Életműve: minden lehetséges fronton, tézisről tézisre megvívott, fél évszázadot felölelő küzdelem a hagyományos társadalomtudományi irányzatok és az uralkodó elméletek ellen.

A rákkal folytatott hosszas küzdelem után, 76 éves korában, Luxemburgban elhunyt Andre Gunder Frank, a hidegháború időszakának talán legtermékenyebb és egyben legellentmondásosabb, gazdasági fejlődéssel foglalkozó közgazdásza és szociológusa. Legismertebb műve a Dependency (Függőség) címet viseli. Életműve – amely a globális politikai és gazdasági fejlődés számos területét érintette – ötven év termése, és mintegy negyven különböző nyelven írt könyvet, és közel 1000 cikket és más írásokat számlál.

Frank élete tele volt eseményekkel, érveléssel és ellenérveléssel. Frank igen sok elmélete és felismerése megelőzte a korát. Nagy teljesítménye a hagyományos társadalomtudományi irányzatok és az uralkodó elméletek ellen minden lehetséges fronton, tézisről tézisre haladva megvívott harc volt (különösen a közgazdaságtan, a fejlődéssel foglalkozó tanulmányok, a szociológia és a történelem terén). Évtizedek múltán, számos gondolata mára általánosan elfogadottá vált, ahogy az újabb történelmi események precízen igazolják vizsgálódásait és jóslatait. Frank megjósolta a harmadik világ szegénységének és alulfejlettségének makacs szívósságát, ami a külföldi beruházások ellenére a külföldi hitelezők által felállított kezelhetetlen adósságszolgálat miatt következett be. A harmadik világ legtöbb országában “ténylegesen létező kapitalizmus” csődjéhez hasonlóan megjósolta továbbá a “ténylegesen létező szocializmus” csődjét is a korábbi második világban (Kínát is beleértve), illetve e kettő újbóli beintegrálódását a globális kapitalizmusba és később részleges harmadik világgá alakulását.

Frank előre jelezte, hogy újból ki fog alakulni a tartós strukturális válság és egyensúlytalanság a nyugati gazdaságokban (beleértve Japánt és az USA-t is) és a globális kapitalizmus egészében, és látta, hogy a keynesi és fiskális eszközök hatástalanok lesznek ezzel szemben. Megjósolta továbbá a globalizáció polarizáló és fragmentáló hatásait, s hogy a nemzetállamok jórészt képtelenek lesznek valós megoldások nyújtására. Ez alapján előre jelezte új társadalmi mozgalmak globális szinten történő kialakulását. Utóbbiak ugyan most tovább éltetik a progresszív változásba vetett hitet, ugyanakkor látni kell a jobboldali, nacionalista és vallási fundamentalista mozgalmak megjelenését is, amelyek aláássák a progresszív változáshoz szükséges demokratikus kultúrát. Végül, de nem utolsósorban Frank megjósolta a hagyományos eurocentrikus elméletek, a globális fejlődés és a világtörténelem uralkodó értelmezéseinek hanyatlását, valamint egy alternatív, emberközpontú világtörténelmi perspektíva kialakulását, amely “a Nyugat felemelkedését” egy igen késői és valószínűleg átmeneti globális dominanciaként értelmezi, amely valójában már a történelem része.

Pacifista regényíró fiaként, Berlinben született Andreas Frank, aki apjával 4 éves korában száműzetésbe menekült a hitleri Németországból. A Gunder nevet középiskolás társai kegyetlen gúnyolódásként ragasztották rá, összehasonlítva a futópályán tanúsított lassúságát a később híressé vált svéd futó, Gundar Haag teljesítményével. (Ahogy Gunder később mesélte: “Sajnos nem tudtam, hogy betűzték a nevet.”) Fiatalkori évei alatt Hollywoodban megismerhette apja társaságának tagjait, akik közé egyébként Thomas Mann és Greta Garbo is tartozott.

A Swathmore College-ban folytatott közgazdasági tanulmányai alatt key­nesiánus szemléletűvé vált, de a Chicagói Egyetemen 1950-től végzett PhD- tanulmányok végén fellázadt a monetarista oktató, Milton Friedman és az amerikai eredetű fejlődéselméletek ellen, amelyeket Frank inkább “a probléma részének”, mintsem a megoldásának látott. A közgazdaságtan főáramának elutasítása és a “hatékonyság előtti méltányosság” megközelítése – aminek középpontjában a szociológiai és politikai tényezők fontossága állt – Franket magányos harcossá tette.

Az ötven évig tartó küzdelem során világszerte mindvégig energikusan és hathatósan lépett fel az uralkodó fejlődéselméletek és fejlesztési politikák ellen. Korai munkásságának fontos része a később “teljes termelékenység” néven is említett “általános termelékenység” fogalmának megalkotása és annak bizonyítása, hogy ez a tényező döntő szerepet játszik “A humántőke és gazdasági növekedés” (1960) mérésében. Nemzetközi hírnevét két művének köszönheti: az 1967-ben megjelent, egyébként több tucat újságíró által elutasított, “A fejlődés szociológiája és a szociológia alulfejlettsége” című tanulmányának és 1967-ben megjelent első könyvének, amely a Kapitalizmus és alulfejlettség Dél-Amerikában címet viseli. E két művel alapozta meg a függőség (dependency), majd ennek későbbi folytatásaként a “világrendszer” (world-system) elméletét.

Pályája döntő fordulóponthoz érkezett akkor, amikor előbb 1960-ban Che Guevara kérésére látogatást tett Kubában, hogy segítsen átalakítani az ország “függő” gazdaságát, majd később Afrikában felkereste Ghánát és Guineát. Frank az 1960-as évek hátralevő részét Dél-Amerikában – főleg Brazíliában, Mexikóban és Chilében töltötte –, ahol ezen országok alulfejlettségét tanulmányozta. A perui tudós, Anibal Quijano mutatta be Gundernek leendő feleségét, Marta Fuentest, a chilei asszonyt, akivel Frank 30 évig élt házasságban, és aki szintén osztozott férje a szociális igazságosság és a “világ megváltoztatása” iránti elkötelezettségében.

Diákjai között volt a Brasiliai Egyetemen Theotonio Dos Santos és Ruy Mauro Marini, akik később mindketten a függőség (“dependencia”) elméletének teoretikusai lettek. Frank Brazília, Mexikó és általában Dél-Amerika alulfejlettségére vonatkozó éles elemzése nemcsak a keynesiánus, a monetarista közgazdaságtan és a “modernizáció” elméletét vitatta, hanem az ortodox marxizmus és kommunista párt téziseit is, kritizálta továbbá Raul Prebisch (CEPAL/ECLA) és Fernando Henrique Cardoso elméletét az “endogén” strukturális reformokról, illetve az USA által szponzorált “Szövetség a haladásért” kezdeményezést is. Cardosót egyébként – aki később, az 1990-es években Brazília elnöke lett – Frank egyszer a santiagói repülőtéren fogadta, amikor 1964-ben elmenekült a brazil katonai rezsim elől. A meglévő fejlesztési politikák és reformötletek hatástalansága ellen indított könyörtelen támadása és a politikai forradalom (mint Kubában), illetve a szocializmus támogatása következtében Frank 15 évre nemkívánatos személlyé vált az USA-ban.

Az Allende fémjelezte korszak alatt feleségével, Martával Santiagóban, Chilében élt, ahol gondolatai kedvező fogadtatásra találtak. Allende, aki akkor a Szenátus elnöke volt, Gundert a repülőtéren fogadta, hogy megakadályozza azonnali deportálását. Ettől kezdve Frankék otthona dél-amerikai politikai emigránsok és értelmiségiek központja lett egészen addig, amikor a Pinochet tábornok által vezetett politikai rezsim 1973. szeptember 11-én váratlanul véget vetett a szocialista kísérletnek, a demokráciának és Frank sok-sok barátja életének is. Ez egy újabb sorsdöntő fordulópontot jelentett Frank életében és karrierjében.

Chile a Milton Friedman-féle “Chicagói fiúk” által vezetett monetarista “paradicsommá”, Frank pedig (újra) politikai számkivetetté lett. Ezúttal Európába menekült (éppen 40 évvel Hitler bukása után érkezett vissza Berlinbe), és az elkövetkező húsz évet a globális válság, a neoliberalizmus újabb és újabb kudarcai, illetve a reagani gazdaságpolitika tanulmányozásának szentelte. Életének ezen időszakában lépett túl a dependenciaelméletén, azt állítva, hogy ugyan a függőség maga létezik és sújtja a világot, de a politikai folyamatokban való eligazodást egyre kevésbé segíti (Vége a függőségnek! Éljen a függőség és az osztályharc!, 1972), Rákövetkező munkáiban fokozottan a “tőkefelhalmozódás globális válságának” tanulmányozása felé fordult, mind történelmi, mind jelenkori szempontból.

Frank elmélete hasonlatos volt azokéhoz, akik ugyanezen az úton haladtak: közöttük volt régi barátja, Samir Amin – akivel Párizsban ismerkedett meg az 1968-as “események” alatt –, Giovanni Arrighi – aki elsőként ismertette meg Frankkel a “világrendszer”-megközelítést –, és ide tartozott Immanuel Wallerstein is, aki az 1970-es években Frankkel együtt fejlesztette ki mindazt, ami később “világrendszer-elmélet” néven vált ismertté.

“A válsággal” foglalkozó számos munkájából megismerhetjük a piaci ideológia baljóslatú feltámadásának időszakát, és az “előbb a hatékonyság, utána a méltányosság” tézisének újjászületését mind elméletben, mind gyakorlatban. Frank megjósolta (1974-ben), hogy a harmadik világ globális válságra adott válasza a világpiacokra irányuló növekvő exporton fog alapulni, és hogy ez az exportvezérelt növekedésbe való átmenet tekintélyuralmi rezsimek keretében fog megvalósulni (beleértve Kelet-Ázsiát és Dél-Amerikát is). Mindeközben a folyamat elkerülhetetlenül mélyebb globális hanyatláshoz, óriási mértékű fenntarthatatlan adósságok (mint például az adósságválság) kialakulásához, illetve “nagymértékben megnövekedett külföldi függőséghez” fog vezetni. Frank közben érezte, hogy a “fejlődés” mint szó is szinte teljesen kiveszett a közbeszédből, és csak a “gazdasági, illetve adósság-válságkezelés” maradt a helyén.

Frank munkássága a globalizáció tendenciáinak vizsgálatával folytatódott, beleértve a produktív beruházások pénzügyi spekuláció általi kiszorítását, valamint a világgazdaság rendszerébe tartozó régiók és országok közti egyensúlytalanságok növekedését mindezek következtében. Azzal érvelt, hogy a piaci berendezkedés növekvő terjeszkedése és a privatizáció mint a válságra adott válaszok csak tovább súlyosbítják a felszín alatt meghúzódó szegénységet, egyenlőtlenséget és a marginalizálódást, ami aztán a demokratikus politikai kultúrára nehezedő számottevő nyomást fejt ki. További következmény lesz mind a progresszív, mind a reakciós társadalmi mozgalmak kialakulása annak az űrnek a betöltése érdekében, amit a nemzetállam hagyott maga után azáltal, hogy nem volt kész és képes igazi változások véghezvitelére.

Élete utolsó szakaszában Frank visszatért a világ fejlődésének tanulmányozásához, de ez alkalommal a világtörténelem egészét véve alapul. Egy társszerzőjével együtt dolgozva (Frank és Gills, 1993) Frank az eurocentrizmussal szemben állított alternatívát, amely az akkori válságot és globalizációt egy sokkal hosszabb távú történelmi perspektívába helyezte. E perspektíva a világrendszer fejlődésének hosszú távú ciklusosságán alapult, amely nemcsak évszázadok, de évezredek távlatába nyúlt vissza. Legutolsó művében, amelyben radikális módon elutasította a széles körben elfogadott elméleteket, Frank arra a következtetésre jutott, hogy elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy elutasítsuk magát a kapitalizmust – mint “tudományos” megközelítést –, a “feudalizmust” és még a “szocializmust” is – mint egyedi “módjait a termelésnek”, illetve többé nem szabadna valós történelmi “átmeneteket” keresni e korszakok között. Frank azzal érvelt, hogy igen sok világtörténelmi forma sokkal tartósabbnak bizonyul annál, ami a termelési mód változásából közvetlenül következne. Utolsó álláspontja tehát összegezte egész életének tevékenységét és kritikáit, beleértve saját maga korábbi álláspontjainak bírálatát is.

Legutolsó és talán legkiemelkedőbb munkájában, amely a ReOrient (1998) címet viseli, és a be nem fejezett ReOrient the 19th Century című művében Frank új irányokban alkalmazta a történelmi módszert, és tovább vitatta az uralkodó elméleteket a “Nyugat felemelkedéséről”. Konkrétan a piacnak és a “szabad kereskedelemnek” a felemelkedés előidézésében játszott szerepét vitatta, és ezzel szemben hangsúlyozta a kényszer és imperializmus jelentőségét. A globális fejlődésről szóló utolsó vizsgálódása magában foglalta azt a gondolatot, amely szerint a világrendszer mint egész testesíti meg az elemzés és gyakorlat elkerülhetetlen vázát, és hogy a rendszertől való bármilyen eltávolodás akár “helyi”, akár nemzeti szinten irreális, illetve a globális fejlődés soha nem fog egységes keretként szolgálni a világon.

Frank úgy érezte, hogy a versenyelőnyök (átmeneti) változásai – amelyeket gyakran kényszerítő eszközökkel idéznek elő –, valamint a “hegemón hatalom” megléte vagy hiánya történelmileg állandó minták, amelyek bizonyos értelemben meghatározzák a világrendszer hosszú távú fejlődését. Mindazonáltal Frank mindig is megtestesítette “az akarat optimizmusát” is az “értelem pesszimizmusa” mellett. Élete végén egyre inkább úgy látta: a világ hátrányos helyzetű részének, vagyis az igazi “globális többségnek” kell fellépnie életének, érdekeinek és szociális léthelyzetének javítása érdekében. Frank bízott abban, hogy ez meg is történik majd; mindvégig hitt abban, hogy egy jobb világ érdekében történő változás kivitelezhető marad.

Gunder Frank elveiben következetes és meg nem alkuvó ember volt, mégis folyamatosan kutatott, hol a bizonyítékok, hol az ellenérvek után. Még azt is be akarta látni, ha nem volt igaza, és ilyenkor kész volt megváltoztatni álláspontját. Összességében Frank mindig bátor ember volt, és nem félt a népszerűtlenségtől. Az embereknek azt a választ adta, amire valójában szükségük volt, és nem mindig azt, amit hallani akartak. Frank személyisége néha ugyan nehéz volt, de mindig érző és szíve mélyén másokkal törődő, humánus ember volt, sok hosszan tartó baráti kapcsolattal. A halálát követő 24 órán belül családja vagy ezer, az egész világról érkező részvétnyilvánító és támogató e-mailt és más üzenetet kapott.

Frank mindenekfelett nagylelkű volt mind barátai, mind az őt ért kritikák irányában. Szellemileg harcias volt, ami mellett életében mindvégig kitartott. Szikrázó humorérzékkel volt megáldva, amivel megkedveltette magát mindazokkal, akik jól ismerték. Az élethez való hozzáállása talán harmadik és egyben utolsó felesége, Alisonnak ismételgetett szava járásával foglalható össze leginkább: “A világon mindössze két embernek van mindig igaza, az egyik a Dalai Láma (akivel Frank találkozott és akit kedvelt is, de akinek nem mindig adott igazat), a másik én vagyok.” Másik szava járása az volt, hogy “mindössze két ember van a világon, aki tudja, hogyan kell berakodni a mosogatógépbe: az egyik a Dalai Láma, a másik én vagyok.” Frank két fiút, Pault és Miguelt, illetve három unokát hagyott maga után. Még két héttel halála előtt is dolgozott. 2005. április 23-án, Luxemburgban, kórházban érte a halál.

 

(Fordította: Kertész András)

A tanulmány alapos és szellemes áttekintést ad az USA gazdaságának alapjáról: az adósságcsapdákról, a dollárléggömbről stb., olyan piramisjátékhoz hasonlítva a világgazdaságot, amely a kizsákmányoltak, a balekok és a megvesztegetett komprádor-burzsoáziák önkéntes befizetéseiből működteti az amerikai masinériát. Az USA fokozódó agresszivitását pedig arra vezeti vissza, hogy ez a módszer mindinkább akadozik…

1. rész: Miért pucér az uralkodó?

 

Uncle Sam nem tartja a szavát. Elmulasztotta megadni háromtrillió (azaz háromszor ezermilliárd) dolláros külföldi tartozásának 40%-át, és ezzel kapcsolatban senkinek nincs egy árva szava sem. Mindössze a The Economist szentelt az ügynek egy sort. Magyarán szólva ez azt jelenti, hogy Sam bácsi saját dollárjaival világméretű panamát űz olyan trükkel, amellyel a világ többi államaitól pénzt csikar ki, vagy azok önként adták neki; de abban az értelemben is tolakodó koldus, hogy nem értékeli és nem is adja vissza azt a pénzt, amit a trükkök révén szerzett meg.

Hogy dollárban jegyzett eszközeink értékének hány százalékát vesztettük el, attól függ, mennyit fizettünk érte eredetileg. Uncle Sam hagyja, hogy essen dollárja értéke, pontosabban tudatos gazdaságpolitikai lépésekkel előidézi a dollár akár 40%-os esését, az euróhoz viszonyított 80 centről 133 centre. A dollár ugyanezen okból csökkent a jenhez, a jüanhoz és más nemzeti valutákhoz képest is. És még mindig romlik, tulajdonképpen attól sincs messze, hogy mindenestől összeomoljon.

Az 1930-as években volt már egyszer egy kompetitív leértékelési hullám, más néven a “tedd koldussá szomszédodat” nevű pénzpolitikai játék, melynek lényege a következményeknek a szomszédra való áthárítása. Igaz, ahogy a dollár hanyatlik, úgy csökken a külföldi adósok által Sam bácsinak fizetett tartozás reálértéke. De ez csak abban az esetben igaz, ha ezek az adósok olyan valutában keresik pénzüket, melyek a dollár ellenében növelték értéküket. Máskülönben a külföldiek ugyanazt az értékvesztett dollárt keresik és fizetik, és ráadásul még viselik azt a veszteséget is, ami az általuk felvett dollár és az USA-nak visszafizetendő dollár értékének különbözetéből adódik. Kína és más kelet-ázsiai nemzetek dollárban kapják bevételeiket, mivel nemzeti valutájukat a dollárhoz rögzítették, vagyis már dollárérdekeltségük – mely a világon messze a legnagyobb – jelentős részét elvesztették.

És ők, akárcsak a többiek, a maradékot is el fogják veszteni. Hiszen Uncle Sam tartozása, amivel a világ többi országának adós, már most meghaladja évi hazai termelésének egyharmadát, és az összeg folyamatosan növekszik. Önmagában ez a tény is lehetetlenné teszi gazdaságilag és politikailag, hogy az USA adósságait valaha is visszafizesse, még ha akarná is – ami esze ágában sincs. Sam bácsi hazai, például a hitelkártyás adóssága a GDP, az össznemzeti termelés és fogyasztás 100%-a, beleértve a Kínából származó bevételeket is. Uncle Sam szövetségi tartozása jelenleg 7,5 ezer milliárd amerikai dollár, amiből mindössze 1 ezer mrd halmozódott fel az elmúlt három évtizedben, az utóbbi 2 ezer mrd dollár az előző nyolc évben, a legutolsó 1 ezer mrd dollár adósság pedig az elmúlt két évben gyűlt fel. Ó, jaj, ez évi 300 milliárd dollár kamatot jelent, amit mondjuk, vessünk össze a Nemzeti Repülési és Űrkutatási Igazgatóságnak (NASA) jutó évi 15 milliárd dolláros összeggel. De aggodalomra semmi ok: a kongresszus most emelte meg 8,2 ezer mrd dollárra az adósság küszöbét. Hogy valami fogalmunk legyen erről az összegről, gondoljuk el, hogy 1 ezer mrd amerikai dollár szorosan egymásra rakott ezerdollárosokból egy 100 kilométer magas hegyet alkotna.

Ennek a félelmetes összegnek mintegy fele a külföldieknek járó adósság. Sam bácsi összes tartozása, beleértve a háztartások fogyasztói hitelkártya-adósságaiból, a jelzálogból stb. származó kb. 10 ezer mrd dolláros adósságot, meg a testületi és a pénzügyi adósságot az összes opcióval, ennek származékaival és hasonlókkal, valamint az állami és helyi kormányzati adósságokat, akkor a tartozás elképzelhetetlen, valóban felfoghatatlan értékű: 37 ezer mrd dollárt tesz ki, ami körülbelül az USA GDP-jének négyszerese. Ennek az összegnek csak egy része hazai adósság, ám mint fentebb jeleztük, veszélyes megszorításokkal. Ez persze csak az egyik oka annak, amiért azt szeretném, ha megismerkednének Uncle Sammel, ezzel az arcátlan szélhámossal, aki talán a Meet Joe Black című film hősére emlékezteti majd Önöket; minél jobban megismerjük az alábbiakban, annál inkább be fogjuk látni, hogy egy Shylockkal van dolgunk, aki ráadásul még korrupt is.

Az Egyesült Államok a világ legkiváltságosabb nemzete, mivel a világ tartalék valutájának kibocsátása az ő kényének-kedvének alávetett monopólium, ami ráadásul neki csak annyiba kerül, amennyit a pénzpapírért és a nyomdai tintáért fizet. Ráadásul ilyen módon Sam bácsi az általa kibocsátott extra dollárral külföldre viszi az így generált inflációt; a dollárból már most is legalább háromszor annyi kereng a világban, mint amennyi otthon található. Mi több, Sam bácsi országa a világon az egyetlen, amelynek “külföldi” adóssága jórészt saját világvaluta-dollárjában értendő, amiből maga annyit nyom, amennyit csak akar; miközben a külföldiek adósságát javarészt ugyanebben a dollárban számolják, csak hogy ők saját valutájukon és árucikkeikkel kénytelenek megvenni ezeket a dollárokat Uncle Samtől. Vagyis az USA egyszerűen és lényegében azzal a dollárral fizet a kínaiaknak és másoknak, mely mögött – először is – nincs valódi érték. Tehát, különösen, a szegény Kína a gazdag Sam bácsinak több százmilliárdos értékű, otthon előállított árukészletet ad át gyakorlatilag a semmiért, hogy Sam bácsi fogyaszthasson. Azután Kína körülnéz, és ugyanezekkel a papírdollárosokkal újabb, úgynevezett kincstárilag szavatolt kötvényeket vásárol az USA-tól, melyek még a dollárnál is értéktelenebbek, legfeljebb egy kevés kamatot fialnak. Hiszen, mint már fentebb mondtuk, ezeket sohasem lehet készpénzre váltani vagy visszavásárolni egészben vagy részben, és már magának Uncle Samnek sem érnek túl sokat.

Egy korábbi tanulmányomban kifejtettem, hogy az Egyesült Államok hatalma mindössze két pilléren alapul, a papírdolláron és a Pentagon hatalmán. Az egyik erősíti a másikat, de sebezhetőségük Achilles-sarok is, mely a másik életképességét is fenyegeti. Mióta Irak, Afganisztánról már nem is beszélve, megmutatta, hogy a Pentagonba vetett bizalom már nem a régi, hogy már összeomlott, és részben ez idézte elő a dollár hanyatlását is, úgy csökkent a dollárba vetett bizalom is és Uncle Sam képessége, hogy ezzel a megroggyant dollárral finanszírozza a Pentagon külföldi kalandjait (lásd Coup d’Etat and Paper Tiger in Washington, Fiery Dragon in the Pacific), ami megint csak Kína termelési növekedését idézi elő. Továbbá azt is meg kell értenünk, hogy az Egyesült Államok adatai a szó szoros értelmében mind viszonylagosak. Mind a mai napig a többi állammal, különösen a Kínával való kapcsolatából Uncle Sam hasznot húz, de ezek a kapcsolatok egyúttal fenn is tartanak egy meglehetősen félrevezető képet. Gondoljuk végig az alábbiakat!

Egy 2 amerikai dollár értékű játék, melyet Kínában, egy amerikai tulajdonban lévő gyárban állítottak elő, San Diegóba már 3 dolláros áruként érkezik meg. Mire egy amerikai fogyasztó a Wal-Martban 10 dollárért megveszi, addigra az USA gazdasága 10 dolláros végső számlával kalkulál, mínusz 3 dollár importköltség, azaz 7 dollár hozzájárulással az USA GDP-jéhez (“Blaming ’undervalued’ yuan wins votes”. Asia Times Online, 2004. február 26.).

És még ez sem minden; a nagyokos Uncle Sam úgy rendezte a dolgokat, hogy külföldre kihelyezett gazdasági és pénzügyi holdingjaiból 9%-ban részesüljön, míg a külföldiek a sajátjaikért mindössze 3%-ot kapnak, a kincstári kötvényekért pedig csak 1%-os tényleges megtérülést. Ne felejtsük, hogy ez a 6%-os különbség már maga is kétszerese annak, amit Uncle Sam kifizet, és a teljes 9% meg éppen a háromszorosa annak a 3%-nak, amit visszatérít. Ezért aztán, bár a külföldi holdingok és az USA holdingjai most majdnem egyensúlyban vannak, mégis Uncle Sam a nagy nettó kamatérdekelt, mint minden Shylock, és nála nagyobb üzletet még soha senki nem csinált.

De istennek hála Uncle Sam a többi külföldi tulajdonrészből is szép sápot húz, például azokból a törlesztésekből, melyeket főképp a szegény külföldi adósoktól hajt be. A szóban forgó összegek nem petákok, sem nem pitykék. Mivel a külföldi tulajdonba fektetett amerikai tőke közvetlen profitja most 50%, ehhez járul még más külföldre kihelyezett tőkéiből származó bevétele, ami saját, hazai tevékenységének eredményeivel együtt már teljes, 100%-os profitot eredményez. Ezek a külföldi bevételek 4% fölötti résszel járulnak hozzá Uncle Sam nemzeti össztermékéhez. Ez gyönyörűségesen segít kiigazítani a hazai profit lemaradását, mely képtelen akár csak az 1972-es szintjét elérni, mert Sam bácsi, sajna, megfeledkezett arról, hogy a termelékenységet otthon is növelje.

