A hírneves baloldali szerző, a "vörös kanonok" szerint a társadalmi mozgalmak fő feladata, hogy megértsék: léteznek alternatívái a jelenlegi kapitalista gazdasági rendszernek. Az ellenállás különböző mozgalmi körökben és szinteken jelen van és erősödik, azt azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. Egyelőre korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni – elméletileg és a gyakorlatban egyaránt. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. S mégis, ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat is szembehelyezkedik: a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus, amelyek egymással is "vitában" állnak.

A társadalmi mozgalmak számára az az alapvető feladat, hogy megértsék, valóban léteznek-e alternatívái a jelenlegi gazdasági rendszernek, amely meghatározó szerepet játszik gyakorlatilag az egész világon, beleértve a néhány szocialista országot is, amelyeket a piacgazdaságra való áttérés állapota jellemez. Vajon nem lenne-e jogos ellentmondani Adam Smith azon megállapításának, hogy a kapitalizmus olyannak fogadja el az embereket, amilyenek, az alternatívákat pedig olyanoknak, amilyeneknek látni akarjuk? Másként szólva, vajon nem minősülnek-e az alternatívák utópiának a közelmúlt eseményeinek fényében?

Nyilvánvaló, hogy a szovjet blokk történelme sokak számára az összes alternatíva csődjének bizonyul, ami olyan ideológiai vákuumot eredményezett, amely csak “az egyetlen lehetséges gondolkodásmód”-nak hagyott helyet. Csak most fogunk hozzá azoknak az (egyébként nagyszámú) belső és külső okoknak a tanulmányozásához, amelyek a kelet-európai rendszerek csődjéhez vezettek (E. J. Hobsbawm, 1999. 483–517. o.). Ezenkívül, a kapitalizmusra jellemző pusztító munka planetáris méreteket ölt, míg a kapitalizmusban rejlő gazdasági és szociális ellentmondások egyre inkább elviselhetetlenné válnak. A különböző körökben, különböző szinteken fokozódik az ellenállás. Az egész világ alternatívák meglelésére törekszik. Azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. A “reális szocializmus” csődje végül is megértette velünk, hogy bármely változáshoz hosszú idő kell.

Nyilvánvaló, hogy még túl korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni, mind elméletileg, mind pedig a gyakorlatban. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. Kínában és Vietnamban ez a vonzóerő képezi a kommunista párt legutóbbi előírásainak tárgyát, a globális integráció pedig nemzeti feladatnak tűnik. Még ha ki is dolgoznának bizonyos eredeti döntéseket, amelyek a piacgazdaság és a szocializmus kibékítését céloznák meg, ez a fajta politikai projekt a kapitalizmus logikájával lenne telítve, amely nem hagyna teret a manőverezésnek. Mindenhol a gazdasági és szociális szférára irányuló társadalmi kezdeményezések sokaságával találkozunk (kezdve az egyszerű túlélési stratégiáktól a különleges leleményesség szülte teóriákig), amelyek rendszerint a kapitalista piacgazdasági törvények keretein belül maradnak. És mégis ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat áll szemben – a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus.

 

Neokeynesianizmus

 

Ebben a teoretikus modellben elfogadják azt, hogy a piac logikája mozgásba hozza a gazdaságot, de azzal a feltétellel, hogy a rendszert szabályozni kell a torzító jelenségek korlátozása és a visszaélések kivédése érdekében Sokak számára ez megalapozott és reális megoldásnak tűnik.

Ennek az elméletnek egyik gyakorlati megvalósulására a második világháború utáni európai társadalom a példa – a munka és a tőke közötti társadalmi ellentmondásaival és olyan állammal, amely a társadalmi javak újraelosztásakor garanciaként és döntőbíróként lépett fel. Bizonyos szintig ez jellemezte a déli Bandung-modellt, amely, egyetértve Samir Aminnal, a fejlődés nemzeti, populista projektje volt, és amelyet Ázsia és Afrika, valamint Latin- Amerika felszabadult országai dolgoztak ki. Ezekben a régiókban a megjelenő burzsoázia és munkások szervezett szektorának egyesülését a formális gazdaságban, az importhelyettesítésen nyugvó fejlődés projektje hívta elő.

A keynesi elveknek az egész világra kiterjedő alkalmazása olyan elképzelés, mely szerint ilyen módon az egész kapitalista gazdasági rendszer szabályozható. Az ultraliberalizmus korszaka után, amely a piacok, a pénzügyi folyamatok és a munka szabályozásának megszűnéséhez vezetett, létrehozta a strukturális átépítés programját és minimalizálta az állami szerepvállalást, az inga az ellenkező irányba mozdult el. Most erre válaszként a piac működési feltételeinek újrateremtése a cél a környezetszennyezés és a társadalmi igazságtalanság csökkentése mellett. Mivel ezt a problémát már nem nemzeti szinten szemlélik, olyan utakat és eszközöket kell találni megoldására, amelyek képesek biztosítani a nemzetközi szabályozást és amelyek ennek érdekében képesek adekvát mechanizmusokat létrehozni. A neokeynesianizmus értelmében ez az a szint, amelyen az alternatívákat számba kell venni.

Ennek a modellnek számos válfaja létezik attól függően, hogy milyen mértékben hangsúlyozzák a szabályozást, amelynek célja a kapitalizmus megmentése, vagy mintákat állít fel, amelyek a különböző (ökológiai) elvek megvalósítására vagy az alapvető jogok biztosítására (munkások jogai, az állam szuverenitása stb.) irányulnak.

Ezek a különböző megközelítések nem dacolnak a kapitalizmus logikájával, hanem igyekeznek kiküszöbölni annak hibáit, visszaéléseit és mértéktelenségét. A fékezhetetlen kapitalizmust tagadják vagy azért, mert a rendszert egészében fenyegeti, vagy azért, mert annak ökológiai és szociális kiadásai meglehetősen magasak. Az első esetben a rendszer belső etikáján van a hangsúly: szükségszerű a “játékszabályok” tisztelete és betartása, de csak annak érdekében, hogy maga a játék “jobb” legyen. A második esetben a többé-kevésbé éles ítéletek a rendszer torz hatásait hangsúlyozzák, amelyek mindenekelőtt a gazdasági szereplők viselkedéséhez köthetők, amelyek tevékenységét szabályozni és kontrollálni kell. Ezért az etika abban fejeződik ki, hogy hatni próbálnak a gazdasági szereplők öntudatára és igyekeznek megállapítani a gazdaság működési normáit.

 

Posztkapitalizmus

 

Ez a megközelítés a gazdaságnak a kapitalizmustól, vagy az elfogadott (civilizáltabb hangzású) megnevezést használva, a piacgazdaságtól (ahogy Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász állítja, ez a kettő egy és ugyanaz) eltérő alapokon nyugvó szervezettségét feltételezi. Így magának a kapitalizmusnak a logikáját teszik kétségessé – másként szólva, azt a gazdálkodási módot, amely lehetővé teszi a profitmaximalizálást és felhalmozást, ami a növekedést biztosíthatja. A posztkapitalizmus elméletén belül a gazdaság más meghatározása létezik. Eszerint gazdaság alatt azt a tevékenységet értjük, amely biztosítja az ember fizikai és kulturális jólétéhez szükséges anyagi bázist.

Az első meghatározásban az egyének erőfeszítésén van a hangsúly, akik, ezen szemlélet szerint, összességükben alkotják a társadalmat. A másodikban a figyelem középpontjában az áll, hogy a gazdaság egy társadalmi építmény, ami arra emlékeztet minket, hogy a piac – a társadalmi viszonyok különös rendszere. Ily módon ez az elmélet a fennálló rendszer sokkal élesebb bírálatát adja, mint a neokeynesiánus paradigma, ami szükségszerűen radikálisabb megoldásokhoz és alternatívákhoz vezet. Tekintsük át ezt a problémát részletesebben, még azelőtt, hogy feltennénk azt a kérdést, hogy mennyire lehetségesek és megvalósíthatóak az ilyen hipotézisek.

A posztkapitalizmus hívei között is – természetesen – számos véleménykülönbség van. Közéjük tartoznak a baloldali forradalmárok, akik azt feltételezik, hogy a gyors és radikális változásokhoz vezető utat a hatalom megszerzése jelenti. Vannak olyanok is, akik bármilyen furcsa, a “konzervatívok” nevet viselik. Ők azt ajánlják a volt szocialista országoknak és azoknak az országoknak, amelyek a mai napig szocialistának vallják magukat, hogy térjenek vissza a szovjet (tanács) rendszerhez vagy akár a sztálini megoldáshoz annak érdekében, hogy elkerüljék a káoszt, amely a fékezhetetlen piac maffiájához kapcsolódik (ahogy ez ma Oroszországban történik). A posztkapitalizmus más híveinek többsége azonban megérti, hogy egy alternatív gazdasági modellhez való átmenet hosszú időt vesz igénybe. Ezért most olyan mélyreható elméleti kutatások folynak, amelyek – ami korábban elképzelhetetlen volt – párbeszédben fogják össze a különböző irányzatokhoz tartozó marxistákat és a különböző indíttatású baloldali értelmiségieket, ateistákat és hívőket.

Ez akár utópiának is tűnhet. Erre a felvetésre a projekt hívei azt a jelentésében valamelyest eltérő terminust ajánlják, amelyet Paul Ricoeur “szükséges utópiaként” határozott meg. Ez az a cél, amelyet nem határolnak konkrét időbeli korlátok, de amely a társadalmi törekvések és követelések szintézisét jelenti. Ebben az értelemben az utópia nem elérhetetlen. De az elmélet nem áll meg itt, hiszen azoktól az adatoktól függ, amelyek a gazdasági és társadalmi vizsgálat során keletkeznek, és amelyek lehetővé teszik a múlt tapasztalatainak figyelembevételét, valamint a kapitalista rendszerrel szembeni ellenállás értékelését. Az igaz, hogy nem minden ellenállás rendszerellenes, ugyanúgy, mint ahogy az ellenállás során sem mindig alakulnak ki az alternatív cselekvésre vonatkozó hipotézisek, ami arra kényszerít minket, hogy megtaláljuk a következtetések levonását megalapozó kritériumokat.

A gyakorlati alternatívának lehetségesnek és kivitelezhetőnek kell lennie, de ez még nem elegendő ahhoz, hogy működőképes is legyen. Arra van szükség, hogy a gyakorlati alternatíva a végső célt is magában foglaló, átfogó elképzelés része legyen. Egyébként ez az alternatíva hamar a jelenleg fennálló rendszer egyik elemévé válhat, amely rendszer mindig rendelkezik azzal a képességgel, hogy a saját szükségletei szerint alkalmazza és olvassza magába az új elemeket. Többek között ezért is van nagy jelentősége az elméletnek az alternatívák kidolgozásakor.

Éppen ezért azok számára, akik ilyen irányban gondolkodnak, nyilvánvalóvá vált, hogy az alternatíváknak a kapitalizmus kiszorítását, nem pedig annak átalakítását kell megcélozniuk. Pontosan ebben az értelemben beszélünk a posztkapitalizmusról. Az ilyen szemlélet erkölcsi ítéletek meglétével is számol. Ahogy arról már korábban szó esett, a neoliberalizmus hívei egyrészt (az emberekben – szerintük – bőségesen meglévő) egyéni kezdeményezések támogatását hangsúlyozzák, másrészt pedig azt, hogy a piac automatikusan összeegyezteti a különböző érdekeket, ami a piac univerzális önszabályozó természetét bizonyítja. Néhányan ezen is túlmennek, és az amerikai Michael Novakhoz hasonlóan azt a gondolatot védelmezik, amely szerint a kapitalizmus az Evangéliumhoz leginkább közel álló szervezeti forma, amennyiben egyesül benne az egyes ember és a társadalom boldogulása iránti tisztelet. Vagy vannak, akik Michel Camdessus-höz, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt elnökéhez hasonlóan, azt hangoztatják, hogy az IMF segít Isten Országának felépítésében.

A kapitalizmus meghaladását célzó törekvés feltételezi az alternatívákat kereső morált. Olyan mértékben lesz lehetséges a közvélemény mozgósítása és erőfeszítéseink egyesítése, amilyen mértékben “delegitimálni” tudjuk a kapitalizmust. A posztkapitalista perspektívában nem kell megállni a mértéktelenség és visszaélések bírálatán. Minden rendszernek, a kapitalista rendszernek is, szüksége van a bírálatra ahhoz, hogy hosszú távon újra tudja termelni magát és korrigálni tudja saját maga diszfunkciós működését. Éppen ezért bármely bíráló vélemény, még a legradikálisabb is, végső soron akár a rendszer megerősítésére is képes, s annak hasznára válhat, ha nem kérdőjelezi meg a rendszer elméleti alapjait.

A posztkapitalizmus ajánlotta “delegitimáció” amellett, hogy erkölcsi jellegűnek minősül, arra támaszkodik, hogy a kapitalizmus képtelen reagálni a gazdaság minimális kihívásaira, a gazdaságot pedig a szociális struktúra jelentéktelen részeként határozza meg, amely mindenki számára köteles lenne biztosítani az anyagi biztonságot. Ez jól megfigyelhető, ha elemezzük a világ jövedelemelosztását, amelyet az ENSZ Fejlesztési Programjának keretein belül készített grafikonon egy pezsgőspohár formájában ábrázolták. Az 1997-es beszámoló szerint a lakosság leggazdagabb rétegének 20%-a a világjövedelem 82%-át szerzi meg, míg a lakosság 20%-nyi legszegényebb rétege ugyanennek a jövedelemnek az 1,4%-ához jut hozzá. Polányi Károly magyar közgazdász ennek a jelenségnek nagyon jó leírását adta meg, amikor rámutatott arra, hogy a kapitalizmus “kihúzza” a gazdaságot a társadalomból, így attól függetlenné teszi. Sőt, a kapitalizmus saját törvényeinek elterjesztésére törekszik az emberi tevékenység minden szférájában. Éppen ezért a hosszú távú projekt a gazdaság társadalomba való új típusú beilleszkedését kell, hogy feltételezze. Ebből az okból kifolyólag hirdette ki Polányi a szocializmus kapitalizmus feletti erkölcsi felsőbbrendűségét.

A posztkapitalista iskola számára a rendszer visszaéléseinek erkölcsi megítélése részét képezi a probléma sokkal átfogóbb megközelítésének, mivel ezek a visszaélések nem véletlenszerűek, illetve nem az “egyéni hibákból” adódnak. A posztkapitalista elemzés keretében ezek a visszaéléseket – és ezt nem nehéz bebizonyítani – a rendszer alkotórészeiként kezelik. A “civilizált kapitalizmus” – beleértve azt a fajtáját, amelyet “rajnai” kapitalizmusnak nevezünk – gazdasági ágensei Délkelet-Európában a “fékezhetetlen kapitalizmus” kezdeményezői. A haszon maximalizálása és a konkurencia törvénye nem ismer korlátokat azokon a megszorításokon kívül, amelyeket a hatalmi viszonyok alakítanak ki. A kapitalizmus csak akkor változik, és csak akkor váltható le egy új társadalom által, ha szervezett ellenállásba ütközik. Ám saját hatalmának védelmében a tőke repressziókat, erőszakot, politikai diktátumokat, sőt még háborút is alkalmazhat és alkalmaz is.

Éppen ebben az értelemben kell egy másfajta globalizációt felépíteni – az ellenállást és a harcot kell globalizálni (F. Houtart és F. Polet, 2001). A tőke globalizációjával párhuzamosan azonban a különböző jogokat védő társadalmi mozgások fragmentációja figyelhető meg. Csak az ellenállás erőinek közeledése termelhet ki egy új erőt. Ennek kezdetét hibái és fogyatékosságai ellenére is, a WTO elleni seattle-i tüntetések jelentették, a Világ Szociális Fórum pedig Porto Alegrében először mutatta meg egyetemes méretekben a világ civil társadalmának alapját.

A technikai fejlődésnek és az ökológiai problémáknak is jut hely a posztkapitalista programban. Ezek közül az elsőt nem úgy szemlélik, mint valami végső célt, de nem is úgy, mint a nyereség maximalizálását célzó eszközt, hanem mint egy olyan módszert, amely mindenhol a világon az emberek életének javítását célozza meg. Ezért fontos figyelembe venni a technológiák fejlődésének szociális feltételeit (emberi költségek), ezek gazdasági rendszeren belüli funkcióját (foglalkoztatottság csökkentése vagy a munkakörülmények javítása), a technológiák felhasználásából származó nyereség elosztását (vajon kevesek sajátítják ki vagy mindenki számára hozzáférhető), felhasználásuk erkölcsi természetét (biotechnológia) és környezeti hatásait (CO₂-kibocsátás stb.).

Ami az ökológiai tényezőket illeti, ezeket szintén különös figyelem illeti. Fél évszázaddal ezelőtt Marx megállapította, hogy a kapitalizmus saját gazdagságának két forrását pusztítja – a természetet és az embert. Azonban az úgynevezett szocialista rendszerek sem fordítottak figyelmet az ökológiai problémákra. Ahogy korábban soha, a problémák posztkapitalista megoldását szorgalmazók szerint a preventív elv megköveteli, hogy a természeti erőforrások felhasználását ne a piaci logika szabályozza. Felhasználásuk módját egy olyan struktúra keretein belül kell megvalósítani, amely ma csak globális lehet.

A piac nem más, mint olyan társadalmi viszonyok, amelyekben az esetek többségében a puszta túlélés törvényei uralkodnak, amelyek szerint mindig az erősebb győz. A mai körülmények között a “centrum”-kapitalizmus térsége a Triász – USA, Európa és Japán – között oszlik meg, amelyek gazdasági, tudományos és stratégiai monopóliumaik sokaságának köszönhetően húznak hasznot, azonban a katonai hatalmat, amely a rendszer működését biztosítja, kizárólag az USA birtokolja. Thomas Friedman, Madleine Albright, a korábbi külügyminiszter tanácsadója, a New York Times Magazine 1999. március 28-ai számában megjelent cikkét így kezdte: “Ahhoz, hogy a globalizáció működőképes legyen, Amerika nem félhet attól, hogy olyan mindenható szuperhatalomként viselkedjék, mint amilyen valójában.” Elismerte: “A piac láthatatlan keze soha nem fog a láthatatlan ököl nélkül működni: A McDonald’s nem virágozhat McDonnell Douglas, az F15-ös megalkotója nélkül. És a láthatatlan ököl, amely a szilikon-völgyi technológiáknak köszönhetően védi meg a békét, nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok légiereje és tengerészgyalogsága.” Ez a kijelentés legalább őszinte.

Ezek a forrásai az amerikai hegemóniával, illetve az azt megtestesítő szervezet, a NATO-val szembeni ellenállásnak (S. Amin, 1999). Ez az ellenállás nyilvánvalóvá vált az Öböl-háború során, Koszovóban, Afganisztánban és Irakban. Alapjául az az elemzés szolgál, amely nemcsak a közeljövőre irányul, hanem a posztkapitalizmus világméretű perspektíváját kívánja kidolgozni. Az európai ellenállás 1990-től kezdődő intézményesítése nyilvánvalóvá tette a Triászon belüli nézeteltéréseket, és bebizonyította, hogy az alternatívák lehetségesek. A fent leírt posztkapitalizmus egy olyan szocializmust jelent, amelyre Rosa Luxemburg gondolt, amikor leírta: “Szocializmus vagy barbárság”. Ezt nem lehet azonosítani a félelmet keltő (sztálinizmus) vagy a megmosolyogtató (harmadik utas megoldású) szocializmussal.

 

Gyakorlati alternatívák

 

A fent leírt két projekt mindegyike kínál alternatívákat. Az első, amelyik a neokeynesiánus szemléletet követi, a kapitalizmus humanizálására összpontosít, a második, posztkapitalista szemlélet, magát a rendszert kívánja elmozdítani. Éppen ezért az “alternatíva” fogalma nem egyértelmű, mindkét alternatívát jelentheti: a kapitalizmus keretein belül vagy a kapitalizmushoz képest. Mindkettő saját elméletén és etikáján alapul, mindkettő támogatja az ellenállást és konkrét tetteket ajánl. Sok bennük a közös politikai nézet, és mindegyik meghatározott szabályozások mellett érvel (például a nemzetközi pénzügyi mozgások szabályozása mellett). De az alapfilozófiájuk mégis eltérő, és ezt nagyon fontos felismerni. Sok olyan szociális, sőt kulturális tényező létezik, amely megkülönbözteti ezt a két irányzatot.

Ezenkívül mindkét irányzat keretein belül az alternatívákról többes számban beszélhetünk, de az alternatívák tartalma lényegesen különbözik. Vannak olyanok, amelyek számára nem léteznek minőségileg új globális feladatok, ami az “egyetlen lehetséges gondolkodásmód”-hoz való visszatérést kockáztatja. Ugyanakkor egész sor olyan megoldást vesznek számba, amelyek a jelenlegi elfogadhatatlan helyzetben lehetséges alternatívát kínálhatnak. Az ilyen nézőpont a neokeynesiánus szemlélethez áll legközelebb. Mások számára a konkrét alternatívák lehetetlenek, amennyiben azok nem járulnak hozzá a kapitalista rendszer fokozatos felváltásához, vagyis ha nem szakaszai egy elkerülhetetlen, hosszan tartó átmenetnek. Hiszen a kapitalizmusnak négy évszázad kellett ahhoz, hogy létrehozza a saját újratermeléséhez szükséges anyagi bázist (iparosítás és munkamegosztás). Ily módon teljesen természetes, hogy egy más típusú termelési mód kialakulásához is legalább ennyi idő kell. Ahogy Maurice Godelier írta: “A szocializmus problémája abban áll, hogy a kapitalizmus lábain kell megtanulnia járni.” Egy új technológiai forradalom sok változást hozhatna, de ez minden bizonnyal nem mehet végbe automatikusan, mert a jelenleg fennálló társadalmi viszonyok keretein belül kell fejlődnie, hiszen ezek a viszonyok határozzák meg a technológia alkalmazását, az alkalmazóit és a különböző kutatási irányokat is.

Mielőtt áttekintenénk azokat a konkrét szférákat, amelyekben az alternatívák kifejlődhetnek, három dolgot kell megértenünk. Először is: az alternatívák az emberi tevékenység eredményei, s csak a jelenleg fennálló rendszer, vagyis a reális kapitalizmus “delegitimációjának” során keletkezhetnek. És ez szükségszerű. Másként szólva: még annak gondolatát is meg kell semmisíteni, hogy nincsenek alternatívák. Ha ugyanis ez a meggyőződés széles körben elterjed, egy döntés sem realizálódhat majd, és kezdettől fogva halálra lesz ítélve. Ez indokolja az erkölcsi irányelvek fontosságát mindazok számára, akik a jelenleg fennálló gazdasági rendszer szabályozására törekszenek, s mindazok számára, akik fel akarják azt váltani.

Másodszor, újra megismételjük: a piac – társadalmi viszonyokat jelent. És a globalizáció körülményei között ezeknek a viszonyoknak a megváltoztatása csak egy új egyensúlyban lehetséges, amely az új hatalmi viszonyok létrehozását célzó, különböző ellenállások és harcok egyesülését követeli meg. A gazdasági rendszer és annak politikai és kulturális vetületének megváltoztatásához nem elégséges csak gazdasági és politikai technikák bevetése. Következésképp létezik egy sor olyan szociális és politikai intézkedés, amelyek az alternatívák megvalósulásához szükségeltetnek.

Harmadszor, a kapitalizmus egy olyan rendszer, amelyet fel kell váltani (vagy reformálni, vagy egy másikra cserélni), nem elfelejtve, hogy alternatívák minden területen léteznek a tőke és munka kapcsolatrendszerében: például az exportált mezőgazdasági termékek vagy a nyersanyag rögzített ára, vagy a külső adósság mechanizmusa, a piacok megnyitása, a csúszó valutaárfolyam, a pénzügyi spekulációk stb. Ily módon a konkrét alternatívák (többes számban) a rendszer megmentőivé válhatnak, de ezek lehetnek az első lépések ennek a rendszernek a leváltásához vezető úton.

Ahogy azt már megjegyeztük, ahhoz hogy az alternatívákat és a hozzájuk kötődő problémákat áttekinthessük, három különböző szint elkülönítése szükséges: utópiák, középtávú célok és konkrét intézkedések. Ma sok ötlet, javaslat és kísérlet ezen a három szinten jön létre.

 

Az utópiák szintje

 

Hadd emlékeztessek arra, hogy amikor az utópiáról beszélünk, akkor ezalatt nem illúziókat értünk, hanem az embereket mozgósító projekteket. Az utópia nem lehet egy tisztán intellektuális építmény, azt be kell építeni a valóságba, és meg kell érteni, hogy ez csak térben és időben lehetséges, ami sokféle korlátozást jelent az adott programot valóra váltani szándékozó közszereplők számára. Nem fogunk szót ejteni a neoliberális utópiáról, amelyet a WTO első főigazgatója akkor fogalmazott meg, amikor arról beszélt, hogy a XXI. század első negyede után (természetesen a gazdaság abszolút liberalizálásával) fokozatosan megszűnik majd minden baj a földön, s a boldogság az egész emberiség számára elérkezik.

Mindkét szemlélet – a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus – lemond arról, hogy azonosítsa az utópiát a mitikus jövővel, ugyanakkor a végső cél meghatározásában radikálisan eltérnek. Az első szemlélet követői meg vannak győződve a társadalmi hatalom által garantált külső korlátokkal szabályozott piac szükségességéről. Ez az álláspont bizonyos értelemben nagyon közel áll a neoklasszikus gondolkodókhoz, akik általában gondoskodnak a konkurenciához szükséges feltételek újratermeléséről, ami látszólag megmagyarázza a szociális liberális és a “harmadik utas megoldást” választó szocialisták között a kapcsolatok helyreállítását. Ebben áll Joseph F. Stiglitz álláspontja is (J. F. Stiglitz, 2002).

