Bár néhányan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, mind nagyobb az egyetértés abban, hogy a szabadkereskedelmi kísérlet – mely jóval a NAFTA 1994-es létrejötte előtt kezdődött – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A mexikói Cancúnban szeptember 10-e fullasztó délutánján Lee Kyung Hae, a koreai farmerek vezére felkapaszkodott arra a rendőrbarikádra, amely 10 000 tüntető farmert tartott vissza attól, hogy megzavarják a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tárgyalásait. Felkapaszkodott, és kést szúrt saját szívébe. Tette a reményvesztett tüntetők számára katalizátornak bizonyult, komoran emlékeztetett arra, hogy a kereskedelem liberalizációja mekkora áldozatot követelt a világ legszegényebb farmereitől. Amikor négy nappal később a tárgyalások megszakadtak, világossá vált, hogy a szabadkereskedelem hajója csúnyán megfeneklett kapitányának képmutató mezőgazdasági politikájának zátonyán.

A tüntetéseken a mexikói farmerek alkották a többséget, és nem csupán azért, mert a találkozó saját földjükön folyt. Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) szabadkereskedelmi modelljének tapasztalatai alapján volt mit mondaniuk. A liberalizáció a legsúlyosabban azokat a kukorica- és gabonatermelőket érintette, akik helyi vagy regionális piacokra termeltek, mivel az Egyesült Államokból jövő import elviselhetetlen szintre nyomta az árakat. De az exportágazat is megszenvedte az egyezményt, az ipari módszerekkel folyó paradicsomtermelésből származó többlettel szemben a kávé árának erős visszaesése áll – ami pedig Mexikó legfontosabb exportterménye, mind a foglalkoztatást, mind a kibocsátást tekintve.

Mexikó kisgazdái tavaly télen összegyűltek, hogy követeljék kormányuktól a NAFTA mezőgazdaságra vonatkozó rendelkezéseinek újratárgyalását, valamint új vidékpolitika kidolgozását. Eddig ugyan nem sikerült kiharcolniuk a szabadkereskedelem-párti Vicente Fox vezette kormányzattól a NAFTA felülvizsgálatát, tavaly tavasszal azonban sikerült új forrásokat szerezni a vidék fejlesztéséhez. Ígéretet is kaptak az egyezmény kistermelőket érintő hatásainak felméréséről és az ágazatot védő és támogató lépésekről. Meglátjuk, hogy a mozgalomnak sikerül-e elérnie, hogy Fox betartsa ígéreteit – a farmerek ellenállása a neoliberális modellel szemben változatlan.

A mexikói kukorica- és kávétermelő farmerek – az ország legnagyobb belföldi felhasználásra és exportra szánt terményei a 100 millió lakosból közvetlenül 20 milliót tartanak el – tapasztalatainak közelebbi vizsgálata jól mutatja a kereskedelem liberalizációjának veszélyeit. A farmerek válságra adott reakciói és javaslatai használható kiindulási pontot jelenthetnek egy olyan alternatív vidékfejlesztés kialakításához, amely tekintetbe veszi a kereskedelem korlátait, a belföldi élelmiszerforrások jelentőségét és a földművelő termelés értékét.

 

A szabadkereskedelem be nem váltott ígéretei

 

Néhányan ugyan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, ám egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy a NAFTA 1994-es aláírása előtt megkezdődött szabadkereskedelmi kísérlet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kudarc még meglepőbb, ha arra gondolunk, hogy Mexikónak vitathatatlanul sikerült a világ egyik legvédettebb gazdaságát az egyik legnyitottabbá változtatni úgy, hogy még az átalakuláshoz szükséges tőkét is sikerült külföldről odacsábítani. 1985 óta, amikor a mexikói gyors liberalizáció elkezdődött, az export kétszeresére, a külföldi közvetlen tőkebefektetés (FDI) pedig háromszorosára nőtt. A szabadkereskedelem-pártiak ígéretei szerint, ha odafigyelnek az inflációra, Mexikónak már rég le kellett volna aratnia a liberalizáció jutalmát. Nem aratta le: a növekedés lassú, a munkahelyteremtés lomha, a bérek csökkentek, a szegénység növekedett, a környezet állapota leromlott.

Sok szempontból Mexikó megkapta azt, amit a NAFTA ígért: kereskedelmet és beruházásokat, ám ez nem vált sem a teljes mexikói lakosság, sem az ország törékeny környezetének javára. Az sem kétséges, hogy Mexikó vidéki területein volt a legnagyobb a hanyatlás.

A NAFTA 1994-ben lépett életbe, de a “neoliberális” kísérlet Mexikó 1982-es adósságválságát követően a ’80-as évek közepén kezdődött. Tíz év NAFTA és közel húsz év neoliberalizmus eredménye a Világbank és a mexikói kormányzat adatai szerint igen szerény. A gazdasági növekedés lassú volt. 1985 óta Mexikóban többször is előfordult, hogy az éves átlagos reálnövekedés mindössze 1%-ot tett ki, miközben 1960 és 1980 között ez az érték 3,4% volt.

Kevés az új munkahely, sokkal kevesebb, mint a munkavállalási korba érő fiatalok által teremtett kereslet. A gyáriparban, bár azon kevés ágazat közé tartozik, amely jelentős növekedést mutatott a NAFTA életbe lépése óta, elhanyagolható az új munkahelyek nettó száma. Az új állások pedig nem jó állások. A NAFTA alatt hivatalosan bejelentett új állásokban dolgozók közel felének nincsenek a mexikói törvények szerinti kötelező juttatásai (társadalombiztosítás, szabadság stb.). A gazdaságilag aktív népesség egyharmada dolgozik feketén.

A bérek csökkentek, a minimálbér reálértéke 1982 óta 60%-kal csökkent, a NAFTA kezdete óta 23%-kal. A bérek az összes ágazatban ezt a mintát követik. A szegénység viszont nőtt, Mexikó legelismertebb szegénységkutatói szerint a szegény háztartások száma közel 80%-kal növekedett, 1984 óta 59%-ról 80%-ra. A keresetek eloszlásának egyenlőtlensége is tovább növekedett, ezáltal Mexikó a nyugati félteke egyik legegyenlőtlenebb társadalma.

A vidék állapota válságos. A vidéken élő mexikóiak négyötöde szegénységben él, több mint felük pedig szélsőséges szegénységben. A kivándorlás továbbra is magas, noha az amerikai határellenőrzés megerősítése miatt megnövekedett a kockázat.

Az import meghaladja az exportot. Az export növekedésénél is nagyobb mértékű volt az import növekedése, aminek jó részét multinacionális vállalatok cégen belüli kereskedése teszi ki.

A környezet állapota romlik. Mexikói kormányzati becslések szerint 1985 és 1999 között a környezet eróziójának gazdasági költsége az éves GDP 10%-át teszi ki (azaz évi 36 milliárd USD-t). E költségek mellett eltörpül a csupán évi 9,4 milliárd dolláros gazdasági növekedés.

 

A NAFTA és a kukorica

 

A NAFTA-ról szóló tárgyalások idején a mexikói vezetők azt ígérték, hogy a megállapodás segít a vidék modernizációjában: az alacsony hozamú paraszti földeket termelékeny üzleti farmokká alakítva, ahol gyümölcsöket, zöldségeket és más az USA piacára szánt exportterményeket termelnének. Azokat a farmereket, akik nem tudtak modernizálni vagy exportálni, felszívta volna a növekvő, exportra termelő ipari és a szolgáltató szektor. A mexikói kultúra és gazdaság kukoricára való érzékenységére tekintettel – több mint 3 millió farmer termel kukoricát, ami a maquiladora (exportra termelő összeszerelő) ágazatban dolgozók háromszorosát teszi ki – a NAFTA a kukoricára vonatkozó vámok és szigorú importkvóták fokozatos megszüntetésére 15 évet adott. Ez a fokozatos “vámkvóta”-rendszer volt hivatott a fejlettebb és erősen szubvencionált amerikai termelők versenyére való fokozatos átmenet biztosítására.

A farmerek azonban egészen más valósággal szembesültek. Miután a mexikói kormány a tárgyalások során védelmet ígért a kukoricatermelők számára, valójában nyomban megkezdte kijátszásukat. Jóváhagyta a NAFTA-kvótákat meghaladó importot, s nem szedett be vámokat arra hivatkozva, hogy hiány van az alapvető gabonafélékből. Ez a döntés a mezőgazdasági-üzleti szféra növekvő hatalmát tükrözte Mexikóban, aminek érdeke az olcsóbb és alacsonyabb minőségű amerikai kukoricához való hozzáférés volt. Az állattenyésztők olcsó takarmányt akartak, az üdítőital-ágazat olcsó kukoricaalapú édesítőszert, a növekvő feldolgozott-élelmiszer ágazat csökkenteni akarta a liszt költségét.

