Folyóirat cikkek kategória bejegyzései

Ez a buta mesterség. Andrew James Horton interjúja

A 2002-ben az USA-ban publikált Jancsó-interjú, amely magyarul most jelenik meg először, Jancsó Miklós halála után különösen éles fénybe állítja személyiségének és rendezői hitvallásának alapvető sajátosságait. A közvetlen hangvétel is személyiségének szerves vonása volt.

Tavaszi számunk megrendelhető. A cikk az online változatban csak később lesz elérhető.

Rendeljen Eszméletet, legyen az előfizetőnk!

Szövetkezetek az állam szorításában

Varga Zsuzsanna: Az agrárlobbi tündöklése és bukása az államszocializmus időszakában. Budapest, Gondolat Kiadó, 2013

Ma, amikor a totalitárius paradigma (a nácizmust a kommunizmussal rokonító, hidegháborús ideológia) reneszánszát éli Kelet-Európában, különösen üdítő egy olyan könyvet olvasni, amelyik már alaptézisében is az ellenkezőjéből indul ki: ti. annak elismeréséből, hogy az államszocia¬lizmusban (is) voltak politikai csoportérdekek, sőt, lobbik is szerveződtek – még ha korlátozott módon is. Egyébként éppen a totalitárius paradigma neofita híveinek érdemes hangsúlyozni: ezt így látta az akkor „létező szocializmus” osztálykritikájának két, külföldön a legismertebb elemző¬je, Konrád György és Szelényi Iván is, akik racionális1 redisztribúcióról beszélnek az államszocializmus kapcsán. „A Központi Bizottság és a parlament viszonya mindennél szemléletesebben érzékelteti a párt és az állam viszonyát. A Központi Bizottság ülésein részt vesz az uralkodó rend minden reprezentatív tagja – szinte automatikusan tagja a Központi Bizottságnak a pártközpont valamennyi titkára és osztályvezetője, a párt és az állam nagyobb területigazgatási szerveinek vezetői, minden mi¬nisztérium és minden országos hatáskörű igazgatási szervezet vezetője (a Nemzeti Bank elnökétől a Statisztikai Hivatal elnökéig és a Tudomá¬nyos Akadémia főtitkáráig), minden napilap főszerkesztője, a rádió és a televízió elnökei, a legnagyobb vállalatok vezetői, s nem utolsósorban a hadsereg és a rendőrség főnökei, ott van tehát mindenki, aki hivatalánál fogva kiemelkedő hatalommal rendelkezik, s ennélfogva országos jelen¬tőségű redisztributív döntések részese lehet” (Konrád-Szelényi 1989, 203-204). A pártelit azonban – ez magától értetődőnek számít, de azért hangsúlyozzuk a „totalitáriusok” kedvéért: éppúgy nem volt egységes, ahogyan a párttagság sem volt az; sőt, a pártvezetés – akár azért, mert rákényszerült, akár más okból – de figyelembe vette a lakosság vélemé¬nyét, közkeletű szóval a közhangulatot, és ahogyan Varga Zsuzsanna új könyve is bizonyítja, érdekvédelmi szervezetek, lobbik is alakultak az egyes csoportok képviseletére.
A kötet egy befolyásos és társadalmilag nagyon fontos érdekvédelmi csoportnak, az agrárlobbinak a történetét dolgozza fel, kiválóan bele¬ágyazva a szerző széles körű levéltári és interjús kutatásait Magyaror¬szág és Kelet-Európa tágabb politikatörténetébe, amelynek Varga Zsu¬zsanna jó ismerője. Mivel jómagam nem vagyok agrártörténész, átfogó szakmai bírálatra nem vállalkozhatom; ezért azonban magas elismerést kapott a szerző, aki kutatómunkájáért Bolyai emlékplakettben részesült. Én társadalomtörténészként csak néhány szempontot emelnék ki, ame¬lyeket a könyv nagy érdemeinek gondolok.
Először, a kötet szépen felépített logikával és pontosan végigköveti az agrárlobbi kialakulásának előzményeit egy olyan korszakban, ahol éppen nem szokás lobbikról beszélni, sőt, az agrárium komoly válságba került, olyannyira, hogy a mezőgazdaságáról híres Magyarország a sa¬ját állampolgárait sem tudta rendszeresen ellátni élelmiszerrel, vagyis a Rákosi-korszakban, amikor mechanikusan lemásolták a szovjet mintát (a sztálini erőszakos kollektivizálás – amelyet angolszász szerzők a város falu ellen vívott háborújaként is aposztrofáltak – katasztrofális következményekkel járt a Szovjetunióban, később pedig a maoista Kí¬nában is). Nem véletlen, hogy a Nagy Imre köré szerveződött kör, ame¬lyet a szerző pontosan feltérképez, éppen a mezőgazdaság területén ígért elsősorban javulást, ahol nemcsak tűzoltó jellegű intézkedéseket hoznak (szakítás az erőszakos kollektivizálás politikájával, a kötelező beadási terhek csökkentése, az elviselhetetlenné duzzadt adók elenge¬dése), hanem kezd kibontakozni egy átfogóbb reformpolitika, amelynek egyik vezető teoretikusa Erdei Ferenc (aki régebben maga is támogatta a kollektivizálást). Varga Zsuzsanna jó pszichológiai érzékkel tárja fel, mit jelentett ez a teher azon többnyire paraszti származású, egykori népi kollégista vezetők számára, akik hasonló damaszkuszi utat jártak be, és az interjúk során beszámoltak lelkiismereti válságukról. A faluban vívott „osztályharc” szörnyű következményeit Sánta Ferenc pontosan dokumentálja a Húsz óra című kisregényében: az egykori gazdasági cseléd, a II. világháború után földet osztó Jóska üldözi el a faluból a sztálinista rendőrt, aki 1956 után az erőfitogtatás és a bosszú jegyében agyonlövi Bénit, az egykori gazdasági cselédet… miközben a háború előtt mindhárman „egy kenyéren, egy szegénységben” voltak… Varga Zsuzsanna az olyan hidegháborús őrültségekről sem felejt el megem¬lékezni, mint a gumipitypang erőltetése. Noha Nagy Imre egy szovjet hatalmi harc következtében kerül előtérbe (majd ennek is köszönheti a bukását), de a szerző – jó társadalompolitikai érzékkel – nem mu¬lasztja el megemlíteni a mellette szóló „elvtársi” érveket: „Nagy elvtárs megfelelő lenne a Minisztertanács elnökének (párthű, magyar, ismeri a mezőgazdaságot)” (Varga 2013, 17). Ez mutatja, hogy a szovjet veze¬tésen belül (is) volt egy enyhén antiszemita vonal (vagy a megjegyzés inkább a szovjet elvtársak tájékozottságáról tanúskodik?). De hason¬lóan régi előítéletek továbbélését mutatja Szabó Istvánnak, a TOT (Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa) elnökének megállapítása: „Az V. kerületi fiúk […] megtanulták, hogy a Szabó Pistát vissza kell hívni” (Varga 2013, 140).
A könyv második nagy érdeme a kelet-európai és a nemzetközi kite¬kintés. Belülről bemutatja, hogy Kádáréknak 1956 után elemi érdekük volt a parasztsággal kötött béke; hiszen, ha az ipari sztrájkok mellett élelmiszerhiány is van, nem tudják konszolidálni az új rendszert. Így került sor a kötelező beszolgáltatás eltörlésére, majd pedig az Agrárpolitikai Tézisek lefektetésére, ahol kimondták: a parasztokat gazdasági tényezők (is) mozgatják, és ezt figyelembe kell venni a mindenkori agrárpolitika kialakításakor. Kívülről pedig a nemzetközi kapcsolatok fejlesztése kere¬tében számos testvérország tapasztalataival ismerkedhettek meg a már formálódó agrárlobbi tagjai; sőt, a kádári konszolidációval sor kerülhetett amerikai, dán és holland kapcsolatfelvételre is. Ezen kapcsolatoknak hála, (sokat) fejlődött a magyar nagyüzemi gazdálkodás és sikernövény lett a kukorica, olyannyira, hogy a fejlődést később a nyugati sajtó is elismerte. 1985-ben a befolyásos Christian Science Monitor így írt az országról: „A magyar gazdaság horizontján az egyetlen ragyogó pont a mezőgazdaság” (Varga 2013, 254). Ezt meg tudom erősíteni egy kor¬társ megyei szatírával, Nádor Istvánnak az Országos Vezető váratlanul érkezik című írásával: „Jobbra száz hektár rizsföld, balra a legelőn 8-14 sertéskonda furulyázó kondással! Fiatal bikacsorda kizárólag exportra. A legelő végén csöppnyi szik, hogy LÁSSÁK, AKIK AKARJÁK, ILYEN VOLT AZ ORSZÁG RÉGEN. A sziken túl nem mély tó, melynek partján ezerszámra brekeghetnek a NYUGATIEXPORT-KÉPES BÉKÁK MINT KEMÉNYVALUTA FORRÁSOK. A tó innenső partján ÉRTÉKES NÁDAT ARASSANAK a szövetkezeti nádgazdaság – LEHETŐLEG SZOVJET GYÁRTMÁNYÚ! – nádarató gépével. Távolabb, a dombtetőn ÉGBE SZÖKJÖN A MEGYEI RÁDIÓÁLLOMÁS ADÓTORNYA, alatta a ház¬táji szőlőkben serényen riogassa a seregélyeket a szövetkezet csősze
(HOGY MEGLEVŐ GONDJAINKAT SE HALLGASSUK EL). Az úttest
túlsó oldalán gabonatábla ringatózzon, magas sikértartalommal, majd a végtelenbe tűnő síkságon szőlő- és gyümölcsfák rogyásig, mögöttük húszemeletes, hűthető raktárak és egy közepes ládagyár. Repülőtérrel. A gyümölcsfák és a mező DÚSAN VIRÁGZÓ KÉPET MUTASSANAK, LEHETŐLEG FAGYVESZÉLY NÉLKÜL. A HÁTTÉRBEN SZIVÁRVÁNY ÍVELJEN AZ ÉG ÉS MEGYEI VEZETŐ IRODÁJA KÖZÖTT. Tulajdon¬képpen ezt a javaslatot mindjárt el lehetett volna fogadni, bár nem volt egészen világos, hogyan hozzák összhangba a növényi tenyészidőket” (Nádor 1989, 85-86; kiemelés az eredetiben). A szatíra valósága az, hogy devizára egyre nagyobb szüksége volt az állandó életszínvonal¬emelésre épülő kádári politikának; és a mezőgazdaság mint sikerágazat sokáig megtermelte a kemény valutát.
A kötet harmadik érdeme az új gazdasági mechanizmus körüli viták pontos dokumentálása az agrárlobbi szemszögéből, amely érdekes új szempontokkal gyarapítja tudásunkat a reformerek és dogmatikusak közötti küzdelemről és a harc különböző fázisairól. Varga Zsuzsanna ennek előzményeit is lelkiismeretesen dokumentálja, Fekete Ferenc visszaemlékezésével: „Ez 54 kora őszén volt […] Itt született először a mechanizmus szó, ezért érdekes. Ezt a Barla Szabó megírta a Párttör¬téneti Szemlében is. Egyszerűen úgy történt, hogy azt mondtuk, hogy háromfelé vesszük az anyagot, mert hárman vagyunk. A Móré az iparral foglalkozik, én a mezőgazdasággal, és a harmadik, ami se nem ipar, se nem mezőgazdaság, ezt nevezzük el – Kopácsy mondta – mecha¬nizmusnak. Úgy tudom, ekkor fordult elő először, hacsak valamikor a húszas években nem használták, de mi erről nem tudtunk. Most sincs talán tisztázva. Így láttunk neki” (Varga 2013, 35). Kádár a parasztságra is kiterjesztette az életszínvonal-politikát: az agrárlobbi nagy győzelme¬ként lehet elkönyvelni, hogy a szövetkezetek önálló jogi személyiséggé válhattak, szabadon gazdálkodhattak, elfogadottá vált a nyereség elosztása és a munka utáni fizetség, engedélyezték az ún. kiegészítő vagy melléküzemági tevékenységet és a háztájit. A szociálpolitikában is javult a parasztság helyzete: nyugdíj tekintetében (majdnem) utolérték a munkásokat és az alkalmazottakat. Az ország gazdasági helyzetének romlásával párhuzamosan a háztájiban nőtt az árutermelés2 ; a kádári politikai sikereként lehet elkönyvelni, hogy miközben más országokban (így a nálunk iparilag fejlettebb NDK-ban is!) akadozott az ellátás, Ma¬gyarországon biztosított volt az élelmiszer-ellátás, nőtt a húsfogyasztás és javult az általános élelmezés.3 Varga Zsuzsanna ugyanakkor hosszan elemzi az ún. munkásellenzék (Biszku Béla és köre) és az ipari (első¬sorban nehézipari) lobbi ellentámadását az 1970-es évek elején: végül azt is elérték, hogy Fehér Lajosnak (aki még az illegális mozgalomból ismerte Kádárt) távoznia kellett a posztjáról, és (büntető)jogi úton is elindultak a támadások a téeszek ellen. Noha ezzel a politikával később szakítottak, az agrárlobbi jobbító javaslatai már akkor jöttek, amikor a hatalom éppen a túlélésével volt elfoglalva. Kiemelem a plurális tulaj¬donlási formákat és a téeszek önigazgatását mint pozitív példákat egy lehetséges demokratikus szocializmus irányába történő elmozdulás felé – a mindent elsöprő privatizáció azonban a rendszerváltás után nagyon hamar győzedelmeskedett.
A könyvet összességében csak dicsérni tudom: alaposan és kiválóan megkutatott, remek stílusban megírt, logikailag szépen felépített agrár-és politikatörténeti szakmunka, amely nemcsak a szakemberek, hanem a laikus olvasók figyelmére is méltán tarthat számot. Talán jó volna megírni társadalomtörténeti szempontból is ezt a történetet – a szerző birtokában levő interjúk és levéltári anyagok biztosan tartalmaznak még értékes megírandó szempontokat. Ez azonban már egy másik könyv története.
Jegyzetek

1 . Ennek a kitételnek a fontosságára Szalai Erzsébet hívta fel a figyelmemet.

2 . A magyar mezőgazdasági árutermelésről lásd Lampland (1995).

3 . Ehhez lásd Valuch (2013).

Irodalom
Konrád György – Szelényi Iván (1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, Gondolat Kiadó.

Lampland, Martha (1995): The Object of Labor: Commodification in socialist Hungary. Chicago, University of Chicago Press.

Nádor István (1989): Megy-e a megye? Budapest, Gondolat Kiadó.

Sánta Ferenc (1964): Húsz óra. Magvető Zsebkönyvtár.

Valuch Tibor (2013): Magyar hétköznapok: Fejezetek a mindennapi élet történeté¬ből Magyarországon a második világháborútól napjainkig. Budapest, Napvilág Kiadó.

Hieronymus Bosch és a haldokló feudalizmus művészete

A németalföldi festő művészete anarchista és irracionális sajátosságai ellenére hű leképezése az átmenetiség korának, a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalizmus kezdetének. Óriási változások zajlottak ebben az időben: a feudális rend széthullóban volt, a városi polgárság a régi rendet támadta, és saját jogokat követelt. Egy forrongó, ellentmondásos erőktől szaggatott világ művészete az övé, amelyből száműzték az értelmet, s ahol állati késztetések kerekedtek fölül; az erőszak és a terror világa, a valósággá vált rémálom. Röviden: a miénkhez nagyon hasonló világ.
Hieronymus Bosch feltételezett portréjaUgyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyan­azokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk. (Hérakleitosz)

A Hieronymus Boschnak nevezett ember életéről vajmi keveset tudunk. Még a neve sem a sajátja, csak álnév, amellyel műveit szignálta. Valódi neve Jeroen Anthoniszoon van Aken, 1450 tájt született a gazdag hol­land kereskedővárosban, 's Hertogenboschban, a német határ mellett. A virágzó városnak 25 ezer lakosa volt akkoriban. A fő iparág a lenfonás volt, de a hely az orgonakészítőiről, harangöntőiről, fegyverkovácsairól, kés- és tűkészítőiről is nevezetes volt. A lakosok 90 százaléka földet művelt.

Bosch abban a korban élt, amelyet Huizinga a középkor alkonyának nevezett, és ami egybeesett a nagy kulturális megújulást jelentő rene­szánsz kezdetével. Felfedezések és élénk tudományos vizsgálódások zajlottak az intellektuális kíváncsiság légkörében. Az egyházi körmene­tek, zarándoklatok és más ájtatos külsőségek mögött az emberek hite egyre inkább megrendült az egyházban, és kételkedni kezdtek a dolgok istenadta rendjében. A nyomtatás fellendülése szélesebb körben is el­terjesztette a műveltséget.

Mindez óriási történelmi fordulatot jelentett. Ebben az időszakban ásta alá a kapitalizmus a feudalizmus alapjait, ahogy Marx (1975, 138) fogalmazott:

„A középkor jobbágyaiból lettek az első városok polgárai; ebből a polgárságból fejlődtek ki a burzsoázia első elemei.

Amerika felfedezése, Afrika körülhajózása új teret nyitott a fel­emelkedő burzsoáziának. A kelet-indiai és kínai piac, Amerika gyar­matosítása, a gyarmatokkal folytatott csere, a csereeszközök és egyáltalában az áruk gyarapodása – mindez eddig soha nem ismert lendületet adott a kereskedelemnek, a hajózásnak, az iparnak, és ezzel előidézte a széthulló hűbéri társadalom forradalmi elemének gyors fejlődését.

Az ipar űzésének eddigi feudális vagy céhes módja már nem tudta kielégíteni az új piacokkal megnövekvő szükségletet. Helyébe a ma­nufaktúra lépett. A céhmestereket kiszorította az ipari középrend; a különböző testületek közötti munkamegosztást felváltotta az egyes műhelyen belüli munkamegosztás.”

'S Hertogenbosch városa az új kapitalista fejleményeknek köszönhető­en virágzott. A középkorban minden mesterember tevékenységét a céhek szabályozták. Most viszont a munkások új termelési eljárásokat vezettek be. A sikeres munkások nagyobb haszonnal dolgoztak, mint a különböző mesterségek hagyományos művelői, és nagy vagyonra tettek szert. Hol­landia arisztokrata urai szövetkeztek a polgársággal, és részesedtek a termelés új kapitalista módszereinek nyereségéből. A céhek elzárkóztak a változástól, ez pedig tönkremenéssel fenyegette őket. Az ellentétes érdekek konfliktusa csaknem polgárháborúhoz vezetett.

Boscht csak a huszadik században fedezték fel újra, miután teljesen feledésbe merült közel három évszázadra. Nem véletlenül. A korábbi generációk nem tudtak mit kezdeni különös művészetével. Egy forrongó világ művészete az övé, egy ellentmondásos erőktől szaggatott világé, amelyből száműzték az értelmet, és ahol az állati késztetések kerekedtek fölül; az erőszak és a terror világa, a valósággá vált rémálom. Röviden: a miénkhez nagyon hasonló világ.

Az átmenetiség kora

Bár több mint hat évszázad választ el tőlük, Bosch művei – úgy tű­nik- többet mondanak nekünk, mint számos más későbbi alkotás. E képek sokkal jelentőségteljesebbek a mi korunk számára. Különös és káprázatos vonzerejük van e festményeknek, de logika egyáltalán nincsen bennük. A józan észt provokálja mindegyik, a világ fejtetőre áll. A képek, amelyekkel szembesülünk, annyira hihetetlenek, annyira ellentmondanak a világról alkotott nézeteinknek, hogy szédülünk bele. Teljes erejével kólint fejbe bennünket Hegel mondata: az Értelem fölött győz az Értelmetlen.

