Dramatizált esszé egy drámaírótól. A szatirikus színdarab főszereplője kitaszított értelmiségiből államfővé válik, s közben elveszíti korábbi kritikai attitűdjét, s a gazdasági és politikai nagyhatalmak szolgálójának szerepében találja meg történelmi szerepét.Első felvonás, első szín

G. H.: A kommunizmusban semmi nem működik, pedig mindenki végzi a dolgát. A munkások színlelik a munkát, a rendszer pedig úgy tesz, mintha fizetne érte. Ez az ellenállás egy formája – cseh módra.

Szerkesztő: Borzasztó nehéz lehet sztálinista rezsim uralma alatt dolgozni.

G. H.: Mindent ellenőriznek: a rádiót, a tévét, a könyvkiadókat. Egy pár kisstílű káder kezében vannak az írószövetségek és a nagyobb lapok is. De azért élünk, hála a nyugati szolidaritásnak.

Professzor: Nem az a spekuláns Soros pénzeli a cseh disszidenseket?

G. H.: Mégis mit vár? Amikor az ember egy totalitárius szörnyeteggel áll szemben, onnan fogad el támogatást, ahonnan tud. Az Egyesült Államokban megengedhetik maguknak a luxust, hogy megkérdőjelezzék egyik-másik alapítvány tisztaságát, nekünk viszont mindegyikük támogatása – létszükséglet.

Szerkesztő: A baloldal ebben az országban kettős mércével mér. Elítéli az USA indokínai politikáját, de rendre tartózkodik a szovjetek Kelet-Európában elkövetett visszaéléseinek bírálatától.

Professzor (ingerülten): Ez nem igaz.

G. H. (széles mosollyal): Ugyan már, ön is tudja, hogy van ez. Én persze rokonszenvezem a diáklázadással meg az amerikai polgárjogi mozgalommal. Ez ugyanaz a szabad szellem, mint annak idején, 68-ban Prágában. Azonosultunk Párizzsal, Berkeley-vel; mindnyájan az utált, régi tekintélyelvvel szemben harcoltunk. A szabadságjogok körül forgott minden. Csak hát Nyugaton könnyebb fegyvert fogni. Ez azért demokrácia, az atrocitások ellenére. Jól ismerem (biccent a professzor felé) a kapitalista demokráciákat.

Szerkesztő: A kommunisták alapvetően "burzsoák" a mi demokratikus értékeink nélkül.

G. H. (mosolyog): Imádják a régi palotákat, a csokornyakkendőket meg a szép ingeket, s kezüket-lábukat törik egy vidéki dácsáért. Miközben persze elítélik a másként gondolkodó értelmiségiek "burzsoá életmódját". Nyálukat csorgatják a jó öreg arisztokrácia nádszálkisasszonykái után… Bunkó kommunista majmok.

Szerkesztő: Mennyi ideig volt a Gulágban?

G. H. (fészkelődik a székén, hezitál): Hmm, börtönben, nem koncentrációs táborban… úgy négy hetet.

Professzor: Megkínozták?

G. H.: Inkább pszichológiai nyomást mondanék: faggatózás, folyton ugyanazok az unalmas kérdések. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem írhattam és olvashattam, s a barátaimmal sem beszélhettem.

Szerkesztő: Akár a chilei titkosrendőrség… Amelyet Washington juttatott hatalomra.

G. H. (töpreng a válaszon): Hát, van benne valami. A diktatúráknak megvan a maguk logikája.

G. H.: Úgy buktak meg, ahogyan a fa dől ki, amelynek elrodhadtak a gyökerei: dicsőség és részvét nélkül. A nép csodálatos volt. Az utolsó pár hét eseményeire nem volt még példa a világtörténelemben. Milliók békés tüntetésének hatására a rezsim visszavonulót fúj… s végül elismeri bukását és átadja a hatalmat. Bársonyos forradalom. Salud! (Megemel egy pohár whisky-t, a többiek követik példáját.)

Zenész: Ünnepi koncertet adunk. Végre azt játszhatjuk, amit szeretnénk, s ott, ahol mi akarjuk. Szabadon utazhatunk, olvashatunk és beszélhetünk. Eddig azt gondolták rólunk, hogy csak azért, mert fizetést kapunk és van állásunk, nem gondolkodunk, csak játszuk, ami a kottában áll… De most végre meg lesz mindenünk…, szabadság, civilizált életkörülmények…, ugyanúgy, mint Nyugaton.

Újságíró: Aha, talán. De most majd a nagy amerikai, angol és német cégek által kiadott zenékkel, videó- és magnókazettákkal kell versenyre kelniük. Amúgy igaza van. Az ember inkább éhezzék, semmint hogy az állam vályújából kanalazzon, s tovább írja a hazugságokat a pártsajtóba.

Filozófus: Remek alkalom kínálkozik most a dolgok megváltoztatására; olyanná varázsolunk mindent, mint Svédországban vagy Németországban…, jóléti állam és szabadság. Mostanában egyik gyűlésről a másikra járok. Elképesztő, ahogy az emberek szomjaznak a beszélgetésekre, a dolgok megvitatására. Mindenféle nézet felbukkan: liberális, nacionalista, demokratikus szocialista… A szabad piac, a hajdani földbirtkosok vagy a háború előtti jobboldal hívei egyaránt hallatják hangjukat.

Szabadúszó író: Talán nekünk is lesz egy Margaret Thatcherünk vagy egy Ronald Reaganünk. ők a leghíresebb nyugati politikusok. (Némi rosszalló arckifejezés, nevetés.)

Filozófus: Magától értetődik. ők voltak a legkeményebb antikommunisták… "Ellenségeink ellenségei a barátaink." A legtöbb ember azonban semmit sem tud a Nyugatról, s ezért megint meglopják majd őket, ha nem ismerik ki magukat elég gyorsan.

G. H.: Mi az, csak nem nosztalgiát érzek a hangjában a bukott rezsim iránt? A saját kezünkben van végre a sorsunk – nem könnyelműsködhetünk! Ünnepelhetjük a függetlenségünket, de észre kell vegyük azt is, hogy része vagyunk – mármint a kultúránk, a szokásaink révén – a Nyugatnak. A kommunizmus előtt a nyugati civilizációhoz tartoztunk, nem a szlávhoz.

Szabadúszó író: Vagyis szakítsunk Szlovákiával?

G. H. (elutasítóan legyint): Szó sincs róla. Szlovákiával a kapcsolataink a történelemben gyökereznek. Mi majd irányítunk, ők pedig követnek bennünket.

Képviselő délről: Csodálatos beszéd volt, Grovel! Megengedi, ugye, hogy a keresztnevén szólítsam?

G. H.: Persze, hisz’ így hívnak. (Kedélyes nevetés.)

Képviselő délről: Tudja, amit a marxizmus materializmusáról kifejtett, telitalálat volt. Emlékszem, amikor szegény gyerekként a papa farmján éltem, lelkesítettek a helyi lelkész hasonló leckéi arról, hogyan győzedelmeskedik a lélek a testi szükségletek felett. Mivel sokszor éheztünk, nagy hatással volt rám ez a tanítás.

G. H. (kissé kellemetlenül érzi magát, mozgolódik): Ki tudja… talán ha majd elnök leszek, a szónokolni fogok… (mindenki nevet)

Szenátor New Yorkból: Igazán remek fordulat volt a marxi dialektikát fejreállítani: "A tudat határozza meg a létet, s nem fordítva."

G. H. (mosolyog): Aha. Az ötvenes években egy orosz író "Nem csupán kenyérrel" címmel írt egy könyvet, amely érzékeny pontra tapintott. (Unottan bekap egy falat véres bélszínt.)

Képviselő nyugatról (egy szelet kenyér után nyúl): Hát, bizonyos fokig egyet értek. De azért fizikai táplálék nélkül sem mennénk messzire.

G. H.: Természetesen ez csak hasonlat volt…

Képviselő Texasból: Tudja, Grovel, nagyra tartjuk, hogy értékeli demokráciánk szépségeit. Vannak persze problémáink a nagyobb városokban, de ön ezt úgyis jól tudja. Mindenesetre valamennyi demokrácia közül a miénk a legtökéletesebb, s tudjuk, hogy mint kritikus értelmiségi, ön nem külföldi segélyek érdekében hízeleg.

G. H. (elkomolyodik, tekintete őszinte): Beszédem minden szavát komolyan gondoltam. Nem lehet az embereket csupán osztályhelyzetük vagy osztályérdekeik alapján megítélni. Vannak ennél alapvetőbb szellemi és kulturális jellemzőik is.

Mindenki egyszerre: Ahogy mondja.

Északnyugati képviselő: Fogadok, egy csomó mindent újjá kell építeniük. A kommunisták mindent porrá zúztak. Hallottam, hogy amikor valamelyik szovjet gyártmányú repülőgéppel utaztak, a jegyhez ejtőernyő is járt…

G. H. (nevet): Ha az nem is, de párnát azért ajánlatos vinni, hogy legyen mire leülni. (Mindenki nevet.)

Északnyugati képviselő: Ha kellemesebbé akarja tenni a repülőútjait, csak szóljon, s összehozom egy barátommal a Boeingnél.

Képviselőnő Közép-Nyugatról: Uraim, ez nem a megfelelő alkalom ilyesmihez.

G. H. (átveszi a képviselő névjegykártyáját): Nem felejtem el. Nagyra becsülök minden támogatást, amelyet az Egyesült Államok nyújt a kommunista iga levetéséhez. S ezen nemcsak az anyagi javakat értem…, egy működő demokrácia erkölcsi buzdítása legalább olyan fontos.

Képviselő délről: "Az erkölcs határozza meg a létet." Így is lehet mondani, nemdebár?

G. H. (cigarettázik): És hol van az udvari bolond meg az ajtónálló? (Végigméri a pazar berendezést, ironikusan mosolyog.) Ez hát a bársonyos forradalom… (A tanácsadók nevetnek.)

Első tanácsadó: A jómódú, kapitalista életvitel mintapéldányai vagyunk.

Második tanácsadó: Nem a forma, hanem a tartalom az, ami számít.

Harmadik tanácsadó: A demokraták számára semmi sem lehet túl jó.

Negyedik tanácsadó: De mit fognak szólni ehhez a volt trockista barátaim Párizsban?

G. H. (rágyújt): Majd hozzászokunk. Az elnök lakjon csak az elnöki palotában – ezt várja el a közvélemény. Belenyugszunk. Legfeljebb estéről estére váltogatom a hálószobáimat, amíg meg nem szokom. (Felrakja a lábát az asztalra és pöfékel.) Mi a mai menetrend?

Első tanácsadó: Találkozás a Volkswagen cég egyik vezetőjével: Skoda-részvényeket akarnak venni.

Második tanácsadó: Földjeiket visszaigénylő hajdani földtulajdonosok delegációja kér bebocsátást.

Harmadik tanácsadó: A Vatikán képviselője is itt van: az egyházi ingatlanokat követeli vissza – felújítva…

Negyedik tanácsadó: Két munkanélküli nő jelentkezett be a Színészszövetségétől. Azt szeretnék, hogy újra vezessük be a színházak állami támogatását. Mellesleg nagyon csinosak.

G. H. (mosolyog): Kezdjük a színészekkel. Hozzájuk értünk a legjobban. (Két csinos nő lép be. G. H. az üdvözlésükhöz feláll, a tanácsadók is felállnak, néhányuk láthatóan ismeri őket.)

G. H. (kedélyes, de mosolya ironikus): Üdvözlöm önöket a nép elnökének palotájában. Foglaljanak helyet. (Hanyagul ül az asztal szélén.)

Első színésznő: Köszönjük, hogy ilyen gyorsan válaszolt a beadványunkra. Ne haragudjon, hogy ilyesmivel zaklatjuk, de tudja, a színház világa haldoklik; az állami támogatás megvonása volt a kegyelemdöfés. A színésztársadalom több mint 80 százaléka munkanélküli.

Második színésznő: Amikor a Kulturális Minisztériumba mentünk, ott azt mondták, felejtsük el a régi sztálinista szisztémát. Szabadok vagyunk, keressük meg a saját pénzünket.

Első színésznő: Tudja, Grovel úr, mindannyian küzdöttünk a sztálinista cenzúra ellen. Miután aláírtam a Helsinki petíciót, hosszú ideig nem kaptam eljátszható szerepet…

G. H. (közbevág): Tudom, tudom. Volt egy barátnőm az önök társulatából. Mindent elmesélt. (Mosolyog.) Bár nehéz idők voltak, mégis sikerült egymásnak szép perceket szereznünk. Együtt ettünk…

Első színésznő: Nekünk még a Soros Alapítvány pénzéből se jutott. Valahogy mindig ismertebb ellenállók kapták…

G. H. (észreveszi a mondat élét, kissé bosszúsan): Nézzék. Változnak az idők. A szabadságnak ára van, s ha tényleg olyanok akarunk lenni, mint a Nyugat, nem lehet, hogy állam bácsi oldjon meg mindent. Régen persze az állam pénzelte mindazt, amit cenzúrázhatott.

Első színésznő: Nehezen követem. Az egy kommunista állam volt, ez viszont demokratikus állam. Cenzúra nélkül is lehet támogatni.

G. H. (közbevág): Persze, persze (zavartan mosolyog). Nézzék. Beszélek a minisztériummal, hátha lehetséges valamiféle konszolidálás. Azért mégis azt ajánlom, nézzenek valamilyen magánforrás után is. Tudják, az Egyesült Államokban a kulturális tevékenység nagy részét a vállalatok finanszírozzák. Beszéljenek a Volkswagennel. És Sorossal. Miért is ne?

Első színésznő: A kommunista rezsim bukása után lelépett.

G. H. (az órájára tekint): Adják meg a telefonszámukat az egyik tanácsadómnak, és összehozunk még egy találkozót a minisztériummal. Ígérem, minden rendben lesz. (Megkönnyebbülten sóhajt, amikor elmennek.)

Első tanácsadó: Az ilyen elvarázsolt művész-bűvész alakok még mindig a múltban élnek. Nem gondolja?

G. H.: Igaz, vannak problémáink, de mindannyian tudjuk, hogy az átmenet nagyon bonyolult. Ezek csupán apró nehézségek a fellendülés előtt. Sok víz folyik még le a Moldván, mire mindenen túl leszünk. (A tanácsadók egyetértően bólintanak.) Különösen a piacgazdaság kulturális ügyei…, azok felettébb kényes esetek.

G. H. (megint csak irónikusan): Hívja be azt a német elvtársat, aki a Volkswagentől jött. Vele könnyebb dolgunk lesz. Ha a német tőkét és technológiát ötvözzük a cseh szaktudással, csodákra leszünk képesek.

Első tanácsadó: És a kinti bérnek csupán egy ötödével kell számolni.

Második tanácsadó: Piacot is találnak majd.

Harmadik tanácsadó: Megvetjük a lábunkat a Közös Piacon.

Kórusban: A Nyugat részévé válunk!

Első író (az apróhirdetéseket nézegeti az újságban): A Lakáshivatal visszajuttatta a bérházat, amiben lakom, egy volt náciszimpatizánsnak, akinek első dolga volt a négyszeresére felemelni a lakbért, s megpróbált kidobni néhány öreget, akik már vagy 30 éve laktak a házban.

Első színésznő (az újságot olvasgatja): Itt van egy lakás – csak neked: "műterem az óvárosban", csupán 500 $-ért havonta.

Első író: Egyhavi fizetésem!

Második színésznő: Ja, a szabadság ára, édes fiam. Grovel is megmondta.

Második író: Mit is mondott pontosan?

Első színésznő: Azt, hogy kopogtassunk a Volkswagennél vagy a McDonald’snál, hátha támogatnak.

Második író: Miért nem próbáltok meg bekerülni a pornóipar vérkeringésébe? Úgyis "széles látókörű, szakmailag fejlődni vágyó" színésznőket keresnek.

Első színésznő: Egyáltalán nem nevetséges. Az egyik balett-táncosnőnek is hakniznia kell, hogy az albérletét ki tudja fizetni.

Első író: Na és ki olvas még manapság könyvet? Az egyik könyvárus barátom mesélte, hogy raktárban kell tárolniuk Grovel legújabb könyvét, a Tudat és létet, hogy legyen hely a polcon az új Stallone- és Schwartzenegger-videóknak.

Második színésznő: Ennyit a tudat és a lét viszonáyáról…

Második író: Hát igen. Bárki, aki tud valamilyen tulajdonosi jogcímet kreálni s kap egy tanúvallomással alátámasztott igazolást arról, hogy ártatlan politikai menekült, visszajön és követeli valamilyen múltbéli ingatlanját.

Első színésznő: A McDonald’s tárgyalásokat folytat a püspökkel a katedrális részleges bérbevételéről.

Második író: Hamarosan jön a Pápa is, hogy misézzen és mozgósítsa a hívőket. Hosszú ingatlan-visszaigénylő listát is hoz magával, megelőzendő, hogy az amerikaiak és a németek mindent lenyúljanak.

Első színésznő: Még az is lehet, hogy a Disney megveszi a Nemzeti Színházat.

Második színésznő: Miért, nem hallottad még, hogy diszkó lesz belőle? Az orosz maffia és a New York-i ingatlankereskedők egyik csoportja vásárolja fel. A kábítószerpénzeket itt mossák majd tisztára.

Első író (gúnyosan): Szóbeszéd. A lényeg az, hogy alkalmazkodni kell az új idők új dalaihoz. Dezodorok reklámszlogenjeit fogom írni.

Első színésznő: Csupa émelyítő illat. (Turistacsoport halad el mellettük, az egyik túrista le szeretné fényképezni őket, de nem reagálnak.)

Második színésznő: Lehet hogy pénzt kéne szednünk a turistáktól a pózolásért: "maradvány munkanélküliek a kommunizmusból".

Első író: Á, nem jó, ezek amerikaiak. Legyen inkább: "vállalkozóvá lett hajdani szabadságharcosok".

Második színésznő: Vagy áruljuk gyermekek pornóképeit a jó öreg, erkölcsös briteknek.

Második író: Felhívod Grovel tanácsadóját? Talán elküld turnézni, feltéve, persze, ha befekszel az ágyába.

(Első színésznő füstöt fúj az író arcába.)

Titkárnő: Olc asszony szeretné látni önt, elnök úr.

Olc asszony: Grovel, mennyire örülök hogy látom. Mikor is találkoztunk utoljára? Azon a felső East Side-i adománygyűjtő gyűlésen, ahol azok a Béke és Demokrácia-típusú emberek meg dúsgazdag zsidó befektetési ügynökök jöttek össze?

G. H. (hűvösen, üzletiesen): A memóriája jó, de kissé szelektív. Miben segíthetek?

Olc asszony (egyenesen Grovel szemébe néz): Ingatlanokra nyújtunk be igényt. A kommunisták elkobozták a földjeinket s minden más vagyonunkat, a prágai családi birtokainkkal együtt.

G. H.: Ezt már megvizsgálta a tulajdonjogok helyreállításával foglalkozó bizottságunk.

Olc asszony (mint tanár a diákhoz): De drága Grovelem, még csupán az elején vagyunk. Ön jól tudja, hogy még mindig milyen sok a hatalmon lévő régi, vonalas kommunista. A szokásos bírósági procedúra évekig is eltarthat. (Felemeli a hangját, felháborodottan.) És ez idő alatt azok az állami gazdák továbbra is a mi földjeinken élősködnek majd.

G. H. (kissé kötekedően): Azt akarja, hogy kihúzzam alóluk a földet?

O. A. (fagyosan néz Grovelre): Nézetem szerint, a Világbank és az Egyesült Államok kormányában tevékenykedő barátaink feltétlenül pozitív jelként értékelnék, ha a kormány valódi változásokat eszközölne a piacgazdaság visszafordíthatatlanná tétele érdekében.

G. H. (sóhajt egyet): Igaza van: fontos, hogy megfelelő jelzéseket adjunk az EGK-nak. Fontolóra veszem egy elnöki rendelet kibocsátását.

O. A.: Ön nagyon okos, elnök úr. A nép szeretni fogja. Ha kész lesz a kastélyunk, meghívjuk vacsorára.

G. H. (magában mormol): A "jó társaság" már szeret.

K. L.: Jó reggelt, elnök úr. Itt van a privatizálásra váró vállalatok listája.

G. H. (a listára pillant): Minden benne van a vízen, a levegőn és talán az járdákon kívül. (Kissé gúnyosan.) Ezek hogy maradhattak ki?