Az eredmény a kukoricatermelők szabadkereskedelmi sokkterápiája volt. Az amerikai farmerekkel való versenyre való nehéz, hosszú távú felkészülés helyett alig 3 évvel a NAFTA-hoz való csatlakozás után a liberalizált kereskedelem megoldhatatlan problémáival találták szemben magukat. Az import kétszeresére nőtt, a kukorica ára pedig közel 50%-kal csökkent. Ugyanakkor a mexikói kormányzat belekezdett az ártámogatási rendszer leépítésébe, megfelelve a GATT Uruguayi Forduló Mezőgazdasági Megállapodásának (Uruguay Round Agreement on Agriculture – URAA). Noha a CONASUPO-t, a kínálatot és árakat irányító legfőbb gazdasági ügynökséget nem számolták fel 1998-ig, a legtöbb termény ártámogatása 1989-ben mégis megszűnt. A kukorica és a bab mérsékelt támogatása a kilencvenes évek közepéig tartott. A peso válságát és a bankszektor kisegítését követő fiskális nyomás miatt a kormányzat csökkentette a vidéktámogatásokat és a modernizációs programokat is.

A kukorica- és más gabonatermelők erre reagálva mindenképp talpon akartak maradni. Szervezetük, az ANEC (Üzleti Vállalkozások Nemzeti Szervezete) 180 000, legfeljebb 25 holdas birtokkal rendelkező termelőt tömörít, akik terményeiket helyi vagy regionális piacokon értékesítik. Az ANEC elhagyott állami raktárakat vásárolt, saját marketing-infrastruktúrát alakított ki, elősegítette a regionális kereskedelmet és támogatta a fenntartható mezőgazdasági módszereket. Becslések szerint tagjai 10-12%-kal magasabb bevételre tudnak szert tenni, mint amit a szabadkereskedelem lehetővé tett volna.

– Nem fogadjuk el, és nem fogjuk elfogadni, hogy feleslegesek vagyunk, hogy nem vagyunk produktívak és versenyképesek, hogy terhére vagyunk az országnak – mondta egy ANEC-vezető a társaság 2000-ben tartott közgyűlésén. – Ma is termelékenyek vagyunk, és még termelékenyebbek lehetünk a jövőben – de csak akkor, ha a kis- és középparaszti termelők szerepét újraértékeljük. A kisparasztok eredményeinek újraértékelésében az ANEC által elért eredmények ellenére az importáradat még mindig sok termelő megfojtásával fenyeget – a termelői árak nem érik el a termelés költségeinek értékét sem.

 

Az érdeklődés és a befektetés hiánya

 

A farmválság forrása nem egyszerűen az import vagy akár az Egyesült Államok ipari mezőgazdasága és a mexikói hagyományos földművelés közötti egyenlőtlenség. A kukoricamezőkön a különbség szembeötlő – az USA közel négyszer akkora területen több mint háromszor akkora hozamokkal a mexikói termelés tizenegyszeresét termeli. Az amerikai kukorica, amire holdanként legalább háromszor annyi szubvenció jut, mint Mexikóban, nem egészen feleannyiba kerül, mint a hagyományos termelők kukoricája. Emiatt követelték a földművesek a kukorica kihagyását a NAFTA-ból, amit a kormányzat később a 15 éves vámkvótára enyhített, valamint arra a homályos amerikai ígéretre, hogy ott is csökken a mezőgazdasági szubvenció.

A válság központjában azonban a mezőgazdasági árak hosszú távú strukturális csökkenése áll. A Világbank szerint az olajon kívül minden áru reálára átlagosan 50%-ot esett 1980 óta, ez száz éve a legalacsonyabb ár. A globális túltermelést elősegítette a mezőgazdaság gépesítése és a neoliberális imamalom: export, export, export. Számos fejlődő ország számára a Világbank és az IMF iránymutatásai növelték a függőséget néhány árucikktől, ami a Latin-Amerikára a hatvanas-hetvenes években jellemző diverzifikáló stratégiától való elforduláshoz vezetett. A függőség pedig különösen sebezhetővé teszi ezeket az országokat, amikor az árak hirtelen esni kezdenek.

A kistermelők pedig még kiszolgáltatottabbak, ha saját kormányuk elfordul tőlük. Neoliberális eszményeihez és az URAA-ban vállaltakhoz híven a mexikói kormányzat megszüntette a legtöbb olyan ügynökségét, amely a mezőgazdasági termények vételéért és eladásáért volt felelős, hitelt és szakmai segítséget nyújtott, az ártámogatásokat és a szubvenciókat intézte. A költségvetésből a mezőgazdaságra fordított hányad felére csökkent – a kiadásoknak mindössze 4,6%-ára rúg. A farmszubvenciók reálértelemben 56%-ot estek. A mexikói mezőgazdaság országos befektetésekkel való modernizációja a szabadkereskedelem okán ígéret maradt. A NAFTA előtti évek öntözési programja elhalt, az öntözésbe bevont terület az 1991-es 100 000 holdas szintről a NAFTA óta eltelt idő átlagát tekintve évi 17 000 holdra esett vissza. A kormányzati és a magán hitelkihelyezés vidékre 1994 után 75%-kal csökkent, a vidéki csődök pedig a korábbi szint hatszorosára nőttek.

A külföldi befektetés mint a szabadkereskedelem minden fejlődési betegségre előírt csodaszere nem bizonyult lázcsillapítónak. A Mexikóba érkező 128 millió dolláros külföldi direkt tőkebefektetés jelentéktelen 0,2%-a áramlott a mezőgazdaságba 1994 és 2002 között. 94%-át ennek is mindössze három tevékenység tette ki – a sertéstenyésztés, a zöldség-gyümölcs és a virágok –, és közel 90%-a abban a két mexikói államban kötött ki, amelyekben a mezőgazdaság eddig is a legmodernebb volt.

A kormányzat által megrendelt tanulmány szerint a befektetések szintje a mezőgazdasági GDP arányában az 1980-as egészséges 11%-os szintről 1985-re 6%-ra csökkent, majd 3%-ra esett közvetlenül a NAFTA aláírása előtt. A NAFTA érvénybe lépése óta pedig 2% alatt maradt. Amennyiben a mexikói mezőgazdaság modernizálása volt a cél, a liberalizációs projekt egyértelmű kudarc.

 

Exportban a nyereség?

 

A szabadkereskedelem világában szinte természetes, hogy ha nem veszel részt a kereskedésben, akkor a probléma része vagy. A NAFTA-t védők azt mondhatnák, hogy Mexikó nem elég hatékony gabonatermelői egyszerűen versenyképtelenek a torzulásoktól mentes piacon. Mivel a komparatív előny hideg logikája szétválasztja az értékes búzát (esetünkben kukoricát) a versenyképtelen pelyvától, a termelőknek nagyobb termelékenységgel kecsegtető munkát kell találniuk maguknak vagy a földjüknek. A hatékonyság javulásának esélyei alacsonyak a befektetések és hitelek hiányától szenvedő rossz minőségű földeken, így azoknak a termelőknek, akik a mezőgazdaságban akartak maradni, mást kellett termeszteni és exportálni.

Mexikó göröngyös fennsíkjainak kistermelői számára a kávé jó megoldásnak tűnhetett. Eddig is az ország legnagyobb mennyiségben exportált terménye, mindjárt az olaj után. A NAFTA előtt Mexikó a világ negyedik legnagyobb kávétermelő országa volt, az árnyékban növesztett arabicát magasra értékelték a világpiacon. Ráadásul nem kellett tartani amerikai versenytársaktól.

Ennyit a gazdaságelméletről. Mexikó kávétermelői saját szabadkereskedelmi rémálmukat élik meg, aminek nem sok köze van a NAFTA-hoz. 1989-ben az amerikai és a mexikói kormány kilépett a Nemzetközi Kávéegyezményből (ICA), ami a kínálatot szabályozta úgy, hogy az árakat viszonylag stabil és fenntartható szinten tartotta. A megcélzott árintervallum 1,20 és 1,40 dollár között volt fontonként. Az ilyen “piactorzító” tervezeteket ellenezte az OECD (Organization of Economic Coope­ration and Development – Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezete) és a GATT Mezőgazdasági Egyezménye (General Agree­ment on Tariffs and Trade – Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény), a WTO elődje.

Az eredmény kiszámítható pusztítást jelentett a kávé kistermelőinek. Az árak a termelés költségei alá zuhantak (ami körülbelül fontonként 0,60 dollárt jelent Mexikóban), amint a raktárakban felhalmozott kávé elöntötte a piacot, és a termelő országok közti szabadverseny letörte az árakat. Az alacsony árak öt éves időszaka (1989–1994) ideiglenesen véget ért, amikor a Brazíliában – a világ legnagyobb kávétermelő országában – pusztító fagyok 1994-ben és 1997-ben sok kávécserjét pusztítottak el. Mikor azonban Brazília új, magas termékenységű kávéültetvényei visszatértek a piacra, az árak esni kezdtek.

