Az új jobboldal európai előretörésében, a szerző szerint, közrejátszik a tradicionális fasizmus hátrahagyása, a programatikus radikalizmus és a szélsőjobboldali populizmus, amely a társadalom politikai intézményrendszerének megváltozására, a jóléti rendszer és a multikulturalizmus ellen irányul.

Az „új jobboldal” az Európai Unió fejlett demokráciáiban¹

 

Az 1980-as évek óta mind több, nagy hagyományokkal rendelkező nyugati demokrácia volt kénytelen olyan jobboldali mozgalmak és pártok megerősödésével szembesülni, amelyek retorikájukban és politikai céljaikban komoly kihívást jelentettek a háború után kialakult politikai konszenzusra és a bevett politikai pártokra nézve. Persze a jobboldali mozgalmak és pártok nem új jelenségek a fejlett nyugati demokráciákban. Nyugat-Európa a jobboldali mozgolódás számos “hullámának” lehetett tanúja a háborút követő időszakban. A legemlékezetesebb példák közül megemlíthetjük a francia poujadista mozgalmat az 1950-es évek végén; a német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) megerősödését az 1960-as évek második felében; vagy éppen az olaszországi neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) népszerűségének növekedését az 1970-es évek elején. Ugyanakkor ezek közül egyik sem bizonyult tartósnak. A poujadisták szinte éppoly hirtelen tűntek el, mint ahogy megjelentek; az NPD 1969 után hamar elveszítette legtöbb szimpatizánsát; de még az MSI sem volt képes megfékezni választóinak lendületes lemorzsolódását az 1970-es évek végén és a következő évtized elején.

A jobboldal háború utáni lanyha választási eredményeit látva meghökkentőnek tűnik a jobboldali pártok manapság tapasztalható előretörése a nyugati demokráciákban. Ám a jelenlegi jobboldali mobilizáció három dologban is különbözik a korábbiaktól: először is, a különféle jobboldali pártok és mozgalmak számos nyugati demokráciában lényegében egyazon időben érték el sikereiket; másodszor, sikerült nyomatékosan hallatni a hangjukat egy egész sor, alapvető szociokulturális és szociopolitikai kérdésekről szóló politikai diskurzusban; harmadszor, minden korábbinál sikeresebbek voltak a fontos politikai posztok és pozíciók megszerzésében.

Napjainkban egy új jobboldali politika kialakulásának lehetünk tanúi, ami mögött a jobboldali politikai pártok egy új típusa áll. E pártok közül a legsikeresebbek a tradicionális fasizmus kellemetlen ballasztjának nagy részét hátrahagyva egy olyan rugalmas, problémaközpontú politikai stratégiára nyergeltek át, amely elképzeléseit a verbális radikalizmust és a szimbolikus politizálást a legmodernebb politikai marketing módszereivel kombinálva igyekszik a választópolgárokba injekciózni. A gyakran egy-egy karizmatikus, a sajtótájékoztatókon, a tévés show-műsorokban és híveik körében egyaránt biztosan mozgó figura által vezetett jobboldali pártok az új, vállalkozói alapú politizálás legkiválóbb példái.

Az 1980-as és 1990-es években tapasztalható jobboldali fellendülés egész sor fontos kérdést vet fel a nyugati demokráciákban. Először is azt, hogy miben különböznek ezek az új pártok és mozgalmak más, főként a konzervatív jellegű, jobbközép pártoktól. Ez a különbség olyan éles, hogy már-már külön politikai családokról beszélhetünk. És másodszor: mi magyarázza az új jobboldal párhuzamos, nemzetközi sikereit az 1980-as és az 1990-es években?

 

Jobboldali radikális populizmus

 

A nyugat-európai (és más) jobboldali pártok és mozgalmak előretöréséről szóló legtöbb mai diskurzus a neofasizmus, a jobboldali extremizmus vagy éppen a szélsőjobboldaliság kaptafájára igyekszik húzni ezeket a szervezeteket és irányzatokat. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy történelmi kontextusba helyezi a mai jobboldalt, ugyanakkor egész sor lényegbevágó szempontból erősen kérdésesnek tekinthető.

A szélsőséges jobboldaliság egy valóban használható, az összes bevett demokráciában alkalmazható definíciója szükségképpen néhány alapvető kritériumra korlátozódik. Ám még egy ilyen leszűkített meghatározásnak is mindenképpen magában kell foglalnia két vonást: a demokratikus játékszabályok, az egyéni szabadság, a politikai közösség minden tagjára vonatkozó személyes és jogegyenlőség teljes elutasítását és ezek felváltását egy olyan autoriter rendszerrel, amelyben a jogok valamilyen faji, nemzeti vagy vallási hovatartozás függvényei; valamint a bel- és külpolitikai politikai célok elérésének eszközeként az erőszak elfogadását vagy éppen kifejezett propagálását.

Egyik jelentős nyugat-európai jobboldali párt és mozgalom sem felel meg teljesen a szélsőjobboldaliság e kritériumainak. Mindazonáltal látnunk kell, hogy ezek a pártok és mozgalmak egytől egyig vonzzák a szélsőjobboldali elemeket, és legtöbbjükben találhatunk többé-kevésbé befolyásos szélsőjobboldali frakciókat. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy támogatóik egy jelentős része is szélsőjobboldali tendenciákat követ, sőt az sem tagadható, hogy számos jobboldali párt és mozgalom stratégiáját a verbális radikalizmusra alapozza. Mindazonáltal kérdéses, hogy vajon ezek a szlogenek valóban hitelesen tükrözik-e az egyes pártok politikai pozícióit, vagy csupán a pártkatonák és a keményvonalas támogatók mozgósítására szolgálnak a posztmodern politikai aréna elvárásainak megfelelően, ahol az összes párt “a szimbolikus politizáláshoz és a látványos problémákhoz” folyamodik választói támogatásának maximalizálása, a “koalíciós egyezkedésekben elérendő hatalmi pozíció” biztosítása és a minél nagyobb anyagi támogatás elnyerése érdekében.

A mai jobboldali pártok és mozgalmak többnyire biztos, ami biztos alapon sűrűn hangoztatják a képviseleti demokrácia és az alkotmányos rend iránti elkötelezettségüket. Ha nem is feltétlenül meggyőződésből, de pragmatikus okokból egyre inkább igyekeznek megszabadulni a túl szélsőségesnek tűnő ideológiák ballasztjától. Erre jó okuk van: a bevett és elfogadható politikai diskurzus határait áthágó pártoktól gyorsan elfordult a közvélemény rokonszenve, és ez érezhető volt a választási fiaskókban és a parlamentekben is.

Mindez azt sugallja, hogy a szélsőjobboldaliság – még inkább a neofasizmus – kategóriája nemigen alkalmas a nyugati demokráciákban manapság fellépő jobboldal leírására. E pártok közös jellemzője sokkal inkább egyfajta programatikus radikalizmus és populista vonzerő. Ebből a nézőpontból a jobboldali pártok és mozgalmak a radikális jobboldali populizmus egy új hullámába illeszkednek, amely az elmúlt néhány évben árasztotta el a legfejlettebb nyugati demokráciákat.

A megállapodott jobbközép pártoktól eltérően a legtöbb új jobboldali párt és mozgalom a társadalmi, gazdasági és kulturális status quo radikális megváltoztatását hirdeti. Ez pedig mindenekelőtt a háborút követően kialakult politikai berendezkedést, az úgynevezett társadalmi-demokratikus konszenzust támadja. A modern jobboldal az egyes országok specifikus problémái mellett leginkább a jóléti államra és a multikulturális társadalomra irányít össztüzet.

Második vonásként a populizmust említhetjük, amely az új jobboldalt a többi párttól és mozgalomtól megkülönbözteti. A fasizmushoz vagy a szélsőjobboldalisághoz hasonlóan a populizmust is igen nehéz meghatározni. Akárcsak a szélsőjobboldaliság esetében, itt is célszerűnek látszik olyan kulcspontokat és jellemzőket keresni, amelyek elhatárolják a populizmust napjaink más “izmusaitól”. A populizmust nagy általánosságban az érvelés egy struktúrájaként, politikai stílusként és stratégiaként, valamint ideológiaként határozhatjuk meg. A populista érvrendszer az egyszerű emberek józanságába vetett hit hangsúlyozásán alapul; a populista politikus azt állítja, hogy a legösszetettebb problémákra is léteznek egyszerű megoldások; és rámutat, hogy az egyszerű emberek – minden morális felsőbbrendűségük és velük született bölcsességük ellenére – nem hallathatják hangjukat. A populista stratégia pillérei az egyszerű emberek elnyomott véleménye, követelései és érzései mellett való – úgymond – kiállás fitogtatása, valamint a világos ellenségképek kijelölése. Végül pedig a populista ideológia alapeleme egy erőteljes termelői ethosz, amely a társadalmi értékeket az egyéni erőfeszítésekből, a közösség üdvére végzett egyéni termelői tevékenységből eredezteti; jellemző rá a fennálló társadalmi-gazdasági és szociopolitikai rendszer hasonlóan erőteljes elutasítása, mivel az a többség érdekei helyett csupán a kiválasztott kevesek javát szolgálja; valamint egy olyan “valódi” demokrácia és egyenlőség hangsúlyozott követelése, amely az alapvető érdekek harmóniájának hitén nyugszik.

Az 1980-as és 1990-es évek új populizmusának talán egyik legfontosabb sajátsága, hogy a jobboldali pártok és mozgalmak politikai stratégiájukat milyen nagy mértékben alapozták a népharag mobilizálására. Az efféle hadjáratok legfontosabb célpontjaivá a bevett politikai pártok, a “politikusok osztálya”, a bevándorlók, a menekültek és – kisebb mértékben – az adott országon belüli nemzeti kisebbségek váltak. Ezek mellett az aktuális lista országról országra különbözik: Belgium flamandok lakta területein a vallonok, Észak-Itáliában a dél-olaszok stb.

A klasszikus fasizmussal és a háború utáni időszak jobboldalával szemben a mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak túlnyomó része hajlik a szabadpiaci gazdálkodás és a kapitalista rendszer támogatására. A radikális jobboldal többségének neoliberális programja mögött egy olyan termelői és vállalkozói ethoszt találunk, amely a vállalkozásba, az egyéni kezdeményezésbe és iparkodásba vetett szilárd hiten alapul. Ennek az ethosznak a fókuszában a kis- és középvállalkozások dicsőítése áll, amelyeket a nyugati demokráciákban a jövőbeni gazdaság és jólét lehetséges kulcsszereplőinek tartanak, különösen ha pénzügyileg és technológiailag lehetőséget kapnak, hogy hatásosan megfelelhessenek a kialakuló globális piac támasztotta kihívásoknak.

A mai radikális jobboldal a tüzet elsősorban a pénzügyi politikát ellenőrző politikai osztályra és adminisztratív bürokráciára, másodsorban pedig azokra az egyre növekvő számú társadalmi rétegekre irányítja, amelyek szociális jogokként részesedést követelnek a közös kasszából. Ennek eredménye egy olyan ideológiai konstrukció, amelynek társadalomképében a termelő, adófizető többség áll szemben a munkájának gyümölcseit leszakító politikusok, bürokraták és kiszolgálóik kisebbségével.

Ennek az érvelésnek a fényében nem túl meglepő, hogy a legsikeresebb jobboldali pártok és mozgalmak némelyike a jelentős mértékű adócsökkentések, az iparnak és a mezőgazdaságnak nyújtott támogatások megszüntetésének követelése köré szerveződött, és kiáll az egyes szektorokra költött közpénzek komoly csökkentése, valamint a széles körű privatizáció mellett. Ugyanezen okból a radikális jobboldal – az általa feltételezett valódi egyenlőség nevében – fellép a különféle kisebbségek támogatását szolgáló programok ellen is. A mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak magukat a népi követelések és a valódi demokrácia egyedül őszinte képviselőinek tartják. A valódi demokrácia felé tett első lépésként a képviseleti demokrácia hiányosságainak ellensúlyozására sokuk a különféle népszavazásokat és referendumokat propagálja. Minden követelések és javaslatok hátterében az állam szerepének radikális korlátozása áll, hogy ezáltal megfoszthassák a bevett politikai pártokat és a politikai osztályt hatalmi erőforrásaiktól.

Mivel a legtöbb országban növekvő aggodalom övezi a globális verseny élesedését, némelyik radikális jobboldali párt manapság a “gazdasági nacionalizmus” retorikájával igyekszik a nyugtalanságot saját aklába terelni. A gazdasági nacionalizmus új célpontokat kínál az elégedetleneknek: a nemzetközi bankárokat és a pénzpiac szereplőit, a “gyökértelen tőkét” és a transznacionális korporációkat, valamint – Nyugat-Európa esetében – a Brüsszelben székelő uniós bürokráciát. A nemzeti szuverenitásra leselkedő új veszélyeket semlegesítendő mind több radikális jobboldali populista párt lép fel a protekcionista intézkedések és a nemzetközi pénzpiacok szabályozásának igényével.

A mai radikális jobboldali populizmus azonban elsősorban kétségkívül a bevándorlókra összpontosítja támadásait. A bevándorlás “ideális” ürügyet teremt a radikális jobboldali mobilizáció számára, hiszen számos remek támadási felületet kínál. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ahová mind több munkát és biztosabb megélhetést kereső, viszonylag szegény bevándorló érkezik, a jövevényeket többnyire azzal vádolják, hogy elveszik a munkalehetőségeket a helyi dolgozók elől, leszorítják a béreket, és kimerítik a szociális struktúrákat. Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, ahová egyre több gazdag és sikeres ázsiai bevándorló érkezik, azért kárhoztatják őket, hogy felhajtják az ingatlanárakat, és a fogadó országok gazdasági függetlenségét veszélyeztetik. És mivel Nyugat-Európába a legtöbben a fejlődő, nem nyugati jellegű országokból érkeznek, őbennük egyre inkább a kulturális örökséget és az európai identitást fenyegető veszélyt látják.

A radikális jobboldal az elmúlt évtized során igen hamar képes volt kiaknázni a bevándorlás gerjesztette nacionalista érzelmeket. A bevándorlás, a menekültek befogadásának korlátozása vagy éppen teljes megszüntetése központi szerepet kap lényegében az összes radikális jobboldali populista párt politikai programjaiban és kiáltványaiban. Ez a gazdasági nacionalizmus retorikájával kombinálva különösen hatékony elegyet képez.

 

A radikális jobboldali populizmus és a strukturális változások

 

Az elmúlt néhány év egyik legjelentősebb politikai jelensége a radikális jobboldali populista pártok gyors előretörése és drámai mértékű térnyerése. Számos, politikai kultúrájában, intézményrendszerében és választási rendszerében eltérő demokráciában lehettünk ennek tanúi, ezért a jelenséget a nemzeti kereteken felülemelkedve kell vizsgálnunk.

A nyugat-európai jobboldali populista mobilizáció története azt mutatja, hogy ezek a “válságmozgalmak” szorosan kötődnek a jelentősebb társadalmi zavarokhoz. Mint Everett Ladd rámutatott, a XIX. századi amerikai populizmus akkor lépett fel, amikor a rurális és mezőgazdasági jellegű Amerika átadta helyét egy urbánus, iparosodott társadalomnak, és “a jeffersoni Amerika egyszer s mindenkorra elenyészett”. Ehhez hasonló körülmények között ment végbe az 1920-as években a német nemzetiszocializmus vagy harminc évvel később a francia poujadizmus megerősödése: mindkettőre akkor került sor, mikor a rurális népességre egyre erőteljesebb gazdasági és pénzügyi nyomás nehezedett. Mindezek a mozgalmak legalábbis részben éppen annak köszönhették sikereiket, hogy a gyors társadalmi-gazdasági változások közepette a tradicionális társadalom védelmezésének programjával léptek fel.

A különféle radikális jobboldali populista pártoknak és mozgalmaknak az 1980-as évektől kezdődő előretörését nemigen tekinthetjük véletlen jelenségnek. A mögöttünk álló két évtized során a fejlett ipari társadalmak kénytelenek voltak a háborút követő, a dinamikus gazdasági növekedésre, a bőség gyors felhalmozódására alapuló, addig példátlan mértékű anyagi létbiztonságot eredményező társadalmi-politikai modell válságával szembesülni. A korábbi trend megfordult, és az 1970-es évek közepétől a termelés már szembetűnően csökkent. Ugyanakkor Nyugat-Európában stagnáltak a reáljövedelmek, és a gazdagok és szegények közötti szakadék mélyülni kezdett. A legfontosabb azonban, hogy a háborút követő korszak büszkeségének számító teljes foglalkoztatottságot a tömeges munkanélküliség váltotta fel, méghozzá olyan mértékben, amilyenre a két háború közötti nagy gazdasági válság óta nem akadt példa.

A legtöbb elemző egyetért abban, hogy az 1970-es évek gazdasági válsága a globális gazdaság egy átalakulási ciklusának kezdetét jelzi. Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a csendes-óceáni térség technológiailag fejlett gazdaságaiban mindez a munkások olyan csoportjainak a drámai ellehetetlenüléséhez vezetett, amelyek a háborút követő gazdasági modell kulcsszektorainak számítottak: a képzetlen és alig képzett munkások, egyes szakmunkások és az alsóbb szintű menedzsmentben dolgozók egyaránt kétségbeejtő helyzetbe kerültek.

Ezek a csoportok nem túl mozgékony humán tőkéjükkel, a változó körülményekhez való csekély alkalmazkodóképességükkel a “modernizáció veszteseinek” jellegzetes képviselőivé váltak.

A háború utáni “szervezett kapitalizmust” az individualizált kapitalizmus rendszere váltotta fel, amely fokozta a létbizonytalanságot és a szociális problémákat. Ennek megfelelően lényegében az összes nyugati demokráciában drámai mértékben növekedett a nyugtalanság és a jövővel szembeni pesszimizmus. Megerősödött az a félelem, hogy a háború utáni kapitalizmus “aranykorát” jellemző viszonylagos anyagi biztonság a “kiszámíthatatlan prosperitás” új korszakának adja át a helyét.

A bizonytalanság hangulatának egyik legfontosabb jele a hagyományos pártokba, a politikusokba és általában véve az egész politikai processzusba vetett bizalom nagymértékű és hangsúlyos megrendülése. Ennek számos oka van: a politikai pártok és kormányzatok növekvő tehetetlensége a feltornyosuló gazdasági problémákkal szemben, a növekvő munkanélküliség és az egyes társadalmi rétegek jövedelme között tátongó mind nagyobb szakadék. A politikával szembeni harag főként azokban az országokban – például Franciaországban – válik általánossá, ahol az egymást váltó kormányok a megszorító intézkedések dacára is képtelenek voltak érezhetően csökkenteni a munkanélküliséget, az égbekiáltó jövedelemkülönbségeket és az ezekből következő társadalmi problémákat.

A nyugati demokráciákat az elmúlt néhány évben megrázó politikai botrányok és korrupciós ügyek mögött végső soron egy alapvető okot találhatunk. Ezek az események alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélemény közönyös megvetéssel viszonyul a politikusokhoz. Természetesen a nyugati demokráciáktól soha nem volt idegen bizonyos mértékű politikai korrupció. Ám a múltban ezt többnyire eltűrték vagy nem vettek róla tudomást, legalábbis addig, ameddig a politikai pártok és a politikusok elvégezték feladataikat, és mindenki esélyt kapott a részesedésre a rendszer kínálta lehetőségekből. Ma azonban a politikai osztály láthatóan képtelen megbirkózni a legfőbb társadalmi problémákkal, és ezért a közhangulat is megváltozott.

A radikális populista jobboldal sikerei tehát jórészt azokat a pszichológiai feszültségeket tükrözik, amelyeket a jelentős gazdasági és társadalmi strukturális változásokkal járó bizonytalanság gerjesztett. Számíthatunk rá, hogy ez a bizonytalanság azok körében lesz a leghangsúlyosabb, akik a strukturális átalakulások közepette a legtöbbet veszíthetik, vagy akik a legkevésbé képesek az új körülményekhez alkalmazkodni, és ezért a leginkább hajalmosak sötéten látni jövőjüket: a kékgalléros munkások, a betanított munkát végzők vagy éppen az oktatási rendszer alsóbb szintjein megrekedő fiatalok. A radikális jobboldali populizmus az ő köreikben terjed a leginkább.

Mindent egybevetve, a mai radikális jobboldali populizmus sikerei a gazdaságilag fejlett nyugati demokráciákban nagyrészt azon “alsóbb osztályok” pszichológiai válságának tulajdoníthatóak, amelyek kemény munkájukkal és igyekezetükkel a háborút követő újjáépítés, az általános jólét és a jóléti állam sarokköveinek számítottak. A globális gazdaság mélyreható átalakulása, a gyors technológiai változás, a tengerentúli verseny kihívásai és a globális információs társadalom kialakulása a fejlett nyugati társadalmakban szorongásnak, félelmeknek és haragnak adtak táptalajt. A hagyományos pártokból és a politikából való kiábrándulás légkörében a radikális jobboldali populizmus rengeteg lehetőséget talál az elégedetlenség alternatív politikájának hangoztatására. Számos tanulmány igazolja, hogy leginkább az alacsonyan képzett “népi osztályok” hajlamosak az “idegenekkel” szembeni negatív érzésekre vagy a széles körű politikai korrupcióval kapcsolatos nézetek elfogadására. Ugyanakkor ők ragaszkodnak leginkább a hagyományos munkaetikához is, ezért könnyen megragadja őket a mai jobboldali populizmus termelői, piacorientált retorikája.

