A falu problémái, valós gazdasági és társadalmi struktúrája, a mai, már-már katasztrofális helyzet kialakulásának okai, tendenciái jószerével ismeretlenek még a baloldali olvasók s a baloldal politikai mozgalmai előtt is. Tudatos, megfontolt változtatások nélkül a rendszerváltozás során szétvert szövetkezeti nagyüzem romjain létrejött anakronisztikus mezőgazdaság, az elaprózott birtokszerkezet a szegénység és elmaradottság biztos forrása lesz a jövőben is.

MÚLT, JELEN, JÖVŐ

Nem élhet tartósan úgy az ország, hogy egyharmada – a falu – permanens válságban vergődő gazdaságával, szükségszerű politikai kiegyensúlyozatlanságával állandóan gazdasági mentőakciókra szorul, s kiszolgáltatott minden populista demagógiának. Az országnak – a kormánynak, a baloldalnak, a szocialista pártnak – szembe kell néznie a falu és a mezőgazdaság valódi állapotával, már-már megoldhatatlan problémáival. Ez a föltétele annak, hogy pragmatikus kapkodás helyett reális válaszokat keressen, megalapozott agrárpolitikát kimunkálva. Ha a jelenlegi jobboldallal lehetséges lenne, akkor nemzeti-pártközi megegyezésre lenne szükség a falu és a mezőgazdaság tragikus helyzetének megoldására.

E stratégiai elemzés minden álláspontja természetesen vitatható, s kérdéses az is, hogy a választások előtt mit lehet felvállalni ebből. A helyzet átfogó elemzése azonban megkerülhetetlen.

A falu és a mezőgazdaság valódi állapota

A falu és a mezőgazdaság városi – és sajnos politikai – szemmel egységesnek látszik, afféle "fekete lyuk", amiről alig tudnak közelebbit annál, hogy nehezen érthető problémái vannak, s hogy egyéni gazdálkodókból, maradék szövetkezetekből, gazdasági társaságokból áll. Általában úgy tekintik a hétszázhatvanhatezer egyéni gazdálkodót – akiket szeretnek gazdáknak vagy parasztságnak nevezni -, hogy nagyjából egységes kisgazdaságokkal rendelkeznek, azonosan gazdálkodnak, azonos gondokkal. A valóságban a mezőgazdaság két élesen elkülönülő részből áll: az önellátó gazdaságokból, azaz a falusi szegénység mintegy 720 ezer parcellán nyomorgó családjából, valamint a piacra termelő mezőgazdaságból. Ez utóbbi szektort kb. 46 ezer 10 hektár feletti kisgazdaság alkotja, ide tartoznak a társasgazdaságok is, kb. 3,1 ezer 100 ha feletti földterülettel rendelkező gazdaság s a 7,8 ezer szövetkezet és gazdasági társaság.

A 3472,1 ezer hektár termőterületből 2163,6 ezer hektár a mezőgazdasági terület, a különbség főleg a kb. 1,3 millió hektár erdőgazdaság.

Megjegyzés: A szántóföld 2-2,5 millió parcellára tagolt, a 10 ha feletti birtokok zöme sincs egy tagban. Földalapú támogatást kap 208 800 igazolt mezőgazdasági termelő 4,3 millió EU által elismert (papíron 4,8 millió-5,134 millió) hektár után.

A mezőgazdaságban a 2000-es és a 2003-as statisztikai felvétel között a negatív vonások tovább erősödtek. A 10 ha alattiak földje 35,4%-ról 28%-ra csökkent, 5-10 ha között csak harmincötezren vannak. A gazdálkodók száma 960 ezerről 766 ezerre csökkent, 400 ezer parcellát már felvásároltak. A végtelenül elaprózott földtulajdon csökkentését célzó, államilag támogatott technokrata földkoncentráció koncepciótlan, így lényegében nem üzemkoncentrációt eredményez, hanem jórészt a falusi szegények parcelláit fenyegeti. Félő, hogy a megszűnt gazdaságok zöme egy-egy, az önellátó gazdálkodás mentőkötelétől megfosztott családot jelent. A falusi szegénység nem lett kevesebb, de 194 ezer embernek már földje sincs. Egyidejűleg a 10 hektár feletti gazdaságok száma 46 ezerre csökkent, földje 64,6%-ról 71,7%-ra nőtt.

Az önellátó gazdaságok, a falusi szegények

Az önellátó gazdaságok és a falusi szegények, a tíz hektár alatti földdel rendelkezők, illetve a földtelenek jelentik a falu nagy többségét, mintegy 2-3 millió ember, nyugdíjasok és alkalmi munkán vagy szociális segélyen nyomorgók. Megélhetésükben segít a földjük, ahol a családnak termelnek krumplit, zöldséget, és kukoricát a disznónak, tyúknak. Piaci kapcsolatuk alig van, az is kényszer – kell a pénz. E gazdaságok nem gazdaságtalanok, alig van költségük, a munka nem számít, ha nem lenne a föld, munka nélkül senyvednének.

A 900 ezer-egymillió család mély nyomorban él. A mezőgazdaságban nincs, és zömük számára nem is lesz hely. Mégsem mondhatjuk, hogy gazdaságaik életképtelenek, menjenek tönkre. A szolidaritás, a túlélés segítése lenne a feladat, addig legalább, amíg a rendbe jövő gazdaság be tudja fogadni őket. Meg kell kísérelni a megoldhatatlan feladatot: munkahelyteremtést, átképzést – jóllehet alulképzettek, akiket a munkanélküliség is zülleszt. Addig is, amíg nyugdíjba mennek, munkát találnak, maximálisan segíteni kell a falusi szegények néhány hektáros önellátó gazdaságát, megszabadítani az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától – talán szántásisegély-programmal, távlatilag szövetkezéssel, a megmaradt szövetkezetek szakcsoportjaiként, ahogy lehet. Ehhez tartozna a földnélkülieknek egy darabka föld juttatása, ne kényszerüljenek lopásra a többi szegénytől. Az önellátó parcellagazdaságok segítése hatékony és olcsó szociálpolitika. Végül a legfontosabb, gondoskodni kell a gyerekeikről, ne kezdjék az életüket alulképzett munkanélküliekként.

A falusi szegények elhagyatva a gazdák – és rajtuk keresztül a jobboldal – holdudvarává válnak, pedig a falu szavazatai, ami egyébként a gazdák fő zsarolási érve, főleg az övék. A kiegyensúlyozott 2006-os választás érdekében a kormánynak legalább meg kellene szólítani őket: ismerjük a helyzetüket, és segíteni fogunk. A falu problémáiból a hátralévő hónapokban felvállalható lenne valamiféle külön támogatási és munkahely-teremtési program (falusi környezet karbantartása, vízrendezés, erdősítés s más közmunka), az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától való megszabadítás kezdeményezése, továbbá az 1-5 ha közötti önellátó gazdaságok termelést segítő külön támogatása (szántási, vetési segély). Ennek megoldása lehetne a szociális szövetkezetek megszervezése. A szociális szövetkezet lehetővé tenné az egy hektár alatti parcellák után is a földalapú, valamint az európai uniós támogatás megszerzését a falusi környezetet karbantartó közmunkákhoz.

Számíthatunk az Európai Unióra már csak azért is, mert az EU a támogatásokat átcsoportosítja a termelést támogató "I. pillérről" a vidék népességmegtartó képességét és a természeti állapot megőrzését támogató "II. pillérre". Ez a falusi szegénység támogatását jelenti, munkahelyet hoz létre erdősítésnél, vízrendezésnél, környezetvédelemnél. Szomorú nálunk az EU-támogatás megoszlása: az I. pillérre 64%, a II. pillérre csak 36%. A II. pillér a lengyeleknél 55%, a szlovákoknál 56%, a szlovéneknél 62%.

A piacra termelő kisgazdaságok

A piacra termelő kisgazdaságok – az útelzáró "gazdák" – a falunak a vékony, felső rétege. 45-50 ezren vannak, ebből mintegy 8000 fő 50 hektár feletti földön gazdálkodik, közülük háromezren 100-300, sőt 1000 hektár feletti birtokon, és vannak, akik a szövetkezettől megvásárolt tehenészettel, sertésteleppel rendelkeznek. A tüntetők főleg közülük kerülnek ki, nekik van sokmilliós traktoruk. (Persze jó néhány 10 hektár alatti termelő is velük tart a közös kétségbeesés alapján.) Számuk az 5-10 hektár-tulajdonosokkal együtt is csak legfeljebb 80 ezer. Megjegyzem, ez utóbbiak jó része kétségbeesetten szeretné hinni, hogy családi gazdaságuk van, jóllehet gazdaságaik önellátó jelegűek.

Látnunk kell a tüntető gazdák igazságát is. Zömük évről évre ráfizetéssel termel, nem térülnek meg a költségei. A vagyonukat élik fel, eladósodásuk már a jelzáloggal terhelt házukat, földjüket, gépeiket, állatállományukat fenyegeti. Hiába a támogatás, hitelelengedés, nincs pénzük gázolajra, vetőmagra, takarmányra.

A gazdaságpolitikának ki kell mondania, amit a pártok – választási okokból – nem mernek, a gazdák sejtenek, de maguknak sem vallanak be: az egyébként nagyon jó adottságú mezőgazdaságunk életképtelen a jelenlegi struktúrában. Nemcsak a 10-30 hektáros, de még az 50-300 hektáros gazdaság korszerűtlen és gazdaságtalan mérete miatt. A külföldi konkurenciánál drágábban termelnek, szükségszerűen hiányt szenvednek tőkében, épületben, felszerelésben, szakértelemben. Nagy tőkeigény, magas önköltség, alacsony hatékonyság jellemző rájuk, nem alkalmasak jó minőségű, nagy tömegű, egységes áru előállítására. Feneketlen hordóként nyelik az adófizetők pénzét. A kisgazdaságokat a gyakorlati adómentesség és a támogatás tartja talpon, távlatilag ellehetetlenülnek. Mielőtt intünk, "megérdemlik", gondoljunk rá – ha vannak is közöttük a termelőszövetkezet-szétverők lelkes támogatói -, a nagyüzemek romjain kényszerhelyzetben kezdtek termelni, ahogy lehetett.

Az FVM – és az MSZP agrárpolitikája – a "gazdáktól" fél, őket támogatja-szolgálja állami pénzzel, aminek egy részéből meg lehetne segíteni a falusi szegénységet. A gazdáktól termelési szempontból sincs mit várni, politikailag pedig a szavazatok zöme nem az övék, csak le kellene választani a szegénységet, ami persze nehéz és koncepciót igénylő feladat.

A piacra termelő társas nagygazdaságok

A piacra termelő társas nagygazdaságok, a szövetkezetek és gazdasági társaságaik, valamint a kapitalista nagygazdaságok művelik a szántóföldek 40%-át, és produkálják a piacképes termés 80%-át, s adnak munkát kb. 105 ezer főnek. Többnyire nem korszerű nagyüzemek, mert kifosztottak és leromlottak a jobboldal 16 éve tartó szövetkezetellenes gazdaságpolitikája, az állandó bizonytalanság, a túladóztatás, a hátrányos megkülönböztetés miatt.

Versenyképtelenné teszi a szövetkezeteket az a hatalmas többletteher, hogy nem lehet földjük, egy hektár föld bérlete évi 12 000-28 000 Ft, esetleg még több. Az iparral azonos társadalombiztosítás, személyi jövedelem- és társasági adó is terheli őket, míg a családi gazdaságokat szinte semmi, noha azok kapják a támogatások zömét. Ezzel egyenlíti ki a politika az eltérő terméseredményeket, hatékonyságkülönbséget.

A rendszerváltás idején a szövetkezetekből szörnyszülötteket – félig gazdasági társaságot és félig szövetkezetet – hoztak létre. A termelővagyon üzletrészként nevesítve egyéni tulajdonban, sőt jelentős részben külsők tulajdonában van, mint a gazdasági társaságokban. Most folyik a föld kényszerű állami visszavásárlása. Ugyanakkor, mint a szövetkezetekben az egy tag, egy szavazat elve alapján működő közgyűlés dönt az osztalékban, a vezetőválasztásban, a kilépéshez való hozzájárulásban. Volt idő, amikor érvényesült a vagyonnal való kilépés is, nem csak annak üzletrészként való eladása. A tulajdonosokból a külsőknek, eredetileg 484 ezer főnek nincs szavazati joga, ami gazdasági társaságban abszurd, ugyanúgy, mint az, hogy szövetkezetben a dolgozó tagok csak a vagyon talán 40%-ának tulajdonosai. Ebbe már be van programozva a feloldhatatlan ellentét az osztalékban és a földbérleti díjban érdekelt külső tulajdonosok, illetve a dolgozó tagság között.

Alapvetően erkölcstelen, hogy a parasztság otthon maradt, földhöz és szövetkezethez hű része sarcot fizet. Tudnunk kell, hogy azok jártak jól, akik annak idején megszöktek a földről. Az otthon maradottak hat-nyolc évig nyomorogva, a létminimumon dolgoztak, igaz, később megjavult a sorsuk. Túl sokat beszéltek rendszerváltáskor a szép falusi házakról, de hogy mennyi munka van bennük, azt nem mondták. Azt sem, hogy az 1968-as reform adta lehetőséget az otthon maradottak vállalkozó kedve, szorgalma tette a "magyar mezőgazdasági csodává". Megdolgoztak a jobb életért, amelyet a rendszerváltás után a szövetkezetek szétverése, az agrárolló és az állami elvonások visszavettek tőlük.

"Csepp vízben a tenger": olcsóbb és jobb dán sertés, szlovák tej, búza stb. várható. A dán sertés fölényét szegénységünkből következő technikai, technológiai elmaradottságunk is okozza, mert nálunk is jórészt nagyüzemi a termelés, az 550 nagytelep adott le évente 2.8 millió hízót, és a 244 ezer, 30 hízó alatti kistermelő csak 2,4 milliót (azóta már négymillió alatt van a sertésszám). Még tanulságosabb a szlovák tej; ők nem is korszerűbbek, és nálunk is a tej 80%-át a 300 tehén feletti 800 tehenészet adta, a 22 ezer 10 tehénnél kisebb csak 8%-ot. Mostanáig drága termények és a nagyüzemek elszegényedése volt a hazai agrárpolitika következménye, most majd az EU-ban – védővám nélkül – a versenyképtelenség, piacunk kiszolgáltatása is lesz.

A társas nagygazdaságok rendbetétele szektorsemleges elvonást és támogatást, földvásárlási jogot igényelne, az utóbbihoz azonban a "földszabályozást" is rendbe kell tenni. Ami szintén fontos, az állami tulajdonba kerülő szövetkezeti üzletrészeket vissza kell adni az oszthatatlan szövetkezeti közös vagyonba, egyrészt mert "törvényes", de jog- és alkotmányellenes volt a szövetkezeti vagyon állami elvonása és szétosztása, másrészt mert kizárja a szövetkezeteket az EU-pályázatokból.

Hogyan jutottunk ide és miért?

Az ország mezőgazdasági adottságai kiválóak, a szövetkezeti mezőgazdaság sikerágazat volt. A Horthy-időkben és később, egészen 1968-ig az európai mezőgazdaság hátsó harmadában elhelyezkedő mezőgazdaságunk két évtized alatt az élvonalba került. A termelés önköltsége a nyugat-európainak a növénytermesztésben 45%-a, az állattenyésztésben 60-65%-a lett. Megjegyzem, mostanra utolértük, sőt elhagytuk az önköltségben Nyugat-Európát, ahol közben nagymértékű üzemkoncentráció, vagyis költségcsökkentés megy végbe.

A nemzetközileg "magyar mezőgazdasági csodának" nevezett gyors fejlődés titka a szövetkezeti tulajdonlás volt, együtt a mezőgazdaságban létrejött lényegében piacgazdasági viszonyokkal. A szövetkezet gazdasági érdekeinek megfelelően gazdálkodhatott, árbevételéből kifizetve a költségeket, beleértve az adót, és ami maradt, a bruttó jövedelem – sok vagy kevés -, azzal szabadon rendelkezett, s tagi jövedelemre, fejlesztésre fordította.

A fejlődés lényege a terméseredményekben a korszerű nagyüzem hozta robbanás volt. A búza és a tengeri felszabadulás előtti, 1966-ig nagyjából változatlan hektáronként 1,4 tonnás termése 5 tonnára, illetve 6 és fél tonnára nőtt. A burgonya termése 18 tonnára – négy és félszeresre, a cukorrépáé 39 tonnára – háromszorosra emelkedett. A még 1972-ben is 2363 literes fejési átlag 1989-re 4950 liter lett, a kétharmadra csökkent tehénállomány másfélszer annyi tejet adott. Ezzel együtt változott mezőgazdaságunk helye Európában: tejtermelésben a 21. helyről hatodik-hetedik helyre, Svájc és az NSZK elé jutottunk, termésátlagainkkal a napraforgónál harmadik, tengerinél nyolcadik, búzánál tizenegyedik. Az egy sertésre jutó hústermeléssel közvetlenül Dánia és Anglia után, Ausztria elé kerültünk. Ami pedig az egy lakosra jutó termelést illeti, gabonából, tojástermelésből második, gyümölcsből harmadik, húsból negyedik, zöldségből hetedik helyre emelkedtünk. A mezőgazdaságunk műtrágyafogyasztása 8. lett Európában az NSZK és Dánia után, de Franciaország, Anglia, Ausztria, Finnország előtt.

Az eredményesség másik oka a farm- és parcellagazdaságnál sokkal kisebb fajlagos épület-, gép-, felszerelésszükséglet. Magyarországon az egy traktorra jutó termőterület 98 hektár, Ausztriában vagy az NSZK-ban 5 hektár, és Olaszországban 5-ször, Hollandiában 6,4 szer, és az NSZK-ban 7,4-szer annyi volt. Magyarországon 1000 hektár mezőgazdasági területre 98 dolgozó jutott, Finnországban 97, Ausztriában 72, Dániában 57. Most az Európai Unióban 86, Magyarországon 52. Ennyinek tudott, illetve tud a mezőgazdaság munkát adni.

A rendszerváltó elit agrárpolitikája a mezőgazdaságot rommezővé, a falut az ország szegényházává tette. Szétvert, kifosztott szövetkezetek, tönkretett gazdálkodás, végtelenül elaprózott földtulajdon, a falura visszaűzött félmillió munkanélküli és másik majd félmillió, akik a termelőszövetkezetekből hullottak ki.

Szétvált a földtulajdon és a földhasználat. A falvak földjeinek közel fele vagy több városiaké és külföldieké, a földek 80%-át bérlők művelik. Ez hatalmas és folyamatos jövedelemkivonást jelent a mezőgazdaságból, legalább 50-80 milliárdos sarcot, amit a nyomorgó falu fizet meg, s ami 15-20%-kal drágítja meg az élelmiszereket, összeszűkítve a fogyasztást és az exportot.

És végül a telekspekuláció. A spekulánsok a kárpótlásra elvont földek felvásárlásával bekerítették a városokat, üdülőkörzeteket építettek, és folyamatosan sarcolják a lakosságot és az országot, vámolják a gazdaság fejlődését. Néhány adat: ipar, logisztikai bázis, autópálya-építésnél az olcsón felvásárolt területet egy forint egyenlő ezer-kétezer, néha ötezer forint kulccsal értékesítik. A Ferihegyi repülőtér esetén a pénzügyminiszter egy forint egyenlő kb. húszezer forint kulccsal, állami pénzen történő vásárlást állított le. (A megakadályozás egyszerű módja lenne, ha a mezőgazdasági terület belterületté [építési telek, üdülő] vagy iparterületté nyilvánításakor önkormányzati kisajátításra kerülne mezőgazdasági ingatlanként. A telekként való értékesítés – legalább a kárpótlásból származó földeknél – önkormányzati bevétel. Ez alkalmas lenne az iparűzési adó részbeni pótlására is.)

A szövetkezetek szétverése

Elkerülhetetlen a kérdés, mi volt az elkeseredett szövetkezetellenesség oka azon túl, hogy "minden rossz, ami volt", jóllehet itt volt leginkább gyakorlata a piacgazdaságnak meg a demokráciának. Ha az állam kivonul, vagyis a tagság formális tulajdonosi léte valósággá válik, akkor a mezőgazdaságban megvalósul a privatizáció, valódi tulajdonosok vannak, akik tudnak is gazdálkodni. Tegyük hozzá, a szövetkezetek általában támogatták a rendszerváltást az 1974-es negatív emlékektől indíttatva, azt hitték, további fejlődésre nyílik lehetőségük. Megtartják a termelőszövetkezeti nagyüzemek összes előnyét (tőkehatékonyság, alacsony önköltség és nagy tömegű, jó minőségű, egységes áru), és kiteljesítik a nagy találmányt, a nagyüzem és a kistermelés egyenrangú munkamegosztását. Megvolt a lehetőség – tekintettel a zömmel erős és gazdag termelőszövetkezetekre – a mezőgazdasági felvásárló, ellátó kereskedelem és az élelmiszeripar termelői privatizációjára, amihez hasonló a fejlett Európában is csak Dániában, Hollandiában van. A termelőszövetkezeti ipar és szolgáltatás – ahol a tagság harmada dolgozott – jó kiindulási alapja lehetett volna a falu iparosításának és az országnak annyira hiányzó, olcsón termelő kis és középüzemek tömeges kifejlődésének

Miért nem élt a rendszerváltás a lehetőséggel? Több okra gyanakodhatunk: az új elitben nagy szerephez jutottak a gazdagparasztság szövetkezetből kimaradt, zömmel városba elszármazott utódai. Bennük a szövetkezetesítés emléke és az 50-es évek szövetkezetképe élt, a megújulást nem élték át. A tagság meggazdagodása – bennük, akik kimaradtak belőle – irigységet és haragot keltett. Úgy gondolták a régi-új urak, itt az ideje a "parasztság helyretételének". A másik ok alighanem az új elit készülődése a vagyon újrafelosztására. Ebben a vállalkozási tapasztalatú, erős menedzsmentű, gazdag szövetkezetek komoly versenytársak lehettek volna. További ok lehetett az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás – amelytől gazdasági megváltást reméltek -, és amelynek akadályát jelenthette a nyugat-európainál versenyképesebb és termelését jelentősen fokozni képes mezőgazdaság.