A piacot még inkább túltelítette Vietnam belépése. Vietnam 1990-ben gyakorlatilag nem termelt kávét, 2000-re a második legnagyobb kávétermelővé vált. A Világbank és más fejlesztési ügynökségek kölcsönökkel és más ösztönzőkkel támogatták a vietnami kávétermelést. 2000-re a nyomott árak azonban már az alacsony költséggel termelő vietnamiaknak is alig biztosítottak megélhetést. 2002-re már a legolcsóbb termelők sem voltak képesek fedezni a termelési költségeiket.

A mexikói kávétermelőket különösen érzékenyen érintette az áresés. A világ egyik legjobb kávéját termesztették, de sok versenytársuknál magasabb költséggel. Az ágazatot az árnyas hegyoldali telkeken termelő kisbirtokosok dominálják, termelékenységük alacsonyabb a brazil ökológiailag káros, de magas termelékenységű ültetvényekhez képest. A mexikói kormány pedig neoliberális támadással növelte a szabadkereskedelmi veszteségeket: megszüntette az INMECAFE-t, a mexikói kávéintézetet, ami propagálta és támogatta a 285 ezer termelőtől származó mexikói kávét.

Mexikó egyik legszegényebb kávétermelő államában az Oaxaca Kávétermelői (CEPCO), ami kilenc őslakos csoporthoz tartozó közel 30 000 kistermelőt magában foglaló csoport, a válságra egy sor független kezdeményezéssel reagált, amiknek a célja a “termelők termelési folyamatának megfelelővé tétele” volt. A tagok létrehozták saját hitelszövetkezetüket, mobilizálták a női farmereket, méltányos kereskedelmi (fair-trade) mozgalmuk támogatta kollektívájukban a közvetlen eladásokat az értékesítők és fogyasztók számára. A CEPCO-kampányok arra biztatták a termelőket, hogy hitelesen organikus kávét termesszenek, amivel érzékelhetően magasabb árat érhetett el a szervezethez tartozó 8000 család.

A nemzetközi piaci árak most 0,50 dollár körül mozognak (a termelők pedig általában ennél is jóval kevesebbet kapnak). Az organikus és méltányos-kereskedelmi kávé 1,41 dollárt hoz a termelőknek, ami hatalmas árprémiumot jelent. Viszont ha a méltányos kereskedelmi és organikus piacok növekednek is, még mindig csak 3%át teszik ki a piacnak. A méltányos kereskedelem leglelkesebb támogatói is beismerik azonban, hogy a különleges részpiacok nem lesznek képesek megoldani a nemzetközi túltermelési problémát, ami jóval több termelőt érint, mint amennyit a méltányos kereskedelem vásárlói valaha is fenn tudnának tartani.

A CEPCO organikus termelőitől eltekintve a legtöbb mexikói kávétermelő nehéz helyzetben van. Még a jó minőségű arabicababokért is alacsony árakat fizetnek a nemzetközi vásárlók. A mexikói nemzeti kávétermelő egyesület az elmúlt 3 év alatt a kávétermelés 40%-os csökkenéséről számolt be, az export 55%-kal alacsonyabb, a kávéeladásokból származó bevételek pedig 70%-ot estek. Sok termelő hagyja, hogy a bab a cserjén rohadjon meg, mivel gazdasági szempontból nincs értelme betakarítani. Világosan látszik, hogy ha valaha lesz megoldás a kávétermelők lesújtó helyzetére, amit a szabadkereskedelem okozott, az a szabadkereskedelmi elvek elvetéséből fog következni. Kávétermelő szervezetek nemzetközi egyesülete már kérte a kínálat irányításának visszaállítását és nemzetközi segítséget a legalacsonyabb minőségű kávé piacról való eltávolításához.

 

Mozgósítás a változásra

 

A CEPCO és az ANEC erőfeszítései nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy visszafordítsák a szabályozatlan globalizáció nyomasztó hatásait, azt, hogy a mexikói kormányzat magára hagyta a kistermelőket. Ez az oka annak, hogy a kávé- és kukoricatermelők csatlakoztak más mezőgazdasági termelők csoportjaihoz, s olyan irányelveket és kereskedelmi megállapodásokat követelnek, amelyek figyelembe veszik és értékelik a kistermelés társadalmi, gazdasági és környezeti hatásait. Követeléseik aligha mondhatók radikálisnak, ami azonban belőlük következik, az bomlasztóan hat a neoliberális modellre. A termelők mozgalma a következőket követeli:

• moratóriumot a NAFTA mezőgazdasági rendelkezéseire, esetleg azok újratárgyalását;
• tűzoltó és hosszú távú mezőgazdasági fejlesztési programokat;
• életképes vidéki hitelintézeteket, amelyek elégséges hitelt kínálnak megfizethető áron;
• kormányzati beruházásokat a vidéki infrastruktúrába és közösségekbe;
• az őslakos közösségek jogainak elismerését.

A 2003 áprilisában elért megegyezés a Fox-kormányzattal egy hosszú háború fontos csatája volt. Hosszú távon a termelők mozgalmai a sokoldalú kormányzati fejlesztési stratégiához való visszatérést követelik, amelyben a kereskedelem és a külföldi befektetés csupán két gazdasági eszköz egy cél érdekében. Nem pedig maga a cél.

Ha a Cancúnban tartott WTO-találkozó jelez valamit, akkor azt, hogy a termelők továbbra is tüskeként állnak majd a könyörtelen liberalizáció testében. Egy nemzetközi mezőgazdasági termelő szövetség, a 100 millónál is több tagot tömörítő Via Campesina, felvetette az ügyet Cancúnban. A mezőgazdaság WTO-ból való eltávolítását követelték, mivel – érvelésük szerint – a mezőgazdasági termékek többek puszta árunál, a vidéki közösségek pedig többek egyszerű munkásoknál. Az “élelmiszer-szuverenitás” új koncepcióját adták elő, miszerint minden országnak joga van szabadon eldönteni, hogy milyen módon látja el lakosságának élelmiszer-szükségleteit – függetlenül a WTO-szabályok kötöttségeitől.

A javasolt Amerikai Szabadkereskedelmi Területről (Free Trade Area of the Americas) szóló tárgyalások kapcsán további összetűzésekre van kilátás. A jelenlegi tervezetek jelentős mezőgazdasági liberalizációt is magukban foglalnak – ami megfelel annak az amerikai ígéretnek, hogy az Amerikai Szabadkereskedelmi Terület lesz a “nyugati félteke NAFTA-ja”. Mielőtt bármit is aláírnának, Latin-Amerika és a Karib-térség népei jól tennék, ha odafigyelnének a mexikói termelők harcára és mondanivalójára.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Irodalom

 

Timothy A. Wise, Hilda Salazar and Laura Carlsen: Confronting Globalization: Economic Integration and Popular Resistance in Mexico, Kumarian Press, 2003

Timothy A. Wise: “NAFTA’s Untold Stories: Mexico’s Grassroots Responses to Economic Integration”, Interhemispheric Resource Center, 2003. június 10.

Charis Gresser and Sophia Tickell: “Mugged: Poverty in Your Coffee Cup”, (Oxfam Int’l, 2002

Alejandro Nadal: “The Environmental and Social Impacts of Economic Libera­lization on Corn Production in Mexico”, Oxfam GB és WWF International, 2000. szeptember

Az egy évtizede kezdődött zapatista felkelés egyszerre helyi mozgalom és a globalizáció egyfajta szellemi és gyakorlati alternatívája. A zapatisták folyamatosan keresik azokat az elméleti és gyakorlati megoldásokat, amelyek elősegítik a mozgalom helyi megerősödését. Ez egyúttal szimbolikus támaszt jelent más alternatív mozgalmak számára is.

“Durito szerint: »Az élet olyan, mint egy alma.« Azt is mondja, hogy van, aki zölden, s olyan is, aki éretten vagy éppen rothadtan eszi. Némelyek azt is eldönthetik, hogy az almát milyen alakjában fogyasztják: püré (ezt Durito ki nem állhatja), lé, esetleg szósz formájában, szeletekben kekszek közé téve, vagy amit a gasztronómia éppen diktál. Az indián falvakban kénytelenek rothadt almát enni, a fiataloknak pedig az éretlen zöldeket adják – hadd emésszék. A gyerekeknek tartogatják a legszebbeket, ámbár lehet, hogy ezek meg férgesek vagy a hazugság mérgével fertőzöttek. Elvben a nők is kaphatnak szép almát, ám végül mi jut nekik? Narancs – abból is csupán egyetlen gerezd.

A zapatista, ha almát lát, hajnalban kimegy érte, hogy leszakítsa a fáról, s egy jól célzott csapással kettészeli. Durito szerint a zapatista nem eszik almát anélkül, hogy ne győződne meg róla, zöld, érett vagy rothadt-e. Felnyitja a magházat, óvatosan kiszedi belőle a magokat, felszánt egy darabka földet, s elveti. Könnyeivel és vérével öntözi, figyeli a csemeték növekedését. A fa virágzását és gyümölcseit azonban már nem fogja látni. A magot azért ülteti el, hogy egy napon, amikor ő már nem lesz, valaki egy hajnalon leszakíthasson egy almát a fáról, s szabadon eldönthesse: püré (amit Durito utál), szósz vagy lé alakjában kívánja elfogyasztani.

