratív, erkölcsi stb. kényszert is alkalmazó eljárásaihoz kötődtek, amikor is az őstermelésben hozzávetőlegesen egymillióval esett vissza a dolgozók száma. Ismerve a korabeli hazai gazdasági és társadalmi állapotokat, ilyen mérvű kilépés és eláramlás a mezőgazdaságból, illetve ilyen mérvű szerkezeti átrendeződés a foglalkoztatottságban két évtized alatt a politika beavatkozása nélkül aligha elképzelhető. Az 1990 utáni gyors, szintén több százezer embert érintő csökkenés hasonlóképpen egy rendszerváltáshoz kapcsolódott, csakhogy ez most a piacgazdaságra való áttérés jegyében történt. Egészen pontosan a legújabb rendszerváltásunk után kialakuló magyar újkapitalizmus jellegzetességeit és működési jellemzőit nem általában a piacgazdaságra történő áttérés alakította, hanem a kapitalizmus globalizálódónak nevezett formációjának működési logikái, és az ebbe a világba történő integrálódás sajátszerűségei alakították.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mivel a mikrokörzet fejlődésének történeti áttekintését ezen töréspontok mentén próbáljuk vázolni.

 

II. A mikrokörzet történeti áttekintése

 

A körzet "perifériális" fejlődésébe, a 19. és 20. századi kapitalizálódáshoz való "gyenge" kapcsolódásába engednek betekintést az 1941-es népszámlálási adatok³ . Ezek szerint a kistérség településein élők körében a mezőgazdaságban foglalkoztatottak domináltak, a körzet "fejlettségéből" adódóan persze rendkívül magas súllyal, hiszen az ebben a szektorban dolgozók aránya ekkor – településenként eltérően – 74 és 85 százalék között mozgott. Következésképpen az iparban-építőiparban foglalkoztatottak részaránya rendkívül alacsony volt (5-10%), mint ahogy a szolgáltatásban dolgozóké is (9-16%). Az így mért fejlettségben a nagyközség – mint jeleztük, mára városka (a továbbiakban város) – megelőzte a falvakat: itt volt a legalacsonyabb az őstermelésből (74%) és legmagasabb az iparból (10%) élők, illetve a szolgáltatásban dolgozók súlya (16%).

Fontos tény, hogy az őstermelésben dolgozók körében "csak" 43-58 százalék között volt az "önállók" és "segítő családtagok" aránya. Másként fogalmazva, ekkora volt a birtokos parasztok és segítő családtagjaik aránya, jelezve, hogy a települések többségében az "állandó" és az "időszaki" mezőgazdasági munkát vállalók, vagyis a cselédek és a napszámosok voltak túlsúlyban. A körzetben uralkodó viszonyokra jellemző az is, hogy a mezőgazdasági "önállók" és "bérlők" zöme (46-66%) a falvakban 5 kat. hold alatti birtokon gazdálkodott, melyből egy család nem tudott megélni, következésképpen e családok tagjai is csak növelték a napszámos- és cselédmunkára kényszerülők számát. Egyedül a városban volt némileg jobb a helyzet, ugyanis itt nem csupán a földdel rendelkezők aránya volt messze magasabb (58%) a falvakénál, hanem a törpebirtokosok aránya is a legalacsonyabb (38%), a 10 kat. hold feletti birtokon gazdálkodóké pedig a legmagasabb (43%) értéket mutatta. Ennek az oka a falvakétól eltérő fejlődésben rejlik, ugyanis amíg a város kun település volt, addig a falvakban nagybirtokok domináltak. Az adatok alapján nyilván nem okoz meglepetést az a megállapításunk, hogy a kistérségben ebben az időszakban meglehetősen magas volt a szegények száma, sok volt a munkanélküli, és általában is alacsony volt az életszínvonal.

A második világháborút követő első nagy hatású intézkedés a "földreform" volt. A körzet településein is sor került földosztásra, melynek eredményeként jelentősen megnőtt az "önállók" és "segítő családtagok" száma, olyannyira, hogy a negyvenes évek második felében a parasztcsaládok 83-97 százalékos arányukkal uralták a lakosságot. Ennek megfelelően a földtelenek, illetve az "állandó" és "időszaki" mezőgazdasági foglalkoztatottak súlya 3 és 17 százalék közti értékre csökkent. A birtokszerkezet azonban alig változott az 1941. évihez képest, ugyanis azt továbbra is a 10 kat. hold alatti kis- és törpebirtokosok uralták. E birtokosok aránya az összes mezőgazdasági gazdálkodó között a városban 68, a falvakban pedig 78 és 89 százalék között volt⁴ .

A földosztást ebben a formában egy valódi, döntően saját földterületen gazdálkodó családokból álló "paraszttársadalom" megteremtése irányába tett lépésnek minősíthetjük, melyet négy megjegyzéssel kell kiegészítenünk. Egyrészt azzal, hogy ha igaz volt az évtized elejének gazdálkodásáról szóló azon megállapításunk, hogy a törpe-, de még a kisbirtokosok jó része sem volt képes családját kizárólag saját földjeinek megművelésének hozadékából eltartani, illetve számukra egész évben munkát biztosítani, akkor ez a "földreform" után is igaz. Másrészt azzal, hogy az újonnan földhöz juttatottak és a törpebirtokosok számottevő része nem rendelkezett földjei megműveléséhez szükséges eszközökkel – például igaerővel, gépekkel, tárolókkal -, továbbá tőkével, termelési ismeretekkel és -kultúrával vagy gazdálkodási tapasztalatokkal. Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy a kiosztott földek többnyire gyenge minőségűek voltak, és az osztásnál alig vették figyelembe azok határbeli elhelyezkedését, így gyakran előfordult, hogy az 5-6 kat. hold 5-6 darabban volt a határ különböző részein. És végül a kibontakozás lehetőségeit és távlatait tovább rontotta a naturális önellátás megerősödése, a felhalmozás alacsony szintje, a hitelek hiánya, a beszolgáltatás kényszere vagy a politikai bizonytalanság.

A vázoltak ismeretében érthető, hogy a foglalkoztatottság szerkezete 1941 és 1949 között nem változott a kistérség településein, sőt a földosztás után azt még inkább a mezőgazdaságban dolgozók uralták a maguk 75-92 százalékos arányaival. Az iparban és a szolgáltatásban foglalkoztatottak súlya stagnált, az előbbi 3 és 14, az utóbbi 5 és 16 százalék közötti településenkénti értékeket mutatva⁵ .

Témánk vonatkozásában tehát az a "furcsa" helyzet állt elő, hogy jóllehet a vizsgált körzetben élő családok tömegeinek élelmezése, közérzete, társadalmi helyzete és rangja és ezáltal önbecsülése vitathatatlanul javult a földosztás után, ez azonban nem jelentette egyszersmind foglalkoztatási és megélhetési gondjaik vagy a térség elmaradottságának távlatos megoldását is. Másként fogalmazva: az 1945-ös földreform az egyének és a családok szintjén és rövid távon talán számos problémát megoldani látszott, történelmi léptékkel mérve azonban – nem esvén egybe a hazai és a nemzetközi gazdasági fejlődés meghatározó irányzataival – nem kínált alternatívát a "periferiális" fejlődéshez képest.

Érzékelhető változásokra csak a második téeszesítés megkezdését követően került sor. Ekkor már nem csupán az vált világossá, hogy a saját földek mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe való bevitelét nem lehet megúszni, de az is, hogy nem kötelező a téeszben dolgozni. Sőt előnyösebb az iparban vagy más ágazatban elhelyezkedni, hiszen ott havi rendszerességgel és garantáltan pénzbeli jövedelemhez lehet jutni, napi nyolc órát kell csak dolgozni, éves szabadság jár stb., szemben a téesszel, ahol maradékelvű és döntően naturális elosztás dívott, a munkaidő a tevékenységtől és az időjárástól függött, a szabadságot pedig a mezőgazdasági munkák téli szüneteltetése jelentette. A saját föld elvesztését jelentő "proletár" állapotból és a téesztagsággal együtt járó bizonytalan és alacsony szintű megélhetést nyújtó státuszból tehát az ipari, építőipari stb. munkavállalás kínált alternatívát. Ezt a korabeli extenzív iparosítás tette lehetővé, amely ugyan a körzeten kívül zajlott, azonban mégis sokan adták a fejüket arra, hogy távoli városokban, a családtól külön élve vállaljanak munkát. Ezzel a mikrokörzet hagyományos munkaerő-piaci zártsága oldódni kezdett, és a családi, rokonsági, szomszédsági stb. kapcsolathálókon keresztül a különféle földrajzi területek – Szolnok, Budapest, Érd, Miskolc stb. – irányába megindult a kirajzás, amely jelenthetett napi, heti vagy havi ingázást, de eseti vagy hosszabb idejű elköltözéssel is járhatott.

Az elmondottak jól látható változásokat idéztek elő a foglalkoztatási szerkezetben a hatvanas évek végéig. A városban, ahol – mint jeleztük – a mezőgazdaságban dolgozók aránya húsz évvel korábban (1949) még elérte a 75 százalékot, 1970-ben már csak 44 százaléknyi őstermelésben foglalkoztatottat regisztráltak. Ezzel szemben a korábbi 9 százaléknyi ipari-építőipari dolgozó súlya ekkorra 32 százalékra nőtt, és közben a szolgáltatásban foglalkoztatottaké is 15-ről 24 százalékra emelkedett. A körzet falvaiban hasonló átstrukturálódásra került sor, jóllehet ennek a léptéke többnyire nem érte el a városka dinamizmusát.

Nos, a mikrokörzet fejlődését a hetvenes évek eleji szocialista ipartelepítés új pályára állította. A helyi elöljáróság erőfeszítései nyomán egy budapesti híradástechnikai gyár egy telefonközpont-összeszerelő üzemet nyitott a városkában. A település vezetését a helyi és a környékbeli falvak, döntően alapiskolát végzett, női munkaerő-feleslegeinek a lekötése, az alacsony jövedelmek és az alacsony életszínvonal emelése stb. ösztönözték az üzem megszerzésére, míg a fővárosi vállalat láthatóan szabadulni kívánt az ekkor már elavultnak számító termékétől, melyet kizárólag a Szovjetunióba szállított, és melynek a fejlesztése felett kizárólag a szovjetek rendelkeztek. Az üzem előbb egy bérelt helyiségben kezdte meg a termelést, majd 1973-ra elkészült az első üzemcsarnok, ahol már 300 főt alkalmaztak. Néhány évvel később bővítésről döntöttek Budapesten – ennek nyomán a telefonközpont egész gyártási vertikumát ide telepítették -, ami további üzemcsarnokokat igényelt. A dolgozók száma folyamatosan növekedett, és az üzem fénykorában – ez már a nyolcvanas évek közepére esik – mintegy 1200 fős alkalmazotti létszámmal számoltak az üzem vezetői.⁶ Közben újabb üzemek települtek a városba és a körzet egyes falvaiba is, továbbá a már itt lévő kisebb gyáregységek modernizálták gyártási eljárásaikat és termékeiket, illetve bővítették kapacitásaikat. Így nőtt a foglalkoztatottság ezekben az üzemekben is.

Az ipari beruházások felgyorsították a mezőgazdasági szövetkezetek modernizálását is. A téeszek kénytelenek voltak az ipari üzemekhez felzárkózni a bérszínvonalban, a munkakörülmények és a szociális juttatások javításában is, ha dolgozóikat meg akarták tartani. Ez annál is inkább elkerülhetetlennek látszott, mivel a hetvenes évek elejétől több száz főt foglalkoztató ipari melléküzemágakat is alapíthattak jövedelmezőségüket javítandó, és hosszabb távon az aligha volt fenntartható, hogy a melléküzemágban és a téeszben jelentősen eltérő bérszínvonalat vagy a szociális ellátást alkalmazzanak. Fontos tény, hogy a kistérségben a hetvenes évek közepén még a téeszek voltak a legnagyobb foglalkoztatók, hiszen – a tagságon túl – a földjeit bevitt, de már idős korú tagjainak is jövedelemkiegészítést, állataiknak takarmányt, almot stb. kellett biztosítani. A város téeszében például 1975-ben 825 fő dolgozott, ugyanakkor további mintegy 700 fő idős tagjának juttatott különféle szociális kedvezményeket.