A döntő ok azonban az új politikai elit számára az volt, hogy ugyanúgy elviselhetetlen volt a szövetkezetek önállósága, ami a szövetkezetek 1974-es félállamosításához vezetett, mint a réginek: Akkor kemény rendszabályokkal közelítették az államgazdasághoz – elnökválasztást korlátozó feddhetetlenségi igazolás, bérszínvonalat szabályozó regulatív béradó, szövetkezet-összevonások, önkéntes tartalékalapok zárolása, az ipari és a szolgáltató tevékenység engedélyhez kötése.

A szövetkezetek az új politikai elit számára – erős gazdasági bázisukkal – valódi civil társadalom veszélyét jelentették, szemben az állami iparral, az államtól függő értelmiséggel, sőt a gyenge, állami istápolásra szoruló vállalkozókkal is. Tegyük hozzá, a képviselői helyek harmada falusi, és ha a szövetkezeteket nem verik szét, ők rendelkeznek felettük.

Az Antall-kormány a nagyüzemi mezőgazdaságot részben politikai okból, részben pedig a farmgazdaság dilettáns fantasztáinak biztatására verte szét. Az új hit prófétáival éppúgy nem lehetett vitatkozni, mint Rákosiékkal, az ideologikus hitnek nincs szüksége bizonyítékra. Hitüket az sem zavarta, hogy a paraszti parcellagazdálkodást folytató Lengyelországból és a farmergazdaságra áttérő Jugoszláviából ide jöttek élelmiszerért. Magyarország szállított cukorrépát a horvát cukorgyáraknak, a japánok itt vették meg a lengyeleknek szánt élelmiszersegélyt. A mezőgazdaság termelésének egyharmadát exportálta. Ne tévedjünk, a 100 lakosra jutó mezőgazdasági terület Magyarországon és Jugoszláviában azonos, és Lengyelországban is 83%-a a magyarnak. Még az osztrák farmok földjéről is hozzánk jöttek élelmiszerért, nyilván, mert itt jó minőségűt és olcsót kaptak.

A Horn-kormány a helyzet megoldására koncepció hiányában és gyávaságból nem tett semmit. A 2004. évi kormányváltásig a termelőszövetkezeti tagság 91-94%-a elnyomorítva, de kitartott, csak amikor látták, hogy Horn alatt is folytatódik a termelőszövetkezet-ellenesség, akkor hullottak szét. Ekkor fordult a gazdátlanná vált falu az addig súlytalan kisgazdák felé.

Végül az Orbán-Torgyán-kormány a félrevezetett falut napi politikai érdekből, a "családi gazdaság" zsákutcájába terelte, ahol minden 5-10 hektáros birtokos családi gazdának képzelheti magát, miközben az agrárpénz a klientúrának jutott. Elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, a mezőgazdaságot dilettáns vagy gyűlöletből tönkretevők meddig játszhatják "a gazdák, a parasztság védőit", mikor kérnek bocsánatot a falutól és a nemzettől.

A hazai agrárfejlődés alternatívái

Az EU-ban folyamatos technológiai és technikai fejlődés megy végbe, egyre gyorsuló üzem- és termeléskoncentrációval. (Dániában tíz év alatt 20-ról 31 hektárra nőtt a farmok átlagos területe, 30 ha felett van már 69%, a franciáknál 72%, Ausztriában a gazdaságok 250 ha feletti 2,5%-a birtokolja a földek felét stb.) A tegnap még rentábilis méretű farm mára veszteséges, ennek hatását fékezi a támogatási rendszer, mely átmenetileg életben tartja. Az EU agrárvédőhálója politikai indíttatású, ennek az agrárfejlődés hatására történő változásával fokozatosan leépül. A támogatási rendszer minden megújítása csökkentést takar, távlatilag jelentéktelenné válik a termelést támogató "I. pillér". A támogatást átcsoportosítják a természeti állapot megőrzését és a vidék népességmegtartó képességét támogató "II. pillérre", mely már 2007-2013 között 50% fölé fog emelkedni. 2013 után gyorsul a termelés támogatásának leépülése és távlatilag eljelentéktelenedik. A támogatások átkerülnek a fejlődéssel talajt vesztők túlélésének biztosítására és a környezetvédelemre. A termelőknek távlatilag csökkenő támogatással, végül anélkül kell helytállniuk a piacon.

Mit jelent ez számunkra? Az EU-belépés a mezőgazdaság támogatásának egyszeri gyors emelkedését hozza az EU-támogatásokkal, kivéve a máris piacinak minősített néhány ágazatot, pl. sertést, baromfit. A főleg földalapon kapott támogatás 8 ezerről kb. évi 37-38 ezer Ft/ha-ra emelkedik, és még néhány évig tovább nő – 2010-re 75 ezerig -, mire elérjük a 100%-os EU-szintet, ha csak addig nem változik a támogatási rendszer. Ez átmeneti megkönnyebbülést jelent, jóllehet csak a legnagyobb egyéni gazdaságokat tudja kiemelni a veszteségességből. Felhasználható lenne a kibontakozás megkezdésére, de a kisgazdaságok fel fogják élni, hogy elodázhassák a szembenézést helyzetükkel. Így csak fokozatosan morzsolódnak fel az EU-támogatás – koncentrációval és korszerűsítéssel párhuzamos – csökkenésével, amihez nem tudnak csatlakozni, mert csak a leggyengébbek tönkremenetelével koncentrálódnak. Távlati életben tartásukhoz a nyugat-európainál nagyobb támogatásuk és/vagy magasabb élelmiszerárak kellenének, ami az EU-ban nem lehetséges.

A gazdák kibontakozási elképzeléseiről, hiú ábrándjairól és a tüntetésekről

A gazdák az államtól kérik, követelik a piacot, marketinget, magtárt, hazai piacra védvámot, új termelési struktúrát – szerintük gabona helyett zöldség, gyümölcs, ipari növény, biotermelés -, amihez jó a kisüzem, és el lehet jó áron adni.

Vegyük ezeket sorra.

A hazai szántóterület zömén tipikus nagyüzemi kultúrákat, elsősorban gabonát termesztünk: 1990 óta hullámzóan 60-70% a gabona, és a hullámzás kedvezményezettje sajnos a parlag. A zöldség, gyümölcs, szőlő 5,5-6,3%, tehát a gabona 10%-os csökkentéséhez ezeket meg kéne duplázni, amihez piac kellene és piacképes, olcsó termelés. Jelenleg már paradicsomtól, hagymától eperig egyre jelentősebb az import, a fogyasztás 6-10%-a körüli, miközben az export lezuhant.

A "kisüzemi" háztáji termelésről, aminek jelentős exportsikerei voltak, tudni kell, hogy a nyugati nagykereskedők – akiknek több száz üzletet kell ellátniuk nagy tételben vásárolt, egységes, jó minőségű áruval – azért szerették a termelőszövetkezeti háztáji zöldséget, pl. paprikát, mert a százhektáros táblán a gazdaság szántott, műtrágyázott, öntözött, adott szakirányítást és egységes palántát. Végül pontos ütemezéssel szállította a háztájiban a tagok által ápolt és szedett árut, és ezért az ár is kedvező volt. Paradicsomnál a konzervgyár az elsődleges feldolgozással a táblára települt ki, a gyárba már levet szállítottak. Cukorrépánál is az volt az előnyünk, hogy nem tíz-húsz, hanem százhektáros tábláról – ahol megtérült a felszedőgép – szállítottunk, és így olcsón.

Hasonló a helyzet a biotermeléssel, ennek volna piaca, de a kisüzem alkalmatlan rá. Feltétele szigetelési távolságok, vetésforgó, sokévi gazdálkodással gyom- és károkozómentessé tett terület.

Az EU komoly támogatást jelent, de nincs vám. Ügyeskedni lehet, pl. vizsgálatokkal, csinálják is egyes országok, amíg Brüsszel tűri, és a hazai piac elviseli. Ne feledjük, ma a lakosság harmada a létminimum környékén, alatta él, és jövedelmük 48%-a körül van az élelmiszer. Meg az inflációra is kell gondolni.

A gazdák a 25%-os EU-támogatásra hivatkoznak, amivel se az exportnál, sem itthon nem versenyképesek, s állami árpolitikát követelnek. Az agrárkormányzat hiába mondja, hogy rendszerváltás előtt mezőgazdaságunk sokkal kisebb támogatással sikeresen exportált. A fejlett országokból csak Új-Zélandon és Magyarországon volt több a mezőgazdaság befizetése, mint a dotációja. Most úgy több a befizetés, mint a hazai támogatás, hogy a befizetést a társas gazdaságok teljesítik, a támogatást a gazdák kapják.

A jó magyar áru és a vásárlók hazafiassága legenda, a valóságban a dán sertés jobb, kevésbé zsíros és főleg a húsiparnak egységes alapanyag. A húskészítmények hazai ízesítésének előnye viszont igaz. A napfényes órák száma magas, de rajtunk kívül még sok országban így van. Ami az importált hamisított, veszélyes élelmiszereket illeti, ez a piacgazdaság velejárója, itthon is, gondoljunk a hazai paprikabotrányok szereplőire. A vásárlók hazafiasságának lehet, hogy van szerepe, de nagyobb az árérzékenységé. Kifogások helyett olcsó, jó minőségű árut kell adni, ez a mezőgazdák hazafiassága.

Fel kell készülni a "gazdák rendszeres évi tüntetéseire". Kormányok változnak, a gazdák tüntetnek. Az Orbán-Torgyán-kormány idején a szövetkezeti Nagy Tamásban bíztak, most a kisgazdából Fidesz közelivé vált "gazdakörök"-ben. A kormány a tönkretett falu túlélésének megoldását, legfájóbb napi gondjainak enyhítését is nehezen tudja felvállalni, a gazdák azonban csodát, ezernyi bajuk megoldását várják. Árakat és piacot, hogy haszonnal adhassák el drágán termelt termésüket, és hogy a 10-50 hektáron meg tudjanak élni. Tőkét, "mert traktor nélkül nem paraszt a paraszt" – hogy azelőtt 100 hektárra kellett egy traktor, most tényleg a 10 hektárosnak is kell -, épületet, sok mindent. Nem tudják, hogy a többlettőke törlesztését, de még csak az évi kamatát sem bírják fizetni, illetve most, hogy állami segítséggel megvették a modern traktort, kétségbeesve tapasztalják. Mindenki saját baját érzi, és bajuk, fájdalmuk valódi.

A kormányzat hiába mondja, hogy az EU 25%-ot ad, ők egészítik ki 55%-ra. Ezért a cseheknél, szlovákoknál 42-43 €/ha a támogatás, nálunk 70 €, ehhez jön a 40-60 milliárdos hitelrendezés. Az Orbán-Torgyán-kormány 1998-tól elpazarolta az időt, nekik kellett a megoldást felvállalni, azt a veszélyt, hogy hibás kifizetésnél az EU büntet, sőt ki is zár a támogatásból, egyébként is a véghatáridő április. Nálunk (93 ezer km²-en) 208 000 gazdát kell regisztrálni, a cseheknél (79 ezer km²-en) 16 ezret, a szlovákoknál (49 ezer km²-en) 12 ezret, mert ott nem aprózták el annyira a gazdaságokat.

A gazdák súlyos helyzetükben csak azt tudják, járna még pénz, ami átmeneti enyhülést adna, megígérték, és joggal panaszkodnak a számukra új és nyomasztóan bürokratikus EU-s rendszerre és az apparátus hibáira, a sokkal magasabb árat jelentő EU-búzaintervenció elhúzódására. Ha nincs elég raktár és szállítókapacitás, oldja meg a kormány, mondják. Nem akarnak emlékezni arra, hogy amikor 15 millió tonna felett volt a gabona ötéves átlagban, nem volt probléma, csakhogy a szövetkezetek szétverése jelentős raktárkapacitást semmisített meg, az állattenyésztés "bőrben" exportált. (12 millió sertésünk volt, majd annyi, mint a dánoknak, most négy sincs, míg a dánoknak 24 millió.)

Ez az a helyzet, amikor a falu a legrosszabb elemek irányítása alá kerül, akik nem is akarnak megegyezni, mert külön érdekeik vannak – sokan a falu nyomorúságának és kiszolgáltatottságának vámszedői mint felvásárlók és bérszántók, hitelezők -, vagy politikai célokat követnek, miközben a nyomorgó többség bajait emlegetik.

Tudomásul kell venni, hogy aki az ármeghatározó "társadalmilag szükséges, élő és holt munkaráfordításnál" nagyobbal, vagyis veszteségesen termel, azt nem szabad különböző formájú támogatásokkal mesterségesen életben tartani, legalábbis tartósan nem, még ha most – nálunk és kisebb mértékben az EU-ban is – ez a gyakorlat. Ez ugyanis egyrészt társadalmi veszteség, másrészt így a fokozatos rendbetétel helyett a megszüntetéskor elkerülhetetlen, tragikus összeomlást készítjük elő.

Mit lehetne, kellene tenni a mezőgazdaság rentábilissá tételére?

Az agrárválság okai: értékesítési válság (piaci kiszolgáltatottság és termelési anarchia), alapvetően azonban a termelés alacsony színvonala.

Az agrárválság mint értékesítési válság: a mezőgazdaság kiszolgáltatott – a jórészt multik kezébe került – élelmiszeriparnak, bevásárló központoknak és külkereskedő nagyvállalatoknak meg a szolgálatukban álló vagy önálló spekulánsok és helyi kupeceik uralta felvásárló kereskedelemnek. Ezek együtt az olcsón felvásárolt termékeken 50-150%-os profitot érnek el. A másik probléma a szétaprózott termelés anarchikussá válása, évente hullámzóan, egyszerre hiány és eladhatatlan túltermelés, aminek megoldását az államtól várnák, követelik.

Az agrárválság lényege a mezőgazdasági termelés struktúrája és ebből kővetkezett elavultsága: a rendszerváltással létrehozott új agrárstruktúra. 2-2,5 millió földtulajdonos, közülük 1-1,5 millió, aki bérbe adja a földjét. Egymillió földtulajdonos – jobb híján – a földből vagy abból is próbál megélni. A mezőgazdasági termelés zömmel ráfizetéses, folytatása évről évre folyamatosan egyre növekvő EU- és állami támogatással biztosítható csak.

A mezőgazdaságban a parcella és a kisgazdaság vált uralkodóvá. Ezeknek szükségszerűn hiányos a felszerelésük, nincs forgótőkéjük. Megszűnt a színvonalas szakirányítás, a 100-ha feletti gazdákból is csak 10%-nak van felsőfokú végzettsége. Lezuhant a műtrágya, nemesített vetőmag használata – idén ezért és nem csak az időjárás miatt 50% a takarmánybúza aránya -, lecsökkent a mélyszántás, öntözés, nem lehetséges a vetésforgó. A beszántott vízlevezetőkkel el nem vezetett és a mélyszántással el nem nyelt víz belvizet, majd hiánya aszályt okoz, és az árvízveszélyt is megnöveli.

A piaci kiszolgáltatottság megoldása a szövetkezeti értékesítés lenne, ezzel a termelők egyenrangú partnerekké válnának, mert most az ezerhektáros vagy a kis TESZ ugyanolyan kiszolgáltatott, mint a 10 hektáros. Ezt csak felső segítséggel lehet megszervezni országos és/vagy regionális-több megyényi szervezetekként, amelyek lenyúlnak a falvakba helyi szövetkezeteikkel.

A termelés anarchiájának a szerződéses termelés a gyógyszere. A fejlett országokban termékenként is változóan, de 60-90%-os és afeletti a szövetkezeti hálózatban és/vagy szerződésre termelés, a tejtől a tojáson, baromfi-, sertés- és marhahúson át a gyümölcsig, búzáig stb. A szerződéses termelés a termelők társulásában optimális, de az integrátor lehet a kereskedelem, az élelmiszeripar is.

Tekintve, hogy elmaradottak és válságban lévők vagyunk, állami segítséggel gyorsítottan kéne a szövetkezeti hálózatokat – pl. államilag garantált hitelt adni a beruházásaikhoz, forgótőkéhez – és a szerződéses termelést létrehozni. Megfontolandó lenne a támogatások egy részét a részvételhez kötni.

A rendszerváltó politikai "elitek" mindenféle hazai és nemzetközi trendet félretéve kezdtek bele 1990 után egy új földosztásba. A vidék és a falvak számára kínált, a "magyar farmer" túlhaladott alternatívája nem sok jóval kecsegtetett és kecsegtet. E donquijotizmus árát sajnos nem kitalálói fizetik.

Ami hazánkban a rendszerváltás után a mezőgazdaságban s ezáltal a vidéken és a falvakban lakókkal történt – meglehetősen zavarba ejtő. Ugyanis miközben hazánk egy olyan globalizálódó világhoz akar és kénytelen csatlakozni, ahol a mezőgazdaság és az ott foglalkoztatottak súlya az elmúlt évszázadban a töredékére zsugorodott, és miközben az államszocializmusbeli múltunk ellenére hazánkban is ez a trend alakult ki, a rendszerváltás után a politikai elitek mégis "földet osztottak", tömegeket juttatva így földtulajdonhoz. A vázolt politikavezérelt "földreform" annál is zavarba ejtőbb, mert a szerző véleménye szerint a magyar vidék és a falvak, már az államszocializmus időszakának végén – tehát a rendszerváltás előtt – a "mezőgazdaság után" voltak, vagyis a politikusok olyan körülmények között kínálták fel – erőltették rá – a tömeges földosztást a vidék és a falvak társadalma számára fejlődési alternatívaként a magyar újkapitalizmusban, amikor az már történetileg túlhaladottnak számított. A tanulmány egy "későn" iparosodott, a hazai piacosodáshoz és modernizációhoz "későn" és "gyengén" kapcsolódó kistérség fejlődésén keresztül járja körül a problémát, részletesen tárgyalva, hogy a legújabb "földosztás" ténylegesen mit is jelentett az ott lakók számára, arra az eredményre jutva, hogy "fejlődési alternatívát" semmiképpen sem.

Egyfelől itt állnak előttünk az évszázados trendek – lásd az alábbi táblát -, amelyek arról tudósítanak, hogy a gazdaság három nagy szektorának foglalkoztatottsági arányaiban – a mezőgazdaságban, az iparban és építőiparban, és a szolgáltatásban – gyökeres átstrukturálódás ment végbe 1900 és 2001 között. Az irányzatok egy modernizálódó társadalomról adnak képet, ahol – időben ugyan változó dinamikával, de végeredményét tekintve – egy túlsúlyos agrárfoglalkozású társadalomból egy évszázad alatt egy, a dolgozókat túlnyomóan az iparban és a szolgáltatásokban alkalmazó társadalom lett.

Tény tehát, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya az elmúlt évszázad során léptékbeli csökkenést mutat, hiszen amíg 1900-ban ebben a szektorban dolgozott az összes foglalkoztatott háromötöde (61%), addig 1990-ben már ötöde sem, 2001-ben pedig mindössze 6 százaléka. Tény az is, hogy ez egybeesett a gazdaságilag legfejlettebb országokban ebben az időszakban lezajlott irányzattal. Ez utóbbit azért tartjuk fontosnak hangsúlyozni, mivel e társadalmak az évszázad során mindvégig a kapitalizmus viszonyai között éltek és fejlődtek, szemben hazánkkal, ahol mintegy negyven éven keresztül az államszocializmus viszonyai határozták meg a gazdasági-társadalmi újratermelődés rendjét. E vitathatatlanul jelentős modellbeli eltérés ellenére a végeredmény nagyon hasonló, hiszen hazánkban a 6 százaléknyi mezőgazdasági foglalkoztatott közeli értéket mutat a franciaországi 4,4, a dániai 3,5, az olaszországi 4,8, a hollandiai 3,4, a finnországi 6,3 vagy a németországi 2,5 százalékos ezredfordulós arányokkal.²

Másfelől a rendszerváltás után átélhettünk egy új "földreformot", mely – többek között – a kárpótlás és a vagyonnevesítés intézményein keresztül sok százezer embert juttatott földhöz. Erre alapozva, egyes rendszerváltó politikai irányzatok programjaiból egy új magántulajdonos mezőgazdasági "osztály" vagy "réteg" képe is kirajzolódni látszott, a "magyar farmeré", amely ugyan ebben a formában sohasem létezett, de amely – politikai kitalálói szerint – rövid időn belül nem csupán itthon lép elő jelentős és meghatározó erővé az agráriumban, hanem ezen idő alatt nemzetközileg is versenyképessé válik.