K. L.: Azon vagyunk, hogy találjunk egy magántulajdonban lévő vízművet, de annak, amelyre Angliában bukkantunk, rekordmagasságú a kólibaktérium-szennyezettsége és csillagászatiak az árai….

G. H.: A hatékonyságot természetesen egyensúlyba kell hozni a közegészségügy szempontjaival.

K. L.: A vállalatokat hamarosan árverésre bocsátjuk: 50% lesz a külföldi vevőké, 50% pedig a munkavállalóké.

G. H.: Hogyan működik majd a rendszer?

K. L.: A dolgozók megkapják a részvényeket, de a cégeket a befektetők irányítják – felvétel, kirúgás stb.

G. H.: Rendeben. És mi a helyzet az árral?

K. L.: Az ár másodrangú kérdés, elnök úr. Ha a vállalatok bekerülnek a piacra, visszavonhatatlanul a kapitalizmus útjára lépünk. A jó irány az, ha olcsón adunk el, és fenntartjuk a jó viszonyt a németekkel és az amerikaiakkal.

G. H.: Ez egyúttal a NATO-ba és az Európai Közösségbe való bejutást is jelenti. Támogatom. (Kezet ráznak. Ahogy KL elhagyja a színt, Grovel magában motyog.) Mintha valamit is számítana. Már a tegnapi lapokban bejelentette a privatizációt.

A titkárnő egy cseh nacionalista csoport pártvezetőjét jelenti be, aki határozott léptekkel jön be; megölelik egymást.

Otto Bendic: Üdvözlöm, elnök úr.

G. H.: Hagyjuk a formaságokat. Mit ötlöttél ki?

O. B.: A szlovákok érzelgős nacionalizmusa és kisebbségi komplexusa tönkre fogja tenni az országot.

G. H. (elgondolkodva): Túl közel Oroszországhoz és túl messze a Nyugattól.

O. B.: Azt állítják, hogy minden kormánytámogatást elhappolunk, s hogy felszámoljuk a hadiiparukat.

G. H. (feláll székéből és nagy léptekkel fel-le jár a szobában nyakkendőjét simítgatva): Menjenek csak a saját fejük után. De ez egy tragédia! Hiába próbáltam elmagyarázni nekik, hogy az átmeneti időszak milyen fájdalmas lesz mindannyiunknak, s hogy ebből nekik is ki kell venni a részüket.

O. B.: Csak arról tudnak beszélni, hogy a gazdaságuk a hadiiparon alapszik. Meg hogy a munkanélküliség megkétszereződött.

G. H. (ásít, ábrázatán unalom jelei): Nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk rávenni őket, hogy maradjanak velünk. Végtére úgyis ők döntenek, legfeljebb majd el kell viselniük a szétválás következményeit. Nekünk itt van Németország; nincs is rájuk szükségünk.

O. B.: De a különválás a mi területünket is kisebbítené.

G. H. (arckifejezése komoly, megfontolt): Igen, ez tragikus lesz… Leragadtak a régi, sztálinista modellnél: nehézipar, fegyverexport… Nem emberségesebb-e ennél még az is, ha több a munkanélküli, viszont kevesebb a gyilkos eszköz? A helyzet tragikus. (Megsimítja selyem nyakkendőjét, majd az asztalt megkerülve kivezeti Otto Bendic-t a szobából. Monológja közben körbe-körbe járkál az irodában.) Annyi minden megváltozott. Ki gondolta volna hogy pont mi, demokraták a NATO-ért fogjuk elhagyni a Varsói Szerződést, és inkább leszünk kisfiúk Németország mellett, mint hogy a szlovákokkal maradjunk. A téeszparasztokat kisemmizzük, hogy visszaadjuk a földet a nagybirtokosoknak. (Arca felvidul, hanghordozása ironikus.) A marxisták persze most mondanák a magukét, hogy a politikám, no meg a tudatom a burzsoá létemet tükrözi. De ki törődik velük többé…, nem léteznek. Bármekkora árat is fizet a társadalom, ez másodrendű kérdés. Újra civilizált, nyugati ország leszünk.

Újságíró: Szóval, elmész Új-Zélandra. Talán a Volkswagen nem fizeti meg a prágai szimfonikusok másodhegedűsét?

Zenész: Valahogy így. De játszhatnék háttérzenét idelátogató olasz üzletembereknek egy nívós bordellóban.

Újságíró: Hát te, mindentudó filozófus barátom, sikerült-e anyádat kommunistából igazi izraeli zsidónak megtérítened?

Filozófus: Felajánlottak egy állást a Negev Egyetemen. Agymosott palesztin foglyokkal kell elsajátíttatnom az új jeruzsálemi zsidó települések erkölcsi normáit.

Újságíró: Igen környezetkímélő eljárás. Sőt, még a titkosrendőrség villanyszámláját is csökkented.

Filozófus: A munkával együtt jár egy rendes lakás is, gyönyörű kilátással a sivatagra.

Újságíró (gúnyosan): Én meg itthon maradok és megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt a bársonyos forradalom elveiért.Tegnap is majdnem meglincseltek a cikkem miatt, amit a könyvtárból eltávolított marxista könyvekről és az egyetemről kirúgott professzorokról írtam. Azt vágták a fejemhez, hogy visszasírom a sztálinizmust.

Zenész: No lám, az új prágai tavasz. Minden nyílás szellőzik.

Szabadúszó író: Tudjátok, miből fizetem az albérletet? Lágypornó-filmek feliratozását csinálom. Litván serdülőlányok és munkanélküli román focisták szerepelnek bennük.

Újságíró: Micsoda kozmopolita kultúra. Mit gondoltok, mi erről Grovel véleménye?

Mind együtt: Ez a demokrácia ára. (Kissé hosszasan nevetnek.)

Szabadúszó író: Ahogy Grovel mondaná: "újra civilizált nép lettünk".

Filozófus: A privatizációt követő létszámcsökkentések és a téesztagok elbocsátása ellenére, a közvélemény-kutatások alapján Grovel még mindig nagyon népszerű.

Zenész: Miért is ne? Minél jobban gyötröd őket, annál jobban élvezik.

Szabadúszó író: Lám-lám, milyen bölcsességekre képes a birkapásztorok leendő hegedűse… Úgy látszik, emigránskám, savanyú a szőlő. Pedig elnökünk tényleg nagy elnök. Megmondta, hogy fel fogjuk támasztani a nemzeti kultúrát, s tessék, elárasztott bennünket a hollywoodi szemét, meg egy középkorú, pocakosodó, sortos angol urakból álló kvartett, amely 60-as évekbeli nótákat énekel fejhangon… Azt is megmondta elnökünk, hogy független politikát folytatunk majd, s íme, koldulni járunk Kohlhoz és össztesszük a kezünket a NATO-uralomért. Grovel tulajdonképpen csodálatraméltó dialektikus.

Újságíró: Ha az amerikai külügyminiszter asszony látogatására gomndolok, erotikus képek jelennek meg a szemem előtt. Albright meghágja Grovelt, míg emez váltig bizonygatja a világnak, hogy ez mennyire más érzés, mint amikor a Medve tette ugyanezt.

Filozófus (merengve, csak úgy maga elé): Hát…, kinek a pap, kinek a papné.

Zenész: És azelőtt?

Szabadúszó író: Megengedhetted magadnak, hogy lakásod legyen. Egy hónap nyaralás, biztos munka és a hatalommal szembeni összetartás jóleső érzése. Most meg? Nyaljuk a nyugatnémetek seggét, három különböző helyen gürizünk, és ráadásul ki is lakoltatnak, hogy jusson szoba amerikai befektetési ügynököknek, akik Prága óvárosában akarják egy letűnt világ kultúrájának levegőjét magukba szívni.

Zenész: Gyógyíthatatlan nosztalgiázó vagy. (Mímeli a hegedülést.) Idézd fel a régi szép időket!

Szabadúszó író: Ha 68-ban nyertünk volna Dubcek-kel, most minden más lenne.

Újságíró: Lenne…lehetne… Felejtsd el Dubceket, Grovelünk van, meg Klausunk és nem Sikünk. Szóval, tedd meg, ami tőled telik! Tanulj angolul és németül, és a megélhetésedért írj a hatalom új embereinek kedvében járó röplapokat! Tudniillik ezt csinálják manapság az értelmiségiek – a szabadpiacon.

Zenész (feláll): Nekem szimpatikusabbak az új-zélandi birkapásztorok.

Filozófus: Én inkább a negevi naplementét kedvelem.

Szabadúszó író: Én meg megkérdezem ott azt a tini prostit, szerezzek-e neki egy tiszta, kanadai diplomatát.

Író: Olyan ez, mintha glasszékesztyűben kéne vécét pucolnod.

Grovel (Előremegy, hogy üdvözölje, közben megigazítja a nyakkendőjét és hízelgő mosolyt ölt. Kezét előrenyújtja a belépőnek.): Külügyminiszter asszony, mennyire örülök, hogy ellátogatott hozzánk. (Kezet ráznak.)

Albright: Boldog vagyok, hogy oly hosszú idő után megint itt lehetek, bár a város sokat változott. Az a rengeteg autó, a szmog…

Grovel: A jólét ára – már mindenkinek van autója.

Albright: Persze, persze. De térjünk inkább a tárgyra. Készen áll-e kormánya arra, hogy alávesse magát a NATO szabályainak?

Grovel (bölcselkedve): Elsőrendű lehetőség ez számunkra, hogy a Nyugat része lehessünk. A legjobb eszköz arra, hogy megszilárdítsuk demokráciánkat és elkergessük az oroszokat.

Albright (öt másodpercig mosolyog, majd megint mint komoly üzletasszony szólal meg): Biztosítani fogjuk a védelmüket, de ennek ára van: a kölcsönösség. Támaszpontokat létesíthetünk, továbbá rakétákat és nukleáris robbanófejeket telepíthetünk országukba bármikor, ha ezt hadászatilag szükségesnek ítéljük.

Grovel (egy pillanatra összehúzza szemöldökét): Ezt természetesen még meg kell vitatni az országgyűléssel, és…

Albright (a szavába vág): Ez nem irodalmi stílusgyakorlat, Grovel. Ön az elnök, döntse el: akar-e a Nyugat része lenni, vagy sem? A terhek jó részét maguknak kell viselniük.

Grovel (alázatosan): Természetesen. Ne értsen félre. Semmi ellenvetésem sincs, de mégiscsak demokráciában élünk. Össze kell hívnom a pártvezetőket. Biztosíthatom, nem lesz semmi probléma. Függetlenségünkhöz mindennél fontosabb, hogy amerikai vezetés alá kerüljünk a NATO-ban.

Albright (cinizmussal és enyhén leplezett megvetéssel a hangjában): Napjainkban csak egyetlen nagyhatalom létezik, Grovel. Jól döntött. Igaz, nem is volt más választása.

Grovel (halványan elmosolyodik): Szabad akaratunkból döntöttünk így, s a nép túlnyomó többségének támogatását élvezzük.

(Albright felkel, kezet ráznak, majd kimegy.)

Albright (monológ): Mikor hagyja már abba ezt a szent-szar szöveget és ezt a kenetteljes magatartást? Nekünk akarja elmagyarázni, hogy mi a NATO eredeti jelentése? Ha-ha. Mi szerveztük meg, mi irányítjuk, s európai szövetségeseinkkel nyalatjuk a talpunkat. (Megáll, töpreng.) Azt hiszem, Grovel annyit zagyvált már erről a szirupos marhaságról a liberálisoknak, hogy maga is elhiszi, hogy képes vizen járni… Hogyan is írta abban a cikkben: "finomítani a NATO céljának, küldetésének és hovatartozásának meghatározásán". Ide hallgass, Grovel, a NATO az Egyesült Államok hatalmáról szól, érted? Arról, hogy a világon mi vagyunk a "number one". (Arca elvörösödik, megáll, gondolkodik, majd felcsillan a szeme.) Azt hiszem, semmi bajunk nem lehet belőle, ha Grovel erkölcsi mázzal keni be menetelésünket az orosz határ felé. Néha azon tűnődöm, hogy vajon nem az én állásomra pályázik-e, amikor azt ecseteli, hogy az "új NATO" az "európai és amerikai civilizáció őre, és így az egész világra kiterjedő védelem főpillére". Mindenesetre nagyon élvezem. Jó érzéssel tölt el addig is, amíg az oroszokat döfködjük. Oh, Grovel, ha bármikor munkára lesz szükséged, beajánllak az Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalához. Persze, akkor is csak egy dagályos seggfej marad. Ahányszor találkozunk, mindig az az érzésem, hogy annak a szövegnek a piszkozatát olvassa fel, amelyet másnap lead a New York Times publicisztikai rovatába, vagy nyílt levélként a New York Review of Books-ba. Mégis, ez a dicső szónok megkönnyíti nekünk, liberálisoknak a dolgunkat, hogy jóízűen lenyelethessük saját erőpolitikánkat. (Önelégülten mosolyog.) Egy ilyen szigorú erkölcsi normákkal bíró fickónak térdvédőt kellene hordania. (Vidáman felnevet.)

Grovel (monológ): Ez a nő sötétebb, mint gondoltam. Persze, ha egy nagyhatalom képviselője vagy, akkor is tisztelnek, ha a nevedet se tudod rendesen lebetűzni. Itt volt például Reagan. Elaludtaz üléseken, s mégis egész Európa zseninek hitte. Óh, mennyire megalkuvó ez a nő. Mit meg nem tesz azért, hogy behízelegje magát. Előbb a kongresszus neandervölgyi ősemberei előtt eljátssza, hogy ő kőbaltás harcos az ENSZ-ben, majd mert nő, bekerül a kormányba, azután csehként beszél az európaiakkal, miközben, hogy közép-európai politikájának hitelt szerezzen, zsidónak mutatja magát. (Teátrális mozdulattal széttárja a karját.) Mit meg nem kell még tennem ezért az országért… (Kopognak az ajtón.) Tessék!

Titkárnő (belép): Írók csoportja van itt. Azt állítják, be vannak jelentve.

Grovel: Látni se akarom őket. Biztosan munkát akarnak. Küldje őket a kulturális miniszterhez.

Titkárnő: Azt mondják, eszméik miatt üldözték őket.

Grovel (ingerülten): A sztálinista Írószövetség akciója lehetett a nómenklatúra egy részével szemben. (Megnyomja a csengőt, egyik tanácsadója besiet.) Vezesse ki azokat a munkanélküli sztálinistákat.

Tanácsadó: Mármint a középkorú irodalomprofesszorokat?

Grovel: Honnan tudja hogy irodalmat tanítanak?

Tanácsadó: Egyikük a tanárom volt. Dubceket támogatta, s ezért kirúgták a sztálinisták. Csöppnyi lakásában adott órákat.

Grovel: Jól van. Beszéljen vele. Esetleg kereshet munkát neki valamelyik középiskolában.

Szabadúszó író: Üdvözlök mindenkit osztálytalálkozónk alkalmából… Bár lehet, hogy nem kéne ilyen divatjamúlt kifejezést használnom…

Zenész: Éppen le voltak árazva az Államokból induló járatokra a jegyek, s így olcsón hazajöhettem. El kell adnom elhunyt anyám lakását.

Filozófus: Otthagytad Új-Zélandot?

Zenész: Ja. Az ottani munkáspárti kormány Grovel nyomdokaiba lépett, és megvonta az állami támogatást a zenekartól. Azt mondták, keressünk magunknak farmereket, akik támogatnának.

Filozófus: És Amerikában vannak még közpénzek?

Zenész: Valamennyi van, de leginkább van egy sereg hivatásos adománygyűjtő, aki mindannyiunk után sápot húz. A pénzeszsákok az alapítványba fektetett tőkét levonhatják az adójukból, s még nevük és a nejeik neve is bekerül a programfüzetbe. (Az asztalhoz fordul.) Hát te, drága Maimonides barátom? Még mindig a Negeven adsz órákat a feltételezett terroristák házai felrobbantásának jogosságáról?

Filozófus (keményen): Az antiszemitizmus megint fölütötte fejét Közép-Európában. Jelenleg a jeruzsálemi Zsidó Egyetemen tanítok. A székemet egy jónevű new york-i konfekciógyárostól és családjától szereztem. Egyszerűen csodálatos. Évente csupán egyetlen szemináriumot és egy előadássorozatot tartok "Mit jelent zsidónak lenni?", "Vegyes házasságok: veszély vagy lehetőség?" s hasonló témákról, olyan filantróp csoportoknak, mint például a Hadassah.

Újságíró: Ne izgass fel… Ez majdnem olyan izgalmas, mint régi amerikai szappanoperák kéziratait átírni a cseh tévénézők számára. A lényeg az, hogy jól fizetnek, és a gyerekeim nemzetközi cégek tejfelesszájú igazgatóinak kölykeivel járhatnak ugyanabba a magánsuliba. Csehül is német vagy angol akcentussal beszélnek. Mindenesetre többre viszik majd, mint én.

Szabadúszó író: Nekem nincs szerencsém. Nem vagyok körülmetélve. Nem sikerült egyetlen vezérigazgatót se megnyernem, hogy támogatást adjon a számítógépemhez…, annyit meg nem tudok inni, hogy megjöjjöm az étvágyam a felmelegített amerikai szappanoperákhoz.

Filozófus: Sértett antiszemita vagy.

Zenész: A múltban élsz.

Újságíró: És miből tartod el magad?

Szabadúszó író: Grovel könyveit árulom az utcán, 90%-os árengedménnyel.

Író: És hol van ebben haszon?

Szabadúszó író: Ingyen kapom őket a raktárból.

Zenész: Elég csupán Grovelt árulni? Ennyire sok fogy?

Szabadúszó író: A külföldi turisták veszik a lefordított Groveleket, különösen ha ráhamisítom az aláírását és az ajánlását. Érdekes, egy csomó furcsabeszédű amerikai keresi a Szellem a lét felett című könyvet, amit az egyik politikusuk ajánlott nekik. Rájuk sózom mindet, s a fordító hibájára fogom címbeli eltérést. Marx és Lenin összeseket is adok el régiségkereskedőknek. Az olcsó Tolsztoj-, Dosztojevszkij- és Gorkij-kiadásokért 50 centet kapok példányonként attól a kevés korosodó csehtől, aki még olvas. Szóval reggel írok, délután árulok.

Filozófus: És télen?

Szabadúszó író: A feleségem egy utazási irodánál dolgozik… Olyan tájakról írok útleírásokat, amelyeket sohasem láttam.

Újságíró: Gazdag fantáziát kívánó műfaj. S mi lett a bársonyos forradalomról írt regényeddel?

Szabadúszó író (Beszélni kezd, de észreveszi hogy a többiek nem figyelnek. A filozófus lengén öltözött turistákat néz. A zenész a Financial Times egy példányát lapozgatja, az újságíró pedig éppen egy ásítást nyom el.): Nagyjából a kétharmada van kész. A forradalom elárulásáról szól. Arról, hogy hogyan fordult a visszájára minden, amiért harcoltunk. (Megáll.)

Filozófus: Nos, uraim, nekem mennem kell. Az üzletemberek és filozófusok közös konferenciájára vagyok hivatalos, amelynek témája a vállalatfelvásárlások etikai aspektusa.

Szabadúszó író: Mivel mentegetőznél, ha rajta kapnának?

Zenész: Nekem is mennem kell. Díszelőadást próbálunk Grovel és nagybecsű vendége, Albright alkirály tiszteletére.

Szabadúszó író: Dugj egy cigarettát a szájába, és mondd, hogy semmit sem változott.

Újságíró (összeszoríjta ajkait, döbbenten bólogat): Önmagadat pusztítod. Tudod, élveztem kívülállóként szemlélődni, amikor te fiatalon a jó ügyért, a sztálinizmus ellen harcoltál, pláne mikor a Nyugat is mellétek állt. Soros szórta a millióit, az Amnesty jelentéseket írt, a Nemzeti Alap a Demokráciáért pedig fizetett. Bármit is írtál, zseniálisat vagy szart, ha kritikus volt, biztos lehettél benne, hogy a New York Times, a Le Monde, vagy a New York Review of Books vevő volt rá. (Megáll, mondandóját lassan, de határozottan folytatja.) Ez az idő azonban elmúlt. Megkapták, amit akartak. Az elnök-vezérigazgató urak befészkelték magukat a kormányhivatalokba, ahol Klaus-szal, Grovellel és a többiekkel üzletelgetnek. Nem érdekli őket többé a másként gondolkodó kritika. Ez a vállalkozók, az üzletemberek, az új idők ünnepeltjeinek kora. Öngyilkosság folytatni az írást az újonnan megjelent pornóiparról, az osztálykülönbségekről, a privatizációs visszaélésekről, az újgazdagokról. Kit érdekel mindez? A fiatalokat biztosan nem. Nézz körül! A gimis lányok német üzletembereket bűvölnek Calvin Klein farmerokért, diszkós éjszakákért, míg fiúik a székesegyház oldalába hugyoznak a sörparti után. A Pápa pedig Grovelt magasztalja, s 327 jól jövedelmező ingatlan visszaigénylő listáját lobogtatja az orra előtt.

