Tervezet¹

 

A kapitalista globalizáció által megtépázott Földünkön – meggyőződésünk szerint – Európa pozitív, sőt nélkülözhetetlen szerepet játszhat. De ez nem lehet a jelenlegi Európa, a pénzuralom, a társadalmi szakadékok és a demokratikus deficitek Európája. Nem lehet az a politikai közösségként értett Európa, amilyennek a Giscard d’Estaing-féle konvent által előkészített Alkotmány elfogadhatatlan tervezete megálmodta.

Mindazonáltal nem elégszünk meg a puszta tiltakozással: hozzá akarunk járulni egy hiteles és erős európai alternatíva létrejöttéhez. Egy másik Európáról álmodunk. Egy másik Európát akarunk, igazságosabb és humánusabb társadalommal.

1. Többé nem kell végzetként elfogadnunk Európát úgy, ahogy azt már oly régóta építik nekünk. Az az Európa a kapitalista döntések, a privatizáció és a szociális vívmányok módszeres rombolásának Európája. Továbbra is annak az atlanti gondolatnak az Európája, amely az Egyesült Államok tartós hegemóniáját eredményezte. Az alacsony életszínvonal és a hanyatlás Európája. A beteg demokrácia Európája, amely a legaggasztóbb jelenségek és közöttük is egy olyan populista szélsőjobb melegágya, amely tagadja a kontinens szolidáris és demokratikus gyökereit. Nem tudunk elfogadni egy ilyen Európát. Nem ismerjük el egész intézményes építményét és azon belül az Alkotmány jelenlegi tervezetét sem. Nem fogadjuk el döntéseit, különös tekintettel a lisszaboni vagy barcelonai nagy “csúcsok” társadalomellenes és antidemokratikus intézkedéseire.

2. Szemben ezzel a liberális Európával, mi a foglalkoztatás és a fenntartható fejlődés Európájának szükségességében és lehetségességében hiszünk. Megteremtéséhez akaratra van szükség, arra, hogy a politikának visszaadjuk az őt megillető első helyet, illetve hogy visszautasítsuk a pénzügyi dogmák megkérdőjelezhetetlenségét.

Végül szükség van arra is, hogy magunk mögött hagyjuk a “stabilitási paktum” katasztrofális hatással járó korlátozásait, és hogy alapjaiban alakítsuk át az Európai Központi Bank (EKB) működését. Ahelyett hogy folyamatosan a közkiadásokat csökkentenénk, az általunk elképzelt Európában a stabil foglalkoztatás és képzés érdekében kellene inkább növelni a szükséges kiadásokat.

Ez az Európa megteremtené magának a tervek megvalósításához szükséges költségvetési forrásokat, a közösségi érdeket az egyének profitérdekeltsége elé helyezné, a közszolgáltatásokat fejlesztené, ahelyett hogy megsemmisítené őket, büntetné a nem tiszta szándékú spekulációt, ahelyett hogy a munka világát sápolná.

3. A korlátozott jogok Európájával szemben kiállunk a szociális Európa szükségessége és lehetségessége mellett, a szolidaritás és az egyén jogainak Európája mellett. Egy olyan Európa mellett, amely azt a méltányos célt tűzi ki maga elé, hogy mindenkinek legyen meg a lehetősége arra, hogy autonóm módon és méltóságban éljen.

Kiállunk egy olyan Európa mellett, amelyben a férfiak és nők egyenlősége a gyakorlatban is megvalósuló érték, amelyben a migránsok egyenjogúsága biztosított, amelyben követelmény a közjószágokhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés. Egy szolidáris Európa mellett, amelyben az idősek nincsenek kitéve a tőkésítés és a nyugdíjalapok kockázatainak.

4. A kevesek által irányított Európa helyett a demokratikus Európa lehetőségét és szükségességét hangoztatjuk, amelynek építménye a népszuverenitáson és nem néhányak átláthatatlan hatalmán nyugszik. Egy olyan Európáét, amelyben az állampolgároknak és a népeknek van beleszólásuk sorsukba, amelyben a közhatalmi ágak funkciói egyértelműek, és amelyben hatékony az állampolgári ellenőrzés. Egy olyan Európáról van szó tehát, amely felszabadítja energiáinkat, újra közös ügyünkké teszi Európa építését, amely a liberalizmus miatt feneklett meg. Egy olyan Európáról, amely felfrissíti a demokratikus hagyományokat azáltal, hogy előtérbe helyezi a részvételi és paritásos demokrácia elveit.

5. Ellentétben azzal az Európával, amely megelégszik azzal, hogy eljátssza szerepét a “nagyhatalmi koncertben”, mi a béke és együttműködés Európájának szükségességét és lehetségességét valljuk, amely visszatalál eredeti ideáljainak erejéhez. Egy olyan Európáét, amely nyitott a déli félteke felé, és amely ragaszkodik a nemzetközi intézmények alapos és demokratikus reformjához. Egy minden gyámságtól és különösen a NATO gyámkodásától mentesített Európáét. Egy olyan Európára van szükségünk, amely hozzájárul ahhoz, hogy visszaszoruljon az a veszélyes gondolkodásmód, amely napjaink globalizációjára és hegemonizmusára jellemző. Röviden: egy másmilyen Európára egy másmilyen világban…

6. A tizenötök, huszonötök vagy akár még több ország Európájának csak akkor van jövője, ha megszabadul a neoliberális béklyóktól. Határozottan kell azonban ezt végrehajtani: az elmúlt évek tapasztalata a szociálliberális politikák szarvashibáinak tapasztalata is. A hatalomban egymást váltó liberálisok és szociálliberálisok destabilizálták az európai társadalmakat, növelték az egyenlőtlenségeket, fékezték a fejlődést. Hozzájárultak a lakosság reményvesztettségének növekedéséhez, politikai válsághelyzetet idéztek elő, ami ajtót nyitott a szélsőjobboldali populizmus számára.

Európa – amilyenné mi kívánjuk változtatni – a humánum magasztos elvére épül. És ez nem egy ködös távolba vesző álom. A humánum Európája ugyanis rendelkezik egy nagy ütőkártyával: a különféle mozgalmak és csoportok sokaságával. A hátterében egy olyan mozgatóerő áll – a globalizációellenes mozgalom, amely számára az Európai Szociális Fórumok kontinentális jelentőségű fórumot jelentenek –, amely szembeszáll a tőke és a piacok hegemóniájával.

Ezek a mozgalmak más válaszokat javasolnak a problémákra. De még mindig nem változtatták meg az európai politika irányultságát, nem váltak politikai erővé. Arra törekszünk, hogy megszüntessük ezt a széttagoltságot. Célunkat megvalósíthatónak tartjuk, amennyiben minden antineoliberális progresszív erő, tekintet nélkül politikai szimpátiáira és társadalmi szerepvállalására (legyen az szakszervezeti, egyesületi vagy politikai jellegű), összegyűl, hogy egyazon politikai platformot javasoljon, és képviselje is azt, elsősorban a választásokon. Mindezt pedig a hatalommegosztás, az egyenlőség, a méltóság és a felelősség szellemében kell tennie.

Segítendő, hogy ezek az erők egy zászló alá gyűljenek, és kialakítsanak egy közös programot, vitára bocsátjuk az alábbi javaslatokat, amelyek véleményünk szerint egy másik, egy szociális, demokratikus, feminista, ökologista és pacifista Európa alappilléreit jelenthetik. A 2004. június 13-i választás lehetőséget jelent arra, hogy nemet mondjunk Európára a jelenlegi formájában, és megfordítva, igent az állampolgárok és a népszuverenitás Európájára.

 

Nemet mondunk a jelenlegi alkotmánytervezetre

 

Az Alkotmány kérdése újra előtérbe került. A Giscard d’Estaing-féle konvent 2003-ban kidolgozott egy tervet, amelyet az Európai Parlament többsége ratifikált.

Mi nem fogadjuk el ezt a tervezetet: alkotmányos rangot ad ugyanis annak a neoliberális elvnek, amely “a szabad és torzításoktól mentes versenyre épülő egységes piac” szükségességét hirdeti; alapvonásait tekintve megerősíti a jelenlegi intézményrendszert, amely átláthatatlan technokráciájával fékezi egy valóban közösségi európai térség felemelkedését; nem fogadjuk el, mert nem kísérte alapos társadalmi vita. A költségvetési vagy a védelmi kérdésekben a tervezet még ront is a helyzeten a jelenleg érvényes szerződésekhez képest. Válaszunk tehát minden bizonytalankodástól mentes: nemet mondunk erre a veszedelmes tervezetre.

Az egymást követő lisszaboni és barcelonai csúcsokon hozott döntésekkel együtt az alkotmánytervezet egy olyan csomagot alkot, amelyet vissza kell utasítanunk. Európa népeinek meg kell erre adni az egyértelmű lehetőséget a népszavazás által.

Az ilyen antidemokratikus módszerekkel szemben egy másik eljárást támogatunk: úgy véljük, szükség van egy új szerződésre, amely rögzíti minden uniós közösségi intézmény hatáskörét és szerepét, különös tekintettel a Tanácsra, a Bizottságra és a Parlamentre, annak az érdekében, hogy az unió állampolgárai valóban tudják, hol születnek a döntések, illetve tudják, milyen jogaik és lehetőségeik vannak a döntési folyamatba való beleszólásra.

Ezen új szerződés megalkotását széles körű demokratikus vitának kell kísérnie az egész unióban, világosan meghatározott alternatívák alapján. Ebben a vitában részt vehetnének az európai és a nemzeti parlamentek képviselői, a szakszervezetek, az állampolgárok egyesületei. Csak ez után a szakasz után kezdődhet meg maga az alkotmányozási folyamat, amelyben érvényesülnek a vitában kikristályosodott elvek. A folyamatot közvetlen véleménynyilvánításnak kell zárnia népszavazás formájában, amelyen az Európai Unió minden tagállamának állampolgárai szavazhatnak.

 

A munka Európája, a szociális Európa

 

Európa többé már nem a szociális védelemnek és a munkások jogainak, hanem a munkanélküliségnek és a társadalmi hanyatlásnak a kontinense. Az érvényben lévő Európai Foglakoztatási Stratégia egyetlen célja a munkapiacot visszafejlesztő reformok igazolása. Nem fogadjuk el ezt a stratégiát, mivel az Európai Uniónak is ki kell vennie a részét a munkahelyek eltűnése és a munkanélküliség ellen folytatott harcból.

 

 

I. Fellépés a munkanélküliséget előidéző okok ellen, elmozdulás a foglalkoztatás és képzés biztonsága felé

Ebben a helyzetben, amelyet milliók élnek meg szívet tépő emberi drámaként, azt javasoljuk, hogy:

1. Állítsunk korlátokat az ideiglenes munkákba való – már rendszerszerűvé váló – menekülés elé, és tegyük általános érvényű joggá, hogy az átmeneti munkákat állandó állássá lehessen átminősíteni. Alkossunk közösségi szabályozást a munkaügyi konfliktusok rendezéséről. A tömeges elbocsátások előtt minden esetben kötelező lenne tárgyalni a dolgozók képviselőivel; az államigazgatás számára minden eszköz rendelkezésre állna a döntések végrehajtásának felfüggesztésére és a kerekasztal-tárgyalások kikényszerítésére.
2. Biztosítsunk új jogokat a munkavállalóknak. Egy ilyen fontos és azonnali változást hozó jog tenné lehetővé a céges átszervezési tervek végrehajtásának felfüggesztését annak érdekében, hogy a munkatársak áthelyezési lehetőségei, illetve alternatív javaslatok is kidolgozásra és megvizsgálásra kerüljenek.
3. Csökkentsük a munkaidőt összehangolt intézkedésekkel, egyidejűleg korlátozva a végrehajtása alól ma elfogadottnak tartott kibúvási lehetőségeket.
4. Az említett azonnali intézkedések mellett szükségesnek tartjuk az elmozdulást egy új munkavállalói jogállás kialakítása felé, amely átvehetné a 30-as és 60-as évek között született nagy európai egyezmények helyét. Ez az új jogállás lehetővé tenné, hogy egyszerre érvényesüljön a munka és életmód a jelenleginél szabadabb megválasztásának követelménye és az a stabilitás, amely nélkül a munkaerő-piaci “rugalmasság” csak annak eszköze, hogy a munka világát a piacok diktátumainak kiszolgálójává tegyék. A legnagyobb európai vívmány így a munkaszerződések folyamatosságát biztosító garancia lenne, melynek alapelve a munka, a képzés és a jövedelem biztonsága.

 

 

II. Egy munkahelyteremtő politika kialakítása

Az EU-tagállamok támogatásával a Bizottság és a Tanács megerősítette a jelenleg is érvényesülő neoliberális vonalvezetést, kiállt a privatizáció mellett, és gyengítette a közérdek és a közszolgáltatások elvének érvényesülését. E katasztrofális értékválasztásokkal szemben az Európai Uniónak oly módon kellene hozzálátnia a gazdaságpolitika átalakításához, hogy az lehetővé tegye a munkavállalók áthelyezésének ritkábbá válását, a munkanélküliség elleni harcot, és elősegítse a fenntartható növekedést.

1. Az unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, adó- és kulturális politikát) fel kell használnia a célok elérésére.
2. Ez feltételezi, hogy végre érvénytelenítsük a közkiadásokat drámai módon korlátozó Stabilitási és Növekedési Paktumot. A gazdasági és pénzügypolitikának nem “az árstabilitás fenntartását” kell célul kitűznie, hanem a növekedést elősegíteni és előnyben részesíteni a minőségi munkahelyek megteremtését mindenki számára.
3. Az Európai Uniónak rendelkeznie kell az ambiciózus közpolitika megvalósításához szükséges eszközökkel. Ennek érdekében az Unió költségvetését a tagállamok GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni. Hasonlóképpen, meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy az Unió hitelt vehessen fel az EKB-tól a nagy infrastrukturális beruházások megvalósítására, illetve hogy meglegyen a 2004-ben csatlakozó országokban szükséges befektetések forrása. Az ilyen típusú hitelezést megtiltó jogi rendelkezéseket tehát hatályon kívül kell helyezni. Végül, az Európai Strukturális Alapokat össze kell kapcsolni egymással, hogy aktívan segíthessék a képzésre, társadalmi beilleszkedésre és foglalkoztatásra meglévő helyi és regionális forrásokat. Egy a bérből és fizetésből élőket védő és felemelkedésüket segítő speciális alap lehetőséget adna a munkahelyek áttelepítéséből fakadó problémákkal való szembenézésre.

 

 

III. Méltányos életkörülményeket mindenkinek

1. Mindenkinek biztosítani kell a méltóságteljes élethez szükséges feltételeket. A fizetéseket és a minimális szociális járandóságokat meg kell emelni, és biztosítani kell a hozzáférést mindenki számára, aki rájuk szorul, oly módon hogy senki se maradjon a szegénységi küszöb alatt; a betegség után járó, anyasági, munkanélküliségi, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét rögzíteni kell.
2. Biztosítani kell a jogot a korkedvezményes nyugdíjhoz. Ehhez felül kell vizsgálni a barcelonai csúcson született döntést a munkavállalási kor ötéves meghosszabbításáról, és el kell mozdulni a nyugdíjba menetel korának szabad megválasztása felé, feltéve, hogy az nem érinti hátrányosan a legalacsonyabb jövedelműek helyzetét, illetve hogy van lehetőség a kötetlen munkaidő mellett történő munkavállalásra az aktív kor elejétől végéig.

 

A jogok Európája

 

A liberálisokkal szemben, akik a jogokat kötelezettségként és költségként fogják fel, mi úgy véljük, hogy a jogok kiterjesztésével kellene megteremteni a fejlődés alapját az egész földrész számára.

 

 

A. A nők jogai

Az a tény, hogy az emberi nem fele nem részesül a másik felével valóban egyenlő jogokban és lehetőségekben, hátráltatja az egész társadalom fejlődését. A férfi–női egyenlőséget tehát az Unió alkotmányos alapértékévé kell tennünk, és a gyakorlatban is elő kell segítenünk megvalósulását a nők jogainak biztosításával. Mindezt pedig a legkiszolgáltatottabbakkal kell kezdenünk, így például a bevándorló nőkkel.

Azt javasoljuk tehát, hogy:

• Tegyük általánossá a fogamzásgátláshoz és a terhesség-megszakításhoz fűződő jogot!
• Küzdjünk a prostitúció és a modern kori rabszolgaság ellen!
• Erőteljesebben lépjünk fel a nőkkel szembeni erőszak ellen! Támogassuk a területen működő választott képviselőket és segítsük a feminista hálózatokat!
• Tegyünk a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlőségéért!
• Küzdjünk az iszlám fundamentalizmus és annak nők jogait támadó törekvései ellen!
• Erősítsük meg a paritásos demokráciát, amely valódi eszköz arra, hogy a nők részt vehessenek a döntésekben!

 

 

B. Az egyén védelme

Az Európai Uniónak egyértelmű prioritásként kell kezelnie az egyéni jogokat, és biztosítania kell hatékony érvényesülésüket a gyakorlatban. Különösen fontos ez az olyan esetekben, mint a diszkrimináció áldozatainak vagy a kisebbségeknek az ügye.

 

1. A bevándorlók jogai

– Valódi egyenlőséget kell biztosítani a számukra a munkahelyekhez és a lakáshoz való hozzáférésben. A személyek szabad áramlását az erőforrásokhoz és szociális juttatásokhoz való hozzájutás mindenkire való kiterjesztésének kell kísérnie.

– Az illegális bevándorlók helyzetét szabályozni kell: ez az egyetlen mód jogaik garantálására, csökkenteni a státusukból adódó bizonytalanságot és lazítani azon a szerepen, amelyet a munkáltatók rájuk osztottak az átalakuló munkavállalói szerkezetben.

– Létre kell hozni a lakóhelyen alapuló európai állampolgárság intézményét, együtt a szavazási jog biztosításával az Unió minden lakója számára, bármilyen legyen is a származása (e szavazójog-kiterjesztést vitának kell megelőznie, amelyben pontosítani lehet az alkalmazási körét).

– A menedékjogot meg kell erősíteni és ki kell terjeszteni alkalmazási körét.

 

2. A gyermekek védelme

– A gyakorlatban is végre kell hajtani az Európai Parlament 1996-os és 1997-es határozatait.

– Határozott fellépésre van szükség a gyermekek szexuális zaklatásával szemben. Ennek érdekében kell tevékenykednie a meglévő közösségi igazságszolgáltatási intézményeknek (Europol, Schengen, Eurodac). Meg kell teremteni azon államok szankcionálásának lehetőségét, amelyek nem teszik meg a szükséges jogi lépéseket egy pedofil ügy kivizsgálása során.

3. Az Uniónak küzdenie kell a rasszizmus, antiszemitizmus, neofasizmus, sovinizmus, idegengyűlölet és nacionalizmus, valamint az intolerancia minden formája ellen. El kell ítélni a szexista és homofób diszkriminációt.

4. A világnézeti semlegesség elve. A kisebbségek védelme elválaszthatatlan a tolerancia eszméjétől, amely alapjaiban a világnézeti semlegesség eszméjéből fakad. Az államot és a közügyeket szigorúan távol kell tartani minden vallásos vagy filozófiai befolyástól. A vallást semmi esetben sem tekinthetjük közös örökségünknek és az Unió alkotmányos alapelvének. Egyedül a demokratikus hagyomány alkalmas arra, hogy a közösségi élet iránytűjéül szolgáljon. El kell vetni az olyan javaslatokat, amelyek “nyitott, átlátható és rendszeres párbeszédet” szorgalmaznak “az egyházakkal és a felekezetekhez nem tartozó vallási szervezetekkel”.

 

 

C. A közjavakhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés joga

1. Az oktatáshoz való hozzáférés joga

Legyen szó Európa bármely országáról, az oktatási rendszerek továbbra is az egyenlőtlenségre épülnek. A lisszaboni csúcs megerősítette ezt az irányt azáltal, hogy az oktatást és a képzést, a versenyképességet kiszolgáló eszközzé tette, ahelyett hogy az az egyéni kibontakozást szolgálná. Az oktatás piacosítására irányuló aktuális folyamatok szintén ebbe az irányba mutatnak. Vissza kell tehát adni az egyenlőség elvének elsőbbségét a verseny ideológiájával szemben.

• Nem szabad engedni az állami szerepvállalás mértékéből, nem szabad bizonytalanságban hagyni az oktatásban dolgozókat, és nem szabad hagyni, hogy Európában több tízezer állás tűnjön el az oktatásból, hogy a közoktatás egész szegmensei a magánszektorba kerüljenek át.
• Az európai intézményeknek e célok érdekében össze kell hangolni erőfeszítéseiket; biztosítani kell a területi egyenlőtlenségek csökkentéséhez szükséges eszközöket, ezek az egyenlőtlenségek ugyanis gátolják az oktatáshoz való elidegeníthetetlen jog érvényesülését. Mindezek végrehajtása érdekében meg kell erősíteni a strukturális alapokat.

 

2. Jog a kultúrához

Valódi, komoly szerepet szükséges adni a kultúrának, amely mentesíti a piac és a verseny szabályai alól, s amely a kulturális sokszínűséget Európa hajtómotorjává teszi, a kulturális egyediséget pedig fontos értékké avatja.

• A kulturális javakat és szolgáltatásokat függetleníteni kell a piac és a verseny szabályaitól; a kultúra ezen kivételes szerepének elvét minden nemzetközi tárgyalás során védelmezni kell.
• Minden állam vagy államcsoport számára garantálni kell, hogy szabadon meghatározhassa, milyen kulturális politikát követ.
• A többnyelvűséget mint a túlerőben lévő angol–amerikai monopóliummal szembeni védőbástyát és mint egyedi európai jelenséget fejleszteni kell.

 

3. Az információhoz való hozzáférés joga

• Az Unióban garantálni kell a média pluralitását. Az európai szervezeteknek így fel kell lépni a koncentráció irányába mutató folyamatokkal szemben, mert néha olyan kvázi-monopóliumokhoz vezetnek, amelyek csak néhány multinacionális cégnek kedveznek.
• Fel kell lépnünk a piacosítás, privatizáció és tulajdonkoncentráció Európa-szerte megismert folyamata ellen, akárcsak az információk torzításának és a közvélemény manipulálásának a részvényesek-cégtulajdonosok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló jelenségével szemben.
• Meg kell védeni a köztelevízió gondolatát, és biztosítani kell a működéséhez szükséges közforrásokat, akár új állami – és európai – tájékoztatási intézmények felállításával.

 

4. Városi jogok

• A lakhatáshoz fűződő jogot az európai alkotmányos szerződésben is szerepeltetni kell.
• A pénzügyi piacok és a spekulánsok befolyását csökkenteni kell, hogy biztosíthassuk a méltányos, jól megközelíthető lakhatáshoz való jogot.
• A mindenki számára hozzáférhető kulturált városi környezethez, a tisztességes lakóhelyhez és az elköltözéshez való jogot uniós prioritássá kell emelni. Ennek érdekében hangsúlyozottan bátorítani kell az állam számára rendelkezésre álló eszközök gyakorlati alkalmazását, minden területi szinten.

 

 

D. Egy új alapjogi charta

Az Európai Unió tiszteletben tartja az alábbi alapelveket:

• A mindenki számára elfogadható normák keresése nem járhat azzal az eredménnyel, hogy elfogadjuk a nemzeti parlamentek véleményének legkisebb közös nevezőjét. Ehelyett kitartóan kell törekedni a lehetőségek szabta keretek között a munkavállalókat védő jogszabá­lyok megerősítésére.
• Az “eredmények megőrzése” elvének biztosítania kell, hogy a gazdasági integráció előrehaladása ne járjon együtt a tagországok által garantált munkavállalói jogok megkérdőjelezésével.
• A gazdaságszabályozás bármilyen módosítását, különösen ha az a piac szerepének erősítését irányozza elő, meg kell előznie a tagálla­mok szociális jellegű joganyagának harmonizálásának.
• Végezetül sem a verseny, sem a szabad kereskedelem nem szerepelhet az Unió célkitűzései és alapelvei között: ezt a fontos szerepet az együttműködésnek és a szolidaritásnak kell betöltenie.

Ezen elvi alapokon kell megkezdeni egy új Alapjogi Charta előkészítésének demokratikus folyamatát, amiben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek. Mindez elmaradt a jelenleg érvényes Charta szövegezése során 2000-ben, most a lehető leghamarabb sort kell keríteni rá.

Az Uniónak mint intézménynek késedelem nélkül csatlakoznia kell a Torinóban aláírt Európai Szociális Chartához, az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) határozataihoz.

 

 

Európai fellépés egy másfajta fejlődésért

 

A privatizáció, a dereguláció és a befektetések megtérülésére vonatkozó elvárások ellehetetlenítették a képzésre, az egyéni kiteljesedésre és az ökológiai egyensúlyra vonatkozó hosszú távú érdekek érvényesülését. Ezzel a hozzáállással szemben mi Európa építésének középpontjába a humán képességek fejlesztését, a természeti erőforrásokkal való takarékosságot, az önzetlenséget és szolidaritást kívánjuk állítani.

 

 

I. Új irányt adni a közpolitikai eszközök alkalmazásának

1. Át kell alakítani az adórendszert

• Az adókedvezményeknek a termelő beruházásokat végző cégeket kell segíteni, illetve ellenkezőleg, büntetni kell a kizárólag a pénzügyi szempontokat figyelembe vevő és magas társadalmi költséggel járó vállalati stratégiákat. Így meg kell adóztatni azokat a cégeket, amelyek az alacsonyabb fizetések és járulékterhek miatt helyezik át tevékenységüket máshová.
• Európai szinten, ahogy a területi szinteken is, a tőkejövedelmek, a széndioxid-kibocsátás és a folyó tranzakciók után szedett, illetve az energiát terhelő adók harmonizációjából származó bevételeket a növekedés finanszírozására kell fordítani, hogy végül egy egész Európára kiterjedő egységes adó legyen kivetve a tőkejövedelmekre.
• Szükséges bevezetni az Unióban székelő multinacionális cégek ellenőrzését; az állami segélyek visszafizetésére kell őket kötelezni, ha megállapítható, hogy azokat a tevékenység más területre történő áthelyezésére fordították. Hasonló módon, az Uniónak nem szabad elfogadnia azt, hogy némelyikük ragadozó politikát folytasson a Dél országaiban.
• Új irányt kell adni a hitelpolitikának, és biztosítani kell annak felügyeletét.
• Az EKB demokratikus ellenőrzését az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellátni, célkitűzéseit újra kell fogalmazni, úgy hogy figyelembe veszik a foglalkoztatási övezeteket képviselő szociális partnerek véleményét is.
• Olyan szelektív hitelpolitikát kell kialakítani, amely előnyben részesíti azokat a vállalkozásokat, amelyek növelik a foglalkoztatást és bővítik a képzést, és gátolni azok hitelfelvételét, amelyek a foglalkoztatás ellen spekulálnak. Egyformán támogatni kell a munkavállalók, illetve a képviselők munkahelyek megőrzésére irányuló kezdeményezéseit.
• Az Uniónak erőfeszítéseket kell tenni köztulajdonban lévő pénzintézetek alapításért, legyen szó nemzeti vagy akár európai szintről.

2. A szövetkezeti, valamint a harmadik szektort² bátorítani kell, és megadni nekik azt a támogatást, amely lehetővé teszi, hogy összebékítsék a társadalmi érzékenység és a gazdasági hatékonyság logikáját. Az adórendszernek és az állami segélyeknek ennek megvalósulását kell támogatni. Biztosítani kell továbbá a harmadik szektor számára fontos szolgáltatásokat.

3. Ezeknek az erőfeszítéseknek az EU aktívabb fellépésével kell párosulnia a nemzetközi küzdőtéren, ide tartozik:

• A pénzügyi piacok (Tobin-adó) és az értéktöbblet megadóztatása.
• Aktív támogatás az ENSZ Fejlesztési Programjának, amelynek célja a szegénység elleni küzdelem és a fenntartható emberi fejlődés új modelljeinek kidolgozása. Változtatni kell az IMF és a Világbank politikáján (l. lentebb: “A béke és együttműködés Európája”).
• Fel kell függeszteni a GATS-ról (Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelméről) szóló tárgyalásokat, mindaddig míg nincsenek felmérve a liberalizáció ellentmondásos hatásai. Véglegesen ki kell vonni a szolgáltatásokat a WTO hatóköre alól, ezekre ugyanis mint az emberiség közös javaira kell tekintenünk (egészség, kultúra, oktatás, víz stb.).
• Kezdeményezni kell egy egységes világpénz létrehozását, amely a következő lépcsőfokot jelentheti a dollár idejétmúlt hegemóniája után.
• Hatálytalanítani kell azokat a rendelkezéseket, amelyek akadályozzák a fenti célok teljesülését, és különösen azokat, amelyek a tőkeáramlás bármilyen korlátozását tiltják.

 

 

II. A közszolgáltatások mint az európai közösség támasztékai

A. Erőteljes kiállás a közszolgáltatások mellett

1. Alkotmányos szinten is el kell ismerni a közszolgáltatások jelentőségét. A kívánt eredmények elérése érdekében ezeket a szolgáltatásokat olyan sajátos szempontok alapján kell megszervezni és működtetni, amelyek felülírják a verseny szabályait. Az egyenlőség, folyamatosság, alkalmazkodóképesség, hozzáférés, minőség és az ellátásszínvonal demokratikus ellenőrzése szempontjainak előnyt kell élvezniük a szabad kereskedelem előfeltételeivel szemben. Ezeket a szempontokat azonnali hatállyal érvényesíteni kell a Bizottság tárgyalódelegációinak álláspontjában, különös tekintettel a WTO-ban folytatott megbeszélésekre.