A hetvenes és nyolcvanas évek új fejleménye volt a modern termelési technológiák meghonosítása és az iparszerű termelési rendszerek bevezetése a mezőgazdaságban, melyek magas színtű gépesítettséget, korszerű szaporítóanyagokat és tenyészállományokat, szigorú technológiai előírásokat és fegyelmet, új üzemszervezési, alkalmaztatási és munkamegosztási módokat, emellett a szakképzett munkaerő bővülését és felértékelődését igényelték. Megint csak a városka körülbelül 8600 hektárnyi szántón gazdálkodó téeszénél maradva: az a nyolcvanas évek közepén már 10-12 db kétszáz lóerős Rába és Johndeer traktorral, további 50-52 db hatvan-nyolcvan lóerős egyéb traktorral, 20-24 db teherautóval, körülbelül ugyanennyi kombájnnal, 3-5 rakodógéppel rendelkezett, hogy csak a legfontosabb vonó, szállító, betakarító és rakodógépeket említsük. E géppark mögé közel százfős karbantartó és javító kapacitás épült ki, és hozzávetőlegesen ennyi kőműves, villanyszerelő, lakatos, festő stb. dolgozott a melléküzemágakban is. A sertéstelepre magyar és holland tenyészállományt telepítettek, ahonnan évente 5-6 ezer vágósertést bocsátottak ki. Az időközben kiépült csirkegyárak évi másfél milliós kapacitással dolgoztak. Ebben a környezetben érthető módon felértékelődött a szakértelem, amely már csak részben igényelt mezőgazdasági szakismereteket, hiszen a traktorok, a szárítók, a tápkeverők vagy a csirkegyári szellőzőberendezések üzemeltetéséhez más, vagy más szakértelem is szükségeltetett. Aligha véletlen, hogy az iparszerű termelési rendszerek szigorú technológiai előírásai közepette többnyire hasznavehetetlenné váltak a volt paraszti tevékenységhez kapcsolódó ismeretek és tapasztalatok, és aki eme új munkamegosztási és munkaszervezeti viszonyok között boldogulni akart, annak tanulnia kellett. A szakmunkások aránya egy évtized alatt megközelítette az egyharmadot (30%), mint ahogy a magasan képzett mezőgazdasági szakemberek aránya is az egytizedet (6-8%), miközben a segédmunkásoké ezen időszakban 28 százalékról 5-7 százalékra esett vissza.

Ebben az időszakban újszerű munkamegosztás és integráció alakult ki a téeszek és a kistermelők (háztáji) között, melynek a csúcsidőszakában a téesz évi 8-9 ezer sertés és 1 millió 300 ezer csirke kihelyezését bonyolította le. Az integráció messze túlmutatott a városkán és a szűk környezeten, amennyiben a kihelyezés nem csupán a szomszédos falvakra terjedt ki, hanem a tőle 30-40 kilométerre fekvő településekre – köztük hasonló nagyságú városokra – is. Emellett olyan növényi kultúrák is bekerültek a háztájizásba, például a hibridkukorica-, a hagyma-, a paprika-, a tök- vagy az uborkatermesztés, amelyek korábban ismeretlenek voltak a környéken. A kistermelés különféle formái közül egyeseket túlzás nélkül komoly vállalkozásnak lehetett minősíteni⁷ .

Tény, hogy a kistermelésbe nem csupán a téesztagok és családtagjaik, hanem bárki bekapcsolódhatott a településeken, így annak sok olyan résztvevője volt, aki az iparban, építőiparban, közlekedésben stb. kereste a kenyerét, sőt tanítók és állami hivatalnokok is háztájiztak. Bár a kistermelés az esetek döntő többségében szerény keretek közt folyt, és ennek megfelelően az "első gazdaságbeli" pénzjövedelmek kiegészítésére szolgált, vitathatatlanul hozzájárult a fogyasztás és az életszínvonal emelkedéséhez, az építkezések és lakásmodernizálások (pl. víz- és gázvezetékek kiépítése, fürdőszobák és vécék kialakítása) megszaporodásához, új termelési eljárások megismeréséhez vagy a vállalkozói szellem elterjedéséhez. Az árutermelésbe jobban bekapcsolódók számára pedig alkalmassá vált bizonyos nagyságú tőkék felhalmozására, termelési, értékesítési és banki kapcsolatok kiépítésére, vállalkozási tapasztalatok megszerzésére és vállalkozások indítására.

Az árutermelő üzemek tömegigényeket fogalmaztak meg az oktatási-képzési rendszerrel szemben, melynek viszonylag gyors helyi fejlesztése szintén elkerülhetetlen volt. A foglalkoztatottság javulásával és a jövedelmi szint emelkedésével nőttek és átalakultak a fogyasztói igények és szokások, melyek a kereskedelem és a vendéglátás számottevő bővülését – és persze az ilyen irányú szakképzettségek iránti keresletet – is maguk után vonták.

E változások aztán alapvetően átalakították a generációs átörökítés egész menetét. Témánk vonatkozásában ennek az egyik fontos jellegzetessége, hogy a társadalmi helyzet és mobilitás földbirtokhoz kapcsolódó formája a térségben is leértékelődött – illetve a második téeszesítést követően érvényét vesztette -, hiszen ekkor már nem volt a családok kezén föld, mely addig a település társadalmában elfoglalt helyet, a gyerekeknek átörökíthető vagyont és azok jövőbeli helyzetét meghatározták. A szülőknek a gyermekeik jövőjére vonatkozó elképzelései és törekvései ettől kezdve a korabeli paraszti és téesz-világ mielőbbi meghaladását és lehetőség szerinti elhagyását szorgalmazták, ami tömegesen és távlatosan a mezőgazdaság elhagyásával is egybeesett. Ettől kezdve felértékelődött az iskoláztatás és a szakképzés mint a társadalmi helyzet átörökítésének és megváltoztatásának a legfőbb útja, és így a középfokú oktatásban való részvétel történetileg rövid idő alatt tömegessé vált. Hangsúlyoznunk kell az ipartelepítés és az azzal egy időben fellendülő modernizáció személyes élettervekre és cselekvésekre gyakorolt közvetlen hatását is, amennyiben azok a felbomló, de még a mezőgazdaság uralta falusi-paraszti világ meghaladásához helyben elérhető és kívánatos társadalmi alternatívákat kínáltak az egyes családoknak és gyerekeiknek a szakma- és iskolaválasztáshoz, a mobilitási és karrierkép kialakításhoz.

Mindent egybevéve 1970 és 1990 között további jelentős átrendeződés ment végbe a kistérség településeinek foglalkozási szerkezetében, amely a mezőgazdaság folytatódó – ámbár meglehetősen eltérő súlyú – visszaszorulását eredményezte. Az e téren korábban is élenjáró városkában és további két településen ekkor már mind az iparban-építőiparban (33-41%), mind a szolgáltatásban (32-37%) dolgozók aránya egyenként is meghaladta a mezőgazdasági foglalkoztatottak súlyát (25-28%). Jóllehet a másik három településen szintén számottevően visszaesett a mezőgazdaságban dolgozók aránya (48-53%) a hetvenes évekhez képesti 60-69 százalékos szintről, azonban itt még változatlanul fennmaradt e szektor dominanciája úgy az iparral-építőiparral (20-28%), mint a szolgáltatásokkal (20-32%) szemben⁸ .

Jeleznünk szükséges, hogy bármilyen dinamikus és elementáris volt is a térségbe telepített tőke és az ennek kapcsán felgyorsult modernizáció társadalomstrukturáló és foglalkoztatottsági szerkezetet alakító, életvitelt, életmódot, fogyasztást, értékrendet vagy generációs átörökítést módosító hatása, az évszázados "lemaradás behozására" nem volt képes. Nem volt képes, hiszen a túlságosan hosszan tartó "periferiális" fejlődés strukturális öröksége túl erős volt ahhoz, hogy azt történetileg ilyen rövid idő alatt és a volt szocialista iparosítás és felhalmozás körülményei közt gyökeresen meg lehessen haladni, következésképpen e korszakban is ellentmondásos és felemás fejlődésről beszélhetünk.

A fejlődés felemásságára utal például az, hogy a kistérség foglalkoztatási gondjai még a tőkeallokáció után is csak a külső ipari centrumok – Szolnok, Budapest, Miskolc stb. – jelentős munkaerő-felszívó képességével voltak kezelhetők. Vagyis évtizedeken át számottevő ingázó réteg lakott a térségben, aminek negatív következményei a gazdaság válságával azonnal érzékelhetővé váltak, hiszen először ők kerültek elbocsátásra az ipari centrumokból.

A felemásság abban is tetten érhető, hogy a mezőgazdaságot elhagyók nagy része csak a főállást megjelenítő munkavállalás szintjén lett ipari, építőipari, kereskedelmi stb. munkás vagy alkalmazott, megélhetésében továbbra is használta – kényszerből vagy önként – a mezőgazdasági termelésre alkalmas erőforrásait. Másként fogalmazva megélhetését sok család többféle erőforrás köré szervezte: döntően az "első" gazdasági munkahely és a "második" gazdaságot megjelenítő mezőgazdasági kistermelés köré. És bár ez utóbbi termelés mértéke a többségnél nem haladta meg a saját háztartás szükségleteit, nem keveseknél – mint utaltunk rá – "maradékelvű", sőt egy kisebbségnél professzionális piacra termelés folyt. A felemásság megfigyelhető a napi életvitelben, amikor is az "első" gazdaságbeli főállású tevékenységet sokaknál napi 2-4 órás háztájizás előzött meg vagy követett. Hasonló ellentmondásosság munkál az "első" gazdaságbeli éves szabadságnak a háztáji csúcsmunkák idejére történő időzítésénél, vagy ha ez nem volt elég, ennek a betegszabadsággal való "kiegészítésénél".

Azonban bármennyire sok tényező utal még a nyolcvanas évek végén is a "perifériás" fejlődésre, a "lemaradásra" vagy a "felemás" felzárkózásra, a társadalmi és a foglalkozási szerkezet átstrukturálódása jól láthatóan, töretlenül és feltartóztathatatlanul haladt előre.

 

III. A rendszerváltás után

 

A rendszerváltás és az azt követő gazdasági válság aztán megtörte a körzet hetvenes évek elejétől tartó és az iparosodásra alapozódó fejlődési pályáját.

A munkanélküliek első nagy csoportjai a körzeten kívül munkát vállalók közül kerültek ki. Zömük budapesti, szolnoki és más nagyvárosok vállalatainál segéd- és betanított munkásként dolgozott, lakó- és munkahelye között döntően hetente vagy még ritkábban ingázva. Tekintettel arra, hogy e munkavállalók szintén a legkevésbé kvalifikált munkaerő-piaci szegmensben helyezkedtek el, továbbá a helyi munkaerőpiacnak nem képezték az integráns részét, kezdetben mind a lakosság, mind az elöljáróságok számára a tömeges elbocsátások a külső munkaerőpiacok zavaraiként definiálódtak.

E felfogás 1991-től kezdett megváltozni, amikor sor került az első helyi elbocsátásokra a híradástechnikai üzemnél. Néhány száz fős leépítés jelentette a kezdetet, hiszen ekkor még feltételezték a szovjet piac megtarthatóságát, így a raktárra termelés időszaka következett. Rövidesen egyértelművé vált a szovjet fél fizetésképtelensége, és ezzel nyilvánvaló lett a teljes felszámolás elkerülhetetlensége, hiszen az adott termék máshol eladhatatlannak bizonyult.

A téeszekben is számottevő leépítésekre került sor. Például a kisváros téeszében 1993-ban már csupán 150-160 fő dolgozott, holott 1990-ben még 570 körüli tagsággal folyt a gazdálkodás. Az egyik község téeszében ezen idő alatt 650 főről 200-220 főre apadt a foglalkoztatottak száma, míg egy másikban hozzávetőlegesen 380-400 dolgozóból 50-80 fő maradt. A többi településen hasonló léptékű elbocsátásokra került sor. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a "maradék" téeszekben elsősorban az iskolázott és szakképzett tagok és alkalmazottak maradtak: mezőgazdasági gépészek, növény- és állattenyésztő szakmunkások, középiskolát és egyetemet végzett munkatársak. A többiek – elsősorban is a szakképzetlenek – munkájára nem tartottak igényt⁹ .

A gyors és radikális leépülési-leépítési folyamatok tömeges munkanélküliséget idéztek elő a körzetben. 1992 decemberében, amikor országosan is magas, 12 százalék körüli volt a munkanélküliségi ráta, a körzetben 30 százalékos arányt regisztráltak. A következő évben változatlanok maradtak az arányok, és csak 1994-től érzékelhető csökkenés (23%), ami azonban 1997-ig ezen érték körüli stagnálást mutatott. Az 1998-as 21 százalékos arány ismét csökkenést jelzett, de a következő évek alig hoztak változást, vagyis az ezredfordulón 20 százalék körül állandósult a kistérség regisztrált munkanélkülisége. Ezekben az években országosan már 10 százalék alá esett a munkanélküliségi ráta.

A tömeges munkanélküliség tehát a "hivatalos" mérések szerint is tartós maradt. Azért beszélünk "hivatalos" értékekről, mivel a körzet munkaügyi hivatalának munkatársai a regisztrálatlan munkanélküliek számát hozzávetőlegesen akkorára becsülték még a kilencvenes évek második felében is, mint a regisztráltaké volt.

 

IV. Munkaerő-piaci változások

 

A kistérség rendszerváltás utáni új fejlődési pályájának az egyik jellegzetessége a tömeges munkanélküliség tartós fennmaradása lett, ami egyben arra is rávilágít, hogy a körzetben nem került sor jelentősebb beruházásokra. Ez nem azt jelenti, hogy kisebb-nagyobb – 30-40, illetve 100-140 főt foglalkoztató – cégek ne jelentek volna meg a térségben, ezek azonban a kialakult helyzeten gyökeresen nem tudtak változtatni. Részben azért nem, mert e kívülről jött vállalkozások minimális befektetéssel, kizárólag olcsó élőmunkára építve kínáltak munkaalkalmakat, döntően rossz munkakörülményekkel, magas munkateljesítményekkel, nemritkán embertelen bánásmóddal párosítva. Ilyen körülmények között e cégek maguk is időlegesnek tekintették ittlétüket, és amint a munkahelyi konfliktusok nyomán "elfogyott" a munkaerő, leszerelték a gépeiket és távoztak.