A posztkapitalista gondolkodásmód ezzel szemben éppen abban áll, hogy teljesen meg kell változtatni a kapitalizmus logikáját, és új “játékszabályokat” kell felállítani: a haszon, az értéktöbblet kritériumát felváltja a szükségletek kritériuma; a fő termelőeszközök kollektív, tehát társadalmi (és nem állami [!] tulajdona); a termelés szociális következményeinek és a technológiák fejlődésének számbavétele; demokratikus ellenőrzés nemcsak a politika, de a gazdasági tevékenység területén is; a fogyasztás mint eszköz, nem pedig cél; az állam mint technikai szervezet, nem pedig az elnyomás eszköze stb. A valóságban a “megvalósult szocializmus” tapasztalatainak elemzése is az előbb áttekintett elméleti iskola kritériumai szerint történt-történik. Meg kell értenünk végre, hogy miben és miért mondott ellent a “megvalósult szocializmus” rendszere ezeknek a kritériumoknak.

Az utópiának tükröződnie kell a programokban. Éppen ebben áll a következő lépés. Ahogy azt már említettük, a kapitalista felhalmozás neoliberális fázisát elutasító két szemlélet által ajánlott középtávú és rövid távú alternatívák gyakran keresztezik egymást. Ezért alább áttekintjük azokat az állításokat is, amelyek ezt a két irányzatot egymáshoz közelítik.

 

Középtávú tervek

 

Amikor “középtávról” beszélünk, azokra az általános célokra gondolunk, amelyek felé törekedni kell, de amelyeket több, a rövid távú alternatívákat tükröző javaslat segítségével kell konkretizálni. Ezeket a meglévő lehetőségeknek megfelelően kell megszervezni, s hosszú harcot követelnek meg, amennyiben ellenséges erők állnak velük szemben. Most pedig rátérünk alkalmazásuk alapvető szféráira – a gazdasági alternatívákra, ezek szociális dimenziójára és a politikai alternatívákra.

 

A gazdasági alternatívák és ezek szociális dimenziója

 

A gazdaság szférájában a középtávú alternatíva elsődleges célja – a nemzetközi kereskedelem új szervezési módja. A globalizációellenesség valójában nem az általános kereskedelemmel szembeni ellenállásban áll, hanem abban, hogy elutasítja azt a módot, ahogyan a kereskedelem folyik a kapitalista piacgazdaság keretein belül. Az emberi tevékenység néhány területe nem követheti a piac logikáját, egyébként elvesztik lényegüket. Ez igaz a kultúrára, az oktatásra és a kommunikációs eszközökre. A piac megnyitása lehetőségeket kell, hogy nyújtson a gyengébb gazdaságok számára a manőverezésre, a szabad áramlás pedig ne csak a tőkére és árukra, hanem az emberekre is vonatkozzék. Hadat kell üzenni a spekulációs tevékenységeknek, amelyek a világgazdaságban dominálnak, és az ilyen tevékenységet a jövőben véglegesen meg kell szüntetni. Ezeknek a problémáknak mindegyikére van megoldási javaslat.

A globalizáció jelenlegi formája a legerősebb államok és a tőke növekvő koncentrációját tükröző transznacionális korporációk (TNK) gazdasági érdekeinek kedvez. A regionális gazdasági egyesülések más pozíciót is kaphatnának a “globalizáció” folyamataiban. Így az emberek szükségleteit jobban ki lehetne elégíteni, és lenne egy olyan kiindulópont (a nemzetközi kereskedelem diverzifikációjának következtében), amelyből kiindulva “többpólusú” gazdaság és politika jöhetne létre – a ma fennálló “egypólusúval” szemben (az USA hegemóniája alatt álló Triász).

Az “Észak–Dél” kapcsolatainak megváltoztatásához el kell hárulniuk a függő gazdaságok fejlődését gátló akadályoknak. Ezt a nemzetközi kapcsolatokban jelentős szerepet játszó, fejlett gazdaságok irányába áramló pénzfolyamok visszafordításával lehet elérni. Ezek az akadályok összefüggnek a mezőgazdasági termékek árának és a nyersanyagárak ingadozásával, Észak protekcionizmusával, a “mezőgazdasági fölöslegek” konkurenciájával, a vállalkozói szerződésekkel és a szánalmas adózási és szociális körülményeiről elhíresült szabad kereskedelmi zónákkal, a külső adósságokra elpazarolt óriási pénzeszközökkel, a külföldi befektetések iránti igényekkel, a rövid távú befektetések (“forró pénzek”) uzsorakamataival, a tőke magasabb jövedelmezőségű helyekre való beáramlásával, az agyelszívással (brain drain) stb. E szférák mindegyike számára léteznek megoldások, és néhány ezek közül már a megvalósulás stádiumában van, vagy éppen most tárgyalják valamelyik parlamentben.

A globalizációval közvetlenül kapcsolatos legfontosabb probléma a fegyverkereskedelem visszaszorítása és szigorú nemzetközi ellenőrzése. Ugyanez érvényes a tömegpusztító fegyverekre, amelyek ellenőrzéséért és betiltásáért egy valódi nemzetközi hatalomnak kell felelnie, nem pedig kizárólag a világrendet meghatározó néhány nemzetnek. Ezzel kapcsolatban már több tervezetet is kidolgoztak, amelyek oly mértékben realizálhatók, amilyen mértékben mozgósítható erre a politikai akarat. A hidegháború befejezése után már beszéltek a “békés osztalékokról”. Ezt az ötletet, amely most kezd megvalósulni, tovább kell fejleszteni.

A globálissá vált kapitalizmust megváltoztató és felváltó alternatívák megvalósításához nem elég azoknak térbeli dimenzióival foglalkozni. Fundamentális elveit kell figyelembe venni, amelyek az egész világon elterjedtek. Ezzel kapcsolatban az első szempont a piac logikájának korlátozása (még akkor is, ha olyan formák jelennek meg, mint a barter, az adományok és azok cseréje). Senki sem beszél a piac teljes megszüntetéséről, amennyiben a piac mint a társadalmi viszonyok rendszere a reális kölcsönös előnyök alapjain is felépülhet. Ily módon a szociális gazdaság fejlődése, még ha a mai kontextusa korlátozza is az ilyen lehetőségeket, sok megoldás megvalósítását eredményezheti, beleértve a termelőeszközök kollektív tulajdonlását. Ez a nemzeti törvényhozást kikerülő vállalkozások koncentrációjának likvidálásához és a fékezhetetlen privatizáció befejezéséhez vezet. Ez teremthetné meg a “népek gazdagságához” való ténylegesen hozzájáruló nem piaci szektorok új értékét. Sok társadalmi szervezet követel ehhez hasonló intézkedéseket.

A termelés és elosztás folyamatainak újjászervezése, amelyek a jelenlegi neoliberális fázisban gyakorlatilag ellenőrizetlenek, egy újabb középtávú alternatívát jelent. Mindenekelőtt ez négy szférát érint. Először, a termelőtőke felértékelését a finánctőkéhez képest azzal a céllal, hogy megakadályozzák az előbbi viszonylagos visszaszorulását és az utóbbi spekulatív jellegének csökkentését.

Másodszor, a technológiák felhasználásának kritikai értékelésére van szükség, hogy ne jövedelmezőségük legyen alkalmazásuk és fejlesztésük egyetlen kritériuma. Ez részben az új paraméterek (mint az emberi jólét, az emberi méltóság és a természet tisztelete) bevezetésével érhető el.

Harmadszor, a tevékenység fogalmának újradefiniálása, mivel a tevékenység az új technológiák megjelenésével teljes mértékben megváltozott, s a vállalatok közötti fékezhetetlen konkurenciától (mint például a rugalmasság, a dolgozók individualizációja, gyermekmunka, a szociális támogatások és a munkabiztonság szintjének csökkentése stb.) eltérő elvek mentén lehet megszervezni.

Végül létezik egy ökológiai tényező is, amelynek jelentősége folyamatosan nő. Lehetséges, hogy rövid távon ez lesz a legjobb mód arra, hogy rákényszerítsük az alternatívákat a kapitalista logikára, mivel az olyan helyzet már nem tartható, amelyben a nem megújuló erőforrásokat felélik és a környezetet tönkreteszik a rövid távú profit megszerzésének érdekében.

Mindezt a jelen kritikai kontextusában kell szemlélni, amelyre a kapitalista logika, a korlátlan és egyenlőtlen fogyasztásra szűkülő fejlődés, a természeti egyensúly felbomlása, a társadalmi ellenőrzés és az emberi méltóság felszámolása jellemző.

 

Politikai alternatívák

 

A gazdasági alternatíváknak kevés esélyük van a megvalósulásra a politikai alternatívák kidolgozása nélkül. Gyakorlatilag a jelenlegi globalizáció lehetőséget ad a kapitalista gazdasági rendszernek a (helyi-nemzeti, regionális és egyetemes) politikai hatalom feletti uralkodásra. Ez a rendszer óriási képességgel rendelkezik arra, hogy az egész társadalmi életre kiterjessze saját normáit. És csak a szó tág értelmében vett politika képes arra, hogy ellenerőként lépjen fel. Ebből fakad, hogy egy egész sor középtávú célkitűzésre van szükség. Nemzetközi szinten ez mindenekelőtt a nemzetközi szervezetek megerősítésének és demokratizálásának a kérdését veti fel. Ez a Biztonsági Tanácsra – amely a békefenntartó szerepében tetszeleg – éppen úgy vonatkozik, mint az ENSZ szakosított szervezeteire. Ami a Bretton Woods-i rendszert alkotó szervezeteket (Világbank, IMF és nem olyan régen a WTO is) illeti, amelyek a washingtoni egyezmény (neoliberalizmus) hatékony eszközeivé váltak, vissza kell téríteni eredeti funkciójukhoz, amelyek nem abban álltak, hogy a világgazdaságot csupán a tőke egyszerű jövedelmezőségének kritériuma alapján szabályozzák. Mindez összekapcsolódik azzal, hogy az állam ismét felvállalja a biztosíték szerepét a társadalmi célok megvalósításában és a gazdasági problémák megoldásában, ami együtt kell, hogy járjon az állam technikai hatékonyságának és intézményeinek demokratikus ellenőrzésével.

A nemzetközi színtéren ezeknek az alternatíváknak középtávú eredményessége három alapvető tényezőtől függ: a kapitalizmusellenesség és mindenfajta társadalmi küzdelem közeledésétől, az államok részéről kinyilvánított politikai akarattól, a nemzetközi törvényhozás fejlesztésétől. Sőt még azt is elmondhatjuk, hogy ennek a három tényezőnek az összehangolása teszi lehetővé az ajánlott alternatívák megvalósítását.

Az államok és régiók szintjén született kezdeményezések demonstrálni fogják az alternatívák meglelésére irányuló politikai akaratot. Példaként szolgálhatnak a MERCOSUR vagy az ASEAN, amelyek olyan gazdasági projekteket dolgoznak ki, amelyek még annak ellenére is, hogy a kapitalizmus keretein belül keletkeztek, nyíltan kritizálják a régió országai és az USA között létrehozott szabadkereskedelmi zónákat. Ami a nemzetközi törvényhozást illeti, ezen a területen rengeteg kezdeményezési lehetőség létezik az emberi jogok “üzleti jogokkal” szembeni védelmében. Például a “Népek állandó törvényszéke” és az “Emberi jogok nemzetközi szövetsége”.

 

Rövid távú alternatívák

 

Ha megvalósítható alternatívák kidolgozására törekszünk, akkor nem elegendő a hosszú távú feladatok, illetve a középtávú célok kitűzése, emellett szükséges olyan rövid távú megoldásokat is javasolni, amelyek a politikai követelések és programok alapját is képezhetik. Lehetetlen az összes ilyen megoldás részletes felsorolása, de néhány példa bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az ilyen alternatívák megvalósíthatók.

Többségük valamilyen módon összefüggésben áll a szabályozással, de mindegyikük egy hosszú folyamat egy szakaszának felel meg, legyen ez a folyamat a kapitalista társadalmi kapcsolatok “humanizálása” (neokeynesiánus perspektíva), vagy akár ezeknek a kapcsolatoknak a transzformációja (posztkapitalista perspektíva). Ezeket a szabályozási módokat a következőképpen lehet osztályozni.

 

• Gazdasági szabályozás: a nemzetközi pénzügyi műveletek megadóztatása (Tobin spekulációs adója); regionális és nemzetközi adóztatás, az “adózási kikötők” megszüntetése; a “szegény” országok adósságának jóváírása; új, demokratikus irányítású regionális gazdasági blokkok vagy gazdasági együttműködési zónák felállítása; a nemzetközi pénzügyi szervezetek restrukturálása; a nem piaci szektorok globalizációjának visszaszorítása stb.;

• Ökológiai szabályozás: a nem megújuló erőforrások védelme; a flóra és fauna védelme; a nemzetközi, környezetszennyezési szabályok létrehozása, a Rio de Janeiróban tartott konferencia Agenda 21 dokumentumának alkalmazása stb.;

• Szociális szabályozás: a munka világát szabályozó nemzetközi törvényhozás; a nemzetközi befektetések normagyűjteményének megalkotása a TNK jogosítványainak korlátozása céljából; a munkásokból álló képviseleti hatalmi szervek részvétele a regionális és nemzetközi szervezetek munkájában;

• Politikai szabályozás: a gazdasági és szociális szférát szabályozó regionális hatalmi szervek felállítása; a helyi, regionális és nemzeti hatalmi szervek kölcsönös együttműködése; az ENSZ átszervezése; az ökológiai és kulturális örökség nemzetek feletti gondozása; nemzetközi parlament stb.;

• Kulturális szabályozás: a kultúra helyi és nemzeti szinten való védelme.

 

Befejezésként megemlíthető tehát, hogy valóban léteznek alternatívák, és azok feltétlenül megvalósíthatók. Végeredményben ezek realizálása csak a megvalósításukra irányuló szándéktól és akarattól függ. Jelenleg az alternatívák megvalósíthatósága nem meglétük problémájával (ezekből elég sok van és mind megalapozottak), hanem a társadalmi cselekvés kérdéseivel függ össze. Léteznek-e társadalmi erők, amelyek alkalmasak rövid és középtávon megvalósítani az alternatív projekteket? Létezik-e politikai szándék és akarat ezeknek a céloknak az elérésére? Ez nagy kihívás a XXI. századi társadalmi mozgalmak számára.

 

Bibliográfia

 

Hobsbawm E. J.: The Age of Extremes, History of the Short 20^th Century, 1914-1991. Penguin, London, 1994 (magyarul: Szélsőségek kora. Budapest, Pannonica, 1998).

GEMDEV: Mondialisation – Les mots et les choses, Karthala, Párizs, 1999.

Polanyi K. and Arenberg C.: Le Système économique dans l’histoire et la théorie. Larousse, Párizs, 1975.

Reich R.: The work of nations: preparing ourselves for the 21^st century. Paperback, 1992.

Stiglitz J. E.: Globalization and its Discontents. Norton, New York, 2002.

F. Hourtart and F. Polet (eds): The Other Davos: the Globalization of Resistance to the World Economic System, Zed Books, London, 2001.

 

(Fordította: Erdős Anna)

A tavaly megjelent Új imperializmus c. könyv írójával készített interjú elemzi az amerikai imperializmus változásait az elmúlt évtizedek során. Eszerint a klasszikus erőpolitikát az 1970-es évektől egy kifinomultabb neoliberális ihletésű imperializmus követte, amelyet napjainkban a gazdasági pressziót és a brutális elnyomást kombináló neokonzervatív modell vált fel.

Az interjút Stephan Heidbrink, David Salomon és Conny Weissbach készítette a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung című német folyóirat számára.

Z.: Adjon kérem, egy rövid áttekintést politikai és tudományos munkásságának hátteréről.

H.: Végzettségemet tekintve geográfus vagyok. Ez nagyon közel áll a globális értelemben vett városi és környezetvédelmi témák tanulmányozásához, így engem mindig is érdekeltek ezek a kérdések. A 60-as évek vége felé fontosnak éreztem, hogy kritikusabban szemléljem a dolgokat, ekkor kezdtem a marxista elmélettel foglalkozni, végigtanulmányoztam a marxista teóriát, és átemeltem azt az urbanisztikai és környezetvédelmi témákba. Nem volt mindig könnyű összehozni a marxizmust az urbanisztikai és környezetvédelmi kérdések tanulmányozásával. Azzal szoktam viccelődni kollégáimmal, hogy könnyebb a marxizmust átvinni arra a területre, ami engem érdekel, mint az adott témát a marxizmusba. Ez része annak a bizonyos politikai agendának, amit az elmúlt húsz-harminc évben próbáltam érvényesíteni. Nem vagyok szervező típus, de természetesen próbáltam támogatni a különböző témákban kialakult városi szociális mozgalmakat és munkámon keresztül integrálni azokat.

Z.: Tudna néhány példát mondani az ilyen városi szociális mozgalmakra?

H.: Volt például nekünk Baltimore-ban, amikor ott éltem és tanítottam a Johns Hopkins Egyetemen, egy létminimumkampányunk, egy nagyon jelentős kampány, hogy megpróbáljuk átalakítani a minimálbért – a létminimum más, mint a minimálbér – és kényszeríteni a nagyobb intézményeket, a várost, sőt a végén még az én saját egyetememet és kórházamat, hogy egyezzenek bele egy létminimum-konfigurációba. Évekig küzdöttünk érte. Szerény sikert értünk el, viszont ez a balti­more-i létminimumkampány volt az első ilyen kampány az egész Egyesült Államokban. Ez terjedt ki azután számos más városra is. Sok városban alakult ki létminimumkampány és létminimummal kapcsolatos jogalkotás. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyekkel foglalkoztam.

Z.: Jelenleg milyen témákkal foglalkozik?

H.: Azzal, hogy eltávolítsuk Busht hivatalából. Azzal, hogy Amerika kivonuljon Irakból. Jelenleg nincs semmi különösebb politikai projekt, amin dolgoznék. Baltimore-ban nagyon sokat foglalkoztam a helyi témákkal, de fokozatosan, azt hiszem, amióta New Yorkba költöztem, az utóbbi két-három évben egyre inkább azon igyekszem az ideológia szintjén, hogy valami történjen az amerikai médiában, hogy minden szinten kialakítsunk egyfajta közéleti tudatosságot: próbálok betörni a média főáramába – ez idáig eredménytelenül – azáltal is, hogy tanítok az ország különböző egyetemein. Megpróbáljuk befolyásolni a publikációkat, megpróbálunk kialakítani egyfajta kritikai szemléletet az amerikai szellemi életben egy még általánosabb szinten; témákat próbálunk felvetni az imperializmussal kapcsolatban, különös tekintettel az amerikai imperializmusra. Továbbra is ezen a fronton küzdök.

 

Az új imperializmus

 

Z.: Az Új imperializmus című könyvében – melyet a múlt évben publikáltak – kifejti, hogy az imperializmus megváltoztatta arculatát. Mi az új az imperializmussal kapcsolatban?

H.: Könyvemben megpróbáltam különbséget tenni a különböző imperializmusok között, és az a véleményem, hogy az Egyesült Államok imperializmusa mindig sajátos módon tekintett a világra. Először is azt akartam kifejteni, hogy az amerikai imperializmus különbözik az európai imperializmustól és az imperializmus többi formájától. A könyv tehát kihangsúlyoz egy speciális típust: az Egyesült Államok-típust, ahogy az a múlt században kialakult. Aztán arról a speciális helyzetről akartam szólni, melyben az Egyesült Államok imperialista stratégiái megváltoztak, különösen a 70-es évektől kezdve, és feltettem a kérdést: Mennyiben más az Egyesült Államok jelenleg folyó közvetlen katonai beavatkozása Irakban? Más, mint amit Haitin vagy Libanonban és a többi országban tett? Gyakran küldte a tengerészgyalogságot különböző helyekre, de van valami stratégiailag különböző itt, ami valószínűleg az Egyesült Államok állandó katonai jelenlétét jelenti a Közel-Keleten? Ha igen, miért vannak ott? Különbséget akartam tenni az általam neoliberálisnak hívott imperializmus és a neokonzervatívnak nevezett imperializmus közti eltolódás között is. Nem tudom, hogy ez a neokonzervatív kísérlet tartós lesz-e. Még ha Busht el is távolítják a hatalomból, nagyon nehéz lesz az utána következő bármilyen vezetői rétegnek is megváltoztatni a Közel-Kelet-politikáját anélkül, hogy igazi radikális változás történne a gondolkodásmódban. Tehát célom az volt, hogy megvilágítsam az Egyesült Államok imperializmusának sajátos jellegét, de néhány olyan változást is, mely az utóbbi harmincegy évben történt az Egyesült Államok imperialista taktikájában.

Z.: Kifejtené pontosabban a neoliberális imperializmustól való eltolódást a neokonzervatív felé?

H.: Az Egyesült Államok imperializmusa történelmileg egész egyszerűen azon alapult, hogy komprádor kormányokon keresztül indirekt módon gyakorolta a hatalmat. Ez leginkább Nicaraguában a 20-as és 30-as években volt látható, amikor azzal az ötlettel álltak elő, hogy Somozát tegyék a hatalomra. Ő azt teszi, amit neki mondanak, ugyanakkor anyagi és katonai támogatást kap, ő maga személy szerint gazdag lesz, a körülötte lévők szintén nagyon gazdagok lesznek. Kifosztja az országát, ugyanakkor nem akadályozza meg, hogy az Egyesült Államok vállalatai is kifosszák. Tehát az Egyesült Államok egyfajta kényszerrel, de egy bizonyos uralkodói csoport beleegyezésével teszi ezt. Természetesen ezt tette az Egyesült Államok Iránban is, amikor megdöntötte a kormányt, és visszatette az iráni sahot a trónra 1953-ban. Ez történt akkor is, amikor megdöntötte Allende hatalmát Chilében, és Pinochetet tette meg vezetőnek. Így működik az Egyesült Államok imperializmusa. Ez az általános modell.

A neoliberális modell azonban valójában 1970 után alakult ki, és igazából Chilében kísérletezték ki. Miután Pinochetet hatalomra tették, mindenféle kérdés fölvetődött azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen gazdasági modellt fognak kialakítani. Végül mindent privatizáltak kivétel nélkül. A Chicago Egyetem közgazdászait vitték be az országba – a "chicagói fiúk" – a gazdaság újjászervezése céljából: szabad kereskedelmi modellt alakítottak ki, amelyet lényegében pénzügyi eszközökkel irányítottak.

Az Egyesült Államok a finánctőke erejét kihasználva kialakított egy neoliberálisnak nevezhető rendszert főleg a 80-as és 90-es években, hogy a világ bizonyos országait befolyásolja. Az volt az elképzelés, hogy ezen országoknak nyitott tőkepiacuk és árupiacuk kell legyen, a külföldi beruházásokat akadályok nélkül lehessen megvalósítani, a profitot pedig akadály nélkül vissza lehessen az Egyesült Államokba vinni. Az Egyesült Államok pénzügyi hatalmát kezdte használni arra, hogy ezt megteremtse: főleg olyan eszközöket használt, mint az IMF strukturális kiigazítási programjai, nemzetközi intézmények, mint a WTO, kétoldalú kereskedelmi egyezmények, mint a NAFTA, és hasonlókat, annak érdekében, hogy kialakítson egy neoliberális szabad kereskedelmi modellt. Lényegében, azt csinálták, hogy a világot belevitték egy hitelalapú expanzióba. Amikor rosszul mentek a dolgok, mint Mexikóban az 1980-as és az 1990-es években, mint Brazíliában, majd végül Délkelet-Ázsiában, mikor az országok pénzügyi nehézségekkel küzdenek, menniük kell az IMF-hez, mire az IMF közli velük, hogy: "Nyissátok meg a tőkepiacotokat!" Ez a neoliberális stratégia: megnyitni a világot a kereskedelem felé ily módon.

Az Egyesült Államokat ebben a japán és az európai pénzügyi tőke természetesen támogatta. Tehát ez nem kizárólag amerikai projekt volt, hanem egy multilaterális projekt, melyben a fő kapitalista hatalmak vettek részt. Úgy gondolom, hogy ez a neoliberális projekt közelebb hozta az Egyesült Államok imperialista gyakorlatát – a tradicionális formáit – az újfajta japán és európai tőke közti összejátszáshoz, hogy intézményi berendezkedések elterjesztésén keresztül alakítsák a világot, míg az Egyesült Államok próbálta fenntartani privilégiumát azáltal, hogy még mindig szoros szálak fűzték Chile, Nicaragua, illetve Szaúd-Arábia uralkodó rétegéhez. A 80-as és 90-es években az Egyesült Államok keverte pénzügypolitikáját a közvetett ellenőrzés tradicionális politikájával.