2. Alkotmányos szinten is el kell ismerni az Unió illetékességét közszolgáltatások nyújtására és a nemzeti, helyi szolgáltatók támogatására, szolgáltatásuk fejlesztésére, annak érdekében, hogy fenn tudják tartani tevékenységüket. Az Uniót kötelezni kell egész Európára kiterjedően közszolgáltatások biztosítására minden olyan esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

 

B. Konkrét intézkedések a közszolgáltatások fejlesztésére

1. Az Európai Uniónak azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetnie a közszolgáltatást nyújtó cégek privatizációjára, legyenek azok bár helyi jelentőségű cégek. Teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell továbbá készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről valamennyi európai országban és valamennyi területi szinten.

2. Az Uniónak magáévá kell tennie azt az álláspontot, hogy a közszektor nemcsak egy kivétel a piaci törvények érvényesülése alól, hanem a demokratikus társadalom legfontosabb támasza. Valamennyi fontos társadalombiztosítási, oktatási és kulturális tevékenységnek állami felügyelet mellett kell végbemennie. Az infrastrukturális ellátás fontos elemeinek – utak, vasút, iskolabusz-szolgáltatás stb. – hasonlóan a közjószágok egy csoportjához – víz, áram, gáz stb. – és az olyan hálózatos szolgáltatásokhoz, mint a telekommunikáció és a posta, szintén a közszférához kell tartozniuk. Célszerűnek tűnik kiterjeszteni az állami szabályozást a hitelek, a lakhatás, a gyógyszeripar és más olyan szektorok esetében, amelyek alapvető közszolgáltatásokat nyújtanak az egészségügy területén.

3. A munkavállalók és szakszervezeteik jogait ki kell szélesíteni minden európai szinten, hogy erősödjön beleszólási, döntési és ellenőrzési képességük. A közszolgáltatók célkitűzései közé fel kell venni olyan új fogalmakat, mint a kirekesztés elleni harc, a fenntartható fejlődés koncepciója és különösen a munkavállalók, a választott képviselők és a fogyasztók jogainak és befolyásának kiszélesítése a közszolgáltató vállalatok irányításában.

4. A közszolgáltatások ilyetén előtérbe helyezését kiegészítő intézkedéseknek kell kísérnie:

• Valódi együttműködésnek az európai közszolgáltatók és közüzemi vállalatok között, hogy megoszthassák egymás között a beruházások, a képzés és a kutatás költségeit, és különösen, hogy javíthassanak a foglalkoztatás feltételein.
• Létre kell hozni a Közérdekű Szolgáltatások Tanácsát, amely uniós szinten hozna össze képviselőket, szakszervezeteket, a tagállamokat képviselő fogyasztóvédelmi szervezeteket, hogy rendszeresen értékeljék a közszolgáltatások fejlődését.
• Támogatást kell nyújtani azon helyhatóságok döntéseinek, amelyek kinyilvánítják, hogy nem tartják magukra nézve kötelezőnek a GATS előírásait, fenntartva ezáltal egy adott közszolgáltatási tevékenységet.

 

 

III. Aktív ágazati politikákat!

A. Aktív európai környezetpolitikát!

1. Foglalkoznunk kell a Föld sürgős válaszokat igénylő problémáival. Ha minden a jelenlegihez hasonló mederben folyik tovább, a Kyotói Egyezmény kötelezettségvállalásai nem fognak megvalósulni a gyakorlatban. Az Európai Uniónak fel kell lépnie a kyotói jegyzőkönyvben meghatározott környezetvédelmi intézkedések tényleges végrehajtása érdekében (még akkor is, ha erre teljes körűen nem kerül sor), valamint az ENSZ égisze alatt létrejött különböző csúcsokon született irányelvek gyakorlati alkalmazása mellett.

2. Új közlekedéspolitikára van szükség. A vasút fejlesztésének előfeltétele a politikai akarat és a hosszú távú befektetések megléte, így lehet csak biztosítani a hálózatok közötti átjárhatóságot, illetve új vonalak vagy olyan vasúti “autópályák” létesítését, amelyeket áruszállítás céljára lehetne használatba venni.

3. A szükséges gondossággal újra kell fogalmazni az árvíz elleni és a tengerpartok védelmét szolgáló politikát.

4. Meg kell reformálni az energiapolitikát. Az üvegházhatást előidéző gázkibocsátás elleni fellépés megköveteli, hogy a hatékony energiafelhasználás, az energiatakarékosság és a megújuló energiaforrások fejlesztésének ügye az EU legfontosabb célkitűzései között kapjon helyet, nem megfeledkezve a megfelelő jogi háttér biztosításáról. Amennyiben a nukleáris energia ügyében nézeteltérés alakulna ki az antiliberális Európa hívei között, az alábbi pontokban még akkor is lehetséges lenne a megegyezés:

• A legnagyobb államok kutatásfejlesztési tevékenységének az energiatakarékosságra és az alternatív megújuló energiaforrásokra kell irányulnia.
• Kötelező elvárássá kell tenni az átláthatóság és biztonság feltételeinek biztosítását.
• Szükséges a demokratikus ellenőrzés kiterjesztése.
• Nemzeti és európai szinten is alapos állampolgári vitát kell lefolytatni minden lényeges kérdésről, az információkhoz való teljes körű hozzáféréstől a döntéshozás és az ellenőrzés módjáig. Végeredményben az ügyben az Unió lakosainak kell döntenie, népszavazás útján.

5. Át kell alakítani az adórendszert. A szükséges adóharmonizációt oly módon kell irányítani, hogy az fenntartható fejlődést és más hasonló célok érvényesülését szolgálja. A folyamat egyik eredménye a nem megújuló energiaforrások – így elsősorban a szén- és szénhidrogén-származékok – használatára kivetett adó lehet.

6. Mindez feltételezi, hogy szakítunk azzal a liberális gondolkodásmóddal, amely immár évek óta minden területen tagadja az állami környezetvédelmi politika szükségességét. Európában ennek megfelelően fel kell lépni az olyan nagy társaságok, mint a Vivendi és a Lyonnaise des Eaux ellen, amelyek komoly befektetéseket eszközöltek a jól jövedelmező ágazatokban, nem törődve az érintett lakossággal vagy a környezeti egyensúllyal. Szükséges bevezetni az Európai Alkotmányba a “vízzel mint közjószággal való összehangolt, a szolidaritásra épülő és fenntartható gazdálkodás” elvét. Európának el kell érnie, hogy ezt az elvet nemzetközi szinten is betartsák: ennek megfelelően ragaszkodnia kell az európai központtal rendelkező multinacionális cégek tevékenységének szigorú felügyeletéhez.

 

B. Ambiciózus kutatáspolitikát!

• Az Európai Kutatási Térséget demokratizálni kell. Távol kell tőle tartani a magánszektor és a lobbik részéről érkező nyomásgyakorlást, csökkenteni kell az azonnali megtérülés elvének érvényesülését és a növekvő bizonytalanságot.
• A kutatásra fordított kiadások arányát fel kell emelni a GDP 3 százalékára.
• A felsőoktatásban az együttműködésnek és a közszolgálati elveknek kell érvényesülnie ahelyett, hogy versenybe kényszerítenénk az egyetemeket, és tétlenül nézzük, ahogy szponzorként fellépő magáncégek diktálnak nekik, ahogy sérül a diákok, valamint a diplomák egyenlőségének elve.
• Az Európai Uniónak meg kell teremtenie azokat a demokratikus eljárásokat, amelyek révén sor kerülhet az innovációs és kutatási politika főbb irányainak meghatározására, éspedig nem a gazdasági háború, valamint a nemzeti érdekek, hanem az együttműködés és a fenntartható, szolidaritásra épülő emberi fejlődés jegyében. Egy konkrét esetet említendő pedig az Uniónak elő kell írnia, hogy a Bizottság által finanszírozott minden kutatási projektről készüljön éves jelentés, és annak megvitatására is sor kerüljön. Ezen célok elérését egy európai kutatási konferencia megszervezése is segíthetné.

 

C. Egy másfajta közös agrárpolitikát!

A mezőgazdasági termelésnek, a világ élelmezésének nem szabad néhány nagy kapitalista csoport kezében összpontosulnia. A korábbi elutasító döntések ellenére ismét fel kell vetni az Unió “exportőr szerepvállalását”, visszatérni a támogatott árakhoz, szabályozni a termelés mennyiségét és az alkalmazott termelési módokat, miközben szakítunk az intenzív termeléssel, amely túltermelést és a környezet pusztulását idézi elő. Végeredményben az élelmezési önállóságnak elsőbbséget kell élveznie a szabad verseny alapelvével szemben.

• A támogatásokat a kis és közepes méretű mezőgazdasági vállalkozásokhoz kell irányítani, ők ugyanis tiszteletben tartják a fenntartható fejlődés és a környezet megóvásának elvét.
• Európának önellátásra kellene törekednie a fehérjetermelés tekintetében, ugyanis ma még a szükségletek 75 százalékát importból fedezi.
• Európának szilárdan el kell utasítania a genetikailag módosított vetőmagok használatát, amelyek kifejlesztésének az egyetlen célja az volt, hogy a világ többi részét a nagy amerikai mezőgazdasági-élelmiszeripari csoportoktól tegyék függővé. Ugyanakkor nem kell betiltani a szoros állami-közösségi ellenőrzés mellett folyó GMO- (Genetikailag módosított organizmus) kutatásokat.
• A mezőgazdasági célú segélyek elosztásának kritériumai közé fel kell venni a társadalmi helyzetet, különös tekintettel a munkakörülményekre, illetve komoly súllyal az élelmezésbiztonság szempontját.

 

A kibővített demokrácia Európája

 

Immáron 20 éves tapasztalat, hogy a neoliberális politika egyúttal antidemokratikus eljárásokat is jelent. Eljött tehát az idő, hogy szakítsunk ezzel az idejétmúlt gondolkodásmóddal, és az öreg kontinensre ismét a demokrácia friss levegője áramoljon be. Európa demokratikus kibővítéséhez a népszuverenitás kiterjesztése jelenti a kulcsot.

 

 

I. Adjuk meg a szót az állampolgároknak!

Legfontosabb teendőnk tehát az, hogy véget vessünk annak a bevett eljárásnak, hogy az állampolgárokat és képviselőiket kész helyzet elé állítják a Brüsszelben vagy Strasbourg-ban a kormányok képviselői által előkészített döntésekkel, anélkül hogy bárki más részt vehetett volna a folyamatban bármilyen módon. Meg kell tehát erősíteni a népszuverenitást, visszaadni a politikának elsődleges szerepét, biztosítani a demokrácia társadalmi dimenzióját, kifejleszteni a részvételi és paritásos demokrácia működésének formáit.

1. Az Európai Unió fontosabb döntéseit nyilvános és a médiában nyomon követhető vitának kell kísérnie. Biztosítani kell a lehetséges döntési alternatívákról szóló információk pluralitását.

2. Az állampolgári jogok kiterjesztése többet jelent a szavazási és megválaszthatósági jogok kiszélesítésénél. Ezeket a jogokat biztosítani kell minden uniós lakosnak, legyen bár egy tagország vagy az Unión kívüli ország állampolgára (emlékeztetőül: ezen intézkedés bevezetésének körülményeit egy vita során még pontosítani kell).

3. Ki kell dolgozni az állampolgári népszavazás-kezdeményezés intézményét. Egy megadott számú aláírás összegyűjtésével az uniós intézményeket kötelezhetnék a javaslat megvizsgálására vagy akár egy európai tárgyalási folyamat megindítására is (például egy olyan direktíva megváltoztatásáért, amelynek bevezetésekor az állampolgárok még nem láthatták előre a hatását), nem beszélve egy népszavazás megszervezéséről.

 

 

II. Teljesítsük ki az ellenőrzési eljárásokat!

1. Helyet kell biztosítani egy intézményesült állampolgári fórumnak is az európai irányelvek és törvények előkészítési folyamatában, amely ellenőrizné e törvények végrehajtását, és időszakonként mérleget vonna az eredményekről.

2. Újra komoly szereplővé kell tenni a Gazdasági és társadalmi bizottságot: ez a bizottság felfüggeszthetné egy direktíva végrehajtását annak érdekében, hogy felmérje társadalmi és környezeti hatásait; alternatív tervezeteket javasolhatna, amiket a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak kötelező lenne megvizsgálni.

3. Meg kell erősíteni a nemzeti parlamentek szerepét: minden évben vitát kell szervezni az uniós politika irányelveiről és hasonlóképpen a nemzeti kormányok által képviselendő álláspontról is.

4. Mindez természetesen hozzájárulna ahhoz az alapvető fontosságú változtatáshoz, amelyről már szóltunk: az Európai Központi Bank célkitűzéseinek és státusának átfogó felülvizsgálatához. Az EKB-t alá kell rendelni az Unió politikai irányításának, és elsődleges célja a munkahelyteremtés, a képzés és a fenntartható fejlődés támogatása lenne. Az EKB-nek és a nemzeti központi bankoknak beszámolási kötelezettséggel kell tartozni a kormányok és a választott képviselők előtt.

 

 

III. Olyan eljárásokat, amelyek ugyanúgy szolgálják a népek jogait, mint a közös európai érdeket!

A. Pontosítani kell a hatásköröket, biztosítani kell a döntések megváltoztathatóságát

1. Anélkül hogy akadályozni kívánnánk a tagállamok és az Unió cselekvőképességét, fontosnak tartjuk, hogy – funkcionális és pragmatikus módon, a továbbfejlesztésre gondolva – pontosítsuk az egyes intézmények hatáskörét. Időről időre meg kell vonni az adott hatalommegosztási modell mérlegét, hogy levonhassuk a közösség számára fontos tanulságokat.

2. Ki kell terjeszteni a szavazásoknál a “minősített többség” elvének alkalmazási körét, növelendő ezáltal a közösségi intézmények működésének hatékonyságát. Ezt a kiterjesztést a következő korlátozások mellett kell végrehajtani:

• Bizonyos területeket teljes mértékben ki kell vonni a minősített többség alkalmazási köréből, és továbbra is egyhangú döntéseket kell megkövetelni: ilyen terület például a külpolitika és a közös biztonságpolitika.
• Azokban a minősített többség alá eső esetekben, amelyeknél a liberálisok nyomásgyakorlásának hevessége eléri a kritikus szintet, fenn kell tartani az egyhangú döntés követelményét: ide tartoznak például az oktatásról, az egészségügyről vagy a kultúráról szóló nemzetközi tárgyalások.
• Ezzel szemben a minősített többségnek és nem az egyhangúságnak kellene érvényesülnie minden derogációs kérelemnél, amelyet a tőkeáramlások liberalizálásának szabályával kapcsolatban adtak be. Hasonlóképpen a minősített többség elvének kell érvényesülnie a cégek adózása, az adócsalás, az ökoadók, a szociális biztonság és védőháló, a munkaszerződés felbontásához tartozó biztosítékok, a munkavállalók kollektív képviselete és jogvédelme, a harmadik világból érkezett munkavállalóknak az EU munkaerőpiacára való belépése, valamint a szociális partnerek közötti egyezmények eseteiben.

3. Be kell tartani a döntések megváltoztathatóságának elvét: biztosítani kell, hogy a tagállamok minden uniós döntést megkérdőjelezhessenek.

Minden tagállam kérhesse kormánya vagy parlamentje által egy elfogadott uniós jogszabály visszavonását, illetve annak az Európai Parlament által történő újratárgyalását. Az Európai Parlament döntése kötelező érvényűnek tekintendő, kivéve abban az esetben, ha a tagállamok parlamentjeinek többsége arról másként nem határoz, illetve ha állampolgárok, élve kezdeményezési jogukkal, népszavazás kiírását kérik, és azon elutasító döntés születik. A nemzetközi tárgyalások során az Unió nem támogathat olyan javaslatokat, amelyek a kereskedelmi egyezmények bebetonozását irányozzák elő.

 

B. Meg kell találni a véleménynyilvánítás demokratikusabb formáit a tagállamokban és az Unióban!

• Egy lehetséges megoldást jelentene a nemzeti parlamentek szerepének erősítése az európai intézményrendszerben: a meglévő intézmények mellett erre lehetőséget adna például egy “Parlamentek parlamentjének” felállítása, amely élhetne interpellációs és ellenőrzési jogával, és részt vehetne a törvényhozási folyamatban.
• Egy másik lehetőséget jelentene, ha módosítanánk az Európai Parlament tagjainak megválasztására vonatkozó szabályozáson, létrehozva egy kettős választási rendszert, amely egyfelől az európai listákra, másfelől a területi képviseletre épülne: így biztosítani lehetne a politikai vélemények és történelmi tájegységek egyidejű képviseletét az egykamarás rendszer keretein belül.
• Végezetül felvethetnénk a kétkamarás európai parlament gondolatát: a jelenleg is létező, az állampolgárokat számuk és politikai nézeteik súlya alapján képviselő “alsó” házat kiegészítené egy “felső” ház is, amely közvetlenül a tagállamokat reprezentálná. Ebben az esetben azt is el kellene dönteni, hogy az alsó- vagy a felsőházat illeti-e meg az utolsó szó joga. A dolgok mai állása szerint a PCF leginkább az első megoldás felé hajlik: a jelek szerint ez biztosíthatná ugyanis legjobban a nemzeti és a közösségi szuverenitás egyidejű tiszteletben tartását.

 

C. Fejlesszük az Unió intézményeit!

Feltétlenül szükségesnek tartjuk az alábbi minimális program megvalósítását:

1. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait. Ez történhet többek között azon szakterületek listájának bővítésével, amelyek esetében a törvény- (direktíva-) előkészítésben a Miniszterek Tanácsával közösen részt vesz. Ugyancsak bővíthetők az Európai Parlamentnek a Bizottság és az Európai Központi Bank felett gyakorolt ellenőrzési jogkörei. Meg kell számára adni az európai törvények kezdeményezésének jogát, mivel manapság ezt kizárólag a Bizottság teheti meg. Végül fejleszteni kell az EP együttműködését a nemzeti parlamentekkel is.

2. Korlátozni kell az Európai Bizottság hatáskörtúllépéseit. A Bizottság mint olyan szervezet, amely mindenekelőtt az állam- és kormányfők Európai Tanácsában vagy a Miniszterek Tanácsában hozott döntések előkészítéséért, majd ezt követően végrehajtásáért felel, nem törekedhet olyan jogosítványok megszerzésére, amelyeket éppen hogy az állampolgárok által a lehető legközvetlenebbül, az általános választójog alapján megválasztott képviselőknek kellene gyakorolniuk. Hasonló szellemben csökkenteni kell a Bizottságnak a versenypolitika területén, illetve a nemzetközi tárgyalások esetében meglévő végrehajtó hatalmi jogosítványait is. Minden tagállam számára biztosítani kell tehát a jogot, hogy kérhesse, hogy egy az érintett területeket érintő Bizottsági döntés felfüggesztésre kerüljön mindaddig, míg a Tanács minősített többsége a Parlamenttel együtt döntve arra áldását nem adja.

3. Túl kell lépni a Tanácsban oly régóta bevett “kormányközi együttműködés” gondolatán. Természetesen nem arról van szó, hogy megkérdőjeleznénk a tagállamok szerepét Európa építésében, de meg kell válnunk ettől a teljesen átláthatatlan és az állampolgároktól – egyébiránt pedig maguktól az európai képviselőktől is – tökéletesen elszigetelt döntéshozási modelltől. Ennek érdekében minden esetben támogatni kell a társadalmi szervezetek, állampolgárok és képviselők részvételét a Tanács döntéseit megelőző szakaszban.

4. Lehetővé kell tenni, hogy az alkotmányos szerződést ténylegesen módosítani lehessen: hogy ez megvalósulhasson, a minősített többségnek is elegendőnek kell lennie a módosításhoz. A Szerződés(eket) érintő lényegi módosításokat csak a kötelező jelleggel kiírásra kerülő népszavazás ratifikálhatja.

 

 

A béke és együttműködés Európája

 

 

I. Kibővített és testvéri Európa

A bővítés – minden bizonnyal ez az Európai Unió előtt álló legfontosabb kihívás a 2004-es évben. Európa kiforgatta a bővítés kérdését: egy a kapitalizmus szempontjainak megfelelően zajló integráció növeli a népek közötti ellentéteket, és utat nyit Európában a populizmusnak és az idegengyűlöletnek. A kibővített Európai Uniónak magának is meg kell változnia.

• A csatlakozókat hosszú időn keresztül segíteni kell, de emellett vissza kell szorítani az Európa keleti felének társadalmaiban oly sok kárt okozó liberális gondolkodásmód érvényesülését is. A maastrichti kritériumok a gyakorlatban is megmutatják ennek hihetetlen kártékonyságát.
• A bővítés sikere érdekében jobban be kell vonni az állampolgárokat a vitákba és a döntésekbe. A csatlakozási folyamat során meg kell teremteni a civil társadalom és a szakszervezeti szövetségek számára azokat a fórumokat, amelyeken eszmét cserélhetnek és hozzászólhatnak a vitákhoz.
• Az Uniónak meg kell erősítenie partneri kapcsolatát a volt szovjet tagállamokkal és a Mediterráneum országaival, különös tekintettel a Maghreb-államokra.

 

 

II. Európai politika a béke szolgálatában

Amerika hegemóniára törekvő háborús politikája Európát arra kell sarkallja, hogy felemelje hangját ez ellen az irányvonal ellen. Európának fel kell lépnie azon veszélyes törekvés visszaszorítása érdekében, amely a “megelőző” jellegű háborút a kapitalista globalizáció fejlődésének utolsó stádiumává kívánja tenni. Ha sor kerülne közös európai fellépésre a védelmi területen vagy a terrorizmus elleni harcban, akkor Európa ezt csak az ENSZ által jóváhagyott küldetés keretében tehesse meg. Az elmúlt időszak konfliktusai a lefegyverzés politikájához való visszatérést teszik indokolttá.

 

Ez feltételezi:

• A nemzeti hadiipar cégeinek bármifajta privatizációjával szemben történő fellépést.
• Annak biztosítását, hogy a védelmi politikai ügyekben a tagállamok csak egyhangúlag dönthessenek, illetve hogy bármily katonai vonatkozásokkal is bíró döntés esetén – mint amilyenek például a békefenntartó missziók – az ENSZ felhatalmazását kelljen kérni. A katonai megoldáshoz csak a legutolsó esetben szabad nyúlni, és kizárólag az érintett lakosság biztonságának védelme érdekében.
• Európai kezdeményezésként egy lefegyverzési világkonferencia összehívását együttműködésben az ENSZ-szel és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel (EBESZ).
• Egy, az Egyesült Államoktól független külpolitikát, amely tiszteletben tartja az államok szuverenitását, aktívan fellép a világbéke és lefegyverzés ügye, valamint a konfliktusok politikai rendezése mellett, és amely felértékeli az ENSZ és a nemzetközi jog szerepét. Egy ilyen politikának el kell vetnie az Európai Unió bármily módon történő militarizálását.
• Tekintsünk rá bárhogy, a NATO nem egy európai közösségi intézmény; minden erre az intézményre vonatkozó utalásnak el kell tűnnie a leendő alkotmányos szerződésből. Egy új, az európai államok együttműködésén alapuló biztonsági rendszert kell létrehozni, amely támaszkodna egy megújult és az ENSZ-hez kapcsolódó EBESZ-re, kikerülve ezzel a NATO-t a mediterrán térségben található partnereinkkel történő együttműködésben.
• Fel kell lépni Irak megszállásának befejezése és a megszálló csapatok kivonása érdekében, hogy az országuk feletti uralmat teljesen átadhassuk az irakiaknak.
• Minden lehetséges eszközzel támogatni kell az izraeli–palesztin béketerveket, illetve az életképes és független palesztin állam létrehozását egy olyan biztonsági modellben, amelyet Izrael és a régióban megtalálható államok együtt tartanak fenn.
• A leszerelési tárgyalások újraindításával és az Atomsorompó-szerződés szigorú betartatásával küzdenünk kell a kiújuló fegyverkezési verseny ellen, a (nukleáris, biológiai, kémiai) tömegpusztító fegyverek tárolása és terjedése ellen, nem kivételezve a jelenlegi nukleáris hatalmakkal sem.
• Küzdenünk kell a világűr hadi célokra való felhasználása ellen, és a tengereket mentesíteni kell minden nukleáris fegyverzettől.

 

 

III. Európának Délre is figyelnie kell!

A Dél országai hatalmas várakozással tekintenek az Európai Unió felé. Márpedig a valóságban az Unió éppen most mond le arról, hogy bármilyen formában folytassa fejlesztési programjait. Ezzel egyidejűleg a bevándorlási politikák európai szinten történő összehangolása alapjait tekintve egy olyan negatív szemléletmódon alapul, amelynek célja a legrepresszívebb szabályozások általánossá tétele. Az az új migrációs rendszer, amelyet a fejlett országok érvényesíteni kívánnak, nem más, mint egy megosztott, egyenlőtlen, a munka bizonytalanságával és a közös cselekvés visszaszorulásával jellemezhető világ tükörképe.

Mindezt figyelembe véve azt javasoljuk, hogy:

• Európa engedje el a szegény országok adósságát.
• Szakítson a szabad kereskedelem dogmájával, hogy a Dél országaival végre az együttműködésen és reciprocitáson alapuló kapcsolatokat alakítson ki annak érdekében, hogy ez utóbbiak képesek legyenek saját maguk megoldásokat találni a problémáikra, anélkül hogy az IMF vagy a Világbank megalázó feltételeit teljesíteniük kellene.
• Európa GDP-jének 0,7 százalékát fordítsa fejlesztési segélyekre.
• A WTO keretein belül folyó nemzetközi tárgyalásokon álljon ki a Dél érdekei mellett, szemben a liberális diktátumokkal, legyen szó az egészségügyhöz vagy az oktatáshoz stb. való hozzáférésről. Megengedhetetlen a “vagy az AIDS ellen harcolunk, vagy a GMO ellen” típusú zsarolás.
• Emeljük meg az Európai Fejlesztési Alap keretét, és demokratizáljuk annak döntéseit. A fejlesztési segélyezést meg kell szabadítani a világhatalmi politika logikájának maradványaitól.
• Európának át kell végre gondolnia, milyen felelőséggel tartozik a gyarmatosítás és az afrikaiak kitelepítése ügyében.

 

 

IV. Európának fel kell lépnie a nemzetközi intézmények rendszerének átalakításáért

A hegemón törekvések és az unilateralizmus visszaszorítása érdekében fontos, hogy az Európai Unió minden tekintélyét felhasználja a nemzetközi rendszer demokratikus reformjáért: az ENSZ szerepének újbóli felértékelődése a gyakorlatban a szervezet radikális demokratizálásával valósulhat meg.

• Elő kell segíteni az ENSZ reformját, hogy központi jelentőségű vitafórumként még jobban segíthesse a nemzetközi együttműködést.
• Meg kell törni a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának túlhatalmát; meg kell erősíteni a Közgyűlés szerepét; bővíteni kell a különböző népek lehetőségét a döntésekbe való közvetlen beleszólásra.
• Meg kell erősíteni az emberi fejlődés kérdéseivel foglalkozó szervezetek szerepét és anyagi hátterét.
• Támogatni kell a tömegmozgalmak küzdelmét a meglévő nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi intézmények (WTO, IMF, Világbank) politikája ellen. El kell kötelezni magunkat radikális átalakításuk mellett, újra kell fogalmazni céljaikat és biztosítani az ENSZ hatékony felügyeleti jogosítványait felettük.

 

Huszonöt intézkedés egy másik Európáért

 

1. A jelenlegi alkotmánytervezetet el kell vetni.

2. Meg kell kezdeni egy új szerződés előkészítését, amelyben részt vesznek a nemzeti és európai képviselők, a szakszervezetek, a különböző egyesületek és az állampolgárok. Ezt követően kezdődhet meg az alkotmányozás folyamata, amelynek eredményéről az állampolgá­rok döntenek népszavazáson.

3. Küzdeni kell a munkanélküliség és bizonytalanság Európája ellen. A munka, a képzés és a jövedelmek biztonságára épülő rendszer garantálni fogja a foglalkoztatás folyamatosságát. Azonnali hatállyal kötelezővé kell tenni, hogy a munkáltatók minden tömeges elbocsátás előtt tárgyaljanak a dolgozók képviselőivel; az államigazgatásnak fel kell lépnie e jog gyakorlati érvényesítése érdekében. Az Unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, fiskális, kulturális politikát) fel kell használnia e célok elérésére.

4. Érvényteleníteni kell a Stabilitási és növekedési paktumot. Az Unió költségvetését a tagállamok összesített GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni; lehetővé kell tenni, hogy az Unió kölcsönt vegyen fel az EKB-tól a konszenzusos ipari, környezetvédelmi vagy szociális beruházások megvalósítására. Aktívan támogatni kell a beilleszkedést és a foglalkoztatást segítő helyi és regionális alapokat.

5. A pénzügy- és hitelpolitika célja nem lehet más, mint a fenntartható fejlődés, valamint a mindenki számára elérhető tisztességes munkahely biztosítása. A magas társadalmi költséggel járó, pusztán pénzügyi szempontokat szem előtt tartó vállalati stratégiákat büntetni kell; szükséges az állami segélyek ellenőrzése; bátorítani kell a (nemzeti és európai) köztulajdonban lévő pénzintézeti csoportok létrejöttét.

6. Azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetni a privatizációra, és teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről.

7. A közszolgáltatások fontosságát el kell ismertetni az Uniót képviselő intézmények által, és függetleníteni kell a verseny szabályaitól. Az Uniót kötelezni kell ezen szolgáltatások nyújtására minden esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

8. Az Európai Központi Bankot az Unió céljait szolgáló intézménnyé kell tenni, tevékenységének új irányt kell szabni. Az EKB-t az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellenőriznie és irányítania.

9. A méltóságteljes élet lehetőségét mindenki számára biztosítani kell. A fizetéseket és a minimális szociális juttatásokat emelni kell, ez utóbbiakhoz pedig minden olyan ember számára biztosítani kell a hozzáférést, aki arra rászorul, oly módon, hogy senki se maradhasson a szegénységi küszöb alatt; rögzíteni kell a betegség után járó, az anyasági, munkanélküli-, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét. A tőkefelhalmozásos nyugdíjrendszerrel szemben a felosztó-kirovó rendszert kell előnyben részesíteni.