Részben azért, mert az általános hazai válság, a helyi tőkekivonások és a beruházások hiánya, a tömeges és tartós munkanélküliség ismét felerősítették a "periferiális" állapotokat jelző munkaerő-piaci "záródás" tendenciáját, ami két további következménnyel is járt. Egyfelől a helyi munkaerőpiac szegmentálódásával, másfelől a pénzbeli jövedelmek minimálbér körüli fixálódásával. Az előbbi azt jelenti, hogy a munkaerőpiacon nagyon különböző alkalmaztatási státuszú és megélhetési körülményekkel számolni kénytelen munkavállalók vannak. Az állami alkalmazottak alkalmaztatási helyzete és jövedelmei kiszámíthatóbb állapotokat jeleznek, még a szintén hivatalosan alkalmazott, de a tönkremenetel vagy a felszámolások miatt kevésbé biztonságos magánvállalkozásokhoz képest is, nem beszélve a "szürke" vagy "fekete gazdaság" foglalkoztatottairól. Aztán itt vannak a "kényszerfoglalkoztatások", melyeket az állam csakúgy kénytelen fenntartani (pl. közmunkák), mivel "valóságos" munkahelyeket átmenetileg sem tud kínálni az általa hivatalosan regisztrált tartós munkanélkülieknek, mint ahogy egyes települések is kénytelenek közhasznú társaságokat létesíteni a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, de a munkaügyi szervezet által már el nem ért lakossági csoportjaik munkaképessége fenntartására. Ezek a különféle alkalmaztatási-megélhetési formák – a hivatalos állami alkalmazott, a hivatalos "kényszerfoglalkoztatott", a szürke vagy fekete gazdaságban dolgozók stb. – nemcsak eltérő iskolázottsági, technikai-technológiai környezetet, felkészültségbeli követelményeket állítottak-állítanak, vagy jövedelmeket, karrierlehetőségeket, jogi és megélhetési biztonságot kínálnak tulajdonosaiknak, de az érintetteknek azzal is számolniuk kell, hogy az egyes munkaerő-piaci szegmensek közti mozgási lehetőségeik erősen korlátozottak. Ugyanis, aki éveket tölt el alkalmi munkásként a szürke vagy a fekete szegmensben, netán a munkanélküliség és a közmunkák határán billegve, annak – mint ezt a tapasztalatok is bizonyítják – vajmi kevés esélye van visszakapaszkodni a gyorsan igényessé váló hivatalos munkaerő-piaci szegmensek valamelyikébe.

A vázolt munkaerő-piaci zártság és szegmentáltság másfelől a bérek alacsony, a mindenkori minimálbér szintjéhez közeli rögzülésével, még pontosabban ezen bérszínvonal dominánssá és meghatározóvá válásának tendenciájával jártak-járnak együtt. Az állapot súlyos következménye, hogy a versenyszféra is ezen szinthez képest állapítja meg bérbeli kínálatát, ami így messze elmarad az ország nyugati részében ugyanezen tevékenységekért fizetett bérektől. Továbbá, hogy a minimálbér körüli kereset okán a munkaerőpiac hivatalos szegmenseiben történő munkavállalás önmagában nem képes biztosítani a szegénység meghaladását és az abból való kitörés lehetőségét. (A foglalkoztatottsági és a bérezési viszonyok ezredfordulóbeli jellemzésére lásd vizsgálati adatainkat.¹⁰ )

 

V. Új földbirtokviszonyok

 

Nos, a rendszerváltás utáni "földreformra" ilyen körülmények között került sor a térségben. Mint láttuk, egyfelől az egyes településeken még 1990-ben is viszonylag sokan dolgoztak a mezőgazdaságban, ennél léptékekkel többen – az ipari és szolgáltatási alkalmazottak is tömegesen – vettek részt a háztáji kistermelésben, közülük nem kevesen piacra termeltek, vagyis rendelkeztek bizonyos termelési és vállalkozási tapasztalatokkal, és jó néhányuknak kisebb-nagyobb felhalmozásai is voltak. Másfelől itt voltak a lehetőségek – a vállalkozás szabadsága, a földhöz jutás, a meggazdagodás vagy legalábbis a jólét megteremtése stb. -, melyek nyilván sokakat mozgósítottak a rendelkezésükre álló erőforrások profitorientált működtetése és a vállalkozások irányába. Aztán jelen voltak a kényszerek is: a munkahely elvesztése, az elhelyezkedés nehézsége, az alacsony bérek és életszínvonal, az erőforrások hiánya vagy a lecsúszás és az elszegényedés általi fenyegetettség, melyek viszont ösztönzően hatottak ezen állapotok elkerülésére. Ilyen viszonyok között egy olyan erőforrás, mint amit az új "földreformmal" megszerezhető földtulajdon megjelenített, elvileg hallatlanul felértékelődött. Nem csupán a kárpótlás vagy a vagyonnevesítés formájában "naturálisan" juttatott földekre gondolunk, hanem a földszerzés, -birtoklás és gazdálkodás mindazon formáira is, amelyek lehetővé tették és teszik, hogy azokból tulajdonosaik jól megéljenek, illetve távlatosan versenyképes gazdaságok alakuljanak ki.

Nézzük meg, hogy vajon mi jellemzi a térségben az új "földreformot": hányan és kik jutottak földhöz, közülük mennyien művelik meg földjeiket, miként vannak felszerelkezve az új birtokosok, és mi jellemzi gazdálkodásukat, milyen a piaci "beágyazottságuk" stb., egyáltalán e gazdaságoknak milyen szerepe van az érintett családok megélhetésében.

A vizsgálat tanúsága szerint a kistérségben élő 18-55 éves lakosság közel harmada (31%) élt az ezredfordulón olyan családháztartásban, amely – a házhelyen kívül – birtokolt megművelhető földterületet, vagyis szántót, gyümölcsöst, rétet, erdőt stb. A városban lakók körében alacsonyabb (22%), a falusiak között magasabb (37%) volt a földbirtokosok súlya. Az a tény, hogy a térségben ilyen magas a mezőgazdasági termelésre alkalmas földterülettel rendelkezők aránya, egy nagy létszámú földtulajdonosi osztályra utal, amelybe az elképzelt "magyar farmer" helyi népes rétege is akár beleférhet. Csakhogy a földbirtokok nagyságára vonatkozó adatok ellentmondani látszanak e feltevésnek. Ugyanis a földbirtokok döntő többsége meglehetősen kicsi területű: mintegy harmada (32%) 1 hektár alatti, negyede (27%) 1 és 2,9 hektár közötti, nyolcada (12%) 3 és 4,9, további nyolcada (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti. Az ezeknél nagyobb, a 10 és 19 hektár közötti birtokok aránya 9, a 20 és 49 hektár közöttieké 3, a még nagyobbaké, vagyis az 50 hektár felettieké 2 százalék¹¹ . Vagyis zömében olyan apró földterületekről van szó, amelyeken – kiegészítve a talajok nagy részének rossz minőségével és az extenzív gazdálkodás elterjedtségével – a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közötti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban. (Érdekes adalék a földbirtokláshoz, hogy a tulajdonosoknak mintegy hetede [15%] még a rendszerváltás előtt jutott hozzá a földterülethez, vagyis annak nincs köze az új "földreformhoz").

A fenti adatok persze csak a birtoklásra vonatkoznak, ami akár jelentősen eltérhet a tényleges földhasználattól, hiszen nem mindenki műveli meg földjeit, illetve bérelni is lehet földet.

Az erre vonatkozó adatok egyrészt arról tudósítanak, hogy a gazdálkodók aránya némileg szűkült (25%) a földbirtokosokhoz képest (31%), jelezve, hogy nem mindenki él vagy élhet a mezőgazdasági termelés lehetőségével. Másrészt arról, hogy a gazdálkodók földterületei hasonlóképpen elaprózottak, mint a birtokosoké, hiszen az érintettek 36 százaléka 1 hektár alatti, 26 százaléka 1 és 2,9 hektár, 13 százaléka 3 és 4,9 hektár, további egytizede pedig 5 és 9,9 hektár közötti területen gazdálkodik. A nagyobb gazdaságok arányában sincs jelentősebb változás: a 10 és 19 hektár köztiek aránya 8, a 20 és 49 hektár közöttieké 5, az 50 hektár felettieké 2 százalék. Miután azonban szűkült a gazdálkodók száma, így a nagyobb gazdaságok ezen alacsony arányai mögött még a birtokosoknál is kevesebb egyén áll, számszerűen a 10 és 19 hektáron gazdálkodók húsz, a 20 és 49 hektáron gazdálkodók tizenhárom, az ennél nagyobb területen gazdálkodók pedig öt egyént, illetve családot takarnak.

Tekintettel arra, hogy a földbirtoklásra és a földhasználatra vonatkozó adatok lényegesen nem térnek el egymástól, megállapítható, hogy az új "földreformot" követő évtizedben nem jött létre olyan léptékű földkoncentráció a térségben, amely egy jelentős létszámú és vagyonos földbirtokos gazdálkodó réteg meglétére utalna. Vagyis a mezőgazdasági termelésben résztvevők döntő többsége rendkívül kicsi földterületen gazdálkodik, akkorán, amelyen – mint utaltunk rá – egy-egy család nem képes megélni. (A gazdaságok alacsony szintű termelési eszközbeli felszereltségére [traktor, kombájn, pótkocsi, ló stb.] vonatkozó vizsgálódásainak is ezt a következtetést támasztják alá.)

 

VI. A piaci helyzet

 

Témánk vonatkozásában tisztázandó a gazdálkodók piaci helyzete és "beágyazottsága" is. Ennek egyik vetülete a pénzgazdálkodásban való részvétel. Arra a kérdésre, hogy "a mezőgazdasági termelésből voltak-e pénzbeli bevételei" a vizsgálat évében, a földterületén gazdálkodók valamivel több mint a fele (54%) válaszolt igennel. Elsősorban is azok, akik már régóta foglalkoztak valamilyen "jól" jövedelmező növényi kultúrával, és ennek révén tagjai voltak valamely termelői kapcsolathálónak. Az olajtök- és hagymatermelőkre gondolunk, mely integrációk a háztájizás időszakából eredeztethetők, aztán a dinnyetermelőkre, akik szintén ekkor alakították ki piacaikat. Aztán találunk gabonatermelőket és ipari növényekkel foglalkozókat. Az előbbiek döntően kisebb földterületeken (1-5 hektár), az utóbbiak közül a gabonatermelők nagyobb (10 hektár feletti), az ipari növényekkel foglalkozók pedig meglehetősen vegyes nagyságú területeken gazdálkodtak. A gazdálkodók által jelzett összegek – mint a fentiek ismeretében várható volt – csak néhány esetben utalnak számottevőbb piaci részvételre. Ha 100 ezres összegnél húzzuk meg az alsó határt, akkor az összes földterületén gazdálkodó kevesebb mint negyede (23%), ha 500 ezernél – és ez utóbbi sem minősíthető magas bevételnek a mezőgazdaságban -, akkor tizede sem (6%) tett szert ilyen nagyságú éves bevételre.

Adataink szerint a gazdálkodók mintegy kétötöde (38%) gondolta úgy, hogy a mezőgazdasági termelésüknek döntően csak pénzkiváltó szerepe van, amennyiben abban segít, hogy a családnak az "élelmiszerekre nem kell annyit költeni". (Az érintettek 5 százaléka még ekkora jelentőséget sem tulajdonított ennek.) A többség (47%) úgy vélekedett, hogy a földművelés kettős szerepet tölt be a család gazdálkodásában: egyrészt az "élelmiszerekre nem kell annyit költeniük", másrészt "némi pénzbevételhez is hozzájutnak általa". Az előbbi arra utal, hogy a háztartások egy jelentős részénél a mezőgazdasági termelés kizárólag a családi szükségletek kielégítésére (naturális önellátás) szolgál, míg az utóbbi arra, hogy ennél valamivel többen az önellátást a "maradékelvű" piacra termeléssel kombinálják. Azoknak az aránya, akik "jelentősebb bevételekről" adtak hírt, földjeik megműveléséből nagyon kicsi, mindössze 5 százalék. Mindent egybevéve az elmondottak egyértelművé teszik, hogy a földjeiken gazdálkodó birtokosok döntően vagy naturális önellátásra vagy reziduális elvű piacra termelésre rendezkedtek-rendezkedhettek be, és köztük csak nagyon kevesen találhatók olyanok, akik profi piaci szereplőnek tekinthetők.