E művészet lényege a bizarr furcsaság. A világ, amit tükröz, többé nem azonos önmagával, hanem minden pontján hasadt. Többé nem szilárd a talaj a lábunk alatt. Ami szilárd, az képlékennyé válik és viszont. Az óriási hegyek a Gyönyörök kertjének közepén mintha szörnyűséges növények­ké változnának, amelyek természetellenes érettséggel bukkannak elő. Hérakleitosz híres szavaival, minden az ellentétébe csap át, „minden van és semmi sincs, mert minden állandóan változik”.

Stílusukat tekintve Bosch művei nem emlékeztetnek sem a középkor, sem a reneszánsz alkotásaira. Bár mindkét korszak elemei megtalálhatók benne, Bosch művészete csodálatosan modernként szegez minket maga elé. Képei annyira megdöbbentőek, sőt sokkolóak, az egymás mellé helyezett alakok olyan ellentmondásosak és váratlanok, hogy szemlélői a szürrealizmus világában találhatnak csak valamennyire is hasonlót. Valójában e képek rémálomszerű jellege sokkal erőteljesebben hat, mint Dali meggyötört torzói vagy megolvadt órái.

Jól érzékelhető anarchista és irracionális sajátosságai ellenére e művé­szet valójában hű leképezése annak a világnak, amelyben Bosch élt. Az átmenetiség korának – a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalizmus kezdetének – művészete ez. Óriási kataklizma és változások zajlottak ebben az időben: a feudális rend végképp széthullóban volt, a városi polgárság a régi rendet támadta és saját jogokat követelt.

Amikor egy adott szociális-gazdasági rend lép működésbe, általános a bizalom és az optimizmus. Nem szokás megkérdőjelezni a fennálló rendet, eszméket és erkölcsöket. De itt a középkor hajdani világa a vallásos hit szilárd alapjaival együtt porladt szét. Hirtelen minden az olvasztótégelybe került. A vallásos hit rendszere került válságba, amely ezer éven át, a Római Birodalom széthullása óta uralt mindent. Helyette univerzális szkepszis és cinizmus hatotta át a társadalmat. Az általános társadalmi zűrzavar egyetemes kétkedésben tükröződött.

Egy őrült világ ez, egy halálosan beteg világ, amely nem talál gyógyírt. A Gyönyörök kertje mindent átható központi elemének témája éppen az efféle undorító rothadás. Óriási halakat látunk, mint fallikus szimbólumo­kat; a bűn – amelyet gyakran társítanak a szexualitással – hatalmas és húsos gyümölcsökben, főleg eprekben ölt alakot. Belső romlást sugalló túlérettségük undort kelt.

A XV. század végén zajlottak a százéves háború utolsó véres csatái. Ekkor támadtak először a törökök is. Nem véletlen, hogy a török félhold visszatérő motívum Bosch képein. Az emberek életét folyamatosan fenyegette az erőszak és a halál. A pestis, a fekete halál milliószámra szedte áldozatait, a háború és a felkelések is általánosak voltak. A tár­sadalmi összeomlás járványszerű tolvajlással, rablásokkal és általában véve törvénytelen magatartással járt.

Az afféle városok, mint 's Hertogenbosch tele voltak akasztófákkal, vér­padokkal, börtönökkel. A szakadatlan és értelmetlen erőszak idején a halál felismerhető és állandó társ lett. Torz arca minden templomban látható volt. Bosch festményein is mindig megjelenik a háttérben a halál, általában csontvázként. Ugyanez a vezérmotívum érvényesült Bosch egyetlen igazi követőjének, id. Pieter Brueghelnek A halál diadala című festményén.

A feudalizmus széthullása, amelyet mindenféle válság, háború, éhínség és pestis kísért, nyomorgó emberek óriási tömegének megje­lenésével járt: föld nélküli jobbágyok, szajhák és koldusok, házalók és jövendőmondók, leszerelt katonák és útonállók, akik elvágták a torkát bárkinek néhány fillérért. Németországban sok hűbérúr lett „rabló báró”, akik a parasztságon élősködtek. A társadalom e változatos hordaléka mind megjelenik a Bosch-festményeken.

A fekete halál, amely a XIV. században tizedelte Európát, eltüntette a lakosság legalább egyharmadát. A járványt éhínség követte, amely újabb tömegeket pusztított el. Majd sötét káosz és anarchia következett. Az emberek úgy hitték, a járványt démonok okozták, és a fekete halál az isteni harag biztos jele. A középkori gondolkodás szerint, amely át volt itatva misztikummal, szellemekkel és babonasággal, mindezek a világvége közeledtének jelei voltak. Egy közkeletű hiedelem szerint 1500-ban kezdődik a világvége. A pokol ott ólálkodott az emberek körül, és a többségnek nem volt reménye a megváltásra.

Világvége…?

Tudni lehetett, hogy a régi világra gyors és visszafordíthatatlan hanyatlás vár. Ellentmondásos hatások között őrlődött mindenki. A hitüket össze­törték és támpont nélkül maradtak egy rideg, embertelen, ellenséges és zűrzavaros világban. Az érzés, hogy közeledik a világvége, minden történelmi korszakban megjelenik, amikor az adott szociális-gazdasági rendszer visszafordíthatatlanul bomlásnak indul. Ahogy Peter S. Beagle (1982, 14) írja:

„Bosch születése idején kezdték megkérdőjelezni a dolgok rendjét. A feudalizmus könyörtelen biztonsága a dolgok mennyei rendjének általános felfogásán alapult. Az Úristen, a nagy hűbérúr a világ nagy birtokosaként felosztotta a földet és a hatalmat erős vazallusai között, a pápák, fejedelmek és királyok között, akik továbbadják azt másoknak.”

Hirtelen ez a bizonyosság megdőlt. Mintha kifordult volna a világ a sarkaiból. Az eredmény: rémisztő káosz és bizonytalanság. A XV. század közepére a régi hiedelmek e rendszere megdőlt. Az emberek többé nem az egyháztól várták a megváltást, a vigaszt és megnyugvást. Helyette vallási kisebbségek változatos formái ütötték fel a fejüket, a szociális és politikai ellenállási mozgalmak álöltözeteként.

Számos hasonló pontot találunk Bosch világa és a miénk között, ugyan­akkor óriási szakadék is van köztük. Manapság – legalábbis Nyugaton – a vallás magára hagyatva, lassan múlik ki. A késő középkorban a vallás min­denek felett állt. Ennek eredményeként természetes volt, hogy a politika és az osztályharc vallásos fogalmakban fejezte ki magát. Az egyetlen, ami elviselhetőbbé tette a létet a tömegek számára: a túlvilág reménye.

Az Anyaszentegyháztól várták a vigaszt a szegények számára és egy jobb világ reményét e bűnös siralomvölgy után. De ez a remény is kor­rumpálódott és devalválódott, ahogy Bosch egyik remekművén látjuk. A szegénység egykori eszménye, amely az első szerzetesek szeme előtt lebegett, ebben a korban már távoli emlékké foszlott. Az egyházi hatal­masságok vetélkedtek a világi urakkal, és gyakran felül is múlták őket a luxusjavak és mesés vagyonuk élvezetében.

A híveket megdöbbentette mindez, és mély nyomot hagyott bennük. Ha egyszer ez a világ olyan szörnyű, az egyetlen vigasz az a remény, hogy a túlvilágon egy jobb élet vár rájuk. Mivel ezt a reményt elvették, a legsötétebb kétségbeesés maradt csupán. Az egyház tekintélye egy­re jobban megkérdőjeleződött. A régi rend fellazulásának és közelgő szétesésének jeleként az emberek az egyházon kívül kezdték keresni a megváltást a legkülönbözőbb babonás és misztikus irányzatokban, amelyek közül nem egy veszélyes és felforgató társadalmi mozgalmakat leplezett.

Ebben az időben rengetegen rótták az országutakat mezítláb, vezeklő-csuhában, véresre korbácsolva magukat. A flagellánsok aggodalmasan várták a világvégét, amely akár a következő órában is beköszönthetett. Végül nem a világ, hanem a feudalizmus vége jött el, és utána nem az ígért új ezredév, hanem csak a kapitalista rendszer kezdődött el. Persze nem várható el az akkori emberektől, hogy mindezt értsék.

A feudalizmus hanyatlása és a kapitalizmus megjelenése forrongó új eszméket hozott, és a hit válságát, amely ellenzéki áramlatokban öltött testet, mint az angol lollard mozgalom, John Wycliffe és a cseh husziták. A szociális és vallási forradalom az ajtók előtt volt. A régi világ korruptnak és velejéig rothadtnak tűnt, amely imbolyog, és rögvest összedől. Nem érdemli meg, hogy fennmaradjon.

Bosch festményeinek szelleme ugyanaz a szellem, ami a flagellánsokat az utakra űzte. Az utolsó ítélettel vannak átitatva. A flagellánsok látványa, amint az utakon vonszolják magukat szörnyű „én vétkem” kiáltozásukkal, sikolyokkal és sóhajokkal, és az ostor belemar vérző hátuk húsába, az idők jele volt. Johan Huizinga A középkor alkonya című híres könyvében (1976, 24) írja:

„A fenyegető balsorstól való félelem állandósul, mindenütt örökös veszedelem leselkedik az emberre. […] Szinte állandóvá vált a háborúskodás, a veszedelmes csőcselék állandó nyugtalanságot okozott, nem bíztak az igazságszolgáltatásban. Vegyük hozzá a közelgő világvégét, a pokoltól, a boszorkányoktól és ördögöktől való szorongást […] A gyűlölet tüze lobog mindenfelé, igazság­talanság uralkodik a földön. A sátán komor földet takar be fekete szárnyaival.”

A megváltás és az örök élet ígérete elméletben létezik, de a valóságban az általános jövőkép a fekete legsötétebb árnyalata. Ez a pesszimista érzet a kor költészetében is tükröződik, például a francia Deschamps következő soraiban, amelyek a világot egy elaggott, végelgyengülés előtt álló emberhez hasonlítják:

Or est laches, chetis et moltz,

Vieux, convoiteux et mal parlant;

Je ne voy que foles et folz…

La fin s'approche, en verité…

Tout va mal.

[A világ gyáva, romlott és roskatag,/ ósdi, sóvárgó, zavaros beszédű;/ akár férfi, akár nő, mind bolond…/ most már tényleg a vég közeleg… /minden rosszul megy.]

A Szénásszekér triptichon avagy a pénz hatalma

A feudalizmus idején a gazdasági hatalmat a föld birtoklása fejezte ki, a pénz szerepe másodlagos volt. A kereskedelem és a manufaktúrák erősödése és az ezekkel járó kezdeti piaci viszonyok megnövelték a pénz jelentőségét. A szédítő vagyonok kontrasztjaként a tömegek élete nyomorult, fájdalmas, kegyetlen és rövid volt. A feudalizmus korában a jobbágy élete még normális körülmények között is elképesztően kímélet­lenné vált, ebben a késői időszakban viszont nemigen voltak normálisak a körülmények.

Németalföldön a kapitalizmus korábban jelentkezett, mint bárhol más­hol, Olaszország kivételével. Fellendülését új gondolkodásmód kísérte, amelynek eredményeként fokozatosan megszilárdult egy új erkölcs és új vallásos meggyőződések. A Hanza-szövetség, több mint száz kereske­dővárosával tartotta ellenőrzése alatt az Angliától Oroszországig terjedő kereskedelmet. Óriási vagyonok születtek. Nagyhatalmú bankárcsaládok jelentek meg – mint amilyen a Fugger család – és váltak egyenrangúvá a királyi hatalommal. Új erő jelent meg, olyan erő, amely szétszakította a régi társadalom szövetét és aláásta annak értékeit: a pénz hatalma.

Új eszme terjedt el: a materializmus és a kommercializmus eszméje. Maga a művészet is egyre inkább árucikké vált. Egy sikeres művész ké­pes volt vagyont és rangot szerezni. A művészek többsége persze csak az alkotás napszámosa maradt, vagy a legjobb esetben mesterember.

A Szénásszekér című grandiózus triptichonján Bosch egy kapzsiság és erőszak uralta világot ábrázol, ahol az emberek a szénásszekér után loholnak. A megrakott szénásszekér ismerős látvány volt a tizenötödik század emberének, mint a télire elraktározott élelem és így a biztos megélhetés jelképe. A régi holland mondást idézi: „De werelt is een hooiberg; elk plukt ervan wat hij kan krijgen” [A világ szénásszekér, és mindenki annyit szed le róla, amennyit tud]. Az egész emberiség a szénásszekér rabszolgája, amelyet a jobb szélen látható hét ördög húz a pokol lángjai felé.

A festmény előterében zűrzavar: mindenki azért tolakszik, hogy egy kis „szénát” szerezzen. Elöl egy férfi aranyért vágja el a másik torkát. Az emberek ölni is készek a pénzért, és a pénz szekere átgázolhat rajtuk. A nők a testüket ajánlják fel érte. Az elöljárók a jó hírnevüket is áruba bocsátják. A jobb szélen a szekeret válogatott, különös alvilági démonok húzzák. Némelyik ilyen lény ember és hal keveréke, a másik félig madár, a harmadik kámzsás alak, akinek ágak nőnek ki a hátából.

Mellettük embereket látunk, amint egy földhalomba ékelt faajtón tó­dulnak ki. Magát a szénásszekeret nők és férfiak kísérik, akik megpró­bálnak néhány marék szénát megragadni; lökdösődnek és a kerekek közé zuhannak. Elöl két apáca látható, akik egy kövér szerzetesnek tömnek szénát egy zsákba, a szerzetest magát a misebor nyugodt iszogatása közepette látjuk, amint végignézi társai fosztogatását. Mindez nem pusztán azt sugallja, hogy az egyház kifosztja a népet, hanem a szerzetesek és apácák közti tilos szexuális kapcsolatra is utal. Ez általános képzet volt az egyház szereplőiről, és nem is alap nélkül. Rengeteg botrány kísérte az egyház működését, az igaz hívők magukra maradtak.

Az egyházaknak voltak a legtekintélyesebb földbirtokaik ebben az időben. Bár a papok és szerzetesek kegyességet és szegénységet fogadtak, sokkal fontosabbnak tartották a maguk anyagi boldogulását, mint hogy istenfélő életet éljenek. Az egyház vagyonának számottevő része származott a búcsúcédulák árusításából. A búcsúcédula kis papírszelet, amely a vásárlójának a purgatóriumból való szabadulást ígérte egy bizonyos összeg fejében. Hans Dietz – a közismert üzér, aki búcsúcédulákkal járt házról házra – állította, hogy a kárhozott lélek abban a pillanatban szökik ki a pokol bugyrából, amikor a búcsúcéduláért járó pénz megcsendül az erszényében. Hogy Bosch mit tartott az egyházról, azt jól mutatja, hogy az apácák és a szerzetesek mohón csatlakoznak a szénásszekeret marcangolókhoz.

A festményen csak a gazdagok tűnnek nyugodtnak és tartózkodónak: a bal szélen egy fejedelem, egy király és egy pápa lovagol a szekértől tekintélyes távolságban, a szénarakomány különös kíséreteként. De tartózkodó viselkedésük csak látszólagos. Csak azért nem rohannak a kocsi után úgy, mint a többiek, mert már több mint elég jutott nekik a „szénából”, de valójában éppolyan hű és alázatos szolgái a szekérnek, és ugyanolyan elszántsággal haladnak az utolsó ítélet felé.

A gonosz arca

Németországban a késő gótikus művészetben jelent meg először az olasz reneszánsz hatása. De míg az olasz művészet derűs és napfényes, a korabeli német alkotások sötétek, témájuk nyomasztó, a látásmódjuk groteszk. Két világ között állnak ezek az alkotások, áthatja őket az át­menetiség, mert a régi kor szülöttei, a késői feudalizmus és a kezdődő kapitalizmus találkozási pontján.

A német Matthias Grünewald 1506 és 1515 között festette az isenheimi oltárképet. A keresztrefeszítést brutális és szadisztikus módon ábrázolja. Nincs megnyugvás, nincs megváltás és nincs élet a halál után, csak végtelen sötétség. A jelenlévő démonok a gonosz diadalát testesítik meg. Egy félelemteli és nyugtalan kor művészete ez. Ez az érzés áthatja a kollektív psziché legmélyebb zugait is ebben a zaklatott korszakban, amikor az embereket minden oldalról a gonosz zabolátlan erői szorongatják.

Bosch Krisztus megcsúfolása című festményén az embereket ördö­gökként ábrázolja; arcuk nem emberi grimaszba torzul. Poncius Pilátus személye testesíti meg a hatalmat, akit Bosch visszataszító képmutató­ként és kajánul cinikusnak ábrázol. Az egyetlen emberi arc a mártírhalál előtt álló Krisztusé. Az emberség képe megint a visszájára fordul: egy tönkrement világ képét látjuk, a megváltását elmulasztó emberiségét.

Egy másik Bosch-festményen, a Keresztvitelen, amely Belgiumban, a genti szépművészeti múzeumban látható, a magányos és elkínzott Krisztust figyelhetjük meg, akit szörnyetegre emlékeztető arcok vesznek körül. Olyan emberek arcai, akik annyira mélyre süllyedtek, hogy em­berségük minden tartalmát és érzését elvesztették. De ha közelebbről megnézzük, ez a benyomás csak futólagos. Amit Bosch ábrázolni akar, az nem az emberiség általában, hanem egy konkrét társadalmi csoport. Nem szegény embereket látunk, hanem kereskedőket, egy páncélos lovagot és más tekintélyes személyeket, köztük egy domonkos szerzetes rút, vicsorgó alakját.

Míg a pokol kínjai közt vergődő bűnösöket Bosch úgyszólván távol­ságtartó szánakozással ábrázolja, a Keresztvitel szereplői iránt nyílt gyűlöletet fejez ki. Megint csak egy tanulság a mi korunk számára: Bosch abban az időben alkotott, amikor a piac és a pénz új jelenségek voltak, amely mint társadalmi erő épp csak akkor kezdett megerősödni. Mai nyel­vezetünkkel viszont olyan emberekről beszélünk, akik „aranyat érnek”, és nem is gondolunk bele szavaink jelentésébe – hogy az emberek puszta megvehető javakká váltak.

Hatalmuk, vagyonuk és kiváltságaik védelmében a gazdagok és be­folyásosak rémséges kegyetlenségre és elvetemültségekre is készek. A Keresztvitel elembertelenedett arcai a kapzsiság, a telhetetlen bírvágy és az emberi lélek züllésének kifejezői. A világ gazdagjainak és hatalma­sainak arcai: nem olyanoknak látjuk őket, amilyennek látszani akarnak, hanem amilyenek valójában. Bosch kíméletlenül tépi le a mosolygó maszkot és mutatja meg a mögötte rejtőző bestiát.

Természetesen a hatalom birtokosai szívesen tetszelegnek más szere­pekben, többek között ők az emberiség jótevői, a munkahelyteremtők, a gazdaság motorjai és így tovább. A talpnyaló portréfestők ilyen kedvező fényben jelenítik meg őket. A dolog magyarázata a szénásszekér. Az úgynevezett piacgazdaság az, ami korrumpálja a világot és megfosztja emberségétől.

 

Gyönyörök kertje

 

A Gyönyörök kertje

Bosch legismertebb mesterműve a madridi Pradóban látható. Az emberi létezés tragédiája ezen a képen elragadó szemfényvesztésként jelenik meg. Az egész kép őrült szín- és mozgáskavalkád, hogy az ember csak kapkodja a fejét. A részletek olyan gazdagsága, olyan meglepő képek, olyan társítások állnak előttünk, hogy az egész mű egyszerre befogadhatatlan. De ha részletről részletre haladva figyeljük meg, elámulhatunk a koncepció gazdagságán.