Zavarba ejtő, hogy a vázolt két tény nincs szinkronban, sőt ellentmondani látszik egymásnak: a mezőgazdaságban foglalkoztatottak jelentős csökkenésének évszázados trendje és a legújabb rendszerváltásunk utáni tömeges földosztás. Úgy tűnik, mintha a rendszerváltó politikai elitek teljesen számításon kívül hagyták volna az ilyen típusú évszázados irányzatok makacs következetességét, és nemcsak úgy gondolták, de úgy is tettek – például törvényeket hoztak, állami pénzeket osztogattak -, mintha a történelem menete e tekintetben politikai indulataik és akaratuk szerint megállítható vagy visszaforgatható lenne. Annál is zavarba ejtőbb a jelenség, mivel ezek az elitek abban viszonylag hamar egyetértettek, hogy hazánknak minél előbb csatlakoznia kell a fejlett világhoz – például az Európai Unióhoz -, melyben a jelzett irányzat hasonlóképpen gazdaság-, társadalom- és tulajdonformáló erő volt évszázadok óta, mint nálunk. Ha ott természetesnek tekintették a mezőgazdaságban foglalkoztatottak összezsugorodásának az ezredfordulóra kialakult 3-6 százalék körüli arányát, akkor a magyar mezőgazdaságot miért nem az ebből fakadó versenyre készítették fel a rendszerváltás után, és miért osztogattak pár hektáros földterületeket az új tulajdonosaiknak? Zavarba ejtő az is, hogy a magántulajdonnak szinte kizárólag a természetes személyekhez kötött formáit ismerték el és favorizálták a mezőgazdaságban – a szövetkezeti tulajdonról hallani sem akartak -, holott a tulajdonnak köztudottan sokféle formája létezik a kapitalista viszonyok között is. Zavarba ejtő, hogy egy tőkehiányos helyzetben miért aprózták tovább a még meglévő tőkéket a mezőgazdaságban, és miért akarták az agrárium legképzettebb rétegét, a mezőgazdasági főiskolákat, akadémiákat és egyetemeket végzetteket kizárni a magántulajdon megszerzéséből – őket nevezték "zöld báróknak" -, jóllehet mindenki tisztában volt azzal, hogy megfelelő tőkeerő és szakértelem nélkül versenyképtelen az ágazat. Zavarba ejtően úgy osztogattak apró földterületeket, egy-két tehenet és traktorokat, hogy meglévő és működő termelési rendszereket, integrációkat és piaci hálózatokat vertek szét, jóllehet köztudott volt, hogy egy modern és versenyképes mezőgazdaság elképzelhetetlen e hálózatok nélkül.

És zavarba ejtő, hogy a politika alakítói miért gondolták és/vagy tehettek úgy, mintha a vidék és a falu boldogulásának a záloga ez az új "földreform" lett volna, amikor az már a rendszerváltás előtt "túl volt a mezőgazdaságon".

Vagyis azt állítjuk, hogy a magyar vidék és a falvak már az államszocializmus időszakának a második felében a "mezőgazdaság után" voltak: az itt lakók döntő része nem itt dolgozott, megélhetése más ágazathoz kötötte, vagy saját és gyerekei jövőjét a mezőgazdaságon kívül képzelte el és tervezte. A tételünk megalapozottságát jelzi, hogy az évszázados trend a rendszerváltás utáni "földreform" ellenére folytatódott – a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 1990 óta több mint 10 százalékponttal esett vissza -, nyilvánvalóvá téve, hogy a magyar politikai elitek különféle megfontolásokból egy, a modern gazdaságok fejlődési logikájával ellentétes irányzatot erőltettek hazánkban ebben az időszakban.

Tételünket "igazolandó", röviden bemutatjuk egy kistérség ilyen szempontú fejlődését, a hangsúlyt az elmúlt harminc év változásaira téve. Olyan térségről van szó, amely kimaradt, pontosabban kezdettől "gyengén" kapcsolódott a magyar iparosodás és piacosodás 19. századi folyamataihoz, lemaradását a 20. század elején sem sikerült leküzdenie, sőt a szocialista iparosításba is csak későn, a hetvenes évek elején tudott bekapcsolódni. Az ekkori külső tőkeallokáció a kistérséget – egy alföldi nagyközséget, melyet a rendszerváltás után várossá nyilvánítottak, és a "vonzáskörzetébe" tartozó öt falut – egy új fejlődési pályára állította, mely azonban a rendszerváltást követő tőkekivonással megtört, és ezzel egy újabb fejlődési irány vette kezdetét. A térségben 1995 óta több empirikus vizsgálatot is végeztünk, és a továbbiakban ezek adatait használjuk fel annak bemutatására, hogy e "periférián" lévő mikrokörzet is már az államszocializmusban "a mezőgazdaság után" volt, és a rendszerváltást követően sem mutatott semmi abba az irányba, hogy az itt jelentkező gazdasági és társadalmi problémákat az új "földreform" fogja vagy tudja megoldani.

Ha ismételten szemügyre vesszük a fenti táblázatot, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy a mezőgazdasági foglalkoztatottság csökkenésének irányzatában jelentős ritmusbeli eltérések és törések voltak az évszázad folyamán, amennyiben az hol alig, hol pedig rendkívül gyorsan változott. Az előbbire az 1920 és az 1949 közötti időszak az egyik példa, amikor a csökkenés még a tíz százalékpontot sem érte el három évtized alatt, mi több, az utolsó évtizedben némileg még nőtt is a mezőgazdaságban dolgozók súlya. Hasonlóképpen ilyen időszaknak tekinthetjük az 1970 és 1990 közti két évtizedet is, hiszen a csökkenés mértéke ekkor alig haladta meg az öt százalékot.

Ezekkel szemben gyors és léptékbeli csökkenések jellemezték az 1949 és 1970, valamint az 1990 és 2000 közti évtizedeket. Az első esetben mintegy 30 százalékkal esett vissza a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya két évtized alatt, és a fogyásnak ez a dinamizmusa megismétlődött az 1990 utáni évtizedben is. Ha a fenti évszámokat egybevetjük a magyar történelem fordulópontjaival, könnyű belátni, hogy a törések és a jelentős aránycsökkenések politikai beavatkozások nyomán jelentkeztek. Az első a kommunista hatalomátvételhez és az ezt követő első és második téeszesítés politikai, rendőri, adminisztratív, erkölcsi stb. kényszert is alkalmazó eljárásaihoz kötődtek, amikor is az őstermelésben hozzávetőlegesen egymillióval esett vissza a dolgozók száma. Ismerve a korabeli hazai gazdasági és társadalmi állapotokat, ilyen mérvű kilépés és eláramlás a mezőgazdaságból, illetve ilyen mérvű szerkezeti átrendeződés a foglalkoztatottságban két évtized alatt a politika beavatkozása nélkül aligha elképzelhető. Az 1990 utáni gyors, szintén több százezer embert érintő csökkenés hasonlóképpen egy rendszerváltáshoz kapcsolódott, csakhogy ez most a piacgazdaságra való áttérés jegyében történt. Egészen pontosan a legújabb rendszerváltásunk után kialakuló magyar újkapitalizmus jellegzetességeit és működési jellemzőit nem általában a piacgazdaságra történő áttérés alakította, hanem a kapitalizmus globalizálódónak nevezett formációjának működési logikái, és az ebbe a világba történő integrálódás sajátszerűségei alakították.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mivel a mikrokörzet fejlődésének történeti áttekintését ezen töréspontok mentén próbáljuk vázolni.

II. A mikrokörzet történeti áttekintése

A körzet "perifériális" fejlődésébe, a 19. és 20. századi kapitalizálódáshoz való "gyenge" kapcsolódásába engednek betekintést az 1941-es népszámlálási adatok³ . Ezek szerint a kistérség településein élők körében a mezőgazdaságban foglalkoztatottak domináltak, a körzet "fejlettségéből" adódóan persze rendkívül magas súllyal, hiszen az ebben a szektorban dolgozók aránya ekkor – településenként eltérően – 74 és 85 százalék között mozgott. Következésképpen az iparban-építőiparban foglalkoztatottak részaránya rendkívül alacsony volt (5-10%), mint ahogy a szolgáltatásban dolgozóké is (9-16%). Az így mért fejlettségben a nagyközség – mint jeleztük, mára városka (a továbbiakban város) – megelőzte a falvakat: itt volt a legalacsonyabb az őstermelésből (74%) és legmagasabb az iparból (10%) élők, illetve a szolgáltatásban dolgozók súlya (16%).

Fontos tény, hogy az őstermelésben dolgozók körében "csak" 43-58 százalék között volt az "önállók" és "segítő családtagok" aránya. Másként fogalmazva, ekkora volt a birtokos parasztok és segítő családtagjaik aránya, jelezve, hogy a települések többségében az "állandó" és az "időszaki" mezőgazdasági munkát vállalók, vagyis a cselédek és a napszámosok voltak túlsúlyban. A körzetben uralkodó viszonyokra jellemző az is, hogy a mezőgazdasági "önállók" és "bérlők" zöme (46-66%) a falvakban 5 kat. hold alatti birtokon gazdálkodott, melyből egy család nem tudott megélni, következésképpen e családok tagjai is csak növelték a napszámos- és cselédmunkára kényszerülők számát. Egyedül a városban volt némileg jobb a helyzet, ugyanis itt nem csupán a földdel rendelkezők aránya volt messze magasabb (58%) a falvakénál, hanem a törpebirtokosok aránya is a legalacsonyabb (38%), a 10 kat. hold feletti birtokon gazdálkodóké pedig a legmagasabb (43%) értéket mutatta. Ennek az oka a falvakétól eltérő fejlődésben rejlik, ugyanis amíg a város kun település volt, addig a falvakban nagybirtokok domináltak. Az adatok alapján nyilván nem okoz meglepetést az a megállapításunk, hogy a kistérségben ebben az időszakban meglehetősen magas volt a szegények száma, sok volt a munkanélküli, és általában is alacsony volt az életszínvonal.

A második világháborút követő első nagy hatású intézkedés a "földreform" volt. A körzet településein is sor került földosztásra, melynek eredményeként jelentősen megnőtt az "önállók" és "segítő családtagok" száma, olyannyira, hogy a negyvenes évek második felében a parasztcsaládok 83-97 százalékos arányukkal uralták a lakosságot. Ennek megfelelően a földtelenek, illetve az "állandó" és "időszaki" mezőgazdasági foglalkoztatottak súlya 3 és 17 százalék közti értékre csökkent. A birtokszerkezet azonban alig változott az 1941. évihez képest, ugyanis azt továbbra is a 10 kat. hold alatti kis- és törpebirtokosok uralták. E birtokosok aránya az összes mezőgazdasági gazdálkodó között a városban 68, a falvakban pedig 78 és 89 százalék között volt⁴ .

A földosztást ebben a formában egy valódi, döntően saját földterületen gazdálkodó családokból álló "paraszttársadalom" megteremtése irányába tett lépésnek minősíthetjük, melyet négy megjegyzéssel kell kiegészítenünk. Egyrészt azzal, hogy ha igaz volt az évtized elejének gazdálkodásáról szóló azon megállapításunk, hogy a törpe-, de még a kisbirtokosok jó része sem volt képes családját kizárólag saját földjeinek megművelésének hozadékából eltartani, illetve számukra egész évben munkát biztosítani, akkor ez a "földreform" után is igaz. Másrészt azzal, hogy az újonnan földhöz juttatottak és a törpebirtokosok számottevő része nem rendelkezett földjei megműveléséhez szükséges eszközökkel – például igaerővel, gépekkel, tárolókkal -, továbbá tőkével, termelési ismeretekkel és -kultúrával vagy gazdálkodási tapasztalatokkal. Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy a kiosztott földek többnyire gyenge minőségűek voltak, és az osztásnál alig vették figyelembe azok határbeli elhelyezkedését, így gyakran előfordult, hogy az 5-6 kat. hold 5-6 darabban volt a határ különböző részein. És végül a kibontakozás lehetőségeit és távlatait tovább rontotta a naturális önellátás megerősödése, a felhalmozás alacsony szintje, a hitelek hiánya, a beszolgáltatás kényszere vagy a politikai bizonytalanság.

A vázoltak ismeretében érthető, hogy a foglalkoztatottság szerkezete 1941 és 1949 között nem változott a kistérség településein, sőt a földosztás után azt még inkább a mezőgazdaságban dolgozók uralták a maguk 75-92 százalékos arányaival. Az iparban és a szolgáltatásban foglalkoztatottak súlya stagnált, az előbbi 3 és 14, az utóbbi 5 és 16 százalék közötti településenkénti értékeket mutatva⁵ .

Témánk vonatkozásában tehát az a "furcsa" helyzet állt elő, hogy jóllehet a vizsgált körzetben élő családok tömegeinek élelmezése, közérzete, társadalmi helyzete és rangja és ezáltal önbecsülése vitathatatlanul javult a földosztás után, ez azonban nem jelentette egyszersmind foglalkoztatási és megélhetési gondjaik vagy a térség elmaradottságának távlatos megoldását is. Másként fogalmazva: az 1945-ös földreform az egyének és a családok szintjén és rövid távon talán számos problémát megoldani látszott, történelmi léptékkel mérve azonban – nem esvén egybe a hazai és a nemzetközi gazdasági fejlődés meghatározó irányzataival – nem kínált alternatívát a "periferiális" fejlődéshez képest.

Érzékelhető változásokra csak a második téeszesítés megkezdését követően került sor. Ekkor már nem csupán az vált világossá, hogy a saját földek mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe való bevitelét nem lehet megúszni, de az is, hogy nem kötelező a téeszben dolgozni. Sőt előnyösebb az iparban vagy más ágazatban elhelyezkedni, hiszen ott havi rendszerességgel és garantáltan pénzbeli jövedelemhez lehet jutni, napi nyolc órát kell csak dolgozni, éves szabadság jár stb., szemben a téesszel, ahol maradékelvű és döntően naturális elosztás dívott, a munkaidő a tevékenységtől és az időjárástól függött, a szabadságot pedig a mezőgazdasági munkák téli szüneteltetése jelentette. A saját föld elvesztését jelentő "proletár" állapotból és a téesztagsággal együtt járó bizonytalan és alacsony szintű megélhetést nyújtó státuszból tehát az ipari, építőipari stb. munkavállalás kínált alternatívát. Ezt a korabeli extenzív iparosítás tette lehetővé, amely ugyan a körzeten kívül zajlott, azonban mégis sokan adták a fejüket arra, hogy távoli városokban, a családtól külön élve vállaljanak munkát. Ezzel a mikrokörzet hagyományos munkaerő-piaci zártsága oldódni kezdett, és a családi, rokonsági, szomszédsági stb. kapcsolathálókon keresztül a különféle földrajzi területek – Szolnok, Budapest, Érd, Miskolc stb. – irányába megindult a kirajzás, amely jelenthetett napi, heti vagy havi ingázást, de eseti vagy hosszabb idejű elköltözéssel is járhatott.

Az elmondottak jól látható változásokat idéztek elő a foglalkoztatási szerkezetben a hatvanas évek végéig. A városban, ahol – mint jeleztük – a mezőgazdaságban dolgozók aránya húsz évvel korábban (1949) még elérte a 75 százalékot, 1970-ben már csak 44 százaléknyi őstermelésben foglalkoztatottat regisztráltak. Ezzel szemben a korábbi 9 százaléknyi ipari-építőipari dolgozó súlya ekkorra 32 százalékra nőtt, és közben a szolgáltatásban foglalkoztatottaké is 15-ről 24 százalékra emelkedett. A körzet falvaiban hasonló átstrukturálódásra került sor, jóllehet ennek a léptéke többnyire nem érte el a városka dinamizmusát.

Nos, a mikrokörzet fejlődését a hetvenes évek eleji szocialista ipartelepítés új pályára állította. A helyi elöljáróság erőfeszítései nyomán egy budapesti híradástechnikai gyár egy telefonközpont-összeszerelő üzemet nyitott a városkában. A település vezetését a helyi és a környékbeli falvak, döntően alapiskolát végzett, női munkaerő-feleslegeinek a lekötése, az alacsony jövedelmek és az alacsony életszínvonal emelése stb. ösztönözték az üzem megszerzésére, míg a fővárosi vállalat láthatóan szabadulni kívánt az ekkor már elavultnak számító termékétől, melyet kizárólag a Szovjetunióba szállított, és melynek a fejlesztése felett kizárólag a szovjetek rendelkeztek. Az üzem előbb egy bérelt helyiségben kezdte meg a termelést, majd 1973-ra elkészült az első üzemcsarnok, ahol már 300 főt alkalmaztak. Néhány évvel később bővítésről döntöttek Budapesten – ennek nyomán a telefonközpont egész gyártási vertikumát ide telepítették -, ami további üzemcsarnokokat igényelt. A dolgozók száma folyamatosan növekedett, és az üzem fénykorában – ez már a nyolcvanas évek közepére esik – mintegy 1200 fős alkalmazotti létszámmal számoltak az üzem vezetői.⁶ Közben újabb üzemek települtek a városba és a körzet egyes falvaiba is, továbbá a már itt lévő kisebb gyáregységek modernizálták gyártási eljárásaikat és termékeiket, illetve bővítették kapacitásaikat. Így nőtt a foglalkoztatottság ezekben az üzemekben is.

Az ipari beruházások felgyorsították a mezőgazdasági szövetkezetek modernizálását is. A téeszek kénytelenek voltak az ipari üzemekhez felzárkózni a bérszínvonalban, a munkakörülmények és a szociális juttatások javításában is, ha dolgozóikat meg akarták tartani. Ez annál is inkább elkerülhetetlennek látszott, mivel a hetvenes évek elejétől több száz főt foglalkoztató ipari melléküzemágakat is alapíthattak jövedelmezőségüket javítandó, és hosszabb távon az aligha volt fenntartható, hogy a melléküzemágban és a téeszben jelentősen eltérő bérszínvonalat vagy a szociális ellátást alkalmazzanak. Fontos tény, hogy a kistérségben a hetvenes évek közepén még a téeszek voltak a legnagyobb foglalkoztatók, hiszen – a tagságon túl – a földjeit bevitt, de már idős korú tagjainak is jövedelemkiegészítést, állataiknak takarmányt, almot stb. kellett biztosítani. A város téeszében például 1975-ben 825 fő dolgozott, ugyanakkor további mintegy 700 fő idős tagjának juttatott különféle szociális kedvezményeket.

A hetvenes és nyolcvanas évek új fejleménye volt a modern termelési technológiák meghonosítása és az iparszerű termelési rendszerek bevezetése a mezőgazdaságban, melyek magas színtű gépesítettséget, korszerű szaporítóanyagokat és tenyészállományokat, szigorú technológiai előírásokat és fegyelmet, új üzemszervezési, alkalmaztatási és munkamegosztási módokat, emellett a szakképzett munkaerő bővülését és felértékelődését igényelték. Megint csak a városka körülbelül 8600 hektárnyi szántón gazdálkodó téeszénél maradva: az a nyolcvanas évek közepén már 10-12 db kétszáz lóerős Rába és Johndeer traktorral, további 50-52 db hatvan-nyolcvan lóerős egyéb traktorral, 20-24 db teherautóval, körülbelül ugyanennyi kombájnnal, 3-5 rakodógéppel rendelkezett, hogy csak a legfontosabb vonó, szállító, betakarító és rakodógépeket említsük. E géppark mögé közel százfős karbantartó és javító kapacitás épült ki, és hozzávetőlegesen ennyi kőműves, villanyszerelő, lakatos, festő stb. dolgozott a melléküzemágakban is. A sertéstelepre magyar és holland tenyészállományt telepítettek, ahonnan évente 5-6 ezer vágósertést bocsátottak ki. Az időközben kiépült csirkegyárak évi másfél milliós kapacitással dolgoztak. Ebben a környezetben érthető módon felértékelődött a szakértelem, amely már csak részben igényelt mezőgazdasági szakismereteket, hiszen a traktorok, a szárítók, a tápkeverők vagy a csirkegyári szellőzőberendezések üzemeltetéséhez más, vagy más szakértelem is szükségeltetett. Aligha véletlen, hogy az iparszerű termelési rendszerek szigorú technológiai előírásai közepette többnyire hasznavehetetlenné váltak a volt paraszti tevékenységhez kapcsolódó ismeretek és tapasztalatok, és aki eme új munkamegosztási és munkaszervezeti viszonyok között boldogulni akart, annak tanulnia kellett. A szakmunkások aránya egy évtized alatt megközelítette az egyharmadot (30%), mint ahogy a magasan képzett mezőgazdasági szakemberek aránya is az egytizedet (6-8%), miközben a segédmunkásoké ezen időszakban 28 százalékról 5-7 százalékra esett vissza.

Ebben az időszakban újszerű munkamegosztás és integráció alakult ki a téeszek és a kistermelők (háztáji) között, melynek a csúcsidőszakában a téesz évi 8-9 ezer sertés és 1 millió 300 ezer csirke kihelyezését bonyolította le. Az integráció messze túlmutatott a városkán és a szűk környezeten, amennyiben a kihelyezés nem csupán a szomszédos falvakra terjedt ki, hanem a tőle 30-40 kilométerre fekvő településekre – köztük hasonló nagyságú városokra – is. Emellett olyan növényi kultúrák is bekerültek a háztájizásba, például a hibridkukorica-, a hagyma-, a paprika-, a tök- vagy az uborkatermesztés, amelyek korábban ismeretlenek voltak a környéken. A kistermelés különféle formái közül egyeseket túlzás nélkül komoly vállalkozásnak lehetett minősíteni⁷ .

Tény, hogy a kistermelésbe nem csupán a téesztagok és családtagjaik, hanem bárki bekapcsolódhatott a településeken, így annak sok olyan résztvevője volt, aki az iparban, építőiparban, közlekedésben stb. kereste a kenyerét, sőt tanítók és állami hivatalnokok is háztájiztak. Bár a kistermelés az esetek döntő többségében szerény keretek közt folyt, és ennek megfelelően az "első gazdaságbeli" pénzjövedelmek kiegészítésére szolgált, vitathatatlanul hozzájárult a fogyasztás és az életszínvonal emelkedéséhez, az építkezések és lakásmodernizálások (pl. víz- és gázvezetékek kiépítése, fürdőszobák és vécék kialakítása) megszaporodásához, új termelési eljárások megismeréséhez vagy a vállalkozói szellem elterjedéséhez. Az árutermelésbe jobban bekapcsolódók számára pedig alkalmassá vált bizonyos nagyságú tőkék felhalmozására, termelési, értékesítési és banki kapcsolatok kiépítésére, vállalkozási tapasztalatok megszerzésére és vállalkozások indítására.

Az árutermelő üzemek tömegigényeket fogalmaztak meg az oktatási-képzési rendszerrel szemben, melynek viszonylag gyors helyi fejlesztése szintén elkerülhetetlen volt. A foglalkoztatottság javulásával és a jövedelmi szint emelkedésével nőttek és átalakultak a fogyasztói igények és szokások, melyek a kereskedelem és a vendéglátás számottevő bővülését – és persze az ilyen irányú szakképzettségek iránti keresletet – is maguk után vonták.