Ez a zapatisták dilemmája: elvetni a magot, őrködni növekedése felett, míg a többiek azért harcolnak, hogy szabadon eldönthessék, milyen formában szeretnék megenni a leszakított almát. Lám, ez a különbség a zapatisták és az emberek többsége között. Míg mindenki más csupán az almát látja, a zapatista a magot is észreveszi benne, s rögtön az jár a fejében, hogy felszántsa a földet, elvesse, s gondozza a hajtást.

Ettől függetlenül azonban mi, zapatisták is olyanok vagyunk, mint bármely emberfia – mondja Durito –, és kikacsint pilótasapkája alól.”

(Marcos alparancsnok a zapatistákról és az almáról – Varga Csilla fordítása)

 

 

“Harcolunk a munkáért, a földért, a fedélért, a táplálékért, az egészségért, a tanulásért, a függetlenségért, a szabadságért, a demokráciáért, az igazságért és a békéért. Nem szüntetjük be a harcot mindaddig, amíg elégtételt nem kapunk, és létre nem hozzuk országunk szabad és demokratikus kormányát.¹ ” A lacandonei őserdő 1994. január 1-jén Délnyugat-Mexikóban közzétett első kiáltványa egyértelműen fogalmaz. A mondandó határozott és világos megfogalmazása kifejezi az aláíró szervezet, a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) karakterét. Néhány ezer maja indiánból álló, puskákkal hiányosan felszerelt “hadseregről” van szó, amelynek harcosai arcukat gyakran sállal vagy símaszkkal takarják el; ők kaparintották meg Chiapas állam négy fontos települését azon a napon, amikor életbe lépett az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada között.

A hatalmon lévők elképedése a lázadók elszántságával vetekedett. Lehet, hogy a meglepődés csupán színlelt volt, a felkelők vakmerősége azonban valóban öngyilkos jellegűnek tűnt. Bárhogyan is történt, a felkelés híre bejárta a világot, s a “mexikói csoda” elfeledettjeinek szokatlan rebelliója egy csapásra élénk nemzetközi visszhangot váltott ki. Amikor azután katonai erővel visszaszorították őket, hátországuk mélyére, saját falvaikba húzódtak vissza. Mexikóvárosban tömegtüntetésen követelték az ellenségeskedések befejezését, és január 12-én Carlos Salinas de Gertari elnök egyoldalúan tűzszünetet hirdetett ki. Ezt követően kimerítő tárgyalások kezdődtek a szövetségi kormány és az EZLN között.

 

“Negyedóra alatt” megoldható konfliktus?

 

1996. február 16-án a két fél végül aláírta a mai napig egyetlen megállapodást, amelyet San Andrés-i egyezménynek neveznek. Ez a “bennszülött jogokról és kultúráról” szól, s a résztvevők, valamint a kérdésben járatos “külső” tanácsadók és szakértők széles körének szellemi hozzájárulásán alapul, akiket a zapatista küldöttek hívtak meg a tárgyalásokra. Más témakörök – “Demokrácia és igazságosság”, “Fejlődés és jólét” – megvitatását is előirányozták, ám a zapatista lázadók ugyanazon év szeptemberében úgy döntöttek, “felfüggesztik” a párbeszédet. Ennek oka lényegében az volt, hogy a kormány szándékosan halogatta az aláírt megegyezés hatályba léptetését, s katonai zaklatások érték a zapatistákat támogató falvakat és tanyákat…

Hét évvel később – napjainkra – a mexikói politikai színtér némi demokratizálódása ellenére a helyzet alapvetően mit sem változott. Igaz, hogy több mint hetvenévi kormányzás után, 2000 decemberében az Intézményes Forradalmi Pártot (PRI) az állam élén a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) váltotta fel, s kétségtelen, hogy az újonnan megválasztott elnök, Vicente Fox azzal kérkedett, hogy hatalmában áll “negyedóra alatt” megoldani a chiapasi konfliktust. S végül az is tény, hogy a “zapatisták mexikói menetelésével” (2001. március)² egy időben végül megszavaztak egy alkotmányreformot, amely a San Andrés-i egyezmény folytatását ígérte. Ám mivel a reform eltorzította az 1996-ban az Egyetértés és Rendteremtés Parlamenti Bizottsága (COCOPA) által megszerkesztett szöveget, a lázadók, a mexikói bennszülött mozgalmak és a megfigyelők többsége a realitás újabb semmibevételének tekintette, hogy a tervezet – Gilberto Lopez y Rivas, a COCOPA korábbi elnökének elemzése szerint – “megtagadja az őslakos népektől a jogi személyiséget”. A konfliktus megoldása tapodtat sem haladt előre. A továbbra is felfegyverzett EZLN változatlanul a chiapasi végeken sáncolja el magát.

A zapatizmus mindazonáltal nem korlátozódik a szövetségi kormánnyal való huzakodásra s a megfeneklett tárgyalásokkal kapcsolatos viszontagságokra. Tízesztendős közéleti ténykedése mély nyomot hagyott az emberekben – Mexikó határain messze túl is.

Tettei és állásfoglalásai, de belső fejlődése, a külvilággal folytatott párbeszéde s a változó körülményekhez való alkalmazkodása alapján is mindenki elismeri a mozgalom eredetiségét. A guerrillerók – akiknek közvélemény-formáló hatása fordítottan arányos haditetteikkel – mint a fennálló rend ellenzői nyíltan vállalják mozgalmuk történeti – bennszülött, marxista–guevarista vagy éppen keresztény – gyökereit, ugyanakkor nem elégszenek meg ezzel az örökséggel.

E latin-amerikai fegyveres mozgalom a szükségből kovácsol erényt, azaz nem tör a hatalom meghódítására; sőt azt szeretné, ha a lehető leghamarabb eltűnhetne, minthogy önmagát “abszurditásnak” tekinti. Meglehetősen zavarba ejtő jelenség. Bennszülött felkelés, amely harsány sajtóközleményekkel, kiáltványokkal, szimbolikus akciókkal és békés happeningekkel harcol igazáért. Szóvivőjük a művelt és ironikus Marcos “subcomandante”, akinek bon mot-jai a világhálón terjednek, s aki vitapartnereit rendre elbizonytalanítja. Maja indián hadsereg, “a globalizációval szembeni első szimbolikus mozgalom³”, amely törvényes jogokat követel, Mexikó demokratizálására és a neoliberalizmussal szembeni harcra bátorít. Poszthidegháborús jacquerie, amely eléggé identikus ahhoz, hogy ne híguljon fel, s kellően univerzalisztikus, hogy ne váljék köldöknézővé. Egy olyan regionális társadalmi mozgalom, amely egyszerre indián, mexikói és humanista – anélkül, hogy összetevői szembekerülnének egymással –, s amely kozmopolitizmusát meggyökerezéssel, a területhez kötődését pedig öniróniával oldja. Tagjai demokrata forradalmárok, akik a “civil társadalmat” a politikai kezdeményezés átvételére buzdítják. A felkelés “definiálatlanságáról” beszélnek, amikor mozgalmuk meghatározását követelik tőlük, kételyeiket pedig igazságnak csomagolva tálalják. A globalizációkritika egyik kis, úttörő csoportja ez, amely 1996 óta a világot az “első intergalaktikus találkozóra” hívja “az emberi(es)ségért, a neoliberalizmussal szemben”… A zapatista lázadók még a tekintélyrombolásban is rendhagyók.

A legutóbbi zapatista kezdeményezés az öt Caracol (csiga, spirál⁴ ) létrehozása volt Chiapas lázadó régióiban, 2003 augusztusában, a korábbi Aguascalienték helyett és helyén (La Garrucha, Morelia, Oventic, La Realidad és Roberto Barrios). 1994 óta az ellenállásnak és a párbeszédnek e térségei jelentették a “civil társadalommal” való érintkezés kereteit. A zapatista autonómia megszilárdításában most újabb lépést jelent, hogy a Caracolok tervbe vették a “San Andrés-i egyezmény de facto életbe léptetését a felkelők által ellenőrzött területeken”. A magukat önhatalmúlag “autonóm zapatistának” hirdető több mint harminc közösség 1994 decembere óta helyi kormányzattal – öt “jól kormányzó tanáccsal” – rendelkezik, amelyek feladata az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a fejlesztés kérdéseire terjed ki.

