Ideologikus felütés

A könyv témáját jobban közelíti az alcím: A magyar államadósság törté­nete, míg értelmező üzenetét a főcím Kádár hitele, mintegy sűrített formá­ban tartalmazza. Rövid, ütős címadás. Azt sugallja, hogy az államadós­ság problémáiért végső soron egy személy tehető felelőssé – eltávolítva a kérdés rendszerösszefüggéseit, mint például a Kádár-rendszer, a léte­ző szocializmus, vagy a félperifériás országok felzárkózási kísérleteinek vizsgálatát -, ezzel segítve a bűnbakképzést. De mennyire lenne vonzó mondjuk a Kádár-rendszer hitele cím? Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen cím esetében magával a rendszerrel is többet kellene foglalkozni. Noha marketing szempontból kiváló a könyv címe, az – meglátásom sze­rint – nem segíti a tisztánlátást. Az olvasó könnyen azt a következtetést vonhatja le, hogy a mai adósságainkat egyedül Kádárnak köszönhetjük. Ami – remélem nem szükséges bizonyítani – túlzott leegyszerűsítés. Ez jól érzékeltethető azzal, ha a címet megfordítjuk (mivel a hiteleket nem csak felveszik, hanem nyújtják is), ami akár lehetne: A Nyugat hitele vagy az IMF hitele is. A mai áthallásokkal együtt ez a cím már egész másképp értelmezhető.

A könyv megírását nagyban elősegítette, hogy a szerző „kivételes lehetőséget” kapott a Nemzetközi Valutaalap (IMF) archívumában való kutatásra Washingtonban. A magyar vonatkozású tárgyalások és anyagok feldolgozása adják a könyv fő erősségét. Az IMF-szál a leghangsúlyosabb a könyvben, és a többi forrás is ehhez kapcsolódik, tehát a tartalma alapján találóbb lenne egy semlegesebb cím: A magyar államadósság és az IMF (mivel az alcím a témafeldolgozás teljességének szempontjából túlzásnak tűnik).

A szerző megközelítésének alapvetését az Előhangban vázolja fel, ami jól elkülönül az adósságtörténet elmondásától. Mivel itt koncentráltan, a „történettől” szinte függetlenül fejti ki alapállását az oknyomozó újságíró, ezért ez az előértelmező rész a legideologikusabb, és ezért a legvitatha­tóbb, valamint történetírói szempontból leggyengébbre sikeredett része a műnek.

Mong könyvében a Kádár-rendszernek az adósságkezelés szempontjá­ból fontos felső szintű vezetőit vizsgálja. „Kik voltak ők, honnan jöttek, mit gondoltak 1956-ról, hogyan vélekedtek Kádárról és mennyiben határozták meg későbbi döntéseiket az októberi események?” teszi fel a kérdést. A személyes életutak felvázolásában sokat merít az Oral History Arhívum (OHA) anyagaiból, saját interjúiból, a legnagyobb segítsége pedig Fekete János életinterjú-kötete (Benda 1999). Erre oly mértékben támaszkodik, hogy az olvaslak.hu könyvkritikai portál kritikusa meg is jegyzi: „a könyv időnként mintha Fekete életrajzának az újraírása lenne”.²

Sajnos a szerző történetének kisszámú szereplőit homogén csoport­ként próbálja láttatni, olyanként melynek alapbeállítódása már korán kialakult és nem is változik. E megközelítésmód, a csoportos felelősség kérdésének felvetésével – a miért? mozgatórugóinak megértése helyett – segíti a bűnbakképzési mechanizmusok beindulását. Ezzel a könyv indirekt módon a kommunistázásnak és – mint látjuk – a zsidózásnak is tápot nyújthat. A csoportképzést szolgálja, hogy a könyvben a különféle megszólalóktól vett idézetek keverve, és sűrűn egymás után következ­nek, ami olvasási szempontból is zavaró.

A szerző szereplőit az őket ért meghatározó élmények alapján kíván­ja megérteni. Szerinte ezek között is döntő a korosztályi élmény, ezért a születési évszámot minden jelentősebb személy első említésekor a szövegben is feltünteti.

Az Előhangban kiemeli e későbbi kádárista (rákosista) tisztségviselők szegénysorból való származását, akik a „Horthy-korszakot érthető módon igazságtalannak tartották, hiszen az 1930-as években sokan közülük nehéz körülmények között éltek”. Ezzel egy népszerű vulgármaterialista klisére erősít rá az egyébként tájékozott szerző. E leegyszerűsítés mai megfelelője talán így szólna: a lúzerek igazságtalannak tartják a (kapita­lista) rendszert (mert az a tehetségeseket szolgálja). Azonban még Mong könyvében is sántít ez az érvelés, hiszen az így sugalmazott körből még így is kilóg „Bácskai Tamás (1925), […] a jól menő ügyvédcsalád sarja”.

„1945-öt ennek a könyvnek a főszereplői felszabadulásként élték meg,” amit szükségtelennek tart részletesebben kifejteni a szerző. Korábban többször említi a munkaszolgálatot, és Fekete is a numerus clausus mi­att kénytelen elhagyni a premontrei gimnáziumot (19-20). Ezzel nyitva hagyott egy értelmezést, amit csak fokoz, hogy egy szakaszhatároló nyomdai csillag után következik a következő megállapítás: „milliók re­ménykedtek a háború utáni években”. Így elválasztja és szembeállítja a reménykedő milliókat az 1945-öt felszabadulásként megélő szűk (kódol­tan zsidó, de legalábbis kommunista) csoporttól.