Bill Clinton elnök az 1990-es években óriási csinnadrattával kísért “új gazdaságpolitikája” a termelékenységet kizárólag a számítógépek és az információs technika (IT) terén növelte, és még ez a növekedés is trükknek bizonyult, mihelyt a “dot-com” léggömbje kidurrant. Ezzel párhuzamosan nemcsak a “profit” látható növekedése, hanem a “termelékenység” fokozása is a piramis alján, a műhelyek, hivatalok és a munkások vállára rakott többletterhet: ők keményebben és hosszabb munkaidőben dolgoztak, a piramis csúcsán pedig a termelékenység növekedése az Enron és hasonló cégek innovatív könyvelési mesterkedéseiből adódott. Ilyen és ehhez hasonló tényezők még ma is kárpótolják Sam bácsit, és egyúttal lehetővé is teszik neki, hogy az általa megtermeltnél jóval magasabb, extra hazai fogyasztásból eredő 600 milliárdos deficitje még mindig tovább emelkedhessen. Nos hát, ez vezetett a sok trillió dolláros adóssághoz. Hogy pontosan mekkora is ez az adósság, azt Sam bácsi szemérmesen elhallgatja, de az biztos, hogy ez a világon a legnagyobb adósságösszeg, s abban az értelemben is a legnagyobb, mint a külföldiekkel szembeni nettó adósság, miután az ő tartozásaikat levonják a teljes összegből.

 

Hogyan alakult ki ez a helyzet?

 

Az egyszerű válasz az, hogy az Egyesült Államok, mely egyre inkább a fogyasztásba kapaszkodik, hogy keményebb drogokat most ne említsünk, bevételeinek mindössze 0,2%-át takarítja meg. A Szövetségi Tartalékalap guruja, a dolgok értelmezője, aki nem afrikai varázsló, Alan Greenspan a közelmúltban azt a kijelentést tette, hogy a helyzet azért alakult így, mert a lakosság 20%-át alkotó leggazdagabb amerikaiak, akik az egyetlen olyan társadalmi csoportot alkotják, mely félretesz, mostanra 2%-ra csökkentette megtakarításait. Bár még ez a nyomorult kis összegecske is (más, sokkal szegényebb országok jövedelmük 20-30, sőt akár 40%-át is megtakarítják, sőt befektetik) busásan ellensúlyozza a kormány kiadásainak 6%-os deficitjét. S ez okozza, hogy az átlagos megtakarítási ráta 0,2%. S ez arra jó, hogy azt a négyszáz-valamennyi milliárd dolláros deficitet fenntarthassa (vagyis a hazai termelés 3%-át), ami ténylegesen meghaladja a 600 milliárd dollárt, ha hozzávesszük (mert hozzá kell venni) Sam bácsinak azt a több mint 200 milliárd dolláros, saját Szövetségi Társadalombiztosítási Alapjának ideiglenes többletéből származó “kölcsöneit”, mellyel ezt az intézményt is csődbe juttatja. (De aggodalomra semmi ok, George W. Bush elnök a minap megígérte, hogy az alap jó részét privatizálja, és lehetővé teszi, hogy az emberek maguk vásárolják meg öregkori “biztonságukat” az örökké bizonytalan piacon).

Így hát ezzel a 600 milliárd dolláros költségvetési többletdeficittel és a fentebb említett, ehhez kapcsolódó 600 milliárd dolláros deficittel a zsebében a gazdag Sam bácsi – és főképpen az ő legmagasabb jövedelmű és legtöbbet fogyasztó polgárai, valamint persze maga állam bácsi is – úgy él, mint a világ császára, a legnagyobb jólétben. Uncle Sam nyeli el a többiek megtakarításait, akik maguk többnyire sokkal szegényebbek, különösen akkor, ha nemzeti bankjaik a megtakarításokat a dollár nevű világvalutában őrzik, vagyis egyenesen Washingtonba, Sam bácsi kezébe teszik, bár vannak, akik otthon tartják dollárjaikat. Magánbefektetőik dollárt küldenek vagy dollárt vásárolnak a Wall Street intézményeiben, s mind attól a bizalomtól vezérelve, hogy pénzüket a világ legbiztonságosabb paradicsomában helyezik el (és ez, természetesen, része a fentebb már említett trükkös csalásnak). Csak a központi bankokból mi, amerikaiak, évi több mint 100 milliárd dolláros összeget kapunk Európától, több mint 100 milliárdot a szegény Kínától, 140 milliárd dollárt a szorgalmas és takarékos Japántól és sok-sok tízmilliárdot a világ más országaitól, a harmadik világot is beleértve. De a tetejében még Sam bácsi arra kötelezi őket saját államaik készséges hivatalai révén, hogy ezeket a szó szerint kicsikart megtakarításaikat Sam bácsinak küldjék az elsődlegesen dollárban felvett kölcsöntartozásaik kiegyenlítésére.

Sam bácsi pénzügyminisztere és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) nevű szolgálólánya továbbra is vidáman és büszkén járnak-kelnek a világban, és fennen hirdetik, hogy a harmadik – meg a volt második, jelenleg már szintén harmadik – világnak természetesen meg kell fizetnie külföldi tartozásait –, mindenekelőtt Sam bácsinak. Nem számít, hogy az Egyesült Államok által (1979 októberében a Fed [az USA központi bankja] élére került Paul Volcker puccsa nyomán) a kamatokkal sokszorosan felszorzott összeg eredeti értékét a legtöbb adós már háromszor vagy négyszer megadta. Azért nem, mert a Volcker által 20%-ra emelt kamattal megterhelt összeg részleteinek fizetéséhez az adósoknak újabb, még magasabb kamatokkal megemelt kölcsönöket kellett felvenniük, miáltal külföldi adósságaik megkétszereződtek vagy megháromszorozódtak, nem is beszélve hazai adósságaikról, melyekből a külföldi törlesztések egy részét fedezték, elsősorban Brazíliában. E szép játék neve szerte a világon a privatizáció – ami csak az adósságra nem érvényes. Azt ugyanis államosították, noha a kölcsön javát magánbizniszek igényelték, de csak az államnak van elég hatalma ahhoz, hogy kiszedje a törlesztésekre fordítható tartalékokat a szegények és a középosztályhoz tartozók pénztárcájából, és “láthatatlan adósságszolgálati törlesztésekként” azokat Sam bácsinak átutalja.

Amikor a mexikóiaknak azt mondták, hogy szorítsanak még egyet a nadrágszíjukon, akkor azt válaszolták, nem tehetik, mert már a nadrágszíjukat is megették. Csak Argentína és egy időre Oroszország hirdetett hatékony moratóriumot az adósság-“szolgálatra”, és azt is csak jóval azután, hogy a politikai-gazdasági lépések lerombolták társadalmaikat Sam bácsi tanácsadóinak és az IMF erős karjainak segítségével. Azóta Sam bácsi lelkifurdalás nélkül nem fizeti saját külföldi adósságait, ahogy azt már a 19. században is sokszor megtette.

Ha már a történelmi előzményekre utaltam, talán nem lesz érdektelen felidézni legalább két hasznos tanácsot azokból az időkből: Lord Cromer, aki Egyiptomot igazgatta az akkoriban domináns brit érdekeknek megfelelően, azt mondta, legfontosabb eszköze ebben a munkában az az adósság volt, mellyel Egyiptom Nagy-Britanniának tartozott. A tartozás összege többszörösére emelkedett, amikor Egyiptom arra kényszerült, hogy a Szuezi-csatorna részvényeit eladja Nagy-Britanniának, hogy így fizesse meg korábbi adósságait; és a brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli elmagyarázta és igazolta a részvények felvásárlását, mondván, ezzel a brit birodalmi érdekeket szolgálja. Ma ezt a módszert így nevezik: “méltányos cserekölcsön”, s az utóbbi időben ez Sam bácsi kedvelt módszere, mely révén az adósságot arra használja, hogy profitábilis és/vagy stratégiailag fontos dologi forrásokra rátegye a kezét; ilyen volt a fenti példában a csatorna, a Brit Birodalom gyémántjához, Indiához vezető út.

A másik, szintén gyakorlatias tanács a kiváló katonai stratégától, Carl von Clausewitztől származik: a leigázott területekkel kell megfizettetni leigázásuk és irányításuk költségeit. Természetesen így járt el Nagy-Britannia is Indiában a hírhedt “Home Charges” (igazgatási adó) kivetésekor; ezt a brit közigazgatásért cserébe fizette India Londonnak, s még a britek is elismerték, hogy ez “hadisarc” és India kiszipolyozásának fő eszköze. Mennyivel hatékonyabb módszer ennél az, ha a külföldi kormányok maguk igazgatják magukat, de az irányítás szabályait Uncle Sam IMF-je dolgozza ki, és ezáltal lépteti életbe az adósságszolgálatot. Apropó, ugyancsak a britek adták a mintát a 19. században arra, hogyan kell “a szabad kereskedelem imperializmusát” bevetni a “független” államokkal szemben, amennyire és ameddig csak lehetséges, s e módszer működtetéséhez igénybe vették az “ágyúnaszád-diplomácia” adta eszközöket (Sam bácsi már a 20. század elején sikeresen eltanulta ezt a módszert); és ha mindez nem volt elég, akkor jött a megszállás, ha a helyzet úgy kívánta, a tartós hódítás – és aztán jöhetett a Clausewitz-módszer. A későbbiekben számtalan mai példát említünk majd – különös hangsúlyt helyezve az iraki megszállásra.

Nem sokkal azután, hogy a fentieket leírtam, e-mailt kaptam a Democracy Now! internetes oldalának egyik cikkével ezen a címen: Confessions of an economic hit man: How the US uses globalization to cheat poor countries out of trillions? (Egy gazdasági orgyilkos vallomása: Hogyan használja az USA a globalizációt arra, hogy a szegény országokat dollártrilliókkal átvágja?)

John Perkinsszel, a nemzetközi bankrendszer egyik megbecsült korábbi tagjával beszélgetünk. Egy gazdasági orgyilkos vallomása című könyvében leírja, hogy mint kitűnően megfizetett szakember, hogyan segített az Egyesült Államoknak abban, hogy a szegény országoktól dollár-ezermilliárdokat csikarjon ki. Módszere pedig az volt, hogy ezeknek az országoknak több pénzt kölcsönzött, mint amennyit azok valaha is képesek lettek volna visszafizetni, s akkor aztán rátelepedett a gazdaságukra…

John Perkins: Minket valójában arra képeztek ki, és ez a munkánk is, hogy kiépítsük az amerikai birodalmat. Arra, hogy minél több olyan helyzetet teremtsünk, melynek eredményeként a lehető legtöbb forrás áramlik ebbe az országba, a vállalatainkhoz, a kormányhoz, és hát tagadhatatlanul nagyon sikeresek vagyunk. A világtörténelem legnagyobb birodalmát építettük ki… elsődlegesen gazdasági manipulációk, csalás, szélhámosság révén azzal, hogy egyre többeket kábított el a mi életformánk, meg persze a gazdasági vezérek mesterkedése révén. Ennek a rendszernek én oszlopos tagja voltam… Eredetileg akkor szervezett be a Nemzetbiztonsági Hivatal, amikor az 1960-as években a közgazdasági karra jártam. Ez a hivatal a legnagyobb és legkevésbé ismert kémszervezet hazánkban… és aztán elküldenek minket, ügynököket magántanácsadó cégekhez, műszaki vállalatokhoz, építőipari cégekhez, hogy ha lebuknánk, ne legyen nyoma a kormányhoz fűződő kapcsolatunknak…

Idővel én lettem ott a vezető közgazdász. Akkor már 50 ember dolgozott az irányításom alatt. De a valódi feladatom az volt, hogy alkut kössek. Vagyis hogy kölcsönt adjak más országoknak, óriási kölcsönöket, sokkal nagyobbakat, mint amilyeneket képesek visszafizetni. A kölcsön egyik feltétele – mondjuk 1 milliárd dollár egy olyan országnak, mint Indonézia vagy Ecuador –, hogy az adott ország a kölcsön összegének 90%-át egy amerikai társaságnak, netán többnek, olyanoknak, mint a Halliburton vagy a Bechtel, kell visszafizetnie… Ma egy olyan ország, mint például Ecuador nemzeti költségvetésének több mint felét a kölcsönök visszafizetésére fordítja. De persze ezt képtelen csinálni. Vagyis ténylegesen a markunkban tartjuk őket. Tehát mikor mondjuk több olajat akarunk, akkor elmegyünk Ecuadorba, és azt mondjuk: “Nézzétek, nem tudjátok törleszteni a kölcsöneiteket, ezért adjátok a mi olajcégeinknek az Amazonas menti esőerdőket, melyek tele vannak olajjal.” És akkor bemegyünk oda, kivágjuk az Amazonas erdőit, és arra kényszerítjük Ecuadort, hogy adja át nekünk a felgyűlt, kifizetetlen adósságáért cserébe… Nagyon-nagyon szorosan [együttműködünk] a Világbankkal. A gazdasági orgyilkosok által felhasznált pénz javát a Világbank adja, a Világbank és az IMF.

Végül, de nem utolsósorban az olajtermelő társaságok is Sam bácsi bankjaiba teszik be pénzüket. Az “olajválság”, mely visszaállította az olaj tényleges árát a dollár értékének 1973-as visszaesése után, a “mindent kétszer olyan jól tudó” Henry Kissinger igazi nagy üzlete volt, melyet a világ legnagyobb olajexportőrével, Szaúd-Arábiával kötött, eszerint a szaúdiak továbbra is dollárban adják meg az olaj értékét, és az ebből befolyó összegeket az ország Sam bácsinál teszi letétbe, és ezt az USA részben katonai eszközökkel ellensúlyozza. Ez a megállapodás de facto az összes OPEC-országra (Organization of Petroleum Exporting Countries) máig érvényes azzal a kivétellel, hogy az Irak elleni háborút megelőzőleg ez az ország (vagyis Irak) hirtelen kiugrott a rendszerből, és euróban kezdte az olajárat számolni, és Irán is hasonló lépéssel fenyegetőzött. Észak-Koreának, az “ördögi tengely” harmadik tagjának nincs olaja, de kizárólag euróban kereskedik. (Venezuela az USA egyik fő olajforrása, és kedvező áron, nem dollárban számított csereüzlet formájában olajat ad az olyan szegény országoknak is, mint Kuba. Ezért az USA segítette és anyagilag is támogatta az ún. Columbia-terv alapján a szomszédos országban a katonai kommandókat, illegális puccsot szorgalmazott, és amikor ez nem hozta meg a kellő eredményt, népszavazást sürgetett egy újabb “rendszerváltás” kierőszakolására; most Brazíliával együtt mindhárom újabb ország pályázhat az “ördögi tengely” titulusra.)

Miután idáig jutottam, észrevettem a jó orgyilkos Mr. Perkins interjújában, hogy Szaúd-Arábiában is járt:

Hát igen, azok nagyszerű idők voltak. Jól emlékszem… a Pénzügyminisztérium bízott meg engem néhány más gazdasági szakértővel együtt. Elmentünk Szaúd-Arábiába… És ott kidolgoztuk azt a megállapodást, miszerint a szaúdi királyi ház vállalja, hogy olajdollárjainak java részét visszaküldi az Egyesült Államokba, és amerikai kormányzati kötvényekbe fekteti be. A pénzügyminisztérium e kötvények kamatainak összegéből amerikai cégeket bérel, melyek Szaúd-Arábiában új városokat, új infrastruktúrát építenek ki. Ez meg is történt. Másrészről a szaúdi királyi ház beleegyezett, hogy számunkra kedvező keretek között tartja az olaj árát, amit meg is tettek ezekben az években, másrészt mi vállaltuk, hogy a szaúdi királyságot mindaddig támogatjuk a hatalomban, amíg tartják magukat a megegyezéshez; ezt mi meg is tettük, és ez az egyik oka annak, amiért Irak ellen háborút indítottunk. És Irakban ugyanezt a módszert akartuk megvalósítani, ami olyan sikeresen működött Szaúd-Arábiában, de Szaddám Huszein nem állt kötélnek. Amikor a gazdasági szakértők megbuknak ezzel a forgatókönyvvel, akkor jön a második lépés, amit mi a sakálok színrelépésének nevezünk. A sakálok a CIA emberei, akik bemennek egy országba, és megpróbálnak puccsot vagy forradalmat szítani. Ha ez nem jár sikerrel, akkor meggyilkolják a célszemélyeket. Vagy megkísérlik őket félreállítani. Irak esetében nem sikerült zöld ágra vergődni Szaddám Huszeinnel. Túl jók voltak a testőrei. Dublőröket alkalmazott. Egyszerűen nem lehetett rajta fogást találni. Ezért aztán a harmadik védelmi eszközhöz kellett folyamodnunk, ami a gazdasági szakemberek és a sakálok sikertelen fellépése után következik, nos, a következő védelmi vonalunkat azok a fiatalok alkotják, akiket ölni és meghalni küldünk oda, és hát erre került sor Irak esetében is.

Visszatérve a fő kérdéskörhöz, és nevén nevezve a dolgokat, a fentiek a világ legnagyobb piramisjátékának részei és tartozékai. Mint az összes ilyen játéknak, ennek is az a leglényegibb jellemzője, hogy csak addig tud dollárköveteléseket kifizetni és a csúcson maradni, amíg újabb dollárösszegeket kap a befizetők bizalmából, vagyis önkéntesen, de ha ez nem megy, akkor erőszakkal. (Mondanunk sem kell, hogy a Clausewitz- és Cromer-alapelvek azt eredményezik, hogy a legszegényebbek fizetik a legtöbbet, mivel egyben ők a legsebezhetőbbek is: azok, akik rajtuk/fölöttük ülnek, a pénzösszegek és a szenvedések javát áthárítják rájuk.)

 

Mi történik, ha a dollár hitele meginog?

 

A dolgok már ma is eléggé bizonytalanok Sam bácsi háza táján. A csökkenő dollár visszafogja a szükséges dollárbeáramlást, tehát Greenspan kénytelen kamatlábat emelni, hogy a külföldi dollárt az országba tudja csalogatni, és ezzel betömködje a kereskedelmi hiányokat. Mivel George W. Bush újra kinevezte a Fed elnökének, ezért Greenspan hálából megígérte Bushnak, hogy ezt a lépést csak a választások után teszi meg. Most eljött az idő, de a kamatlábemelés azzal a veszéllyel fenyeget, hogy kipukkad az otthoni luftballon, mely az alacsony kamatra és alacsony jelzálogra – és a második jelzálogra – épült.

Tudjuk, a legtöbb amerikai a házába fekteti megtakarításainak javát, ha van megtakarítása. Ezek a házak, illetve imaginárius értékük hatásai adták a túlfogyasztás és a közel a GDP összegével egyenlő háztartási tartozások alapját, tehát a megemelt kölcsönkamatok és a megemelt jelzálogkamat hatására az ingatlanár-buborék szétpattanna, s ez nemcsak drasztikusan csökkentené a házak árát, hanem dominóhatással járna tulajdonosaik hatalmas összegű második és harmadik jelzálogaira, hitelkártyáira és egyéb adósságaikra nézve, kihatna fogyasztásukra, a testületi tartozásaikra és profitjaikra, valamint a befektetésekre. Ezek a hatások elegendők volnának ahhoz, hogy Sam bácsi mély recesszióba essen, sőt talán gazdasági válságba is, és hogy újabb óriási tőzsdei értékcsökkenés és de facto a többi ár csökkenése is bekövetkezzen, vagyis az adósságszolgálat behajtását még kényszerítőbbé tenné. (Ha a dollár csökken, még a hazai árak inflációja is de facto deflálólag hat a többi valutával szemben, amint azt az oroszok és a latin-amerikaiak saját bőrükön megtapasztalhatták; erre majd még alább visszatérünk.)

Ám a korábbinál is alacsonyabb USA-befektetések tovább csökkentik az ország tényleges ipari termelékenységét és versenyképességét – az is elképzelhető, hogy e csökkenés olyan mértéket ér el, melyet már nem lehet a dollár további leértékelésével és az olcsó amerikai exporttal ellensúlyozni; sokan ebben reménykednek a jó Greenspan doktor bácsival együtt. Mostanáig a külföldi valuták, a rubelek és a pezók inflációja és a nyomukban járó pénzértéktelenedés de facto deflációt jelentett a dollárnak mint világvalutának a szempontjából. Akkor Sam bácsi újabb dollárbankókat nyomatott, és azzal bagóért felvásárolta Oroszország nyersanyagforrásait (az orosz gazdaság akkoriban 100 dolláros bankjegyeken alapult), de kiárusítási áron jutott hozzá orosz vállalatokhoz, sőt bankokhoz úgy, mint korábban Dél-Koreában is. Igaz, Greenspan és Uncle Sam most újra megpróbálnak más nemzeti bankokat rávenni a kamatlábak emelésére, s ezzel az adott nemzetek gazdaságát még mélyebb válságba taszítani.

De még ha ez sikerül is nekik, azzal egyidejűleg kioltják saját kamatlábemelésük viszonylagos pozitív hatásait, kérdés tehát, hogyan tudja ez megmenteni Sam bácsit. A nagy kérdőjel az marad, hogyan használja a még több sebből vérző, a piramisjátéktól megfosztott Uncle Sam – puszta “patriotizmusból” – “kicsike” atomfegyvereit otthon és külföldön, hiszen ezek még akkor is a birtokában lesznek, ha külföldi áldozatai már nem hajlandók újakat venni tőle. Vagyis annak érdekében, hogy ellensúlyozza otthon a kisebb kenyeret és a csökkenő emberi jogokat, valóságos veszélyt jelent, hogy mások rovására további hazafias, mi több, soviniszta lépésekre kényszerül külföldön az úgymond “a szabadság és civilizáció védelmében” jelenleg is folytatott politikájának szellemében.

Tehát Osama bin Laden, az al-Kaida és a többi terrorista csoport együttesen sem jelent akkora veszélyt Sam bácsira, mint ha kiapadnak az országba beáramló dollár forrásai. Például a külföldi nemzeti bankok és a magánbefektetők (úgy hírlik, a “tengerentúli” kínaiaknak csinos kis trilliódolláros befektetéseik vannak) bármikor úgy dönthetnek, hogy a hanyatló dollár helyett máshol helyezik el pénzüket, és sorsára hagyják szegény-szegény Sam bácsit. Kína egykettőre meg tudná kétszerezni egy főre jutó jövedelmét, ha otthon valódi befektetésekbe kezdene a Sam bácsival folytatott pénzügyi játékok helyett. Ugyancsak jobban járna a többi állam, ha az európai és egyéb nemzeti bankok az egyre növekvő értékű euróba helyezhetnék pénzüket, sőt akár a hamarosan újraértékelt kínai jüanba. A nem is olyan távoli jövőben elképzelhető egy kelet-ázsiai valuta, mondjuk például az ASEAN-országok [Association of Southeast Asian Nations] és még három állam (Kína, Japán, Dél-Korea) részvételével, később pedig India is csatlakozhatna hozzájuk. Miközben India teljes exportja az utóbbi öt évben 73%-kal nőtt, az ASEAN-országokba irányuló exportja ennek kétszeresével emelkedett, illetve hatszorosával a Kínába szállított termékek értéke. India az ASEAN-országok egyenrangú partnere lett, és ambíciói odáig mennek, hogy Indiától Japánig terjedő gazdasági zónáról ábrándozik. Nyilván nem ellenszolgáltatás nélkül sikerült Sam bácsinak meggyőznie az erős Japánt arról, hogy az 1997-es kelet-ázsiai valutaválság, illetve az azt követő teljes gazdasági válság idején ne hozza létre az amúgy ésszerűnek látszó kelet-ázsiai valutaalapot, ami legalábbis a válság legsúlyosabb következményeit elháríthatta volna. Az USA akkor is jól járt: felvásárolta az elértéktelenedett kelet-ázsiai valutákat, és ezekkel megvette a kelet-ázsiai nyersanyagforrásokat, Dél-Koreában pedig bankokat is valóban végkiárusítási árakért. Most már Kína is hasonló lépéseket tesz, de jóval nagyobb pénzügyi és gazdasági méretekben.

Másnap, hogy a fentieket leírtam, elolvastam a The Economist hasábjain (2004. december 11–17.) az előző héten Malajziában tartott csúcsértekezletről szóló beszámolót, a tanácskozáson az ASEAN-országok és Kína, Japán és Dél-Korea vettek részt. Malajzia külügyminisztere bejelentette, hogy ennek a csúcstalálkozónak a feladata a Kelet-Ázsiai Közösség (East Asean Community, EAC) alapjainak körvonalazása; e közösség majd “szabadkereskedelmi övezetet hoz létre, együttműködik a pénzügyek terén, és biztonsági megállapodást köt… mely Kelet-Ázsiát egységes gazdasági tömbbé teszi… Ami azt illeti, e feladatok némelyike érdekében már korábban is történtek erőfeszítések… Kína mint e térség legjelentősebb gazdasági és katonai hatalma kétségtelenül meghatározó szerepet fog játszani e folyamatban… és otthont ad a második kelet-ázsiai csúcsértekezletnek”. A riport emlékeztetett arra, hogy 1990-ben az USA megtorpedózott egy hasonló kezdeményezést, mert félt attól, hogy elveszíti befolyását a régióban. Most tehát tipikusan a “Jenkik, maradjatok otthon!” helyzete állt elő.

Vagy mi történik, ha jóval azelőtt, hogy e követelés teljesülne, az olajexportőrök egyik napról a másikra nem az állandóan romló dollárban adnák meg az olaj árát, hanem óriási üzletet csinálva az erősödő euróhoz vagy/és a kelet-ázsiai valutakosárhoz igazítják áraikat? Ez egy csapásra jelentősen csökkentené a világban a dollár iránti keresletet és a dollár árát is, mivel minden olajvásárlónak euróra vagy jenre/jüanra lenne szüksége a dollár helyett. Ez a dollárt tönkretenné, Sam bácsit pedig egyetlen csapással leterítené, mert a külföldi – sőt a hazai – dollártulajdonosok igyekeznének olyan gyorsan megszabadulni a pénzüktől, amilyen gyorsan csak tudnak, és a többi ország nemzeti bankja kivonná dollártartalékait Uncle Sam többé már nem annyira biztonságos pénzügyi paradicsomából. Ez a művelet a dollár értékét még jobban leszállítaná, és persze azonnal véget vetne a dollár beáramlásának azokból a külföldi forrásokból, melyek eddig finanszírozták az amerikai fogyasztási stiklit. Mivel nyilvánvalóan rosszabb üzlet az olajexportőröknek, ha az egyre romló dollárban és nem az erősödő euróban bonyolítják az üzletet, a világ legnagyobb olajexportőrei Oroszországban és az OPEC-országokban is erősen fontolgatják ezt a lépést. Időközben ugyanis csak az olaj dollárban számolt árát emelték, ami azt jelenti, hogy euróban változatlan maradt az olaj ára 2000 óta. Mi több, a mai napig az olajtermelők és mások is pénzüket az Egyesült Államokban helyezik el, noha ez egyre kevésbé vonzó és biztonságos hely, de Oroszország dollárbevételeinek egy részéből már eurót vásárol.