 

A mitikus identitások elvetése

 

Az új keletű intézkedés, amelynek értelmében az EZLN és parancsnokainak szerepe ezentúl szigorúan katonai kérdésekre korlátozódik, szintén kettős – egymással összefüggő – célkitűzést takar: határozottabban kézben tartani a zapatista közösségek külső kapcsolatait mind külföldi partnereikkel (a nem kormányzati szervezetekkel, a nemzetközi szolidaritással), mind pedig a nem zapatista őslakosokkal…

A Caracolok stratégiája összhangban van a mozgalom egyedülálló jellegével, amilyenné – a halogatások és csalódások ellenére – az eltelt évek során vált. E stratégia abban bízik, hogy a chiapasi mozgósítás, amely egy autonóm paraszti és bennszülött társadalmi mozgalom méhében bontakozik ki, immár visszafordíthatatlan. A felkelés első napjaitól kezdve – lehetőségeihez képest – arra törekszik, hogy katonai zapatizmusból előbb-utóbb szociális, civil, nyitott és plurális zapatizmussá váljék. Bár a felkelők számára továbbra is a szociális igazságosság a legfontosabb cél, ennek elérése szükségképpen a hatalom felelősségén (mandar obedeciendo: engedelmeskedve parancsolni), a demokrácia újraértékelésén, valamint – szuverén és soknemzetiségű államok kebelében – autonóm, multikulturális térségek létrehozásán kell alapuljon.

E fontos vonás a zapatistákat – csakúgy, mint a földrész többi indián forradalmát – megkülönbözteti egyrészt a korábbi latin-amerikai forradalmároktól – akik kevesebbet törődtek azzal, hogy figyelmet fordítsanak a sokszínűség tiszteletben tartására és az egyenlőség fontosságára –, másrészt napjaink más önazonosság-kereső, szeparatista, görcsösen önmagukba forduló – gyakorta erőszakba vagy homogén, mitikus identitásokba menekülő – mozgalmaitól is.

Chiapason ugyanakkor nyomot hagyott a priista [a PRI-hez tartozó – a ford.] Ernesto Zedillo elnök kormánya (1994–2000) által folytatott felmorzsoló háború. A félkatonai egységek akciói és az “ingadozó” falvaknak biztosított juttatások a közösségek közötti és a közösségeken belüli konfliktusok kiéleződéséhez vezettek. Természetesen nehéz felbecsülni ezek valódi hatását a zapatistákat támogatók eltökéltségére, de a kimerültség jelei kétségtelenül tetten érhetők a lakosság körében, amelynek életkörülményei 1994 óta jelentős mértékben romlottak.

A Caracolokkal kapcsolatos kezdeményezés helyre akarja hozni, amit a felkelés egyes vezetőinek a többi őslakos szervezettel szembeni purista rendíthetetlensége elronthatott. Döntő fontosságú, hogy a szövetségi hatóságok milyen magatartást alakítanak ki a hatalom e párhuzamos struktúráival kapcsolatban. Ez – a nyilatkozatok alapján – jelenleg békülékeny vagy habozó; a térségben azonban változatlanul katonákat látni. Ám egy másik irányzat is kezd fontossá válni, amely a köztulajdon privatizációján keresztül az őslakosság és az állam közti feszültséget az őslakosok és a transznacionális vállalatok konfliktusává kívánja változtatni. A középpontban Chiapas természeti kincsei állnak.⁵

Országos szinten a közvélemény váltakozó rokonszenve az “arcnélküliek szava” iránt – ami egyfajta erkölcsi tekintéllyé alakult át – kétségtelenül ütőkártyát jelent a felkelés számára: ha bárki komolyan pályázik a szövetségi elnöki mandátumra, ajánlatos, ha nem fordul vele szembe. A felkelők demokratikus radikalizmusa azonban inkább csak vonz, mintsem elkötelez. Szociális, pártpolitikai vagy szervezeti megfogalmazásuk rendre kudarcot vallott, amikor az országos politika szintjére próbálták emelni. Marcos parancsnokhelyettes magatartásának – aki a körülményekhez alkalmazkodva osztogat jó és rossz pontokat – ebben nemigen van szerepe. Valószínű, hogy a döntő nehézség inkább abban rejlik, hogy a neoliberális globalizáció egyik kulcsszerepet betöltő országának közszférájába egy olyan elképzelést kellene beilleszteni, amely a politikai kultúra megújítását követeli, aminek kontúrjait ugyanakkor szándékosan megrajzolatlanul hagyja. Közben pedig a “Chiapas-kérdés” kikerült a prioritást élvező országos ügyek közül.

Nemzetközi szinten a zapatizmus sikere alapvetően azon múlik, hogy – egyrészt – mit tesznek vele az európai és észak-amerikai megfigyelők, illetve a “zapatizánsok”, másrészt azon, hogy milyen a fogadtatása szóvivőjük, Marcos alkalmi “kirohanásainak”. Ami az előbbieket illeti, a Szociális Világfórumok alterglobalizációs dinamikája valamelyest megkérdőjelezte Chiapas rendeltetését. A subcomandante tehetségéhez viszont, meghatározó súlyához a zapatizmus politikai meghatározásában/határozatlanságában s következésképp változatlanul élénk nemzetközi visszhangjában játszott szerepéhez továbbra sem férhet kétség. Ám ha eleinte mindenki könnyen megtalálta kedvelt ízeit a zapatista koktélban, a figyelem immár arra irányul, hogy mi az, ami elronthatja, kiforgathatja eredeti mivoltából. Magyarán: a zapatizmusról folytatott harcos, elméleti viták az alterglobalizációs mozgalmakat gyötrő dilemmákat juttatják eszünkbe: miféle plurális identitásra s milyen szervezeti stratégiára lenne szükség – milyen elérendő politikai eredmény érdekében?

 

Újfajta kritikai gondolkodás

 

Bármi történjék is az elkövetkezendő hónapokban, a zapatizmus tízesztendős hozadéka Latin-Amerika jelenében és a kontinens társadalmi harcainak dinamikájában – tekintélyes.

Az álarcot viselő felkelők – Chiapas és Mexikó demokratizálásának katalizátorai, a PRI bukásának előidézői, egy bennszülött-nemzeti, sőt latin-amerikai szintű, határozott, tömeges és demokratikus mozgalom motorjai, egy új, a különbözőségeket tiszteletben tartó univerzalizmus kezdeményezői – “felszólítanak, hogy haladjuk meg a nyugati modernitás által kibékíthetetlennek tartott ellentéteket⁶”: az egyenlőség és a másság közti feszültséget, az egyéni és a közös érdek kölcsönös kizárását… A zapatizmus “az »éneklő holnapok« és a posztmodern kiábrándulás, az identikus türelmetlenség és a kultúrák felbomlása között” “új kritikai gondolkodás meghonosításában”⁷ kíván részt venni.

Tíz évvel az igazságtalanság és a szegénység elleni látványos, 1994. január 1-jei felkelés után a lázadók érdemeinek világméretű elismerése a felkelés méltóságát erősíti, amiből maga is táplálkozik.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ya basta! Les insurgés zapatistes racontent un an de révolte, Dagorno, Párizs, 1994.

² Lásd Jacques Blanc, Joani Hocquenghem, Yvon Le Bot és René Solis: La Fragile Armada. La marche des zapatistes, Métailié, Paris. 2001; Caravana de la dignidad indígena, Ediciones L. Jornada, Mexikóváros, 2001.

³ Ignacio Ramonet: Marcos, la dignité rebelle, Galilée, Párizs, 2001.

⁴ “A zapatisták régóta hivatkoznak a csigavonalra, amikor tevékenységüket leírják: a spirál szélesen pásztáz, szüntelenül forog, ám mégsem körbe-körbe halad. Kisiklik a hagyományok ismétlődő gyűrűjéből, széttöri a kereteket, a rutint. Fejlődik, sosem zárt, nincs sem belseje, sem külseje, jön-megy bentről kifelé és kintről befelé, be- és kilélegzik, kisugárzik és beszív, összegyűjt és szétszór.” Joani Hocquenghem: “La stratégie de l’escargot”, http://cspcl.ouvaton.org ,2003.

⁵ Lásd Braulio Moro: “Une recolonisation nommée ’Plan Puebla-Panamá’”, Le Monde diplomatique, 2002. december.

⁶ Jérôme Baschet: L’Étincelle zapatiste. Insurrection indienne et résistance planétaire, Denoël, Párizs, 2002.

⁷ Ugyanott.

Ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. Kérdés, hogy a 2002-ben a baloldali Munkások Pártjának jelöltjeként elnökké választott Luíz Inácio Silva ("Lula") kormánya képes lesz-e politikájának fenntartására a neoliberális erők ellenében?

Brazíliának komoly súlya van a nemzetközi porondon. Hatalmas kiterjedése, magas lélekszámú népessége, a Latin-Amerikában betöltött vezető szerepe, valamint másodvonalbeli államként is megnyilvánuló ereje hozza magával, hogy mindaz, ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. 2002-ben, Brazília történelmében először, egy baloldali pártnak, a Munkások Pártjának (PT) a jelöltje, Luíz Inácio Silva (“Lula”) nyerte meg a választásokat, ami a baloldali erők térnyerését tanúsítja Latin-Amerikában és a déli féltekén általában. Most azonban, mindössze tíz hónap elteltével, a brazil és a külföldi szakírók elemzései igencsak eltérnek egymástól. Ismét előtérbe tolulnak az efféle kérdések, hogy Délen képes-e fenntartani magát egy olyan megválasztott, baloldali kormány, amelynek politikája ellene megy a neoliberális erőknek, vagy hogy állja-e az USA, a Világbank és a nagytőke nyomását?