Megállapításunkat más adatok is alátámasztják. A piaci integrációt ugyanis "mérhetjük" a szerződéses termelők, illetve a terményeiket biztosítók arányával is – mely műveletek növelik a termelési biztonságot, kiszámíthatóbbá teszik a gazdálkodást és megosztják az időjárás által is növelt kockázatot a termelők és felvásárlók között -, vagyis e tranzakciók már a modern értelemben vett piaci "beágyazottságra" utalnak. Az erre vonatkozó adatok azt a korábban már hangsúlyozott tényt húzzák alá, hogy döntően a feltételezett termelési integrációkban részt vevő olajtök-, hagyma-, dinnye-, napraforgó- és gabonatermelők rendelkeztek szerződéssel, de ez nem több, mint az összes földjén gazdálkodó durván negyede (27%). Terményeik biztosítására még kevesebben vállalkoztak, ezek aránya éppen eléri a gazdálkodók 10 százalékát. A fenti szempontokból tehát valóban csak egy elenyésző kisebbség minősíthető profi piaci szereplőnek.

További fontos kérdés, hogy vajon kik a földtulajdonosok és a gazdálkodók, pontosabban, hogy ők milyen társadalmi rétegekből kerülnek ki, és mi a státuszuk. Ami a tulajdonlást illeti, a földek több mint a fele (55%) olyan családok kezén van, ahol a vizsgálatba bevont személy alkalmazottként "állásban" volt a kérdezés idején, mintegy harmada (34%) "munkanélküli" és "inaktív" (pl. leszázalékolt, háztartásbeli, gyesen lévő, alkalmi munkás), továbbá "vállalkozó" (4%) volt. Mindezekből következik, hogy a kimondottan a mezőgazdaságból élők abszolút kisebbségben vannak, hiszen a "mezőgazdasági fizikaiak" aránya 3, az "egyéni gazdáké" pedig 4 százalék körül alakult.

 

VII. Tendenciák

 

Az adatok öt jellegzetes irányzatra utalnak a földek kistérségbeli elosztását-megszerzését illetően. Egyrészt arra, hogy a "fizikai foglalkozásúként" dolgozók családjai nagyjából az átlagnak (31%) megfelelően birtokolnak földet (30%). Ettől eltérően a "szellemi foglalkozásúak" láthatóan hatékonyabban érvényesítették-érvényesíthették ebbeli érdekeiket, ugyanis köztük a tulajdonosok aránya messze meghaladja (43%) az átlagot. A "munkanélküliek" és az "inaktívak" viszont az átlag alatt birtokolnak földet (24%). Tény az is, hogy az "inaktívakon" belül a "leszázalékoltak" között némileg átlag feletti a földtulajdonosok aránya (37%), ami némi magyarázatot ad arra, hogy a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak közül jó néhányan erre az erőforrásra is számítva "vállalták" a leszázalékolást. A "vállalkozóként" számba vettek családjai szintén az átlagot meghaladó mértékben birtokolnak földet. És végül azt is hangsúlyoznánk, hogy a jelzett társadalmi rétegek "előnye" vagy "hátránya" nem csupán a földtulajdonosok átlagosnál magasabb vagy alacsonyabb arányában nyilvánul meg, hanem a birtokok nagyságában is. Például amíg az "inaktívak" családjainak háromnegyede (74%) kimondottan kicsi, 3 hektárnál kisebb földterületeket birtokol, addig az ilyen nagyságú tulajdonok aránya a "fizikai foglalkozásúak" között ennél számottevően alacsonyabb (60%), a "szellemiek" körében pedig még inkább visszaesik (49%).

A fentiek a gazdaságok és a gazdálkodók jellemzőit is előre vetítik, hiszen – mint szó volt róla – a földbirtoklási és a gazdálkodási szerkezet nem mutat jelentős eltérést. Így a földjeiken gazdálkodók körében a nem mezőgazdaságban alkalmazottak dominálnak: a "fizikai foglalkozásúak" súlya 32, a "szellemieké" 22 százalék. A következő nagy csoportot az "inaktívak" és "munkanélküliek" képviselik, arányuk egyharmadnyi (34%). A mezőgazdaságon kívüliek sorát a "vállalkozók" zárják 5 százalékkal. Összességében tehát a mezőgazdasági gazdálkodók több mint kilenctizedéről az állítható, hogy alkalmaztatása és/vagy a megélhetését biztosító fő tevékenysége és státusza által nem a mezőgazdasághoz kötődik. Úgy gondoljuk, hogy erőltetés nélkül ide sorolhatjuk a "mezőgazdasági fizikaiakat" is (2%), hiszen főállásban valamelyik mezőgazdasági üzemben alkalmazottként dolgoznak, és földjeiket ezen tevékenységen túl művelik meg. Végül is a magukat "egyéni gazdálkodónak" tekintők, vagyis a megélhetésüket kizárólag a tárgyalt mezőgazdasági gazdálkodáshoz kötők aránya mindössze 5 százalék. Mindezek megerősítik az eddig elmondottakat, elsősorban is azt, hogy e gazdaságok tulajdonosaik megélhetésében döntően kiegészítő – bár a pénzbeli jövedelmek, a munkanélküliség vagy az inaktivitás ismeretében nem lebecsülendő – funkciókat látnak el. Kiegészítő, hiszen fő megélhetési forrásaik a mezőgazdaságon kívül vannak, továbbá a gazdálkodók nagy részének státuszából (pl. leszázalékolt, munkanélküli) és alkalmaztatás esetén mondjuk a mezőgazdasági fizikaiak, a nem mezőgazdasági segéd- és betanított munkások vagy az adminisztrációban dolgozó szellemiek pénzbeli jövedelmeiből arra lehet következtetni, hogy bevételeik aligha tesznek lehetővé piaci versenyképességet számottevően növelő beruházásokat a mezőgazdaságban.

Miután maguk az érintettek is kiegészítő szerepet tulajdonítanak e gazdálkodási formáknak megélhetésükben, a többség távlatosan sem értékeli fel e földek és gazdaságok jelentőségét, és például nincsenek olyan képzetei és tervei, mintha ezekre a generációs átörökítésben, vagyis gyermekei jövőjének megalapozásában számíthatna. Jóllehet a térségben élők közel harmada él olyan családban, amelyik rendelkezik megművelhető földterülettel, és negyede, ahol gazdálkodnak is azokon, mégis csak nagyon kevesen – a gyermekes családok 8 százaléka – gondolták úgy, hogy a gyermekeiknek átörökíthető föld olyan vagyontárgy, amely megélhetésük biztosításában jelentős szerepet játszhat.

 

VIII. Következtetések

 

Összefoglalóan a következőkkel jellemezhetjük a földtulajdon formájában az egyének és családok számára rendelkezésre álló erőforrások felhasználását. Bár jelentősnek mondható mind a földet birtoklók (31%), mind az azokon gazdálkodók (25%) aránya a térségben, ennek az erőforrásnak – nagysága, felszereltsége, tulajdonosaik foglalkozása és megélhetésében betöltött szerepe, piaci tranzakciói és "beágyazottsága" stb. alapján – a döntő többség számára elsősorban kiegészítő és kisegítő szerepe van. A hivatalosan végrehajtott új "földreform" a birtokosok számának jelentős növelése, a tulajdonviszonyok megváltoztatása, a vállalkozások és a piac előli akadályok lebontása stb. ellenére eme erőforrás tényleges felhasználásában-felhasználhatóságában nem volt képes áttörést hozni az államszocializmushoz képest, hiszen abban továbbra is az életüket többféle erőforrás köré szervezni kénytelen lakossági csoportok dominálnak. Funkciói napjainkban is döntően e földeken gazdálkodók megélhetése javításának, a főállásból vagy állami segélyekből származó pénzbeli bevételeik pótlásának és kiváltásának, továbbá kiegészítésének – melynek a maradékelvű piacozás szab határt – az igényei és kényszerei köré szerveződnek. Az itt folyó termelés formái és szintjei hasonlóképpen nem mutatnak túl az államszocializmusbeli állapotokon, amennyiben ezt is az alacsony szintű felszereltség, az élőmunka túlsúlya, a naturális önellátás és az önkizsákmányoló életmód uralnak. Sőt, még a modernnek tekintett termelési integrációk – gondoljunk az olajtök-, a hagyma-, a gabona- vagy iparinövény-termelőkre – is ebből az időszakból eredeztethetők, azzal a jelentős különbséggel, hogy napjainkban a téeszek korabeli védőernyője nélkül (pl. jutányos gépi munkák, hitelezés, utólagos elszámolás, közös értékesítés) e kistermelők még kiszolgáltatottabbak.

Innen szemlélve a rendszerváltás utáni "földreformot", csak annyi állapítható meg, hogy tömegeket érintett, de az semmiképpen sem, hogy jelentősebb létszámú csoportokat indított volna el a modern értelemben vett és így nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozóvá válás irányába. Következésképpen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az államszocializmusban mintegy két évtizedig az iparosodáshoz kötődő, de a rendszerváltás után összeomló fejlődési pályához képest alternatív fejlődési irányt kínáljon a kistérségnek. Hasonlóképpen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a társadalmi átstrukturálódást a mezőgazdaság irányába – már ami az egyes politikai szereplők által elképzelt új hazai "farmer"-réteg kialakítását-kialakulását illeti – módosítsa. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát és társadalmát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest – ha csak átmenetileg is – dinamizálja, sőt a foglalkoztatási gondok mérsékléséhez való hozzájárulása sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében játszott szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez azonban ismételten csak azon évszázados trend alig változó tovább élésére utal, mely gazdasági visszaesések és alternatív fejlődési irányok hiánya idején felerősíti a több lábon állás kényszerét és így a "félproletár" állapotok tömeges elterjedtségét. Az új "földreform" tehát e "perifériás" fejlődést mutató térségben sem nyitott alternatívát a mezőgazdaság irányába, ugyanis a rendszerváltás előtt már ez is "túl volt a mezőgazdaságon". Továbbra is nyitott kérdés, hogy mi történjen a falvakkal és a vidékkel, illetve az ott lakókkal a "mezőgazdaság után", és erre ma sincs használható válasza a politikusoknak.

 

Jegyzetek

 

¹ Laky Teréz: A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok. OFA, Budapest, 2002, 41. o.

² Id. mű, 43. o.

³ Az 1941. évi népszámlálás. Foglalkozási adatok községek szerint. KSH Könyvtár és Dok. Szolg., Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1975, 454-455. o., 140-141. o.

⁴ Az 1949. évi népszámlálás. 3. kötet. Részletes mezőgazdasági eredmények. KSH, Állami Nyomda, Budapest, 1950, 402-403. o., 410. o. és 413. o.

⁵ Jelentés, 1990. I. félév, KSH Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Igazgatósága, 1990. augusztus 10., 6. o.

⁶ Laki László: A munkaerőpiacról tartósan kiszorult falusi munkanélküliek helyzete. Struktúra-Munkaügyi Kiadó, 1997.

⁷ Laki László: Periférián – az Alföld közepén. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, Munkafüzetek 30., Budapest, 1997.

⁸ Jelentés 1990. I. félév, KSH Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Igazgatósága, 1990. augusztus 10., 6. o.

⁹ Laki László: Periférián – az Alföld közepén, i. m. 31. o.

¹⁰ Laki-Bíró, 2001, 73., 122., 131. o.

¹¹ Laki-Bíró, 131. o.

A gazdaság és a társadalompolitika döntő kérdéseiben a szociáldemokrata pártok kb. két évtizede nagyon kevéssé különböznek a szociálliberális politikától. Nemzetközileg is nagy horderejűvé válhat, hogy Németországban megteremtődtek a feltételei egy új politikai formáció, a Balpárt (Linkspartei) színre lépésének. Gregor Gysi és Oskar Lafontaine személyében tapasztalt és karizmatikus vezetőkkel indul e jelentős kísérlet, amely átrendezheti a politikai tagoltságot.

2005. május 22-én – másfél évtizeddel a hidegháború korszakában fennállt két német állam, az NSZK és az NDK egyesülését, a bekövetkezett tények tanúsága szerint az utóbbi bekebelezését követően – Németország a nyílt politikai válság állapotába került. Ez abban és oly módon manifesztálódott, hogy a kormánykoalíció vezető pártja, az SPD kilenc tartományi választáson, egymást követően alulmaradt a jobboldallal szemben, vereséget szenvedett az Európa Parlament német képviselőinek újraválasztásában, s ez végül arra késztette Gerhard Schröder kancellárt, hogy második mandátumának lejárta előtt egy évvel új választások kiírását kezdeményezze. A már említett májusi napon az ország legnagyobb tartományában, a Ruhr-vidéket magában foglaló Észak-Rajna-Vesztfáliában harminckilenc évi kormányzás után a szociáldemokratáknak úgy kellett távozniuk a politikai hatalomból, hogy a CDU 45 százalékot szerzett, elragadva széles munkás- és – ami a pártra nézve a legfájdalmasabb és leginkább baljós jel – még szélesebb munkanélküli-rétegeket az SPD-től.