A 90-es évek vége felé ez kezdett meginogni. Mindenki látja ezzel a Bush vezetése alatt lezajlott neokonzervatív eltolódással, hogy nem hagyja el a neoliberalizmust: megtartja a neoliberális érvelést. Viszont lényegében sokkal inkább katonai jellegűvé válik abban a vonatkozásban, ahogy kikényszeríti ezt a neoliberális rendszert. Például amit Irakban akar kikényszeríteni, az egy neoliberális intézményi berendezkedés, pontosan olyan, mint amit Chilére is rákényszerítettek, viszont Irakban ezt katonai beavatkozással teszik. Próbálják az egész Közel-Keletre kiterjeszteni. Kezdetben, amikor bementek Irakba, arról beszéltek, hogy "Irak után Iránba megyünk, aztán felszabadítjuk Szíriát", és így egy neoliberális rendszert építenek ki az egész régióban. Úgy gondolom, ez volt az elképzelés. Természetesen ezt összekapcsolták azzal, hogy felszabadítják az egész régiót. Azt hiszem, néhány neokonzervatív őszintén hisz is ebben. Azt hiszik, hogy a szabadság egyedüli formája az a szabadság, amit a piac, a piaci intézmények, a szabad kereskedelem és efféle dolgok adnak. Számukra mindez egy csomagban van. Így amikor Bush azt mondja, hogy: "Szabadságot hoztunk az iraki embereknek, a célunk pedig az, hogy ezt az egész Közép-Keletre elvigyük", ez azt jelenti, hogy a szabad kereskedelmet és a szabad tőkepiacot teremtették meg.

Ez esetben egy kritikus régióról van szó geopolitikai jelentősége és olaja miatt. A neokonzervatív projekt tehát felismeri, hogy vannak bizonyos határok, amelyeken belül ez a felszabadításra alapuló érvrendszer alkalmazható az ilyen térségek esetében, mint amilyen a Közel-Kelet. Részben azért, mert az olajjal rendelkező államok nem kerülnek hitelválságba – nem úgy, mint Mexikó, melynek van olaja, de nem annyi – és nem lehet őket az IMF-fel megregulázni. Az olajállamoknak pénzügyi hatalmuk van a Nyugattal szemben, ugyanannyi, mint a Nyugatnak velük szemben. Ezért ha szükséges, úgy tűnik, csak katonai erővel lehet a neoliberális világrendet rájuk kényszeríteni. Kisajátítással történő felhalmozás

Z.: Legutóbbi könyvében kijelenti, hogy az új imperializmust a felhalmozás speciális elve alakítja, amit ön "kisajátítással történő felhalmozásnak" nevez. Mit ért pontosan ezen a terminuson?

H.: A neoliberalizmus egyik alkotóeleme a privatizáció kikényszerítése: meg kell nyitni a tőkepiacokat, de ezenfelül még azt is lehetővé kell tenni, hogy ami valamikor köztulajdonban volt, magánkézben halmozódjon föl. Az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy az Egyesült Államok és más kapitalista hatalmak rábólintsanak az IMF-segítségre vagy más pénzügyi segítségre, az az, hogy a fogadók beleegyezzenek a privatizációba, és ugyanakkor szétrombolják a jóléti állam bizonyos elemeit, melyek gátolják a szabad munkaerőpiac kialakulását. Ez valójában a köztulajdonban levő dolgok újfajta elcsatolása. A jogokat, melyek köztulajdonjogok voltak, magánfelelősséggé, magánjoggá tették. Sok esetben jelentette ez azt, hogy megfosztottak embereket a jogaiktól, amiket addig mint közösség gyakoroltak, megfosztottak embereket bizonyos gazdasági erőforrásoktól, amit valamikor birtokoltak, és ezek átkerültek a magánszférába. A hitelrendszeren keresztül sokszor azt csinálták, hogy vettek egy tökéletesen jól működő gazdasági tevékenységet, megtagadták tőle a hitelt, csődbe juttatták és rákényszerítették, hogy adják el nagyon alacsony áron. Ezután a nagytőke be tud vonulni és fel tudja vásárolni. Ez nem csak a periférián történik; megtörténik ez az Egyesült Államokban is. Nézze meg, mi történik a családi földművelő gazdaságokkal az Egyesült Államokban: a családi farmokat kifosztják azzal, hogy bevonják őket a hitelrendszerbe. Aztán hirtelen elvágták a hitelt, ők pedig nem tudták fizetni számláikat, és csődbe jutottak. Ezután a mezőgazdasági társaságok bevonulhatnak, és felvásárolhatják az összes családi farmot. Az utóbbi harminc, negyven évben sokszor tanúi lehettünk ilyen családi farmok mezőgazdasági társaság kezébe való átjátszásának.

Hasonló dolgot tapasztalhatunk a mexikói parasztok esetében is, akiknek volt egy köztulajdonban levő mezőgazdasági rendszerük, az ún. Ejido-rendszer, mely a földhöz való közös joggal védte a helyi lakosságot. A hitelválság eredményeként a mexikói kormánynak bele kellett egyeznie e rendszer privatizálásába. Ez azt jelentette, hogy megfosztották az embereket tradicionális joguktól. Természetesen ezt lázadások követték. Ha megnézi a zapatista felkelést Dél-Mexikóban, az valójában arra irányult, hogy visszaszerezzék kollektív jogaikat. Ez az általam kisajátítással történő felhalmozásnak nevezett folyamat nagyon fontos eleme annak, ami a 80-as és 90-es években történt.

Csak egy általános megjegyzés: szeretek különbséget tenni a között a felhalmozás között ami az ún. "kibővített újratermelés" révén történik (munkafolyamat fejlődése során és termelői munka kizsákmányolása során), és felhalmozás között, ami lopás, csalás és eltulajdonítás révén történik. Rosa Luxemburg mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a felhalmozás eme két aspektusát együtt kell kezelni. Mi nem igazán kezeljük együtt őket. Különösen a neoliberális rendszerben, a megfosztással történő felhalmozás sokkal jellemzőbbé vált, a kibővített újratermeléssel történő felhalmozás pedig sokkal ritkább. A kisajátítással történő felhalmozás esetén a vagyon és a növekedés újraelosztódik.

Például a 80-as és 90-es években az Egyesült Államok egy nagyon erős növekedési központtá vált, főleg azért, mert magába szívott erőforrásokat a világ többi részéből az adósságválság és egyebek révén. Ez inkább volt a vagyon és érték újraelosztása, mint értékteremtés. A neoliberális rendszer és az, amiről a neoliberális imperializmus szól, nagymértékben a kisajátítással történő felhalmozáson alapszik. Az 1950-es és 1960-as évek előtti periódusban egy sokkal dominánsabb "kibővített újratermelési" dinamikával találkoztunk.

Z.: Van valami különbség a "megfosztás" és a "kisajátítás" között?

H.: A megfosztás szerintem egyfajta jogi fogalom: a megfosztás során az államnak van nagyon nagy szerepe. A neoliberális állam nagyon fontos szerepet játszik az emberek földtől stb. való megfosztásában. A kisajátítás egy tágabb fogalom, aminek a megfosztás egy része csupán. Kisajátítás történik például a hitelrendszeren keresztül. Amikor csődbe jutnak az emberek, kénytelenek elszakadni a földjüktől, viszont ez úgy tűnik fel, mintha saját hibájuk miatt történne.

 

A birodalmi állam

 

Z.: Időnként az az ember érzése, hogy a kisajátítással történő felhalmozás csak arra utal, amit ön a "tőke logikájának" nevez. Hol van az állam, különösen a birodalmi állam?

H.: Én különbséget teszek a hatalom területi logikája és a hatalom kapitalista logikája között. Ezek nem alakíthatók át egymássá, ami nem jelenti azt, hogy függetlenek lennének egymástól. Nagyon is szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ha azt kérdi, mi a kapitalista állam szerepe: természetesen az, hogy egy olyan környezetet alakítson ki, amiben a felhalmozás végbemehet. Megpróbál, ha szuverén hatalom létrehozásában érdekelt – márpedig abban érdekelt -, egy olyan belső és külső világot teremteni, amely segítségével a tőkefelhalmozási folyamatokat saját területére vonzza. Szóval állandóan folyik a verseny a tőkefelhalmozás vonzásáért. Ugyanakkor megpróbál kialakítani egy külső világot oly módon, hogy hagyja, hogy az erőforrások a saját területére áramoljanak. Például az Egyesült Államoknak mint országnak érdeke fűződik ahhoz, hogy neoliberális államok alakuljanak körülötte, mert pénzügyi erejét kihasználva be tud hatolni azokba az országokba, és erőforrásokat tud kiszívni belőlük a kisajátítással történő felhalmozás segítségével.

Hogy teremt neoliberális államokat máshol? Nézze meg, milyen erőszakkal tette ezt Chilében, és teszi ezt most Irakban. De hogy csinálta ezt Mexikóban? Nem támadta meg Mexikót. Megmondta Mexikónak, hogy ha jó kereskedelmi kapcsolataink lesznek, kölcsönzünk nektek pénzt. Aztán a mexikóiak adósságválságba kerültek. Az Egyesült Államok közölte: az IMF és mi kölcsönzünk nektek pénzt, hogy kikerüljetek az adósságválságból, feltéve, ha az állami apparátusban intézményi változást hajtotok végre stb. A mexikói állam elkezdte megfosztani parasztjait a földhöz való joguktól. Ki vásárolja fel azokat? Az amerikai mezőgazdasági társaságok.

Így működik ez. Az üzleti élet és az állami apparátus kéz a kézben működnek együtt, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amelyben a magántőke fel tudja vásárolni a kisajátított javakat stb. Ha ellenállás mutatkozik, Washington közli Mexikóval, hogy nyomja el a parasztfelkelést, ne hagyja, hogy bármilyen politikai lázadás törjön ki. A Citibank azt tanácsolta a mexikói kormánynak, hogy használjon tankokat és katonai erőt, hogy azonnal eltiporja a zapatista felkelést, mert máskülönben a mexikóiak nem kapnak semmiféle forrást a Citibanktól. Tehát itt megint látszik a viszony a tőke és az állam között, mely nagyon szoros kapcsolattá formálódott.

 

A transzatlanti kapcsolat

 

Z.: Hogy minősítené a jelenlegi viszonyt Európa és az Egyesült Államok között? Lát valami mélyebb konfliktust?

H.: Úgy gondolom, fontos látni az összetartás erőit is. Legvilágosabban a cancuni találkozók alkalmával lehetett megfigyelni ezeket, ahol Európa, az Egyesült Államok és Japán ragaszkodott ahhoz, hogy a világ összes országa nyissa meg tőkepiacát. India, Brazília, Kína, Dél-Afrika és más országok összefogtak, és azt mondták: nem nyitjuk meg, hacsak ti is meg nem nyitjátok a mezőgazdasági piacaitokat. Kinek a mezőgazdasági piaca védett? Európáé, az Egyesült Államoké és Japáné. Mind a három nemet mondott. Tehát van ott egyfajta közös fellépés. Alapvetően a hatalommal bíró országok mindig megpróbálják rávenni a nemzetközi intézményeket, hogy számukra kedvezően alakítsák tevékenységüket. Az európaiak még az Egyesült Államoknál is rosszabbak voltak mezőgazdasági piacuk megnyitása ügyében. Tehát bizonyos területeken közös politikát folytatnak. A neoliberális rendszer együtt jár egyfajta csoportszellemmel.

Ott van a különbség, hogy az európaiak, úgy tűnik nekem, sokkal inkább ragaszkodnak valamiféle nemzetközi rendszer kialakításához, amit minden országnak be kell tartani, beleértve saját magukat is. Az Egyesült Államok hisz egy nemzetközi rendszer kialakításában, amit minden országnak be kell tartani, de az Egyesült Államok kivétel, mert az egy jó ország fantasztikus értékekkel. A legjobb példa erre a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyében folyó küzdelem, mely az emberiség ellen elkövetett bűntettek ügyében hivatott ítéletet hozni. Az európaiak azt mondják: "ez mindenkire vonatkozik"; az Egyesült Államok viszont azt mondja: "vonatkozzon Milosevicsre, de Henry Kissingerre ne, ránk ne".

Valójában látható, hogy az Egyesült Államok ebbe az irányba tart a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) kapcsolatban is. Az Egyesült Államok megszegte a WTO acélvámról szóló szabályait, és úgy gondolom, hogy (rövid időn belül) az Egyesült Államok kiléphet a WTO-ból, úgy ahogy kilépett a kyotói folyamatból, és ahogy elhagyta az ABM-et. Azt hiszem, az európaiak sokkal többet invesztáltak a WTO-ba, mint az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok megvan vele, haszna van belőle. Viszont ha közelebbről szemléljük, az USA a világ körüli kapcsolatait főleg a kétoldalú egyezményekkel alakítja, mint Szingapúrral, Chilével stb.

Nos, én úgy gondolom, nagyon különböző világrend-koncepció működik itt, és új módon épül fel a kialakulóban lévő világrend is. Az Egyesült Államok hierarchikus rendszerként tekint erre: mi itt vagyunk, Japán és Európa, a behódolók, eggyel lejjebb, valamivel alattuk pedig a világ többi országa. Az európaiak másként szeretnék ezt látni, mindenkit azonos szinten. Mindenki legyen együtt, dolgozzon együtt. És valójában Clinton elnöksége alatt egy kicsit ez volt a helyzet. Bush azt állítja, hogy ez így nem mehet. Mi felettük vagyunk, és rajtuk kívül állunk. Itt filozófiai jellegű különbség van, egy filozófiai alapállás, ami Bush elnöksége alatt került előtérbe. A Clinton-kormány imperialista volt, de sokat törődött azzal, hogy egy tárgyalások útján kialakított imperialista jelenlétet teremtsen a világban Európával és Japánnal együtt.

A másik különbség geopolitikai jellegű. Az Egyesült Államok úgy tekint a Közel-Keletre, mint döntő fontosságú geopolitikai régióra, melyet nem szabad, hogy más ellenőrizzen rajta kívül. Régen az volt a helyzet, hogy az Egyesült Államok kezében volt a termelés és a finanszírozás. Most a világon csak egy a sok közül, amelyeknek a termelés és a pénz világában hatalma van. Ezeken a területeken elvesztette dominanciáját, tehát katonai dominanciát alakít ki a Közel-Keleten, hogy legyen egy ütőkártya a kezében, amit használni tud, ha bárki bármikor bármilyen szándékkal konfrontálódni akar vele.

 

 

Az új imperializmus ellentmondásai

 

 

Z.: Melyek az új imperializmus sajátos ellentmondásai?

H.: Ez attól függ, hogy értelmezi a jelenlegi helyzetet. Én úgy értelmezem, hogy az Egyesült Államok jelenleg sokkal gyengébb, mint azt sok ember általában gondolja. Most már nincs dominanciája a termelés felett. A 80-as és 90-es években pénzügyi dominanciáját kihasználva fantasztikus előnyökre tett szert. Most viszont hihetetlen adósságba keveredett a világ többi részével szemben, és sokat vesztett pénzügyi előnyéből. Naponta 1,5 milliárd dollár áramlik be az Egyesült Államokba, hogy támogassa az amerikai gazdaságot. Csaknem az összes pénz Kelet és Dél-Ázsiából jön, ahol Kína van most éppen nagyon kedvező helyzetben. Az Egyesült Államok olyan dominanciával rendelkezik, amit – a múltban – vonakodott használni, csak kivételes esetben tette: ez a katonai dominancia. Amit Irakban látunk, az azt mutatja, hogy még a katonai dominancia is gyengül. A gyengeség nem tűnik fel: tíz kilométer magasságból, csúcstechnológiával még erős az Egyesült Államok. Hatalmas pusztító ereje van; senki nincs abban a helyzetben, de nem is lesz egy jó darabig, hogy versenyezzen az Egyesült Államok technológiai, katonai fölényével. Nem is próbálja meg senki. Talán a kínaiak tesznek egy kis erőfeszítést, de nem sokat. Viszont mihelyst a gyalogságról, a földi katonai erőről van szó, akkor már nem ilyen fényes a helyzet. Nincs olyan katonai erő, amely tovább ott tudna maradni, mint hat hónap, ezért kérnek segítséget: "embereket akarunk (például) Lengyelországból", és még fizetnek is a lengyeleknek, hogy ott legyenek Irakban. Tehát még a katonaság sem elég erős akkor, ha egy nagy területet kell hosszú ideig ellenőrzés alatt tartani. Az Egyesült Államok nem olyan hatalmas, mint sokan gondolják. Másrészről viszont: senki nincs abban a helyzetben, hogy versenyezzen az Egyesült Államok katonai légierejével, a technológiát tekintve és minden egyéb téren.

Nehézségek vannak, egyre súlyosabbak. Ha megkérdezzük, hogy mennyibe kerül ez a háború az Egyesült Államoknak ezzel a sok katonai kiadással, a válasz az: egy halom pénzbe. Ki finanszírozza ezt? A kínaiak. Itt van a helyzet egyik ellentmondása. Az Egyesült Államok még jobban eladósodik az ilyen vállalások miatt. Hihetetlenül eladósodik az országon belül – fogyasztói adóssággal, kormányadóssággal – és az országon kívül is. Az a probléma, hogy ha az Egyesült Államokban egy komoly adósságválság alakul ki, akkor az egész világ szörnyű helyzetbe kerül. Tehát szerintem az egész világ figyel, és úgy gondolkodik: "Fel kell sorakoznunk az Egyesült Államok mögött, mert ez az egyedüli módja annak, hogy fennmaradjunk." Ezért finanszírozzák a kínaiak az Egyesült Államok adósságát: az Egyesült Államok ugyanis kínai termékeket vesz. Itt egy nagyon veszélyes helyzet van – ha adósságválság törne ki az Egyesült Államokban, annak szörnyű globális következményei lennének.

Továbbá a probléma másik oldala az, hogy ami ma Kínában zajlik, az alapvető a globális gazdasági folyamatok szempontjából. Ha a kínai növekedési gépezet szétesik vagy instabillá válik, vagy ha Kína politikai válságba kerül, akkor az Egyesült Államok is megnézheti magát.

Nagyon úgy néz ki, hogy az Egyesült Államok és Kína közti függőséget erősen érzékelik, és gyengébb ez a kötelék Európával – továbbá úgy gondolom, nincs sok lehetőség kitörni ebből a függőségből. Az instabilitás tehát mindenütt látható, és én azon a véleményen vagyok, hogy ez az Egyesült Államok imperializmusát a következő válsághelyzet elé állítja: vagy kénytelenek lesznek felhagyni a globális dominanciára való törekvéssel és azt mondják: "rendben, vége az Egyesült Államok globális hatalmának, mi csak egy vagyunk a sok játékos közt, ki kell találnunk a játékszabályokat, ami szerint menjen tovább a világ, beleértve az együttműködést Kínával, Indiával és Brazíliával, sőt Oroszországgal is". Ez eléggé valószínűtlen, hogy bekövetkezik.

Vagy ezt teszik, vagy belerohannak egy olyan válságba, amelyben kialakul egy igazi jobboldali neokonzervativizmus, a Bush-féle, ami erősen katonai jelleget fog felvenni, viszont nagyon instabil is lesz.

Z.: Az első változat úgy tűnik, mintha egy kicsit az európai modellhez hasonlítana.

H.: Igen, kivéve talán azt, hogy sokkal komolyabb tárgyalásokra van szükség Kínával, Indiával, Brazíliával és a többiekkel. Már elkezdtek egymással tárgyalni. Kína és India most már tárgyal egymással, amit sokáig nem tettek. Lula mostanában egyezett meg egy kétoldalú egyezményben Indiával. Láthatjuk, hogy folyik ez, például vegyük a gyógyszeripart Indiában és Brazíliában, amely huszadannyi áron képes általános gyógyszereket előállítani ahhoz képest, amennyiért az Egyesült Államokban és Európában a szellemi tulajdonjogokat birtokló gyógyszer-monopóliumok előállítják azokat. Most vagy mindez megszűnik (és ezt próbálják csinálni a TRIPS-egyezmény segítségével, kényszeríteni Indiát és Brazíliát, hogy hagyjanak fel azzal, hogy olyan szörnyen alacsony áron termeljék azokat a gyógyszereket), vagy Brazília és India nem lesz hajlandó erre. Azt hiszem, inkább erre lehet számítani. Azon a ponton nagy összeütközésre lehet számítani. Nem a klasszikus értelemben, hogy a Dél termeli meg a nyersanyagokat, az a csoport már nem nyersanyagokat termel; gyógyszereket, repülőgépeket, gépeket stb. – ők a termelési gépezet alternatív módja, és most már tudják ezt, és valószínűleg nagy hangsúlyt fognak erre helyezni. Sok problémát fognak még az Északnak és az északi imperialista módszereknek okozni az elkövetkező tíz évben.

Z.: Van-e valamilyen alternatíva? Milyen legyen az antiimperialista stratégia?

H.: Az első dolog feltenni a kérdést: kik állnak a neoliberalizmussal szemben? Hatalmas vevőköre van ezeknek: akiket hátrányosan érintett a neoliberális politika, akiket kifosztottak vagy akiktől birtokukat elvették, akiket csődbe juttattak stb. És természetesen jelenleg is van egy nagy terület, ahol folyik a kizsákmányolás, például a munkafolyamatokban Keleten és Délkelet-Ázsiában. Szóval rengeteg ember van, aki nem szereti a jelenlegi rendszert, és szembefordul vele. Sokan közülük szociális mozgalmakat indítottak: parasztmozgalmakat Indiában, föld nélküli parasztmozgalmakat Brazíliában, a zapatista mozgalmat Mexikóban, a kialakulóban lévő szakszervezeti mozgalmat Indonéziában, munkajogi mozgalmakat, melyek több helyen, még Kínában is kezdenek kialakulni. Tehát van egy sor politikai mozgalom. Azt hiszem, hogy mindennek közepette el kell kezdeni kieszelni valamiféle alternatív globális rendszert. A nehézség először is az, hogy ezek között a szociális mozgalmak között soknak megvan a sajátos célja. Nagyon nehéz ezeket egységbe ötvözni, mert különállóak és sajátosak. A másik probléma az, hogy még ha össze is lehet ezeket gyűjteni, nagyon különböző elképzeléseik vannak arra vonatkozóan, hogy milyen legyen az alternatíva. Mondok néhány példát: egy részről sokan vannak azok, akik szerint minden megoldás helyi jellegű kell legyen, fenébe a globális rendszerrel. Mások azt mondják: "nem, egy alternatív globális rendszert kell felülről kialakítanunk és a helyi megoldások a globális rendbe legyenek ágyazva". Radikális különbségek vannak például a környezetvédelmi kérdésekhez való hozzáállásban: egy új globális rendszer hogyan adhat elsőséget a természettel való viszonynak? Rengeteg elgondolás van, a kifejezetten ökológiai jellegűtől a fejlődéspárti elképzelésig, mely kijelenti: "nos, tiszteletben tarthatunk néhány ökológiai kényszert, de azt szembe kell helyeznünk egy alternatív fejlődési stratégiával".

Különbözőképpen ítélnek meg bizonyos dolgokat, mint például azt, hogy mennyire vegyük figyelembe, és milyen vonatkozásban, van-e helye alapvető kulturális különbségeknek? Egészen attól az elgondolástól kezdve, hogy "minden egyes kulturális változatot tisztelni kell", amibe minden belefér, kezdve a nemi szervek csonkításától a nőkkel vagy homoszexuálisokkal kapcsolatos bizonyos szokásokig. Ha egy bizonyos közösség óhajt bizonyos dolgokat, azt mondod-e, hogy "rendben, mert ez az ő kultúrájuk, és ez így van"? Vagy azt mondod "nem, mert vannak globális szabályok, bizonyos általános dolgok, melyeket tiszteletben tartunk", vagy azt mondod, "nem, vannak dolgok, amik elfogadhatatlanok"? Sok harc folyik a kulturális különbségek területén; ezeket meg kell vívnunk.

Tehát ezek a tényezők komplikálják az alternatíva kialakítását; és úgy tűnik, az egyik intellektuális feladat (és amikor azt mondom, hogy "intellektuális", nem azt értem ezen, hogy csak egy bizonyos privilegizált intellektuális csoport foglalkozhat ezzel) az, hogy megpróbáljunk véleményeket kidolgozni, a probléma természetét kifejtő tényállásokat, különböző módokat, ahogy kifejtjük a különbségeket, a széttöredezettségről alkotott felfogásunkat úgy, hogy egy sokkal jobb helyzetben legyünk ahhoz, hogy versenyre keljünk a fennálló rendszerrel egy átfogó alternatív projekt segítségével. Ezekkel a dolgokkal kell foglalkoznunk, és késznek kell lennünk arra, hogy sajátos nézeteket fogalmazzunk meg. Remélem, azáltal, hogy kritikusan állunk a fenti nézetekhez, el tudunk jutni valamiféle – nem szükségszerűen – közösségi szellemhez, de legalább ahhoz az elgondoláshoz mindenképpen, hogy ha le akarjuk győzni a neoliberalizmust, ha akarunk alternatívát a kapitalizmusnak, akkor képesek leszünk úgy feldolgozni ezeket a problémákat, hogy lesz egy közös frontunk a kapitalizmus és az imperializmus ellen. Nem könnyű feladat, de pillanatnyilag, azt hiszem, az egyik probléma az, hogy nem egészen így állunk hozzá. Nehéz feladat, de azt hiszem, valahogy csak meg kellene oldanunk.

 

Megjelent a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung 2004. szeptemberi, 59. számában.

 

(Fordította: Kelemen Krisztina)

A neoliberalizmust ma a modern globalizáció folyamatát leírni és egyúttal irányítani, vezényelni képes egyedüli elméletnek tekintik. A neoliberalizmus azonban elméleti értelemben is hiányos, nem vesz tudomást az egyébként mindenhatónak tekintett piaci logika immanens ellentmondásairól, még kevésbé a gazdaság és társadalom életének egyéb, az emberi élet szempontjából alapvetően fontos vonatkozásairól.