A Gyönyörök kertjében egy visszatérő Bosch-témával találkozunk: a kísértéssel, amely magában is ellentmondás, és antagonisztikus erők megtestesülése. A tiltott gyümölcsöt (a földi érzéki élvezetet, illetve a hústest bűneit) itt mint gyönyörű meztelen nőt látjuk, minden tiltott gyü­mölcsök legkívánatosabbikaként. Ugyanez az ábrázolás jelenik meg a Szent Antal megkísértésén. De ha közelebbről figyeljük meg, Bosch nem a földi gyönyöröket, hanem a pokol kínjait ábrázolja.

Ez a festmény is triptichon, akárcsak a Szénásszekér, azaz három részből áll. Jellegzetes középkori allegória ez is, története van. Ponto­sabban: konkrét történetet mesél el, az ember bűnbeesésének történetét. Balról jobbra haladva, az Édenkerttel kezdődik a történet. De már ebben a paradicsomban is jelen vannak a gonosz csírái. Már itt szörnyeket látunk: halat emberi kezekkel, egy kacsafejű lényt, amely egy könyvet szorongat egy üregből kiemelkedve, meg egy zsákmányt ejtő oroszlánt, amint a préda felfalására készül. A kép közepén az Élet groteszkül megformált kútja, a tetején egy félholddal, amely az ördög jele, és az iszlám valamint a törökök juthatnak eszünkbe róla.

Ennél is baljósabb a bagoly, amely a kút alján egy lyukból bá­mul kifelé. Az ókori görögök felfogásá­ban a bagoly Pallasz Athéné jelképeként a bölcsességet tes­tesítette meg (ezért lett bölcs a bagoly), de a középkorban ez az éjszakai madár baljós hangjával a go­noszt szimbolizálta. A bagolyfigura rendre visszatér Bosch fest­ményein.

A festmény közép­ső része az élet ha­talmas panorámája: m ezíte len ala ko k, fantasztikus állatok, méretes és túlérett gyümölcsök és külö­nös kőalakzatok. A hatalmas eprek, ame­lyek megízleléséért az ember elkesere­detten küzd, a kísér­tés legkézenfekvőbb megnyilvánulásának, a szexualitásnak a jelképei. Az óriás hal, amely a két szélen jelenik meg, fallikus szimbólum. Az első táblán az emberpár, Ádám és Éva nagyob­bak, mint az állatok, és hasonló arányúak, mint az Istent megtestesítő Jézus. Itt, a középső részen viszont megváltoznak a dimenziók.

Számos madár vegyül az emberekkel, sőt, ők kínálják meg a (tiltott) gyümölccsel őket. A zseni szürreális tobzódását látjuk, már-már szürre­alizmust. A valós életben a madarakat általában ártalmatlannak tartjuk. Vonzóak a színes tollaik és dallamos hangjuk. E madarak jelenléte azon­ban fenyegető és baljós. Mintha felfújták volna őket: sokkal nagyobbak az embereknél. Üresen meredő szemükkel és erős, éles csőrükkel mintha fenyegetnék a körülöttük lévő meztelen és védtelen embereket.

A Gyönyörök kertjében minden lépés veszélyt tartogat. Bosch a világi örömök mulandóságára int bennünket. A lédús gyümölcsök édessége hamar eltűnik. Minden emberi teremtmény egy irányba halad, ami a jobb táblán látható. Mindenestül pokoli itt a táj, élénk részletekkel állnak előttünk a kárhozottak kínjai.

Akik halálra ítéltettek, a bűnük szerint bűnhődnek: a falánkak örökös hányásra vannak ítélve, vagy a madárfejű Sátán üríti ki őket. Egy néhai zenésznek hárfahúrok hatolnak át a testén, egy másik végbelébe furulya fúródik. Elképesztő változatosságban láthatunk itt szörnyeket és démo­nokat, mindegyik rémálomba illő.

A legrémisztőbb és zavarba ejtőbb pokoli szörny mind közül a fa-ember a kép közepén. Üreges torzója két korhadt fatönkön áll, és hegyes ágak döfik át, amelyek a testéből nyúlnak ki. A fa-ember a kép szemlélője mögé néz, különös, sóvárgó arckifejezéséből arra következtethetünk, hogy Bosch az önarcképét alkotta meg, amint gyászosan tanulmányozza az emberiség bukását.

Ellentmondások

E jelentős festményeken fény és árnyék szélsőséges kontrasztját látjuk, végül mindig a sötétség győz. Íme a középkor minden rémálma össze­foglalva: kénkő és pokoli lángok, örök kárhozat és sötétség, sírás és fogaknak csikorgatása.

Bosch festményei láttán az ellentmondásosság erőteljes érzése fog el bennünket. Nem csak látjuk az összeférhetetlen erők öldöklő küzdelmét, de érezzük, tapintjuk, halljuk és ízleljük is. Az ábrázolás annyira élet­szerű, hogy kinyúlik a képből és torkon ragad. Időről időre megidéződik a szürrealizmus, amely egy hasonló történelmi környezet szülötte volt. A mélyben ugyanazok az ellentmondások húzódtak meg, amelyeket a motívumok nagy hatású társításával jelenít meg a festő.

Bosch mint valami tükör mutatta meg a kort, amelyben élt. Ez maga a földi pokol. Az akkori emberek nagy többségének a XV. század valóban földi pokol volt. Óriási mélységet látunk itt. Mint minden nagy művészet, Bosché sem marad a felszínen, hanem az emberi psziché legmélyére hatol, és leg­titkosabb álmait és rémeit hozza a felszínre. A művészet imitálja az életet.

Abban a világban, ahol annyian éheztek, a visszataszító falánkság képeit látjuk. Ugyanaz az otromba egyenlőtlenség gazdag és szegény között, ugyanaz az igazságtalanság, mint amit korunkban élünk meg. Mivel nem képes ezeket az igazságtalanságokat orvosolni a valóságban, Bosch a festményei révén vesz elégtételt. A kárhozottak kínjai szorosan kapcsolódnak a bűnük természetéhez: a pompás és élveteg nőket békák és gyíkok teszik magukévá, szemérmükbe csimpaszkodva. Ez a keresz­tény világkép elemi nőgyűlöletének kifejeződése, amely szerint az ere­dendő bűn Éva anyánknak köszönhető. A zenészeket a saját hangszereik gyötrik, amelyek kínzóeszközzé alakulnak és így tovább.

Bár feltűnően modernnek hat, e képzetek művészi inspirációja a kö­zépkorból ered. Találkozhatunk vele a démonok és kárhozottak groteszk figuráin, a templomok külső falain, például a vízköpőkön. A régi művészet legizgalmasabb területe volt ez a fajta ábrázolás. Addig alárendelt szere­pe volt, most viszont előtérbe kerül, és önálló életre kel.

Reformáció és ellenreformáció

A halál végül 1516-ban érte utol Boscht a szülővárosában. Egy évvel később egy fiatal szerzetes, Luther Márton felgyalogolt Wittenberg temp­lomához, és kitűzte 95 pontját az ajtajára. A polgárság első lázadása a feudalizmus ellen szükségképpen vallásos reformmozgalomban öltött testet. A protestáns vallás lényegében a polgárság világnézetét és érde­keit fejezte ki. Ugyanakkor a régi feudális rend legelvakultabb támaszát a katolikus Spanyolországban találta meg.

Egész Európa a forradalmi kor szélén állt, amely vallásháborúnak ál­cázta magát. Mintha a haláltáncba léptek volna, amely három évtizedig tartott. A Bosch pokoli vízióin felcsapó tüzek Hollandia, Németország és Csehország városaiban gyúltak ki. De sehol nem harcoltak a vallás ne­vében olyan kegyetlenül, mint Hieronymus Bosch szülőhazájában, ahol a történelem első polgári forradalma a nemzeti függetlenségért vívott harcként lángolt fel Németalföld és Spanyolország között.

A Bosch festette pokoli kínok hasonlítottak azokra, amelyeket a spanyol inkvizíció szabott ki szerencsétlen nőkre és férfiakra a vallás nevében. Mi­után a kegyetlen Alba herceg vérbe fojtotta a protestáns Németalföld első felkelését, Bosch leghíresebb festményeinek jó része Spanyolországba került. A vakbuzgó katolikus II. Fülöp, az ellenreformáció vezetője Bosch lelkes rajongója volt, és megvásárolta vagy elkobozta az összes művét, amire csak rá tudta tenni a kezét. Az Escorialban tartotta a képeket, amely különös keveréke kolostornak és birodalmi hatalmi központnak.

A fatáblát, amelyre Bosch a hét főbűn motívumát festette, Fülöp a hálószobájába helyeztette, és az még a halálakor is ott volt. Rejtélyes figyelmeztetés áll rajta: „Vigyázz, Isten lát”. Kérdés, hogy Fülöp látott-e bármit is. Sem Boscht, sem a festményeit nem értette, amelyek dühödt leleplezései a római katolikus egyháznak és korrupt gyakorlatának, mint amilyen az apácafátylas koca, amely épp egy okmány aláírására kény­szerít egy férfit, talán hogy világi javait adományozza az egyháznak. E képek erőteljes ábrázolásai az egyház morális hanyatlásának és mély­séges romlottságának.

A történelem furcsa fintoraként Bosch munkáit az ellenreformáció vezetői lelkesen éljenezték, köztük Fray José de Sigüenza, Fülöp lelki vezetője. Valójában Bosch egyetlen apácát vagy szerzetest sem ábrá­zolt kedvező fényben. Ha Bosch valamit előkészített, az épp az egyház megdöntése volt, nem a védelme. Azt is mondhatnánk, hogy Luther rendszerbe foglalta Bosch inkoherens művészeti elképzeléseit. Ebben az értelemben a művészet a történelem előfutára.

Egyes kutatók felvetették, hogy Bosch tagja volt valamely szakadár és eretnek csoportnak, amelyek gombamód szaporodtak abban az időben. Wilhelm Fraenger bizonyítani próbálta, hogy Bosch egy szakadár egyház­hoz, az adamitákhoz tartozott. E csoport tagjai testvérnek szólították egy­mást, és a nőknek kiemelt helyzetük volt a közösségben. Ünnepelték a pa­radicsom örömeit és a tudás fáját. Meztelenül imádkoztak együtt, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. Merőben új eszme volt ez, már-már egalitárius. Fraenger szerint Bosch festményei adamita rituálékon alapulnak. Más szerzők ezt vitatták, és valódi bizonyíték nincs erre az elképzelésre.

Akkor és most

Boscht tekinthetjük a középkor utolsó festőjének. Erre az időszakra utalva írta Bosing (1993, 45): „A haldokló középkor teljes fényében ragyogott fel, mielőtt örökre kihunyt.” E művészet mégsem tűnik középkorinak a számunkra. Hangosan és tisztán szól. Úgy tartják, hogy Bosch stílusa és technikája ijesztően modern. Egyfajta rejtett tartalma van. Ez a művé­szet olyasmi, ami valamit üzen. Félelem nélkül néz szembe a realitással és ítélet kimondására kényszerít. Mennyire más, mint a mai művészet értelmetlen játszadozásai!

Bosch a kapitalizmus kezdetének korában festett. A kapitalizmus hőskora még a távoli jövő volt. De Bosch látómezején ez kívül esett: mindaz, amit látott, világos tünete volt a végső pusztulás fázisa előtt álló társadalomnak. Amikor egy adott társadalmi-gazdasági rendszer kifullad, ugyanazok a tünetek mutatkoznak: gazdasági krízis, háborúk és belpolitikai harcok, erkölcsi hanyatlás és az eszmék válsága, amely a régi vallási és erkölcsi meggyőződések gyengülésében jelenik meg, a misztikus és irracionális irányzatok felerősödésével kísérve; a pesszimizmus általános érzete és a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a művészet és a kultúra hanyatlása.

Ilyen jelenségeket fedezhetünk fel az olyan társadalomban, amelynek kifulladt a progresszív jellege és többé nem képes olyan előrevivő tenden­ciákat produkálni, mint korábban. Ezekben a helyzetekben rendre előjön a „nyakunkon a világvége” érzése. Az ókori Rómában ez a hiedelem a korai kereszténységben öltött testet, amelynek tanítása szerint a világ egyik napról a másikra lángok között fog elpusztulni. A feudalizmus ha­nyatlásának korszakában a flagellánsok városról városra járva jövendölték a világvégét. Mindkét esetben a világvége helyett a korábbi társadalmi­-gazdasági rendszer múlt ki: a rabszolgaság, illetve a feudalizmus.

Most, a XXI. század második évtizedének elején tisztán látszik, hogy a kapitalizmus is a végső pusztulás fázisába lépett.

Sok hasonlóság van Bosch kora és a mi jelenünk között. A korai XXI. század zajos, erőszakos és kaotikus kor, szeptember 11-e világa, az Irak és Afganisztán elleni erőszak világa. A világot, amelyben élünk, háborúk dúlják, éhínség és nyomor, a legvisszataszítóbb jólét és hivalkodás mellett.

A rendszer betegsége minden szinten megjelenik. Hat évszázaddal a Szénásszekér megalkotása után a szekér egyre csak gördül tovább, súlyos kerekei közé darálva boldog-boldogtalant. A kapitalista elidege­nedés és az árucikkek fétissé válása oly mértékig a pszichénk részévé vált, hogy észre sem vesszük. Egy Bosch formátumú alkotó tudná csak ezeket a rejtett meggyőződéseket tudatunk felszínére hozni.

A történelemben soha nem emelt ekkora válaszfalat ember és ember közé a pénz, mint manapság. Az embereket a tárgyak szintjére alacsonyít­ják, a lélektelen tárgyak pedig emberi jelentőséget kapnak. E folyamatban meggyengül, tönkremegy és elvész az emberség. A Bosch festményein látható érzéketlen, állatias, mohóságtól és fösvénységtől eltorzult arcokkal ma a tőzsdék parkettjein találkozunk, ezekben az óriási kaszinókban, ahol milliók életét dönti el a piaci görbe kiszámíthatatlan ugrálása.

Bosch rémálomba illő víziói nem állnak távol a mi korunk állapotától, csak épp e képeket nem festményeken, hanem esténként a televízió képernyőjén látjuk. Mindez mégsem fejeződik ki a kortárs művészet­ben. A kongói polgárháborúban négymillió férfit, asszonyt és gyermeket mészároltak le, közben a brit művészek legjelentősebb alkotása egy bevetetlen ágy.

Miért nézünk örökké a múltba és csodáljuk nosztalgiával a régi korok nagyszerű művészetét? Talán mert a művészetnek többé semmilyen értel­mes mondandója nincs. Pablo Picasso a spanyol polgárháborúra válaszul alkotta meg mesterművét, a Guernicát. Goya is a maga kora szörnyűségeit kommentálta és ítélte el A háború borzalmai című sorozatában. Ma még a cápákat is csak döglötten és formaldehidben tartósítva mutatják nekünk.

Ma a művészetet magát is üvegtárolókban teszik elénk, fertőtlenítve és balzsamozva. Először fordul elő az évszázadok során, hogy a művészet­nek semmi mondandója nincs a világról, amelyben élünk. A valóságtól eltávolodott gyűjtők és esztéták kicsiny klikkje sajátította ki a művészetet. Nem csoda, hogy miután a művészet közönnyel viseltetik az emberek igazi élete és gondjai iránt, az emberek is teljesen közömbössé váltak a művészet iránt.

A mi korunknak is szüksége van a maga Hieronymus Boschára, hogy tükröt tartson és megmutassa e kor valódi természetét. Valahol távol bizonyára léteznek ilyen művészek, de nem halljuk a hangjukat. Elfojtja a pénzcsinálás zajos tülekedése, amely ugyanúgy uralja a művészetet, mint a társadalom többi részét. Előbb vagy utóbb a művészet valódi hangja, egy bátor és igaz hang hallatni fogja magát, és az emberiség csak gazdagodhat általa.

(Fordította: Gerle Éva)

(Erdeti megjelenés: In Defence of Marxism, 2010. december 23. http:// www.marxist.com/bosch-art-of-death-agony-of-feudalism.htm )

Hivatkozott irodalom

Beagle, Peter S. 1982: The Garden of Earthy Delights. London, Viking Press

Bosing, Walter (1993): Hieronymus Bosch, 1450 k.-1516. Menny és pokol között. Budapest, Kulturtrade Kiadó

Huizinga, Johan 1976: A középkor alkonya. Budapest, Helikon Kiadó

Marx, Karl 1975 (1848): A Kommunista Párt Kiáltványa. In: Marx-Engels Válogatott művei, 1. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Immanuel Wallerstein: a történeti kapitalizmus mítosza

A tanulmány Wallersteinnek a „történeti kapitalizmusra" vonatkozó elméletét taglalja kritikailag, s von le általános elméleti tanulságokat – mindenekelőtt a társadalmi formák változásáról, határozottabb osztályszemléletet követelve. A „szocialista tábor" volt országaiban a világrendszer-elemzés sokkal hasznosabb a szociológia és a történelemtudomány számára, mint a múltba merült szovjet „tört.-mat." utáni divatos elméleti pótszerek: a „civilizációs megközelítés", a „civilizációk összecsapása" vagy éppen az elméletről való teljes lemondás. Időszerű, hogy Kelet-Európa társadalomtudósai megismerkedjenek végre Wallerstein ihletadó forrásaival: Latin-Amerika és Afrika függőség-teoretikusainak munkáival is.
Az Eszmélet szerkesztősége 2010-ben útjára indított „Kiskönyvtár" sorozatában megjelentette az iskolateremtő társadalomtudós, Immanuel Wallerstein Bevezetés a világrendszer-elméletbe c. tanulmányát. (Eszmélet Alapítvány – L'Harmattan Kiadó, 2010. Fordította Koltai Mihály Bence. Az eredeti mű: World-Systems Analysis: An Introduction. Durham, Duke University Press, 2004.)
A jeles szerző, aki folyóiratunk tanácsadó testületének is tagja, a mű előszavában vitára szólítja fel mindazokat, akik valamely formában kapcsolódnak e gondolatrendszerhez, illetve akik a modern tőkés világtársadalom mozgástörvényei iránt érdeklődnek.
Szerkesztőségünk 2011 februárjában felhívásban fordult elsősorban hazai társadalomkutatókhoz, hogy fejtsék ki véleményüket, nézeteiket erről a műről és az általa felvetett kérdésekről: mindenekelőtt a tőkerendszer működéséről és a rá vonatkozó elméleti forrásokról, illetve azok értelmezéséről; a modern kapitalizmus mint világrendszer jövőjéről; a regionalizálódás természetéről; olyan új jellegzetességekről, amelyek nemcsak a szakembereket érdeklik, hanem azokat is, akiket a rendszerellenes mozgalmak perspektívái, progresszív vagy éppen regresszív fejlődéstendenciái foglalkoztatnak; akik a társadalmi formaváltás lehetőségeit „a tőkén túl", vagyis történeti és elméleti perspektívában keresik, vizsgálják.
A felhívásra beérkezett hozzászólásokat, eszmefuttatásokat a mostani és a következő, 92. lapszámunkban adjuk közre.
* * *

Immanuel Wallerstein így határozza meg egyik könyvében kutatói föladatát: a kapitalizmus elemzése „mint történelmi rendszeré egész története folyamán és konkrét egyedi realitásában […] ahogy kifejező­dik a gazdasági, politikai és kulturális-ideológiai szférában” (Wallerstein 2008, 74-75). A világrendszer-elemzés szerint a társadalomtudományok fő hiányossága az emberi társadalom életének mesterséges fölosztása afféle elszigetelt „szférákra”. Az egészre való törekvés, a tudományágak határainak mellőzése az egyik legerősebb és legvonzóbb oldala az ame­rikai szociológus elméletének. Nézetei rekonstruálásához és kritikájukhoz mindenekelőtt néhány elméleti munkáját vettük figyelembe, alapvetőnek pedig „A történelmi kapitalizmus” című tanulmányát tekintettük.