Szabadúszó író: Nagyon ihletett vagy. Neked kellene megírnod a könyvem.

Újságíró: Nézd. Tudom mit gondolsz a múltbéli elvtársainkról. Mindent eladtak, ugyanúgy, mint én is. De én legalább tisztában vagyok vele.

Szabadúszó író: A jó öreg cseh módszer: a felszín alatt tombol a harc, míg kifelé összhang mutatkozik. Hát nem ez az, amit annyira gyűlöltünk a Dubcek utáni időkben?!

Újságíró: Igazad van, de te sem tudsz más kiutat. És a legrosszabb az, hogy manapság senki nem áll melléd, ha a globális kapitalizmussal akarsz szembeszállni. Inkább érdemes a felszín alatt, apróbb dolgokért küzdeni.

Szabadúszó író: Példának okáért, szappanoperáid hősei használjanak újrahasznosítható óvszert. Biztonságos szex, és még a zöldeknek is tetszik.

Újságíró: Eközben te egyik munkahelyről vándorolsz a másikra és legnagyobb ellenséged, Grovel Havel könyveit árulod.

Szabadúszó író: Hát nem érted? Úgy állok bosszút rajta, hogy 25 centért adom a Tudat és létet.

Újságíró: Azt hiszed érdekli? Nem is emlékszik a könyv címére. Új könyvet ír Zöld bársony címmel, melynek kezdő sora így hangzik: "Itt jönnek a brókerek: vesd szét a lábad és élvezz!"

Szabadúszó író (fanyarul vigyorog): Ennek is meglesz a böjtje. A cseh emberekből nem lehet hülyét csinálni. A munkások egy nap rá fognak ébredni arra, hogy többet dolgoznak mint a németek, de ötödannyi a fizetésük, mint azoknak.

Újságíró: Te tényleg álmodozó vagy. Az idősebbek még tudják, hogy elvesztettek valamit: a biztonságot, terveiket, szabadidejüket, de a nyugdíjig kitartanak. A fiatalabbak azért dolgoznak, hogy fogyaszthassanak. Eszük ágában sincs lázadozni. A munkakörülményekkel nem törődve, nekik minden áron hifitorony és saját kis Volkswagen kell. A kapitalista pedig azt kapja, amit a kommunista csak megpróbált elérni.

Szabadúszó író: Mindenhez idő kell. Sok idő… Addig is, ha szükséged van valakire, aki név nélkül besegít a szappanoperák fordításába, csak hívj fel.

Újságíró: Szó se lehet róla. Inkább mintázok rólad egy hőst, aki még a klozettpapírt is újrahasznosítja.

(Függöny.)

(Fordította: Szabó Veronika)

Annak ellenére, hogy napjaink orosz filmesei mélységesen elítélik a szocializmus eszméjét, Oroszországban az utóbbi évtized során meglepően nagy számban készültek filmek a szovjet múltról. Az esetek többségében ezeknek a filmeknek a rendezői egymást túllicitálva igyekeztek a szovjet történelem agóniáit megjeleníteni. Ám miközben a rémtettek csak úgy áradnak a vásznon, aközben a poszt-szovjet filmművészek adósak maradnak a sztálinizmus valódi kritikájával. Az az agresszív és általános érvényű gonoszság, amely a szocializmus időszakában az emberekre zúdult, egyszerre szolgálta a társadalmi nihilizmus és a cinizmus, de a neo-sztálinista érzelmek éledését és erősödését is.

Következésképpen mind az oroszországi nézőközönség, mind maguk a filmkészítők egyre jobban ráuntak a hazai mozira, annak témáira és előítéleteire. Ez az érzés már szinte állandósulni látszott, amikor a közismert rendező, Nyikita Mihalkov új filmjét bemutatták. A Csalóka napfény (avagy: napszúrás, súlyos leégés – Otomlenyie szolncem) című alkotást nemcsak Oroszország, hanem a Nyugat is nagy lelkesedéssel üdvözölte, végül Oscar-díjjal is jutalmazta. A filmet szép számban látták ún. átlagos, avagy egyszerű nézők. Eltérően a poszt-szovjet film hagyományaitól, amely szerint, ha nem egyszerű propagandafilmről van szó, akkor családi vagy személyes témát szokás feldolgozni, a Csalóka napfény társadalmi kérdések feszegetésére, társadalmi viszonyok feltárására használja a film eszközét.

Ennél fogva Mihalkov alkotása sok tekintetben kikezdi a poszt-szovjet orosz filmművészet uralkodó irányait. Egy olyan ország moziközönsége, melynek filmgyártását régóta a tömegesen nyomasztó történetek és lesújtó ítéletek ún. demokratikus realizmusának stílusa uralja, bizony hősök nélkül marad. És most végre ebben a filmben egyértelmű hőssel találkozhatunk, még ha egy bolsevik hadosztályparancsnokról van is szó. Ráadásul ez a hadosztályparancsnokot nem csak azért nevezhetjük hősnek, mert ő a film főszereplője, és mert a Forradalom hőse volt. Sokkal inkább azért, mert erkölcsi győzelmet arat, ha nem is azzal a korral szemben, amelyben él – jóllehet a rendező ezt a kérdést is felveti -, legalább a felett a szereplő felett, aki antitézisét személyesíti meg.

Le kell szögezni, hogy a film témaválasztása a sztálinizmus élményének feldolgozásában nem új eszköz. 1936 nyarán járunk, színhely: Kotovnak, a szovjet hadosztályparancsnoknak vidéki dácsája. Kotovval együtt él a családja és feleségének néhány idősebb rokona. Ezek egyfajta csehovi vidéki értelmiséget vannak hivatva megtestesíteni; semmi különösebbet nem csinálnak, teázgatva üldögélnek a verandán, irodalomról, művészetről, elmúlt életükről csevegnek vagy zenélnek. Az értelmiség megszemélyesítőinek ebből a pasztell árnyalatú hátteréből kiáltóan kirí a hadosztályparancsnok a maga erős, harsány és színes egyéniségével.

Ha van hős, úgy jelen kell lennie a hős ellentettjének is. Látszólag váratlanul az értelmiségi társaság egy régi barátja érkezik a házba. Mityának hívják. A néző számára kiderül, hogy fiatal korában, még mielőtt a hadosztályparancsnokkal megismerkedett volna, ebben a családban élt, és közeli szálak fűzték Maruszjához, aki később a hadosztályparancsnok felesége lett. Mitya tehetséges ifjú volt, és reményteli jövő elé nézett. A forradalom, majd az azt követő polgárháború pecsételte meg sorsát. Először a fehérek oldalán harcolt, aztán a bukást követően emigrációba vonult. Később, hazájába visszatérve az NKVD ügynökeként tevékenykedett. Most, sok év elteltével újra meglátogatja egykori otthonát; nem annyira a hadosztályparancsnok letartóztatásának céljából – inkább tisztáznivalója van vele. A történet egyetlen nap alatt játszódik le, mégis a nézőnek az az érzése, egy teljes történelmi korszak zajlik le a szeme előtt.

A tömegek, az értelmiség és a hatalom

A film legfőbb erénye ugyanakkor nem abban rejlik, hogy hőse van, vagy hogy a sztálinizmusról szól. Sokkal lényegesebb, hogy Mihalkov olyan kérdéseket vet fel nyíltan, amelyek a peresztrojka évei óta egymással ellentétes csoportokra osztják a társadalmat. Ezenfelül Mihalkov meg is fogalmazza a maga válaszait ezekre a kérdésekre, ezáltal darabokra töri azokat a kliséket, amelyek az orosz filmgyártás jellemzőivé váltak a poszt-szovjet “demokrácia” időszakában.

Az első ilyen kérdés a népi tömegek, az értelmiség és a hatalom viszonyára vonatkozik. A film ezt a következőképpen mutatja be: a nép gyermekét a hadosztályparancsnok testesíti meg, aki “sohasem járt egyetemre”, ám “kijárta az élet iskoláját”. Mitya alakjában az értelmiség egy tagját láthatjuk. A hatalom is jelen van: jelképes értelemben Sztálin figurája képviseli, a “valós életben” a jellegtelen, egyszerűen öltözött emberek fejezik ki.

A mai orosz emberek társadalmi tudatában számos “klisé-mítosz” él a szovjet történelemről. Ezek a következő elméletben öltenek testet: A néptömegeket ármánnyal rávették a bolsevikok támogatására, akik 1917-ben államcsínyt hajtottak végre az alábbi négy cél érdekében: a cár és családjának kiirtása, az ország vagyonának elrablása, az értelmiség elpusztítása, végül az emberek ájtatos istenhitének üldözése. Mihalkov, a polgár és Mihalkov, a politikai szereplő őszintén táplálja ezeket a mítoszokat. De miként vélekedik a művész Mihalkov?

1. számú mítosz: a bolsevikok elsődleges célja az volt, hogy kisöpörjék az értelmiséget mint a néptömegek legértékesebb részét, ún. aranytartalékát.

Itt most nem kívánok belemenni annak az alapvető kérdésnek a mérlegelésébe, hogy vajon a forradalom igazságos/jogos volt-e vagy nem, különösen mivel Mihalkov maga is filmjének kontextusán kívül helyezi ezt. Ehelyett abból a helyzetből indulunk ki, melyet maga a rendező állít elénk, és melyben a körülmények igencsak eltérőek. Az értelmiség egy tagja, Mitya érkezik a hadosztályparancsnok házához, azzal a céllal, hogy a házigazdát átadja az NKVD-nak. Nem a vörös katona, hanem Mitya a sztálinista elnyomás eszköze, és a bolsevik Kotov az áldozata. Tény, hogy a rendező úgy látja, ez “kemény büntetés a bolsevikok múltbeli tetteiért”, de megállapodtunk, hogy nem vitatjuk a film alapjául szolgáló nézetet.

Nem Mitya az értelmiség egyetlen képviselője; rajta kívül ott vannak még a csehovi dácsalakók. Tőlük távol áll az NKVD sztálinista missziója, de nem azért, mert meggyőződésük ellen való, és nem is azért, mintha gyávák lennének – ámbár többségük tényleg az. A valódi ok máshol keresendő: ordítóan közömbösek minden iránt, ami körülöttük történik. Nem veszik, vagy nem akarják észrevenni a hozzájuk lelkileg közelálló Mitya halálos belső vívódását. Nem vesznek tudomást Mitya és a hadosztályparancsnok között zajló végzetes kimenetelű párbajról sem. Fenntartás nélkül elhiszik a szürke ruhás emberek gonoszul kiagyalt hazugságát, miszerint a filharmónia tagjai. Hülyét csinálni ebből az értelmiségből nem különösebben nehéz. Az értelmiség azt akarja, hogy becsapják; az a lényeg, hogy a hazugság ízlésesen legyen csomagolva.

Az igaz, hogy a peresztrojka idején az értelmiség állandóan azért kiabált, hogy hetven éven át becsapták. Ez a csehovi értelmiség nem érzi át mások fájdalmát, nem érzékeli az idők változását, a kultúra számára nem egyéb, mint elefántcsonttorony, amelybe az élet, az emberek és önmaguk elől menekülhetnek. Érdemes megjegyeznünk, hogy a film nézőközönsége, amely zömmel napjaink csehovi értelmiségéből áll, a moszkvai bemutatón a szokásos nagy taps helyett tartózkodóan viselkedett. Ennek semmi köze sincs a film művészi megoldásaihoz. Az értelmiség már a peresztrojka alatt nyíltan kezdte elemezni azt a kérdést, vajon ki hibáztatható a sztálini elnyomás miatt. Azonban a “demokratikus értelmiséget” lényegében nem érdekelte számos más, fontosabb kérdés a sztálinizmussal összefüggésben, mint például annak szocio-kulturális jellege, kialakulásának okai, esetleges alternatívái. őszintén ki kell mondanunk, hogy az értelmiséget nem érdekelte különösebben Sztálin alakja, és a kérdés, hogy ti. vajon ki hibáztatható a sztálini elnyomás miatt, csupán üres retorika maradt. Úgy gondolták, a kérdésre csupán egy lehetséges válasz adható: a bolsevikok.

Az értelmiség tagjai meg vannak győződve arról, hogy a bűnösség kérdéséhez semmi közük, és hogy az értelmiség társadalmi rétegéhez való tartozásuk történelmi és politikai alibit is jelent egyszerre. Az értelmiségnek a szovjet történelem során mindvégig állítólag az az egy szerep jutott, hogy áldozat legyen, márpedig az áldozatot nem lehet erkölcsi szempontból elítélni. A “demokratikus” orosz film történetében Mihalkov jóvoltából most először az értelmiség nemcsak mint az elnyomás áldozata, hanem mint a sztálinizmus fegyvere/eszköze bukkan fel, amely önként vállalja ezt a küldetést. Mihalkov minden tehetségével és teljes meggyőződéssel zúz össze egy látszólag cáfolhatatlan ideológiai közhelyt. Ám az állampolgár és politikus Mihalkov erről másként vélekedik.

Szocializmus és morál

A film felvet egy másfajta kérdést is, mely a szocializmus, az erkölcs és a humanizmus eszményeire vonatkozik. Mihalkov híres bolsevizmus-ellenességéről, bár meg kell hagyni, sosem mutatott ki olyan agresszív érzelmeket, mint mondjuk Alexandr Szolzsenyicin. Mihalkov bolsevizmus-bírálata, Szolzsenyicinétől eltérően, nem az ideológia talajában gyökeredzik, hanem a kultúráéban. Erre bőséges magyarázat áll rendelkezésre. A Mihalkov család kiváltságos helyzete – a papa Sztálin-díjas gyerekvers-író, a mama jó nevű költőnő – igen tekintélyes mértékű függetlenséget biztosít(ott) a rendezőnek a hatalom és az ideológia intézményeitől, és művészként is viszonylagos szabadságot élvezhet(ett). Mindezek jóvoltából Mihalkovnak, szemben azokkal a “demokratákkal”, akikkel az előző rendszer rosszul bánt, nincsenek a hatalommal elszámolnivalói. őszinte bolsevizmus-ellenessége következmény.

Mihalkov helyzete a bürokratikus hatalom eredménye, ami szociális konformizmusát is maga után vonta. Elitművészként olyan életet élhetett, hogy eszébe sem jutott életmódját gyökeresen megváltoztatni. Ezek a tényezők, továbbá a forradalom előtti Oroszország politikai és kulturális hagyományai idézték elő Mihalkov monarchista meggyőződését, amely nyíltan és őszintén meg is mutatkozik. Mihalkov számára az önkény az államhatalom történelmileg kialakult formája, amely szervesen beivódott az orosz kulturális hagyományokba. Önkény, ortodox hit és nemzeti ethosz – ezek alkotják az orosz nép mentalitásának alapját. A bolsevikok, tartja Mihalkov, eltérítették a történelem kerekét erről az útról. Még napjaink hatalmasságainak bűneiért is a bolsevista felfogás felel. Írásaiban Mihalkov a bolsevik ideológiát olyan célok rendszerének minősíti, amelyek “semmiféle összefüggésben nem álltak népünk történelmi és kulturális hagyományaival… hamis út hamis célok felé…”. A politikus Mihalkov tehát ezzel máris a 2. számú mítosz híve.

De hogyan látja mindezt a művész Mihalkov? Ezen a ponton meg kell vizsgálnunk a hadosztályparancsnok figuráját. Miért választotta ezt a “hamis célok felé vezető hamis utat”? És miért védi jobban ezeket a hamis célokat, mint történelmi ellenlábasai a sajátjaikat, akik Mihalkov nézete szerint Oroszország valódi haladásának ösvényét járják? A film egyik jelenete ezt így világítja meg: midőn a “csehovi értelmiség” újfent a régi szép idők felett mereng, a hadosztályparancsnok türelmét vesztve felcsattan: “Ma sem olyan rossz azért. De ha az élet régebben olyan szép volt, akkor miért szaladtatok egészen a Krímig a szegény, írástudatlan nép elől? Miért nem védtétek meg a magatok életét? Azt gondoltátok, majd minden magától letisztul valahogy?” Az ellentmondás nyilvánvaló: a “hamis célokat” követő emberek védték őket az életük árán, míg azok, akik az állítólagosan helyes értékrendet és magatartást képviselték, feladták állásaikat.

Mihalkov, a politikus ezt azzal magyarázza, hogy a közönséges emberek és a hadosztályparancsnok “hagyták, hogy hülyét csináljanak belőlük, egy kiáltóan keresztényi jellegű eszményképet tettek magukévá”. Ez a 3. számú mítosz. A hiszékenyeket és az ostobákat könnyű becsapni, de a hadosztályparancsnok nem tartozik ezek közé. Az embereket úgy is be lehet csapni, illetve azzal is hitegethetik magukat, ha megfoghatatlan vagy beláthatatlan időre szóló ígéretekben bíznak. De még ha elfogadjuk is, hogy a hadosztályparancsnok vakon hisz a kommunizmus mint a szép jövő eszményében, a film alapján látnunk kell, hogy az élet maga támasztotta alá ennek a meggyőződésnek a részleges helyességét, legalábbis a hadosztályparancsnok és családja szemszögéből. Kulturált, harmonikus és cseppet sem nélkülöző életet élnek.

A film a sztálinizmus sok más jellegzetességét is elénk tárja. Az esetek többségében Mihalkov történetileg pontosan mutatja be, hogy a kor élete milyen erőszakosan volt megszervezve. Ennek egyik példája a rendszeres vasárnapi polgári védelmi oktatás a tengerparton. Láthatjuk a Sztálin-kultusz és az elnyomás jeleit is. Ez utóbbi a tragédia bekövetkeztétől való egyre növekvő félelmünk folytán mindvégig jelen van a filmben. A végén aztán minden a hadosztályparancsnok ellen fordul, akinek látszólag teljes védelmet kellene élveznie a balszerencse ellen is ebben a szocialista világban. Ebben a párhuzamosságban, melynek egyik oldalán az egyszerű emberek lelkesedése és zavartalan boldogsága, míg a másikon az önkény, az elnyomás és a vezér kultusza áll, ebben leljük meg a film és a művész Mihalkov igazságát. Ez az ellentmondás az, ami miatt nem tekinthetjük a sztálinizmust egyszerűen a történelem óriási tévedésének, amely tömeges áldozatokat követelt. Éppen ellenkezőleg: egyedülállóan tragikus jelentősége van.

Az emberarcú szocializmus

A hadosztályparancsnokot semmi esetre sem tarthatjuk üresfejű bábnak, aki eszköz ahhoz, hogy a balvégzetű szocialista eszmét a társadalomra kényszerítsék. ő már a forradalom előtt döntött. A polgárháború újból eredeti döntése megerősítésére és védelmére szólította. Tehát az az érvelés, miszerint a hétköznapi emberek – és főként a hadosztályparancsnok – azért álltak volna ki a szocializmus mellett 1917-ben, mert becsapták őket, nem bizonyul meggyőzőnek.

Sőt, a hadosztályparancsnokról azt sem mondható, hogy fanatikus vagy demagóg lenne. Az egész film alatt egyetlen egyszer beszél a szovjethatalomról, akkor is kislányának, az atyai őszinteség egy pillanatában. Séta közben azt kívánja gyermekének, hogy öregkoráig ilyen kis puha, rózsaszín talpacskákon járhasson. Amikor a kislány azt kérdezi, miért, az apja ezt válaszolja: a szovjethatalmat azért építik, hogy neki (a gyereknek) majd soha se kelljen senki elől elmenekülnie. “Tanulj szorgalmasan, tiszteld szüleidet és szeresd nagy szovjet hazádat!” – fejezi be szavait hasonló gyengédséggel. Ez a szocializmus feletti csendes és bensőséges ábrándozás meggyőző a maga őszinteségével. Már régóta nem beszélt senki orosz filmben a szocializmusról ilyen szívből jövően és személyes hangon. Látjuk, hogy a kislány komolyan veszi, és szeretettel viszonozza apja szavait: úgy lépdel nyomaiban, akár az árnyék.