10. A férfi–női egyenlőségnek az Unió alapvető értékévé kell válnia; ennek a gyakorlatban olyan konkrét intézkedésekben kell megnyilvánulnia, mint a fogamzásgátláshoz és terhesség-megszakításhoz való jog, a prostitúció elleni küzdelem, a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlővé tétele, a női részvétel általánossá válásának biztosítása a döntéshozásban.

11. Biztosítani kell a migránsok jogait: teljes jogegyenlőséget a munka, a lakhatás és az egészségügy tekintetében; legalizálni kell az illegális bevándorlók helyzetét; létre kell hozni a rezidensségen alapuló európai állampolgárság intézményét.

12. Európának hozzá kell járulnia, hogy valamennyi országban valóban egyenlő hozzáférése legyen mindenkinek az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a kultúrához. Ezeket a szektorokat meg kell védeni az elüzletiesedéstől; ki kell vonni őket a GATS-ról szóló tárgyalások érvénye alól.

13. A szociális törvénykezésnek az “eredmények megőrzésének” elvén kell alapulnia: semmilyen közösségi intézkedés nem eredményezheti a nemzeti parlamentek által biztosított munkavállalói jogok megkérdőjelezését. Meg kell kezdeni egy új Alapjogi Charta megszövegezésének munkálatait, amelyben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek.

14. Az európai szinten is fontos cégeknél biztosítani kell a munkavállalók és érdekvédelmi szervezeteik jogait; a közszférában e jogokat ki kell egészítenie a fogyasztók képviseletének, ily módon erősítendő a közszolgálati célok megvalósulása fölött gyakorolt állampolgári ellenőrzést.

15. Az aktív környezetpolitika lehetővé tenné Európa számára, hogy fellépjen a Kyotói Egyezmény betartása, a vasút és a vízi utak fejlesztése, a tengerpartok biztonsága, az energiaforrások diverzifikálása, az árvízvédelem, az alternatív, megújuló energiaforrások kifejlesztése és a valóban hatékony energiatakarékosság mellett.

16. Európának egy valódi, környezettudatos iparpolitikát kell magáévá tennie, együttműködésben a nemzeti és helyi közösségekkel. Egy másfajta közös agrárpolitika lehetőséget adna, hogy a támogatásokkal ne a túltermelésre ösztönözzünk, ne használjunk genetikailag módosított vetőmagokat, és olyan lehetőséget jelentene, ahol a segélyezés során érvényesülhet a társadalmi normák tisztelete és az élelmiszer-biztonság szempontja.

17. Ki kell terjeszteni az európai állampolgárság intézményének alkalmazási körét. A szavazójogot minden uniós rezidensnek meg kell adni (megvitatandó téma).

18. Az állampolgárokat közelebb kell hozni az Unióhoz: minden olyan kérést, amely mögött legalább egymillió állampolgár áll, kötelező érvénnyel meg kellene vizsgálni az európai intézményeknek; állandó állampolgári fórumot kell létrehozni, amely részt vehetne az európai politikai irányelvek és törvények kidolgozásában, illetve ellenőrzésében.

19. A gazdaság- és társadalompolitika fölötti ellenőrzést az Európai Parlamentnek, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak, valamint a nemzeti parlamenteknek kell gyakorolnia.

20. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait, különös tekintettel a törvénykezdeményezési jogra, illetve a Bizottság és az EKB feletti ellenőrzésre.

21. A Bizottság hatáskörtúllépéseit korlátozni kell; szűkíteni kell a versenyjog és a nemzetközi tárgyalások tekintetében meglévő erős jogosítványait.

22. Javítani kell az Unió és a tagállamok közötti viszonyt: a nemzeti parlamenteknek el kell látniuk ellenőrző szerepüket; a közösségi testületek döntéseit nyilvános vitának kell megelőznie; ki kell mondani és érvényesíteni kell az uniós döntések megváltoztathatóságának elvét.

23. Európának a lefegyverzés és a béke érdekében kell tevékenykednie, teljes függetlenségben az Egyesült Államoktól. Indítványoznia kell az Irakot megszálló csapatok visszavonását és támogatni az izraeli–palesztin béketerveket. A NATO-t nem tekintheti európai intézménynek.

24. Európának szolidárisabb politikát kell követnie a Dél országaival szemben: az adósságokat el kell engedni, a fejlesztési segélyeket a GDP 0,7 százalékára kell emelni, és Európának a Dél államait kell támogatni a WTO-tárgyalásokon.

25. Európának ki kell állnia az ENSZ rendszerének reformjáért, csökkenteni a Biztonsági Tanács állandó tagjainak szerepét, és fel kell lépnie a pénzügyi és kereskedelmi intézmények (Világbank, IMF, WTO) ENSZ-fennhatóság alá való helyezéséért.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

1 A tervezet a Francia Kommunista Párt javaslatainak összefoglalása, amelyeket a párt tisztségviselői az Európai Baloldali Párt létrehozásával kapcsolatos tárgyalásaikon fogalmaztak meg a különböző politikai erőkkel létrejött találkozóikon. E találkozók célja az egységes fellépés elérése és a valamennyi érdekeltet összefogó neoliberális-ellenes lista tető alá hozása volt a 2004. júniusi európai parlamenti választásokra.

2 Harmadik szektor alatt a francia “économie sociale” kifejezés értendő, amely tartalma szerint az állammal és a profitérdekelt magánszektorral szemben vett harmadik szektort, civil egyesületek, szövetkezetek, szakszervezetek stb. gazdasági tevékenységét jelöli. Jellemző rá a demokratikus döntéshozatal és a munka tőkével szembeni elsőbbségének hangsúlyozása. Bővebben ld. http://www.econosoc.org/publications/index.htm – a ford. megj.

A globalizáció gazdasági és társadalmi hatásainak egyik legnevesebb kutatója nyilatkozik a munkaerő-áramlás és a kulturális, vallási különbözőség kapcsolatáról, a kis országoknak a globális munkamegosztásban betölthető szerepéről, illetve a "tömegpusztító fegyverként" működő spekulációs célú tőkemozgásról.

A holland származású Saskia Sassen a globalizáció gazdasági hatásainak egyik legnevesebb kutatója. Tanított várostervezést New Yorkban a Columbia Egyetemen, és kutatta az állam változó szerepét a latin-amerikai országokban. Jelenleg a Chicagói Egyetem jogi fakultásán tanít szociológiát, és állandó előadója a London School of Economicsnak is. Magyarul megjelent könyve: Elveszett kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában, Helikon Kiadó, 2000. A szerkesztőség kérdéseit 2004 januárjában Andor László és Sebők Miklós tette fel Saskia Sassennek.

 

*

 

AL–SM: Munkája során sokat foglalkozott a bevándorlás kérdésével, Guests and aliens (Vendégek és idegenek) címmel könyvet is írt Nyugat-Európa bevándorlás történetéről. Hogyan látja a jelenlegi nyugat-európai bevándorlási helyzetet, tekintettel arra, hogy az EU bővítésével megindulhat egy kettős folyamat: a legmagasabban képzett (pl. orvosok) és a legalacsonyabban képzett emberek is elindulhatnak Európa keleti feléből a nyugatiba?

 

SS: Ezt a könyvet felkérésre írtam. A bevándorlásról, menekültekről, menedékjogkérőkről és arról, hogy mit jelentenek Európa számára. Elsőre azt mondtam, hogy nem tudom megírni. Bár igaz, hogy holland vagyok, de nem élek itt. Erre a kiadónál azt válaszolták, hogy felkértek egy francia kutatót, aki viszont azt mondta, hogy megírja, de nem ír a német helyzetről. Ez is azt mutatta, hogy az európai kutatók egyszerűen nem akarnak beleavatkozni egymás ügyeibe. Van egy ilyen területi dimenziója a dolognak. Így a kiadó azt mondta nekem, hogy egy olyan emberre van szükségük, mint én, egy olyan európaira, aki nem itt él. Én ekkor kikötöttem, hogy csak úgy leszek képes ezt megírni, ha van egy kiinduló feltevésem, amely megoldást jelenthet rejtélyekre, amelyekkel szemben álltam.

Az egyik dolog, ami érdekelt – és itt nem foglalkoztam a kontinensről elköltözött európaiakkal, csak az Európán belüli migrációval –, hogy milyen jellemzői vannak az európai belső migráció történetírásának. Tehát nem maga a történelem, hanem a történetírás érdekelt, egy olyan dolog, amely általában a történelem félárnyékában húzódik meg. Az, hogy mi ragadta meg az európai történészek képzeletét leginkább a témában. Nyilvánvalóan a munkaerő áramlásának hosszú története van Európában, ami fontos szerepet játszott az adott országok, társadalmak építésében. A munkaerő-áramlás ezen következménye azonban valahol messze, takarásban van a közvélemény elől. És senki nem veszi figyelembe, nem viszonyul hozzá, eltekintve természetesen a történészektől. Amikor több nyelven is megjelent a könyvem, fiatalemberek írtak leveleket – szinte láttam magam előtt, ahogy sírtak, amikor írták –, hogy mennyire nem voltak tisztában azzal, mennyire egymásra vannak utalva az európaiak. Mennyire szükség volt a külföldiekre.

Rám a politikai gazdaságtani gondolkodásmód jellemző, kiindulópon­tokra volt szükségem a kutatáshoz. Így egyfajta tényfeltáró újságíróvá, magándetektívvé kellett válnom, hogy megoldást találjak az engem foglalkoztató rejtélyekre. Egyrészt, amikor a migráns nem messziről jött, egy tág értelmezésben véve hasonló kultúrkörben nőtt fel, hasonló a vallása, gyakran egészen hasonló nyelvet beszél, mint a helyiek, mégis hogyan lesz belőle kívülálló, a helyiek által megkülönböztetett. Manapság Kelet-Németország szolgálhat jó példaként erre a helyzetre, arra, hogyan lesznek a keletnémetek etnikai alapon megkülönböztetve.

 

AL–SM: Hasonlónak látja a helyzetet, mint a sokat emlegetett észak­olasz, dél-olasz esetben?

 

SS: Nehéz kérdés. Mivel Németországot is csak viszonylag későn, 1871-ben egyesítették, előtte Poroszország volt, és kisebb államok, ezért meghatározó volt a széttagoltság érzete. Az ilyen típusú elkülönülés, másság újratermelődik. Egy általános szinten tehát azt mondanám, hogy hasonlít a két eset, de mivel nem foglalkoztam mélyebben a témával, ezért nem mennék bele a részletekbe. A jelen időbe visszatérve azt látjuk, hogy a korábbinál nagyobbak a kulturális különbözőségek, lásd muszlimok, oroszok stb., nagyobb a vallási diverzitás. Ezek a különbözőségek azonban könnyen lehet, hogy annyira nem nagyok, mint gondolnánk. Inkább az európai történeti tudatban van benne a kívülálló fogalma (és ez más földrészekre is jellemző lehet). Az az érzésem tehát, hogy sokkal mélyebben fekvő dolgokról van szó, mint a kultúrák, vallások különbözőségéről, ez utóbbiak felelőssé tétele a problémákért abba az illúzióba ringat minket, hogy megtaláltuk a végső választ.

Természetesen valódi probléma, hogy hogyan tudnak együtt élni katolikusok és muszlimok. Mutatja ezt a Spanyolországban nagyon régóta létező muszlim közösség esete is. Úgy látom tehát, hogy ahogy a történelemről gondolkodunk, ahogy megkonstruáljuk a történelmünket, abban mélyen benne van a körön belüliek és a kívülállók megkülönböztetése.

Ha tudjuk, hogy az arab világban hogyan működik a rokonság intézménye, akkor azt látjuk, hogy Európára valamilyen más közösségfogalom jellemző. Nehezíti a tisztánlátást, hogy minden országnak megvan a maga diskurzusa a befogadás nehézségeiről.

Európa történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy van a folyamatoknak egy alapvető dinamikája. Ha az adott történeti időszakban van gazdasági növekedés, legyen szó a flamand takácsokról vagy a svédekről, akik királyságot akarnak, és ezért palotákat építenek, a németeknél a vasútfejlesztésről, a svájciaknál az alagútépítésről, a franciáknál a szőlőtelepítésről, akkor mindegyik esetben szükség volt a külföldről érkező munkaerőre. Egyetlen esetben sem volt ez másképp.

Így épültek társadalmaink. Ugye nem gondolják, hogy Párizsban az Haussmann Boulevard-ot franciák építették? Németek voltak, és belgák.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésre. Ha úgy írja le a helyzetet, hogy a kevésbé jó állásokat kapják meg a bevándorlók, akkor az így is van, kétségtelenül megfigyelhető egy ilyen folyamat. Bármikor, amikor fegyelmezett, nehéz fizikai munka elvégzésére alkalmas munkaerőre vagy olyan emberekre van szükség, akik hajlandók 6 hónapot feláldozni az életükből, hogy dolgozhassanak mondjuk egy alagútépítésen (és sokan voltak ilyenek, és sokan közülük bele is haltak), akkor jó okkal gondolhatjuk, hogy külföldről kell hozni munkásokat. Az érintett csoportok pedig változnak. Ha az írek már elértek arra a szintre, hogy ne kelljen mindent elvállalniuk, akkor jönnek a görögök és így tovább.

 

AL–SM: Az megállapítható, hogy ez a folyamat ma nagyságrendekkel több embert érint, mint korábban?

 

SS: Igen. És ebben nagy szerepe van az infrastruktúrának, az egyik kedvenc részterületemnek a globalizáció-kutatásban. A globalizáció infrastruktúrája alatt nemcsak a közlekedést értem, hanem mondjuk a vízumrendszert is. Ebben a rendszerben a “sefteseknek” (traffickers) fontos szerep jut. Az ebben az értelemben vett regionális kereskedelmi hálózatok mára globálisakká váltak.

Amikor a munkaerő-áramlás kapcsán a globalizációról beszélünk, akkor taxisofőröktől a bérgyilkosokig, bűnbandákig mindenre gondolnunk kell.

 

AL–SM: Egy esszégyűjteménye, amely 1999-ben jelent meg, a Globalization, and its discontents (A globalizáció és visszásságai) címet viselte. Később Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász is megjelentetett hasonló címen egy könyvet. Nem tartja furcsának az egybeesést?

 

SS: Tudják, nincsen szerzői jogvédelem a címekre. Ráadásul, amikor már megvolt a kötet címe, felfedeztem, hogy korábban már volt egy harmadik kötet is, amelyet Roger Burbach írt (Globalization and its discontents: the rise of postmodern socialisms címmel jelent meg 1997-ben – a szerk.). Mondtam a kiadónak, hogy változtassuk meg a könyvem címét, de ők már nem akarták. Így hát a gyűjteményem első oldalán utaltunk rá, hogy már van ilyen címen könyv, megjegyezvén, hogy az sokkal jobb, mint a jelen kiadvány. Burbach nemsokára aztán írt egy levelet, amelyben közölte, hogy sokkal több példány fogyott az ő könyvéből is, miután az enyém megjelent (nevet). Ami a Stiglitz-könyvet illeti: a helyzet különösen pikáns, mivel a terjesztőnk is ugyanaz a cég.

 

AL–SM: Szintén a globalizációról, annak is pénzügyi vonatkozásairól írt a Foreign Affairsbe egy cikket, amelyben úgy vélte, hogy a globális pénzügyi piacoknak két központja van: New York és London. Milyen szerepet játszhatnak a Magyarországhoz hasonló kis országok, illetve az olyan kisebb tőzsdék, mint a budapesti, ebben a globális munkamegosztásban?

 

SS: Ahogy a globalizáció folyamata előrehalad és kiterjed, úgy válnak a globális pénzügyi piacok részévé újabb pénzügyi központok is – ez történt cikkem 1999-es megírása óta is. Egyre több és több ilyen pénzügyi központ kapcsolódott tehát be ebbe a vérkeringésbe. Ma azt mondanám, hogy 40 ilyen globális jelentőségű város van, közülük is kiemelkedik öt: New York, London, Tokió, Frankfurt és Párizs. Mindezekből egy komplex építmény áll össze. A második szinten vannak az európai jelentőségű központok, mint Amszterdam, Zürich, egy bizonyos tekintetben Milánó, Stockholm, illetve hasonló szerepet tölt be Sydney vagy Torontó is. Van egy harmadik vonal, São Paulo, Sanghaj, Mexikóváros is ide tartozik. Budapest 1999-ben valószínűleg még ebbe a kategóriába sem fért volna bele. Lezajlott ugyanakkor egy érdekes vita – lehet, hogy itt Magyarországon erről nem is szereztek tudomást –, amelyben azt kutatták, hogy a térségben Bécs, Berlin vagy Budapest lesz-e a vezető regionális-transznacionális üzleti és pénzügyi központ. Sokan fogadtak Bécsre, de a 90-es évek elejére Budapest már fontosabb volt, mint Bécs. Természetesen nem az egész városról van szó, hanem egy nagyon speciális szempontrendszerről. A külföldi cégek, köztük az amerikaiak, ekkor, ha el akarták érni a közép-európai piacot (és itt nem csak Magyarországról van szó), három választásuk volt: az imént említett három város. Nos, ezek a cégek Budapestet választották, és érdekes, hogy miért nem Bécset. Néhány évvel korábban ugyanis a bécsiek visszautasították a világkiállítás megrendezését (amit ezután az eredeti rendező partner Magyarország az 1994-es kormányváltásig egyedül is fenntartott – a szerk.). Mindezek következtében Bécset elkönyvelték mint túl “bécsies” várost. Budapest pedig kiemelkedett mint sok fontos globális cég ugródeszkája, amelyről elérhették a közép-európai, ún. feltörekvő piacokat. Az, hogy Magyarországon – és erről önök biztosan többet tudnak – végbement a pénzügyi piacok deregulációja, jól elérhető volt, Budapest pedig amúgy is pénzügyi központ volt, lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon a globális pénzügyi vérkeringésbe.

Visszatérve tehát a kérdésre, a válaszom az, hogy a globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége. A cégek, a piac nem egyetlen nagy központot akar. Minél jobban megfelelnek egy város adottságai a kor színvonalának, minél inkább megvan a szükséges infrastruktúra, annál jobb az esélye: a sokat magasztalt Budapest, kedves belvárosával, üzleti-hivatali negyedével, a megfelelő infrastruktúrával és képzett munkaerővel beilleszkedett ebbe a komplex szerkezetbe. Amikor Argentína, ahol a korrupt Menez elnök hivatali időszaka alatt a 90-es években kialakították azokat a nagyvilági városrészeket a gyönyörű irodaépületekkel, ahol minden a kor színvonalán volt, szóval amikor ez az ország fizetésképtelenné válik, az olyan, mintha egy zsíros földterület megműveletlenül maradna. Látom magam előtt a nemzetközi befektetői közösséget, ahogy kis tigrisek módjára ugrásra készen ül, hogy amint arra megérett a helyzet, egyből visszatelepüljön a városba. A tőke mindig ugrásra kész. Budapest tehát mindenképpen számít, elsősorban az említett regionális értelemben. A globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége, és Budapest hozzátartozik ezek egyikéhez.

 

AL–SM: Budapesten megtartott előadásában¹ a nemzetközi pénzügyek kapcsán a spekulációs célból mozgó tőkét mint tömegpusztító fegyvereket jellemezte. Nem bírálják önt ezért a véleményéért?

 

SS: Valóban létezik ez a pusztító hatás. Ugyanakkor szükségünk van a nemzetközi pénzmozgásokból származó forrásokra, sokszor akár hitelfelvétel céljából is. Nem költhetnénk el másként semmire x+1 összeget, miközben csak x felett rendelkezünk, függetlenül attól, hogy biciklit, autót vagy egy fél országot vásárolunk.

 

AL–SM: A kérdés valójában arra az elmúlt, dominánssá vált ideoló­giai hullámra kívánt utalni, amely szerint a tőke szabad áramlása jelenti a fejlődés zálogát és így tovább…

 

SS: Nos, úgy vélem, hogy a pénzügyek egy nagyobb gépezetnek képezik a részét. Ennek a gépezetnek pedig az állami feladatok magánszférának való átadása az egyik legfontosabb jellemzője. A privatizációnak, deregulációnak köszönhetően a külföldiek bejöhetnek az országba és vásárolhatnak, legyen szó Argentínáról vagy Mexikóról, vagy más országokról. A pénzrendszer hosszú múltra tekint vissza. De kifejezetten a jelenlegi helyzetről szólva, ma a pénzügyi tranzakciók olyan környezetben zajlanak le, amelyre két dolog jellemző: egyrészt van a “minden eladó” szituáció. Mexikóban, Argentínában 15 évvel ezelőtt még nagyon sok mindenre tekintettek úgy, hogy nem eladó. Másrészt ami jellemző a nemzetközi pénzügyekre, az egy képesség. Nem csak arról van szó, hogy menedzsel, erőforrásokat oszt el. Az 1980-as évek óta – ami pénzügyi szempontból az innováció nagy korszaka volt – mindent képes pénzügyi eszközzé alakítani.

Legyen szó az én magánkölcsönömről, az ön kölcsönéről, egy épületről vagy hídról, ma mindezek pénzügyi instrumentumokat jelentenek. Minden értékes dolog értelmezhetővé válik a pénzügyi piacok számára is, és bekerül a körforgásba. Ha ebben a szövegkörnyezetben egyszerűen csak megállapítjuk, hogy jelenleg 70 vagy még több országban jutott el a liberalizáció egy olyan szintre, hogy a külföldi befektetők szinte bármit megvehetnek, amit akarnak, és ha ehhez hozzávesszük a pénzügyi szereplők imént említett képességét, akkor megkapjuk a jelenlegi rendszert. Ha a befektetők megvettek egy épületet, az építmény ugyan ott marad, de értékpapír formájában kivihetik az országból. Honnan tudhatnánk tehát meg, hogy valójában ki az, aki az adott épület üzemeltetésével létrehozott értéktöbblet hasznát élvezi? Nem tudhatjuk. De az több mint valószínű, hogy nem a helyben lakó emberek lesznek azok.

Mindig szeretek számokat is említeni, hogy legyen összehasonlítási alapunk: az egész világra kiterjedő külkereskedelem hatalmas összegre, 9 ezer milliárd dollárra rúg. Hasonlóképpen a közvetlen külföldi tőkebefektetések szintén komoly tételt jelentenek a maguk 7 ezer milliárd dollárjával. Ugyanakkor a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) adatai szerint 2003 novemberében 223 ezer milliárd dollárt tett ki a tőzsdén forgalmazott pénzügyi derivatívák értéke.² Azt gondolom, érzékelhető, hogy nem ugyanarról a nagyságrendről van szó. És már a 9 ezer milliárd dollár sem az a pénz volt, amiből én majd holnap kimegyek a taximmal a repülőtérre.

Tehát a pénzt, pénzügyeket én mint egy funkcionális képességet fogom fel. Ha mondjuk, korszerű repülőgépeket építünk, akkor legalább 8 hónapig nem látjuk viszont a befektetett pénzünket. Ha autót, például egy Jaguárt, ez az idő legalább hat hónap. A pénzügyi piacokon ez az idő egy percre rövidülhet. Egyébként a nehézipar (mint például a repülőgépgyártás) jelentős mértékben hozzájárult a pénzügyi szolgáltatások fejlődéséhez. A Volkswagen-csoport ugyanakkor ma már sokkal nagyobb bevételt ér el pénzügyi szolgáltatások nyújtásával, mint a gépjárműgyártással.

 

AL–SM: A cancúni WTO-tárgyalások kudarcát látva ön hogyan látja, képes lehet-e ez a pénzügyi szféra a világgazdaságban meglévő határok és a szabad kereskedelmet gátoló akadályok lebontására?

 

SS: Nem hiszem. Bár a pénzügyi piacoknak létezik ez a képessége, ők sem mindenhatóak. Amúgy a világgazdaság kifejezés egy általános fogalom, amely sok-sok igen specializált területet takar. A pénzügyi piacok ezen képessége alkalmas a földrajzi keretek kitágítására. Volt idő, amikor úgy véltük, hogy az épületek például nem likvid eszközök. Most likvid pénzügyi instrumentumok. Régen az adósságot negatív pénzként fogták fel. Ma ez másként van. Ma úgy tekintünk rá, hogy egy nagyon nagy adósságállomány, az sokkal jobb, mint egy kisebb. Ez a pénzügyi szféra. A globális gazdasági rendszer azonban ennél sokrétűbb, jelentős mezőgazdasági kereskedelemmel stb. Nem hiszem hát, hogy ebben a komplex világgazdasági rendszerben a pénzügyi folyamatok mindenhatóak lennének. A gazdaság nem egyenlő a pénzügyekkel. Nagyon fontosnak tartom ezt a különbségtételt.

 

AL–SM: Így a beszélgetés vége felé közeledve…

 

SS: Kérdezzenek valamit az USA-ról is (nevet).

 

AL–SM: Rendben. A legutóbbi hírek szerint George Bush amerikai elnök változtatásokra készül bevándorlási politikáján.³ Milyen meglátásai vannak, tekintsük-e ezt már az elnökválasztási kampány részének?

 

SS: Egy teljes mértékben haszonelvű megközelítéssel állunk szemben, abban az értelemben, hogy Bushnak szüksége van a kisebbségek, a feketék, a spanyol ajkúak szavazataira. Ez utóbbiak esetében érdekes egybeesés, hogy a republikánus szavazótáborhoz hasonlóan vallásosak is, hisznek a házasságban stb. A másik dolog, hogy a mostani szavazópolgárok, körön belül lévők közül sokan korábban körön kívüliek, kirekesztettek voltak. Függetlenül attól, ki van hatalomban, az USA-ban az amnesztiát általában a társadalomban élő kirekesztettek (így az illegális bevándorlók) formális elismerésének eszközeként használják. Egy példa, hogy értsék, mire gondolok. A feketék állampolgárok voltak, de harcolniuk kellett a szavazójogért. Hirtelen – most itt a történelemkönyvek modorában elmesélve – egy szép napon az amerikai kongresszus úgy döntött, hogy megadja nekik a szavazójogot. Hasonlóképpen történt ez a nőkkel. A kirekesztettek léte és cselekedeteik – esetünkben pl. a tüntetések – befolyásolták a rájuk vonatkozó jogi szabályozást. Az ő fellépésük tehát fontos tényező volt abban, hogyan zajlott le a formális, jogi értelemben vett beilleszkedés. Ugyanez történt a polgári forradalmaknál. Az uralkodó egy Istenhez hasonlatos személyiség volt, szemben az átlagpolgárral vagy közemberrel. Ha így közelítünk a témához, azt mondhatjuk, hogy ők is körön kívüliek voltak.

A mostani és a korábbi amnesztiák esetében is a bevándorlónak először valahogy illegálisan át kellett lépnie a határt, ezután munkát kellett találnia. Utána jöhetett a legalizálás. Az intézkedés ráadásul komoly tömegeket érint, esetünkben ez 6 millió embert jelent. Az elnök tehát úgy dönt, rendben, legyen amnesztia. Nem tudjuk, hogy csak a választások vagy más okok miatt, de az USA-ban gyakran van amnesztia.

Ami engem érdekel ebben a helyzetben, az az, ahogy a törvény megsértése határozza meg a tartalmát egy új jogi szabályozásnak. Az összefüggések természetesen nem ennyire direktek, a legalizálás után még eltart néhány évig, amíg szavazójogot is kapnak az érintettek. Ezzel ellentétes irányba mutató további szempont lehet, hogy az állampolgársággal már rendelkező kisebbségiek gyakran nem szeretik az újonnan jötteket. Amint azt a német zsidók esete mutatja az orosz és lengyel zsidókkal, a németek mindent megtettek azért, hogy a keletiek minél előbb elhagyják a hamburgi kikötőt, és az USA-ba hajózzanak. Megszokott dolog ez a történelemben.

 

Jegyzetek

¹ A Miniszterelnöki Hivatal konferenciája a haladó kormányzásról, 2004. január 28–29. – A szerk.

² És ez már 9 százalékos csökkenést jelentett a három hónappal korábbi adathoz képest. Pontos számok az alábbi lapon találhatóak: http://www.bis.org/publ/qtrpdf/r_qt0312d.pdf – a szerk.

³ Megnyílnának ti. a határok az amerikai állampolgárok által be nem töltött álláshelyekre pályázó külföldiek előtt, l. http://www.whitehouse.gov/news/releases/2004/01/20040107-3.html .

Romániában még várat magára a sztálinizmussal való baloldali szembenézés. A szerző a sztálinizmust a kapitalizmus egy izotópjának tekinti, és saját álláspontja mellett betekintést enged az ottani diskurzusokba is.

Kedves Barátaim!

Elküldöm, reményeim szerint megfelelően tömör formában, nézeteimet a sztálinizmusról.¹ Hálás vagyok a Eszmélet szerkesztőinek, hogy lehetőséget biztosítottak számomra a sztálinizmus jelenségének átgondolására. (Ez mellesleg jól jellemzi az ideológiai szinteket is: Magyarországon már lehetséges vitát folytatni a sztálinizmusról; Romániában az egyetlen hivatalosan is jóváhagyott vitapont az 1989. decemberi forradalom és a “hazafiatlan” coup d’État közötti ellentét. A diskurzusok tárgya a tömegek szerepe, a spontaneitás, ám nem esik szó – sem önmagában, sem az előbbiek mellett – az (egykori) sztálinista bürokrácia különféle csoportosulásainak helyzetéről és nézeteiről. A forradalom népi jellegét osztálykarakterének elkendőzésére használják.)