A szerző „1956 őszével” kapcsolatban is sommásan állapítja meg fő­szereplőinkről – megint homogén csoportként kezelve őket -, hogy „nem forradalomként, hanem felfordulásként élték meg a korszakot”. Mivel „fenyegetések érték őket vagy hozzátartozóikat”, ezért e „félelemmel teli időszak […] hozzájárult ahhoz, hogy a Kádár-rendszer szinte feltétel nélküli támogatóivá váltak. Ezeknek a napoknak a traumái okozták azt, hogy végsőkig kitartottak Kádár mellett, mert úgy gondolták minden jobb, mint a visszatérés ahhoz, amit 1956. október 23-án és az azt követő napokban átéltek.” Az eseményeket „olyan ellenforradalomként [élték át], amely veszélybe sodorta mindazt, amiért 1945 óta a legmélyebb meggyőződéssel harcoltak, és visszaveti az országot arra – a szerintük kudarcos – fejlődési útra, amely a két világháború között működött”. Va­lószínűleg ezek a szerző oknyomozó kutatásainak tételmondatai.

Eltekintve attól a kérdéstől, hogy a két világháború közti fejlődési út mennyiben tekinthető sikersztorinak – ez az érvelés még a személyes motiváció szintjén is elég harmatosnak tűnik. Mondjuk, nehezen magya­rázza a „végsőkig kitartást” a nyolcvanas évek során. Alternatív magyará­zatként talán egyszerűbben is érvelhetünk: azok a funkcionáriusok, akik 1956-ban nem váltak (ellen)forradalmárokká, hivatalban maradtak és -mint általában a hivatalnokok – a székükhöz a „végsőkig” ragaszkodtak. Például kiderül, implicit főhősünk Fekete 1956 októberében Svájcban volt és később Bécsből intézte a hiteltörlesztések pontos átutalását. Továbbá mi következne abból, hogy „Faluvégi Lajosnak majdnem az életébe került egy találkozás szovjet járőrökkel”?

Bácskai Tamás visszaemlékezésénél – miszerint jobboldali horthysta, antiszemita tömegbe keveredett 1956-ban, és ezért tartotta az esemé­nyeket ellenforradalomnak -, talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy ezt akkor mondta, amikor nem is olyan rég kiderült, hogy családtagjairól, munkatársairól jelentéseket készített az állambiztonsági szolgálat számá­ra, és többek elmozdítását is kezdeményezte a múltban. Vajon Mong e „kihagyásában” mennyire játszik szerepet az, hogy Bácskai a rendszer­váltás után is elismert szakember maradt (Tamás 2005)?

Mong alkuja

Miután az Előhangban megtörtént a könyv cselekvő alanyát képező cso­port megtalálása és bemutatása – amiből érdekes módon maga Kádár János mintha kimaradt volna -, most a Kádár alkuja című fejezetben politikájuk mintha csak egy dolog körül forogna, ez pedig a külső fizetés­képtelenség elkerülése és az ennek érdekében tett lavírozás.

Míg a korszak eladósodásának politikatörténetével foglalkozó Földes György szerint nem „beszélhetünk eladósodásról az 1957 utáni másfél évtizedben […], mert a folyó hitelfelvételek nem akkumulálódtak óriási – és főleg kezelhetetlen – adóssággá” (Földes 1995, 14), addig Mongnál ez a különbségtétel nem látszik, csak az, hogy a hitelt először a Szovjet­uniótól és a „baráti országoktól” vette fel Magyarország.

Módszerére jellemző, hogy amikor „Magyarország 1956 késő őszén lényegében a fizetésképtelenség szélén egyensúlyozott”, akkor a szerző az adósságszolgálat folytatását szorgalmazó Fekete személyes motívumát hangsúlyozza, az államcsődpárti „polgári múltú” Baczonival való vitájában. Úgy tűnhet, hogy a buzgó jegybankár rivalizálása dön­tötte el a kérdést, mivel a szerző története nem jut el felsőbb döntés­hozói szintre. Kádár csak annyiban jelenik meg, hogy Feketére bízza a további fizetések fenntartásának megszervezését. Tényleg csak Fekete intrikáiról és karrierizmusáról volt szó? Hová tűntek a KB, a PB és a politikusok?

Ahogy a fejezetcím és a mottó is hangsúlyozza: a kölcsönöknek po­litikai feláruk volt. Ezt az alkut Kádár elfogadta. Azonban a Szovjetunió vonatkozásában – mint azt itt állomásozó csapatainak tevékenysége is mutatta – talán el tudjuk képzelni, hogy a nyomásgyakorlásnak a szerző sugalmazásával ellentétben nem a kölcsön volt a legfőbb formája. Ez furcsa megvilágításba helyezi azt a szóbeszédet, amelyet a könyvben Bácskai idéz, miszerint Nagy Imre kivégzése a kínai aranykölcsön ára lett volna. Ez szerintem inkább Kádár mentegetése olyanok részéről, akik nem akarták benne Nagy kivégzésének megrendelőjét látni. Ma­gyarország szocialista táboron belüli függő helyzetének – meglátásom szerint, és talán ezt erősíti az 1968-as csehszlovákiai bevonulás is – nem a „baráti” hitel állt középpontjában. Vitatható, hogy Kádárnak a hitelek miatt kellett „ott folytatnia 1957 után, ahol Rákosiék abba­hagyták”. A helyzet ilyen leírása inkább egy későbbi (nyugati) függés visszavetítésének tűnik.