Bevezetés

 

Egy rendkívüli gazdagsággal és végtelen szegénységgel jellemezhető világban élünk. A leggazdagabb országok egy főre jutó évi GDP-je több mint 30 000 dollár, míg a legszegényebbeké kevesebb mint 1000 dollár. Ráadásul ez a megdöbbentően alacsony szint is félrevezetően magas, mivel az országokon belüli nagy egyenlőtlenségből kifolyólag a szegények sokkal kevesebből élnek, mint az átlag. Több mint 1,2 milliárd ember, minden öt emberből egy, kénytelen kevesebb mint egy dollárból megélni naponta. Kína kivételével a felgyorsult globalizáció utolsó évtizede megnövekedett szegénységgel és éhezéssel járt együtt mindenütt. Ebben az időszakban több mint 13 millió gyerek halt meg hasmenéses megbetegedésben. Jelenleg több mint fél millió asszony hal meg évente terhességben és szülés miatt, a nap minden percében egy. Több mint 800 millióan szenvednek alultápláltságtól (UNDP, 2003, 5-8. és 40. oldal). Világméretekben nézve ugyanakkor már régóta megvannak az eszközeink, hogy megfelelő élelemmel, orvosi ellátással és fedéllel lássuk el a Föld egész lakosságát.

Mi a legjobb módja annak, hogy a világ megbirkózzon ezekkel a problémákkal? A jelenleg uralkodó válasz meglepően egyszerű: a korlátlan globális kereskedelem. Ez a lényege a neoliberalizmusnak nevezett doktrínának.

 

A neoliberalizmus elmélete és gyakorlata

 

A modern globalizációt a neoliberalizmus dominálja. Számos, a standard közgazdasági elméletekben gyökerező elméleti tétel hivatott igazolni gyakorlatát. Ebben a felfogásban a piac egy optimális és önszabályozó társadalmi struktúra. Azt állítják, hogy ha a piacokat hagyják korlátozások nélkül működni, akkor azok optimálisan kiszolgálják az összes gazdasági szükségletet, hatékonyan hasznosítják az összes gazdasági erőforrást, és automatikusan teljes foglalkoztatottságot idéznek elő minden olyan ember számára, aki valóban dolgozni akar. Ezt a nézetet kiterjesztve, a piacok globalizációja lenne a legjobb módja annak, hogy kiterjesszük ezeket az előnyöket az egész világra. Mike Moore-t, a WTO volt vezérigazgatóját idézve "a legbiztosabb módja annak, hogy jobban segítsük a világ szegényeit, az, hogy folytassuk a piacok megnyitását" (idézi Agosin és Tussie, 1993. 9. old.). Ez a neoliberalizmus első alaptétele.

Ebből a nézőpontból a szegénység, munkanélküliség és az időnkénti gazdasági válság oka a modern világban az, hogy a szakszervezetek, az állam és számos, a kultúrában és történelemben gyökerező szociális gyakorlat korlátozza a piacokat. A történelem ilyen olvasata nemcsak a világ szegény országaiban levő viszonyokra vonatkozik, hanem a gazdag országokéira is. Ebből az következik, hogy a sikeres globalizációhoz az egész világon "piacbarát" szociális struktúrák kialakítására van szükség. A szakszervezetek hatáskörének korlátozásával úgy, hogy a munkáltatók azt alkalmazhatnak, és azt rúghatnak ki, akiket akarnak; az állami vállalatok privatizálásával úgy, hogy annak alkalmazottai a hazai tőke fennhatósága alá kerüljenek; és a hazai piacok megnyitásával a külföldi tőke és termékek számára. Ez a neoliberalizmus második alaptétele.

A neoliberalizmus elmélete és gyakorlata nagy ellenállást váltott ki aktivisták, politikusok és a tudományos élet képviselői körében. Mindazonáltal ennek a koncepciónak hatalmas tekintélye van. Továbbra is nagy befolyással bír a társadalomtudományokban, a népszerű értelmezésekben és leginkább a politikai körökben. Ami a dolog gyakorlati oldalát illeti, az ezt támogató nagy hatalommal bíró nemzetek és intézmények sikeresen terjesztették ki a piac uralmát. S egy másik gyakorlati szempont: a hatalmas szegénység és nagyfokú egyenlőtlenség továbbra is fennáll, és válságok törnek ki folyamatosan világszerte.

 

A szabad kereskedelem elmélete mint a neoliberalizmus közgazdasági magyarázata

 

A neoliberalizmus magyarázata a szabad kereskedelem ortodox elméletén alapul, amelynek az a központi tétele, hogy a versenyképes szabad kereskedelem automatikusan hasznára válik minden országnak. Ahogy Paul Krugman megjegyezte, ez a (standard) közgazdasági elmélet "szent tantétele" (Krugman 1987, 131. old.). Ahhoz, hogy helyesen érzékeljük ennek jelentőségét, tekintsük a következő párbeszédet. A kritikusok rámutatnak, hogy a világ ma nagyon messze van a versengésnek attól a fokától, amelyet a szabad kereskedelem elméletében feltételeznek. Emlékeztetnek minket arra, hogy bár a gazdag országok most a szabad kereskedelemről prédikálnak, nagyon is támaszkodtak a kereskedelmi protekcionizmusra és az állami beavatkozásra abban az időben, amikor ők igyekeztek fölfelé a gazdasági fejlődés létráján. Rámutatnak, hogy a gazdag országok még most sem mindig követik azt, amit prédikálnak (Agosin és Tussie, 1993, 25. old., Rodrik, 2001, 11. old., Chang, 2002; Stiglitz, 2002).

A neoliberalizmus védelmezőinek kész válaszuk van a fenti vádakra. Igazán versengő piaci állapotok nem voltak a múltban, mondják, így a múlt nem is irányadó. A nemzetközi szervezetek segítségével azonban a verseny kiterjeszthető az egész világra. Miután ez megtörtént, a szabad kereskedelem úgy fog működni, ahogy állítják. Ezért fontos a piacokról eltávolítani a korlátozásokat, főleg a fejlődő világban (Bhagwati, 2002, I. előadás). Ez a neoliberalizmus központi következtetése.

A problémát így felvetve a vita a köré összpontosul, hogy mennyire és milyen szociális áron lehet megfelelően versengővé tenni a létező piacokat. A neoliberalizmus kritikusainak a piacok sosem működnek úgy, ahogy a könyvekben le van írva, mert a modern világot a hatalom irányítja: a monopólium hatalma, az osztályok hatalma, az állami hatalom és a központ hatalma a perifériával szemben (McCartney, 2004). A versengés modelljének ráerőszakolása a társadalomra sikertelen kísérlet lenne, és széles körű "polgári áldozatokkal" járna. A védelmezők számára a piac vélelmezett hosszú távú haszna igazolja a rövid távú átmeneti költségeket. Annál inkább így van ez, ha a költségeket történetesen a többiek állják. Extrém formájában, amit támogatói "sokkterápiának" neveznek, ez a nézőpont azt állítja, hogy a legjobb eljárás minden fronton támadást intézni a szabályt megsértő intézmények és gyakorlatok ellen.

Ami feltűnő ebben a vitában az az, hogy mindkét fél elfogadja a neoliberalizmus alapvető előfeltételezését, nevezetesen, hogy ha a versengés adott foka fennáll, akkor a szabad kereskedelem úgy működik, ahogy állítják. Ebben a fejezetben amellett fogok érvelni, hogy ez az állítás téves, még saját keretein belül is. Nem a verseny hiánya hozza létre a fejlődést a fejletlenség mellett, gazdagságot a szegénység, foglalkoztatást a munkanélküliség mellett, hanem maga a verseny.

A nemzetek közti szabad kereskedelem hasonlóan működik, mint a szabad verseny egy nemzeten belül: az erősnek (versenyképesnek) kedvez a gyenge ellenében. Ebből a nézőpontból számítani lehet a globalizáció "polgári áldozataira". Ebből az is kiderül, hogy a fejlett országoknak teljesen igazuk volt, amikor fejlődésük folyamán felismerték, hogy a korlátlan nemzetközi verseny saját fejlődésüket fenyegeti. Amit most annyira szenvedélyesen tagadnak, arról úgy tudták akkor, hogy igaz, nevezetesen hogy a piac hatalmas ereje úgy hasznosítható legjobban, ha egy szélesebb társadalmi ügy szekere elébe fogják.

 

A standard szabad kereskedelem elméletének logikája

 

A szabad kereskedelem elméletével foglalkozó könyvek bevezetői egy szándékos megtévesztéssel kezdődnek. Azt kérik az olvasótól, hogy két nemzetet úgy kezeljen, mint egyéneket, akik szabad akaratukból cserekereskedelmet folytatnak egymással. Azt mondják, az ilyen egyének csak akkor cserélnek, ha mindketten azt gondolják, hogy nyernek az üzleten. Ha várakozásaik beigazolódnak, valóban mindketten nyernének. Így a szabad kereskedelem mindenkinek előnyös, aki részt vesz benne. Az összes többi részletkérdés csupán.

De mint minden hasonló trükk, ez is magában rejt egy központi tévedést. Egy kapitalista világban a vállalkozások foglalkoznak külkereskedelemmel. A hazai exportőrök eladnak a külföldi importőröknek, akik eladnak a saját lakosaiknak, míg a hazai importőrök vesznek a külföldi exportőröktől, és eladnak nekünk. A lánc mindegyik lépésénél a profit befolyásolja az üzleti döntést. A nemzetközi kereskedelem elmélete valójában a verseny elméletének része. Ahhoz, hogy a standard szabad kereskedelmi elmélet a megfelelő eredményt hozza ki, meg kell mutatni, hogy a nemzetközi verseny mindig hasznos. Ez a standard szabad kereskedelmi elmélet igazi lényege és a neoliberalizmus valódi alapja. Ez csak a haladó tankönyvekben található, ha egyáltalán megtalálható. Egyébként kétségek merülhetnének fel.

Ahhoz, hogy a történet jól végződjön, több dologra is szükség van. Először is, ha a két nemzet közötti kereskedelem az export és az import közti egyensúly felbomlásához vezet, akkor annak, ezt ellensúlyozandó, változást kell kiváltania a relatív árakban. Tegyük fel, hogy egy nemzetnek kereskedelmi deficitje van. Ez azt jelenti, hogy az exportőrei által külföldön eladott termékek értéke kisebb, mint az országban az importőrök által eladott áruk értéke. Hogy automatikusan korrigálódjon ez az egyensúlytalanság, az szükséges, hogy az export olcsóbb legyen a külföldieknek, akik így feltehetőleg többet vásárolnak, és az import drágább legyen a hazai vásárlóknak, akik így feltehetőleg kevesebbet vesznek. Másodszor ezen relatív árváltozásoknak hatékonyan kell csökkenteniük a kereskedelmi deficitet, vagyis emelniük kell az export pénzbeli értékét az importéhoz viszonyítva. Ennek az ellenkezője is tökéletesen lehetséges. Például tegyük fel, hogy az exportárak csökkennek (mondjuk) 10 százalékkal, és a külföldiek 5 százalékkal többet vesznek meg belőlük. Akkor az export teljes pénzértéke esni fog, nem pedig emelkedni, mert az árcsökkentés nagyobb volt, mint a mennyiség emelkedése. Így a standard elméletnek azt is feltételezni kell, hogy az eladott áru mennyisége eléggé rugalmasan reagál az árakra. A nemzetközi kereskedelem elméletének nyelvén az első követelmény az, hogy egy ország cserearánya (exportárak az import áraihoz viszonyítva, közös valutában elszámolva) automatikusan esik, ha kereskedelmi deficit keletkezik, míg a második követelmény az, hogy ez az esés elegendő legyen a kereskedelmi deficit megszüntetésére. Együttvéve ez az első két feltételezés biztosítaná, hogy a kereskedelmi deficitek és a kereskedelmi többletek önmegsemmisítők legyenek. Ezután, tekintet nélkül az eltérő fejlődési szintekre, erőforrásokra, munkaerőköltségekre vagy egyéb különbségekre, mindegyik nemzet képes lesz magát a világpiacon megtartani. Más szóval, a szabad kereskedelem biztosítja, hogy a végén mindegyik nemzet versenyképes lesz a világpiacon (Arndt és Richardson, 1987, 12. o.).

Az előző feltételezések szükségesek, ám nem elégségesek ahhoz, hogy működjön a történet: tekintetbe kell vennünk a foglalkoztatásra gyakorolt hatásokat is. A külkereskedelemben részt vevő országok bizonyos szektoraiban állások szűnhetnek meg, másokban pedig keletkezhetnek munkahelyek. Néhány cég prosperálhat, mások viszont tönkremennek. Mindez nem zárja ki, hogy összességében kevesebb munkahely keletkezzen, mint ahány megszűnik ezekben az országokban, tehát még valamire szükségünk van. A standard elmélet úgy oldja meg ezt a problémát, hogy feltételezi: a versengő piacok automatikusan munkalehetőséget nyújtanak azok számára, akik dolgozni akarnak. Ha ezt alkalmazzuk a kereskedelmi elméletre, akkor ez biztosítja, hogy a nemzetközi alkalmazkodás nem vezet munkahelyek elvesztéséhez, mivel aki elveszti az állását, majd talál magának egy másikat. Ez a harmadik pillére a nemzetközi kereskedelem hagyományos elméletének.

Összefoglalva: a standard kereskedelmi elmélet három kijelentésen nyugszik. Az első az, hogy egy nemzet külkereskedelmében bármilyen deficit kiválthatja, hogy az export árai csökkenjenek az import áraihoz képest, azaz romoljon a cserearány. A második az, hogy egy ilyen romlás növeli az exportcikkek pénzbeli értékét az importcikkekéhez képest, azaz javítja a kereskedelmi egyensúlyt. Ez azt kívánja meg, hogy az export importhoz viszonyított aránya jobban emelkedjen, mint ahogy csökken az export importhoz viszonyított relatív ára, azaz a "rugalmasság" legyen megfelelő. A harmadik pedig, miután a kép letisztult, egy nemzetgazdaságban se legyen kevesebb munkahely a nemzetközi kereskedelem miatt, mint amennyi azelőtt volt. Ez a három állítás alkotja a komparatív költségelőnyök neoklasszikus elméletét. Együttvéve az következik belőlük, hogy egy nemzetgazdaság csak nyerhet, ha részt vesz a nemzetközi kereskedelemben.

Fontos megkülönböztetést tenni a komparatív költségelőnyök és a komparatív tényezőelőnyök elmélete között. A kettőt gyakran összekeverik, pedig azok fogalmilag különbözők. A komparatív költségelőnyök elmélete azt mondja, hogy a nemzetek közötti kereskedelem külkereskedelmi egyensúlyhoz vezet úgy, hogy közben egyik országban sem térnek el a teljes foglalkoztatottságtól. Így még ha az egyik nemzet abszolút értelemben alacsonyabb költségekkel indulna, amikor megnyitja határait, és így képes lenne egy kezdeti külkereskedelmi többletre szert tenni, a komparatív költségelőnyök elmélete kimondja, hogy a szabad kereskedelem automatikusan megszüntetné ezt a kezdeti fölényt. Ebben a folyamatban a legkisebb kezdeti abszolút előnnyel rendelkező iparágak lennének azok, amelyek legelőször kudarcot vallanak. A vörös tinta ára azonban mindaddig emelkedne, míg elegendő számú ágazat meg nem szűnik, amely révén eltűnik a kezdeti külkereskedelmi többlet. Így a végén csak a legnagyobb kezdeti relatív, azaz "komparatív" – költségelőnnyel rendelkező iparágak élnék túl. Nyilvánvalóan ennek az ellenkezője vonatkozik arra az országra, amelynek kezdeti abszolút kereskedelmi hátránya azonnali külkereskedelmi deficitet idéz elő. Ebben az esetben a legkedvezőbb helyzetben a legkisebb kezdeti komparatív költséghátránnyal rendelkező iparágak lennének.

A komparatív tényezőelőnyök elmélete a komparatív költségelőnyök elméletén nyugszik, és azt próbálja megmagyarázni, hogy egy adott országban mely iparágaknak lesz komparatív költségelőnyük. Az alapvető válasz az lenne, hogy azok az iparágak rendelkeznek majd ezzel, amelyek termelésében leginkább kihasználják az olcsó helyi inputokat. Az olcsó helyi inputok pedig kifejezhetők a megfelelő "termelési tényező" (föld, munkaerő, tőke) viszonylagos bőségével. Így ha termőföldből viszonylag sok van egy országban, akkor a tényezőelőny-elmélet szerint minden bizonnyal a földigényes iparágak, mint a mezőgazdaság lenne leginkább viszonylagos árelőnyben a nemzetközi kereskedelemben.

 

Gondok a Paradicsomban

 

Láttuk, hogy a standard kereskedelmi elmélet feltételezi, hogy a piaci erők automatikusan megszüntetik a külkereskedelmi egyensúlytalanságot, mialatt mindvégig fennmarad a teljes foglalkoztatottság. Így a nemzetközi kereskedelem olcsóbb és/vagy kedvezőbb árukhoz való hozzáférést biztosít anélkül, hogy bárkinek ártana. Minden a legjobb lenne minden világok legjobbikában, ha a nemzetek követnék a standard elméleti recepteket.

Az első probléma ezzel a történettel kapcsolatban az, hogy empirikus bizonyítékok egyáltalán nem támasztják alá. A külkereskedelmi egyensúlytalanságok nem szűnnek meg automatikusan, még a fejlett világban sem, a múltban sem és a jelenben sem, sem rögzített, sem rugalmas valutaárfolyam mellett (Harvey, 1996). Ellenkezőleg, a tartós egyensúlytalanságok teljesen szokványosak. Az USA például csaknem harminc éve külkereskedelmi deficitet mutat, és Japán csaknem negyven éve kereskedelmi többletet tart fenn. Hasonló probléma vethető fel ama kijelentés kapcsán, amely szerint a teljes foglalkoztatottság a piaci verseny természetes következménye. Csak a múlt évtizedben még a fejlett országok is 3-25%-os munkanélküliségi aránnyal küszködtek. A helyzet persze sokkal rosszabb a fejlődő világ országaiban, ahol 1,3 milliárd munkanélküli vagy nem kielégítően foglalkoztatott ember van jelenleg (ILO 2001), soknak közülük semmi esélye megfelelő munkát találni egész életében. Számos közgazdász érvel azzal, hogy a kapitalizmusban nincsen olyan automatizmus, ami a teljes foglalkoztatottság felé terelné a gazdaságot, még a fejlett világban sem. Ez már régóta képezi a keynesi és kaleckiánus elemzések alapját.

A második probléma az, hogy a standard nemzetközi kereskedelmi elmélet inkonzisztens módon kezeli a verseny kérdését. Amikor a közgazdászok egy nemzetgazdaságon belüli versenyről vitatkoznak, tisztában vannak azzal, hogy az az erősnek kedvez a gyengébbel szemben. Ha két vállalatcsoport versenyez ugyanazon a piacon, akkor az alacsonyabb költségű ki fogja ütni a magasabb költségekkel dolgozó cégcsoportot. Az előbbi kiterjeszkedik, az utóbbi pedig összébb húzódik. A közgazdászok hangosan ünneplik a versenynek ezt a kedvező tulajdonságát, amellyel így kiszelektálja a gyengébb vállalatokat. Ugyanez az okfejtés vonatkozik egy nemzeten belüli bármely két régióra. Az a térség, ahol alacsony áron termelnek, több terméket lesz képes eladni a magas költségű térségben anélkül, hogy sokat vásárolna onnan. Így az alacsony költségű régió egy regionális kereskedelmi többletet fog felmutatni, míg a magas költségű régió regionális kereskedelmi deficittel fog küszködni. A hagyományosan gondolkodó közgazdászok nem találják ezt problémásnak, mert feltételezik, hogy az, aki elveszti a munkáját a gyengébb régióban, talál magának új munkát az erősben.

Mégis amikor ugyanezek a közgazdászok a nemzetek közötti versenyről, azaz a nemzetközi kereskedelemről vitáznak, elfelejtik előbbi elméletüket, és egy másikat vesznek elő. Míg az országon belüli versenyről azt állítják, hogy bünteti a gyengét, és díjazza az erőset, az országok közti versenyről azt állítják, hogy az erősíti a gyengét és gyengíti az erőset. Bár lehet, hogy ez olyan vonzó, mint egy bibliai látomás, a leíró elem igencsak hiányzik belőle.Hol van a csapda?

 

Igazi verseny nemzetközi méretekben

 

A nemzetközi kereskedelmi elmélet megszűnik titokzatosnak lenni, mihelyst felismerjük, hogy az igazi nemzetközi verseny ugyanúgy működik, mint az országon belüli verseny: az erősebbnek kedvez a gyengébb felett (Shaikh, 1996, 1980; Milberg, 1993, 1994).

Térjünk vissza egy pillanatra az országon belüli régiók versenyéhez. Láttuk, hogy mindegyik iskola egyetért a következő pontig: az alacsonyabb termelői költségű térség hajlamos lesz arra, hogy regionális kereskedelmi többletre tegyen szert, míg a magas költségű térségben tendenciaszerűen kialakul a regionális kereskedelmi deficit.

Két nemzet közötti verseny esetében mindegyik iskola egyetért abban, hogy először, amikor a nemzetközi kereskedelem megnyílik, hasonló kimenetelre számíthatunk. Az eredetileg alacsonyabb termelői költségű ország külkereskedelmi többletre tesz szert, míg a másikban külkereskedelmi deficit alakul ki. Továbbá minden fél egyetért abban, hogy a külkereskedelmi többlettel rendelkező országba beáramlik a vásárlóerő, mivel többet ad el külföldön, mint amennyit vesz. A külkereskedelmi deficittel rendelkező országból viszont vásárlóerő áramlik ki.

Ennél a pontnál támad döntő jelentőségű eltérés a standard kereskedelmi elmélet és a verseny valódi elmélete között. A standard kereskedelmi elmélet azt mondja, hogy egy kereskedelmi többlettel rendelkező országban, ha a hatóságok a valutaárfolyamot egy rögzített szinten tartják, akkor a megnövekedett vásárlóerő megemelné az ország általános árszintjét. Ez azt jelenti, hogy az exportárak szintén megemelkednének. Ezzel szemben ha a hatóságok megengednék, hogy a valutaárfolyam reagáljon a piac nyomásának, a standard elmélet szerint a vásárlóerő beáramlása erősítené a valutaárfolyamot, ami az exportot drágábbá tenné a külföldiek számára. A kereskedelmi deficittel rendelkező országban az ellenkező irányú elmozdulás menne végbe. Így a többlettel rendelkező ország exportárai emelkednének a külföldi piacokon, és az importárak csökkennének a hazai piacokon a reálárfolyam (a nominális valutaárfolyam korrigálva az árszinttel) automatikus igazodása miatt. Más szóval a többlettel rendelkező ország cserearánya automatikusan javul, míg a deficites országé automatikusan romlik. Ez a komparatív költségelőnyök elméletének alapvető tétele.

Tekintsük a következő példát. Japán nemzetközi kereskedelembe kezd külkereskedelmi többlet mellett, az átlagos exportár 1000 yen egységenként, az átlagos importár pedig 2000 yen egységenként (20 dollár import egységenként 0,01 dollár/yen árfolyamon). A kezdeti cserearány ezért 1000/2000=1/2. A standard elmélet szerint ha a valutaárfolyam rögzítve lenne, a japán kereskedelmi többlet inflációt okozna Japánban, az USA kereskedelmi deficitje pedig deflációt okozna az USA-ban. Így a japán exportárak megemelkednének mondjuk 1200 yenre egységenként, míg a USA exportárai, amik japán importárak, esnének mondjuk 16 dollár/egységre (1600 yen per egység a rögzített árfolyamon). Ha pedig az árfolyam rugalmas lenne, akkor esetleg felmenne mondjuk 0,015 dollár/yenre. Ez nem érintené a japán export hazai árát (1000 yen), de emelné az USA-ból érkező import árát 1333 yen-re (20/0,015 dollár). Mindkét esetben a japán cserearány javul 1/2-ről 1200/1600 = 1000/1333 = 3/4-re. Japán kezdeti versenyelőnye ezért automatikusan megszűnik, ahogy az USA kezdeti versenyhátránya is.

A komparatív költségelőnyök elméletéből szükségképpen következik, hogy ha az országok nemzetközi kereskedelembe kezdenek, az árucikkek relatív árát már nem a relatív termelési költségek szabályozzák. A kereskedelem kezdetekor a verseny mindkét országban a relatív költségeknek megfelelő relatív árakat alakít ki. Kezdetben a cserearányt, ami pusztán a relatív nemzetközi árakat jelenti, az export és import relatív költségei szabályozzák. De a komparatív költségelőnyök elmélete megköveteli, hogy a cserearány ezután olyan irányba mozduljon el, hogy azzal kiegyenlítse a külkereskedelmi mérleget. Ebből az következik, hogy a cserearányt már nem szabályozhatják a relatív költségek, mert egyszerre két követelménynek nem tehet eleget (Shaikh, 1980, 1996).

A klasszikus versenyelmélet teljesen ellentétes következtetésre jut. A verseny kikényszeríti, hogy az árakat, és ennélfogva a cserearányt, minden időpillanatban a relatív reálköltségek szabályozzák. Egy olyan országban, ahol kezdetben külkereskedelmi többlet van, a beáramló tőke növeli a hitelállományt, ami csökkenti a kamatlábakat. Ezzel szemben az induló külkereskedelmi deficittel rendelkező országban a tőke kiáramlása szűkíti a hitelállományt, és emeli a kamatlábakat. A többlettel rendelkező ország alacsonyabb kamatlába és a deficittel rendelkező magasabb kamatlába miatt a profitra éhes tőke az előbbiből az utóbbiba áramlik. Így a többlettel rendelkező ország nettó kölcsönadóvá válik a világpiacon, a deficittel rendelkező pedig nettó kölcsönvevővé. Ahelyett, hogy megszűnne a kereskedelmi egyenlőtlenség, az lesz a vége, hogy tőkeáramlással kompenzálódik. A kereskedelmi egyenlőtlenségek tartóssá válnak, és a deficitországok nemzetközi adósokká válnak. Ez egy szerfelett megszokott történelmi kép.