Az Eszmélet erőssége baloldali reflexiójának köszönhető; annak, hogy elutasítják a “történelem végét” hirdető kalmárideológia fegyelmezett elfogadását. (Egyértelmű, hogy ez az apologetikus gondolat egy zárt társadalom irányába mutat.) A jelenkori történelem egyetlen, mégoly keserű tapasztalata sem igazolhatja a baloldali típusú társadalmi reflexió elvetését: nem csupán a társadalmilag meghatározott emberi szenvedés iránti érzékenységről van itt szó, nem csupán a szabadság és a társadalmi egyenlőség (a világon mindenkire kiterjedő) együttesének előtérbe helyezéséről, hanem az osztályuralom és a kizsákmányolás történeti jellegének, vagyis annak a felismeréséről, hogy ezek a kategóriák nem örökkévalóak és “természetesek”. A baloldaliság felvállalása erőfeszítést jelent az osztályuralom felszámolásának folyamata mögött húzódó történelmi feltételek megértésére.

Alapvető fontosságú az olyan csoportok léte, amelyek kedvező miliőt teremtenek az önkritikai reflexiók számára. Az Eszmélet körül kialakult kör erősebb a mi Nucleus Marx csoportunknál, amelynek magam is tagja vagyok, de úgy gondolom, érdemes lenne kezdeményező szerepet játszanunk egy kelet-európai és balkáni önkritikus baloldali hálózat létrehozásában. A 2004-es év az első világháború kitörésének kilencvenedik évfordulója: remek lenne dialógust kezdeni például Švejk országának reprezentánsaival. Persze nem csak velük. 1914 a világgazdaság egy prosperitási periódusára következett: a Kondratyev-ciklus “A” trendjének felelt meg. Napjainkban, a termelőerők egy magasabb szintjén, de ugyanezt a korszakot éljük. Mik tehát a perspektívák: béke?, háború?, társadalmi átalakulás?

Levelem két részből áll: az első a sztálinizmus néhány aspektusát járja körül; a második néhány módszertani kérdést vizsgál; közben pedig a romániai Nucleus Marx csoportról is esik szó (a romániai baloldaliság helyzetét firtató kérdéseitekre reagálva).

 

I. A sztálinizmus

 

Az általatok küldött írások² igen fontosak. A létező szocializmusról folytatott vita – ez a terminus teljesen megfelelő, hiszen az 1989 előtti társadalmat ugyan szocializmusnak szokás nevezni, a kritikai értelmiség (persze nem a jobboldal apologétái) mégis “létező szocializmusról” beszélt és beszél, rámutatva hogy az egykori rendszer nem tekinthető valódi szocializmusnak – nem csupán a mögöttünk hagyott történelem, hanem az előttünk álló események megértésének is sine qua nonja. Tehát: mi is volt a létező szocializmus lényege, és amennyiben valóban szocializmus volt, akkor miként győzhetjük meg az embereket arról, hogy az elkövetett hibák nem fognak megismétlődni?

Ezért a továbbiakban a létező szocializmust technikai okokból sommásan sztálinizmusnak³ nevezem, még ha ez félreértésekre ad is lehetőséget: a sztálinizmus egyszerre jelenti a lenini forradalmakat követően kialakuló gazdasági-társadalmi rendszert (GTR) és az e rendszerhez kötődő politikai rezsimet (PR).

Ugyanakkor meg is különböztetem a GTR-t a PR-től. A GTR a termelési mód (a termelőerők és a termelési eszközök), valamint a legitimizáló/domináns értékek összege.⁴ A PR az irányítás módja, a vezetők és vezetettek közötti kapcsolatrendszer meghatározója – példának okáért képesek-e az utóbbiak az uralkodó elitek kontrollálására, vagy sem; kihat a vezetés struktúráira – vajon a hatalom néhány személy kezében koncentrálódik-e, vagy egy szélesebb körű uralkodó elit között oszlik meg? Minden GTR-hez különböző PR-ek kapcsolódhatnak (demokratikusak és diktatórikusak).

A jobboldali, antikommunista ideológiák egyenlőségjelet tesznek a GTR és a PR közé, hogy a sztálinizmus GTR-ét ignorálva azt pusztán egy specifikus PR-képletnek tekinthessék: “kommunizmus = diktatúra…”

A GTR-t és a PR-t azonosnak tekintve éppen a sztálinista PR-ek célját ködösítjük el: ezek, mint arra némely baloldali ideológus előszeretettel rámutat, a fejlődés érdekében létrehozott diktatúrák voltak, sok esetben autoriter PR-ek, amelyek szükségesek voltak a sztálinizmust bevezető periferiális országok gyors modernizálásához. De milyenek voltak a konkrét termelési viszonyok ezekben a PR-ekben?

Nem elég rámutatni, ahogyan például a trockisták teszik, hogy a sztálinizmus átmeneti korszak volt, amelynek jellemzője a tulajdon szocializálása stb. stb. (Mit jelent a “szocializálás”? A klasszikus, fragmentált [kapitalista] tulajdonnak az állam kezében való egyesítését, vagyis a tőke feletti relatív társadalmi kontrollt a közjólét érdekében [amely számos országra jellemző volt] csupán a szó korlátozott értelmében tekinthetjük szocializációnak.⁵ Szélesebb értelemben a szocializáció a termelőeszközök magántulajdonának világméretű átalakítása társadalmi tulajdonná. Társadalmi tulajdonnak a világ teljes népességének kontrollját tekintem a világ összes termelőeszköze és forrása felett, amely nem szűkös magánérdekeket szolgál, hanem a társadalom minden egyes mai és jövőbeni tagjának érdekeit tartja szem előtt. Így a társadalmi tulajdon – amely nem kizsákmányoló kapcsolatokra épül és ilyeneket generál – magában foglalja a fragmentált, természeténél fogva kompetitív, nemzeti magántulajdon meghaladását, amely egyének, monopóliumok vagy éppen államok kezében összpontosul. De a magántulajdon meghaladása egyben a termelőerők azon szintjének túllépését is szükségessé teszi, amely a munkaerő kényszerén alapulva a magántulajdont szükségessé teszi.)

Nyilvánvaló, hogy a sztálinizmus történelmi specifikumának felfogásához az első lépés a termelőerők alacsony szintjének megértése a lenini forradalmak és a sztálinizmus korszakában: nem csupán a sztálinista rendszerek periferiális helyzete, hanem inkább az első és egyetlen világméretű ipari forradalom adott helyzete miatt. (Hiszen, mint tudjuk, a kommunizmus vagy éppen a szocializmus létrehozására – a két posztkapitalista, kommunista jellegű GTR közötti [A gothai program kritikájában kifejtett] különbségeket itt figyelmen kívül hagyhatjuk – csupán [mint Marx az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratokban, A német ideológiában és másutt kifejtette] világméretekben, és első lépésben a legfejlettebb országokban kerülhet sor.)

A termelőerők alacsony szintje szükségessé tette a munkaerő rákényszerítését a termelés fokozására (és a mind olcsóbb áruk előállítására). A munkaerő kényszerítésének szükségletével együtt járt (vagy abban kifejeződött) a munka “technikai” megosztása – amely az első ipari forradalom idején, mint arra Marx A tőkében rámutatott, már egyértelművé vált a munkafolyamat hivatásos és nem hivatásos tisztjei, illetve közkatonái között. A munka politikai megoszlása – az irányítók és irányítottak között – pontosan leképezte/leképezi ezt a technikai megoszlást. A politikai megoszlásnak addig nem lehet véget vetni, amíg a technikai megoszlás objektíve el nem tűnik (a technikai fejlődés logikájából következően).

Ennélfogva az a kifogás, amely a kommunizmust (ahogyan azt A gothai program kritikája meghatározza) kéri számon a sztálinizmuson, érvényét veszíti. A kommunizmusra való átmenet, mint Marx bebizonyította, csupán a fejlett országokban lehetséges, ugyanakkor csakis globális átmenet lehet: nem hogy a kommunizmus, de még a szocializmus sem lehetséges a kapitalista óceán apró szigetein.

Abban a marxista csoportban, ahol dolgozom, részt vesz egy uruguayi nyelvész, aki trockista volt, sőt ma is az; így van némi rálátásunk a trockista miliőkre és érvrendszerekre. Ezekben a sztálinizmus átmeneti jellege és a – burzsoá tulajdon lerombolásának talaján kialakuló szocialista tulajdonforma, vagyis a domináns és alapvető kizsákmányoló osztály, a burzsoázia felszámolása a legfontosabb szempontok. (Ám véleményünk szerint Trockij maga nemigen figyelt fel a forradalmat követő átmeneti korszak államkapitalista jellegére, sem pedig Marx és Engels észrevételeire A német ideológiában, ahol a termelőerők alacsony szintjén kialakuló nem kommunista társadalomról írnak.) Csoportunk végül nem fogadta el a trockista érvelést.

A sztálinista tulajdon éppen azért nem volt szocialista, mert a termelés eszközeit nem szocialista módon használták: a termelőerők alacsony, az első ipari forradalomra jellemző szinten álltak, és gyors fejlesztésükre volt szükség – ennek alapja pedig a hirtelen felhalmozás, amelyhez a bérmunkát mind nagyobb és nagyobb mérvű termelésre kellett rákényszeríteni. A felhalmozás legfontosabb céljai társadalmi jellegűek voltak – így az életszínvonal emelése –, de nem kizárólagosan. A gazdasági célkitűzéseket meghatározó politikai bürokrácia nem csupán a társadalmi prioritásokat tartotta szem előtt, hanem politikai hatalmi helyzetéből következően saját privilégiumait is védelmezte.

A felhalmozás a munka termékének, vagyis végső soron a tőkének a maximalizálását jelenti és gerjeszti tovább. És bár a csereviszonyok nem csupán a lehető legnagyobb nyereség elérését célozták, hanem a munkások, illetve általánosságban a korábbi elnyomott rétegek javát is – akiket (Trockij szavaival) “belevetettek a kultúrába”, lakótelepeket építettek számukra, kiépítették a közegészségügyet és a szabadidő struktúráit – ám e viszonyok alapvető eleme mégis a felhalmozás volt.

Szűkebb értelemben a kizsákmányolás a munkaerő által megtermelt értéktöbblet minden ellenszolgáltatástól mentes kisajátítását jelenti; tágabb értelemben pedig azt, hogy a munkaerő, vagyis tulajdonképpen a társadalom egésze nem gyakorolhat ellenőrzést a termelőeszközök és általában véve az emberi lét forrásai felett. Ezért a kizsákmányolást csupán a termelőeszközök világméretű és teljes szocializálása szüntetheti meg.

A kizsákmányolás magában foglalja és egyben generálja a magántulajdont. A magántulajdon – amely az állam, vagyis a politikai, pártállami bürokrácia kezében összpontosult – a sztálinizmusban a termelőerők alacsony szintje miatt maradhatott fenn.

A tőke:

• a kizsákmányoláson (és nem a világ népességének a világgazdaság felett gyakorolt ellenőrzésén) alapuló csere;
• és a termelőerők adott szintjének megfelelő felhalmozás, vagyis magában foglalja
• a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet kapcsolatrendszerét;
• a munkaerő által termelt érték – amelyet a klasszikus kapitalizmusban profitnak nevezünk – maximalizálását.

Ezért a tőke a termelőerők adott szintjének megfelelő történelmi viszonyrendszer.

A kapitalizmus szükségszerű volt, és – mint Marx bebizonyította – fejlődést jelentett a feudális viszonyokkal szemben. De vajon a sztálinizmusban valóban kapitalista jellegű viszonyok voltak jelen? Természetesen igen, éppen a felhalmozás szükségletéből stb. eredően. Ezért csoportunk, ha a sztálinizmusról van szó, többé nem teszi a tőke és a munka szavakat idézőjelek közé (lásd Szalai).

A sztálinizmus a kapitalista viszonyok kényszerének keretei között, illetve azok időszakában létezett. A sztálinizmus (egyfajta) kapitalizmus volt, vagy legalábbis beilleszkedett a kapitalizmus történelmi holdudvarába.

De vajon milyen típusú kapitalizmus volt, és milyen társadalmi struktúrát hordozott?

A sztálinista tőke az állam kezében összpontosult. Az állam – természetesen “a nép nevében” – volt a tőke birtokosa. A sztálinista állami tulajdon időben egybeesett a nyugati államkapitalizmussal, mivel ott az első világháborút követően a monopolista magánkapitalizmus ellentmondásait időlegesen a piaci viszonyokba való állami beavatkozással igyekeztek orvosolni.

Kiindulópontunk nem a hagyományos, klasszikus társadalmi struktúrákra összpontosít (“ha nincs burzsoázia, akkor nem beszélhetünk kapitalizmusról sem”⁶ ), hanem a tőkére, amelynek tulajdonosai különféle történelmi entitások lehetnek. (Akárcsak napjaink nyílt kapitalizmusában, ahol a különféle nyugdíj- és befektetési alapokat is ott találjuk a legnagyobb tőketulajdonosok között. A nyugdíjalapokon vagy a munkavállalói részvénykonstrukciókon keresztül a munkaerő önmagát zsákmányolja ki, hiszen a kizsákmányolás meghaladásának még nincsenek meg az objektív és szubjektív feltételei. A tőke immár kollektívvá vált, és mindaddig az is marad⁷, amíg a termelőeszközök feletti világméretű ellenőrzés is kollektívvá nem válik.)

Így a sztálinizmus társadalmi struktúrája megfelelt egy osztályelnyomáson alapuló GTR-nek, amely a munkaerő kizsákmányolásához szükséges: a kizsákmányolt osztályt az első ipari forradalom sztálini proletariátusa képviselte, míg vele szemben a pártállam politikai bürokráciája állt; e két társadalmi aktor viszonyai nem csupán a gyors felhalmozást és fejlődést határozták meg a sztálinista országokban, de a szociális jogok világméretű fejlődésére is alapvető hatást gyakoroltak a huszadik század második felének első évtizedeiben.

A sztálinizmus értékelésének bizonytalanságához a piac megértésének bizonytalanságai is hozzájárulnak. De mi is valójában a kapitalista piac? Az árucsere, az értéktörvény⁸ terméke, a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet. Kijelenthetjük-e, mint Szigeti Péter teszi, hogy a sztálinizmus alapvetően nem a kapitalista piac feltételei alapján szerveződött, sőt még a tőkés világpiacot sem vette figyelembe? Szalai Erzsébetnek igaza van, mikor rámutat, hogy a sztálinizmus nem használhatta az árutermelés fogalmait anélkül, hogy a piacgazdaságot mint olyat fejlesztette volna.⁹ Sem a sztálinizmus társadalmi céljai – amelyekben a források elosztását, például a makrogazdaság tervezésében a politikai mechanizmusok irányították, de az uralkodó elit egyes tagjai között érvényesültek a “szubjektív” do ut des-kapcsolatok is –, sem pedig a bürok­rácia privilégiumai nem szüntethették meg a sztálinizmus kapitalista piacgazdasági jellegét. Sokkal célszerűbb ezeket a vonásokat¹⁰ a sztálinizmus összeomlásában is szerepet játszó új, tansznacionális piaccal (amely a leginkább megfelelt és megfelel a jelenlegi ipari forradalom – gondoljunk az információs technológiákra – elvárásainak) együtt vizsgálni.

A termelési mód szempontjából a sztálinizmus államkapitalizmus volt. De minek tekinthető a szlogenek, illetve a legitimizáló értékek formája tekintetében? Ebből és csupán ebből a szemszögből a sztálinizmus szocializmus volt.¹¹ De mint tudjuk, sokkal fontosabb, hogy mi van a szlogenek mögött. Röviden: a szocialista jellegű legitimizációs értékek nem ellensúlyozhatták a GTR kapitalista vonásait, a tőke erősítésének szükségletét.

Ezért a sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjának tekinthető, amely a kapitalizmus történetének része. Ez az izotóp magában foglalja:

• a sztálinizmus nemzeti jellegét – a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatok túlnyomórészt nemzeti kereteit – a világkapitalizmus óceánjában¹² ;
• a (kapitalista) termelési mód és a legitimizációs értékek formája¹³ közötti ellentmondást;
• a legitimizációs értékek szocialista/kommunista formájának és az ideológia sztálinista tartalmának¹⁴ együttesét;
• egy helyettes burzsoázia kialakulását az osztályegyeduralomra¹⁵ jutó (párt/állami) bürokráciából;
• az állam közvetítésével biztosított de jure népi tulajdon és az állami tulajdon felett de facto uralkodó politikai bürokrácia közötti ellentmondást;
• azt, hogy a politikai bürokrácia de facto gazdasági ereje annak politikai/vezetői/hatalmi szerepéből eredt, nem úgy, mint a nyílt kapitalizmusban, ahol a burzsoázia éppen gazdasági erejéből következően tesz szert politikai hatalomra.

Ezért egyetértek Wiener Györggyel abban, hogy a jövőbeni posztkapitalista rendszer nem a sztálinista modell szerint fog megszerveződni, és a sztálinizmus nem a kapitalizmus alternatíváját jelentette a huszadik században, hanem a kapitalizmus győzelmét egy olyan korszakban, mikor a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatrendszer nemzeti alapon szerveződött. Ez a periféria némely országában az általános életszínvonal növekedésében realizálódott.¹⁶ Amikor a tőke–munka kapcsolatok transznacionális jellege kezdett hangsúlyosabbá válni, ennek a korszaknak bealkonyult. Éppen ezért nem gondolom, hogy a “desztálinizálás” a kemény vonalas sztálinizmus (mint PR) felszámolását jelentette volna; az utána következő egyik nacionalista vagy reformista irányzat sem volt képes a rendszer összeomlását meg nem történtté tenni, amely azért volt ab initio sztálinista, mert más nem lehetett. Vagyis (GTR-ként) nem is lehetett desztálinizáció tárgya a sztálinizmus idején.

Fel kell tárnunk a sztálinizmus kapitalista jellegét, hogy megérthessük: a kommunista posztkapitalizmus nem a múlt emléke, hanem még előttünk álló lehetőség. Ezeknek a problémáknak a megértésével – amelyek nélkül nem lehetséges a mai transznacionális kapitalizmus bírálata – a sztálinizmus történelemmé válik, és a még ma is létező sztálinizmus elméletévé redukálódik. Innentől a mai baloldali teoretikusok a világkapitalizmus jelenlegi nyílt formáira¹⁷ koncentrálhatnak, a mai geopolitikai helyzetre, az elöregedett baloldal megváltoztatásának szükségességére irányíthatják figyelmüket. Most az a legfontosabb kérdés, hogy milyen feladatok állnak a baloldal előtt.¹⁸

A GTR-rel kapcsolatos problémák relatív elvetése¹⁹ – végső soron a sztálinizmus nem csupán politikai jelenségekből állt – azt az elképzelést sugallta és sugallja, hogy a sztálinista diktatúra, illetve a PR volt minden gonoszság ősoka²⁰; nem egy kiváló baloldali gondolkodó is így véli, holott mindnyájan látják, hogy a sztálinizmus fennállása alatt is változásokon ment keresztül. Néhányan, így maga Trockij²¹ is, úgy vélték, hogy a sztálinizmus demokratizálásával visszaállítható a valódi, 1917-es szocializmus, hiszen a demokratikus nyomás eszközeivel a munkások győzelmet arathatnak az uralkodó bürokrácia felett. (Amennyiben ez nem történik meg, folytatta Trockij, a bürokráciának a munkások feletti győzelme a kapitalizmus restaurációjába fog torkollni – helyesebb lenne azt mondani, hogy a nyílt kapitalizmus egy új történelmi periódusának kezdetét jelenti.²²) Ám a különféle társadalmi rétegek közti erőviszonyok politikai kifejeződésének gazdasági alapjai vannak.

Tulajdonképpen magát a demokratikus deficitet sem érthetjük meg a specifikus osztályviszonyok²³ figyelembevétele nélkül: mi a demokrácia?, kompromisszum? és miféle kompromisszum? elfogadható… de ez mit jelent? Csupán az osztályviszonyokból vezethetjük le a hatalmi politikát, amely a sztálinizmus és általában véve minden kizsákmányoláson alapuló valahai és mostani társadalom sajátja. Ebből a szempontból vizsgálva semmi meglepőt nem találhatunk a demokratikus deficitben. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is Marx leírását a politikai kommunizmusról (Gazdasági-filozófiai kéziratok), nemigen állíthatjuk, hogy a sztálinizmus (akár átmeneti) szocialista jellegű GTR lett volna. A kommunizmus egyenlő a demokráciával, és ha ez nem így van, akkor az nem azért van, mert a kommunizmus szükségszerűen diktatúrát jelent, hanem mert az objektív (és persze a szubjektív) feltételek még nem érettek a kommunizmusra, a kapitalizmus megdöntésére irányuló kísérlet még csupán a “primitív kommunizmus” szintjéig jutott. Lázadó sziget a kapitalizmus óceánjában, amely néhány elmaradott perifériára korlátozódik; a helyzet a centrumországokban ugyanis – részben éppen a centrum–periféria struktúra számukra előnyös vonzatai miatt – még nem érett a forradalomra. Az ilyen “kommunizmusban” pedig óhatatlanul tovább él az elnyomás-alávetés hatalmi politikája.

Még inkább segíthet a problémák tisztázásában a legitimációs deficit vizsgálata²⁴. A legitimáció deficitje – persze az alsóbb osztályok szempontjából – úgy növekedett, ahogyan a sztálinista intézkedések egyre kevésbé voltak képesek az életszínvonal emelésére, legalábbis a nyugathoz viszonyítva. Vagyis a dolgozó osztályok nem a szocialista értékeket – sőt még csak nem is a politikai demokráciát²⁵ – tartották szem előtt, hanem a gazdasági teljesítményeket.

A társadalmi struktúra és eredet természetesen döntő szerepet játszott. Mint Wiener György rámutatott, a magyarországi életforma kispolgári eredete, sőt hozzátenném, egy általánosabb, visszafogott kispolgári mentalitás jelentős szerepet játszott benne, hogy az emberek határozottabban egy nyílt kapitalizmusra való áttérés mellé álltak. Romániában, bár a legtöbb paraszti gyökerű munkásra szintén ez a kispolgári mentalitás volt jellemző, az elsődleges iparosítással járó urbanizáció és a “kultúrába taszítás” (Trockij) hatásai azt a véleményt erősítették meg, hogy a korábbi sztálinista bürokrácia új hatalma még mindig jobb, mintha az egykori bojárok és kapitalisták térnének vissza. Ezért 1989. december 22. és 25. között az első spontán jelszó a “Demokrácia, Szabadság, Tisztesség” hármasa lett – az emberek hittek abban, hogy Iliescu az emberarcú szocializmus garanciája –, és csupán később, a terrorista elhajlások, illetve az Iliescu követői, valamint a korábbi liberálisok és a konzervatív parasztpárt közötti ellentét volt képes az embereket az “új” bürokrácia jármába hajtani, amely lépésről lépésre csendben alávetette őket a nyílt kapitalizmus rendszerének. Sem a nyílt kapitalizmussal kapcsolatos illúziók reklámozása, sem pedig a nyugati munkalehetőségekkel kapcsolatos remények nem tudták lerombolni az emberekben a korábbi “szocialista” illúzióikat: ezek az illúziók azonban átalakultak. Ennek tulajdonítható, hogy a Nagy-Románia Párt – amelynek szélsőjobboldali populizmusa ma a “szocialista” illúziók átformálásának egyetlen támogatott fóruma – még mindig az ország második politikai ereje. Az emberek 1989-ben Ceausescut, és nem a kommunizmust abcúgolták, abban hittek, hogy a legfelsőbb vezető – a “személyi kultusz” – volt minden baj forrása, és a demokratizálás elvezethet az “emberarcú szocializmusba”. Ám ez a történelmi korszak lezárult.

Fontos kérdés a sztálinizmus – mint GTR és mint PR – megítélése²⁶ a szocialista/kommunista jellegű értékek mint döntő és megfellebbezhetetlen érvek szempontjából. Igen ám, de ezek az értékek – mint pl. az egyenlőség – történelmileg meghatározottak. Ha konkrét történelmi társadalmakat akarunk ahistorikus kaptafákra húzni, akkor csupán egy liberális, idealista eredményre juthatunk. A sztálinizmus nem azért volt rossz, mert nem valósította meg az egyenlőség ideálját – történelmileg meghatározott társadalom volt (amely nem is felelhetett meg egy szocialista jellegű következetes egyenlőségnek). Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi egyenlőség – és természetesen nem az egyenlőség mint olyan – nem az emberi szükségletekből lepárolt absztrakt vágyálom, hanem a termelőerők és a civilizáció egy adott szintjén konkrét politikai cél, többé nincs okunk rá, hogy a sztálinizmusra efféle standardokat – betű szerint értett politikai szlogeneket – próbáljunk erőltetni; a politikai célkitűzések konkrét tartalmát az adott, konkrét körülmények keretében kell vizsgálnunk. Egy társadalom, így a sztálinizmus is, konfliktusokat hordoz: ezek végső soron a magántulajdon, a termelőerők és a köztük lévő viszonyok konkrét történelmi valóságán alapulnak. Nem vezet sehová, ha a sztálinizmust az egyenlőség megvalósításnak terén elért fiaskójáért vádoljuk. Sőt igyekeznünk kell megérteni, hogy mi tette lehetővé az emberek számára, hogy mégis elérjenek valamit; miért társult a sztálinizmushoz egy tragikus (korlátozott, partikuláris, ellentmondásos) heroizmus. Az elvárások, standardok, értékek önmaguk is részei az emberek történelmi környezetének. És ma, mikor azt látjuk, hogy miként számolják fel a korábbi jóléti eredményeket a növekvő termelékenység és a “posztindusztriális forradalom” keretei között, elgondolkodhatunk rajta, hogy amennyiben a szociális egyenlőség a társadalom minden tagjának a legjobb lehetőségeket hivatott biztosítani kreativitásuk kifejezésére, akkor vajon a “kapitalizmus” valóban jobb-e, mint a sztálinizmus volt?

A sztálinizmust nem érthetjük meg a hozzá vezető forradalom elemzése nélkül. Milyen típusú is volt ez a forradalom? Ha a tömegeket feltüzelő jelszavakat nézzük, szocialista forradalomról beszélhetünk. Vagy egy modernizációs forradalomra került sor, amely az objektív és szubjektív feltételeket volt hivatott megteremteni egy lehetséges és vágyott világméretű kommunista társadalom számára? E dilemmák miatt nem szocialistának, hanem leninistának nevezem ezt a forradalmat. Lenin teóriája szerint az államkapitalizmus a politikai hatalom megragadását követően az első racionális cél – hiszen Oroszországban sem a tömegek társadalmi tudata, sem pedig a termelőerők adott szintje nem teszi lehetővé a szocializmust, még akkor sem, ha az európai (német) forradalom bekövetkezne. Ennek alapján egyet kell értenem azokkal, akik – mint Wiener György – a “szocialista” forradalmat modernizációs forradalomként szemlélik (amelynek ideje egyszer s mindenkorra lejárt). A sztálinizmus a leninista forradalomhoz kötődött, így a mai transznacionális kapitalizmus jövőbeni társadalmi átalakulása vélhetőleg más formákat ölt majd. A forradalom nem egy dogma, és a rá vonatkozó történelmi koncepciók sem lehetnek azok.

 

II. Néhány gondolat a sztálinizmus vizsgálatának metodológiai kérdéseiről

 

Lényeges, hogy milyen logika szerint közelítjük meg a sztálinizmust. A Nucleus Marx csoportban például eleinte (1994 és 1996 között) arra törekedtünk, hogy a létező szocializmus “jó és rossz oldalait” egyaránt figyelembe vegyük. Egyikünk sem tagadta a valódi politikai atomizálódást és az egyenlőtlenségeket, majd később a politikai bürokrácia privilegizált helyzetét. Ugyanakkor nem hagyhattuk figyelmen kívül a széles néptömegek specifikus jólétét – a modernizáció folyamatában – vagy éppen a korai évek tömeges mobilizációját, mikor sokan meggyőződéssel vallották a szocialista jellegű alapelvek felsőbbrendűségét. Ebben az időszakban ellentmondásos helyzetbe kerültünk: egyrészt védelmeznünk kellett a szocialista/kommunista értékeket – hiszen éppen ezek egyesítettek minket egy baloldali vitakörben –, másrészt viszont képtelenek voltunk következetes marxistákként gondolkodni, vagyis különbséget tenni a szocialista jellegű legitimizációs értékek és a valódi termelési mód között. Így a szocialista/kommunista értékek védelmezése átmenetileg a megértés gátjává változott. Ám – Szigetihez, Szalaihoz és Wienerhez hasonlóan²⁷ – gyanakvással fogadtuk azt az érvet, hogy 1989-ben a szocializmus, illetve a kommunizmus bukott volna el. Vajon a kommunista értékek valóban alkalmatlannak bizonyultak, és az osztályelnyomás örökkévaló és természetes állapot lenne?²⁸ Vagy inkább a valóságot kell szem előtt tartanunk és az értékek valódi tartalmát firtatnunk?

Akkoriban a kör néhány tagja – mondhatjuk, a “kemény mag” – egyre jobban eltávolodott a “balosoktól”; ez utóbbiak ignorálták a politikai bürokrácia kiváltságait vagy éppen az iparosításban érdekelt munkások privilegizált helyzetét a parasztsággal szemben, és úgy vélték, hogy a létező szocializmussal szembeni bármiféle kritika egyben a szocialista értékek megtagadását is jelenti. A “dialektikusok” (magam is közéjük tartoztam) persze rámutattak, hogy a szocializmus kellemetlen aspektusainak kritikátlan megbocsátása csupán olajat önt a jobboldali ideológiák tüzére.

Ám a “balosok” egyre messzebbre mentek: számukra hovatovább az egyetlen progresszív történelmi modellé a létező szocializmus vált (figyelmen kívül hagyták Marx véleményét a kapitalizmus történelmi szükségességéről), és “szocializmus” alatt csakis a “napfényes oldalt” értették, különösen az 1989 előtti általános életszínvonalat; párhuzamot vontak a jobb életkörülmények és a politikai bürokrácia helyzete között, végül pedig a “nemzeti kommunizmusnál” kötöttek ki – vagyis többé nem kapcsolódtak a kommunista értékekhez, a sztálinizmus problémáiért az “idegeneket” (így a Kommunista Párt vezetésében ülő zsidókat) és a Szovjetuniót tették felelőssé, míg a jó dolgokat a nemzeti irányvonalat követő vezetőknek tulajdonították. Nem meglepő, hogy nemsokára elhagyták a csoportot – néhányan a Nagy-Románia Párthoz csatlakoztak, mások “a hatalmon lévő szociáldemokráciáról leváló baloldali pártokba” léptek be, néhányan pedig nyíltan lepaktáltak a szélsőjobbal.