Ismeretes, hogy a világrendszer-elemzés alapgondolata arra a kér­désre adott választ, hogy ha az országok egymásra gyakorolt kölcsönös hatása oly erősen tükröződik fejlődésükön, akkor helyes-e az egyes országokat tekinteni a történelmi folyamat szubjektumainak? A történelmi folyamat szubjektumának Wallerstein a „világrendszert” veszi: „olyan tér­idő zónákkal van dolgunk, melyek számos politikai és kulturális egységet átmetszenek, és tevékenységek és intézmények olyan integrált tarto­mányát képezik, amelyre bizonyos rendszerszintű törvényszerűségek jellemzők” (Wallerstein 2010, 45). Vagy egyszerűbben: a „világrendszer” olyan földrajzi zóna, amelyet közös munkamegosztás egyesít (Wallerstein 2003, 170-171). A történelmi folyamatot a „világrendszer” saját törvényei szerinti fejlődése határozza meg, ez a forrása a változásoknak az egyes országokon belül – szemben azzal, ahogy a hagyományos történettudo­mányban és szociológiában vélik. Arról, hogy mennyiben alkalmazható ez az elméleti kiindulás, alább lesz szó.

A történelmi kapitalizmus

A kapitalista világrendszer – Wallerstein szerint – a XVI. században keletkezett. De ebből lett az első olyan, úgynevezett világgazdasági rendszer – ezt nem jellemzi egységes politikai szerkezet -, amelyik valóban hosszú létre ítéltetett. S ez lett az első valódi „világ-rendszer” is, amelyiknek csakugyan sikerült átfognia az egész földtekét, vagyis az egész világot.

Melyek tehát a történelmi kapitalizmus világrendszerének sajátossá­gai?

A kapitalizmust – Wallerstein szerint – nem lehet a megszokott marxista módon azonosítani, miszerint ez egy termelési mód, amelyet a termelési viszonyok meghatározott rendszere jellemez. Wallerstein számára a kapitalizmus valami más, mindenekelőtt munkamegosztási rendszer, „a termelő tevékenység lokusza, amelyben a vég nélküli tőkefölhalmozás a gazdasági cél” (Wallerstein 2008, 80). A kapitalista „világrendszer”, hasonlóan bármely más világrendszerhez, hierarchikusan szervezett „centrum-periféria” térséget jelent. A „periféria” ebben a rendszerben foly­ton profitot veszít a „centrum” vagy „mag” javára, miközben a „magban” ennek következtében „alapok” képződnek a gépesítés továbbfejlesztésé­hez, ami „a termelőknek a mag-zónában pótlólagos előnyöket nyújt a már létező termékek előállításához, és lehetővé teszi számukra egyre több új, ritka termék előállítását, amelyek segítségével ezt az egész folyamatot ismételten meg-megújítják” (Wallerstein 2008, 89).

Ezekből az előföltételezésekből kiindulva azt a célt tűzi ki maga elé Wallerstein, hogy lerántsa a leplet a kapitalizmus egynémely mítoszá­ról, amelyek a hagyományos társadalomtudományokra jellemzők, és a történelmi kapitalizmus ideológiai megalapozását adják.

Wallerstein kimutatja: szabad piac, ahol versengenek egymással a termelők, s ahol a keresletet, a kínálatot, a munkaerő értékét „látha­tatlan kéz” szabályozza, sohasem létezett. A kapitalizmus mindig is monopóliumra törekedett, mindig is az államra támaszkodott. A szabad piac mítosza a kapitalizmus fő ideológiája (ebben egyet kell értenünk Wallersteinnel).

„Jelentős és hosszantartó fölhalmozást sohasem lehet elérni a piaci mechanizmusokkal. Ezért, a siker elérése végett, az összes termelő kénytelen túllépni a piac határain” (Wallerstein 2008, 160). Az államok a termelőknek kedvező törvényeket hoznak, de még gyakoribb, hogy benyomulnak a piacra, három különböző módon: nyomást gyakorolnak a gyöngébb államokra, fiskális és költségvetési politikájukkal biztosítják egyes termelők előnyét másokkal szemben, és akadályozzák „a termelési tényezők eladóit (különösen a munkaerőt) abban, hogy harcoljanak a monopolista pozíciók ellen” (Wallerstein 2008, 161). Ezek közül a mo­nopolisták érdekeit biztosító első módszer – a régiók közti egyenlőtlen csere – az, amelyik voltaképpen a kapitalista világrendszer fő szervező erejének bizonyul:

„A mag-zónában végbement tőkekoncentráció teremtette meg mind a fiskális alapot, mind a politikai motivációt az erős államgépezetek kifejlesz­téséhez. Ennek eredményeként vált lehetségessé nyomást gyakorolni a periferiális államokra. A nyomás célja: rákényszeríteni ezeket az államo­kat, hogy egyezzenek bele az általuk ellenőrzött területek nagyobb sza­kosításába a gazdasági tevékenység olyan ágaiban, amelyek az árulánc hierarchiájának legalján találhatók [kiemelés tőlünk – Sz. Sz., Sz. J.], sőt működjenek is közre az efféle szakosodásban” (Wallerstein 2008, 89).

Emlékezzünk csak a latin-amerikai országok monokultúrás szakoso­dásának történetére, ami gazdasági összeomlásukhoz vezetett a XX. század különböző éveiben; valamint Oroszország jelenlegi nyersanyag­-gazdálkodására.

A csere egyenlőtlenségét a kapitalizmus fejlődésének különböző szakaszaiban más-más politikai mechanizmusokkal biztosították: a gyar­matok kirablásától a fölvevő-piacként és olcsó munkaerő-forrásként való kihasználásukig. De mindenkor a csere – s következésképp a fejlődés – egyenlőtlensége maradt a fő ismertetőjegy.

A kapitalizmus vállalkozói és ideológusai „sohasem akarták elismerni azt a tényt, hogy a világgazdaság meghatározott történelmi módon jutott el a konkrét kínálat és kereslet adott pontjára, és hogy a »megszokott« különbségeket a munkabér színvonalában és a munkaerő reális élet­minőségében világszerte minden konkrét pillanatban meghatározott erőszak-struktúrák tartották fönn” (Wallerstein 2008, 90).

Mindez a polarizálódás növekedéséhez vezetett. Wallerstein azt írja: „Szeretnék megvédeni egy marxista állítást, amelyet még az ortodox marxisták is hajlamosak szégyenkezve eltemetni, a proletariátus abszo­lút (nem pedig viszonylagos) elnyomorodásának tételét”. Igaz, az ipari munkások a XIX. századtól kezdtek ugyan valamelyest jobban élni, de „a világ munkaerejének túlnyomó része, amely falusi helységekben él, vagy ilyenek és a városi nyomortanyák között ingázik, rosszabbul él, mint őseik ötszáz évvel ezelőtt. […] A világ népességének nagyobbik része intenzívebben dolgozik – több órát naponta, évente s egész élete során. S minthogy ezt kevesebb bérért teszi, a kizsákmányolás normája meredeken magasra szökött” (Wallerstein 2008, 133-134).

Mindebből pedig az következik, hogy a periféria országai a kapita­lizmus keretei között sohasem képesek „utolérni” a központ országait; a különféle modernizációs elméletek éppúgy, akár a szovjet „törtmat.”, tévesnek bizonyultak. A kapitalizmus nem egyszerűen más a periféria országaiban: szervesen kötődik a centrum országaihoz, és éppen az egyenlőtlen csere következtében konzerválja és termeli újra elmaradott­ságát. Csupán a formái változnak.

E következtetésekre nem Wallerstein jutott elsőül, hanem a függőség­elmélet művelői Latin-Amerikában és Afrikában: Raúl Prebisch, Fernando Cardoso, Theotonio Dos Santos, Samir Amin, André Gunder Frank (az utóbbi kettő idővel áttért a világrendszer-elemzés álláspontjára). A tények teljességgel alátámasztják következtetéseiket és prognózisaikat. Például, az 1970-es évek elején a GDP egy főre jutó aránya a fejlett országokban több mint 15,4-szerese volt a többi országénak, az 1990-es években pedig már 24-szerese (Hobsbawm 1998, 345). Egészében a XIX-XX. század folyamán a régiók közti különbség koefficiense, Samir Amin ada­tai szerint, a roppant szerény 1/2-ről a gigászi 1/60-re növekedett (idézi Globalizacija… 2004, 226).

De sok minden abból, amit a függőség teoretikusainak következteté­seihez Wallerstein tett hozzá, kérdéseket vet föl. Több munkájában is azt állítja, hogy a proletarizálódás nem volt túl előnyös a vállalkozóknak, mivel megengedte a munkásoknak, hogy nagyobb mértékben éljenek meg éppenséggel a munkabérből, nem pedig a „naturális” háztáji gaz­daságban végzett munkából (pl. Wallerstein 2003a, 124-132). „Az olyan munkáltató rendszer megléte, amelyik nem jár bérmegállapodással, lehe­tővé tette némely termelőnek, hogy kevesebbet fizessen munkásainak, ily módon csökkentve a termelési költségeket” (Wallerstein 2008, 86). Wallerstein kiterjeszti a kapitalizmus egész történetére azt, ami csupán meghatározott szakaszaira jellemző. Például a centrum-országokban az ipari föllendülés idején, a XIX. században, a vállalkozó éppenséggel a munkás maximális foglalkoztatásában volt érdekelve. Igaz azonban Wallerstein tétele a periféria meghatározott országaira és a manufaktúra korszakára.

Itt Wallerstein számos munkájának megkülönböztető jegyébe ütközünk: a lehető legtágabb általánosításra törekszik, ám elégséges tényalapok nélkül. Előbb idézett könyvében és még egy sor tanulmányában is nagy­részt nem annyira a „történelmi [kiemelés tőlünk – Sz. Sz., Sz. J.] kapi­talizmusról” beszél, mint inkább a „kapitalizmusról általában”, mintha ez sohasem változott volna, nem ment volna át szakaszokon, nem fejlődött volna Észak-Itália gyönge kereskedő-kézműves szervezeteitől a modern transznacionális korporációkig. Számos esetben, természetesen, beszél Wallerstein szakaszokról és stádiumokról, de jóval gyakrabban inkább csak különböző hosszúságú „ciklusokról” szeret szólni. S ez a módszer egész sor ellentmondásba sodorja.

Így például azt állítja, hogy a kapitalizmus keletkezése idején az arisztokrácia nem olyan osztály volt, amelyik szembefordult volna a burzsoáziával, és hogy egyáltalában a burzsoázia harca a feudális urak ellen – „mítosz”. Ellenkezőleg, az arisztokrácia egyszerűen módot talált rá, hogy mentse magát a feudális Európa hanyatlása korának viharai közepette, és éppen a kapitalista világrendszer megteremtése segítette hozzá a magamentésének ehhez a jól bevált módjához egészen a XX. század végéig . Mi több, „a történelmi kapitalizmus mint társadalmi rendszer megteremtése egyszeriben visszájára fordította a tendenciát, amelytől rettegtek a feudális társadalom fölső rétegei” (Wallerstein 2008, 96-97). Wallerstein még a Nagy Francia Forradalmat sem a burzsoázia és az arisztokrácia közti harcnak tekinti, hanem a tőkefölhalmozó osztály belharcának, a polgárságon belüli harcnak (Wallerstein 2008, 109-110). Amellett, hogy ez a nézet „összeesküvés-elméletre” emlékeztet, ele­mi módon nem felel meg rengeteg ténynek. Minden arra vall, hogy Wallerstein Anglia és Hollandia tapasztalatát, ahol valóban sor került két osztály kiegyezésére (ámde kiegyezésére, nem pedig átváltozására!), extrapolálta a „történelmi kapitalizmus” egész térségére. S efféle extra­polálás sokaságát találjuk nála.

Arról van szó, hogy Wallerstein nem annyira történész, mint inkább szociológus. Ilyen minőségében társadalmi statikával van dolga, a társa­dalom „metszetével”. S ha a történelmet nézi, hajlamos a fő figyelmet a hagyományozódásra és a statikára fordítani, a dinamika és az ugrásszerű változások hátrányára, amelyeket, lényegében véve, általában elutasít, szemben a marxizmussal. Igaz, egy – vereséget szenvedett – forradalmat mintául vesz magának, de erről majd később.

Éppenséggel koncepciójának szociologizmusa teszi sebezhetővé Wallerstein alaptételeit, mindenekelőtt a történész bírálata számára.

A kutatás tárgya

Ahogyan már említettük, a világrendszerszerű megközelítés fő módszer­tani tétele: a történeti elemzés egységeként a világrendszert kell venni, nem pedig az egyes társadalmakat. Wallerstein nézőpontjából a kapita­lista világrendszer meghatározott fejlődési ciklusokon halad át. Ezeket a ciklusokat annak idején a neves orosz közgazdász, Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev fedezte föl. Amint ismeretes, a kapitalista ciklusok hosszú­ságuktól függően variálódnak; „kondratyevi” ciklusokon viszont az úgy­nevezett „nagy ciklusokat” („hosszú hullámokat”) szokás érteni, amelyek rendszerint 40-60 évet fognak át. Időtartamaik különbözők lehetnek, ám ezekben a ciklusokban nem a konkrét terjedelem a fő, amit nem olyan egyszerű kronológiailag előre megjósolni, hanem a hasonló dinamika, amelyet fölmutatnak.

Hogy megértsük, alkalmazható-e a világrendszer-elemzés konkrét történelmi kutatásokra, vegyük az orosz történelemnek a világrend­szer-elemzés híve, Borisz Juljevics Kagarlickij által adott interpretálását (Kagarlickij 2009). Ő Wallerstein nyomán teljes egészében alárendeli Oroszország történetét a világkapitalizmus ciklusainak. Ezek hatását az oroszországi történelemre attól a pillanattól kíséri figyelemmel, amikor – a közfölfogás szerint a XVI. században – kialakult a kapitalista világ­rendszer, még ha szerinte Oroszország csak fokozatosan integrálódott is ebbe a rendszerbe. „Elég összevetni – írja Kagarlickij – a hazai történet kulcsfontosságú történelmi dátumait a világgazdaság ciklusaival, hogy észleljük az egybeeséseket.” Az „egybeesések”, ahogy Kagarlickij véli, éppúgy vonatkoznak Rettegett Iván opricsnyinájára és a „zavaros időkre”, mint jóval későbbi eseményekre, amilyenek az 1861-es jobbágyreform, az 1917-es forradalom, a kollektivizálás, sőt még a Szovjetunió összeom­lása is. De mindezekben az eseményekben, úgymond, megnyilvánult az, ami közös Oroszország és a világ többi része sorsfordulataiban, s ezek az események szemléletesen mutatják, hogy „a világfejlődés »hosszú hullámai« nem kevésbé határozták meg a társadalmi és politikai válto­zások ritmusát Oroszországban, mint a világ többi részén” (Kagarlickij 2009, 46).

De ha csak egyetlen időszakot veszünk szemügyre, a jobbágyság eltörlését követőt, azt látjuk, hogy itt az adott logika nem működik. Mikor indult be a reformok kezdete után a kormányzati reakció? Kagarlickij az 1880-as évektől számítja ezt, III. Sándor ellenreformjainak kezdetétől. Az oka, véleménye szerint: az európai gabonapiac telítődött, s zuhanni kezdett a kenyér ára (Kagarlickij 2009, 362), ennek megfelelően már nem mutatkozott oly nagyon szükségesnek a polgári átalakulás. Wallerstein a számítás kezdőpontjául 1873-at veszi, ezzel kapcsolja össze „a kapitalis­ta világgazdaság ciklikus összehúzódásának” kezdetét (Wallerstein 1996, 39). Csakhogy „Felszabadító” II. Sándor politikájában hamarabb állt be a reakciós fordulat. A neves orosz történész, Alekszandr Alekszejevics Kornyilov szavai szerint a „makacs és elhúzódó reakció” 1866 áprilisában köszöntött be, mindjárt azután, hogy Dmitrij Karakozov merényletet kísé­relt meg a cár ellen. Eltartott ez kisebb szünetekkel egészen 1905-ig, va­gyis semmilyen visszaesésekkel és föllendülésekkel jellemzett gazdasági ciklusok nem voltak rá hatással. Ami pedig a reformkorszakot illeti, ennek Kornyilov vélekedése szerint „hamarabb vége lett, mintsem az eltervezett átalakítások némelyike megvalósult volna, ezeket jóval később hajtották végre” (idézi Troickij 1997, 236). Éppenséggel 1866-ban nevezték ki a liberális érzelmű hivatalnokok helyett fontos kormányzati posztokra a reformok leplezetlen ellenzőit, mint amilyen a csendőrség főnökévé lett Suvalov, a belügyminiszter Tyimasev, a közoktatási miniszter Tolsztoj stb. Ezekre a személyekre támaszkodva folytatott megtorló politikát a cár, sok mindenben megelőzve III. Sándort.

Osztály-megközelítés és világrendszer-elemzés

Ez csupán egyetlen példa arra, hogy Wallerstein koncepciója nem felel meg a történelmi tényeknek. De egy másik fontos elméleti aspektusban is ugyanilyen helyzet áll elő, abban, ahogyan a világrendszer-elemzés hívei alkalmazzák az osztály-megközelítést. Nézetünk szerint éppenséggel az osztályszempontú elemzés az elvi sajátossága a marxizmusnak mint a történeti vizsgálódás módszertanának, és éppen ennek köszönhetőleg őrzi időszerűségét a történelmi materializmus mind a mai napig.

Wallerstein és hívei nem tekintenek el az osztályelemzéstől, de hoz­záigazítják saját metodológiájukhoz. Wallerstein nézőpontjából megfo­galmazva: ahogy haszontalan dolog egyes társadalmakat egymástól elszigetelve vizsgálni, úgy az osztályellentmondások sem szoríthatók be ezeknek a társadalmaknak a kereteibe. Wallerstein számára az osztályok érdekeit „kollektív viszonyuk határozza meg a világgazdasághoz”. „Mond­juk, a francia szakképzett munkások” szerkezeti helyzetének és érdekei­nek vizsgálata a világgazdaságban – csakis így-valahogy lesz alkalmas az osztályelemzés, Wallerstein szerint, a vizsgáltak politikai pozícióinak értékelésére (Wallerstein 2008, 44-45). Az egyik vagy másik „nemzeten belüli osztályhoz” való tartozást – így nevezi Wallerstein (2008, 90-91) az általánosan elfogadott marxista jelentésében vett osztályt – ennek az osztálynak a világgazdaságban játszott szerepe határozza meg. Ámde „az objektív osztályhelyzet csak annyiban valóságos, amennyiben szub­jektív valósággá válik a csoport vagy csoportok számára” (Wallerstein 2008, 86). Ebből a nézőpontból az osztályerők csoportosulása valamely társadalomban igencsak véletlenszerűnek bizonyul. Osztály csak annyira van, amennyire az emberek annak tudják magukat, s csak addig, ameddig annak tudják. Ugyanennyi erővel fölfoghatják saját helyzetüket nem osztály-, hanem „etno-nemzeti” formában. Wallerstein számára az osztály és az „etno-nemzet”: „egy és ugyanazon valóságnak” – vagyis a világgazdaságban elfoglalt helynek – „két kifejezési rendszerét jelenti” (Wallerstein 2008, 85). Ennek megfelelően a minden egyes társadalom­ban létező osztályok alapvető jelentősége a világrendszer-elemzésben elenyészik. Az osztályok Wallerstein értelmezésében csupán politikai képződmények; „rövid távon a szociális alku lefolytatására, hosszabb távon pedig a hatalom megragadására” alakulnak, azután pedig át­alakulnak valami mássá. Ugyanez történik az „etno-nemzetekkel” is: alakulatuk szintén azt célozza, „hogy megváltoztassák a javak elosztá­sát”. S hogy milyen ideológiai alakban folyik a harc az adott cél elérése végett – osztály- vagy „etno-nemzeti” formában -, az csupán a konkrét körülményektől függ. A választás köztük tisztára pragmatikus indítékból történik: „az etno-nemzeti tudat állandó menedéket jelent mindazoknak, akiket az osztályszervezet viszonylagos előnyök elvesztésével fenyeget […] a piacon vagy a politikai alkudozásban”(Wallerstein 2008, 88-89).