A szerző fő gondolatmenete szerint – ami a mai közgondolkodás egyik alappillérének is számít a Kádár rendszer eladósodásával kapcsolatban – a külföldi hiteleket a lakossági fogyasztás, más szóval az életszínvonal emelésére használták fel. Egy mai, durvább megfogalmazás szerint a panelprolik egyszerűen felélték e többletforrásokat, mert tovább nyújtóz­kodtak, mint ameddig takarójuk ért (persze az övék, és nem a miénk, a valódi teljesítményt nyújtóké). Erre pedig a politikai konszolidáció miatt volt szükség: nehogy fellázadjon a lakosság úgy, mint 1956-ban. Ahogy Zsiday Viktor befektetésialap-kezelő fogalmazza a Management fórumon a könyvről szóló megjegyzéseiben: „A soha ki nem mondott közmeg­egyezés az volt, hogy ha minden évben jobban él a lakosság, akkor nem lázong, elfogadja a rendszert” (Zsidai 2013).

A populáris gondolatmenet nem veszi figyelembe, hogy a belföldi felhasználás, a fogyasztás nem csak a háztartások közvetlen fogyasz­tásából áll. Egy példával érzékeltetve, a devizakölcsönöket nem csak olasz pulóverek behozatalára költötték. A felhasználás igencsak fontos eleme a beruházások, vagy más szóval a tőkejavak beszerzése, amiről nem szabad megfeledkeznünk. Tehát a valódi kérdés inkább úgy hangzik, hogy milyen szerkezetű beruházásokra használták fel a devizakölcsönt? Ezzel természetesen nem foglalkozik a döntéshozókra koncentráló Mong.

Az ajánlott „további irodalom” szerzői közt többször szerepel Kornai János, akinek a létező szocializmust elemző műveiben a hiánygazdaság létrejöttében szereplő legfőbb tényező a „beruházási éhség”, nem pedig az életszínvonal emelése. Ha szerzőnk ajánlja Kornai műveit, vehette volna komolyabban az ő érvrendszerét. Mong a Kommunista kiáltványra is hivatkozik, jellemző módon nem közvetlenül, hanem Berend T. Iván egyik munkájára utalva, miszerint „a proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a termelőerők tömegét a lehető leggyorsabban szaporítsa”. Itt a termelőerő fogalom természetesen nem fogyasztást je­lent (abba a termelési eszközökön kívül a munkaerő is beletartozik, tehát a termelőerőt pl. a munkások képzettségének emelésén keresztül is lehet szaporítani). Ezt és Hruscsov utolérési programját néhány mondatban közvetlenül összekapcsolni, legalábbis túlzott leegyszerűsítésnek tűnik. Kevesebb több lett volna.

A szerző arról sem fejti ki véleményét, hogy az életszínvonal állandó emelése lehet-e legitim politikai cél. Ezért ítéli el a kádárizmust? Továbbá meg kell jegyezzük, hogy a létező szocializmus az életszínvonal emelése nélkül, az elnyomás fokozásával is képes volt fennmaradni pl. Romániá­ban és Albániában vagy Észak-Koreában. A Kádár-féle gulyáskommu­nizmus inkább alternatíva volt, nem szükségszerűség.

Összefoglalva, a könyv egyik legnagyobb hibája, hogy erősíti a külföldi hitelekből osztogatás túlzottan leegyszerűsítő (tehát hibás) gondolat­menetét, mintha Mong alkut kötött volna a jól eladhatóság javára, az összefüggések valósabb, teljesebb kifejtésének rovására.

Felszínes áthallások

Tehát egy hitelekkel foglalkozó sztori bontakozik ki előttünk, egy „hiteles” történet. Mong jól ír, és kíváncsian követhetjük vele végig az eladósodás és az IMF kapcsolatát, ha a fentebb megfogalmazott általános kritika mentén nem keressük a mélyebb összefüggéseket – például az IMF 1980-as évekbeli tevékenységét érő későbbi (akár belső valutaalapi) bírálatokat -, de kíváncsiak vagyunk arra, hogy vajon milyen volt egy washingtoni csörgőkígyós vacsora az IMF-fel.

A könyv „nem titkolt szándéka – ahogy hátlapján is áll – hogy általa a mai politikai és gazdasági tér is áltáthatóbbá váljon,” amit a felszínen jól teljesít, hiszen a személyes visszaemlékezésen keresztül magunk előtt láthatjuk a döntéshozók dilemmáit (sajnos a címszereplő esetében kevésbé), és a tűzoltó politika működésmódját. Úgy tűnik ebben nem változott a politikai döntéshozatal mikéntje, amivel a könyv akaratlanul is a folytonosságot hangsúlyozza átívelve a rendszerváltáson. A közvetlen párhuzam megtalálásával elégedetten hátradőlhet az olvasó és a bevett sztereotípiák mentén összekacsinthat a szerzővel.