Így a Nucleus Marx csoport fejlődésében a kapitalizmus és az antikapitalista harc megértése szempontjából a nacionalizmus kritikája vízválasztót jelentett. 1996-ban kapcsolatba kerültünk néhány trockistával, és a kialakuló dialógus megerősítette véleményünket: a “szocializmus egy országban”, a korszakra jellemző immanens nacionalista tendenciák (lásd a “szocialista hazafiságot”), a nemzeti keretekre osztott antikapitalista harc egy olyan rendszert jeleztek – és egy olyan rendszer következményei voltak –, amelyet nem igazán nevezhetünk a kommunizmus első lépcsőfokának.²⁹

Akkoriban sok energiát pazaroltunk a nacionalista balosokkal folytatott vitákra, és rámutattunk, hogy a globalizációval szembesülve az ideális társadalmi modell nem a nemzeti autokrácia – legyen az “szocializmus” vagy éppen “kapitalizmus egy országban” –, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalmi viszonyok (elsőként éppen a kapitalista viszonyok) és antikapitalista proletárharc transznacionalizálása. Az internacionalizmus immár nem jelentheti a különféle nemzeti harcok összekapcsolását – amelyek mindegyike a saját tőketulajdonosai és egyben más, a kapitalista verseny következményeitől sújtott proletárok ellen fordul. Ez a forma az első ipari forradalom korszakának felelt meg, mikor a tőketulajdonosok és a munkaerő között nemzeti jellegű kapcsolatok voltak. A Kommunista Párt kiáltványának híres jelszava, Marx és Engels korai társadalomelméletének e zseniális summázata éppen a világproletariátus nem hierarchikus hálózatára vonatkozott és vonatkozik: ez a világméretű proletárosztály.

Azokban az években igyekeztünk kimutatni az úgynevezett baloldali pártok hamis baloldaliságát, kusza, nacionalista ideológiáik elmaradottságát és politikai szerepüket. 2000 óta arra fókuszáljuk figyelmünket, hogy a jelenlegi transznacionális kapitalizmus történelmi szerepe egy lehetséges szocialista jellegű posztkapitalista társadalom objektív feltételeinek megteremtése, és a baloldalnak ezt kell hangsúlyoznia, egyben pedig következetes harcot folytatnia az emberek jogaiért, és felvázolnia egy internacionalista/transznacionális proletármozgalom – vagyis a kommunizmus szubjektív feltételeinek – körvonalait.

2000 óta elsősorban a sztálinizmust a kapitalizmus izotópjaként felfogó teória finomításán dolgozunk.

Az 1989 óta eltelt idő alatt igyekezetünk megérteni:

• a történetiséget mint olyat, különösen pedig a baloldal konkrét történelmi jellegét; bár sokat köszönhetünk a trockistáknak, a baloldal történelmi válságának összefüggéseiben, mégis kritizálnunk kellett a trockiji elképzeléseket;
• a termelőerők meghatározottságát.

Ebben az értelemben Szigeti Péter véleményéhez kapcsolódva, aki szerint a nyugati baloldaliaknak nehézségeik vannak a létező szocializmus megértésében, kijelenthetjük, hogy ezek a nehézségek talán abból erednek, hogy következetlenül “alkalmazzák” Marx és Engels társadalomelméletének fentebb érintett kulcselemeit. Ez különösen a szociáldemokrata jellegű sztálinizmuskritikára igaz.

A mi csoportunk sztálinizmuskritikája is a “szocializmus” nyilvánvaló aspektusaiból, a nem demokratikus PR-ből és a nyugati társadalmakhoz mérten gyengébb gazdasági fejlődésből indult ki. Ez utóbbi tekintetben rájöttünk, hogy a kapitalista rendszert egészében kell vizsgálni, beleértve a centrum–periféria kapcsolatokat. Így világossá vált annak a teóriának a gyengesége, amely kapitalizmus alatt csupán a nyugati, kirakatnak tekintett rendszert érti. Ez a szisztematikus közelítés lehetővé tette, hogy túllépjünk azon a jobboldali elképzelésen, amely egyenlőségjelet tesz a kapitalista jellegű GTR és a demokratikus PR közé: elég egy pillantást vetni a modern történelemre, hogy lássuk, a dolgok nem így működnek.

Az egyértelmű aspektusok vizsgálata után olyan ideológiákat elemeztünk, amelyek a felépítményből – a vezetés, illetve a PR formáiból – kiindulva figyelmen kívül hagyják a konkrét termelőerőket. Marx nézetei szerint a termelőerők magas szintje teremtheti meg egy szocialista jellegű posztkapitalista rendszer objektív feltételeit; a leninista forradalmak előtt a termelőerők ehhez nem voltak elég fejlettek – bár a posztkapitalizmus nem is került napirendre.

Még azok is, akik figyelmüket az államapparátusra fokuszálva a felépítményből indulnak ki, óhatatlanul szembesülnek a magántulajdon létezésével a “szocializmusban”. A tőketulajdonos szerepét itt az állam játszotta el. Mi is a PR-ből indultunk ki, ám végül a GTR-nél kötöttünk ki. A politika – melynek központi fogalma a hatalom – a valódi eseményeket és kapcsolatokat a saját nyelvére “fordítja”. Ezért tisztában kell lennünk vele, hogy mit is fejez ki a politika az adott pillanatban. A létező szocializmus modellje és annak terjedése végső soron a termelőerők szintjének következménye volt. Az állami monopóliumok kialakulása mögött nem sátáni kommunista elképzeléseket kell keresnünk, hanem az adott történelmi korszaknak megfelelő államkapitalista berendezkedést.

A kapitalizmus korszakairól vitázva egy újabb jelentős dolog ragadta meg a figyelmünket. A huszadik században a kapitalizmust még nem érte el a rendszerszintű válság. Ám egy GTR – jelen esetben a kapitalizmus – csupán rendszerszintű válságba kerülve képes megteremteni önnön meghaladásának objektív feltételeit. Így a kapitalizmus transznacionális korszakát megelőzően – amely bizonyos értelemben egyben a rendszerszintű válság korszaka is – a kapitalizmus átalakítása két utat követhet:

• a rendszeren belüli (annak lebontását nem célzó) szociáldemokrata nyomást a centrumországokban, illetve
• a rendszerrel szembeni forradalmi utat a periféria országaiban (azonban, lévén hogy a kapitalizmus lerombolásának objektív feltételei még nem adottak, ezért ez utóbbi is a rendszer keretein belül marad).

A létező szocializmus így a még nemzeti alapon működő kapitalizmus konkrét geopolitikai viszonyainak terméke: a még nem transznacionális kapitalizmus különböző válságperiódusaiban elviselhetetlenné váló centrum–periféria kapcsolatok eredménye.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy a kommunizmus szubjektív feltételeinek megteremtése fontos, még mielőtt az objektív feltételek teljesen kialakulnának. Enélkül tovább sodródnánk egy egyre barbárabb társadalom felé. A történelmi válság csak úgy haladható meg, ha a baloldal megteremti a világ proletariátusának tömeges öntudatát (für sich – az “önmagáért való” osztályt, ahogy Marx és Engels rámutatott), a proletárok következetes és hatékony együttműködésének szervezetét.

Egyetértek mindazokkal – így magyarországi vitapartnereimmel is –, akik kritizálták a statikus sztálinizmus-, illetve szocializmusképeket. Romániában a szociáldemokraták sokat átvettek a jobboldal vízióiból, akik az 1950-es és 1960-as kemény éveket veszik a “szocializmus modelljének”.³⁰ Számukra a szocializmus nem más, mint a börtönök, a kínzások és az elnyomó hatóságok, a régi értelmiség egyes tagjainak kizárása az alkotómunkából (amely a sztálinista proletkult elavultságát mutatta) – a “kulturális sivatag” e látomása azonban egyáltalán nem igaz.

A sztálinizmus megértésének útvesztőiben bolyongva és a (marxista jellegű) társadalomelmélet fejlődéséről vitatkozva úgy láttuk, hogy különös figyelmet kell fordítanunk a szociális struktúrára: a második világháborút követő évtizedekben azért nem kerülhetett sor a marxizmus újjáéledésére, mert még nem léteztek a mai ipari forradalomra jellemző osztályok – az éppen megszülető új proletariátus³¹ –, amelyek képesek lettek volna (mert szükségük van rá) a marxizmus “újrafelfedezésére”.³² És miért van ez így? A sztálinizmus olyan rétegeket termelt ki, amelyek kívül estek a modern marxizmus társadalmi kategóriáin, hiszen célja – a periferiális országok első ipari forradalma – a sztálinista modell szerint integrált munkásokat igényelt.

A transznacionális tőke felsőbbrendű a nemzeti tőkéhez képest³³, legyen az akár sztálinista (államkapitalista) jellegű (makrotervezés). Vagyis nem csupán arról van szó – mint számos kritikus rámutatott –, hogy a PR nem volt képes megújulni az új ipari forradalom elvárásainak megfelelően, de ez az új ipari forradalom magában foglalja a transznacionalizációt, és erre csupán a nyílt kapitalizmus eszközkészletével nyílik lehetőség. A transznacionális tőke nagyobb lépés a kommunizmus felé, mint a sztálinizmus volt. A transznacionális tőke – az 1980-as években kezdődő – korszaka elsöpörte a nemzeti tőke korát, ahogyan majd a mai transznacionális tőkét elsöprik a világszocializmus/kommunizmus objektív feltételei, amelyek ugyanúgy a tőke logikájából fakadnak.

Úgy vélem, nem utasíthatjuk el a sztálinizmust a kapitalizmus történelmi horizontjára helyező érveket csupán azért, mert jobboldaliak – mint Kautsky –, disszidensek – mint Gyilasz –, vagy éppen trockisták – mint Cliff – fogalmazták meg őket. És ráadásul, mivel minden mindennel összefügg, ha a sztálinizmust szocialista jellegű társadalomnak tartjuk, akkor az 1989-es romániai forradalmat a régi rend visszaállítására törekvő ellenforradalomnak kellene tekintenünk. Ám ez csupán a sztálinizmus által hangoztatott szocialista értékek szempontjából lenne igaz. 1989 a kapitalizmus korszakváltásának szempontjából sem volt ellenforradalmi: a kapitalizmus transznacionális fázisa fejlettebb az államkapitalizmusnál. Objektíve a sztálinizmus csupán egy rövid időre és csupán a szociális ráfordítások tekintetében múlta felül a kapitalizmust. De persze Minerva baglya csupán akkor kap szárnyra, ha egy rendszer vagy korszak már nem képes problémáira megoldást találni…³⁴

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Nem foglalkozom itt a szociálpszichológia olyan alapvető problémáival, mint az alárendelődéssel kapcsolatos viselkedési formák – lásd alább Szalai munkáját –, a nyílt kapitalizmusra jellemző elidegenedés és atomizálódás, vagy a sztálinizmusnak a politikai jogokkal kapcsolatos elképzelései, netán a disszidensek fokozódó vonzalma a nyílt, nyugati kapitalizmus irányában – ismét Szalaira utalnék. Jelen írásomban csupán a gazdasági berendezkedésre – a termelőerők determinizmusára koncentrálok.

² Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. Eszmélet 58. sz.; Szalai Erzsébet: A létezett szocializmus és tanulságai. Eszmélet 59. sz.; Wiener György: Hozzászólás az államszocializmus-vitához. Eszmélet 60. sz.

³ Számomra a sztálinizmus nem (csupán) a Sztálin életében fennállott politikai rezsimet – a legkeményebb éveket – jelenti, sőt a sztálinista politikai rendszert nem tekintem egy permanens Gulágnak. Moshe Lewinnek kétségkívül igaza volt, mikor rámutatott (Le siècle soviétique, Paris, Fayard, 2002), hogy ez a kiindulópont – az egész jelenség “sztálinizálása”, monolit, a történelmen kívül helyezett felfogása – éppen a sztálinizmus megértésére hatott bénítóan. Ám Lewin csupán politikai rezsimként elemezte a sztálinizmust: így a sztálinizmus nem volt szocializmus, hiszen a szocializmus fejlett politikai demokráciát jelent, ahol a tulajdon az egész társadalom és nem egy bürokrácia kezében van; de nem volt kapitalizmus sem, hiszen az állami tulajdon jellemezte; így a sztálinizmusnak a despotizmus egy formájának, egyfajta bürokratikus abszolutizmusnak kellett lennie (amely képes volt a változásra, mint azt Lewin “a sztálinizmus oroszországi és a maoizmus kínai lerombolásával” példázza). Így, bár bírálta a fasizmus és kommunizmus közé párhuzamot vonó “totalitarianizmus” “ideológiai lényegét”, Lewin mégsem volt képes túllépni a szokványos liberális gondolkodáson, és nem kívánta megvizsgálni a sztálinista termelési módot – lásd G. Almond megállapítását (Civic culture…): a sztálinizmus fennállásának nagy részében oligarchikusnak mutatkozott: egyszerre volt modernizáló és totalitárius.

⁴ Már itt rá kell mutatnom – ahogyan Szalai is tette – a – szocialista eredetű – disztributív értékek és a gazdasági hatékonyság között feszülő ellentmondásra. Láthattuk, hogy végül a gazdasági hatékonyság maga alá gyűrte a szocialista típusú értékeket. (Tény, hogy a nyílt kapitalizmus jóléti államai is csak egyes centrumországokban és egy kivételes történelmi korszakban alakulhattak ki, mikor az első ipari forradalom fejlődési maximumát a második világháború pusztításai követték, és a Szovjetunió győzelme egyes szocialista értékek átvétele felé hatott. Manapság pedig éppen a korábban elért szociális vívmányok felszámolásának lehetünk tanúi.) De vajon mindez szükségszerűen azt jelenti, hogy a szocialista értékek irreálisak, és mindörökre vereségre lennének kárhoztatva? Egyáltalán nem. Éppen a – kapitalizmus logikája által kikényszerített – gazdasági hatékonyság az, amely a) a fejlett technikára és magas szintű tudásra alapozva olyan tömegű árut termel, hogy az lehetővé teszi a szocialista jellegű disztributív értékek érvényesülését; és b) igazolja, hogy a (hatékony gazdaság által gerjesztett) munkanélküliség valódi megoldása nem a hamis munkahelyek (így az egyre növekvő bürokratikus apparátusok) létrehozása, hanem kreatív, valóban szükséges munkahelyek teremtése.

⁵ Albert Einstein is felfigyelt rá (Why Socialism? Monthly Review, 1949. május 1., Monthly Review Press, 2000, magyarul: Eszmélet 47. sz.), hogy “egy tervezett gazdaság még nem szocializmus. A tervgazdaság éppúgy társulhat az egyének teljes rabszolgasorba taszításával is”. Majd így folytatta: “A szocializmus eléréséhez néhány különösen bonyolult szociopolitikai problémát kell megoldani: miként lehetséges elérni, hogy a politikai és gazdasági hatalom kiterjedt centralizációja közepette a bürokrácia ne válhasson mindenhatóvá és meghatározóvá? Hogyan lehetséges megvédeni az egyéni jogokat és így demokratikus ellensúlyt biztosítani a bürokrácia hatalmával szemben? Átmeneti korunkban alapvető fontosságú tisztán látni a szocializmus céljait és problémáit. (…) a jelen körülmények között az e témákról folytatott nyílt vita tabuszámba megy.” “A szocializmus valódi célja – mutatott rá Einstein Thorstein Veblen szavait használva –, hogy túllépjen az emberi fejlődés ragadozó korszakán.” A probléma még ma is ugyanez.

⁶ Nem egy trockista erre a meghökkentő érvre hivatkozik. Magam és a csoport is fontosnak tartjuk a trockistákkal folytatott párbeszédet, mivel szomorú, hogy ilyen intelligens, magukat a munkások ügyének szentelő emberek (akik ráadásul valódi internacionalisták), egyes kérdésekben ilyen dogmatikusak lehetnek. A trockizmus felülmúlta a sztálinista ideológiát – most már minden azon múlik, hogy milyen mértékben képes az önkritikára.

⁷ Ez nem csupán az egyes burzsoák együttműködését jelent, hanem a proletárok önkizsákmányolását is. Gondoljunk csak a munkavállalói részvényekre vagy a munkások kollektív részvénybirtoklására a befektetési és nyugdíjalapokban. A proletárok mindaddig maguk is kapitalisták maradnak, amíg el nem pusztítják a kapitalista viszonyokat. A tőkéhez való viszonyuk mindazonáltal két síkon is antagonisztikus: egyrészt a nyílt tőkebirtokosokkal szemben – bérharcok stb. –, másrészt pedig a tőkével mint olyannal szemben. Az első, szembetűnőbb aspektus nem vezetett, és nem is vezethet a kapitalizmus eltörléséhez. Ehhez arra van szükség, hogy összekapcsolódjon a második aspektussal. Hiszen hogyan harcolhatnának a proletárok a tőke ellen, ha nem csupán munkások/kizsákmányoltak, hanem egyben kizsákmányolók és részvénytulajdonosok is?

⁸ Az értéktörvény az első ipari forradalom viszonyaihoz illeszkedett. Manapság egyre inkább elavulttá válik – erre néhány közgazdász mellett William Dixon is rámutatott, és hangsúlyozta a kapitalista piac elavultságát. Lásd: An examination of the changes within capitalism as a response to the developement of the antagonistic classes. http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radial/RC-VALUE.HTM . és O. Giarini–W. R. Stahel: The Limits of Certainity. Facing Risks in the New Service Economy. Dodrecht, 1989. Mindazonáltal a piac állandó kihívást jelent a történelmi determinizmus következetes megértése szempontjából.

⁹ Ez már a kezdetektől látható: Lenin, NEP stb.

¹⁰ Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a csúcsbürokrácia milyen kevéssé volt képes ellenőrzése alá vonni a teljes sztálinista piacot.

¹¹ Vajon valóban csak szlogenekről lett volna szó, és Lenin a kezdetektől tisztában volt vele, hogy szó sincs a szocializmus építéséről; tudta volna, hogy a szocialista jelszavak csupán azt szolgálják, hogy elködösítsék a munkások előtt harcuk célját? Vajon a kommunista vezetők és általában a kommunizmus e feltétételezett “dupla gondolkodása” alkalmas eszköze egy használható sztálinizmuskritikának? A legkevésbé sem. Lenin és a kommunisták hittek abban, hogy a háború utáni viszonyok Németországban és más helyeken is forradalmakhoz vezetnek, és így nem az orosz forradalomra marad a szocializmus azonnali felépítésének feladata, és számíthat a világforradalom fejlettebb támogatására stb. 1923 után azonban világossá vált, hogy ezek a várakozások nem igazolódnak.

De nem is ez a legfontosabb szempont. Mint tudjuk, a felhasznált szlogenek mást jelentettek a parasztok – a lakosság többsége – és mást a munkások számára. A parasztok a (kis)polgári demokratikus folyamat végigvitelét akarták: békét és földet. A munkások azt várták, hogy a modernizáció eszközei által egy modernizálódó országban életszínvonaluk jelentős mértékben emelkedni fog. Természetesen senki sem törődött a szükségszerű (és szükségtelen) áldozatokkal, de ki is gondolna ilyesmire egy hasonló forradalmi pillanatban? Csupán a föld nacionalizálása – amely a híres dekrétumban a parasztság “örökös földhasználati jogaként” fogalmazódott meg –, valamint a gyárak nacionalizálása… vagyis az adott, konkrét uralkodó osztályok megszüntetése az elnyomott osztályok szeme láttára tette lehetővé, hogy ez utóbbiak a lenini forradalom társadalmi erejévé váljanak. Lenin és a kommunisták őszintén beszéltek: az első szlogeneket és célokat – béke és föld – hamarosan (és most tekintsünk el a polgárháború kikényszerítette speciális céloktól) a modernizáció jelszavai követték: “kommunizmus = villamosítás + szovjethatalom”. Más szavakkal: a dolgozók demokráciája és modernizáció (iparosítás…). Egy elmaradott, háború sújtotta országban a modernizálás kemény munkát jelentett, nem igazán a demokrácia, sokkal inkább a munkaerőre nehezedő nyomás fokozását. Mindazonáltal az emberek többsége a szociális jogok kiterjesztéseként fogta fel a demokráciát, és ezek a jogok a modernizálás eredményeivel arányosan, fokozatosan fejlődtek a sztálinizmus alatt: az 1930-as években a korábbi évtizedhez képest vagy éppen az 1950-es években a háború utáni újjáépítés nehéz éveihez viszonyítva. (Ezekben az időszakokban minimálisra csökkent a munkahelyi hiányzások vagy a munkahely változtatások száma, l.: a Michel Dreyfus, Bruno Groppo, Claudion-Sergio Ingerflom és mások szerkesztette Le siècle des communismes (2000) c. könyv 177. old. Így a demokrácia, illetve általában véve az értékek konkrét jelentését figyelembe kell venni. Vajon vádolhatjuk-e képmutatással a kommunizmust (és ebből a szempontból a sztálinizmust), mikor társadalmi elképzelései kemény osztályellenállásba ütköztek – beleértve ebbe a külső világkapitalizmus harcát a szocialista típusú értékek ellen, még ha azt a sztálinista diktatúrával szembeni küzdelem mezébe öltöztették is?

¹² Marx nem tévedett: a kapitalizmus nem haladható meg “egyetlen ország” keretei között, csupán világméretekben, és éppen ezért először szükségszerűen a fejlett országokban.

¹³ Csupán a formák, vagyis a jelek és a szimbólumok voltak szocialisták/kommunisták; a jelentésük sztálinista volt.

¹⁴ A szocialista jellegű legitimizációs értékek segítettek elkendőzni a sztálinizmus kapitalista jellegét.

¹⁵ Ebből a szempontból a jól ismert vicc: “pedig milyen jó volt az elmélet a gyakorlathoz képest…!” a társadalmi teória formájának és tartalmának sztálinista egyensúlyára épül; csupán a forma volt “jó”, illetve “szocialista”, míg a sztálinista realitás a megvalósítás problémáira figyelmeztetett (és nem a szocialista/kommunista elmélet alapvetően hibás voltára, ahogyan azt az antikommunisták feltételezik).

¹⁶ “A létező szocializmusnak volt a legerőteljesebb szociális politikája.” L.: Le siècle des communismes, 309. old. (1983-ban például Magyarország többet fordított szociális célokra, mint Svédország.)

¹⁷ Mint arra Szalai Erzsébet is rámutatott, a neoliberlaizmus egyre inkább képtelen egy működőképes világgazdasági jövőkép megalkotására.

¹⁸ Lásd Szalai Erzsébet írásában is.

¹⁹ A GTR problémáit a politikai problémák szintjére redukáló liberális álláspont baloldali átvétele lényegében a baloldali társadalomelmélet elmaradottságának eredménye, amely az egész huszadik századra (tulajdonképpen Marx halála óta) jellemző. A baloldal történelmi válságát az is mutatja, hogy nem hajlandó tudomásul venni a technika és a gazdaság meghatározó szerepét.

²⁰ Mint Szalai Erzsébet is rámutatott, senkit sem lehet erőszakkal boldoggá tenni. Egy másik, idekapcsolódó kifejezés a Le siècle des communismes c. kötetből: “ellenforradalom a forradalomban”. Ez a kifinomultan liberális mű sem lép túl a sztálinizmus (a különbségek és a változások miatt többes számú “kommunizmusok”) pusztán politikai szemléletén.

²¹ Trockij a korábbi munkásállam eltorzulásáról beszélve elemzését a felépítmény vizsgálatával folytatja. Ebben (és csakis ebben) az értelemben Trockij Bakunyin örökségét, az állam anarchista elutasítását folytatta. Trockij azonban nyilvánvalóan tovább is tekintett: ő az osztálystruktúrát és az osztályok közötti viszonyt is figyelembe vette. Ám mégsem látta át domináns osztály létének történelmi szükségszerűségét – nem fogadta el, hogy a sztálinista bürokrácia domináns, hatalmon lévő osztály; ő csupán a privilégiumokat, a bürokrácia elfajulását ostorozta. A domináns osztály szükségszerűségének belátása kiküszöbölheti Trockij gondolkodásának néhány következetlenségét: ha megértjük, hogy a sztálinizmusban szükséges egy domináns osztály, illetve az antagonisztikus osztályok léte, akkor Trockij konklúzióin túllépve a sztálinizmust nem a szubjektív lehetőségekből (az egymással küzdő politikai személyiségekből) fogjuk levezetni, és azt is beláthatjuk, hogy a sztálinizmus nem egy modell, amit – akár a kezdetektől, akár folyamatában – valami másra lehetett volna felcserélni.

A felépítmény-központú szemléletet képviselte Hruscsov is, aki 1962-ben bejelentette, hogy két évtized leforgása alatt meg fogják valósítani a “teljes kommunizmust”. Elméletileg ez az állam, a társadalmi megosztás, a kizsákmányolás megszüntetését indukálta volna. De megvalósítható-e a kommunizmus a világkapitalizmus óceánjának szigetein, a centrum–periféria kapcsolatok tengerében? Megvalósítható-e a periféria, illetve a félperiféria országaiban, a termelőerők akkori szintjén, a világméretű transznacionális alapok nélkül?

Nézzük csak ismét a sztálinizmus felépítmény-központú trockista felfogását, amely szerint az 1920-as évek Szovjetuniójában egy nemzeti-opportunista bürokrácia bitorolta el a hatalmat, és az októberi forradalom eltorzulása végül 1989-hez, a kapitalizmus restaurációjához vezetett. Trockij sztálinizmuskritikájának erősségei – az internacionalizmus és az önálló osztályharc gondolata – mellett figyelembe kell vennünk az ortodox trockista kritika történelmi gyengeségeit is. Ezeket a gyengeségeket valójában még néhány trockista is belátta: lásd Tony Cliffnek Shachtmannel és Mandellel szembeni érveit a State Capitalism in Russia c. könyvében. Az utóbbiak számára a sztálinizmus kapitalista lényegéről beszélni egyenlő azzal, hogy a kapitalizmusnak még hosszú jövőt jósolunk. A téma néhány említésre méltó feldolgozása: Joseph Green kritikája a munkásállam-elméletről: Competition among Soviet enterprises and ministries, and the collapse of the Soviet Union, Communist Voice, 19. sz., 1998. http://www.flash.net/~comvoice/19cDaum.html . Egy trockista szempontú analízis a sztálinizmus kapitalista alapjairól: W. B. Bland: The Restoration of Capitalism in the Soviet Union (Wembley, 1980). http://website.lineone.net~comleague/book/ussrindex.html. A neotrockista diskurzus (kapitalizmus = piac, míg a sztálinizmusban nincs piac) kritikájához: Martin Thomas: The USSR and the non-linear capitalism , Workers’ Liberty, 59. sz.. Michael Keren (A Theory of the Stalinist Economy) nem baloldali ideológus, de jól bemutatja a sztálinista “gazdasági zsarnokság” kapitalista természetét (“nem lehetünk biztosak benne, hogy egy alternatív rendszer magasabb értéktöbbletet biztosított volna” – írja, de nem fejti ki, hogy miért); így egy olyan PR-t vázol fel, amely autokratikus érdekeket képvisel. Ugyanakkor hozzátenném, hogy az autokraták nem csupán saját érdekeiket képviselték, de a bürokratákét, sőt a proletárokét is; az életszínvonal emelésének záloga ugyanis az ő esetükben is a gyorsított modernizáció volt. Az, hogy ez a modernizáció mekkora áldozatokat és kínokat követelt tőlük, nem bizonyítja a sztálinizmus mint kommunizmus ördögi gonoszságát. Ne felejtsük el, hogy a nyugati típusú modernizáció is rengeteg szenvedéssel járt a dolgozó rétegek számára.

²² Mint ismeretes, Trockij számára a sztálinizmus nem kapitalizmus volt, hanem a kommunizmus felé vezető átmeneti időszak. Ez az érvelés átvette a A gothai program kritikájában használt különbségtételt a szocializmus – a Gazdasági-filozófiai kéziratok terminológiájában a politikai kommunizmus – és a teljes kommunizmus között. Trockij úgy vélte, hogy ha az állami szektor proletárjelleget kapna, akkor a bürokrácia nem válhatna újfajta burzsoáziává.

²³ Mint Szigeti Péter és Wiener György is rámutatott: az egypártrendszer megfelelt a kizárólagos állami tulajdonnak, míg a többpártrendszer bevezetése egybeesett az állami tulajdon felbomlásával, a nyílt (fragmentált) magántulajdon megjelenésével (vagyis ez a lépés a legkevésbé sem jelentette azt, hogy a demokratizálódó “létező szocializmus” a valódi szocializmus irányába fejlődne tovább). Lásd még: Mark Kramer: Evidence on Soviet decision-making and the 1956 Polish and Hungarian crises. CWHIP Bulletin 8/9 winter 1996.

²⁴ Wiener György remek észrevétele szerint a sztálinizmust nem lehet demokratizálni, ezért legitimitását sem lehet erősíteni.