A strukturális változás kedvező körülményeket teremtett a jobboldali populista mobilizációhoz. Ám az ezt kiaknázni szándékozó politikai pártoknak és mozgalmaknak többre van szükségük néhány hangzatos szólamnál és figyelemfelkeltő pártnévnél. A siker egyik legfontosabb feltétele a pártszervezet kiépítése. A legsikeresebb radikális jobboldali populista pártok élén olyan karizmatikus figurákat találunk, akik képesek megszabni szervezeteik politikai és programatikus irányvonalát. Emellett a legtöbb párt erősen centralizált szervezeti struktúrát mutat, ahol a döntések a pártaktivisták meglehetősen szűk körű felső rétegében születnek, és onnan jutnak le a párt bázisát alkotó tömegek közé. Így a radikális jobboldali populista pártok alternatívát jelentenek mind a hagyományos “mindent bele” pártok bürokratizált struktúráival, mind pedig a modernebb ideológiai “keretpártok” (így a zöldek vagy a liberter baloldal szervezeteinek) laza szervezettségével szemben. A karizmatikus vezetés és a kötött pártszervezet lehetővé teszi, hogy ezek a szervezetek gyorsan, különösebb belső viták nélkül reagálhassanak választóik véleményének változásaira, és kihasználhassák az újonnan adódó politikai lehetőségeket. Ennek megfelelően bármikor képesek változtatni ideológiai direktíváikon (pl. a szabadkereskedelem helyett a protekcionizmus támogatójául szegődni), félresöpörni a korábban kulcsfontosságúnak titulált problémákat (mondjuk a bevándorlást), vagy éppen áthelyezni a hangsúlyokat programjaikban (pl. a gazdasági liberalizmusról a bevándorlásra). Másfelől viszont a radikális jobboldali populista pártok sikere a többi jelentős pártnál sokkal nagyobb mértékben azon nyugszik, hogy vezetőik mennyire karizmatikusak, elszántak, és egyáltalán: hogy mennyire képesek megkapaszkodni a politikai életben. Mint számos példa mutatja, ez komoly bizonytalansági tényező lehet.

A jobboldali populizmus kihívásának a hagyományos politikai pártok és az EU politikai rendszere csupán akkor tud megfelelni, ha figyelembe veszi azokat az összefüggéseket, amelyeket fentebb vázlatosan felsoroltunk.

* * *

Stefan Immerfall összefoglaló gondolatai

A neopopulista pártok jellemző választója fiatal, felsőfokú képzettséggel nem rendelkező férfi, aki kékgalléros munkát végez a magánszektorban, és városi környezetben él. Ez persze durva általánosítás, de pontos, amennyire az lehetséges. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a neopopulista pártok munkáspártok lennének. A kékgalléros munkások nincsenek jelentős túlsúlyban. E pártok támogatói között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók, még ha a kékgallérosok arányával szemben a magasabb státusú alkalmazottak száma alacsonyabb is.

A neopopulisták potenciális szavazóinak elégedetlensége a hagyományos pártokkal szemben a munkáspártokra is kiterjedni látszik. A szociáldemokrata pártokat és a szakszervezeteket a „kebelbeliek" érdekeit védelmező szervezeteknek tekintik, amelyek a támogatott szektorokban dolgozó, képzettebb, relatíve jobban boldoguló munkások és alkalmazottak javára munkálkodnak. Így a munkáspártokat is abba a politikai-bürokratikus osztályba sorolják, amely többet vesz ki a társadalmi termelésből, mint amennyivel ahhoz hozzájárul. A gazdasági átalakulás okozta marginalizálódás hatásaival szembeni védőbástyák helyett a jóléti államot és a „régi vágású" munkáspolitizálást az érvényesülés útjait lezáró akadályoknak tartják.

Az új „populista kapitalizmus" (Le Pen) védelmezése lehetővé teszi a neopopulisták számára, hogy mind a gazdasági deregulációjától munkahelyeket remélő marginalizálódott munkások, mind pedig a magas adókkal és a személyes érvényesülésük útjában álló szociális szabályozással elégedetlen jómódú középosztály figyelmét felkeltsék. A mostanában meg-figyelhető választási eredmények alátámasztják ezt a feltételezést. Franciaországban Le Pen a munkásosztály politikai perspektíváinak domináns képviselőjeként erősödött meg. Hasonló volt a helyzet Ausztriában, ahol 1995-ben a kékgalléros munkások több mint egyharmada a Szabadságpárt támogatta. Bár a munkásszavazók összességét tekintve az FPÖ a második helyre szorult a szociáldemokratákkal szemben, az FPÖ összes szavazóinak azonban 35 százaléka volt kékgalléros munkás, míg ugyanez az arány az SPÖ esetében csupán 24 százalékosnak bizonyult. Még az Északi Liga is aránytalanul nagyszámú munkásszavazót tudhatott magáénak Észak-Olaszország legiparosodottabb területein. Ezenkívül valamennyi jobboldali párt – valószínűtlen koalíció! – számos szavazót nyert meg a kisvállalkozók és az üzletemberek körében.

Politikai gyakorlat, személyes és társadalmi erőforrások híján a társadalom marginalizálódott szektorai önmaguktól képtelenek politikai kommunikációt kezdeményezni. Sokan úgy érzik, hogy a szakszervezetek, az egyházak és a civil társadalom más alapintézményei magukra hagyták őket, és a bűnözéstől sújtott külvárosokba száműzve nélkülözni kénytelenek a gazdasági fejlődés gyümölcseit. Le Pen szavazóiról kimutatták, hogy az átlagnál kisebb mértékben integrálódnak családi, baráti, lakóhelyi struktúrákba, a szakszervezetekbe, szövetségekbe vagy egyéb társadalmi szerveződésekbe. Az is bebizonyosodott, hogy a társadalmi elszigeteltség érzése gerjesztőleg hat az etnikai alapú nacionalizmusra, és például Hollandiában megnöveli a hajlandóságot a Holland Centrumpárt vagy a Centrumdemokraták iránt. Kimutatták, hogy Németországban a republikánus szavazóknak kevesebb barátjuk van, és társadalmilag elszigeteltebbnek érzik magukat, mint a többi párt támogatói.

A neopopulista pártok támogatói egyként meg vannak győződve róla, hogy a privilegizált emberek és pártok elfeledkeztek róluk, hogy érdekeiket a média és az értelmiség semmibe veszi, hogy a kulturális intézményrendszer ignorálja, vagy éppen nevetségessé teszi őket. Úgy érzik, hogy kemény munkájuk gyümölcseit elrabolják tőlük, az általuk fizetett magas adókat eltékozolják, megbízható termékeiket a külföldi konkurencia mocsarába fojtják, és nélkülözniük kell, miközben munkáltatóik rekordméretű profitokat vágnak zsebre. Mivel a politikai elit és a bürokrácia nem képviseli az érdekeiket, ezért a kormány, a bürokrácia és az adók ellen fordulnak. A harag közös még ha okai eltérőek is. E törékeny koalíció egybetartásának legfőbb eszköze a populista hangvétel.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

¹ A fenti tanulmány a Hans-Georg Betz és Stefan Immerfall által szerkesztett The New Politics of the Right. Neo-Populist Parties and Movements in Established Democracies (Macmillan Press, Houndmills etc. 1998) c. könyv Hans-Georg Betz által írt bevezetőjének rövidített és szerkesztett változata. A csillagokkal elválasztott második szakasz szövegeit ugyanezen kötet zárszavából válogattuk, szerzőjük Stefan Immerfall (a szerk.)

 

A cikk leleplezi az EU monarchikus szellemiségű elitista alkotóelemeit, melyek éppen nem a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség hirdetett értékrendjét követték/követik. A "négy szabadság" integrációján nyugvó egységes belső piac nem készült fel a "Kelet" visszatérésére; az EU szelektív, cseppet sem liberális viszonyt alakított ki a csatlakozni szándékozókhoz.

Egy birodalom születése^*

 

A német–francia egyezmény

 

Az alapítóatyák sora hosszú. A brit miniszterelnököt, Winston Churchillt – bár ellenzéki pozícióban –, valamint a francia külügyminisztert, Robert Schumannt az EU kialakulásáról szólva a legtöbb tankönyv alapítóként tiszteli. Akik 1945-ben valamiféle történelmi tabula rasát látnak – ahogy azt korunk történelemkutatásának uralkodó szemlélete is sugallja –, azoknak számos esemény áll rendelkezésére, hogy abból származtassák e közös (nyugat-)európai vállalkozás eredetét. Ezek közé tartozik egyebek közt Churchill 1946. szeptember 19-én elhangzott “zürichi beszéde”, amelyben egy “Európa Tanács” létrehozására szólít fel, vagy Schumann 1950. május 9-ei nyilatkozata, amely egy német–francia szén- és acéltermelési egyezmény kezdetének tekinthető. Az utóbbiból kinövő Montánuniót 1951. április 18-án Párizsban alapították “Európai Szén- és Acélközösség” néven, és a szerződés 1952 nyarán emelkedett jogerőre. Azóta létezik a nagy nyugat-európai konszernek érdekeit szolgáló gazdasági unió, amely – a Marshall-terv első, hitelintenzív szakaszához kapcsolódva – kezdetben két fontos területre, a bányászatra és a kohászatra korlátozódott.

A Montánunió keretein belül létrehoztak egy közös német–francia felügyeleti hatóságot, amely egy szupranacionális piac fölött őrködött. E piachoz aztán később Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia is csatlakozott. A hatóság azonnali hatállyal megtiltott minden olyan intézkedést, amelyet a szabad verseny ideológiája, a gazdasági liberalizmus diszkriminációnak tekint. Az 1951. április 18-án kelt szerződés
4. cikkelye szerint “összeegyeztethetetlen a közös szén- és acélpiaccal, következésképpen megszüntetendő és tilos: minden behozatali és kiviteli vám, ill. az ugyanilyen célt szolgáló más elvonások, az áruforgalom mennyiségi korlátozása, (…) az államok által nyújtott támogatások vagy segélyek (…)”. És így tovább, amíg megvalósul az állítólag szabad piac, ahol a nagyobb szereplők rendszerint tönkreteszik a kisebbeket. Konrad Adenauer és Robert Schumann ezzel meghatározta Európa háború utáni integrációjának jellegét. Eszerint az egyes államok korlátozzák saját politikai befolyásukat, sőt bizonyos helyzetekből kitiltják saját magukat. Helyüket pedig fokozatosan elfoglalta egyfajta államok felettiség, amit a legnagyobb gazdasági lobbyk szorgalmaztak.

A nyugat-európai kormányzó elit azonban nemcsak hogy az európai integráció kezdeteitől fogva elkötelezte magát a legerősebb tőkés csoportoknak, ráadásul részben ősrégi osztályhagyományok rabja is volt. Elég futó pillantást vetnünk a tagországok 1945 utáni társadalmi berendezkedésére. Már a Montánunió első hat aláírója közül is csupán három volt köztársaság, és ez így is maradt egészen az “Egységes Európai Okmány” 1987-es, immár tizenkettek általi aláírásáig. Királyi fenségek és kegyelmességek a XX. század második felében még befolyásos alakítói voltak Nyugat-Európa sorsának – részben a Coudenhove-Kalergi gróf vezette, alapvetően monarchista beállítottságú Páneurópa Mozgalmon keresztül, részben pedig a nem köztársasági államformájú országoknak a különböző testületekben történő formális képviselete által. Az 1951 óta minden okmányban és nyilatkozatban felbukkanó elkötelezettség a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség értékei mellett még arra sem futotta, hogy olyan, állítólag igen haladó szellemű nemzetek, mint a holland, a luxemburgi, a belga, a dán, a spanyol vagy a brit, végre leszámoljanak saját monarchikus hagyományaikkal, és oda száműzzék uralkodóikat, ahová valók – a történelembe. A Montánunió, az Európai Közösség vagy az Európai Unió, amelyek egyre erőszakosabban követelték a piacgazdasági modellt mint minden létezés alapját, sohasem említették még csak a köztársasági eszmét sem mint olyan európai értéket, amely az integráció szükséges feltétele volna. Ilyen körülmények közt szinte gúnyolódásnak hat, amikor 1987-ben az “Egységes Európai Okmányban” nagyhercegek és királyok deklarálják: “Határozott, közös fellépés a demokráciáért a tagországok alkotmányaiban és törvényeiben, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Konvencióban, illetve az Európai Szociális Chartában elismert alapvető jogokra, különösképpen a szabadság, az egyenlőség és a társadalmi igazságosság elvére támaszkodva.”¹ Ahol még csak egy res publicát sem sikerült megvalósítani, ott aligha lehet őszintén népuralmat emlegetni. Ennek megfelelően az 1945 utáni Európát mindig is a gazdasági (és a katonai) integráció jellemezte.

Az 1957-es Római Szerződéssel a Montánunió Európai Gazdasági Közösséggé (EGK) avanzsált. A jólét békét és szabadságot hoz, ígérte az új “Európa” programjának propagandisztikus ízű összefoglalása. Az EGK-szerződés 2. paragrafusa ennek megfelelően “elkötelezi magát a Közösség gazdasági életének harmonikus fejlődése mellett”.² E tiszteletre méltó cél gyakorlati megvalósítása persze nem jár sikerrel, hiszen – mint már a Montánunió idejében is – a törekvések középpontjában a gazdasági liberalizáció és a társadalmi folyamatok politikai befolyásolásának visszafogása áll. “A vámok és az áruk behozatalát és kivitelét érintő mennyiségi korlátozások leépítése”³ lehetetlenné teszi a helyi termelők regionális vagy nemzeti szintű védelmét a legtőkeerősebb nemzetközi versenytársakkal szemben. “A személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgását korlátozó akadályok lebontása”⁴ a gyenge piaci szereplőket a pálya szélére, a munkaerőpiac esetében pedig külföldre kényszeríti. Olaszország csatlakozását az EGK-szerződéshez alighanem nagymértékben ösztönözte az az érv, hogy 1957-től kezdve ily módon exportálhatta munkaerő-piaci problémáit. Ettől fogva jelennek meg Németországban a – kezdetben kizárólag Dél-Olaszországból származó – “vendégmunkások”. A tőkés munkaerőpiac racionalitásának engedelmeskedő migráció alapját a II. világháborút követő időszakban a Római Szerződés képezi. “A közös mezőgazdasági politika bevezetése”⁵ pedig amellett, hogy idejében lezárta a nyugat-európai agrárpiacot az afrikai, ázsiai és latin-amerikai “zöld forradalmak” előtt, erre még töméntelen pénzt is elpazarolt. Tizenkét évvel később, pontosan a Római Szerződésben rögzítettek szerint az EGK cselekvőképes volt; 1970. január 1-jétől a vállalkozásoknak semmiféle vámmal nem kellett számolniuk az EGK térségén belül.

Az EGK az Egységes Európai Okmány 1987. július 1-jei érvénybe lépéséig két hullámban további országokkal bővült. Először (1973-ban) Nagy-Britannia, Írország és Dánia⁶, azután pedig a dél-európai országok, azaz Görögország (1981-ben), később Spanyolország és Portugália (1986-ban) csatlakozott a Közösséghez. Brüsszel már ekkor egy “Európai Unió” létrehozásán munkálkodott; az Egységes Európai Okmány tartalmazta az Európai Politikai Együttműködésről szóló Szerződést, valamint a Montániunió és az EGK szerződéseinek számos módosítását. Ezek egytől egyig arra irányultak, hogy 1992-ig “lépésről lépésre megvalósulhasson egy egységes belső piac. Az egységes belső piac olyan térséget jelöl, amelyet nem tagolnak belső határok, és amelyben biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása”.⁷ Az 1992. február 7-én kelt Maastrichti Szerződés pedig a “gazdasági- és valutaunió” rögzítésével biztosította, hogy immár a (közösségi – a ford.) gazdaság- és monetáris politika eszközeivel segítsék elő a “négy szabadságként” közismertté vált integrációt.

 

Az Európai Megállapodások

 

Az Egységes Európai Okmány lefektetése és a Maastrichti Szerződés között nagyot változott a világ. Közép-Kelet-Európa országaiban (elsősorban Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) a Szovjetunió gazdasági és politikai összeomlását követően olyan elitek kerültek hatalomra, amelyek kiemelt céljuknak tekintették az – ahogyan ők nevezték – “visszatérést Európába”. Hogy aztán az egyes közép-kelet-európai országok és/vagy kultúrák melyik Európáról szakadtak le, azt inkább már nem részletezték, hiszen akkor hivatalosan követendő példának kellett volna nyilvánítani a második világháború időszakát, a ’30-as évek nacionalista diktatúráit vagy a Habsburgok kettős monarchiáját. A radikális antikommunizmus képviselőit azonban ez a történelmietlen szemlélet egy csöppet sem zavarta. Csakhogy a megszólított “Európa” (az idő tájt éppen mint születőben lévő Unió) nem volt felkészülve a Kelet eme “visszatérésére”. A bővítést az EU elmélyítésének kell megelőznie, hangzott a jelszó Maastricht előtt; és számos, elsősorban francia vélemény óvott attól, hogy Közép-Kelet-Európa nacionalista és liberális elitjeinek segélykiáltásai miatt veszélybe sodorják az egységes belső piac megvalósítását.

Így aztán Brüsszelben viszonylag gyorsan kialakították a közép-kelet-európai integrációs tapogatódzásokkal szembeni egységes álláspontot. Saját piacuk gazdasági és monetáris politikai bebiztosítása elsődleges prioritást élvezett, emellett nagyon gyorsan létrehoztak egy katonai-rendőri kordont Kelet-Európával szemben, végül hozzákezdtek, hogy a semmiből előteremtsenek egy egész intervenciós hadsereget, mielőtt bővítési tárgyalásokba bocsátkoznának.

Gazdasági téren ez azt jelentette, hogy lezárták az uniós piacokat az olcsó importtermékek behatolása előtt. Másrészt pedig megindult az áruk és a tőke offenzív exportja Kelet felé, részint a potenciális versenytársak megsemmisítése, részint a gyors profitszerzés céljával. Az előbbi befektetések igen gyakran a buy-and-sell-out mintájára végződtek, mivel a vállalatokat sokszor csak azért vették meg, hogy aztán bezárják őket, és termékeiket kivonják a piacról. Ami az agrárgazdaságot illeti, sok ezer tonna és hektoliter élelmiszer és más fogyasztási cikk áramlott Nyugatról Keletre. Előállításuk és exportjuk brüsszeli szubvencionálása lehetővé tette, hogy a közép-kelet-európai termelőket kiszorítsák saját piacaikról. Az 1990-es évek elején az Európai Unióból származó tej és sertéshús ára alacsonyabb volt, mint pl. a lengyel gazdák által megtermelt termékek önköltsége. Ezek a viszonyok a helyi termelési és értékesítési lehetőségek megsemmisülését eredményezték.

Brüsszel tényleges politikája liberális hitvallásának tökéletes ellentéte volt. Miközben pl. Lengyelországot vagy Csehszlovákiát arra kényszerítette, hogy az EU mezőgazdasági termékeit beengedjék az országba, Brüsszel megvédte magát a közép-kelet-európai agrártermékek importjától. E politika eszközéül az ún. Európai Megállapodások szolgáltak, amelyek 1991 (Lengyelország és Magyarország) és 1996 (Szlovénia) között mind a tíz közép-kelet-európai tagjelölt állammal megköttettek – egy olyan időszakban tehát, amikor a termelés általános visszaesése rendkívül mély gazdasági válságot idézett elő az egykori KGST országaiban. E társulási megállapodásoknak is nevezett szerződések – akárcsak később az összes csatlakozási tárgyalás – bilaterális alapon jöttek létre, és utóbb az egyes parlamentek öntötték őket törvényi formába. Az acquis communautaire e korai formája az országtól függően 1994 és 1998 közt emelkedett jogerőre.

Az Európai Megállapodások lényegi eleme volt az Európai Unió protekcionizmusa, amely éppen azokat az uniós ágazatokat oltalmazta, amelyeknek volt félnivalójuk Közép-kelet-Erópa egyetlen versenyképes költségtényezőjétől – az olcsó munkaerőtől. Éppen abban a történelmi pillanatban tehát, amikor zajlott az egykori KGST országainak átalakulása a tőkés racionalitás elvei szerint működő piacgazdaságokká, a közép-kelet-európai termelők legreménytelibb piaca elzárkózott e gazdaságok termékei elől. Ez az elzárkózás pontosan arra a szűk évtizedre szólt, amelyre a nagy nyugat-európai bankoknak és konszerneknek szükségük volt, hogy a közép-kelet-európai gazdasági és termelési struktúra kulcsfontosságú szegmenseit megszerezzék, illetve hogy azoktól megszabaduljanak. Ilyen terület volt például a szlovák textilipar. Ebben az érett, alacsony kutatásfejlesztési ráfordítást igénylő ágazatban az EU a Pozsonnyal kötött 1993-as Európai Megállapodásban hétéves átmeneti időt kötött ki magának, amíg megvalósulhat a szlovák textiltermékek vámmentes behozatala az Unió országaiba. A vámtarifákat évente a kiindulási szint egy-két hetedével csökkentették.⁸

A mezőgazdasági termékek tekintetében Brüsszel teljes körű védelmet biztosított az EU-piacok számára. A különböző Európa Egyezményekben protekcionista stílusban, szikár megfogalmazásban a következő olvasható: “A mezőgazdasági termékek vonatkozásában fennálló költségszínvonal-különbségeket szem előtt tartva (…) az Egyezmény nem akadályozza meg:

• a mellékletben felsorolt áruk esetében egy mezőgazdasági vámkomponens kiszabását;
• belföldi intézkedések alkalmazását azon árkülönbségek kiegyenlítésére, amelyek az agrárpolitikából adódnak;
• a kivitelt érintő intézkedések alkalmazását.”⁹

 

Az Európa Egyezmények jóvoltából tehát sikerült távol tartani a közép-kelet-európai mezőgazdasági termékeket az EU piacától. Bár ez a politika a GATT-tal (General Agreement on Tariffs and Trade) is ellentétes, Közép-Kelet-Európa egyetlen országa sem merészelte feljelenteni Brüsszelt az eljárás miatt. 1991 áprilisában (az Európa Egyezményekről folyó tárgyalások kezdetén) a későbbi tagjelölt országok egyike-másika még mérlegelte, hogy feláll a tárgyalóasztaltól – amint az akkoriban illetékes biztos, Frans Andriessen a Miniszterek Tanácsának jelentette.¹⁰ Ezek ellenállását azonban gyorsan letörték az Európai Unióba való későbbi, átfogó integrációt kilátásba helyező, merész ígéretek. Állítólag az egyik ilyen vita kapcsán még id. George Bush is felajánlotta a támogatását Közép-kelet-Európa gazdaságilag sarokba szorított újkapitalistáinak. Csakhogy az idő tájt senki sem akart felvállalni egy ilyen konfliktust.