Egy olyan korban, amikor az antikommunizmus ideológiai és kulturális rohama már azokat is kimeríti, akik kezdeményezői voltak, Mihalkov olyan filmet hozott létre, amely a szocializmus ezen kérdéseit igazán emberi nyelven vitatja. Mitya és a hadosztályparancsnok párharca hiteles drámai összeomláshoz vezet.

A film dramaturgiája tehát a szocialista és az erkölcsi megfontolások találkozásainak szövetére épül. A filmet az teszi rendkívülivé, ahogyan a rendező ezeket a találkozásokat elénk állítja. A kortárs orosz film általában az alábbi séma szerint egyszerűsíti le ezeket a kérdéseket: a szocializmus úgy, ahogy van erkölcstelen; mi van erről tovább beszélnivaló? A politikus Mihalkov mindig is hihetetlenül szélsőséges nézeteket vallott e téren; számokra hivatkozott, például hogy hány embert öltek meg, hány templomot romboltak le és így tovább. Ebből fakad a 4. számú mítosz: az egyenlőtlenség szocialista felfogása. Az utóbbi évek közvélekedésében – némi nehézségek árán, és a “reformista—demokratikus értelmiség” nem kis segítségével – megszilárdult a következő genealógiai vonalvezetés: marxizmus – bolsevizmus – szocializmus – sztálinizmus – fasizmus. Ami mindezekben közös, az az erkölcstelenség, a törvénytelenség elve. Általánosságban leszögezhetjük, hogy napjaink antikommunistáinak okfejtése ezzel kezdődik, és ezzel is végződik.

De hát akkor Mihalkov filmjében ki arat valódi erkölcsi sikert? Amennyiben a morált úgy értelmezzük, hogy az azt jelenti, hogy az emberek milyen mértékig vállalnak önként egymás iránt felelősséget, akkor nyilvánvaló, hogy a hadosztályparancsnok a győztes. Ráadásul a film éppen egy olyan jelenettel indul, melyben a hadosztályparancsnok szabadnapján, kockáztatva, hogy nagy bajt hoz a saját fejére, a falusi nép segítségére siet. Akad más példa is: Mitya a strandon talált törött üveget szórakozottan olyan helyre hajítja, ahol emberek, sőt gyerekek járnak. Nem gonoszságból teszi – egyszerű nemtörődömségből. Ebben a jelenetsorban a csehovi értelmiség egocentrizmusának vagyunk tanúi. (Talán emlékszik a Kedves Olvasó, hogy a Cseresznyéskert végén ugyanennek az értelmiségnek a képviselői miként feledkeznek meg Firszről, az öreg szolgálóról?)

Minden kedvességével együtt sem mondhatnánk, hogy a hadosztályparancsnok megbocsátó ember volna. Amikor felesége megpróbálja megmagyarázni, hogy Mitya miért tett eleget az NKVD erőszakos sorozásának, a hadosztályparancsnok azt feleli, választhatott volna: ha nem akarta a sorozást megtagadni, főbe lőhette volna magát. A hadosztályparancsnok az erkölcstelen megalkuvás mindenféle lehetőségétől mereven elzárkózik, azt sugallva, hogy az ember előtt mindig is nyitva áll az értelmes választás útja, még ha az életével kell is egy szégyenteljes döntést visszautasítania. A leglényegesebb dolog azonban az, hogy a hadosztályparancsnok nem azért ítéli el Mityát, mert gyáván viselkedett, hanem mert kiszolgálta “a mi oldalunkat is és a tieteket is”.

Azt, hogy lélekben szabad és nem idegbeteg, a hadosztályparancsnok annak köszönheti, hogy az őt leginkább foglalkoztató kérdésre minden kételkedéstől mentes, egyértelmű választ tud adni. Érzelmi alapon áll, de méltósággal fogadja Mitya minden támadását. Mityát viszont belső diszharmónia kínozza. Nemcsak az a baj, hogy nem tudott arra a pontra eljutni, ahol megnyugtató feleleteket találna önmaga számára, de nem képes szembenézni az előtte tornyosuló létfontosságú kérdésekkel, a döntés kényszerével sem. Ezenközben azonban adódnak olyan történelmi helyzetek, amikor az embereknek igenis dönteniük kell, méghozzá kulcskérdésekben, és nem csak személyes, de történelmi döntésekre is készen kell állni. Az ilyen pillanatokban Mitya nemcsak mint állampolgár, hanem mint gondolkodó lény is felmondja a szolgálatot.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy Mitya bizonyos értelemben őszintébb a csehovi értelmiség legtöbb tagjánál. Elég, ha csak arra utalunk, hogy a történet egy pontján megválik a vidéki élettől, és inkább a történelem szereplőjévé válik, mintsemhogy a feleslegesek tömegét szaporítsa, mint a többi vidéki értelmiségi. De csak ez az egy különbözteti meg tőlük. Minden másban olyan, mint azok; különösen abban, hogy velük együtt képtelen a történelmi változást tudomásul venni. Ez abból a tényből fakad, hogy miközben az ún. dácsa- (a szovjet időkben: konyha-) értelmiség súlyos kérdéseket fogalmazott meg a társadalomról, önmagáról és az államról, addig sohasem igyekezett igazán ezeket a kérdéseket meg is válaszolni. Vajon miért nem?

A kérdések arra sarkallják az embert, hogy válaszoljon rájuk, a válaszok viszont cserében konkrét cselekvésre ösztönöznek. Ezért van az, hogy az értelmiség tagjai, mennél jobban megfertőzte őket a konformizmus betegsége, annál nagyobb buzgalommal igyekeztek “a válaszkeresés belső vívódását” színlelni, amit valójában ugyanilyen körültekintően próbáltak elkerülni. Csehov darabjainak vidéki polgárai saját életük kulturális vagy társadalmi jelentéktelenségén tépelődnek. Ha nem is keresnek válaszokat, legalább kérdéseket igyekeznek találni. Vagy ha nem is kérdéseket, legalább magyarázatot. A későbbi korok “csehovi vidéki értelmiségét” már nem zavarta annyira az élet értelmének kérdése, sokkal inkább a megfelelő kompromisszum kialakításának problémája, amely lehetővé tenné számukra, hogy megőrizzék erkölcsösség-érzetüket, de mindenekelőtt azt, hogy vidéki házaikban élhessenek továbbra is, zenélhessenek és kényelmes csevegéseket folytathassanak a lélek dolgairól. Ennek megfelelően dácsáikban ücsörögtek mindaddig, míg Sztálin el nem érkezett, mintha mit sem látnának vagy fognának fel a rájuk leselkedő tragédiából.

A csehovi értelmiség közönye és konformizmusa jól előkészítette a talajt a sztálinizmus számára, és annak csendes bűntársává szegődött. Ezáltal a fizikai mellé ideológiai és lélektani elnyomás is társult. Következésképpen ez a csehovinak indult értelmiség fokozatosan sztálinistává vált. Legjobb esetben világnézete nem változott, legrosszabb esetben beállt a rendszer dicséretét zengők kórusába. Valahányszor Sztálin arcképe feltűnik, Mitya keze tisztelgésre lendül.

A művész Mihalkov és a politikus Mihalkov

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy Mihalkov munkája felfedi előttünk magának a rendezőnek is belső ellentmondásosságát, az ellentmondást a művész és a politikus között. Mint művész Mihalkov az orosz és szovjet kultúra hagyományain, az építő párbeszéd elvén és humanista eszményeken nevelkedett. Mindezek, tehetségével és egyéni vonásaival kiegészülve, lehetőséget teremtettek számára, hogy nagy művész legyen.

Mihalkov politikai meggyőződése egy olyan művészi elit körében alakult ki, amely a sztálini időkből eredeztethető. Egy elit, mely szoros szálakkal kötődött a nomenklatúrához, ennél jobban alig ismerhette a szovjet társadalom dolgozó tömegeinek valódi gondjait. A romantika hullámai, lelkesültség, társadalmi alkotóképesség – a sztálinista korszak ezen jellegzetességeiből az elitművészekhez csak a torzított ideológiai formák és az üres szólamok érkeztek el. A szocialista romantika zenéjét csak úgy hallhatja meg a művész, ha maga is közvetlenül részt vesz a társadalomépítés vagy a szocialista eszményekkel átitatott kulturális cselekvés gyakorlatában – ahogy, példának okáért, Vlagyimir Majakovszkij tette.

Ennél fogva Mihalkov, a polgár számára a “társadalmi” fogalom nem létezik. A történelem iránya inkább körkörös, mintsem egyenes vonalú vagy spirális lenne. Benne az olyan fogalmak, mint egyén, haza, nép, kultúra, ortodoxia és önkény örökké létező és változatlan tényezők. Mihalkov számára a történelem nem ezeknek a tényezőknek a sorsát jelenti, nem is ezek eltűnését más, minőségileg újabb jelenségek felbukkanása által, hanem kizárólag ezek megingathatatlan, megváltoztathatatlan természetét. Következésképpen a “társadalom” fogalma ugyancsak állandó jelentésű; a társadalomban vannak és mindig is lesznek kiváltságosok, kulturális és politikai értelemben egyaránt, minthogy ez a legjobbak természetes történelmi kiválasztódásának eredménye. A kiváltságosok mellett ott van a nép. Ez az egymástól elválaszthatatlan fogalomkettős, az elit és a nép nem állhatnak egymással ellentétben. Feltételezik egymást; elsősorban azért, mert a gyökereik közösek: hazájuk, történelmük, ortodox hitük és az orosz kultúra. Az egész épületet az oroszországi monarchikus hatalom sokévszázados hagyományai tartják össze.

Ha elfogadjuk ezt a felfogást, úgy demokráciáról beszélni felesleges és alaptalan. Mert mi is a demokrácia? Amikor a nép dönt? De Mihalkov szemében az uralkodás hivatás, méghozzá a kiváltságosoké. Mi dolga volna akkor ott a népnek? És egyáltalán: miről kellene dönteni? Személyes ügyekben, a személyes tudat és erőfeszítés szintjén természetesen mindenki meghozhatja a maga döntéseit. De amikor Oroszország kormányzásáról van szó, minden maradjon csak a már évszázadok során kidolgozott és kipróbált formában. Tehát csak egy megoldás létezik: mindenkinek a ráosztott szerepet kell eljátszania. A hatalom uralkodjék, a művészek alkossanak, a nép pedig szántson-vessen és építsen. Ez a patriarchális megközelítés menthetetlenül az uralkodás ennek megfelelő önkényuralmi-monarchista modelljét termeli újjá. De ne feledkezzünk meg a keleti keresztény egyházról se! Mihalkov számára ez a feltétel nélkül tisztelendő lelki tekintélyt és erkölcsi útmutatást képviseli. Míg az alkotó értelmiség zöme azért veti meg a bolsevikokat, mert tönkretették az értelmiséget, addig Mihalkov szemében a bolsevikok fő bűne az volt, hogy “megsemmisítették az orosz ortodox hagyományokat”.

Ha Mihalkov társadalmi és politikai meggyőződését filmes nyelven is meg kívánjuk fogalmazni, a következő képet kapjuk: Isten a történelem legfőbb forgatókönyvírója. A kiváltságosok a film rendezői, és a történelem a film. A középpontban hősként az értelmiség vagy az elit egy tagja áll, és vetítővászon gyanánt a nép van kifeszítve. De ez csak Mihalkov történelmi és filozófiai elképzelése. Hogy fest valójában ennek az elit művésznek a mai helyzete?

Napjaink ún. züllött demokráciája bizony hatással volt Mihalkov sorsára. A korábban állami támogatást élvező kiváltságos művész szemmel láthatóan meggyengült, miközben az orosz filmművészek állami támogatása is alaposan megfogyatkozott. A dolgok ilyetén állása legalább két okból kétségtelenül zavarta Mihalkovot is. Először: Ki fogja neki biztosítani, hogy művészetét továbbra is alkotói szabadságban és függetlenségben űzheti? Másodszor: Hogyan és milyen alapon őrizheti meg korábbi kiváltságos helyzetét? Kitől kérjen pártfogást?

Ma, amikor nem működik a művészek szociális támogatásának mechanizmusa, és az állam civakodó klikkek gyülekezetévé alakult, az ember úgy szerezhet magának legbiztosabban pártfogót, ha csatlakozik ezek közül a legerősebbhez. Mihalkov is ezt tette: 1995 decemberében belépett a “Házunk Oroszország” nevű tömörülésbe. Filmjeinek korábbi csodálói számára ez övön aluli ütés volt. Nem azért, mintha a mozilátogatók már amúgy is közismert politikai nézetei miatt ábrándultak volna ki belőle. A legnagyobb megrázkódtatást az okozta, hogy a közönség szemében Mihalkov független művész volt. A kommunista rendszer alatt egy olyan filmet sem készített, mely a kor előírásait követte volna, és most, az antikommunista ideológia új körülményei között sem sietett fejet hajtani az új uralkodók előtt és leköpdösni a régi méltóságok emlékét, ahogy azt a legtöbb művészük tette.

Ez az utolsó megjegyzés külön magyarázatot érdemel. A gajdári reformok által előidézett gazdasági megrázkódtatás, az antikommunizmus világnézeti megrázkódtatása és a Szovjetunió széthullásából fakadó politikai megrázkódtatás mellé még egy negyedik is társult: az a kulturális és erkölcsi megrázkódtatás, amelyet művészek és írók váltottak ki, amikor híveik többségének hátat fordítva nyilvánosan átkozták vagy gúnyolták a korábbi kommunista eszményeket, és az új tekintélyek karjai közé vetették magukat, ezzel támogatva a hatalmat egynémely bűntettben (mint amilyen a Fehér Ház bombázása volt), míg más bűnökről hallgattak (csecsenföldi háború).

Az orosz értelmiség kettőssége

Mihalkov tekintélye mindazonáltal nőtt, amikor a Fehér Ház 1993. októberi megtámadása után – ekkor éppen a Napégettét forgatta – nem volt hajlandó a nyilvánosság előtt megtagadni barátságát a bebörtönzött Alexandr Ruckojjal, sőt megerősítette iránta érzett emberi (nem politikai) rokonszenvét. Ez sok ember, különösen a moszkvaiak szemében jelentős tett volt, hiszen már nagy megrázkódtatásokat és megfélemlítést kellett elszenvedniük. 1995 decemberéig Mihalkov számos filmrajongó szemében a független művész jelképe volt, aki sem a piacnak, sem a hatalomnak nem hajlandó a kedvében járni. Mikor ez az ábrándkép darabokra hullott, a mozilátogató közönség súlyosan csalódott.

Nem sokkal ezután Mihalkov újabb politikai meglepetéssel szolgált. Szinte rögtön azt követően, hogy a “Házunk Oroszország” megbukott a parlamenti választásokon, Mihalkov kilépett a tömörülésből és kinyilvánította, hogy nem kíván a politikai életben részt venni. De az elnökválasztás előestéjén mint a Jelcin-párti értelmiség lelki vezetője szónokolt, “áprilisi téziseit” téve közzé. Olyan csekélységről most ne beszéljünk, hogy filmjeiből politikai hirdetésekhez jeleneteket használtak fel.

Mihalkov erőfeszítései, hogy korábbi kiváltságos helyzetét, melyben független művészként dolgozhatott, fenntarthassa, arra irányulnak, hogy a mai hatalmasságok között leljen személyes pártfogóra. Ugyanakkor Mihalkovnak ebben a szándékában nemcsak a művészi elit érdekei tükröződnek, hanem egyúttal megpróbálja újra egybe fonni a kiváltságosok és a forradalom előtti Oroszország kulturális, történelmi és politikai hagyományainak szálait. Ezért arra törekszik, hogy az oroszországi egyeduralmi rendszer művész-ideológusa legyen. De még ha a hagyományok – egyébként manapság igen ritka, ennél fogva értékes – művészetbeli felkarolása lehetővé teszi is Mihalkov számára, hogy saját művészi útját járja, a tradicionalista látásmód az olyan területeken, mint például a történelem, politikai nézeteinek reakciós jelleget kölcsönöz.

A sztálinizmus olyan ellentmondásokat hordozott, melyek minden jól értesült ember számára belülről fakadtak. Egyik oldalon a lelkesedés, a kollektivizmus és a romantika, míg a másikon a konformizmus, a félelem és az önkény. Ez a konfliktus nem is annyira a politikai erők összecsapásából táplálkozott; szinte minden kritikusan gondolkodó ember önmagával vívott csatája volt. Tehát nem véletlen, hogy ez ma is, oly sok évtized elteltével, még mindig meg tud osztani egy mégannyira összefogott személyiséget is, mint Mihalkové, akiében a művész vitában áll a politikussal.

A Csalóka napfény bőséggel mutat be ilyenfajta konfliktusokat. Ha a hadosztályparancsnok a rendszer erkölcstelensége és az emberi eszmények gyalázása ellenére kiszolgálja a sztálinizmust, az azért van, mert ezeket a jelenségeket az új valóság felszínes, nem pedig lényegi vonásainak tartja. Egyszersmind ezek a vonások számára idegenek, és nincs is arra utaló jel, mintha igazán megbarátkoznék velük. Mitya viszont el tudja fogadni az árulást és a hazudozást.

Az a kettősség, mely az értelmiségi Mitya becstelenségének és alantasságának alapot szolgáltat, széles körben születik újjá napjaink Oroszországában. A kiművelt értelmiség először Gorbacsovot istenítette, majd a demokratikusnak vélt értékek nevében elfordult tőle, majd néhány évvel később hallgatott a csecsenföldi bűnös háborúról. Pillanatnyilag lázasan küzd, hogy “minden nép demokratáját”, Jelcint éltethesse. És ha holnap egy új Sztálin jelenik meg a színen, azt is ujjongva köszönti majd. Mihalkov filmjében éppen az az értékes, hogy művészetünk történelme során először – és társadalmi gondolkozásunkban hasonlóképpen – lerántja a leplet arról az ellentmondásos tényről, hogy a sztálinizmus vírushordozói, azok az emberek, akik láthatatlan vírusgazdák, illetve -terjesztők, sokkal inkább hasonlítanak a pszeudo-értelmiségi Mityára, mint a Vörös Hadsereg hadosztályparancsnokára.

Tehát két Mihalkov áll előttünk: az egyik a tehetséggel megáldott művész és humanista, a másik a monarchia politikai prófétája. Melyiknek higgyünk?

(Fordította: Battyán Katalin)

A karitatív tevékenységeiről is ismert spekuláns könyve A pénz alkímiája 1996-ban jelent meg magyarul. A recenzió összefoglalja, miként értelmezi Soros a piacok működését, összevetve e leírást Keynes és Balogh megállapításaival.

Soros György, a közgazda

A pénz nem boldogít. E közmondás igazságtartalma megerősödik bennünk, ha elolvassuk Soros György A pénz alkímiája (Európa Kiadó, 1996.) című könyvét, amellyel a szerző nem világ- (vagy legalábbis Anglia-) rengető sikereinek kíván emléket állítani, hanem paradox módon épp annak a rendszernek kárhozatos voltát kívánja bizonyítani, melynek sikereit, ismertségét és gazdagságát köszönheti.

A könyv számos, ma elevenen ható közgazdasági problémával, így többek között a nemzetközi eladósodással, egy nemzetközi jegybank létrehozásának lehetőségével, a természet- és társadalomtudományok közötti hasonlósággal és különbözőséggel foglalkozik, ám legjelentősebb hozzájárulása korunk vitáihoz a pénzpiacok tanulmányozása során kialakított dinamikus (visszaható) modell. Míg a jelenleg divatos közgazdasági modellek azt fogalmazzák meg, hogy hogyan kell (vagy legalábbis kellene) működnie a pénz (és egyéb) piacoknak, Soros dinamikus modellje arra kíván választ adni, hogy a valóságban hogyan működnek ezek a piacok. A modell leírásánál Soros olyan formanyelvet alkalmaz, amely a gazdaság bonyolult összefüggéseit könnyen érthetővé, ábrázolhatóvá teszi, és amelynek – megfelelően továbbfejlesztve – minden bizonnyal helye lesz a jövő közgazdasági tankönyveiben.

Keynes munkásságát példaképül tekintve Soros átfogó elméleti rendszert kíván kialakítani, ezért a modell felépítését tudományelméleti kérdésekkel kezdi és fokozatosan jut el az emberi cselekvés hatását is figyelembevevő visszaható rendszer kiépítéséhez. Kövessük tehát végig azt a gondolatmenetet, amelynek végén a könyv szerzője joggal kérdőjelezi meg a ma uralkodó közgazdasági felfogást és egyúttal az arra épülő gazdaságpolitikát is.