A politikai kormányozhatatlanság állapota azáltal következett be, hogy a német parlamentáris rendszerben a tartományok képviselete adja a törvényhozás második kamaráját, s ha ez szembehelyezkedik a szövetségi parlament, a Bundestag valamely, az ország belső rendjét és működtetését befolyásoló döntésével, akkor egyeztető eljárást kell lefolytatni. A tartományok többségének elvesztésével viszont a szövetségi kormánynak elveszett az esélye az ilyen egyeztetésekre, s ez voltaképp a költségvetésekig terjedően bénította meg a kormányzati munkát. A német alkotmány azonban – a weimari idők instabilitását a háborút követően újjáépülő államban nem akarván visszaengedni a parlamenti játszmákba – a Bundestag feloszlatását az úgynevezett konstruktív bizalmatlansági indítvány kudarcához köti. Ez azt jelenti, hogy kancellárt buktatni csak új kancellárjelölt sikeres választásával lehet. Ha ez nem sikerül (mint ahogy l972-ben Willy Brandttal szemben a keresztény pártoknak nem sikerült), akkor kezdeményezhető a Ház feloszlatása. Schröder – érthetően – el akarván kerülni, hogy ilyen módon bukjon, ezért azt a mesterséges eljárást választotta, hogy felszólította a koalíciós képviselőket – szociáldemokratákat és zöldeket – a tartózkodásra a bizalmi szavazáson.

Ez az eljárás ugyan júliusban terv szerint végbement, ám felszínre hozta az SPD-n és a koalíción belül már nagyon hosszú ideje megvolt belső ellentéteket is, olyannyira, hogy a köztársasági elnöknek a parlamentet feloszlató döntését néhány képviselő a koalíció soraiból megtámadta az alkotmánybíróság előtt. A keresetet az alkotmánybíróság ugyan elutasította, de a politikai feszültségeket ez a koalíción belül nem tüntette el.

A politikai praxis felől nézve igencsak fura folyamat természetesen nagyon is organikus gazdasági és társadalomszerkezeti mozgások, fejlemények és torzulások eredője. Ezek rövid áttekintése elengedhetetlen annak jobb megértéséhez, hogy mindez hogyan eredményezte – látszólag a folyamatok egyik melléktermékeként, valójában talán európai kontinentális perspektívából is a legfontosabb következményként – annak az új politikai pártnak a megjelenését és azonnali igen jelentős térnyerését, mely történelmileg eddig előzmények nélkül volt jelenség: egy bukott államszocialista párt utódának, a PDS-nek és az SPD neoliberális vonalvezetését immár gyökeresen elutasító baloldali szociáldemokrata tömörülésnek, a szakszervezeti emberek által kezdeményezett WASG-nak (a teljes név magyar fordításban: "választási alternatíva a munkáért és a szociális igazságosságért") az összefogását.

Néhány évtizednyire érdemes visszalapozni a történelemben, hogy a lehető legtágabb összefüggésükben értsük meg a ma kibontakozó jelenségeket. A II. világháború nyomán kialakult európai hatalmi övezetek úgy jöttek létre, hogy Németország nem maradhatott egységes nemzetállam. Az l948 után kibontakozott versenyt a lényegében szovjet típusú állammá szerveződött kisebbik harmad, az NDK gazdaságilag 1961-re elveszítette. Ez – a mából visszapillantva – majdnem törvényszerű volt. De a Varsói Szerződéshez tartozó NDK fennmaradását beágyazottsága az európai szovjet érdekszférába továbbra is biztosította. Olyannyira, hogy a hetvenes évek elején éppen a német szociáldemokrácia akkori vezető személyiségei, W. Brandt, H. Wehner, H. Schmidt, álltak az élére annak a nagy európai kelet-nyugati enyhülési folyamatnak, mely azután el is vezetett a biztonsági rendszer kiépüléséhez. Nem ebből következett, de ezzel párhuzamosan bontakozott ki a nyugatnémet szociális piacgazdasági rendszer lassú eróziója. Ez – a megelőző negyedszázadban roppant sikeresen felhalmozott jóléti tartalékok nyomán – még nagyon hosszú ideig részben elfedhetőnek, részben kezelhetőnek bizonyult. A negatív folyamatok közül a legveszélyesebb a szakadatlanul növekvő munkanélküliség volt már akkor is, de következményei szociálisan még kezelhetők voltak. A nyugatnémet gazdaság összteljesítménye elbírta a terheket. Az 1974-ben megbuktatott Brandt utóda, Schmidt elindította ugyan az országot a kevésbé szociális, hangsúlyozottabban liberális irányba, de ő még következetesen érvényben tudta tartani a tőke és a munka állandóan megújított kompromisszumos viszonyát. Hatékonyan működött az a politika, mely a társadalmi béke feltételrendszerének gondozásában is eszközét látta a "kommunista veszély" elhárításának.

1982-ben a jobboldalnak sikerült leválasztania a szociáldemokraták oldaláról liberális partnerüket, az FDP-t. A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével, új választások nélkül hatalomra jutott a konzervatív kancellár, Helmut Kohl.

Mindez része, alkotóeleme és következménye a fejlett nyugati társadalmakban végbemenő neoliberális fordulatnak, az akkor még létező szocialista térfélen pedig a Szovjetunió végzetesnek bizonyuló belső meggyengülésének, az európai szocialista államok megmerevedésének, eladósodásának, gazdasági pangásuk állandósulásának.

A német szociáldemokrácia ebben a helyzetben a helyét és az útját keresi. Egyrészt nem ok nélkül tekint a godesbergi program elfogadása, tehát az 1959 óta eltelt negyed századra mint társadalom-fenntartó, érdemi reformokat is elérni képes, világpolitikai eredményeket is felmutató néppárti jellegű tevékenységének nagyobbrészt sikeres korszakára, másfelől a fiatal, már a háború után szocializálódott és a 68-as diákmozgalmakból is részt vállaló generáció egyáltalán nem érzi jól magát a hidegháború steril logikájával berendezett, sok tekintetben a tengerentúli elvárásokhoz igazodó és emiatt perspektívátlannak érzett hazában. A jobboldal nemcsak vállalta, hanem büszkén vallotta is, hogy az NSZK gazdasági óriás, de politikai törpe, a fiatal szociáldemokraták ezzel szembehelyezkedtek. De nem nacionalista és még kevésbé imperialista álmokat kergetve. Ezen a sínen halad és emelkedik a Saar-vidéki helyi politizálással kezdve, de politikai pályáján igen gyorsan országos szintre érkezve a fiatal diplomás fizikus, Oskar Lafontaine is. Már Saarbrücken főpolgármestere, amikor 1979-ben az országos elnökségnek is tagja lesz, és szembemegy a kancellár, Schmidt rakétafegyverkezési programjával – ily módon a NATO egész akkori doktrínájával -, követelve a NATO katonai szervezetéből való kilépést is. Országosan a jobboldal szilárdan ül a nyeregben, amikor 1985-ben vezetésével a Saar-vidéken a szociáldemokraták abszolút többséget szereznek a tartományban, s ezzel a győzelemmel Lafontaine bekerül a tartományi miniszterelnökök befolyásos körébe. Még ebben az évben felkeresi az NDK Saar-vidékről elszármazott akkori első emberét, Erich Honeckert, s Kelet-Berlinből szólítja fel az NSZK vezetőit az NDK állampolgárság elismerésére, mert megérti, hogy az NDK vezetőinek kisebbségi komplexusaikból fakadó, minden enyhülési lépést elutasítani próbáló politikája csakis a konvergenciát előmozdító gesztusokkal, intézkedésekkel oldható, befolyásolható. Szűkebb pátriájában, a valaha szén- és acéliparáért Németország és Franciaország között ide-oda hányódó Saar-vidéken sikeresen avatkozik politikai eszközökkel a montán ágazatok szanálásába, a tömeges munkanélküliség elhárításába, megmutatva ezzel közgazdasági vénáját. S nem mellékesen az ő tartományában valósul meg először a tízosztályos egységes általános iskola, ami országosan még ma sem általános Németországban.

Tudjuk, emlékezhetünk rá, hogy a viszonylagos enyhülés évtizedeiben az NDK mindvégig megmaradt a merev, bezárkózó, dogmatikus politika mintaállamának. Az SED, a Német Szocialista Egységpárt képtelennek bizonyult a berlini fal felépítését követő évtizedekben is országa valóban európai sínre vitelére.

Még nem készültek el azok a minden részletre kiterjedő elemzések, melyekből kiderülne és bizonyítódna is, hogy – ismerve a gazdasági startpozíciót, a keretfeltételeket, a nem csekély rájuk rótt nemzetközi terheket – mit és mennyire lehetett volna másképp csinálni. Eljátszva a gondolattal, hogy ha Prágával egyidejűleg Berlinben is tavaszodni kezdett volna 1968-ban, amikor már láthatóvá vált, hogy nyugaton Brandt és kollégái, noha nem kommunisták, de nem is a visszaszorítás, nem is a bekerítés és végképp nem a megsemmisítésre törekvés politikusai… Az viszont tény, hogy egy fiatal ügyvéd, nem mellesleg egy olyan kommunista intellektuel fia, aki átvészelvén a náci korszakot előbb az NDK kulturális minisztere volt, majd ezt a pozíciót elveszítvén római nagykövet s még később egyházügyi államtitkár, szóval ennek a Klaus Gysinek a Gregor nevű fia, a papa (csak viszonylag) széles háta mögül olyan ellenzéki személyiségek bírósági védelmét látta el, mint Robert Havemann, aki körülbelül azt a szerepet kényszerült eljátszani az NDK-ban, mint Szaharov akadémikus a Szovjetunióban.

Ennek a két akkor még fiatal embernek a nyolcvanas években játszott szerepéről ez a néhány szó azért kívánkozott ide, mert ma ők ketten játsszák a kulcsszerepet a Balpárt sikeres indításában, tehát már ezen a ponton látni érdemes, hogy milyen szellemiségű az a baloldaliság, amit ők megjelenítenek és képviselnek.

A nyolcvanas évek második felének Nyugat-Németországa – az ott akkor kreált szó magyar fordításában – a reformtorlódás (értsd: az elmaradt reformok) országa volt. Politikai és pénzügyi elemzők a Kohl-kormány bukásának csak az időpontjáról vitatkoztak, arról legkevésbé sem, hogy ez záros határidőn belül bekövetkezik. A gazdaság a stagnálás súlyos tüneteit mutatta, a munkanélküliség a 7-8 százalékos mezőben mozgott, már akkor letagadhatatlan tünetei mutatkoztak az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatásügy és az államilag finanszírozott tudományos kutatás válságának, de a CDU/CSU hierarchia megmozdíthatatlannak bizonyult, a szociáldemokratáknak pedig sem karizmatikus, sem szakmailag kiemelkedőt produkáló vezéregyéniségük nem volt. Ebben a helyzetben derült ki 1989 tavaszán, hogy a Szovjetunió vezetői országuk belső válságának kezelését külpolitikai visszavonulással próbálják egyszerűsíteni, táplálva azt az illúziót is, hogy egyoldalú engedmények segítő gesztusokra, sőt anyagi segítségre is késztetik a vezető nyugati hatalmakat. Moszkvában már tavasszal megszületett a döntés az NDK feladásáról, s a folyamat csak azért húzódott el őszig, mert Gorbacsov és emberei alkudozni próbáltak az Egyesült Államokkal: el akarták érni, hogy az egyesítendő Németország maradjon ki a NATO-ból, és a Nyugat általában is mutasson tartózkodást a várható európai hatalmi vákuum kitöltése közben. Maga az NDK ekkor már igen megrendült állapotban volt. A glasznoszty és a peresztrojka jelszavait és politikáját a teljesen dezorientálódott berlini vezérkar megpróbálta eltitkolni az emberek elől. Állandósultak az utcai tüntetések, majd bekövetkezett a Magyarországon és Csehszlovákiában nyaraló emberek ezreinek kétségbeesett menekülési kísérlete, melynek ódiumát a magyar kormány, majd nem sokkal később a prágai sem óhajtotta elvállalni, és természetesen a bonni kormány is fellépett egy, az NDK addigi elfogadhatatlanul restriktív utazási politikáját véglegesen áttörni törekvő kezdeményezéssel.

E folyamat első kulminációs pillanata novemberben a berlini fal minden tekintetben előkészítetlen megnyitása volt. Világossá vált, hogy az NDK összeomlott, a Szovjetunió nem készül megvédeni ezt a II. világháború vége óta olykor nagy kockázatok árán is őrzött európai hídfőállását. Néhány hétig csak az nem volt világos, hogy a nyugati nagyhatalmak egységesen és minden tekintetben elfogadják-e ezt a senki által sem tervezett fordulatot az európai és a világpolitikai egyensúlyi viszonyokban. Thatcher asszony és Mitterand elnök meg is próbálkozott a folyamat lefékezésével, de a Bush-kormány felismerte a világtörténelmi pillanat lehetőségeit: a rendszer Berlintől Vlagyivosztokig omlott össze, miért kellene eközben éppen Németországban várni a Nyugat érdekeinek totális érvényesítésével?!