Ennyi maradt tehát az álomból: Közép-kelet-Európa “visszatérése Európába” a gyakorlatban nem más, mint egy fél földrész periferizálódása. (Ami egyébként tökéletes egységben van a történelmi előzményekkel.) A folyamatot gazdaságilag az Európa Egyezmények alapozták meg, amennyiben Kelet-Európát importkorlátozásokkal sújtották, közben pedig a Nyugat nagy termelői – gyakran szupranacionális exportszubvenciók segítségével – meghódították a keleti piacot.

Világgazdasági szinten a befektetési lehetőségek és piacok után kutató nyugat-európai konszernek keleti terjeszkedésével, valamint Kelet-Európának mint perifériának az Európai Unió struktúráiba való bevonásával sikerült megerősíteni Európa regionális tömbjét az Egyesült Államokkal szemben. Nem utolsó sorban az USA gazdasági (és katonai?) konkurenciája, az amerikai konszerneknek az 1991-es Öböl-háborút követően újra megélénkülő tőkefelhalmozása volt az, ami az Európai Uniót – a gazdasági expanzió értelmében vett – válaszra kényszerítette. Az, hogy a keleti piacok megnyitása az Európai Unió politikai értelemben vett kibővítését is maga után vonja, középtávon tovább javítja az EU pozícióját a világméretű konkurenciaharcban.

 

Maastrichttól Koppenhágáig, 1992–1993

 

“E szerződéssel a (…) szerződő felek egymás közt létrehoznak egy Európai Uniót, a továbbiakban »Uniót«.” Így áll “Az Európai Unióról szóló Szerződés” (közismertebb nevén a Maastrichti Szerződés) I. paragrafusának A. Bekezdésében. E szöveg által, amelyet a hollandiai kisvárosban 1992. február 7-én valamennyi – akkoriban 12 – tagállam aláírt, a Tizenkettek Közösségéből egy gazdasági, pénz- és külpolitikai értelemben is egységes képződmény jött létre. Maastricht megváltoztatta Európa jellegét. Brüsszel immár végérvényesen a politikai hatalom központja lesz. A piacok kiszélesítésére és egységesítésére törekvő nagy európai konszernek szolgálatában a népszavazás vagy hasonló demokratikus aktus által nem korlátozott EU-bizottság olyan jogosítványokat halmoz fel, amelyek messze meghaladják az egyes tagországok kormányaiét. A következő években a legkülönbözőbb nemzeti normák ezreinek összehangolására kerül sor, amik valamennyi ágazatot érintenek egytől egyig, csak hogy e gazdasági és monetáris unió az Európa-szerte tevékeny konszernek számára megkönnyítse a termelés műszaki racionalizálását, a költségcsökkentést és a profit maximalizálását.

A Maastrichti Szerződés ratifikálásával, amely hosszas tétovázás után csak 1993 májusában sikerült, egy csapásra az Európai Tanács és a Brüsszeli Nagytérség biztosainak kezébe került a költségvetési és a monetáris politika, a gazdaság-, a kül- és belpolitika, az agrárpolitika és persze a közlekedés, a kutatás és fejlesztés, az oktatás és a jogrendszer. A tagországok döntései 1992-től áttelepültek a belga, vagyis az uniós fővárosba.

Azóta az ún. maastrichti kritériumok erősen meghatározzák az uniós állampolgárok életét. Ezek rögzítik ugyanis, hogy milyen költségvetési és gazdaságpolitikai mozgástere marad az egyes nemzeti kormányoknak: a korábbinál értelemszerűen szűkebb. A megengedhető infláció legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a legalacsonyabb pénzromlást felmutató három tagország inflációs rátáját. A hosszú lejáratú kamatoknál ehhez hasonló fölső korlát érvényesül. A legtöbb EU-tagország szempontjából időközben ez a néhány, az ecu – a későbbi euro – bevezetése érdekében meghozott intézkedés is fölöslegessé vált, hiszen a közös valuta stabilitásán immár az Európai Központi Bank őrködik.

Az egyes tagországok éves államháztartási hiánya nem haladhatja meg a bruttó hazai termékük (vagyis a GDP) 3%-át, ahol azonban a nagyobb tagországok olyan elszámolási trükköket is megengedhetnek maguknak, amelyek a kisebbek számára változatlanul tilosak. A maastrichti kritériumok megszabják az államadósság megengedett mértékét is: e tekintetben a tagországoknak le kell nyelniük a GDP 60%-át jelentő felső határt. Ezek a monetarizmus szellemét tükröző előírások az egyes tagországok pénzügyminisztereit egy kívülről diktált restriktív költségvetési politika végrehajtóinak szerepébe kényszerítik. A költségvetési restrikció szerepe pedig abban áll, hogy garantálja a biztonságos befektetési környezetet a Nagytérségben. A fentiek logikus következménye, hogy nem marad pénz a szociálpolitikára, a lakásügyre, az egészségügyre vagy a nyugdíjakra. Mi több: a nemzetállam mint lehetséges társadalomszabályozó intézmény lassacskán elveszti egész létjogosultságát. Az olyan közösségi intézmények, mint az állam, a szövetségi államok vagy az önkormányzatok a Maastrichti Szerződést követően már csak az Európai Bizottság neoliberális szellemű ellenőrzése mellett vehetnek fel hiteleket: technikai értelemben ez a legmesszebb menő befolyás, amit eddig Brüsszel az Európai Unió tagországaira gyakorolt.

Az Európai Unióban zajló és tisztán a gazdasági racionalitás által diktált homogenizációs folyamatokkal szemben heves ellenállás bontakozott ki az egyes tagállamokban. Az ellenállás megtörésére be kellett vetni a propaganda teljes eszköztárát. A Maastrichti Szerződéssel szembeni elégedetlenség Dániában nyilvánult meg a leghatározottabban, ahol 1992. június 2-án a többség népszavazás keretében utasította el a szerződés ratifikálását. Csak egy esztendő múltán és számos brüsszeli figyelmesség hatására sikerült megismételt népszavazás keretében egy halk “igen”-t kicsikarni Koppenhágában. Franciaországban is megkérdezték a népet, és az Európai Unió ott is csak egy leheletvékony többségnek köszönhette a létét. Németországban – a protestáns etikának megfelelően – a Maastrichti Szerződés ügye a Szövetségi Alkotmánybíróság elé került, a beadvány szerint ugyanis a szerződés “megkérdőjelezi a német alkotmány identitását”. A fekete taláros urak a beadványt elutasították, a sokszor követelt népszavazásra pedig nem került sor. A brit Konzervatív Pártban ugyancsak belső vita folyt róla, hogy vajon elfogadható-e a Maastrichti Szerződésben rögzített beavatkozás a londoni politikába, és ez lelassította a szerződés ratifikálását. Csak azokból az országokból nem hallatszott tiltakozás, amelyek az agrárpolitika és a strukturális alapok kedvezményezettjeiként egyébként is a brüsszeli infúziós tűn csüggenek.

Miután a gazdasági és monetáris unió eldöntött ügy volt, vagyis miután az új szuperhatalom szerkezete legalábbis gazdaságilag körvonalazódott, a Bizottság immár arra is koncentrálhatott, hogy ajánlatot tegyen Közép-Kelet-Európa új elitjeinek. Az Európai Tanács Koppenhágai Konferenciája 1993 júliusában lefektette a csatlakozási feltételeket, még mielőtt egyetlen csatlakozási kérelmet benyújtottak volna. “A tagság feltételeként a tagjelöltnek rendelkeznie kell egy bizonyos intézményi stabilitással, amely garantálja a demokratikus és jogállami berendezkedést, az emberi jogok védelmét, a kisebbségek tiszteletben tartását; a tagság megköveteli továbbá egy működőképes piacgazdaság létét, valamint azt a képességet, hogy a csatlakozó gazdaság el tudja viselni az unión belüli verseny nyomását és az itteni piaci erőket; az egyes tagjelölteknek ezenkívül eleget kell tenniük a tagsággal együtt járó kötelezettségeknek, és sajátjukká kell tenniük a politikai, a gazdasági és a monetáris unió célkitűzéseit.”¹¹ Ezek az 1993-ban, Koppenhágában meghatározott csatlakozási feltételek képezték a négy évvel később benyújtott “Agenda 2000” c. dokumentum alapjait. Demokrácia, piacgazdaság és az Európai Unió joganyagának átvétele: ezek voltak a “koppenhágai kritériumok” jelszavai.

A Tanács és a Bizottság értelmezésében a demokráciának természetesen semmi köze nincs a népuralomhoz. Az “intézményi stabilitás, amely garantálja a demokratikus berendezkedést” sokkal inkább egy olyan média- és pártrendszert jelent, amely stabilan a legerősebb európai tőkéscsoportok kezében van, és elkötelezett a kapitalista felhalmozási rezsim mellett – ahogyan az a második, a gazdasági természetű csatlakozási feltételben nyíltabban kifejezésre jut. Ezért aztán azok a közép-kelet-európai pártok és államelnökök, amelyek (akik) bár a lakosság többsége által, demokratikus úton kerültek megválasztásra, ám ilyen-olyan fenntartásaikat hangoztatják a gazdaság területén kizárólagos létjogosultságúnak tekintendő “piaci erőkkel” vagy “a verseny nyomásával” kapcsolatban, 1993 után a brüsszeli definíció szerint értelemszerűen antidemokratikusnak számítottak, és számítanak még ma is. A román Ion Iliescu, a szlovák Vladimír Mečiar vagy a jugoszláv Slobodan Milošević maga mögött tudta ugyan a lakosság nagy részét, és a Nyugatról jövő óriási nyomás ellenére is többször megerősíttetett hivatalában, a koppenhágai kritériumok értelmében mégsem rendelkezett demokratikus legitimitással. Aki a szociálpolitikát a befektetések szabadsága elé helyezte (Iliescu), az energiát a Ruhrgas helyett a Gazpromtól importálta (Mečiar), vagy a számára előírt sokkterápiát kicselezve pénzt nyomott, meg katonákat és tanárokat fizetett, ahelyett hogy szélnek eresztette volna őket (Milošević), annak nem jutott hely a saját maguk által kinevezett demokráciák értékközösségében. Ezért – és nem az emberi vagy kisebbségi jogok állítólagos megsértéséért – bélyegezték 1993-ban Szlovákiát, Romániát vagy Jugoszláviát “nem demokratikusnak”.

A második koppenhágai kritérium a “működőképes piacgazdaság”, amelynek – a történelem iróniája – tudnia kell “elviselni az unión belüli verseny nyomását és az uniós piaci erőket”. Ami magyarul annyit tesz, hogy a politika igazgathatja a piaci erőket; a piac folyamataiba való beavatkozás azonban már szentségtörést képez, ami a tárgyalásokból való kizárást vonja maga után. Ahol – mint a közép-kelet-európai országokban – éppen a társadalmi berendezkedés összeomlása volt napirenden, ott ez a feltétel roppant helyénvalónak hatott. Hiszen egy olyan időszakban, amelyet az ipar leépülése, a magas munkanélküliség, a reáljövedelmek csökkenése, valamint a társadalombiztosítási rendszerek (az egészség- és nyugdíjbiztosítás) szétesése jellemez, éppen hogy politikai beavatkozásra volna szükség, hogy a társadalom brutalizálódását legalábbis korlátok közt lehessen tartani. A remélt európai integráció bűvöletében élő közép-kelet-európai eliteknek azonban az ellenkezőjét kellett tenniük, ha meg akartak felelni az EU feltételrendszerének. Mivel nem volt hazai tőke, ami elviselhette volna a nyugat-európai konkurencia nyomását, a hazai burzsoázia létrehozására gondolni sem lehetett. A nyugati felvásárlásoknak esetleg a helybeli maffia tudott itt-ott némi tőkét ellenszegezni, de hamarosan ők is inkább kiegyeztek a nagy tőkefelhalmozási példaképekkel.

Ami pedig a jogharmonizációt mint a harmadik koppenhágai kritériumot illeti, nos, ez az Európai Unió egyetlen valódi ajánlata a közép-kelet-európai helyi elitek számára. A később röviden csak acquis communautaire néven futó uniós joganyag átvétele ugyanis számtalan poszt és posztocska létrehozását teszi lehetővé. Itt a tőkeszegény tiszttartókra, sőt fiaikra és leányaikra is van kereslet, itt privát gyümölcsöket hozhat az “európaizálás”. Minisztériumok, bizottságok, segélyszervezetek és mindenfelé nyugati képzések csábítanak, meg az esély, hogy utána esetleg kint lehet maradni, vagy hazatérve valami jól jövedelmező tiszttartói álláshoz lehet jutni.

Eltekintve attól, hogy az összes oktatás, szeminárium és szimpózium a nyugat-európai oldalon is óriási személyzetet mozgat meg: az 1970-es és 1980-as évek során fölös mennyiségben kibocsátott társadalomtudományi és jogi értelmiség harmadik-negyedik garnitúrája tudja, hogy sokat köszönhet Brüsszelnek. Ennek megvan az a kellemes mellékhatása is, hogy az európai birodalmi projekt elismertsége éppen az értelmiség köreiben növekvő.

1994 márciusa után aztán megindultak Brüsszelbe a csatlakozási kérelmek. A sort Magyarország (1994. március 31.) és Lengyelország (1994. április 5.) nyitotta. A leghosszabb ideig a Cseh Köztársaság (1996. január 17.), valamint Szlovénia (1996. június 10.) töprengett, amin nincs mit csodálkozni, ugyanis történelmi okoknál fogva még leginkább itt sikerült létrehozni valami helyi burzsoáziafélét, amelynek van veszítenivalója is az EU-csatlakozással.

 

1997: Amszterdam és Luxemburg közt

 

1997 júliusában az Európai Bizottság új pénzügyi tervet nyújtott be a 2000–2006-os időszakra.¹² Első ízben itt kalkuláltak valamiféle keretösszeget a közép-kelet-európai országok csatlakozásával járó költségekre, és dolgoztak ki erre vonatkozó programokat. Az “Agenda 2000” cím egyrészt egy uniós reformkoncepciót takar, tekintettel a valószínűleg 5-6 új tagország csatlakozására, másrészt pedig egy stratégiát, amely a tagjelöltek közelítését szolgálja a Koppenhágában elfogadott kritériumokhoz. Ami a konkrétumokat illeti: a terv költségmegtakarítást jelentett az agrárium területén és áremelkedést a bővítés érdekében felmerülő strukturális intézkedések következtében. 1996-ban az Európai Unió teljes költségvetésének még 49%-át fordították a mezőgazdasági termékek termelési és exporttámogatásainak kifizetésére. Az “Agenda 2000” a következő évekre csökkentette ezeket a kiadásokat, és egyidejűleg megemelte a strukturális kiadásokat, amelyek – persze tüzetes vizsgálatot követően – immár a csatlakozni kívánó országoknak is rendelkezésére állnak. A legnagyobb nettó befizetőként – 1997-ben még mindig Bonn fizette a tagországok befizetéseinek szűk 29%-át – Németország értelemszerűen a közép-kelet-európai integrációs segélyek takarékos változatát részesítette előnyben.

A bővítéssel kapcsolatos intézkedések finanszírozásának legfontosabb eszközeként azonnali hatállyal kiterjesztették valamennyi tagjelöltre a “Phare”-programot. Ez az eredetileg a lengyel és a magyar rendszerváltáshoz fűződő programok¹³ támogatására kijelölt pénzügyi alap később megnyílt minden közép-kelet-európai átalakuló ország előtt. A kései 1990-es években “Phare”-pénzek felhasználásával vezetők ezreit képezték ki, akik egyfelől piacgazdasági, másfelől pedig adminisztratív vonatkozásban teszik visszafordíthatatlanná a közép-kelet-európai átalakulást. A “Phare” kinyilvánított célkitűzései közt szerepel az állami vállalatok átalakítása, a magángazdaság támogatása, valamint egy polgári, a magántulajdon védelmére épülő törvényhozás megvalósítása. A megfelelő igénylési nyomtatványokon “demokratikus intézmények létrehozásáról”, “a közigazgatás kiépítéséről”, “cégirányítási rendszerek kialakításáról”, “a magánszektor szakembereinek képzéséről” vagy “az EU-normák átvételéről” lehet olvasni. Az Európai Bizottság már 1998-ban és 1999-ben több mint 1200 nyugati szakértőt¹⁴ küldött a csatlakozó országokba, hogy ott a polgári jogról és a tőkés rendről gondoskodjanak. Kiküldetésük legfontosabb célja a német “Treuhand”-hoz hasonló privatizációs ügynökségek felépítése, továbbá a külföldi működőtőke-befektetések támogatása volt. 2000 óta (egészen 2006-ig) évente 1,5 milliárd euró kerül a “Phare”-kalapba, hogy az meg tudjon felelni a fönt idézett feladatoknak. Az Európai Unión belüli regionális támogatásokkal összevetve – amelyekre ugyanebben az időben a strukturális és a kohéziós alapokon keresztül szűk 30 milliárd eurót vernek el – ez nem sok ugyan, mégis a “Phare”-források célzott felhasználása hatékony segítséget jelent egy tőkés felhalmozási rezsim felállításához (illetve helyreállításához). Hogy a “Phare”-források nem is elhanyagolható mértékben éppen a legnagyobb nyugat-európai konszernek javát szolgálták – a Volkswagen pl. támogatásban részesült csehországi beruházásának logisztikai támogatására vagy a Fiat ugyanilyen célra Lengyelországban¹⁵ –, már nem is meglepő.

Az “Agenda 2000” a Phare-forrásokat még két további, a csatlakozást elősegítő programmal egészítette ki, közkeletű rövidítéseik “Ispa”, illetve “Sapard”. Ezek főként infrastrukturális beruházások (pl. útépítés) finanszírozásával, illetve a mezőgazdasági struktúrák EU-igényeknek megfelelő átalakításával foglalkoznak.

Amivel Amszterdamban még nem sikerült dűlőre jutni, az az ún. intézményi reform volt. Ezalatt a konszenzussal hozott döntések elvének aláásása értendő, amely elvet már a 60-as évek közepe óta követnek. Az EU vezetőinek meggyőződése szerint még az Unió bővítése előtt szükséges, hogy a gyakorlatilag minden egyes tagállamot megillető vétójogot eltöröljék. A brüsszeli elit azonban nem volt megelégedve az Amszterdami Csúcsértekezlet ez irányú eredményeivel. Ahogy azt Jacques Santer, az Európai Bizottság elnöke, 1998. július 2-án Bécsben kifejezte: “Ne csapjuk be magunkat: egy 20, 25 vagy esetleg még ennél is több tagországból álló Uniót nem kormányozhatunk ugyanazokkal az intézményekkel, amelyek egy hat- vagy esetleg még akár tizenkét tagú közösség esetében megfelelőek voltak. Anélkül, hogy a politikailag érzékeny területeken is bevezetnénk a többségi döntéseket, az EU véleményem szerint már nem működhet tovább.”¹⁶ Ebben a tekintetben csak 2000 telén, Nizzában változtak az EU játékszabályai, de az ez irányú törekvések meg messze nem tekinthetők lezártaknak.

Az Európai Unió Luxemburgi Csúcsértekezlete 1997. december 14-én aztán áldását adta rá, hogy a Bizottság javaslatai szerint megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások a közép-kelet-európai jelöltekkel. Lengyelországot, Csehországot, Magyarországot, Szlovéniát, Észtországot (és Ciprust) hivatalosan 1998. március 1-jén hívták meg a tárgyalásokra. A Tizenötök mindenesetre már ezt megelőzően, 1997-ben Amszterdamban döntöttek a közös katonai és belpolitika kialakításáról, amibe a háború folytatására alkalmas intervenciós erők létrehozása éppúgy beletartozott, mint a schengeni rendszer kiszélesítése. Még az első közép-kelet-európai tagállamok felvétele előtt fel kell fegyverezni 60 000, állandóan bevetésre kész katonát, hogy a társadalmi és nemzeti jellegű nyugtalanságok esetén, amelyeket a bővítést követően nem lehet kizárni, “békefenntartó intézkedéseket” lehessen hozni. Európának ez a “petersbergi feladatokként” ismertté vált militarizálása a távolabbi jövőben azzal is fenyegethet, hogy az EU és az USA közötti konfliktusok rendezése a csatamezőre terelődik.