Tudomány-e a közgazdaságtan?

Soros abból indul ki, hogy a közgazdaság tudomány szeretne lenni, de nehéz tudományosnak lenni, ha a vizsgálat tárgya, a gazdasági folyamat résztvevője – az ember – nélkülözi az objektivitást. A természet- és társadalomtudományok közötti különbség éppen az, hogy a társadalomtudományok esetében a résztvevők önállóan gondolkodó emberek. Amikor az eseményekben gondolkodó egyének vesznek részt, a vizsgálat tárgya már nem korlátozódhat csupán a tényekre, szükségképpen tartalmazza a résztvevők megfigyeléseit is. Az oksági lánc tehát nem tényről tényre vezet, hanem közbeiktatódik az ember a maga szubjektív megítéléseivel, téveszméivel. E problémát a hagyományos közgazdasági elmélet az ésszerű viselkedés feltételezésével próbálja megkerülni, vagyis abból indul ki, hogy az emberek mindig a legjobbat választják ki a lehetőségek közül. Az eredmény egy nagyon elegáns elméleti konstrukció, amely hasonlít ugyan a természettudományra, ám a valóságra nem.

így például a klasszikus közgazdaságtan centrális eleme a függetlenül (exogén módon) adott keresleti és kínálati függvény. E függvények szilárdan kijelölik a gazdaság (az árak, a kibocsátás) egyensúlyi helyzetét, amely felé a piaci erők – elvben – terelik a gazdaságot. A pénzpiacokon azonban a vásárlási és eladási döntések a jövő áraival kapcsolatos várakozásokon alapulnak, a jövő árai viszont a jelenlegi vásárlási és eladási döntések következményei. Mindez természetszerűleg befolyásolja a kínálatot és a keresletet, ezért a kínálati és keresleti görbe többé nem tekinthető külső adottságnak, és az egyensúlyi ár meghatározásának igénye hiábavaló fáradozás.

A visszahatás elve

Keynes kimutatta, hogy a teljes foglalkoztatás a gazdaság állapotának csupán egy speciális esete, a továbbiakban kifejtendő visszahatási elmélete viszont arra kíván rávilágítani, hogy maga a klasszikus közgazdaságtan által tételezett egyensúlyi helyzet is csupán egy különleges eset.

Azt, hogy az ember szubjektív értékítéletét is magában foglaló visszaható piaci rendszer hogyan működik, legjobban a tőzsde, a részvénypiac megfigyelésével lehet megismerni. A tőzsde ugyanis rendelkezik a tökéletes versenyhez szükséges feltételekkel, vagyis a központi piactérrel, az egynemű árukkal, az alacsony üzleti és szállítási költségekkel, a gyors kommunikációs lehetőségekkel és az elegendő számú résztvevővel ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: az események szokásos menetében egyedül senki sem képes befolyásolni a piaci árakat. Ezen túlmenően valamennyi résztvevő hozzáférhet a fontos információkhoz. Kell ennél több? Ha van olyan hely, ahol a tökéletes verseny elméletének a gyakorlatban is érvényesülnie kell, az a tőzsde. Ennek ellenére épp a tőzsde az a hely, ahol a legszemléletesebben lehet bizonyítani a klasszikus felfogás gyakorlati alkalmazhatatlanságát. Nézzük tehát, hogyan is működik a valóságban ez az ideálisnak tekinthető piac.

A tőzsdei árfolyamokat két olyan tényező – az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme – határozza meg, amelyek ugyanakkor az árfolyamok befolyása alatt állnak. Az “alapvető irányzat” az a tőzsdei irányzat, amelyet külső, a spekulációtól független “objektív” események, folyamatok határoznak meg. Az “uralkodó téveszme” azt jelenti, hogy a piac számos szereplőjének nézetei elkerülhetetlenül különböznek. Az egyéni nézetek közül jó néhányan negligálják egymást, a többségi nézetek azonban egy “uralkodó téveszmét” alkotnak. A tőzsdei árfolyamokban mutatkozó trend az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme vegyülékeként írható le.

A tőzsdei árfolyamok és a másik két tényező kölcsönhatása nem egyirányú, ami az egyik viszonylatban független változó, az a másikban függő változó lehet és fordítva. így viszont – hasonlóan az elektronikában jól ismert multivibrátor működéséhez – a folyamat nem tarthat az egyensúlyi helyzet felé. Tipikus esetben a három változó először egy bizonyos irányban erősíti fel egymás hatását, azután egy másik irányban. Ezt a sémát legegyszerűbb formájában mint fellendülések és összeomlások sorozatát tapasztaljuk meg.

Amikor a tőzsdei árfolyamok erősítik az alapvető irányzatot, akkor a trendet önerősítőnek nevezzük, amikor viszont ellentétes hatás érvényesül, akkor önkiigazítónak. Ugyanezt a szóhasználatot alkalmazzuk az uralkodó téveszmére: lehet önerősítő és önmagát korrigáló. Amikor a trend önerősítő, akkor gyorsulás következik be. Amikor a téveszme önerősítő, akkor a várakozások és a jövőbeni tőzsdei árfolyamok valóságos alakulása közötti szakadék mind tágabbra nyílik, amikor pedig önkiigazító, akkor ellenkezőleg – a különbség csökken. Ami a tőzsdei árfolyamokat illeti, egyszerűen emelkedőnek vagy csökkenőnek nevezzük őket. Amikor az uralkodó téveszme az árfolyam-emelkedést segíti, akkor pozitív, amikor az ellenkezője lép működésbe, akkor negatív folyamatról beszélünk. Vagyis az árfolyamemelkedés tendenciáját a pozitív beállítottság, a csökkenést a negatív beállítottság fokozza. A fellendülés/összeomlás eseménysorozatban legalább egy olyan pontot kell találnunk, ahol az árfolyamnövekedést elősegíti a pozitív tévképzet, és egy másikat, ahol az árfolyamesést a negatív beállítottság is ösztönzi. Kell lennie egy olyan pontnak is, ahol az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme együttes hatása megfordítja a tőzsdei árfolyamok irányzatát. Ezt a mozgásformát írja le a dinamikus (visszaható) modell.

A dinamikus (visszaható) modell működése

A ciklus indulásának kezdetén az alapvető irányzat még nem ismerhető fel. Amikor a piaci szereplők felismerik a trendet, az észlelésükben bekövetkezett változás hat a tőzsdei árfolyamokra. Az árfolyamok változása az alapvető irányzatot vagy befolyásolja, vagy nem. Ez utóbbi esethez nincs mit hozzáfűzni, míg az előbbi bekövetkeztével kezdetét veszi az önerősítő folyamat. Az emelkedő irányzat két lehetséges módon befolyásolja az uralkodó téveszmét: vagy további erősödésre, vagy korrekcióra fognak számítani. Az utóbbi esetben az alapvető irányzat vagy túléli, vagy nem a részvényárak korrekcióját. Az előbbi esetben pozitív torzulás alakul ki, melynek nyomán a részvényárak tovább nőnek, és az alapvető irányzat még erősebb lesz Amíg a téveszme önmagát erősítő, a tényleges árfolyam-emelkedésnél még erősebbre is számítanak. Az alapvető irányzatot egyre inkább befolyásolják az árfolyamemelkedések és ez utóbbiak egyre inkább függnek az uralkodó téveszmétől, aminek következtében az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme egyre sebezhetőbbé válik. Végül az árfolyamirányzat nem tudja fenntartani az uralkodó várakozásokat, és bekövetkezik a korrekció. A meghiúsult várakozásoknak negatív hatása van a részvényárfolyamokra, és a gyengülő részvényárfolyamok megingatják az alapvető irányzatot. Ha az alapvető irányzat túlságosan is függ már az árfolyamoktól, a korrekcióban teljes fordulat is lehet. Ebben az esetben a részvényárfolyamok esnek, az alapvető irányzat visszájára fordul, és a várakozások még borúlátóbakká válnak. Ilyen módon önmagát erősítő folyamat ellenkező irányba indul el. Végül az árfolyamesés is eléri a mélypontot, majd megfordul.

Tipikus esetben az önmagát erősítő folyamat a korai szakaszokban rendezetten módosul, és ha túléli a korrekciókat, a téveszme erősödésre hajlik és nem könnyen ingatható meg. Ha a folyamat előrehalad, a korrekciók ritkábbak lesznek, és a fordulópontok veszélye nagyobbá válik.

A visszahatás eredményeként a gazdaságban önerősítő mechanizmusok alakulnak ki, amelyeket áldásos vagy ördögi köröknek nevezhetünk aszerint, hogy működésüket előnyösnek tartjuk-e vagy sem.

Visszahatás a valutapiacokon

Míg a részvénypiacon a visszaható kölcsönhatás időszakos, a valutapiacon folyamatos. A szabadon lebegő valutaárfolyamok természetüknél fogva ingadozók; ezenkívül ingatagságuk felhalmozódó, ezért a szabadon ingadozó árfolyamrendszer végső összeomlása gyakorlatilag bizonyos.

A valutapiacról az a hagyományos nézet, hogy az egyensúly felé tart. A túlértékelt árfolyam ösztönzi az importot és visszafogja az exportot, míg az egyensúly helyre nem áll. Hasonlóképpen a versenyhelyzet javulása felértékelődő árfolyamban fejeződik ki, ami mérsékli a külkereskedelmi többletet, így az egyensúly ismét helyreáll. A spekuláció nem tudja megzavarni az egyensúly felé tartó irányzatot – ha a spekulánsok helyesen látják előre a jövőt, gyorsítják a trendet; ha rosszul ítélik meg, a fundamentális trend megbünteti őket, mert késhet ugyan, de elkerülhetetlenül érvényesül.

Mióta 1973-ban bevezették a lebegő árfolyamokat, a tapasztalat megcáfolta ezt a nézetet. Ahelyett, hogy az alapvető tényezők határoznák meg az árfolyamokat, kitűnt, hogy az utóbbiak befolyásolják az alapvető tényezőket. Például az erős árfolyam fékezi az inflációt; az árak stabilak maradnak, és az importárak esnek. Ha az export importtartalma nagy, az ország szinte korlátlanul versenyképes maradhat, valutájának állandó felértékelődése ellenére, mint ahogy Németország példája ezt a hetvenes években bebizonyította.

A belföldi inflációs ütem és a valutaárfolyam közötti viszony tehát nem egyirányú, hanem körkörös. Az egyiknek a változása megelőzheti a másikét, de értelmetlen egyiket okként leírni és a másikat okozatként, mert kölcsönösen erősítik egymást. Helyesebb ördögi körről beszélni, amelyben a valuta leértékelődik és az infláció gyorsul, vagy áldásos körről, amikor az ellenkezője történik.

Az ördögi és áldásos körök távol vannak az egyensúlytól. Mégis az egyensúllyal rokon állapotot idézhetnének elő, ha a visszaható, önmagát kölcsönösen erősítő viszonyt végtelenül fenn lehetne tartani. Csakhogy nem lehet. Az önmagát erősítő folyamat annál sebezhetőbbé válik, mennél tovább tart, és végül szükségképpen megfordul, önmagát erősítő folyamatot indítva el az ellenkező irányba. A teljes ciklust vad ingadozások jellemzik, nem csak a valutapiacon, hanem a kamatlábak, az infláció terén és/vagy a gazdasági tevékenység színvonalában is.

A stabilitás hiányát a rendszerben a résztvevők téves elképzelései okozzák. Ha a piaci rendszereknek volna egy olyan velükszületett irányzata, amely az egyensúly felé tart, a résztvevők téveszméi nem lennének képesek ezt megbontani, a legrosszabb esetben némi véletlenszerű rövid távú ingadozást indítanának el. De ha az okozati kapcsolatok visszahatók, a résztvevők torz nézetei ördögi vagy áldásos kört indítanak el, tartanak fenn vagy rombolnak szét. Sőt az uralkodó téveszmék önálló életet kezdenek élni mint a körkörös viszony alkotórészei. Ezek fejeződnek ki a spekulatív tőkemozgásokban, melyek a külkereskedelmi egyensúlyhiányt ellensúlyozhatják, lehetővé téve, hogy a kereskedelmi mérleg többlete vagy hiánya mind mértékben, mind tartamban felülmúlja azt a szintet, amely nélkülük fenntartható volna. Ha ez történik, a spekuláció destabilizálóvá válik.

A formanyelv és a valutapiacok működösét leíró modell

A nemzetközi tőkemozgásoknak a részvénypiacokhoz hasonló önmagukat erősítő/gyengítő mozgásformájuk van, de a részvényárfolyamok mozgásához használt modellt nem lehet lényeges változtatások nélkül a valutapiacokra alkalmazni. Ennek az az oka, hogy míg a részvénypiac két változó, részvényárfolyam és az alapvető irányzat visszaható viszonyával leírható, a valutapiac esetében még a legegyszerűbb modellnek is legalább nyolc változóra van szüksége. A valutapiacokon figyelembeveendő legfontosabb változók az alábbiak:

e : névleges árfolyam (­↑ = erősödik, ↓ = gyengül, × = stagnál)

i : névleges kamatláb

p : a hazai árszínvonal viszonya a külföldihez (­p = a hazai árak gyorsabban nőnek mint a külföldiek)

v : a gazdasági tevékenység színvonala

N : nem spekulatív tőkeáramlás (pl. kamat) ­ (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

S : spekulatív tőkeáramlás (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

T : kereskedelmi mérleg ­ (↑ = többlet, ↓ = hiány)

B : állami költségvetés (↑ = többlet, ↓ = hiány)

A feladat annak meghatározása, milyen viszony köti össze ezeket a változókat. Nem kvantifikáljuk egyik változót sem, csupán a mozgás irányát (↑ , ↓­) vagy nagyságrendjét(> , <) jelezzük. Az okozati kapcsolatokat vízszintes nyíllal (→) jelöljük.

A keresletet és a kínálatot alkotó különféle tényezők három csoportba sorolhatók: külkereskedelem, nem spekulatív tőkemozgások és spekulatív ügyletek. Ezekből épülhet fel a szabadon ingadozó árfolyamrendszer legegyszerűbb modellje, amikor a külkereskedelmi mérleg hiánya és a kiáramló spekulatív és nem spekulatív tőke kikényszeríti a valuta leértékelését:

(↓T+↑­N+↑­S) → ↓e

A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a résztvevők téveszméje milyen szerepet játszik az árfolyammozgásokban. A vizsgálat megkönnyítésére feltételezzük, hogy a téveszme csak a spekulatív tőkeügyletekben (S) érvényesül, míg a kereskedelem (T) és a nem spekulatív tőkeáramlások (N) függetlenek a várakozásoktól: ezek alkotják az “alapvető tényezőket”. A valóságban az alapvető tényezőket is befolyásolják a résztvevőknek a valutaárfolyamok jövendő alakulását illető várakozásai.

A spekulatív tőke a legnagyobb teljes hozamot keresve áramlik. A teljes hozamnak három eleme van: a kamatlábkülönbség, az árfolyamkülönbség és a tőke felértékelődése helyi valutában. Mivel a harmadik elem esetről esetre változik, a következő általános szabályt javasolhatjuk: a spekulatív tőkét az emelkedő árfolyam és a növekvő kamatláb vonzza:

A visszaható folyamatok meghatározott minta követésére hajlanak. A kezdő szakaszokban az irányzatnak önmagát erősítőnek kell lennie, mert különben a folyamat kifullad. Ha az irányzat folyatódik, egyre sebezhetőbb lesz, mert az alapvető tényezők, mint a külkereskedelem és a kamatfizetések, a klasszikus elemzés felfogásának megfelelően az irányzat ellen fordulnak, és az irányzat fennmaradása egyre inkább az uralkodó téveszmétől függ. Végül elérkezik a fordulópont, és a teljesen kibontakozó eseménysorozatban az önmagát erősítő folyamat kezd az ellenkező irányba hatni.

A modell működését Németország és az Egyesült államok hetvenes évek második felében, illetve a nyolcvanas évtized első felében mutatott gyakorlatával lehet a legjobban bemutatni.

Németország “áldásos” köre

Németország esetében a hetvenes évek végén a márka erős volt (↑­e). A spekulatív vásárlásoknak nagy szerepük volt az erősítésében (↓S) és az áldásos kör fenntartásában. Németország külkereskedelmi többlettel indult, és valutájának ereje hozzájárult az árszínvonal féken tartásához. Mivel az exportnak nagy volt az importtartalma, a felértékelődő valuta olcsóbbá tette az importot, így a reálárfolyam, szemben a nominálissal, többé-kevésbé stabil maradt (×ep) és a külkereskedelmi mérlegre gyakorolt hatás elhanyagolható volt (×T). Mivel a spekulatív tőkebeáramlás volt az uralkodó (↓S > ×T), az áldásos kör önmagát erősítette:

Az a tény, hogy a valuta felértékelődésének mértéke felülmúlta a kamatlábak különbségét, igen jövedelmezővé tette a német márka birtoklását, ezért a spekulatív tőkebeáramlás stabil, önmagát erősítő folyamatot alakított ki.

Carter “ördögi” köre

Ami Németország számára áldásos kör volt, ördögi körnek bizonyult Carter idejében az Egyesült államok számára. Ahogy leértékelődött a valutaárfolyam (↓e), az infláció gyorsult (↑­p). A nominális kamatlábak emelkedése (↑­i) ellenére a reálkamatlábak igen alacsonyak, ha nem negatívak maradtak (↓i/p). Megindult a tőkekiáramlás (↑­S), amit különböző intézkedésekkel próbáltak ellensúlyozni, de semmi sem mutatkozott hatásosnak, a folyamat folytatódott:

Fordulat akkor következett be, amikor a Federal Reserve szigorú monetáris politikát kezdett alkalmazni. Ezt követte Ronald Reagan elnökké választása, és a dollár tartós erősödésnek indult.

Reagan Imperiális Köre¹

Reagan elnök első hivatali ciklusa alatt, egymással ellentétes politikai célok akaratlan következményeként, nagy és növekvő költségvetési hiány jellemezte az Egyesült államokat. Reagan elnök egyrészt adók csökkentésével igyekezett mérsékelni a szövetségi kormányzat szerepét a gazdaságban; másrészt katonai erőt kívánt mutatni a kommunista veszéllyel szemben. E két célt egyszerre, kiegyensúlyozott költségvetés korlátai között, nem lehetett követni.

Ráadásul a fiskális és a monetarista politikát két különböző elméleti iskola befolyásolta. A fiskális politikát a “kínálatösztönző” közgazdaság, a pénzügyi politikát a monetarizmus elvei irányították. A kínálatösztönzők úgy hitték, hogy az adócsökkentésnek olyan élénkítő hatása van mind a termelésre, mind az adófizetési hajlandóságra, hogy a gazdaság gyors ütemben nőhet az infláció növekedése nélkül, és a magasabb adóbevételek következtében költségvetés ismét egyensúlyba kerül. A monetaristák úgy hitték, hogy a fő feladat az infláció fékentartása és e célból szigorúan szabályozni kell a pénzkínálatot. A Fed² a rövid lejáratú kamatok korábbi ellenőrzése helyett a pénzkínálat mennyiségét szabta meg és hagyta, hogy a pénzpiaci kamatlábak szabadon ingadozzanak. Amikor Reagan hivatalba lépett, a kamatlábak már rekordszinten voltak. Első költségvetésében csökkentette az adókat és egyúttal növelte a katonai kiadásokat. Noha összehangolt intézkedéseket tett a belföldi kiadások csökkentésére, a megtakarítások nem voltak elegendők a másik két tétel ellensúlyozására. A leggyengébb ellenállás ösvénye nagy költségvetési hiányhoz vezetett.

Mivel a költségvetési hiányt a pénzkínálati cél szigorú határai között kellett finanszírozni, a kamatlábak páratlan magasságokba emelkedtek. A fiskális és monetáris politika közötti ellentét komoly gazdasági visszaesést eredményezett. A mexikói válságra azonban a Fed a pénzkereslet lazításával válaszolt, a költségvetési hiány épp kezdett gyorsulni és a gazdaság nekilendült. A növekvő kereslet hatására a kamatlábak történelmileg magas szinten stabilizálódtak. A külföldi tőkét vonzotta a pénzügyi aktívák magas hozama és a Reagan által keltett bizalom. A dollár erősödött és a magas dollárárfolyam a pozitív kamatlábkülönbséggel együtt ellenállhatatlanul vonzotta a külföldi tőkét. Az erős dollár ösztönözte az importot, ami hozzájárult a többletkereslet kielégítéséhez és az árszínvonal alacsonyan tartásához. önmagát erősítő folyamat indult, amelyben az erős gazdaság, az erős valuta, a nagy költségvetési hiány és a nagy külkereskedelmi deficit kölcsönösen erősítette egymást és inflációmentes növekedést eredményezett.