E változások aztán alapvetően átalakították a generációs átörökítés egész menetét. Témánk vonatkozásában ennek az egyik fontos jellegzetessége, hogy a társadalmi helyzet és mobilitás földbirtokhoz kapcsolódó formája a térségben is leértékelődött – illetve a második téeszesítést követően érvényét vesztette -, hiszen ekkor már nem volt a családok kezén föld, mely addig a település társadalmában elfoglalt helyet, a gyerekeknek átörökíthető vagyont és azok jövőbeli helyzetét meghatározták. A szülőknek a gyermekeik jövőjére vonatkozó elképzelései és törekvései ettől kezdve a korabeli paraszti és téesz-világ mielőbbi meghaladását és lehetőség szerinti elhagyását szorgalmazták, ami tömegesen és távlatosan a mezőgazdaság elhagyásával is egybeesett. Ettől kezdve felértékelődött az iskoláztatás és a szakképzés mint a társadalmi helyzet átörökítésének és megváltoztatásának a legfőbb útja, és így a középfokú oktatásban való részvétel történetileg rövid idő alatt tömegessé vált. Hangsúlyoznunk kell az ipartelepítés és az azzal egy időben fellendülő modernizáció személyes élettervekre és cselekvésekre gyakorolt közvetlen hatását is, amennyiben azok a felbomló, de még a mezőgazdaság uralta falusi-paraszti világ meghaladásához helyben elérhető és kívánatos társadalmi alternatívákat kínáltak az egyes családoknak és gyerekeiknek a szakma- és iskolaválasztáshoz, a mobilitási és karrierkép kialakításhoz.

Mindent egybevéve 1970 és 1990 között további jelentős átrendeződés ment végbe a kistérség településeinek foglalkozási szerkezetében, amely a mezőgazdaság folytatódó – ámbár meglehetősen eltérő súlyú – visszaszorulását eredményezte. Az e téren korábban is élenjáró városkában és további két településen ekkor már mind az iparban-építőiparban (33-41%), mind a szolgáltatásban (32-37%) dolgozók aránya egyenként is meghaladta a mezőgazdasági foglalkoztatottak súlyát (25-28%). Jóllehet a másik három településen szintén számottevően visszaesett a mezőgazdaságban dolgozók aránya (48-53%) a hetvenes évekhez képesti 60-69 százalékos szintről, azonban itt még változatlanul fennmaradt e szektor dominanciája úgy az iparral-építőiparral (20-28%), mint a szolgáltatásokkal (20-32%) szemben⁸ .

Jeleznünk szükséges, hogy bármilyen dinamikus és elementáris volt is a térségbe telepített tőke és az ennek kapcsán felgyorsult modernizáció társadalomstrukturáló és foglalkoztatottsági szerkezetet alakító, életvitelt, életmódot, fogyasztást, értékrendet vagy generációs átörökítést módosító hatása, az évszázados "lemaradás behozására" nem volt képes. Nem volt képes, hiszen a túlságosan hosszan tartó "periferiális" fejlődés strukturális öröksége túl erős volt ahhoz, hogy azt történetileg ilyen rövid idő alatt és a volt szocialista iparosítás és felhalmozás körülményei közt gyökeresen meg lehessen haladni, következésképpen e korszakban is ellentmondásos és felemás fejlődésről beszélhetünk.

A fejlődés felemásságára utal például az, hogy a kistérség foglalkoztatási gondjai még a tőkeallokáció után is csak a külső ipari centrumok – Szolnok, Budapest, Miskolc stb. – jelentős munkaerő-felszívó képességével voltak kezelhetők. Vagyis évtizedeken át számottevő ingázó réteg lakott a térségben, aminek negatív következményei a gazdaság válságával azonnal érzékelhetővé váltak, hiszen először ők kerültek elbocsátásra az ipari centrumokból.

A felemásság abban is tetten érhető, hogy a mezőgazdaságot elhagyók nagy része csak a főállást megjelenítő munkavállalás szintjén lett ipari, építőipari, kereskedelmi stb. munkás vagy alkalmazott, megélhetésében továbbra is használta – kényszerből vagy önként – a mezőgazdasági termelésre alkalmas erőforrásait. Másként fogalmazva megélhetését sok család többféle erőforrás köré szervezte: döntően az "első" gazdasági munkahely és a "második" gazdaságot megjelenítő mezőgazdasági kistermelés köré. És bár ez utóbbi termelés mértéke a többségnél nem haladta meg a saját háztartás szükségleteit, nem keveseknél – mint utaltunk rá – "maradékelvű", sőt egy kisebbségnél professzionális piacra termelés folyt. A felemásság megfigyelhető a napi életvitelben, amikor is az "első" gazdaságbeli főállású tevékenységet sokaknál napi 2-4 órás háztájizás előzött meg vagy követett. Hasonló ellentmondásosság munkál az "első" gazdaságbeli éves szabadságnak a háztáji csúcsmunkák idejére történő időzítésénél, vagy ha ez nem volt elég, ennek a betegszabadsággal való "kiegészítésénél".

Azonban bármennyire sok tényező utal még a nyolcvanas évek végén is a "perifériás" fejlődésre, a "lemaradásra" vagy a "felemás" felzárkózásra, a társadalmi és a foglalkozási szerkezet átstrukturálódása jól láthatóan, töretlenül és feltartóztathatatlanul haladt előre.

III. A rendszerváltás után

A rendszerváltás és az azt követő gazdasági válság aztán megtörte a körzet hetvenes évek elejétől tartó és az iparosodásra alapozódó fejlődési pályáját.

A munkanélküliek első nagy csoportjai a körzeten kívül munkát vállalók közül kerültek ki. Zömük budapesti, szolnoki és más nagyvárosok vállalatainál segéd- és betanított munkásként dolgozott, lakó- és munkahelye között döntően hetente vagy még ritkábban ingázva. Tekintettel arra, hogy e munkavállalók szintén a legkevésbé kvalifikált munkaerő-piaci szegmensben helyezkedtek el, továbbá a helyi munkaerőpiacnak nem képezték az integráns részét, kezdetben mind a lakosság, mind az elöljáróságok számára a tömeges elbocsátások a külső munkaerőpiacok zavaraiként definiálódtak.

E felfogás 1991-től kezdett megváltozni, amikor sor került az első helyi elbocsátásokra a híradástechnikai üzemnél. Néhány száz fős leépítés jelentette a kezdetet, hiszen ekkor még feltételezték a szovjet piac megtarthatóságát, így a raktárra termelés időszaka következett. Rövidesen egyértelművé vált a szovjet fél fizetésképtelensége, és ezzel nyilvánvaló lett a teljes felszámolás elkerülhetetlensége, hiszen az adott termék máshol eladhatatlannak bizonyult.

A téeszekben is számottevő leépítésekre került sor. Például a kisváros téeszében 1993-ban már csupán 150-160 fő dolgozott, holott 1990-ben még 570 körüli tagsággal folyt a gazdálkodás. Az egyik község téeszében ezen idő alatt 650 főről 200-220 főre apadt a foglalkoztatottak száma, míg egy másikban hozzávetőlegesen 380-400 dolgozóból 50-80 fő maradt. A többi településen hasonló léptékű elbocsátásokra került sor. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a "maradék" téeszekben elsősorban az iskolázott és szakképzett tagok és alkalmazottak maradtak: mezőgazdasági gépészek, növény- és állattenyésztő szakmunkások, középiskolát és egyetemet végzett munkatársak. A többiek – elsősorban is a szakképzetlenek – munkájára nem tartottak igényt⁹ .

A gyors és radikális leépülési-leépítési folyamatok tömeges munkanélküliséget idéztek elő a körzetben. 1992 decemberében, amikor országosan is magas, 12 százalék körüli volt a munkanélküliségi ráta, a körzetben 30 százalékos arányt regisztráltak. A következő évben változatlanok maradtak az arányok, és csak 1994-től érzékelhető csökkenés (23%), ami azonban 1997-ig ezen érték körüli stagnálást mutatott. Az 1998-as 21 százalékos arány ismét csökkenést jelzett, de a következő évek alig hoztak változást, vagyis az ezredfordulón 20 százalék körül állandósult a kistérség regisztrált munkanélkülisége. Ezekben az években országosan már 10 százalék alá esett a munkanélküliségi ráta.

A tömeges munkanélküliség tehát a "hivatalos" mérések szerint is tartós maradt. Azért beszélünk "hivatalos" értékekről, mivel a körzet munkaügyi hivatalának munkatársai a regisztrálatlan munkanélküliek számát hozzávetőlegesen akkorára becsülték még a kilencvenes évek második felében is, mint a regisztráltaké volt.

IV. Munkaerő-piaci változások

A kistérség rendszerváltás utáni új fejlődési pályájának az egyik jellegzetessége a tömeges munkanélküliség tartós fennmaradása lett, ami egyben arra is rávilágít, hogy a körzetben nem került sor jelentősebb beruházásokra. Ez nem azt jelenti, hogy kisebb-nagyobb – 30-40, illetve 100-140 főt foglalkoztató – cégek ne jelentek volna meg a térségben, ezek azonban a kialakult helyzeten gyökeresen nem tudtak változtatni. Részben azért nem, mert e kívülről jött vállalkozások minimális befektetéssel, kizárólag olcsó élőmunkára építve kínáltak munkaalkalmakat, döntően rossz munkakörülményekkel, magas munkateljesítményekkel, nemritkán embertelen bánásmóddal párosítva. Ilyen körülmények között e cégek maguk is időlegesnek tekintették ittlétüket, és amint a munkahelyi konfliktusok nyomán "elfogyott" a munkaerő, leszerelték a gépeiket és távoztak.

Részben azért, mert az általános hazai válság, a helyi tőkekivonások és a beruházások hiánya, a tömeges és tartós munkanélküliség ismét felerősítették a "periferiális" állapotokat jelző munkaerő-piaci "záródás" tendenciáját, ami két további következménnyel is járt. Egyfelől a helyi munkaerőpiac szegmentálódásával, másfelől a pénzbeli jövedelmek minimálbér körüli fixálódásával. Az előbbi azt jelenti, hogy a munkaerőpiacon nagyon különböző alkalmaztatási státuszú és megélhetési körülményekkel számolni kénytelen munkavállalók vannak. Az állami alkalmazottak alkalmaztatási helyzete és jövedelmei kiszámíthatóbb állapotokat jeleznek, még a szintén hivatalosan alkalmazott, de a tönkremenetel vagy a felszámolások miatt kevésbé biztonságos magánvállalkozásokhoz képest is, nem beszélve a "szürke" vagy "fekete gazdaság" foglalkoztatottairól. Aztán itt vannak a "kényszerfoglalkoztatások", melyeket az állam csakúgy kénytelen fenntartani (pl. közmunkák), mivel "valóságos" munkahelyeket átmenetileg sem tud kínálni az általa hivatalosan regisztrált tartós munkanélkülieknek, mint ahogy egyes települések is kénytelenek közhasznú társaságokat létesíteni a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, de a munkaügyi szervezet által már el nem ért lakossági csoportjaik munkaképessége fenntartására. Ezek a különféle alkalmaztatási-megélhetési formák – a hivatalos állami alkalmazott, a hivatalos "kényszerfoglalkoztatott", a szürke vagy fekete gazdaságban dolgozók stb. – nemcsak eltérő iskolázottsági, technikai-technológiai környezetet, felkészültségbeli követelményeket állítottak-állítanak, vagy jövedelmeket, karrierlehetőségeket, jogi és megélhetési biztonságot kínálnak tulajdonosaiknak, de az érintetteknek azzal is számolniuk kell, hogy az egyes munkaerő-piaci szegmensek közti mozgási lehetőségeik erősen korlátozottak. Ugyanis, aki éveket tölt el alkalmi munkásként a szürke vagy a fekete szegmensben, netán a munkanélküliség és a közmunkák határán billegve, annak – mint ezt a tapasztalatok is bizonyítják – vajmi kevés esélye van visszakapaszkodni a gyorsan igényessé váló hivatalos munkaerő-piaci szegmensek valamelyikébe.

A vázolt munkaerő-piaci zártság és szegmentáltság másfelől a bérek alacsony, a mindenkori minimálbér szintjéhez közeli rögzülésével, még pontosabban ezen bérszínvonal dominánssá és meghatározóvá válásának tendenciájával jártak-járnak együtt. Az állapot súlyos következménye, hogy a versenyszféra is ezen szinthez képest állapítja meg bérbeli kínálatát, ami így messze elmarad az ország nyugati részében ugyanezen tevékenységekért fizetett bérektől. Továbbá, hogy a minimálbér körüli kereset okán a munkaerőpiac hivatalos szegmenseiben történő munkavállalás önmagában nem képes biztosítani a szegénység meghaladását és az abból való kitörés lehetőségét. (A foglalkoztatottsági és a bérezési viszonyok ezredfordulóbeli jellemzésére lásd vizsgálati adatainkat.¹⁰ )

V. Új földbirtokviszonyok

Nos, a rendszerváltás utáni "földreformra" ilyen körülmények között került sor a térségben. Mint láttuk, egyfelől az egyes településeken még 1990-ben is viszonylag sokan dolgoztak a mezőgazdaságban, ennél léptékekkel többen – az ipari és szolgáltatási alkalmazottak is tömegesen – vettek részt a háztáji kistermelésben, közülük nem kevesen piacra termeltek, vagyis rendelkeztek bizonyos termelési és vállalkozási tapasztalatokkal, és jó néhányuknak kisebb-nagyobb felhalmozásai is voltak. Másfelől itt voltak a lehetőségek – a vállalkozás szabadsága, a földhöz jutás, a meggazdagodás vagy legalábbis a jólét megteremtése stb. -, melyek nyilván sokakat mozgósítottak a rendelkezésükre álló erőforrások profitorientált működtetése és a vállalkozások irányába. Aztán jelen voltak a kényszerek is: a munkahely elvesztése, az elhelyezkedés nehézsége, az alacsony bérek és életszínvonal, az erőforrások hiánya vagy a lecsúszás és az elszegényedés általi fenyegetettség, melyek viszont ösztönzően hatottak ezen állapotok elkerülésére. Ilyen viszonyok között egy olyan erőforrás, mint amit az új "földreformmal" megszerezhető földtulajdon megjelenített, elvileg hallatlanul felértékelődött. Nem csupán a kárpótlás vagy a vagyonnevesítés formájában "naturálisan" juttatott földekre gondolunk, hanem a földszerzés, -birtoklás és gazdálkodás mindazon formáira is, amelyek lehetővé tették és teszik, hogy azokból tulajdonosaik jól megéljenek, illetve távlatosan versenyképes gazdaságok alakuljanak ki.

Nézzük meg, hogy vajon mi jellemzi a térségben az új "földreformot": hányan és kik jutottak földhöz, közülük mennyien művelik meg földjeiket, miként vannak felszerelkezve az új birtokosok, és mi jellemzi gazdálkodásukat, milyen a piaci "beágyazottságuk" stb., egyáltalán e gazdaságoknak milyen szerepe van az érintett családok megélhetésében.

A vizsgálat tanúsága szerint a kistérségben élő 18-55 éves lakosság közel harmada (31%) élt az ezredfordulón olyan családháztartásban, amely – a házhelyen kívül – birtokolt megművelhető földterületet, vagyis szántót, gyümölcsöst, rétet, erdőt stb. A városban lakók körében alacsonyabb (22%), a falusiak között magasabb (37%) volt a földbirtokosok súlya. Az a tény, hogy a térségben ilyen magas a mezőgazdasági termelésre alkalmas földterülettel rendelkezők aránya, egy nagy létszámú földtulajdonosi osztályra utal, amelybe az elképzelt "magyar farmer" helyi népes rétege is akár beleférhet. Csakhogy a földbirtokok nagyságára vonatkozó adatok ellentmondani látszanak e feltevésnek. Ugyanis a földbirtokok döntő többsége meglehetősen kicsi területű: mintegy harmada (32%) 1 hektár alatti, negyede (27%) 1 és 2,9 hektár közötti, nyolcada (12%) 3 és 4,9, további nyolcada (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti. Az ezeknél nagyobb, a 10 és 19 hektár közötti birtokok aránya 9, a 20 és 49 hektár közöttieké 3, a még nagyobbaké, vagyis az 50 hektár felettieké 2 százalék¹¹ . Vagyis zömében olyan apró földterületekről van szó, amelyeken – kiegészítve a talajok nagy részének rossz minőségével és az extenzív gazdálkodás elterjedtségével – a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közötti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban. (Érdekes adalék a földbirtokláshoz, hogy a tulajdonosoknak mintegy hetede [15%] még a rendszerváltás előtt jutott hozzá a földterülethez, vagyis annak nincs köze az új "földreformhoz").

A fenti adatok persze csak a birtoklásra vonatkoznak, ami akár jelentősen eltérhet a tényleges földhasználattól, hiszen nem mindenki műveli meg földjeit, illetve bérelni is lehet földet.

Az erre vonatkozó adatok egyrészt arról tudósítanak, hogy a gazdálkodók aránya némileg szűkült (25%) a földbirtokosokhoz képest (31%), jelezve, hogy nem mindenki él vagy élhet a mezőgazdasági termelés lehetőségével. Másrészt arról, hogy a gazdálkodók földterületei hasonlóképpen elaprózottak, mint a birtokosoké, hiszen az érintettek 36 százaléka 1 hektár alatti, 26 százaléka 1 és 2,9 hektár, 13 százaléka 3 és 4,9 hektár, további egytizede pedig 5 és 9,9 hektár közötti területen gazdálkodik. A nagyobb gazdaságok arányában sincs jelentősebb változás: a 10 és 19 hektár köztiek aránya 8, a 20 és 49 hektár közöttieké 5, az 50 hektár felettieké 2 százalék. Miután azonban szűkült a gazdálkodók száma, így a nagyobb gazdaságok ezen alacsony arányai mögött még a birtokosoknál is kevesebb egyén áll, számszerűen a 10 és 19 hektáron gazdálkodók húsz, a 20 és 49 hektáron gazdálkodók tizenhárom, az ennél nagyobb területen gazdálkodók pedig öt egyént, illetve családot takarnak.

Tekintettel arra, hogy a földbirtoklásra és a földhasználatra vonatkozó adatok lényegesen nem térnek el egymástól, megállapítható, hogy az új "földreformot" követő évtizedben nem jött létre olyan léptékű földkoncentráció a térségben, amely egy jelentős létszámú és vagyonos földbirtokos gazdálkodó réteg meglétére utalna. Vagyis a mezőgazdasági termelésben résztvevők döntő többsége rendkívül kicsi földterületen gazdálkodik, akkorán, amelyen – mint utaltunk rá – egy-egy család nem képes megélni. (A gazdaságok alacsony szintű termelési eszközbeli felszereltségére [traktor, kombájn, pótkocsi, ló stb.] vonatkozó vizsgálódásainak is ezt a következtetést támasztják alá.)

VI. A piaci helyzet

Témánk vonatkozásában tisztázandó a gazdálkodók piaci helyzete és "beágyazottsága" is. Ennek egyik vetülete a pénzgazdálkodásban való részvétel. Arra a kérdésre, hogy "a mezőgazdasági termelésből voltak-e pénzbeli bevételei" a vizsgálat évében, a földterületén gazdálkodók valamivel több mint a fele (54%) válaszolt igennel. Elsősorban is azok, akik már régóta foglalkoztak valamilyen "jól" jövedelmező növényi kultúrával, és ennek révén tagjai voltak valamely termelői kapcsolathálónak. Az olajtök- és hagymatermelőkre gondolunk, mely integrációk a háztájizás időszakából eredeztethetők, aztán a dinnyetermelőkre, akik szintén ekkor alakították ki piacaikat. Aztán találunk gabonatermelőket és ipari növényekkel foglalkozókat. Az előbbiek döntően kisebb földterületeken (1-5 hektár), az utóbbiak közül a gabonatermelők nagyobb (10 hektár feletti), az ipari növényekkel foglalkozók pedig meglehetősen vegyes nagyságú területeken gazdálkodtak. A gazdálkodók által jelzett összegek – mint a fentiek ismeretében várható volt – csak néhány esetben utalnak számottevőbb piaci részvételre. Ha 100 ezres összegnél húzzuk meg az alsó határt, akkor az összes földterületén gazdálkodó kevesebb mint negyede (23%), ha 500 ezernél – és ez utóbbi sem minősíthető magas bevételnek a mezőgazdaságban -, akkor tizede sem (6%) tett szert ilyen nagyságú éves bevételre.

Adataink szerint a gazdálkodók mintegy kétötöde (38%) gondolta úgy, hogy a mezőgazdasági termelésüknek döntően csak pénzkiváltó szerepe van, amennyiben abban segít, hogy a családnak az "élelmiszerekre nem kell annyit költeni". (Az érintettek 5 százaléka még ekkora jelentőséget sem tulajdonított ennek.) A többség (47%) úgy vélekedett, hogy a földművelés kettős szerepet tölt be a család gazdálkodásában: egyrészt az "élelmiszerekre nem kell annyit költeniük", másrészt "némi pénzbevételhez is hozzájutnak általa". Az előbbi arra utal, hogy a háztartások egy jelentős részénél a mezőgazdasági termelés kizárólag a családi szükségletek kielégítésére (naturális önellátás) szolgál, míg az utóbbi arra, hogy ennél valamivel többen az önellátást a "maradékelvű" piacra termeléssel kombinálják. Azoknak az aránya, akik "jelentősebb bevételekről" adtak hírt, földjeik megműveléséből nagyon kicsi, mindössze 5 százalék. Mindent egybevéve az elmondottak egyértelművé teszik, hogy a földjeiken gazdálkodó birtokosok döntően vagy naturális önellátásra vagy reziduális elvű piacra termelésre rendezkedtek-rendezkedhettek be, és köztük csak nagyon kevesen találhatók olyanok, akik profi piaci szereplőnek tekinthetők.