Ezzel párhuzamosan a már eddig is restriktív menedék- és migrációs politika további szigorításával óriási nyomás nehezedett a csatlakozni kívánó országokra, hogy tegyenek elszigetelő intézkedéseket korábbi szövetségeseikkel szemben, még mielőtt sor kerülne a csatlakozásra való alkalmasságuk megállapítására. Ennek megfelelően Németország pl. saját munkásaival segítette a kivitelezést, amikor határőrizeti létesítmények épültek Csehország és Szlovákia, Lengyelország és Fehér­oroszország, valamint Magyarország és Ukrajna között. Az egyes közép-kelet-európai országoktól az oly kívánatos nyugati integráció megköveteli a régi közép-kelet-európai szomszédsági kapcsolatok megszakítását. Amszterdamban ez a törekvés már bekerült az uniós jogba, jó okkal még azt megelőzően, hogy párbeszédet kezdtek volna róla a tagjelöltekkel.

 

5 plusz 1 meg 5 plusz 1

 

Pontosan 80 évvel azután, hogy az osztrák–magyar kettős monarchia széthullott az első világháború ágyútüzében, Magyarország, Csehország, Lengyelország, Észtország és Szlovénia (és görög Ciprus) újpolgári államainak külügyminiszterei megjelentek a brüsszeli biztosok előtt, hogy megkezdjék a uniós csatlakozási tárgyalásokat. 1998. november 10-én, majdnem egy évvel a Luxemburgi Csúcsértekezlet után, az öt (plusz egy) jelölt külön-külön szertartások keretében ott ült az EU Tanácsának akkori elnökével, Wolfgang Schüssel osztrák külügyminiszterrel szemben. Martonyi János magyar külügyminiszter nem felejtett el ebből az alkalomból megemlékezni a madjarok állítólag örökös “európai” szerepéről, akik a Kárpátoknál állnak a római kereszténység végváraként, hogy kelet felé biztosítsák annak védelmét.

1999 decemberében a helsinki EU-csúcsértekezlet a csatlakozási tárgyalások felvételéről döntött további öt (plusz egy) jelölt esetében: 2000 januárjától immár Litvánia, Lettország, Szlovákia, Bulgária, Románia (és Málta) is belevethette magát az EU-bővítés legjobb helyeinek megszerzéséért folyó versenyfutásba. Szlovákia esetében ennek egyik lényeges feltétele volt Vladimír Mečiar pártjának kikerülése a hatalomból, ami időközben bekövetkezett. Mečiar hangsúlyozottan önálló gazdaságpolitikája eddig ugyanis megnehezítette, hogy Szlovákia megnyíljon a nyugati konszernek érdekei előtt.

A mostantól már tizenkét tagjelölt közül – és ezt nem árt újra hangsúlyozni, hogy ne tévesszük szem elől az EU-bővítés “oszd meg és uralkodj” természetét – hat ország az 1990-es évek területi feldarabolódási folyamataiból jött létre, egy pedig eleve azzal küszködött, hogy területisége nemzetközileg nem is rögzített (Ciprus). A politikailag és – Amszterdam óta már – katonailag is nagyhatalomként fellépő Európai Unió az egyes közép-kelet-európai országokkal tárgyalva tehát nemcsak hogy tapasztalatlan, gyorsan cserélődő új elitekkel állt szemben. Az olyan országokban, mint Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Lettország, Észtország és Litvánia, a felnőtt lakosság az iskoláit végezve egyáltalán semmit nem tanult arról az államiságról, amely most felvételét kérte egy szupraállami (nemzetállamok fölötti) képződménybe. A tárgyalások politikai, társadalmi és területi feltételei értelemszerűen rosszak voltak a csatlakozni kívánó országok számára – ezért aztán tárgyalások nem is folytak. Az EU joganyagának (acquis communautaire) átvételéért folyó versenyfutás szigorúan formalizált felvételi eljárásként zajlott. Az egyes követelések fölötti vitának itt nem volt helye.

Amikor Brüsszel 1999 elején bevezette a közös pénzt – először még mint számlapénzt, 2002-től azonban már mint bankjegyet és érmét is –, ezzel újabb korlátot emelt a tagjelöltekkel szemben. Az euró övezetbe való esetleges belépés érdekében az 1990-es években végrehajtott sokkterápiák után ezeknek az országoknak most a tartós monetarizmusra kellett berendezkedniük. Az olyan országok, mint Lengyelország, Csehország, Magyarország vagy Szlovákia, csak így válhatnak képessé arra, hogy az euró bevezetésének előfeltételeként egy későbbi időpontban majd teljesíteni tudják a maastrichti kritériumokat. A transzformációs válság így szinte észrevétlenül alakult át integrációs válságba.

Az ezzel járó esetleges szerkezeti, gazdasági és társadalmi problémákról az EU-ban egyetlen fórumon sem folytak viták. A 2000. decemberi Nizzai Csúcsértekezlet ehelyett az EU Tanácsában érvényes vétójog elsorvasztásáról folyó vitákra koncentrált. Az egyhangú döntések elve 1966 óta¹⁷ képezte az EGK fejlődésének alapját. Bevezetése nem utolsó sorban francia nyomásra történt, miután Franciaország aggályosnak tekintette Németország katonai betagozódását egy később megbukott Európai Védelmi Közösségbe (EVK). Nos, miután 1989-ben közvetett módon kiderült, hogy Németország nem is olyan egyértelmű vesztese a II. világháborúnak, mint ahogy azt 1945 után feltételezték, az egykori háborús ellenféltől való (francia) félelem akadályozta a hatalmi viszonyokban való tisztánlátást. Az erőviszonyok pedig a KGST összeomlásával egyértelműen Németország javára tolódtak el, hiszen ez volt az egyetlen ország Európában, amelynek sikerült megnövelnie a saját területét 1945 után.

Ezzel párhuzamosan az EU nagyurainak dönteniük kellett arról a kérdésről, mi legyen az uniós tanácsdemokráciával az egyes közép-kelet-európai országok esetleges csatlakozását követően. Az 1966 óta széles körben elterjedt vétórendszer a bővítés perspektívájában már túl kockázatosnak tűnt, mert azzal fenyegetett, hogy teret ad a közép-kelet-európai érdekek brüsszeli megnyilvánulásának. Erre azonban az Európai Unió nem volt felkészülve. Már az első új belépések előtt egyértelmű viszonyokat kellett tehát teremteni, amik nem tudják blokkolni a nagy szereplők által meghozott döntéseket. Az Európai Unió új rendjét a tervek szerint a Nizzai Szerződésnek kellett szabályoznia.

Első nekifutásra aztán mégse sikerült egészen a dolog. Először is nem sikerült az egyes országok vétójogát teljes mértékben eltörölni. A kultúra, az adóügyek, a víz- és energiagazdálkodás, valamint a környezetvédelmi kérdések tekintetében változatlanul érvényes maradt az egyhangú döntések elve, miközben a régi EU-szerződés 70 rendelkezéséből 30 tekintetében a jövőben a döntéshez elégséges lesz a minősített többség.¹⁸ Aztán naphosszat vitatkoztak a Nizzai Csúcsértekezleten – amely egyébként először szembesült a globalizácó ellenzőinek heves tiltakozásával – a szavazatok jövőbeli súlyozásáról a Tanácson és a Parlamenten belül, hogy az hogy fessen ennyi és ennyi új állam csatlakozása után. Itt aztán elemükben érezték magukat a tanácsos urak. A végeredmény: a posztoknál német többség érvényesül majd, és roppant mennyiségű francia, brit és olasz bürokratára is szükség lesz. De a tagjelöltek sem távoztak üres kézzel: a csatlakozási tárgyalások lezárulta után Lengyelország, Csehország, Magyarország stb. hazai fronton kiszolgált politikusait – egyelőre persze csak fiktív – irodák és titkárnők várják majd Brüsszelben.

A nizzai fejezet végén azonban roppant kínosan hatott az ír lakosság vonakodása, hogy jóváhagyja az EU döntési fórumainak nehezen kialkudott új adminisztratív rendjét. Dublinban 2001 júniusában el kellett ismerni, hogy a nép ez esetben nem úgy szerette volna, ahogy a politikusok döntöttek. Úgyhogy e miatt a kis malőr miatt – akárcsak a Maastricht kontra Dánia esetben – 2002 októberében meg kellett ismételni a demokráciát. Ezúttal sikerrel.

A német és a francia tőke képviselőinek egyébként is enyhén hátborzongató volt az egész vita a Tanácson és a Parlamenten belüli szavazatok jövendőbeli súlyozásáról meg a biztosok kinevezéséről. Ezért robbantotta ki a német külügyminiszter, Joseph Fischer és a francia politikai elit az ún. alkotmányvitát, amely után az Európai Unióban előbb-utóbb úgyis számolni kell egy újraalapítással. Fischer volt az, aki először 2000 végén beszélt az Európai Unió “tudatos újraalapítási aktusának” víziójáról. Ezzel egyidejűleg figyelembe lehetne venni az egyes régi és új tagországok eltérő integrációs sebességét és egyfajta mag-EU köré peremterületeket létesíteni, amelyek működésére más törvények volnának érvényesek. A gazdasági központok ezzel egyfajta úttörő szerepet játszanának, amelyet a perifériák támogatnak. Az efféle, már nyíltan és bevallottan szelektív integrációs ajánlatok további vitája átkerült egy új, nem hivatalos fórum, a “Konvent” illetékességi körébe. Ez 2002. február 28-án, a levitézlett egykori francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing vezetése alatt vette fel a munkát.

 

A “közösségi vívmányok”

 

“Közösségi vívmányokon” (acquis communautaire) csaknem 80 000 oldalt kitevő 20 000 jogi akta értendő, amelyeket – 31 fejezetre (miszerint chapter) lebontva – minden tagjelölt ország megkap. Brüsszel 1998 második felében kezdte meg e joganyag áttekintését (miszerint screening), amelyet szőröstül-bőröstül minden jövőbeli tagállamnak át kell vennie.

Technikailag ez a screening a következőképpen zajlik: valamennyi tagjelölt létrehozza saját bürokráciáját, amely bedolgozza magát a 31 fejezet témakomplexumaiba, amelyeket Brüsszel mint a későbbi Unió jogi alapjait 1957 óta felhalmozott.¹⁹ Az EU Bizottsága a maga részéről szakértőket nevez ki, akik az egyes fejezetekre vonatkozó összegzéseket előadják az egyes tagjelölteknek. A tárgyalási nyelv az angol, a konzultációk menetét Phare-pénzekből dokumentálják, majd lefordítják a különböző közép-kelet-európai nyelvekre. Rendszeres időközönként táblázatok készülnek, amelyek a 12 tagjelöltnek az egyes fejezetek tekintetében elért eredményeit ábrázolják. A 12 újonc “regattamodellnek” nevezett versenyfutását a félévente újra meghirdetett legjobb startpozícióért már a felvételi tárgyalásokat megelőzően megnyitotta az Európai Bizottság. Az “Agenda 2000”-ben ez áll: “A csatlakozni szándékozó országokban megfigyelhető legfontosabb trendek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság – amennyiben fokozzák jelenlegi erőfeszítéseiket – középtávon képesek lehetnek az acquis zömének átvételére és az acquis érvényre juttatásához szükséges közigazgatási szerkezet kiépítésére. Ezzel szemben Szlovákia, Észtország, Lettország, Litvánia és Szlovénia csak abban az esetben lehetnek erre képesek, ha erőfeszítéseiket nagymértékben és tartósan fokozzák.”²⁰

Azóta a rendszeresen publikált regattajegyzőkönyvekben, ahogyan a valóságos vitorlásversenyeken is, sűrűn változtak a győztesek. Az EU perifériájának meghatározó helyéért a már említett három favorit mellett Szlovénia és Szlovákia is elkönyvelhetett egy-egy jó részeredményt, míg Lengyelország – és időnként Csehország is – vissza-visszaesett. Az uniós tagságnak ez a sportversennyé torzult felfogása azt mutatja, hogy milyen mechanisztikus módon tekintenek a brüsszeli bürokraták és a közép-kelet-európai új elitek az integráció folyamatára. Párhavonta mérleget vonnak. Az az ország, ahol az acquis communautaire előírásainak átvétele nem működik elég gyorsan és zökkenőmentesen, visszaesik a legjobb helyekért (vélelmezések szerint Németország napos oldalán…) folyó versenyben. Bulgáriával és Romániával 2001 végéig a 31 fejezetnek még a felét sem sikerült lezárni, uniós felvételük ezzel elsőként került le a napirendről.

Az uniós joganyag átvételéről folytatott megbeszélések bilaterális jellege következtében óriási nyomás nehezedik a csatlakozni kívánó államokra, amelyek küldöttei mindig egyedül néznek farkasszemet az egész brüsszeli apparátussal. Aki az előírásokat nem teljesíti vagy nem teljesítheti olyan engedelmesen, mint az adott fejezet esetében leggyorsabb jelölt, az visszaesik a screening-eljárásban. Az egyes közép-kelet-európai államok közt folyó konkurenciaharc biztosítja Brüsszel számára, hogy ne legyenek elvi viták az olyan nehéz fejezetek tárgyalásakor, mint a “mezőgazdaság”, a “szabad tőkeáramlás”, a “szabad költözködés joga” (a személyek szabad mozgása) vagy a “versenypolitika”. Mindig akad olyan csatlakozni kívánó kormányzat, amely hajlandó elárulni a tagjelöltek egy lehetséges közös, esetleg kritikus állásfoglalását és rögtön “igen”-t mondani a joganyag átvételére.

A tíz közép-kelet-európai jelentkező (továbbá Ciprus és Málta) felvételének kiemelt feltételei az 1993-ban Koppenhágában megfogalmazott kritériumok: “intézményi stabilitás”, “működőképes piacgazdaság” és a kötelezettség, hogy “sajátjukká kell tenniük az Unió (…) politikai céljait”. A már az 1957-es Római Szerződésben is megemlített “négy szabadság”, vagyis az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgása nem véletlenül áll az acquis communautaire 31 fejezetének élén. Az akadálytalan tőkefelhalmozás elvén alapuló integrációk e jelképei az Európai Unió tartóoszlopainak számítanak. Hogy megvalósuljon az összhang a brüsszeli “vívmányokkal”, a tagjelölteket arra kötelezik, hogy saját országaikban előmozdítsák a lehetőleg minden iparágra és a szolgáltatási szektor egészére kiterjedő privatizációt, hogy a közigazgatást átalakítsák a szabad vállalkozói osztály igényeire szabott szolgáltatássá, hogy a jogot és a belügyet – az ő esetükben a külföldi befektetők érdekei által meghatározott – polgári uralom tartópilléreivé tegyék, hogy a társadalombiztosítást és a nyugdíjrendszert megnyissák a tőkepiac előtt, valamint hogy takarékoskodjanak minden állami társadalompolitikai alrendszeren, az egészségügytől kezdve a lakásügyön keresztül egészen az oktatásügyig, illetve kínálják fel ezeket a piac számára.

Végezetül még utalni kell rá, hogy az egész felvételi folyamat során semmiféle tárgyalásra nem került sor az EU Bizottságával az egyik és az egyes tagjelölt országokkal a másik oldalon, holott az acquis communautaire-ről folyó megbeszéléseket mind a média, mind a politikusok ilyenként ábrázolták. A közép-kelet-európai országok feladata csakis és kizárólag az volt, hogy átvegyék a jogi előírások és a kapitalista normák teljes gyűjteményét, az EU szakértőinek pedig nem volt más dolguk, mint hogy ellenőrizzék ezeknek az intézkedéseknek a megvalósulását. Tárgyalásról egyáltalán nem volt szó. Egyedül bizonyos átmeneti idők képezték vita tárgyát, amíg megvalósulhat az egyik vagy másik “szabadság”, illetve az egyik vagy másik fejezet átvétele. És még itt is megfigyelhető volt, hogy az Európai Unió – például a személyek vagy a szolgáltatások szabad mozgása tekintetében – gyakran hosszabb átmeneti időket alkudott ki magának, mint a tagjelöltek.

Hogy egyáltalán nem folytak tárgyalások, azt többek között egy francia parlamenti jelentés is mutatja, amely 1998-ban készült az assemblée nationale tagjainak megnyugtatására. Abban ez áll: “Nem hagyományos tárgyalásokról van szó (ti. a bővítési megbeszélések esetében; HH), amelynek során eltérő érdekek közt egy kompromisszum kerül kialakításra, hanem csatlakozási tárgyalásokról, ahol az egyik fél (értsd: a tagjelöltek; HH) a másik fél (vagyis az EU; HH) segítségével és annak ellenőrzése alatt megvalósít egy adott célkitűzést.”²¹ Ugyanígy látta a helyzetet az Európai Parlament alelnöke, Klaus Hänsch, amikor a “tárgyalási” folyamatról írt: “Nem a munkavállalók szabad mozgásának elvéről folyik a tárgyalás, hanem azokról a határidőkről, amelyek elteltével ennek az elvnek érvényesülnie kell. Nem arról az elvről folyik a tárgyalás, hogy a belföldiek és a külföldiek egyenjogúak a földtulajdonszerzés tekintetében, hanem az elv megvalósításának módjáról és határidőiről.”²²

Az EU-joganyag évekig elhúzódó átvételi procedúrájának az is lényeges funkciója volt, hogy a 12 tagjelöltet folyamatosan a versenyelv hatása alatt tartsa. A tagjelöltek egyrészt egymás ellen küzdöttek, ami az acquis communautaire egyes fejezeteiről folytatott megbeszéléseket illeti, másrészt viszont valamennyien egyfajta közös sorban állásra kényszerültek, ahol folyton bizonyítékokkal kellett szolgálniuk integrációs elkötelezettségüket illetőleg. Ezek a bizonyítékok pedig igen gyakran felértek a brüsszeli “közösségi vívmányok” előtti megalázkodással. Arra kezdettől fogva egyetlen kormány sem kapott garanciát, hogy mindezért cserébe majd számot tarthat a perifériás integrációra. Ezzel szemben Brüsszel gyakran beleavatkozott a tagjelöltek belügyeibe, és állandóan intelmeket engedett meg magának, ha pl. valamelyik közép-kelet-európai ország választások előtt állt. A lengyel Parasztpárt, a szlovák HZDS-LS, Csehország és Morvaország Kommunista Pártja, a magyar és a román jobboldal… az EU nagyurai mindentől óva intettek, ami a befektetésbarát tőke által megszokott liberális-szociáldemokrata-konzervatív pártspektrumon kívül esik. Rendszerint a választópolgárokat fenyegették meg: ne sodorják veszélybe az integrációt azzal, hogy fontos pozíciókba juttatnak Brüsszel által nem ellenőrzött pártokat és pártvezetőket. Az acquis egyes fejezeteit felhasználva Brüsszelből könnyedén lehetett – ebben az értelemben – külpolitikát folytatni.

 

Koppenhága, 2002

 

2002 telén Dániában az Európai Unió Tanácsa és Bizottsága döntést hozott arról, hogy nyolc közép-kelet-európai államot (valamint Máltát és Ciprust) meghív az integrációs projektbe. Az utókor úgy tekinthet majd 2002. december 12-ére és 13-ára, mint a megnövekedett Európa születésnapjára. Románia és Bulgária a 2007-es évvel vigasztalódhatott. Ciprus rendezetlen területiségét tudomásul vették, a probléma megoldását pedig elnapolták.

“A mai nap példátlan történelmi esemény tanúja, amennyiben a folyamat az Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Máltával, Lengyelországgal, Szlovákiával, a Cseh Köztársasággal, Magyarországgal és Ciprussal folytatott csatlakozási tárgyalások lezárásával a befejezéséhez ért. Az Unió örül, hogy ezeket az államokat 2004. május 1-jével felveheti tagjainak sorába.”²³

Az Európai Tanács így vezette be “végső következtetéseit” Koppenhágában, hogy aztán a továbbiakban kitérjen saját dicséretére, majd “Európa népeinek közös elszántságát” ünnepelje. E népek most elérték, hogy “találkozzanak egy Unióban, amely kontinensünkön a béke, a demokrácia, a stabilitás és a jólét hajtóerejévé lett”. Roppant kínosak az olyan ünnepi beszédek, amelyekben a békéről, a demokráciáról, a stabilitásról és a jólétről szóló közhelyekkel helyettesítik a négy szabadságot, amelyek kedvéért megvalósult a brüsszeli befolyási övezet kiszélesítése. Európa az itt előcitált négy tiszteletre méltó cél közül egyikhez sem került közelebb az elmúlt évtizedben. És nem is szól semmi amellett, hogy a nyolc közép-kelet-európai ország felvétele a közös piacba a kontinenst biztonságosabbá, békésebbé, demokratikusabbá vagy szociálisan igazságosabbá tenné. Ellenkezőleg: az Európai Unió elszívó hatása destabilizáló következményekkel járt a peremvidékeken, egyrészt területi, másrészt társadalmi feszültségeket előidézve.