Reagan Imperiális Körében a négy főszereplő az erős gazdaság (↑­v), az erős valuta (↑­e), a növekvő költségvetési hiány (↓B), és a növekvő külkereskedelmi hiány (↓T). Első pillantásra nyilvánvaló ellentmondások vannak a négy változó között. A hagyományos közgazdaságtan arra tanít bennünket, hogy a növekvő külkereskedelmi hiányt (↓T) mind az árfolyam (↓e), mind a belföldi tevékenységi színvonal (↓v) leszorítására hajlik:

(1) ↓T → ↓e és ↓v

De az Imperiális Körnek sikerült megtörnie ezt az oksági kapcsolatot két másik változó: a költségvetési hiány és a tőkebeáramlás segítségével.

A gazdaság erősödött, mert a költségvetési hiány ösztönző ereje erősebb volt, mint a külkereskedelmi hiány visszahúzó hatása. A gazdasági tevékenységet természetesen sok más tényező befolyásolja. Valamennyit tárgyalni fölöslegesen bonyolulttá teszi az érvelést. Ami számít az az eredmény: az erős gazdaság. A kép egyszerűsége kedvéért valamennyi tényező nettó hatását kérdőjellel (?) fogjuk jelölni és megkapjuk a következő képletet:

Hasonlóképpen a dollár felértékelődött, mert a tőkebeáramlás ↓(N+S) felülmúlta a külkereskedelmi hiányt:

Ez a két viszony az Imperiális Kör fönntartó ereje. Sok más viszony is működik, egyesek erősítik az Imperiális Kört, mások ellene dolgoznak; ismét mások rövid távon erősítik, de nem tarthatók fenn hosszú távon. A legfontosabb önmagát erősítő kapcsolat az árfolyam és a spekulációs tőkebeáramlás között tapasztalható:

Már azonosítottunk két kapcsolatot, amely az Iperiális Kör ellen dolgozik (1. egyenlet), és itt megemlíthetünk két kapcsolatot, amely önmagát erősíti rövid távon, de hosszú távon összeomlik.

Az első az, hogy míg a spekulációs tőkebeáramlások rövid távon önmagukat erősítik, egyúttal olyan kamat- és visszafizetési kötelezettségeket hívnak életre, amelyek összeadódnak és az ellenkező irányba hatnak.

­

­

Végül a növekvő adósságszolgálat (­N) aláássa azt a viszonyt, amelyen az Imperiális Kör alapul, és az árfolyam irányzata szükségképpen megfordul:

Ekkor az adósságszolgálat és a spekulatív tőke menekülése együtt járhat a külkereskedelmi hiánnyal, aminek következménye a dollár katasztrofális esése.

A másik példa a költségvetési hiány, amely rövid távon ösztönző, de ellenkező hatást vált ki hosszú távon, mert a kamatláb-mechanizmus révén az erőforrásokat eltereli a hatékonyabb felhasználási lehetőségektől:

­

Amíg a magas kamatlábak vonzzák a külföldi tőkét, a probléma rejtve marad. A hazai gazdaság a külföldi megtakarítások segítségével többet fogyaszthat, mint amennyit termel. Csak amikor a tőkebeáramlás már nem éri el a költségvetési hiány mértékét, akkor válik a probléma elevenné. A kamatlábaknak emelkedniük kell, hogy előteremtsék a költségvetési hiány finanszírozásához szükséges belföldi megtakarításokat. A fogyasztás ezt követő hanyatlása visszaveti a gazdaságot, aminek következtében a külföldiek még kevésbé lesznek hajlandók megtartani dolláraktíváikat. Ez előidézheti a “katasztrófa-forgatókönyvet”, amelyben a gyenge gazdasághoz nagy költségvetési hiány párosul, hogy magas kamatlábakat és gyenge dollárt idézzen elő.

Ezeket a viszonyokat kombinálva megalkothatjuk a Imperiális Kör összetett modelljét:

Ebben a modellben az Imperiális Kör egyik támasza a 2. egyenlet vízszintesen található, a 3. egyenlet függőlegesen. Kitűnik, hogy a modell nem stabil, egyes kapcsolatok erősítik, mások megingatják. A leginkább erősített tényező a spekulatív tőkebeáramlás és a külkereskedelmi hiány; a legveszélyeztetettebb tényező a gazdasági tevékenység színvonala. Az Iperiális Kör stabilitását leginkább a külkereskedelmi és a költségvetési hiány fenyegeti. A modell két oszlopa az erős dollár és az erős gazdaság; de az erős dollár növeli a külkereskedelmi hiányt, ami gyengíti a gazdaságot, míg a költségvetési hiány magasabban tartja a kamatlábakat, mint ahol azok nélküle volnának, ami szintén fékezi a gazdaságot. Ezek azok a belső ellentétek, amelyek feltehetően összerombolják az Imperiális Kört, még jóval azelőtt, mielőtt az adósságszolgálati kötelezettségek felgyülemlése ezt megtenné.³

A modell alapján levonható következtetések

Noha minden önmagát erősítő kör egyedi, a tapasztalatok alapján kimondhatunk néhány egyetemesen érvényes általánosítást a szabadon ingadozó valutaárfolyamokról.

Először: a spekulatív ügyletek viszonylagos fontossága növekedésre hajlik az önmagát erősítő irányzat fennállása alatt.

Másodszor: az uralkodó téveszme a trendet követi, és mennél tovább tart az irányzat, annál inkább erősödik a téveszme.

Harmadszor: ha az irányzat már kialakult, tartós tendenciájú és teljesen kifutja magát; ha a fordulat végül bekövetkezik, hajlamos önmagát erősítő folyamatot elindítani az ellenkező irányban. Más szóval, a valutaárfolyamok hosszú hullámú mozgásokra hajlanak, egy-egy hullám több évig tart.

Ez a három irányzat kölcsönösen önérvényesítő. A spekulatív tőkemozgásoknak az a tulajdonságuk, hogy az irányzatot követő módon növekednek. Ez teszi az irányzatot tartóssá; az irányzat tartóssága okozza, hogy a követő téveszme annyira jövedelmező; és a spekuláció jövedelmezősége vonz egyre nagyobb mennyiségű tőkét.

Mennél tovább tart az áldásos kör, annál vonzóbb a felértékelődő valutában tartani a pénzügyi aktívákat, és annál fontosabbá válik a valutaárfolyam a teljes hozam kiszámításában. Azok, akik hajlandók ár ellen úszni, fokozatosan eltűnnek, és végül csak az irányzatot követők maradnak a piac aktív résztvevői. Ahogy nő a spekuláció fontossága, úgy veszti el befolyását a többi tényező. Semmi más nem irányítja a spekulánsokat, mint maga a piac, és a piacon az irányzatkövetők az urak. Végül elérkezik a fordulópont a hatóságok beavatkozása nélkül is, amikor a spekulatív tőkék beáramlása már nem tud lépést tartani a külkereskedelmi hiánnyal és a növekvő kamatkötelezettségekkel. Az irányzatnak meg kell fordulnia. Ha és amikor ez megtörténik, a fordulat könnyen szabadeséssé gyorsulhat. A spekulációs és az “alapvető” áramlatok ekkor ugyanis azonos irányban mozognak, és ami még fontosabb: ha a trend közismertté válik, a spekulatív ügyletek valószínűleg drámai, hogy ne mondjuk katasztrofális módon növekednek.⁴

Amíg az irányzat tart, a spekulatív áramlatok növekvők; a fordulat azonban nemcsak az adott áramot érinti, hanem a spekulatív tőke felgyülemlett összegét is. Mennél hosszabb ideig tartott az irányzat, annál nagyobb a felgyülemlett tőke. Vannak természetesen visszatartó körülmények. Az egyik, hogy a piaci résztvevők valószínűleg csak fokozatosan ismerik fel a változást. A másik, hogy a hatóságok szükségképpen látják a veszélyt, és tesznek valamit az összeomlás elkerülésére.

Ha a három általánosítást együtt vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a spekuláció erősödő mértékben destabilizáló. A destabilizáló hatás nem abból ered, hogy a spekulatív tőkeáramlásoknak végül is meg kell fordulniuk, hanem éppen abból, hogy nagyon sokáig nem kell megfordulniuk. Ha hamarosan meg kellene változtatniuk irányukat, a tőkeügyletek olyan hasznos, rugalmas közegként szolgálhatnának, amely csökkenti az alkalmazkodási folyamat kínjait. Ha nem kell megfordulniuk, a résztvevők függővé válnak tőle, úgyhogy amikor jön a fordulat, az alkalmazkodás még kínosabbá válik.

A különféle pénzügyi piacok és makrogazdasági fejlemények elemzése tehát azt bizonyítja, hogy e piacok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy az egyensúly felé tartsanak. Inkább azt állíthatjuk, hogy a piacok hajlamosak a kilengésre, ami előbb vagy utóbb elviselhetetlenné válik, s végül is valamiféle kormány-beavatkozással korrekciót kell végrehajtani. Amennyiben a piacok nem töreksznek az egyensúlyra, akkor érvényét veszti a piaci mechanizmus javára szolgáló fő érv, s nincs többé okunk azt hinni, hogy a piacok bármit is optimalizálnak.

A Soros-modell közgazdasági jelentősége

Lord Balogh Tamás szerint a közgazdaságtan “tudományának” fejlődésrajza a valós problémák elkerülési módozatainak történetévé vált, olyan próbálkozások sorozatává, hogy néhány önkényes és bizonyíthatatlan előfeltevésből vezessen le általános szabályokat.⁵ Soros ezzel a kétszáz éves gyakorlattal kíván szakítani, amikor modelljének felállításakor a való világ mozgásformáit próbálja leképezni. A Soros-modell sokkal inkább bizonyítottnak tekinthető, mint például Walras általános egyensúlyi elmélete, amely nem több mint lineáris egyenletek közgazdasági interpretációja, de említhetnénk Phillips görbéit, Say vagy Okun “törvényét” – és még lehetne folytatni a klasszikus és neokonzervatív gondolkodás által törvényként tisztelt hipotézisek sorát. A nemzetközi példák – különösen, ha nem csak a legfejlettebb, hanem a fejlődő országok (például Mexikó) gyakorlatát is nézzük – elég meggyőzőek a modell igazságtartalmát illetően, jogosan tekinthetjük tehát e modellt olyannak, amely kihúzza a szőnyeget az általános egyensúly feltevésére épülő klasszikus és neoliberális elméletek – közöttük a ma oly divatos monetarizmus – lába alól.

A modell a nemzetközi tapasztalatok összegyűjtésével továbbfejleszthető és – ha ma még nem is alkalmas arra, hogy Keynes elmélete helyébe lépjen – utat mutathat egy olyan irányba, amely elvezet az embert a maga értékeivel, hiedelmeivel magában foglaló közgazdasági elmélet kidolgozásához. Hasonlóképpen a modell formanyelve, amely sokkal alkalmasabb a valóság leírására, mint azok a függvények és differenciálegyenletek, amelyekkel a mai tankönyveket telezsúfolják, alapul szolgálhat egy, a gazdasági folyamatokat a jelenlegi módszereknél sokkal pontosabban leíró nemzetközi közgazdasági nyelv kialakításához.

A modell jelentőségét Magyarország szempontjából elsősorban az adja, hogy az utóbbi évek hazai gazdasági folyamatai kísértetiesen hasonlítanak a Carter-féle ördögi és a Reagan féle áldásos kör negatív elemei keverékének, amelyben a stagnáló gazdaság melletti hatalmas fizetési mérleghiányt a kamatfelárral felvett külföldi kölcsönök; a magas belföldi kamatok, valamint a felértékelődő forint miatt beáramló spekulációs tőke; továbbá a privatizációból származó bevételek kompenzálják. A Soros-modell jóslata szerint ezt az ördögi kört addig lehet fenntartani, amíg a kiáramló nem spekulációs tőkeelemek, tehát a kamatok, a törlesztések és a profitok meg nem haladják a beáramló spekulációs és egyéb tőkét. Ez a folyamat sokáig eltarthat, de minél tovább tart, annál nagyobb áldozatokat kíván majd az összeomlás a tendencia elkerülhetetlen megfordulása esetén.

Jegyzetek

¹ Soros azért nevezi a következőkben bemutatásra kerülő ciklust Imperiális Körnek, mert a Reagan első ciklusában folytatott gazdaságpolitika egy erőteljes katonapolitikai magatartást finanszírozott oly módon, hogy vonzotta külföldről a javakat is, a tőkét is.

² Federal Reserve, a jegybank szerepét betöltő intézmény az Egyesült államokban.

³ Soros György ezt a fejezetet 1985 augusztusában írta. Az azóta eltel idő fejleményei sok szempontból igazolták a modell alapján előre jelezhető fejlődési pályát. Az Imperiális Kör 1984-85-ben nagyjából ki is fulladt. A gazdasági növekedés jelentősen mérséklődött, a beruházások növekedése megállt, majd csökkenés következett be. A dollár, amely 1982 és 1985 között mintegy 20%-kal felértékelődött, 1985 és 1987 között nagyjából ugyanennyivel értékelődött le. A reálkamatlábak, amelyek 7-8% körül mozogtak 5, majd 4%-ra csökkentek. A kereskedelmi deficit 1987-ig még nőtt, majd 1991-ig nagymértékben csökkent, és ezzel párhuzamosan csökkent a nettó tőkebeáramlás is. A nettó külföldi kamatfizetés, amely a nyolcvanas évtizedben még pozitív volt az USA számára, megfordult, és 1995-ben már évi 60 Mrd USA-dollár a nettó kamatfizetés deficitje. 1989-ig a költségvetés hiányát is jelentősen sikerült csökkenteni, azóta azonban ismét növekszik és újból növekvőben van a kamatláb és a nettó forrásbeáramlás is. Vagyis az Iperiális Kör ugyan kifulladt, és ez jelentősen lelassította az USA gazdaságát, de külső források felhasználásával újból felgyorsították. Mivel azonban most már a kamatok formájában kiáramló tőke egyre nagyobb méreteket ölt, előre látható, hogy a Soros-modell hosszú távú hatása fog érvényesülni, vagyis előbb-utóbb a kifelé irányuló nem-spekulációs tőkemozgás vet véget a nettó forrásbeáramlásra alapozott növekedés-finanszírozásnak. Persze ez sokáig eltarthat, hiszen a dollár nemzetközi fizetési eszköz is, ami különleges lehetőségeket biztosít az Egyesült államoknak.

⁴ Erre jó példa az 1994. évi mexikói összeomlás.

⁵ Balogh Tamás: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.

Marx aktuális gondolatai.

A “rendszerváltozás" kérdéséhez

Egy-egy ország gazdasági fejlettségét Marx és Engels szerint az illető ország gazdaságának a világpiachoz való viszonya határozza meg. A múlt század világpiacáról már 1848-ban ezt írták: “…az az ország, amely egész nemzeteket változtat a maga proletárjaivá, amely óriáskarjaival az egész világot körülfogja, amely pénzével egyszer már fedezte a restauráció költségeit, az az ország, amelynek tulajdon ölében az osztályellentétek a legkifejezettebb, a legszemérmetlenebb formáig hajtották magukat – Anglia látszik ama sziklának, amelyen a forradalmi hullámok megtörnek, amely az új társadalmat már az anyaméhben kiéhezteti. Anglia uralkodik a világpiac fölött." (Marx-Engels: A forradalmi mozgalom. MEM, 1962. 6. k. 141.) És a – mutatis mutandis – máig érvényes általánosítás: “A nemzetgazdasági viszonyok átalakítása az európai kontinens bármely országában, az egész európai kontinensen Anglia nélkül – vihar egy pohár vízben. Egy-egy nemzeten belül az ipar és kereskedelem viszonyai fölött más nemzetekkel való érintkezése uralkodik, e viszonyokat a nemzetnek a világpiachoz való viszonya szabja meg…" (Uo.)

Ma is érdekes és találó, ahogyan Marx a világpiac kiterjeszkedésének folyamatát a gyarmatokkal összefüggésben jellemzi. Az indiai brit uralom várható eredményei című írásában 1853-ban először is megállapítja, hogy a brit gyarmatosításnak egész sereg progresszív hatása van Indiára, így például a politikai egység megteremtése, az ázsiai tespedtség megtörése, a modern közlekedés kiépítése, a szabad sajtó elterjesztése stb., majd az országnak szabad prédából újratermelő országgá való átváltoztatása. Csakhogy: “Mindaz, amit az angol burzsoázia netán tenni kényszerül, nem fogja felszabadítani a nép tömegeit, s anyagilag sem fogja szociális helyzetüket megjavítani, mert ez nemcsak a termelőerők fejlettségétől függ, hanem attól is, hogy a nép kisajátítsa őket. De az anyagi feltételeket mindkettőhöz kétségtelenül meg fogja teremteni az angol burzsoázia. S tett-e a burzsoázia valaha ennél többet? Hozott-e létre valaha haladást anélkül, hogy egyéneket és népeket ne vonszolt volna véren és szennyen, nyomoron és megaláztatáson keresztül?" (MEM, 1964. 9. k. 209-212.) Mert: “A burzsoá civilizáció mélységes képmutatása és veleszületett barbársága leplezetlenül szemünk elé tárul, ha anyaországától, ahol tiszteletreméltó formákat ölt, a gyarmatok felé fordulunk, ahol mezítelenül lép fel." (Uo. 213.)

A cikk befejező fejtegetésében Marx jóformán előre vetíti a tőke világméretű centralizációjának mai folyamatát is. “Az angol ipar pusztító hatása Indiára, egy olyan óriási országra, amelynek területe… akkora, mint Európa, nyilvánvaló és megdöbbentő. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csupán szerves következménye a termelés ma fennálló egész rendszerének. Ez a termelés a tőke korlátlan uralmán nyugszik. A tőkének mint független hatalomnak létezéséhez elengedhetetlen a tőkecentralizáció. Ennek a centralizációnak romboló hatása a világ piacaira csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon belső organikus törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak."(Uo. 213-214.) S végül összefoglalóan: “A történelem burzsoá szakaszának meg kell teremtenie az új világ anyagi bázisát – egyrészt az emberiség kölcsönös függőségén alapuló egyetemes érintkezést és ennek az érintkezésnek az eszközeit, másrészt az ember termelőerőinek fejlődését és az anyagi termelés átalakítását természeti erők fölötti tudományos uralommá. A burzsoá ipar és kereskedelem megteremti egy új világnak ezeket az anyagi feltételeit, ugyanúgy, ahogy a geológiai forradalmak megteremtették a föld felszínét. Ha majd egy nagy szociális forradalom úrrá lesz a polgári korszak eredményein, a világpiacon és a korszerű termelőerőkön, és aláveti ezeket a leghaladottabb népek közös ellenőrzésének, csak akkor nem lesz többé az emberi haladás ahhoz az irtózatos pogány bálványhoz hasonlatos, aki csak megöltek koponyájából issza a nektárt." (Uo. 214.)

Nos, aki nem érti, hogy ezek a sorok a XX. századi világpiacról is szólnak, az ne kínlódjék azzal, hogy klasszikus gondolkodók műveit olvassa. Marx “tévedése" itt legfeljebb annyi, hogy a kapitalizmus piaci terjeszkedését és ezáltal fennmaradását sokkal korlátozottabbnak, sőt határoltabbnak látta. Ennek ellenére rövid fejtegetése a tőke centralizációjának mai, multi- vagy transznacionális alakzatait is mintegy előre jelzi. A gyarmatok példája nagyon jó, mert a múlt században a tőke számára – az akkor iparosodó európai országokon kívül – az Európán túli hatalmas térségek ígérték a legnagyobb piaci lehetőségeket.