A klasszikus versenyelmélet ezért azt sejteti, hogy a nemzetközi kereskedelem azoknak az országoknak kedvez, melyek a legalacsonyabb reálköltséggel képesek termelni. A reálköltségek ugyanakkor három tényezőtől függnek: a reálbérektől, a technológiai fejlődés szintjétől és a természeti erőforrások hozzáférhetőségétől. A magas reálbérek növelik, a technológia magas szintje és a könnyen hozzáférhető természeti erőforrások csökkentik a költségeket.

A gazdag országok magas szintű technológiával rendelkeznek, gyakran van bőséges természeti erőforrásuk, de a reálbérek magasak. A szegény országokban általában alacsony a technológiai fejlettség, néha bőséges természeti erőforrással rendelkeznek, és alacsony a reálbérszintjük. A nemzetközi verseny, azaz a szabad kereskedelem ütközteti ezt a két különböző felállást. Mindegyik országban a nemzetközileg versenyképes szektorok nyernek, míg a hátrányos helyzetűek rosszul járnak. A terjeszkedő szektorokban munkahelyek teremtődnek, míg a szűkülő szektorokban munkahelyek szűnnek meg.

Az adott helyzetben a szegény országok azokba a szektorokba kényszerülnek, amelyekben az alacsony bérszintjük jobban számít, mint a kevésbé fejlett technológiájuk, és amelyekben természeti erőforrásaik, ha vannak, elegendő költségelőnyt nyújtanak nekik. A gazdag országok pedig a technológiaintenzív szektorokban és bizonyos természeti erőforrásokban élveznek majd előnyöket.

Ez azonban nem egy működtethető nemzetközi munkamegosztás. Először is igazi versenyben semmi sem garantálja, hogy a kereskedelem bármelyik országban kiegyensúlyozott lesz, valójában lehetséges, hogy egyes országoknak csak nagyon kevés szektora lesz versenyképes a világpiacon, és emiatt esetleg nagyon korlátozott lesz az exportja. Tartós külkereskedelmi deficittel rendelkező országok (az export kisebb, mint az import) arra kényszerülnének, hogy leapasszák tartalékaikat, és külföldi kölcsönökkel (külföldi tőkebeáramlással) legyenek kénytelenek ezt a deficitet fedezni. A valutaválságok és a gazdasági összeomlások gyakran ilyen körülményekkel járnak együtt. Másodszor pedig semmi sem garantálja, hogy a keletkező munkahelyek pótolják az elveszített munkahelyeket. Ilyenformán könnyen előfordulhat, hogy néhány ország rosszabb helyzetben lesz a foglalkoztatás tekintetében, mint korábban. Harmadszor, még a szegény országok alacsony reálbérelőnye is leromlik, hacsak nem fejlődik gyorsabban a technológiájuk, és/vagy reálbérük lassabban nő, mint a gazdag országokban. Ebben a dinamikában a döntő változó a technológiai haladás különbsége: ha a gazdag országok gyorsabban haladnak, akkor a szegény országoknak ki kell szélesíteniük a reálbérrést, hogy fenntartsák a költségelőnyüket. Ez maga volna a fejlődés tagadása. Még sincs semmi a szabad kereskedelemben, ami biztosítaná, hogy a szegény országok technológiája elég nagy léptékkel fejlődjön. Végül lehetséges, hogy a szegény országokban levő olcsó munkaerő erőteljes vonzerővé válik a külföldi tőke számára, amelynek a fejlett technológia lehetővé teszi, hogy az alacsony bérekből származó előnyöket teljes egészükben kiaknázza. Áttelepíthetnek tevékenységeket, így a gazdag országok dolgozói elveszthetik állásukat; vagy új tevékenységeket hozhatnak létre. De mindkét esetben kiszorítják a helyi munkaigényes termelést, és sok dolgozót áttelepítenek. A külföldi tőke bizonyára profitálna a folyamatból, de ebből nem következik, hogy több munkahelyet teremtenének, mint amennyit megszüntetnek. Ez mindenesetre biztosan nem céljuk.

 

A fejlődés mint önmagáért való cél

 

A neoliberalizmus azt állítja, hogy a szabad kereskedelem a legjobb módja a gazdasági fejlődés előmozdításának. Az elméletét azonban arra a hibás elgondolásra alapozza, hogy a nemzetközi verseny visszahúzza a tehetőseket, és felemeli a gyengéket. Az igazi verseny teljesen másként működik: az erősnek kedvez, és megbünteti a gyengét. Ebből a szempontból a korlátok nélküli szabad kereskedelmet követelő neoliberális programot úgy tekinthetjük, mint olyan stratégiát, amely a leginkább a gazdag országok fejlett vállalatainak felel meg.

Ez azt is megmagyarázza, hogy maguk a nyugati országok és később Japán, Dél-Korea és az ázsiai kis tigrisek miért álltak ellen oly hevesen a szabadkereskedelmi elméleteknek és politikáknak, amikor ők maguk haladtak fölfelé a fejlődés létráján. Hasonlóan fontos szempont, hogy ezáltal magyarázatot kapunk az általuk követett tényleges politikára, amely sikerre vezette őket: a piacokhoz, tudáshoz és erőforrásokhoz való nemzetközi hozzáférés kihasználását egy szélesebb szociális napirend részeként. A cél nem az kell, hogy legyen, hogy kiegyenlítsük az esélyeket, hanem az, hogy felhozzuk az előnytelen helyzetben levő játékosokat. Ebben a tekintetben a neoliberalizmus alkalmazása a világ szegényeire különösen kegyetlen sport.

 

Irodalomjegyzék

 

Agosin, Manuel R. and Diana Tussie (1993): Trade and Growth: New Dilemmas in Trade Policy – An Overview, Ch. 1 in Trade and Growth: New Dilemmas in Trade Policy, St. Martin's Press.

Arndt, S. W. and Richardson J. D. (1987) (eds.): Real-Financial Linkages among Open Economies, The MIT Press, Cambridge, Massachusetts.

Bhagwati, Jagdish (2002): Free Trade Today, Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Chang, Ha-Joon (2002): Kicking Away the Ladder: Development Strategy in Historical Perspective, Anthem Press, London.

Harvey, J. T. (1996) Orthodox approaches to exchange rate determination: a survey, Journal of Post-Keynesian Economics, vol, 18, No 4, Summer: 567-583.

ILO (International Labor Organization) (2001): World Employment Report, Geneva.

Krugman, Paul (1987): Is Free Trade Passé?, Journal of Economic Perspectives, 1(2): 131-46.

Magee, Stephen P. (1980): International Trade, Addison-Wesley, Reading, Massachusetts.

McCartney, Mathew (2004): Liberalisation and Social Structure: The Case of Labour Intensive Export Growth in South Asia, Post-autistic economics review, issue no. 23, 5 January, article 3, http://www.btinternet.com/~pae_news/review/issue23.htm

MilbergW. (1993): The Rejection of Comparative Advantage in Keynes and Marx, mimeo, Department of Economics, New School for Social Research.

Milberg, W. (1994): Is Absolute Advantage Passe? Towards a Keynesian/Marxian Theory of International Trade, in Competition, Technology and Money, Classical and Post-Keynesian Perspectives, ed. Mark Glick, Edward Elgar, Great Britain.

Rodrik, Dani (2001): The Global Governance of Trade: As if Trade Really Mat­tered, United Nations Development Programme (UNDP).

Shaikh, Anwar (1996): Free Trade, Unemployment and Economic Policy, in John Eatwell (ed.): Global Unemployment: Loss of Jobs in the 90's, M. E. Sharpe, Armonk, New York.

Shaikh, Anwar (1980): ‘The Law of International Exchange', Growth, Profits and Property. Edward J. Nell (ed.), Cambridge University Press, Cambridge, UK.

Stiglitz, Joseph E. (2002): Globalization and its Discontents, W.W. Norton and Company, New York.

UNDP (United Nations Development Programme) (2003): Human Development Report.

 

(Fordította: Kelemen Krisztina)

A tanulmány a Bokros-csomag tízéves évfordulójának alkalmából megjelent cikkeket, értékeléseket elemzi. Mint kiderül, ezek túlnyomó részében mindmáig dominál egyrészt a csomaggal szembeni zsigeri ellenszenv, másrészt a mindenáron való önigazolási kényszer és az államtalanítási ideológia. Így aztán többnyire vagy a csomag bűnbakként való kikiáltása, vagy az egy az egyben történő kritikátlan elfogadása, mitizálása figyelhető meg, egyoldalú és időnként önellentmondásos szakmai érvekkel alátámasztva.

Az idei év márciusában "ünnepelte" tízéves születésnapját a Bokros Lajos-Surányi György nevével fémjelzett stabilizációs csomag, köznapi nevén a Bokros-csomag¹ . Tanulmányomban az évforduló sajtóvisszhangját kísérlem meg elemezni, áttekintve a napi sajtótól kezdve a tudományos folyóiratokig terjedő teljes spektrumot.

 

Mi történt 1995 márciusában?

 

Mielőtt azonban rátérnénk a cikk tárgyára, elevenítsük fel a Bokros-csomag legfontosabb intézkedéseit:

1. Egyszeri alkalommal, kilenc százalékkal leértékelték a forintot, bevezették a magyar valuta csúszó leértékelését. Induláskor havi 1,9, majd 1995 júliusától havi 1,3 százalékkal értékelték le a forintot, éves szinten hozzávetőlegesen 26-27 százalékkal.
2. Az importra nyolcszázalékos vámpótlékot vetettek ki.
3. Erőteljesen korlátozták a béremelkedést. Az állami vállalatoknál és a költségvetési intézményeknél korlátozták az átlagkereset és a bértömeg növekedését. Zárolták a költségvetési intézmények az évi támogatásának három százalékát.
4. Meghirdették a szociális ellátások szűkítését, bevezették a rászorultság elvét, a családtámogatásokat jövedelemhatárhoz kötötték. Megszűnt vagy átalakult a gyes, a gyed és a várandóssági pótlék intézménye. Díjköteles lett a fogászati ellátás, s bejelentették, hogy a felsőoktatási tandíj egységesen havi kétezer forint lesz. A felsőoktatásban az oktatók létszámát is csökkentették. Az Alkotmánybíróság szűrőjén néhány elképzelés fennakadt, néhányat pedig csak változtatások után lehetett a gyakorlatba átültetni.

Az úgynevezett Bokros-csomagot 1995. március 12-én, vasárnap fogadta el a kormány. A csomag elfogadásától kezdve igen nagy vihart kavart, melyben közrejátszott hirtelen, szinte puccsszerű bejelentése is. Az intézkedéssorozatot azóta is viták kísérik, melyek sokkal inkább politikaiak, mint szakmaiak. Noha nem szabad figyelmen kívül hagyni a szakmai oldalról érkező kritikákat sem, a vitát a mai napig elsősorban a politikai hovatartozás befolyásolja. Ezt jól jelzi az évforduló sajtóvisszhangja is: elsődlegesen szakmai profilú orgánumok, folyóiratok elvétve foglalkoztak a születésnappal.

 

Évfordulós tematika

 

A sajtóreakciók közül ki kell emelnünk az évforduló alkalmából rendezett konferenciáról szóló beszámolókat, melyek mindkét gazdasági napilapban, a Világgazdaságban ("Sok a megoldandó probléma", március 7.), illetve a Napi Gazdaságban ("Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag", március 6.), a legtöbb politikai napilapban, valamint a hetilapok közül a Heti Válaszban, a Figyelőben jelentek meg. Természetesen közel sem azonos tartalomban, de erről később.

A folyóiratok közül sajnálatos módon csak az Egyenlítő foglalkozik az évfordulóval, mely Andor László elemző írását közli, "Bokros után, szabadon címmel" (Egyenlítő, 2005. 1. szám). Andor egyébként a születésnap "legtermékenyebb" kommentátorának bizonyult, hiszen a Figyelőben és a Népszavában is jelent meg írása ("Az alkotó nem pihen", Figyelő, 2005. március 10-16.; illetve "Bokros hava", Népszava, 2005. március 5.).

Legnagyobb terjedelemben a Figyelő, illetve internetes portálja, a FigyelőNet foglalkozik a témával. A sort a február eleji Bokros-interjú, illetve az azt követő összefoglaló cikk nyitja ("Fordulat kell!", valamint "Stabilizáció 1995-ben – Nem sokk történt", 2005. február 3-9.), folytatja Andor már említett jegyzete, illetve a konferenciáról szóló beszámoló ("Lenyomós érvek" címmel, valamint a konferenciáról még egy cikk az online kiadásban: Szilágyi László: "Történelmi pillanat és Bokros-csomag", 2005. március 5.). Olvasói levélként jelent meg Németh György szociológus-közgazdász cikke az interjúra válaszként április 14-én, a sort pedig Oblath Gábor március 31-i cikke zárja ("Egyensúlyhiányok hosszú évtizede", 2005. március 31.)

Másik gazdasági hetilapunk, a Heti Világgazdaság két, inkább elemző cikket közöl a csomagról ("A csőd a spájzban volt", illetve Farkas Zoltán: "Volt egyszer egy terápia", 2005/09. szám). A jobboldalhoz köthető Heti Válasz gazdasági újságírója, Faggyas Sándor kemény hangú kritikában foglalja össze a már említett konferencián elhangzottakat, kiegészítve Matolcsy György véleményével ("Bokros megint csomagolna", 2005. 11. szám, március 17.). Az inkább baloldali-liberális Élet és Irodalom konkrét cikkel nem jelentkezik, ám az évforduló hetében közli az Antal László, Csillag István, Mihályi Péter szerzőtrió "még egy röpiratát", melyben "bokrosi" reformokat követelnek ("Antikádárizmus, avagy még egy indulatos röpirat az átmenetről", 2005. 09. szám). A szintén inkább a mai kormánykoalícióhoz köthető 168 Órában pedig Mészáros Tamás publikál és ostorozza a jobboldalt ("Köztünk szólva: Kettős beszéd – Bokros Lajos megint egyszer azt üzente, hogy elfogyott a regimentünk", 2005/10. szám).

Mint látható, itt már domborodik a politikai vita, amely még élesebbé válik, amikor a napilapok cikkeit olvassuk. A Magyar Nemzetben két cikket találhat az olvasó a születésnap alkalmából. Az elsőben (Loppert Csaba: "Volt egyszer egy Bokros-csomag", 2005. március 12.) a jobboldalhoz közel álló közgazdászok szólalnak meg, illetve Szerető Szabolcs kemény publicisztikáját olvashatjuk még ("Bokros Lajos mítosza – A balliberális koalíció a felelős a megszorítások katasztrofális következményeiért"). A Népszava közli Andor már említett cikkét (március 4.), ezen túl Kocsi Ilona rövid jegyzetét ("Ingyenebéd", március 5.) és egy egyoldalas összeállítást a születésnapi konferenciáról ("Bokros után tíz évvel újra reformlépésekre van szükség"). A Magyar Hírlap "Csomagküldő, szolgálat" címen közöl szerkesztőségi cikket, valamint a gazdasági rovatban "Tíz év ingyenebédelés" címen összefoglalót ad a már említett konferenciáról (mindkettő március 4-i on-line kiadás). A Népszabadság Hétvége mellékletének címlapján közli a konferencián elhangzott Bokros-előadást "Romlás" címmel (március 12.). Ezenkívül Blahó Miklós cikkei még említésre méltóak (március 5-én), az egyik az Álláspontok rovatban ("Reform, lendület, fásultság" címmel), valamint a konferenciáról írott összefoglalója "Reform-szellem csomag nélkül" címmel.

A két gazdasági napilapban a már említett két konferenciabeszámolón kívül csak a Világgazdaság Páholy rovatából Duronelly Péter jegyzetét emelhetjük ki ("Nekünk válság kell" címen).

A rövid áttekintés után lássuk a konkrétumokat! Előbb az akkori és mai ("polgári") ellenzékhez közelebb álló közgazdászok érvelését mutatjuk be, majd pedig az akkori és mai ("balliberális") kormányoldal nézőpontjából közelítjük meg a stabilizáció problematikáját. Ezt követően szólunk a pénzügyminiszterek évfordulós találkozójáról, illetve annak sajtóvisszhangjáról.

 

A balliberális koalíció katasztrofális következménye

 

Szinte mindegyik sajtótermék cikkeiben érzékelhetjük a bevezetésben már említett politikai vitát, természetesen eltérő erősséggel. Ahogy Andor László Egyenlítőben megjelent tanulmányában fogalmaz: a jobboldal jól érezte meg, hogy az MSZP és az SZDSZ is a szükségből erényt kovácsolva a kelleténél is jobban átszellemülve vállalta a stabilizáció következményeit. A jobboldalon a közgazdasági gondolkodástól mentes, ideologikus megközelítés vált uralkodóvá, amit időnként a baloldali közvélemény is átvesz. Ennek a gondolkodásnak a kellő kritikai potenciál hiánya lehet az oka.

A jobboldalhoz közel álló orgánumok reakcióiból mindez a hozzáállás jól követhető. Loppert Csaba a "polgári oldal" közgazdászaival készített interjújából kiderül: Bod Péter Ákos nem a stabilizáció szükségességét vitatja, hanem annak kizárólagosan az Antall-Boross-kormány nyakába varrása ellen tiltakozik, illetve annak szükséges mértékéért az 1994 óta kormányzó koalíciót és az azon belüli hatalmi harcokat, az önkormányzati választások előtti osztogatásokat teszi felelőssé. Ahogy fogalmaz:

"Mivel 1994. év végéig vezettem a Magyar Nemzeti Bankot, hivatalos adatok alapján állíthatom: pénzügyi értelemben rendezett viszonyok között ment végbe a kormányváltás. Az ország hivatalos devizatartalékait, néhány sikeres hosszú távú nemzetközi kötvénykibocsátás révén, még a választások előtt felemeltük: 1994 tavaszán négymilliárd dollár volt az MNB tartaléka, ami az akkori adósságszolgálat mellett kellő biztonságot jelentett. Kétségtelen persze, hogy 1995 tavaszán a helyzet kritikussá vált. Hiszen februárban a nagy nemzetközi hitelminősítő intézetek kilátásba helyezték a magyar államadósság leminősítését, »ha nem történik valami«. Végül ez a »valami« a Bokros-Surányi-kettős hivatalba kerülése, a költségvetési megszorítások életbe léptetése és a jelentős forintleértékelés lett."

Bod rámutat, hogy a megszorításokat elkerülendő, folyamatosan éberen figyelő gazdaságpolitikára van szükség, amely a legkisebb egyensúlytalanság esetén is apró kiigazítást végez. A Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezetője szerint mindezt a Horn Gyula vezette kormány 1994-ben elmulasztotta.

"Szerinte az 1994-ben kormányra került baloldali koalíció belső hatalmi harcai, politikai bizonytalansága, populista politikája miatt megrendült a nemzetközi pénzügyi világ bizalma Magyarország iránt. 1994-ben ugyanis az új kormány nem a szükséges korrekciókkal, hanem rövid távú osztogatással kezdte működését. Költekező pótköltségvetést fogadott el, majd az őszi helyhatósági választás céljainak rendelte alá pénzügypolitikáját, végül pedig – az év végén – belpolitikai csatákba bonyolódott. Volt olyan időszak 1995 elején, amikor egyszerre volt betöltetlen a pénzügyminiszteri, a jegybankelnöki és a privatizációs miniszteri poszt – emlékeztetett Bod Péter Ákos, majd hozzátette: Békesi László akkori pénzügyminiszternek miniszterelnöki ambíciói voltak, és a magyar gazdaság csőd közeli helyzetéről nyilatkozgatott. Ezzel elbizonytalanította a hitelezőket, és a tőke is menekülni kezdett az országból. A kormány felkészületlenül került tehát a hatalomba az 1994. májusi választások után, és csaknem egy év sodródást követően saját hibái miatt kényszerült a stabilizációs intézkedésekre" – idézi Loppert a közgazdát.

Matolcsy György huszonnyolc MIG-29-es katonai repülőgép orosz államadósság fejében való behozatalával magyarázza a kettős deficit kialakulását, amit a Heti Válaszban kiegészít még egy tényezővel, a zöld mezős beruházások korai importigényével, illetve későbbi exportjával. Matolcsy komoly vádakat fogalmaz meg a kormánnyal szemben: "1993-ban az oroszok korábbi adósságuk egy részét huszonnyolc MIG-29-es katonai repülő szállításával egyenlítették ki. Ezt a tételt a »közösségi fogyasztás« során számolták el a mérlegben, és ez jelentősen megemelte az 1993-as év importját. Ennek alapján állították Békesiék, hogy nőtt a lakossági fogyasztás. Tehát közgazdasági hamisítás történt, hiszen a vadászgép behozatala nem tekinthető közösségi fogyasztásnak."

A nyilvánvalóan szélesebb közvélemény által olvasott Magyar Nemzetben azonban elfelejti megemlíteni (vagy az újságírói önkény nem közölte?) a szakmai érveket. Ezeket a Heti Válaszban találhatjuk meg: "A másik tétel a zöld mezős külföldi ipari beruházások »termőre fordulása«, amely az 1992-93-tól meginduló beruházások első fázisában növelte a beruházási célú importot, majd a második szakaszban – már 1994-ben! – növelte az exportot. A külföldi beruházások növekvő beruházási importját figyelmen kívül hagyták akkor, amikor a lakosság megugró fogyasztását hozták fel a megszorítások indokául. A lakosság azonban nem lehetett »bűnös« az egyensúlyi mutatók romlásában, mert 1994-ben az emelkedő reálkeresetek ellenére csökkent a fogyasztás!" Matolcsy szerint "ezeket a tényeket ugyancsak elhallgatják". Tehát a beruházás célú import rontotta a fizetési mérleget, amely már 1994-ben kezdett javulni, emiatt a volt gazdasági miniszter szerint nem kellett volna kiigazítani.

Az ország belső egyensúlytalanságát Matolcsy érdekes módon nem említi meg, noha a fizetési mérlegen kívül a költségvetési egyensúly is kritikus volt a csomag bevezetése előtt.

Németh György szociológus-közgazdász már árnyalja a képet, amikor kiemeli, hogy bizonyos egyensúlyrontó tényezőket (energiaár-emelés) már a Boross-kormány sem hajtott végre, majd a Horn-kormány is halogatta, amelyet ki kellett igazítani. Németh kiemeli, hogy a válságban a várakozásoknak is nagy szerepük volt. [A válság] "kialakulásában szerepet játszott az is, hogy 1994 végén – az Egyesült Államokban végrehajtott kamatemelés nyomán – összeomlott a mexikói peso. Ettől a pénzügyi piacok idegesek lettek, a szaksajtó pedig találgatni kezdte, Mexikó után melyik ország következik. S egyre gyakrabban mutattak Magyarországra. Németh szerint a magyar kormány elleni bizalmatlanságnak nem csupán objektív, hanem szubjektív oka is volt. A Nyugat a hatalomba visszakerült posztkommunista társaságot látott a Horn-kormányban, s ezt igazolta a privatizáció átmeneti leállítása is." Ugyanakkor a pénzügyi válság kezdetét nem 1994-re, hanem csak az 1995. év elejére helyezi.

A jobboldalhoz köthető közgazdászok a csomag hatásainak elemzésében sem értenek egyet "csomagpárti" kollégáikkal. Ahogy a cikkíró fogalmaz: "…a balliberális elit szerint a Bokros-program »rendbe tette az ország pénzügyeit«, stabil és fenntartható növekedési pályára állította a gazdaságot. Nem ritka az olyan politikusi nyilatkozat, amely a Bokros-csomagnak tulajdonítja, hogy az addig stagnáló magyar gazdaság növekedési pályára állt." A polgári oldal szerint a megugró infláció, a zuhanó reálbérek miatt azonban nem beszélhetünk növekedési aranykorról a gazdaságban 1995-öt követően. Ahogy Matolcsy fogalmaz: "1995 márciusa után visszaesett a gazdasági növekedés, meglódult az infláció, a reálbérek zuhantak. […] A Bokros-program a szándékkal ellentétes eredménnyel járt. Visszafogta a növekedést, lefékezte az exportot és növelte az importot. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy még 1996-ban sem nőtt a kivitel, ellenben az import újból növekedésnek indult. És ennek éppen a Bokros-program drasztikus beavatkozása volt az oka. A vállalkozások hitelkereteit szűkítették, a belföldi piac ugyancsak szűkült. Ez visszafogta a vállalkozói kedvet, miközben drámaian csökkentek az állami beruházások is."

Bod Péter Ákos a foglalkoztatás alacsony és stagnáló szintjét emeli ki, mint ami bizonyítja, hogy a gazdaság egyensúlytalansága nem szűnt meg a megszorítások hatására. Németh György pedig (talán Jánossy Ferenc elméletére támaszkodva) azt hangoztatja, hogy az elkövetkező évek növekedése a csomag nélkül is bekövetkezett volna. A kritika igaz, ugyanakkor be kell látnunk: a megszorítások célja nem is az infláció rövid távú letörése és a lakossági jövedelmek növelése volt, hanem éppen fordítva: ezek feláldozása árán az állam külső és belső gazdasági egyensúlyának javítása, amely, ahogy több reformpárt cikkből, így például Oblath Gábor Figyelőben megjelent írásából is kiderül, sikeres volt. Sajnos, azt pedig már soha nem fogjuk megtudni, vajon a növekedés a csomagnak köszönhető-e. Erre bizonyíték lehet, hogy 1994-ben, mint ahogy a statisztikák kimutatták, megindult a GDP növekedése. A csomag pártolói azonban azt emelik ki: ez a növekedés közgazdaságilag nem volt fenntartható.