Visszatért Európába a háború mint a politika egyik lehetséges eszköze. Ma az Európai Unió és az Egyesült Államok katonái állomásoznak Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban, Macedóniában. A NATO keleti kibővítése helyzetbe hozza az amerikai, a német és a brit hadsereget. A megnövekedett Európa peremvidékein fennmaradnak a területi bizonytalanságok: Ciprus, Moldávia, ill. a Dnyeszteren túli terület, valamint az egykori Jugoszlávia hat tagköztársaságából három mind határproblémákkal küzd. És bár Európának e 80-as évekhez képest veszélyes helyzetéről állandóan tudósít a média, az Európai Tanács és a Bizottság ennek az ellenkezőjét állítja. A Tanács elnöke, Anders Fogh Rasmussen 2002 decemberében az Európai Parlament előtt arra az állításra ragadtatta magát, hogy “a Koppenhágában hozott határozatokkal lezárulhat az európai történelem egyik legsötétebb és legvéresebb fejezete. Lezárunk egy évszázadot, amelyben háborús pusztítások és konfliktusok kísértettek. Búcsút veszünk a Jaltai Konferencia és a hidegháború Európájától”.²⁴ A történelmi tapasztalatot ilyen propagandisztikus erőszakkal saját ellentétébe fordítják. Aki ezt a beszédet az elmúlt évtizedek európai valóságáról mit sem tudva elolvasná, arra a következtetésre jutna, hogy az 1945. februári Jaltai Konferenciával “háborús pusztítás” zúdult Európára, amelynek csak a KGST és a Varsói Szerződés összeomlása, különösen pedig a 2002-es koppenhágai EU-csúcsértekezlet után sikerült végre véget vetni. A “béke, demokrácia, stabilitás és jólét” csak abban a világban tér vissza kontinensünkre, ahol az EU-országok katonái a Balkánon, Afganisztánban meg hamarosan egy sor más országban és régióban állomásoznak szerte a világon. Azok az ünnepélyes mondatok, amelyek az EU bővítését béke- és jóléti akció színében tüntetik fel, merev képletek, amelyek leginkább hittételekhez hasonlítanak, és amelyek nem képezhetik sem az ellenfelekkel folytatott párbeszéd, sem a látható és érezhető valósággal való összevetés tárgyát.

A jaltai rendszer bukásának ünneplésével nem a második világháború legyőzését üdvözlik haladásként, hanem – fesztelenül és elég nyíltan – éppen e legyőzetés végét. Ezzel közvetve kapcsolódnak a bővítés problémaköréhez – ahogyan az a Wehrmacht által folytatott háború alatt és e háború révén megvalósult. Most azonban Németország egykori háborús ellenfelei, Anglia és Franciaország is a keleti bővítés támogatói. Az egykori német szövetségesek, Magyarország, Szlovákia és Románia, ugyanúgy tetszéssel adóznak a közelmúltbeli terjeszkedésnek, mint azok az országok és kormányok, amelyeket az 1940-es évek elején megszállt a Wehrmacht: Csehország, Lengyelország és Szlovénia.

Persze az EU apparátusának soraiból mindenki kikérné magának az iménti érvet, ám a háborús vereség legyőzésének öröme árulkodik a szellemről, amelyben az új Európa – rövidesen egy 60 000 fős gyorshaderővel felfegyverezve – megszületett. “Hazatérnek az elrabolt gyermekek”, állt 2002. december 16-án a félhivatalos osztrák Wiener Zeitung szalagcímében. Véleményük szerint tehát – és ezzel a lap sem a médiában, sem a politikában nem áll egyedül – az új tagjelöltek lakossága és régiói a Jaltai Konferenciát és a háború 1945-ös befejeződését követően Moszkva által eltéríttettek, de a koppenhágai EU-csúcs sorsukat most visszahelyezte jog szerinti szüleik kezébe. Az interpretáció ilyen mértékű őszintesége arról tanúskodik, hogy Európa imperialistái nyugtalanító magabiztossággal mérlegelik érveiket.

2002. december 13. és péntek volt, amikor a hideg dán fővárosban az EU keleti bővítését kimunkáló 65 politikus – államfők, miniszterelnökök és külügyminiszterek – a “családi fényképen” (ahogy a sajtó nevezi) belemosolygott a kamerákba. A következő hónapok során Ciprus kivételével valamennyi jelölt országban csatlakozási népszavazásokra került sor, amelyek mindenütt az EU-tagság igenlésével zárultak. Litvánia kivételével, ahol a választásra jogosultaknak mintegy 64%-a járult az urnák elé, sehol sem tapasztalhattunk csatlakozási eufóriát. 2003. április 12-én a magyar választópolgároknak még a fele sem élt demokratikus jogaival; a rendszerváltás e végső, sorsdöntő napján 64%-uk otthon maradt. Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban és Szlovéniában egyaránt 60% alatt maradt a választási részvétel. A felfokozott hangulat, hogy új (társadalmi és politikai) korszak kezdődik, teljességgel hiányzott. A közép-kelet-európai emberek többsége – a média és a politikusok megfelelő instrukcióit követve – elfogadta a látszólag elkerülhetetlent.

Az egyes országok politikai elitjeinek mozgástere 2004. május 1-jével végérvényesen leszűkül, a brüsszeli törvények ugyanis a nemzeti törvényhozás fölött állnak. Egyes közép-kelet-európai államok fokozott közeledése a katonai téren egyre határozottabban egyeduralomra törő Egyesült Államokhoz – ahogyan az az USA Irak elleni támadása következtében máris megfigyelhető – a felszínen növekvő külpolitikai lehetőségeket sugallhat. És valóban, a német vezetésű Európai Unió, illetve az USA-vezette NATO között fennálló strukturális ellentétek némi politikai lélegzetvételhez juttathatják Kelet-Európát. Azonban sem az EU-tagsággal járó gazdasági kényszerek, sem a költséges felfegyverkezés követelménye nemigen alkalmasak rá, hogy a közeljövőben megnöveljék az Európai Unió keleti tagországainak politikai mozgásterét.

 

(Fordította: Bellon Erika)

 

 

Jegyzetek

 

* A tanulmány a szerző Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur Peripheren EU-Integration című könyve (Wien, 2003) egyik fejezetének szerkesztett változata.

¹ Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987, 527. o.

² Uo. 125. o.

³ Uo. az EGK-szerződés 3. paragrafusa, 125. o.

⁴ Uo.

⁵ Uo.

⁶ 1985. február 1-jén Grönland kilépett az Európai Közösségből. Ez volt idáig az egyetlen ilyen eset.

⁷ Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987 (Egységes Európai Okmány). 544. o.

⁸ Vö. Bundesgesetzblatt 1994, II. rész, 3205. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

⁹ Vö. uo., 3406. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

¹⁰ Peter Gowan: “Die EU und die ungewisse Zukunft des Ostens”, in: Ost-West-Gegeniformationen, 2001/1. Graz 2001, 4. o.

¹¹ Az idézet forrása Európai Bizottság (szerk.): “Agenda 2000: Egy erősebb és kibővített Európai Unió”, in: Bulletin der Europäischen Union, 5/97. melléklet. Luxemburg 1997, 43. o.

¹² Időközben az EU tagországainak száma Ausztria, Svédország és Finnország 1995-ös csatlakozásával 15-re nőtt. Norvégiában az állampolgárok többsége népszavazás keretében elutasította a csatlakozást.

¹³ A “Phare” rövidítés jelentése: “Pologne, Hongrie: Assistance à la Re­st­ructu­ration Economique”.

¹⁴ Vö. Kurier, 1998. május 15.

¹⁵ Vö. Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

¹⁶ Jacques Santer Bécsben, az osztrák gyáriparosok egyesülete előtt elhangzott beszéde, 1998. július 2. (“Die Europäische Union auf das nächste Jahrhundert vorbereiten: Herausforderung für die österreichische Präsidentschaft”)

¹⁷ Az 1957-es Római Szerződés még csak minősített többségi döntést említ, a gyors döntéshozatalt elősegítendő.

¹⁸ A minősített többséghez elérendő küszöb a Tanács esetében – legföljebb 27 tagországot figyelembe véve – a szavazatok 73,4%-a.

¹⁹ Az egyes fejezetek címei (az élen a lényeggel): Az áruk szabad mozgása (1), A szabad költözködés joga (2), A szolgáltatások szabad mozgása (3), A tőke szabad mozgása (4), A társasági jog (5), A versenypolitika (6), A mezőgazdaság (7), A halászat (8), A közlekedési politika (9), Az adók (10), A gazdasági és monetáris unió (11), A statisztika (12), A szociális és a foglalkoztatási politika (13), Az energiapolitika (14), Iparpolitika (15), A kis- és közepes vállalkozások (16), A tudomány és a kutatás (17), Az általános és a szakképzés (18), Telekommunikáció és információtechnológia (19), A kultúra és az audiovizuális média (20), Regionális politika (21), Környezetvédelem (22), Fogyasztó- és egészségvédelem (23), Jog és belügy (24), Vámunió (25), Külkapcsolatok (26), Közös kül- és biztonságpolitika (27), Pénzügyi ellenőrzés (28), Államháztartás (29), Intézményi kérdések (30), Egyéb (31)

²⁰ Az EU Bizottsága, idézi Markus Warasin: Die Osterweiterung der Europäi­schen Union. Chancen, Risiken, Interessen. Bozen 2000, 103. o.

²¹ Assemblée nationale 1998, idézi Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

²² Klaus Hänsch: “Der Weg zur Osterweiterung der EU”, in: Europa braucht den Osten, szerkesztette Peter Kreyenberg. Stuttgart 1998. 28. o.

²³ Európai Tanács: A vezetés végső következtetései. Koppenhága, 2002. december 12–13.

²⁴ Rasmussen az Európai Parlamenthez címzett üzenetében, a Koppenhágai Csúcsértekezletet követően. Az idézet forrása: Enlargement Weekly, 2002. december 20. (vö. http://europa.eu.int/comm/enlargement/index_en.html)

 

A II. világháborút követő évtizedek jóléti állama a szociális biztonság olyan fokát jelentette széles rétegek számára az NSZK-ban, ami példa nélküli a német történelemben. A német modellt nemzetközileg is magasra értékelték. E modell azonban válságba jutott, aminek csak egyik jele a szakszervezetek és az SPD közötti kapcsolat meglazulása.

A második világháborút követő évtizedek szociális-jóléti állama a szociális biztonság olyan fokát jelentette széles rétegek számára az NSZK-ban, amely példa nélküli a német történelemben. A német modellt nemzetközileg is magasra értékelték. Bár nincs okunk arra, hogy ezt az időszakot “aranykorként” dicsőítsük, a “rajnai kapitalizmus” mégis civilizációs előrelépés volt – nemcsak azért, mert bizonyos fokú gazdagságot hozott a tömegeknek, hanem azért is, mert a parlamentáris demokrácia keretei között politikai stabilitás jött létre a Harmadik Birodalom borzalmait követően.

A nyugatnémet jóléti állam nem karitatív intézmény volt; létezését sokkal inkább egészen különleges történelmi tényezőknek köszönheti:

1. Drasztikus eltolódás a politikai és társadalmi erők egyensúlyában – nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt – a második világháború következményeként, ami a demokrácia és a társadalmi jólét fontosságát kiemelő erőknek kedvezett.
2. Egy hosszúra nyúlt gazdasági növekedési szakasz, amelyet – a konzervatívok által is követett – keynesi elmélettel támasztottak alá.
3. A Német Demokratikus Köztársasággal való verseny, ami folyamatosan a nyugati fölény demonstrálását követelte.

 

A jóléti állam elleni szalámitaktika

 

Az 1970-es évek végére a keynesi elmélet megmutatta gyengeségeit is, és a politikai, valamint társadalmi gazdasági váltás nyilvánvalóvá vált – kezdetben csak próbaképpen és a brit thatcherizmushoz képest igen tompított formában. Az 1980-as évek végén a berlini fal leomlása és a hidegháború vége megsemmisítette azt a nemzetközi keretet, amelyen belül a háború utáni német fejlődés végbement. Ennek következtében a neoliberális paradigma Németországban a kilencvenes évek közepére dominánssá vált.

A jóléti államon az első sebeket mégis már a nyolcvanas években megejtették. A szalámitaktikát alkalmazva, körülbelül egy évtized alatt a munkanélkülisegélyre és a jövedelem kiegészítésre való jogosultságokat folyamatosan csökkentették. Ezzel egy időben, a két évtizede növekvő munkanélküliség miatt komoly finanszírozási problémák adódtak az egészségügyi, a nyugdíj- és a munkanélküli-segélyezési rendszerben. Bár a jóléti rendszer működtetésének költségei, a bruttó hazai termék (GDP) százalékában mérve, hosszú távon csak marginálisan emelkedtek, a munkanélküliség felfedte a német rendszer Achilles-sarkát: a jóléti állam bevételei a munkából származó jövedelmekre kivetett hozzájárulásokon nyugodnak, ellentétben az adókon keresztül finanszírozott rendszerekkel. És átlagosan tízszázalékos hivatalos munkanélküliségi ráta mellett (húsz százalék a keleti tartományokban), ez a bevételi forrás hosszú távon kevés.

Ráadásul az újraegyesítés társadalmi költségeit – tizenhétmillió keletnémet integrálását a jóléti rendszerbe – szintén nem az adóbevételekből, hanem a társadalombiztosítási hozzájárulásokból képzett alapból finanszírozták. 1990 óta évente hetvenötmilliárd euróval támogatta a Nyugat a Keletet.

 

A német “New Labour”

 

A Kohl kancellár vezette kormány a jóléti rendszer nagyobb arányú megnyirbálására tett kísérletei megbuktak az akkor még ellenzékben levő szociáldemokraták és a szakszervezetek ellenállásán. Az 1998-as kormányváltás azonban mindent megváltoztatott. Egy kezdeti periódus után, mialatt sok, a kereszténydemokrata Kohl vezette kormány által hozott megszorító intézkedést (például a táppénz csökkentése) visszavontak, a szociáldemokrata Oskar Lafontaine 1999. márciusi lemondásával megnyílt az út a neoliberális fordulat előtt a szociáldemokraták köreiben. A divatos “új közép” jelszóval a német szociáldemokrata politika Blair “New Labour”-jének német mutánsává kezdett átalakulni, amelynek ideológiai alapjait az úgynevezett “Blair–Schröder nyilatkozatban” találjuk. Gazdaság-, pénzügy-, adó-, foglalkoztatás- és társadalompolitika: neoliberális módon. A Schröder által bevezetett “minden idők legnagyobb adóreformja” azt a neoklasszikus dogmát követi, amely szerint a vállalkozásokra kivetett adók csökkentése munkahelyeket teremt. Bár a reform közel ötvenmilliárd euróval gazdagította a vállalatok és a jómódúak bankszámláit, egyetlen munkahelyet sem teremtett, és nem adott lökést a gazdasági növekedésnek sem.

A nyugdíjellátás részleges privatizálása is kudarcnak bizonyult. A pénzügyi piacok csődje bizonytalanságot és szkepticizmust keltett a tőzsdén befektető nyugdíjalapokkal szemben.

 

“Agenda 2010” – a jóléti állam elleni legsúlyosabb támadás a háború óta

 

Németország gazdasága az elmúlt három évben gyakorlatilag stagnált – a 2003-ra prognosztizált nulla növekedés a legalacsonyabb az EU-ban. Ezzel egy időben a jóléti állam pénzügyi válsága tovább súlyosbodott, vegyítve a szigorú fiskális politikával és az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum prociklikus gazdasági hatásával. Németország társadalmi és anyagi infrastruktúrája romlásnak indult. A munkanélküliség, a szociális ellátások csökkentése és az általánosan érezhető krízis hatása alatt a közösségi kereslet csökkenésének hatása – különösen az infrastrukturális beruházások terén – felerősödött a háztartások keresletének csökkenése miatt. Ha nem lesz változás a gazdaság irányításában, a recesszió könnyen deflációs válsághoz vezethet.

Ezt elkerülendő, a kormány mentőövet keresve még erőteljesebben folyamodott a neoliberális tanokhoz. 2003 márciusában Schröder kancellár útjáraindította az Agenda 2010-et – egy társadalmi és gazdasági programot, ami a legnagyobb támadást jelenti a jóléti állam ellen a második világháború óta. A gazdaságpolitikai kurzus gyökeres megváltoztatását jelenti, ami véglegesen likvidálja azt, amit “rajnai kapitalizmusnak” nevezünk. Schröder már jelezte, hogy az “Agenda 2010” csak a kezdete egy messze nyúló folyamatnak.

A “reformcsomag” az adózásra, a munkaerőpiacra, a nyugdíjakra és az egészségügyre kiterjedő intézkedéseket tartalmaz.

 

A munkanélküliség helyett a munkanélküliek elleni küzdelem

 

A munkaerő-piaci intézkedések magja a munkanélküli-segélyre való jogosultság idejének csökkentése 32 hónapról 18 hónapra az 55 évnél idősebbek és 12 hónapra (korábban 24 hónap) az 55 évnél fiatalabbak esetében, együttesen két másik jóléti intézménynek – a munkanélküli-segélyre való jogosultság lejárta után folyósított segélynek és a jövedelemtámogatásnak – egyesítésével, amik az anyagi helyzet felmérése alapján kerültek kifizetésre. A munkanélküliség első periódusában a munkanélküliek korábbi nettó fizetésük mintegy hatvan százalékát kapják kézhez munkanélkülisegély formájában. Miután a segélyre való jogosultság megszűnik, az eddig folyósított és évről évre megkurtított segély helyett, adminisztratív okokból, az úgynevezett jövedelemtámogatást kapják kézhez a munkanélküliek, ami a legalacsonyabb, a létminimumnak megfelelő összeget biztosító segély Németországban, és jelenleg körülbelül négymillió ember részére kerül kifizetésre. Az elmúlt tizenöt évben a jövedelemtámogatás rendszerébe tartozó segélyek összegét folyamatosan csökkentették, összegük jelenleg az EU-ban elfogadott létminimum – az átlagbérek fele – alatt van.

Ráadásul a követelmény, miszerint a munkanélküliek gyakorlatilag kötelesek elfogadni az állami munkaügyi hivatal által felajánlott állást, tovább szigorodott, így gyakorlatilag bármely állást, függetlenül az esetlegesen rossz feltételektől és az alacsony fizetéstől, el kell fogadniuk. Az állásközvetítő rendszer hatékonyságát fejleszteni kívánják, és további intézkedéseket vezetnek be új kisvállalkozások beindításának segítésére.

Az intézkedések lényege világos: költségcsökkentés a munkanélküli kárán. Mivel majd tízszer annyi állástalan él jelenleg az országban, mint amennyi az üres állás, ez a politika igen kis hatással lesz a magas munkanélküliségre.

Egy másik előterjesztés szerint a tisztességtelen elbocsátás elleni védelem szintén csökkeni fog, úgymond a “munkaerőpiac rugalmasságának javítása” érdekében. Azok a munkahelyek, amelyek eddig hatnál kevesebb alkalmazottat foglalkoztattak, és amelyekre ezért nem vonatkoztak a munkaügyi törvények, a jövőben határozott időre szóló szerződések keretében alkalmazhatnának további munkaerőt anélkül, hogy a törvénykezés látószögébe kerülnének. Az alkalmazottak ezentúl a létszám-leépítési programok hatálya alól csak akkor lesznek mentesíthetők, ha azt életkoruk, munkával töltött éveik száma, valamint függő családtagjaik helyzete indokolja. Az iparági kollektív szerződéseket ezentúl rugalmasabban lehet a változó gazdasági környezethez alakítani.

 

Nyugdíj és egészségügy

 

A nyugdíjreform magja alapvetően a nyugdíjkorhatár 62 és fél évről 65 évre emelését, valamint a nyugdíjak csökkentését tartalmazza. Ugyanekkor az olyan, korábban nyugdíjra jogosultságot adó, de a járulékfizetés alól mentességet élvező időszakok hossza, mint például a tanulmányokkal eltölthető három év, csökkentésre kerülnek. Ezek az intézkedések néhány éven belül a szegénység növekedéséhez fognak vezetni a nyugdíjasok között, és a munkában töltött több évnek köszönhetően a munkanélküliség emelkedéséhez.

A betegeknek járó segély, amit az egészségbiztosító fizet azután, hogy a munkavállaló táppénzjogosultsága lejárt, a jövőben kizárólag a munkavállaló hozzájárulásaiból kerül finanszírozásra. Több ellátást, például a fogászati ellátást és a szemüveget, a páciensnek teljes egészében ki kell fizetnie. A receptfelírás díja emelkedni fog, és a betegeknek negyedévente tíz eurós díjat kell fizetniük, hogy joguk legyen orvosi ellátásra. Teljesen eltörlik az egészségbiztosítási rendszerből fizetett gyermekgondozási segélyt. Az orvosságokra kivetett díjak szintén emelkednek, de a krónikus betegek, illetve a megelőző programokon, illetve hosszú távú kezelésen részt vevők esetében csökkeni fognak.

Az alacsonyabb társadalmi gazdasági csoportokba tartozók várható élettartama már most is tíz évvel kevesebb, mint jómódú társaiké. A járulékos pénzügyi terhek a tizenkilencedik század kegyetlen igazságához fognak vezetni: “mivel szegény vagy, hamarabb kell meghalnod”.

 

Adó és önkormányzati pénzügyek

 

További adócsökkentési program van napirenden, ami az alacsony és közepes jövedelműek adóterheit kívánja csökkenteni. Ám ez közel sem fogja ellensúlyozni az új terheket, mint amilyenek például a magasabb egészségügyi költségek. Egy időben ezzel egy új adófajta bevezetését is tervbe vették, a kamatjövedelmek adóztatását. A helyi önkormányzatok pénzügyi reformjának következtében a helyi adók közé sorolt kereskedelmi adóból származó bevételnek emelkednie kell, valamint az adókötelesek számát is bővíteni fogják. Ez természetesen nem fogja érinteni az induló, illetve már működő kisvállalkozásokat.

Az Újjáépítési Bankon keresztül valósulhat meg a helyi hatóságok olcsó hitellel való ellátásának programja, valamint további gazdaságösztönző hatásokat várnak a lakásépítési és -felújítási programtól. A hagyományos kiskereskedelem működésének szabályozása megváltoztatásra kerül, csökkentik a bürokráciát.