Így hát az osztályok marxista fölfogása olyan emberek csoportjaiként, akiket a termelési eszközök tulajdonához való viszonyuk különböztet meg másoktól, a világrendszerszerű megközelítésben elesik. Ám a világ­gazdaságban elfoglalt hely, amely „a nemzeten belüli osztályok” vagy az „etno-nemzetek” prizmáján keresztül tudatosul, Wallerstein szerint még kifejezhető a „nemzetek közti osztályok” terminusával is (Wallerstein 2008, 90-91). Az ilyen osztályokhoz való tartozás már semmiképpen sem kapcsolatos azzal, hogy tagjaik miként fogják föl saját társadalmi státusukat, ez már az ember objektív helyzete a gazdasági rendszerben. A termelés bármilyen módja, ami csak megfigyelhető a kapitalista világ­gazdaságban, a világrendszerszerű megközelítés híveinek nézőpontjából a kapitalizmus része, ezért is kapcsolódik bele minden társadalmi csoport a világgazdaság keretei közt a kapitalista rendszer alapvető osztálykonf­liktusába: a munka és a tőke közti konfliktusba. Wallerstein szavai szerint „a kapitalista termelési mód mellett csak burzsoá és proletár létezik”. A burzsoát úgy határozza meg Wallerstein, mint olyan osztályt, „amelyik­nek a képviselői értéktöbbletet sajátítanak el, amit nem maguk hoznak létre”. Az ellenkező póluson helyezkedik el a proletariátus, „amelynek a képviselői az általuk megtermelt érték egy részét másoknak engedik át” (Wallerstein 2004b, 141). Ebben a fölfogásban a proletariátus nagyon tág csoport, amely magában foglalja az ipari munkások mellett a kister­melőket, a földbérlőket, a részesbérlőket, a napszámos zselléreket, a rabszolgákat stb. (Wallerstein 2004b, 142). Mellesleg, létezik még egy változat az osztályhelyzetre, ebben szó van arról, hogy a kapitalista vi­lággazdaság keretei közt az elsajátításban „nem két, hanem három szint működik közre” (Wallerstein 2001, 83). Ez a három szint nem csupán a „centrum­-félperiféria-­periféria” regionális „triászában” jelentkezik; ezeket, amiként Wallerstein mondja, „ismételten föllelhetjük a kapitalista világ­gazdaság összes intézményében” (Wallerstein 2001, 84). Nevezetesen a „nemzetek közti osztályok” szerkezetében az egymással szembenálló „burzsoázia” és „proletariátus” közé beékelődik „egy köztes szint, amelyik kiveszi a maga részét az alul levők kizsákmányolásából, de osztozik is sorsukban, mivel kizsákmányolják a fölötte állók” (Wallerstein 2001, 83). Ez pedig a XX. századi „bürokrata/szakember” szintje, ami Wallerstein szerint „világos példa” arra, hogy „a jövedelemszintnek és a »jogoknak« meghatározott növekedésével a »proletár« valójában »burzsoává« alakul át, s maga is kezd olyan értéktöbbletet fölélni, amit mások termelnek meg” (Wallerstein 2004b, 144).

Az osztály-megközelítés világrendszerszerű előadásának megvan a maga sajátos vonzereje. A marxisták, miként ismeretes, azt várták, hogy az osztálykonfliktus a burzsoázia és a proletariátus között a kapitalizmus vereségéhez vezet. Ez a távlat hosszú ideig nagyon is valóságosnak látszott, méghozzá nem csupán a szocialisták számára. Igaz, már a XX. század első éveiben, sőt már korábban is, veszedelmes tendenciákat kezdtek észlelni a marxisták. A kapitalizmus a fejlett országokban egyre nyilvánvalóbban megmutatta, hogy képes lecsillapítani a „veszedelmes osztályokat” azzal, hogy megosztja velük a gyarmati fosztogatásból szár­mazó jövedelmét. Lenin klasszikus imperializmus-elméleti munkájában idézte Engels szavait arról, hogy „elpolgárosodik” az angol proletariátus, élvezi „Anglia világpiaci és gyarmati monopóliumát”, és észrevételezte az imperializmus arra irányuló tendenciáját, hogy „megbontsa a mun­kások egységét, és erősítse körükben az opportunizmust” (Lenin 1971, 383-384). A szocialisták nyugtalankodtak ugyan, de többségükben mégis csupán némi pótlólagos akadályt láttak itt fölbukkanni, ami azonban mit sem változtat a lényegen.

Akkoriban még bajos volt észrevenni az efféle szociális megvesztege­tésben egy új osztályhelyzet kialakulását, amelyben a centrum-országok korábbi kizsákmányoltjai és kizsákmányolói jelentős mértékben közeled­nek egymáshoz (noha nem esnek egybe) a periféria közös kizsákmá­nyolásában való részvételük eredményeként. Ez a folyamat azonban végzetesnek bizonyult az antikapitalista erők számára a fejlett tőkés országokban. A továbbiakban az érdekeknek ezt a közeledését, ami az úgynevezett „welfare state”-ben, vagyis a „jóléti államban” testesült meg, érezhetőn aláásták a neoliberális ellenreformok, de nem szüntették meg mind a mai napig, habár számos mostani baloldali (például Michael Hardt és Antonio Negri) rendszerint gondosan elhallgatja (részletesebben Jermolajev é. n.). Nem így Wallerstein, aki rámutat az „arany milliárd” országaiban lakó széles néprétegek osztályhelyzetének kettősségére -ilyen vagy olyan fokban kizsákmányoltak saját államukon belül, de saját burzsoáziájuk oldalán kizsákmányolókként lépnek föl a nemzetek közti („horizontális”) síkon.

Így hát Wallerstein „nemzetek közti osztályok” koncepciója a XX. század nagyobbik felére alkalmazva, sok mindenben megfelel a való­ságnak. De nem mondható el ugyanez az egész megelőző kapitalista történelemre vonatkozólag. Természetesen akkoriban sem szorítkozott egyes országok keretein belülre a kizsákmányolás. A vezető országok burzsoáziája nem csupán saját honfitársai, hanem a gyarmati lakosság munkájának gyümölcseit is elsajátította. Ámde akkoriban még nem létezett észrevehető különbség a nemzetek közti és a nemzeten belüli kizsákmányolás szintje között, ez a különbség jóval később jelentkezett. Mindazok, akiket közvetlen vagy közvetett kizsákmányolásnak vetettek alá „nemzetek közti” síkon, a maguk országában is a kizsákmányoltak számát gyarapították. És pontosan ugyanígy, akik a nemzetnél nagyobb léptékben voltak kizsákmányolók, csakis annak köszönhetőn voltak ilye­nek, hogy a kizsákmányoló réteghez tartoztak saját hazájukban is.

Nem nehéz itt eldönteni, mi az elsődleges, mi a másodlagos. Azt az „objektív helyzetet” a világgazdaságban, amit a világrendszer-elem­zésben az osztálymegoszlás kiindulópontjául vesznek, a valóságban a kapitalista kor folyamán nagyobbrészt a „nemzeten belüli” osztályhelyzet határozta meg. Wallerstein és követői az adott esetben összetévesz­tették az okot az okozattal. A világméretű kizsákmányolás lehetőségét a nemzeten belüli osztályhelyzetük tette lehetővé egy és ugyanazon nyugati burzsoá körök számára – és semmiképp sem fordítva! Ugyan­ez vonatkozik a privilegizált rétegekre egyéb országokban. Például az oroszországi földesurak a XVII-XIX. század folyamán meghatározott helyet foglaltak el az osztályrendszerben az országon belül, ez lehetővé tette nekik, hogy kizsákmányolást folytassanak helyi szinten, és csakis ennek révén juthattak jövedelemhez a világpiacon gabona és más mezőgazdasági termékek eladásával. Nem fölösleges megjegyezni, hogy a földesurak meg a függőségben élő parasztok osztálya a XV. században kezdett kialakulni Oroszországban, vagyis jóval korábban, mint ahogy, Wallerstein véleménye szerint, Oroszország beilleszkedett volna a kapitalista világgazdaságba. Szemmel látható, hogy ezeknek az osztályoknak a kialakulása semmiképp sem kapcsolatos a kapitalista világrendszer kialakulásával.

Nyilvánvaló, hogy a földesurak és parasztok közti sok évszázados antagonizmust és azt a rendet, amelyet ez az antagonizmus meghatároz, másból kell eredeztetni: abból, amit a társadalom belső fejlődésének lehet nevezni. Oroszország történetében, persze, óriási szerepet játszott a világkapitalizmus, elősegítve egyfelől az országban végrehajtott refor­mokat, másfelől pedig a jobbágyrendszer fönntartását hosszú időn át, egészen 1861-ig, csökevényeit pedig még azután is (az angol és német kereslet a földesúri gazdaságok termékei iránt konzerválta ezek gazdasá­gi hatékonyságát, s ezáltal fönntartotta Oroszországban a jobbágyságot). De ne felejtsük el: a világkapitalizmus hatása Oroszországra nem volt egyértelmű. Évszázadokon át egyidejűleg terelgette az országot a polgári útra, és nyitogatta azokat a csatornákat, amelyek lehetővé tették, hogy meglegyen nélküle.

Valójában nem is a piaci konjunktúra szolgált a polgári átalakulás akadályaként, hanem éppenséggel Oroszország társadalmi rendje s az ebben a rendben uralkodó osztály – a földesurak – érdekei. Az állam mint osztályintézmény nem tehette, hogy ne ezeket az érdekeket fejezze ki. Ez ugyan nem jelentett teljes elzárkózást a reformoktól, amelyekben szintén tükröződött földesúri osztályérdek. Ahogy Pjotr Andrejevics Zajoncskovszkij a társadalom fölsőbb rétegeinek akarata ellenére történt jobbágyfölszabadítás kapcsán helyesen megjegyezte: „a kormányzat teljesebben fejezte ki a nemesség mint osztály érdekeit, mintsem a föl­desurak többsége, akik nem értették meg, hogy a reformokra szükség van a nemesi földbirtoklás megőrzése végett, még ha némileg megvál­tozott alakban is” (Zajoncskovszkij 1968, 87). Zajoncskovszkij jól látta, hogy amikor a kormányzat ráállt a parasztreformra, s ezáltal részben föláldozta a földesurak szűk osztályérdekeit az általános nemzeti érdekek javára, hosszú távon gondoskodott a földesúri érdekekről. A közvetlen lökést a reformokhoz nem annyira a forradalmi robbanás veszélye szolgáltatta – ami érzékelhető volt ugyan akkoriban, de még csak távoli lehetőségként -, mint amennyire az elvesztett krími háború, hiszen ez a nemzetközi pozíciók megingását idézte elő, s ismét csak a távoli, de nagyon is valószínű jövőben a függetlenség elvesztésének lehetőségét is fölvetette. Ezek közül egyik változat sem ígért semmi jót a földesurak­nak, és csakis a burzsoáziának tett engedményekkel volt úgy-ahogy megelőzhető. Keserű szívvel bele kellett hát egyezni. De egy szovjet történész szavaival szólva, „a visszavonulás be volt programozva a fe­lemás reformokba” (Litvak 1991, 284). A reformok felemásságát viszont az oroszországi társadalmi rend jellege határozta meg, amelynek keretei közt a modernizáció, miként a történelem további menete bizonyította, megvalósíthatatlan volt. Vagy meg kellett volna semmisíteni a földesúri osztály gazdasági alapját, és elsöpörni az önkényuralmat, vagy ha ezt megőrizték, akkor vele együtt konzerválni kellett a kapitalizmus fejletlen­ségét és az ország periferikus státusát is.

És itt megint visszatérünk a kérdéshez: vajon mi számít a történelmi folyamat szubjektumának a világrendszer-elemzésben? A fönti példa vizsgálata azt mutatja, hogy minden egyes társadalom fejlődésében két logika sejlik föl: saját fejlődésének logikája és az olyan országok rendsze­rének logikája, amelyekkel kölcsönviszonyban (például „centrum-perifé­ria” viszonyban) áll az adott társadalom. Az ebből adódó következtetés lesújtó a világrendszer-elemzés ötletére nézve. Bármily fontosak is a „horizontális” kapcsolatok a történelemben, a történelem elemzendő egysége mégis csak egy-egy társadalom marad. A szovjet „törtmat.” annak idején tévesen állította be a történelmi folyamatot úgy, mint ami ténylegesen az ilyen társadalmak történetének csak egyszerű summája, sok tekintetben nem is véve tudomást a köztük levő kölcsönhatásokról. A világrendszer-elemzés viszont egyáltalában megfosztotta ezeket a tár­sadalmakat önálló történelmüktől. Ámde a történész, ha akarja, ha nem, kénytelen elvileg más irányból kiindulni, nem a „világrendszert” választva vizsgálódása tárgyául, hanem mégis csak az egyes társadalmat vagy társadalomszervezetet (Szemjonov 2003, 61-79).

Világrendszer-elemzés és a szovjet rendszer

A wallersteini koncepciónak ezek a hiányosságai nagyon világosan kiütköznek a szovjet rendszerről adott elemzésében. Ismeretes, hogy Wallerstein úgy tekint rá, mint a kapitalista világrendszer részére a XX. században. Azt állítja, hogy a bolsevikok a cárizmushoz viszonyítva csu­pán annak örököseiként léptek föl, ugyanazt a politikát folytatták, csak épp a „maguk módján” (Wallerstein 1996, 39). De ha a politika ugyanaz volt, akkor ugyan miért vezetett egymáshoz nem mérhető eredményekre? Oroszország az első világháború előtti harmad évszázadnyi időben, az 1880-1913 közti időszakban 3,4-ről 5,3 százalékra növelte részesedé­sét a világ ipari termelésében, így is ötödik helyen maradt az abszolút (nem az egy főre jutó eredményt jelző) mutatók szerint; megközelítette Franciaországot, ám egész szakadék tátongott közte s az előtte járó Nagy-Britannia, Németország és főleg az USA között (Rosszija… 1995, 51). Más adatok szerint az öt vezető hatalom ipari össztermelésében Oroszország részesedése mindössze szánalmas 4,2 százalékra rúgott (Boffa 1990, 16-17). A Szovjetunió viszont a Wallerstein szerint majdnem ugyanolyan iparosítási programmal sokkal rövidebb idő alatt (mindössze 20 esztendő alatt: az 1920-as évek elejétől az 1930-as évtized végéig) számolt föl – ha figyelembe vesszük az 1910-es évek második felében beköszöntött társadalmi megrázkódtatások következményeit – jóval na­gyobb elmaradást. A SZU a világ élvonalába ért föl a nehézipar legfőbb mutatóit tekintve, csupán az USA-tól maradt le erősen (Rogovin 1998, 15-16; Velikaja Otyecsesztvennaja vojna 1998, 73). Egészében a SZU részesedése a világ ipari termelésében – a háború előtti cári Orosz­ország számára soha nem látott – 10 százalékra ugrott, Hobsbawm adatai (1998, 95) szerint pedig egészen 18 százalékra; az ipari termelés méreteit tekintve az első helyre került a SZU Európában és a másodikra a világon (Rogovin 1998, 10).

Wallerstein lényegében véve végzetes véletlenek hatására igyekszik visszavezetni a cárizmus kudarcait. Érdekes tény: mindenütt, ahol Wallersteinnek a történelmi tények mellőzéséből s a világrendszer-el­mélet nehézkességéből kifolyólag nem sikerül összekötnie a szálakat, a véletlen jön segítségére. Például, a kapitalizmusra való áttérést Euró­pában „a körülmények véletlen összejátszásával” kénytelen magyarázni (Wallerstein 2003, 176). Mi ez, ha nem az elmélet gyöngeségének bizo­nyítéka? A Romanov-monarchia összeomlásának esetében is ide jutunk. Witte reformjait – Wallerstein változatában – a Japántól elszenvedett háborús vereség és az ennek következtében előállott 1905-ös forradalom akadályozta meg, Sztolipin pedig erőtlennek bizonyult „a krónikus forra­dalmi erjedéssel és a külső eladósodás gyors növekedésével szemben” (Wallerstein 1996, 39). Csakhogy a Japán elleni háború nem annyira okozója volt a forradalomnak (s végképp nem a fő okozója), mint inkább ennek a fenyegetéséből következett. Ezt a háborút, Pleve cári miniszter beismerése szerint, részben azért indították, hogy legyen már „egy kis győzelem”, amellyel szertefoszlathatják a parasztok és a munkások szé­les tömegeinek forradalmi hangulatát, mert ez a XX. század első éveiben már veszélyes méreteket kezdett ölteni (Pervajarevojucija… 2005, 137). A forradalmi aktivitás az 1905-1907-es forradalom után egy egészen kis időre visszaesett, de még az első világháború előtt ismét új erőre kapott (Avreh 1989, 8-9). A hatalom hívei hamar megérezték ezt az erőt, és már 1913-ban elterjedt körükben az a vélemény, hogy „Oroszországban megint az 1905-ös szelek kezdenek fújni” (idézi Loginov 2010, 31). Teljes tehetetlenség mutatkozott arra, hogy elbánjanak a forradalmi mozgalom­mal, s ez a rendszer tarthatatlanságáról árulkodott, amely nem volt képes kielégíteni a tömegek húsbavágó követeléseit; a bolsevikok viszont, mihelyt hatalomra kerültek, ezt tették. Szakítottak az ország periferikus jellegű fejlesztésével (s így egyáltalában magával a kapitalizmussal), épp ezért tudták véghezvinni az ország modernizálását.

A szovjet rendszer, dacára a sztálinizmus minden borzalmának – ami­kor is, mint ahogy minden Thermidorban lenni szokott, hátat fordítottak (ha nem is teljesen) a forradalmi eszményeknek -, jóval cselekvőké­pesebbnek bizonyult a cárizmusnál. A szovjet vezetők a gazdaság- és társadalompolitikában gyorsan rászánták magukat olyan intézkedésekre, amelyek tökéletesen lehetetlenek voltak a korábbi hatalom számára. A bolsevikok, például, elzárkóztak az orosz birodalom külső adósságainak megfizetésétől, míg a cári kormány óriási eszközöket fecsérelt el a külső adósságszolgálatra. És ez korántsem az egyedüli eset, amelyikben a bolsevikok, szemben Wallerstein állításával, egyáltalán nem úgy visel­kedtek, mint „a cárok egyenes ági leszármazottai”. Wallerstein maga is megnevezi a termelés államosítását, a tág körű társadalombiztosítási rendszert (hozzátehetjük az általános iskolai és a tömeges felsőszintű oktatást) – semmi ezekhez hasonló nem fordult elő a cári kormányzat gyakorlatában.

A vezető kapitalista országok politikájával összevetve, a bolsevikok újítóknak bizonyultak. Vegyük a termelés említett államosítását, az egyik elemet, amelyik Wallerstein szerint, sajátja a kapitalizmusnak (mint „nacionalizálás”, vagyis nemzeti tulajdonba vétel). A burzsoá kormányok többé-kevésbé aktívan nem az Októberi forradalom előtt, hanem utána kezdtek az államosítás eszközéhez folyamodni, ennek nyilvánvaló hatá­sára, s természetesen korántsem annyira radikálisan. Például 1945-ben a munkáspártiak Nagy-Britanniában a gazdaság egész szektorainak államosítási programjával kerültek hatalomra, ami nyilvánvaló válasz volt a SZU – mint a fasizmus ellen vívott háború fő győztese – népszerűségé­nek megnövekedésére világszerte (Boffa 1990, 252).