Mindössze Cséfalvay Zoltán mutatott rá arra a tényre, amit gyakran vagyunk hajlamosak elfelejteni: a stabilizáció magán hordozta Bokros Lajos jóléti rendszerekről alkotott álláspontját, így a csomag szociális intézkedései messze túlmutatnak a stabilizáción. Ahogy fogalmaz: "érzéstelenítés nélkül lebonyolított operációt" hajtott végre Bokros. Mint ahogy Andor László Egyenlítőben megjelent írásában rámutat: a csomag a jóléti intézkedések alkotmánybírósági megsemmisítése után is "hatott", valójában azokra tehát égető szükség nem lehetett, "egyfajta árukapcsolás történt". Cséfalvay kiemeli: "…a Bokros-csomag egyik legfőbb tanulsága, hogy megszorításokkal nem lehet pótolni a reformokat." Kizárólag megszorításokkal nem lehet megoldani a gazdaság problémáit. Az egyetemi tanár – már gazdaságfilozófiai elveit is kifejtve – hozzáteszi: "…a Bokros-féle piaci fundamentalizmus a gazdasági környezet végletes liberalizálására (például alacsony adók, puha valuta) és az alacsonyan tartott bérekre épül. Ez pedig lefelé húzó spirálhoz vezet, hiszen országok egész sora áll ugrásra készen – itt a közelünkben például Szlovákia -, hogy még olcsóbb bérekkel és még liberálisabb környezettel vonzza magához az exportra termelő külső befektetőket. Ehelyett egyszerre van szükség nagyobb állami szerepvállalásra és ezzel egy időben a piaccal barátibb viszonyt ápoló gazdaságpolitikára."

Cséfalvaynál jóval radikálisabb, már-már szélsőséges és populista hangot üt meg Bogár László, "aki azonosságot vél felfedezni a rendszerváltás utáni új birodalom és a rendszerváltás előtti régi birodalom között. Szerinte a Bokros-csomag szerepe a jövedelmek brutális újraelosztása volt az új – globális – birodalmi elit felé. Bogár rámutatott: a bérek reálértéke két év alatt 17 százalékkal csökkent, míg a tőkejövedelmeké közel 40 százalékkal nőtt. Ennek következtében olyan új, a birodalom peremét jellemző torz társadalomszerkezet jött létre – állította Bogár -, amelynek csúcsán a birodalmi elit áll, az alján pedig a folyamatosan növekvő roncstársadalom".

A szakértők megszólalását Szerető Szabolcs kemény publicisztikája követi. A cikk a következőkben foglalja össze a célját: "…a balliberális véleménydeformáló médiaértelmiség elérkezettnek látta az időt [a csomag hullámainak elülte után – a szerző megjegyzése], hogy hérosszá stilizálja az egykori mumust (az alaphangot anno Tamás Gáspár Miklós adta meg: »Bokros Lajos megmentette a hazát«). A hamis mítoszteremtés leghatásosabb ellenszéruma a szikár tények felsorolása és a nyilvánvaló összefüggések megvilágítása." A cikk, krédójával összhangban, nem kérdőjelezi meg a kiigazítás szükségességét, azonban ismét elutasítja az 1994-ig regnáló jobboldali kormány kizárólagos kárhoztatását. A szerző szerint egyetértés van az egyszeri forintleértékelésben és a vámpótlék bevezetésében, ugyanakkor kárhoztatja az elszabadult inflációt és a csökkenő reálbéreket, elfelejtve azt, hogy az infláció pont a leértékelés és a vámpótlék hatására ugorhatott meg. Szintén megkérdőjelezi a csúszó leértékelés hatásosságát, noha azt az Orbán-kormány is egészen 2001-ig fenntartotta. A költségvetési egyensúly javulását pedig a csomagon kívül a privatizációval magyarázza, noha a privatizációs bevételeket akkoriban nem számolták bele a költségvetési egyenlegbe, ráadásul, ahogy az Oblath statisztikáiból is látszik, az államháztartás elsődleges, tehát adósságszolgálat nélküli (ami a privatizáció hatására valóban csökkent) egyenlege is javulást mutatott. A publicisztika is hangsúlyozza végül a jóléti reformok túlzott elvonását, amelyet egy baloldali szociológus, Szalai Erzsébet gondolatával támaszt alá a szerző: "A március 12-i »rövid távú« gazdasági szükségcsomag (és kilátásba helyezett »folytatása«) történelmi jelentőségű: a társadalom kettészakadásának intézményesítése, egyben a további szakadás döntő jelentőségű állomása. Ferge Zsuzsa számításai világosan bemutatják, hogy a kormány retorikájával ellentétben a tervezett intézkedések az elszegényedéssel fenyegetett rétegeket sújtják. (…) A hosszabb távú hatások közül a legkomolyabb veszélyt a latin-amerikanizálódás folyamatának jelentős felgyorsulása jelenti. (…) A mostani gazdaságpolitika a legkönnyebb ellenállás vonalán mozog, a legkiszolgáltatottabb, védekezésre képtelen társadalmi csoportokra hárítja a válság terheit" (Szalai Erzsébet: Ki eszi meg a tyúkot? Népszabadság, 1995. április 1.).

A cikken végig érződik a már említett zsigeri jobboldali ellenállás a csomaggal szemben, amelyben a szakmai érvek keverednek a populizmussal, gyakran tényeket közöl ugyan, ám az összefüggések gyakran nem világosak. A cél sokkal inkább a hangulatkeltés, amelyet jól mutat a mottó is² .

Összefoglalva kijelenthetjük, hogy a jobboldalhoz köthető sajtó továbbra is Bokros démonizálására törekedik, aminek a során a közgazdasági érvek súlya csekélynek mondható. Figyelemre méltó azonban a jóléti rendszerekhez köthető, inkább baloldali érvelés, amelyet Németh György és Cséfalvay Zoltán képvisel, és amely talán a megszorítások legfájdalmasabb és talán legellentmondásosabb elemére hívják fel a figyelmet.

A jobboldali cikkekből sem marad ki az évforduló alkalmából rendezett konferencia, és így a jelenlegi gazdasági helyzet értékelése.

"A baloldal közvélemény-formálói úgy vélik, az 1998. évi választást megelőző gazdasági növekedés a Bokros-csomag jótékony hatásának volt köszönhető. Más a helyzet a következő, 2002. évi parlamenti választás előtti év esetében. Akkor a Fidesz-kormány »szavazathajhász, populista, belső keresletet élénkítő« politikája okozta a gazdasági növekedést – vélik." Az idézetet Loppert Csaba cikkében olvashatjuk, ahol Békesi László konferencián felvetett, "a Matolcsy György gazdasági minisztersége alatt beindult és »garantáltan csődhöz vezető anticiklikus politika«" kritikájára is választ kaphatunk. "Matolcsy György arra emlékeztetett: nemcsak a polgári kormány, hanem az egész nyugati világ előszeretettel élt és él – az ezredforduló után kifulladó világgazdasági konjunktúra miatt – a korábban, bizonyos feltételek között, már többször bevált anticiklikus gazdaságpolitika eszközrendszerével. Kezdődött Bush elnök adó- és kamatcsökkentési intézkedéseivel és folytatódott a jelentős költségvetési deficitet okozó francia és német gazdasági expanzióval." Azonban nem szabad elfelejtenünk, az amerikai növekedést leginkább a hadiipar lokomotívja húzza, ráadásul az ottani gazdasági egyensúlytalanság jóval kevésbé fenyegető, mint egy magyar, gondoljunk a dollár világgazdaságban betöltött szerepére. A német gazdasági növekedés pedig jelenleg nem ad büszkeségre okot.

A jelenlegi helyzet értékelését Matolcsy a Heti Válaszban adja, mely szerint "nem 2001-től, hanem csak 2002 őszétől haladta meg a reálkeresetek halmozott bővülése a gazdasági növekedés ütemét! Egészen pontosan akkor váltott át a bérkiáramlás a gazdasági teljesítménnyel már nem alátámasztott tartományba, amikor a Medgyessy-kormány teljesítette megalapozatlan választási ígéreteit. 1997 és 2002 ősze között még kisebb mértékben bővültek a reálkeresetek, mint amit a gazdasági növekedés lehetővé tett volna, ezért ezt az időszakot az egészséges, fenntartható növekedés jellemezte. Matolcsy György szerint 2002 őszétől számíthatjuk a magyar gazdaság 2004-re már súlyossá vált egyensúlyi problémáinak és az államháztartás eladósodásának újbóli kialakulását". Az államadósság növekedése valóban csak a 2002-es kormányválság után lódult meg, ennek oka azonban sokkal inkább a könyvelésben keresendő. Az Orbán-kormány ugyanis a Széchenyi-tervhez és autópálya-építéshez szükséges hiteleket az MFB-n és az Autópálya-kezelőn keresztül vette fel, amelyek csak a 2002-es konszolidációt követően váltak explicitté. Figyeljük meg ugyanakkor az ellentmondást Matolcsy szavaiban. Míg egyik oldalról elismeri, hogy deficitnövelő keynesi gazdaságpolitikát folytatott, addig másik oldalról tagadja, hogy az egyensúlytalanságok az ő irányítása alatt kezdődtek.

 

A mindenható reform

 

A baloldali, pontosabban a jelenlegi kormánypártokhoz közel álló közgazdászok, és így a sajtó is, a csomag mindenáron való megvédése és igazolási kényszere mellett az 1995-ös és a jelenlegi gazdasági helyzet összehasonlítására, valamint ebből adódóan a napjainkban szükséges megszorítások és reformok igazolására tesz kísérletet az évforduló alkalmából. Ez a törekvés leginkább a Népszava és a 168 Óra cikkeiben érhető tetten. A Népszava egyoldalas összeállítást közöl a csomag évfordulójára rendezett konferenciáról. Szembetűnő, hogy kizárólag kormány közeli közgazdászok reakcióit közli nagy terjedelemben, kivéve Bod Péter Ákost. Mivel a konferencia értékelésére később térek ki, ezért most csak a cikk mellett szereplő keretes írást emelném ki.

Már a bevezető is, mely szerint "a magyar gazdaság a rendszerváltást követő néhány év alatt katasztrofális helyzetbe került" mely az 1995-ös stabilizációig nem változott, szöges ellentétben áll a feljebb leírtakkal. Azonban az eredmények értékelésekor is igen éles különbségeket tapasztalhatunk. "Az intézkedéssorozat hatására megszűnt a finanszírozási válság, megállt a külső és belső egyensúly romlása, az adósságállomány csökkeni kezdett, felgyorsult a privatizáció, nőttek a külföldi befektetések, emelkedtek a versenyszféra beruházásai, hatékonyabbá vált a termelés, javult a gazdaság versenyképessége. A Bokros-csomag eredményeképp az ország nemzetközi megítélése és hitelképessége javult és könnyebben juthatott tőkéhez." Mindez a szerzők szerint az uniós csatlakozás és az OECD-tagság megalapozását is jelenthette. Azt gondolom, minden olvasó láthatja, hogy a cikk egy az egyben igazolni akarja a csomagot, annak negatív hatásairól, a lakosságot érintő terhekről, az infláció növekedéséről nem esik szó. A szociális ellátórendszer megnyirbálása pozitív, kiadáscsökkentő hatásként kerül bemutatásra.

A Népszava ugyanebben a számban közli Kocsi Ilona rövid jegyzetét "Ingyenebéd" címmel. A szerző szerint "Bokros Lajos tegnap (a megjelenést megelőző nap tartották az évfordulós konferenciát – megj. a szerző) a mennybe ment. […] Legalábbis nagy részben." Ennek oka az, hogy mára bebizonyosodott az, amit Bokros már 1995-ben tudott, hogy nincs ingyenebéd. Hiszen "Bokros nevével ma is inkább riogatnak azok a politikusok, akik a jelentősebb gazdasági reformokat el akarják kerülni. Azok, akik az állam mindenhatóságát hirdetik, amely ha akar, jobbra fordíthatja az emberek sorsát." Ebből egyenesen adódik az, hogy az állam eladósodik, a kassza kiürül. Ahogy azt napjainkban is láthatjuk. Elengedhetetlen a reform, melyet a politikusok a választásokig nem akarnak megtenni, a szakértők viszont igen. A választáskor viszont "legyünk résen. Ne higgyük el, hogy az államon múlik a mi boldogulásunk. Ismételjük újra és újra: nincs ingyenebéd". A cikk iskolapéldája az államtalanítás ideológiájának, ahol az állam helyett a reform lesz jólétünk forrása, a mindent megoldó mágikus valami.

Hasonló hangnemben ír a Magyar Hírlap szerkesztőségi cikke, mely szintén inkább a jelennel, mint a múlttal foglalkozik. "Ahhoz ugyanis, hogy néhány év múlva ne rosszabb, hanem sokkal jobb legyen az élet Magyarországon, jobb feltételeket kell teremteni a cégek, a vállalkozók számára. Azért, hogy inkább itt fektessenek be, itt hozzanak létre munkahelyeket. Ehhez csökkenteni kell az adókat. Akkor viszont az állam sem engedheti meg magának, hogy a jelenlegi apparátussal és rezsivel működjön. Akkor nem adhat különböző juttatásokat, illetve nem fizethet szolgáltatásokért azoknak is, akik igazából nem szorulnak rá."

Fontos, és az előbb felvázolt trendbe kevésbé illeszthető cikket közölt a Népszava Andor László tollából. Andor hangsúlyozza, hogy bár a "Bokros és a nevével fémjelzett stabilizációs politika szociális érzéketlenség miatti kritikája távolról sem volt alaptalan" az országnak szembe kellett néznie a rendszerváltás következményeivel, "tisztázni kellett végre, hogy ténylegesen milyen jövedelmi szintre és életnívóra számíthat a lakosság az 1989-ben elindított rendszerváltás által. […] Az Antall-kormány […] a nemzeti jövedelem csökkenését átmenetinek gondolta, és – merő jó szándékból persze – nem akarta engedni, hogy a személyes jövedelmek ugyanolyan gyorsan csökkenjenek, mint az országé. […] Bokros fellépésével a Horn-kormány pontot tett az eladósodási folyamat végére, és megcélozta a »fenntartható gazdasági növekedést«. A valósággal való szembenézés próbára tette a politikai elitet; mindenekelőtt azt az oldalt, amelynek a népszerűtlen feladat jutott." Azon a bizonyos vasárnapi kormányülésen két kormánytag is beadta lemondását. "Az intézkedések listája azt mutatta, hogy a kormány minden lehetséges eszközt (fiskális, monetáris, kereskedelem- és szociálpolitika) alárendelt a pénzügyi egyensúly rövid távú helyreállításának." A csomag hatására, bár az igen nagy társadalmi megrázkódtatással járt, igen komoly eredményeket ért el Magyarország. "A privatizáció nekilendülésének és a stabilizáció melletti elkötelezett kiállásnak köszönhetően az országot és a kormányt övező nemzetközi üzleti és politikai hangulat hamar megváltozott, s az ország külső megítélése egy év leforgása alatt jelentős javulást mutatott. A csomag legfontosabb eredménye mégis a külföldi partnerekhez eljutott üzenet volt: a magyar kormány fontosnak tartja az egyensúlyt és kiszámíthatóságot, tudja, hogyan működik a piacgazdaság, és vállalja, amit ennek érdekében tennie kell, legyen szó akár drasztikus kiigazításról."

A cikk tehát egyszerre sugallja a csomag szükséges voltát, ugyanakkor kiemeli egyes elemeinek problémáit. Ugyanez a gondolkodásmód érhető tetten az Egyenlítőben megjelent írásában, ahol a fent leírtakat részletes történeti bemutató előzi meg. Andor szerint az egyensúlyvesztés a rendszerváltás következményeként fogható fel. "1990 és 1993 között a GDP mintegy 20%-kal csökkent, és sürgetővé vált a növekedés újraindítása. Ennek bekövetkezte azonban súlyos egyensúlyvesztéssel járt együtt: az államháztartás hiánya 1993-94-ben meghaladta az 5%-ot, míg a folyó fizetési mérleg hiánya a 10%-ot közelítette." Mindez és a korábban már említett politikai bizalomvesztés az 1994-es választások után elkerülhetetlenné tett valamiféle stabilizációt. Az első intézkedések, az 1994-es pótköltségvetés és forintleértékelés nem hozott eredményt.

Andor szerint tehát a kiigazítás elkerülhetetlen volt, konkrét módját és tartalmát pedig az aktuális külső körülmények mellett a műtétet végrehajtók szakmai és ideológiai preferenciái határozták meg.Andor az Egyenlítőben kitér a jelenlegi és az 1995-ös gazdasági helyzet hasonlóságaira is. Az ott leírt gondolatok a Figyelő hasábjain írt cikkében is visszaköszönnek. Eszerint napjainkban nem a gazdaság, hanem a pénzügyek rendbetétele állítja kihívás elé a kormányt és a gazdaságpolitikát. Noha mindkét esetben gyakran használt az ikerdeficit fogalma, napjainkban a költségvetés, míg 1994-95-ben a fizetési mérleg jelentette a nagyobb problémát. "Aki tehát a Bokros-csomagot vagy akár csak Bokros Lajos céltudatos könyörtelenségét szerette volna újra látni az elmúlt két évben, ugyanúgy tévesen elemezte a helyzetet, mint azok, akik a bajuszos bankár visszatérésével riogatni próbálták a lakosságot." Noha a 2001-2003-as egyensúlyvesztés Bokrost arra inspirálta, hogy nézeteit az államháztartás reformjáról és a jóléti rendszerek átalakításáról újra publicisztikákban és könyvben is kifejtse, mégis politikájában egy fontos szempontot figyelmen kívül hagyott: "nem adott kellő súlyt a monetáris politikának". Pedig a Bokros-csomagban oroszlánszerepet vállalt Surányi György jegybankelnök, akinek munkája lehetővé tette a GDP-csökkenés nélküli stabilizációt. "Ezért nem volt igaza Bokrosnak 2002 decemberében, amikor – szintén az irodalmi hetilapban – arról értekezett, hogy a nemzeti bankot békén kellene hagyni (magyarul: nem kell kifogásolni a forintot mesterségesen erősítő stratégiáját, és rábírni arra, hogy egy reálisabb forintárfolyam kialakításával segítse a gazdasági versenyképesség és a pénzügyi egyensúly helyreállítását). Ugyanezért furcsa, hogy újabb, minden korábbinál terjedelmesebb dolgozatának terápiával foglalkozó fejezeteiben említést sem tesz a monetáris politika korrekciójának szükségességéről." Andor ezt már az euró bevezetésére való felkészülésnek tulajdonítja (ti. a monetáris politika problémáinak szőnyeg alá söprése megkönnyíti a fiskális konszolidáció szükségességének kihangsúlyozását). Ez a vita azonban már meghaladja ennek az írásnak a kereteit.

De most haladjunk tovább a napilapok sorában. A Népszabadság "10 éve történt" címmel röviden összefoglalja a csomag intézkedéseit, majd a következőképpen zárja megemlékezését.

"Az intézkedések nyomán 1995-ben 12 százalékkal csökkentek a reálbérek, s hét százalékkal esett vissza a lakossági fogyasztás, viszont sem a stabilizáció meghirdetésének évében, sem 1996-ban nem csökkent a nemzeti össztermék, 1997-től pedig a magyar gazdaság egyensúlyi pályán – lassuló infláció, javuló folyó fizetési mérleg és a GDP-hez mérten zsugorodó államadósság mentén – haladt, egyre gyorsabban. Egészen 2001-ig."

Egy másik cikk Blahó Miklós tollából az Álláspontok rovatban olvasható, melyben inkább a gazdaság jelenlegi állapotával foglalkozik a már sokszor emlegetett konferencia, valamint egy másik, adóreformról rendezett tanácskozás alapján. A szerző konklúziója, "hogy bizony a magyar gazdaság jó állapotban van, de a tíz év tanulsága mégis az, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább, változtatni, reformálni kell". A kormánynak ráadásul szembe kell néznie azzal, "hogy a reformlelkesedést reformfásultság váltotta föl". Eszerint, mivel válság jelenleg nincs a magyar gazdaságban, a politikusok nincsenek rászorítva úgy a reformokra, mint 1995-ben.

Ehhez nagyon hasonló gondolatokat fogalmaz meg a Világgazdaság Páholy rovatában Duronelly Péter, "Nekünk válság kell" című cikkében. "Válsághelyzetben a magyar gazdaságpolitika jól teljesített, anélkül viszont azóta meglehetősen öntelt módon, a hirtelen változni képes külső környezetre való tekintet nélkül menedzseli az ország ügyeit. Ez a viselkedésforma minden magyar kormány sajátja, és ez ezúttal sincs másképp. […] Ilyen helyzetben a gazdaságpolitika nem érez magán nyomást, azt is elfelejtette, hogy mit ígért meg másfél éve, amikor átmenetileg 270 forintot kellett adni egy euróért. Akkor hirtelen felsejlett egy válság lehetősége, és az, hogy a választók nem szavaznak még egyszer bizalmat egy olyan kormánynak, amelyik összeomlasztja a nemzeti devizát, hanem visszahívják a hatalomba azt az erőt, amelyből pedig egyszer már elegük volt. Az akkori krízis azonban elmúlt, az pedig, hogy a forintkamatokat alacsony szintre lenyomó befektetői téboly nem tarthat örökké, senkit nem érdekel. De nem baj: ha megint lesz egy Mexikó, megint lesz egy Bokros-csomag." Érdekes módon ez az egyetlen cikk, amely a konferencia-beszámolókon kívül a gazdasági napilapokban megjelent az évforduló kapcsán.

Folytassuk a sort a hetilapokkal! A HVG első cikke "A csőd a spájzban volt" címmel a csomag előzményeinek és intézkedéseinek részletes, számokkal nagyrészt alátámasztott bemutatása. Ebből kiderül, hogy az 1993-94-es helyzet valószínűleg nem csak a huszonnyolc MIG-29-es miatt alakult rosszul. "A pénzügyi tárca [1995. – megj. A szerző] február 13-ai előterjesztése már előrevetítette, hogy a külső és belső egyensúlyhiány következtében a helyzet átfogó kiigazítás nélkül 1995-1996 fordulójára kritikussá válhat. Egyrészt az 1993-as, 3,5 milliárd dolláros fizetésimérleg-hiányt 1994-ben 3,9 milliárdos – a bruttó hazai termék (GDP) 9 százalékára rúgó – deficit követte, a nettó adósság egyetlen év alatt 15 milliárd dollárról 19 milliárdra nőtt. Másrészt az 1995-ös költségvetés előző év decemberi elfogadása óta annak kiadásai az 5-7 százalékponttal magasabb kamatszint miatt 30 milliárd forinttal megugrottak, így a 312 milliárd forintra tervezett hiány tarthatatlanná vált." Másrészt igyekszik bemutatni, hogy az egyes intézkedések hogyan hatottak a stabilizáció irányába. Sajnos hiányzik a jóléti intézkedések hatásainak részletes bemutatása, így nem tudhatjuk meg, vajon szükségesek voltak-e ezek, vagy nem.

A másik cikket Farkas Zoltán jegyzi, és inkább a jelenlegi gazdasági helyzetet állítja a vizsgálat középpontjába. 1995-ben "Bokros azonban túllépett a tűzoltás akut feladatán (lásd A csőd a spájzban volt című írásunkat a 85. oldalon), és olyan reformokat kezdett kidolgozni, amelyek – legalábbis elvileg – tartósan is finanszírozhatóvá tehették volna az államháztartást. Ezek kisebb része később megvalósult – például a nyugdíjreform, az államkincstár felállítása vagy éppen a társadalombiztosítás (tb) visszaállamosítása az önkormányzati irányításból, amit az Orbán-kormány hajtott végre –, többségük azonban hamvába holt. Ebből adódóan az állam finanszírozási feladatai 1995-1996 óta alig mérséklődtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint a deficit újratermelődése, valamint a GDP 10 százalékára tehető 2002-es államháztartási hiány lefaragásának s így az állami eladósodás megállításának évekre elnyúló nehézségei." Az idézet jól bemutatja a cikk lényegét, amely ezután sorra veszi az elszalasztott reformokat az egészségügytől az oktatáson át az államapparátusig.

A Figyelőben az azóta elhunyt Eörsi János közöl cikket ("Nem sokk történt") rögtön a Bokros Lajossal készült interjú után. A csomagot a szerző alapvetően pozitívan értékeli. Kiemeli a csomag előtti helyzet tarthatatlanságát, ugyanakkor azt senkire nem hárítja. A csomag erényei között itt is a már korábban említett pozitívumok szerepelnek. A cikk kiemeli, hogy a csomag célja, bár a lakosságot kétségtelenül fájdalmasan érintette, véget vetni a "húzd meg, ereszd meg" politikának, a növekedés megindítása, valamint az egyensúly helyreállítása. És bár ez, a közkiadások reformjának elmaradása miatt, azóta sem sikerült tartósan, a szerző szerint a csomag külön eredménye, hogy "az államháztartási reformról folytatott diskurzus, a reform azóta is időszerű követelése maradt".