Ezzel egyidejűleg sok állam nemzeti bankja is euróban vagy más valutában – de nem dollárban – tárolja tartalékai egy részét. Most már az USA legjobb barátja a bajban, Kína nemzeti bankja is kezd eurót vásárolni. Sőt maga Kína is hozzálátott, hogy dollárjaiból – még amíg a dollárt elfogadják fizetési eszközként – valódi árucikkeket vásároljon a többi ázsiai országtól, illetve több ezer tonna vasércet és acélt Brazíliából stb. (Brazília elnöke a minap népes üzleti delegáció élén Kínába látogatott, egy kínai delegáció pedig Argentínában tárgyalt. Megbeszéléseket kezdtek továbbá a dél-afrikai ásványkincsekről is.)

Mi történik tehát akkor a Sam bácsi piramisjátékának csúcsán pöffeszkedő gazdagokkal, ha a piramis alján lévő szegény országok nemzeti bankjai és a piramis közepén elhelyezkedő olajexportőrök kiszállnak a játékból, és a szűkölködők szerte a világon – bizalom ide vagy oda – nem képesek újabb befizetésekre? A Sam bácsi-féle piramisjáték mindenestől összeomlik, hasonlóan a korábbi piramisjátékokhoz, azzal a különbséggel, hogy ez alkalommal az összeomlásnak világméretű következményei lesznek. Az USA jelenlegi irreális fogyasztói igényei a reális szintre helyeződnének, és sok exportőr és termelő szerte a világban szörnyű helyzetbe kerülne. Az is kétségtelen tény, hogy a jelenlegi, az USA által irányított politikai, gazdasági világrendszert ez az összeomlás teljességgel újrastrukturálná.

 

2. rész: Mi van a fánk közepén?

 

Minden piramisjáték pénzügyileg azonos módon épül fel. A befizetők közül sokan maguk is a pénzügyi világban élnek, ám másoknak a befizetéseket a valós világban megtermelt áruk ellenértékéből kell előteremteniük. A pénzügyi tranzakciók mai világában, melyek naponta több százszor jelentősebb összegeket érintenek, mint a valódi áruk és szolgáltatások ellenértékei együttesen, a pénzügyi lépések csillogásukkal elhomályosítják a valódi tranzakciókat.

Mi több, ha leegyszerűsítjük ezt a nagyon bonyolult ügyletet az értelmes laikus nyelvére, akkor az opciók, a befektetői jövedelmek, a csere és más egyéb jelenlegi pénzügyi eszköz még tovább bonyolítják a valódi tulajdonból származó összetett kamatok kialakítását, melyen a befektetők érdekeltsége és adóssága is alapul, s ez a jelenség is hozzájárult a pénzügyi világ látványos megerősödéséhez. Ugyanakkor az a pénzügyi piramis, melyet legteljesebb, legkifejlettebb állapotában éppen Sam bácsi hazájában szemlélhetünk, ma is a valódi termelői-kereskedői-fogyasztói alap csúcsán ül, még ha a pénzügyi alap hitelekkel is segíti ezeket a valódi tranzakciókat.

Nos, mit látnánk, ha a világot egy gyűrű alakú fánknak tekintenénk, mely amúgy sokban hasonlít az ipari temetőkkel övezett amerikai nagyvárosokra? A központ üres, kihalt, mivel a termelés és a fogyasztás kitelepült a környező alvóvárosokba (az autógyártás központjában, Detroitban lévő Hudson bevásárlóközpont kirakatai évekig be voltak deszkázva, pedig a város felépített egy drága “újjászületés-központot” a város belső negyedeinek újraélesztése érdekében; hasonló lépés más városokban sikerrel járt). A General Motors egyik azóta kihalt települése, a Michigan állambeli Flint adta a világnak Michael Moore-t, aki Roger and Me (Roger és én) című dokumentumfilmjében (Roger Smith a General Motors vezérigazgatója) ábrázolta a helyzetet. Ám az az igazság, hogy az egész világot felfoghatjuk a gyűrűfánk szimbolikájával: a fánk üres közepében helyezkedik el az Egyesült Államok, amely tulajdonképpen nem termel semmi olyat, amit a külföld megvenne. A kivételt a mezőgazdasági és a hadiipari termékek jelentik, melyeket viszont az amerikai kormány nagyon erőteljesen támogat az adófizetők és a dollárnyomda révén, és Sam bácsinak még így is sikerült 600 milliárd dolláros költségvetési deficitet felhalmoznia.

 

Ha netán a dollár összeomlana…

 

A nagy különbség ezt az amerikai fánkot tekintve az, hogy mind a költségvetési deficitet, mind pedig a 600 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet külföldiek finanszírozzák, mint azt már fentebb láttuk. Legtöbbjüknek Sam bácsi nem adna letelepedési engedélyt, de az általuk előállított iparcikkeket boldogan elfogadja. Mint a fogyasztói lánc végén elhelyezkedő ország, mint már említettük, Uncle Sam ezt a fontos funkcióját a jelenlegi globális politikai-gazdasági munkamegosztás alapján gyakorolja: mindenki más termel és exportál, Sam bácsi viszont fogyaszt és importra szorul. A dollár összeomlása teljesen megsemmisítené ezt a világméretű és világot szervező politikai, gazdasági fánkot, és száz- és százmilliókat taszítana zűrzavarba (nem is beszélve a dollármilliárdokról és tulajdonosaik veszteségeiről), aminek kiszámíthatatlan és előre megjósolhatatlan következményei lennének.

Sok ember, akár a világ totemoszlopának csúcsán, akár az alján helyezkedjék is el, érdekelt abban, hogy ez ne következzék be még akkor sem, ha a fennálló helyzet azt kívánja, hogy Sam bácsit, ezt az üres luftballont, állandóan töltsék újra levegővel. Vagy ha egy közismert metaforára utalunk, továbbra is úgy kell tennünk, mintha a meztelen császár gyönyörű ruhát viselne. Ez a leleplezés Kínának érdekében állna, mert az ő számára áldásos volna a pénzügyi tiszta lap Sam bácsival: Kína arra kényszerülne, hogy változtasson politikai, gazdasági irányvonalán, és ahelyett, hogy árucikkeit ingyen Sam bácsinak adná, a termelést és a fogyasztást a szegény belső piacra és a szintén szegény környező kelet-ázsiai piacokra tehetné át, amit már régen meg kellett volna lépnie. (Az utóbbiba Kína nemrég kezdett bele, ám a belső piacokra még nem kerített sort.)

Igaz, hogy a dollár összeomlása végső soron egy csapásra eltörölné, azaz fizetésképtelenné tenné az USA teljes adósságát. Egyidejűleg minden külföldi és gazdag amerikai elvesztené egész dollárvagyonát, ezért a dollárt már most kétségbeesetten próbálják megmenteni az összeomlástól. Tény, hogy az USA által uralt fánkvilág felszámolásának történelmileg szükségszerű bekövetkezte az egész világot a történelem legmélyebb válságába sodorná – és a következmények mindenekelőtt a legszegényebb országokat sújtanák. Csak Kelet-Ázsia tudná viszonylag könnyen átmenteni magát, de neki is nagy árat kellene az átalakulásért fizetnie – saját magának. Így tehát Sam bácsi piramisjátéka a világ legnagyobb és legőrültebb 22-es csapdáját állította a világnak a MAD (mutually assured destruction, azaz kölcsönösen garantált megsemmisítés – szójáték, a mad az angolban őrültet jelent) óta.

Azonban még ez a helyzet sem volna a történelemben ismeretlen. Emlékezzünk csak, mennyibe került Sam bácsinak az átmenet: egy újabb harmincéves háborúba 1914 és 1945 között, melyet a második világválság árnyékolt be abban az évszázadban, mely csupán a háborúk során százmillió életet követelt, többet, mint a megelőző világtörténelmi korok együttvéve, nem is beszélve azokról a milliókról, akik az indokolatlan éhezések és járványok következtében pusztultak el. Vagy a korábbi történelmi átmenet, melyben Nagy-Britannia volt a főszereplő, a következő áldozatokkal járt: a napóleoni háborúk, az 1873–95-ös nagy világválság, gyarmatosítás és félgyarmatok kialakulása, hogy csak néhányat idézzünk fel az áldozatoknak abból a sorából, mellyel az emberiség fizetett; súlyosbítja mindezeket a két századon át erősödő, El Niñónak nevezett klimatikus változás, mely éhínséggel sújtotta az indiaiakat, a kínaiakat és sok más népet. De ezeket a csapásokat a gyarmatosító hatalmak felerősítették, és saját érdekükben felhasználták, például növelték az Indiában termelt gabona exportját az éhínséges években.

A mai állapotokkal való párhuzamok – beleértve a felerősödött El Niño okozta pusztításból származó gazdasági előnyöket – túlságosan rémítők, és minden jóérzésű emberben bűntudatot kelt, ha azt hallja, hogy az Uncle Sam mozgatta IMF “strukturális kiigazításra” készül, vagyis arra kényszeríti a mexikói parasztokat, hogy még egyet húzzanak azon a nadrágszíjon, melyet már régen megettek. És akkor még nem beszéltünk arról a hárommillió halottról, akik Ruandában és Burundiban pusztultak el, meg azokról sem, akik a szomszédos Kongóban estek áldozatul először a Nemzetközi Pénzügyi Alap által bevezetett szigorításoknak, majd pedig Sam bácsi azon döntésének, hogy felmondta a “kávéegyezményt”, mely a kávé árának meghatározását a termesztőkre hagyta. Ehhez jön még a pénzhajsza Fort Knoxban az amerikai aranytartalék sorsát, eladását illetően, vagy a telefonjainkhoz nélkülözhetetlen titán vagy a gyémántbányák megszerzéséért folytatott állandó tülekedés és így tovább.

Ám a világban vannak mások is, olyanok, akik (még) nem estek bele ebbe a csapdába. Közvetlenül a 2004-es választások előtt egyikük egy videofelvételen az egész világnak tudomására hozta ezt. Úgy látszik, a legkevésbé éppen az elsődleges címzett, Sam bácsi vett róla tudomást, akinek pedig a legnagyobb érdeklődést kellett volna tanúsítania, mivel az illető nem más volt, mint maga Osama bin Laden: bejelentette, hogy “gazdaságilag megbuktatja Sam bácsit”. Tekintetbe véve, hogy az USA szándékosan vak, ha tényleges külföldi gazdasági megalapozottságáról van szó, az ilyen nagyszabású, Uncle Sam összeomlását előidéző rombolást nem lenne nehezebb véghezvinni, mint amilyen nehéz volt Ikertorony-szimbólumának megsemmisítése.

 

Hogyan költi el Sam bácsi a mi dollárjainkat?

 

Nézzük, mit csinál a vidám Sam bácsi közben otthon a farmon – ahogy a művelt texasiak mondják – a világ verítékkel megkeresett pénzével és megtakarításaival! Az amerikai fogyasztók még mindig túlfogyasztanak anélkül, hogy 99,9%-uknak halvány sejtelme volna arról, mit csinálnak, hiszen gyakorlatilag senki nem világosítja fel őket erről. És Sam bácsi kormánya az egyre növekvő összegű dollármilliárdokat szinte kizárólag a Pentagonnak adja. A Pentagon az összegből nem szegény hivatásos katonái zsoldját emeli, akik többnyire a kisvárosi, vidéki Amerika szülöttei, és a katonaság az egyetlen, számukra elérhető munka, még kevésbé arra, hogy szerencsétlen tartalékosain segítsen. Dehogy, ehelyett egyre inkább privatizálja a háborút Irakban is, otthon is. Az ipari-katonai komplexum hatalma, aminek a veszélyeire már Dwight Eisenhover tábornok figyelmeztetett 1958-as elnöki üdvözlőbeszédében, ma is eleven és aggasztó, hiszen ma Richard Cheney alelnök és Donald Rumsfeld hadügyminiszter (sajnos, mivel mindketten kitűnően értik a dolgukat) másodszorra is hivatalban maradt, akárcsak Douglas Feith. Ez utóbbi egyébként szintén a Pentagonban dolgozó “arábiai Paul Wolfowitz”-cal együtt Izraelben is megfordult; és szintén róla, mármint Feithről szólva az iraki megszállást vezénylő Tommy Franks kijelentette: “Ő isten állatkertjének legnagyobb barma, akivel gyakorlatilag mindennap meg kell küzdenem.”

1994 és 2003 júliusa között Sam bácsi Pentagonja több mint háromezer, összesen 300 milliárd dollárt meghaladó szerződést kötött tizenkét, amerikai magántulajdonban lévő hadiüzemmel; a New York Time becslése szerint kb. 35 ilyen üzem létezik, de a maradék 23 kicsi, és bérmunkákat vállalnak. De a háromezer szerződésből mintegy 2700-on mindössze két cég osztozik: a Kellogg Brown & Root (KBR), mely a Cheney-féle Halliburton leányvállalata, illetve a Booz Allen Hamilton – állítja a Társadalmi Feddhetetlenségi Központ Oknyomozó Újságíró-szervezetének Nemzetközi Konzorciuma. Irakban jelenleg ezeknek a magántulajdonú hadiüzemeknek már annyi leányvállalata van jelen, mint az USA és az UK csapatainak együtt. De persze ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, hiszen a Pentagon pénze java részét arra költi, hogy költséges harcászati rendszereket vásároljon az USA négy “védelmi” szállítójától és a Halliburtonhöz hasonló cégektől.

Sam bácsi ezeket a fegyvereket pedig egyoldalúan arra használja, hogy zsarolással, fenyegetéssel kitekerje mások kezét, hogy hatalmaskodjon mások felett, és megszállja a világot, mely az amerikai pénz elsődleges forrása. Hiszen Sam bácsinak valahogy mégiscsak el kell érnie, hogy a pénzforrások el ne apadjanak. Az USA egyoldalú nagyhatalmisága nem olyan lehengerlő, mint ahogy gyakran hibásan vélik, egyszerűen csak nem vesz igénybe segítséget. Igen, naponta ki kell jelentenie, hogy a “szabadságért” (kinek a szabadságáért, ha szabad kérdeznünk?) és a “civilizáció megmentéséért” harcol, mint azt George W. Bush elnök és a még nála is ékesszólóbb brit szószólója, Tony Blair mindennap fülünkbe harsogja. A civilizáció “megóvásának” legegyszerűbb eszköze az volt, hogy egy szép napon se szó, se beszéd eltörölték az egész nemzetközi jog legbecsesebb, a béke fenntartására szolgáló ajándékát, melyet a Nyugat évszázadok során fejlesztett ki amúgy bevallottan saját birodalmi érdekei szerint. Mégis, ez volt az egyetlen és ilyenformán a legjobb rendelkezésünkre álló nemzetközi jog, vagyis végtére is jobb volt, mint a semmi. Most viszont csak egyetlen “nyugati jog” maradt: a puszta “vadnyugati törvény”. A birtoklás vadnyugati éberségének törvénye, mely akár van nagylelkű bíró, akár nincs, a maga kezébe veszi a törvényt, hogy lincselő bandát szervezzen, és ott és akkor üsse agyon azt, akit csak akar; persze azzal a különbséggel, hogy most jóval nagyobb hatáskörrel, mint amilyenről a vadnyugati cowboyok valaha is álmodtak.

Ez persze egyet jelentett – mert arról beszéltünk fentebb – az Egyesült Nemzetek intézményeinek megbénításával és ellehetetlenítésével, pedig az ENSZ-t eredetileg azért hozták létre, hogy őrködjön a béke felett; manapság az ENSZ akkor kezd újra működni, amikor Sam bácsi a saját háborúit követően újra életre kelti, hogy vele takaríttassa el a szétrombolt Jugoszlávia, Afganisztán, most pedig Irak maradványait. De eközben Sam bácsi mindenkit becsap, megfenyeget, zsarol, illetve valamilyen egyéb eszközzel levesz a lábáról – barátait és ellenségeit egyaránt – azért, hogy minden kérdésben, legyen az jelentéktelen vagy nagyon fontos, a saját akarata érvényesüljön. Egész hadseregnyi köztisztviselőt képezett ki ennek a feladatnak a végrehajtására. Ennek révén Sam bácsi “egyoldalúan” nyomást tud gyakorolni még mindig jelentős hatalmával minden olyan nemzetközi intézményre, mely a mezőgazdasági vállalkozásoktól a repülési vagy a vadgazdálkodási problémákig valamilyen téren erőfeszítéseket tesz. Sam bácsi azonban ennél is jelentősebb egyoldalú előnyökre tesz szert a kétoldalú kapcsolatok során. Ez az oka annak, hogy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) már születésekor halott volt. Tény, hogy az USA szívesebben veszi igénybe a kétoldalú kapcsolatokból számára adódó egyoldalú előnyöket azzal párhuzamosan, ahogyan nemzetközileg egyre inkább elszigeteli magát. Így még erősebben tudja kétoldalú kapcsolataiban részt vevő “partnereit” katonai, politikai és gazdasági alkukba kényszeríteni, mintha azok egységesen képviselhetnék érdekeiket, de legalábbis érdekeik egy részét nemzetközi intézmények segítségével érvényesíthetnék.

És mikor az alkudozás sem elég, vagy amikor már nem lehet további engedményeket tenni, akkor az USA egyszerűen megtámadja az adott országot. Ha neki úgy tetszik, például lerohanja a kis Grenadát (melynek összesen 300 000 lakosa van), Nicaraguát (az ősellenség, Iránnal való együttműködést kihasználva), Panamát (egyetlen éjszaka 7000 polgári személyt gyilkoltak meg azért, hogy elfogjanak egyetlen embert, Manuel Noriegát, aki valaha Bush elnök barátja és szövetségese volt – van is róluk egy fotó, melyen kézfogás közben szélesen mosolyognak), Irakot (ami persze pénzcsináló kaland is volt, mivel Sam bácsi több hozzájárulást csikart ki szövetségeseikből a támadáshoz való hozzájárulás címén, mint amennyibe az egész dolog neki került), Szomáliát és Jugoszláviát, melyet többek között azért bombázott le, hogy példát statuáljon: mi történik azokkal, akik gyengék, és mégis merészelnek hitvány módon szembeszegülni az USA-val és az IMF-fel, állami tulajdonban akarnak tartani fontos termelőeszközöket, illetve a lakosság szociális-jóléti állami támogatását fenn akarják tartani, mint ahogyan ez ma Belorussziában történik, ahol Sam bácsi szintén “rendszerváltással” próbálkozott, de az orosz határok mentén nehéz katonai akciókat végrehajtani, hacsak a lépést nem egyeztetik Oroszországgal is, mint az Afganisztán esetében történt; lehet, netán jó pénzen lefizeti az orosz kormányt. Ráadásul Jugoszlávia csak akkor adta fel, amikor Oroszország megvonta tőle a támogatást, miután Sam bácsi sikeresen megzsarolta az oroszokat Berlinben politikailag-gazdaságilag, illetve ténylegesen lefizette őket. Aztán ott van Afganisztán (megint csak Irán és Oroszország segítségével) és most újra Irak. Ki lesz a következő, talán Irán? Szíria? Líbia kiesett, mert mára engedelmesen teljesíti az USA követeléseit az olajtermelésben; és nem lehet a következő Észak-Korea sem, mely nukleáris fegyvereket állít elő éppen annak érdekében, hogy megvédje magát az USA-val szemben.

A fenti tények első látásra is egyértelműen arról beszélnek, hogy a kis Grenada kivételével az USA egyetlen háborúját sem nyerte meg katonai erővel, persze, van kivétel: a csendes-óceáni, a japánok ellen vívott harcok (a II. világháborút Európában 1943-ban a szovjet csapatok nyerték meg, akik akkor is elfoglalták volna Berlint, ha az amerikaiak később érkeznek). Ugyanakkor tény, hogy az Egyesült Államok mára 800 katonai támaszpontot létesített világszerte. Igaz, ami igaz, Bushnak új “közel-keleti terve” van, mely most Marokkótól Pakisztánig átfogja az arab világot – esetleg a muzulmán Indonéziát is. Épp csak az nem világos, mit jelent ez a terv, azt leszámítva, hogy Izrael továbbra is Sam bácsi politikai és katonai trójai falova a régióban, ahogy mindig is az volt. De most felhatalmazást kapott, hogy saját döntéseket hozzon, és tovább terjeszkedjen. Maga Bush Afrikába ment, elsősorban Nyugat-Afrikát tüntette ki, hogy közelebbről szemügyre vegye az ottani olajforrásokat. Az amerikai kontinensen Bush Kolumbia-terve (Kolumbiának is van olaja) az egész Andok-régióra kiterjed (Ecuador is exportál olajat), sőt van még egy másik terve is az Amazonas környékére (valószínűleg ott is hamarosan olajra bukkannak, és addig is Bush óriási bázist épített ki ott állítólag a NASA-nak, melyről köztudott, hogy katonai kalandokban is részt szokott venni); ezt a tervet a Világbank is “figyelemmel kíséri”, s az a hivatalos célja, hogy az Iguaçu-vízesés alatt található (itt ér össze Brazília, Argentína és Paraguay) a világ legjelentősebb föld alatti édesvízkészletét “megőrizze”, és már ma is 40 000 fős latin-amerikai katonai egységet képeztet ki az USA-támaszpontokon.

Mindez gigantikus, globális katonai-politikai-gazdasági alapot teremt Sam bácsi piramisjátékának bizalmi tőkéjéhez, és felével is olcsóbban megússzák azok, akik hozzájutnak dollárjaikhoz – mindaddig, amíg az USA képes lesz fizetni a maga gyártotta dollárokkal, melyek eddig még fenntartották a világméretű piramisjátékot. Persze, ha igazságosak vagyunk, elismerjük, a rendszer működésének hátterében nem csak a dollár áll. Hiszen a dollár csak addig kapós, amíg ténylegesen lehet érte valamit vásárolni, különösen olajat, ami az egész gépezetet konkrétan és átvitt értelemben is működteti.

 

Mindennek a kulcsa az olaj

 

Nem elég, hogy szegény Sam bácsinak egyre több olajra van szüksége, melyet ma saját kibocsátású papírdollárjaival fizet meg, holnap pedig esetleg már euróval vagy jüannal, emellett még állandóan résen kell lennie, hogy az ő kezében legyen minden egyes olajcsap, vagyis hogy ő tudja ellenőrizni, ki juthat hozzá az olajhoz, de ami még fontosabb, ki nem kaphat olajat. Ezért van az, hogy ma elsődleges célja az olajcsapok feletti politikai és pénzügyi ellenőrzés megszerzése, ahol csak lehetséges, vagy katonai akciókat hajt végre, hogy személyesen ellenőrizhesse az eseményeket, mint azt Közép-Ázsiában teszi; illetve katonai hatalmánál fogva egyszerűen leteperi azokat az országokat, melyek nem akarnak engedelmeskedni neki, mint ahogy az Irak esetében történt. Az ilyen lépések kettős célt szolgálnak: egyrészt kezébe kaparinthatja az ellenőrzést, másrészt figyelmezteti a szomszédos országokat, milyen sors vár rájuk, ha nem Sam bácsi füttyére táncolnak. Az USA szerencséjére Kelet-Ázsia és különösen Kína, úgy tűnik, szintén olajexportra szorul még akkor is, ha holnap esetleg nem dollárban, hanem euróban vagy jüanban/jenben fizet érte. Másrészt szomorú, de tény, hogy a világ legnagyobb olajtermelője Oroszország, melynek olajcsapjait Sam bácsi nem tudja szemmel tartani. Na de hogyan tudná Sam bácsi továbbra is fizetni és fenntartani a szabadság védelmében indított bátor kalandjait, ha saját gyártmányú papírdollárjait mondjuk már senki sem akarná elfogadni?

A december 10-i Financial Times (FT) néhány kiugró példával szolgál arról, hogyan is védelmezi az USA a szabadságot Irakban. Bár szegény Irak még mindig a világ legnagyobb, kiaknázatlan olajmezőjén ül, ez a tény háttérben marad, vagy esetleg csak a történet végén bukkan fel, ahogyan jelen tanulmányunkban is, mely főképp a dollárra koncentrál. Két riportban számol be a lap az iraki eseményekről; az egyikben elmondja, hogy három helikopter 14 tonnányi százdolláros bankjegyet szállított a kurdoknak. A pénz az amerikaiak 1,8 milliárd dolláros tartozásának jó része, mely Iraknak az ENSZ “olajat élelmiszerért” programja keretében járt. Eredetileg, persze, a bankók az USA pénznyomdájának termékei, melyekért Irak valódi olajat exportált. A pénz nem abból a 18 milliárd dollárból való, melyet az amerikai kongresszus Irak “rekonstrukciójára” megszavazott. A Financial Times grafikonján jól látható, hogy ennek az amerikai “segélynek” mindössze 2,15%-át, azaz 388 millió dollárt költötték el még csak, és mindössze 5 milliárd dollárt használt fel az USA ténylegesen Irakban azóta, hogy L. Paul Bremer amerikai iraki kormányzó, mint aki jól végezte dolgát, hazatért. Nem, a bölcs és jó Sam bácsika megfelelőbbnek látta, ha a 20 milliárd dolláros iraki alapokból 13 milliárd dollárt elkölt. Ez az iraki pénz 65%-a volt szemben a közel azonos összegű, az USA-ból eredő pénz mindösszesen csak 2%-ával.

Mire aztán az új iraki kormány átvett néhány feladatot Sam bácsitól, meglepve látta, hogy pénzéből teljes 20 milliárd dollár hiányzik, ezen belül éppen 11 milliárd dollár az olajeladásokból várt összegből – állítja az International Herald Tribune. Miért? Egyszerű, legalábbis a kérdésért “felelős” pénzügyi köztisztviselő, David Oliver admirális szerint: “Tudom, hogy elköltöttünk egy kicsit [az iraki állam] pénzéből. Egyszerűen az történt, hogy kifutottunk az amerikai pénzből” – aminek csak egy újabb 17,5 milliárd dolláros plusz összegének nem vertek még akkor a fenekére. Nekünk, többieknek csak annyi marad, hogy elgondolkozzunk: vajon a jó admirális nem Clausewitz iskolájába járt-e, és ott ismerte fel a bölcs tanács hasznát, hogy a katonai megszállást a megszállt áldozattal kell megfizettetni, jelen esetben Irakkal.