Lássuk most a bolsevikok szociálpolitikáját, ami Wallerstein verziója szerint pusztán egyik változata a kapitalistának. No de hol is volt meg­figyelhető ilyen „változat” az 1917-es forradalom előtt? Wallerstein, ne feledjük, a klasszikus merkantilizmus korábban ismeretes technológiáira vezeti vissza a bolsevik politikát. De vajon a merkantilisták Colbert idején arra törekedtek, hogy létrehozzák „a társadalombiztosítás kiterjesztésé­nek rendszerét a lakosság meglehetősen széles kategóriái számára”? A merkantilizmus akkori híveinek meg sem fordult a fejében, hogy mindenki számára elérhetővé tegyék a lakhatást, a gyógyellátást, az oktatást stb. Képesek voltak-e ilyesmire az utánuk következő idők kormányzatai egé­szen a szovjet hatalom oroszországi megteremtéséig? A nyugat-európai kormányzatok a forradalmak és a munkásmozgalom hatására vezettek be javító intézkedéseket a lakosság szegény rétegei helyzetének megjavítá­sa érdekében, a XIX. század második felétől a XX. század elejéig. Lloyd George angol miniszter a XX. század elején elég nyíltan azzal magyarázta a reformpolitikát, hogy elengedhetetlen „szembeszállni a munkások közt folyó szocialista hittérítéssel” (Tarle 2001, 379). Ámde világos, hogy mindez a szociális intézkedés-sorozat részleges jellegű volt. Az „alsó néposztályok” helyzetén javított ugyan, csakhogy a szovjet hatalom minőségileg másva­lamit hajtott végre. Az általánosan hozzáférhető orvosi ellátás, lakhatás, oktatás és egyéb effélék eladdig sehol sem létező „szociális államot” hoztak létre. Nyugaton ilyesmi annak eredményeként valósult meg, hogy az 1930-as évektől kezdve fokozatosan áttértek a keynesi gazdaságpoliti­kára, vagyis később, mint a Szovjetunióban, s megint csak annak hatására. Ebben rejlik az Októberi Forradalom paradoxona és egyben hatalmas jelentősége: minthogy a kapitalizmus ellen irányult, ezzel – Eric Hobsbawm kifejezésével – „példát mutatott a kapitalizmusnak arra, hogyan reformálja meg magát” (Hobsbawm 1998, 84). Mihelyt ez az ösztönzés elmúlt (amikor a szovjet rendszer válságba került), a neoliberalizmus megkezdte Nyuga­ton a „szociális állam” leépítését. Következésképp a fejlett szociálpolitika a nyugati demokráciákban a XX. század derekán egyáltalán nem immanens velejárója volt a kapitalizmusnak.

Végül még egy – ahogy Wallerstein gondolja – érintkezési pont a Szovjetunió és a kapitalista államok között: a „birodalmi terjesz­kedés törekvése”. Efféle vélemény kétségkívül népszerű a nyugati szovjetológiában, vizsgálódásokat folytattak ezzel kapcsolatosan a posztszovjet térségben és a kelet-európaiak tömegtudatában, de ettől még nemcsak hogy nem állja meg a helyét, hanem javarészt pusztán ideológiai mítosz. Többféle expanzionizmus létezik. A kapitalizmus kül­ső terjeszkedése (amit rendszerint az imperializmussal azonosítanak) jelentősen különbözik a szovjet előrenyomulástól Kelet-Európában. Amint sokszor megírta maga Wallerstein és számos más kutató is, a vezető tőkés hatalmak (Nagy-Britannia, USA és mások) behatolását új területekre az a törekvés diktálta, hogy saját perifériájukként hasz­nálják ki ezeket. Az angol kormány például külön törvényekkel tiltotta meg észak-amerikai gyarmatainak „a fémgyártás szinte minden ágát […] bizonyos divatáruk előállítását […] mesterségesen és igen kitartó intézkedésekkel akadályozta az amerikai hajóépítést, és így tovább” (Tarle 2001, 235). Egyebek közt épp az ilyen korlátozások eltörlése végett vált elkerülhetetlenné az amerikai forradalom. Indiában viszont a XVIII. század második felében, sőt még a XIX. században is messze jártak a forradalomtól, aminek jóvoltából az angolok megtehették, hogy módszeresen megsemmisítsék az indiai textilipart, amely veszedelmes vetélytársa volt az angliainak. S amit megtehettek, azt meg is tették: né­melyik anyagféleségre, amit Indiából hoztak be, értéke 80 százalékának megfelelő vámot vetettek ki, más anyagok behozatalát pedig egyálta­lában megtiltották (Tarle 2001, 255). A peremországok ma ugyanazon okokból válnak iparosodott országokká (egyébként korántsem mind), amelyekből azelőtt nem válhattak ilyenekké. Míg korábban a nyugati államoknak mindenekelőtt fölvevő piacként és nyersanyagforrásként volt szükségük új területekre, most már olcsó munkaerő forrásaként használják ki a „harmadik világot”. A világrendszer függő perifériája, amiként korábban, úgy most is strukturálisan elmarad a centrumtól, s nincs esélye rá, hogy változtasson a helyzetén.

A szovjet blokk országai természetesen függésben voltak a SZU-tól, alárendelődtek neki. De ez az alárendeltség főképpen politikai jellegű volt. Ezek az országok alávetették magukat Moszkva diktátumainak, kénytelenek voltak átvenni a sztálini „szocializmus” (vagyis egyáltalán nem szocializmus) modelljét azzal a sok hiányossággal, amelyeket azidőtt már kamatostul megszenvedtek a szovjet állampolgárok. Az „emberarcú szocializmus” megvalósítása próbálkozásainak 1956-ban és 1968-ban szovjet tankokkal vetettek véget. De a szovjet befolyáshoz nem kapcsolódtak olyan gazdasági viszonyok, amilyenek a „centrum­periféria” viszonyait jellemezték a kapitalizmusban. A Szovjetunión belül a háború előtt és után iparosítás valósult meg, csakhogy a kelet-európai országokban is végbement ugyanez a háború után (Boffa 1990, 358). Ráadásul némelyik ilyen országban – például Bulgáriában vagy Románi­ában – első ízben jött létre nagyipar. Magyarországon az 1930-as évek­ben a mezőgazdaságban összpontosult az összes dolgozó népességnek több mint a fele, míg az iparban csak mintegy 20 százaléka. Az 1970-es évekre azonban szinte ellenkezőjére fordult a helyzet: az iparban foglal­koztatottak száma gyakorlatilag a kétszerese volt a mezőgazdaságban foglalkoztatottakénak (Laki 2009, 192).

Kiderül, hogy Kelet-Európa országai a második világháború előtt ke­vés kivétellel túlnyomórészt a Nyugat agrár-kiegészítői voltak – Noam Chomsky kifejezésével: „kezdő harmadik világ” (Chomsky 2002, 42) -, a Szovjetunió hatása alatt viszont megváltoztatták státusukat a világgaz­daságban. A kelet-európai országok gazdasága éppenséggel szovjet mintára fejlődött, és Nyugat-Európa gazdaságáéhoz hasonló iramban, bizonyos időpontokban még gyorsabban is (Hobsbawm 1998, 249, 262, 401). A szovjet tömb országaiban létrejött ugyanaz a szociális ellátórend­szer, amelyik azidőtt már létezett a SZU-ban (Centralno-Vosztocsnaja Jevropa… 2000, 187-189). A centrum-periféria kapitalista viszonylatá­ban azonban semmi hasonlót nem látunk: a peremországok lakossága a legjobb esetben a minimális társadalombiztosításban részesül, és csak álmodhat olyan életszínvonalról, amely legalább valamelyest közelít az „arany milliárd” országaiéhoz.

A szovjet rendszer elvileg különbözött a kapitalistától, elvileg más társadalmi-gazdasági viszonyokra épült. És ebből kell kiindulni, ha meg akarjuk érteni a szovjet rendszer jelenségét, ennek sajátosságát a kapi­talizmushoz képest, valamint fejlődésének határait és lehetőségeit. De ez már más lapra tartozik.

1968 ideológiája a világrendszer-elemzésben

Térjünk vissza Wallersteinnek a voltaképpeni kapitalista rendszerről adott elemzéséhez. A gazdaság után más, nem osztályjellegű módozatait elemzi Wallerstein a munkaerő szerkezeti tagolódásának a kapitalizmus­ban, amelyek az ő nézőpontjából tekintve nem kisebb szerepet játszanak, ezek: a szexizmus és a rasszizmus. Wallerstein kimutatja, hogy a mun­kaerő etnizálása és az intézményes rasszizmus, mint ennek ideológiai alakot öltése közvetlenül összefügg a tőkefölhalmozással: „A rasszizmus volt a módja, hogy a munkaerő különböző szegmenseinek egymáshoz való viszonyát korlátozzák egyazon gazdasági szerkezet keretei között” (Wallerstein 2008, 119). „A rasszizmus mindent átfogó ideológia szere­pében lépett föl, s igazolta az egyenlőtlenséget. […] Ez szolgált eszközül ahhoz, hogy az alacsony státusú csoportokat meghatározott társadalmi határok közé szorítsák, s a közepes státusú csoportokat a világcsend­őri rendszer fizetetlen közlegénységeként használják. Ily módon nem csupán jelentősen olcsóbb lett a politikai struktúrák finanszírozása, de a rendszerellenes mozgalmak lehetőségei is megnehezültek, amikor szé­les tömegeket akartak mozgósítani.” (Wallerstein 2008, 120) Ugyanígy működött a szexizmus is.

Nehéz ezzel nem egyetérteni, de egyáltalán nem világos, miért azo­nosítja Wallerstein az etnikai és a gender-ellentmondásokat az osztály-jellegűekkel, amikor az ő saját elemzése is világosan mutatja, hogy a szexizmus is, a rasszizmus is következménye (lényegileg és időrendileg is) az osztályviszonyoknak a kapitalizmusban. S itt részben 1968 eszmei örökségébe ütközünk, amelyhez magát is odaszámítja Wallerstein. Az adott esetben azokat a következtetéseket ismétli, amelyekre Chantal Mouffe és Ernesto Laclau jutott a különböző társadalmi oppozíciók – a biológiai nem, az osztály, az etnikum stb. oppozíciói – egyenlőségéről szólva a kapitalizmusban. A fő az, hogy Wallerstein és hívei ebben a kérdésben nem akarják észrevenni: a kapitalizmus képes volt jogokat adni a kisebbségeknek 1968 után, és talpon maradt, a kisebbségek harca nem rontotta le életképességét.

Wallerstein számára az 1968-as forradalom a második igazi világ­forradalom – 1848 után. Éppen ez „tisztította meg” az utat a világrend­szer-elemzés előtt, ez rakta le az alapjait egyharmad részben – Braudel történetírása és a függő fejlődés teoretikusai mellett. Ez az egyharmad rész a kapitalizmus ideológiai elemzésére vonatkozik.

Wallerstein nézőpontjából a kapitalizmus szinte összes ellenfelének, az összes – ahogyan ő nevezi – rendszerellenes mozgalomnak a fő hibája a XX. század derekáig az volt, hogy stratégiailag a politikai hatalomra törtek (Wallerstein 2008, 114). Hatalomra jutván, beleütköztek az állam lehetőségeinek világrendszerbeli korlátaiba. Kiderült, hogy a hatalom megragadása (a forradalom) nem jelentett többet, mint a rendszer reform­ját. A kezdetben rendszerellenes mozgalmak ugyanis „mentőszelepekként szolgáltak a harag féken tartására, vagy – időnként hatékonyabban – olyan mechanizmusokként, amelyek jelentéktelen korlátozásokat érvényesítet­tek a kizsákmányolás gépezetében. De egészében véve a fölkelés mint technikai eljárás csak a központi hatalom peremvidékén vált be, kivált akkor, amikor a centrum bürokráciája a szétesés szakaszába lépett.” (Wallerstein 2008, 111) Wallersteinnek ebben az állásfoglalásában minden furcsa: nem vesz tudomást sem a polgári forradalmak tapasztalatáról (mellesleg, ma már úgy tudjuk tőle, hogy ezek csupán „a burzsoázián belüli harc” megnyilvánulásai voltak!), sem a XIX. századi centrum-orszá­gokban lezajlott munkásfölkelések tapasztalatáról, de ugyanígy azokról a jelentős engedményekről sem, amelyeket ezek a fölkelések nagy vérál­dozat árán vívtak ki. De hát Wallerstein szerint ezeket az engedményeket a tőkések maguktól tették (Wallerstein 2008, 165) a munkásoknak abból a célból, hogy megőrizzék a rendszer stabilitását: ez utóbbi az ő ábrá­zolásában egyszerűen csak afféle önszabályozó szubsztancia. Persze, hiszen Wallerstein szerint a kapitalizmusban „annak ellenére erősödtek a lázadás indokai, hogy a siker valószínűsége alighanem objektív módon lecsökkent” (Wallerstein 2008, 112). Olyan győztes fölkeléseket viszont a kapitalizmus előtt, amelyek ilyen erősen megváltoztatták volna a világ­rendszer arculatát, egyszerűen nem ismernek a történészek. Csakhogy Wallerstein, amiként már megjegyeztük, nem igazán történész. Itt is, visszamenőleg kiterjeszti 1968 – sikertelen – tapasztalatát a többi forradalmi mozgalomra, s így aztán törvényszerű, hogy pesszimizmusba süpped, ha a lehetőségeikről van szó.

A rendszerellenes mozgalmak, hatalomra kerülve, bekapcsolódtak a tőke logikájába, mivel nem tudtak túllépni a világrendszer határain. (Köz­bevetőleg, szovjet- és keletitömb-szakértők nemegyszer észrevételezték már, hogy Wallerstein nem valami jól ismeri ezeket az országokat, s nem is igen érdeklődik irántuk.) Csakis azokra a rendszerellenes mozgalmakra nézve ismer el pozitív tapasztalatokat, amelyek nem jutottak hatalomra, és „hatással voltak a történelmi kapitalizmus politikai stabilitásának meg­ingatására” (Wallerstein 2008,115), szemben azokkal, amelyek hatalomra kerülve, „a rendszert erősítették”. Kiderül, hogy Wallerstein szerint az 1917-es forradalom vagy például a vietnami háború nem ingatta meg a kapitalista rendszer stabilitását. Hogy s mint lehetne viszont ténysze­rűen bizonyítani a tőkefölhalmozásra való törekvést Oroszországban az Októberi forradalom után? Wallerstein, minthogy mellőzi a termelési mód és az osztályviszonyok problémáját az országon belül, olyan általánosí­tásokra jut, amelyek lényegében véve minden értékétől megfosztják az egész elemzést. A „szocialista tábornak”, természetesen, nem volt semmi köze a „Marx-féle” osztályok és kizsákmányolás nélküli szocializmushoz. De annyi már bebizonyosodott, hogy ettől még nem lett kapitalizmus! (Jelen összefüggésben nem fontos, minek nevezzük a Szovjetunióban volt társadalmi rendet. Lehet „államszocializmus”, amiként például Krausz Tamás magyar történész nevezi, vagy „szuperetatizmus”, ahogy Alekszandr Taraszov, vagy akár „indusztropolitarizmus”, ahogy Jurij Szemjonov minősíti.)

Azért áll elő ez a történelmi zűrzavar, mert Wallerstein nem számol vele, hogy valójában a kapitalizmus határain kívülre került (még ha nem is a szocializmusba belépett) országok változásra késztették a kapita­lizmust, rákényszerítették, hogy szociálisabb legyen, hogy létrehozza a jóléti államot. De milyen hirtelen lehullott ez a jótékony álarc a kapita­lizmusról, amikor a szovjet rendszer megdőlte után diadalmaskodott a neoliberalizmus! Wallerstein számára a kapitalizmus válsága valójában 1968-ban kezdődött, s a szovjet tömb bukásával folytatódott (!) 1989-ben. Vitán fölül áll, hogy a válságok évtizedeken át is kifejthetik hatásukat, de semmi alapja annak, hogy a kapitalizmus folyamatos, szakadatlan válságban volna 1968 óta szinte napjainkig.

Ráadásul Wallerstein itt nemcsak történetileg, hanem – amiként a gyakorlat bebizonyította – politikailag is téved. A „tekintélyellenes” szellemiségtől föltüzelve, új rendszerellenes mozgalmak születtek a 90-es évek végén, s ezek már nem a hatalomért vívott harcot tűzték ki célul. Az antiglobalizmusról van szó. Ez az antiglobalizmus komolyan az elevenébe vágott a „történelem vége” babérjain elhevert neoliberális kapitalizmusnak, mivel az új mozgalom a szocialista tábor csődje után ismét baloldali eszméket tűzött napirendre. De tüstént kiderült: vagy po­litikai célokat tűznek maguk elé az antiglobalisták, vagy kimerül az erejük anélkül, hogy bármit is kínáltak volna cserébe az általuk elutasított „kor­porációs kapitalizmus” helyett. Épp ez történik most az antiglobalizmussal Európában és Észak-Amerikában.

Csak egy valamiben van itt igaza Wallersteinnek, abban, hogy elis­métli az ortodox marxizmus hitvallását, amit a sztálinisták igyekeztek elfelejteni: nem lehetséges a szocializmus győzelme (vagyis egy olyan rendszeré, amelyik haladóbb a kapitalizmusnál) másként, csakis világ­méretekben.

Wallerstein szerint a rendszerellenes mozgalmak nemcsak abban hibáztak, hogy hatalomra törtek. Még abban is, hogy a tőkefölhalmozás uralkodó ideológiájára támaszkodtak. Ez az ideológia – Wallerstein így látja – az univerzalizmus, s az ebbe vetett hit „a történelmi kapitalizmus ideológiai égboltozatának legfőbb támpillére” (Wallerstein 2008, 121). Univerzalizmuson pedig három különböző dolgot ért, amelyek nála egybeolvadnak. Az első a modernizáció ideológiája, ami a haladás (tegyük hozzá: a lineáris előrehaladás) eszméjével kapcsolódik össze, ez lebilincselte a rendszerellenes mozgalmakat is, és „a Fölvilágosodás ideológiai köntösét” adta rájuk (Wallerstein 2008, 125). A második az egyetemes kultúra eszméje, lényegét tekintve: kulturális imperializmus, ami kiváltképp lelkesíti a tőkefölhalmozók „kiszolgáló személyzetét”, a középrétegeket, a „meritokráciát” – amely Wallerstein szerint a tőkés terjeszkedésből hasznot húzók 15-20%-át teszi ki -, valamint a vál­lalkozókat. S végül a harmadik egy „képzetkomplexum arról, mit lehet megismerni és miképpen lehet megismerni. […] Vannak jelentős állítások a – fizikai, társadalmi – világról, amelyek egyetemesen és állandóan he­lyesek, s a tudomány célja ezeknek az általános állításoknak a kutatása.” Így hát az univerzalizmus „azt követeli, hogy tiszteljük […] az igazság megfoghatatlan, ám valóságosnak tetsző jelenségét”. Az igazság kutatá­sa nem „önzetlen erény”, hanem „önző ésszerűség”, s ez „elemi módon összhangban van a hierarchikusan egyenlőtlen társadalomszerkezet megőrzésével, amely hozzátartozik a specifikus viszonylatok sorához”. (Wallerstein 2008, 121)

Az ideológia mindenhatóságának és annak elismerése, hogy az ideo­lógia át- meg átszövi az élet minden szféráját, beleértve a nyelvet (amit a posztstrukturalizmus deklarál) meg a tudományt – ez 1968 vereségének lenyomata, ami nem a kapitalizmus, hanem ellenkezőleg, a baloldali gondolkodás válságához vezetett, úgy, hogy lefegyverezte és beterelte ezt a posztmodernista zsákutcába. Nem itt a helye, hogy megvitassuk ezt az álláspontot, elég csupán azt megállapítanunk, hogy Wallersteinnek nem sikerül következetesen végigvinnie gondolatmenetét – hiszen akkor mi értelme saját világrendszer-kutatásainak?