Lássuk legelőbb is, hogy Lula megválasztásának pillanatában milyenek voltak az erőviszonyok. Lula azzal nyerte meg a választók többségét, hogy más, főképp centrista pártokkal lépett szövetségre. Pártja amúgy kisebbségbe szorult a brazil parlamentben. Brazíliában a társadalmi egyenlőtlenségek nagysága a világrekordot súrolja. A vidéki lakosság zömének nincs semmi földje. Az országot akkoriban azok a szerződések béklyózták, amelyeket az előző rezsim kötött az IMF-fel. Brazília tetemes adósságokat halmozott fel, tényleges tartalékai pedig viszonylag szűkösek voltak. Hat hónappal a megválasztása előtt Lula nyílt fenyegetést kapott, hogy tömegesen állnak majd le a beruházások és elapadnak pénzügyi forrásai is, ha nem lesz képes “megszelídíteni” a világtőkét, vagyis meggyőzni arról, hogy nem hoz olyan intézkedéseket, amelyeket az barátságtalanoknak minősíthetne. Másfelől azonban Lulát a nép lelkesedése juttatta az elnöki székbe, mely lelkesedést részben személyisége, részben a maga és a pártja által képviselt antiliberális program táplált. Lula és a brazilok, különösen a szegények számára a remény erősebbnek bizonyult a félelemnél.

A brazilok politikai érdeklődése három nagy területre összpontosul: a gazdaságpolitikára, az agrárreformra és külpolitikára. Lula kormánya eleve elhatározta, hogy először is a gazdaságpolitika terén tesz lépéseket. Lula már beiktatása előtt biztos garanciákat ígért a nemzetközi tőkének. Sűrűn hangoztatta, hogy Brazília a jövőben különös figyelmet szentel majd az infláció elleni harcnak. A Központi Bank élére Henrique Mireillest, a Boston Bank vezérigazgatóját nevezte ki, nem nézve azt, hogy a választások előtt Mireilles Lula ellenjelöltjét támogatta. Lula gazdasági alakulatának többi tagja is olyan személyek közül került ki, akik politikájukban nem kívánnak szembemenni a nemzetközi tőkével. A kormány a maga igazolására azt hirdeti, hogy egy olyan szerződésről akar tárgyalni az IMF-fel, amely enyhítene az infrastrukturális és társadalmi beruházások megszorításain, mi több, egy általános egyezmény meg is szüntethetné őket egészen.

Az eltelt tíz hónap alatt két nagy horderejű gazdasági intézkedés vont magára különös figyelmet. A brazil kormány megtartotta kötvényei rendkívül magas kamatkulcsát (még ha 26%-ról 22%-ra csökkentette is), és reformot hajtott végre a társadalombiztosítás terén, ami jelentős korlátozásokkal járt együtt az állami nyugdíjrendszerben. Pénzügyileg mindkét intézkedés konzervatív szemléletről tanúskodik, és a baloldali értelmiség keményen bírálta is őket, akárcsak a vállalkozói szektor egy része, mondván, hogy a magas kamatkulcsok lehetetlenné teszik gazdasági szerepük megőrzését a külföldi bankok és a hozzájuk sok szállal kötődő brazil nagyvállalatok mesterkedéseivel szemben. Az említett baloldali értelmiségiek eleve ellenkező állásponton voltak, mert ők a kamatkulcsok radikális csökkentése által kiváltott “sokkhatás”-t tartották volna gyümölcsözőnek. Egyikük, Emir Sader “elszalajtott alkalom”-ról beszél, aminek a közeljövőben igen negatív következményei lesznek.

Az agrárreform terén a kormány már jóval megfontoltabb volt, mint a gazdaságpolitikában. Más szóval, túl sok mindent nem tett. Lula azonban erősen igyekszik, hogy megőrizze a Földnélküliek Mozgalmának (MST) bizalmát, amely történelmileg a PT egyik alappillére azonkívül, hogy váltig élvezi a katolikus egyház jókora szegmensének és a jelentős szakszervezeteket, egyházi és diákszervezeteket maga körül tömörítő Társadalmi Mozgalmak Érdekképviseletének támogatását. Az MST nagyszámú földfoglalást vezérel meg nem művelt területeken (ami a brazil termőterület jókora részét teszi ki). A kormány hivatalos álláspontja az, hogy ő maga vásárolja meg a földeket tulajdonosaiktól, hogy utána átengedje a “földnélkülieknek”. Gond csak ott van, hogy erre a valóságban nincs pénze, gazdaságpolitikája pedig nem teszi lehetővé, hogy belátható időn belül szert tegyen a szükséges összegre. Az MST viszont nem ül ölbe tett kézzel, és folytatja földfoglalásait annak ellenére is, hogy a nagy földbirtokosok nemegyszer fegyveres ellenállásába ütközik, akik az MST-ben olyan veszedelmes mozgalmat látnak, amelyet szerintük fel kellene számolni, de legalábbis megzabolázni. A nagybirtokosok jó része amúgy sem hajlandó rá, hogy eladja földjeit, és arra még kevésbé, hogy ellenszolgáltatás nélkül engedje át másnak.

Nemrégiben az MST kihallgatást kért Lulától, amire június 24-én sor is került, a nagybirtokosok általános felzúdulására. Lula a találkozáson “türelmet” kért az MST vezetőitől, és ismételten hangot adott “történelmi és morális elkötelezettségé”-nek az agrárreform mellett. Az MST egyik vezetője, João Paulo Rodrigues Chaves kijelentette, hogy mindannyian bíznak Lulában, figyelmeztette azonban, hogy 2003 végéig valódi változtatásokat várnak tőle. Kiderül majd, hogy mire lesz képes.

Végül pedig, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti, a baloldal kritikusai azt tartják, hogy Lula ezen a területen tüntette ki magát leginkább, és valóban számos kézzelfogható jelét adta már szándékai komolyságának. Kezdeményező módon nyújtott kezet más dél-amerikai államok vezetőinek, és nemcsak Venezuelában vagy Argentínában, hanem Peruban is, ahová ebben a hónapban látogatott annak az eszmének a jegyében, hogy a MERCOSUR erősödjék, növekedjék és jelentős tényezővé váljék a világ geopolitikai színterén. A MERCOSUR jelenleg nem több, mint egy gazdasági unió embriója, és tagjai közül eleddig csupán négy mérsékelte egymás között a vámtarifáit. Súlya nem több, mint amennyit az Európai Unió nyomott kezdetleges formájában, úgy 30-40 évvel ezelőtt.

A legfőbb kérdés kétségtelenül az, hogy a MERCOSUR miképpen viszonyul az Egyesült Államok által mozgatott Amerika-közi Szabadkereskedelmi Szerződéshez (ALCA). Az Egyesült Államok szemében a MERCOSUR a legjobb esetben is szálka, a legrosszabban pedig ellenség. Az Egyesült Államok olyan szabadkereskedelmi egyezményt akar, amely pénzintézeteinek szabad bejárást enged a latin-amerikai országokba, és garantálja szellemi tulajdona védelmét, a latin-amerikaiak pedig abban érdekeltek, hogy termékeik eljussanak az észak-amerikai piacra. Voltaképpen mindkét fél azt reméli, hogy megtorpedózhatja vagy megkerülheti a másik fő törekvéseit, ezért aztán azon van, hogy a számára kényes kérdések ne kétoldalú tárgyalásokkal dőljenek el, hanem az OMC keretében, amelytől egyik és másik is támogatást remél.

Akárhogy is, az ALCA kapcsán felmerülő ellentétek az Egyesült Államok és Brazília között a viszály almájában öltenek testet. Ha Lula erősen tartja pozícióját, akkor előbb-utóbb azzal találja magát szemben, hogy olyan változásokat idéz elő a világ geopolitikájában, amilyeneket a Bush-kormány nem tűr el egykönnyen. Ha azonban lemond erről, akkor mandátuma lejártával nem sok eredménnyel dicsekedhet majd.

Brazíliában javában folynak a választási manőverek. Általános választások 2004-ben lesznek, az elnökválasztás pedig 2006-ban. A PT már lajstromba vette azokat a pártokat, amelyekkel kész szövetségre lépni, és azokat is, amelyekkel semmilyen körülmények között sem. Lula azt mondja, nem tudja, hogy jelölteti-e magát még egyszer, amit nemigen hisz el neki senki. Jelenleg is kiválóak a mutatói. Karizmatikus személyiségével szemben még nem mutatkozott a látóhatáron méltó ellenfél.