 

A szakszervezetek és a szociáldemokraták útjai különválhatnak

 

Több mint egy évszázad óta a német szakszervezetek stratégiai szövetségesei a Szociáldemokrata Pártnak (SPD). A főállású szakszervezeti vezetők nyolcvan százaléka tagja a pártnak, az építőmunkások szakszervezetének főtitkára pedig egyenesen az SPD parlamenti frakciójának a tagja.

A második világháború után a német szakszervezetek a jóléti államba való testületi beépülés stratégiáját követték, ami évtizedeken keresztül sikeres volt. Ám a neoliberális fordulat krízist idézett elő, ami csökkenő taglétszámokban és mind a politikusokkal, mind a széles néprétegekkel szembeni csökkenő befolyásban mutatkozott meg. Saját problémáik mellett, mint az elbürokratizálódás, illetve a munkanélküliségből fakadó strukturális problémákra adott késedelmes válasz, a – neoliberális értelemben vett – modernizáció szükségessége, a szakszervezeteknek szembesülniük kellett az ellenséges médiával, amely egy, a reformokat ellenző megkövesedett ellenfél és megátalkodott dogmatista képében mutatta be őket. Ezt látva, alig meglepő, hogy 2003 nyarán, a kohászati szakszervezet, az IG Metall – amely a legnagyobb gyáripari szakszervezet a világon – az 1950-es évek közepe óta első vereségét szenvedte el.

Az 1998-as választási kampányban a szakszervezetek erősen támogatták a Schröder és Lafontaine vezette szociáldemokratákat. Bár a kapcsolatok Lafontaine távozásával megromlottak, még mindig világos volt – ha nem is mondták ki –, hogy a 2002-es kampányban is Schrödert támogatják. Ám az “Agenda 2010” a kapcsolatokat annyira felkavarta, hogy a történelmi kapcsolat minden tekintetben megszakadt.

A legnagyobb szakszervezetek – a ver.di (a szolgáltatások és a közszektor területén) és az IG Metall – nyíltan konfliktusban állnak a kormányzattal, részt vesznek a különböző társadalmi mozgalmak, különösen az ATTAC által képviselt kezdeményezésekben, és egyre jobban együttműködnek velük. Ugyanez vonatkozik az oktatási és építőipari szakszervezetekre is. Mára azok az erők, amelyek a több autonómia és a társadalmi mozgalmakkal való szorosabb együttműködés mellett teszik le a voksukat, túlsúlyba kerültek. Más szakszervezetekben, mint például a vegyipari és bányászati IG BCE és a központi szakszervezeti szövetségen, a DGB-n belül is még mindig elterjedt az az illúzió, hogy képesek lehetnek a kormány meggyőzésére párbeszéd és lobbi útján is. Ennek következtében a jövőbeli stratégia vitás kérdés marad – és az SPD-vel való viszony tisztázása egy ellentmondásos és elhúzódó folyamattá válhat. Amennyibe a szakításra sor kerül – ami igen lehetséges –, az történelmi esemény lehet Németország életében.

 

A tiltakozás megindul

 

Az SPD neoliberális fordulata – amely lépésre már a zöldek pártvezetése is rászánta magát – azt jelentette, hogy a parlamentet jelenleg egy neoliberális összpárti koalíció alkotja. A megközelítés ellenzőknek gyakorlatilag nincs parlamenti képviselete. Az a kevés SPD-tag, aki hallatni merte a hangját, nyomás alá került, amihez Schröder lemondással való fenyegetőzése is hozzájárult. Egy ideig nem lesz olyan SPD-tag, aki független akcióra képes lenne.

A kereszténydemokrata és liberális (FDP) ellenzéknek a “reformok” még csak elég messzire sem mentek. Mélyebb reformokra felszólító javaslataiknak esélyük is van az elfogadásra, hiszen ők vannak többségben a Bundesratban, amelyben a tizenöt szövetségi állam képviselteti magát, és amelynek hozzájárulását kell adnia több olyan intézkedéshez is, mint amilyen például az “Agenda 2010”. Így az SPD-nek, hogy törvényjavaslatát keresztülvigye, kompromisszumokat kell kötnie.

A posztkommunista PDS (Demokratikus Szocializmus Pártja) szintén minimális ellenzéki erővel bír. Bár szociáldemokrata párttá alakult át, és sikerült az SPD néhány, az 1970-es években megszerzett pozícióját megszereznie, mégsem tudta átlépni a parlamentbe kerüléshez szükséges ötszázalékos küszöböt, így csak az egyéni körzetben megválasztott két képviselővel lehet jelen az Alsóházban, a Bundestagban. A PDS ráadásul koalícióban van az SPD-vel két keletnémet tartományi kormányban – Berlinben és Mecklenburg-Elő-Pomerániában –, ahol az “Agenda 2010”-hez hasonló intézkedéseket hoztak.

A folyamat ellen kis késéssel parlamenten kívüli mozgalom kelt életre, amit a széles néprétegeket képviselő szakszervezetek egyes szervezetei, antiglobalizációs mozgalmak és egyéb más baloldali áramlatok hoztak létre. Több egyetemen is diáksztrájkok folytak a lefaragások és a tandíj bevezetése ellen, valamint akciókat szerveztek jóléti kiadások csökkentése ellen.

A legnagyobb sikert a 2003. november elsejei berlini demonstráció jelentette, amelyen – sokak meglepetésére – százezren vettek részt, a kevés előzetes szervezés és a szakszervezeti vezetők támogatásának hiánya ellenére is. A tüntetést az ATTAC, helyi szakszervezeti alapszervezetek és más baloldali tömörülések szervezték. November elsejének a sikerei azt mutatják, hogy az elégedetlenség és a vele szembeni tiltakozásra való akarat a társadalomban széles körű, de politikai képviselete hiányzik.

Ez megtörte a varázslatot, amely eddig, úgy tűnt, mindenkit visszatartott a tömegmozgalmaktól. A berlini tüntetés jelzés mindenkinek, aki eddig visszatartotta magát. Már volt némi hatása a ver.di, az IG Metall és más szakszervezetek vezetésére – akik nem a szakszervezetek mobilizálásától, hanem sokkal inkább újabb vereségektől félnek, amik még inkább defenzívába szoríthatják őket. November elseje tapasztalatai talán megváltoztathatják ezt.

Már a DGB is készséget mutat arra, hogy részt vegyen a jövendőbeli akciókban a jóléti állam csökkentése ellen, nem kis mértékben azért, mert félő, hogy elveszti tömeges támogatását. Szintén növekvő készséget mutatnak arra, hogy együttműködjenek más társadalmi szervezetekkel, egyházi személyekkel, valamint az SPD és a zöldek elégedetlen választóival. Ezzel a lendülettel az elkövetkező hónapokban nagyarányú tiltakozó hullám indulhat el az egyébként ebben a formában konzervatív országban.

Németország jelenlegi helyzetében, a berlini fal leomlása után egy évtizeddel, történelmi fordulópont lenne, ha egy haladó, egyenjogúsító programot hirdető, parlamenten kívüli mozgalom bebizonyítaná, hogy szignifikáns szereplője lehet ennek a folyamatnak. És Németország hangsúlyos szerepét tekintve Európában, a mozgalomnak a német határokon kívül is lennének követői.

 

(Fordította: Vigvári Gábor)

 

Az írás eredetileg a Red Pepper c. folyóiratban jelent meg.

Az SLD azért válhatott a lengyel baloldal vezető pártjává, mert az 1990-es években beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzatnak azonban nem sikerült javítania a közszolgáltatásokat, csökkentenie a munkanélküliséget és a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ennek következtében elvesztette szavazói támogatását, tagságának jó részét pedig kiábrándította.

A “harmadik utas” politika kudarca

 

A Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), amióta választási koalícióból politikai párttá alakult 1999-ben, dominálja a lengyel baloldalt. A 2001-es parlamenti választásokon a Munka Unióval (UP) egy választási blokkban a szavazatok több mint 40%-át megszerezve kormányt alakított a Lengyel Parasztpárttal (PSL). E választásokat megelőzően az SLD vezető tagjai gyakran beszéltek arról, hogy követik majd a New Labour (Új Munkáspárt) és a harmadik út példáját.¹ Feltételezhető volt, hogy a baloldal képes lesz kiterjeszteni szavazói bázisát a politikai közép irányába tett lépéseinek köszönhetően, valamint az is, hogy a piacorientált gazdaságpolitika segítségével ki tudja teljesíteni a párt szociáldemokrata kiáltványában tett ígéreteit. Ám kevéssel több mint kétévi kormányzással a háta mögött az SLD elvesztette a választásokon vezető pozícióját, korrupciós botrányokba keveredett, elvesztette tagságának mintegy 35%-át, és jelenleg további költségvetési megszorításokat javasol, ami pedig még jobban eltávolítaná szavazói és tagsági bázisától. Ezeket tovább erősíti az, hogy minden lényegesebb liberális szociális reformot visszautasít (mint például az abortuszra vonatkozó törvények liberalizációja); nem is beszélve arról a külpolitikáról, amely Lengyelországot Amerika hűséges szövetségeseként határozza meg egy kibővített Európában.

 

Visszatérés a normalitáshoz

 

Az előző “posztszocialista”, azaz jobboldali kormány (1997–2001) felgyorsította a privatizációs folyamatot és a piaci reformokat, ami komolyan rontott az ország társadalmi-gazdasági helyzetén. E kormányzati ciklus végén a gazdaság stagnált; a munkanélküliség megközelítette a 20%-ot; a társadalmi különbségek drasztikusan megnőttek, a költségvetés pedig az összeomlás szélén volt; ezenkívül mikor a privatizációs bevételek csökkenni kezdtek, az ország legkívánatosabb vagyontárgyait már eladták. A lengyel választók a 2001-es választásokon kinyilvánították az e politikát illető véleményüket: a koalíciót alkotó egyik párt (Szolidaritás Választási Mozgalom – AWS – és a Szabadság Unió – UW) sem kapott elég szavazatot ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljön a parlamentbe.

Az SLD választási kampányának szövege a “normalitáshoz való visszatérésről” szólt. Ebben az értelemben visszatérést ígértek az előző SLD–PSL-kormány (1993–1997) idején tapasztalt gazdasági növekedéshez. Lengyelország tudott Kelet-Közép-Európa (KKE) országai közül először nagyobb GDP-t elérni a rendszerváltás kezdete előttinél. 2001-ben a lengyel GDP a rendszerváltás előtti szint 127%-a volt, és e növekedés gyakorlatilag teljes mértékben az első SLD–PSL-kormánynak (1994–1997) volt köszönhető, míg a maradék hét év nettó hatása a GDP 1%-os csökkenése volt. Ezt jórészt úgy valósították meg, hogy lelassították a reformokat (főleg a privatizációt), ami csökkentette azok társadalmi-gazdasági költségét, segített enyhíteni a munkanélküliséget, és ezáltal megállította azt a recessziós spirált, amelyet az 1990-es sokkterápiás reformok elindítottak.

Az SLD elvesztette ugyan az 1997-es választásokat, de 2000-ben növelte a rá leadott szavazatok számát, és megőrizte az elnöki tisztséget Aleksander Kwasniewski személyében. Az újjáalakult SLD–UP/PSL-kormány annak reményében jött létre, hogy ismét képes lesz gyors gazdasági növekedést, csökkenő társadalmi egyenlőtlenségeket és csökkenő munkanélküliséget biztosítani. Mire azonban 2001-ben újra kormányra kerültek, az állami szektor tovább csökkent, és ennek következtében a lassuló piaci reformok stratégiája nem hozhatta már ugyanazokat az eredményeket, mint korábban. Ráadásul a lengyel ipari és bankszektor jelentős részének – gyakran kis összegekért – külföldiek részére történt eladásával a kapitalizmus egy függő formája jött létre Lengyelországban.

 

A rövid életű harmadik út

 

Az örökölt költségvetési válságra adott válaszul az újonnan megválasztott SLD-kormány első lépéseként egy sor költségvetési megszorítást vezetett be, beleértve egyes köztisztviselők bérének befagyasztását és a szülési szabadság idejének lerövidítését. Az SLD választási programjában azt ígérte, hogy a közszolgáltatások ingyenes és széles körű hálózatát fogja fenntartani és működtetni. Marek Belka pénzügyminiszterré való kinevezése azonban biztosította, hogy ennek a fedezetét a piaci mechanizmus felhasználásával fogják próbálni megteremteni; és megfogalmazta azt a szabályt, hogy a szociális kiadások növekménye nem haladhatja meg az inflációs rátánál 1%-kal nagyobb szintet. Röviddel pénzügyminiszterré való kinevezése után azt nyilatkozta:

“E cél megvalósítása se könnyű, se kellemes nem lesz. Az egészségügy-miniszternek egy szolgáltatási minimumcsomagot kell bevezetnie, vagy meg kell változtatnia a gyógyszertámogatási rendszert és harcot kezdeni a gyógyszergyártó vállalatokkal és/vagy a kórházak egyharmadát fel kell számolnia; a választás az ő kezében van. Az oktatási miniszter pedig megspórolhatja a rá eső pénz egy részét azzal, hogy befagyasztja a »tanárok kártyáját« és csökkenti az oktatásban foglalkoztatottak hatalmas számát.”²

A jelenlegi kormány az első néhány hónapját a Lengyel Nemzeti Bankkal (NBP) és a Monetáris Tanáccsal (RPP) folytatott összetűzései uralták. A kormányzat jelentős kamatcsökkentést és intervenciót sürgetett a zloty leértékelése érdekében. Belka közvetítő szerepet próbált játszani ebben a konfliktusban, mivel véleménye szerint (Kwasniewski elnökkel egyetértésben) meg kell őrizni az NBP függetlenségét.³ E patthelyzet eredményeképp a lengyel gazdaság hanyatlása folytatódott, a munkanélküliség nem csökkent komolyabban, számos iparág csődközelbe jutott, és a mezőgazdasági szektor helyzete tovább romlott. A kormány problémái válságossá váltak, amikor nyilvánosságra került, hogy a költségvetési hiány el fogja érni a 43 milliárd zlotyt (a GDP 5,5%-át), annak ellenére, hogy korábban mindenkit biztosítottak róla, hogy a 40 milliárdnál nem lesz több. A kormányon belül is nőttek a feszültségek – például Belka ellenezte az egészségügy-miniszter tervét, miszerint a nyugdíjasok részére gyógyszervásárlási támogatást vezetnének be. Ugyanakkor néhány belföldi iparág az összeomlás szélére került, és számos vállalat munkásai azt követelték, hogy a kormányzat avatkozzon be a védelmükben. A legnevezetesebb a Szczecin Hajógyár – egy a csőd szélén álló privatizált cég – helyzete volt, melynek összeomlása megközelítőleg 60 000 fő elbocsátását jelentette volna, és ami miatt egy sor tüntetést szerveztek. Új jelenség jelent meg a lengyel politikai életben: privatizált vállalatok munkásai kormányzati beavatkozást követeltek. A közvélemény-kutatások szerint az emberek véleménye az SLD-vel kapcsolatban drámaian romlott, Belka pedig júliusban lemondott pénzügyminiszteri pozíciójáról. Kevesebb mint egyévnyi kormányzás után világossá vált, hogy a piaci stílusú gazdaságpolitika nem tette lehetővé a választásokkor tett szociáldemokrata ígéretek megvalósítását.

Belkát Grzegorz Kolodko, a legutóbbi SLD–PSL-kormány pénzügyminisztere váltotta fel, és a gazdasági növekedéshez való visszatérést és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését ígérte. Kinevezése előtt nyilvánosságra hozott programjában amellett foglalt állást, hogy lehetséges az 5–7%-os növekedéshez való visszatérés, amire pedig szükség van ahhoz, hogy Lengyelország felzárkózzon Nyugat-Európához. A legfontosabbnak a belföldi tőkefelhalmozást tekintették, ezt szolgálta a zloty komoly leértékelése (amelynek az euróhoz kötését is kilátásba helyezték) és az ezt követő kamatcsökkentés. Kolodko azt is hozzátette, hogy az alacsony technológiájú ágazatok felől el kell mozdulni a fejlettebb iparágak és szolgáltatások felé. Ezt a folyamatot állami beavatkozás hajthatná végre, beleértve az állami pénzből finanszírozott beruházásokat is, mivel ezek idővel jócskán megtérülnek.⁴ Szerinte az elmúlt néhány év politikája szándékosan a társadalom legkiváltságosabbjainak javára osztotta újra a bevételeket, és Kolodko támogatta a leggazdagabbakat érintő adóemelést. A hazai termelés megteremtése mellett támogatta a humán tőke fejlesztését is, ami a tudományra és kultúrára fordított közösségi kiadások nagyfokú megnövekedését vonná maga után – ez magában foglalja a béremelést is. Hozzátette, hogy az egyenlőtlenség túlságosan magas szintje negatívan befolyásolja a gazdasági növekedést, és hogy az államnak aktívan szerepet kellene vállalnia az egyenlőtlenségek csökkentésében ipari, kereskedelmi és fiskális politikával – beleértve az oktatásra fordított pénz növelését is. Kolodko szerint a fő kérdés a posztszocialista rendszerek esetében nem az, hogy hogyan korlátozzuk az állam szerepét, hanem az, hogy hogyan fogalmazzuk újra szerepét, és hogyan rendezzük át a gazdasági életben való részvételét. Véleménye szerint az állam gyors visszavonulása a gazdaságból siettette a volt szocialista országok recesszióját, aminek következtében (a rendszerváltás után 12 évvel) a régió nemzeti bevételei 25%-kal maradnak az 1989-es szint alatt.

Kolodko programjának jelentősége abban állt, hogy megpróbálta összekötni a gazdasági növekedést az egyenlőtlenségek csökkentésével és a közkiadások növelésével. Röviddel pénzügyminiszteri kinevezése után Kolodko válságelhárító csomagot vezetett be a veszélyeztetett iparágak megsegítésére. A kormányzati politika ilyen megváltozása magával hozta az SLD támogatottságának növekedését. Nem tartott azonban sokáig a kormányzat sorsának jobbra fordulása, a monetarista reformok továbbvitelének nyomása pedig egyre nőtt, ahogy Lengyelország közeledett az EU-hoz való csatlakozáshoz.

 

Az EU-csatlakozás felé

 

Az SLD az Európai Unióhoz való csatlakozást tűzte ki kormányzása fő céljának, és a tárgyalások befejezését, ill. a 2003 júniusában lezajlott sikeres népszavazást tekinti fő sikereinek. A 2002-es koppenhágai EU-csúcson született döntés az új EU-tagok pénzügyi csomagjáról azonban egy új, második kategóriába sorolt EU-államcsoport létrejöttének feltételeit teremti meg. Az új tagoknak az első naptól kezdve mindent be kell fizetniük az EU-nak, annak ellenére, hogy a támogatásoknak nem kapják meg a teljes összegét. A tárgyalásokon a mezőgazdaság körül volt a legtöbb vita. A koppenhágai csúcs előtt az EU a tagjelölt országoknak a teljes uniós mezőgazdasági támogatásoknak az első három évben a 25%, 30% és 35%-át ajánlotta fel. Később ezek emelkedtek volna évi tíz százalékkal, amíg 2013 körül el nem érik a 100%-ot. Ez az ajánlat politikailag elfogadhatatlannak bizonyult, és a lengyel népszavazás sikerét fenyegette. A koppenhágai csúcson Lengyelországnak sikerült egy olyan megállapodást elérnie, ami szerint a közvetlen mezőgazdasági támogatás szintje a tagság első három évében 55%, 60% és 65% lenne, amit a lengyel médiában hatalmas sikernek állítottak be. Az EU-ból származó közvetlen támogatás azonban csak 36%, 39% és 42% lesz, a fennmaradó összeget pedig a lengyel kormányzat kipótolhatja az államkasszából. Ennek a lehetősége viszont kétséges, mivel Kolodko a költségvetés elfogadása után bejelentette, hogy nem biztos benne, hogy az állam a szükséges teljes összeget az EU-ból származó pénz mellé tudja tenni. Ráadásul a mezőgazdasági támogatásként kiosztott megnövekedett összeg nem más, mint a strukturális alapokból oda áthelyezett pénz. Tehát azt az egymilliárd zlotyt, ami 2007-ben a strukturális alapokon keresztül jutott volna Lengyelországba, most majd 2004-ben fizetik ki mezőgazdasági támogatásként.

A mezőgazdaság azért is fontos kérdéskör, mert ez a lengyel piacnak továbbra is olyan ága, amelyet vámok védenek az EU-val szemben. Ezek viszonylag magas vámok, és a megszüntetésük hatalmas kihívást fog jelenteni a lengyel mezőgazdaságnak. Az új EU-tagoknak ugyanis náluk jóval kompetitívebb mezőgazdasági ágazatokkal kell majd felvenniük a versenyt, miközben lényegesen kevesebb támogatásban fognak részesülni.