Egyik bizonyítékként arra, hogy létezik ez az univerzalista ideológia, amelyen belül eltűnik az elvi különbség konzervativizmus, liberalizmus és baloldali radikalizmus között, a következőt hozza föl Wallerstein: ha ez a két jelenség, a rasszizmus-szexizmus és az univerzalizmus „egyidejűleg kapott erőre”, akkor biztos, hogy lényegi kapcsolat van köztük (Wallerstein 2008, 168). Az egyidejűség gyönge bizonyíték arra, hogy egy kaptafára húzható dolgokról van szó. Az analógia bizonyíték gyanánt való alkalmazása szintén gyakori Wallerstein munkáiban, nem is szólva arról, hogy itt megint csak történetileg helytelen, amit állít: a rasszizmus mint ideológia csak a XVIII. század végén tűnt föl, válaszul az abolicionizmusra (a rabszolgaság eltörlésének szorgalmazására), a nőket viszont már az osztálytársadalom keletkezésének pillanatától kezdve kizsákmányolták a patriarchális családokban.

Egyetlen kiutat javasol Wallerstein az univerzalizmus zsákutcájából: bevonni a rendszerellenes mozgalmakba a társadalmi lét peremére szorítottakat és a kisebbségi csoportokat (Wallerstein 2008, 128). De hogy ez aztán miként vezethet diadalra a fölhalmozás mindent átfogó rendszere fölött, az nem világos. Csupán az óhaj marad: a rendszer a szemünk láttára aláássa saját alapjait, s így a „mindent áruvá változtatás” folyamata immár a végéhez közeledik, tehát a kapitalista világrendszer hamarosan majd csak kimeríti saját magát. Az ortodox marxizmus és a XX. századi neomarxizmus szerint a kapitalizmus a maga fejlődési folyamatában óhatatlanul ellentmondásokat hozott létre az élet minden területén, Wallerstein viszont lényegében véve mindössze egyetlen, me­rőben csak gazdasági ellentmondást vesz tekintetbe: a tőkefölhalmozás logikája kimeríti azokat az övezeteket, amelyekre a periféria szerepe hárult, s ezzel saját magát sodorja válságba.

Wallersteinnél minden a tőkefölhalmozás szerint alakul és szerveződik: a rendszerellenes mozgalmak, a tudomány, a Fölvilágosodás, sőt még a forradalmak is. Végeredményben minden erre vezethető vissza, akár Hegelnél az abszolút szellemre. És minden, ami nem illik bele ebbe a modellbe, az egyszerűen a látókörön kívülre kerül, nem kerül be a wallersteini szövegekbe. Erősebbnek bizonyul ez a gazdasági determi­nizmus, mint az ortodox marxista Paul Lafargue – Marx veje – azonos című könyvében.

Wallerstein az univerzalizmusról szóló fejtegetéseiben képtelen túlzás­ba viszi azokat a tételeket, amelyeket a társadalomtudományok frankfurti iskolájának alapítói, Theodor Adorno és Max Horkheimer fektettek le A felvilágosodás dialektikája sokatmondó címmel még 1944-ben megjelen­tetett könyvükben. De amíg a német teoretikusok a dialektikáról beszél­tek, vagyis – elnézést a banalitásért – az ellentmondások egységéről és harcáról a kapitalista civilizáció fejlődésében, addig Wallerstein minden kételkedés és árnyalás nélkül, kapásból elutasít mindent, ami kételke­désre késztette a frankfurtiakat: a Fölvilágosodást, az objektív igazság elérhetőségét és a haladást.

Ha lehet röviden választ fogalmazni arra, ahogyan Wallerstein „megvonja a mérlegét” a kapitalista civilizációnak, akkor – egyetértve az elidegenedés, a meritokrácia és a kizsákmányolás bírálatával – le kell szögeznünk: a haladást (vagyis az alacsonyabb formáktól a ma­gasabbak felé való mozgást) nem lehet nem észrevenni a társadalom termelőerőinek fejlődésében, és Hegel szavaival szólva „a szabadság eszméletében, amit szükségességében kell fölismernünk”. E két dolog szétválaszthatatlan egységben létezik, s éppen ezek jóvoltából marad lehetőségünk arra, hogy túllépjünk a kapitalista civilizáció keretein. Ami pedig a haladás lineáris elképzeléseit illeti, azokat csakugyan meghagy­hatjuk a XIX. századi liberálisoknak.

A függőség és a periferikus kapitalizmus elméleteire (Raúl Prebisch, Theotonio Dos Santos, Fernando Cardoso, André Gunder Frank, Samir Amin és mások), valamint Fernand Braudel világgazdasági koncepciójára fölhúzott wallersteini fölépítmény nem csupán túlságosan spekulatívnak és könnyű fajsúlyúnak bizonyul, de 1968 túlságosan is átideologizált hagyatékának is, méghozzá e hagyaték korántsem legjobb részének.

Különösen szembetűnő ez a gyöngeség azokban az előrejelzésekben, amelyekre könyveiben vállalkozik Wallerstein. Egyáltalában, Wallerstein gyakran készít prognózisokat, például azokban a politikai kommentárja­iban, amelyeket rendszeresen megjelentet a Fernand Braudel Központ weboldalán. Találati aránya azonban nem valami magas, ha nem az USA gazdaságáról s a „harmadik világban” folytatott politikája konkrét távlata­iról van szó, azaz éppen ott, ahol történetesen a világrendszer-elemzés módszertanára nincs túl nagy szükség.

De mindezen észrevételek ellenére, Kelet-Európában Wallerstein bármely könyvének megjelenését csak üdvözölni lehet. A világrendszer­-elemzés sokkal hasznosabb a szociológia és a történelemtudomány számára a „szocialista tábor” volt országaiban, mint az olyan elméleti pótszerek, amilyenek divatba jöttek, miután a múltba merült a szovjet „törtmat.”, az olyasféle koncepciók, mint a „civilizációs megközelítés”, a „civilizációk összecsapása”, vagy az elméletről való teljes lemondás a történeti kutatásban. Wallerstein és más világrendszer-szemléletű kutatók munkái különösen fontosak azért, mert tisztán és világosan rámutattak – továbbfejlesztve mások, a függő fejlődés és a periferikus kapitalizmus Oroszországban sajnos ismeretlen teoretikusainak művét – a modern kapitalizmusra nézve meghatározó jellegű centrum-periféria viszonyokra. Ezen túl pedig fölkeltették az érdeklődést a kapitalizmus egészben vett társadalmi-gazdasági elemzése iránt. De még jobb lesz, ha Kelet-Európa társadalomtudósai megismerkednek végre Wallerstein ihletadó forrásaival, vagyis Latin-Amerika és Afrika függőség-teoretiku­sainak munkáival.

(Fordította: Csala Károly)

A tanulmány az Eszmélet számára készült.

Irodalomjegyzék

Avreh, A. Ja. 1989: Carizm nakanunye szverzsenyija. Moszkva, Nauka

Boffa, Giuseppe 1990 (1976): Isztorija Szovjetszkogo Szojuza. T. 1. Moszkva, Mezsdunarodnije otnosenyija

Centralno-Vosztocsnaja Jevropa vo vtoroj polovinye XX veka. T. 1. Sztanovlenyije „realnogo szocializma” (1945-1965). Moszkva, Nauka, 2000

Chomsky, Noam 2002 (1999): Pribil na ljugyah. Moszkva, Prakszisz

Globalizacija szoprotyivlenyija: borba vmire. Moszkva, Editorial URSzSz, 2004

Hobsbawm, Eric 1998 (1994): A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. Budapest, Pannonica

Jermolajev, Sz. A.: „Klasszovaja vojna” v „gipermarketye”: kto protyiv kogo? In: http://scepsis.ru/library/id_2302.html

Kagarlickij, B. Ju. 2009: Periferijnaja imperija: Cikli russzkoj isztorii. Moszkva, EkSzMO

Laki László 2009 (2004): Provincija i szela „poszle szelszkogo hozjajsztva” In: Szmena rezsima glazami vengrov (1989-2009). Budapest – Moszkva, INION-RAN

Lenin, V. I. 1971 (1916): Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. In: LÖM 27. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Litvak, B. G. 1991: Perevorot 1861 goda v Rosszii. Moszkva, Izdatyelsztvo polityicseszkoj lityeraturi

Loginov, V. T. 2010: Nyeizvesztnij Lenyin. Moszkva, Algoritm

Pervaja revoljucija v Rosszii: vzgljad cserez sztoletyije. Moszkva, Pamjatnyiki isztoricseszkoj miszli, 2005

Rogovin, V. Z. 1998: Mirovaja revoljucija i mirovaja vojna. Moszkva, „Moszkva”

Rosszija 1913 god. Sztatyisztyiko-dokumentalnij szpravocsnyik. Szankt-Petyerburg, Blic, 1995

Szemjonov, Ju. I. 2003: Obscsesztvo: tyeoretyicseszkij analiz ponyatyija. Obscsesztvo kak celosztnaja szisztyema. In: Gobozov, I. A. (szerk.): Szocialnaja filoszofija. Kursz lekcij. Ucsebnyik. Moszkva, Izdatyel Szavin Sz. A.

Tarle, Je. V. 2001: Polityika: Isztorija territorialnih zahvatov. XV-XX veka. Moszkva, EKSzMO-Pressz

Troickij, N. A. 1997: Rosszija v XIX veke: Kursz lekcij. Moszkva, Viszsaja skola

Velikaja Otyecsesztvennaja Vojna. Kn. 1. Szurovije iszpitanyija. Moszkva, Nauka, 1998

Wallerstein, Immanuel 1996: Rosszija i kapitalisztyicseszkaja mir-ekonomika, 1500-2010. Szvobodnaja miszl, 1996. No. 5.

Wallerstein, Immanuel 2001: Analiz mirovih szisztyem i szituacija vszovremennom mire. Szankt-Petyerburg, Unyiverszityetszkaja knyiga

Wallerstein, Immanuel 2003 (1999): Konyec znakomogo mira: Szociologija XXI veka. Moszkva, Logosz

Wallerstein, Immanuel 2004a (1991): Sztrukturi domasnyih hozjajsztv i transzformacija rabocsej szili v mirovoj kapitalisztyicseszkoj ekonomike. In: Balibar, Étienne – Wallerstein, Immanuel 2004 (1991): Rasza, nacija, klassz. Dvuszmiszlennije identyicsnosztyi. Moszkva, Logosz-Altyera

Wallerstein, Immanuel 2004b (1991): Konflikt klasszov v kapitalisztyicseszkoj miro-ekonomike. In: Balibar, Étienne – Wallerstein, Immanuel 2004 (1991): Rasza, nacija, klassz. Dvuszmiszlennije identyicsnosztyi. Moszkva, Logosz-Altyera

Wallerstein, Immanuel 2008 (1995): Isztoricseszkijkapitalizm. Kapitalisztyicsesz-kaja civilizacija. Moszkva, Tovariscsesztvo naucsnih izdanyij KMK

Wallerstein, Immanuel 2010 (2004): Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Buda­pest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Zajoncskovszkij, P. A. 1968: Otmena kreposztnogo prava v Rosszii. Moszkva, Proszvescsenyije

Világrendszer-elmélet: álláspontok és problémák

A szerző a világrendszer-elemzést a marxi alapozású kritikai társadalom-elmélet egyik mai, korszerű, adekvát formájának fogja fel – eltérően Wallersteintől, aki bár a közvetlenebb keletkezéstörténet szempontjából vizsgál e hagyományba tartozó összetevőket, de egy új, unidiszciplináris tudományterületnek tekinti saját törekvéseit. A világrendzser-elmélet olyan irányzat, mely sokszereplős, termékeny, gazdag és ellenőrizhető-megvitatható ismereteket kínál.
Wallerstein (2010) munkája igen jó szolgálatot tesz a haladó gondolko­dású és humanista elkötelezettségű értelmiség számára, hogy megértse világunkat, s hozzáférjen egy korszerű irányzat keletkezésének és elmé­leti alapjainak értelmezéséhez1 . Ugyanis életünk strukturálisan megha­tározó kereteit ma már nemcsak az országhatárok és a nemzetállami lét jelentik, hanem a világrendszer viszonyainak alakulása is. A polgárság hegemóniája – világlátása, történelem felfogása, értékrendje, hétköznapi elvárásai, jogi normái – a világrendszer anyagi függési viszonyain és kulturális mintázatain keresztül érvényesül. A szerkesztőség felkérése az iskolaalapító Wallerstein propedeutikus műfajú és funkciójú könyvecské­jének megjelenése kapcsán született, azonban helyt hagy annak, hogy ne feltétlenül ragadjunk bele annak szövegébe, hanem a világrendszer kutatás tárgyi problémájához szólhassunk hozzá.

Az utóbbival kezdem. Nekem plusz nehézséget okoz, hogy mondaniva­lómat erről az irányzatról nemcsak 2005-ös monográfiámban fejtettem ki, hanem a legutóbbi két évben is három publikációt szenteltem e témának az Eszmélet hasábjain. Így az ismétléseket nem tudom teljesen kikerülni. A monográfia III. fejezetében (Szigeti 2005, 45-86) éppen az elméleti­-módszertani kérdéseket foglaltam össze, az iskola eredeti princípiuma­inak jelentőségét méltatva, ahol az alapító atya mellett jó néhány ebbe a vonulatba eső szerzőre támaszkodtam. Az egész mű tárgya pedig a világkapitalizmus jelenlegi stádiumának értékelése volt, ahol a világrend­szer-elemzést a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet egyik mai, korszerű, adekvát formájának fogtam fel. Eltérően Wallersteintől, aki a közvetlenebb keletkezéstörténet szempontjából vizsgálta e hagyományba tartozó összetevőket2 , de egy új, unidiszciplináris tudományterületnek fogja fel saját törekvéseit, nem pedig a marxi tradíció és módszertan jelenkori megújító alkalmazásának. Ez az Ő ars poeticája, melyet aligha oszt a világrendszer-elmélet (továbbiakban: VRE) összes művelője. Néhány ponton ezért tisztáznom kell a könyvében megfogalmazottaktól eltérő elvi-metodikai nézetemet.

Mi a marxi alapozású kritikai gondolkodás specifikuma? Az erre vo­natkozó megoldásom eltér a Göran Therborn értékes esszéjében (2010) olvasható felfogástól is. Ő az elemzendő probléma tárgyává sem teszi ezt az aspektust. Engem viszont érdekel: hogyan jelöljük ki a kritikai gon­dolkodás nagyobb halmazán belül a marxi indíttatású elméleti alapokat? Merthogy ez létezik, de nem leszűkített, dogmatikus felfogásként, mely utóbbi szerint a társadalomelemzés módszertana lényegében semmit sem fejlődött a XIX. század óta – amiből egyenesen következne, hogy a marxi elméletet csak elrontani lehet. Kisebb baj, hogy Karl Kautsky a huszadik század elején határozottan védte ezt az álláspontot3 , a na­gyobb, amikor valaki ezt ma, a XXI. században ismétli meg. Marx óta a marxisták több nemzedékének munkássága révén – Hilferdingtől, Lenin­től Gramsciig, Tőkeitől Ernst Mandelig, Samir Aminig, Etienne Balibarig, Nicos Poulantzasig, Ralph Milibandig, Bob Jessopig, Peter Gowanig, Norberto Bobbióig, Hugo Radicéig, Robert Wentig és másokig – az elmélet sokat gazdagodott, továbbá a társadalomkutatás és a társadal­mi-történelmi feltételek is túl sokat módosultak ahhoz, hogy megálljunk a klasszikusoknál. A félperiféria-értékelés vitájában Hugo Radicével szem­ben – leíró elemzési értékeinek elismerése mellett – fejtettem ki kritikai álláspontom, rámutatva, hogy közel sem tűnik véletlennek, miszerint a világrendszerben a félperiférián kívül még szocialista kísérletekre sem került sor, a centrumban pedig legfeljebb előkészületekig jutottak, tehát a hatalom megragadásáig nem. (Ezért sem fogadható el Wallerstein 1968-at világforradalomként túlértékelő pozíciója4 , noha nem volt jelen­téktelen és hatástalan előkészület. Gondoljunk csak '68-nak Amerikában neokonzervatív, Európában neoliberális ideológiai-politikai reakciójára. Következményeit ma is „élvezhetjük”.) Radice (2010) – ironikusan – a félperiféria-elmélet magyarázatát a paradicsomba vezető (fél)útként utasította el, minthogy abból hiányzik az osztályviszonyok elemzése. Ez valóban nagy probléma volna, letérés a marxi elvi-módszertani, történelemelméleti útról, a társadalmi alakulatok átfogó strukturális meghatározottságainak számbavételéről. Aki a modernitás viszonyait az értéktöbblet-termelés és -elosztás jelentősége nélkül kívánja elemezni, az lehet bármennyire kritikus, művelhet bárminő színvonalas kritikai szo­ciológiát vagy más diszciplínát, mondjuk politológiát vagy államelméletet, el fogja kerülni a marxi gondolati univerzum kvintesszenciáját. Amikor G. Arrighi megújította a félperiféria-elméletet, éppen a világgazdaságban megtermelődő profitból való részesedés alapján magyarázta meg, hogy a perifériák iparosítása miért jelenti egyben az ipar periferizálódását, tehát a centrumban előállított termékekhez képesti leértékelődést, a fejlődés illúzióját, s csak ritkán utolérést-közelítést. A polgári társadalom elemzé­sének kulcsa ma is a politökonómiában van, de a nemzetállamon belüli elemzést a nemzetközi munkamegosztás és csereviszonyok elemzésévé kell szélesíteni – az új szereplőkkel és világrendszerbeli függési pozíci­ókkal, az egyenlőtlen csere mechanizmusával. A hatalmi-politikai harcok ugyanis mindig az átfogóbb osztályuralmi érdekek meghatározottságai közepette bonyolódnak – tudhatjuk a társadalomtudomány forradalmát jelentő marxi alapművekből. A tőke és megszemélyesítői, a polgári vál­lalkozói osztályok valóban nemzetközivé váltak, míg a munkatársadalom politizálódása az elmúlt harminc évben jelentősen elmaradt ettől, sőt, nemzeti szinteken is fragmentálódott. Leginkább lokális, partikuláris, magánvaló szinten egzisztál. Az osztályviszonyok elvétése vagy elejtése azonban nem általános, legfeljebb sporadikus vonása a világrendszer keretében elemző szerzőknek.

Kapcsolódva a félperiféria fogalmához, az egyenlőtlen és az egyenlő fejlődés ismeretelméleti vektorait vissza kell hoznunk az elemzésbe, mert e nélkül se a centrum, se a félperifériák, se a perifériák osztályural­mi és hatalmi viszonyai nem érthetőek meg. A XIX. században a cselek­vés tárgya az állam volt, alanyai az osztályok (és politikai formációkká szerveződött képviseletük), s ezek a viszonyok döntően nemzetállami keretekben érvényesültek. Ma az elemzés tárgya az egyenlőtlen és hierarchizáló természetű világrendszer, míg alanyai az osztályharcot a rend keretei közé szorító nemzetállamok és a világgazdaságot behálózó transznacionális tőkés társaságok (számuk 60-62 ezerre becsült). A VRE szemléleti fordulata erre, az elemzés megváltozott alapegysége fejleményére koncentrált, s állította a nemzetállam helyére elsődlege­sen a világrendszert (lásd például: Wallerstein 2010, 11-12). A tőke új, globális mozgásformájának periódusában pedig a jelenségek és összefüggések tömege teszi ezt még nyilvánvalóbbá, mint ahogy ez korábban – mondjuk az 1970-es évek előtt – érzékelhető volt. Nemzet­államok fölötti, de különböző szerkezetű regionális integrációk jöttek létre (EU, NAFTA, délkelet-ázsiai térség), a világpiacon, a nemzetközi kereskedelemben értékesülő áruk (kb. 25%) és a realizált értéktöbblet tömege jelenősen megnövekedett. A pénz- és hitelügyletek, a valuta- és értékpapírpiacok informatikailag összekötött banki és tőzsdei hálóza­tainak léte és felismerése „két lábon járó, közvetlen realitássá váltak”. Galló Béla geopolitikai könyvét recenzálva éppen az foglalkoztatott, hogy a világrendszer, s annak Giovanni Arrighi, Peter Taylor és mások által leírt hegemónia-viszonyai hogyan kapcsolódnak a geopolitikai fogantatású világrend kategóriájához (Szigeti 2010a, 164-166), amely egy meghatározott csúcshegemónia kialakulása után ad conservandum equilibrium-ra törekszik, azt fenntartandó. Itt is jól össze lehetett kötni a VRE és a nemzetközi kapcsolatok elmélete – szaktudományként kihordott – felismeréseit.