Érdekes, hogy mit talál párhuzamként a Pénzügykutató alapító tagja, Várhegyi Éva: „Kádárnak a szó mindkét értelmében sikerült hitelt szerez­nie: a nyugati kölcsönből teremtett viszonylagos jólétért cserébe a magyar lakosság hiteles politikussá avanzsálta. Legalább ekkora szégyenünk az erősödő nosztalgia a Kádár-korszak iránt, amire voluntarista politikáját az Orbán-kormány is építi. Mifelénk újra és újra diadalra juthat az akarat?” Ez már a túlzott leegyszerűsítés túlzott leegyszerűsítése, amit nevezhetünk akár nettóegyügyűségnek is. Várhegyi is ezért kénytelen megjegyezni, hogy: „Mong Attila a gazdasági reformok történetét a finanszírozási ne­hézségek sűrűsödésének és oldódásának lenyomataként írja le, amivel akaratlanul is leveszi a babért a reformközgazdászok fejéről. Hasonlóan jár el a rendszerváltással is, amelyet nem a politikai ellenállás gyümölcse­ként, hanem gazdasági szükségszerűségként ábrázol” (Várhegyi 2013).

A gazdasági szükségszerűségek mentén tovább haladhatott volna a szerző, de legalább megemlíthette volna, hogy kik milyen összefüg­gésben látták, látják a történteket. Egy kis nemzetközi kitekintéssel, globálisról ne is beszéljünk, rákérdezhetett volna, hogy például mi volt a szerepe a Szovjetuniónak a rendszerváltásban? A pártpolitikai ösz-szefüggések keresésében pedig nem is kellett volna sokáig keresnie, hiszen az eladósodás politikatörténetét Földes György már feldolgozta. Ilyen szempontból Földes könyvének bevezetője informatívabb, több kérdést vet fel – de valószínűleg kevésbé szórakoztató. Ő egy valódibb áthallást tár elénk: „az eladósodás nem mechanizmus- és még kevésbé gazdasági rendszer specifikus” (Földes 1995, 9). Eddig Mong nem jut el, nem is juthat, mivel nem ez a célja.

Mong kitűnő írói vénával rendelkezik és sok eddig feltáratlan doku­mentumot áttanulmányozott, interjúkat készített.³ Ezekből nemcsak egy olvasmányos könyvre, de egy kis további „tényfeltárással” már igényes műre is futotta volna. Erényeit nagyban lerontja nem is annyira rejtett ideologikus tendenciózussága. Kár érte.

Jegyzetek

¹ Az első: Mong Attila: János vitéz a Gulágon (Budapest, 2008, Helikon Kiadó). Írt még – György Bencével közösen – a brókerbotrányról: Milliárdok mágusai – A brókerbotrány titkai (Budapest, 2003, Sanoma Kiadó) címmel, valamint Vajda Éva társszerzővel a rendszerváltás botrányos gazdasági bűnözőiről: Ártatlanok kora (Budapest, 2009, Elektromédia Kft. Kiadó). Szintén Vajda Évával közösen ők jegyzik az Oknyomozó újságírás (Budapest, 2009, Független Médiaközpont) c. tanári kézikönyvet is.

² Lásd: http://www.olvaslak.hu/2012/12/14/mong-attila-kadar-hitele/. (Letöltés: 2013. január 27.)

³ Hasznos lenne, ha a szerző megosztaná, publikálná az általa felhasznált – és munkájának eredményeként keletkezett – forrásinformációit, és Balassa Ákos­sal, Pulai Miklóssal, Tarafás Imrével, Tímár Mátyással és Zdeborszky Györggyel 2011-ben és 2012-ben készített interjúit.

Hivatkozott irodalom

Benda László 1999: Fekete bárány, Fekete János vall életéről, világnézetéről, világlátásáról Benda Lászlónak. Budapest, Print City

Földes György 1995: Az eladósodás politikatörténete, 1957-1986. Budapest, Maecenas Kiadó

Tamás Gáspár Miklós 2005: Tánczos Gábor emlékezete. Népszabadság, február 2. http://nol.hu/archivum/archiv-350498-165642. (Letöltés: 2013. január 27.)

Várhegyi Éva 2013: Az akarat diadala. Élet és Irodalom, LVII/8., február 22.

Zsiday Viktor 2013: Kádár hitele, Menedzsment Fórum, március 12. http://www.mfor.hu/cikkek/Kadar_hitele.html . (Letöltés: 2013. március 12.)

„Gondtalanul rohanunk a szakadék felé, minekutána magunk elé helyeztünk valamit, amitől nem láthatjuk.”(Blaise Pascal)

„Nagy rossztétemény nem cselekedni helyesen.” (J. J. Rousseau)

Nagy általánosságban megállapítható, hogy az emberek viselkedését a belső és a külső egyensúlyra való törekvés egyaránt befolyásolja: igyekszünk csillapítani a minket érintő feszültségeket. Akkor is, ha ez a törekvés egy szeszély vagy egy pillanatnyi kedvtelés érvényesítésében (akadályainak elhárításában, tehát egy hiány megszüntetésében) nyil­vánul meg. Akkor is, ha biztonságos létmód megteremtésére irányul. Akár rövid, akár hosszú távú egyensúly elérése a cél, a fő mozgatóerő: valamilyen feszültségtől, hiányérzettől való megszabadulás szándéka.

A külső és a belső feszültség általában szorosan összefügg egymással: a belső hiányérzetet többnyire külső hiány (egyensúlyhiány) átélése, megélése, a hozzá való viszonyulás idézi elő. Elégedetlenségünk (elége­detlenkedésünk) végső kiváltó oka, illetve hivatkozási alapja rendszerint valamilyen külső körülmény, külső helyzet. Vagy abban a formában, hogy ténylegesen meggátolja pszichikai egyensúlyunk létrejöttét, vagy abban a formában, hogy a körülményekre hárítjuk át a felelősséget: saját ügyetlenségünk helyett is azokat okoljuk, gyengeségünk stb. miatt is azokat hibáztatjuk.