A tagjelölt országokba érkező közvetlen tőkebefektetés hiánya nem csupán a mezőgazdaság területét sújtja. A 2002-es brüsszeli EU-csúcson bejelentették, hogy a tíz új tagállam 2,6 milliárd euróval kevesebbet fog kapni az EU strukturális alapjaiból, mint azt korábban tervezték. Ez az EU-s pénzek második legnagyobb forrása, és Lengyelországra nézve 1,5 milliárd euróval kevesebb pénzt jelent, mint amire korábban számítottak. Az EU biztosította ugyan a csatlakozó országokat, hogy nem lesznek nettó befizetők tagságuk első éveiben, egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy az EU-tagság milyen feszültségeket fog jelenteni ezeknek az országoknak a költségvetésében. Tagságának első évében Lengyelországnak 2,4 milliárd eurót kellene befizetnie, ami az állami bevételek 6-7%-át teszik ki. A bevételeket tovább fogja csökkenteni a kieső vámbevétel; a kiadásokat pedig növeli az uniós jogrend átvételével járó költségek egy része. Bármiféle strukturális támogatás igénybevéte­léhez a kormányzatnak kell állnia a tervezett beruházások költségeinek egynegyedét. Ez csak 2004-et tekintve elérheti az egymilliárd eurót. A koppenhágai csúcstalálkozó előtt Kolodko bejelentette, hogy az ajánlott feltételek mellett az EU-csatlakozás után meggátolhatják a jelenlegi kormányzati kiadásokról szóló ígéretek teljesítését. Ezzel a drasztikus helyzettel szembesülve a lengyel kormánynak sikerült a 2004-es befizetésekből félmilliárd zloty visszatérítést eszközölni, ami segíthet könnyíteni az esetleges azonnali költségvetési válságon. Ezenkívül 108–289 millió euróval többet kapnak Lengyelország keleti határainak biztosítására. Talán nem meglepő, hogy az egyetlen, az EU-ból származó új forrás, amelyről Koppenhágában született döntés, arra volt szánva, hogy lezárja az EU határait olyan országoktól, mint Ukrajna és Fehér-Oroszország.

Súlyos kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a kormány képes lesz-e összeszedni a jelentősebb strukturális támogatáshoz és a hazai költségvetési kötelezettségeihez szükséges pénzt. Ezeket a célokat még inkább veszélyben érezhetjük, ha figyelembe vesszük az új tagállamok kötelezettségét, hogy mihamarabb csatlakozzanak az eurózónához, ami azt jelenti, hogy ezeknek az országoknak a költségvetését a növekedési és stabilitási megállapodás szerint kell átalakítani. Ez magában foglalja a költségvetési hiány 3%-ra való csökkentését (például a jelenlegi lengyel 5,5%-ról) mint az egyensúlyban lévő költségvetés első lépését. Azonkívül, hogy további megszorító intézkedésekhez vezet, ez a korlát az új EU-tagállamoknak a komolyabb strukturális segélyekhez kellő források megszerzését is megnehezíti. Ráadásul 2004 végére az új államok valutáját rögzíteni kell az euróhoz, amitől az árfolyamok nem távolodhatnak 15%-nál messzebb. Az EU kétségkívül azt szeretné, ha ezek a pénznemek magas árfolyamon csatlakoznának az eurózónához, mivel ez az új tagállamokba irányuló árukat jobb versenypozícióba helyezi.

Az új tagállamok ipari ágazatának jövője a csatlakozás után bizonytalan. Ezután ugyanis a kormány nem adhat támogatást üzleti vállalkozásnak Brüsszel engedélye nélkül. Ezt a támogatást pedig csak olyan vállalkozás kaphatja meg, amelyik várhatóan 3-5 éven belül nyereségessé válik. A tagjelölt államok nagy részében azonban 14 éve folyik az átalakulás a szocializmusból a kapitalizmus felé. Ez alatt az idő alatt az ipari szektorban a nagy leépítéseknek köszönhetően sok munkalehetőség szűnt meg. Ha még inkább kiteszik ezeket a gazdaságokat a külföldi versenynek, és visszavonják a támogatásokat, az egy újabb bezárási és elbocsátási hullám megjelenésével fenyeget. A lengyel kormány jelenleg szubvencionálja a vasutakat (250 millió euróval) és a bányákat (350 millió euróval). Így nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban nagy volt a nyugtalanság ezen a két területen.

A támogatások megvonásának hatása tisztán látszik az acélipar esetében. Az Unió azt követeli, hogy Lengyelország csökkentse acéltermelését 10%-kal (900 000 tonnával). Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben az acélkohók száma felére csökkent, az EU ennek is további egyharmados csökkentését szeretné elérni. Ez azt jelentené, hogy az ebben az ágazatban foglalkoztatottak száma 23 000-ről 16 000-re csökkenne. Mivel a hivatalos lengyel munkanélküliségi ráta megközelíti a 18%-ot, bármilyen további leépítésnek komoly társadalmi-gazdasági hatásai lehetnek.

 

Neoliberális úton az Unió felé

 

Az eddigiekben láthattuk, hogy az SLD képtelen volt beváltani a szociáldemokrata kiáltványában foglaltakat harmadik utas piacorientált gazdasági stratégiájával. Ez a sikertelenség vezetett Kolodko visszatéréséhez a pénzügyminiszteri posztra és a további intervenciós irányultságú gazdaságpolitika megvalósításához. A koppenhágai csúcs után az SLD kitette a PSL-t a kormányból, ami azt a szándékot jelezte, hogy a liberális jobboldal pártjaival szeretnének politikai szövetséget kötni (lásd alább). Miután megnyerték az EU-s népszavazást júniusban, új politikai fejezet kezdődött. Leszek Miller miniszterelnök tisztázta a kormány szándékait, amikor bejelentette a népszavazás utáni napon, hogy fontolóra veszik a lineáris (vagyis nem progresszív) adórendszer bevezetését. Már most is lineáris adórendszer van Oroszországban, Ukrajnában, Litvániában, Észtországban, Lettországban, és Szlovákia is bejelentette, hogy azt 2004 elejétől bevezeti. Úgy hiszem azonban, hogy ez volna az első alkalom, amikor egy kormányon lévő szociáldemokrata párt lineáris adórendszert vezetne be, ami a redisztribúció elvén alapuló fiskális politika antitézise. Ezt a bejelentést nem sokkal később követte Kolodko lemondása, aki kifejezte szembenállását a lineáris adókkal kapcsolatban, és a közpénzügyi reformok terhét Jerzy Hausnerre, a munkaügyi és gazdasági miniszterre helyezte. Hausner ígéretet tett arra, hogy fontolóra veszi a lineáris adókulcs bevezetését, és előterjesztett egy sor közpénzügyi reformot, a “Hausner-tervet”. Ez olyan tételeket tartalmaz, mint a szociális kiadások visszafogása – például a bányák és vasutak támogatásának csökkentése –; a nyugdíjak automatikus növekedésének eltörlése; a táppénz csökkentése; a mozgáskorlátozottakat foglalkoztató vállalatoknak nyújtott juttatások visszafogása; a női nyugdíjkorhatár megemelése és a fizetések korlátozása a közszektorban.⁵

A lengyel szociáldemokráciát európai kontextusában kell elhelyeznünk ahhoz, hogy megérthessük a népszavazás óta megtett útját. Az SLD nem sokkal az Unióról szóló népszavazás utáni második pártkongresszusán tartott beszédében Miller azt mondta: “Ahogy az EU-nak van egy lisszaboni stratégiája – egy hosszú távú terv az USA utolérésére –, ugyanígy Lengyelországnak is szüksége van egy varsói stratégiára az EU utoléréséhez.”⁶ Miller a “nagyobb növekedés, nagyobb méltányosság” (Wiecej Rozwoju, Wiecej Sprawidliwosci) szlogent csatolta a varsói stratégiához. A varsói stratégia jelentősége abban áll, hogy Miller a gazdasági növekedés elősegítését olyan liberális elvekhez kötötte, mint a lineáris adókulcs.

Hasonló zavarok tapasztalhatók a jelenlegi tagállamok szociáldemokrata pártjaiban, legfőképp a német SPD-ben, de más, kelet-közép-európai országokban kormányzó szociáldemokrata pártokban is Magyarországon és Csehországban. A cseh szociáldemokrata kormányzat már be is jelentett egy jóléti megszorításokat tartalmazó csomagot, amely magában foglalja a közalkalmazottak fizetésének befagyasztását, a nyugdíjak növekedési rátájának csökkentését, a korai nyugdíjazás szabályainak megszigorítását és a táppénz csökkentését. Ezek az elvonások részét képezik a cseh kormányzat abbéli vágyának, hogy a költségvetési hiányt a jelenlegi 6,2%-ról 4%-ra csökkentsék. Magyarországon a kormány ígéretet tett arra, hogy támogatni fogja az ország gyors csatlakozását az eurózónához, és arra is, hogy egy sor költségvetési hiányt csökkentő lépéssel legalább 350 millió dollárt megspórol, és a hiányt 2003-ban 4,5%-ra csökkenti.

A kelet-közép-európai szociáldemokrácia az EU-bővítés előtt viszonylag széles körű támogatást tudott maga mögé építeni az integrációt pártoló platformon, de a későbbiekben vonzereje és hegemonista potenciálja megfogyatkozott. A cseh és a magyar szociáldemokrata kormányzatok egy liberális párttal együtt kormányoztak, ami segíthet nekik a reformok keresztülviteléhez szükséges parlamenti többség eléréséhez. Ez a lengyel szociáldemokrácia számára nem volt lehetséges, és ezért az SLD fokozottan keresi a lengyel liberális pártok egy részének – mint például a Polgári Platformnak (PO) – szövetségét. Alternatív program hiányában a második SLD vezette kormányzat neoliberális gazdasági elveket kezdett hirdetni, amik messzebb mennek azoknál az elveknél, amiket ma a nyugat-európai szociáldemokrata pártok fontolóra vesznek. Ezeknek a kiterjedése Leszek Miller kormányának a referendum utáni nyilatkozataiból látszik. Miller most azon az állásponton van, hogy a gazdaság- és szociálpolitika két külön dolog, és egy szociáldemokrata kormánynak arra kell koncentrálnia, hogy a gazdasági növekedés előmozdítása érdekében a lehető legmegfelelőbb körülményeket teremtse meg az üzlet számára. A nemzeti vagyon megtermelése és újraelosztása nagyrészt két különböző terület. Az előbbit a gazdaság kemény és objektív törvényei határozzák meg, az utóbbit a szociális igazságosság. A politikának liberális karakterűnek kell lennie, mivel a piac csak a szabad gazdaság keretei között képes lehetőségeinek kiteljesítésére. A társadalom problémáit nem szabad a piac nyakába varrni, és ideológiai akadályokat sem szabad a szabad piac elé állítani. A gazdasági növekedés gyorsabb, ha az adók alacsonyak, a költségvetési hiány kicsi, és ha a költségvetés forrásait jobban kezelik.⁷

 

Szociális és nemzetközi politika

 

Ez a neoliberális gazdaságpolitika felé való sodródás együtt járt az SLD-vezetők szociálpolitikai nézeteinek konzervatívabbá válásával és a lengyel–amerikai szövetség megerősítésével. Az első SLD vezette kormány liberalizálta az abortuszt korlátozó törvényeket, amelyeket a korai posztszocialista kormányok vezettek be, majd új, abortuszt korlátozó törvényeket hoztak az 1997–2001-es AWS–UW-kormányzat alatt. Az SLD a 2001-es választási nyilatkozatában vállalta az abortusztörvények liberalizációját, ami az országban széles támogatottságot élvez.⁸ A második SLD-kormány azonban kompromisszumot kötött az egyházzal, amiben ígéretet tett arra, hogy nem liberalizálja az abortuszról szóló törvényeket, és hogy a leendő EU-alkotmányban az Istenre való utalás mellett fog állást foglalni. Cserébe az egyház támogatta az “igen”-t az EU-s népszavazáson. A népszavazás óta az SLD-vezetőség fenntartotta ezt a politikát, bár néhány SLD-s parlamenti képviselő az abortusz megreformálásáról és az azonos neműek közötti kapcsolat törvényesítéséről szóló törvényjavaslatot nyújtott be.⁹

2001. szeptember 11-ét követően Kwasniewski Lengyelországot határozottan a “terror elleni szövetség” tagjaként és az Egyesült Államok hű szövetségeseként jellemezte. A lengyel kormány elkezdte fontolóra venni az Amerikával és Európával való kapcsolatát, és megpróbálta a kibővített Európán belül az USA szoros szövetségeseként kialakítani saját szerepét. A lengyel Nemzetvédelmi Hivatal vezetője, Marek Siwec a következőket mondta: “Két ország is van Európában, amelyik nagyon jó példát mutat az Egyesült Államokkal való kapcsolat kialakításában: Nagy-Britannia és Spanyolország. A mi helyünkön, a mi realitásunkban, a mi törekvéseinkkel mi lehetünk a harmadik ilyen ország.”¹⁰ Mikor Lengyelország amerikai F–16-os vadászgépeket vett ahelyett, hogy valamilyen európai alternatívát választott volna, egyes európai országok azt állították, hogy a döntésnek politikai háttere van. Kétségtelenül e döntés mögött ott voltak a kompenzációnak ajánlott amerikai beruházások és annak lehetősége, hogy Lengyelországon állomásoztathatnak amerikai hadifelszerelést, és talán még annak is, hogy részt vehetnek a Star Wars II programban.¹¹ Annak megvalósulása, hogy egy sereg új, az USA-t támogató ország csatlakozik az EU-hoz, akkor vált meggyőzővé, amikor Lengyelország, Magyarország és Csehország is aláírta az iraki háború támogatásáról szóló, az Egyesült Királyság kormányfője által kezdeményezett levelet. Donald Rumsfeld ezt követő “régi Európa” és “új Európa” meghatározásai segítettek világossá tenni ezt a felosztást. Figyelemre méltó, hogy a levelet Nagy-Britannián kívül egyedül Közép-Kelet-Eurpából írták alá szociáldemokrata kormányzatú országok.¹² Láthatjuk tehát, hogy a kelet-közép-európai szociáldemokrata pártok – mint például az SLD – hogy jutottak a mainstream európai szociáldemokrata gondolkodáson kívülre egy olyan ügyben, amely az EU és az USA komoly elkülönüléséhez vezetett.

 

Hanyatlás és szétválás

 

A politikai jobbra sodródás és az a próbálkozás, hogy kössenek a PO-val politikai szövetséget, azt jelentette, hogy az SLD védtelen a saját baloldaláról jövő kritikákkal szemben – az OPZZ szakszervezeti egyesülés, az UP, a parasztpártok (PSL) és Samoobrona mind elvetik az SLD neoliberális irányának elemeit. Pillanatnyilag az SLD továbbra is a baloldal túlsúlyban lévő pártja, és valószínűtlen, hogy ez az elsődlegesség a közeljövőben vitathatóvá válik.¹³ A lengyel baloldal sorsa a közeljövőben nagyrészt attól függ, hogy mi történik az SLD-n belül, és attól, hogy vajon képes lesz-e egyszerre megtartani a hatalmat és belső egységét.

Az SLD-nek a 2002-es helyi választásokon mutatott gyenge teljesítménye nyomán a pártból sokan kritikus véleményüknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy az SLD parlamenti képviselői és vezetői főleg saját érdekeikkel törődnek, és eltávolítják a pártot szociáldemokrata gyökereitől. Az SLD támogatottsága 20% alá esett, ezzel a PO mögé kerültek, ráadásul folytatólagos korrupciós ügyleteikre is fény derült.

A júniusi pártkongresszus óta egy az SLD tagjait ellenőrző folyamat ment végbe (ahol minden tagnak újból pályáznia kellett a tagságra) annak érdekében, hogy megtisztítsák a pártot a korrupt elemektől. Ez azonban messze nem egy korrupt kisebbségtől való megszabadulást eredményezett, hanem a párt tagságának 35%-ának elvesztését (több mint 50000 főét). A tagság e riasztó mértékű csökkenése valószínűleg a kormány politikájával szembeni növekvő elégedetlenség következménye; mint például a katolikus egyházzal kötött szövetsége, az amerikai külpolitika támogatása és különösen a szociális kiadások lefaragásának javaslata, ami a “Hausner-terv” része.¹⁴

 

Következtetés

 

Az SLD a lengyel baloldal vezető pártjává főleg az 1993–97-es kormányzása alatti sikerei miatt vált, amikor (legalábbis részben) beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzat alatt azonban a pártnak nem sikerült csökkentenie a munkanélküliséget, javítani a közszolgáltatásokat, csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket vagy megvalósítani bármilyen értelmes szociális reformot.¹⁵ Ez azt jelentette, hogy a párt elvesztette szavazóinak támogatását, és tagságának jó részét kiábrándította. A lengyel szociáldemokrácia egyik meghatározó vonása az EU-csatlakozás támogatása volt. Ez annak a hitnek köszönhetően volt népszerű, hogy a csatlakozás nemcsak a gazdasági növekedést fogja elősegíteni, hanem azt is, hogy a lengyel jólét és a munkához való jog elérje a Nyugat-Európában tapasztalható szintet.

Ám ahogy közeledik az uniós tagság, egyre nagyobb a kormányon a nyomás, hogy tovább csökkentse a kiadásait, és hogy még inkább eltávolítsa a lengyel kapitalizmust bármilyen európai “szociális modelltől”. Ráadásul a gazdagabb országok egyre kevésbé hajlandók a bővítés finanszírozására; ez okozza alapvetően az EU-alkotmány körüli nemrég kialakult vitákat is. Amíg az EU-n belüli nyugat-európai szociáldemokrata kormányok a jóléti államok lebontásának és a liberális reformok bevezetésének problémáival szembesülnek, a közép-kelet-európai szociáldemokrata kormányoknak meg kell küzdeniük egy teljes társadalmi-gazdasági és politikai rendszer átalakításával, miközben fejlettségük alacsonyabb. Emiatt próbál a jelenlegi SLD-kormányzat olyan liberális reformokat bevezetni, amelyek jóval túl mennek a Nyugat-Európában szóba jöhető reformoknál. Az elmúlt években számos nyugat-európai szociáldemokrata párt vereséget szenvedett a választásokon, mert megpróbált jóléti reformokat bevezetni. Várhatóan a közép-kelet-európai szociáldemokrata pártok hanyatlása (mint például az SLD-é) jóval mélyebb és tovább ható lesz, mivel a párt piacorientált harmadik utas programjának elfogadása hanyatláshoz, vereséghez és széthúzáshoz vezetett.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Az írás eredetileg a Labour Focus on Eastern Europe c. folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Például az SLD vezére, Leszek Miller, azt mondta: “Londonban beszéltem a Munkáspárt teoretikusaival a harmadik útról, és úgy hiszem, ebben a tekintetben a Munkáspárt a legfejlettebb. Megkérdeztem tőlük, hogy ez a közép felé húzódás jobbra húzódás-e. Azt válaszolták: nem jobbra megyünk, hanem előre. Ugyan ez talán nem magyaráz meg mindent, mégis szép mondás, ami a mi esetünkben értelmet nyer” (Leszek Miller: Dogonomy Europe. Hamal Books, Łódż, 2001).

² Polityka, Miód z octem, 2002. 2. 2. A tanárok kártyája egy bérmegállapodás a kormány és a tanárok szakszervezetei között, ami szerint a tanári fizetések évente automatikusan növekednek. Jelentőséggel bír, hogy Belka korábban annak az Aleksander Kwasniewski köztársasági elnöknek az irodájában dolgozott tanácsadóként, aki a párt leginkább neoliberális beállítottságú tagja. Ez legtisztábban akkor nyilvánult meg, amikor Kwasniewski a kilencvenes évek elejének sokkterápiás reformjainak megalkotóját és az előző kormány pénzügyminiszterét, Leszek Balcerowiczot, kinevezte a Lengyel Nemzeti Bank (NBP) és a Monetáris Tanács (RPP) elnökévé is. Ez az SLD parlamenti frakciójának akarata ellenére történt.

³ Kwasniewski világossá tette, hogy megvétóz minden olyan törvényjavaslatot, amelyről úgy érzi, hogy veszélyezteti ezt a függetlenséget. Egyszer a PSL és az UP olyan törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek, amely a parlament által választott további 6 személlyel bővítené ki az RPP-t. Ez azonban soha nem került szavazásra.

⁴ Érdemes figyelembe venni Kolodko véleményét a kínai gazdasági reformról: “A recesszió és növekedés ellentétes tendenciái Kínában és Oroszországban a világgazdaság legszembetűnőbb eseménye a huszadik század utolsó évtizedének. Miközben a Kínai GDP megduplázódott, addig az orosz megfeleződött. Ennek jelentős geopolitikai vonatkozásai is vannak.”

⁵ Hausner és Kolodko a nyilvánosság előtti vitái számos hétig húzódtak Kolodko lemondását megelőzően. Az ellentétek azonban nem helyezhetők el egy liberális/keynesiánus tengelyen. Például Hausner az eurózónához való lassabb csatlakozásban és nagyobb költségvetési deficitben hisz, mint Kolodko. Ugyanakkor inkább támogatja a társasági adó csökkentését, és inkább hajlandó ezt a szociális kiadások csökkentésén keresztül megvalósítani. Habár Kolodkónak sikerült megvédenie néhány veszélyeztetett iparágat, programjának nagy részét nem tudta megvalósítani – javaslatainak egy részét a köztársasági elnök akadályozta meg.

⁶ “Skazani Na Millera”, Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 30.

⁷ “Ostatni Dzwonek”, Trybuna, 2003. 10. 09.

⁸ A társadalom 56%-a ért egyet azzal, hogy a nőknek joguk van az abortuszhoz, 28%-a pedig nem ért egyet ezzel (OBOP-közvéleménykutatás, idézve a Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 27.).

⁹ Néhány jel egyértelműen arra utal, hogy az SLD vezetősége ellenezni fogja ezeket a törvényjavaslatokat. Például a belügyminiszter, Krzysztof Janik, azt mondta, hogy a kormány nem foglal állást az azonos neműek kapcsolatát illetően, és hogy az abortuszt illető közmegállapodást pillanatnyilag nem lenne jó megzavarni (“Uznanie dla Hausnera”, Trybuna, 2002. 11. 15–16.).

¹⁰ Dobrze z Ameryka, Dobrze z Europa. Przeglad, 2002. 07. 29.