A pénz elköltéséről rendelkező és a költekezést ellenőrző bizottság 43 tanácskozást tartott, ebből Irak képviselője mindössze egyetlen alkalommal volt jelen; de aztán meg minek is az időt húzni ilyesmivel, amikor a legtöbb költekezést mindenféle tanácskozás nélkül csinálták meg. Tehát annak ellenére, hogy az amerikai kormány a költségvetési pénzeket mindenféle projektekre költötte, mindazonáltal ezeket a projekteket iraki pénzekkel is megtámogatták. E támogatások javára úgy került sor, hogy még szerződések sem születtek; az egyik kiadás például 1,4 milliárd dollár értékű volt. Aztán sok olyan eset is akadt, amikor nem voltak egymással versengő ajánlattételek, mert nem voltak előzetesen meghirdetett, illetve később elbírált versenypályázatok sem. Az amerikai kormányzat Iraknak szánt kormányzati pénzei viszont ténylegesen megmaradtak a kormányzati kasszában. Lehet, hogy Oliver admirális azért “futott ki az amerikai pénzből” Irakban, mert azt a pénzt Washingtonban felejtették, és ha egyáltalán elköltötték ezt a pénzt, akkor egyszerűen csak egy másik kézbe került, és másvalaki bankszámláján jelent meg ott helyben, azaz otthon. Végtére is ez így sokkal hatékonyabb, mint ha ide-oda küldözgették volna azt a pénzt, és esetleg egy része még vissza se került volna soha Sam bácsi zsebébe. Elvégre köztudott, hogy az USA már régóta él azzal a gyakorlattal, hogy azok a dollárok, amiket a nagylelkű Sam bácsi a harmadik világ országainak kölcsönad, netán oda-“ajándékoz”, otthon, az amerikai bankokban maradnak, hiszen oda tartoznak, és hát amúgy is oda jönnének vissza. Sebaj, a kongresszus már megszavazott egy újabb 30 milliárd dolláros tételt az Irakban ebben a hónapban tartandó (azóta megtartott) “választásokra való felkészülés” céljaira.

Mivel a helyzet így áll, Iraknak semmiképp nem lehet az az érdeke, még kevésbé a nagylelkű Sam bácsinak, hogy a külföldről felvett, régi iraki adósságok kiegyenlítésére herdálódjon el a költségvetés pénze. A keménykezű szövetségesek részéről, akik már úgyis hiába futnak az amerikaiaknak adott kölcsöneik után, tehát logikus volt az a lépés, hogy eltekintettek az irakiak adósságaitól is. S ne feledjük, mindezt akkor, amikor Sam bácsi továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a harmadik világ többi országa fizesse ki adósságtartozásait az amerikai államnak. Hiszen isten is megtiltotta, hogy az iraki adósság törlesztéséből egy morzsányi is az istentelen oroszoknak, az áruló franciáknak vagy a legjobb barátnak, Kínának jusson (pedig ezek az országok fektettek be legtöbbet Irakban); ha nekik is jutna, az mindenképpen aljas dolog volna Sam bácsival szemben, akinek ezerszer több oka van rátenni a kezét az iraki pénzre.

És melyek ezek a nagystílű, értelmes, könnyen belátható okok? Az elsőként kifizetett 1,4 milliárd dolláros adósságtörlesztést ki más, mint a híres-neves Cheney alelnök Halliburtonja kapta. Mára már azt is tudjuk, hogy ez a tranzakció egyben a nagylelkű jótevőt, Sam bácsit is több százmillió dollártól szabadította meg mellékesen: x dollárért olajat vásároltak Kuvaitban, amit aztán Irakban 5–10 x-ért adtak el, és más hasonló trükkökkel is éltek. Az International Herald Tribune szerint a Halliburton 10 milliárd dollár értékű iraki szerződést kapott.

Kétség sem férhet ahhoz, hogy az iraki és az USA-dollárok jórészt hasonló haveri amerikai – na jó, néhány morzsa lehullott a briteknek is – korporációknak, sőt magáncégeknek és katonai vállalkozásoknak jutottak, akik szintén kotorászhattak egy kicsit a kasszában. De persze soha nem fogjuk megtudni, kik is ők, hiszen az USA főfelügyelője is megmondta: “Őszintén szólva nem akartam a hadsereg számvevőit foglalkoztatni ezekkel az ügyekkel, mert azt gondoltam, minél hamarabb bele kell illeszkednünk az iraki szisztémába.”

 

A megszállás jutalma

 

Be kell vallanom, hogy mint antimilitáns nem olvastam Clausewitzet. Így hát nem tudom, vajon van-e jó tanácsa arra vonatkozóan, hogyan kell a korrupciót mint elsődleges eszközt felhasználni a megkaparintott torta felosztása során.

A fentieket azt megelőzően írtam, hogy napvilágot látott az ENSZ Irak Fejlesztésére Létrehozott Nemzetközi Tanácsadó és Ellenőrző Testületének (UN International Advisory and Monitoring Board for Development in Iraq, IAMBDI) jelentése az USA sáfárkodásával kapcsolatos vizsgálatairól. Mielőtt a jelentést megismerhetnénk, ne feledjük a Financial Times diplomatikus megjegyzését: “az ENSZ vonakodott attól, hogy az USA-t rábírja az iraki pénzösszegek elköltéséről szóló beszámoló nyilvánosságra hozatalára”. Az újság idéz a jelentésből: “Az ellenőrzés gyenge volt… a könyvelési rendszer nem volt megfelelő, a megegyezéses alapon lefolytatott szerződési eljárások és inadekvát iratkezelés túlsúlya jellemezte az ügymenetet.” Az International Herald Tribune szintén kommentálja a jelentést: “Széles körű szabálytalanságok, többek között rossz pénzügyi gazdálkodás, a csempészet megakadályozásának hiánya [olaj és más iraki vagyontárgyak kicsempészése; senki sem tudja, mekkora értékben és kinek a javára] és a versenyeztetés nélkül megkötött szerződések túlsúlya jellemezte.” A Financial Times a maga részéről még néhány érdekességet kiemel a jelentésből: “Különösen figyelemre méltók… azok az, egyes esetekben több milliárd dollár értékű szerződések, melyeket amerikai cégeknek – például a Halliburtonnak – ajándékoztak az iraki pénzalapból versenytárgyalások nélkül.”

A múlt hónapban Bush a Szabadság Érdemrendet, az USA legmagasabb polgári kitüntetését adta át L. Paul Bremernek, az USA iraki kormányzójának, aki ezeket a tranzakciókat irányította, valamint Tommy Franks tábornoknak, aki a megszállás irányítójaként elsődlegesen lehetővé tette ezeket a trükköket. George Tenet, a Központi Hírszerző Szolgálat (CIA) igazgatója, akinek vezetése alatt az intézmény készségesen szállította azokat a hamis információkat, melyek kezdettől fogva “legitimálták” az egész vállalkozást, és amelyekről azóta kiderült, hogy koholmányok voltak, és ami miatt Tenetnek le is kellett mondania – de a jóságos elnök róla sem feledkezett meg, és ő is megkapta ezt a kitüntetést. Az International Herald Tribune lehozta az ünnepélyes átadási ceremónián készült fényképet, melyen a három ünnepelt együtt mosolyog George W.-vel. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy ezek és a többi, a nagylelkűségükért és a “szabadság” (kinek a szabadsága és miféle szabadság – kérdezhetnénk) szolgálatában tett erőfeszítéseikért jutalmazott emberek 99,99%-ban azok közül kerültek ki, akiket az USA központi bankjának vezetője, Alan Greenspan a legprivilegizáltabb túlfogyasztóknak nevezett, akik teljes mértékben felelősek azért, hogy az USA-nak nincsenek megtakarításai, és akiket egyszerűen csak az USA jövedelmét bezsebelők legfelső 20%-ának nevezett. Még azt is hozzátette, hogy ők azok, akik a leginkább felelősek a növekvő kereskedelmi deficitért, ami miatt Greenspan doktor a minap Berlinben panaszkodott. Ha szemügyre vesszük az USA bevételeinek elosztását, akkor azt is megértjük, hogy ennek a 20%-nak a java – akárcsak a Pentagonból eredő pénzek nagy része – a szuperprivilegizált 2%-nak a zsebében vagy a számláján landolt, hogy még többet fogyaszthassanak az egész világ legzaftosabb kínálatából. Ki merné tagadni, hogy ez valóban tiszteletre méltó indok?

De mint azt maga Bush közölte a világgal, kétségkívül igazságos dolog, ha “mi” Irakban elzárjuk a vályút és a pénztárcát a többi ország elől. Végtére is – magyarázta –, amikor az irakiak elfogadták az ő meghívását, akkor a “mi fiaink kockáztatták életüket”. Sajna, Sam bácsi megszemélyesítése során az elnök eltekintett attól, hogy magyarázatot adjon a miértre és arra, kinek a javát szolgálja mindez.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Míg Orwell 1984-ét a maga korában történelmi rémképnek tekintették, a regény olyan filozófiai és nyelvi "találmányával" napjainkban is találkozhatunk, mint a háború esztétizálása s ezáltal igazolása A cikk azokat a történeti, geopolitikai és strukturális okokat vizsgálja, amelyek miatt a fejlett nyugati centrumországok visszatértek a civilizáció-barbárság meghaladottnak tekintett dichotómiájához, s kritikátlanul az előbbivel azonosították saját állami és társadalmi rendjüket. Ehhez az új világrendhez egy olyan menedzser-elit is csatlakozik, amely egyetlen ideológia mellett sem kötelezi el magát, és mindig készen áll arra, hogy újradefiniálja etikáját, világnézetét.

Az Ikertornyok és a Pentagon ellen 2001 szeptemberében intézett öngyilkos merényleteket követően az Egyesült Államok meghirdette a “terrorizmus elleni háborút”, mely a nemzetközi konfrontáció és nyomásgyakorlás hosszú történelmi előzményeire tekint vissza, és egyben őrzi azokat a változatos magatartásformákat, melyeket a Nyugat a Szovjetunió összeomlása után kezdett alkalmazni. E viselkedési formák közé tartozik az etikai alapú külpolitika, a humanitárius beavatkozás és a béke kikényszerítése. Ezek mind részét képezik annak az erőfeszítésnek, hogy sikerüljön koherens, a hidegháborút követő időszakra érvényes globális stratégiát kialakítani a nemzetközi államrend neoliberális, atlanti centrumában. Mint azt már másutt korábban kifejtettem (Van der Pijl, 1998: ch. 3), a tőke történetileg az angolul beszélő világ “központjában” összpontosult, mind a mai napig innen áramlik ki, s elnyomja a többi központból, például a Kelet-Ázsiából, a Közel-Keletről vagy Latin-Amerikából “internacionalizálódó” tőkefolyamatokat. A centrumban a tőkés osztály szilárdan beágyazódott, és innen szervezi nemzetek feletti osztályszövetségeseit az egész világon. Kétségtelen tény, hogy az utóbbi időben kezd megmutatkozni, hogy az USA globális stratégiájának a közvetlen nyomásgyakorlás eszközére támaszkodó kiterjesztése erejét veszti, és a “nemzetközi közösség” fogalma szemmel láthatóan leginkább csak az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát foglalja magában. Ám továbbra is világszerte elfogadott az az alapvető premissza, hogy megengedett szuverén államok lakossága ellen “etikus” háborút indítani a saját érdekükben, vagy hogy bármi legyen is az ára, szabad embargóval sújtani egyes nemzeteket politikai okokból. A kapitalizmus szakadatlan terjeszkedésének immanens szabálya és a társadalom és természet fölötti globális ellenőrzésének fokozódása mára a nemzetközi tőkés osztály sorsát elválaszthatatlanul egybekapcsolja az USA vezette “Nyugat” azon képességével, hogy világméretekben és szüntelenül megmutassa erejét.

A nyugati hegemónián és a kapitalista elveken nyugvó globális tér egységesítése olyan fokra jutott, melyben már nincs helye a független társadalmi fejlődés kísérleteinek. Mint Mark Duffield egyik gondolatébresztő tanulmányában írja, a nyugati világnak a többiekhez való viszonyában már nem az a célja, hogy az ott zajló szerves fejlődési folyamatokat támogassa, hanem hogy – ha kell, erőszakkal is – mindenestül rájuk erőszakolja a nyugati társadalmi modellt (Duffield, 2001). Vagy ahogyan Dan Plesch fogalmaz egy napilapban megjelent, “Először Irak, aztán Irán és Kína” című kommentárjában (Guardian, 2002. szeptember 13.): “Bush elnöknek Irak tömegpusztító fegyvereivel kapcsolatos aggodalmai csak ürügyül szolgálnak a megelőző csapások globális stratégiájának alkalmazásához. Ő és tanácsadói Irakkal olyan precedenst kívánnak kreálni, mely aztán sikerrel használható minden olyan ország megfegyelmezésére, amely tiltakozik az USA globális ellenőrzése ellen.” Utólagos bölcsességgel megállapíthatjuk, hogy a Jugoszlávia ellen indított koszovói háború is ebbe a sémába illeszkedik, és abban már minden szükséges elem együtt van: adott Milosevics figurája, az embargó, a maffiagazdaság kialakulása és az ehhez szükséges új osztály felemelkedése, a dacosan ellenálló vezető(k) démonizálása, a büntető háború, a célország átalakítása és kirakatperek során a “nemzetközi jog” győzelmének ünneplése. Az ellenszegülő vezető minden bizonnyal csaló vagy még ennél is rosszabb, de nem ezért ítéli el a vezető nagyhatalom, hanem azért, mert nem hajlandó a “mi” gazemberünk lenni.

Az önképükre szabott nemzetközi közösség beavatkozási politikája, melyet Clinton vagy Blair “etikusnak” tüntetett fel, valójában csak esztétizálása, felcicomázása annak, hogy a Nyugat állandó kereszttűzben tartja a neoliberális globális kapitalizmussal szemben még fennmaradt ellenállás elszigetelt elemeit – ennek megfelelően a “szabadság és demokrácia”, “az emberi jogok” vagy “az elrettentés” esztétizált kategóriák, melyek korábban a Szovjetunió megfojtását célzó stratégia részét képezték. A “terrorellenes háború” sem több, mint ennek a beavatkozási politikának az egyoldalú, militarizált változata. Az 1970-es években megerősödött neoliberális, a reformista és forradalmi erők nemzetközi- és osztályvívmányai ellen fellépő ellenforradalom a Szovjetunió összeomlása után, az igazságos hatalom új, kvázi-imperialista esztétikájának sebességébe kapcsolt át, mellyel úgymond a “civilizált” világ megrendszabályozza “a barbárokat”, akik nem hajlandók eleget tenni a civilizáltak meghatározta feltételeknek. A “civilizált” világgal szemben tengernyi illegitim alternatíva létezik, egyik rosszabb, mint a másik, s ezekből mindből egy pillanat alatt kisarjadhat a bűn, s máris foglyul ejthet bennünket. A szeptember 11-i gyilkos támadások elegendő bizonyítékkal szolgáltak arra, hogy ez a világszemlélet nagyjából helyes. És miközben a “terrorizmus elleni háború” túlmegy a puszta etikai külpolitika és béketeremtés felemlegetésén, valójában ugyancsak az önteltségben gyökerezik. Az így megkonstruált gonoszt ugyanis mindig el kell vonatkoztatni a történelemtől úgy, hogy kialakulásának elemeit, melyek szinte kivétel nélkül mindig a nyugati beavatkozás korábbi epizódjai, figyelmen kívül lehessen hagyni, és a felelősség kérdéseit el lehessen kerülni (Kolko, 2002).

 

A kapitalista geopolitika esztétikája

 

Ennek az új, kvázi-birodalmi esztétikának – mely véleményem szerint napjainkban világszerte a nyugati hegemónia hangsúlyozását szolgálja – a bemutatása érdekében különbséget teszek a politika és a társadalmi helyzet aktuális etikai aspektusa között – mint ahogy azt Klaus-Gerd kimutatta, mindenféle politikának, például még a szűk hatalmi realitásnak is van etikai aspektusa (Giesen, 1992); illetve az ún. tételezett etika között, ahogyan például ez az “etikus külpolitikában” megmutatkozik, s mint ahogy ez az “etikus külpolitika” megkülönböztethető egy feltételezett nem etikus külpolitikától. Ebben az esetben nem etikáról, hanem esztétikáról beszélünk.

Mint azt David Harvey kifejti (1985: 108–9), az államhatalmat nem lehet pusztán csak azzal a gyakorlati funkciójával legitimálni, hogy egy meghatározott társadalmi rendet reprodukáljon. A mai kapitalista viszonyok között különösképpen is szükséges, hogy az állam újra mitizálja magát, mert tényleges szerepei túlságosan gyakorlatiasak ahhoz, hogy az összetartozás mélyebb élményét életben tartsák szemben a korábbi társadalmi formák állami legitimációs eszközeivel. Pontosabban fogalmazva, a mai tőkés társadalom nemzetek feletti társadalom, melyben ténylegesen működik a kizsákmányolás, és vannak osztályok – egyidejűleg pedig olyan gravitációs erők hatnak, melyek nem ismernek országhatárokat, azaz a névlegesen szuverén államok sokaságát fogják egybe. A mai kapitalista társadalom politikai hatalma mítoszának tehát igazolnia kell a szisztematikus külföldi beavatkozást, hiszen a beavatkozás biztosítja a tőke nemzetek feletti áramlását és megvédi a tőkemozgásokban részt vevő tőkés csoportokat. Az eredeti, angol anyanyelvű centrum kiterjesztése a keresztes hadjáratok és a felfedező utak révén önmagában is tovább éltette a keresztény civilizáció–pogány barbárság hagyományos dichotómiáját, mely későbbi története folytán formát adott a Nyugat és a nem nyugati társadalmak közötti kapcsolatok szellemi befogadásának és elméleti feldolgozásának (cf. Jahn, 2000). A hidegháborút követő korszakban ez a kettősség ismét finoman átformálódott, hiszen minden hegemón stratégiának – ha hatékony óhajt lenni – a lakosság szélesebb köreiben meglévő magatartásformákra és szokásokra kell épülnie.

Ma a “civilizáció–barbárság” kettősségére alapozott küldetéses ideológiának ki kell elégítenie a nyugati publikum ízlését, melyre a hosszan tartó jólét és a bőség képzetei iránti speciális érzékenység jellemző. A kulturális pluralizmus, a fogyasztás és helyváltoztatás szabadsága, valamint az a tény, hogy a nyugati társadalmak polgárainak nincs közvetlen tapasztalata az erőszak és az ellenállás formáiról (hogy csak néhány lényeges elemet említsünk), egyaránt hozzájárultak annak a különös szellemi alapzatnak a kialakulásához, melyre szilárdan épül rá az idealizált életforma, vagyis a jó élet képzete. Ezt az ideálképzetet a média és a politikusok állandóan felemlegetik, és mint a lét egyetlen legitim formáját mutatják fel nekünk. Szegénynek lenni már nem csupán nyomorúságos létfeltétel, még kevésbé valami olyan jelenség, amiért a Nyugatnak is viselnie kellene a felelősséget, hanem annak tanúbizonysága, hogy egy adott társadalom képtelen megszervezni magát úgy, ahogyan egy gazdag országnak sikerül, képtelen együttműködni a gazdag országokkal – vagyis nem tud kulturálisan megengedő lenni, nem biztosítja a fogyasztás és utazás szabadságát – egyszóval, nem képes olyan lenni, mint amilyenek mi vagyunk.

Amikor a Szovjetunió összeomlását követően sorra meggyengültek azok az államok, melyek a hidegháborús viszonyok kialakította feltételek révén tartották ellenőrzésük alatt társadalmaikat, majd számtalan ilyen állam szét is hullott; ekkoriban tehát Nyugaton felerősödtek azok a hangok, melyek azt követelték, hogy a Nyugat avatkozzon be a korábban a tőke elől elzárt országok belső konfliktusaiba. Azok a nyugatiak ugyanis, akik erőszak iránti érzékenységének csimborasszóját a tévében látható filmek jelenetei, mondjuk egy golyó sebezte színész földre omlása jelentette, nem bírták elviselni az erőszak primitív formáinak – mondjuk egy késnek vagy egy furkósbotnak – a látványát. A tévéhíradók Szomáliából vagy Jugoszláviából sugárzott riportjaiban a valódi vér látványa tovább erősítette azt az alapvető előítéletet, hogy “mi” már magunk mögött hagytuk az ilyenféle barbárságot, és ezért ott a helyünk, hogy a rendet visszaállítsuk. S ha ez a bevonulás netán erőszakkal jár, magasabb erkölcsiségünkhöz – azaz civilizáltságunkhoz – akkor sem férhet kétség. Végtére is “kelták vagy idegenek, netán indiánok legyilkolása… hazafias és hősies, igazságos tett volt, ha azonban az »ellenfél« magát és saját életformáját akarta megvédeni az angol nyelvű világbirodalom előretörésével szemben, abban természetesen az emberi természet legelvadultabb és legrosszabb oldalainak felülkerekedése mutatkozott meg” (Calder, 1981: 36).

A nyugati beavatkozások megnevezésére használt “etikai” jelzőt (amin a jó felkutatását értették) azok, akik a külföldi beavatkozást sürgették, valójában az “esztétikus” szó jelentésében használták (azaz a szép megtalálását értették rajta), hiszen az “etikus” az ő nyelvükön mindig a dolgok megjelenési formájára vonatkozik. Ennélfogva e fogalom sokkal inkább konstrukció, mintsem valamely inherens minőség. Az esztétikáról folytatott vitákat összegezve Borev arra a következtetésre jut, hogy amit mi szépnek találunk, az valójában azzal kapcsolatos, mennyire tudjuk az adott jelenséget ellenőrzésünk alatt tartani. A természet szépségeit is csak olyan mértékben tudjuk átélni, amilyen mértékben azokat társadalmilag a munkafolyamat során elsajátítottuk; a kollektív és egyéni tapasztalatot összegezve hajlandónak mutatkozunk elgondolkozni a természeti tárgyak bizonyos egyetemes sajátosságain, miközben tárgyiasítjuk, azaz társadalmilag elsajátítjuk őket. A kellemeset is úgy tapasztaljuk meg, hogy pusztán elmerengünk saját hatalmunk fölött. A magánvaló természet annak fényében válik lenyűgözően csodássá számunkra, hogy képesek vagyunk megváltoztatni – egészen olyan mértékig, hogy anélkül élvezzük, hogy közvetlenül is alkalmaznánk ezeket az erőinket. Ebből én arra következtetek, hogy ha a politikát úgy esztétizáljuk, hogy “etikusnak” nevezzük, az annyit jelent, “élvezzük” azt, hogy a viszonyokat ellenőrző és jónak tekintett oldalon vagyunk; ezzel szemben az ellentétes oldal maga a nyers valóság, melyet elvileg ellenőrzünk, de amely lényegét tekintve, így vagy úgy, “barbár” és civilizálatlan. Borev szavaival:

Azáltal, hogy az ember a különféle jelenségeket esztétikailag ragadja meg, egyben a világ fölötti szupremáciájának mértékét is megállapítja. Ezt a mértéket a társadalom és az általa előállított termékek színvonala és természete határozza meg. A termelés a tárgyak természetes tulajdonságainak egyetemes jelentőségét fedi fel, és egyúttal meghatározza esztétikai jellemzőiket is (Borev, 1985: 42).

1999 tavaszán, amikor a NATO a koszovói háborút megindította, Jamie Shea, a szövetségesek szóvivője azzal kérkedett, hogy a NATO akkor kapcsolja le Szerbia áramellátását, amikor neki tetszik – mindezt azáltal, hogy a villamos erőművekre kicsinyke alumíniumcsíkok millióit szórta le. Ez kitűnő példája annak, hogy ebben a konfliktusban a Nyugat a hatalmát nem pusztán rombolásra használta, hanem félelmet keltő módon úgy, hogy az elektromos kapcsolóval játszadozva “mérsékletet” tanúsított, vagyis egyidejűleg érzékeltette fölényes katonai és civilizációs hatalmát. Igaz, az úgynevezett járulékos károk, mint például a polgári menekültek bombázása vagy a belgrádi tévéstúdiók és a kínai nagykövetség elleni támadás az esztétikai élvezeteknek csak jóval alacsonyabb fokát képviselték.

Ám amennyiben a hatalom esztétikája hatékonynak bizonyult, mégis hozzájárult a NATO-tömb illetékességének mítoszához, s e mítosz segítette abban, hogy tovább nyomuljon Kelet- és Közép-Európában (de még Közép-Ázsiában is, mint ahogy azt már egy másik helyen kifejtettem, lásd Van der Pijl, 2001). A civilizáció határainak kiterjesztéséhez szükség van bizonyos mértékű konszenzusra, melyet önmagában az erő pusztító hatása nem biztosíthat. Ez érvényes a napjainkban folytatott “terrorizmus elleni harcra” is. A nyugati típusú “poliarchiáknak” (az elit mozgása a korlátozott pártversengés folyamatában) ugyanis befolyásuk kiterjesztéséhez legitimációra van szüksége, melynek legalább egy politikai formációja – a gyakorlatban rendszerint az adott terület feltörekvő, nemzetek feletti tőkés osztálya alkotta politikai formáció – előbb-utóbb e legitimáció megtestesítőjévé válik. A hegemón integráció pedig csak ezt követően jöhet létre (Robinson, 1996).

 

A Nyugattól eltérő életforma törvényességének tagadása. Az új barbárok

 

Fukuyama 1989-ben napvilágot látott tézise a “történelem végéről” továbbra is a globalizáció ideológiájának legjelentősebb megfogalmazása. Nincs most helyünk arra, hogy kitérjünk a hegeli racionalizmus és a hatalomittas individualizmus problematikus, mi több, tisztességtelen összezagyválására Fukuyama elméletében. Ami lényeges, az az, hogy a megelőző korszak univerzalizmusai, a valódi globális etika, mely különböző módon, de életre hívta az 1968-as diáklázadást és a feketék mozgalmait, továbbá az ENSZ által ellenőrzött új nemzetközi gazdasági rendszer nyomán létrejött harmadik világbeli koalíciókat, a békemozgalmat, mely Gorbacsov globális “történelmi kompromisszumára” tett javaslatában kulminált – mindezek elvesztek. E globális etika helyett Fukuyama az államok/társadalmak közötti különbségtétel elvét hirdette meg, mondván, a különbségek már a civilizáció végső, “globális” szintjére jutottak (liberális kapitalizmus és parlamenti demokrácia), és az államok “belevesztek a történelembe”. Ugyanakkor Fukuyama felismer egyetemes, a szuverenitás fölött zajló folyamatokat és kényszereket is, de azt állítja, hogy ezek különbözőképpen érintik a két nagyobb országcsoportot, melyeket meg is határoz – az egyik csoportba a győzedelmes Nyugat egyetemesen homogén államai tartoznak, a másikba pedig a Nyugaton kívül esők, melyek nem integrálódtak még az elsőbe, de amelyek elkerülhetetlen végzete, hogy most, a nagy történelmi alternatívák – legutóbb az államszocializmus – összeomlásával vegyék át a parlamentáris demokrácia és a neoliberális gazdaságirányítás nyugati modelljét.