A sajtóban és a közgazdászok között is, különösen a liberálisokhoz közelállók között a Bokros-csomag óta is kiemelt szerepet kap, és afféle mindenhatónak tekintett fogalom az államháztartási reform. Az előzőekben idézett cikkekben is rendkívül sok helyen fordul elő a fogalom, noha azt gondolom, jelentése igen homályos. Az államháztartás fogalma olyannyira tág, hogy átfogó egyszeri reformjáról nem beszélhetünk, és mint ilyen, az államháztartási reform nem több egy marketingfogásnál, melynek segítségével a mindenkori kormányzat megszorításait és legfőképpen a Bokros-csomagot indokolhatja.

 

Pénzügyminiszterek, ha találkoznak

 

Március elején nagyszabású konferenciát rendezett a Hungarian Busi­ness Leaders Forum és a Nemzetközi Növekedéskutató (ICEG) európai központja a Bokros-csomag meghirdetésének tizedik évfordulója alkalmából. A konferencián részt vettek volt pénzügyminiszterek (Kupa Mihály, László Csaba, Varga Mihály, Draskovics Tibor, Békesi László, természetesen Bokros Lajos), két volt jegybankelnök (Bod Péter Ákos, Surányi György), számos egyéb volt politikus és gazdasági szakember (Jaksity György, Mellár Tamás, Kovács Árpád, Mizsei Kálmán, Szapáry György, Stumpf István).

Az eseményről természetesen mindegyik eddig említett sajtóorgánum beszámol, természetesen más-más módon. Még a konferenciabeszámolók között is érződik a politikai irányvonal. Így például a Magyar Nemzet és a Heti Válasz kiemeli az előző kormány ostorozását, melyre rögtön a konferencián nem jelen lévő Matolcsy György reagált. Érdekes módon nem kerülnek említésre a konferencián részt vett közgazdászok reakciói. Talán azért, mert ők Matolcsynál (és néha egyéb, nem szakmai körben adott nyilatkozataiknál) jóval enyhébben fogalmaztak a konferencián, noha mindegyikük kritikusan foglalt állást. Több beszámoló ezt egyenesen valamilyen közeledés jelének vélte, különösen Varga Mihály hozzászólását, mely egy esetleges önkormányzati reform lehetőségét vetítette elő. Később persze, a nyilvánosság előtt már visszakoztak a Fidesz vezetői.

Ezt a hozzáállást ostorozza Mészáros Tamás a 168 Órában ("Kettős beszéd"). "Varga Mihály és Stumpf István másként beszél abban a szakmai körben, amelynek tagjai előtt jó okuk van moderálniuk magukat – hiszen ha ott demagogizálni kezdenének, visszakézből megkaphatnák a méltányos kioktatást -, és megint másként tévéfellépéseik alkalmával." Mészáros szerint "bizakodásra adhat okot, hogy a hírek szerint például Bod Péter Ákostól Stumpf Istvánig és a már említett Varga Mihályig a magukat konzervatívnak vallók sem próbálták kétségbe vonni az elhangzottak igazságát". Sajnos a többi hírforrás nem látta ennyire egyértelműnek a helyzetet. A következő idézet a FigyelőNet beszámolójából származik: "Varga Mihály szerint el lehetett volna kerülni, hogy az Alkotmánybíróság vessen véget az »alkotmányjogi ámokfutásnak« 1995-ben, épp ezért fontos tanulság, hogy a hasonló döntések előkészítése nagyobb körültekintést és demokratikus megközelítést igényel. Mítosz az is, hogy minden, ami 1995-ben történt, helyes és jó irányba vitte a gazdaságot, azóta viszont minden rossz irányba mutat."

Teljes konszenzus inkább a Medgyessy-kormány rossz megítélésében volt a résztvevők között. Bokros Lajos előadásában (megjelent március 12-én a Népszabadság Hétvége mellékletében "Romlás" címmel) például az Orbán-kormány "antireformjait" és a Medgyessy-kormány hibáit sorolta. Előbbi "legnagyobb történelmi hibája azonban az volt, hogy a piacgazdaság új intézményeit és a társadalmi szolidaritást erősítő szerkezeti reformok folytatása helyett visszatért a Horthy- és a Kádár-rendszer konzervatív, államközpontú, támogatáspárti, a tőkével és a piaccal szemben gyanakvó és a szegényeket megvető gazdaság- és társadalomfilozófiájához". Míg az utóbbi "volt az első demokratikus magyar kormány, amely hivatali idejének már az első felében sem fordított gondot a költségvetés és a folyó fizetési mérleg egyensúlyára. A kormányfő a presztízskérdésnek tekintett nyugdíjreformon kívül sehol sem merte vagy kívánta visszaállítani az 1998 előtti állapotokat".

Surányi György is kritikusan fogalmazott. A FigyelőNet tudósítása szerint "a leghevesebben ugyanakkor a monetáris politikát ostorozta, szerinte a forintárfolyam tönkreteszi a magyar mezőgazdaságot, a dezinfláció pedig a lakosságot. Növekvő bérek és eladósodás mellett ugyanis nem lehet organikusan inflációt csökkenteni, a külső egyensúly romlása túlzott keresletet és elfojtott inflációt takar a gazdaságban, ezért a mai inflációcsökkenés hosszú távú fenntarthatósága megkérdőjelezhető".

A Napi Gazdaság tudósításában szintén az önkormányzati rendszer lehetséges reformjának lehetőségét csillantja fel, ugyanakkor címében jelzi (Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag), a más beszámolókban emlegetett teljes egyetértés korántsem jellemző. "A méltatások mellett éles bírálatot is kapott a Bokros-csomag, elsősorban Stumpf István és Mellár Tamás részéről. A volt kancelláriaminiszter Stumpf szerint erőszakosan, társadalmi egyeztetés nélkül, három ember, a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a jegybankelnök akaratából vezették be a stabilizációs intézkedéseket, mely a magyar nemzet testén »olyan sebeket ütött, amelyeket azóta is gyógyít«. Mellár Tamás, a KSH korábbi elnöke pedig a csomag intellektuális és politikai bátorságát elismerve arról szólt, hogy intézkedései egyrészt nem voltak szükségesek, másrészt nem voltak elégségesek." Igen sajnálatos, hogy a tudósításból kimaradt a kritikusok esetleges alternatívajavaslata, amivel egyébként a csomag ellenzői ritkán szolgálnak.

Igen figyelemreméltó előadást tartott Oblath Gábor, melynek rövidített változata a Figyelőben is megjelent március végén. Az előadóról elmondható, hogy abszolút semlegesen szemléli a magyar gazdasági folyamatokat, így a Bokros-csomagot is. Az intézkedéseket alapvetően pozitívan ítéli meg. "A program a makrogazdasági egyensúlyhiányok radikális csökkentésére irányult, s ebben igen eredményesnek bizonyult." Oblath szerint, noha "a stabilizációs csomag retorikája, továbbá egyes konkrét lépésekhez (pl. tandíj bevezetéséhez, az alanyi jogú családi pótlék megszüntetéséhez stb.) kapcsolódó viták sokakban olyan emléket ébreszthetnek, hogy a fiskális megszorítások (a kiemelések ettől kezdve végig Oblathtól származnak) jelentették a program lényegét", ez nem így van.

"A csomag valóságos makrogazdasági hatásai három külgazdasági természetű gazdaságpolitikai lépéshez és egy fontos belföldi feltételhez köthetők." Ezek sorrendben a forint leértékelése, a csúszó leértékelés bevezetése, az importvámpótlék, valamint a belföldi feltétel, a reálbércsökkentés. Oblath szerint ezekkel a lépésekkel "a stabilizációs program egyszerre két szinten hatott. Az egyik szintet a nemzetközi költség-versenyképesség javulása jelentette: a külföldi pénzben kifejezett hazai bérköltségek jelentősen csökkentek. […] A másik – belföldi – szinten egyidejűleg két hatás érvényesült. Egyrészt jelentősen visszaesett a nominális keresetek reálértéke. […] Másrészt a fiskális kiadások reálértéke ugyancsak számottevően zsugorodott. […] Mindez a belföldi jövedelemarányok jelentős átrendeződésével is együtt járt: számottevően emelkedett a vállalati szektor részesedése, a háztartásoké pedig visszaesett".

A fentiekből következik az, hogy a Bokros-csomag nem kizárólag az IMF által képviselt "ortodox" kiigazítást tartalmazott, hanem nominális jövedelmek visszafogásával "heterodox" jellegű volt. "Az eddigiekből kiderül: nem lehet korrekt választ adni arra az utóbb gyakran firtatott kérdésre, hogy a külgazdasági kiigazításnak mekkora része tulajdonítható egyfelől a belföldi jövedelmek "elinflálásának", másfelől a külső versenyképesség javulásának. (Az előbbit kárhoztatni, az utóbbit helyeselni szokás.) […] Ellenben választ lehet adni arra a kérdésre, hogy a kezdeti külgazdasági kiigazításhoz inkább a belföldi felhasználás importigényességének mérséklődése (1995-ben a belföldi felhasználás 3,1%-kal csökkent) vagy pedig a gazdaság exportorientációjának erősödése járult-e hozzá." A számítások mindazonáltal azt igazolják, hogy "az alkalmazkodás döntő része a kivitelben történt, jóllehet a vámpótlék folytán a de facto importárfolyamban az exporténál nagyobb leértékelődés következett be".

Mindennél fontosabb a csomag versenyképességre gyakorolt hatása. "Az ár, illetve költség-versenyképesség kezdeti változásai – az előbb mondottakkal összhangban – azt jelzik, hogy miközben az árversenyképesség javulása rendkívül rövid életűnek bizonyult, a fajlagos bérköltségek alapján mért versenyképességben 1995-től tartós javulás következett be. (A reálárfolyam-index süllyedése a versenyképesség javulását jelzi.) Ezzel összhangban alakult a magyar kivitel külső piaci részesedése, mind a teljes kivitel, mind pedig a gépkivitel tekintetében."

Oblath ezután azt az időszerű kérdést tette fel, vajon a gazdaság mai helyzetében szükséges-e újabb Bokros-csomag alkalmazása. Az előadó válasza: "a mai külső egyensúlyhiány mögött nem elemi versenyképességi gondok, hanem makrogazdasági szerkezeti feszültségek állnak". Noha "a magyar külkereskedelemben súlyosak a szerkezeti gondok […] ám korántsem magától értetődő, hogy ezek makrogazdasági eszközökkel kezelendő/kezelhető problémákat jelentenek". Tehát nem szükséges napjainkban egy újabb Bokros-csomag, ugyanakkor nem is kívánatos, és nem is lehetséges. Nem szükséges, "hiszen ma gyökeresen mások a hazai és a nemzetközi feltételek", nem is kívánatos, mert "bármiféle olyan típusú makrogazdasági stabilizáció, amely az infláció ismételt megugrására épít, kikezdené a dezinfláció eddigi eredményeit", valamint nem is lehetséges, mert "a gazdaságpolitika egykori és mai lehetőségei között valóságos szakadék tátong".

Hogy mit kéne tenni? Azt gondolom, hogy Oblath Gábor válaszában minden fontos kérdés tetten érhető. Egyrészt lassú, óvatos kamatpolitikával gyengíteni lehet kevéssel az árfolyamot. Mivel a lakossági megtakarítások egy ideig még várhatóan nem fognak növekedni, így csökkenteni kell a belső államháztartási deficitet. Ennek eszköze biztosan nem az egyoldalú adócsökkentés. "Ha az állami túlköltekezés szerkezeti okait sikerülne kezelni, akkor mód nyílna arra, hogy mérséklődjenek a munkára rakódó közterhek, ma ugyanis elsősorban ezek húzzák le a hazai vállalatok költség-versenyképességét. […] Végül: a nemzetközi versenyképesség javításának léteznek olyan állami eszközei is, amelyek nem a relatív ár- (illetve költség-) szint csökkentése révén hatnak, hanem azáltal, hogy az állam – folyó kiadásainak terhére – beruház a fizikai és humán-infrastruktúra fejlesztésébe, továbbá javítja a gazdálkodás általános intézményi és szabályozási környezetét, vagyis azon munkálkodik, hogy az államgépezet ellássa a feladatait." Ahogy Oblath fogalmaz: "a versenyképesség javításának ezek a lehetőségei napjainkban még távolról sincsenek kimerítve".

Mindenképpen érdeme a konferenciának, hogy egy asztalhoz ültette le a szemben álló feleket, és szakmai diskurzus kezdődött az immár tízéves megszorításokról. Igen hasznos lenne, ha ez a folyamat folytatódhatna, hiszen mint azt az írás elején már említettem, a Bokros-csomag napjainkban korántsem szakmai, hanem politikai alapon osztja meg az országot. Egy, a nyilvánosság előtt zajló szakmai diskurzus hozzájárulhatna az emberek tisztánlátásához, valamint ahhoz, hogy megszűnjön az a kettőség, amely szerint Bokros Lajos személye az ország egyik fele számára mítosz, másik fele számára pedig démon.

 

Összegzés

 

Az előző oldalakon kísérletet tettem arra, hogy bemutassam a Bokros-csomag tízéves évfordulója alkalmából megjelent cikkeket, írásokat. Természetesen terjedelmi korlátok miatt nem térhettem ki az összes megjelent írásra, igyekeztem csak az általam legfontosabbakat kiemelni.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a jobboldalhoz közel álló sajtó egyértelműen negatív hangvétellel ír a stabilizációról, ami önmagában természetesen nem baj, ugyanakkor sajnálatos, hogy a legérdekesebb és a leginkább szakmai érvek azok, amelyek beszámolóikból kimaradnak.

Ugyanakkor a másik oldal hozzáállása sem a teljes objektivitást hordozza, egy-két cikk kivételével. A hozzászólók kizárólag a pozitívumokkal foglalkoznak, gyakran megfeledkezve arról, mekkora társadalmi megrázkódtatást jelentett a megszorítások életbelépése és milyen nemzetközi összefüggés-rendszerbe ágyazódott mindez. Úgy vélem, az idő múlásával, a közvetlen politikai érintettségtől eltávolodva sor kerülhet a Bokros-csomag mainál szakszerűbb, kevésbé átpolitizált, objektívabb értékelésére is.

 

Felhasznált irodalom

 

Andor László (2005): Az alkotó nem pihen. In Figyelő, 2005. március 10-16. 19. o.

Andor László (2005): Bokros hava. In Népszava, 2005. március 5.

Andor László (2005): Bokros után, szabadon. In Egyenlítő, 2005/1. szám, 2-8. o.

Antal László, Csillag István, Mihályi Péter (2005): Antikádárizmus, avagy még egy indulatos röpirat az átmenetről. In Élet és Irodalom, 2005. 09. szám.

Blahó Miklós (2005): Reform, lendület, fásultság. In Népszabadság, 2005. március 5.Blahó Miklós (2005): Reformszellem csomag nélkül. In Népszabadság, 2005. március 5.

Bokros Lajos (2005): Romlás. In Népszabadság – Hétvége, 2005. március 12.

Bokros Lajos (2005): Fordulat kell! Interjú, in Figyelő, 2005. február 3-9., 12. o.

Duronelly Péter (2005): Nekünk válság kell. In Világgazdaság, 2005. március 9.

Eörsi János (2005): Nem sokk történt – stabilizáció 1995-ben. In Figyelő, 2005. február 3-9. 16. o.

Faggyas Sándor (2005): Bokros megint csomagolna. In Heti Válasz, 2005. 11. szám, 2005. 03. 17.

Farkas Zoltán (2005): A Bokros-program tíz év távlatából. In Heti Világgazdaság, 2005. március 2.

Heti Világgazdaság (2005): A csőd a spájzban volt. In Heti Világgazdaság, 2005. március 2.

Kocsi Ilona (2005): Ingyenebéd. In Népszava, 2005. március 5. 7. o.

Lambert Gábor (2005): Lenyomós érvek. In Figyelő, 2005. március 10-16., 20-21. o.

Loppert Csaba (2005): Volt egyszer egy Bokros-csomag. In Magyar Nemzet, 2005. március 12., 4. o.

Magyar Hírlap (2005): Tíz év ingyen ebédelés. In Magyar Hírlap, 2005. március 4.

Magyar Hírlap (2005): Csomagküldő, szolgálat. In Magyar Hírlap, 2005. március 4.

Martin József Péter (2005): Nem késő, bánat. In Figyelő, 2005. március 10-16., 20-21. o.

Mészáros Tamás (2005): Kettős beszéd. In 168 Óra, 2005/10. szám.

Népszabadság (2005): Tíz éve történt. In Népszabadság, 2005. március 5.

Népszava (2005): Bokros után tíz évvel újra reformlépésekre van szükség. In Népszava, 2005. március 5., 9. o.

Oblath Gábor (2005): Egyensúlyhiányok hosszú évtizede. In Figyelő. 2005. március 31.

Sebők Miklós (2005): Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag. In Napi Gazdaság, 2005. március 6.

Szerető Szabolcs (2005): Bokros Lajos mítosza – A balliberális koalíció a felelős a megszorítások katasztrofális következményeiért. In Magyar Nemzet, 2005. március 12., 7. o.

Szilágyi László (2005): Történelmi pillanat és Bokros-csomag. 2005. március 5., FigyelőNet http://www.fn.hu/index.php?id=16&cid=94775

Világgazdaság (2005): Sok a megoldandó probléma. In Világgazdaság, 2005. március 7.

 

Jegyzetek

¹ A csomagról több helyen lehet bővebb összefoglalót olvasni. Például Magyarország politikai évkönyve 1996-os kötetében, illetve az Origó internetes portálon az alábbi címen:
http://www.origo.hu/uzletinegyed/print/uzletinegyed/hirek/hazaihirek/20020418bokroscsomag.html

² Ez kell nekünk meg egy új tatárjárás Az Okos Lajos (…) Éljen soká a kőbaltás miniszter / Büszkén sétálgasson a rommezőn föl-alá / Ami itt állt mind ő verte szét
(Orbán Ottó: Gondolatok a leégett könyvtárban)

Az Európai Unió irányító szerveinek struktúrája és tevékenységi köre igen szerteágazó, és a neoliberalizmus hegemóniája nem minden területen érvényesül egyforma mértékben. Ám a makrogazdasági politikáért és a versenyszabályozásért felelős főigazgatóságok irányvonalát uralja a költségvetési fegyelmet középpontba állító, a tőke közteherviselését és reguláltságát minimalizálni kívánó neoliberális ideológia. Ezt tükrözik az idei bizottsági gazdaságpolitikai irányelvek is, annak ellenére, hogy az elmúlt időszak gazdasági teljesítménye a neoliberális politika kudarcát mutatja.

Neoliberalizmuson azt a hetvenes években erőre kapó és a nyolcvanas évtizedben uralkodóvá váló gazdaság- és társadalomfilozófiát értjük, amely elveti az állam beavatkozását a gazdaságba, és azt hirdeti, hogy a szabad piac minden vagy majdnem minden esetben sikeresebben oldja meg a gazdasági kérdéseket, mint az állam, ezért mindazt az akadályt, ami az üzleti szféra szabad tevékenységét akadályozza, fel kell számolni. A neoliberális gazdaságfilozófia közgazdasági alapja a monetarizmus, amely szerint a gazdaság fő meghatározó tényezője a pénzkínálat, az árak és bérek viszonylag rugalmasan mozognak, a magángazdaság stabil, hacsak az állami beavatkozás el nem torzítja a piacot. A monetarizmus nem a munkanélküliséget, hanem az inflációt tartja a legfőbb problémának, ezért szigorú fiskális és monetáris politika mellett tör lándzsát, ami a gyakorlatban az infláció és a költségvetési hiány leszorítására való törekvést jelenti. E filozófiában a munkanélküliség vagy "természetes", vagy pedig "önkéntes", vagyis abból fakad, hogy adott bérek mellett az emberek nem hajlandók munkát vállalni. E filozófia gyakorlati alkalmazásának úttörője Augusto Pinochet volt Chilében, aki az 1973-as hatalomátvételt követően a monetarista iskola fellegvárából, Chicagóból hívott szakértőket. Másodikként Margaret Thatcher emelte a kormánypolitika rangjára 1979-es választási győzelme után, végül Ronald Reagan következett, aki 1981-től volt két cikluson keresztül az Egyesült Államok elnöke. Mindhárman hívő emberek voltak, Thatcherről mondják, hogy egy alkalommal a brit alsóházban lecsapta az asztalra Fridrich Hayek A szabadság alkotmánya (The Constitution of Liberty) című könyvét, mondván: "ez az, amiben mi hiszünk".

A monetarizmus, illetve az e filozófiára épülő gyakorlati tanácsok a nyolcvanas évek végére egy "washingtoni konszenzus"-nak elnevezett együttesben öltöttek testet, amely alapját képezte a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap fejlődő országok számára előírt politikájának. E konszenzus lényeges elemei, a költségvetési kiadások (különösen a jóléti kiadások) lefaragása, az adók csökkentése, a kereskedelem, a tőkemozgások liberalizálása, az állami vállalatok privatizálása és az üzleti élet kötöttségeinek csökkentése, a dereguláció voltak. E filozófia, illetve gazdaságpolitikai gyakorlat az Európai Gazdasági Közösségben a nyolcvanas évtizedben folyamatosan teret nyert, majd olyan egyezményekben, mint az egységes piacról elfogadott törvény (Single European Act, 1986), majd a maastrichti egyezményben öltött testet, végül ezen egyezményekből maradéktalanul átkerült az európai alkotmány harmadik fejezetébe.

 

Az Európai Unió gazdaságpolitikája

 

Miközben elég egyértelmű, hogy az Európai Unió gazdaságpolitikája alapvetően neoliberális jellegű, e filozófia mégsem egyformán érvényesül minden területen, és a Bizottságon belül is különbségek vannak aszerint, hogy az egyes főigazgatóságok milyen területekkel foglalkoznak. Ezért az Unió politikájának megítélésénél első lépésben célszerű legalább nagy vonalakban e politikát áttekinteni.

Csoportosítástól függően az Európai Unió mintegy 30-40 különböző tevékenységet folytat, ebből mintegy húsz foglalkozik gazdaságpolitikával, illetve érinti közvetlenül azt. A gazdaságpolitika kialakítása és végrehajtása alapvetően a Bizottság kezében van, bár a fő irányvonalról az államfőkből, illetve miniszterelnökökből álló Európai Tanács, az egyes részkérdésekben a szakminiszterekből álló Miniszterek Tanácsának valamelyik formációja dönt. (Jelenleg a Miniszterek Tanácsának kilenc formációja van, ezek egyike például a pénzügyminiszterek tanácsa, az ECOFIN.)

A Bizottság ma huszonhat főigazgatóságra (directorate general) oszlik, ezek tulajdonképpen európai minisztériumoknak felelnek meg, itt készítik elő azokat a javaslatokat, amelyek, ha a megfelelő tanács és az Európai Parlament is elfogad, törvényekké válnak és iránymutatást adnak – többek között – a gazdaságpolitika egyes kérdéseiben. A törvények mellett azonban más eszközök is állnak a Bizottság rendelkezésére, hogy gazdaságpolitikai elképzeléseit keresztülvigye, amelyeket nem kell a bonyolult és időrabló parlamenti procedúrán keresztülvinnie, ilyenek például a tanácsi határozatok.Az Unió közösségi politikáinak főbb területei a következők:

 

Agrárpolitika

Az agrárpolitika alapvető célja egyrészt, hogy a gazdálkodóknak megfelelő életszínvonalat biztosítson, másrészt, hogy a vásárlókat jó minőségű élelmiszerekkel lássa el. Amikor ötven évvel ezelőtt az európai közösséget létrehozó hat ország kialakította közös mezőgazdasági politikáját, a fő cél az volt, hogy az évtizedes élelmiszerhiány után biztosítsák országaik élelmiszerekből történő önellátását. Ennek érdekében a közös mezőgazdasági politika lényege az alapvető mezőgazdasági termékek termelésének támogatása volt. Ez a politika, amely szükséges volt az ötvenes években, a hetvenes évekre hatalmas eladhatatlan hús- és tejterméktöbbletet eredményezett, amelynek tárolása egyre több pénzbe került. Ekkor került előtérbe a közös mezőgazdasági politika megreformálásának gondolata, alapvető változtatásra azonban csak 2003-ban került sor, amikor is a termelés közvetlen támogatása nagyrészt megszűnt, és a farmerek számára történő közvetlen kifizetésekké alakult át. Ez a kifizetés környezetvédelmi, élelmiszerbiztonsági és állategészségügyi feltételekhez és általában a vidék, a természeti táj megőrzéséhez kötődik. A cél tehát az ötven év előttinek töredékére csökkent agrárnépesség megfelelő jövedelmének biztosítása, de egyben a természeti környezet védelme. A közös mezőgazdasági politika ma is az Unió költségvetésének legnagyobb tétele, de míg ötven évvel ezelőtt a költségvetés 70%-át tette ki, ma kevesebb mint a felét, és ebből is egy rész a vidék fejlesztését szolgálja.

 

Regionális politika

Bár az Európai Unió a világ egyik legfejlettebb térsége az egyes régiók között igen nagy különbségek vannak, mind a jövedelmeket, mind a lehetőségeket tekintve. A tíz új ország belépése e különbségeket jelentősen tovább növelte. Az Unió regionális politikájának célja, hogy ezeket a különbségeket csökkentse, mely célra négy, úgynevezett strukturális alap szolgál, ezek az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap, a mezőgazdasági alapok vidékfejlesztési része és a halászatot támogató alap. A strukturális alapok együttesen az Unió költségvetésének mintegy harminc százalékát teszik ki. Ezt még kiegészíti a költségvetés mintegy 3 százalékát kitevő Kohéziós Alap, amely célja a közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúra fejlesztése azokban az országokban, ahol a GDP kisebb, mint az uniós átlag 90%-a. A 2006-ban befejeződő költségvetési periódusban e támogatás zömét Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország kapta.