Megállapításunkat más adatok is alátámasztják. A piaci integrációt ugyanis "mérhetjük" a szerződéses termelők, illetve a terményeiket biztosítók arányával is – mely műveletek növelik a termelési biztonságot, kiszámíthatóbbá teszik a gazdálkodást és megosztják az időjárás által is növelt kockázatot a termelők és felvásárlók között -, vagyis e tranzakciók már a modern értelemben vett piaci "beágyazottságra" utalnak. Az erre vonatkozó adatok azt a korábban már hangsúlyozott tényt húzzák alá, hogy döntően a feltételezett termelési integrációkban részt vevő olajtök-, hagyma-, dinnye-, napraforgó- és gabonatermelők rendelkeztek szerződéssel, de ez nem több, mint az összes földjén gazdálkodó durván negyede (27%). Terményeik biztosítására még kevesebben vállalkoztak, ezek aránya éppen eléri a gazdálkodók 10 százalékát. A fenti szempontokból tehát valóban csak egy elenyésző kisebbség minősíthető profi piaci szereplőnek.

További fontos kérdés, hogy vajon kik a földtulajdonosok és a gazdálkodók, pontosabban, hogy ők milyen társadalmi rétegekből kerülnek ki, és mi a státuszuk. Ami a tulajdonlást illeti, a földek több mint a fele (55%) olyan családok kezén van, ahol a vizsgálatba bevont személy alkalmazottként "állásban" volt a kérdezés idején, mintegy harmada (34%) "munkanélküli" és "inaktív" (pl. leszázalékolt, háztartásbeli, gyesen lévő, alkalmi munkás), továbbá "vállalkozó" (4%) volt. Mindezekből következik, hogy a kimondottan a mezőgazdaságból élők abszolút kisebbségben vannak, hiszen a "mezőgazdasági fizikaiak" aránya 3, az "egyéni gazdáké" pedig 4 százalék körül alakult.

VII. Tendenciák

Az adatok öt jellegzetes irányzatra utalnak a földek kistérségbeli elosztását-megszerzését illetően. Egyrészt arra, hogy a "fizikai foglalkozásúként" dolgozók családjai nagyjából az átlagnak (31%) megfelelően birtokolnak földet (30%). Ettől eltérően a "szellemi foglalkozásúak" láthatóan hatékonyabban érvényesítették-érvényesíthették ebbeli érdekeiket, ugyanis köztük a tulajdonosok aránya messze meghaladja (43%) az átlagot. A "munkanélküliek" és az "inaktívak" viszont az átlag alatt birtokolnak földet (24%). Tény az is, hogy az "inaktívakon" belül a "leszázalékoltak" között némileg átlag feletti a földtulajdonosok aránya (37%), ami némi magyarázatot ad arra, hogy a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak közül jó néhányan erre az erőforrásra is számítva "vállalták" a leszázalékolást. A "vállalkozóként" számba vettek családjai szintén az átlagot meghaladó mértékben birtokolnak földet. És végül azt is hangsúlyoznánk, hogy a jelzett társadalmi rétegek "előnye" vagy "hátránya" nem csupán a földtulajdonosok átlagosnál magasabb vagy alacsonyabb arányában nyilvánul meg, hanem a birtokok nagyságában is. Például amíg az "inaktívak" családjainak háromnegyede (74%) kimondottan kicsi, 3 hektárnál kisebb földterületeket birtokol, addig az ilyen nagyságú tulajdonok aránya a "fizikai foglalkozásúak" között ennél számottevően alacsonyabb (60%), a "szellemiek" körében pedig még inkább visszaesik (49%).

A fentiek a gazdaságok és a gazdálkodók jellemzőit is előre vetítik, hiszen – mint szó volt róla – a földbirtoklási és a gazdálkodási szerkezet nem mutat jelentős eltérést. Így a földjeiken gazdálkodók körében a nem mezőgazdaságban alkalmazottak dominálnak: a "fizikai foglalkozásúak" súlya 32, a "szellemieké" 22 százalék. A következő nagy csoportot az "inaktívak" és "munkanélküliek" képviselik, arányuk egyharmadnyi (34%). A mezőgazdaságon kívüliek sorát a "vállalkozók" zárják 5 százalékkal. Összességében tehát a mezőgazdasági gazdálkodók több mint kilenctizedéről az állítható, hogy alkalmaztatása és/vagy a megélhetését biztosító fő tevékenysége és státusza által nem a mezőgazdasághoz kötődik. Úgy gondoljuk, hogy erőltetés nélkül ide sorolhatjuk a "mezőgazdasági fizikaiakat" is (2%), hiszen főállásban valamelyik mezőgazdasági üzemben alkalmazottként dolgoznak, és földjeiket ezen tevékenységen túl művelik meg. Végül is a magukat "egyéni gazdálkodónak" tekintők, vagyis a megélhetésüket kizárólag a tárgyalt mezőgazdasági gazdálkodáshoz kötők aránya mindössze 5 százalék. Mindezek megerősítik az eddig elmondottakat, elsősorban is azt, hogy e gazdaságok tulajdonosaik megélhetésében döntően kiegészítő – bár a pénzbeli jövedelmek, a munkanélküliség vagy az inaktivitás ismeretében nem lebecsülendő – funkciókat látnak el. Kiegészítő, hiszen fő megélhetési forrásaik a mezőgazdaságon kívül vannak, továbbá a gazdálkodók nagy részének státuszából (pl. leszázalékolt, munkanélküli) és alkalmaztatás esetén mondjuk a mezőgazdasági fizikaiak, a nem mezőgazdasági segéd- és betanított munkások vagy az adminisztrációban dolgozó szellemiek pénzbeli jövedelmeiből arra lehet következtetni, hogy bevételeik aligha tesznek lehetővé piaci versenyképességet számottevően növelő beruházásokat a mezőgazdaságban.

Miután maguk az érintettek is kiegészítő szerepet tulajdonítanak e gazdálkodási formáknak megélhetésükben, a többség távlatosan sem értékeli fel e földek és gazdaságok jelentőségét, és például nincsenek olyan képzetei és tervei, mintha ezekre a generációs átörökítésben, vagyis gyermekei jövőjének megalapozásában számíthatna. Jóllehet a térségben élők közel harmada él olyan családban, amelyik rendelkezik megművelhető földterülettel, és negyede, ahol gazdálkodnak is azokon, mégis csak nagyon kevesen – a gyermekes családok 8 százaléka – gondolták úgy, hogy a gyermekeiknek átörökíthető föld olyan vagyontárgy, amely megélhetésük biztosításában jelentős szerepet játszhat.

VIII. Következtetések

Összefoglalóan a következőkkel jellemezhetjük a földtulajdon formájában az egyének és családok számára rendelkezésre álló erőforrások felhasználását. Bár jelentősnek mondható mind a földet birtoklók (31%), mind az azokon gazdálkodók (25%) aránya a térségben, ennek az erőforrásnak – nagysága, felszereltsége, tulajdonosaik foglalkozása és megélhetésében betöltött szerepe, piaci tranzakciói és "beágyazottsága" stb. alapján – a döntő többség számára elsősorban kiegészítő és kisegítő szerepe van. A hivatalosan végrehajtott új "földreform" a birtokosok számának jelentős növelése, a tulajdonviszonyok megváltoztatása, a vállalkozások és a piac előli akadályok lebontása stb. ellenére eme erőforrás tényleges felhasználásában-felhasználhatóságában nem volt képes áttörést hozni az államszocializmushoz képest, hiszen abban továbbra is az életüket többféle erőforrás köré szervezni kénytelen lakossági csoportok dominálnak. Funkciói napjainkban is döntően e földeken gazdálkodók megélhetése javításának, a főállásból vagy állami segélyekből származó pénzbeli bevételeik pótlásának és kiváltásának, továbbá kiegészítésének – melynek a maradékelvű piacozás szab határt – az igényei és kényszerei köré szerveződnek. Az itt folyó termelés formái és szintjei hasonlóképpen nem mutatnak túl az államszocializmusbeli állapotokon, amennyiben ezt is az alacsony szintű felszereltség, az élőmunka túlsúlya, a naturális önellátás és az önkizsákmányoló életmód uralnak. Sőt, még a modernnek tekintett termelési integrációk – gondoljunk az olajtök-, a hagyma-, a gabona- vagy iparinövény-termelőkre – is ebből az időszakból eredeztethetők, azzal a jelentős különbséggel, hogy napjainkban a téeszek korabeli védőernyője nélkül (pl. jutányos gépi munkák, hitelezés, utólagos elszámolás, közös értékesítés) e kistermelők még kiszolgáltatottabbak.

Innen szemlélve a rendszerváltás utáni "földreformot", csak annyi állapítható meg, hogy tömegeket érintett, de az semmiképpen sem, hogy jelentősebb létszámú csoportokat indított volna el a modern értelemben vett és így nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozóvá válás irányába. Következésképpen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az államszocializmusban mintegy két évtizedig az iparosodáshoz kötődő, de a rendszerváltás után összeomló fejlődési pályához képest alternatív fejlődési irányt kínáljon a kistérségnek. Hasonlóképpen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a társadalmi átstrukturálódást a mezőgazdaság irányába – már ami az egyes politikai szereplők által elképzelt új hazai "farmer"-réteg kialakítását-kialakulását illeti – módosítsa. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát és társadalmát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest – ha csak átmenetileg is – dinamizálja, sőt a foglalkoztatási gondok mérsékléséhez való hozzájárulása sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében játszott szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez azonban ismételten csak azon évszázados trend alig változó tovább élésére utal, mely gazdasági visszaesések és alternatív fejlődési irányok hiánya idején felerősíti a több lábon állás kényszerét és így a "félproletár" állapotok tömeges elterjedtségét. Az új "földreform" tehát e "perifériás" fejlődést mutató térségben sem nyitott alternatívát a mezőgazdaság irányába, ugyanis a rendszerváltás előtt már ez is "túl volt a mezőgazdaságon". Továbbra is nyitott kérdés, hogy mi történjen a falvakkal és a vidékkel, illetve az ott lakókkal a "mezőgazdaság után", és erre ma sincs használható válasza a politikusoknak.

Jegyzetek

¹ Laky Teréz: A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok. OFA, Budapest, 2002, 41. o.

² Id. mű, 43. o.

³ Az 1941. évi népszámlálás. Foglalkozási adatok községek szerint. KSH Könyvtár és Dok. Szolg., Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1975, 454-455. o., 140-141. o.

⁴ Az 1949. évi népszámlálás. 3. kötet. Részletes mezőgazdasági eredmények. KSH, Állami Nyomda, Budapest, 1950, 402-403. o., 410. o. és 413. o.

⁵ Jelentés, 1990. I. félév, KSH Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Igazgatósága, 1990. augusztus 10., 6. o.

⁶ Laki László: A munkaerőpiacról tartósan kiszorult falusi munkanélküliek helyzete. Struktúra-Munkaügyi Kiadó, 1997.

⁷ Laki László: Periférián – az Alföld közepén. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, Munkafüzetek 30., Budapest, 1997.

⁸ Jelentés 1990. I. félév, KSH Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Igazgatósága, 1990. augusztus 10., 6. o.

⁹ Laki László: Periférián – az Alföld közepén, i. m. 31. o.

¹⁰ Laki-Bíró, 2001, 73., 122., 131. o.

¹¹ Laki-Bíró, 131. o.

A gazdaság és a társadalompolitika döntő kérdéseiben a szociáldemokrata pártok kb. két évtizede nagyon kevéssé különböznek a szociálliberális politikától. Nemzetközileg is nagy horderejűvé válhat, hogy Németországban megteremtődtek a feltételei egy új politikai formáció, a Balpárt (Linkspartei) színre lépésének. Gregor Gysi és Oskar Lafontaine személyében tapasztalt és karizmatikus vezetőkkel indul e jelentős kísérlet, amely átrendezheti a politikai tagoltságot.

2005. május 22-én – másfél évtizeddel a hidegháború korszakában fennállt két német állam, az NSZK és az NDK egyesülését, a bekövetkezett tények tanúsága szerint az utóbbi bekebelezését követően – Németország a nyílt politikai válság állapotába került. Ez abban és oly módon manifesztálódott, hogy a kormánykoalíció vezető pártja, az SPD kilenc tartományi választáson, egymást követően alulmaradt a jobboldallal szemben, vereséget szenvedett az Európa Parlament német képviselőinek újraválasztásában, s ez végül arra késztette Gerhard Schröder kancellárt, hogy második mandátumának lejárta előtt egy évvel új választások kiírását kezdeményezze. A már említett májusi napon az ország legnagyobb tartományában, a Ruhr-vidéket magában foglaló Észak-Rajna-Vesztfáliában harminckilenc évi kormányzás után a szociáldemokratáknak úgy kellett távozniuk a politikai hatalomból, hogy a CDU 45 százalékot szerzett, elragadva széles munkás- és – ami a pártra nézve a legfájdalmasabb és leginkább baljós jel – még szélesebb munkanélküli-rétegeket az SPD-től.

A politikai kormányozhatatlanság állapota azáltal következett be, hogy a német parlamentáris rendszerben a tartományok képviselete adja a törvényhozás második kamaráját, s ha ez szembehelyezkedik a szövetségi parlament, a Bundestag valamely, az ország belső rendjét és működtetését befolyásoló döntésével, akkor egyeztető eljárást kell lefolytatni. A tartományok többségének elvesztésével viszont a szövetségi kormánynak elveszett az esélye az ilyen egyeztetésekre, s ez voltaképp a költségvetésekig terjedően bénította meg a kormányzati munkát. A német alkotmány azonban – a weimari idők instabilitását a háborút követően újjáépülő államban nem akarván visszaengedni a parlamenti játszmákba – a Bundestag feloszlatását az úgynevezett konstruktív bizalmatlansági indítvány kudarcához köti. Ez azt jelenti, hogy kancellárt buktatni csak új kancellárjelölt sikeres választásával lehet. Ha ez nem sikerül (mint ahogy l972-ben Willy Brandttal szemben a keresztény pártoknak nem sikerült), akkor kezdeményezhető a Ház feloszlatása. Schröder – érthetően – el akarván kerülni, hogy ilyen módon bukjon, ezért azt a mesterséges eljárást választotta, hogy felszólította a koalíciós képviselőket – szociáldemokratákat és zöldeket – a tartózkodásra a bizalmi szavazáson.

Ez az eljárás ugyan júliusban terv szerint végbement, ám felszínre hozta az SPD-n és a koalíción belül már nagyon hosszú ideje megvolt belső ellentéteket is, olyannyira, hogy a köztársasági elnöknek a parlamentet feloszlató döntését néhány képviselő a koalíció soraiból megtámadta az alkotmánybíróság előtt. A keresetet az alkotmánybíróság ugyan elutasította, de a politikai feszültségeket ez a koalíción belül nem tüntette el.

A politikai praxis felől nézve igencsak fura folyamat természetesen nagyon is organikus gazdasági és társadalomszerkezeti mozgások, fejlemények és torzulások eredője. Ezek rövid áttekintése elengedhetetlen annak jobb megértéséhez, hogy mindez hogyan eredményezte – látszólag a folyamatok egyik melléktermékeként, valójában talán európai kontinentális perspektívából is a legfontosabb következményként – annak az új politikai pártnak a megjelenését és azonnali igen jelentős térnyerését, mely történelmileg eddig előzmények nélkül volt jelenség: egy bukott államszocialista párt utódának, a PDS-nek és az SPD neoliberális vonalvezetését immár gyökeresen elutasító baloldali szociáldemokrata tömörülésnek, a szakszervezeti emberek által kezdeményezett WASG-nak (a teljes név magyar fordításban: "választási alternatíva a munkáért és a szociális igazságosságért") az összefogását.

Néhány évtizednyire érdemes visszalapozni a történelemben, hogy a lehető legtágabb összefüggésükben értsük meg a ma kibontakozó jelenségeket. A II. világháború nyomán kialakult európai hatalmi övezetek úgy jöttek létre, hogy Németország nem maradhatott egységes nemzetállam. Az l948 után kibontakozott versenyt a lényegében szovjet típusú állammá szerveződött kisebbik harmad, az NDK gazdaságilag 1961-re elveszítette. Ez – a mából visszapillantva – majdnem törvényszerű volt. De a Varsói Szerződéshez tartozó NDK fennmaradását beágyazottsága az európai szovjet érdekszférába továbbra is biztosította. Olyannyira, hogy a hetvenes évek elején éppen a német szociáldemokrácia akkori vezető személyiségei, W. Brandt, H. Wehner, H. Schmidt, álltak az élére annak a nagy európai kelet-nyugati enyhülési folyamatnak, mely azután el is vezetett a biztonsági rendszer kiépüléséhez. Nem ebből következett, de ezzel párhuzamosan bontakozott ki a nyugatnémet szociális piacgazdasági rendszer lassú eróziója. Ez – a megelőző negyedszázadban roppant sikeresen felhalmozott jóléti tartalékok nyomán – még nagyon hosszú ideig részben elfedhetőnek, részben kezelhetőnek bizonyult. A negatív folyamatok közül a legveszélyesebb a szakadatlanul növekvő munkanélküliség volt már akkor is, de következményei szociálisan még kezelhetők voltak. A nyugatnémet gazdaság összteljesítménye elbírta a terheket. Az 1974-ben megbuktatott Brandt utóda, Schmidt elindította ugyan az országot a kevésbé szociális, hangsúlyozottabban liberális irányba, de ő még következetesen érvényben tudta tartani a tőke és a munka állandóan megújított kompromisszumos viszonyát. Hatékonyan működött az a politika, mely a társadalmi béke feltételrendszerének gondozásában is eszközét látta a "kommunista veszély" elhárításának.

1982-ben a jobboldalnak sikerült leválasztania a szociáldemokraták oldaláról liberális partnerüket, az FDP-t. A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével, új választások nélkül hatalomra jutott a konzervatív kancellár, Helmut Kohl.

Mindez része, alkotóeleme és következménye a fejlett nyugati társadalmakban végbemenő neoliberális fordulatnak, az akkor még létező szocialista térfélen pedig a Szovjetunió végzetesnek bizonyuló belső meggyengülésének, az európai szocialista államok megmerevedésének, eladósodásának, gazdasági pangásuk állandósulásának.

A német szociáldemokrácia ebben a helyzetben a helyét és az útját keresi. Egyrészt nem ok nélkül tekint a godesbergi program elfogadása, tehát az 1959 óta eltelt negyed századra mint társadalom-fenntartó, érdemi reformokat is elérni képes, világpolitikai eredményeket is felmutató néppárti jellegű tevékenységének nagyobbrészt sikeres korszakára, másfelől a fiatal, már a háború után szocializálódott és a 68-as diákmozgalmakból is részt vállaló generáció egyáltalán nem érzi jól magát a hidegháború steril logikájával berendezett, sok tekintetben a tengerentúli elvárásokhoz igazodó és emiatt perspektívátlannak érzett hazában. A jobboldal nemcsak vállalta, hanem büszkén vallotta is, hogy az NSZK gazdasági óriás, de politikai törpe, a fiatal szociáldemokraták ezzel szembehelyezkedtek. De nem nacionalista és még kevésbé imperialista álmokat kergetve. Ezen a sínen halad és emelkedik a Saar-vidéki helyi politizálással kezdve, de politikai pályáján igen gyorsan országos szintre érkezve a fiatal diplomás fizikus, Oskar Lafontaine is. Már Saarbrücken főpolgármestere, amikor 1979-ben az országos elnökségnek is tagja lesz, és szembemegy a kancellár, Schmidt rakétafegyverkezési programjával – ily módon a NATO egész akkori doktrínájával -, követelve a NATO katonai szervezetéből való kilépést is. Országosan a jobboldal szilárdan ül a nyeregben, amikor 1985-ben vezetésével a Saar-vidéken a szociáldemokraták abszolút többséget szereznek a tartományban, s ezzel a győzelemmel Lafontaine bekerül a tartományi miniszterelnökök befolyásos körébe. Még ebben az évben felkeresi az NDK Saar-vidékről elszármazott akkori első emberét, Erich Honeckert, s Kelet-Berlinből szólítja fel az NSZK vezetőit az NDK állampolgárság elismerésére, mert megérti, hogy az NDK vezetőinek kisebbségi komplexusaikból fakadó, minden enyhülési lépést elutasítani próbáló politikája csakis a konvergenciát előmozdító gesztusokkal, intézkedésekkel oldható, befolyásolható. Szűkebb pátriájában, a valaha szén- és acéliparáért Németország és Franciaország között ide-oda hányódó Saar-vidéken sikeresen avatkozik politikai eszközökkel a montán ágazatok szanálásába, a tömeges munkanélküliség elhárításába, megmutatva ezzel közgazdasági vénáját. S nem mellékesen az ő tartományában valósul meg először a tízosztályos egységes általános iskola, ami országosan még ma sem általános Németországban.

Tudjuk, emlékezhetünk rá, hogy a viszonylagos enyhülés évtizedeiben az NDK mindvégig megmaradt a merev, bezárkózó, dogmatikus politika mintaállamának. Az SED, a Német Szocialista Egységpárt képtelennek bizonyult a berlini fal felépítését követő évtizedekben is országa valóban európai sínre vitelére.

Még nem készültek el azok a minden részletre kiterjedő elemzések, melyekből kiderülne és bizonyítódna is, hogy – ismerve a gazdasági startpozíciót, a keretfeltételeket, a nem csekély rájuk rótt nemzetközi terheket – mit és mennyire lehetett volna másképp csinálni. Eljátszva a gondolattal, hogy ha Prágával egyidejűleg Berlinben is tavaszodni kezdett volna 1968-ban, amikor már láthatóvá vált, hogy nyugaton Brandt és kollégái, noha nem kommunisták, de nem is a visszaszorítás, nem is a bekerítés és végképp nem a megsemmisítésre törekvés politikusai… Az viszont tény, hogy egy fiatal ügyvéd, nem mellesleg egy olyan kommunista intellektuel fia, aki átvészelvén a náci korszakot előbb az NDK kulturális minisztere volt, majd ezt a pozíciót elveszítvén római nagykövet s még később egyházügyi államtitkár, szóval ennek a Klaus Gysinek a Gregor nevű fia, a papa (csak viszonylag) széles háta mögül olyan ellenzéki személyiségek bírósági védelmét látta el, mint Robert Havemann, aki körülbelül azt a szerepet kényszerült eljátszani az NDK-ban, mint Szaharov akadémikus a Szovjetunióban.