Ez a gondolat szolgált ideológiai hátterül az idősebb George Bush által meghirdetett új világrendnek, mely a Reagan és Thatcher idején gyakorolt konfrontációs “szabadság”-kampányt váltotta fel, és amit az “ördögi összesküvés” elméletének megfogalmazásával az ifjabb Bush vitt tovább. Miközben Gorbacsov továbbra is kitartott amellett, hogy a valódi egyetemesség elérésének elkerülhetetlen feltétele, hogy vállaljuk az emberiség fennmaradásának globális felelősségét, azaz semlegesítsük az imperializmus erőit; ezzel szemben a történelem vége/ördögi összeesküvés gondolati vonulata továbbra is kitart amellett: ahhoz, hogy a világ a civilizáció végleges formáját elérendő a nyugati modellt átvegye, az adaptáció terhe visszájára fordul. Ehelyett arra van szükség, hogy semlegesítsék a “történelemben elsüllyedt” államokat, mert ezek potenciális uszítók, a társadalmakból kitaszított “lator államok”. A normatív vonal is tökéletesen megfordult a korábbi korszakkal összevetve, amikor is a nyugati kapitalizmus ostromállapotban élt. A nyugati epicentrumú kizsákmányolás, az egyenlőtlen elosztás, a militarizmus, az imperializmus és a kulturális megalázás bírálata helyébe Fukuyama szerint most, a hidegháború végével a diktatúra ellen a szabadság védelmében indítandó háborús készülődés stratégiáját új váltja fel: a még nem integrálódott államok zárványainak felszámolása. Ez a nézet garantálja, hogy miközben magában a történelem utáni világban a modern világ által megkívánt új normák érvényesüljenek (mint például a konfliktusok békés rendezése vagy a civilizáció egyéb mutatói – beleértve természetesen a “piacgazdaságot”), addig ezek a normák ezen a szférán kívül nincsenek jelen. A feltételek végtelenül egyszerűek: szabad kezet kell biztosítani a magántőkének (“piacgazdaság”) és a “demokráciának” (ennek egyetlen kritériuma a választások megtartása). E két feltétel teljesítése nem biztosít mást vagy többet, mint a Nyugat legális beavatkozását és jelenlétét más társadalmak gazdasági és politikai életében, s ilyen módon ezen társadalmak “mássága” háttérbe szorul. Ugyanakkor döntő fontosságú elem, hogy a Nyugat érdekszféráján kívül eső létformák nem minősülnek legitimnek.

Kezdetben az a nézet uralkodott, hogy a Szovjetunió a “gonosz birodalma”, olyan barbár csökevény, mely szerte a világban a terrorizmus támogatója, s ez a hegemón álláspont a Nyugaton aztán oda vezetett, hogy éles választóvonalat húztak maguk (azaz a Nyugat) és a nyugati normáknak meg nem felelő világ közé. Ennek a magatartásnak lett a lecsapódása aztán, hogy mi képviseljük a civilizációt (“a nemzetközi közösség), míg a többiek olyan létformát képviselnek, mely történetileg értéktelen és végső soron törvényen kívüli; ennek az álláspontnak persze hosszú előtörténete van. Hatékonyan szolgálja azt az erkölcsi alapot, mely lehetővé teszi akaratunk korlátozás nélküli rákényszerítését a bennszülöttekre, akiket először dehumanizálunk, és – Toynbee kifejezésével – a helyi “flóra és fauna” elemeinek tekintjük őket. Tagadhatatlan, hogy a német történelem hatékonyan hozzájárult az “idegenek” dehumanizálásához, de legalább ilyen fontos napjaink világtörténetének megértéséhez annak a felismerése, hogy az angol nyelvű centrum a “választott” nép” eszméjén épült, és nem mutatott nagy szimpátiát azok iránt a népek iránt, amelyekkel történelmük összesodorta őket – érvényes ez a Brit-szigetekre és a tengerentúli telepek területeire (Toynbee, 1935, 1: 211–2, 465).

A Thatcher és Reagan által meghirdetett új hidegháborús erkölcsiség ebben a prekoncepcióban gyökerezik. Reagan elnöksége idején az elődje meg az európai barátai – élükön Helmut Schmidttel – által keltett feszültséget tovább fokozták Reagan vezető tanácsadóinak, például Richard Pipesnak olyan kijelentései, hogy mondjuk a Szovjetunió vagy változtassa meg a társadalmi rendszerét, vagy háború vár rá. Ugyanakkor a Reagan-doktrínának megfelelően szélsőségesen brutális gerillaellenes háborúk kezdődtek, melyek közül talán a mozambiki mészárlások voltak a legvéresebbek, hosszú távú politikai konzekvenciáit tekintve pedig a kommunista kormányzat és a szovjet megszállás ellen indított afgán dzsihád emelkedik ki. Az USA-megbízottak támogatásával a megosztott államok egyik érdekcsoportja szisztematikusan gyilkolta saját népét annak a meggyőződésnek az alapján, hogy aki jószántából nem alkalmazkodik a mi normáinkhoz, az magával a civilizációval kerül szembe; és hogy az egyik ember erkölcsi korlátok nélkül rákényszerítheti akaratát a másikra. A Nyugatot képviselő hazai csoportokat persze elsődlegesen a modern racionalitás szovjet változatának önkényuralmi alkalmazása ellen mozgósították, pedig ez végső soron csak a modernitásnak mint olyannak egyik megnyilvánulási formája volt; szövetségeseiket a Nyugat bátorította, hogy ne riadjanak vissza semmilyen érzelem alkalmazásától, ami embereiket harcra tüzelné. Mint Dick Boer megfogalmazta, a Szovjetunió összeomlásával eltűnt a kapitalizmust elutasító ellenmozgalom is, mely korábban szerves része volt a “modernitásnak” – abban az értelemben, hogy nem utasította el a felvilágosodás vívmányait és intuícióit egészében, hanem azoknak csak a késő polgári társadalomban jelentkező elfajulását. A szocializmus saját programját szegezte szembe a kapitalizmussal: a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjét. Gorbacsov utolsó kísérlete, hogy kezet nyújtson a Nyugatnak, és hogy a kapitalizmus és a szocializmus történelmi jelentőségű kompromisszumot kössön az emberiség egészét fenyegető globális veszély kivédésére, Boer szerint a Nyugat magatartása miatt bukott el, mert meggyengült ellenfelével szemben, hatalmának erejében bízva a Nyugat nem látta szükségesnek, hogy ilyen kompromisszumba beleegyezzen.

Mivel az adott ellenmozgalom tökéletesen reménytelenül hivatkozott a felvilágosodás eszményeire, ezért a racionalitást úgymond egyedül megtestesítő “szabad világ” számára a terrorizmus maradt az egyetlen, kényszerű “magyarázat”. A mi “szabad világunk” embertelenségét elutasítókból így lesznek segítségünkkel barbárok: racionalitásunk irracionalizmusa az őrületbe kergeti őket. És aztán ezt a barbarizmust mint “lényegüket” rendeljük hozzájuk (Boer, 1991: 18).

Amikor ezek a sorok íródtak, a Nyugat éppen győzelmi diadalmámorban úszott, de befolyási övezetének peremén, és amikor a “globalizáció” éppen csak felbukkant mint lehetséges opció, a neoliberális kapitalizmusnak még mindig konfrontálódnia kellett szövetségeseivel, akiket buzgalmában korábban verbuvált. Ezen barbár szövetségesek egyike, Bin Laden mára világszerte hírhedt személlyé vált, és Boer előrelátó megállapításai rávilágítanak az egyetemességtől való elfordulásra, ami a harmadik világ lázadásának mai formáit jellemzi, s amire a Bin Laden-féle hálózat épül. Voltak olyan szövetségesek is, akik társadalmi osztályként továbbra is kitartanak a magángyarapodás, az eszközracionalizálás stb. nyugati eszményei mellett, és ezeket eredendően a Nyugat abból a célból mozgósította, hogy útját állják a Nyugat ellen fenekedő irracionális barbarizmusnak – jellemző példája ennek Irak az ajatollah vezette Iránnal szemben.

Rufin L’Empire et les nouveaux barbares (Boer 1991-es elemzéséhez hasonlóan) című elemzése is azt hangsúlyozza, hogy ezeknek a “szövetséges” államoknak fő funkciója, hogy gátat alkossanak a barbársággal szemben. Rufin szerint az idősebb Bush által az Öböl-háborúban Szaddám Huszein felett aratott győzelem után meghirdetett “új világrend” a régi Római Birodalom felépítését követi. Eszerint tehát van egy civilizált mag, ez a birodalom, vannak külső barbár küzdőterek, és a határvonalak mentén húzódnak az ütközőzónák, a limes. Ezen a határvonalon, ami – mint azt a többi birodalom történetéből is tudjuk – inkább zóna, mintsem vonal, a barbár hatalmak állandóan veszélyeztetik a birodalmat. Rufin szerint a háborúk célja jórészt az, hogy a limes mentén elhelyezkedő államok ütköző státusát biztosítsák vagy megteremtsék. Ennek az elméletnek a fényében mind a kuvaiti háború – mely az USA vezette “birodalom” és Irak között folyt –, mind a koszovói harcok – melyet a NATO és a Jugoszlávia megmaradt részei vívtak – kiváló példái ezeknek a Rufin által vázolt határ menti összecsapásoknak. Hogy a “birodalom” erkölcsileg és etikailag a barbárok fölött áll, az magától értetődő. Ez sokféleképpen kifejezésre jut, például abban a vitathatatlan követelményben, hogy mindig a Nyugat küld “megfigyelőket” a nem nyugati államokban tartott választások tisztaságának ellenőrzésére. Minden bizonnyal zűrzavart okozna, ha kambodzsai vagy zambiai megfigyelők jelennének meg Floridában, hogy kivizsgálják mondjuk az USA elnökválasztási kampányának pénzügyi hátterét és lebonyolításának menetét. Mivel tehát az “igazságosság” kizárólag a birodalom előjoga és nem a barbároké, ezért csak egy irányban működik.

 

A birodalom új esztétikája és a baloldal veresége

 

A birodalmi téma az utóbbi időben újra népszerű lett Hardt és Negri Birodalom (2000) című műve nyomán, de ebből a birodalomfogalomból a nemzetközi viszonyok elemzése, illetve az osztályalapú elemzés hiányában kimaradt minden politikai vonatkozás. Végül aztán nem maradt más, mint egy irodalmi hiperbola, amely homályban hagyja a tőke uralmának versengő, bomlasztó aspektusait mind geopolitikai alapjaiban (a hagyományos centrumon belül és azon kívül található különböző államokból irányított, az uralkodó osztályhoz tartozó nemzetek feletti frakciók rivalizálása), mind a mai kapitalizmus osztályszerkezetét illetően. Ebben a dimenzióban tehát értelmét veszti a közvetlen szembenállás a tulajdont birtokló uralkodó osztály és a proletariátus – vagy ahogy Hardt és Negri mondja: “a sokaság” – között; közöttük, mint azt a Transnational Classes and International Relations (1989) című könyvem ötödik fejezetében kifejtem, a 20. század során kialakult egy menedzseri káderosztály, melynek megvan az a képessége, hogy kivezesse a társadalmat a tőkének való alárendeltség állapotából, ha a társadalmi erők egyensúlya vagy pusztán a társadalom túlélési feltételei erre kényszerítik. A globalizációellenes mozgalmak és ezek erőteljes visszhangja Seattle óta kétségbe vonják, hogy a tőkehatalom globális egységesítő logikája magától értetődő volna, s ezzel ismét (korábban az 1930-as és az 1970-es években) megingatja legalább a káderek egy csoportjának az uralkodó osztály iránti feltétlen odaadását.

A “barbárok” és a barbár gyakorlat ellen indított háborúk legitimációjának kérdése kulcsfontosságú, ha el akarjuk dönteni, vajon a globalizációellenes mozgalom által felvetett problémák (az “egyetemes javak” privatizációja, túlfogyasztás, az emberi egzisztencia társadalmi és természeti szükségleteinek kimerítése) átfogó politikai programot eredményezhetnek-e. A jelenkori globalizáció hangoztatott etikája – hogy ő lenne a szabadság és a demokrácia előhírnöke – és a felettébb bűnös kényszer valósága közötti paradoxon eredetére kell rámutatni ahhoz, hogy ne ragadjunk le a gazdasági kérdésekben folytatott vitáknál. A megmaradt, továbbra sem integrálódott, nem nyugati társadalmak ellen indított vagy tervezett megelőző háborúk, melyek bizonyos értelemben megpróbálják erőszakosan felszámolni azokat a felhalmozódott ellentmondásokat, melyek a mintegy egy évszázadnyi nyugati beavatkozás eredményei, tehát ezek a háborúk nem pusztán kitérők azon az úton, melyet egyébként racionális “globális irányításnak” nevezhetünk. Sokkal inkább kísérletek arra, hogy esztétizálják a globalizációt mint etikai vállalkozást, melyért akár harcolni is késznek kell mutatkoznunk. Talán még egy olyan szándék is közrejátszik itt, hogy a nyomor és az elnyomás kiváltotta általános, széles körű ellenállást és megvetést a saját nyomorúságos és elnyomó hadállásaiban bennszorult áldozatok ellen mozgósítsák, és így fordítsák át a háborút az értünk is vívott “felszabadítási” harcokba – ahogyan 1914-ben a német szocialistákat mozgósítani lehetett a cári önkényuralom ellen, a francia szocialistákat meg a Reich tekintélyuralma felszámolására. Az “igazságos háború” ideológiai komponense nélkül a globalizációs projekt nélkülözni kénytelen azt a hajtóerőt, melyet csak a tömegtámogatás biztosíthat, és a koszovói háború itt újra zsinórmértékül szolgál arra, milyen mélyen képes a Nyugat egy viszonylag kisebb jelentőségű konfliktusba belemélyedni, ha az igazságos keresztes hadjárat ideológiájának ösztönző hatása adott.

A nyugati megközelítésmód, melyet Fukuyama fogalmazott meg elméletileg, s mely később Huntington civilizációk összecsapásáról értekező nézetében szilárdult meg (benne Carl Schmitt nézeteinek visszhangjával, mi több, a Haushofer és Fried-féle náci geopolitikai iskola visszfényeivel), nem az egyetemes közösség érdekeit szolgálja, hanem a nyugati közösségét a bennlakókkal és a kívül maradtakkal, és implicite tartalmazza azt a jogot, hogy háborút indíthasson a kívülállók ellen azért, mert kívül állnak. E szemlélet abba a korba vezet vissza, amikor Anglia abszolút monarchiából kapitalista állammá formálódott a polgárháború és a dicsőséges forradalom során, amikor Anglia világpolitikai lépéseit nem a dinasztikus bonyodalmak, hanem a várt nyereség határozta meg (Teschke, 2002). A tengerentúli területeken zajló angol terjeszkedés egyik következménye az volt, hogy – persze vetélkedés és konfliktusok közepette – kialakult a centrumországoknak egy olyan csoportja, melyek között a háború mint eszköz nem szerepelt: ez a kanti béketervezet foedus pacificuma vagy az, amit én a Lock-féle hátországnak nevezek. Kant elképzelése, akárcsak Locké, a társadalmi szerződés fogalmán alapult – Kant ezt nemzetközi méretekben, a köztársaságok, “demokráciák” között képzelte el. A korabeli nyugati liberális gondolkodásban ezt az eszmét öntudatosan fejlesztették tovább, mint például John Rawls Az igazságosság elmélete (Theory of Justice) (1973: 11) című művében. A könyv okfejtéséből nem nehéz kitalálni, hogy az igazságos társadalom a liberális, nyugati világ, és azt sem, hogy ebből következően létezik az ezen kívüli világ, ahol az igazságosság nincs jelen. Ugyanakkor későbbi művében, mint Giesen rámutat, Rawls általános liberális nézeteinek ad egy kis birodalmi színezetet. Politikai liberalizmus című könyvében és “A népek törvénye” (The Law of Peoples, mindkettő 1993-ban született) című cikkében Rawls azt javasolja, hogy hozzanak létre egy köztes területet, amolyan szürke zónát, melyet talán Rufin “határt alkotó államaihoz” lehetne hasonlítani. Így három koncentrikus kör írható le: a belső körben lévő államok a politikai liberalizmus és igazságosság letéteményesei; a második a “jól elrendezett hierarchikus rendszerek” köre, melyek az elsőnek szövetségesei, és végül a “törvényen kívüli rendszerek”, korunk “gazember államai” (Giesen, 1999: 44). A három kategória meghatározása gyakorlatilag azon alapul, vajon betartják-e az államok a politikai emberi jogokat. A második körbe tartozó rendszereknek minimálisan el kell ismerniük bizonyos emberi jogokat amellett, hogy saját választóik szemében is törvényesnek kell mutatkozniuk, és békés, expanziót kerülő magatartást kell tanúsítaniuk. Ez különbözteti meg őket a törvényen kívüli rezsimektől. További fontos kritérium a magántulajdon tiszteletben tartása. Így tehát egy állam, mely nem ismeri el a magántulajdont, törvényen kívüli, míg egy olyan állam, amely megsérti a szólásszabadságot, de tiszteletben tartja a magántulajdont, még tartozhat a második körhöz (Giesen, 1999: 46). Rawls később kijelenti, hogy a liberális államoknak igenis joguk van gazdasági eszközökkel vagy erőszakkal is “megbüntetni” a törvényen kívüli rendszereket, mert megszegik a jogszabályokat. Míg Kant nem ismerte el a katonai beavatkozáshoz való jogot, Rawls számára a büntető háborúk egyértelmű lehetőségek. Rawls véleménye szerint az “igazságosság” csak a politikai szférára érvényes (bár persze magában foglalja a magántulajdonhoz való jogot). A gazdasági szféra másrészt semleges, és nem érthető meg az igazságosság fogalmai alapján. Így tehát míg a magántulajdon emberi jog, ennek a gazdaságban érezhető következményei már kívül esnek az emberi jogok körén.

Rawlsnak a beavatkozás etikájával foglalkozó megállapításait félresöpörhetjük mondván, ezek skolasztikus elmegyakorlatok, melyekre nem érdemes sok időt vesztegetni. Ám ezek a gondolatok Az igazságosság elméletével együtt jól szimbolizálják társadalmunk erkölcsi igazolásának igényét mint az igazságosság és etika fogalmaival leírható végső tettet, vagyis a nyugati társadalmakban jelentkező igényt létünk esztétizálására. Fukuyama fekteti le az alapokat a nyugatitól eltérő létforma törvénytelennek nyilvánításához, s ezután már nyitva áll az út, hogy “saját” képünkre alakítsuk a világnak azt a szegletét – s ezt a nótát aztán egy egész kórus zengi majd, melyben Rawls hangja csak egy a sok közül. Miután több mint húsz éven át a saját maga szabta “nemzetközi közösség” rossz hírbe keverte az ENSZ-t és a nemzetközi jogot mint a neoliberális ellenforradalom bástyáit, eközben ragaszkodik az erőszak alkalmazásának jogához – még akkor is, ha ezt időnkénti engedményekkel fellazítja is; ilyen engedmény volt például az Oroszországnak adott szabad kéz Csecsenföld esetében, hiszen ezekben az esetekben a moralitás elve ezt megakadályozná. A nyugati konszenzus meghatározó eleme manapság tehát sokkal inkább a morális internacionalizmus, mint azon szabályok betartása, melyek maguk is útját tudnák állni a háborúknak, vagy legalább keretek között tudnák tartani őket.

A felmerülő kérdés, illetve az a probléma, melyhez eljutunk, a következő: a baloldal mint meggyökeresedett politikai erő miért veszítette el jelentőségét, és hagyta magát belesodorni a birodalmi globalizáció örvényébe. Láthatólag széles szakadék nyílt az egyes országok globalizációellenes mozgalmai és baloldali pártjai között – beleértve a szociáldemokratákat, a zöldeket és a kommunistákat egyaránt. Rövid konklúziómban kísérletet teszek arra, hogy bemutassam azt a két okot, mely szerintem ide vezetett. Az egyik ok a generációs kérdéssel kapcsolatos – a globalizációellenes mozgalom (mely a valóságban igazi “globalizációs” mozgalom) a fiatalok mozgalma. Az egyetemi hallgatóknak és általában az ifjúságnak ez a nemzedéke a hidegháborút követő időszakban ébredt politikai öntudatra, és a problémákat globálisan, világméretű összefüggéseikben ragadja meg. Az ifjúsági mozgalmon belül jelentkező igény, amely a táncon és a szórakozáson túl a szociális érzékenységben mutatkozik meg, a nincstelenekkel érzett szolidaritást globális összefüggésekben fogalmazza meg azon egyszerű okból, mert már nincs többé két világrendszer, melyből az egyik sorsa még bizonytalan. Aligha kell sok bizonyítékot felsorakoztatnom e megállapítás mellett, nekem teljesen magától értetődőnek tűnik. A közelmúltban alakult, a harmadik világ országaival szolidaritást vállaló bizottságokat – a Nicaragua-, az Angola-bizottságok, a vietnami mozgalom stb. – a kapitalista globalizáció és baloldaliság öntudata hívta életre, de ezek mára már nem kapcsolódnak össze a feltörekvő (a korábban a szovjetek által is támogatott vagy attól független) társadalmi osztályok speciális célkitűzéseivel, hanem egyértelműen, saját jogukból létező ellenzékként a társadalmi igazságosság és az emancipáció, a túlélés és a béke ügye mellett állnak világszerte.

A második oka, hogy a globalizációt ellenzők és a meggyökeresedett baloldal miért vált el egymástól – a baloldali pártok egyetértése a büntető háborúkkal mellesleg lehetővé tette ennek a baloldalnak a felszámolódását –, funkcionális eredetű. A NATO-nak a Jugoszlávia ellen indított háborúja idején a baloldal jelentősen megcsappant (ezt a folyamatot már előre jelezte az Irak ellen 1991-ben indított nyugati támadás elleni gyenge baloldali tiltakozás is), s ezt a jelenséget szerintem akkor érthetjük meg, ha elemezzük annak a menedzseri káderrétegnek a kialakulását a fejlett kapitalista országokban, mely kizárólagos kifejezési formáját a szociáldemokráciában találja meg vagy a hagyományoktól még kevésbé korlátozott számtalan környezetvédő mozgalomban. A Szovjetunió összeomlásakor a kommunisták vagy teljesen feladták a harcot, vagy csak nevükben maradtak fenn. Mint a politikai és az igazgatási területek napi munkáját ellátó káderek, minden állam “politikai osztálya” belsőleg összetartó erő, és az államigazgatási posztok betöltéséhez szükséges jogosultság különleges forrásait, mint amilyen például a munkásmozgalom osztályharca, a káderek azon csoportja fokozatosan lerázta magáról, akik pedig eredetileg a szocializmus megvalósítására aspiráló munkásosztály képviselőikként léptek a politikai színtérre.

A káderek szellemi felkészültségének és gyakorlati beállítódásának egyik lényeges eleme az a képességük, hogy különféle vezetéssel is együtt tudnak dolgozni. Egy intellektuális munkát végző menedzser (és itt nincs különbség a munkások irányítását végzők vagy a politikai-adminisztratív szférában dolgozók között) nem töltheti be funkcióját jól, ha erősen elkötelezett egy világnézet mellett. A rugalmasság és az új eszmék olyanfajta befogadásának képessége, mintha azok is “eszközök” volnának, előfeltétele a káderek munkájának, és az állami politikában a baloldal éppen ezt gyakorolta be az egész háború utáni korszakban, de még inkább a jelen időszakban. Ebben a tekintetben a posztmodern elméletnek a maga átfogó elmélet iránti szkepticizmusával és a sokféle valóság együtt létezésének felismerésével emancipatorikus és funkcionális-fegyelmező hatása van. Foucault ismeretarcheológiájának kitüntetett szerepe van itt, mivel relativizálja az igazság fogalmát azt állítva, hogy minden megismerési rendszer újradefiniálja az igaz és a hamis fogalmát. Lyotard a “nagy narratívák” iránti szkepticizmustól vezérelve a felsőoktatásról írott híres tanulmányában úgy fogalmaz, hogy “a tudás átadása többé már nem úgy történik, hogy kiképzünk egy elitet, mely aztán képes lesz a nemzetet az emancipáció felé vezetni, hanem úgy, hogy a rendszert olyan játékosokkal látjuk el, akik elfogadhatóan játsszák szerepüket azokon a pragmatikus posztokon, melyeket intézményeik jelölnek ki nekik” (Lyotard, 1984: 48).

A tudáshoz való viszony ezen formája, bár tartalmaz emancipatorikus elemeket is, jól illeszkedik a tudás áruvá válásának és kommercializálódásának folyamatába, és mint Giesen rámutat, ez a tendencia áthatja az etika szféráját is. A hangsúly áttevődött az alkalmazott etikára, amelyben az etikai problémák megközelítése eklektikus lett, azaz hasznossági szempontokat helyez előtérbe – az etikát az etikai kérdésekkel foglalkozó szakemberek körében szokás “változó elemnek” is nevezni (Giesen, 1992: 302). Az “alkalmazott etika” továbbra is jelentős sikereket ér el a hagyományos filozófia határain túl.

Miután a filozófusok “az etikai kérdések szakértőivé” váltak, boldogok, hogy – végre! – a közjó szolgálatában tevékenykedhetnek, hogy végre ők is hasznosak a gyakorlatban, és örömmel alkalmazzák elméleti “eszközeiket” a morális problémák megoldására függetlenül attól, hogy azok milyen területen merülnek fel. Tanítanak tehát (az Egyesült Államokban persze) az orvosi, a jogi, a közgazdasági egyetemeken, a kommunikációszakokon, sőt mostanában már a politikatudományban is; aktívan működnek a kórházakban, a korporációknál és tanácsadókként klinikákat szerveznek, ahol a pszichológusokhoz és pszichiáterekhez hasonlóan ők is segítenek pácienseiknek, hogy “elmélkedjenek” morális problémáikon (Giesen, 1992: 305).