Ahogy az élethelyzetekből fakadó, belőlük táplálkozó tapasztalatok, úgy a rájuk rakódó, illetve hozzájuk kapcsolódó eszmék is – egyéni befogadásuk és feldolgozásuk révén – a pszichikumban csapódnak le. A legnemesebbnek minősített eszmék követése is többnyire a belső, lelki egyensúly (az önmagunkkal való megbékélés) keresésében találja meg végső gyökerét: az egyes személyek – „önző” módon – éppen ezekhez, nem pedig más eszmékhez kötődésének a megalapozását. Ily módon a különböző eszmei célok egyénekre gyakorolt befolyása a

pszichikumban oksági összefüggésekre egyszerűsödik, vezetődik vissza. (A félreértéseket elkerülendő: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a pszichikum önmagában gyökerezne, vagyis önmagában lelhetne saját végső alapjára. Ellenkezőleg. A külső, társadalmi környezetnek fontos szerepe van abban, hogy mikor milyen tartalmú pszichikai „önzések” termelődnek ki.)

Megfigyelhető, hogy az emberek külső és belső világa szervesen összekapcsolódhat (vö. „Menekülés a szabadságba”. Eszmélet, 96), de akár viszonylagosan el is különülhet egymástól. A belső egyensúly megteremtésének kísérlete egyaránt történhet a külső viszonyokra tá­maszkodva, illetve azok ellenében.

1. Három az egyben

Az egyének élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik: mindenki -ténylegesen, azaz objektíve – legalább három helyen van egyszerre. Egyrészt önmagánál: az individualitás szintjén. Másrészt valamilyen integrációban (közösség, társadalmi rendszer stb.), amelynek a szokásai, működési szabályai – részben azonosuló, részben tiltakozó, lázadó irány­ban – óhatatlanul befolyásolják. Harmadrészt az emberiség történetében, melynek a Glóbusz a színtere, terepe. Ez a három hely, szint, dimenzió az esetek többségében valójában ennél lényegesen több.

Korábban („A cselekvés: állásfoglalás” c. fejezet, Eszmélet, 95) szó esett már arról, hogy az egyénnek többé-kevésbé valamennyi cseleke­dete kisebb-nagyobb mértékben mindezeken a helyeken, létszinteken, dimenziókban hat, ezért mindezekkel kapcsolatban egyidejű állásfoglalás („hetet egy csapásra”, „egyet mondok, kettő [sőt több] lesz belőle”). Egy­azon cselekedet a különböző szinteken egymástól eltérő állásfoglalást eredményezhet.

Az egyén cselekszik valamit. Éppenséggel mást is cselekedhetne, de ő most ezt teszi. Szigorúan véve ezzel kifejezésre juttatja, hogy jelenleg – az általa kiemelt, előnyben részesített vonatkozásban – ezt a tettet tartja a legidőszerűbbnek. (Továbbá azt is, hogy számára itt és most, ebben a kiemelt vonatkozásban, preferált szinten való cselekvés a legidőszerűbb!) Azt fejezi ki, hogy aktuálisan ehhez a tetthez van kedve, ez az éppen esedékes hobbija vagy ez a legnagyobb gondja – és pilla­natnyilag nincs ennél fontosabb problémája. Vagy ha mégis van, akkor arról – ösztönösen vagy tudatosan – megpróbál megfeledkezni, elterelni róla a figyelmét. Gyakorlatilag nyilvánítja ki – minden más lehetséges cselekedettel szemben – ennek a cselekedetnek az elsőbbségét.

Az egyén – szóban vagy írásban – közöl valamit. Mondhatna éppen mást is, de ő itt és most ezt a kijelentést teszi. Ezzel azt juttatja kifejezés­re, hogy itt és most ezt a közlést tartja a legfontosabbnak. Akarva-akarat­lanul annak ad hangot, hogy jelenleg nincs ennél fontosabb mondandója. Gyakorlatában demonstrálja – minden más lehetséges közléssel szem­ben – ennek a közlésnek az elsőbbségét, prioritását.

A cselekedet vagy közlés többnyire egy aktuálisan kitüntetett szint vonatkozásában keletkezik: az egyén valamilyen fontossági sorrendet, rangsort érvényesít a különböző helyek, az individuális, társadalmi, planetáris létszintek között. Az adott cselekedetet vagy közlést – függetlenül az egyéb hatásoktól (szándékolatlan mellékhatásoktól) – valahova irá­nyítja, szánja. A helyek rangsora egyénenként és helyzetenként változó. A többivel szemben az élvez előnyt, amit vagy kényszerhelyzet, vagy hangulat (szeszély, kellemesség, kedvtelés), vagy világkép (illetve a belőle fakadó, hozzá kapcsolódó lelkiismeret) preferál.