Ennek a két akkor még fiatal embernek a nyolcvanas években játszott szerepéről ez a néhány szó azért kívánkozott ide, mert ma ők ketten játsszák a kulcsszerepet a Balpárt sikeres indításában, tehát már ezen a ponton látni érdemes, hogy milyen szellemiségű az a baloldaliság, amit ők megjelenítenek és képviselnek.

A nyolcvanas évek második felének Nyugat-Németországa – az ott akkor kreált szó magyar fordításában – a reformtorlódás (értsd: az elmaradt reformok) országa volt. Politikai és pénzügyi elemzők a Kohl-kormány bukásának csak az időpontjáról vitatkoztak, arról legkevésbé sem, hogy ez záros határidőn belül bekövetkezik. A gazdaság a stagnálás súlyos tüneteit mutatta, a munkanélküliség a 7-8 százalékos mezőben mozgott, már akkor letagadhatatlan tünetei mutatkoztak az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatásügy és az államilag finanszírozott tudományos kutatás válságának, de a CDU/CSU hierarchia megmozdíthatatlannak bizonyult, a szociáldemokratáknak pedig sem karizmatikus, sem szakmailag kiemelkedőt produkáló vezéregyéniségük nem volt. Ebben a helyzetben derült ki 1989 tavaszán, hogy a Szovjetunió vezetői országuk belső válságának kezelését külpolitikai visszavonulással próbálják egyszerűsíteni, táplálva azt az illúziót is, hogy egyoldalú engedmények segítő gesztusokra, sőt anyagi segítségre is késztetik a vezető nyugati hatalmakat. Moszkvában már tavasszal megszületett a döntés az NDK feladásáról, s a folyamat csak azért húzódott el őszig, mert Gorbacsov és emberei alkudozni próbáltak az Egyesült Államokkal: el akarták érni, hogy az egyesítendő Németország maradjon ki a NATO-ból, és a Nyugat általában is mutasson tartózkodást a várható európai hatalmi vákuum kitöltése közben. Maga az NDK ekkor már igen megrendült állapotban volt. A glasznoszty és a peresztrojka jelszavait és politikáját a teljesen dezorientálódott berlini vezérkar megpróbálta eltitkolni az emberek elől. Állandósultak az utcai tüntetések, majd bekövetkezett a Magyarországon és Csehszlovákiában nyaraló emberek ezreinek kétségbeesett menekülési kísérlete, melynek ódiumát a magyar kormány, majd nem sokkal később a prágai sem óhajtotta elvállalni, és természetesen a bonni kormány is fellépett egy, az NDK addigi elfogadhatatlanul restriktív utazási politikáját véglegesen áttörni törekvő kezdeményezéssel.

E folyamat első kulminációs pillanata novemberben a berlini fal minden tekintetben előkészítetlen megnyitása volt. Világossá vált, hogy az NDK összeomlott, a Szovjetunió nem készül megvédeni ezt a II. világháború vége óta olykor nagy kockázatok árán is őrzött európai hídfőállását. Néhány hétig csak az nem volt világos, hogy a nyugati nagyhatalmak egységesen és minden tekintetben elfogadják-e ezt a senki által sem tervezett fordulatot az európai és a világpolitikai egyensúlyi viszonyokban. Thatcher asszony és Mitterand elnök meg is próbálkozott a folyamat lefékezésével, de a Bush-kormány felismerte a világtörténelmi pillanat lehetőségeit: a rendszer Berlintől Vlagyivosztokig omlott össze, miért kellene eközben éppen Németországban várni a Nyugat érdekeinek totális érvényesítésével?!

1989 késő őszi napjai kaotikusak voltak a német fővárosban. A bukott NDK-vezetés túlnyomó többségét szabályosan elkergették – ha nem a felbőszült emberek az utcáról, akkor az Egységpárt cserbenhagyott, kétségbeesett, a bukás totalitását ekkor még elháríthatónak vélő tisztességes tagjai. Gregor Gysi, aki korábban mindössze az ügyvédi kamara elnöke volt, de bátor és saját elvei szerint cselekvő ember, novemberben először egy nagygyűlés megtartásához harcolta ki az engedélyt, s ezen ő maga is fellép, új választási törvényt és alkotmánymódosítást követelve, majd decemberben egyik előkészítője a rendkívüli pártkongresszusnak, ahol megváltoztatják a párt nevét PDS-re, de ragaszkodnak a jogi kontinuitáshoz, nem utolsósorban a párt vagyonának megmentése érdekében, ami ott nem is jutott, még részleteiben sem kleptokraták kezére. A küldöttek többsége Gysiben felismeri azt a semmiben nem kompromittálódott embert, aki alkalmas lehet a párt vezetésére és tárgyalásokra mindazokkal a tényezőkkel, akikkel ebben a helyzetben kommunikálni kell. Elnökké választják, majd ő képviseli a PDS-t az ott is összeülő kerek asztalnál. A népi kamarában ő lesz a frakció elnöke a márciusban megtartott választások után, amikor is már a CDU van hatalmon, de az ország formailag még önálló állam. Gysi politikai éleslátását és jogászi felkészültségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyesítést, melynek elkerülhetetlenségét felismeri, az akkor érvényes nyugatnémet alkotmány 146. paragrafusának alapján követeli, mert ez nem a csatlakozás, hanem egy újonnan kidolgozandó közös alkotmány alapján történne.

Sem ez a követelése nem kap többséget, sem az, hogy ne rögzítsék az államszerződésben a gazdasági és a pénzügyi uniót. Ő ezzel elsősorban az NDK nemzeti vagyonát akarta védeni. Azt talán ő sem látta előre, hogy a nyugatnémet valuta azonnali bevezetése a régi NSZK-t is máig hatóan a gazdasági recesszió peremére sodorja, és ebből az állapotából még nagyon sokáig ki sem engedi.

A PDS az 1990 késő őszén megtartott első össznémet választásokon igen kis frakcióval, de bekerül a Bundestagba és a frakció elnöke, egyben a párt "arca" ettől kezdve, mindenki mást megelőzve Gysi. Maga a párt ebben az időszakban a politikai pária szerepére van kárhoztatva Németországban, de Gregor Gysi, parlamenti és médiaszerepléseinek a klasszikus értelemben vett polgári kultúrájával, felkészültségével, kikezdhetetlen önkritikai attitűdjével, no és nem utolsósorban metsző iróniájával és remek humorával a német közélet népszerű kulcsfiguráinak körébe emelkedik, és a televízió jóvoltából a németül értő európai közvélemény legmarkánsabb baloldali befolyásolójává válik.

A volt NDK-ban eközben nem olyan rendszerváltozás megy végbe, mint a többi, immár nem szocialista közép-kelet-európai országban, hanem bevezetik azt a rendszert, mely a korábbi NSZK-ban az évtizedek során kialakult. És minden tekintetben érvényesítik azokat a vélt vagy valóságos gazdasági, szociális, jogi, kulturális, hatalmi és erkölcsi érdekeket, amelyekről a gazdasági és a politikai hatalom úgy véli, hogy a saját nézőpontjából legitimek. Ennek a folyamatnak minden elemét leírni és ábrázolni e cikk kereteit messze meghaladó feladat, tehát kiemelünk néhány olyan mozzanatot, tényt, ami viszont egészen biztosan máig meghatározó eleme az immár össznémet realitásoknak. A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a volt NDK egész gazdaságát, úgy ahogy volt, leírandónak minősítették. Ez vonatkozott e gazdaság külpiaci kapcsolataira is. A köztulajdon és a szövetkezeti tulajdon privatizációját egy teljes egészében nyugatnémet vezetésű apparátus úgy hajtotta végre, hogy az érintett országrész lakosságát e folyamatból lényegében kizárták. A magánosítás igen jelentős terjedelemben és emiatt nagyon sok magánemberi szférát érintően is restitúciós elv alapján ment végbe, például lakások, családi házak elkobzásáig menő következményekkel. A lakosság pénzbeli megtakarításait igen nagy részben 1:1 arányban váltották át nyugati márkára, ami eleinte óriási fogyasztási kiadásokra ösztönözte a konzumra és utazásokra kiéhezett társadalmat, ám ennek profitja – értelemszerűen – a nyugati tulajdonban lévő kereskedelmi és szolgáltató cégek jövedelmeit gyarapította. Nem mellékesen segített elterelni – legalábbis eleinte – a figyelmet arról a történelmileg Európában példa nélkül álló, máig érvényben lévő intézkedésről, melynek értelmében a volt NDK területén mindenki alacsonyabb bért kap azonos munkáért is, mert – úgymond – alacsonyabb a hatékonysága. Ez a gyakorlatban máig azt jelenti, hogy például Berlinben egy autóbuszsofőr kevesebb fizetést kap, ha az egykori Kelet-Berlin polgára, mint ugyanazért a munkáért a kollégája, netán rokona, aki a valaha nyugati zónának számító városrészben lakik.

Ma már alapjaiban támadják vezető nyugati közgazdászok és gazdaságpolitikusok azt a rekonstrukciós politikát, mellyel az új szövetségi államokban (ez a volt NDK területén található tartományok gyűjtőneve) tényleg impozáns infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre az utak, a vasutak, a távközlés, a városrehabilitáció nyugati szintre javításával, miközben a termelő bázisok tömegestül semmisültek meg, egész iparágak szűntek meg, mert a döntéshozó gazdasági köröknek sem a fenntartásukhoz, sem a korszerűsítésükhöz nem fűződött érdekük.

A politikai szférában általános megoldásnak számított a nyugati személyiségek beültetése a kulcspozíciókon túlmenően a végrehajtó, a rendőri, az ügyészi, az igazságszolgáltatási, a közoktatási, az egyetemi középvezetői állásokba is, méghozzá a nyugati fizetések folyósítása mellett, és az esetek többségében olyan pótdíjak utalványozásával, melyek eredeti beosztásukban sohasem jutottak volna az ilyen feladatokra jelentkező nyugatnémet polgároknak. S minthogy a kilencvenes évek a világgazdaság európai szférájában nem voltak igazán kedvezőek, s a nyugatnémet problémák sem enyhültek, a hatalmas transzferek akadályozták az ott is esedékessé vált beruházások megvalósítását. Bekövetkezett az, ami immár évtizedes tény, állapot: a munkanélküliség országosan 8 és 11 százalék körül ingadozik, ezen belül az egykori NDK-ban 16 és 20 százalék közötti nívón állt be.

A német újraegyesítés atyjának becézett Helmut Kohlt most már nagyon hosszú ideje gúnyolják nem csak politikai ellenfelei azzal a kijelentésével, mellyel másfél évtizeddel ezelőtt a keletnémet választókat csábítgatta "virágzó tájakat" ígérve nekik.

Illik rögzíteni, hogy már akkor is voltak józan politikusok, akik opponálták ezeket a teljesen irreális ígéreteket. Oskar Lafontaine már 1987-ben az SPD programbizottságának az elnöke lett, és ebben a minőségében válságkezelő javaslatokat dolgozott ki nemcsak a nyugati országrészek helyzetének javítására, hanem az egyesítés gazdaságpolitikáját is mélyreható bírálat tárgyává tette, döntően a fentebb vázolt témakörökben, fokozatos átmenetet és a különbségek reális felmérését és mérlegelését ajánlva. Ekkor már országos nevű és súlyú politikus, s minthogy magatartásával, ajánlásaival szembement a nacionalista eufóriával, ez a konfliktus 1990 tavaszán drámai méreteket öltött, amikor egy kölni gyűlésen egy háborodottnak minősített nő leszúrta, életveszélyesen megsebesítette. Sebesüléséből gyorsan felépülve nem hagyta eltántorítani magát helyesnek tartott politikájától, s az SPD óriási többségének támogatásával ő lett pártja kancellárjelöltje Kohllal szemben.

Senki sem csodálkozott, ő maga valószínűleg a legkevésbé, hogy az akkori európai politikai légkörben a szociáldemokraták a választásokon történelmi mélypontra szállva le, 33,5 százalékkal vesztettek, és a jobboldal folytathatta a minden végiggondolt közgazdasági koncepciót nélkülöző politikáját. Lafontaine megőrizte miniszterelnöki székét a Saar-vidéken, és folytatta nagypolitikai tevékenységét is. Egyik jellemző kezdeményezése volt ebben az időben, a Szovjetunió szétesését követően az a javaslata, hogy a NATO nyújtson garanciákat a volt szocialista államoknak minden esetleges kívülről jövő támadás esetére. Könnyű belátni, hogy ez indítékaiban és célját tekintve sem azonos azzal, ami végül is bekövetkezett, hogy ti. a Varsói Szerződés volt tagjait sorba beléptették a NATO-ba, kiterjesztve a katonai szerződés hatályát a balti államokra is, elindítva a Balkánon a NATO újradefiniált funkcióinak jegyében a szövetség határain messze túlnyúló akciók és intervenciók mára voltaképp globális szerepvállalását.

Az 1994-ben újból esedékes szövetségi parlamenti választásokon az SPD kancellárjelöltje Rudolf Scharping. Lafontaine minden energiáját a gazdaság- és a pénzügy-politikai program kidolgozására fordítja. Elkészíti a párt 20 pontos gazdaságfejlesztési programját, melyben fő célként a munkanélküliség visszaszorítása és a német gazdaság versenyképességének fejlesztése jelenik meg.

75 milliárd márkás adóátcsoportosítási terve a közterhek igazságosabb elosztását szolgálja. De az SPD ismét alulmarad a küzdelemben, megkezdődik Kohl újabb kancellári ciklusa, ami a stabilitás hamis illúzióját is kelti, hiszen újraválasztásával immár az egykor 14 évig kormányzó Konrad Adenauert, az ország háború utáni politikai újjáépítőjét is túlszárnyalja. 1995-ben Lafontaine határozottan fellép a NATO és ezen belül Németország boszniai szerepvállalása ellen, majd az év novemberében a párt kongresszusán egy fulmináns beszéddel magához ragadja a párt vezetését. Az új pártelnök – látva a gazdaságok növekvő strukturális gondjait egész Európában és megértve a globalizációs kihívások teljesen új minőségét, 1996-ban európai növekedési és foglalkoztatáspolitikai koncepciót dolgoz ki. Ő a pártnak nemcsak az elnöke, hanem legnépszerűbb embere is, de levonva az évtized során elszenvedett párt- és személyes kudarcokból a konzekvenciákat, a kancellárjelöltséget átengedi Gerhard Schröder alsó-szászországi miniszterelnöknek. Senki előtt sem titok, hogy a két politikus között lényeges szemléletbeli különbségek vannak, Schröder a neoliberális gazdaságpolitika bizonyos korrekcióival követhetőnek tartja a német nagyvállalatokra és azok érdekeinek szolgálatára építkező politikát, s ettől reméli a munkanélküliség leépítésének az esélyét is. A párton belül megkötött kompromisszum értelmében 1998-ban Schröder a kancellárjelölt, de Lafontaine továbbra is a párt elnöke, s pénzügyminiszter-jelöltként ő dolgozza ki a kormányprogram gazdasági részét, továbbá a követendő Európa-politikát.

A választásokat az SPD megnyeri, s a zöldekkel együtt hivatalba lép az ország első vörös-zöld koalíciós kormánya. Az alkancellár és egyben külügyminiszter Joschka Fischer, a 68-as nagy frankfurti megmozdulások utcai harcosa, aki első tartományi miniszteri esküjét még polgárpukkasztó szerelésben, tornacipőben tette le, ekkor azonban már kifogástalan öltönyben készül Németország képviseletére a világban. Nemcsak ennek köszönhető, hogy Fischer az elmúlt hét évben valóban sikeres megjelenítője volt német érdekeknek és törekvéseknek, de európai aspirációknak is egy olyan korszakban, amikor a Bush-féle neokonzervatív amerikai politika és ennek antipólusaként a Bin Laden-féle, terrorcselekményekre is építkező fundamentalista fanatizmus tartja permanens készültségi állapotban a világ nagy részét.

Három és fél millió munkanélküli Németország alapproblémája az új kormány hivatalba lépésekor, s ez arra készteti Schröder kancellárt, hogy kijelentse: nem érdemeljük majd meg az újraválasztásunkat, ha négy év alatt nem tudjuk felére csökkenteni ezt a létszámot. Ezt pénzügyminisztere még nálánál is komolyabban gondolja, és ezért nyomban össze is csap a Bundesbankkal, alacsonyabb kamatlábakat követelve a konjunktúra fellendítése érdekében. Ha a helyzet nem annyira kiélezetten pozíciómeghatározásra kényszerítő, mint amilyen volt, akkor a két politikus együttműködése tartósabb is lehetett volna, bár személyiségükben klasszikus módon jelenítik meg a nemzetközi baloldal ma mutatkozó két fő áramát: Schröder azt, amelyik mindent csak kicsit másként és persze sokkal jobban szeretne csinálni a fennálló rend keretei között és Lafontaine a másikat, mely nem óhajtja ugyan megváltoztatni az alapvető tulajdonviszonyokat, de a politika primátusát szeretné globális léptékben is a társadalmak igazságosabb berendezésének hatékony szolgálatába állítani, s tisztában van vele, hogy ez konfliktusmentesen nem megoldható, tehát vállalja is a konfrontációkat a tőke érdekképviselőivel. Lafontaine a rá jellemző sarkos megoldások útját ezúttal sem hagyja el, fél évvel az új kormány hivatalba lépését követően, minden előzetes játszma mellőzésével lemond miniszteri posztjáról, és távozik a párt éléről is. Voltaképp elszánta magát aktív politikai karrierjének a befejezésére. Schröder, aki sohasem kereste a pártelnöki funkciót, és soha nem is tartozott a párt kedvencei közé, ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint hogy felvállalja ezt a funkciót is.

Gregor Gysinek is megvannak a maga problémái saját pártjával, ekkor azonban fő figyelmét még azokra a durva denunciációs kísérletekre kell fordítania, melyek már 1992-től kísérik őt. Németország – mint köztudott – élen jár a bukott rendszer állambiztonsági iratainak aktuálpolitikai kihasználásában: a fennmaradt STASI-iratok kezelésére alapított hivatal egy svájci óra pontosságával szokott előállni hol megalapozott, hol hitelt érdemlően egyáltalán nem dokumentált gyanúsításaival, vádjaival olyan emberekkel szemben, akik valamilyen okból valahol nem tetszenek kellő befolyással rendelkező ellenlábasaiknak. Az csak természetes, hogy a legtöbb áldozata ennek a játszmának azoknak a személyiségeknek a köréből kerül ki, akik Keleten vagy Nyugaton, csak évekkel korábban vagy más esetben mind a mai napig, nem a ma fennálló rend apologétáiként jelentkeznek a nyilvánosság előtt. Gysit 1992-től kezdték azzal gyanúsítani, hogy voltaképp a STASI ügynökeként foglalkozott a rendszer disszidenseivel, és védelmük vállalásával nem őket, hanem a rezsimet kívánta szolgálni. Bizonyítékok helyett hipotézisekkel dolgoztak a vádaskodók, de elérték, hogy a Bundestag felfüggesztette Gysi mentelmi jogát. Perekre is sor került.

Elmarasztalni a politikust végül is csak abban tudták egy eléggé bágyadt pénzbüntetés erejéig, hogy – úgymond – erőszakos eljárásra vetemedett a pártvagyon sorsát firtató hatósággal szemben. Ezt magyarra valószínűleg úgy fordíthatnánk le, hogy nem bizonyult kleptokratának… Pártja mindvégig szolidáris maradt Gysivel, s noha ő 1997-ben kivált a párt vezetőségéből és lemondott frakcióvezetői tisztéről is, az 1998-ban megválasztott új Bundestag PDS-frakciója ismét őt választotta elnökéül.

A Demokratikus Szocializmus Pártja mindeközben sem a társadalomban nem tudott szélesebb rétegeket megszólítani, sem a nyugati tartományokban nem tudott gyökeret verni, sem önmagával nem volt képes egyenesbe jönni. Aki felkeresi a PDS honlapját (www.sozialisten.de), az meggyőződhet róla, hogy a német szocialisták nagyon elismerésre méltó munkát végeztek saját múltjuk, a párt múltjának és az NDK történelmének feldolgozásában. Keményen önkritikus álláspontot alakítanak ki a végzetesnek bizonyult bűnökkel és tévedésekkel szemben anélkül, hogy feladnák szocialista meggyőződésüket, vállalva és védve mindazokat a tényleges vívmányokat, melyeket az NDK – minden más szocialista rezsimhez hasonlóan – utólag is magáénak mondhat. Vállalva a leegyszerűsítés elkerülhetetlen eljárását: a fő problémát az első évtized végére az okozta, hogy sokan az utópisztikus szektásság jellegzetes magatartásformáit vették fel, vonakodtak elismerni a küzdelem reális feltételeit, idegenkedtek attól a vonalvezetéstől, melyet Lothar Bisky kultúrszociológus, a párt mai elnöke, és Gregor Gysi jelenít meg, természetesen sok más, ma már egész Németországban ismert, zömmel 50, sőt 40 évnél is fiatalabb pártmunkással együtt.

A belső konfliktusok azonban 2000-ben eljuttatták a pártot arra a pontra, amelyen Bisky és Gysi lemondott anélkül, hogy pártszakadást provokált volna. Gabi Zimmer lett a párt elnöke, egy volt NDK kisfunkcionárius, olyan asszony, akinek tisztessége és elkötelezettsége soha nem volt és nem is lesz vitatható, de aki életében nem fog megmozgatni még egy falut sem, nemhogy egy félig-meddig sarokba szorított pártot lenne képes visszavezetni a politikai folyamatok fő áramába. Ez az embertípus túlságosan is jól ismert minden volt szocialista országban, semhogy részletezni kellene ismertetőjegyeit.