Ugyanakkor ennek a funkciónak a betöltéséhez a szakértőknek olyan etikára van szükségük, ami tökéletesen alakítható, hiszen nem tűnhetnek fel olyan színben, hogy mereven ragaszkodnak egy kitüntetett pozícióhoz. És ezen a ponton lép be a folyamatokba a posztmodernizmus mint a bármely felmerülő helyzetben alkalmazható etika általános kerete (Giesen, 1992: 307). Azok a professzionális politikusok, akik a baloldallal való történelmi kapcsolataik ellenére hajlandóknak mutatkoztak beállni a nem eléggé megalázkodó, kívülálló államok ellen indított büntetőháborúkat helyeslők csoportjába, véleményem szerint maguk is foglyai lettek a fentebb elemzett, formálható nézeteket eredményező folyamatoknak, ami nélkül politikai szereplőkként nem élhettek volna túl napjaink globális kontextusában. A kvázi-birodalmi világpolitika esztétizálása az etika instrumentalizálásának ezen az alapján nyugszik. Csak így magyarázhatók a humanitárius háború, a demokrácia érdekében alkalmazott embargó stb. kiáltó ellentmondásai. A neoliberális káderek színrelépése különösen a korábbi baloldal szférájában és rátelepedésük a baloldal korábbi politikai formációira (például a New Labour stb.) nemcsak az új etika alkalmazásához szükséges apparátust és az új etika esztétizáláshoz szükséges politikai tanácsadókat és intellektuális szakértőket mozgósította, hanem tömegbázist is teremtett – legalábbis addig, amíg a manapság szerveződő globalizációellenes mozgalom készen nem áll a harcra.

 

Hivatkozott irodalom

 

Boer, D. (1991): “Kerk moet steun geven aan barbaren”, Hervormd Nederland, 10 August.

Borev, Y. (1985): Aesthetics − A Textbook (translated by N. Belskaya and Y. Philippov), Progress, Moszkva.

Calder, Angus (1981): Revolutionary Empire. The Rise of the English-Speaking Empires from the Fifteenth Century to the 1780s, Jonathan Cape, London.

Duffield, Mark (2001): Global Governance and the New Wars. The Merging of Development and Security, Zed Press, London−New York.

Fukuyama, Francis (1989): “The End of History”, The National Interest, 16.

Giesen, Klaus-Gerd (1992): L’Ethique des Relations Internationales. Les theories anglo-américaines contemporaines, Bruylant, Brüsszel.

Giesen, Klaus-Gerd (1999): “Charité internationale et guerre juste: la justice internationale selon John Rawls”, Les Temps Modernes 54 (604).

Hardt, Michael and Negri, Antonio (2000): Empire, Harvard University Press, Cambridge−London.

Harvey, David (1985): The Condition of Postmodernity. An Enquiry into the Origins of Cultural Change, Blackwell, Cambridge−Oxford.

Jahn, Beate (2000): The Cultural Construction of International Relations. The Invention of the State of Nature, Palgrave, Basingstoke.

Kolko, Gabriel (2002): Another Century of War? The New Press, New York.

Lyotard, J.-F. (1984): The Postmodern Condition: A Report on Knowledge (transl. by G. Bennington and B. Massumi), Manchester University Press, magyarul: Jean François Lyotard: “A posztmodern állapot” in: Habermas, Lyotard, Rorty: A posztmodern állapot. Szerk. Bujalos István, Századvég Kiadó–Gond, Bp., 1993.

Van der Pijl, Kees (1998): Transnational Classes and International Relations, Routledge, London−New York.

Van der Pijl, Kees (2001): “From Gorbachev to Kosovo. Atlantic Rivalries and the Re-Incorporation of Eastern Europe”, Review of International Political Economy 8 (2).

Rawls, John (1973): A Theory of Justice, Oxford University Press, magyarul: John Rawls: Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Bp., 1997.

Robinson, William I. (1996): Promoting Polyarchy, Cambridge University Press.

Rufin, J.-Ch. (1991): L’empire et les nouveaux barbares, Lattès, Párizs.

Teschke, Benno (2002): “Theorizing the Westphalian System of States: International Relations from Absolutism to Capitalism”, European Journal of International Relations 8 (1).

Toynbee, A. J. (1935): A Study of History, Oxford University Press.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

A hírneves baloldali szerző, a "vörös kanonok" szerint a társadalmi mozgalmak fő feladata, hogy megértsék: léteznek alternatívái a jelenlegi kapitalista gazdasági rendszernek. Az ellenállás különböző mozgalmi körökben és szinteken jelen van és erősödik, azt azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. Egyelőre korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni – elméletileg és a gyakorlatban egyaránt. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. S mégis, ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat is szembehelyezkedik: a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus, amelyek egymással is "vitában" állnak.

A társadalmi mozgalmak számára az az alapvető feladat, hogy megértsék, valóban léteznek-e alternatívái a jelenlegi gazdasági rendszernek, amely meghatározó szerepet játszik gyakorlatilag az egész világon, beleértve a néhány szocialista országot is, amelyeket a piacgazdaságra való áttérés állapota jellemez. Vajon nem lenne-e jogos ellentmondani Adam Smith azon megállapításának, hogy a kapitalizmus olyannak fogadja el az embereket, amilyenek, az alternatívákat pedig olyanoknak, amilyeneknek látni akarjuk? Másként szólva, vajon nem minősülnek-e az alternatívák utópiának a közelmúlt eseményeinek fényében?

Nyilvánvaló, hogy a szovjet blokk történelme sokak számára az összes alternatíva csődjének bizonyul, ami olyan ideológiai vákuumot eredményezett, amely csak “az egyetlen lehetséges gondolkodásmód”-nak hagyott helyet. Csak most fogunk hozzá azoknak az (egyébként nagyszámú) belső és külső okoknak a tanulmányozásához, amelyek a kelet-európai rendszerek csődjéhez vezettek (E. J. Hobsbawm, 1999. 483–517. o.). Ezenkívül, a kapitalizmusra jellemző pusztító munka planetáris méreteket ölt, míg a kapitalizmusban rejlő gazdasági és szociális ellentmondások egyre inkább elviselhetetlenné válnak. A különböző körökben, különböző szinteken fokozódik az ellenállás. Az egész világ alternatívák meglelésére törekszik. Azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. A “reális szocializmus” csődje végül is megértette velünk, hogy bármely változáshoz hosszú idő kell.

Nyilvánvaló, hogy még túl korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni, mind elméletileg, mind pedig a gyakorlatban. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. Kínában és Vietnamban ez a vonzóerő képezi a kommunista párt legutóbbi előírásainak tárgyát, a globális integráció pedig nemzeti feladatnak tűnik. Még ha ki is dolgoznának bizonyos eredeti döntéseket, amelyek a piacgazdaság és a szocializmus kibékítését céloznák meg, ez a fajta politikai projekt a kapitalizmus logikájával lenne telítve, amely nem hagyna teret a manőverezésnek. Mindenhol a gazdasági és szociális szférára irányuló társadalmi kezdeményezések sokaságával találkozunk (kezdve az egyszerű túlélési stratégiáktól a különleges leleményesség szülte teóriákig), amelyek rendszerint a kapitalista piacgazdasági törvények keretein belül maradnak. És mégis ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat áll szemben – a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus.

 

Neokeynesianizmus

 

Ebben a teoretikus modellben elfogadják azt, hogy a piac logikája mozgásba hozza a gazdaságot, de azzal a feltétellel, hogy a rendszert szabályozni kell a torzító jelenségek korlátozása és a visszaélések kivédése érdekében Sokak számára ez megalapozott és reális megoldásnak tűnik.

Ennek az elméletnek egyik gyakorlati megvalósulására a második világháború utáni európai társadalom a példa – a munka és a tőke közötti társadalmi ellentmondásaival és olyan állammal, amely a társadalmi javak újraelosztásakor garanciaként és döntőbíróként lépett fel. Bizonyos szintig ez jellemezte a déli Bandung-modellt, amely, egyetértve Samir Aminnal, a fejlődés nemzeti, populista projektje volt, és amelyet Ázsia és Afrika, valamint Latin- Amerika felszabadult országai dolgoztak ki. Ezekben a régiókban a megjelenő burzsoázia és munkások szervezett szektorának egyesülését a formális gazdaságban, az importhelyettesítésen nyugvó fejlődés projektje hívta elő.

A keynesi elveknek az egész világra kiterjedő alkalmazása olyan elképzelés, mely szerint ilyen módon az egész kapitalista gazdasági rendszer szabályozható. Az ultraliberalizmus korszaka után, amely a piacok, a pénzügyi folyamatok és a munka szabályozásának megszűnéséhez vezetett, létrehozta a strukturális átépítés programját és minimalizálta az állami szerepvállalást, az inga az ellenkező irányba mozdult el. Most erre válaszként a piac működési feltételeinek újrateremtése a cél a környezetszennyezés és a társadalmi igazságtalanság csökkentése mellett. Mivel ezt a problémát már nem nemzeti szinten szemlélik, olyan utakat és eszközöket kell találni megoldására, amelyek képesek biztosítani a nemzetközi szabályozást és amelyek ennek érdekében képesek adekvát mechanizmusokat létrehozni. A neokeynesianizmus értelmében ez az a szint, amelyen az alternatívákat számba kell venni.

Ennek a modellnek számos válfaja létezik attól függően, hogy milyen mértékben hangsúlyozzák a szabályozást, amelynek célja a kapitalizmus megmentése, vagy mintákat állít fel, amelyek a különböző (ökológiai) elvek megvalósítására vagy az alapvető jogok biztosítására (munkások jogai, az állam szuverenitása stb.) irányulnak.

Ezek a különböző megközelítések nem dacolnak a kapitalizmus logikájával, hanem igyekeznek kiküszöbölni annak hibáit, visszaéléseit és mértéktelenségét. A fékezhetetlen kapitalizmust tagadják vagy azért, mert a rendszert egészében fenyegeti, vagy azért, mert annak ökológiai és szociális kiadásai meglehetősen magasak. Az első esetben a rendszer belső etikáján van a hangsúly: szükségszerű a “játékszabályok” tisztelete és betartása, de csak annak érdekében, hogy maga a játék “jobb” legyen. A második esetben a többé-kevésbé éles ítéletek a rendszer torz hatásait hangsúlyozzák, amelyek mindenekelőtt a gazdasági szereplők viselkedéséhez köthetők, amelyek tevékenységét szabályozni és kontrollálni kell. Ezért az etika abban fejeződik ki, hogy hatni próbálnak a gazdasági szereplők öntudatára és igyekeznek megállapítani a gazdaság működési normáit.

 

Posztkapitalizmus

 

Ez a megközelítés a gazdaságnak a kapitalizmustól, vagy az elfogadott (civilizáltabb hangzású) megnevezést használva, a piacgazdaságtól (ahogy Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász állítja, ez a kettő egy és ugyanaz) eltérő alapokon nyugvó szervezettségét feltételezi. Így magának a kapitalizmusnak a logikáját teszik kétségessé – másként szólva, azt a gazdálkodási módot, amely lehetővé teszi a profitmaximalizálást és felhalmozást, ami a növekedést biztosíthatja. A posztkapitalizmus elméletén belül a gazdaság más meghatározása létezik. Eszerint gazdaság alatt azt a tevékenységet értjük, amely biztosítja az ember fizikai és kulturális jólétéhez szükséges anyagi bázist.

Az első meghatározásban az egyének erőfeszítésén van a hangsúly, akik, ezen szemlélet szerint, összességükben alkotják a társadalmat. A másodikban a figyelem középpontjában az áll, hogy a gazdaság egy társadalmi építmény, ami arra emlékeztet minket, hogy a piac – a társadalmi viszonyok különös rendszere. Ily módon ez az elmélet a fennálló rendszer sokkal élesebb bírálatát adja, mint a neokeynesiánus paradigma, ami szükségszerűen radikálisabb megoldásokhoz és alternatívákhoz vezet. Tekintsük át ezt a problémát részletesebben, még azelőtt, hogy feltennénk azt a kérdést, hogy mennyire lehetségesek és megvalósíthatóak az ilyen hipotézisek.

A posztkapitalizmus hívei között is – természetesen – számos véleménykülönbség van. Közéjük tartoznak a baloldali forradalmárok, akik azt feltételezik, hogy a gyors és radikális változásokhoz vezető utat a hatalom megszerzése jelenti. Vannak olyanok is, akik bármilyen furcsa, a “konzervatívok” nevet viselik. Ők azt ajánlják a volt szocialista országoknak és azoknak az országoknak, amelyek a mai napig szocialistának vallják magukat, hogy térjenek vissza a szovjet (tanács) rendszerhez vagy akár a sztálini megoldáshoz annak érdekében, hogy elkerüljék a káoszt, amely a fékezhetetlen piac maffiájához kapcsolódik (ahogy ez ma Oroszországban történik). A posztkapitalizmus más híveinek többsége azonban megérti, hogy egy alternatív gazdasági modellhez való átmenet hosszú időt vesz igénybe. Ezért most olyan mélyreható elméleti kutatások folynak, amelyek – ami korábban elképzelhetetlen volt – párbeszédben fogják össze a különböző irányzatokhoz tartozó marxistákat és a különböző indíttatású baloldali értelmiségieket, ateistákat és hívőket.

Ez akár utópiának is tűnhet. Erre a felvetésre a projekt hívei azt a jelentésében valamelyest eltérő terminust ajánlják, amelyet Paul Ricoeur “szükséges utópiaként” határozott meg. Ez az a cél, amelyet nem határolnak konkrét időbeli korlátok, de amely a társadalmi törekvések és követelések szintézisét jelenti. Ebben az értelemben az utópia nem elérhetetlen. De az elmélet nem áll meg itt, hiszen azoktól az adatoktól függ, amelyek a gazdasági és társadalmi vizsgálat során keletkeznek, és amelyek lehetővé teszik a múlt tapasztalatainak figyelembevételét, valamint a kapitalista rendszerrel szembeni ellenállás értékelését. Az igaz, hogy nem minden ellenállás rendszerellenes, ugyanúgy, mint ahogy az ellenállás során sem mindig alakulnak ki az alternatív cselekvésre vonatkozó hipotézisek, ami arra kényszerít minket, hogy megtaláljuk a következtetések levonását megalapozó kritériumokat.

A gyakorlati alternatívának lehetségesnek és kivitelezhetőnek kell lennie, de ez még nem elegendő ahhoz, hogy működőképes is legyen. Arra van szükség, hogy a gyakorlati alternatíva a végső célt is magában foglaló, átfogó elképzelés része legyen. Egyébként ez az alternatíva hamar a jelenleg fennálló rendszer egyik elemévé válhat, amely rendszer mindig rendelkezik azzal a képességgel, hogy a saját szükségletei szerint alkalmazza és olvassza magába az új elemeket. Többek között ezért is van nagy jelentősége az elméletnek az alternatívák kidolgozásakor.

Éppen ezért azok számára, akik ilyen irányban gondolkodnak, nyilvánvalóvá vált, hogy az alternatíváknak a kapitalizmus kiszorítását, nem pedig annak átalakítását kell megcélozniuk. Pontosan ebben az értelemben beszélünk a posztkapitalizmusról. Az ilyen szemlélet erkölcsi ítéletek meglétével is számol. Ahogy arról már korábban szó esett, a neoliberalizmus hívei egyrészt (az emberekben – szerintük – bőségesen meglévő) egyéni kezdeményezések támogatását hangsúlyozzák, másrészt pedig azt, hogy a piac automatikusan összeegyezteti a különböző érdekeket, ami a piac univerzális önszabályozó természetét bizonyítja. Néhányan ezen is túlmennek, és az amerikai Michael Novakhoz hasonlóan azt a gondolatot védelmezik, amely szerint a kapitalizmus az Evangéliumhoz leginkább közel álló szervezeti forma, amennyiben egyesül benne az egyes ember és a társadalom boldogulása iránti tisztelet. Vagy vannak, akik Michel Camdessus-höz, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt elnökéhez hasonlóan, azt hangoztatják, hogy az IMF segít Isten Országának felépítésében.

A kapitalizmus meghaladását célzó törekvés feltételezi az alternatívákat kereső morált. Olyan mértékben lesz lehetséges a közvélemény mozgósítása és erőfeszítéseink egyesítése, amilyen mértékben “delegitimálni” tudjuk a kapitalizmust. A posztkapitalista perspektívában nem kell megállni a mértéktelenség és visszaélések bírálatán. Minden rendszernek, a kapitalista rendszernek is, szüksége van a bírálatra ahhoz, hogy hosszú távon újra tudja termelni magát és korrigálni tudja saját maga diszfunkciós működését. Éppen ezért bármely bíráló vélemény, még a legradikálisabb is, végső soron akár a rendszer megerősítésére is képes, s annak hasznára válhat, ha nem kérdőjelezi meg a rendszer elméleti alapjait.

A posztkapitalizmus ajánlotta “delegitimáció” amellett, hogy erkölcsi jellegűnek minősül, arra támaszkodik, hogy a kapitalizmus képtelen reagálni a gazdaság minimális kihívásaira, a gazdaságot pedig a szociális struktúra jelentéktelen részeként határozza meg, amely mindenki számára köteles lenne biztosítani az anyagi biztonságot. Ez jól megfigyelhető, ha elemezzük a világ jövedelemelosztását, amelyet az ENSZ Fejlesztési Programjának keretein belül készített grafikonon egy pezsgőspohár formájában ábrázolták. Az 1997-es beszámoló szerint a lakosság leggazdagabb rétegének 20%-a a világjövedelem 82%-át szerzi meg, míg a lakosság 20%-nyi legszegényebb rétege ugyanennek a jövedelemnek az 1,4%-ához jut hozzá. Polányi Károly magyar közgazdász ennek a jelenségnek nagyon jó leírását adta meg, amikor rámutatott arra, hogy a kapitalizmus “kihúzza” a gazdaságot a társadalomból, így attól függetlenné teszi. Sőt, a kapitalizmus saját törvényeinek elterjesztésére törekszik az emberi tevékenység minden szférájában. Éppen ezért a hosszú távú projekt a gazdaság társadalomba való új típusú beilleszkedését kell, hogy feltételezze. Ebből az okból kifolyólag hirdette ki Polányi a szocializmus kapitalizmus feletti erkölcsi felsőbbrendűségét.

A posztkapitalista iskola számára a rendszer visszaéléseinek erkölcsi megítélése részét képezi a probléma sokkal átfogóbb megközelítésének, mivel ezek a visszaélések nem véletlenszerűek, illetve nem az “egyéni hibákból” adódnak. A posztkapitalista elemzés keretében ezek a visszaéléseket – és ezt nem nehéz bebizonyítani – a rendszer alkotórészeiként kezelik. A “civilizált kapitalizmus” – beleértve azt a fajtáját, amelyet “rajnai” kapitalizmusnak nevezünk – gazdasági ágensei Délkelet-Európában a “fékezhetetlen kapitalizmus” kezdeményezői. A haszon maximalizálása és a konkurencia törvénye nem ismer korlátokat azokon a megszorításokon kívül, amelyeket a hatalmi viszonyok alakítanak ki. A kapitalizmus csak akkor változik, és csak akkor váltható le egy új társadalom által, ha szervezett ellenállásba ütközik. Ám saját hatalmának védelmében a tőke repressziókat, erőszakot, politikai diktátumokat, sőt még háborút is alkalmazhat és alkalmaz is.

Éppen ebben az értelemben kell egy másfajta globalizációt felépíteni – az ellenállást és a harcot kell globalizálni (F. Houtart és F. Polet, 2001). A tőke globalizációjával párhuzamosan azonban a különböző jogokat védő társadalmi mozgások fragmentációja figyelhető meg. Csak az ellenállás erőinek közeledése termelhet ki egy új erőt. Ennek kezdetét hibái és fogyatékosságai ellenére is, a WTO elleni seattle-i tüntetések jelentették, a Világ Szociális Fórum pedig Porto Alegrében először mutatta meg egyetemes méretekben a világ civil társadalmának alapját.

A technikai fejlődésnek és az ökológiai problémáknak is jut hely a posztkapitalista programban. Ezek közül az elsőt nem úgy szemlélik, mint valami végső célt, de nem is úgy, mint a nyereség maximalizálását célzó eszközt, hanem mint egy olyan módszert, amely mindenhol a világon az emberek életének javítását célozza meg. Ezért fontos figyelembe venni a technológiák fejlődésének szociális feltételeit (emberi költségek), ezek gazdasági rendszeren belüli funkcióját (foglalkoztatottság csökkentése vagy a munkakörülmények javítása), a technológiák felhasználásából származó nyereség elosztását (vajon kevesek sajátítják ki vagy mindenki számára hozzáférhető), felhasználásuk erkölcsi természetét (biotechnológia) és környezeti hatásait (CO₂-kibocsátás stb.).

Ami az ökológiai tényezőket illeti, ezeket szintén különös figyelem illeti. Fél évszázaddal ezelőtt Marx megállapította, hogy a kapitalizmus saját gazdagságának két forrását pusztítja – a természetet és az embert. Azonban az úgynevezett szocialista rendszerek sem fordítottak figyelmet az ökológiai problémákra. Ahogy korábban soha, a problémák posztkapitalista megoldását szorgalmazók szerint a preventív elv megköveteli, hogy a természeti erőforrások felhasználását ne a piaci logika szabályozza. Felhasználásuk módját egy olyan struktúra keretein belül kell megvalósítani, amely ma csak globális lehet.

A piac nem más, mint olyan társadalmi viszonyok, amelyekben az esetek többségében a puszta túlélés törvényei uralkodnak, amelyek szerint mindig az erősebb győz. A mai körülmények között a “centrum”-kapitalizmus térsége a Triász – USA, Európa és Japán – között oszlik meg, amelyek gazdasági, tudományos és stratégiai monopóliumaik sokaságának köszönhetően húznak hasznot, azonban a katonai hatalmat, amely a rendszer működését biztosítja, kizárólag az USA birtokolja. Thomas Friedman, Madleine Albright, a korábbi külügyminiszter tanácsadója, a New York Times Magazine 1999. március 28-ai számában megjelent cikkét így kezdte: “Ahhoz, hogy a globalizáció működőképes legyen, Amerika nem félhet attól, hogy olyan mindenható szuperhatalomként viselkedjék, mint amilyen valójában.” Elismerte: “A piac láthatatlan keze soha nem fog a láthatatlan ököl nélkül működni: A McDonald’s nem virágozhat McDonnell Douglas, az F15-ös megalkotója nélkül. És a láthatatlan ököl, amely a szilikon-völgyi technológiáknak köszönhetően védi meg a békét, nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok légiereje és tengerészgyalogsága.” Ez a kijelentés legalább őszinte.

Ezek a forrásai az amerikai hegemóniával, illetve az azt megtestesítő szervezet, a NATO-val szembeni ellenállásnak (S. Amin, 1999). Ez az ellenállás nyilvánvalóvá vált az Öböl-háború során, Koszovóban, Afganisztánban és Irakban. Alapjául az az elemzés szolgál, amely nemcsak a közeljövőre irányul, hanem a posztkapitalizmus világméretű perspektíváját kívánja kidolgozni. Az európai ellenállás 1990-től kezdődő intézményesítése nyilvánvalóvá tette a Triászon belüli nézeteltéréseket, és bebizonyította, hogy az alternatívák lehetségesek. A fent leírt posztkapitalizmus egy olyan szocializmust jelent, amelyre Rosa Luxemburg gondolt, amikor leírta: “Szocializmus vagy barbárság”. Ezt nem lehet azonosítani a félelmet keltő (sztálinizmus) vagy a megmosolyogtató (harmadik utas megoldású) szocializmussal.

 

Gyakorlati alternatívák

 

A fent leírt két projekt mindegyike kínál alternatívákat. Az első, amelyik a neokeynesiánus szemléletet követi, a kapitalizmus humanizálására összpontosít, a második, posztkapitalista szemlélet, magát a rendszert kívánja elmozdítani. Éppen ezért az “alternatíva” fogalma nem egyértelmű, mindkét alternatívát jelentheti: a kapitalizmus keretein belül vagy a kapitalizmushoz képest. Mindkettő saját elméletén és etikáján alapul, mindkettő támogatja az ellenállást és konkrét tetteket ajánl. Sok bennük a közös politikai nézet, és mindegyik meghatározott szabályozások mellett érvel (például a nemzetközi pénzügyi mozgások szabályozása mellett). De az alapfilozófiájuk mégis eltérő, és ezt nagyon fontos felismerni. Sok olyan szociális, sőt kulturális tényező létezik, amely megkülönbözteti ezt a két irányzatot.

Ezenkívül mindkét irányzat keretein belül az alternatívákról többes számban beszélhetünk, de az alternatívák tartalma lényegesen különbözik. Vannak olyanok, amelyek számára nem léteznek minőségileg új globális feladatok, ami az “egyetlen lehetséges gondolkodásmód”-hoz való visszatérést kockáztatja. Ugyanakkor egész sor olyan megoldást vesznek számba, amelyek a jelenlegi elfogadhatatlan helyzetben lehetséges alternatívát kínálhatnak. Az ilyen nézőpont a neokeynesiánus szemlélethez áll legközelebb. Mások számára a konkrét alternatívák lehetetlenek, amennyiben azok nem járulnak hozzá a kapitalista rendszer fokozatos felváltásához, vagyis ha nem szakaszai egy elkerülhetetlen, hosszan tartó átmenetnek. Hiszen a kapitalizmusnak négy évszázad kellett ahhoz, hogy létrehozza a saját újratermeléséhez szükséges anyagi bázist (iparosítás és munkamegosztás). Ily módon teljesen természetes, hogy egy más típusú termelési mód kialakulásához is legalább ennyi idő kell. Ahogy Maurice Godelier írta: “A szocializmus problémája abban áll, hogy a kapitalizmus lábain kell megtanulnia járni.” Egy új technológiai forradalom sok változást hozhatna, de ez minden bizonnyal nem mehet végbe automatikusan, mert a jelenleg fennálló társadalmi viszonyok keretein belül kell fejlődnie, hiszen ezek a viszonyok határozzák meg a technológia alkalmazását, az alkalmazóit és a különböző kutatási irányokat is.

Mielőtt áttekintenénk azokat a konkrét szférákat, amelyekben az alternatívák kifejlődhetnek, három dolgot kell megértenünk. Először is: az alternatívák az emberi tevékenység eredményei, s csak a jelenleg fennálló rendszer, vagyis a reális kapitalizmus “delegitimációjának” során keletkezhetnek. És ez szükségszerű. Másként szólva: még annak gondolatát is meg kell semmisíteni, hogy nincsenek alternatívák. Ha ugyanis ez a meggyőződés széles körben elterjed, egy döntés sem realizálódhat majd, és kezdettől fogva halálra lesz ítélve. Ez indokolja az erkölcsi irányelvek fontosságát mindazok számára, akik a jelenleg fennálló gazdasági rendszer szabályozására törekszenek, s mindazok számára, akik fel akarják azt váltani.