1989 késő őszi napjai kaotikusak voltak a német fővárosban. A bukott NDK-vezetés túlnyomó többségét szabályosan elkergették – ha nem a felbőszült emberek az utcáról, akkor az Egységpárt cserbenhagyott, kétségbeesett, a bukás totalitását ekkor még elháríthatónak vélő tisztességes tagjai. Gregor Gysi, aki korábban mindössze az ügyvédi kamara elnöke volt, de bátor és saját elvei szerint cselekvő ember, novemberben először egy nagygyűlés megtartásához harcolta ki az engedélyt, s ezen ő maga is fellép, új választási törvényt és alkotmánymódosítást követelve, majd decemberben egyik előkészítője a rendkívüli pártkongresszusnak, ahol megváltoztatják a párt nevét PDS-re, de ragaszkodnak a jogi kontinuitáshoz, nem utolsósorban a párt vagyonának megmentése érdekében, ami ott nem is jutott, még részleteiben sem kleptokraták kezére. A küldöttek többsége Gysiben felismeri azt a semmiben nem kompromittálódott embert, aki alkalmas lehet a párt vezetésére és tárgyalásokra mindazokkal a tényezőkkel, akikkel ebben a helyzetben kommunikálni kell. Elnökké választják, majd ő képviseli a PDS-t az ott is összeülő kerek asztalnál. A népi kamarában ő lesz a frakció elnöke a márciusban megtartott választások után, amikor is már a CDU van hatalmon, de az ország formailag még önálló állam. Gysi politikai éleslátását és jogászi felkészültségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyesítést, melynek elkerülhetetlenségét felismeri, az akkor érvényes nyugatnémet alkotmány 146. paragrafusának alapján követeli, mert ez nem a csatlakozás, hanem egy újonnan kidolgozandó közös alkotmány alapján történne.

Sem ez a követelése nem kap többséget, sem az, hogy ne rögzítsék az államszerződésben a gazdasági és a pénzügyi uniót. Ő ezzel elsősorban az NDK nemzeti vagyonát akarta védeni. Azt talán ő sem látta előre, hogy a nyugatnémet valuta azonnali bevezetése a régi NSZK-t is máig hatóan a gazdasági recesszió peremére sodorja, és ebből az állapotából még nagyon sokáig ki sem engedi.

A PDS az 1990 késő őszén megtartott első össznémet választásokon igen kis frakcióval, de bekerül a Bundestagba és a frakció elnöke, egyben a párt "arca" ettől kezdve, mindenki mást megelőzve Gysi. Maga a párt ebben az időszakban a politikai pária szerepére van kárhoztatva Németországban, de Gregor Gysi, parlamenti és médiaszerepléseinek a klasszikus értelemben vett polgári kultúrájával, felkészültségével, kikezdhetetlen önkritikai attitűdjével, no és nem utolsósorban metsző iróniájával és remek humorával a német közélet népszerű kulcsfiguráinak körébe emelkedik, és a televízió jóvoltából a németül értő európai közvélemény legmarkánsabb baloldali befolyásolójává válik.

A volt NDK-ban eközben nem olyan rendszerváltozás megy végbe, mint a többi, immár nem szocialista közép-kelet-európai országban, hanem bevezetik azt a rendszert, mely a korábbi NSZK-ban az évtizedek során kialakult. És minden tekintetben érvényesítik azokat a vélt vagy valóságos gazdasági, szociális, jogi, kulturális, hatalmi és erkölcsi érdekeket, amelyekről a gazdasági és a politikai hatalom úgy véli, hogy a saját nézőpontjából legitimek. Ennek a folyamatnak minden elemét leírni és ábrázolni e cikk kereteit messze meghaladó feladat, tehát kiemelünk néhány olyan mozzanatot, tényt, ami viszont egészen biztosan máig meghatározó eleme az immár össznémet realitásoknak. A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a volt NDK egész gazdaságát, úgy ahogy volt, leírandónak minősítették. Ez vonatkozott e gazdaság külpiaci kapcsolataira is. A köztulajdon és a szövetkezeti tulajdon privatizációját egy teljes egészében nyugatnémet vezetésű apparátus úgy hajtotta végre, hogy az érintett országrész lakosságát e folyamatból lényegében kizárták. A magánosítás igen jelentős terjedelemben és emiatt nagyon sok magánemberi szférát érintően is restitúciós elv alapján ment végbe, például lakások, családi házak elkobzásáig menő következményekkel. A lakosság pénzbeli megtakarításait igen nagy részben 1:1 arányban váltották át nyugati márkára, ami eleinte óriási fogyasztási kiadásokra ösztönözte a konzumra és utazásokra kiéhezett társadalmat, ám ennek profitja – értelemszerűen – a nyugati tulajdonban lévő kereskedelmi és szolgáltató cégek jövedelmeit gyarapította. Nem mellékesen segített elterelni – legalábbis eleinte – a figyelmet arról a történelmileg Európában példa nélkül álló, máig érvényben lévő intézkedésről, melynek értelmében a volt NDK területén mindenki alacsonyabb bért kap azonos munkáért is, mert – úgymond – alacsonyabb a hatékonysága. Ez a gyakorlatban máig azt jelenti, hogy például Berlinben egy autóbuszsofőr kevesebb fizetést kap, ha az egykori Kelet-Berlin polgára, mint ugyanazért a munkáért a kollégája, netán rokona, aki a valaha nyugati zónának számító városrészben lakik.

Ma már alapjaiban támadják vezető nyugati közgazdászok és gazdaságpolitikusok azt a rekonstrukciós politikát, mellyel az új szövetségi államokban (ez a volt NDK területén található tartományok gyűjtőneve) tényleg impozáns infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre az utak, a vasutak, a távközlés, a városrehabilitáció nyugati szintre javításával, miközben a termelő bázisok tömegestül semmisültek meg, egész iparágak szűntek meg, mert a döntéshozó gazdasági köröknek sem a fenntartásukhoz, sem a korszerűsítésükhöz nem fűződött érdekük.

A politikai szférában általános megoldásnak számított a nyugati személyiségek beültetése a kulcspozíciókon túlmenően a végrehajtó, a rendőri, az ügyészi, az igazságszolgáltatási, a közoktatási, az egyetemi középvezetői állásokba is, méghozzá a nyugati fizetések folyósítása mellett, és az esetek többségében olyan pótdíjak utalványozásával, melyek eredeti beosztásukban sohasem jutottak volna az ilyen feladatokra jelentkező nyugatnémet polgároknak. S minthogy a kilencvenes évek a világgazdaság európai szférájában nem voltak igazán kedvezőek, s a nyugatnémet problémák sem enyhültek, a hatalmas transzferek akadályozták az ott is esedékessé vált beruházások megvalósítását. Bekövetkezett az, ami immár évtizedes tény, állapot: a munkanélküliség országosan 8 és 11 százalék körül ingadozik, ezen belül az egykori NDK-ban 16 és 20 százalék közötti nívón állt be.

A német újraegyesítés atyjának becézett Helmut Kohlt most már nagyon hosszú ideje gúnyolják nem csak politikai ellenfelei azzal a kijelentésével, mellyel másfél évtizeddel ezelőtt a keletnémet választókat csábítgatta "virágzó tájakat" ígérve nekik.

Illik rögzíteni, hogy már akkor is voltak józan politikusok, akik opponálták ezeket a teljesen irreális ígéreteket. Oskar Lafontaine már 1987-ben az SPD programbizottságának az elnöke lett, és ebben a minőségében válságkezelő javaslatokat dolgozott ki nemcsak a nyugati országrészek helyzetének javítására, hanem az egyesítés gazdaságpolitikáját is mélyreható bírálat tárgyává tette, döntően a fentebb vázolt témakörökben, fokozatos átmenetet és a különbségek reális felmérését és mérlegelését ajánlva. Ekkor már országos nevű és súlyú politikus, s minthogy magatartásával, ajánlásaival szembement a nacionalista eufóriával, ez a konfliktus 1990 tavaszán drámai méreteket öltött, amikor egy kölni gyűlésen egy háborodottnak minősített nő leszúrta, életveszélyesen megsebesítette. Sebesüléséből gyorsan felépülve nem hagyta eltántorítani magát helyesnek tartott politikájától, s az SPD óriási többségének támogatásával ő lett pártja kancellárjelöltje Kohllal szemben.

Senki sem csodálkozott, ő maga valószínűleg a legkevésbé, hogy az akkori európai politikai légkörben a szociáldemokraták a választásokon történelmi mélypontra szállva le, 33,5 százalékkal vesztettek, és a jobboldal folytathatta a minden végiggondolt közgazdasági koncepciót nélkülöző politikáját. Lafontaine megőrizte miniszterelnöki székét a Saar-vidéken, és folytatta nagypolitikai tevékenységét is. Egyik jellemző kezdeményezése volt ebben az időben, a Szovjetunió szétesését követően az a javaslata, hogy a NATO nyújtson garanciákat a volt szocialista államoknak minden esetleges kívülről jövő támadás esetére. Könnyű belátni, hogy ez indítékaiban és célját tekintve sem azonos azzal, ami végül is bekövetkezett, hogy ti. a Varsói Szerződés volt tagjait sorba beléptették a NATO-ba, kiterjesztve a katonai szerződés hatályát a balti államokra is, elindítva a Balkánon a NATO újradefiniált funkcióinak jegyében a szövetség határain messze túlnyúló akciók és intervenciók mára voltaképp globális szerepvállalását.

Az 1994-ben újból esedékes szövetségi parlamenti választásokon az SPD kancellárjelöltje Rudolf Scharping. Lafontaine minden energiáját a gazdaság- és a pénzügy-politikai program kidolgozására fordítja. Elkészíti a párt 20 pontos gazdaságfejlesztési programját, melyben fő célként a munkanélküliség visszaszorítása és a német gazdaság versenyképességének fejlesztése jelenik meg.

75 milliárd márkás adóátcsoportosítási terve a közterhek igazságosabb elosztását szolgálja. De az SPD ismét alulmarad a küzdelemben, megkezdődik Kohl újabb kancellári ciklusa, ami a stabilitás hamis illúzióját is kelti, hiszen újraválasztásával immár az egykor 14 évig kormányzó Konrad Adenauert, az ország háború utáni politikai újjáépítőjét is túlszárnyalja. 1995-ben Lafontaine határozottan fellép a NATO és ezen belül Németország boszniai szerepvállalása ellen, majd az év novemberében a párt kongresszusán egy fulmináns beszéddel magához ragadja a párt vezetését. Az új pártelnök – látva a gazdaságok növekvő strukturális gondjait egész Európában és megértve a globalizációs kihívások teljesen új minőségét, 1996-ban európai növekedési és foglalkoztatáspolitikai koncepciót dolgoz ki. Ő a pártnak nemcsak az elnöke, hanem legnépszerűbb embere is, de levonva az évtized során elszenvedett párt- és személyes kudarcokból a konzekvenciákat, a kancellárjelöltséget átengedi Gerhard Schröder alsó-szászországi miniszterelnöknek. Senki előtt sem titok, hogy a két politikus között lényeges szemléletbeli különbségek vannak, Schröder a neoliberális gazdaságpolitika bizonyos korrekcióival követhetőnek tartja a német nagyvállalatokra és azok érdekeinek szolgálatára építkező politikát, s ettől reméli a munkanélküliség leépítésének az esélyét is. A párton belül megkötött kompromisszum értelmében 1998-ban Schröder a kancellárjelölt, de Lafontaine továbbra is a párt elnöke, s pénzügyminiszter-jelöltként ő dolgozza ki a kormányprogram gazdasági részét, továbbá a követendő Európa-politikát.

A választásokat az SPD megnyeri, s a zöldekkel együtt hivatalba lép az ország első vörös-zöld koalíciós kormánya. Az alkancellár és egyben külügyminiszter Joschka Fischer, a 68-as nagy frankfurti megmozdulások utcai harcosa, aki első tartományi miniszteri esküjét még polgárpukkasztó szerelésben, tornacipőben tette le, ekkor azonban már kifogástalan öltönyben készül Németország képviseletére a világban. Nemcsak ennek köszönhető, hogy Fischer az elmúlt hét évben valóban sikeres megjelenítője volt német érdekeknek és törekvéseknek, de európai aspirációknak is egy olyan korszakban, amikor a Bush-féle neokonzervatív amerikai politika és ennek antipólusaként a Bin Laden-féle, terrorcselekményekre is építkező fundamentalista fanatizmus tartja permanens készültségi állapotban a világ nagy részét.