²⁵ Lengyelországban az emberek akkor fordultak dühödten a “kommunista” rendszer ellen, mikor a kormány az 1970-es évek végén nyugati adósságainak visszafizetése érdekében csökkentette az életszínvonalukat. Magyarország “legvidámabb barakk” státusa véleményem szerint nem csupán az intelligens propagandának volt köszönhető, hanem annak is, hogy a kormány az emberek szükségleteit kielégítendő nem riadt vissza az adósságok növelésétől. Ezt a szempontot is figyelembe kell vennünk az 1989-es év, vagyis a nyílt kapitalizmusra való áttérés vizsgálatakor. Az emberek időlegesen meg voltak győződve róla, hogy az átmenet “nem volt túl nehéz”, és “a demokratizálódás előrehaladtával minden jobb lesz” majd. (Wiener György rámutatott, hogy a magyar rendszer 1989-es összeomlásának egyik oka éppen az 1980-as évek egyre gyűlő adósságainak tulajdonítható. Romániában a bukás egyik tényezője viszont pontosan az adósságok visszafizetésére irányuló törekvés volt. Az adósságállomány növekedése általában a gazdasági növekedés lelassulásának, így a tőkehiánynak is fő oka. A sztálinizmus vége így egyben a további fejlődés irányát is kijelölte: transznacionalizáció és a szociális költségek lefaragása, a jóléti állam vége.) Természetesen nem kívánom ezt az összetett jelenséget csupán gazdasági okokkal magyarázni, a meghatározottságok ennél sokkal többoldalúak voltak.

²⁶ Miért nem alakult ki már a kezdet kezdetén egy nagyobb (tömeges) ellenállás a sztálinizmussal szemben? A kutatók számos okra rámutattak: elnyomás, az egyes konkrét problémákkal szembeni tiltakozás nyitva hagyott szelepei, a jutalmak rendszere, a nyugati munkások helyzetét feketére festő propaganda; mindazon­által véleményem szerint nem hagyhatjuk figyelmen kívül a modernizáció – mindenki előtt ismeretes – célkitűzéseit és azt a szintet, ahol Oroszország azelőtt állt. Mindezek együttesen egy relatív legitimációs bázist biztosítottak a sztálinista politikának: a hitet abban, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak. Természetesen nem feledkezhetünk meg a polgárháborút, majd a második világháborút követő újjáépítésekről sem.

²⁷ Ők mindhárman kiválóan bebizonyították, hogy ennek az érvnek a kétségbevonása – hiszen a szocializmus/kommunizmus mint olyan nem is létezett – nem a sztálinizmust erősíti, hanem a liberális-konzervatív komplexum elméleti gyengeségét illusztrálja.

²⁸ Ez meglehetősen idealista kérdésnek tűnhet, az elvi szempontok túlhangsúlyozásának. Ez bizonyos szempontból igaz is: humanizmusunk utasíttatja el velünk a humanista alapelvek elvetését. Ugyanakkor nem maradtunk meg az elvi szinten, pontosabban az elvek formai szintjén.

²⁹ Ekkoriban még dogmatikusan elfogadtuk A gothai program kritikájában kifejtett fokozatokban: első lépcsőfok: a szocializmus, magától értetődően egyetlen országban, majd utána – a valódi kommunizmus. Csupán 1997 és 2000 között kapcsoltuk össze ezeket az elképzeléseket a Gazdasági-filozófiai kéziratok vonatkozó megjegyzéseivel, amelyek kifejtik, hogy az első szakasznak nem lehetnek valódi szocialista jellemzői – hiszen az primitív (politikai) kommunizmus (más szavakkal egy szocialista típusú posztkapitalizmus kialakítására való törekvés). Ha ez így van, akkor az első fázis lényege nem lehet szocialista, és csupán a kapitalista viszonyok – jóllehet szocializáló – mimézisére törekedhet.

³⁰ Ugyanakkor a sztálinisták és a dogmatikus baloldaliak nagyvonalúan elsiklanak a “szocializmus” eme “sötét lapjai” mellett.

³¹ Éppen ezért az USA-ban például a republikánusok nyerték meg a helyi választásokat, ami azt mutatja, hogy az amerikai kispolgárság és nagyburzsoázia immár nem képes társadalmi pozícióit és hatalmát az eddigi demokratikus eszközökkel biztosítani, miközben egy következetes baloldal megjelenése még a jövő zenéje.

³² Az emberek csupán akkor értik meg visszamenőlegesen is, hogy mi történt, és mi történhet a jövőben, ha – mint Marx és Engels rámutatott – az állapotok odáig jutnak, hogy már nem javíthatóak a rendszer keretein belül.

³³ A sztálinizmus – tekintsük akár kapitalizmusnak, akár szocializmusnak – etatista társadalom volt. Az egyén érdekeit az állami érdeknek rendelték alá. Ez beleillett a kapitalizmus 1789 utáni általános vonulatába. Napjainkban, a transznacionális tőke korában egyre inkább tendencia az egyént és az államot egyenlőnek tekinteni. Ennek okait és aspektusait itt nincs hely megvitatni. Elég rámutatni, hogy bár az uralkodó osztályok is csatlakoznak e tendenciához, az mégis elsősorban a demokratikus harcok fegyvertárába tartozik.

³⁴ A dialógusnak folytatódnia kell magyar barátaimmal: rengeteg általuk érintett témára nem tudtam itt reagálni.

A tanulmány a rendszerváltozás kritikai munkásnarratíváit elemzi, rámutatva, hogy a "létező kapitalizmus" kritikája nem vezetett el a kapitalizmus mint társadalmi rendszer elutasításához. A munkások "konzisztensen inkonzisztens" nézetei azon ellentmondások kifejeződései, ahogyan az "átmenetet" tapasztalják.

I. Bevezetés

 

A jelen kutatás témája annak bemutatása, hogyan értelmezik a rendszerváltást és a posztszocialista változásokat egy volt szocialista “mintagyár” munkásai. A gyárban lezajló “transzformáció” – puszta számokkal mérve – radikális volt, noha posztszocialista szemmel korántsem meglepő: a közel 20 ezres létszám kevesebb mint negyedére csökkent, és ez a trend a jövőben is folytatódni látszik. A dolgozat megkísérli a posztszocialista változásokat azoknak az embereknek a szemszögéből elemezni, akik keresztülmentek ezen az élményen.

A témaválasztást egyebek mellett az motiválta, hogy a munkáskutatás a hazai transzformációs szakirodalom meglehetősen elhanyagolt területei közé tartozik. Miközben tekintélyes szakirodalom áll rendelkezésre a régi és új elitekről, a rendszerváltás utáni munkásokkal egyetlen komoly munka sem foglalkozik. Az a tény nem meglepő, hogy a hegemón transzformációs diskurzust az értelmiség egy szűk csoportja generálja; itt azonban kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy ez a hegemón diskurzus egyedül az értelmiség posztszocialista narratíváira korlátozódik, és figyelmen kívül hagyja más társadalmi csoportok tapasztalatát. A marginalizált perspektívák (újra)felfedezése a transzformációs diskurzus kiszélesítésével várhatóan segít megszüntetni ezt a diszkrepanciát, és közelebb visz bennünket a posztszocialista változások megértéséhez.

E helyütt nem célom kitérni a transzformációkutatás elméleti problémáira; mindössze egy hiányosságra szeretném felhívni a figyelmet. A posztszocialista változás nagy paradigmái, miközben az állam és gazdaság makrostruktúráira fókuszálnak, kevés teret engednek a mindennapi élet mikrovilágában lejátszódó változásoknak, amelyeket Róna-Tas (1997) “kis transzformációknak” hívott. Az 1989–91 utáni Kelet-Európában nemcsak a tranzitológusok, hanem nagyon sok hétköznapi ember is osztotta azt az optimista gondolatot, hogy a rekapitalizálódással a volt államszocialista országok mintegy predesztinálva vannak arra, hogy felzárkózzanak a fejlett nyugati államokhoz. Sokan hittek abban, hogy a nyugati intézmények átvételével “korrigálható” a gazdasági elmaradottság, amelyet a posztszocialista Kelet-Európában szokás kizárólag a kommunista rendszernek tulajdonítani, és a rendszerváltás egyre növekvő jólétnek és modernitásnak nyit utat.

Ennek a “forgatókönyvnek” a kudarca megkérdőjelezte az egész tranzitológiai paradigmát, és lehetőséget adott arra, hogy más perspektívák is kialakuljanak. Ezek az új elméletek sem adnak azonban választ arra a kérdésre, hogyan próbálnak meg hétköznapi emberek megérteni egy olyan helyzetet, amelyben a “kis transzformációk” tapasztalata folyamatosan ellentmond a “modernitás várakozásainak” (Ferguson, 1999). Ahogyan Ferguson helyesen rámutat, a modernitás mítosza soha nem pusztán egy akadémiai mítosz volt, hanem olyan kategóriákat és premisszákat produkált, amelyek továbbra is formálják az emberek tapasztalatát és életük értelmezését, jóval azután, hogy a modernizációs paradigma hitelét vesztette a tudományos világban. Kutatásom célja annak bemutatása, hogy a munkások által tapasztalt “kis transzformációk” hogyan segítik elő ezeknek a kategóriáknak a redefiniálását, illetve hogyan alakulnak át a posztszocialista változás egy kritikus olvasatává.

A marginalizált perspektívák feltárásához, illetve a munkások posztszocializmus-értelmezésének rekonstruálásához az etnográfiát választottam mint az adatgyűjtés legígéretesebb eszközét. Az elsődleges adatok tizenhat “aktív” interjúból tevődtek össze, amelyeket az egy hónapos terepmunka alatt készítettem a munkásokkal (Holstein and Gubrium, 2002). Mivel a kutatás súlypontja a változás élményére esett, az összes narrátort a 40 év feletti korosztályból választottam, hogy valamennyiüknek legyen tapasztalata a gyár szocialista korszakából. A másodlagos adatok a gyári, illetve a városi levéltárakban található sajtóanyagok voltak, közöttük a gyári újság példányai, illetve a gyár vezetőivel készített interjúk.

Két lényegi következtetés vonható le a narratívák elemzése alapján. Az első az, hogy a “kis transzformációk” tapasztalata a posztszocialista változás kritikus olvasatát eredményezi. Az összes narratívában előforduló fő témák a gyár hanyatlása, a kollektíva szétesése, a munkanélküliségtől való félelem és a csökkenő életszínvonal. A “hanyatlásnak ezt a négy aspektusát” nemcsak a leghosszabb ideig tárgyalták a narrátorok, hanem a legnagyobb hangsúllyal is említették. Mivel láthatóan ezek voltak a munkások életében történt legnagyobb változások, az elemzésben is kiemelkedő szerepet kapnak.

Ami az első aspektust illeti, a dolgozat megpróbálja megmutatni, hogy a munkások tudatosan konstruálnak egy “ellendiskurzust” szemben az új menedzserek sikerpropagandájával. A munkások nemcsak a változásokban való csalódottságukat fejezik ki, hanem redefiniálják a “hivatalos” kategóriákat, hogy kialakítsák a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát. Amit ők látnak és tapasztalnak, az a kevés munka és a gyár szétesése, amelyet szembeszegeznek a sikeres átstrukturálás hivatalos olvasatával. Ebben a vonatkozásban a dolgozat amellett érvel, hogy ezek a narratívák a munkások közötti kritikus diskurzus termékei.

A hanyatlás második aspektusa a kollektíva szétesése. A narratívák tükrében a munkások intenzív kommunális életet éltek, amelyet mindannyian a veszteség érzetével idéztek fel. A kollektíva szétesését a narrátorok egységesen a gyár hanyatlásának tulajdonították. Mindannyian panaszkodtak arról, hogy állandó nyomás alatt élnek a folytatódó elbocsátások miatt, és ez a feszültség megmérgezi a munkahelyi atmoszférát. A munkások tipikusan a “nyugodt” és a “feszült” antonimákat használták, hogy megkülönböztessék a régi és új társadalmi hálózatot.

A munka hiánya jelentette a fő feszültségforrást valamennyi narrátor számára. Ez már a hanyatlás harmadik aspektusa. Mindegyik munkás arról számolt be, hogy a helyzet a gyárban nagyon bizonytalan, és állandó félelemben élnek az elbocsátások miatt. Ebből a szempontból azok, akik közel voltak a nyugdíjkorhatárhoz, relatíve szerencsésnek érezték magukat, mert nem kellene új munkahely után nézniük. Az 57 év alatti munkásokat azonban nagyon is foglalkoztatta a kérdés, mi lesz velük, ha elveszítik munkahelyüket a gyárban. Valamennyien úgy látták, hogy szakképzettségük és koruk miatt kedvezőtlen helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni, hogy a férfiak általában optimistábban látták az újraelhelyezkedés esélyeit, mint a nők, ami valószínűleg tükrözi a genderdiszkriminációt a munkaerőpiacon.

A hanyatlás negyedik aspektusa az anyagi biztonság elveszítése. A kutatásban részt vevő munkások túlnyomó része úgy ítélte meg, hogy sokkal rosszabbul él most, mint a múltban. Hogy kijöjjenek a fizetésből, a legtöbbjüknek le kellett mondani az olyan “luxusról”, mint az utazás, étterembe járás vagy az autó fenntartása. Különösen rossz anyagi helyzetbe kerültek az egyedülálló háztartásban élők; ők számoltak be a legradikálisabb életszínvonal-csökkenésről a kutatásban.

A második lényegi következtetés az, hogy a fenti negatív élmények igen kevés hatást gyakoroltak a kapitalizmus önmagában való megítélésére, amelyről a narrátorok egybehangzóan azt állították, hogy “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező szocializmus”. A munkások szemmel láthatóan a “Nyugattal”, és ezért az anyagi jóléttel és haladással, azonosították a kapitalizmust. A “kis transzformációk” tapasztalata és a “modernitás várakozásai” közötti ellentmondást azzal az érvvel oldották fel, hogy “valami elromlott” a kapitalizmus magyar meghonosításával.

A kérdést, hogy “mi romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalják ezek a narratívák. Gyári szinten az érvek két fő típusával találkozunk. Az első változat szerint a gyár hanyatlása a rossz vezetésnek tulajdonítható. Ezt a meglátást támogatták az egybehangzóan negatív vélemények az új menedzserekről, akiket a munkások inkompetensnek láttak, és közömbösnek a gyár jövője iránt.¹ A városhoz való kötődés hiánya is gyakori kritikára adott okot (“azok a pestiek”). A munkások tipikusan úgy látták, hogy az új menedzsmentet nem érdekli a gyár és a kollektíva fennmaradása, hanem csak a “milliók”, amit a gyárban megkeresnek. Különösen igazságtalannak látták az óriási bérkülönbségeket a menedzserek és munkások között a gyár nyilvánvaló gazdasági gondjai fényében. A narrátorok gyakran explicite is összehasonlították a gyár karizmatikus államszocialista vezetőjét, aki “mindig hozott munkát a gyárba”, a mostani menedzserekkel, akiket “már réges-rég páros lábbal rúgott volna ki innen”.

A második típusú érvelés tudatos tervezésnek tulajdonítja a gyár hanyatlását. Voltak olyan narrátorok, akik azt mondták, hogy a “pestiek” szándékosan teszik tönkre a termelést, hogy a tulajdonosok eladhassák a gyár értékes ingatlanait. Azok a hírek, hogy a gyár központi fekvésű telephelyét egy izraeli befektető társaság vásárolná meg, összeesküvés-elméletek és rasszista érvek fabrikálásához vezettek a munkások körében. Néhány narrátor “kapcsolatot” látott az új vezérigazgató és az izraeli társaság között.

A nemzeti gazdaság szintjén a legtöbb narrátor a multinacionális vállalatokat okolta a magyar ipar tönkretételéért. Többen úgy látták, hogy a multik csak azért vásárolták fel a magyar gyárakat, hogy később bezárják őket, kiiktatva a potenciális vetélytársakat. A multinacionális vállalatok terjeszkedéséről vallott vélemények azonban nem voltak túl konzisztensek. Sok narrátor azt állította, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami nagy előny a munkások számára. Mindazonáltal általános volt a félelem, hogy a multik bármelyik percben “odébbállhatnak”, maguk mögött hagyva egy iparilag tönkretett országot és munkanélküliek tömegeit. A munkások általában tipikusan a kormánytól várnának segítséget, hogy közbeavatkozzon, és megvédje a magyar ipar érdekeit.

Ezeket az eredményeket bajosan lehetne bármely transzformációs paradigmába beilleszteni. Ellenkezőleg, a munkások kapitalizmusról vallott nézeteit a leginkább úgy összegezhetjük, hogy “konzisztensen inkonzisztensek”. Ezeket a következetlenségeket azonban semmiképpen nem érdemes azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konzisztens képet kialakítani a gyáron túli világról. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a változás ellentmondásainak kifejeződését látjuk a narratívákban, ami pontosan tükrözi azt a módot, ahogyan a munkások az “átmenetet” tapasztalják.

 

Az adatok

 

Az elsődleges adatok tizenhat narratív interjúból álltak, amelyeket a munkásokkal készítettem az egy hónapos terepmunka alatt. A delikvensek összegyűjtéséhez a hólabdamódszert választottam. A szakszervezeti vezetők (nem merem használni a lejáratott “bizalmi” kifejezést) különösen sokat segítettek az interjúalanyok megtalálásában. Az interjúban részt vevő három nyugdíjassal a gyár nyugdíjasklubjában találkoztam, amelyet még a régi, “szocialista” vezérigazgató alapított. Néha a szerencse segített: az egyik résztvevővel például a buszon találkoztam. Az a tény, hogy több interjúra a munkahelyen került sor, valószínűleg elősegítette a munkások közreműködését.

Világos, hogy a kvalitatív metodológia egészen más problémákat jelent a reprezentativitás számára, mint a kvantitatív kutatás. Mivel az etnográfiai módszert használom, a kutatásom nem kíván “reprezentatív” lenni, ami egyébként is igen problémás fogalom a kvalitatív metodológiában (Hammersley and Atkinson, 1983; Burgess, 1984; Denzin and Lincoln, 1998). Mindazonáltal volt két kritérium, amit tekintetbe vettem az interjúalanyok kiválasztásánál. Egyenlő számú férfi és nő narrátort választottam ki, és törekedtem arra, hogy az “aktív” és “nyugdíjas” munkások számaránya nagyjából közelítsen az országos adatokhoz. A tizenhat alanyból három volt nyugdíjas (egy férfi és két nő), és egyikük egy évnél rövidebb időn belül eléri a nyugdíjkorhatárt (egy férfi).

Silverman (1993) “interjútársadalomnak” nevezte korunkat, utalva a technika elterjedt használatára tudásunk generálásában. A témának valóban óriási szakirodalma alakult ki az elmúlt két évtizedben (hogy csak néhányat említsünk, Douglas, 1985; McCracken, 1988; Reinharz, 1992; Finch, 1993; Rubin, 1995; Fontana and Fry, 1998; Wengraf, 2001; Holstein and Gubrium, 2002). A terepmunka alatt az “aktív” interjúkat használtam, amelyek a legmegfelelőbb eszköznek tűntek a kutatás céljára (Holstein and Gubrium, 2002). Miközben a konvencionális nézet szerint szigorúan ellenőrizni kell az interakciót, az “aktív” interjúk elismerten is kollaboratívnak számítanak. Ezért, mondja Holstein és Gubrium (2002), ahelyett hogy megpróbál megfelelni a “standardizált” interjúk módszertani restrikcióinak, a kutatónak fel kell vállalnia a kérdező aktív szerepét és tudását, és építenie kell a kérdező és a narrátor közös “adattermelő” munkájára.

Az interjúk 80–120 percig tartottak, és mindegyiket magnón rögzítettem. Minden résztvevőnek megígértem az anonimitást; a közzétett elemzésben a keresztnevek is fiktívek. Az első kérdések általános jellegűek voltak, hogy a narrátor elmondhassa, miket látott a legfontosabb változásoknak az elmúlt több mint egy évtized folyamán. Ezeket a kérdéseket utána a narrátor által felvetett témák vonatkozásában konkretizáltam. Általában mindegyik narrátort megkértem, hogy mondja meg, mi a véleménye a változásokról (amit a legtöbben meg is tettek, minden bátorítás nélkül).

Fontos rámutatni, hogy a genderkülönbség igen jelentősnek bizonyult az interjúk strukturálásában. Míg a férfiak nyilvánvaló érdeklődéssel hozták fel és vitatták meg politikai-gazdasági nézeteiket, a nők által konstruált narratívák elsősorban a családra és a háztartásra fókuszáltak. Mivel a kutatás nem célozta a genderszerepek konstrukciójának vizsgálatát, nem kívánok spekulatív fejtegetésekbe bocsátkozni a különbség magyarázatáról. Mindenképpen szeretném azonban felhívni a figyelmet a kérdésre, amely további elemzés tárgya lehet.

 

A kutatás korlátai

 

Nem kívánok e helyütt belemenni a kvantitatív versus kvalitatív módszerekről folytatott vitába, amelynek igen tekintélyes a szakirodalma (lásd ehhez pl. Hammersley and Atkinson, 1983; Denzin and Lincoln, 1998; Weinberg, 2002). Ahogy megjegyeztem, a kutatás nem kívánt reprezentatív lenni; a fenti két kritériumot leszámítva véletlenszerűen választottam ki a narrátorokat. Kétféle módon is megpróbáltam azonban növelni az általánosíthatóságot. Az egyik a térbeli “eloszlás”: a narrátorok mind különböző egységekben és egymástól földrajzilag is távol dolgoztak, mivel két különböző telephelyen folytattam az interjúkat. A másik stratégia az interjúk száma, amelynek segítségével várhatóan kiszűrhető a “nagyon extrém” megnyilvánulás. Az a tény, hogy a véletlenszerűen kiválasztott alanyok sok szempontból egybehangzó beszámolót adnak, mindenestre elegendően indokolja az általánosítást.

Természetesen világos, hogy a választott specifikus korcsoport határokat szab a generalizálásnak. A kutatás mindegyik résztvevője 45 év feletti ember. Mindannyian azt mondták, hogy koruk és elavult szakképzettségük miatt hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Gyakran explicite is összehasonlították magukat a gyerekeikkel, akik jórészt multinacionális vállalatoknál dolgoztak. Valószínű, hogy ezek a fiatal munkások egészen másképp látják a posztszocialista változást, mint a szüleik. Ugyanígy “kimaradtak” az interjúkból azok a munkások, akiket a gyár már régebben elbocsátott (és akik a túlnyomó többséget képviselnék). Őket csak a hólabdamódszer segítségével tudtam volna megtalálni; ezt azonban már nem engedte meg a szűk időkeret.

Az általánosítás másik korlátja maga az egykori szocialista mintagyár, amely nemcsak a megyében, hanem országos viszonylatban is sikertörténetnek számított. A gyár a 70-es évektől kezdve az Egyesült Államokba is exportált, és komoly médiafigyelmet kapott. Az ott dolgozó munkások nemcsak anyagilag, hanem társadalmi presztízst tekintve is kedvezőbb helyzetben voltak, mint az országos átlag. Ezért valószínű, hogy az ott dolgozók radikálisabban tapasztalták meg a gyár hanyatlását, mint az “átlagos” szocialista üzemek munkásai.

 

II. Analízis

 

Az analízis problémái

 

Az analízis diszkussziója az Altheide és Johnson (1998) által kialakított kritériumok szerint történik, amelyeket az értelmezési érvényesség értékelésére állítottak fel a kvalitatív kutatásban. A kutatók öt dimenziót különböztettek meg, amely problémás kérdést jelent az interpretáció számára. Ezek a megfigyelt dolog és a kulturális és történelmi kontextusok közötti összefüggés; a megfigyelt, a megfigyelő és a helyszín közötti kapcsolat; a perspektíva problémája; az olvasó szerepe a végső termékben; és az ábrázolási és retorikai stílus. Az alábbiakban megpróbálom ezeket a dimenziókat az elemzésem struktúrája és prezentációja szempontjából kifejteni.

Ami az első dimenziót illeti, a munkások által tapasztalt változások szélesebb kontextusának megteremtését célozta a transzformációs paradigmákat tárgyaló elméleti bevezető. Ahogyan fentebb érveltem, a gyár privatizációja, a menedzsment lecserélése és a tömeges elbocsátások a munkások hétköznapi “mikrovilágának” olyan változásai, amelyeket a globális tőkemozgás hoz létre és strukturál. A kutatás vonatkoztatási kerete ebből a szempontból nem a nemzetállam, hanem a változásokat generáló globális környezet.

A második dimenzióval kapcsolatban elismerem, hogy az idioszinkráziát nem lehet teljesen kiküszöbölni. Voltak narrátorok, akikkel könnyebben ment a beszélgetés, mint a többiekkel; voltak esetek, amikor rögtön megtaláltam a “helyes” kérdéseket, míg másokkal sokkal több időbe került eljutni azokhoz a témákhoz, amelyeket relevánsnak éreztek a rendszerváltás vonatkozásában. Nyilvánvalóan a narrátoroknak is megvoltak rólam a maguk konstrukciói. Az olyan megjegyzések, mint pl. “ezt írja meg, ez az igazság”, azt mutatják, hogy kapcsolatot láttak bennem valamiféle “hivatalos” személyhez. Meg kell azonban mondani, hogy az emberek általában sokkal készségesebben vettek részt a kutatásban, mint amire számítottam. Talán ez is jelzésértékű lehet arra nézve, hogy mennyit foglalkozik velük a hatalom.

 

A hanyatlás narratívái

 

Az alábbi rész részletesen elemzi a “hanyatlás négy aspektusát”, amelyek központi elemei voltak a narrátorok posztszocializmus-narratíváinak: a gyár hanyatlását, a kollektíva szétesését, az elbocsátástól való félelmet és a csökkenő életszínvonalat. Ezek voltak a narratívák kulcstémái, amelyeket a beszélők nemcsak a leghosszabb ideig tárgyaltak, hanem a legnagyobb hangsúlyt is adták nekik. Az alábbiakban megpróbálom megmutatni, hogyan alakul át a “kis transzformációk” élménye az “átmenet” kritikai olvasatává.

 

A gyár hanyatlása

 

A narrátorok egyértelműen úgy értelmezik a gyár utolsó tizenhárom évét, mint a hanyatlás és dezintegráció történetét. A “tündöklő múltat” szembeállítják a gyár mai körülményeivel és a jövőbe vetett hit hiányával. Az államszocialista időszakkal összehasonlítva a legtöbb munkás szerint a munka hiánya jelenti a legnagyobb változást és a panaszok leggyakoribbi forrását a narratívákban. A narrátorok gátlás nélkül beszéltek a megrendelések hiányáról; világosan kifejezték, hogy ez a gyár által tapasztalt gazdasági problémák gyökere. A spontán kommentárokból kiderül, hogy a munka hiánya gyakori beszédtéma a munkások körében.

 

“Nincs munka, az az igazság, akárhány embert megkérdezhet, de megmondom, ugyanezt mondja mindenki. Nincs munka, az emberek csak állnak és beszélgetnek, szidják a rendszert és az új menedzsereket.”

(Ferenc, 59)

 

“Nincs munka, nincs megrendelés, tudom, hogy nem kéne megmondanom, de ez az igazság, mindenki tudja, akárkit megkérdezhet, a dolgozókat, úgy értem, nem a menedzsereket. Az egyetlen profit, amit csinálnak, hogy eladják az egész gyárat.”

(Lujza, 48)

 

A gyár mostani állapotának kritikáját a munkások explicite is összehasonlították a “tündöklő múlt” emlékeivel. A legtöbb narrátor megemlítette, hogy régebben “dicsőség” volt a gyárban dolgozni, amit nemcsak anyagilag honoráltak jobban, hanem a városban is presztízst jelentett. A kutatásban részt vevő munkások több mint felének a házastársa is a gyárban dolgozott; és többen tettek említést arról, hogy a családban több generációnak is ez volt a munkahelye. Ezeknek az emlékeknek a fényében még kevésbé volt “tündöklő” a jelen.

 

“Miért jöttem a …gyárba? Hát, a férjem, apám, húgom, apósom, anyósom, sógorom, mindenki itt dolgozott. Nem, az anyukám nem, ő otthon volt. De különben az egész család. Akkor dicsőség volt a …gyárban dolgozni. Emlékszem, olyan büszke voltam, amikor az apám először behozott ide, hogy én a …gyárban dolgozom. Most (lemondóan nevet), hát most itt vagyok. Ha elküldenek, igazán nem tudom, mit csináljak.”

 

(Lívia, 50)

 

A narratíva világosan megmutatja, hogy nemcsak az anyagi biztonság veszett el, hanem “valami több” is a gyárban dolgozó munkások önbecsülésének vonatkozásában. Az államszocialista időszakban megszokott volt, hogy az emberek egész életüket egy munkahelyen töltik, ami elősegítette a munkásoknak a gyárral való azonosulását. Nagyon valószínű, hogy a gyárban dolgozó családtagok, ami nem csak Lívia esetére jellemző, elősegítették a munkahelyhez való személyesebb kapcsolat kialakulását. Több beszélő is elmondta, hogy nemcsak az anyagi biztonságot vesztették el, hanem a gyárban végzett munka “dicsőségét” is, ami szerves része volt énképüknek. A személyes veszteség világosan kifejeződik Tamás narratívájában, aki explicite összefüggésbe hozza a munka hiányát a régi presztízs elvesztésével:

“Mindig volt munkánk. Benne voltunk az ország öt legnagyobb ipari vállalatában. Már mondtam, hogy minden harmadik nap több vagon hagyta el a gyárat. Egy egész világrendszert láttunk el a termékeinkkel. Hol dolgozol? A …gyárban? Mindenki ismerte a …gyárat az országban. Mindenki ismerte az igazgatóját. Hogy magyarázzam meg? A japán is büszke, ha a Hondánál dolgozik. Érti, amit mondok? Ad az embernek valamit. Fontos vagyok, érdekes cégnél dolgozom, lesz munkám holnap is. Most? Megmondom őszintén, én már nem bízom a …gyárban. Nem bízom ebben a menedzsmentben. Ezer embert elbocsátottak. Nem kell ezen semmit magyarázni.”