Amikor valamire irányulva, koncentrálva cselekszem (illetve kommu­nikálok), rendszerint ösztönösen eltekintek azoktól a helyszínektől és az ott érvényesülő mellékhatásoktól, amelyek kívül esnek a közvetlen szándékaimon. Mondhatni, „nemlétezőként” kezelem őket az aktuális viselkedésem szempontjából – jóllehet ez a „nemlétező” objektíve nagyon is létezik. Egy hangulatom aktuálisan nemlétezővé sorolhatja át (záró­jelbe teheti) a társadalmi meggyőződésemet; egy konkrét, aktuálisan sürgető szociális vagy környezetvédelmi teendő a világképem egészét (és ezzel összefüggésben a lelkiismeretet); ugyanígy a lelkiismeret pél­dául valamely kellemességet; a világkép egy játékos gesztust – és így tovább. Ez a lélektani beállítódás spontán módon felfüggeszti a többi szint figyelembevételét – miközben azok (és az ott érvényesülő hatások) objektíve nem függesztődnek fel.

A vázolt összefüggés az ellenkező oldalról, a következmények oldaláról is megközelíthető. Ugyanaz a viselkedés egyidejűleg több helyszínen, különböző irányokban nyilvánul meg, fejt ki hatást. Az egyén adott cse­lekedete vagy közlése (jóllehet általában egy konkrét, meghatározott létszintet vesz célba) önmagában nem feltétlenül árulkodik arról, hogy az illető hova szánta (melyik szintre vonatkoztatva részesítette előnyben). Megtörténtekor olyan erőtérbe kerül, amely azt – függetlenül az eredeti szubjektív szándéktól – különböző objektív tartalmakkal ruházza fel. Egyidejűleg többféle funkció, eltérő objektív jelentés hordozójává teszi. Ami az egyik szinten, dimenzióban konstruktívnak mutatkozik, az egy má­sikban ezzel ellentétes lehet, visszájára fordulhat: inadekvát, sőt ártalmas hatást gyakorolhat. Az is megesik, hogy éppen az eredeti szándék az, ami egyáltalán nem érvényesül. Az adott erőtér (összefüggésrendszer), amelybe bekerül, ténylegesen megsemmisíti: teljesen hatástalanná, objektíve, funkcionálisan „nemlétezővé” fokozza le.

Idézzük fel röviden a különböző létszinteken való egyidejű tartózkodás és e helyzet egyéni, szubjektív megélésének kapcsolatát. Nevezetesen azt, hogy ez a többdimenziójú létezés milyen viszonyban van az egyén ösztönös lelki egyensúlyra való törekvésével.

Egy korábbi példa szerint hősünk sokat használja az autóját. Ez az egyszerű cselekedet – ha igaz, hogy „egyszerre több helyen is vagyunk” – gyakorlatában, hatásaiban többfunkciójú, többjelentésű.

– Jó dolog az autó használata, mert kellemes a lábizmoknak. Megkí­méli őket az erőfeszítéstől, megóvja a fáradozástól.

– Jó dolog az autó használata, mert kellemes a nemzetgazdaságnak. (Adóbevételt jelent, hasznot hoz a számára.)

– Rossz dolog az autó használata, mert szennyezi a természeti kör­nyezetet. Hátrányos a Glóbusz természeti egyensúlyára. Ártalmas az emberiség jövőjére.

Az egyes egyén tudatosan vagy spontánul törekszik a lelki egyen­súlyra. A lelki egyensúlyra spontán módon törekvő egyén az autó hasz­nálatakor aszerint veszi figyelembe a lábának szerzett kellemességet, a nemzetgazdasági jótettet vagy a Glóbusznak (emberiségnek) okozott ártalmat, hogy pszichikumában melyik szempont váltja ki, erősíti a har­móniát. Teljesen érthető, ha valakinek a viselkedését elsősorban a belső egyensúly igénye befolyásolja.

Ugyanakkor a belső harmóniára való törekvés indokoltsága nem fedi el azt az összefüggést, hogy a különböző helyek, ahol egyidejűleg tar­tózkodom, konfliktusban lehetnek egymással és aktuális preferenciám valamely másik (sőt másikak) rovására történhet. (Ha ez nem tudatosul bennem, akkor spontán magabiztossággal hallgatok az ösztöneimre – fellengzősebben kifejezve: a pszichikumom útmutatására. Ha tudatosul, akkor egy kellemetlen „melyik ujjamat harapjam?” helyzetben találom magam.)

Kissé belegondolva az ember általános léthelyzetébe, tovább bonyo­lódik a kép. Ugyanaz az esemény, cselekvés minden létszinten, illetve vonatkozáson belül is eltérő megítélésben részesülhet rövidebb és hosszabb távon.

– Jó dolog az autó használata, mert rövid távon kellemes a lábiz­moknak.

– Rossz dolog az autó használata, mert hosszabb távon károsan befolyásolja a lábak egészségét. (Ennyiben a gépkocsi használata ártalmasan kellemes hatású.)

A lelki egyensúlyt kereső egyének némelyike a rövid távú „jó dolgot”, némelyike a hosszú távú „rossz dolgot” érzi, tapasztalja a maga számára fontosabbnak, meghatározónak. Ennek megfelelően az autó használatát vagy annak mellőzését kénytelen (lelki önvédelmi okokból) előnyben részesíteni.

Abból indultunk ki, hogy az autó használata kellemes a lábizmoknak. De vajon kellemes-e, egészséges-e a szervezetünk egészének? És fel­tehetően nemcsak önmagunk, hanem mások, környezetünk egészségére nézve is bizonyára káros. Amiből persze egyáltalán nem következik, hogy valakinek a lelki egyensúlya ne igényelhetné, követelhetné meg tőle az autózást.