Másodszor, újra megismételjük: a piac – társadalmi viszonyokat jelent. És a globalizáció körülményei között ezeknek a viszonyoknak a megváltoztatása csak egy új egyensúlyban lehetséges, amely az új hatalmi viszonyok létrehozását célzó, különböző ellenállások és harcok egyesülését követeli meg. A gazdasági rendszer és annak politikai és kulturális vetületének megváltoztatásához nem elégséges csak gazdasági és politikai technikák bevetése. Következésképp létezik egy sor olyan szociális és politikai intézkedés, amelyek az alternatívák megvalósulásához szükségeltetnek.

Harmadszor, a kapitalizmus egy olyan rendszer, amelyet fel kell váltani (vagy reformálni, vagy egy másikra cserélni), nem elfelejtve, hogy alternatívák minden területen léteznek a tőke és munka kapcsolatrendszerében: például az exportált mezőgazdasági termékek vagy a nyersanyag rögzített ára, vagy a külső adósság mechanizmusa, a piacok megnyitása, a csúszó valutaárfolyam, a pénzügyi spekulációk stb. Ily módon a konkrét alternatívák (többes számban) a rendszer megmentőivé válhatnak, de ezek lehetnek az első lépések ennek a rendszernek a leváltásához vezető úton.

Ahogy azt már megjegyeztük, ahhoz hogy az alternatívákat és a hozzájuk kötődő problémákat áttekinthessük, három különböző szint elkülönítése szükséges: utópiák, középtávú célok és konkrét intézkedések. Ma sok ötlet, javaslat és kísérlet ezen a három szinten jön létre.

 

Az utópiák szintje

 

Hadd emlékeztessek arra, hogy amikor az utópiáról beszélünk, akkor ezalatt nem illúziókat értünk, hanem az embereket mozgósító projekteket. Az utópia nem lehet egy tisztán intellektuális építmény, azt be kell építeni a valóságba, és meg kell érteni, hogy ez csak térben és időben lehetséges, ami sokféle korlátozást jelent az adott programot valóra váltani szándékozó közszereplők számára. Nem fogunk szót ejteni a neoliberális utópiáról, amelyet a WTO első főigazgatója akkor fogalmazott meg, amikor arról beszélt, hogy a XXI. század első negyede után (természetesen a gazdaság abszolút liberalizálásával) fokozatosan megszűnik majd minden baj a földön, s a boldogság az egész emberiség számára elérkezik.

Mindkét szemlélet – a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus – lemond arról, hogy azonosítsa az utópiát a mitikus jövővel, ugyanakkor a végső cél meghatározásában radikálisan eltérnek. Az első szemlélet követői meg vannak győződve a társadalmi hatalom által garantált külső korlátokkal szabályozott piac szükségességéről. Ez az álláspont bizonyos értelemben nagyon közel áll a neoklasszikus gondolkodókhoz, akik általában gondoskodnak a konkurenciához szükséges feltételek újratermeléséről, ami látszólag megmagyarázza a szociális liberális és a “harmadik utas megoldást” választó szocialisták között a kapcsolatok helyreállítását. Ebben áll Joseph F. Stiglitz álláspontja is (J. F. Stiglitz, 2002).

A posztkapitalista gondolkodásmód ezzel szemben éppen abban áll, hogy teljesen meg kell változtatni a kapitalizmus logikáját, és új “játékszabályokat” kell felállítani: a haszon, az értéktöbblet kritériumát felváltja a szükségletek kritériuma; a fő termelőeszközök kollektív, tehát társadalmi (és nem állami [!] tulajdona); a termelés szociális következményeinek és a technológiák fejlődésének számbavétele; demokratikus ellenőrzés nemcsak a politika, de a gazdasági tevékenység területén is; a fogyasztás mint eszköz, nem pedig cél; az állam mint technikai szervezet, nem pedig az elnyomás eszköze stb. A valóságban a “megvalósult szocializmus” tapasztalatainak elemzése is az előbb áttekintett elméleti iskola kritériumai szerint történt-történik. Meg kell értenünk végre, hogy miben és miért mondott ellent a “megvalósult szocializmus” rendszere ezeknek a kritériumoknak.

Az utópiának tükröződnie kell a programokban. Éppen ebben áll a következő lépés. Ahogy azt már említettük, a kapitalista felhalmozás neoliberális fázisát elutasító két szemlélet által ajánlott középtávú és rövid távú alternatívák gyakran keresztezik egymást. Ezért alább áttekintjük azokat az állításokat is, amelyek ezt a két irányzatot egymáshoz közelítik.

 

Középtávú tervek

 

Amikor “középtávról” beszélünk, azokra az általános célokra gondolunk, amelyek felé törekedni kell, de amelyeket több, a rövid távú alternatívákat tükröző javaslat segítségével kell konkretizálni. Ezeket a meglévő lehetőségeknek megfelelően kell megszervezni, s hosszú harcot követelnek meg, amennyiben ellenséges erők állnak velük szemben. Most pedig rátérünk alkalmazásuk alapvető szféráira – a gazdasági alternatívákra, ezek szociális dimenziójára és a politikai alternatívákra.

 

A gazdasági alternatívák és ezek szociális dimenziója

 

A gazdaság szférájában a középtávú alternatíva elsődleges célja – a nemzetközi kereskedelem új szervezési módja. A globalizációellenesség valójában nem az általános kereskedelemmel szembeni ellenállásban áll, hanem abban, hogy elutasítja azt a módot, ahogyan a kereskedelem folyik a kapitalista piacgazdaság keretein belül. Az emberi tevékenység néhány területe nem követheti a piac logikáját, egyébként elvesztik lényegüket. Ez igaz a kultúrára, az oktatásra és a kommunikációs eszközökre. A piac megnyitása lehetőségeket kell, hogy nyújtson a gyengébb gazdaságok számára a manőverezésre, a szabad áramlás pedig ne csak a tőkére és árukra, hanem az emberekre is vonatkozzék. Hadat kell üzenni a spekulációs tevékenységeknek, amelyek a világgazdaságban dominálnak, és az ilyen tevékenységet a jövőben véglegesen meg kell szüntetni. Ezeknek a problémáknak mindegyikére van megoldási javaslat.

A globalizáció jelenlegi formája a legerősebb államok és a tőke növekvő koncentrációját tükröző transznacionális korporációk (TNK) gazdasági érdekeinek kedvez. A regionális gazdasági egyesülések más pozíciót is kaphatnának a “globalizáció” folyamataiban. Így az emberek szükségleteit jobban ki lehetne elégíteni, és lenne egy olyan kiindulópont (a nemzetközi kereskedelem diverzifikációjának következtében), amelyből kiindulva “többpólusú” gazdaság és politika jöhetne létre – a ma fennálló “egypólusúval” szemben (az USA hegemóniája alatt álló Triász).

Az “Észak–Dél” kapcsolatainak megváltoztatásához el kell hárulniuk a függő gazdaságok fejlődését gátló akadályoknak. Ezt a nemzetközi kapcsolatokban jelentős szerepet játszó, fejlett gazdaságok irányába áramló pénzfolyamok visszafordításával lehet elérni. Ezek az akadályok összefüggnek a mezőgazdasági termékek árának és a nyersanyagárak ingadozásával, Észak protekcionizmusával, a “mezőgazdasági fölöslegek” konkurenciájával, a vállalkozói szerződésekkel és a szánalmas adózási és szociális körülményeiről elhíresült szabad kereskedelmi zónákkal, a külső adósságokra elpazarolt óriási pénzeszközökkel, a külföldi befektetések iránti igényekkel, a rövid távú befektetések (“forró pénzek”) uzsorakamataival, a tőke magasabb jövedelmezőségű helyekre való beáramlásával, az agyelszívással (brain drain) stb. E szférák mindegyike számára léteznek megoldások, és néhány ezek közül már a megvalósulás stádiumában van, vagy éppen most tárgyalják valamelyik parlamentben.

A globalizációval közvetlenül kapcsolatos legfontosabb probléma a fegyverkereskedelem visszaszorítása és szigorú nemzetközi ellenőrzése. Ugyanez érvényes a tömegpusztító fegyverekre, amelyek ellenőrzéséért és betiltásáért egy valódi nemzetközi hatalomnak kell felelnie, nem pedig kizárólag a világrendet meghatározó néhány nemzetnek. Ezzel kapcsolatban már több tervezetet is kidolgoztak, amelyek oly mértékben realizálhatók, amilyen mértékben mozgósítható erre a politikai akarat. A hidegháború befejezése után már beszéltek a “békés osztalékokról”. Ezt az ötletet, amely most kezd megvalósulni, tovább kell fejleszteni.

A globálissá vált kapitalizmust megváltoztató és felváltó alternatívák megvalósításához nem elég azoknak térbeli dimenzióival foglalkozni. Fundamentális elveit kell figyelembe venni, amelyek az egész világon elterjedtek. Ezzel kapcsolatban az első szempont a piac logikájának korlátozása (még akkor is, ha olyan formák jelennek meg, mint a barter, az adományok és azok cseréje). Senki sem beszél a piac teljes megszüntetéséről, amennyiben a piac mint a társadalmi viszonyok rendszere a reális kölcsönös előnyök alapjain is felépülhet. Ily módon a szociális gazdaság fejlődése, még ha a mai kontextusa korlátozza is az ilyen lehetőségeket, sok megoldás megvalósítását eredményezheti, beleértve a termelőeszközök kollektív tulajdonlását. Ez a nemzeti törvényhozást kikerülő vállalkozások koncentrációjának likvidálásához és a fékezhetetlen privatizáció befejezéséhez vezet. Ez teremthetné meg a “népek gazdagságához” való ténylegesen hozzájáruló nem piaci szektorok új értékét. Sok társadalmi szervezet követel ehhez hasonló intézkedéseket.

A termelés és elosztás folyamatainak újjászervezése, amelyek a jelenlegi neoliberális fázisban gyakorlatilag ellenőrizetlenek, egy újabb középtávú alternatívát jelent. Mindenekelőtt ez négy szférát érint. Először, a termelőtőke felértékelését a finánctőkéhez képest azzal a céllal, hogy megakadályozzák az előbbi viszonylagos visszaszorulását és az utóbbi spekulatív jellegének csökkentését.

Másodszor, a technológiák felhasználásának kritikai értékelésére van szükség, hogy ne jövedelmezőségük legyen alkalmazásuk és fejlesztésük egyetlen kritériuma. Ez részben az új paraméterek (mint az emberi jólét, az emberi méltóság és a természet tisztelete) bevezetésével érhető el.

Harmadszor, a tevékenység fogalmának újradefiniálása, mivel a tevékenység az új technológiák megjelenésével teljes mértékben megváltozott, s a vállalatok közötti fékezhetetlen konkurenciától (mint például a rugalmasság, a dolgozók individualizációja, gyermekmunka, a szociális támogatások és a munkabiztonság szintjének csökkentése stb.) eltérő elvek mentén lehet megszervezni.

Végül létezik egy ökológiai tényező is, amelynek jelentősége folyamatosan nő. Lehetséges, hogy rövid távon ez lesz a legjobb mód arra, hogy rákényszerítsük az alternatívákat a kapitalista logikára, mivel az olyan helyzet már nem tartható, amelyben a nem megújuló erőforrásokat felélik és a környezetet tönkreteszik a rövid távú profit megszerzésének érdekében.

Mindezt a jelen kritikai kontextusában kell szemlélni, amelyre a kapitalista logika, a korlátlan és egyenlőtlen fogyasztásra szűkülő fejlődés, a természeti egyensúly felbomlása, a társadalmi ellenőrzés és az emberi méltóság felszámolása jellemző.

 

Politikai alternatívák

 

A gazdasági alternatíváknak kevés esélyük van a megvalósulásra a politikai alternatívák kidolgozása nélkül. Gyakorlatilag a jelenlegi globalizáció lehetőséget ad a kapitalista gazdasági rendszernek a (helyi-nemzeti, regionális és egyetemes) politikai hatalom feletti uralkodásra. Ez a rendszer óriási képességgel rendelkezik arra, hogy az egész társadalmi életre kiterjessze saját normáit. És csak a szó tág értelmében vett politika képes arra, hogy ellenerőként lépjen fel. Ebből fakad, hogy egy egész sor középtávú célkitűzésre van szükség. Nemzetközi szinten ez mindenekelőtt a nemzetközi szervezetek megerősítésének és demokratizálásának a kérdését veti fel. Ez a Biztonsági Tanácsra – amely a békefenntartó szerepében tetszeleg – éppen úgy vonatkozik, mint az ENSZ szakosított szervezeteire. Ami a Bretton Woods-i rendszert alkotó szervezeteket (Világbank, IMF és nem olyan régen a WTO is) illeti, amelyek a washingtoni egyezmény (neoliberalizmus) hatékony eszközeivé váltak, vissza kell téríteni eredeti funkciójukhoz, amelyek nem abban álltak, hogy a világgazdaságot csupán a tőke egyszerű jövedelmezőségének kritériuma alapján szabályozzák. Mindez összekapcsolódik azzal, hogy az állam ismét felvállalja a biztosíték szerepét a társadalmi célok megvalósításában és a gazdasági problémák megoldásában, ami együtt kell, hogy járjon az állam technikai hatékonyságának és intézményeinek demokratikus ellenőrzésével.

A nemzetközi színtéren ezeknek az alternatíváknak középtávú eredményessége három alapvető tényezőtől függ: a kapitalizmusellenesség és mindenfajta társadalmi küzdelem közeledésétől, az államok részéről kinyilvánított politikai akarattól, a nemzetközi törvényhozás fejlesztésétől. Sőt még azt is elmondhatjuk, hogy ennek a három tényezőnek az összehangolása teszi lehetővé az ajánlott alternatívák megvalósítását.

Az államok és régiók szintjén született kezdeményezések demonstrálni fogják az alternatívák meglelésére irányuló politikai akaratot. Példaként szolgálhatnak a MERCOSUR vagy az ASEAN, amelyek olyan gazdasági projekteket dolgoznak ki, amelyek még annak ellenére is, hogy a kapitalizmus keretein belül keletkeztek, nyíltan kritizálják a régió országai és az USA között létrehozott szabadkereskedelmi zónákat. Ami a nemzetközi törvényhozást illeti, ezen a területen rengeteg kezdeményezési lehetőség létezik az emberi jogok “üzleti jogokkal” szembeni védelmében. Például a “Népek állandó törvényszéke” és az “Emberi jogok nemzetközi szövetsége”.

 

Rövid távú alternatívák

 

Ha megvalósítható alternatívák kidolgozására törekszünk, akkor nem elegendő a hosszú távú feladatok, illetve a középtávú célok kitűzése, emellett szükséges olyan rövid távú megoldásokat is javasolni, amelyek a politikai követelések és programok alapját is képezhetik. Lehetetlen az összes ilyen megoldás részletes felsorolása, de néhány példa bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az ilyen alternatívák megvalósíthatók.

Többségük valamilyen módon összefüggésben áll a szabályozással, de mindegyikük egy hosszú folyamat egy szakaszának felel meg, legyen ez a folyamat a kapitalista társadalmi kapcsolatok “humanizálása” (neokeynesiánus perspektíva), vagy akár ezeknek a kapcsolatoknak a transzformációja (posztkapitalista perspektíva). Ezeket a szabályozási módokat a következőképpen lehet osztályozni.

 

• Gazdasági szabályozás: a nemzetközi pénzügyi műveletek megadóztatása (Tobin spekulációs adója); regionális és nemzetközi adóztatás, az “adózási kikötők” megszüntetése; a “szegény” országok adósságának jóváírása; új, demokratikus irányítású regionális gazdasági blokkok vagy gazdasági együttműködési zónák felállítása; a nemzetközi pénzügyi szervezetek restrukturálása; a nem piaci szektorok globalizációjának visszaszorítása stb.;

• Ökológiai szabályozás: a nem megújuló erőforrások védelme; a flóra és fauna védelme; a nemzetközi, környezetszennyezési szabályok létrehozása, a Rio de Janeiróban tartott konferencia Agenda 21 dokumentumának alkalmazása stb.;

• Szociális szabályozás: a munka világát szabályozó nemzetközi törvényhozás; a nemzetközi befektetések normagyűjteményének megalkotása a TNK jogosítványainak korlátozása céljából; a munkásokból álló képviseleti hatalmi szervek részvétele a regionális és nemzetközi szervezetek munkájában;

• Politikai szabályozás: a gazdasági és szociális szférát szabályozó regionális hatalmi szervek felállítása; a helyi, regionális és nemzeti hatalmi szervek kölcsönös együttműködése; az ENSZ átszervezése; az ökológiai és kulturális örökség nemzetek feletti gondozása; nemzetközi parlament stb.;

• Kulturális szabályozás: a kultúra helyi és nemzeti szinten való védelme.

 

Befejezésként megemlíthető tehát, hogy valóban léteznek alternatívák, és azok feltétlenül megvalósíthatók. Végeredményben ezek realizálása csak a megvalósításukra irányuló szándéktól és akarattól függ. Jelenleg az alternatívák megvalósíthatósága nem meglétük problémájával (ezekből elég sok van és mind megalapozottak), hanem a társadalmi cselekvés kérdéseivel függ össze. Léteznek-e társadalmi erők, amelyek alkalmasak rövid és középtávon megvalósítani az alternatív projekteket? Létezik-e politikai szándék és akarat ezeknek a céloknak az elérésére? Ez nagy kihívás a XXI. századi társadalmi mozgalmak számára.

 

Bibliográfia

 

Hobsbawm E. J.: The Age of Extremes, History of the Short 20^th Century, 1914-1991. Penguin, London, 1994 (magyarul: Szélsőségek kora. Budapest, Pannonica, 1998).

GEMDEV: Mondialisation – Les mots et les choses, Karthala, Párizs, 1999.

Polanyi K. and Arenberg C.: Le Système économique dans l’histoire et la théorie. Larousse, Párizs, 1975.

Reich R.: The work of nations: preparing ourselves for the 21^st century. Paperback, 1992.

Stiglitz J. E.: Globalization and its Discontents. Norton, New York, 2002.

F. Hourtart and F. Polet (eds): The Other Davos: the Globalization of Resistance to the World Economic System, Zed Books, London, 2001.

 

(Fordította: Erdős Anna)

A tavaly megjelent Új imperializmus c. könyv írójával készített interjú elemzi az amerikai imperializmus változásait az elmúlt évtizedek során. Eszerint a klasszikus erőpolitikát az 1970-es évektől egy kifinomultabb neoliberális ihletésű imperializmus követte, amelyet napjainkban a gazdasági pressziót és a brutális elnyomást kombináló neokonzervatív modell vált fel.

Az interjút Stephan Heidbrink, David Salomon és Conny Weissbach készítette a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung című német folyóirat számára.

Z.: Adjon kérem, egy rövid áttekintést politikai és tudományos munkásságának hátteréről.

H.: Végzettségemet tekintve geográfus vagyok. Ez nagyon közel áll a globális értelemben vett városi és környezetvédelmi témák tanulmányozásához, így engem mindig is érdekeltek ezek a kérdések. A 60-as évek vége felé fontosnak éreztem, hogy kritikusabban szemléljem a dolgokat, ekkor kezdtem a marxista elmélettel foglalkozni, végigtanulmányoztam a marxista teóriát, és átemeltem azt az urbanisztikai és környezetvédelmi témákba. Nem volt mindig könnyű összehozni a marxizmust az urbanisztikai és környezetvédelmi kérdések tanulmányozásával. Azzal szoktam viccelődni kollégáimmal, hogy könnyebb a marxizmust átvinni arra a területre, ami engem érdekel, mint az adott témát a marxizmusba. Ez része annak a bizonyos politikai agendának, amit az elmúlt húsz-harminc évben próbáltam érvényesíteni. Nem vagyok szervező típus, de természetesen próbáltam támogatni a különböző témákban kialakult városi szociális mozgalmakat és munkámon keresztül integrálni azokat.

Z.: Tudna néhány példát mondani az ilyen városi szociális mozgalmakra?

H.: Volt például nekünk Baltimore-ban, amikor ott éltem és tanítottam a Johns Hopkins Egyetemen, egy létminimumkampányunk, egy nagyon jelentős kampány, hogy megpróbáljuk átalakítani a minimálbért – a létminimum más, mint a minimálbér – és kényszeríteni a nagyobb intézményeket, a várost, sőt a végén még az én saját egyetememet és kórházamat, hogy egyezzenek bele egy létminimum-konfigurációba. Évekig küzdöttünk érte. Szerény sikert értünk el, viszont ez a balti­more-i létminimumkampány volt az első ilyen kampány az egész Egyesült Államokban. Ez terjedt ki azután számos más városra is. Sok városban alakult ki létminimumkampány és létminimummal kapcsolatos jogalkotás. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyekkel foglalkoztam.

Z.: Jelenleg milyen témákkal foglalkozik?

H.: Azzal, hogy eltávolítsuk Busht hivatalából. Azzal, hogy Amerika kivonuljon Irakból. Jelenleg nincs semmi különösebb politikai projekt, amin dolgoznék. Baltimore-ban nagyon sokat foglalkoztam a helyi témákkal, de fokozatosan, azt hiszem, amióta New Yorkba költöztem, az utóbbi két-három évben egyre inkább azon igyekszem az ideológia szintjén, hogy valami történjen az amerikai médiában, hogy minden szinten kialakítsunk egyfajta közéleti tudatosságot: próbálok betörni a média főáramába – ez idáig eredménytelenül – azáltal is, hogy tanítok az ország különböző egyetemein. Megpróbáljuk befolyásolni a publikációkat, megpróbálunk kialakítani egyfajta kritikai szemléletet az amerikai szellemi életben egy még általánosabb szinten; témákat próbálunk felvetni az imperializmussal kapcsolatban, különös tekintettel az amerikai imperializmusra. Továbbra is ezen a fronton küzdök.

 

Az új imperializmus

 

Z.: Az Új imperializmus című könyvében – melyet a múlt évben publikáltak – kifejti, hogy az imperializmus megváltoztatta arculatát. Mi az új az imperializmussal kapcsolatban?

H.: Könyvemben megpróbáltam különbséget tenni a különböző imperializmusok között, és az a véleményem, hogy az Egyesült Államok imperializmusa mindig sajátos módon tekintett a világra. Először is azt akartam kifejteni, hogy az amerikai imperializmus különbözik az európai imperializmustól és az imperializmus többi formájától. A könyv tehát kihangsúlyoz egy speciális típust: az Egyesült Államok-típust, ahogy az a múlt században kialakult. Aztán arról a speciális helyzetről akartam szólni, melyben az Egyesült Államok imperialista stratégiái megváltoztak, különösen a 70-es évektől kezdve, és feltettem a kérdést: Mennyiben más az Egyesült Államok jelenleg folyó közvetlen katonai beavatkozása Irakban? Más, mint amit Haitin vagy Libanonban és a többi országban tett? Gyakran küldte a tengerészgyalogságot különböző helyekre, de van valami stratégiailag különböző itt, ami valószínűleg az Egyesült Államok állandó katonai jelenlétét jelenti a Közel-Keleten? Ha igen, miért vannak ott? Különbséget akartam tenni az általam neoliberálisnak hívott imperializmus és a neokonzervatívnak nevezett imperializmus közti eltolódás között is. Nem tudom, hogy ez a neokonzervatív kísérlet tartós lesz-e. Még ha Busht el is távolítják a hatalomból, nagyon nehéz lesz az utána következő bármilyen vezetői rétegnek is megváltoztatni a Közel-Kelet-politikáját anélkül, hogy igazi radikális változás történne a gondolkodásmódban. Tehát célom az volt, hogy megvilágítsam az Egyesült Államok imperializmusának sajátos jellegét, de néhány olyan változást is, mely az utóbbi harmincegy évben történt az Egyesült Államok imperialista taktikájában.

Z.: Kifejtené pontosabban a neoliberális imperializmustól való eltolódást a neokonzervatív felé?

H.: Az Egyesült Államok imperializmusa történelmileg egész egyszerűen azon alapult, hogy komprádor kormányokon keresztül indirekt módon gyakorolta a hatalmat. Ez leginkább Nicaraguában a 20-as és 30-as években volt látható, amikor azzal az ötlettel álltak elő, hogy Somozát tegyék a hatalomra. Ő azt teszi, amit neki mondanak, ugyanakkor anyagi és katonai támogatást kap, ő maga személy szerint gazdag lesz, a körülötte lévők szintén nagyon gazdagok lesznek. Kifosztja az országát, ugyanakkor nem akadályozza meg, hogy az Egyesült Államok vállalatai is kifosszák. Tehát az Egyesült Államok egyfajta kényszerrel, de egy bizonyos uralkodói csoport beleegyezésével teszi ezt. Természetesen ezt tette az Egyesült Államok Iránban is, amikor megdöntötte a kormányt, és visszatette az iráni sahot a trónra 1953-ban. Ez történt akkor is, amikor megdöntötte Allende hatalmát Chilében, és Pinochetet tette meg vezetőnek. Így működik az Egyesült Államok imperializmusa. Ez az általános modell.

A neoliberális modell azonban valójában 1970 után alakult ki, és igazából Chilében kísérletezték ki. Miután Pinochetet hatalomra tették, mindenféle kérdés fölvetődött azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen gazdasági modellt fognak kialakítani. Végül mindent privatizáltak kivétel nélkül. A Chicago Egyetem közgazdászait vitték be az országba – a "chicagói fiúk" – a gazdaság újjászervezése céljából: szabad kereskedelmi modellt alakítottak ki, amelyet lényegében pénzügyi eszközökkel irányítottak.

Az Egyesült Államok a finánctőke erejét kihasználva kialakított egy neoliberálisnak nevezhető rendszert főleg a 80-as és 90-es években, hogy a világ bizonyos országait befolyásolja. Az volt az elképzelés, hogy ezen országoknak nyitott tőkepiacuk és árupiacuk kell legyen, a külföldi beruházásokat akadályok nélkül lehessen megvalósítani, a profitot pedig akadály nélkül vissza lehessen az Egyesült Államokba vinni. Az Egyesült Államok pénzügyi hatalmát kezdte használni arra, hogy ezt megteremtse: főleg olyan eszközöket használt, mint az IMF strukturális kiigazítási programjai, nemzetközi intézmények, mint a WTO, kétoldalú kereskedelmi egyezmények, mint a NAFTA, és hasonlókat, annak érdekében, hogy kialakítson egy neoliberális szabad kereskedelmi modellt. Lényegében, azt csinálták, hogy a világot belevitték egy hitelalapú expanzióba. Amikor rosszul mentek a dolgok, mint Mexikóban az 1980-as és az 1990-es években, mint Brazíliában, majd végül Délkelet-Ázsiában, mikor az országok pénzügyi nehézségekkel küzdenek, menniük kell az IMF-hez, mire az IMF közli velük, hogy: "Nyissátok meg a tőkepiacotokat!" Ez a neoliberális stratégia: megnyitni a világot a kereskedelem felé ily módon.