(Tamás, 57)

 

A kutatásban részt vevő munkások világossá tették, hogy ez az olvasat radikálisan különbözik az új menedzsment és a gyárújság képviselte “hivatalos” diskurzustól. A narrátorok nemcsak kigúnyolták a fejlődés és haladás “hivatalos” reprezentációját, hanem tudatosan is létrehoztak egy kritikai diskurzust, amelyben szembeállították a munkások perspektíváját a menedzserek sikerpropagandájával. Minden beszélő lemondással vegyes iróniával emlegette az új menedzserek azon törekvését, hogy “jobb jövőképet” dolgozzanak ki a gyár számára. A munkások tipikusan úgy használták a “píár” kifejezést, mintha az egyenértékű lenne a régi marxista propagandával, amelyet hasonlóképpen “hazugságként” emlegettek. Az új “jövőképet” gyakran állították szembe a saját hitük elvesztésével a gyár jövőjében. Ebből a szempontból a következő három narratíva a munkások által konstruált kritikai diskurzus termékének tekinthető.

 

“Nem látom a jövőt a gyárban, az a legnagyobb szomorúságom. Régen folyamatosan fejlődött a …gyár. Nem tudom, tudja-e, hány ember dolgozott itt. Biztos vagyok benne, hogy több mint húszezer. Most mennyi lehet? 4000? 5000? Inkább hátramegyünk, mint előre. És az az igazság, nem látom itt a holnapot. Nincs munka. Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot. Addig én úgy érzem, hogy bejövök a munkába, és ha nincs munka, azt mondják holnap, hogy viszlát, nem adunk több munkát. Nincs biztonság. Ez az, amit érzek. És ez az, amit megtapasztalok.”

(Sándor, 48)

 

“Minden más volt itt régen, nem volt olyan ilyen bizonytalanság, mint ma. A …gyár egy biztos hely volt, a szomszédok irigyeltek, hogy könnyű neked, te a …gyárban dolgozol, jól keresel, mindig lesz munkád. Most mindenki azt mondja, hogy ennek a gyárnak nincs jövője. Nagyon jó lenne, ha minden úgy lenne, ahogy a gyárújságban írják. De nem úgy van. Nálunk ebben a hónapban kétszer leállították a termelést. Mit jelent ez? Hogy olyan jó a jövőképünk? Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs. Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.”

(Edit, 46)

 

“Nincs munka, nem vettek vasat, az ember ideges, mert dolgozni akar, és nincsen munka, számolja a perceket, mert így számolják a produktivitást, hogy a francba, még csak 300 perc és 480-nak kell lennie. Nem számít bele a fizetésbe, de megkérdezik, hogy miért csináltál kevesebbet, hát, főnök, azért, mert nem volt munka. És az emberek unják ezt. Elegük van, az az igazság. Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok. És nem értjük, miért van ez így. Minden …gyárnak van munkája, csak mi vagyunk a kivételek?”

(Judit, 53)

 

Két következtetés vonható le a fenti narratívák alapján. Az egyik a biztonság elvesztésének kifejezése, amelyet minden narrátor a gyárban lezajlott “átmenettel” hoz összefüggésbe. A “régen” kifejezés gyakori használata világossá teszi, hogy ez a dimenzió nagyon fontos a posztszocialista változásértelmezésük szempontjából. A gyár “folyamatos fejlődését” és az “irigy szomszédokat” szembeállítják a mai viszonyokkal, amelyeket legjobban a munka hiánya jellemez. A narrátorok világosan kifejezik, hogy ez bizonytalan jövőt jelent a munkások számára. Ahogyan Edit kijelenti, “Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs.”

A másik megfigyelés, hogy a narrátorok tudatosan alkalmazzák és újraértelmezik a “píár” elemeit, hogy kialakítsanak egy saját kritikai diskurzust. A munkások tudatában vannak annak, hogy amíg nincsen munka a gyárban, addig nincs fejlődés, és határozottan elutasítják a “hivatalos” optimista “píárt”. Az új menedzserek “jövőképe” például a kritikai diskurzus egy eleme lesz Sándor narratívájában: “Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot.” Edit explicite is a menedzserekkel polemizálva fogalmazza meg kritikáját: “Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.” A kritikai diskurzust az a meggyőződés is támogatja, hogy a munkások nem olyan “ostobák”, hogy ne lássák meg a valóságot a “píár” mögött. Ahogyan Judit fogalmaz: “Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok.” A “hivatalos” diskurzus elemeinek átvételével és átértelmezésével a narrátorok megmutatják, hogy tudatosan vesznek részt egy kritikai diskurzus kialakításában.

 

A közösség szétesése

 

A narratívák tükrében a gyár “régen” híres volt összetartó kollektívájáról. A narrátorok egyetértettek abban, hogy a család után a munkahely volt a társas tevékenységek legfontosabb színhelye. A munkahelyi kapcsolatokat elősegítette a volt szocialista vezérigazgató munkáspolitikája: a legtöbb narrátor a gyár által szponzorált szakmunkásképző iskolába járt, és a szakmai gyakorlatot is ott végezte. Az együtt töltött évek elősegítették az emberek integrációját. Sok beszélő explicite is azt mondta, hogy “együtt nőtt fel” a kollektívával.

 

“Itt az emberek mind ismerték egymást, a 122-esből jöttünk [az iskola száma], mi voltunk az első szakmunkástanulók, amikor felépült az új csarnok a repülőtéren, mikor is, 25, 26 évvel ezelőtt? Igen, így volt, együtt költöztünk ide a gyárral [később]. Mindenki Jóskának hívja itt a főnököt. Ő is velünk kezdett, mi itt mind egyszerre kezdtünk.”

(Lujza, 48)

 

A narrátorok egybehangzóan állították, hogy a munkahelyen kívül is aktívan vettek részt a közösség életében. Noha sok ilyen tevékenység ideológiai mozgalmakhoz kapcsolódott, mint a szocialista brigádok, a kommunista szombat, a társadalmi munka vagy a majális, a munkásoknak ezek elsősorban és leginkább a társas kapcsolatok színhelyét jelentették, amelyeket a veszteség érzésével idéztek fel. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkásokra nem tett nagy hatást az ideológiai nevelés, fontosnak tekintették, hogy ezek a tevékenységek erősítették az emberek közötti szolidaritást.

 

“Régen teljesen más volt a közösség, például voltak a szocialista brigádok, ma könnyű azt mondani, hogy propaganda meg kommunista baromság, de azt hiszem, hogy ma nem lehetne ilyesmit szervezni, én nem vagyok nosztalgikus, igazán nem, mert azok se voltak olyan jó idők, de valahogy más volt, mások voltak az emberek közötti kapcsolatok, ma meg senki nem törődik a másikkal, más kor, más stílus, mindenki azt mondja, de azért régen sem volt rossz, fiatalok voltunk, sokat jártunk szórakozni, nem volt az olyan rossz, ahogy ma mondják. Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag [nevet], hát voltam én is eminens könyvtári tag, ma is nagyon szeretek olvasni, én írtam mindig a brigádnaplót, meg jártunk előadásokra, terveztük a szocializmust [nevet], nem volt az olyan rossz, mentünk kirándulni a brigáddal, moziba [később], régen teljesen más volt a közösség, jó, volt egy csomó marxizmus, de nem vettük azt olyan komolyan, minket sem lehetett olyan könnyen beetetni.”

(Teréz, 49)

 

“Nagyon jó volt a közösség a …gyárban. Régen voltak közös kirándulások, közös bálok, a családok összejártak, együtt ünnepeltük a majálist, na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk [később], a brigádunk volt társadalmi munkán iskolákban meg óvodákban, emlékszem, egyszer csináltunk egy nyomoréknak tolószéket, nem, nem hiszem, hogy azok olyan rossz idők voltak, az emberek segítőkészebbek voltak, egészen másképp álltak hozzá az élethez.”

(Zsolt, 52)

 

Mindkét narrátor világosan kifejezi a különbséget a régi és új társadalmi hálózat között. “Régen teljesen más volt a közösség.” Miközben Teréz elismeri, hogy “azok se voltak olyan jó idők”, narratívája azt sugallja, hogy az aktív társas élet valamennyire kompenzált a rendszer szürkeségéért. A narrátor egyértelműen elválasztja azt, amit ő fontosnak tekint a “csomó marxizmustól”, amivel nem lehetett őt “beetetni”. Láthatóan fontos számára az a különbség, hogy “mások voltak az emberek közötti kapcsolatok”, ami alatt nyilvánvalóan azt érti, hogy az emberek több időt töltöttek közösségi tevékenységgel. Ezt a következtetést a szocialista brigádok társas aspektusának hangsúlyozása is támogatja: “Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag.” Érdemes rámutatni, hogy a beszélő láthatóan büszke arra, hogy ő is ezek egyike volt, amiből kiderül, hogy a szocialista brigádok “nevelési” célkitűzéseinek nem minden aspektusát tekintette “beetetésnek”. Zsolt hasonlóan megkülönbözteti a számára fontos dolgokat az ideológiától, amelyet nem tekint fontosnak: “na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk”. Terézhez hasonlóan Zsolt is úgy találja, hogy az emberek a múltban másképpen viszonyultak egymáshoz. A különbségek közé tartozik a nagyobb szolidaritás: “az emberek segítőkészebbek voltak”. Ahogyan Zsolt később részletesen kifejti, számára a szolidaritás csökkenése a rendszerváltás egyik legsúlyosabb társadalmi és emberi tapasztalata.

A múlt pozitív emlékeit a narrátorok egybehangzóan szembeállították a változás közösségromboló hatásával a gyári kollektívában. Mindegyik narrrátor panaszkodott arról, hogy nincsenek fiatalok a gyárban. Mindenesetre hozzátették, hogy “nagyon is megértik” a fiatalokat, hogy nem jönnek el dolgozni ilyen “nevetséges” fizetésért. Általában minden munkás úgy látta, hogy a multinacionális vállalatok a városban sokkal jobb fizetéseket és vonzóbb perspektívákat ígérnek a fiataloknak, mint az ő munkahelyük; sokan explicite is kijelentették, hogy nem is engednék a gyerekeiket ilyen “lepusztult” gyárban dolgozni.

A beszélők egyetértettek abban, hogy a gyár hanyatlása “verte szét” a kollektívát. Azt mondták, hogy a jobb munkások közül sokan önként mentek el jobban fizetett állásokba; sokukat pedig az “átszervezés” periódusában elbocsátották, vagy előnyugdíjazták. Mindegyik narrátor azt mondta, hogy a munka hiánya és az elbocsátásokról szóló pletykák nagyon “feszült” hangulatot teremtettek a munkahelyen. A munkások tipikusan a “nyugodt” és “feszült” antonimákat használták, hogy érzékeltessék a régi és új atmoszféra közötti különbséget.

 

“Semmi nem maradt meg a kollektívából. Lehetetlenné tették a fennmaradásunkat. A fiatalokat anyagilag, az öregeket meg ezekkel az ide-oda dobálásokkal és átszervezésekkel. Teljesen szétesett a régi kollektíva. Régen szerettem munkába menni, volt egy jó csapat, fiatalok, érdeklődők, jó lett volna kiképezni őket, de nem, lehetetlenné teszik őket ezekkel a fizetésekkel. 30-40 ezer egy hónapra? Hát hogy tudnak erre megnősülni, családot alapítani? Inkább elmennek az Audiba. És jól teszik [később], a szakmai érdeklődésem? Semmi, engem ez az egész már egyáltalán nem érdekel. Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.”

(Béla, 49)

 

“Nagyon kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk. Most mindenki feszült, az emberek nem beszélnek egymással, vagy rögtön elkezdenek kiabálni. Hallottuk, hogy a műhelyből ötven dolgozót elbocsátanak. És akkor mindenki azon gondolkozik, hogy vajon rajta van-e a listán. És nagyon feszültek vagyunk, mindenki ideges [később], látja, a férjem is itt dolgozik. Régen optimista volt, azt mondta, mindenki tud munkát találni, ha akar. Ma már nem mondja ezt.”

(Mária, 54)

 

A fenti két narrátorhoz hasonlóan a többi beszélő is azt mondta, hogy a gyár “átszervezése” és az “átmenet” tönkretette a kollektívát. A romló körülmények aláássák az emberek munkakedvét. “Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.” Érdemes rámutatni, hogy a motivációhiány a narratívák egyik közös aspektusa. A legtöbb beszélő egyetértett abban, hogy “sokkal kevesebb kedvvel” jön be dolgozni, mint régebben. Mária narratívája “tipikusnak” tekinthető abból a szempontból, hogy mindegyik munkás “állandó feszültségről” számolt be a folytatódó elbocsátások miatt, amelyek megmérgezték a munkahelyi atmoszférát. Ebből a szempontból a “feszültség” volt a rendszerváltással kapcsolatban leggyakoribban emlegetett kifejezés.

A feszültség másik két forrását az elbocsátások mellett a munkanélküliségtől való félelem és az életszínvonal csökkenése jelentette. A “hanyatlás e két utolsó aspektusát” tárgyalják a következő részek.

 

A munkanélküliségtől való félelem

 

A fentiek fényében nem meglepő, hogy az “aktív” munkások az elbocsátást nagyon reális és közvetlen veszélynek érezték az életükben. Egyiküknek sem volt azonban konkrét elképzelése arról, mihez kezdene, ha elvesztené munkáját a gyárban. Míg szemmel láthatóan “nagyon is sokat” foglalkoztak a gondolattal, egyikük sem talált még megnyugtató megoldást. A munkások egyetértettek azzal, hogy a biztonság elvesztése volt a legfájdalmasabb változás, amihez hozzá kellett szokniuk. Miközben mindannyian panaszkodtak a hétköznapi élet “feszültségeiről”, különböző véleménnyel voltak az újraelhelyezkedés esélyeiről. Az első választóvonal a nyugdíjhoz közeliek (57 felett) és az “aktív” korcsoport (57 alatt) között húzódott; a második az “aktív” férfiak és nők között.

A nyugdíjhoz közel állókat általában nem foglalkoztatta nagyon az újraelhelyezkedés gondolata. Megegyeztek abban, hogy nehezebb lesz az életük, és talán valami részmunkát kell vállalniuk mint pl. takarító vagy portás, de általában nem is próbálnának meg főállású munkahelyet keresni. Azt mondták, hogy a végkielégítés és a munkanélküli-segély elég lenne addig, amíg elkezdik kapni a nyugdíjat. Mindhárom narrátor ebben a korcsoportban állandó egészségügyi problémákról panaszkodott. Egyikük explicite is azt mondta, hogy őt többet nem érdekli “ez az egész”.

 

“Nincs hova mennem, mert hova vennének fel, na jó, valamit biztos találnék, de a legrosszabb esetben is csak három év, így le se sz…m az egészet, egy év rokkantsági, egy év munkanélküli-segély, aztán vége. Úgyhogy engem ez az egész nem érdekel. Ha fiatalabb lennék, egészségesebb, már réges-rég elmentem volna. Ne kérdezze, hogy hova, mert nem néztem szét.”

(Péter, 57)

 

A megkérdezett három nyugdíjas közül a nők részmunkaidőben dolgoztak, mert “nagy szükségük” volt az extra jövedelemre (mindketten egyedül éltek). Dóra (67) a nyugdíjasklub büféjében dolgozott, Hajnalka (63) pedig portás volt egy iskolában. Mindketten azt mondták, hogy ebben a korban “nehéz” állást találni. Hajnalkának például fél évet kellett várnia, amíg a munkaügyi központ felajánlotta neki a portásállást. Dóra egy barátnője révén kapta meg az állást. A férfi nyugdíjas rokkantsági pótlékot kapott.

Az “aktív” korúakat láthatóan sokkal inkább foglalkoztatták az újraelhelyezkedés esélyei. Markáns különbséget mutattak azonban a férfi–női narratívák. Míg a férfiak általában azon a véleményen voltak, hogy tudnak találni valamit, ha máshol nem, az informális szektorban, a nők sokkal rosszabbul ítélték meg saját esélyeiket. A legtöbbjük azt mondta, hogy örömmel maradna otthon, ha a család anyagi lehetőségei megengednék a jövedelem kiesését. Sok női narratívában a munkanélküliségtől való félelem a posztszocialista változás legerősebb aspektusa.

 

“Hogy mihez kezdek, ha kirúgnak? Ne aggódjon, nyugodtan megkérdezheti, nagyon sokat gondolkodtam én ezen. Nem tudom. Sírok. Milyen kilátásaim vannak? A baj az, hogy semmilyen. Csak ez az egy szakmám van, ez az egy iskolám. Nem tudom elképzelni, mihez kezdek. 49 éves leszek. Nem, tényleg nem tudom elképzelni, mi lesz velem. Szeretnék nyugdíjas lenni [nevet]. Ez a korcsoport és ez a végzettség – nagyon, nagyon rossz. Azt hiszem, a kormánynak támogatni kéne ezt a csoportot, ezt a társadalmi osztályt. Az az igazság, hogy van egy osztály, ami megöregedett, elnyűtt, elfáradt, nagymamák… akivel beszélek, mindenki panaszkodik.”

(Teréz, 49)

 

“Változások? Már mondtam. Nekünk a félelem, hogy elveszítjük az állásunkat. Nekünk ez a legfontosabb dolog, mind nagyon félünk tőle. Mert nem keresünk itt valami hű de sokat, nem szégyen az, megmondom, 54 ezret keresünk egy műszakban. De ha ez megmaradna [gondolkodik], igen, azt hiszem, az a legnagyobb változás, hogy félünk, hogy elveszítjük a munkánkat. Ez a legnagyobb baj nekünk, még tíz évem van a nyugdíjig, ha elmehetnék 55 évesen, nem panaszkodnék, de tíz év az nagyon sok, hogy bírjuk ki addig? Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk, most félünk, végül is mi vagyunk a legrosszabb helyzetben, nem? Mert senki nem akarja alkalmazni ezt a korcsoportot, 50 év felett. Senki. Félünk, hogy nem találunk munkát [később]. Hát én visszamennék oda, amit már sokszor elmondtam magának. Szeretném, ha megmaradna a munkám. Szeretném, ha egészséges lennék, és megmaradna a munkám. Ez minden, amit szeretnék.”

(Lívia, 50)

 

Mindkét narrátor azt mondja, hogy a hozzájuk hasonló helyzetű nők halmozottan hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon a koruk, szakmájuk és a nemük miatt. Nem áll szándékukban szépíteni a gyárbeli helyzetüket: “nem keresünk itt valami hű de sokat”. A gyári munka elvesztése azonban még ezt a minimális anyagi biztonságot is veszélyezteti. A narratívákból világosan kiderül, hogy mindkét beszélő szerint bizonytalanok az újraelhelyezkedés esélyei. Ezen kumulatív hátrányok miatt látja Teréz “társadalmi osztálynak” a hozzá hasonló korú és foglalkozású nőket, akik nagyon is rászorulnának a kormány támogatására.

A férfiak általában optimistábbak. A legtöbb “aktív” férfi úgy ítélte meg, hogy találnának valamit, mert “ebben a városban mindenki talál munkát, aki igazán akar dolgozni”.

 

“Sokszor gondolkodtam én már ezen. Biztos, hogy nem lennék munkanélküli. Talán nem a szakmámban. De biztos, hogy találnék valamit. Én a múltban megteremtettem egy anyagi biztonságot. És mindenáron meg akarom tartani. Ki kérdezi manapság, hogy mit csinálsz a megélhetésért? Legfeljebb elvállalok akármilyen munkát.”

(Sándor, 48)

 

Mivel egyetlen beszélőnek sem volt tapasztalata a munkakereséssel, nem kell túl elsietett következtetésekre jutni a fenti narratívák alapján. A nők egyértelműen úgy látták, hogy nemük miatt (is) hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni egy másik fontos különbségre a férfiak és nők között. Ahogy a narratívákból kiderült, a férfiak kiterjedtebb hálózattal rendelkeztek, amire számíthattak a munkakeresésnél; legtöbbjük megemlítette, hogy részt vesz valamilyen mértékben az informális gazdaságban. A nők lehetőségei azonban csak a munkaügyi hivatalra korlátozódtak, ami sokkal kétségesebb eredményeket ígért. A nők korlátozott mértékű részvétele az informális hálózatokban lehet az egyik magyarázata pesszimistább “jövőképüknek”.

 

Az életszínvonal csökkenése

 

Az anyagi helyzet változása szempontjából három csoportot lehet megkülönböztetni. Az első – és legkisebb – csoport azokat az embereket foglalja magában, akik úgy látják, hogy a reálbérek csökkenését ellensúlyozni tudják az informális gazdaságban végzett extra munkával (2 elbeszélő).

 

“Délután 2-kor befejezem a munkát, aztán megyek dolgozni Ivánba egy maszek autószerelőhöz. És a fiaim is dolgoznak, négy kereső van a családban. Így ugyanolyan szinten élünk, mint azelőtt.”

(László, 51)

 

Később azonban László hozzátette, hogy azt várta volna, az anyagi helyzete jobb lesz, hiszen a fiai elkezdtek dolgozni, és nem szorulnak az ő támogatására. Így a “régi szint tartását” valójában hanyatlásnak is fel lehet fogni.

Lujzáék láthatóan családi stratégiákat használtak fel, hogy bekapcsolódjanak az informális gazdaságba:

 

“Miután elbocsátották a férjemet, nem hagytam neki időt arra, hogy elkeseredjen. Volt egy kis spórolt pénzünk meg a végkielégítés, mindent összeszedtünk, és nyitott egy autójavító műhelyt. Most dolgozik, néha besegítek neki a könyvelésben. Én nem panaszkodom. Nem lett jobb, nem lett rosszabb. Tartani tudjuk ugyanazt a színvonalat.”

(Lujza, 48)

 

A narratívából világosan kiderül, hogy a műhely megnyitását a kényszerűség és nem a vállalkozó szellem inspirálta. A feleség részvétele az üzletben megmutatja, hogy családi stratégiáról van szó, hogy spóroljanak a munkaerőn. Érdemes rámutatni, hogy a fenti esetben a feleség volt az, aki meggyőzte a férjet, hogy legyen vállalkozó. Míg Lujza nem árulta el, mennyi hasznot hoz havonta a műhely, valószínű, hogy a családi vállalkozásból származó (és, ahogy egy spontán kommentárból kiderült, némileg “adócsalt”) jövedelem teszi lehetővé a színvonal megtartását a családnak.

A második csoport azokból az emberekből áll, akik “komoly hanyatlásról” számoltak be, de felette voltak a létminimumnak (12 narrátor). Két közös sajátosság volt a csoport tagjainak életkörülményeiben. Olyan háztartásban éltek, ahol a házastárs is keresett, vagy (2 esetben) nyugdíjas volt, és 3 kivétellel dolgozó gyermekeik voltak, akik nem szorultak támogatásra. A háztartási kiadások csökkenése sem kompenzálta azonban a reálbérek csökkenését. A legtöbb narrátor azt mondta, hogy egyre nehezebben tudnak kijönni a fizetésből, annak ellenére, hogy lemondtak az olyan “luxusról”, mint utazás, étterembe járás vagy színházlátogatás. Míg a munkások gyakran szembeállították a szocialista időszak áruhiányát a fogyasztási javak mai kínálatával, rögtön utána hozzátették: “most minden van, de ki tudja megfizetni?”. Általános panasz volt, hogy nőttek a megélhetési költségek, és “nem tudunk semmit megtakarítani”. A beszélők egyetértettek abban, hogy a bérből és fizetésből élő ember “sokkal rosszabb” helyzetben van most, mint a régi rendszerben.

 

“Régen sokkal jobb ételeket tudtam venni, sokkal több pénzt tudtam költeni bevásárlásra. Mindent meg tudtam venni az akkori színvonalon. Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen. Régebben volt autóm. Most busszal járok. Ebben a hónapban megspóroltam a bérletet, mert a gyár bezárt két hétre, inkább gyalog jöttem be dolgozni. Nem akarom, hogy sajnáljon [elmosolyodik], nem, én sokkal jobban éltem régen.”

(Tamás, 57)

 

“Sokkal nehezebb ma a megélhetés, mint régen. Nagyon drága a rezsi. Csak a gázszámla volt 30 ezer múlt hónapban. Nem tudom, hogy jött ez ki, de be kell fizetni. Fizetéstől fizetésig élünk. Minden hónapban imádkozom, hogy nehogy valami váratlan dolog történjen. Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.”

(Lívia, 50)

 

Tamás láthatóan az anyagi hanyatlást összefüggésbe hozza a társadalmi degradációval. A középosztály külső jegyeinek elvesztését a narrátor szemében státusvesztést (is) jelent: “Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen.” A történet, hogy inkább gyalog jár a munkahelyére, hogy spóroljon a buszköltségen, Tamás számára a társadalmi hanyatlás egyik aspektusa: “Nem akarom, hogy sajnáljon.” Lívia narratívájában a rezsi kifizetésének növekvő problémája és a felhalmozás lehetőségének hiánya mutatja a romló anyagi helyzetet. “Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.” A Lívia által felsorolt gondok annyiban “közösek”, hogy minden narrátor panaszkodott a nagy rezsire, amit egyre nehezebben tudnak kifizetni, és a “tartalékok” hiányára. Sokuk nem volt biztos abban, hogy ki tudna fizetni “váratlan” költségeket. Nem véletlen, hogy az egészség első helyen volt a kívánságok között.

Azoknak a narrátoroknak, akiknek iskolás gyermekeik voltak, különösen nagy gondot jelentett anyagi lehetőségeik csökkenése. Az egyik legfájdalmasabb változás számukra az egyre drágább oktatás.

 

“Mondok egy furcsa dolgot. Azt hiszem, szabadabb voltam akkor, mint ma. Volt lakásom, autóm, biztos állásom, balatoni nyaralás, horgászás, nem jelentett gondot az, hogy bepakoljam a családot a kocsiba és lemenjünk Tatára a hétvégére. Vagy elmenni kempingezni. És nem tudom többet megengedni magamnak. Milyen szabadság az, ahol nem tudom elvinni a családomat egy közös nyaralásra? És dolgozom, van rendes állásom, nem iszok. Nem cigarettázom. Régebben kéthetente mentünk le Tatára, van ott egy tó, ott szoktam horgászni. És ma ezt nem engedhetem meg magamnak. Tavaly 40 ezret fizettünk ki a lányomnak könyvekre meg szótárakra. És még csak elsőéves. És akkor leülök, számolok, miből fizetjük majd az egyetemet? Mert nagyon jó tanuló, úgyhogy azt nem hagyom, hogy ne tanuljon tovább. De ahogy ma állunk, hát nem vagyok benne biztos, hogy fizetni tudom neki az egyetemet.”

(Béla, 49)

 

“Ezt sajnálom a legjobban, hogy olyan sok mindenből kimaradnak [a gyerekek], mert nem tudjuk megfizetni. Most sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint amikor mi voltunk fiatalok, de nem mindenkinek. Én nem tudom kifizetni az angol nyári tábort a gyerekeimnek vagy a külföldi sítúrákat. És a könyvek, minden annyira drága. Régen nem voltak ilyen különbségek, az ember nem érezte magát kisebbnek a többieknél. A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik. Amikor kimegyünk elé, mindig mondom a férjemnek, hátul állj meg, hogy ne kelljen a gyereknek szégyenkezni, hogy milyen tragacsba száll ki meg be.”

(Edit, 46)

 

Láthatóan mindkét narrátor számára fontos problémát jelent, hogy korlátozott lehetőségeik vannak arra, hogy megfelelő hátteret biztosítsanak gyermekeik számára. Ez különösen nyomasztó a növekvő egyenlőtlenségek fényében: “A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik.” Az, hogy a narratívákban szereplő gyerekek “nagyon jó” tanulók, növeli a szülők bűntudatát amiatt, hogy nem tudják nekik ugyanazokat a lehetőségeket biztosítani, mint a gazdagabb szülők. Az államszocialista időkhöz képest ez egy olyan különbség, amellyel mind a szülőknek, mind a gyerekeknek meg kell tanulnia együtt élni.

A harmadik csoportba tartozó 4 narrátor gyakorlatilag a létminimum alatt vagy éppen a küszöbön él. Valamennyien egyedülálló háztartásban élnek, vagy rokkantsági nyugdíjat kapnak. Ide tartozott a férfi nyugdíjas, egy elvált, dolgozó férfi és két özvegy dolgozó nő. Meg kell említeni, hogy a mintában levő két nyugdíjas nő is idekerült volna, ha nincs a félállásból származó extra jövedelem. A narratívák fényében ezek az emberek szenvedték el az életszínvonal “legradikálisabb” csökkenését. Elegendő idézni egyetlen narratívából, amely a posztszocialista változás egy különösen szomorú dokumentuma.

 

“Maga azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan magyarázza ezeket a dolgokat, én meg azzal, hogy élek majd a jövőben. Szeptemberben nyugdíjba megyek. Számolok, az étel nem lesz olcsóbb, inkább drágább, igaz? Most kapom meg a papírt, hogy emelték a tv-előfizetést, most 2460 Ft. Ebben benne volt a Discovery meg a Spectrum, azokat nagyon szeretem. De most számolok, idáig fizettem 1680-at, és most majdnem 600 lenne a különbség. Hát inkább megváltoztattam az előfizetést. Most nem jön be ez a két csatorna. De mit csináljak? Van egy kocsim, 15 éves, de ez az egyetlen dolog, ami felvidít, lemegyek, megnézegetem, megsimogatom, lemosom, megjavítom, volt, hogy egy hétig bablevesen éltem, hogy megvegyem bele az alkatrészt. Mindenkinek kell valami, ami örömet okoz neki, nem? De most, ahogy számolok, nem hiszem, hogy fenn tudom tartani az autómat.”

(Ferenc, 59)

 

Mi “romlott el” a kapitalizmussal?

 

A kutatás másik eredménye az, hogy a változás negatív tapasztalatai, amelyek a “hanyatlás narratíváivá” alakultak át, nem fordították szembe a munkásokat a kapitalizmussal. Éppen ellenkezőleg, ebben a vonatkozásban a beszélők igencsak vonakodtak attól, hogy feladják a “mo­dernitás várakozásait”. Egybehangzóan állítom, hogy a kapitalizmus “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező” szocializmus. A kapitalizmust a beszélők egyértelműen a “Nyugattal” és ezért az anyagi jóléttel és fejlődéssel azonosították. A munkások általában úgy látták, hogy a kapitalista országok gyorsabban fejlődnek, és jobb életszínvonalat biztosítanak az embereknek, mint a szocialisták. Tipikus érv volt, hogy a kommunista rezsimek szükségszerűen omlottak össze, mert nem voltak többé fejlődőképesek. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a munkások kapitalizmusképét továbbra is meghatározza a modernitás mítosza.