Folytassuk a felbukkanó dilemmák, ellentmondások felidézését. Megfogalmazódott: „Jó dolog az autó használata, mert kellemes a nemzetgazdaságnak. (Adóbevételt jelent, hasznot hoz a számára.)” Ez kétségkívül igaz rövid távon: az adóbevétel megnöveli az állam moz­gásterét, lehetővé tesz olyan termelő beruházásokat, szociális, egész­ségügyi, kulturális kiadásokat (ne zárjuk ki elméletileg, hogy ilyesmire is fordítják!), amelyek nélküle elmaradnának. De vajon akkor is jó-e az autóhasználat a nemzetgazdaságnak, ha az ország hitelből szerzi be a gépkocsit, hitelből vásárolja a benzint? Ha a belső fedezet nélküli költekezés hosszabb távon eladósodáshoz és függőséghez vezet? (Illetve jó-e akár magának az autótulajdonos egyénnek, ha hosszú távú eladósodásba, függőségbe torkollik az, hogy gépkocsit tart?) Termé­szetesen az államháztartás e hosszabb távú kockázata nem fogja arra ösztönözni az illető egyént, hogy – lelki egyensúlyát feladva – lemondjon a gépkocsi használatáról.

Az egyén viselkedésében többnyire akkor kapnak szerepet a hosszú távú összefüggések, ha azok – befolyásolva az életét vagy a gondolko­dását – megsértik, felborítják a belső harmóniát. Ha az illető (tapasztalati vagy intellektuális-lelkiismereti okok miatt) nem engedheti meg magának, hogy ne számoljon velük.

Hasonlóképpen: az egyén életében azzal tesznek szert jelentőségre a puszta individualitáson túlmutató létszintek, többnyire azzal nyomul­nak be az egyén gondolat- és érzésvilágába, hogy belső feszültséget idéznek elő. Pozitív vagy negatív irányban megzavarják a meglevő lelki nyugalmát.

2. A „jó tudni” biztonsága

Ezen a ponton szükséges visszautalni az emberi létezés – korábban jelzett – kulcskérdéseire, meghatározó rétegeire, az ott tapasztalható fenyegetettségekre, kihívásokra.

– Van olyan egyén, akit az éhezés, az éhen pusztulás fenyeget. Neki – értelemszerűen – a táplálékszerzés, a fizikai fennmaradás a fő problémája. Alapvetően ennek érdekében cselekszik. Erre a feladatra, szervezete biológiai egyensúlyának a biztosítására összpontosít. Nem logikátlan, ha az illető ebből az alapfeladatából nem lát ki, és a világ többi része érdektelen a számára. Csak akkor tud megbékélni önma­gával (illetve egyáltalán életben maradni), ha ezt a kitüntetett feladatát eredményesen megoldja.

– Az emberek nagyobbik részének többé-kevésbé biztosítva van a táp­lálékszerzése, a fizikai fennmaradása. De szép számmal vannak köztük olyanok, akiknél ez nem párosul egyidejűleg pszichikai biztonságérzettel, lelki kiegyensúlyozottsággal, nyugalommal. Az ilyen egyént nyomasztják, sőt akár teljesen fogságban tartják a lelki gondjai, pszichés nyavalyái.

Bele van süllyedve, ezért beletemetkezik ebbe a belső állapotába. Szá­mára ez jelenti az alapproblémát, kénytelen erre koncentrálni. Mivel a legfőbb, tudatosan kitüntetett célja belső békéjének, lelki egyensúlyának a megteremtése (illetve visszanyerése), nem logikátlan, ha ezen a fel­adaton nem tekint túl. Ami rajta kívül esik, az pillanatnyilag érdektelen, aktuálisan „nem létezik” a számára. Csak úgy tudja „önmagát elfogadni”, ha ezt a feladatát megoldja.

– Van olyan egyén, akinek lényegében biztosított a táplálékszerzé­se, és önmagával is harmóniába tudott kerülni. Ugyanakkor olyan a személyisége, hogy komolyan aggódik a környezetében, országában mutatkozó gondok miatt. A tapasztalható szegénység, tudatlanság, gaz­dasági-társadalmi antagonizmusok nem hagyják nyugodni. Felzaklatják a munkanélküliségből, társadalmi villongásokból, gyűlölködésből stb. származó feszültségek, fenyegetettségek. Miattuk csorbát szenved a lelki nyugalma. A tapasztalt társadalmi egyensúlyhiány, konfliktusforrások belső ügyeivé lesznek: azokat lelkiismereti kérdéssé teszi. Mind eszmei, mind pszichikai okok miatt kénytelen velük foglalkozni. Nála szervesen összefonódik az országos szintű probléma és a személyes lelki problé­ma. Csak akkor találhat megnyugvást, ha az őt nyomasztó társadalmi bajok megszűnnek. Illetve, szerényebb megközelítésben: ha az lehet az érzése, hogy helyes úton jár, vagyis mindent megtesz ezeknek a társadalmi gondoknak a megoldásáért.

– Létezik olyan egyén, akinek a táplálékszerzése lényegében biztosí­tott, alapvetően elégedett önmagával és hazájának állapotával is többé-kevésbé ki van békülve. Azonban olyan a személyisége, hogy aggódik az emberiség jelenével, illetve jövőjével kapcsolatos bizonytalanságok, kockázatok miatt. Nyugtalanítják a világ gondjai, más népeknél, régiók­ban, az emberiség más részeiben tapasztalható szegénység, betegség, háborúskodás stb. Nyomasztják azok az antagonizmusok és fenyegetett­ségek (gyarmati sorsból, párialétből eredő fenyegetettség – vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?” Eszmélet, 82), melyek a fennálló társadalmi rendszer múltbeli és jelenlegi működésében gyökereznek. Emiatt a pszichikai egyensúlya is megbillen. Ezért kénytelen erre a konfliktusforrásra, az em­beriség történelmileg keletkezett globális egyensúlyhiányára odafigyelni, felszámolását a fő problémájává tenni. Esetében az emberiségszintű probléma és a személyes lelki probléma kapcsolódik össze szervesen. Lelki békéje ennek a globális problémának a megoldásától függ.