¹¹ A lengyel védelmi miniszter, Jerzy Szmajdzinsi hozzáfűzte, hogy “Készen állunk együtt dolgozni egy a mi területünkön létrehozandó katonai technológiai létesítményt illető megállapodás érdekében” (“Nie dam sie oczarowac”. Interjú, Trybuna, 2002. 08. 3–4.).

¹² Habár Csehországban az akkori köztársasági elnök, Vaclav Havel írta alá, nem pedig a kormányzó szociáldemokrata párt.

¹³ Bár az UP kritizálta az olyan megoldásokat, mint a lineáris adórendszer, az SLD-kormányzattal való szoros kapcsolata miatt nehéz a párt számára az SLD baloldali alternatívájaként megjelenni. Más baloldali pártok, mint például a Lengyel Szocialista Párt, marginálisak maradtak.

¹⁴ Egy slaski SLD-szervezet titkára például azt állítja, hogy a tagok száma 249-ről 145-re esett vissza, és a többség a “Hausner-tervben” foglalt szociális támogatások csökkentésével való elégedetlensége miatt hagyta el a pártot (“Plan Hausnera z Wefyfikacja w Tle”, Gazeta Wyborcza, 2003. 11. 28.).

¹⁵ Ennek ellenére a gazdasági növekedés javult, és most 3,5% körül van. A jobb gazdasági teljesítmény számos tényezőnek köszönhető. Először is, bár Kolodko gazdasági javaslatainak jó részét megakadályozták, részleges reformjainak is sikerült megállítania számos iparág hanyatlását. Másodszor, a kormányzat viszonylag magas szinten tartotta a közkiadásokat a költségvetési deficit elengedése által. Harmadszor, a zloty leértékelődött, főleg az euróhoz képest, ami megerősítette a lengyel exportot és az ipart.

A Szigeti Péter tanulmányában felvetettekkel szemben a szerző vitatja, hogy a nyolcvanas években reálisan létezett volna Kelet-Közép-Európa államszocializmusainak baloldali alternatívája. Szerinte az akkori vitákban már kizárólag a piac és a demokrácia polgári válfaja jelentkezett a fennálló alternatívájaként.

“Durch das Freiwerden des Knechtes wird der Herr volkommen frei.” (Hegel)

 

 

Nagyon nehéz hozzászólni Szigeti Péter tanulmányához.. A vitának (legalábbis részemről) szinte lehetetlen feltételeket szab a tanulmány nyelve, gondolkodásmódja. Ez a nyelv és gondolkodásmód gátat szab annak, hogy a gondolatmenetet képes legyek lefordítani azoknak a valóságos, empirikus tapasztalatoknak a nyelvére, amit nekem a szocializmus jelentett a nyolcvanas évek közepére. Persze, “ha egy fej és egy könyv összeütközik és kong – így Schopenhauer –, nem feltétlenül a könyv üres”. Lehet, hogy csak én nem értem.

Szigeti tanulmányának van egy rejtett intenciója számomra: a nyolcvanas évek második felében a baloldali gondolkodás (és vele együtt a magyar progresszió) “utat tévesztett”: a szocializmus megmentése helyett a szocializmus feladását választotta. Nyilvánvaló, hogy expressis verbis ezt a mondatot a szerző nem írja le. Magam inkább a cikk alapvető, noha eltitkolt intenciójaként fogom fel; a sokféle olvasatból talán ez lehet az egyik. S tovább megyek: ebben az interpretációban az ún. államszocializmusnak a nyolcvanas évek második felére kibontakozó válságával szemben felsejlik egy másik, a közvetlen demokráciára és az önigazgatásra épülő szocializmusmodell elméleti lehetősége mint a szovjet modellre épülő szocializmus valóságos politikai és gazdasági alternatívája. Mai szemmel már nem nehéz belátni: ez az alternatíva nem létezett, noha elméletileg szívósan él tovább, csak nem szabad összetéveszteni a létező alternatívákkal. Amit Eörsi István szerint Lu­kács György halálos ágyán mondott a szocializmusról, nevezetesen, hogy “másutt és másképp”, egyrészt túlságosan talányos ahhoz, hogy igazán komolyan vegyük, másrészt túlságosan szellemes, hogy ne gyanakodjunk: apokrifról van szó.

A létező szocializmussal szemben egy valódi közösségi társadalom, egy önigazgató szocializmus megalkotására (vagy legalább megálmodására) voltak kísérletek. Nem csupán 1956-ban, hanem még a nyolcvanas években is. Az, hogy baloldalon ezek a kísérletek jelentős szellemi energiák mozgósítására voltak képesek, nem meglepő, hiszen ezen az alapon egyszerre lehetett elutasítani a létező, bürokratikus államszocializmust s a szocializmus teljes, gyakorlati és elméleti felszámolását. S ez nemcsak a baloldali értelmiségieket érintette meg, hanem azokat a társadalmi rétegeket is, amelyek évtizedeken át a szocializmusban szocializálódtak, s bár nem voltak igazi nyertesei annak, de a változások sem ígértek számukra – a politikai szabadságon túl – különösebben jó esélyeket. A rendszer akkor még élő politikai tabui mellett feltehetően erre is gondolhatott a liberális ellenzék, amikor 1987 júniusában a “Társadalmi Szerződés” című programot megfogalmazta. 1987 júniusában a liberális demokraták az egypártrendszeren belüli pluralizmussal és az önigazgatással álltak elő. (Persze valószínűbb, hogy ez inkább taktika volt, mintsem liberális utópia. Mindenesetre akkor nem derült ki, hogy nem komolyan gondolják.)

Az egypárti rendszeren belüli pluralizmus s az állami tulajdon önigazgatással való felváltása (legalábbis szavakban), visszatérés az 1956-os forradalom legmélyrehatóbb céljaihoz (ezzel a forradalom segített legitimálni a liberálisok politikai programját), másrészt alkalmas volt arra, hogy időlegesen, amíg a politikai helyzet a nyílt beszédet lehetővé nem teszi, elfedje a liberális demokraták valódi célkitűzését: a magántulajdonon alapuló piacgazdaság és a többpárti, képviseleti demokrácia bevezetését. Erre, mármint a célok felfedésére, még egy-másfél évet várni kellett, noha 1987-ben is nyilvánvaló volt, hogy az 1987 júniusában akkor a liberálisok által is javasolt önigazgató szocializmus útja járhatatlan.

Annak ellenére is, hogy az 1956-os forradalom, amelyre 1987 után mindenki hivatkozott, a nemzeti függetlenség bázisán éppen ezeket a “lehetetlen” célokat fogalmazta meg.

De a Társadalmi Szerződés 1987-ben sem vált valódi programmá. Legfeljebb arra volt jó, hogy jelezze: a liberális demokraták útja azáltal, hogy önálló programmal léptek a színre, elvált a nemzeti demokratákétól. Hogy nincs többé a hatalommal szemben egységes ellenzék. Hogy a magyar ellenzék, a lengyel ellenzéktől eltérően, nem egyetlen alternatívát választ, legyen az az alternatíva bármily vonzó is egyébként, hanem a többpárti demokratikus erők megszervezésével a többpárti képviseleti demokrácia útjára lép.

A közvetlen demokrácia és az önigazgatás egy szocialista alternatívát jelentett volna. Amiben nem az a baj, hogy ezt nem ismerték(tük) fel, hanem az, hogy ez az alternatíva legfeljebb egy válságos időben kivajúdott baloldali utópiában létezett.

Nem az volt a baj, hogy ezt – nevezetesen, hogy az önigazgatás egy létező válságra adott utópisztikus válasz – a baloldali értelmiség nem ismerte fel. Felismerte, hirdette és vágyott is rá. E válasz utópisztikus jellegében is fontos volt, hiszen újra megfogalmazta mint elméleti kiutat az emancipált szocializmus jövőképét; igaz – a távoli jövőbe utalta azt. De hát: “a szabadság csak úgy gondolható el, mint annak a megvalósítása, amit ma utópiának nevezünk” (H. Marcuse). A valódi baj az volt, hogy mindez a nyolcvanas évek második felében kialakult válság realitásaiból nem kínált kivezető utat ki, akkor és ott már puszta ábránd maradt. A nyolcvanas évek politikai küzdelmei, majd az 1990. évi választások a rendszerváltásnak nem ezt a formáját legitimálták. Sőt ennek az alternatívának annyi volt a realitása, mint a “Munkástulajdont!” követelésnek az MSZP 1990-es választási plakátjain. Persze mondhatjuk azt is Hegellel, hogy “annál rosszabb a tényekre nézve”, de ez keveset változtat azon, hogy a létezőnek mindig van egy előnye az utópiával szemben, az, hogy létezik.

Kétségkívül: az 1988–2003 közötti időszak nagyon jelentős iskola volt (vagy: lehetett volna) a magyar baloldali értelmiség számára. Ebben az időben a közép-kelet-európai történelem valóságos menete kilépett minden, a marxista gondolkodásban a korábbi évtizedek alatt megformálódott gondolati sémából, s olyan fordulatot vett, amelyre az amúgy is (1968 óta)¹ mély intellektuális válságban lévő marxista gondolkodás képtelen volt adekvát választ találni. A dilemma (a kor légkörétől hiszterizáltan) úgy fogalmazódott meg, hogy mindaz, ami az 1917, illetve az 1945 utáni történelemben lezajlott, vagy nem volt szocializmus, vagy, ha az volt a szocializmus, akkor nincs többé szocializmus. Legalábbis Közép-Kelet-Európa számára ez volt a tanulság. (Jó, legyünk szerényebbek: az én számomra mindenképp.)

Megítélésem szerint az igazi probléma nem az volt, hogy a nyolcvanas évek második felében a baloldali értelmiség nem találta volna meg azt az adekvát történelmi választ, amelyet csaknem húsz év múlva Szigeti Péter felvázol (hiszen megtalálta), hanem az, hogy a nyolcvanas években Közép-Kelet-Európában egy ilyenfajta kiútkeresésnek semmilyen, komolyan vehető realitása vagy támogatottsága nem volt. Itt nincs mód tárgyalni a nyolcvanas évek történelmét, de Közép-Kelet-Európában a nyolcvanas évek történelme a szocializmus mint társadalmi forma delegitimálódásának története. S vele szemben nem az egyébként vonzó és gyönyörű önigazgatás volt az alternatíva. Közép-Kelet-Európa nem az önigazgató szocializmustól, hanem a piactól és a demokráciától várta a megváltást. Nos: megkapta.

Ezt a tanulságot én saját bőrömön éreztem, nem utolsósorban a magyar munkástanács-mozgalom szervezésének tapasztalatai alapján.

1988-ban, amikor néhány baloldali kollégámmal úgy döntöttünk, hogy támogatni fogjuk a tőlünk függetlenül meginduló munkástanács-mozgalmat, ez a mozgalom nem volt jelentős.² Nekünk természetesen határozott baloldali álláspontunk volt a mozgalommal kapcsolatban, de nem voltunk egyedül. Az MDF is szervezte a saját munkástanácsait, a szociáldemokraták is, sőt még a szabaddemokraták is igyekeztek teret nyerni ezen a terepen.

Ennek a mozgalomnak a szervezők és az aktivisták politikai-ideoló­giai megoszlása következtében meglehetősen divergáló elképzelései voltak a jövőt illetően. Csak egyetlen ponton volt közös az elképzelés, nevezetesen, hogy az alulról jövő munkástanács-mozgalom fontos, hiszen 1956 legjobb és legfontosabb baloldali hagyományaihoz épít hidat. A munkástanács-mozgalommal kapcsolatos illúzióink abból a hitből táplálkoztak, hogy a mozgalom – bár párttámogatását tekintve széles skálán mozog –, tartalmát illetően alapvetően baloldali mozgalom, amennyiben kitart a kollektív munkástulajdon követelése mellett. Arra a kérdésre, hogy melyik politikai törekvés adja meg az 1987 után születő vagy újjászülető mozgalom “végső” formáját, az idő s a külső politikai környezet konkrét alakulása adta meg a választ; de a munkástanács-mozgalom történelmi tradícióit és az állami tulajdon átalakításában hangoztatott követeléseit tekintve, 1989–1991 között valóban baloldali mozgalom volt.

A mi, akkor meggyőződésnek vélt illúziónk az volt, hogy mint ilyen előbb vagy utóbb leveti az átmenetben rárakódott aktuálpolitikai burkokat, s esélyt teremt egy emancipált társadalom s a munkások gazdasági emancipációjának kivívására. Maguknak a munkásoknak kell ezt az emancipációs harcot végigküzdeniük. Azt hittük, hogy ez a létező alternatíva az elidegenedett szocializmussal s az elidegenedett kapitalizmussal szemben. “A hit maga üdvözít, nem az objektív elem, ami mögötte van” – írja Nietzsche a húgának, s – mutatis mutandis – valami ilyesmi mozgatta a mi ábrándjainkat is.

Nos, ma már elmondható: a nyolcvanas évek végén a munkástanács-mozgalomnak nem volt történelmi esélye: azt, ami benne valóban “ötvenhatos” volt, a legitim politikai erők úgy kerülték, mint a pestisest. Minden pártnak, politikai erőnek olyan 56 kellett, s annyi 56, amennyi őt igazolja, ami azon kívül és túl vagyon, az ördögtől való. Az önigazgató szocializmust – noha sokféle igaz és nem igaz érveléssel, de a meghatározó politikai erők egyként vetették el, ha komolyra fordult a dolog, azaz, ha már nem csak szónokolni kellett róla. Még akkor is, ha verbálisan néha csodálták. És saját tapasztalataim alapján mondhatom: itthon és Európában egyaránt.³

Visszatekintve: a baloldal szerepe a munkástanács-mozgalomban⁴ epizodikus volt, noha nem lényegtelen. Hogy mégis kudarcba fulladt a munkástanács és a baloldali értelmiség együttműködése, az (a politikai taktikához való bámulatos hozzá nem értésen túl) azzal is összefüggött, hogy a baloldali értelmiség 1988–1991 között nem volt képes az ún. hagyományos baloldali gondolkodáson, a hagyományos baloldali történelmi toposzokon sem elméletileg, sem gyakorlatilag túljutni. És a nyílt politikai színtéren, a rendszerváltás jövőjéről folyó diskurzusokban nem volt akkora politikai támogatottsága, hogy egy demokratikus, önigazgató szocializmusmodellt mint létező alternatívát jelenítsen meg a nyolcvanas évek végén. (Persze az is kérdéses, hogy a fejeken kívül létezett-e ilyen modell. Úgy tűnik, hogy akkor sem.)

A pénzügyi, a gazdasági és a modernizációs kényszerek egész Közép-Kelet-Európát a kapitalista világgazdaságba történő betagolódás irányába lökték, s ezekhez a nagyon erős kényszerekhez képest a politikai forma üres héjként vált le Közép-Kelet-Európa országairól. (Mihelyt a gorbacsovi paradigmaváltás, a Brezsnyev-doktrína feladása erre az útra lökte Közép-Kelet-Európát.)

Ebben a fejlődésben az a kérdés, hogy mi lett volna, ha a nyolcvanas évek második felében “nem tévesztünk utat”, jóllehet nagy ívű gondolatmenetre késztethet és imponáló szellemi teljesítmény forrása lehet, alapvetően ma már nem fogalmazható meg. A kérdés valóságtartalma ma még kevesebb, mint két évtizeddel ezelőtt.

A baloldali gondolkodásról folyó diskurzusok közös sajátossága ma már, hogy az angyalok neméről szólnak. A Kádár-rendszer felszámolta a munkásosztályt, az új demokrácia irrelevánssá tette nemcsak az osztálycselekvést, hanem az osztálytudatot is. A baloldal most vigyázó szemeit egy szociális és környezetvédő Európára vetheti, ha nem akar illúziók nélkül maradni.

Az Eszmélet által indított vita nagy erénye, hogy ezt a problémát a gyökerekig vezeti vissza, azaz a nyolcvanas évek alternatíváihoz. És fel meri tenni azt a kérdést is, hogy volt-e akkor más alternatívája egy elidegenedett államszocializmusnak, mint a polgári demokrácia és a kapitalista gazdaság. Mindenesetre számomra ma már úgy tűnik, hogy nem volt, vagy csak rosszabb, fundamentalista nacionalista alternatívája lett volna. Ezt az alternatívát (nem kis nyugati segítséggel) elkerültük, de azt a pályát, amelyre a nyolcvanas évek végén kerültünk, már nem hagyhatjuk el. Ha a Szigeti által felvázolt baloldali alternatívának a nyolcvanas évek közepén alig volt esélye, akkor ma meg éppen semmi.

Kelet-Közép-Európa ma inkább több, mint kevesebb szkepszissel szemléli új Zukunftstaatját, a szociális Európát. Abban bízhat, hogy ez ugyan nem ígérkezik a létező világok legjobbikának, de jobbnak, mint Kelet-Közép-Európa mai, létező nyomorúsága: a szegénység és a gazdagság nyomasztó ellentéte, a társadalmi szolidaritás elborzasztó hiánya, az esélyek szörnyű egyenlőtlensége, a szegénység és a nyomor tömeges és tartós jelenléte, az éhező gyermekek nagy száma stb. Az Unió, noha nem gyorsan és nem mindenkire kiterjedően, esélyt jelent. Ezt annál is inkább hangsúlyoznunk kell, mert más esély nem kínálkozik.

S ha már az is kétséges, hogy az Európai Unió számunkra a jólét Európája, (noha nincs másik, ennél jobb Európa), az viszont bizonyos, hogy az Unió nem a kelet-közép-európai baloldal uniója. Ez nem az önigazgató szocializmus Európája. Ez nem a közvetlen demokráciák Európája. Jobb esetben nem lesz az ökológiai katasztrófák Európája. Jobb esetben az Unióban kilábalhatunk a tradicionális kelet-európai nyomorúságból. (Persze nem túl gyorsan és nem forradalmian.)

Európa boldogabb felének baloldala (mint az establishment része), elfogadtatta saját alternatíváját, bár a jóléti államhoz fűződő illúziók foszladozásával ez az alternatíva egyre nehezebben jeleníthető meg. Közép-Kelet-Európában ez a baloldali álláspont a kormányok és a pártok részéről nem jelent valódi alternatívát, legalábbis eddig nem jelentett. (Még akkor sem, ha nekem személy szerint a baloldali restrikció elviselhetőbb, mint a jobboldali arrogancia; igaz, hogy egyik oldal korrupciója és manipulációja sem vonzó.)

Értem én Szigeti Péter erőfeszítéseit, hogy egy baloldali alternatíváért s egy olyan gondolkodásért küzd, amely felismeri ezt az alternatívát. Csakhogy a XIX. század óta tudjuk: a szocializmus csakúgy, mint a környezetvédelem, nem nemzeti kérdés. Választhatunk: vagy elfogadjuk ezt a kihívást, s harcba kezdünk a szociális Európáért, vagy mindent akarunk, s kevesebbel nem érjük be. És elfordulunk Európától. Akkor vigasztalhat bennünket H. Marcuse fentebb idézett aforisztikus mondata. Csakhogy ez a gondolat a hatvanas évek illúziókkal terhelt gondolkodásának a terméke. Gyönyörű volt, de ideje felébrednünk.

Van szegénység, nyomor, van az anyagi elnyomorodás mellett kulturális depriváció is. Elvileg tehát Közép-Kelet-Európában minden adott, hogy reorganizálódjon a munkástudat és az osztálytudat is. S mégsem adott semmi.

Azt nem tudom, hogy az önigazgatásnak és a közvetlen demokráciának van-e esélye (az utóbbi Dahl szerint kiegészíti a képviseleti demokráciát, persze Amerikában), de feltehetően nem a XIX. és a XX. század céljai és fogalmai alapján kell választ adnunk a XXI. század problémáira. Mert alkalmazva a cél és az út hegeli dialektikáját: A célhoz járhatatlan út nem vezet. Csak a cél elérése igazolja, hogy az út járható.

 

Jegyzetek

 

¹ Itt arra a mély válságra gondolok, amely az 1968-as prágai tavasz leverése nyomán állt elő; 1968 után a szocializmus megreformálhatóságába vetett hit illúziónak bizonyult ugyanúgy, ahogyan az uralkodó párt és az értelmiség együttműködésének esélye is.

² A munkástanácsok szervezési munkájába jómagam kutatóként kapcsolódtam be. A Szakszervezetek Gazdaság és Társadalom Intézetének munkatársaként a szakszervezeti reform kérdéseivel foglalkoztam. Ugyanakkor erős baloldali elkötelezettségem révén beletartoztam a később Baloldali Alternatíva Egyesület alapító tagjainak a körébe, bár az egyesület megalapításában formálisan nem vettem részt. Ez a kör, elsősorban emblematikus vezetője, Krausz Tamás révén erősen elkötelezett volt egy önigazgató munkásmozgalomnak. Bár ez a későbbiekben problematikussá vált, a BAL teoretikusai, jogászai, történészei, szociológusai stb. meghatározó szerepet töltöttek be az első munkástanács-mozgalom egyik szárnyának kialakításában.

³ A Munkástanácsok Országos Szövetsége nevében tárgyalásokat vezettem Európa szakszervezeti központjaiban támogatásért. Mind a szervezet anyagi támogatását, mind önigazgató programjának támogatását illetően. Sikertelenül. A támogatás feltétele a szakszervezeti szerep elfogadása, tehát az eredeti program feladása lett volna. Ez később következett be, amikor én már nem dolgoztam a MOSZ-nél.

⁴ A MOSZ csatlakozott a keresztényszocialista szakszervezeti szövetséghez, és beilleszkedett a plurális szakszervezeti struktúrába. Ezzel elszakadtak azok a kötelékek, amelyek 1956-hoz kötötték.