Marx és Engels ideje óta a tőkés világpiac több nagy hullámban, földrengésszerű megrázkódtatással hajtotta még hatékonyabban uralma alá a világot, átrajzolva annak politikai térképét is. E földrengésekből a legutóbbi kettőt közvetlen közelből szemlélhettük és bőrünkön érezhettük. A huszadik század közepén, nyomban a II. világháború után rohamosan végbement a dekolonializálás: a volt gyarmatok “függetlenné" váltak, nagyobbrészt megmaradván a gazdasági függésben. Minden tisztelet megilleti a gyarmati függetlenségi küzdelmek és szabadságharcok hőseit, de tudnunk kell, hogy csak azért győzhettek, mert a nemzetközi tőke további globalizálódása számára viszonylag zárt, az anyaországok szárnyai alatt megbúvó helyi piacok tömegét tárták fel. Ez a világméretű átalakulás még megtűrte vagy inkább megkívánta a legkülönfélébb diktatúrák kiépülését. A második nagy földrengés alighanem a hetvenes években kezdődött, s megintcsak átrajzolta a világ politikai térképét. Gazdasági alapját tekintve arról volt és van szó, hogy a különféle diktatúrák a tőkés világpiactól kisebb vagy nagyobb mértékben továbbra is megóvták országaikat, most azonban a világkapitalizmus rászorult ezekre a piacokra is. A legnagyobb falat természetesen a Szovjetunió és a többi államszocialista ország nagyon is védett piacai voltak. Az államszocializmust “végső soron" nem a saját tökéletlensége, nem vezetőinek árulása, nem az antikommunista politika, nem is a tudatos “agyonfegyverkezés", még kevésbé az ellenzéki társaságok vágyakozása döntötte meg, hanem a multinacionális nagytőke, amelynek szabadabb mozgásához a világpiac további bővítésére volt szüksége, s amely mozgásnak adekvát formája most a polgári (Lukács György híres szavával: a formális) demokrácia lett. Minden más csak kísérőjelenség.

Azt mondják, a marxisták meg voltak győződve arról, hogy a politikai szocializmus a történelem visszafordíthatatlan vívmánya. Hát, marxistája válogatja. És maga Marx? “Nem tagadhatjuk – írta Marx Engelsnek szóló 1858. október 8-i levelében -, hogy a polgári társadalom másodszor élte át a maga XVI. századát, olyan XVI. századot, amelytől remélem, hogy éppúgy megkondítja fölötte a lélekharangot, ahogyan az első annak idején életre hívta. A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban, a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést. Minthogy a föld kerek, Kalifornia és Ausztrália gyarmatosításával és Kína meg Japán feltárásával ez a feladat nyilván befejeződik. A súlyos probléma számunkra ez: a kontinensen küszöbön áll a forradalom és nyomban szocialista jelleget is fog ölteni. Vajon nem fogják-e szükségszerűen eltiporni ebben a kis zugban, mikor sokkal nagyobb területen a polgári társadalom mozgása még emelkedő irányú?" (MEM, 1972. 29. k. 339.)

Az államszocializmus bukásán nem érdemes siránkozni. A világpiac kíméletlenül elpusztít mindent, ami terjeszkedésének útjában áll, de egyben új távlatokat is nyit, amelyek ma még beláthatatlanok ugyan, ám előbb vagy utóbb megjelennek a látóhatárunkon. Az idős Engels, amikor Danyielszon az orosz obscsina pusztulásáról panaszkodott, neki címzett levelében, 1892. június 18-án azt írta, hogy “…ténylegesen nincsen a történelemben egyetlen olyan tény sem, amely ilyen vagy olyan módon ne szolgálná az emberi haladást, de gyakran roppant kerülő úton". (MEM, 1977. 38. k. 361.) S ugyanabban az összefüggésben ugyancsak Danyileszonnak írja 1893 október 17-én: “Nincs olyan történelmi szerencsétlenség, amely ne járna együtt kiegyenlítő történelmi haladással. Csak a modus operandi változik. Que les destinées s’accoműűplissent!" (MEM, 1979. 39. k. 147.)

[Az írás egy korábbi változata megjelent a Népszabadság 1995. november 24-i számában.]

Az Aula Kiadó gondozásában jelent meg az a tanulmánykötet, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának jegyzőkönyveit, illetve vitaindító írásait tartalmazza. A szakosztály legfőbb célkitűzése egy alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozása.

A jelenlegi magyar gazdaságpolitikának létezik alternatívája mind a gyakorlat, mind pedig – ennek megalapozásaként – az elmélet terén, és elkerülhetetlenül szükséges, hogy felváltsa azt. Ez a legfőbb üzenete annak az Aula Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötetnek, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának anyagait tartalmazza. Már a kötet címe – Gazdaságpolitika más megközelítésben – is jelzi a szakosztály legfőbb célkitűzését: olyan alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozását, amely megállja a helyét a mindennapi és a tudományos élet vitáiban is.

A vitasorozat foglalkozik a hazai gazdaságpolitika átfogó bírálatával és erre alapozva egy alternatív gazdaságpolitika felvázolásával, illetve ezen belül kiemelten is bizonyos részterületekkel – az inflációval és egy lehetséges antiinflációs politikával, a privatizációval, az állam gazdasági szerepvállalásával, a stabilizációval. A viták amellett, hogy tükröt tartanak a jelenlegi magyar gazdaságpolitika elé, egy olyan lehetséges jövőbeli gazdaságpolitika képét is elénk tárják, amely megfelelő kihívást jelenthet a jelenleg uralkodó közgazdasági gyakorlatnak, a neoliberális–monetarista iskolának.

A jelenlegi gazdaságpolitika bírálata

A jelenlegi, Csikós-Nagy Béla szavaival élve a monetarista illúzió csapdájába esett magyar gazdaságpolitika a fenntartható, sőt mi több, az önnfenntartó gazdasági növekedés beindulását egyre inkább kitolja és ezzel az ország felzárkózását, modernizációját is késlelteti. Nyugodtan nevezhetjük ezt a gyakorlatot, Hoós Jánossal szólva, sodródásosnak, illetve – a már idézett Csikós-Nagy Béla után – a visszavonulás gazdaságpolitikájának. Ez a gazdaságpolitika ugyanis csak követi az eseményeket, nem próbál meg kitörni a már szinte közhelyszerűnek számító szűk mozgásteréből, hanem csak ‘sodródik’ az eseményekkel. Mindeközben pedig egyre inkább elmarad a világátlagtól (GDP), és világgazdasági térvesztése is folytatódik. Mindez a gazdasági környezet téves diagnózisának eredménye, aminek következményei a téves célok és az oly gyakran hibás gazdaságpolitikai lépések. Ahhoz tehát, hogy a gazdaságpolitika mozgásterét tágíthassuk, autonómiáját növelhessük, az eddigi téves diagnózis és az ezen alapuló gazdaságpolitika megváltoztatására van szükség.

A magyar gazdaságpolitika legfontosabb elemeit (intézményi rendszer, törvények, valuta, szakmai felkészültség) tekintve megfelel a piacgazdaság követelményeinek. Fennálló adósságát minden áron és pontosan törleszti, bármiféle könnyítés nélkül. Az állam szerepét lehetőleg minimálisra korlátozza, a mainstream közgazdasági elméletnek megfelelően hisz a piac mindenhatóságában. Eszköztárának legfontosabb eleme a liberalizáció és a dereguláció. A magyar gazdaság talán legsúlyosabb problémáját, a forráshiányt a belső fogyasztás korlátozásával és ezzel egyidejűleg a külföldi tőke becsábításával igyekszik enyhíteni. Széles körű, piaci alapú, gyorsított privatizációs politikát folytat. Közvetlenebb állami akciókat csak a legrosszabb helyzetű térségekben vesz igénybe, iparpolitikája sematikus és meglehetősen általános.

Elméleti hátterét tekintve elmondható, hogy egy monetarista alapokon álló gazdaságpolitikáról van szó, amely azonban belsőleg inkonzisztens, továbbá a gyakorlat gyakran ellentmond a kitűzött céloknak és az azok mögött álló elméletnek. Ráadásul ezeket az elveket mindenki másnál jobban és pontosabban próbálja meg érvényesíteni, amiből következően nem számol a magyar realitásokkal: az IMF és a Világbank elvárásait kritika nélkül elfogadja és teljesíti.

Mocsáry József a jelenlegi magyar gazdasági rendszert ‘parazita’ kapitalizmusnak nevezi: a gazdaságban a spekulációs tőke szerepe domináns, a gazdaságpolitikát az elit különérdekei és dilettantizmusa határozzák meg. Részben ezek következménye az, hogy ma az országban egy igen mély és hosszantartó strukturális és gazdasági válság játszódik le.

Az előbbiekben jellemzett gazdaságpolitika számos hibát követett el a múltban és követ el jelenleg is. Időrendi sorrendben haladva ide tartozik – mint a múlt terhes öröksége – az ország súlyos eladósodása, a szerkezeti változások elmaradása, a nyolcvanas évek közepén lezajlott sikertelen gyorsítási kísérlet, valamint a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben a dollárelszámolásra való áttérés. A rendszerváltás óta ide sorolhatjuk a privatizáció és a kárpótlás területén elkövetett hibákat, de ide tartozik az Antall-kormány termelőszövetkezet-ellenessége is. Ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor jelentős felfogásbeli hibákat, téveszméket találhatunk, amelyeket Kopátsy Sándor öt pontban összegzett. A rendszerváltás kezdetén sokan hitték, hogy egy rövid átmeneti időszak után felzárkózunk Nyugat-Európához. Mindehhez elegendő a régit lebontani és a romokból spontán módon valami jobb és korszerűbb születik majd meg. A gyakran cél nélküli rombolás azonban súlyos munkanélküliséget és jelentős kereslethiányt eredményezett. Ehhez a ‘gyakorlathoz’ külgazdasági téren is ragaszkodtunk, amit jól mutat részvételünk a szocialista országok közötti árucsere (KGST) felszámolásában, amelynek során külpiacaink jelentős részét elvesztettük. Ehhez járult még a belső piac már említett szűkülése, valamint a túl gyors liberalizáció, amely ugyan bizonyos értelemben fontos és hasznos volt, de elkapkodott bevezetése olyan vállalatokat is tönkretett, amelyek némi állami segítséggel még talpra állhattak volna. A monetarista elméletnek megfelelően a gazdaságirányítás mindkét kormányzati ciklusban mindenek elé helyezte az – amúgy joggal fontosnak tartott – pénzügyi egyensúlyt. Azonban nem vette figyelembe, hogy a gazdaságpolitika központjába a monetáris politikát helyező megközelítés csak olyan országban lehet sikeres, ahol adottak a piacgazdaság társadalmi és kulturális feltételei és ezekre alapozva már megindult egy egészséges gazdasági növekedés. Ugyanennek a poltikának a másik oldala az, hogy az ország mindig pontosan teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, ami azonban ugyancsak jelentős mértékben csökkenti a belföldi fizetőképes keresletet. Elismerve, hogy adósságaink elengedésének nincs sok esélye, meg kell jegyezni: ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme ilyen irányú tárgyalásokat kezdeményezni, alternatív terveket kidolgozni vagy legalábbis kevésbé becsületbeli kérdésként kezelni az adósságszolgálatot. Ráadásul adósságunk legalább egy részének elengedése a rendszerváltás idején sokkal valószínűbb volt, de ezt a lehetőséget az akkori kormányzat nem használta ki (gondoljunk pl. a Soros-tervre).

És mindezekkel párhuzamosan a lakosság közérzete másodlagos kérdéssé vált. A gazdaságpolitika magától értetődőnek tekintette, hogy a lakosság elviseli életkörülményeinek romlását – mivel nincs más választása.

Hoós János négy pontban foglalta össze a gazdaságpolitika által elkövetett hibákat. Az eddig érvényesülő gazdaságpolitikai gyakorlat nem volt képes megszüntetni vagy legalábbis csökkenteni a költségvetés jelentős deficitjét, amelynek egyrészt jelentős növekedést visszafogó, dekonjunkturális hatása van, másrészt az inflációt is gerjeszti. A hiány egyenes következménye a gazdasági növekedés elmaradásának, az adósságszolgálati kötelezettségeknek és a kormányzat más jellegű kiadási kötelezettségeinek (pl. szociális kiadások). A hazai gazdaságpolitika másik fontos részterülete az erősen restriktív jellegű monetáris politika, amely azonban reflexszerű restriktivitásával nem tudta kezelni a megoldásra váró problémákat (a költségvetési deficit kiszorító hatása, a gyorsan meglóduló infláció, a hatalmas behajthatatlan vállalati hitelállomány stb.). Ugyancsak súlyos elmaradások, hibák és tévedések találhatók a liberalizáció és a privatizáció terén. Az előbbi, azáltal, hogy hatékonyabb gazdálkodásra ösztönöz és az erőforrások hatékonyabb allokációját eredményezi, kétségtelenül növeli a gazdasági racionalitást is. Elhamarkodott bevezetése ugyanakkor a már említett veszélyekkel jár, ráadásul gyakran fölösleges, a termelőkapacitásokat nem növelő importot (pl. személygépkocsi) eredményez. Szintén káros hatása lehet az idejekorán végrehajtott bérliberalizálásnak is. A privatizációs politika legfőbb problémája, hogy túl gyors végrehajtása túlkínálathoz és így leértékelődéshez vezetett. Ezenkívül a külföldi befektetők számos alkalommal csak piacot vettek, rövid távú érdekeik és szemléletük nem használt az ország gazdaságának. A privatizációs bevételeknek a költségvetési deficit csökkentésére történő felhasználása pedig a privatizáció további felgyorsítására, és így a tőke felélésére ösztönöz. Mindent egybevéve az ilyen privatizációs politika nem eredményez megfelelő mértékű hatékonyságjavulást.

Mivel a piacgazdaságra való áttérés talán legfontosabb eleme a magántulajdon dominanciájának kialakítása, a privatizáció mindig is központi szerepet töltött és tölt be a magyar gazdaságpolitikában. 1990-ben a vége felé közeledett a mára elhíresült spontán privatizáció. A privatizáció ezen sajátos magyar formája ma már minden bizonnyal törvénytelennek számítana, Matolcsy György szerint viszont akkor bizonyos értelemben hozzájárult a rendszerváltás felgyorsulásához és befejeződéséhez. Ebben az évben azonban megalakult az Állami Vagyonügynökség, a hivatalos privatizációs szervezet, amely véget vetett ennek a folyamatnak. A privatizáció kapcsán három koncepció kristályosodott ki. Az első elképzelés központi eleme a reprivatizáció volt, azaz a vagyon ingyenes visszaadása az eredeti tulajdonosoknak. A második koncepció hívei egy hosszabb-rövidebb átalakulási folyamatot javasoltak, amely során a vagyon értékesebbé tehető, majd annak befejeződése után magasabb áron értékesíthető. A harmadik tervezet lényege az volt, hogy egy gyorsan végrehajtott privatizáció után a beérkezett tetemes (kb. 10 Mrd USA-dollár) bevételt adósságcsökkentésre kell felhasználni, megteremtve ezzel a lehetőséget a gazdasági növekedés minél gyorsabb beindulásához. A koncepciók harcából végül is – tipikusan magyar megoldásként – egy negyedik, vegyes megoldás került ki győztesként, amely azonban rosszabb megoldásnak bizonyult bármelyiknél – egyetlen kitűzött célját sem érte el. A vagyonveszteséget Matolcsy György hatalmasra, mintegy 45–50%-ra becsüli. Nemzetközi összehasonlításban mind a külföldi szektor (45–50%) mind pedig a magánszektor aránya (kb. 85%) kirívóan magas és túl nagy a multinacionális cégek aránya is. A jövőben ez a szerkezet nem változik számottevően. Mivel a kialakult magánszektor nem lesz képes befelé terjeszkedni, a szereplők egymásnak esnek a belföldi piac minél nagyobb szeletének birtoklásáért, majd – jobb esetben – a változtatás érdekében nyomást gyakorolnak a gazdaságpolitikára.

A magyar gazdaságpolitika legfőbb dilemmája a jövőben is a növekedés és az egyensúly egymásnak látszólag ellentmondó célkitűzése lesz. A jelenlegi gazdaságpolitika középpontjában, annak ellenére, hogy most beindulni látszik valamiféle gazdasági növekedés, továbbra is az egyensúly fenntartása áll. Elismerve az egyensúly biztosításának jelentőségét, azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy csak a két cél együttes biztosításával lehet létrehozni fejlett piacgazdaságot. Ehhez azonban fordulatra van szükség. Fel kell ismerni, hogy téves az a diagnózis, miszerint az egyensúlytalanság oka a belföldi túlfogyasztás, a “rossz” növekedés. A viták során kikristályosodott diagnózis, nem a restrikció elkerülhetetlenségét mutatja, hanem azt, hogy inkább gazdasági növekedésre van szükség, de úgy, hogy lehetőleg az egyensúly se sérüljön súlyosan.

Az intézkedések meghozatalakor figyelembe kell venni azok társadalmi, gazdasági következményeit, s nem kell minden áron az IMF által kitűzött célokat teljesíteni. Mindezt figyelembe véve kijelenthetjük – és erre a következtetésre jutottak a vitasorozat résztvevői is –, hogy a gazdaságpolitika válaszút előtt áll: vagy létrehozunk egy önnfenntartó gazdasági növekedést, vagy pedig stagnálás, a modernizáció és a felzárkózás elmaradása vár az országra. A növekedés eléréséhez alapvető feladat volna a jelenlegi forráshiány megszüntetése, az adósságszolgálat mérséklése és a nemzetközi integráció. Mivel azonban az utóbbi kettőre nem sok esélyünk van, a legvalószínűbb forgatókönyv – legalábbis Hoós János szerint – az alábbi: lassú, 2-3%-os gazdasági növekedés, és stop–go-politika, tele állami és piaci kudarcokkal. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, fordulatra, alternatív gazdaságpolitikai programokra van szükség.

Gazdaságpolitikai alternatívák

A belgazdasággal kapcsolatban Köves András szerint három fő ponton szükséges változtatásokat végrehajtani a gazdaságpolitikán. Ezek az egyensúly és a növekedés viszonya, a költségvetési deficit problémája és az állam szerepének meghatározása.

A legfontosabb a makrogazdasági egyensúly helyreállítása (vegyük figyelembe, hogy az írás 1995 elején készült), amely során azonban a növekedés beindulását is biztosítani kell. Tehát az egyensúlyt és a növekedést – ahogy arról már szó volt – párhuzamosan kell létrehozni és biztosítani. Az egyensúly elérésében a szerző a sokkterápiánál előnyösebbnek tartja a fokozatos megoldásokat. A folyó fizetési mérleg egyensúlyát preferálni kell a költségvetési egyensúllyal szemben. Ennek oka az, hogy egyrészt az egyensúlyhiány a két esetben különböző okokra vezethető vissza (fizetési mérleg esetén ez az export és az import alakulásának kedvezőtlen tendenciája, a költségvetési hiány esetében pedig a magas kamatlábak), másrészt a költségvetés az adósságszolgálat miatt merevebb, kevésbé alakítható, harmadrészt pedig a folyó fizetési mérleg hiányának következményei súlyosabbak. Ilyen a fizetésképtelenség, amely az ország adósságai miatt egyoldalú külföldi függéshez vezethet.

A folyó fizetési mérleg mint cél prioritása természetesen csak relatív fontosságot jelent, hiszen a költségvetési deficit csökkentéséről sem szabad lemondani. A költségvetési deficit mérséklése két úton valósulhat meg a legkönnyebben: a gazdasági növekedés beindítása és/vagy a kamatterhek csökkentése révén.

A Köves által szorgalmazott alternatív gazdaságpolitika elemét képezi a feketegazdaság visszaszorítása és az államháztartási reform is. Az utóbbival kapcsolatban a szerző leszögezi: nem igaz az, hogy valamiféle túlfejlett, koraszülött jóléti államról lenne szó. A szociálpolitika kérdése mellett tisztázni kell az állam gazdaságban betöltött szerepét is. Itt a jelenlegi gyakorlattal szemben nem további kivonulásra van szükség, hanem éppen ellenkezőleg, az állam szerepének növelését kell elérni, ami azonban nem feltétlenül jelent közvetlen, tulajdonosi szerepvállalást. Sokkal inkább összefogott, részletes iparpolitikai elképzelésekre van szükség, amelyek segítséget nyújthatnának egyrészt a kínálati oldal erősítésében, másrészt a növekedés irányának meghatározásában. Miközben azonban a gazdaságpolitika ezen intézkedések végrehajtásán fáradozik, ügyelnie kell arra, hogy ne akadályozza az autonóm fejlődést, viszont biztosítani kell, hogy szelektív, diszkrecionális intézkedéseket is megtehessen.