A PDS tagsága is, befolyása is folyamatosan kopott, fogyott az új évszázad első éveiben, de ugyanez a folyamat – természetesen egészen más dimenzióban – volt megfigyelhető a kormányhatalmat gyakorló SPD-ben és a párt körül. Németország gazdasági növekedése folyamatosan az 1-2 százalékos zónában rekedt, sereghajtó szerepbe szorítva az országot az Európai Unióban. A munkanélküliség nemhogy csökkent volna, hanem négymillió fölé emelkedett. Minthogy közben az unió erre alkalmasnak minősült országaiban bevezették az eurót, rájuk nézve kötelezően életbe léptek az ún. maastrichti kritériumok, tehát a költségvetési deficit nem haladhatja meg a bruttó hazai termék három százalékát, s ezt Németország nem tudta teljesíteni. A kormány gazdaságpolitikai intézkedései az első ciklusában lényegében kimerültek abban, hogy kedvezmények és engedmények sorát tette a nagy konszerneknek és multinacionális cégeknek, figyelmen kívül hagyva azt is, hogy a német gazdaság gerincét ma is a közepes és a kis vállalatok adják, s azt is, hogy új munkahelyek teremtésében is elsősorban ez utóbbiakra lehet számítani (egyébként nemcsak Németországban, hanem bárhol a világon). A helyzet kezdett kísértetiesen hasonlítani az előző Kohl-éra utolsó szakaszára, Schröder és pártja bukásra állt.

Nem politikai szimpátia vagy kölcsönös vonzódás diktálta ebben a helyzetben a szereplőknek azt az elhatározását a fővárosban, mely szövetségi tartományi státusban van, hogy mindjárt az év elején politikai érdekházasságra lépjenek: 2002 januárjában Berlinben vörös-vörös koalíció alakult, ami a realitásokat abban az értelemben is tükrözte, hogy Berlin keleti felében, az egykori NDK fővárosban a rendszerváltozást követően is folyamatosan erős maradt a PDS. Ilyen vörös-vörös koalíció eddig csak az ország legelmaradottabb, munkanélküliségtől leginkább sújtott északkeleti tartományában, a német Szabolcsban, Mecklenburg-Vorpommern tartományban működött. Ebben az évben egymást követték a tartományi választások, s ezeken az SPD mind gyengébben szerepelt, a PDS pedig nyugaton sehogy, keleten pedig fölöttébb ingadozóan.

A szövetségi kormánykoalíció, tehát az SPD és a zöldek, biztos kudarc előtt állt az ősszel esedékes országos választások előestéjén, amikor bekövetkezett az Elbán minden idők egyik legpusztítóbb árvize. Ez elsősorban Keleten, de Nyugaton is óriási károkat okozott, milliók egzisztenciája került végveszélybe. Schröder és csapata roppant gyorsan és nagyon hatékonyan reagált. A károk felszámolása, az emberek megsegítése, az érdemi szolidaritás szervezése mély benyomást gyakorolt az egész német társadalomra. Ez a küzdelem még egyszer megengedte felmutatni azokat a klasszikus baloldali magatartásformákat, melyek a szocialista fogantatású pártokat mindig is jellemezték. Az őszi választások előtt pedig napirendre került az a konfliktus, mely azóta a világpolitika egyik, valószínűleg hosszú ideig fennmaradó választóvonalát hozta létre az Egyesült Államok és sok más állam között: a katonai beavatkozás, vagy a politikai megoldás keresése Irakban. Ismeretes, hogy Németország és Franciaország első perctől fellépett Bush elnök intervenciós terveivel szemben.

Nos, végül is ez a két, voltaképp váratlan tényező döntötte el – igaz, igen kis különbséggel – a választások kimenetelét Németországban: a vörös-zöld koalíció hivatalban maradt. Ami a PDS-t illeti, a párt nem heverte ki sem belső vajúdása következményeit, sem azt, hogy sok választója ekkor elfogadta, magáévá tette Schröder vonalvezetését, és szavazatát a szociáldemokratáknak adta. A szocialisták nem tudták átlépni az ötszázalékos küszöböt, kiestek a szövetségi parlamentből, mindössze két, direkt mandátummal megválasztott képviselő asszony került be a parlament bal oldalának leghátsó sorába.

2005 nyarán immár túlzás és az elhamarkodott ítéletalkotás gyanúja nélkül leírhatjuk, hogy Schröder második kormányzati ciklusa mindvégig a vergődés, nemritkán a kapkodás és a folyamatosan növekvő társadalmi elégedetlenség jegyében telt. A munkanélküliség elérte, rövid ideig meghaladta az ötmilliós határt. Az eladósodás folyamatosan nőtt, s az állami költségvetés ezzel együtt sem volt és maradt a maastrichti kritériumok alá szorítható. A gazdasági növekedés megrekedt az évi egyszázalékos nagyságrend zónájában, tizedszázalékokkal ingadozva fel és le. S mit tett a kormány? Jobboldali ellenzékével hol egyetértésben, hol a részletek feletti szívós alkudozás és hatalmi harc közepette elfogadtatta az Agenda 2010 elnevezésű, átfogó társadalmi reformnak minősített csomagtervet, mely beismerten a szociális piacgazdaság sok évtizedes rendjének olyan át-, illetve leépítése, mely lényeges területeken nemcsak befagyasztja a lakosság jövedelmi és jóléti viszonyait, hanem hozzányúl a szubsztanciához. Fokozatosan leépül a nyugdíjak dinamikája, tehát a lépéstartása a bérekkel, fizetni kell az egészségbiztosító által a jövőben nem vagy majd csak részben finanszírozandó szolgáltatásokért. Bevezetik és általánossá teszik a felsőfokú képzésben a tandíjat. Növelik a munkaidőt a bérek változatlan szinten maradása mellett, és érdemben korlátozzák a felmondások mindeddig a munkavállalókat hatékonyan védő rendjét a gazdaság nagy részében. Üzemi szintre óhajtják levinni a kollektív szerződések megkötésének rendtartását, megszüntetvén az érvényben lévő területi elvet, ami biztosítéka az általános érvényű szerződéseknek. A szó szoros értelmében kegyetlenül érinti a munkanélkülieket és eltartottjaikat az ún. Hartz-szabályok bevezetése, mely – például – kötelezővé teszi bármilyen munka elvállalását a tartósan munkanélkülinek, szakképzettségétől függetlenül. Egybevonja a munkanélküli-segély és a szociális segély összegét a tartósan munka nélkül maradtaknál, kiváltképp az idősebb emberek körében, éspedig tekintet nélkül arra, hogy korábban, évtizedeken át aktív munkavállalóként mennyit fizetettek be a biztosítási alapba. Bevezették a kötelező vagyonnyilatkozatot a segélyt igénylőknek, ami azt jelenti, hogy az ellátmányból levonják bevallott megtakarításaik, életbiztosításaik összegét.

Azt természetesen a baloldal is érti és elemzi, hogy a globalizáció sok vonatkozásban minőségileg új versenyfeltételei közepette a fentebb jelzett és még sok más területen is elkerülhetetlenek a változtatások. Azt sem állítja a baloldal, hogy olyan új gazdasági rend bevezetésére tudna javaslatot tenni, ami minőségileg új feltételeket teremtene Németországban. Mint látni fogjuk, ma a terhek elosztásának az aránya a politikai tét és az, hogy milyen eszközökkel lehetne fordulatot elérni a munkaerőpiacon. Olyan fordulatot, amilyenre viszonylag progresszív kormányok sok országban képesnek bizonyultak a közelmúlt években, évtizedekben.

Köztudott, hogy szociáldemokrata pártok és szakszervezetek között a kapcsolatok normális körülmények között organikusak. Nyugat-Németországban a II. világháborút követően majdnem teljes mértékben megvalósult és támadhatatlanul stabilizálódott a szakszervezeti egység. A DGB erős, öntudatos, anyagilag is cselekvőképes csúcsszervezete volt a szervezett munkavállalóknak, s noha demokratikus alapelvei szerint teret adott vezetőségében is a nem szociáldemokrata hitvallású munkavállalóknak, végső elemzésben politikailag mindig a szociáldemokrata párt és annak politikája mögött sorakozott fel. Schröder kormányzásának idején ez az évszázados kapcsolat is megrendült. Ennek első jelei akkor mutatkoztak meg, amikor a két legnagyobb és legbefolyásosabb szakszervezet élére – a vasasokról és a közszolgálatiakról van szó – hosszú és elkeseredett harcok végeredményeként olyan vezető került, aki nem riadt vissza a nyílt konfrontációtól sem a kormánnyal. Az is tény, hogy a német szakszervezeti vezetők rádöbbentek: szervezeteik taglétszáma és befolyásuk azért csökken rohamosan, mert az emberek bizalma megrendült bennük, látva tehetetlenségüket a munkanélküliség szakadatlan és évről évre növekvő arányainak leküzdésében.

Ez a folyamat tehát már megkezdődött, amikor 2004 tavaszán a második és harmadik vonalban dolgozó szakszervezeti vezetők arra a következtetésre jutottak, érzékelve a dolgozó emberek hangulatát és akaratát, hogy a folyamatot fel kellene gyorsítani. Egy kétkezi munkásemberből szakszervezeti vezetővé vált észak-bajorországi, frankföldi férfi nevéhez fűződik az a kezdeményezés, mely most – a jelek, a tények szerint – bevonul a német történelembe: Klaus Ernst kezdte el szervezni a Választási Alternatíva a Munkáért és a Szociális Igazságosságért nevű szervezetet, amely azután hihetetlen gyorsasággal vált taglétszámában ugyan mindmáig szerény, de politikai ütőképességében annál erősebb formációvá országszerte. Idén májusban érezték elérkezettnek az időt arra, hogy az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon meg is mérettessék magukat. Első nekifutásra 2,2 százalékot kaptak, ami fele sem volt a parlamenti küszöbértéknek, de jelezte, hogy van már egy választói réteg, mely megérti a törekvéseiket. Megjegyzendő, hogy "szerencsére" az SPD sokkal nagyobb arányú vereséget szenvedett, semhogy a WASG nyakába lehetett volna varrni azt a hatalmas kudarcot, amely – mint a bevezetőben elmondtuk – Schrödert végül is az új választások kezdeményezésének az útjára lökte.

Eközben Keleten, ahol a baloldali politizálás fő ereje továbbra is a PDS maradt, megerősödtek a párton belül azok a fiatalabb és a realitásokkal jobban megbirkózó személyiségek, akik tudják, hogy nem a rendszerviták ideje érkezett el, hanem a globális kapitalizmus viszonyai között kell keresni és megtalálni azokat az utakat és eszközöket, amelyek kezelhetővé és ennek nyomán enyhíthetőbbé teszik az emberek egzisztenciális gondjait. S ha ebben sikerül eredményeket felmutatni, akkor gyűlik majd össze az a bizalmi tőke, melynek birtokában a globalizáció problematikája szocialista megközelítésben is értelmezhető lesz. 2003-ban a párt ismét Lothar Biskyt választotta elnökéül, s a PDS már a 2004-ben megtartott Európa parlamenti választásokon újból kapott annyi szavazatot, hogy képviselőket küldhetett Brüsszelbe/Strasbourgba az Egyesült Európai Baloldal konföderált frakciójába. (Gabi Zimmer asszony is európai képviselői mandátumhoz jutott, távozván a pártelnöki székből.)

Nyugaton Oskar Lafontaine, aki a szociáldemokrata pártelnöki funkció­járól lemondván már 1999 őszén megjelentette A szív baloldalon dobog című könyvét távozásának indítékairól és politikai hitvallásáról, egyetlen percre sem szűnt meg bírálni a hivatalos szociáldemokrata politikát. Attól sem riadt vissza, hogy rendszeresen írjon bulvárpublicisztikát az amúgy jobboldali Bild című lapba, mert tudta, hogy ezekkel az írásaival minden alkalommal négymillió olyan kisembert ér el, aki nem azért olvassa a Bildet, mert jobboldali, hanem azért, mert másra nem telik.

Az elbukott észak-rajna-vesztfáliai választások másnapján, azt követően, hogy Schröder bejelentette kezdeményezését új választások kiírására, Lafontaine bejelentette kilépését az SPD-ből. Erre, mármint egy volt pártelnök kilépésére a szociáldemokrata pártból, Karl Marx és Friedrich Engels fellépése, a német munkásmozgalom kezdete óta nem volt példa. Ebben a politikai pillanatban – a német publicisztika tanúsága szerint – mindenki megértette, hogy korszakváltás jelei mutatkoznak, mert kezelhetetlennek bizonyult társadalmi és gazdasági válságjelenségek új megközelítést, új modellezést követelnek, s ehhez már nem használható az a godesbergi program, amely a német szociáldemokrácia vezérfonala volt négy évtizeden át, s amelyről Németországtól keletre utat kereső baloldaliak még mindig széltében-hosszában azt hiszik, hogy az ő boldogulásuknak is ez marad a kulcsa.

Lafontaine és Gysi már huzamosabb ideje folyamatosan és nyilvánosan kapcsolatban állt egymással. Azt persze egyikőjük sem sejthette, hogy éppen Schröder lesz az, aki a válságoldásra kigondolt kezdeményezéssel mintegy katalizátora lesz a PDS és a WASG összefogásának és ezzel egy immár nem a Keletre szorítkozó, hanem össznémet új baloldali formáció létrejöttének. Ismét Lafontaine-nek jutott a kezdeményező szerep: bejelentette, hogy elvállalja a WASG észak-rajna-vesztfáliai listavezetését. A háttérben ekkor már intenzív tárgyalások folytak Klaus Ernst és Lothar Bisky között az erők egyesítéséről. Józanul, amit az érzékeltet, hogy egyelőre csak választási egységről van szó, s két évet adtak maguknak a tegnapi keleti kommunisták és a nyugati szociáldemokraták, hogy ideológiai alapokat is lerakjanak egy tartós, tehát nem alkalmi balpárt majdani felépítéséhez. A német választási törvények nem engedik meg a pártok listaegyesítését, ezért nem lehetséges az olasz Olajág formáció átvétele. De hetek alatt eldöntötte mind a két politikai erő, hogy – tudomásul véve és betartva a törvényi előírásokat – közös néven és együttesen kiválasztott képviselőjelöltekkel indulnak a választásokon.

A PDS reálpolitikus vezérkara leszámolt azzal, hogy pártjuk neve nyugaton továbbra sem vonzó, azok körében sem, akik potenciális választóik. A WASG pedig azzal számolt, hogy túlságosan újak és kicsik ahhoz, hogy egymagukban induljanak. Így döntötte el júliusban mindkét politikai formáció, saját hatáskörében, hogy Linkspartei (Balpárt) néven indulnak a választásokon. A PDS fenntartotta azt a jogát, hogy ahol a helyi szervezetei úgy döntenek, nyilván elsősorban Keleten, ott a pártlogo kiegészül a PDS rövidítéssel.

Mindez nem jöhetett volna létre ilyen gyorsan, ha a közvélemény-kutatási adatok nem jelzik, szinte a legelső pillanatoktól, hogy az új politikai formáció, melynek részelemei nem lennének képesek átlépni az 5 százalékos küszöböt, együttesen 9 százalékon kezdett júliusban, és augusztus elején már több mint 10 százalékot ért el, a kampány kezdete előtt megelőzvén mind a liberális, mint a zöld pártot. Ennek a nyilvánvalóan zsilipeket megnyitó folyamatnak köszönhetően olyan személyiségek vállaltak szerepet és képviselő-jelöltséget az új egységlistán, mint Baden-Württemberg, a leggazdagabb német tartomány volt szociáldemokrata pártelnöke, 25 éven át volt helyi parlamenti képviselője, a németországi Attac egyik vezető aktivistája, a szövetségi legfelsőbb bíróság egyik bírája, a hesseni rádió volt főszerkesztője.

A választási kampányát vívó Balpárt szemmel láthatóan kerüli most azokat az ideológiai alapkérdéseket, melyek természetesen megkerülhetetlenek egy szocialista pártban, ha az nemcsak nevében baloldali és szocialista. Ez nem opportunizmus. Lafontaine is tudja, hogy hosszú távon nem elég a szakítás kimondása a korábbi politikával, hanem a perspektíváról is mondani kell valamit, s Gregor Gysi sem elégszik meg a sztálini torzulások elítélésével, hanem nyilván arról is határozott képzetei vannak, hogy a létezett szocializmus helyett milyen jövőképet lehet és szabad felvázolni az embereknek. A választási program most arról szól, ami az emberek mindennapi egzisztenciáját érinti, s amiről a Balpárt bizonyítani tudja, hogy elérhető, megvalósítható, megfelelő reformokkal finanszírozható. Tehát: a párt a munkanélküli-segély első fázisának meghosszabbítását követeli, mert ehhez még a korábbi jövedelem arányában jár ellátmány. A második fázis tartalmát havi 420 €-ra kívánja megemelni a mostani 325 €-ról. A legalacsonyabb jövedelmi kategóriákban élőknek állami jövedelemkiegészítést kíván. A teljes foglalkoztatásban állóknak a havi minimálbérét 1400 €-ban kívánja megállapítani. Végre meg akarja szüntetni a bérkülönbséget Kelet és Nyugat között. A finanszírozási oldalon a jövedelemadó legalacsonyabb kulcsát évi 12 ezer € jövedelemtől 15%-ban, évi 60 ezer € fölött viszont 50%-ban óhajtja megállapítani, hangsúlyozva, hogy ez csak más fejlett ipari államok gyakorlatának a bevezetését jelentené és nem többet. A kamat- és tőkejövedelmeket 50 százalékos forrásadóval, a vagyont progresszíven 0,7-től 2,5 százalék erejéig akarja megadóztatni. 30 évi munkaviszony nyomán a minimálnyugdíjnak el kell érnie a 800 €-t, viszont a lakbér- és a részvényjövedelemnek is nyugdíj- és járulékkötelesnek kell lennie. A szociális alapok legitim bővítését látja a pártprogram abban is, hogy a betegségbiztosító pénztárba a jövőben tőkejövedelmek után is járulékot kelljen fizetni, és a köztisztviselőket is vonják be a járulékfizetésre kötelezettek körébe. A betegbiztosításnak általános állampolgári biztosítási rendszerré kell átalakulnia, s ebben a rendszerben a magánbiztosítás csak havi 5100 € feletti jövedelmek esetében lenne kötelező.

Sok más részlet helyett itt most csak arra a két követelésre utalunk, ami a magyar közönséget is közvetlenül érinti. Az Európai Unió további kiépítésének középpontjában ne a piac, hanem a munkahelyek és a szociális biztonság álljon. A hadsereg a jövőben ne lehessen globálisan felhasználható és ne sorozott, hanem százezer fős hivatásos fegyveres erő legyen.A szeptember 18.-ra kiírt választásokra a Linkspartei a nyolc százalék + x célt tűzte maga elé, s ez – néhány nappal a megadott időpont előtt – minden német közvéleménykutató szerint teljesen reális. A választások egészét tekintve a politikai tét a következő: megszerzi-e a CDU-CSU és az ottani szabad demokraták, az FDP a már jóelőre kialkudott koalícióhoz a szükséges abszolút többséget, vagy bekövetkezik az a helyzet, melyben az erőviszonyok megkerülhetetlenné teszik a nagy koalíciót a kereszténypártok és a szociáldemokraták részvételével. A Linkspartei minden térnyerése ezt az utóbbit valószínűsíti. Schröder igen határozottan zárta ki a vörös-vörös-zöld koalíciót, holott ennek is bekövetkezhet az esélye, de az SPD mai vezérkarával ez valóban igen kevéssé valószínű. A Balpárt vezető személyiségei nem bánnák – s ezt nyilvánosan is kimondták,- ha a nagykoalíció következne, mert jó okkal tételezik fel, hogy ebben az esetben a szociáldemokrácia baloldaláról további jelentős erők döntenének – előbb vagy utóbb – a csatlakozás mellett az új párthoz. Annak jelentőségét ugyanis, hogy az új Bundestagban ősztől minden neoliberális intézkedést a parlament fórumáról bírálhat egy szakmailag jól felkészült és nagy népszerűségnek is örvendő gárda, nem lehet túlbecsülni.

Az Európai Unió gazdaságilag még mindig legerősebb tagja egészen biztosan rálép egy olyan útra, mely vélhetően hosszú és nehéz küzdelmek árán kivezet – nemcsak Németországban – az európai szocialista kísérletek bukását követő, sok fontos elemében az általános rendszerválság tüneteit mutató társadalmi állapotból. Ez a folyamat a most kezdődő időszakban érthetően nem erősíti majd az EU nemzetközi politikai súlyát. Ez vajúdás. De nyilvánvalóan ez az ára annak, hogy a stagnálás, sőt a visszafejlődés tünet-együttesét meghaladjuk, hogy munka és tőke, társadalom és gazdaság, szolidaritás és versenyképesség új egyensúlyát kikinlódja a kontinens és ebben a minőségileg új állapotában keresse érvényesülését a globalizálódó világban.

Lehet-e társadalmi relevanciája a filozófiának (és bármely társadalomtudománynak), vagy az csak a tudósokra tartozik? Kell-e, lehet-e az értelmiségnek a közéletben is szerepet vállalnia, vagy csak arra van predesztinálva, hogy (gyakran életidegen) téziseket dolgozzon ki, amelyeket egyetemi katedrákon adnak elő? A szerző a Rómában megrendezett centenáriumi Sartre-konferencia kapcsán e kérdésekre keresi a választ.

A magyar filozófiai közéletben feltűnő a csend a XX. század egyik meghatározó filozófusa, Jean-Paul Sartre centenáriumán. Ebben az évben emlékeznek meg ugyanis sok európai és amerikai egyetemen, kutatóközpontban a neves francia értelmiségiről: íróról, filozófusról, születésének századik évfordulóján. Ennek a csendnek az oka elsősorban talán politikai elkötelezettségében keresendő, mint ahogyan történik ez más múlt századi gondolkodóval, például Lukács Györggyel is. De másutt is észlelhető ez a csend a világban, nem csak nálunk.