Három és fél millió munkanélküli Németország alapproblémája az új kormány hivatalba lépésekor, s ez arra készteti Schröder kancellárt, hogy kijelentse: nem érdemeljük majd meg az újraválasztásunkat, ha négy év alatt nem tudjuk felére csökkenteni ezt a létszámot. Ezt pénzügyminisztere még nálánál is komolyabban gondolja, és ezért nyomban össze is csap a Bundesbankkal, alacsonyabb kamatlábakat követelve a konjunktúra fellendítése érdekében. Ha a helyzet nem annyira kiélezetten pozíciómeghatározásra kényszerítő, mint amilyen volt, akkor a két politikus együttműködése tartósabb is lehetett volna, bár személyiségükben klasszikus módon jelenítik meg a nemzetközi baloldal ma mutatkozó két fő áramát: Schröder azt, amelyik mindent csak kicsit másként és persze sokkal jobban szeretne csinálni a fennálló rend keretei között és Lafontaine a másikat, mely nem óhajtja ugyan megváltoztatni az alapvető tulajdonviszonyokat, de a politika primátusát szeretné globális léptékben is a társadalmak igazságosabb berendezésének hatékony szolgálatába állítani, s tisztában van vele, hogy ez konfliktusmentesen nem megoldható, tehát vállalja is a konfrontációkat a tőke érdekképviselőivel. Lafontaine a rá jellemző sarkos megoldások útját ezúttal sem hagyja el, fél évvel az új kormány hivatalba lépését követően, minden előzetes játszma mellőzésével lemond miniszteri posztjáról, és távozik a párt éléről is. Voltaképp elszánta magát aktív politikai karrierjének a befejezésére. Schröder, aki sohasem kereste a pártelnöki funkciót, és soha nem is tartozott a párt kedvencei közé, ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint hogy felvállalja ezt a funkciót is.

Gregor Gysinek is megvannak a maga problémái saját pártjával, ekkor azonban fő figyelmét még azokra a durva denunciációs kísérletekre kell fordítania, melyek már 1992-től kísérik őt. Németország – mint köztudott – élen jár a bukott rendszer állambiztonsági iratainak aktuálpolitikai kihasználásában: a fennmaradt STASI-iratok kezelésére alapított hivatal egy svájci óra pontosságával szokott előállni hol megalapozott, hol hitelt érdemlően egyáltalán nem dokumentált gyanúsításaival, vádjaival olyan emberekkel szemben, akik valamilyen okból valahol nem tetszenek kellő befolyással rendelkező ellenlábasaiknak. Az csak természetes, hogy a legtöbb áldozata ennek a játszmának azoknak a személyiségeknek a köréből kerül ki, akik Keleten vagy Nyugaton, csak évekkel korábban vagy más esetben mind a mai napig, nem a ma fennálló rend apologétáiként jelentkeznek a nyilvánosság előtt. Gysit 1992-től kezdték azzal gyanúsítani, hogy voltaképp a STASI ügynökeként foglalkozott a rendszer disszidenseivel, és védelmük vállalásával nem őket, hanem a rezsimet kívánta szolgálni. Bizonyítékok helyett hipotézisekkel dolgoztak a vádaskodók, de elérték, hogy a Bundestag felfüggesztette Gysi mentelmi jogát. Perekre is sor került.

Elmarasztalni a politikust végül is csak abban tudták egy eléggé bágyadt pénzbüntetés erejéig, hogy – úgymond – erőszakos eljárásra vetemedett a pártvagyon sorsát firtató hatósággal szemben. Ezt magyarra valószínűleg úgy fordíthatnánk le, hogy nem bizonyult kleptokratának… Pártja mindvégig szolidáris maradt Gysivel, s noha ő 1997-ben kivált a párt vezetőségéből és lemondott frakcióvezetői tisztéről is, az 1998-ban megválasztott új Bundestag PDS-frakciója ismét őt választotta elnökéül.

A Demokratikus Szocializmus Pártja mindeközben sem a társadalomban nem tudott szélesebb rétegeket megszólítani, sem a nyugati tartományokban nem tudott gyökeret verni, sem önmagával nem volt képes egyenesbe jönni. Aki felkeresi a PDS honlapját (www.sozialisten.de), az meggyőződhet róla, hogy a német szocialisták nagyon elismerésre méltó munkát végeztek saját múltjuk, a párt múltjának és az NDK történelmének feldolgozásában. Keményen önkritikus álláspontot alakítanak ki a végzetesnek bizonyult bűnökkel és tévedésekkel szemben anélkül, hogy feladnák szocialista meggyőződésüket, vállalva és védve mindazokat a tényleges vívmányokat, melyeket az NDK – minden más szocialista rezsimhez hasonlóan – utólag is magáénak mondhat. Vállalva a leegyszerűsítés elkerülhetetlen eljárását: a fő problémát az első évtized végére az okozta, hogy sokan az utópisztikus szektásság jellegzetes magatartásformáit vették fel, vonakodtak elismerni a küzdelem reális feltételeit, idegenkedtek attól a vonalvezetéstől, melyet Lothar Bisky kultúrszociológus, a párt mai elnöke, és Gregor Gysi jelenít meg, természetesen sok más, ma már egész Németországban ismert, zömmel 50, sőt 40 évnél is fiatalabb pártmunkással együtt.

A belső konfliktusok azonban 2000-ben eljuttatták a pártot arra a pontra, amelyen Bisky és Gysi lemondott anélkül, hogy pártszakadást provokált volna. Gabi Zimmer lett a párt elnöke, egy volt NDK kisfunkcionárius, olyan asszony, akinek tisztessége és elkötelezettsége soha nem volt és nem is lesz vitatható, de aki életében nem fog megmozgatni még egy falut sem, nemhogy egy félig-meddig sarokba szorított pártot lenne képes visszavezetni a politikai folyamatok fő áramába. Ez az embertípus túlságosan is jól ismert minden volt szocialista országban, semhogy részletezni kellene ismertetőjegyeit.

A PDS tagsága is, befolyása is folyamatosan kopott, fogyott az új évszázad első éveiben, de ugyanez a folyamat – természetesen egészen más dimenzióban – volt megfigyelhető a kormányhatalmat gyakorló SPD-ben és a párt körül. Németország gazdasági növekedése folyamatosan az 1-2 százalékos zónában rekedt, sereghajtó szerepbe szorítva az országot az Európai Unióban. A munkanélküliség nemhogy csökkent volna, hanem négymillió fölé emelkedett. Minthogy közben az unió erre alkalmasnak minősült országaiban bevezették az eurót, rájuk nézve kötelezően életbe léptek az ún. maastrichti kritériumok, tehát a költségvetési deficit nem haladhatja meg a bruttó hazai termék három százalékát, s ezt Németország nem tudta teljesíteni. A kormány gazdaságpolitikai intézkedései az első ciklusában lényegében kimerültek abban, hogy kedvezmények és engedmények sorát tette a nagy konszerneknek és multinacionális cégeknek, figyelmen kívül hagyva azt is, hogy a német gazdaság gerincét ma is a közepes és a kis vállalatok adják, s azt is, hogy új munkahelyek teremtésében is elsősorban ez utóbbiakra lehet számítani (egyébként nemcsak Németországban, hanem bárhol a világon). A helyzet kezdett kísértetiesen hasonlítani az előző Kohl-éra utolsó szakaszára, Schröder és pártja bukásra állt.

Nem politikai szimpátia vagy kölcsönös vonzódás diktálta ebben a helyzetben a szereplőknek azt az elhatározását a fővárosban, mely szövetségi tartományi státusban van, hogy mindjárt az év elején politikai érdekházasságra lépjenek: 2002 januárjában Berlinben vörös-vörös koalíció alakult, ami a realitásokat abban az értelemben is tükrözte, hogy Berlin keleti felében, az egykori NDK fővárosban a rendszerváltozást követően is folyamatosan erős maradt a PDS. Ilyen vörös-vörös koalíció eddig csak az ország legelmaradottabb, munkanélküliségtől leginkább sújtott északkeleti tartományában, a német Szabolcsban, Mecklenburg-Vorpommern tartományban működött. Ebben az évben egymást követték a tartományi választások, s ezeken az SPD mind gyengébben szerepelt, a PDS pedig nyugaton sehogy, keleten pedig fölöttébb ingadozóan.

A szövetségi kormánykoalíció, tehát az SPD és a zöldek, biztos kudarc előtt állt az ősszel esedékes országos választások előestéjén, amikor bekövetkezett az Elbán minden idők egyik legpusztítóbb árvize. Ez elsősorban Keleten, de Nyugaton is óriási károkat okozott, milliók egzisztenciája került végveszélybe. Schröder és csapata roppant gyorsan és nagyon hatékonyan reagált. A károk felszámolása, az emberek megsegítése, az érdemi szolidaritás szervezése mély benyomást gyakorolt az egész német társadalomra. Ez a küzdelem még egyszer megengedte felmutatni azokat a klasszikus baloldali magatartásformákat, melyek a szocialista fogantatású pártokat mindig is jellemezték. Az őszi választások előtt pedig napirendre került az a konfliktus, mely azóta a világpolitika egyik, valószínűleg hosszú ideig fennmaradó választóvonalát hozta létre az Egyesült Államok és sok más állam között: a katonai beavatkozás, vagy a politikai megoldás keresése Irakban. Ismeretes, hogy Németország és Franciaország első perctől fellépett Bush elnök intervenciós terveivel szemben.

Nos, végül is ez a két, voltaképp váratlan tényező döntötte el – igaz, igen kis különbséggel – a választások kimenetelét Németországban: a vörös-zöld koalíció hivatalban maradt. Ami a PDS-t illeti, a párt nem heverte ki sem belső vajúdása következményeit, sem azt, hogy sok választója ekkor elfogadta, magáévá tette Schröder vonalvezetését, és szavazatát a szociáldemokratáknak adta. A szocialisták nem tudták átlépni az ötszázalékos küszöböt, kiestek a szövetségi parlamentből, mindössze két, direkt mandátummal megválasztott képviselő asszony került be a parlament bal oldalának leghátsó sorába.

2005 nyarán immár túlzás és az elhamarkodott ítéletalkotás gyanúja nélkül leírhatjuk, hogy Schröder második kormányzati ciklusa mindvégig a vergődés, nemritkán a kapkodás és a folyamatosan növekvő társadalmi elégedetlenség jegyében telt. A munkanélküliség elérte, rövid ideig meghaladta az ötmilliós határt. Az eladósodás folyamatosan nőtt, s az állami költségvetés ezzel együtt sem volt és maradt a maastrichti kritériumok alá szorítható. A gazdasági növekedés megrekedt az évi egyszázalékos nagyságrend zónájában, tizedszázalékokkal ingadozva fel és le. S mit tett a kormány? Jobboldali ellenzékével hol egyetértésben, hol a részletek feletti szívós alkudozás és hatalmi harc közepette elfogadtatta az Agenda 2010 elnevezésű, átfogó társadalmi reformnak minősített csomagtervet, mely beismerten a szociális piacgazdaság sok évtizedes rendjének olyan át-, illetve leépítése, mely lényeges területeken nemcsak befagyasztja a lakosság jövedelmi és jóléti viszonyait, hanem hozzányúl a szubsztanciához. Fokozatosan leépül a nyugdíjak dinamikája, tehát a lépéstartása a bérekkel, fizetni kell az egészségbiztosító által a jövőben nem vagy majd csak részben finanszírozandó szolgáltatásokért. Bevezetik és általánossá teszik a felsőfokú képzésben a tandíjat. Növelik a munkaidőt a bérek változatlan szinten maradása mellett, és érdemben korlátozzák a felmondások mindeddig a munkavállalókat hatékonyan védő rendjét a gazdaság nagy részében. Üzemi szintre óhajtják levinni a kollektív szerződések megkötésének rendtartását, megszüntetvén az érvényben lévő területi elvet, ami biztosítéka az általános érvényű szerződéseknek. A szó szoros értelmében kegyetlenül érinti a munkanélkülieket és eltartottjaikat az ún. Hartz-szabályok bevezetése, mely – például – kötelezővé teszi bármilyen munka elvállalását a tartósan munkanélkülinek, szakképzettségétől függetlenül. Egybevonja a munkanélküli-segély és a szociális segély összegét a tartósan munka nélkül maradtaknál, kiváltképp az idősebb emberek körében, éspedig tekintet nélkül arra, hogy korábban, évtizedeken át aktív munkavállalóként mennyit fizetettek be a biztosítási alapba. Bevezették a kötelező vagyonnyilatkozatot a segélyt igénylőknek, ami azt jelenti, hogy az ellátmányból levonják bevallott megtakarításaik, életbiztosításaik összegét.

Azt természetesen a baloldal is érti és elemzi, hogy a globalizáció sok vonatkozásban minőségileg új versenyfeltételei közepette a fentebb jelzett és még sok más területen is elkerülhetetlenek a változtatások. Azt sem állítja a baloldal, hogy olyan új gazdasági rend bevezetésére tudna javaslatot tenni, ami minőségileg új feltételeket teremtene Németországban. Mint látni fogjuk, ma a terhek elosztásának az aránya a politikai tét és az, hogy milyen eszközökkel lehetne fordulatot elérni a munkaerőpiacon. Olyan fordulatot, amilyenre viszonylag progresszív kormányok sok országban képesnek bizonyultak a közelmúlt években, évtizedekben.