A külgazdaság terén is változtatásokra van szükség, beleértve az ország keleti politikáját, az EU-csatlakozást, valamint az adósságproblémát is. A folyó fizetési mérleg javítása során az export növelésének egyértelmű prioritást kell élveznie az import visszafogásával szemben. Ehhez két fő eszköz áll a mindenkori magyar gazdaságpolitika rendelkezésére: az exportkínálat erősítése, vagyis a versenyképesség és a piacrajutás biztosítása minden rendelkezésre álló eszközzel (pl. iparpolitika), valamint az árfolyampolitika, azaz a leértékelés. Elismerve az utóbbi hátrányait is, be kell látni, hogy teljes helyettesítésére nincs lehetőség. A vázolt folyamat lassú: a deficit nehezen tűnik el – ám bizonyos értelemben szükség is van rá. Mint arról már volt szó, az export növelése mellett, korlátozott mértékben ugyan, de az import csökkentésére is szükség van, mivel a túl nagy mértékű import kiszorítja a belföldi termelést, és így késlelteti a növekedést. Ugyanakkor figyelembe kell venni az import kettős természetét, vagyis hogy az import egyszerre épít és rombol, hiszen például a termelékenységet növelő gépimportra szükség van a gazdaságban. Nincs szükség viszont a használt nyugati gépkocsik és a luxuscikkek behozatalára, legalábbis addig, amíg a növekedés be nem indul. Ezeken a területeken tehát ipar- és agrárvédelmi intézkedéseke szükségeltetnek. A magyar importliberalizáció ennek fényében elhamarkodott volt: nem vette figyelembe a belső és külső körülményeket, és nem az export megerősítése után vezették be.

Az országnak a hetvenes évektől kezdve súlyos adósságszolgálati kötelezettségei vannak, ami – főképpen a költségvetési deficit képében – ma is rányomja bélyegét a gazdaságra. Ezzel kapcsolatban két, egymásnak ellentmondó vélemény létezik az országban. Az egyik, amely a mainstream közgazdasági tanítás és egyben a hivatalos vélemény is, az, hogy adósságszolgálati kötelezettségeinknek mindig eleget kell tennünk. A másik vélemény az, hogy szükség van az adósság könnyítésére akár egyoldalúan, a fizetés megtagadásán avagy a fizetésképtelenség deklarálásán keresztül is. A realitásokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy külső segítség (elengedés, átütemezés) nem várható, mivel válsághelyzetről nem beszélhetünk (mint pl. a nyolcvanas évek elején), és az ország stratégiailag sem jelentős (mint pl. Lengyelország). A fizetésképtelenség deklarálása súlyos gazdasági destabilizációt eredményezne, így semmiképpen sem ajánlatos. Az egyetlen esélyt a gazdasági növekedés beindulása és a működőtőke-beruházás növekedése jelenthetné, bár az is igaz – ahogy azt Artner Annamária megjegyzi –, hogy már az is sokat segíthet, ha nem tekintjük olyannyira be­csületbeli ügynek az adósságszolgálatot, mint ahogy nem tekinti annak rajtunk kívül több mint 100 ország. Így például ma már csak költői kérdésnek tekinthető annak megvizsgálása, hogy mi lett volna akkor, ha az 1996-ban beérkezett hatalmas privatizációs bevételt nem a kamatok visszafizetésére és adósságunk csökkentésére, hanem állami beruházások finanszírozására használjuk fel. Egy biztos: több ilyen lehetősége már nem lesz egyik jövőbeni magyar kormánynak sem.

Az EU-csatlakozás ideje bizonytalan: időpontja egyre inkább kitolódik, ami érthető, hiszen a csatlakozás számunkra előnyös, a tagok számára azonban többnyire hátrányos. Ebből az is következik, hogy csatlakozásunk csakis politikai döntés eredménye lehet. Amellett, hogy a csatlakozás számunkra fontos (hiszen nincs más út, mint a világgazdasági integráció), elkapkodása veszélyes lehet, ezért a feltételeit még a csatlakozás előtt tisztázni kell.

A keleti piacok visszahódítása – tekintve a politikai és a fizetési nehézségeket – irreális és veszélyes, véli a szerző. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy most, tehát 1997 közepén, ennek egyre több esélye van, a helyzet és így kapcsolataink is normalizálódni látszanak.)

A Mocsáry József által javasolt alternatív gazdaságpolitika első számú célkitűzése a stabilizáció lenne, amelynek elemei a fizetőképesség megőrzése, az arányos közteherviselés biztosítása, az állami kiadások, valamint kötelezettségvállalások felülvizsgálata, és az államháztartás oly sokszor emlegetett reformja.

Hazánkban a stabilizációnak, a megszorításoknak, a különféle stabilizációs politikáknak hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak. Andor László három stabilizációs szakaszt különböztet meg a magyar gazdaságtörténetben. 1978 és 1984 között kedvezőtlen körülmények között (a hidegháború felerősödése, az exportlehetőségek beszűkülése, a kamatok emelkedése) ugyan, de igen jelentős külföldi (IMF és BIS) segítséggel ment végbe a stabilizáció. A konszolidációt – a növekedés visszafogásán keresztül – végül is éppen ez a külföldi segítség tette lehetővé. A rendszerváltás idején, 1987 és 1990 között ismét egyensúlyjavító intézkedésekre volt szükség. Ekkor a kedvezőbb körülmények (enyhülés és konjunktúra) ellenére ismét a növekedés visszafogásán keresztül hajtották végre a stabilizációt. Az utolsó stabilizációs szakasz a jelenlegi kormány nevéhez fűződik: a körülmények ismét rosszabodtak (mexikói válság, a HungarHotels privatizációs botránya, a volt kommunista politikusokkal szembeni bizalmatlanság), viszont a fontosabb piacainkon exportnövekedés ment végbe. Mindhárom stabilizációs szakaszból az az egyszerű következtetés vonható le, hogy a stabilizáció sikere legnagyobb mértékben a külső feltételeken múlik.

Mocsáry József javaslata szerint a lehetőleg minél rövidebb stabilizációs szakasz után – illetve ha lehetséges, akkor már alatta is – a növekedés megindítása kerülne a gazdaságpolitika fókuszába. A cél eléréséhez szükséges lépéseket öt pontban foglalja össze a szerző, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a már ismertetett Köves-féle program ajánlásaihoz. Így például központi eleme az egyszerre biztosítandó stabilizáció és növekedés. A növekedés biztosításán a szerző a kínálati oldal élénkítését érti, a beruházási források biztosítása érdekében többek között javaslatot tesz a spekulációs tőke, illetve a luxusfogyasztás megadóztatására. Meg kell reformálni – például adók segítségével – az újraelosztás rendszerét is, csökkentve ezáltal a társadalmi egyenlőtlenségeket. További eszközökként a fogyasztási cikkek importjának korlátozásán keresztül a belső piac védelmét, a monopolellenes, decentralizáló politikát, a szektorsemleges gazdaságpolitikát valamint az iparpolitikát ajánlja a szerző.

Mocsáry szerint a belső és a külső gazdasági egyensúly javulása is kedvezően befolyásolja a gazdasági növekedést. Ebbe az irányba hat ugyanis a költségvetési hiány csökkenésével a kiszorítási hatás enyhülése, az infláció mérséklődése következtében a kalkulálhatóság növekedése, valamint a folyó fizetési mérleg javítása érdekében gyakorolt exportösztönző gazdaságpolitika is.

Mocsáry dolgozatában külön kitér a privatizációra és az agrárpolitikára. A privatizációs politikával kapcsolatos diagnózisa és elképzelései megegyeznek az előző dolgozatban leírtakkal: azaz egy tőkeemelő (és nem osztogató) privatizációs politikára van szükség, amely biztosítja a hatékony és gazdaságos működést. Az agrárpolitikával kapcsolatban leszögezi, hogy a működőképes és gazdaságos mezőgazdaság kialakításához a felgyülemlett adósság rendezésére (hitelkonszolidáció), illetve megfelelő üzemviszonyokra van szükség. Az utóbbi az elaprózódottság megszüntetését és a helyi kezdeményezések támogatását jelenti. Jelen esetben is fontos, hogy a gazdaságpolitika szektor­sem­le­ges legyen, azaz szükség van a termelőszövetkezetek diszkriminációjának megszüntetésére. Az ajánlott gazdaságpolitikai lépések között szerepel továbbá a spekulációellenes (pl. telekspekuláció, erdőspekuláció) politika és végül a mezőgazdasági infrastruktúra helyreállítása.

Hoós János szerint a magyar gazdaság legfontosabb jellemzője a piacvesztés, az integráció hiánya és az ország rendkívüli eladósodottsága eredményeként fellépő krónikus forráshiány. Megszüntetésére három lehetséges megoldás kínálkozik: a gazdasági növekedés beindítása, újabb hitelek felvétele, valamint a fogyasztás korlátozása. Mivel ezek egyoldalú alkalmazása mindhárom esetben súlyos társadalmi és gazdasági problémákat okozna (többek között szegénységet, a szellemi tőke erodálódását, a növekedés késleltetését, az integráció elhúzódását), a szerző hármójuk kombinációjának használatát javasolja. Mindent egybevéve az új magyar gazdaságpolitikának három új jellemzővel, eszközzel kell rendelkeznie – ezek valamilyen formában már mind szerepeltek az eddigiekben –: az első a fogyasztás ésszerű korlátozása, a második az adósságkönnyítés (viszont az ebből származó kamatmegtakarításokat nem szabadna fogyasztásra felhasználni), a harmadik pedig a nemzetközi piacra való kijutás. Az intézkedések különböző hatással lennének a fiskális és monetáris politikára, de mindkettő esetében megegyeznének abban, hogy növelnék a gazdaságpolitika mozgásterét. A fiskális oldalon lehetővé tennék az adócsökkentést (bevételi oldal), az adósságcsökkentést és nagyobb támogatások megadását (kiadási oldal). A monetáris politika esetében megteremtenék a teret egy hatékonyabb antiinflációs politika bevezetésére, megszüntetnék vagy legalábbis csökkentenék a kiszorító hatás negatív következményeit, lehetővé tennék a kamatcsökkentést, valamint a rossz hitelek elengedését. Az intézkedések megtételének jótékony hatásai közé tartozna a racionálisabb, az árfolyamspirálokat elkerülni képes árfolyampolitika kialakításának lehetősége is. Mindehhez az eddig elmondottakon kívül szükség van az állam szerepének újragondolására: erős államra van szükség, amely többek között képes biztosítani a nagyobb jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot. A liberalizáció terén ez tudatosabb piacvédelmet, importkorlátozást, ár- és bérmegállapodásokat jelentene. A privatizáció esetében pedig lassabb, megfontoltabb magánosítási politikát eredményezne, amely a bevételeket korszerűsítésre és munkahelyek teremtésére használná fel. Természetesen azonnal felvetődik a megvalósíthatóság kérdése. Hoós János szerint az általa ajánlott gazdaságpolitikának rövid távon valószínűleg számos ellenzője lenne, de hosszabb távon a külföld is belátná, hogy ez megfelel az érdekeinek. E koncepció célja ugyanis az ország modernizációja és felzárkóztatása, és az a külföldnek sem érdeke, hogy egy társadalmilag és gazdaságilag destabilizált Magyarország legyen Európa közepén.

A világgazdasági környezet

A külföld, gazdasági értelemben a világgazdaság kulcsszerepet játszik a magyar gazdaságpolitika alakításában. Így a vitáknak is az egyik legfontosabb részét képezte a világgazdaság folyamatainak tárgyalása.

Farkas Péternek a világgazdaság jelenlegi állapotáról és a várható folyamatokról szóló tanulmánya szerint a világgazdasági növekedés üteme csökken (Kelet–Közép-Európában az elmúlt években mintegy 20–50%-kal csökkent a nemzeti össztermék). A makroegyensúlyi mutatók (folyó fizetési mérleg, költségvetési deficit) romlása nem áll meg, és a GDP szerkezetében is változás figyelhető meg: a szolgáltatások részaránya növekszik, a beruházások részesedése pedig csökken. Mindeközben szűkül a foglalkoztatottság, gyengül a fejlett országok külkereskedelmi teljesítménye, ezzel párhuzamosan növekszik a protekcionizmus, és folytatódik a nemzetgazdaságok differenciálódása. Megállapítható, hogy az infrastruktúra fejlettsége az adott ország fejlettségi fokának függvénye: a fejletlen országok nem rendelkeznek ezzel a lehetőséggel, és a jövőben sem várható ennek megváltozása. A környezetvédelem szerepe az elmúlt években a gazdaságpolitikai döntések meghozatala során – a látszattal ellentétben – marginális volt. A globalizáció és a regionalizáció folytatódik, miközben a bipolaritás igen jelentős destabilizáló tényezőnek bizonyult.

Mindezen itt ismertetett tendenciák legfőbb oka az ún. csomópontválságban keresendő, melynek lényege, hogy a világgazdaság egy mind ez ideig végre nem hajtott modellváltást görget maga előtt. A strukturális válság okozói a szerző szerint a keynesi gazdaságpolitika, az állami újraelosztás, a monopóliumok, az adósságválság és az időközben hatalmas méretűre nőtt alternatív (pénzügyi) befektetési lehetőségek. Az ún. csomópontválság mellett hozzájárult a világgazdaság jelenlegi feszültségeihez az amúgy lehetséges technikai ugrás elmaradása, valamint az országok közötti különbségek növekedése, amelyek természetesen szoros kapcsolatban állnak a csomópontválsággal: részben okozói, részben következményei annak. Mindazonáltal bizonyos reményekre ad okot az, hogy mind az IMF szigorú monetáris politikájában, mind pedig az EU munkanélküliséggel kapcsolatos terveiben pozitív változás figyelhető meg: az IMF egyre inkább elfogadja a heterodox jellegű stabilizációs programok létjogosultságát, az EU pedig a munkanélküliség elleni harcot tekinti egyre fontosabbnak.

A világgazdaságban várható legfontosabb folyamatokkal kapcsolatban a szerző megállapítja, hogy 1. a nemzetközi biztonság egyre fontosabb lesz; 2. Kelet–Közép-Európa nem lesz képes a kedvező folyamatokat (pl. integráció) kihasználni; 3. a globalizáció és regionalizáció folytatódik; 4. bár a növekedés beindul, annak mértéke alacsony (2–3%) lesz, miközben az egyensúlyi problémák nem oldódnak meg; 5. az infláció mértéke ugyan kedvező lesz, de az államadósság aránya a GDP-ben növekszik; 6. a magas állami kamatok mellett a pénzügyi szféra előretörése folytatódik, egy igen veszélyes pénzügyi luftballon alakul ki.

Ez utóbbi megállapítás megegyezik Szabó-Pelsőczi Miklós véleményével. Szerinte a pénzügyi szféra egyre inkább önállósul, jelenleg “nincsen gazdája”, s mindez igen veszélyes folyamatok beindulását eredményezheti a jövőben. Szabó-Pelsőczi három lehetséges forgatókönyvet lát a közeljövő világgazdasági folyamataival kapcsolatban. A három alternatíva a valószínű, a katasztrófa- és a megújulási szcenárió. A legvalószínűbb alternatíva egy alacsony, kb. 2–3%-os növekedési ütem. A szerző szerint azonban az is lehetséges, hogy a pénzügyi buborék kipukkan, ez láncreakciót indít be, ami végeredményben súlyos gazdasági válságot eredményez. A legkevésbé valószínű a harmadik, a “megújulási” forgatókönyv megvalósulása. Lényege ugyanis az összefogás, az együttműködés, többek között a növekedés érdekében, de ugyancsak tartalmazza a nemzetközi gazdasági kapcsolatok intézményi reformját, valamint a válságjelenségek közös kezelését.

Farkas Péter előzőekben ismertetett írásával szemben a vita során számos ellenvélemény, illetve kiegészítés hangzott el. Egyesek szerint ugyanis a dolgozat túlságosan monetarista alapállású, elhanyagolja a hosszú távú elemzést, valamint a régió helyzetének részletesebb vizsgálatát, jövőképe pedig túlságosan pesszimista.

Inflációellenes gazdaságpolitika

Az infláció témáját több okból is érdemes elkülönítetten tárgyalni. A jelenlegi magyar gazdaság egyik legjelentősebb és a stabilizáció során meg nem szüntetett problémája ez, és így a gazdaságpolitika deklarált célja egy határozott antiinflációs politika folytatása. Szintén a probléma kiemelt tárgyalása mellett szól az, hogy a viták során számos, egymásnak gyakran ellentmondó vélemény hangzott el. Mindezekből következően érdemes megvizsgálni, hogy a magyar gazdaság mennyire súlyos problémája a relatíve magas infláció, mi áll mögötte, és mekkorák az esélyei egy konzekvensen végrehajtott antiinflációs politikának. Végül még egy megjegyzés fűzhető az infláció kérdéséhez: eredetileg a stabilizációs politikák célja az infláció leküzdése volt, ma azonban már, mint Magyarországon is, a folyó fizetési mérleg egyensúlya került a középpontba.

Balázsy Sándor kötetben megjelent írásában az új gazdaságpolitikának (az írás 1995-ben készült, amikor a kormány az előzőekben elmondottaknak megfelelően a stabilizáció során nem az inflációra, hanem a fizetési mérlegre koncentrált) két tévhitét különbözteti meg: az inflációt és az árfolyampolitikát. A hosszú távon tartó, magas inflációnak ugyanis egyrészt súlyos, egyensúlyrontó következményei lehetnek, másrészt deformálja és bénítja a gazdasági folyamatokat. Így például nehezíti a hitelek felvételét, fokozza a költségvetési hiányt, nehezíti a tőkebeáramlást. Éppen ezért – vonja le a következtetést a szerző – határozott antiinflációs politikára van szükség. Balázsy szerint a kormányzat egyik legnagyobb tévedése éppen az volt, amikor a rövid távú stabilizációs politika érdekében felvállalta az infláció növekedését, sőt ő maga is hozzájárult gerjesztéséhez. A legfontosabb az infláció minél hamarabbi megállítása, illetve egyszámjegyűre való csökkentése. Ehhez határozott antiinflációs politikára és a leértékelési várakozások csökkentésére van szükség.

Ezzel szemben, illetve ezt kiegészítendő, a vita résztvevői közül sokan, így Nagy Pongrác, Szegő Andrea, Mandel Miklós sem tartották elegendőnek a Balázsy által kifejtetteket. Szerintük ugyanis nem beszélhetünk sem bérinflációról, sem pedig a költségvetési hiányon keresztüli inflációról, vagyis az inflációt nem a kormányzati (sem a fiskális, sem a monetáris) intézkedések eredményezték. Az infláció csak kísérőjelenség, azonban a monetáris érvelés azt az állami cselekvés következményének tünteti fel, ezáltal is megalapozva a reálbércsökkentéseket, növelve a társadalmi feszültségeket. Mutatja ezt az is, hogy a monetáris politika mind ez ideig nem volt képes sem a pénzmennyiség, sem a hitelmennyiség szabályozásával megállítani az inflációt. Ennek oka a helytelen diagnózis: a jelenlegi magyarországi infláció ugyanis kínálati oldali s nem bérinfláció. Megállítani ezért nem restrikcióval, hanem épp ellenkezőleg, a termelés ösztönzésével lehet.

Balázsy szerint a gazdaságpolitika másik tévhite az árfolyam­poli­ti­kával kapcsolatos, hogy tudniillik a forint leértékelésével érdemben lehetne javítani a fizetési mérleget. Ez ugyanis inflációs áremelkedést okoz, ami elolvasztja a leértékelésből származó előnyöket, vagyis újra visszajutunk az antiinflációs politika szükségességéhez.

***

Most, amikor 1997 augusztusát írjuk, úgy tűnik, sok minden megváltozott a gazdaságban azóta, hogy az itt ismertetett vitasorozat kezdetét vette. A növekedés beindulni látszik, a tőzsde szárnyal, az export növekedése jelentős, a csúszó leértékelés mértéke folyamatosan csökken, a munkanélküliség ugyan továbbra is magas, de legalább nem emelkedik, és csatlakozhatunk a NATO-hoz. A kérdések azonban nem tűntek el: beszélhetünk-e önfenntartó növekedésről? Mi áll a gazdasági élénkülés mögött? Mennyire törékeny a meginduló növekedés? Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az országban továbbra is tömegek vannak munka nélkül, a társadalmi és a regionális egyenlőtlenségek szembetűnőek. Az országnak határozott jövőképre, célokra, irányra van szüksége. Ezek azok a kérdések, amelyeket meg kell válaszolnunk, és ezek azok a kihívások amelyeknek meg kell felelnünk. Véleményem szerint mindebben hasznos segítséget nyújthat ez a könyv.