Milyen politikai irányzathoz sorolható Lula kormánya? Hívei azt állítják, hogy középbal kormány (már csak szövetségesei révén is). Ő maga augusztusban azt mondta, hogy nem “baloldali”, soha nem is volt, holott múltbeli nyilatkozatai ezt szembeszökő módon cáfolják, miután arról beszélt, hogy a szocialista perspektívával kecsegtető latin-amerikai baloldalhoz tartozik. Brazíliában több baloldali értelmiségi a kormányt jobboldalinak minősíti, bár azt is elismerik, hogy tőle balra nemigen van számottevő párt.

A szomszédos Argentínában Kirchner elnök olyan politikát folytat, amelyről igen sokan remélik, hogy Lula lesz a megvalósítója, mert Kirchnert erre nem tartják képesnek. Csakhogy Lulát és Kirchnert más-más társadalmi és kulturális “restrikciók” szorongatják. Miképp Raúl Zibechim, a balodali uruguayi újságíró emlékeztetett rá, Argentína középosztálya mind nehezebb anyagi helyzetbe kerül, miközben a brazil középosztály felemelkedőben van.

Vajon Lula képes lesz-e tovább haladni abba az irányba, amelyet a PT jelölt ki történelmileg Brazíliában? Ez nem kis mértékben múlik azon, hogy a MERCOSUR-nak mit sikerül elérnie. Másfelől viszont függ attól is, és ezt ma még kevesen tudják, hogy George Bushnak milyen problémákkal kell később szembenéznie. Ha az Egyesült Államoknak politikai és gazdasági nehézségei támadnak, akkor jelentősen megnő egy olyan kormány mozgástere, mint amilyen Luláé. Mindenesetre 2004-ben jóval világosabb lesz a kép.

 

(A cikk az Iniciativa Socialista 2003. őszi számában jelent meg; fordította Székely Ervin)

A holland Szocialista Párt az EU-ban a béke, a biztonság és a mindenki számára elérhető jólét megteremtésének feltételeit keresi. Jelmondata az "európai összefogás mellett, az európai szuperállam ellen"; e cél érdekében támogatni kívánja a demokrácia és társadalmi jogok védelmében indított harcot.

Előadásom keretében az “Európát érintő” problémák legfontosabbjaival szeretnék foglalkozni. Lezártuk pártunk jelölőlistáját az Európai Parlamentbe történő választásokra. Véleményem szerint nemcsak képesek vagyunk rá, de kötelességünk is, hogy növeljük küldötteink számát az Európai Parlamentben. Ez azonban nem fog magától menni – alapos felkészültséget kíván mind a jelöltlista, mind a politikai program megbízhatósága szempontjából. (…) A kilátások kedvezőbbek, mint valaha, ami további érvként szól amellett, hogy alaposan felkészüljünk.

A másik ok, ami miatt közelebbről és mélyebben kell tárgyalnunk “Európa ügyét”, az az Európai Unióban nemrég lezajlott intézményi fejleményekkel indokolható. Törvényeink nagy részéről már Brüsszelben döntenek, s egy európai szuperállam van kifejlődőben, amit csak tovább erősítene az a tény, ha a nemrég javasolt európai alkotmányt elfogadnánk. Ez a kapitalizmusnak az Unió gazdasági rendszerébe való intézményesítését és egy közös védelmi politika elfogadását jelentené, illetve olyan jogokat biztosítana az EU intézményeinek, amelyekkel azok jelentős gazdasági, politikai és katonai hatalommal rendelkeznének az Unión belül csakúgy, mint azon kívül. E fenyegető változások átgondolt választ kívánnak tőlünk.

A júniusi választások, illetve Európa nagyobb országainak a jövő alakítását célzó tettrekészsége arra kényszerít bennünket, hogy komolyan pozícionáljuk magunkat az Európai Unióhoz képest, ami azt jelenti, hogy 2004-ben az EU-val kapcsolatos vízióinkat, választási programunkat és a javasolt alkotmánnyal szembeni ellenérveinket széles körben ismertté kell tennünk. A júniusi választások eredményessége mellett azon kell dolgoznunk, hogy az idén vagy jövőre meghirdetett népszavazáson tömeges “nem” legyen a válasz az európai alkotmányra.

Ennek az “Európáról” szóló konferenciának kettős célja van. Egyrészt a kérdéses ügyek alapos megtárgyalása, az azokkal kapcsolatos álláspontok világos megfogalmazása, valamint az SP tagjainak aktivizálása. Másrészről ezt a mai alkalmat arra is ki szeretnénk használni, hogy az EU-s ügyek jelenlegi szakértőitől tanuljunk. Belátjuk, hogy bizonyos elképzeléseink felett eljárt az idő, de mert egy ügyért harcolunk, nem jelenti azt, hogy együgyűek lennénk, és ne gondolnánk, hogy másoktól is tanulhatunk. Ennek érdekében állandó kapcsolatban állunk más európai, baloldali képviselőkkel, amit bizonyítandó a mai ülésre néhány olyan embert is meghívtunk, akikről úgy gondoljuk, hogy segíthetnek bennünket az eligazodásban.

 

Az EU a nemzetközi színtéren

 

Mielőtt tovább folytatnám az EU-n belüli politikák és fejlesztések leírását, szólnék néhány szót a világban zajló eseményekről. A 2001. szeptember 11-i barbár terroristatámadás után nem állíthatjuk, hogy biztonságos világban élünk. A “terrorizmus elleni küzdelem” örve alatt az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei először Afganisztánt, majd Irakot foglalták el, ami pedig közel sem jelenti azt, hogy biztonságra törekednénk. A többes szám első személy alatt értem a holland kormány politikáját is, amely szolgaian követi az USA kormánya által előirányzott lépéseket, még ha az ellentmond is a holland közvéleménynek. Ezt azok a nagyszabású és sikeres demonstrációk is bizonyították, amelyeken mi is részt vettünk.

Az USA-nak és szövetségeseinek a terrorizmus elleni háború csupán ürügyként szolgál a Nyugat és Közel-Kelet közötti konfliktus megteremtésében, ami pedig a demokratikus polgárjogokat kérdőjelezi meg. A demokrácia és emberi jogok védelmére hivatkozva, az ENSZ nem járult hozzá háború indításához. A nemzetközi jogi rend ilyetén semmibe vétele viszont rendkívül veszélyes gyakorlat, miután olyan helyzetet teremt, amelyben a legerősebb hatalmának érvényesülése fékezhetetlenné válik.

Az USA és szövetségeseinek háborús buzgalmával szemben áll a szegénység, a társadalmi igazságtalanság és kirekesztettség elleni küzdelemben tanúsított érdektelenségük. Az ENSZ fejlesztési szervezetének egy programja, az UNDP keretében készült 2003-as éves beszámoló alapján 1990 óta 54 ország lett szegényebb, a jövedelemben mutatkozó egyenlőtlenségek számos fejlődő országban megnőttek, és annak a 1,2 milliárd embernek sem látszik javulni a helyzete, akik kevesebb mint napi egy dollárból kell, hogy megéljenek. Ahogy a beszámoló írja: “szinte még soha nem tapasztalt visszaesés tapasztalható a várható élethosszt illetően”.

A béke és biztonság érdekében, valamint a szegénység és reménytelenség elleni küzdelem szükségessége miatt ideje hozzáfognunk az ENSZ megreformálásához és megerősítéséhez. Az utóbbi időben számos, jól kigondolt javaslat született ez ügyben. Ami még hiányzik, az az erős államok komolyabb érdekeltsége egy olyan világ létrejöttében, amelynek legfőbb célja a társadalmi igazságosság és a konfliktusok békés megoldása.

 

Az EU: csak gond a megoldás helyett

 

Összességében nézve az EU jobbára egy hatékonytalan nemzetközi rend kifejeződése, mintsem egy szebb jövőt ígérő, kooperatív rendszer megnyilvánulása. Más szóval, az EU inkább problémát, mint megoldást jelent. Az Unió egyre inkább egy neoliberális gazdaságú, európai szuperállam irányába változik, ahol egyértelműen a nagyobb méretű országok és nagyvállalatok a meghatározó szereplők. Mindez nem az Unión belül, illetve kívül levő emberek érdekei alapján történik, hanem egy arra való törekvés részeként, hogy az Unió a világ legerősebb gazdasági hatalmaként léphessen fel, amelynek eszköze mint legfőbb ösztönző egy nagy belső szabadpiac kialakítása. Ugyanakkor az EU a haderejét is fejleszti. A központi katonai hivatalok létrehozása mellett – persze csak megelőzési szándékkal – gyors reakciós erők létrehozására is készül annak érdekében, hogy a világ bármely pontján képes legyen beavatkozni.

Ebből következik, hogy az Unió úgy döntött, hogy a NATO-ban való részvételét a lehető legjobban megnöveli. Néhány támogató állítása szerint az EU hadi képességeinek fejlesztése azért szükséges, hogy az USA is megtapasztalja erejének relativitását. Habár az SP az USA ellensúlyozására megépítendő hadierőt támogatókhoz hasonlóan aggódik az amerikai külpolitika miatt, úgy gondoljuk, hogy az ilyen élesen elhatárolódó gazdasági tömbökben való gondolkodás szörnyű következményekkel járhat. Azon túl, hogy a tagállamok polgárainak milyen extrakiadást jelent, ha az EU valóban úgy dönt, hogy megpróbál ellenerőként fellépni, az USA és az EU között növekvő, hosszú távú rivalizálás csak életveszélyes következményekhez vezethet.