Másutt is, hiszen ahogyan a társadalmi-politikai életben, úgy a gondolkodásban is erőteljes változások zajlottak le nemcsak a hazai, de a nemzetközi színtéren is. Ez pedig óhatatlanul is befolyásolja, és visszafelé újraértékelteti a XX. századi gondolkodás történetét. Nagy kérdés ma ugyanis: vajon lehet-e társadalmi relevanciája a filozófiának (vagy bármely társadalomtudománynak), vagy az csak a tudósokra tartozik. Kell-e, lehet-e az értelmiségnek a közéletben is szerepet vállalnia, vagy csak arra vannak predesztinálva, hogy (gyakran életidegen) téziseket dolgozzanak ki, amelyeket egyetemi katedrákon adnak elő?

Ezek a kérdések is eszembe jutottak, amikor a Rómában 2005. április 14. és 17. között, az Università degli Studi di Roma Tre filozófia tanszéke, a római Tor Vergata és a La Sapienza egyetemekkel közösen rendezett nemzetközi Sartre-konferencia előadásait hallgattam.

Sartre 1980. április 15-én halt meg Párizsban, és ötvenezer ember kísérte őt végső nyughelyére, a Montparnasse temetőbe. Népszerűsége huszonöt évvel ezelőtt, Franciaországban és másutt is a világban, rendkívül jelentős volt. Ő számított Franciaország vezető teoretikusának. Megbecsültsége még ellenfelei részéről is szinte teljes volt. S ellenfele volt elég. Mindkét egykori elvbarátjával, Maurice Merleau-Pontyval és Albert Camus-vel is látványosan szakított. Polemizált Raymond Aronnal is, ami utóbb a médiában és a szakirodalomban igen nagy visszhangot kapott (tegyük hozzá: Aron javára). Mégis, Sartre döntő befolyást gyakorolt kora francia (és elsősorban európai) kultúrájára és közéleti gondolkodásmódjára. Nem véletlenül nevezte az irányában pozitív elfogultsággal igazán nem vádolható Bernard Henri-Lévy a XX. századot "Sartre századának".

Ennek ellenére Sartre megítélése tulajdonképpen ma sem jutott nyugvópontra. Feltételezzük, akármilyen paradox kijelentésnek tűnik is egy gondolkodó esetében, hogy ez a helyzet összefüggésbe hozható az utóbbi tizenöt-húsz év világtörténelmi eseményeivel, de talán még inkább azzal a komplexitással, amely Sartre személyiségének, tevékenységének és műveinek mindig is sajátja volt.

Mert milyen kép is rajzolódik ki róla ma egy nemzetközi konferencián, ahol a legkülönfélébb országokból jött kutatók mondhatják el értékelésüket egy éppen huszonöt évvel ezelőtt lezárult életműről? A kép: vegyes. Vannak, akik dicsérik, elfogadják ma is, vannak, akik fanyalognak, hogy sok benne az ellentmondás (melyik gondolkodóban nem?), s vannak, akik nyíltan és keményen bírálják, ma már túlhaladottnak ítélik mind tevékenységét, az egész engagement-t (elkötelezettséget) – sokszor ennek következtében -, mind irodalmi és filozófiai műveit. Hozzátehetjük: ha Sartre élne, és maga is látná ezt, nem csodálkozna: mindig is hozzá volt szokva, hogy vitatkoznak vele, sőt: elvitatják téziseit. Csak az őt körülvevő csendnek nem örülne.

Sartre legalább három területen alkotott jelentőset: a filozófiában, az irodalom(kritiká)ban és a politikai közéletben. Mai megítélését, ami e konferencia idején jól körvonalazódott, mi is e három terület köré csoportosítjuk. Az értékeléseket pedig három forrásból merítjük. Egyrészt a centenáriumra megjelent újságcikkek fontosabb megállapításaiból, másrészt a Gabriella Farina által szervezett római nemzetközi Sartre-konferencia anyagából s végül abból a kismonográfiából, amelyet a francia külügyminisztérium felkérésére, mintegy hivatalos francia álláspontként François Noudelmann tett közzé.

Ami a konferenciát (és természetesen a centenáriumot is) beköszöntő újságcikkeket illeti, azok nem igazán voltak meggyőzőek Sartre mai jelentőségét illetően. A La Repubblica csak a konferencia programját ismertette, hasonlóan járt el a Sole 24 című napilap is, azzal a különbséggel, hogy szólt Gérard Wormser francia kutató Sartre. Una sintesi című könyvének a milánói Marinotti Kiadó gondozásában megjelent művéről. Egy helyi újság (az Il giornale di Ostia) viszont megkérdőjelezi, vajon a XX. század valójában Sartre százada volt-e, hiszen mára a "filozófus-író csillaga lassan leáldozóban van". Vitatott filozófusnak tartja a rövid cikk szerzője Sartre-ot, különösen azt a "divatjamúlt szokást", hogy "mindent kész volt megkérdőjelezni". Érdemi írás jelent meg viszont az Unitàban, a francia Jacqueline Risset professzorasszony tollából, aki az Olasz-francia Tudományos Központ elnöke és az Università degli Studi di Roma Tren működő Sartre kutatócsoport vezetője. Jacqueline Risset idézi Gilles Deleuze egyik megállapítását arról, hogy "minden Sartre-on halad keresztül, nemcsak azért, mert filozófusként rendelkezett a totalitás ajándékával, hanem mert mindig újat tudott kitalálni". A cikk szerzője szerint modellértékű volt a maga korában egy egész generáció számára Sartre filozófiai formulája: "az egzisztencia megelőzi az esszenciát", mert az egyéni egzisztencia megalkotásának szabadságát sugallta. Azt mondta ezzel Sartre, hogy az "emberi természet" nem rögzült valami, hanem cselekvéssel megváltoztatható. Nagy hatása volt Sartre-nak, az írónak és a kritikusnak, az egyén kiformálódása tekintetében, drámáin és regényein, különösen a Szavakon keresztül. Ennél is jelentősebbnek ítéli meg Sartre "politikai bátorságát", "morális elszántságát", kompromisszumokat nem ismerő magatartását. Természetesen voltak tévedései, mint a gulagok létezésének megkérdőjelezése vagy a pszichoanalízis elutasítása. Mégis, Jacqueline Risset úgy véli, a francia filozófust ma is világszerte elismerik és tisztelik.

Magán a konferencián jelentős számban vettek részt nemzetközileg ismert és elismert francia Sartre-kutatók, a párizsi Sartre kutatócsoport (Groupe d'Études Sartriennes) tagjai és vezetői. Közülük is említsük meg Michel Rybalka, Annie Cohen-Solal, Michel Sicard és Gérard Wormser nevét, akik mindannyian egy vagy több Sartre-könyv szerzői. Számos más ország kutatói is eljöttek. Az amerikai William McBride a francia filozófus politikához való viszonyáról beszélt, és "meghökkentő aktualitását" hangsúlyozta. Bírálta, ahogy annak idején Sartre, a liberális demokráciát, a kapitalizmus belső ellentmondásait: a militarizmust, a kolonializmust, a manipulációt, a kizsákmányolást. Úgy vélte, a nemzetközi helyzet, így a szovjet és a magyar helyzet megítélésében Sartre realista maradt. Hasonló hangnemben beszélt Sartre-ról a nemzetközileg is jól ismert olasz szociológus, Franco Ferrarrotti is, aki Rómában többször is találkozott és beszélt a francia filozófussal. Felidézte azt a (Sartre által soha le nem írt) gondolatot, hogy amikor Heidegger nevezetes "humanizmus-levele" került szóba, Sartre állítólag azt mondta: "on ne répond pas à un fasciste" (az ember nem válaszol egy fasisztának). Ferrarrotti még ma is elragadtatással beszél a "karteziánus Sartre-ról", akinél "rendkívüli koherencia" figyelhető meg az "átélt és az elgondolt" dolog között. Giovanni Invitto is felemlegette Sartre "politikai radikalizmusát", amely ma sem mindenki számára elfogadható. Nem úgy a karib-tengeri származású spanyol Sartre-kutató, Raul Fornet-Betancourt számára, aki szerint Sartre még ma is aktuális, mert a kapitalizmus erőszakos, kíméletlen jellegére hívta fel a figyelmet. Mintegy ezekre a felszólalásokra válaszolva, az ukrán származású amerikai-francia tudós, a nemzetközi Sartre-bibliográfia szakértője, Michel Rybalka azt mondta előadásában, hogy Sartre, miközben elítélte a kapitalizmus számos elemét, két amerikai utazása során elismerte az Egyesült Államok érdemeit is. Sartre, szerinte, a "remény filozófusa" volt.

A konferencián éppen Sartre filozófiája tekintetében zajlott több szinten is érdekes vita. Az egzisztencializmus egyik legjelentősebb képviselője, Sartre szabadságkoncepcióját Giovanni Cera elemezte. Kimutatta, hogy Sartre-nál a szabadság egyenlő az emberi sorssal, ami alól senki sem vonhatja ki magát. Így a fogalom antropológiai dimenziót nyer. A szabadság pedig közvetlen összefüggésben áll a cselekvéssel, amely az Én totalitása megteremtésének előfeltétele. A szubjektum nem "van" hanem "válik valamivé". Az egyén a "megcsinált ténytől" (fatto) halad át a "megcsinálásig" (farsi). Mindez pedig a történelmi időben zajlik. A konferencia másik fontos, filozófiai jellegű témája éppen Sartre történetfilozófiája volt. A nápolyi egyetem professzora, Giuseppe Cacciatore szerint ez legjobban 1961-es művében, a Dialektikus ész kritikájában érhető tetten. Itt Sartre úgy vélte, hogy a marxizmus, helyesebben a "nem szklerotikus marxizmus" lehet a "történelem igazi fenomenológiája". Az ember történelmi szituáltsága számára evidens volt, így történetfilozófiája inkább történeti antropológia lett. Stefano Poggi vetette fel azt a fordítási problémát, amely később Sartre-ot elkülönítette Heideggertől, és ami összefügg Sartre alapvetően antropológiai jellegű filozófiájával. Arról van ugyanis szó, hogy Sartre a Dasein heideggeri fogalmát "réalité humaine"-ként fordította, ami szemben áll Poggi szerint a német filozófus szubjektum nélküli gondolkodásmódjával (desoggettivizzazione). Ezt egyébként még korábban Jacques Derrida is Sartre szemére vetette. A konferencián Gérard Wormser, az új Sartre-monográfia szerzője, Sartre 1938-1948 közötti történetfilozófiáját elemezte előadásában. Kimutatta, hogy a francia író-filozófus számára "elgondolni a történelmet egyenlő volt elgondolni a morált és a cselekvést". Ez lett a drôle de guerre (furcsa háború) után a sartre-i engagement alapja. Az elkötelezettségnek nem egyéni jellegűnek, hanem a kollektivitás számára is alkalmasnak kell lennie, Sartre szerint. A fiatal Sartre-nál, Wormser úgy véli, már megvan az emberi test filozófiája, amely inspirálhatta később Foucault-t is, a szexualitás történetének megírásakor.

A konferencián számos előadás foglalkozott Sartre írói munkásságával, például a Szavak kapcsán (Sandra Teroni), Giacometti és Tintoretto kapcsán esztétikájával (Michel Sicard), a művészi ágak (a szobrászat és a festészet) egymást áthatásával (Ermina Caldieri) stb. Ezekből az derül ki, hogy bár számos művének témája "idejétmúlt", mégis sok közülük alkalmas arra, hogy katartikus élményt váltson ki a mai (olvasó)közönségből is. Sicard még azt is megkockáztatta, hogy Sartre-nál már fellelhetőek a posztmodern első motívumai is. A konferencia egyik érdekessége volt, hogy Giorgio Baratta rendezésében előadtak egy képzelt dialógust a francia író modorában, Sartre és Gramsci között. Ugyanakkor többször elemezték Sartre-nak azt a magyarul még nem publikált fiatalkori drámáját, a Barionát, amely érzelmi elemekkel telítve mutatja be a római hadsereg által megszállt Palesztinát, a gyermek Jézus szenvedéseit, transzcendencia felé hajló színezettel. Hadifogsága idején, karácsonykor Sartre maga játszotta társainak a darabban a három királyok egyikének szerepét. A gyermek Jézus itt úgy jelenik meg, mint remény a zsarnokuralommal szemben. A darabot ismerők szerint ez részben módosítja Sartre-nak a valláshoz való viszonyáról kialakult képet.

Disszonáns hangot ütött meg a konferencián az egyik legnevesebb olasz kritikus-filozófus, a Micromega című filozófiai folyóirat főszerkesztője, Paolo Flores D'Arcais. Abból az általános sartre-i tételből indult ki, hogy ha az egzisztencia mindig szituációban van, akkor a filozófia is szitualizált. Ez látszik szerinte 1956-ban is, amely döntő év volt Sartre számára: konfliktusa ekkor éleződött ki Camus-vel. Ahogyan tudjuk is, a vita forrása a magyar forradalom volt. Igaz, hogy Camus csak pár oldalt írt erről, Sartre pedig 160 oldalon elemezte a magyar és nemzetközi helyzetet, Flores D'Arcais szerint "Camus-nek abszolút módon igaza volt" Sartre-ral szemben. Sartre ekkor úgy vélte, hogy a magyar forradalom 1956. október 23-24-én még a demokratizálódást szolgálta, utána azonban "jobbra csúszott", eredeti céljai ellenkezőjére fordultak, antikommunista színezetet nyertek. Az egykori kommunista, Camus szerint viszont a szovjet invázió tejességgel jogtalan volt. Flores D'Arcais ebben Camus álláspontját osztja, mert szerinte Sartre igazolta a forradalom elleni erőszakot. Ezért az olasz kritikus el is különül Sartre álláspontjától (miközben láthatóan kevéssé ismeri a magyar viszonyokat, de nem emlékszik arra sem, hogy Sartre éppen a szovjet beavatkozás után szakít a Francia Kommunista Párttal). Sartre-ból inkább csak a fiatalkori gondolatokat és műveket fogadja el, amelyek szerinte sokkal gazdagabbak, mint a késői művek. Majd arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy az elkötelezett filozófia, és ezzel együtt természetesen maga Sartre is "ma tűrhetetlen" ("oggi è intollarabile"). Mondja ezt az egykor szélsőbalos (trockista) aktivista, a 68-as olasz generáció fő képviselője arról a francia értelmiségiről, Sartre-ról, aki az 1968-as diákmozgalmak egyik lelkesítője, egykori példaképe volt. Helyette viszont Heideggert ajánlotta a konferencia figyelmébe. A "heideggerizmus" szerinte "letörölte a színről Sartre alakját". Sartre műveit Flores D'Arcais szerint nem is érdemes ma már kiadni, és nincs is újrakiadása műveinek.

Erre a konferencián két francia kutató, Gérard Wormser és Michel Rybalka válaszolt. Wormser szerint Sartre értelmiségi karrierje ma is sok ember számára példamutató. Sartre ugyanis "többhangú szerző volt", életműve az elméleti komplexitás példája. Elkötelezettsége nem jelentett sohasem kizárólagosságot. Erre legjobb példa a Les Temps Modernes című, általa alapított és Párizsban ma is működő, nemzetközi hírnevű folyóirat. Michel Rybalka pedig rámutatott arra, hogy az utóbbi években Sartre műveiből Franciaországban kétszázötvenezer példányt adtak el. Sartre tehát továbbra is olvasott szerző maradt.

Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy a francia külügyminisztérium szükségesnek tartotta megtisztelni azzal a centenáriumot, hogy kismonográfiát juttatott el a francia külképviseletekhez. Ebben a Sorbonne (Paris VIII) professzora, François Noudelmann elemző stílusban Sartre-ot a legnagyobb francia "karizmatikus értelmiségiek" közé sorolja. Olyan "totális értelmiséginek" nevezi, aki poligráf is volt, szinte mindenről írt. Olyan személyiség volt, aki állandó polémiát folytatott környezetével, de saját magával is. Inkább lázadó, anarchista típus volt, mint kommunista: hiszen sohasem volt egyik pártnak sem tagja. Elkötelezettsége pedig elsősorban a rendszer autoritárius jellege ellen szólt, nem pedig valamilyen elv mellett, hiszen ezeket váltogatta is. Mindenesetre elvitathatatlan Noudelmann szerint, hogy Sartre szinte az egész korszakot befolyásoló, jelentős értelmiségi volt. Ezt a megállapítását azzal támasztja alá, hogy részletesen elemzi és bemutatja Sartre munkásságának három aspektusát: kötődését az egzisztencializmushoz (marxizmussal való szimpátiáját), képi-művészi világát és politikai elkötelezettségét. Sartre komplexitását azzal is alátámasztja, hogy filozófiáját az Undor című korai irodalmi művén illusztrálja, amelyben megfogalmazza, hogy az emberi létezés nem más, mint a kontingencia, az eshetőség, és nem a szükségszerűség. Az alkalomszerűség abszolút jellegű, minden bekövetkezhet: "tout est gratuit". Sartre eredetiségének tartja az irodalmi próza és a filozófiai nyelvezet összekapcsolását, bár tudjuk, hogy ennek nagy tradíciója van a francia irodalomban és filozófiában. Igazi francia gondolkodó volt, mert hiába volt Berlinben Husserl tanítványa, korai filozófiai műveit mind ellene fogalmazta meg. Sartre mint hadifogoly tanulmányozta Németországban Heidegger műveit is, amelynek nyomait fel lehet fedezni "a XX. század egyik legeredetibb filozófiai művében", a Lét és Semmiben. De Sartre, mondja Noudelmann, sohasem volt valakit "követő" (suiveur), hanem mindig valakit "meghaladó" (passeur). A szabadságontológia műben kifejtett koncepciójával Noudelmann szerint meg is haladja Heideggert. Az Ellenállás és a háború befejeztével Sartre előtt új perspektívák nyíltak meg. Ekkor a kollektív szabadság, a morál és az elkötelezettség gondolata következtében Sartre-ból "a háború utáni idők legfőbb szellemi viszonyítási pontja" lett. A marxizmushoz közeledik, amit az emberi szabadság dinamikájával akar kiegészíteni. Ezt a munkát végzi el az 1960-ban megjelent Dialektikus ész kritikájában. Ennek a filozófiai antropológiai műnek azonban nem volt igazi sikere, mert akkorra már a nouveau roman (új regény) és a strukturalizmus volt elterjedőben. Számos késői műve viszont francia írók és költők (Flaubert, Genet, Mallarmé és Baudelaire) életének és életművének elemzésén keresztül vezet el filozófiai megállapításokhoz. Így kapcsolódik szervesen össze nála filozófia és irodalom. A filozófiai inspiráció megjelenik drámáiban, az Ördög és a Jóistenben és az Altona foglyaiban is, miközben egyre inkább a politikai cselekvés felé fordul. A politikai szabadság és szabad választás iránti vágyát Noudelmann azzal magyarázza, hogy Sartre apa nélkül (Albert Schweitzer házában) nőtt fel, s ez tulajdonképpen szabaddá tette. Sartre maga is így nyilatkozik: "amikor az apáknak terveik vannak, a fiúknak rossz sorsuk van". Az elkötelezettség egyik fóruma lesz a Les Temps Modernes című folyóirat. A kapitalizmus autoriter jellege elleni szüntelen fellépését egyfajta morális lázadás táplálta, amit jól illusztrál az 1968-as párizsi diáklázadásokban való aktív részvétele is. Ekkor fogalmazza meg azt is, mi és ki is az értelmiségi. Az értelmiségi szerinte "olyan valaki, aki beleártja magát olyan dologba is, ami nem rá tartozik". A tudós: kutat, csak akkor válik értelmiségivé, ha felemeli szavát valamilyen ügy, dolog érdekében. Olyan egyedi, aki egyetemes is egyben. Talán nem ezért van csend körülötte? Talán csak nem ezért tartják őt ma nem aktuálisnak?

Annyi biztos, hogy ma Sartre, és egész munkássága, huszonöt évvel halála és száz évvel születése után egy purgatóriumi időszakon megy keresztül. Rajtunk is múlik, mi lesz belőle.

Másik összeállításunkkal visszatérünk a jelenkori nemzetközi viszo­nyok tanulmányozásához, a hegemónia-dominancia-imperializmus témaköréhez és különösképpen az Egyesült Államok helyzetének, sze­repének értékeléséhez. Ebben segít bennünket a nemrég elhunyt Andre Gunder Frank egyik utolsó tanulmánya is.

Tartalomjegyzék

1. Barry K. Gills : Próféta a pusztaságban. Andre Gunder Frank (1929-2005)
2. Andre Gunder Frank : A király meztelen
3. Kees van der Pijl : A birodalom esztétikája és a baloldal veresége
4. François Houtart : Létezik-e a világkapitalizmusnak alternatívája?
5. David Harvey : Az új imperializmus és a megfosztás globális gazdasága. (Interjú)
6. Andre Mommen : Neoliberalizmus és európai szociáldemokrácia
7. Anwar Shaikh : A neoliberalizmus közgazdasági mitológiája
8. Vigvári Gábor : Tíz évvel a Bokros-csomag után. Összehasonlító tanulmány a hazai sajtó évfordulós elemzéseiről
9. Lóránt Károly : Az Európai Unió neoliberális politikája. Az elmélettől a gyakorlatig
10. Andor László : Birodalom, vagy amit akartok
11. Kiss Viktor : A reformpolitika alternatívái – egy „magánkiadású” könyv margójára
12. Mocsáry József : 2005, az igazság órája. Gondolatok a faluról és a mezőgazdaságról
13. Laki László : A vidék és a falvak a „mezőgazdaság után”
14. Hajdu János : Színre lépett a Balpárt Németországban
15. Szabó Tibor : Jean-Paul Sartre, a(z) (el)vitatott értelmiségi