Nem volna jó, ha a magyar társadalom történeti útjának és helyzetének megértésében nem alkalmaznánk a VRE-t5 . Gazdaságtörténet-írásunk és néhány történészünk jó hagyományt teremtett ebben. Ha a szekuláris tendenciát figyelembe véve nézzük gazdasági teljesítményünket, akkor 1860-tól – a konjunkturális ingadozások ellenére – a félperiferikus kapi­talizmus létformája dominál. Nagyobb itt a baj a társadalmi „formavisszaváltás” – tkp. átmenetből visszamenet – húsz éve után a hárommillió szegénnyel, mintsem ezt a kormányokat kölcsönösen ócsárló pártpolitikai hadak hívei gondolnák. (Szigeti 2010b, 63-79)

Visszatérve most már korábban feltett kérdésünk megválaszolásához: mi a marxi alapozású kritikai elmélet specifikuma, megkülönböztető sajátossága, gondolati alapja, a következőt állíthatjuk: 1. önálló vizs­gálati tárgyat talált magának, és 2. sui generis mércét tud alkalmazni a társadalmi-történelmi jelenségek megítélésében. Tárgya a (jelenkori) társadalmi lét totalitása, amely éppen tőkés formameghatározottsága, hosszú tartama következtében az alkotó részrendszerek racionalitása ellenére irracionális. Kritikájának mércéje, módszere: nem a survival, a túlélés biologizáló, evolucionalista kritériuma, hanem az emberi emancipáció6 . Ha a nembeli lényeg kibontakozása előtt nem tornyosulnának formációspecifikus akadályok, akkor nem lenne szükség erre az elmé­letre, melynek tehát nemcsak gondolati-, hanem létalapja is van. (Noha erről Wallerstein nem ír, mindkét kritériumnak megfelel a VRE is, továbbá e paradigmán kívüli szerzők és művek sokasága.)7

Amikor Therborn a kritika anyagi alapjának megroppanásáról ír, valósá­gos folyamatról szól. Az elmélet elvesztette történelmi szubjektumát, mert ma sem harcos munkásmozgalom, sem pedig szocialista-kommunista tömegpártok nincsenek mögötte. Egykor világtörténelmi erejét, politikai befolyását éppen attól kapta ez az eszmei irányzat, amit mára elvesztett. „A marxisták tudományos állításai és önbizalma – Engelstől és Kautskytól az ausztromarxistákon át egész Louis Althusserig és tanítványaiig – azon a feltételezésen nyugodott, hogy a kritika, mondhatni, a valóság termé­szetes velejárója, és a létező munkásmozgalomban ölt testet. Csak ami­kor ez utóbbiról mint már valamilyen letűnt jelenségről kezdtek beszélni, jött el a döntő pillanat a tudománytagadó kritika számára.

A történelem e kritikus pillanatában, az októberi forradalom kimerü­lése és az ipari munkásosztály hanyatlása után, a modernitás marxi dialektikájának jövőbeni relevanciáját újra kell gondolni” – írja Therborn (2010, 139). Igen, újra kell gondolni – éppen ezt teszi a VRE is -, de mindaddig amíg az emberi emancipáció nem valósult meg, addig nem a célt kell elvetni. Az marxi elméleti alap két sajátossága akkor is meg­marad, ha a mozgalom apályban van, a szervezetek lehanyatlottak, s látszólag szubjektum nélkülivé vált a történelem. A tudományos és a mozgalmi (politikai) marxizmus közötti feszültség mindig is létezett, az alapító atyánál, Marxnál is – ma a kettő távolabb került egymástól -, de ettől még nincs okunk valamilyen posztkapitalista fejleményt kizárnunk a történelemből. A bővített újratermelés eredménye, a többlet feletti társadalmi rendelkezés demokratizálása – anyagi és szellemi javakhoz való hozzáférés – nem elvileg és örökké megoldhatatlan probléma. Túl van a tőkén. Nem pusztán ellenzéki pártokat és mozgalmakat vagy al­kotmányos és politikai ellensúlyokat, hanem ellentársadalmat feltételez, a társadalmi lét reprodukciója személyi és tárgyi feltételeinek magasabb szinten történő újraegyesítését, amely ellentétben a tőkeviszony struggle for life-jával, nem veszélyezteti sem az emberiséget, sem pedig annak saját szervetlen testét, természeti környezetét. A mozgalom apályának nem kellene kiváltania az elméleti munka önfeladását, a reflexió öregkori megbékélését.

Ezt Therbornnal és nem Wallersteinnel szemben mondjuk tehát, aki könyve 5. fejezetében éppen a modern világrendszer válságának kö­rülményei közepette keresi a meghaladás elvi lehetőségeit – ami műve kétségtelenül nagy értéke. Az „unidiszciplináris történeti társadalomtu­domány = VRE” (Wallerstein 2010, 54, 200-201) szerintünk elsősorban tárgyválasztása okán mutat saját arculatot, hiszen a történetiség hegeli­-marxi elve („egyetlen tudományt ismerünk”), illetőleg a részrendszereket leíró szaktudományokkal szemben a konkrét totalitás módszertani elsőbb­ségét kritikai elméletként tudatosító lukácsi, horkheimeri („Hagyományos és kritikai elmélet”) erőfeszítések széles körben találtak követőkre.

Végül Wallerstein kis könyvének fejtegetéseihez egy kiegészítő, kritikai megjegyzést kell fűznünk.

A világgazdaság (Braudel économie monde-ja) és a világrendszer fogalmainak némiképp tisztázatlan azonosítása helyett javasolható té­zisünk: egy harmadik közvetítő fogalom, a világtársadalom bevezetése, amely lehetővé teszi, hogy a világgazdaság és a világtársadalom létező kettőssége a világrendszer magasabb egységét, szintetikus fogalmát alapozza meg.

„A modern világrendszer világgazdasági rendszer – ma éppen úgy, mint mindig, története során. S ma épp úgy, mint története során mindig, kapitalista világgazdaság. […] olyan nagyobb földrajzi zóna, amelyen belül a munkamegosztásnak és ezáltal az alapvető javak cseréjének, valamint a tőke és a munkaerő áramlásának szignifikáns szintjéről be­szélhetünk. A világgazdasági rendszerek egyik meghatározó tulajdonsá­ga, hogy nem fogja őket össze valamilyen egységes politikai struktúra. […ebben] számos politikai struktúra létezik egymás mellett, amelyeket modern világrendszerünkben az államközi kapcsolatok laza hálója köti össze. A világgazdasági rendszer számos kultúrát és embercsoportot foglal magában: különböző vallások, nyelvek, mindennapi szokások sokféle mintázatát.” (Wallerstein 2010, 57-58) Vagy másutt: „A modern világrendszer […] nem más, mint kapitalista világgazdaság” – írja egy összefoglaló mondatában (156). Szerintünk éppen azért kell analitikusan elválasztani a világgazdaság és a világrendszer fogalmát, mert ahogy egy gazdaságnak mindig van társadalom-struktúrája, azonképpen a tőkés világgazdaságnak is van ilyen struktúrája – ezt nevezném világ­társadalomnak. Ekkor a modern világgazdaság integrációja – amelynél nélkülözhetetlen jellemző, hogy nem alakulhat át Birodalommá, mert akkor a Birodalom politikai imperatívuszai vennék át a szakadatlan tőkefelhalmozás ökonómiai imperatívuszának a helyét -, a világpiac homogenizálódásának kérdése elválasztható a világtársadalom meg-szüntethetetlen kulturális és politikai heterogenitásától. A modern tőkés világgazdaságot a kapitalizmus szülte és tartja fenn – ahogy ezt az iskola alapművében Wallerstein (1983) gazdagon bizonyította. Szerintünk a

VRE hagyományban nemcsak nemzeti társadalmakról, hanem tagolt világtársadalomról is szó van. Ugyanis közvetítési folyamatok zajlanak le az egyes egyén és a világrendszer között. Ahogy a kapitalista gazda­ságnak van immanens társadalomstruktúrája, amely a nemzeten belüli munkamegosztásra épül, azonképpen a kapitalista világgazdaságnak is van világtársadalma, amely az egyes egyéntől az emberiségig futó közvetítési folyamatban és magatartási-kulturális minták révén létezik. A fő tendenciája tekintetében homogenizálódó integrált rendszer, a világgazdaság és a közös minták – például fogyasztói tömegkultúra és annak konzum-idiotizmusa – ellenére megszüntethetetlenül heterogén világtársadalom ellentmondásos egységeként foghatjuk immáron fel a világrendszert. A világrendszer tehát világgazdaságból és világtársada­lomból tevődik össze. Wallerstein Bevezetéséhez képest érvelésünk ugrópontja az „egyéntől az emberiségig tartó közvetítési folyamat” tézis bevezetése volt (a heterogenitás és a kulturális mintázatok elemeit csak megismételhettük). Mit értünk ezalatt? Hogyan játszódik le ez a közvetí­tési folyamat – ahol az egyik elem tulajdonságokat ad át egy másiknak, amelyikkel érintkezésbe lép?

Nézzük ezt alanyi oldala felől. A társadalomelméletben az egyéntől, a legkisebb elemzési egységtől – amely a hegeli intenzív individuum ér­telmében nagyon is betölthet történelmi szerepet, szemben az extenzív individuumokkal, akiknek elsősorban a sokasága számít – az emberi­ségig számos közvetítési forma és közösségi alakzat található. Ezért beszélhetünk világtársadalomról. Az egyes egyén létezésének számos felületével, vonatkozásával áll kapcsolatban más egyénekkel és közös­ségeikkel. Ráadásul a legkisebb és a legnagyobb, az egyes ember és az emberiség – nem terjedelmileg, hanem minőségét illetően – egybe is eshet, ahogyan José Martí ezt gyönyörű kifejezéssel mondja: az emberi­ség a hazám [patria es humanidad]. Kevésbé költőien, a filozófia nyelvén szólva, az egyes ember is élhet a nembeli lényeg színvonalán, noha az osztálytársadalmakban ez csak keveseknek adatik meg. A globalizáció korában – tehát a mind egyetemesebbé váló gazdasági, kulturális és politikai kommunikáció és érintkezés idején – ennek jelentősége még közvetlenebbül belátható, mint korábban. Az egyén a világrendszerrel ke­rül érintkezésbe, mégpedig gyakran akaratától és az erről való személyes tudásától függetlenül, mert számos közvetítési forma és struktúraviszony idézi ezt elő, a tevékenységek és a szellemi termékek közötti kölcsönös függés növekedése következtében. Ilyen objektív közvetítés a világpi­ac, mint a tevékenységek jövedelmezőségének és értéknagyságának meghatározója, és ilyen struktúraviszony a nemzeti társadalomban és a világgazdasági munkamegosztásban elfoglalt szocio­-ökonómiai pozíció. Ezért iktatódik az egyén és a világtársadalom közé az osztály, a nemzet és a régió, és ezért vannak az osztályoknak szociológiailag, történetileg és kulturálisan eltérő rétegei és a rétegeknek a legkülönbözőbb csoport­jai. Státusz és/vagy identitáscsoportok. A társadalmi tagozódások igen különböző alapokon és igen sokféle formában érintik az egyes ember egzisztenciáját. Minél kisebb egység felé megyünk, annál fontosabbak a személyközi, interperszonális kapcsolatok, és fordítva, minél nagyobb közösségek felé haladunk, annál több a személytelen kulturális közvetítő, s annál inkább kerül előtérbe az egyén intézményesült struktúrákba és nemzetközi munkamegosztásba illesztettsége. A VRE elismeri a világ­társadalmat, következésképpen elismeri – egyéb konfliktuspotenciálok, így a vertikális munkamegosztáson alapuló centrum­-félperiféria­-periféria viszony mellett – az osztálykonfliktusokat is.

Szerintünk, a kezdetben szükséges és jellemző leegyszerűsítések után, az egyes egyéntől a világtársadalomig és azon keresztül a vi­lágrendszerig történő közvetítés elismeréséből fakadó önkorrekciót az iskola többé-kevésbé elvégezte. Egyértelműen szakított azzal, hogy a világrendszert – a nemzetállamot kizárólagossá tevő mainstreammel szemben – a társadalomtudományi elemzés egységeként akként mono­polizálja, mint ami más entitások szerepének vizsgálatát kizárná. Újítása abban áll, hogy ezt a szempontot fundamentálisan érvényesíti, és nem abban, hogy mást kizár. Miként azzal is szakított, hogy az államközpontú gondolkodás államközi, nemzetközi kapcsolatokra kiterjesztésével oldja meg az elemzési alapegység megválasztásának kérdését. Különösen az elmúlt 30-40 évben – amikor a kölcsönös függés és érintkezés intenzitása az államokon túlnyúló társadalmi, gazdasági és politikai jelenségek so­kaságát produkálta – vált elégtelenné az állami (nemzeti) térbeli keretek közé zárt társadalomelemzési alap. Ahogy a társadalomtudományok jövőjével foglalkozó, Wallerstein vezette Gulbenkian Bizottság jelentése mondja, a hagyományos diszciplínákkal való egyértelmű szakítást új, globális térbeli vonatkoztatási keret váltja fel. Ami mégsem jelenti azt, hogy „az államot ne tekintenénk a modern világ egyik kulcsintézményé­nek, melynek jelentős a befolyása a gazdasági, kulturális és társadalmi folyamatokra”. (Wallerstein et al. 2002, 83-87) Az elemzés „természe­tes” egysége, új alapjának megválasztása azonban igényli a radikális perspektívaváltást: a világrendszer-szemléletet. Míg a liberalizmusban az egyén, a konzervativizmusban a nemzet, a marxi elméletekben az osztály a központi kategória, anélkül, hogy utóbbi ne ismerné el az egyén és a nemzet kategóriáinak realitását. Az individuum és az emberiség között pedig a csoportok, rétegek, osztályok, államok, nemzetek, régiók és a világrendszer, mint konkrét egész (konkrét totalitás) közvetíti és artikulálja a mindenkori társadalmi állapotokat. Az értéktöbblet-termelés és elsajátítás egyszerre osztályok közötti és világrendszerbeli függőségi viszonyokon keresztül érvényesül, benne az uralkodó nemzetek és el­nyomott nemzetek viszonyával.

A világrendszer organikus egysége nem az egész világot, hanem an­nak elemei, ágensei szakadatlan változása és változatossága közepette magánál maradó, tehát saját alapon fejlődő intenzív totalitását fogja át. Saját alapja az uralkodó tőkés termelési mód, amely ugyan más termelési módokat és formákat is tartalmaz, azonban ezeket maga alá rendeli, hierarchizálja és ekként integrálja. Polgári társadalomalakulatként, amely történetileg keletkezett, fennáll, variáció-gazdagságot és a centrum-peri­féria termelési tevékenységek megoszlását, vertikális tagoltságot mutat. Antagonisztikus természete miatt azonban még inkább és közvetlenebbül alá van vetve „az egyszer minden véget ér” történeti-térbeli időhorizont­jának, mint sok más történeti-társadalmi viszonyrendszer.

Jegyzetek

1 Hasznos a továbbgondolás és kutatás szempontjából a kötetben lévő szerzői bibliográfiai útmutató és fogalomtár, továbbá az eligazodást és visszakereshe­tőséget segítő név- és tárgymutató.

2 1945 és 1970 között négy vita készítette elő a világrendszer-elemzést: 1. a dependencia­-elmélet keretein belül a centrum-periféria viszony kérdése; 2. az ázsiai termelési mód vitái; 3. a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenet kérdése; 4. az ún. teljes történetírás, amely az összfolyamat megragadására képes, s az Annaleshez kapcsolódva elfogadja a társadalmi idő Braudel­-féle tipológiáját: az eseménytörténet és a nomotetikus felfogáshoz közel eső örök törvényeknek alávetett végletek között a struktúrafüggő hosszú tartam, és az ezen belül lejátszódó ciklikus mozgások vizsgálatát (Wallerstein 2010, 35-48). Megjegyzendő, a struktúrafüggő hosszú tartam státusza éppen megfeleltethető a társadalmi-gazdasági alakulat fogalmának, mert az biztosítja sokáig, de nem örökké fennálló kontinuitását.

3 „A szocialista tudomány legmagasabb színvonalát Marxnál érte el. Mi hagyjuk magunkat a kezei által vezetni, mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy eligazodjunk ebben a labirintusban. És minél jobban megértjük Marxot, annál biztosabban igazodunk majd el.” (Die Neue Zeit XXIX. I. 797)

4 A modern világrendszer történetének három alapvető fordulata: 1. a hosszú XVI. század, melynek során a világrendszer tőkés világgazdaságként látott napvilágot; 2. 1789, amely a centrista liberalizmus által dominált két évszáza­dos geokulturális hegemónia kezdete volt; 3. 1968 világforradalma, a fentebbi hegemónia kohéziójának alapjait aláásó hosszú fázis kezdete a modern világ­rendszer történetében (Wallerstein 2010, 10-11).

5 Szerencsére a szociológus Szalai Erzsébet és Böröcz József, a történész Krausz Tamás, az alkotmányjogász-politológus Wiener György, a közgazdász Artner Annamária, Farkas Péter, Szentes Tamás és Lévai Imre munkásságuk számos elemzésében kapcsolódnak a VRE szempontrendszeréhez, elemzési metodikájához.

6 Részletesen kifejtve Szigeti (1994), illetve ugyanez: Szigeti (1995, 163-180).

7 Például nálunk Lukács György vagy Mészáros István munkái. A szélesebb elméleti univerzum felmutatásakor pedig nyomatékosítsuk: azért nem azono­sítható a marxi alapozású kritikai elmélet mindenféle – önmagában értékes – kritikai gondolkodással: például a kritikai szociológiával vagy civil társadalom elméletekkel, netán a késői J. Habermas kommunikatív cselekvéselméletébe ágyazódó deliberatív demokrácia felfogásával stb., mert kutatási tárgyánál fogva és alkalmazott mércéjében különnemű problémákkal foglalkozik.

Hivatkozások

Radice, Hugo 2010: Félúton a paradicsomba? Eszmélet 85 (2010. tavasz), 159-174.

Szigeti Péter 1994: Cselekvés – struktúra – legitimáció a kritikai elméletben. In: Marx Károly 175. éve. Politikatörténeti Füzetek

Szigeti Péter 1995: Az út maga a cél. Budapest, MTA Politikai tudományok In­tézete

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Budapest, Napvilág Kiadó Szigeti Péter 2010a: Világrend és világrendszer. Eszmélet 87 (2010. ősz) 162-167.

Szigeti Péter 2010b: A magyarországi újkapitalizmus természete és helye a világ­rendszerben. Eszmélet 88 (2010. tél), 63-79.

Therborn, Göran 2010: A marxizmustól a posztmarxizmus felé? Budapest, L Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Wallerstein, Immanuel 1983 (1974): A modern világgazdasági rendszer kialaku­lása. Budapest, Gondolat

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer- elméletbe. Budapest, L Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Wallerstein, Immanuel et al. 2002: A társadalomtudományok jövőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizotság jelentése. Budapest, Napvilág Kiadó