A “modernitás várakozásai” és a “kis transzformációk” tapasztalata közötti ellentmondást a beszélők azzal az érvvel oldották fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmus visszaállításánál. A narrátorok a kapitalizmust láthatóan úgy értették, mint olyan rendszert, amelyet inkább visszaállítanak, mint “magától” kialakul. Ebből a szempontból gyakran emlegetett példa volt Ausztria, ahol “visszaállították” a kapitalizmust, és amely “láthatjuk, hogy hova fejlődött”. A beszélők azt mondták, hogy Magyarország “nem rosszabb, mint Ausztria”, és a magyar munkaerő képzettsége nem marad alatta a nyugatinak. Ezért csak a “külső körülményeken” múlott, hogy Magyarország nem ért el hasonló fejlettségi szintet.

A kérdést, hogy mi “romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalták a narrátorok: a gyár és a nemzeti gazdaság szintjén. Az érvek két közös sajátosságát lehet megfigyelni ezen a két szinten. Az első az, hogy sokan tudatos szándékot vagy tervezést gyanítanak a kudarc mögött. Ez különösen fogékonnyá tette a munkásokat összeesküvés-elméletek fabrikálására, ami a gyári szinten rasszista érveket is eredményezett. A nemzeti gazdaság szintjén a munkások tipikusan a multinacionális vállalatokat okolták a potenciális riválisok szisztematikus kiküszöböléséért.

A másik közös jellemző a gyár és a magyar ipar egésze között megrajzolt gyakori analógia. Sok narrátor azt mondta, hogy a gyárukat az új tulajdonosok szándékosan tették tönkre, hogy megszabaduljanak a versenytársaktól. Ez az érv a nemzeti gazdaság szintjén a multinacionális vállalatok éles kritikájává alakult, amelyek bejövetele a beszélők szerint nagyon káros hatással volt a magyar ipar egészére. Mindenképpen rá kell azonban mutatni, hogy a multinacionális vállalatokkal kapcsolatban “konzisztensen inkonzisztens” nézeteket hangoztattak a beszélők. Sokan úgy látták, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami javította a munkások helyzetét. Közös félelem volt azonban, hogy a “multik” bármikor összepakolhatnak és elmehetnek keletebbre (Románia, Ukrajna, Oroszország), ahol olcsóbb a munkaerő. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon, megrendszabályozza a multikat, és megvédje a magyar ipar érdekeit. A munkások láthatóan a nemzetállam keretei között képzelték el a “normatív kapitalizmust”.

 

“Ellenség belül”

 

A munka hiánya és a folyamatos elbocsátások nemcsak a gyár történetének kritikai olvasatát eredményezték, hanem radikálisan “kifordították” a hivatalos diskurzust. “Alulról nézve” elsősorban és leginkább az új menedzsment volt az oka a gyár gazdasági problémáinak.

Ezzel kapcsolatban az érvek két típusával találkozunk. Az első verzió szerint az új menedzserek inkompetensek, és nem érdekli őket a gyár jóléte. A munkások láthatóan olyan “klikket” láttak bennük, akiket senki nem ellenőriz. Ezért megtehetik, hogy “nem dolgoznak”, csak hazaviszik a “milliókat.” (A legtöbb munkás megemlítette, hogy a vezérigazgató havonta 16 milliót keres – egy információ, amelynek nem mondták meg a forrását.) A nagy fizetési különbségek a menedzserek és a munkások között különösen a gyár gazdasági gondjainak fényében tűntek igazságtalannak. A munkások nem értették, hogy tud egy “szegény” gyár ilyen óriási összegeket kifizetni. Sokan azt mondták, hogy ez is hozzájárult a gyár hanyatlásához.

A legendás szocialista vezérigazgatóra való visszaemlékezés láthatóan felerősítette a kritikákat az új menedzsmenttel szemben. Miközben a munkások elismerték, hogy a régi vezérigazgató politikai kapcsolatokat is felhasznált, hogy munkát hozzon a gyárba, rámutattak, hogy külföldön is nyitott piacokat, mert “utánament” a munkának. A régi vezérigazgatót azért is dicsérték, mert szigorúan ellenőrizte a vállalati vezetők munkáját, és nem tűrte a lazaságot. A beszélők tipikusan hozzátették, hogy a mai menedzsmentet “páros lábbal rúgta volna ki” a gyárból. Gyakran állították szembe a régi vezér alatti rendet és fegyelmet az új vezetéssel azonosított “káosszal és széteséssel”.

 

“Kevés a fegyelem, kevés a munka, mindenki tudja, másképp van, mint régen, amikor voltak a nagy megrendelések. Mert nekik az nem megoldás, hogy elmennek és munkát keresnek, nem, hanem inkább kirúgják az embereket, bár inkább a menedzsereket kéne kirúgniuk, mert azok kevesebbet csinálnak, mint mi. Azt mondja az új igazgató, nem tudok munkát adni, nincs munka. Azt mondja, nem az ő dolga, hogy munkát találjon. Hát akkor, kérdezem én, kinek a dolga, ha nem az övé? Miért kap 16 milliót egy hónapban? Mert ennyit kap. És nem tud nekünk megadni 5000 forint fizetésemelést. Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka? Ez a legnagyobb problémám, azért mondom. Nem akarok visszamenni Z. [a volt igazgató] idejére, de énnekem az a véleményem, hogy én itt nőttem fel, ebben a környezetben, ebben a gyárban, és rendes munkahelyen akarok dolgozni, rendes környezetben, és én úgy látom, hogy azok a vezetők rengeteget tettek ezért a környezetért, ezért az országért. Mert ez a város csak hálás lehet az olyan embereknek, mint Z, ez az én véleményem.”

(Tamás, 57)

 

A narrátor láthatóan nem tesz különbséget a szocialista igazgató és az új menedzsment feladata között. “Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka?”

Tamás nyilvánvalóan nem a csökkenő kereslettel, hanem a menedzserek inkompetenciájával hozza összefüggésbe a munka hiányát, akik “nem dolgoznak meg” a pénzükért. A beszélő explicite is szembeállítja az új menedzserek közönyét a szocialista vezérigazgató idejével, akinek “csak hálás lehet” a város. Több narratívában megfigyelhető a lokálpatriotizmus: többen kritizálták, hogy az új menedzserek nem kötődnek a városhoz, és nem is érdekli őket a környezet fejlesztése. A munkások tipikusan csak a “pestiekként” emlegették őket, akik közönyösek a helyi kollektíva iránt. A helyi viszonyokban való járatlanságuk több gúnyolódásra adott okot:

 

“Halljuk, hogy egy nap a pesti igazgató kitalálja, hogy angolul beszél egy értekezleten. Az itteni vezetők fele nem ért angolul. Ott ülnek, bólogatnak, és fogalmuk sincs, hogy miről beszél. Hát most mondja meg, kell nekünk egy ilyen igazgató?”

(Sándor, 48)

 

A második típusú érvelés szerint a gyár hanyatlása tudatos tervezés eredménye. Több beszélő is úgy gondolta, hogy a “pestiek” csak azért jöttek, hogy leépítsék a termelést, mert a tulajdonosok el akarják adni a gyár értékes ingatlanait és kivenni a pénzüket a gyárból. A hírek, hogy egy izraeli befektető cég venné meg a gyár központi fekvésű telephe­lyét, további összeesküvés-elméletekre adtak okot.

 

“A zsidó tőke tette tönkre ezt az országot, az itt az általános vélemény. És én egyetértek a kollégákkal, mert nekem is ez a tapasztalatom. Megmondom, én nem vagyok antiszemita, nekem nincs bajom a zsidókkal, de kezdenek meggyőzni engem. Megírta az újság, hogy valami luxusnegyedet akarnak itt építeni, hát most gondoljon azokra a munkásokra, akik itt dolgoztak egész életükben, az ő munkájukból épült fel ez a gyár, azért kaptunk olyan kevés fizetést, és most eladják egy izraeli cégnek. Amikor az emberek ezt meghallották, hát rögtön elkezdődött a zsidózás. Azt mondják, az új igazgató is az. Én nem tudom, de sokan azt mondják.”

(László, 51)

 

A narratíva világosan követi az összeesküvés-elméletek logikáját. Azt az általános kijelentést, hogy “a zsidó tőke tette tönkre ezt az országot”, a narrátor saját tapasztalatával “igazolja”: “kezdenek meggyőzni engem”. A kapitalizmus baloldali kritikája (“az ő munkájukból épült fel ez a gyár”) a szélsőjobboldali retorikából jól ismert érveléssé, a “kizsákmányoló” tőkének a “zsidó” tőkével való azonosításává torzul. A “kapcsolat” keresése az igazgató és az izraeli cég között nyilvánvalóvá teszi a rasszista érvelést.

Noha Lászlón kívül csak a férfi nyugdíjas fejtett ki nyíltan rasszista nézeteket, a spontán megjegyzésekből úgy tűnt, hogy az izraeli befektető céggel kapcsolatos hírek felerősítették az antiszemita megnyilvánulásokat. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkások kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy feladják a normatív kapitalizmusképet, sokuk láthatóan fogékonnyá vált az antikapitalista retorikára, ha az a “tőkéseket” a zsidókkal azonosította.

 

“Ellenség kívül”

 

Nemzeti szinten a munkások egyhangúan a multinacionális vállalatokat okolták a magyar ipar tönkretételéért. Ebből a szempontból a beszélők kiterjesztették az érveket, hogy mi “romlott el” az ő gyárukban, hogy az egész ország gazdasági helyzetét magyarázzák. A legtöbb narrátor úgy gondolta, hogy a “multik” közös stratégiája volt a versenytársak kiküszöbölése. A gyár “szándékos lezüllesztését” a munkások úgy értelmezték, mint a magyar ipar tönkretételére irányuló nagyszabású stratégia egy elemét.

Ennek ellenére érdekes módon a legtöbben úgy vélték, hogy a multinacionális vállalatok fejlődést jelentek az országnak. A narrátorok azonban általában hozzátették, hogy ennek a fejlődésnek az anyagi és technológiai alapja nem magyar, és így az ország nagyon ki van szolgáltatva a “külső hatalmaknak”. A fejlődés “helyes” útját nyilvánvalóan nemzeti keretek között képzelték el a beszélők.

 

“A rendszerváltásig saját magunktól fejlődtünk. Most a multik rengeteget fejlesztenek. De mi lesz, ha egy nap elhatározzák és odébbállnak? Mit hagynak itt nekünk? Az üres csarnokot? Mihez kezdjünk vele? A rendszerváltásig amit fejlődtünk, azt saját erőből értük el. Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják. És ha elmennek, az egész ország összeomlik.”

(Péter, 57)

 

A narrátor egyértelműen a “nemzeti kapitalizmusra” vonatkoztatva konstruálja meg a “fejlődés” és “fejlesztés” koncepcióit. A szocialista rendszert elsősorban és leginkább úgy értelmezi, mint modernizáló rezsimet. A szocializmus alatti lassabb fejlődést a beszélő szembeállítja az új perspektívákkal. “Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják.” A narrátor szerint azonban ez “látszatfejlődés”, mert központja kívül esik a nemzeti határokon. “És ha elmennek, az egész ország összeomlik.” Ebből a szempontból a multik által elért fejlődés úgy értelmeződik, mint “külsődleges”, és ezért megbízhatatlan hatások eredménye.

Miközben a legtöbb narrátor “bizonytalannak” látja a fejlődés új perspektíváit, káros hatásaik nagyon is “valóságosak”. A beszélők tipikusan úgy látják, hogy a multik bejövetele a magyar piacra “egyenlőtlen” versenyt teremtett a magyarok és külföldiek között. Így került “külföldiek” kezébe a nemzeti vagyon.

 

“Az volt a rendszerváltás, hogy mindent eladtak. És kiknek? Nem magyar embereknek. Külföldieknek. És nekik az a legfontosabb, hogy minél hamarabb kiszedjék a profitot.”

(Béla, 49)

 

A nemzeti vagyon kiárusításának vonatkozásában a munkások analógiát láttak a saját gyáruk esete és a nemzetgazdaság között. Azt mondták, hogy a “külföldi” tulajdonosok szándékosan züllesztik le a termelést, hogy megszabaduljanak a konkurenciától. A deindusztrializációt ezért úgy értelmezték, mint tudatos tervezés eredményét.

A “külföldi” tulajdonosok nemcsak kiküszöbölték a potenciális versenytársakat, hanem olyan privilégiumokat élveztek, amelyeket a beszélők különösen “tisztességtelennek” éreztek. A legfontosabb volt az adókedvezmény. Sok munkás, mint például Tamás, explicite is összehasonlította a saját gyárukat egy multival, hogy megmutassa, mennyivel jobb helyzetben van a fejlesztés szempontjából az utóbbi, mivel nem fizet adót.

 

“Azt hiszem, ezért gyűrűzik be ez a válság Magyarországra, mert nekünk is előrébb kellene lépnünk. Nekünk is fejleszteni kellene, invesztálni, új gépeket venni, és ezt nem bírjuk, mert meg vagyunk adóztatva. És a külföldi vállalatok, azok mind versenyképesek, mert nem fizetnek adót. Vegyük például az Audit, könnyű neki fejleszteni, ameddig nem fizet adót [később]. Én ott látom a problémát, hogy a kormány feltartja a kezét és megengedi, hogy mindent eladjanak. És az eredmény az, hogy minden csődbe megy. Mert én annak nem örülök, hogy az Audi virágzik. Mert ugyanúgy virágzik, mint Szombathelyen, amit megvett az Opel, hogy letelik az öt év, aztán amikor adót kellene fizetni, mit csinál? Fogja magát és elmegy. És most valahol Lengyelországban szerelik össze a kocsikat.”

(Tamás, 57)

 

Az észlelt egyenlőtlenségek, a növekvő függőség és a bizonytalan jövő láthatóan megsebezte a nemzeti érzelmeket. Míg a beszélők egyetértettek abban, hogy a környéken a multik adják a legjobb fizetést, tipikusan hozzátették, hogy ez még mindig “sokkal kevesebb”, mint amit a nyugati munkásnak fizetnének. Az “olcsó munkaerővel” való azonosítás láthatóan fogékonnyá tette a munkásokat a nacionalista retorikára.

 

“A világgazdaság már megmondta, hogy a magyar munkaerő túl drága, már nem tudnak olyan nagy üzletet csinálni. Függetlenül attól, hogy egy hetedét fizetik annak, mint Ingolstadtban. Én nem vagyok nacionalista, de azt hiszem, hogy a Csurkának nagyon is igaza van ebben a dologban. Nem kéne úgy lenni, mint a németeknél, hogy Németország mindenekfelett, de a magyar embereknek is tisztelni kellene az országukat. Mert nem vesznek minket semmibe, az az igazság. Nincsen semmi tiszteletünk.”

(Sándor, 48)

 

Az észrevétel, hogy a fejlődés megjósolhatatlan “külső” erők függvénye, erősen etatista érveket eredményezett. A legtöbb munkás azt mondta, hogy a kormány túl sok engedményt tesz a globális tőkének. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon és ellenőrzés alá vonja legalább a gazdaság egy részét.

 

“Meg lehet nézni minden vállalatot, teljesen tönkreteszik őket, ha az állam nem lép közbe, mert az a cél itt, hogy tönkretegyék ezt a gyárat, ami virágzó vállalkozás volt valamikor, az a cél, hogy tönkretegyék, hogy ne legyen verseny. Én nagyon jól átlátom ezeket a dolgokat, egy másik példa a textilgyár, a konkurencia felvásárolta, azóta nem is volt semmi fejlesztés. Vagy ott van a Richards, mind komoly, nemzetközileg ismert cég, és mind csődbe megy. Ezt nem értem én ebben a rendszerváltásban, hogy miért nem avatkoznak közbe, mert jó, ne támogassák a veszteséges cégeket, de amiben lát az állam és az ország fantáziát, azt miért nem támogatják? Mert nekünk a saját érdekeinket kell néznünk, nem a külföldiek érdekeit.”

(Zsolt, 52)

 

Összegezve, a munkások a gyár hanyatlását a nemzeti gazdaság kontextusában értelmezik. Következésképpen a krízis lehetséges megoldását nem a globális gazdasági környezet megváltozásában, hanem a nemzeti gazdaság keretei között keresik. Ezzel a gondolatmenettel összhangban a munkások a multikat úgy fogják fel, mint megbízhatatlan, idegen és potenciálisan veszélyes elemeket a nemzetgazdaság “testében”. Ezért a narrátorok kiegyensúlyozó szerepet szánnának egy kapitalista államnak, amely “garantálná” a társadalmi igazságosságot és a gazdasági prosperitást.

 

Konklúzió

 

Az egykori szocialista mintagyárban egy drámai gazdasági, társadalmi és pszichológiai változás hétköznapi mikrovilágának lehettünk szemtanúi. A munkások nemcsak az életszínvonal (általában radikális) csökkenését tapasztalták, hanem meg kellett tanulniuk együtt élni a munkanélküliség örökös fenyegetésével és a gyári kollektíva szétesésével. A gyár hanyatlása nagymértékben befolyásolta a narrátorok önértékelését: valamennyien a rendszerváltás fájdalmas tapasztalatai között említették a mintagyár presztízsének elvesztését. A “kis transzformációk” ezen tapasztalatai nemcsak a “tranzitológia” hivatalos kategóriáit vonták kétségbe, hanem a “létező” kapitalizmus kritikai olvasatát eredményezték a munkások körében.

A hanyatlás szemléletes narratívái azonban nem kérdőjelezték meg önmagában a kapitalista rendet. A narrátorok tipikusan úgy emlegették a fejlett kapitalista országokat, mint követendő példákat. A kapitalizmus normatív felfogása mutatja a “modernitás várakozásainak” tovább élését, amelyek változatlanul befolyásolják a munkások posztszocializmus-képét. A tapasztalat és a várakozás közötti ellentmondást az az érv oldja fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmussal. A kapitalista változás “kon­zisztensen inkonzisztens” narratívái így alakulnak át az “ellenség” keresésébe, amely meghiúsította az “osztrák példa” követését. Gyári szinten ezek láthatóan az új tulajdonosok és menedzserek; nemzeti szinten pedig a multinacionális vállalatok. A “létező” kapitalizmus kritikája így végül összeesküvés-elméletek fabrikálásába és az erős állam ideológiájának támogatásába fordul át.

A kapitalizmusról vallott “konzisztensen inkonzisztens” nézetek azt sugallják, hogy a munkások változásolvasata egyetlen nagy transzformációs paradigmába sem illeszthető bele. Ezeket a “konzisztens inkonzisztenciákat” azonban hiba lenne azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konceptualizálni a posztszocialista változást. Noha az új perspektívák kritizálják a tranzitológiai elméletet, helyette hasonlóan teleologikus téziseket állítanak fel, legyen az akár a kontinuitás mintázata, akár a periferiális fejlődés, ami a transzformációt determinálja. A kutatás “inkonzisztens” eredményei tehát valóban felajánlják a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát.

 

Jegyzet

¹ A gyárat 1997-ben privatizálták, és 2000-re a régi menedzsment nagy része kicserélődött (a gyár egykori, legendás hírű vezérigazgatóját 1990-ben nyugdíjazták).

Az angliai bányászok 1984–85-ös sztrájkharcainak közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása húsz esztendő távlatából is kitűnik, míg a bányászszakszervezet és a munkavállalói önvédelem elleni támadások öncélúsága egyre nyilvánvalóbb.

Két évtizeddel az 1984–85-ös bányászsztrájkot követően Nagy-Britannia még mindig nem képes egységes álláspontra jutni a háborút követő időszak legnagyobb szociális összetűzése kapcsán. Az éveken át tartó konfliktus nemcsak a modern brit történelemben bizonyult vízválasztónak, hanem valójában – méretét, elhúzódását és hatását tekintve – az egész világon példa nélküli. Szembeállította az ország legerősebb és a politika által leginkább érintett munkáscsoportosulását az osztálybosszút forraló konzervatív vezetéssel, és megkezdte az ipari hátország, majd az energiaszektor letarolását, tekintet nélkül ennek költségeire. Felforgatta Nagy-Britanniát, a bányászvidékeket megszállt területekké változtatta, és igen közel jutott ahhoz – sokkal közelebb, mint az akkoriban nyilvánvaló volt –, hogy megtörje a Thatcher-kormány kirohanását a szervezett munkaerő ellen. A sztrájk egyszerre volt a bányászközösség megélhetésért és fennmaradásért folytatott elkerülhetetlen védekező harca, illetve a pusztító profittal és a gazdaság már teljes gőzzel zajló piacorientált átalakításával szembeni felhívás. Továbbá felvetette egy, a szolidaritásban és a közös cselekvésben gyökerező másik Nagy-Britannia lehetőségét – szemben a thatcheri évek individualizmusával és egyéni önzésével, ami még mindig érezteti hatását.

Akkoriban mindebből nem sok került terítékre a média főáramában, amely a sztrájkot leginkább egy fellengzős, nagyzoló szenvedélybeteg által vezetett, a közgazdasági logikát tagadó, antidemokratikus zendülésként festette le. A disputa keserű folyományaként meggyengült és megosztottá vált mind a Bányaipari Dolgozók Országos Szövetsége (National Union of Mineworkers, NUM), mind a szélesebb értelemben vett szakszervezeti mozgalom. Ennek ellenére a politikai establishment – a konzervatívoktól, illetve a biztonsági szolgálatoknál tevékenykedő elvbarátaiktól egészen a Munkáspártig és a szakszervezeti vezetőkig, akik “szociális partnerségről” álmodtak – nemcsak, hogy az NUM kihívásának komolyságát nem feledte sosem, hanem egy alkalmat sem szalasztott el, hogy ócsárlással illesse a sztrájkot és annak vezetését. A reményvesztettség ezután következő éveiben ezek a sztrájkkal, illetve annak állítólagos elkerülhetetlen vereségével kapcsolatos valótlanságok és féligazságok átivódtak számtalan munkásmozgalmi aktivista gondolkodásába, és hozzájárultak ahhoz, hogy meglehetősen borúlátóan ítéljék meg lehetőségeiket.

Az 1990-es évek elejének bányabezárásai nyomán változás állt be a közgondolkodásban. A ráébredés arra, hogy a Thatcher-kormány valóban a szénipar szétverését tűzte zászlajára, új fényt vetett a bányászok eltökéltségére. A környezetvédő és nagytőkeellenes aktivisták így azonosulhattak azokkal, akik közösségeik katonai megrohanásával találták szembe magukat egy évtizeddel korábban.

Radikális baloldali szakszervezeti vezetők csoportjának megválasztásával azonban az új munkáspárti kormány alatt visszatért 1984–85 démonizálása. Az elkeseredett tűzoltókkal folytatott vita során Tony Blair vezetőiket “kis Scargilleknek” titulálta. A sztrájk kezdetének huszadik évfordulóját megelőzően pedig az 1984–85-ben annyira ismerős propaganda árasztott el bennünket újra. Ismét csak olyan világban találjuk magunkat, ahol a bányászok sztrájkőrsége “rohamosztag”, vezetőik taktikája pedig “Blitzkrieg” (mindkét kifejezés a Channel 4 állami televízió­csatorna új, a sztrájkot bemutató filmjének kommentárjában szerepelt); ahol Arthur Scargillt és nem Margaret Thatchert teszik felelőssé az iparág összeomlásáért és a bányászok megpróbáltatásaiért (akik érthetetlen módon az előbbit mégis újraválasztották); ahol a bányászok ügye “haszontalan és hiábavaló” volt – jóllehet biztosan győzelemre jutott volna, ha az NUM vezetői országos szavazást kérnek, vagy a sztrájkolók nem folytatnak szakadatlan küzdelmet a sztrájktörők és a rendőrség ellen.

Az áldozatvállalás maradandó hatásának és a radikális szakszervezeti mozgalom befolyásának fokmérője az, hogy még egy emberöltővel az eseményeket követően is szükségesnek érzik a bányászsztrájkot gyászos erkölcsi tanmesének, vezetését pedig a hiábavaló öncsalás megtestesítőinek lefesteni.

Az első időtálló tévhit az, hogy a bányászvezetésnek volt lehetősége választani egy megtárgyalandó kompromisszum, illetve a “mindent vagy semmit” ellenállás között. A valóság azonban az, hogy a konzervatív vezetés eltökélt volt a bányászoktól a hetvenes években elszenvedett vereségek megtorlására, és felkészült az NUM összezúzására éppúgy, ahogy – Nigel Lawson dermesztő szavaival élve – a kormány felkészült “szembeszállni a hitleri fenyegetéssel a harmincas évek végén”. Nincs bizonyítékunk arra nézve, hogy az alkalmazkodó taktika választása vagy a felmerült kompromisszumos javaslatok bármelyikének elfogadása akár csak fékezőleg hatott volna a szénipar visszafejlesztésére – ahogy olyan kegyetlenül megmutatta azon területek kiégetése, amelyek megtörték a sztrájkot. A sztrájk maga természetesen hazardírozás volt, azonban nem az ágazat emberséges hanyatlásának lehetőségétől való elrugaszkodás értelmében, ami egy mindent elsöprő politikai győzelem esélyének érdekében történt. Valójában a felgyorsuló összeomlás bizonyossága volt az a perspektíva, amellyel szemben kockázatos kísérletbe kellett fogni a szénbányászat elleni támadás azonnali megállítása érdekében.

A második, magát makacsul tartó, sőt a BBC adóján 2004 márciusában is elhangzott tévedés szerint a szénipar összeomlása pusztán nyereségességi okokra vezethető vissza. Valójában a bányászok ellen folytatott harc teljes költségei az országra nézve kolosszálisak voltak, közel harmincmilliárd fontot tettek ki – ideértve magának a sztrájknak, bezárásoknak, elbocsátásoknak költségeit, illetve a közgazdasági és jóléti veszteségeket is. És jóllehet a megnövelt termelékenység a kibocsátás adott szintjén mindig alacsonyabb foglalkoztatottságot jelentett volna, a szén energiatermelésben elfoglalt hányadának lecsökkentését nem a gazdaságtalanul működő aknák, hanem teljes egészében a privatizált elektromos energia piacának manipulációja indokolta, amely a szénbányászok hatalmának megtörése érdekében a földgázkitermelést részesítette előnyben.

A harmadik fontos mítosz szerint a bányászok semmi esetre sem győzedelmeskedhettek 1984–1985-ben. Amint az azonban a miniszterek és mások emlékirataiból és beszámolóiból nyilvánvalóvá vált, egy hajszálon múlt csak, hogy 1984 őszén a kormányzat nem szenvedett vereséget. Az erőművek szénkészleteinek leapasztása szolidaritási akciók segítségével, illetve a sztrájk megszavazása az aknák megbízottainak részéről (ezzel fenyegetve Thatcher létfontosságú utánpótlását, a működő nottingham­shire-i bányákat) együttesen azt eredményezték, hogy a miniszterelnök – abban a hitben, hogy “mindent elveszít” – már a hadsereg bevetését tervezte. Ez pedig minden bizonnyal még szélesebb körű munkabeszüntetéshez és nagyságrendekkel súlyosabb áramkimaradáshoz vezetett volna.

Az NUM azon döntése, miszerint fenntartja az 1969–70-ben és 1981-ben oly sikeres dominótaktikát – amelyet gyakran Scargill fő hibájaként emlegetnek –, az egyes szénmezők közötti megosztottságot tükrözte, amelyek nyilvánvalóan más-más hosszú távú kilátásokkal rendelkeztek. Emellett az NUM feltétlenül biztosítani kívánta munkájuk megvédésének esélyét azok számára, akik ráeszméltek a helyzet, illetve a lehetséges szankciók súlyosságára. Az NUM vezetőinek és aktivistáinak körében az volt a meghatározó vélemény, hogy egy már elsöprő többség részvételével megtartott sztrájkot követően az országos szavazás kezdeményezése a bajból való sikeres kilábalásnak tűnhetne, és nem lenne eredményes. Ahogyan pedig a rendőrség taktikájára vonatkozó bizonyítékok gyarapodtak – mely a dél-yorkshire-i rendőri egységet félmillió font kifizetésére késztette az Orgreave-ben letartóztatott és elfogott bányászok részére –, egyértelművé vált, kik voltak az erőszak fő élharcosai.

Mindezek ellenére a sztrájkot nem a fenti tényezők akadályozták meg abban, hogy véget vessen az iparág elleni támadásnak. Ez azok hibáinak köszönhető, akik a saját érdekükben nyújthattak volna hatékony támogatást – bányászok, más szövetségek, a Szakszervezeti Kongresszus (TUC) és a Munkáspárt. Utóbbiak nem mérték fel teljesen a tét nagyságát, nem értették meg, hogy a játékszabályok megváltoztak, és nem ébredtek rá, hogy a csatákat sokszor nekünk nem tetsző időben és módon kell meg­vívni.

A bányászok elleni küzdelem politikai számvetéseinek, értékeléseinek még le kell ülepedniük, de tény, hogy annak szociálisan romboló és energiafüggőséget eredményező voltának költségei hosszú éveken keresztül éreztetni fogják még hatásaikat. Míg húsz év távlatából teljesen nyilvánvaló a bányászok ellenállásának közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása, addig a sztrájkharang megkondítását követő öncélú támadások az NUM ellen egyre inkább tartalmatlannak tűnnek.

A 80-as évek közepének eseményei mindazonáltal még sokáig a viták középpontjában fognak maradni, mivel a politikai és társadalmi hatalom szívébe martak. És jóllehet, azok a feltételek, amelyek utat nyitottak a sztrájkhoz, sosem fognak abban a formájukban visszatérni, annak példája és tanulságai a jövőben sokáig ösztönzőleg hatnak majd.

 

(Fordította: Menyhért Bálint)