Az Egyesült Államokat ebben a japán és az európai pénzügyi tőke természetesen támogatta. Tehát ez nem kizárólag amerikai projekt volt, hanem egy multilaterális projekt, melyben a fő kapitalista hatalmak vettek részt. Úgy gondolom, hogy ez a neoliberális projekt közelebb hozta az Egyesült Államok imperialista gyakorlatát – a tradicionális formáit – az újfajta japán és európai tőke közti összejátszáshoz, hogy intézményi berendezkedések elterjesztésén keresztül alakítsák a világot, míg az Egyesült Államok próbálta fenntartani privilégiumát azáltal, hogy még mindig szoros szálak fűzték Chile, Nicaragua, illetve Szaúd-Arábia uralkodó rétegéhez. A 80-as és 90-es években az Egyesült Államok keverte pénzügypolitikáját a közvetett ellenőrzés tradicionális politikájával.

A 90-es évek vége felé ez kezdett meginogni. Mindenki látja ezzel a Bush vezetése alatt lezajlott neokonzervatív eltolódással, hogy nem hagyja el a neoliberalizmust: megtartja a neoliberális érvelést. Viszont lényegében sokkal inkább katonai jellegűvé válik abban a vonatkozásban, ahogy kikényszeríti ezt a neoliberális rendszert. Például amit Irakban akar kikényszeríteni, az egy neoliberális intézményi berendezkedés, pontosan olyan, mint amit Chilére is rákényszerítettek, viszont Irakban ezt katonai beavatkozással teszik. Próbálják az egész Közel-Keletre kiterjeszteni. Kezdetben, amikor bementek Irakba, arról beszéltek, hogy "Irak után Iránba megyünk, aztán felszabadítjuk Szíriát", és így egy neoliberális rendszert építenek ki az egész régióban. Úgy gondolom, ez volt az elképzelés. Természetesen ezt összekapcsolták azzal, hogy felszabadítják az egész régiót. Azt hiszem, néhány neokonzervatív őszintén hisz is ebben. Azt hiszik, hogy a szabadság egyedüli formája az a szabadság, amit a piac, a piaci intézmények, a szabad kereskedelem és efféle dolgok adnak. Számukra mindez egy csomagban van. Így amikor Bush azt mondja, hogy: "Szabadságot hoztunk az iraki embereknek, a célunk pedig az, hogy ezt az egész Közép-Keletre elvigyük", ez azt jelenti, hogy a szabad kereskedelmet és a szabad tőkepiacot teremtették meg.

Ez esetben egy kritikus régióról van szó geopolitikai jelentősége és olaja miatt. A neokonzervatív projekt tehát felismeri, hogy vannak bizonyos határok, amelyeken belül ez a felszabadításra alapuló érvrendszer alkalmazható az ilyen térségek esetében, mint amilyen a Közel-Kelet. Részben azért, mert az olajjal rendelkező államok nem kerülnek hitelválságba – nem úgy, mint Mexikó, melynek van olaja, de nem annyi – és nem lehet őket az IMF-fel megregulázni. Az olajállamoknak pénzügyi hatalmuk van a Nyugattal szemben, ugyanannyi, mint a Nyugatnak velük szemben. Ezért ha szükséges, úgy tűnik, csak katonai erővel lehet a neoliberális világrendet rájuk kényszeríteni. Kisajátítással történő felhalmozás

Z.: Legutóbbi könyvében kijelenti, hogy az új imperializmust a felhalmozás speciális elve alakítja, amit ön "kisajátítással történő felhalmozásnak" nevez. Mit ért pontosan ezen a terminuson?

H.: A neoliberalizmus egyik alkotóeleme a privatizáció kikényszerítése: meg kell nyitni a tőkepiacokat, de ezenfelül még azt is lehetővé kell tenni, hogy ami valamikor köztulajdonban volt, magánkézben halmozódjon föl. Az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy az Egyesült Államok és más kapitalista hatalmak rábólintsanak az IMF-segítségre vagy más pénzügyi segítségre, az az, hogy a fogadók beleegyezzenek a privatizációba, és ugyanakkor szétrombolják a jóléti állam bizonyos elemeit, melyek gátolják a szabad munkaerőpiac kialakulását. Ez valójában a köztulajdonban levő dolgok újfajta elcsatolása. A jogokat, melyek köztulajdonjogok voltak, magánfelelősséggé, magánjoggá tették. Sok esetben jelentette ez azt, hogy megfosztottak embereket a jogaiktól, amiket addig mint közösség gyakoroltak, megfosztottak embereket bizonyos gazdasági erőforrásoktól, amit valamikor birtokoltak, és ezek átkerültek a magánszférába. A hitelrendszeren keresztül sokszor azt csinálták, hogy vettek egy tökéletesen jól működő gazdasági tevékenységet, megtagadták tőle a hitelt, csődbe juttatták és rákényszerítették, hogy adják el nagyon alacsony áron. Ezután a nagytőke be tud vonulni és fel tudja vásárolni. Ez nem csak a periférián történik; megtörténik ez az Egyesült Államokban is. Nézze meg, mi történik a családi földművelő gazdaságokkal az Egyesült Államokban: a családi farmokat kifosztják azzal, hogy bevonják őket a hitelrendszerbe. Aztán hirtelen elvágták a hitelt, ők pedig nem tudták fizetni számláikat, és csődbe jutottak. Ezután a mezőgazdasági társaságok bevonulhatnak, és felvásárolhatják az összes családi farmot. Az utóbbi harminc, negyven évben sokszor tanúi lehettünk ilyen családi farmok mezőgazdasági társaság kezébe való átjátszásának.

Hasonló dolgot tapasztalhatunk a mexikói parasztok esetében is, akiknek volt egy köztulajdonban levő mezőgazdasági rendszerük, az ún. Ejido-rendszer, mely a földhöz való közös joggal védte a helyi lakosságot. A hitelválság eredményeként a mexikói kormánynak bele kellett egyeznie e rendszer privatizálásába. Ez azt jelentette, hogy megfosztották az embereket tradicionális joguktól. Természetesen ezt lázadások követték. Ha megnézi a zapatista felkelést Dél-Mexikóban, az valójában arra irányult, hogy visszaszerezzék kollektív jogaikat. Ez az általam kisajátítással történő felhalmozásnak nevezett folyamat nagyon fontos eleme annak, ami a 80-as és 90-es években történt.

Csak egy általános megjegyzés: szeretek különbséget tenni a között a felhalmozás között ami az ún. "kibővített újratermelés" révén történik (munkafolyamat fejlődése során és termelői munka kizsákmányolása során), és felhalmozás között, ami lopás, csalás és eltulajdonítás révén történik. Rosa Luxemburg mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a felhalmozás eme két aspektusát együtt kell kezelni. Mi nem igazán kezeljük együtt őket. Különösen a neoliberális rendszerben, a megfosztással történő felhalmozás sokkal jellemzőbbé vált, a kibővített újratermeléssel történő felhalmozás pedig sokkal ritkább. A kisajátítással történő felhalmozás esetén a vagyon és a növekedés újraelosztódik.

Például a 80-as és 90-es években az Egyesült Államok egy nagyon erős növekedési központtá vált, főleg azért, mert magába szívott erőforrásokat a világ többi részéből az adósságválság és egyebek révén. Ez inkább volt a vagyon és érték újraelosztása, mint értékteremtés. A neoliberális rendszer és az, amiről a neoliberális imperializmus szól, nagymértékben a kisajátítással történő felhalmozáson alapszik. Az 1950-es és 1960-as évek előtti periódusban egy sokkal dominánsabb "kibővített újratermelési" dinamikával találkoztunk.

Z.: Van valami különbség a "megfosztás" és a "kisajátítás" között?

H.: A megfosztás szerintem egyfajta jogi fogalom: a megfosztás során az államnak van nagyon nagy szerepe. A neoliberális állam nagyon fontos szerepet játszik az emberek földtől stb. való megfosztásában. A kisajátítás egy tágabb fogalom, aminek a megfosztás egy része csupán. Kisajátítás történik például a hitelrendszeren keresztül. Amikor csődbe jutnak az emberek, kénytelenek elszakadni a földjüktől, viszont ez úgy tűnik fel, mintha saját hibájuk miatt történne.

 

A birodalmi állam

 

Z.: Időnként az az ember érzése, hogy a kisajátítással történő felhalmozás csak arra utal, amit ön a "tőke logikájának" nevez. Hol van az állam, különösen a birodalmi állam?

H.: Én különbséget teszek a hatalom területi logikája és a hatalom kapitalista logikája között. Ezek nem alakíthatók át egymássá, ami nem jelenti azt, hogy függetlenek lennének egymástól. Nagyon is szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ha azt kérdi, mi a kapitalista állam szerepe: természetesen az, hogy egy olyan környezetet alakítson ki, amiben a felhalmozás végbemehet. Megpróbál, ha szuverén hatalom létrehozásában érdekelt – márpedig abban érdekelt -, egy olyan belső és külső világot teremteni, amely segítségével a tőkefelhalmozási folyamatokat saját területére vonzza. Szóval állandóan folyik a verseny a tőkefelhalmozás vonzásáért. Ugyanakkor megpróbál kialakítani egy külső világot oly módon, hogy hagyja, hogy az erőforrások a saját területére áramoljanak. Például az Egyesült Államoknak mint országnak érdeke fűződik ahhoz, hogy neoliberális államok alakuljanak körülötte, mert pénzügyi erejét kihasználva be tud hatolni azokba az országokba, és erőforrásokat tud kiszívni belőlük a kisajátítással történő felhalmozás segítségével.

Hogy teremt neoliberális államokat máshol? Nézze meg, milyen erőszakkal tette ezt Chilében, és teszi ezt most Irakban. De hogy csinálta ezt Mexikóban? Nem támadta meg Mexikót. Megmondta Mexikónak, hogy ha jó kereskedelmi kapcsolataink lesznek, kölcsönzünk nektek pénzt. Aztán a mexikóiak adósságválságba kerültek. Az Egyesült Államok közölte: az IMF és mi kölcsönzünk nektek pénzt, hogy kikerüljetek az adósságválságból, feltéve, ha az állami apparátusban intézményi változást hajtotok végre stb. A mexikói állam elkezdte megfosztani parasztjait a földhöz való joguktól. Ki vásárolja fel azokat? Az amerikai mezőgazdasági társaságok.

Így működik ez. Az üzleti élet és az állami apparátus kéz a kézben működnek együtt, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amelyben a magántőke fel tudja vásárolni a kisajátított javakat stb. Ha ellenállás mutatkozik, Washington közli Mexikóval, hogy nyomja el a parasztfelkelést, ne hagyja, hogy bármilyen politikai lázadás törjön ki. A Citibank azt tanácsolta a mexikói kormánynak, hogy használjon tankokat és katonai erőt, hogy azonnal eltiporja a zapatista felkelést, mert máskülönben a mexikóiak nem kapnak semmiféle forrást a Citibanktól. Tehát itt megint látszik a viszony a tőke és az állam között, mely nagyon szoros kapcsolattá formálódott.

 

A transzatlanti kapcsolat

 

Z.: Hogy minősítené a jelenlegi viszonyt Európa és az Egyesült Államok között? Lát valami mélyebb konfliktust?

H.: Úgy gondolom, fontos látni az összetartás erőit is. Legvilágosabban a cancuni találkozók alkalmával lehetett megfigyelni ezeket, ahol Európa, az Egyesült Államok és Japán ragaszkodott ahhoz, hogy a világ összes országa nyissa meg tőkepiacát. India, Brazília, Kína, Dél-Afrika és más országok összefogtak, és azt mondták: nem nyitjuk meg, hacsak ti is meg nem nyitjátok a mezőgazdasági piacaitokat. Kinek a mezőgazdasági piaca védett? Európáé, az Egyesült Államoké és Japáné. Mind a három nemet mondott. Tehát van ott egyfajta közös fellépés. Alapvetően a hatalommal bíró országok mindig megpróbálják rávenni a nemzetközi intézményeket, hogy számukra kedvezően alakítsák tevékenységüket. Az európaiak még az Egyesült Államoknál is rosszabbak voltak mezőgazdasági piacuk megnyitása ügyében. Tehát bizonyos területeken közös politikát folytatnak. A neoliberális rendszer együtt jár egyfajta csoportszellemmel.

Ott van a különbség, hogy az európaiak, úgy tűnik nekem, sokkal inkább ragaszkodnak valamiféle nemzetközi rendszer kialakításához, amit minden országnak be kell tartani, beleértve saját magukat is. Az Egyesült Államok hisz egy nemzetközi rendszer kialakításában, amit minden országnak be kell tartani, de az Egyesült Államok kivétel, mert az egy jó ország fantasztikus értékekkel. A legjobb példa erre a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyében folyó küzdelem, mely az emberiség ellen elkövetett bűntettek ügyében hivatott ítéletet hozni. Az európaiak azt mondják: "ez mindenkire vonatkozik"; az Egyesült Államok viszont azt mondja: "vonatkozzon Milosevicsre, de Henry Kissingerre ne, ránk ne".

Valójában látható, hogy az Egyesült Államok ebbe az irányba tart a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) kapcsolatban is. Az Egyesült Államok megszegte a WTO acélvámról szóló szabályait, és úgy gondolom, hogy (rövid időn belül) az Egyesült Államok kiléphet a WTO-ból, úgy ahogy kilépett a kyotói folyamatból, és ahogy elhagyta az ABM-et. Azt hiszem, az európaiak sokkal többet invesztáltak a WTO-ba, mint az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok megvan vele, haszna van belőle. Viszont ha közelebbről szemléljük, az USA a világ körüli kapcsolatait főleg a kétoldalú egyezményekkel alakítja, mint Szingapúrral, Chilével stb.

Nos, én úgy gondolom, nagyon különböző világrend-koncepció működik itt, és új módon épül fel a kialakulóban lévő világrend is. Az Egyesült Államok hierarchikus rendszerként tekint erre: mi itt vagyunk, Japán és Európa, a behódolók, eggyel lejjebb, valamivel alattuk pedig a világ többi országa. Az európaiak másként szeretnék ezt látni, mindenkit azonos szinten. Mindenki legyen együtt, dolgozzon együtt. És valójában Clinton elnöksége alatt egy kicsit ez volt a helyzet. Bush azt állítja, hogy ez így nem mehet. Mi felettük vagyunk, és rajtuk kívül állunk. Itt filozófiai jellegű különbség van, egy filozófiai alapállás, ami Bush elnöksége alatt került előtérbe. A Clinton-kormány imperialista volt, de sokat törődött azzal, hogy egy tárgyalások útján kialakított imperialista jelenlétet teremtsen a világban Európával és Japánnal együtt.

A másik különbség geopolitikai jellegű. Az Egyesült Államok úgy tekint a Közel-Keletre, mint döntő fontosságú geopolitikai régióra, melyet nem szabad, hogy más ellenőrizzen rajta kívül. Régen az volt a helyzet, hogy az Egyesült Államok kezében volt a termelés és a finanszírozás. Most a világon csak egy a sok közül, amelyeknek a termelés és a pénz világában hatalma van. Ezeken a területeken elvesztette dominanciáját, tehát katonai dominanciát alakít ki a Közel-Keleten, hogy legyen egy ütőkártya a kezében, amit használni tud, ha bárki bármikor bármilyen szándékkal konfrontálódni akar vele.

 

 

Az új imperializmus ellentmondásai

 

 

Z.: Melyek az új imperializmus sajátos ellentmondásai?

H.: Ez attól függ, hogy értelmezi a jelenlegi helyzetet. Én úgy értelmezem, hogy az Egyesült Államok jelenleg sokkal gyengébb, mint azt sok ember általában gondolja. Most már nincs dominanciája a termelés felett. A 80-as és 90-es években pénzügyi dominanciáját kihasználva fantasztikus előnyökre tett szert. Most viszont hihetetlen adósságba keveredett a világ többi részével szemben, és sokat vesztett pénzügyi előnyéből. Naponta 1,5 milliárd dollár áramlik be az Egyesült Államokba, hogy támogassa az amerikai gazdaságot. Csaknem az összes pénz Kelet és Dél-Ázsiából jön, ahol Kína van most éppen nagyon kedvező helyzetben. Az Egyesült Államok olyan dominanciával rendelkezik, amit – a múltban – vonakodott használni, csak kivételes esetben tette: ez a katonai dominancia. Amit Irakban látunk, az azt mutatja, hogy még a katonai dominancia is gyengül. A gyengeség nem tűnik fel: tíz kilométer magasságból, csúcstechnológiával még erős az Egyesült Államok. Hatalmas pusztító ereje van; senki nincs abban a helyzetben, de nem is lesz egy jó darabig, hogy versenyezzen az Egyesült Államok technológiai, katonai fölényével. Nem is próbálja meg senki. Talán a kínaiak tesznek egy kis erőfeszítést, de nem sokat. Viszont mihelyst a gyalogságról, a földi katonai erőről van szó, akkor már nem ilyen fényes a helyzet. Nincs olyan katonai erő, amely tovább ott tudna maradni, mint hat hónap, ezért kérnek segítséget: "embereket akarunk (például) Lengyelországból", és még fizetnek is a lengyeleknek, hogy ott legyenek Irakban. Tehát még a katonaság sem elég erős akkor, ha egy nagy területet kell hosszú ideig ellenőrzés alatt tartani. Az Egyesült Államok nem olyan hatalmas, mint sokan gondolják. Másrészről viszont: senki nincs abban a helyzetben, hogy versenyezzen az Egyesült Államok katonai légierejével, a technológiát tekintve és minden egyéb téren.

Nehézségek vannak, egyre súlyosabbak. Ha megkérdezzük, hogy mennyibe kerül ez a háború az Egyesült Államoknak ezzel a sok katonai kiadással, a válasz az: egy halom pénzbe. Ki finanszírozza ezt? A kínaiak. Itt van a helyzet egyik ellentmondása. Az Egyesült Államok még jobban eladósodik az ilyen vállalások miatt. Hihetetlenül eladósodik az országon belül – fogyasztói adóssággal, kormányadóssággal – és az országon kívül is. Az a probléma, hogy ha az Egyesült Államokban egy komoly adósságválság alakul ki, akkor az egész világ szörnyű helyzetbe kerül. Tehát szerintem az egész világ figyel, és úgy gondolkodik: "Fel kell sorakoznunk az Egyesült Államok mögött, mert ez az egyedüli módja annak, hogy fennmaradjunk." Ezért finanszírozzák a kínaiak az Egyesült Államok adósságát: az Egyesült Államok ugyanis kínai termékeket vesz. Itt egy nagyon veszélyes helyzet van – ha adósságválság törne ki az Egyesült Államokban, annak szörnyű globális következményei lennének.

Továbbá a probléma másik oldala az, hogy ami ma Kínában zajlik, az alapvető a globális gazdasági folyamatok szempontjából. Ha a kínai növekedési gépezet szétesik vagy instabillá válik, vagy ha Kína politikai válságba kerül, akkor az Egyesült Államok is megnézheti magát.

Nagyon úgy néz ki, hogy az Egyesült Államok és Kína közti függőséget erősen érzékelik, és gyengébb ez a kötelék Európával – továbbá úgy gondolom, nincs sok lehetőség kitörni ebből a függőségből. Az instabilitás tehát mindenütt látható, és én azon a véleményen vagyok, hogy ez az Egyesült Államok imperializmusát a következő válsághelyzet elé állítja: vagy kénytelenek lesznek felhagyni a globális dominanciára való törekvéssel és azt mondják: "rendben, vége az Egyesült Államok globális hatalmának, mi csak egy vagyunk a sok játékos közt, ki kell találnunk a játékszabályokat, ami szerint menjen tovább a világ, beleértve az együttműködést Kínával, Indiával és Brazíliával, sőt Oroszországgal is". Ez eléggé valószínűtlen, hogy bekövetkezik.

Vagy ezt teszik, vagy belerohannak egy olyan válságba, amelyben kialakul egy igazi jobboldali neokonzervativizmus, a Bush-féle, ami erősen katonai jelleget fog felvenni, viszont nagyon instabil is lesz.

Z.: Az első változat úgy tűnik, mintha egy kicsit az európai modellhez hasonlítana.

H.: Igen, kivéve talán azt, hogy sokkal komolyabb tárgyalásokra van szükség Kínával, Indiával, Brazíliával és a többiekkel. Már elkezdtek egymással tárgyalni. Kína és India most már tárgyal egymással, amit sokáig nem tettek. Lula mostanában egyezett meg egy kétoldalú egyezményben Indiával. Láthatjuk, hogy folyik ez, például vegyük a gyógyszeripart Indiában és Brazíliában, amely huszadannyi áron képes általános gyógyszereket előállítani ahhoz képest, amennyiért az Egyesült Államokban és Európában a szellemi tulajdonjogokat birtokló gyógyszer-monopóliumok előállítják azokat. Most vagy mindez megszűnik (és ezt próbálják csinálni a TRIPS-egyezmény segítségével, kényszeríteni Indiát és Brazíliát, hogy hagyjanak fel azzal, hogy olyan szörnyen alacsony áron termeljék azokat a gyógyszereket), vagy Brazília és India nem lesz hajlandó erre. Azt hiszem, inkább erre lehet számítani. Azon a ponton nagy összeütközésre lehet számítani. Nem a klasszikus értelemben, hogy a Dél termeli meg a nyersanyagokat, az a csoport már nem nyersanyagokat termel; gyógyszereket, repülőgépeket, gépeket stb. – ők a termelési gépezet alternatív módja, és most már tudják ezt, és valószínűleg nagy hangsúlyt fognak erre helyezni. Sok problémát fognak még az Északnak és az északi imperialista módszereknek okozni az elkövetkező tíz évben.

Z.: Van-e valamilyen alternatíva? Milyen legyen az antiimperialista stratégia?

H.: Az első dolog feltenni a kérdést: kik állnak a neoliberalizmussal szemben? Hatalmas vevőköre van ezeknek: akiket hátrányosan érintett a neoliberális politika, akiket kifosztottak vagy akiktől birtokukat elvették, akiket csődbe juttattak stb. És természetesen jelenleg is van egy nagy terület, ahol folyik a kizsákmányolás, például a munkafolyamatokban Keleten és Délkelet-Ázsiában. Szóval rengeteg ember van, aki nem szereti a jelenlegi rendszert, és szembefordul vele. Sokan közülük szociális mozgalmakat indítottak: parasztmozgalmakat Indiában, föld nélküli parasztmozgalmakat Brazíliában, a zapatista mozgalmat Mexikóban, a kialakulóban lévő szakszervezeti mozgalmat Indonéziában, munkajogi mozgalmakat, melyek több helyen, még Kínában is kezdenek kialakulni. Tehát van egy sor politikai mozgalom. Azt hiszem, hogy mindennek közepette el kell kezdeni kieszelni valamiféle alternatív globális rendszert. A nehézség először is az, hogy ezek között a szociális mozgalmak között soknak megvan a sajátos célja. Nagyon nehéz ezeket egységbe ötvözni, mert különállóak és sajátosak. A másik probléma az, hogy még ha össze is lehet ezeket gyűjteni, nagyon különböző elképzeléseik vannak arra vonatkozóan, hogy milyen legyen az alternatíva. Mondok néhány példát: egy részről sokan vannak azok, akik szerint minden megoldás helyi jellegű kell legyen, fenébe a globális rendszerrel. Mások azt mondják: "nem, egy alternatív globális rendszert kell felülről kialakítanunk és a helyi megoldások a globális rendbe legyenek ágyazva". Radikális különbségek vannak például a környezetvédelmi kérdésekhez való hozzáállásban: egy új globális rendszer hogyan adhat elsőséget a természettel való viszonynak? Rengeteg elgondolás van, a kifejezetten ökológiai jellegűtől a fejlődéspárti elképzelésig, mely kijelenti: "nos, tiszteletben tarthatunk néhány ökológiai kényszert, de azt szembe kell helyeznünk egy alternatív fejlődési stratégiával".

Különbözőképpen ítélnek meg bizonyos dolgokat, mint például azt, hogy mennyire vegyük figyelembe, és milyen vonatkozásban, van-e helye alapvető kulturális különbségeknek? Egészen attól az elgondolástól kezdve, hogy "minden egyes kulturális változatot tisztelni kell", amibe minden belefér, kezdve a nemi szervek csonkításától a nőkkel vagy homoszexuálisokkal kapcsolatos bizonyos szokásokig. Ha egy bizonyos közösség óhajt bizonyos dolgokat, azt mondod-e, hogy "rendben, mert ez az ő kultúrájuk, és ez így van"? Vagy azt mondod "nem, mert vannak globális szabályok, bizonyos általános dolgok, melyeket tiszteletben tartunk", vagy azt mondod, "nem, vannak dolgok, amik elfogadhatatlanok"? Sok harc folyik a kulturális különbségek területén; ezeket meg kell vívnunk.

Tehát ezek a tényezők komplikálják az alternatíva kialakítását; és úgy tűnik, az egyik intellektuális feladat (és amikor azt mondom, hogy "intellektuális", nem azt értem ezen, hogy csak egy bizonyos privilegizált intellektuális csoport foglalkozhat ezzel) az, hogy megpróbáljunk véleményeket kidolgozni, a probléma természetét kifejtő tényállásokat, különböző módokat, ahogy kifejtjük a különbségeket, a széttöredezettségről alkotott felfogásunkat úgy, hogy egy sokkal jobb helyzetben legyünk ahhoz, hogy versenyre keljünk a fennálló rendszerrel egy átfogó alternatív projekt segítségével. Ezekkel a dolgokkal kell foglalkoznunk, és késznek kell lennünk arra, hogy sajátos nézeteket fogalmazzunk meg. Remélem, azáltal, hogy kritikusan állunk a fenti nézetekhez, el tudunk jutni valamiféle – nem szükségszerűen – közösségi szellemhez, de legalább ahhoz az elgondoláshoz mindenképpen, hogy ha le akarjuk győzni a neoliberalizmust, ha akarunk alternatívát a kapitalizmusnak, akkor képesek leszünk úgy feldolgozni ezeket a problémákat, hogy lesz egy közös frontunk a kapitalizmus és az imperializmus ellen. Nem könnyű feladat, de pillanatnyilag, azt hiszem, az egyik probléma az, hogy nem egészen így állunk hozzá. Nehéz feladat, de azt hiszem, valahogy csak meg kellene oldanunk.

 

Megjelent a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung 2004. szeptemberi, 59. számában.

 

(Fordította: Kelemen Krisztina)