 

Kutatás

Az Európai Unió költségvetésének mintegy 3 százalékát szánja a tudományos kutatások támogatására. A támogatások fő prioritásait a 2000-2006-os időszakra vonatkoztatva a hatodik kutatási keretprogram határozta meg. Létrehozták az Egyesített Kutatási Központot, amely az Unió hét egységből álló saját kutatói hálózata és feladata elsősorban az, hogy az Unió vezetését megalapozott tudományos információkkal lássa el. Az Unió feltett szándéka, hogy 2010-ig a kutatásokra fordított összegeket reálértékben a jelenlegihez képest 50 százalékkal megemeli, hogy az elérje a GDP 3 százalékát, mely arány megfelel az Egyesült Államok jelenlegi arányának. A kutatásra fordított közös pénzeket, amelyek végső soron az Unió GDP-jének három tízezrelékét teszik ki, elsősorban a tagországokban folyó kutatások összehangolására használják. Az Unió egyik fontos célja e téren egy európai kutatási térség létrehozása, amelyben az egyes kutatóhelyek közötti laza kapcsolatok uniós szintű egységes kutatási programokká alakulnak át.

 

Oktatás, a fiatalok képzése

Az Unió által finanszírozott oktatási programok minden évben mintegy százezer uniós állampolgárt segítenek abban, hogy az Unió által nyújtott oktatási és szakképzési lehetőségekkel éljenek. A más országokban lehetővé váló tanulás segít a kultúrák közötti jobb megértésben és elősegíti az Unió adta lehetőségek kihasználását. Számos program kapcsolódik ide, amelyet az Unió néhány tízmilliótól egy-kétszáz millió euróig terjedő összeggel támogat. Az ismertebb programok: Leonardo da Vinci, a Socrates, amely számos alprogramra bomlik (Erasmus, Grundtvig, Comenius, Lingua, Minerva stb.).

 

Vállalati politika

Az európai üzleti világ számára, bár komoly sikereket mondhat magáénak, folyamatos kihívást jelent, hogy versenyképes maradjon a globalizálódó világpiacon és lépést tartson a versenyző országok technológiai fejlődésével. Az Unió nem tesz protekcionista befelé néző intézkedéseket, mert az a felfogása, hogy az iparvédelem csak kitolná az elkerülhetetlen változtatásokat és azok a későbbiekben még költségesebbek és fájdalmasabbak lennének. E politika megkívánja, hogy megfelelő egyensúly legyen az életszínvonal iránti elvárások és a versenyképesség növelése között. A vállalati politikának ennélfogva számos eltérő politikát kell integrált módon alkalmaznia, olyanokat, mint a kereskedelem, a belső piac, a foglalkoztatás és képzés, az információs társadalom, a regionális fejlesztés és az adózás, nem feledkezve meg a környezetvédelemről sem. Az Unió 25 millió kis- és középvállalata alkotja a vállalati szféra zömét, és az Unió erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy e vállalkozások sikeresek legyenek, és hatékonyan tudjanak bekapcsolódni a termelékenységet növelő tudományos kutatási programokba is. A Risk Capital Action Plan (kockázati tőkeprogram) például a kisvállalkozások beindításának egyik eszköze. E mellett a kis- és közepes vállalkozások állami támogatásával szemben az Unió elnézőbb magatartást tanúsít, mint a nagyvállalatok esetében.

 

A fenti öt terület, amely egy-egy főigazgatósághoz tartozik, azon részei a gazdaságpolitikának (beleértve ebbe a kutatást és a képzést is), ahol a neoliberális befolyás nem vagy csak kevéssé érvényesül, sőt a bürokrácia (az uniós pénzek ellenőrizhető felhasználása érdekében) ugyancsak túlburjánzik. Vannak még hasonló, a közös költségvetésből finanszírozott területek (például a harmadik országoknak nyújtott támogatások és a velük kötött kereskedelmi egyezmények vagy a környezetvédelem), ahol nem a neoliberalizmus az Unió legfőbb mozgató ereje. E területek hangsúlyozása azért fontos, mert rámutat, hogy az uralkodó felfogás ellenére a Bizottságon belül lehet olyan területeket – főigazgatóságokat – találni, ahol a nem neoliberális ihletésű felfogás az uralkodó. A hazai kisvállalkozások fejlesztését szolgáló kormányzati elképzelések például még a jelenlegi Európai Unióban is megértésre számíthatnak. Ennek ismerete segítheti a hazai vállalkozókat támogató gazdaságpolitika kialakítását.

 

Gazdasági és pénzügyi szabályozás

A fentiekkel szemben állnak azok a főigazgatóságok, amelyek a makroökonómiai politikát alakítják, vagy a belső piaci versenyért felelősek, ahol a neoliberális gazdaságpolitika töretlenül érvényesül, bár kivételek itt is akadhatnak, amit szintén ki lehet használni a hazai gazdasági érdekek védelmében. Az Unió makroökonómiai politikáját leginkább a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság (Economic and Financial Affairs Directorate General) tartja a kezében, ez a főigazgatóság felel az egységes pénz bevezetését és működését befolyásoló feltételek megteremtéséért, illetve betartatásáért, és ez dolgozza ki évről évre az úgynevezett általános gazdasági irányelveket (Broad Economic Guidelines), és stabilitási, illetve konvergenciaprogramoknak nevezett beszámolók formájában az egyes tagországokon évente számon kéri azok teljesítését. E beszámolókban az egyes országok arról adnak számot, hogy gazdaságuk mennyiben teljesíti a maastrichti kritériumokat (ha még nem tagjai az euróövezetnek), illetve az eurót bevezetett országokban mennyire felelnek meg a növekedési és stabilitási paktumban előírtaknak. A maastrichti kritériumok a következő előírásokat tartalmazzák:

– A költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3%-át, az államadósság pedig a GDP 60%-át.

– Árstabilitásnak kell érvényesülnie olyan módon, hogy a vizsgálatot megelőző évben az adott ország inflációs rátája legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg annak – vagy annak a legfeljebb három – országnak az inflációs rátáját, amely vagy amelyek az árstabilitás tekintetében a legjobbak (fogyasztói árindexek alapján mérve az inflációt).

– Az adott országban az árfolyam-ingadozás az Európai Monetáris Rendszer (EMS) által előírt sávok között (±15%) maradjon a vizsgálatot megelőző legalább két évben, bilaterális árfolyamát pedig nem értékelhetik le az említett időszakban.

– A hosszú lejáratú hitelek átlagos kamatlába nem haladhatja meg 2 százalékpontnál többel a vizsgálatot megelőző egy évben annak – vagy annak a legfeljebb három – tagállamnak a mutatóját, amelyek az árstabilitásban a legjobb eredményt érték el.

A Stabilitási és Növekedési Paktumot a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásáról intézkedő, 1993-ban hatályba lépett Maastrichti Szerződés kiegészítéseként német kezdeményezésre és erős francia támogatással 1997-ben fogadták el az uniós tagországok. Célja, hogy költségvetési fegyelemre kényszerítse az eurót használó országokat. Az egyezmény alapelve, hogy valamennyi az eurózónához tartozó országnak költségvetési deficitjét 3 százalék alatt kell tartania, és államadóssága nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Hamarosan kiderült azonban, hogy e kritériumnak még a német és francia gazdaság sem tud megfelelni, ezért heves viták után sor került a Stabilitási és Növekedési Paktum módosítására. Az Európai Tanács 2005. márciusi brüsszeli értekezletén elfogadott módosítás szerint gazdasági ciklusok negatív szakaszában, illetve ha a deficit a gazdaság szerkezeti javítását szolgáló beruházásokkal van kapcsolatban, a hiány túllépheti a 3 százalékot, de a gazdasági ciklusok felmenő ágában tartalékokat kell képezni, vagyis a 3 százalék alá kell szorítani a költségvetés hiányát. Ha a határokat áthágó országok e korrekciót nem valósítják meg, büntetőintézkedéseket, bírságokat vethetnek ki rájuk. A módosítás tehát az eredeti korlátokat (3, illetve 60 százalék) nem változtatta meg, csak rugalmasabbá tette a mechanizmust. Ha e téren a Bizottság és egy-egy tagállam között vita kerekedik, a végső szót az Európai Bíróság mondja ki általában a Bizottság javára.

A gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság egyik feladata annak vizsgálata, hogy az egyes tagállamok gazdaságpolitikája mennyire van összhangban az Unió közösen elfogadott céljaival, beleértve a gazdasági, a szociális és a környezetvédelmi célokat is, és hogy korai figyelmeztetést adjon, ha úgy véli, hogy a költségvetési deficit túlzottan magas lesz, vagy a stabilitási és növekedési paktumnak valamely más szabályának betartása kerül veszélybe.

A Bizottságnak (vagyis ez esetben a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóságnak) két eszköze van az Unió egyes tagországaiban folyó makroökonómiai politikai irányítására, az egyik az általános gazdasági irányelvek (Broad Economic Guidelines – BEPG), a másik pedig a stabilitási és konvergenciaprogram.

Az általános gazdasági irányelvek azokra a közép- és hosszú távú változásokra koncentrálnak, amelyek szükségesek az Unió versenyképességének növeléséhez, az Unió dinamikusabb, tudásalapú gazdasággá való átalakulásához. Az egyes tagállamok minden évben részletes beszámolót készítenek gazdaságpolitikájukról, különösen azokról a lépésekről, amelyek a költségvetés kiegyensúlyozását szolgálják. Az euróövezet országai ezeket az információkat az úgynevezett stabilitási programokban adják meg, míg a többi tagállam konvergenciaprogram formájában. A konvergenciaprogram tartalmaz egy olyan elemet, amelyre a stabilitási programban nincs szükség, és ez arról tudósít, hogy ezen országok mennyire teljesítik az euró bevezetéséhez szükséges kritériumokat.

Az Unió neoliberális gazdaságpolitikája mindenekelőtt az általános gazdaságpolitikai irányelvekben jelenik meg, ezért erre részletesebben kitérünk, de előbb bemutatjuk a neoliberális gazdaságpolitika más területeken való érvényesülését.

 

Az egységes piac

Az általános makroökonómiai irányelvek kidolgozása és végrehajtásának ellenőrzése mellett a Bizottság talán a második legfontosabb feladata az egységes piac működtetése, amelyért a belső piaci főigazgatóság (Internal Market Directorate General) a felelős. Az egységes piac kialakítása az 1986-ban elfogadott törvénnyel (Single European Act) kezdődött, amely előirányozta, hogy a tagországok között még meglévő, a szabad kereskedelmet akadályozó korlátozásokat 1993-ig lebontják, majd az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés mindezt kötelező módon rögzítette. Ily módon 1993-ban létrejött az egységes piac, amely a mai Európai Unió alapja. Lényege a négy szabadságjog, az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. Az egységes piac újabb lökést adott a korábban monopóliumokat élvező nemzeti piacok liberalizálásának, ami az állam által nyújtott szolgáltatások (például egészségügy) területén még nem fejeződött be. A jelenleg hevesen vitatott, úgynevezett Bolkestein-direktíva e terület liberalizálását irányozza elő. A belső piaci főigazgatóság figyelemmel kíséri, hogy az egyes országok szabályozása mennyire felel meg az Unió elfogadott elveinek, és ahol eltérést tapasztal, ott sürgeti az uniós szabályok bevezetését.

 

Versenypolitika

Az Unió (neoliberális) politikájának egy következő fontos területe a versenypolitika, amely a verseny-főigazgatóság (Directorate General for Competition) kezében összpontosul. A versenypolitika kialakításánál az Unió vezetői abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a hatékony verseny mérsékli az árakat, javítja a termékek minőségét és növeli a fogyasztók választási lehetőségeit. A versenypolitikának négy fő területe van: a tröszt- és kartellellenes politika, a vállalategyesülések ellenőrzése, a liberalizáció és az állami támogatások ellenőrzése. Az antitrösztpolitika keretében a Bizottság arra vigyáz, hogy a gazdasági élet szereplői ne állapodjanak meg egymással a piac felosztásáról vagy az alkalmazandó árakról. Az egyesülések ellenőrzése keretében a Bizottság megtilthatja a vállalategyesüléseket, ha az ily módon megnövekedett vállalat piaci dominanciá­ra tenne szert. A liberalizáció keretében mindenekelőtt a szolgáltatások területén (energiaellátás, közlekedés, távközlés) a korábbi monopolhelyzetben lévő állami vállalatok privatizációját és a piac versenytársak előtt való megnyitását szorgalmazta és szorgalmazza a Bizottság.

Az állami támogatás tekintetében a Bizottság részletekbe menően vizsgálja, hogy az egyes tagállamok kormányai milyen módon és mértékben támogatják saját vállalataikat. Nemcsak a közvetlen támogatásokat (kölcsönök, visszteher nélküli juttatások) vizsgálják, de kitérnek az adókedvezményekre, a preferenciális szolgáltatásokra és a hitelezési kockázatot csökkentő hitelgaranciákra is. A Bizottság nem engedi meg, hogy a tagállamok kormányai olyan iparágakat támogassanak, amelyek sohasem állnak meg a saját lábukon, de időleges segítségnyújtást elfogadhatónak tart, ha ezzel egy-egy vállalat vagy iparág a továbbiakban versenyképessé tehető. E kérdésekben végül is az dönt, hogy a szóban forgó segítség érdeke-e az egész Uniónak, és hogy egy privát befektető adna-e pénzt az adott célra.

 

Adópolitika

Még egy fontos területet célszerű kiemelni az Unió politikái közül, és ez az adópolitika. Bár az adópolitika teljes egészében a tagállamok hatáskörébe tartozik, és ez az elv direkt adók esetében (jövedelemadó, vállalati nyereségadó) nagyrészt érvényesül is, az indirekt adók (hozzáadottérték-adó, fogyasztási adók) esetében azonban az Unió jogot formál arra, hogy az egységes piac zavartalan működése érdekében a tól-ig határokra közös irányelveket alakítson ki. Az Unió a forgalmi és fogyasztási adók egységességét alapvetően fontosnak tartja például olyan termékek esetében, mint az üzemanyag, a cigaretta vagy az italok, mert e téren az országok közötti differenciák könnyen torzíthatják a versenyt. Az Unió azonban elismeri, hogy az egyes tagországok között kulturális különbségek az adóztatásra is kihatnak. A vállalati nyereségadóval kapcsolatban az Uniónak két célja van, az egyik a tőke szabad mozgásának elősegítése, a másik a tagországok közötti káros adóverseny elkerülése.

 

Az általános gazdaságpolitikai irányelvek

 

Talán az említett politikák és főigazgatóságok voltak azok, amelyek leginkább formálják az Unió gazdaságpolitikáját, bár számos olyan területen, mint például az energiapolitika, a foglalkoztatáspolitika, a külkereskedelmi politika vagy a környezetvédelmi politika, az Unió neoliberális elkötelezettsége szintén tetten érhető (például a liberalizálásban, a piaci megoldások erőltetésében, amelyre példa a széndioxid-kvótákkal való kereskedelem). A további részletezés helyett azonban célszerűbbnek tartjuk, ha a Bizottság legfrissebb, 2005. áprilisi keltezésű és a 2005-2008-as időszakra vonatkozó gazdaságpolitikai irányelvei alapján mutatjuk be az Unió gazdaságpolitikai felfogását. Az anyag rendkívül hosszú címe is sokatmondó, ezért az irányelvek bemutatását érdemes rögtön a cím elemzésével kezdeni. A cím tehát – értelemszerűen magyarra fordítva – a következő:

"A gazdasági növekedés és foglalkoztatás, 2005-2008. Az elnök közleménye egyetértésben Verheugen elnökhelyettessel és Almunia és Spidla bizottsági tagokkal, amely egyben tartalmazza a Bizottságnak a tagállamok és a közösség gazdaságpolitikájának általános irányelveire vonatkozó javaslatait (az Amszterdami Egyezmény 99. paragrafusa alapján) és egy a tagállamok foglalkoztatáspolitikai irányelveire vonatkozó tanácsi határozat meghozatalára irányuló javaslatot (az Amszterdami Szerződés 128. cikkelye alapján)" (COM[2005] 141 final).

Nos a címből az "elnök" nem más, mint Manuel Barroso, a Bizottság elnöke, helyettese, a német Günter Verheugen volt az előző ciklusban az Unió bővítéséért felelős bizottsági tag, jelenleg elnökhelyettesként a vállalati és iparpolitikát felügyeli. A spanyol Joaqín Almunia a gazdasági és monetáris ügyekért felelős (tehát a makroökonómiai politika legfőbb alakítója), míg a cseh Vladimir Spidla a foglalkoztatás- és szociálpolitikát felügyeli. Az Amszterdami Szerződés 99. pontja arról szól, hogy a tagállamok gazdaságpolitikájuk kialakításánál kötelesek figyelembe venni a Bizottság általános gazdasági irányelveit, és hogy gazdaságpolitikájuknak meg kell felelnie a szabad piaci elveknek, továbbá, hogy a Tanács (ez esetben a pénzügyminiszterek tanácsa, vagyis az ECOFIN) keretében elképzeléseiket koordinálniuk kell a többi tagállammal. Az Amszterdami Szerződés 128. pontja pedig azt mondja ki, hogy az Európai Tanács (itt tehát a miniszterelnökök, illetve államelnökökből álló tanácsról van szó) a Bizottság jelentése alapján minden évben áttekinti az egyes tagországok foglalkoztatási helyzetét. A címből az is kitűnik, hogy a foglalkoztatási irányelvek (és általában a Bizottság gazdaságpolitikát befolyásoló irányelvei) tanácsi határozatok formájában kerülnek szentesítésre, vagyis róluk – általában minősített többséggel – a szakminiszterekből álló tanács dönt, és nem mennek keresztül az Európai Parlamenten.

Nézzük ezután a hivatkozott anyag (a továbbiakban: Irányelvek) javaslatait. Az Irányelvek először is nagyon becsületesen megállapítja, hogy (bár vannak biztató jelek) az Unió az árstabilitást kivéve egyetlenegy területen sem teljesíti az elvárásokat, a növekedés minimális, a munkanélküliség magas, a foglalkoztatási ráta alacsony, a termelékenység növekedése szintén alacsony. A problémák oka a kedvezőtlen külső helyzet (a világgazdasági bizonytalanság, a dot.com buborék kipukkadása, a terroristák, az iraki háború) és az, hogy nem sikerült előrehaladni a lisszaboni tanácsülésen elhatározott úton, amely szerint 2010-ig az Unió a világ legversenyképesebb, tudásalapú gazdasága lesz.

A terápiát az általános gazdaságpolitikai irányelvek (Broad Economic Policy Guidelines) tartalmazzák. Ezek szerint a legfontosabb, hogy a tagországok a gazdasági ciklus egészét tekintve fenntartsák középtávú költségvetési céljaikat (vagyis az előírt 3%-nál nem nagyobb költségvetési deficitet), illetve amely országban ez nem teljesül, ott tegyenek intézkedéseket e cél elérésére. Ahol a fizetési mérleg problémát okoz, ott strukturális reformokat kell végrehajtani a külső versenyképesség növelése érdekében, és a fiskális politikával is hozzá kell járulni ennek eléréséhez (vagyis a költségvetési kiadások csökkentésével mérsékelni kell a költségvetési deficitet). A fenntartható gazdasági fejlődés érdekében, különös tekintettel a lakosság öregedésére, csökkenteni kell az államháztartás adósságát, és meg kell reformálni a nyugdíj- és egészségügyi rendszereket, hogy azok pénzügyileg finanszírozhatók legyenek (ez a gyakorlatban a két szféra privatizációját jelenti). Az erőforrások hatékony elosztása érdekében olyan adószerkezetet kell kialakítani, amely növeli a növekedési potenciált (vagyis csökkenteni kell az adókat). A nominális bérek növekedésének összhangban kell lennie az árstabilitás elvével és a termelékenységnövekedés trendjével. A közös valuta megfelelő funkcionálása érdekében az eurozóna tagországainak különleges figyelmet kell szentelniük a fiskális fegyelemre (vagyis a növekedési és stabilitási paktum betartására), akik még nem érték el az előírt értéket (a legfeljebb 3 százalékot), azoknak évi 0,5 százalékponttal csökkenteniük kell a deficitet.

A Unió növekedési potenciáljának emelését a következőképpen kell elérni. Mindenekelőtt nagy figyelmet kell szentelni a belső piac kiterjesztésére és elmélyítésére. Míg a belső piac jól működik az áruk esetében, a szolgáltatások terén még eléggé szétszabdalt, ez különösen az energia- és szállítási piacra érvényes. Tehát a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás növelése és a versenyképesség növelése érdekében a szolgáltatások belső piacát teljes egészében működőképessé kell tenni, miközben fenn kell tartani az európai szociális modellt. Az adózásban meglévő akadályok elhárítása (vagyis az adókulcsok egységesítése) és a munkaerő-mobilitás előtt még meglévő akadályok lebontása szintén jelentősen hozzájárulhat a hatékonyság növekedéséhez. Az európai egységes piac előnyeinek általános elismerése mellett a belső piacra vonatkozó direktívák tagországi átvétele még mindig kiábrándítóan lassú, ezt fel kell gyorsítani. A tudományos és műszaki fejlődés felgyorsítása érdekében a kutatásra és fejlesztésre fordított összegeket 2010-ig a jelenlegi átlagos 2%-ról 3%-ra kell emelni. A tagországoknak be kell számolniuk, hogy e téren mit terveznek.

Növelni kell a munkaképes korúak foglalkoztatási arányát úgy, hogy (2010-ig) a jelenlegi 60%-kal szemben érje el a 70%-ot. A foglalkoztatásban össze kell hangolni a rugalmasságot a biztonsággal, többek között az állandó és ideiglenes munkaszerződések megfelelő arányával. Megfelelő bértárgyalási rendszerek kialakításával biztosítani kell a foglalkoztatásbarát béreket és más munkaerőköltségeket úgy, hogy a bérek alakulása legyen összhangban a termelékenység alakulásával. Hatékony, élethosszig tartó képzési rendszereket kell kiépíteni, ahol a költségek megfelelően oszlanak meg a vállalkozók az állam és az egyének között.

Mint ebből a nyilvánvalóan nem teljes, de a lényeget azért tükröző ismertetésből érzékelhető, az Unió általános gazdaságpolitikai irányelvei teljesen megfelelnek a bevezetőben idézett neoliberális politikának. Annak ellenére, hogy e politika kudarca nyilvánvaló, hiszen – mint ahogy azt az idézett Irányelvek is tartalmazzák – az Unió fejlődése messze elmarad nemcsak a kívánalmaktól, de a potenciális versenytársak fejlődésétől is, míg társadalmi problémái szaporodnak, az Unió vezetésében fel sem merül, hogy esetleg az alkalmazott gazdaságfilozófia a hibás. Ez a felismerés annak ellenére nem történik meg, hogy a neoliberális politika vagy például az euró bevezetésével kapcsolatban várható negatív hatásokat sok ismert közgazdász előre prognosztizálta (többek között az euróval kapcsolatban Milton Friedman, a monetarista gazdaságfilozófia atyja).

Az is figyelemre méltó, hogy az Irányelvek egyáltalán nem foglalkozik az újonnan csatlakozott országok speciális problémáival (igaz, a régi tagországok sajátos problémáival sem), hallgatólagosan azt feltételezik, hogy a felmerülő problémák részben az Irányelvek alkalmazásával, részben a strukturális alapok segítségével megoldhatók. De hogy a strukturális alapokban rendelkezésre álló források és a problémák nagyságrendje között elfogadható arány van-e, e kérdés sem itt, sem máshol (például az egyébként színvonalas 2004-es kohéziós jelentésben – A New Partnership for Cohesion) fel sem merül.

Az Unió neoliberális politikája nemcsak hogy mérsékelte az Unió gazdasági növekedését, de folyamatosan erodálja a második világháború után kialakult európai szociális modellt (például a munkaerőpiac rugalmasabbá tételére való törekvés a gyakorlatban a reálbérek csökkenését, a létbizonytalanság növekedését jelenti), ezért az ellene irányuló ellenállás erősödik, és nemcsak a globalizációellenes tüntetésekben vagy az európai szociális fórumon nyilvánul meg, de számos civil szervezet, közöttük mindenekelőtt az európai szakszervezeti szövetség, az ETUC kritikájában is. Emellett az Unió számos országának közgazdászait tömörítő mozgalmak igyekeznek a neoliberalizmussal versenyző, alternatív gazdaságpolitikákat kidolgozni. Sajnos azonban e mozgalmak mind ez idáig nem erősödtek meg annyira, hogy az Unióban gazdaságpolitikai irányváltást kényszerítsenek ki.

Ugyanakkor még az adott keretek között is számos lehetőség van arra, hogy – különösen az újonnan csatlakozott országok – gazdasági érdekeiket védelmezzék. Már említettük, hogy a kis és közepes vállalatok versenyképességét különleges eszközökkel is lehet támogatni, e téren az állami támogatást nem veszik annyira szigorúan, mint a nagyvállalatok esetében. Emellett a csatlakozási jegyzőkönyv tartalmaz egy olyan passzust, hogy "Legfeljebb 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig, amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védintézkedéseket tegyen" (26. cikk).

E lehetőségek ki nem használása nem az Unió neoliberális politikájára vezethető vissza, hanem arra, hogy a hazai gazdaságpolitika irányítói, talán még az Unió vezetőinél is egyoldalúbban, a neoliberális ideológia elkötelezettjei.