Köztudott, hogy szociáldemokrata pártok és szakszervezetek között a kapcsolatok normális körülmények között organikusak. Nyugat-Németországban a II. világháborút követően majdnem teljes mértékben megvalósult és támadhatatlanul stabilizálódott a szakszervezeti egység. A DGB erős, öntudatos, anyagilag is cselekvőképes csúcsszervezete volt a szervezett munkavállalóknak, s noha demokratikus alapelvei szerint teret adott vezetőségében is a nem szociáldemokrata hitvallású munkavállalóknak, végső elemzésben politikailag mindig a szociáldemokrata párt és annak politikája mögött sorakozott fel. Schröder kormányzásának idején ez az évszázados kapcsolat is megrendült. Ennek első jelei akkor mutatkoztak meg, amikor a két legnagyobb és legbefolyásosabb szakszervezet élére – a vasasokról és a közszolgálatiakról van szó – hosszú és elkeseredett harcok végeredményeként olyan vezető került, aki nem riadt vissza a nyílt konfrontációtól sem a kormánnyal. Az is tény, hogy a német szakszervezeti vezetők rádöbbentek: szervezeteik taglétszáma és befolyásuk azért csökken rohamosan, mert az emberek bizalma megrendült bennük, látva tehetetlenségüket a munkanélküliség szakadatlan és évről évre növekvő arányainak leküzdésében.

Ez a folyamat tehát már megkezdődött, amikor 2004 tavaszán a második és harmadik vonalban dolgozó szakszervezeti vezetők arra a következtetésre jutottak, érzékelve a dolgozó emberek hangulatát és akaratát, hogy a folyamatot fel kellene gyorsítani. Egy kétkezi munkásemberből szakszervezeti vezetővé vált észak-bajorországi, frankföldi férfi nevéhez fűződik az a kezdeményezés, mely most – a jelek, a tények szerint – bevonul a német történelembe: Klaus Ernst kezdte el szervezni a Választási Alternatíva a Munkáért és a Szociális Igazságosságért nevű szervezetet, amely azután hihetetlen gyorsasággal vált taglétszámában ugyan mindmáig szerény, de politikai ütőképességében annál erősebb formációvá országszerte. Idén májusban érezték elérkezettnek az időt arra, hogy az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon meg is mérettessék magukat. Első nekifutásra 2,2 százalékot kaptak, ami fele sem volt a parlamenti küszöbértéknek, de jelezte, hogy van már egy választói réteg, mely megérti a törekvéseiket. Megjegyzendő, hogy "szerencsére" az SPD sokkal nagyobb arányú vereséget szenvedett, semhogy a WASG nyakába lehetett volna varrni azt a hatalmas kudarcot, amely – mint a bevezetőben elmondtuk – Schrödert végül is az új választások kezdeményezésének az útjára lökte.

Eközben Keleten, ahol a baloldali politizálás fő ereje továbbra is a PDS maradt, megerősödtek a párton belül azok a fiatalabb és a realitásokkal jobban megbirkózó személyiségek, akik tudják, hogy nem a rendszerviták ideje érkezett el, hanem a globális kapitalizmus viszonyai között kell keresni és megtalálni azokat az utakat és eszközöket, amelyek kezelhetővé és ennek nyomán enyhíthetőbbé teszik az emberek egzisztenciális gondjait. S ha ebben sikerül eredményeket felmutatni, akkor gyűlik majd össze az a bizalmi tőke, melynek birtokában a globalizáció problematikája szocialista megközelítésben is értelmezhető lesz. 2003-ban a párt ismét Lothar Biskyt választotta elnökéül, s a PDS már a 2004-ben megtartott Európa parlamenti választásokon újból kapott annyi szavazatot, hogy képviselőket küldhetett Brüsszelbe/Strasbourgba az Egyesült Európai Baloldal konföderált frakciójába. (Gabi Zimmer asszony is európai képviselői mandátumhoz jutott, távozván a pártelnöki székből.)

Nyugaton Oskar Lafontaine, aki a szociáldemokrata pártelnöki funkció­járól lemondván már 1999 őszén megjelentette A szív baloldalon dobog című könyvét távozásának indítékairól és politikai hitvallásáról, egyetlen percre sem szűnt meg bírálni a hivatalos szociáldemokrata politikát. Attól sem riadt vissza, hogy rendszeresen írjon bulvárpublicisztikát az amúgy jobboldali Bild című lapba, mert tudta, hogy ezekkel az írásaival minden alkalommal négymillió olyan kisembert ér el, aki nem azért olvassa a Bildet, mert jobboldali, hanem azért, mert másra nem telik.

Az elbukott észak-rajna-vesztfáliai választások másnapján, azt követően, hogy Schröder bejelentette kezdeményezését új választások kiírására, Lafontaine bejelentette kilépését az SPD-ből. Erre, mármint egy volt pártelnök kilépésére a szociáldemokrata pártból, Karl Marx és Friedrich Engels fellépése, a német munkásmozgalom kezdete óta nem volt példa. Ebben a politikai pillanatban – a német publicisztika tanúsága szerint – mindenki megértette, hogy korszakváltás jelei mutatkoznak, mert kezelhetetlennek bizonyult társadalmi és gazdasági válságjelenségek új megközelítést, új modellezést követelnek, s ehhez már nem használható az a godesbergi program, amely a német szociáldemokrácia vezérfonala volt négy évtizeden át, s amelyről Németországtól keletre utat kereső baloldaliak még mindig széltében-hosszában azt hiszik, hogy az ő boldogulásuknak is ez marad a kulcsa.

Lafontaine és Gysi már huzamosabb ideje folyamatosan és nyilvánosan kapcsolatban állt egymással. Azt persze egyikőjük sem sejthette, hogy éppen Schröder lesz az, aki a válságoldásra kigondolt kezdeményezéssel mintegy katalizátora lesz a PDS és a WASG összefogásának és ezzel egy immár nem a Keletre szorítkozó, hanem össznémet új baloldali formáció létrejöttének. Ismét Lafontaine-nek jutott a kezdeményező szerep: bejelentette, hogy elvállalja a WASG észak-rajna-vesztfáliai listavezetését. A háttérben ekkor már intenzív tárgyalások folytak Klaus Ernst és Lothar Bisky között az erők egyesítéséről. Józanul, amit az érzékeltet, hogy egyelőre csak választási egységről van szó, s két évet adtak maguknak a tegnapi keleti kommunisták és a nyugati szociáldemokraták, hogy ideológiai alapokat is lerakjanak egy tartós, tehát nem alkalmi balpárt majdani felépítéséhez. A német választási törvények nem engedik meg a pártok listaegyesítését, ezért nem lehetséges az olasz Olajág formáció átvétele. De hetek alatt eldöntötte mind a két politikai erő, hogy – tudomásul véve és betartva a törvényi előírásokat – közös néven és együttesen kiválasztott képviselőjelöltekkel indulnak a választásokon.

A PDS reálpolitikus vezérkara leszámolt azzal, hogy pártjuk neve nyugaton továbbra sem vonzó, azok körében sem, akik potenciális választóik. A WASG pedig azzal számolt, hogy túlságosan újak és kicsik ahhoz, hogy egymagukban induljanak. Így döntötte el júliusban mindkét politikai formáció, saját hatáskörében, hogy Linkspartei (Balpárt) néven indulnak a választásokon. A PDS fenntartotta azt a jogát, hogy ahol a helyi szervezetei úgy döntenek, nyilván elsősorban Keleten, ott a pártlogo kiegészül a PDS rövidítéssel.

Mindez nem jöhetett volna létre ilyen gyorsan, ha a közvélemény-kutatási adatok nem jelzik, szinte a legelső pillanatoktól, hogy az új politikai formáció, melynek részelemei nem lennének képesek átlépni az 5 százalékos küszöböt, együttesen 9 százalékon kezdett júliusban, és augusztus elején már több mint 10 százalékot ért el, a kampány kezdete előtt megelőzvén mind a liberális, mint a zöld pártot. Ennek a nyilvánvalóan zsilipeket megnyitó folyamatnak köszönhetően olyan személyiségek vállaltak szerepet és képviselő-jelöltséget az új egységlistán, mint Baden-Württemberg, a leggazdagabb német tartomány volt szociáldemokrata pártelnöke, 25 éven át volt helyi parlamenti képviselője, a németországi Attac egyik vezető aktivistája, a szövetségi legfelsőbb bíróság egyik bírája, a hesseni rádió volt főszerkesztője.

A választási kampányát vívó Balpárt szemmel láthatóan kerüli most azokat az ideológiai alapkérdéseket, melyek természetesen megkerülhetetlenek egy szocialista pártban, ha az nemcsak nevében baloldali és szocialista. Ez nem opportunizmus. Lafontaine is tudja, hogy hosszú távon nem elég a szakítás kimondása a korábbi politikával, hanem a perspektíváról is mondani kell valamit, s Gregor Gysi sem elégszik meg a sztálini torzulások elítélésével, hanem nyilván arról is határozott képzetei vannak, hogy a létezett szocializmus helyett milyen jövőképet lehet és szabad felvázolni az embereknek. A választási program most arról szól, ami az emberek mindennapi egzisztenciáját érinti, s amiről a Balpárt bizonyítani tudja, hogy elérhető, megvalósítható, megfelelő reformokkal finanszírozható. Tehát: a párt a munkanélküli-segély első fázisának meghosszabbítását követeli, mert ehhez még a korábbi jövedelem arányában jár ellátmány. A második fázis tartalmát havi 420 €-ra kívánja megemelni a mostani 325 €-ról. A legalacsonyabb jövedelmi kategóriákban élőknek állami jövedelemkiegészítést kíván. A teljes foglalkoztatásban állóknak a havi minimálbérét 1400 €-ban kívánja megállapítani. Végre meg akarja szüntetni a bérkülönbséget Kelet és Nyugat között. A finanszírozási oldalon a jövedelemadó legalacsonyabb kulcsát évi 12 ezer € jövedelemtől 15%-ban, évi 60 ezer € fölött viszont 50%-ban óhajtja megállapítani, hangsúlyozva, hogy ez csak más fejlett ipari államok gyakorlatának a bevezetését jelentené és nem többet. A kamat- és tőkejövedelmeket 50 százalékos forrásadóval, a vagyont progresszíven 0,7-től 2,5 százalék erejéig akarja megadóztatni. 30 évi munkaviszony nyomán a minimálnyugdíjnak el kell érnie a 800 €-t, viszont a lakbér- és a részvényjövedelemnek is nyugdíj- és járulékkötelesnek kell lennie. A szociális alapok legitim bővítését látja a pártprogram abban is, hogy a betegségbiztosító pénztárba a jövőben tőkejövedelmek után is járulékot kelljen fizetni, és a köztisztviselőket is vonják be a járulékfizetésre kötelezettek körébe. A betegbiztosításnak általános állampolgári biztosítási rendszerré kell átalakulnia, s ebben a rendszerben a magánbiztosítás csak havi 5100 € feletti jövedelmek esetében lenne kötelező.

Sok más részlet helyett itt most csak arra a két követelésre utalunk, ami a magyar közönséget is közvetlenül érinti. Az Európai Unió további kiépítésének középpontjában ne a piac, hanem a munkahelyek és a szociális biztonság álljon. A hadsereg a jövőben ne lehessen globálisan felhasználható és ne sorozott, hanem százezer fős hivatásos fegyveres erő legyen.A szeptember 18.-ra kiírt választásokra a Linkspartei a nyolc százalék + x célt tűzte maga elé, s ez – néhány nappal a megadott időpont előtt – minden német közvéleménykutató szerint teljesen reális. A választások egészét tekintve a politikai tét a következő: megszerzi-e a CDU-CSU és az ottani szabad demokraták, az FDP a már jóelőre kialkudott koalícióhoz a szükséges abszolút többséget, vagy bekövetkezik az a helyzet, melyben az erőviszonyok megkerülhetetlenné teszik a nagy koalíciót a kereszténypártok és a szociáldemokraták részvételével. A Linkspartei minden térnyerése ezt az utóbbit valószínűsíti. Schröder igen határozottan zárta ki a vörös-vörös-zöld koalíciót, holott ennek is bekövetkezhet az esélye, de az SPD mai vezérkarával ez valóban igen kevéssé valószínű. A Balpárt vezető személyiségei nem bánnák – s ezt nyilvánosan is kimondták,- ha a nagykoalíció következne, mert jó okkal tételezik fel, hogy ebben az esetben a szociáldemokrácia baloldaláról további jelentős erők döntenének – előbb vagy utóbb – a csatlakozás mellett az új párthoz. Annak jelentőségét ugyanis, hogy az új Bundestagban ősztől minden neoliberális intézkedést a parlament fórumáról bírálhat egy szakmailag jól felkészült és nagy népszerűségnek is örvendő gárda, nem lehet túlbecsülni.

Az Európai Unió gazdaságilag még mindig legerősebb tagja egészen biztosan rálép egy olyan útra, mely vélhetően hosszú és nehéz küzdelmek árán kivezet – nemcsak Németországban – az európai szocialista kísérletek bukását követő, sok fontos elemében az általános rendszerválság tüneteit mutató társadalmi állapotból. Ez a folyamat a most kezdődő időszakban érthetően nem erősíti majd az EU nemzetközi politikai súlyát. Ez vajúdás. De nyilvánvalóan ez az ára annak, hogy a stagnálás, sőt a visszafejlődés tünet-együttesét meghaladjuk, hogy munka és tőke, társadalom és gazdaság, szolidaritás és versenyképesség új egyensúlyát kikinlódja a kontinens és ebben a minőségileg új állapotában keresse érvényesülését a globalizálódó világban.