Az Egyesült Államokkal való együttműködés mint a katonailag erős Európa alternatívája számunkra még kevésbé tűnik vonzónak. A nagy hadierő elsősorban nem az emberi jogokat biztosítja a világ egyéb területein, hanem inkább egyesek nemzetközi konfliktusok esetén való befolyását növeli, illetve a WTO-ban, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap intézményeiben folytatott nyertes kampányokat szolgálja. Az ügy legvalószínűbb kimenetének azt látom, hogy Amerika erőpolitikája a nyugati civilizáción kívüli világgal szemben Európát is magával ragadja.

A “tömbökben gondolkodásnál” a kölcsönös érdekeken alapuló nemzetközi együttműködésre való törekvés jobb megoldásnak tűnik. Ebben az összefüggésben fontos, hogy megkezdjünk egy olyan szociális szempontú globalizációs folyamatot, amely alternatívát jelent a globalizáció mostani formájához képest, amelyet a legerősebbek jogformálása, valamint a gazdagok és szegények között növekvő különbségek jellemeznek.

Annak érdekében, hogy alternatívánkat megvalósíthassuk, nem függhetünk attól, hogy mit tesz vagy mit engedélyez a kormány – önálló kezdeményezésekre van szükség.

 

Demokratikus együttműködés

 

Mivel az EU-nak ma már jelentős a gazdaságpolitikát ellenőrző szerepe, illetve az is félő, hogy ez tovább terjed az igazságügyi, belügyi, külügyi és biztonságpolitikai területekre is, fontos, hogy a brüsszeli döntéshozó folyamatok hatékony ellenőrzés alatt álljanak. Jelenleg nem ez a helyzet. Az átláthatóság hiánya és az irányelvekről szóló döntések zárt ajtók mögötti lebonyolítása nem csupán kivételes esetben fordul elő. Az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az Európai Tanács hatalmát csökkenteni, míg a választott Európai Parlament befolyását növelni kell. Az Európai Parlament tagjait a szavazók legalább elmozdíthatják székükből, de a zárt ajtók mögött szervezkedő nemzeti kormány vezetőire és minisztereire nehezebb befolyással lenni.

Amikor Európában demokráciáról beszélünk, akkor persze nem kell abba az illúzióba ringatnunk magunkat, hogy az Európai Parlament felválthatja a nemzeti parlamentek működését. Mint ahogy “európai polgárok” sem igazán léteznek, az “európai demokrácia” sem lehet tökéletes helyettesítője a nemzeti demokráciáknak. Ez pedig azt jelenti, hogy saját országunkban kell erősítenünk a demokráciát.

Az elmúlt húsz évben az Európai Unió jelentős hatalmat vett át a nemzeti kormányoktól. A holland törvényhozás ma már nagyrészt az Uniós direktívákra támaszkodik, aminek néha vannak előnyei, de többnyire nem ez a jellemző. Európai együttműködés persze mindenképpen szükséges, de az meglehetősen különbözik attól az Európai Uniós gyakorlattól, ami az érintettek kívánalmai ellenére is megszülető politikákat ír elő. Jelenleg az EU-ban túl nagy az elbizakodottság, ami pedig veszélyes. Az emberek egyre nagyobb számának van ellenére egy felülről rájuk testált “Egyesült Európai Államok” fenyegető képe. Így nincs is mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi években nőtt a brüsszeli szervekkel szembeni bizalmatlanság. Ezt a problémát némi támogatással vagy europropagandával azonban nem lehet egyszerűen félresöpörni.

 

Nemet mondunk a neoliberális, európai szuperállamra

 

Az EU mozgásának nemcsak tempója, hanem iránya is kifogásolható. A méretgazdaságosság előnyeit, amiket az Unió kínál, elsősorban a nemzetközi színtéren működő vállalatok tudják kihasználni. A demokráciát és a társadalmi jólétet érintő megszorító intézkedések esetén a nemzeti kormányok – már a 90-es évektől kezdődően, amikor Lubbers és Kok kormánya “kiárusította” a társadalombiztosítást, beleértve a rokkantsági segélyeket is – hivatkozhatnak arra, hogy “Brüsszel kér minket, hogy tegyük meg”.

Szintén brüsszeli direktívákat követett a gáz és az elektromos áram alapvető szolgáltatásainak nemrég történt kiárusítása, miközben az Európai Bizottság hamarosan az egészségügyi szolgáltatások, az oktatás, a tudományos kutatás és a tömegközlekedés területén is zöld utat kíván engedni a magánbefektetők számára. A Bizottság azzal érvel, hogy mindez majd nemzetközileg erősíti a versenyképességünket. Ha a közeljövőben nem találjuk ki, hogy hogyan vethetnénk véget ennek az általános trendnek, akkor a közszektor vélhetőleg teljesen nyitottá válik a profitorientált társulások előtt. Szerencsére a tagállamokban is nő az ellenállás egy olyan unióval szemben, ahol a nagyvállalatok érdekei előrébb állnak annak polgáraiénál.

 

A Szocialista Párt az Európai Parlamentben

 

Az SP célul tűzte ki maga elé, hogy Brüsszelben azoknak a kritikus állampolgároknak a szócsöve lesz, akik a nemzetközi együttműködésben a béke, a biztonság és a mindenki számára elérhető jólét megteremtésének feltételeit keresik. Az Európai Parlamenten belül a SP azokkal szemben lépne fel, akik azt az európai szuperállamot támogatják, ahol a polgároknak nincs sok szavuk, mert a transznacionális vállalatok irányítják a politikát. Jelmondatunk szól az “európai összefogás mellett, az európai szuperállam ellen”. Ezen cél elérésére mind a Parlamenten belül, mind azon kívül Hollandia és más tagállamok polgáraival is együttműködünk, s támogatjuk a demokrácia és társadalmi jogok védelmében indított harcot. Erik Meijer Európai Parlamenti képviselőnk igen fontos szerepet játszott az elmúlt öt évben, különös tekintettel a tömegközlekedés privatizálásáról szóló brüsszeli tervek meghiúsításában. Ezentúl hisszük, hogy az öt évvel ezelőtti holland szavazókhoz képest még többen osztják az EU-val szembeni kritikai álláspontunkat, és támogatják harcunkat a békéért és igazságosságért.

 

(Fordította: Szabó Melinda)

 

A beszéd 2004. január 17-én hangzott el a holland Szocialista Párt konferenciáján Amsersfoortban.

2004-ben Magyarország az Európai Unió tagjává válik. Az ezzel kapcsolatos vélekedések az elmúlt tíz év során eljutottak az utópisztikustól az apokaliptikusig, bár az utóbbival inkább csak a jobboldali politika köreiben találkozunk. A baloldalt ma leginkább a jóléti rendszerek jövője foglalkoztatja Európában, és konkrétan az a kérdés, hogy a balközép politikai erők képesek-e a szociális biztonság, a méltányosság és a modernizáció összehangolására. Az általunk közölt esettanulmányok inkább a kudarcokat dokumentálják. Ismét foglalkozunk a nyugat-európai "új jobboldal" természetrajzával. A mai Európa elemzése mellett tanulmányaink visszatekintenek a közelebbi és a távolabbi múltra is. Folytatódik az államszocializmus-vita, és összeállítást közlünk a holokausztról, amelynek a hatvanadik évforduló miatt különös figyelmet szentelünk 2004-ben.

Tartalomjegyzék

1. Zeidler Miklós, Konok Péter, Sipos Péter, Vargyai Gyula, Ungváry Krisztián, Krausz Tamás : Magyarország és a II. világháború
2. Krausz Tamás : Az ismeretlen holokauszt a Szovjetunió elfoglalt területein
3. Götz Aly : A zsidók deportálása Rhodoszról Auswitzba
4. Susan Zimmermann : Christian Gerlach-Götz Aly: Az utolsó fejezet
5. Bartha Eszter : Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, továbbá Baloldal – új kihívások c. könyveiről
6. Hans Georg Betz : Az „új jobboldal” az EU fejlett demokráciáiban
7. Hannes Hofbauer : Brüsszel útja a belső egyesítéstől a keleti bővítésig
8. Andor László : Euró
9. Peter Wahl : Németország válaszúton, A „rajnai kapitalizmus” vége
10. Gavin Rae : Lengyel szociáldemokrácia
11. Thoma László : A baloldali esélyekről
12. Soltész Sándor : Hozzászólás az államszocializmus vitához
13. Krausz Tamás : Szalai Pál emlékére – egy el nem mondott temetési beszéd
14. Oscar Reyes, Stuart Hodkinson : Lehet demokratikus a fórum
15. Nagy András : BSA versus FSF. Az informatikai forradalom két filozófiája
16. Jan Marijnissen : Szocialisták Európában