– Van, akinek mind a táplálékszerzése, mind a lelki egyensúlya többé-kevésbé biztosított, de olyan a személyisége, hogy aggódni kénytelen az emberiség lakóhelyéül szolgáló bolygó állapotáért. Nyomasztóan hat rá, hogy megbomlott a planetáris egyensúly (az ember és a természet közötti összhang), és a jelenlegi tendenciák végzetes kiéleződéssel, teljes felborulással fenyegetnek. Ez pedig az egész emberiség elpusz­tulásának veszélyét vetíti előre. Aggodalma miatt a lelki egyensúlya is sérül. Számára a planetáris szintű probléma és a személyes lelki prob­léma elválaszthatatlanul egybeesik. Lelki nyugalmának megtalálása a planetáris egyensúly alakulásán múlik.

A társadalminak, a globálisnak és a planetárisnak nevezett egyensúly hiánya egyre magasabb, átfogóbb szinten veti fel, hozza felszínre az individuum fizikai-biológiai, illetve harmonikus lelki létezése fenyege­tettségének a problematikáját. Egyúttal a nagy létkérdéseket komolyan vevő egyén számára összekapcsolja, szintetizálja őket: a lelki nyugalmát veszélyezteti annak tudata, hogy az emberek számára nincs megoldva a tartós és általános (átfogó szintű) létbiztonság.

Léteznek tehát olyanok, akiknek nem a közvetlen élethelyzet, hanem tágabb, „külsődlegesebb” okok miatt háborog a lelke, nyugtalankodik a pszichikuma. Ilyen külső érdeklődés, elköteleződés származhat abból, hogy olyan eszmék hatnak az illetőre, amelyek értékrendjével ellentétes valóságot tapasztal maga körül. De az is kiválthatja a lélek háborgását, hogy szembenéz az ezeken a területeken tapasztalható – az innen jövő és fokozott intenzitásban várható – fenyegetésekkel, veszélyeztetett­ségekkel. Ez utóbbi esetben a társadalmi, a globális és a planetáris fenyegetettség, kihívás hangsúlyozása nem pusztán szellemi érdekesség (illetve lelkiismereti probléma), hanem alapvető létkérdésekre való rámu­tatás. Rövidebb-hosszabb távú életveszélyekre történő figyelemfelhívás.

(Zárójelben. Két eltérő formában alakulhat ki valamilyen eszmének a viselkedésünkre gyakorolt befolyása. 1. Az egyén véletlenszerűen, esetlegesen kapcsolódik valamelyik eszméhez. Döntően azért, mert környezetében éppen ezzel találkozott, ezzel ismerkedett meg. Ebben az esetben – korábbi kifejezést alkalmazva – „hobbieszmével” van dolgunk. 2. Az egyén valamelyik eszméhez való kötődése tapasztalati megalapozottságú: életfunkcióval van összefüggésben. Ezen belül két változat különböztethető meg egymástól.

– Tapasztalható, hogy egyesekre valamilyen eszme azért hat, mert segít kialakítani vagy megőrizni a lelki egyensúlyt. Egy adott eszme szemüvegén át nézve átláthatóbbnak tűnik a világ, biztonságosabbnak a benne való mozgás. Ennél a típusnál az egyén azért kapcsolódik egy eszméhez (szegődik a szolgálatába), mert tőle várja, illetve kapja meg lelki egyensúlyának megteremtését, visszanyerését. Végső fokon azért igényli az adott eszme sikerét, megvalósulását, mert a lelki egyensúlyá­nak erre van szüksége. Az ilyen jellegű eszmei kötődésnek szubjektív (szakzsargonnal individuálontológiai) kiindulópont az alapja. Benne találja meg, tőle nyeri empirikus megalapozását.

– A másik empirikus változat kiindulópontja a külső objektivitás. Előze­tes eszmei előfeltevésektől független, valamilyen konkrétan megtapasz­talt és ontológiailag alátámasztott planetáris, társadalmi, individuális stb. veszélyeztetettségérzésből, veszélyeztetettségtudatból ered.

A két tapasztalati megalapozású eszmének – jól láthatóan – más az alapja, ezért más a célja. A pszichikai hiányérzetből, veszélyeztetett-

ségből fakadó eszme elsődlegesen lelki, mondhatni „terápiás” feladatot lát el. A létbeli veszélyeztetettségben (illetve ennek képzetében) gyö­kerező eszmének viszont ezen túlmutató – bár járulékosan ezzel nem ellentétes – funkciója van.)

Az írás egy korábbi része részletesen vizsgálta a szabadságra kö­vetkezetesen törekvő egyén sajátosságait. Az ilyen egyén előbb-utóbb kénytelen szembenézni valamennyi létszint különböző egzisztenciális fenyegetettségeivel, cselekedeteinél számításba venni a planetáris, társadalmi stb. kihívásokat. Kénytelen – tisztán módszertani megfon­tolások miatt – arra az álláspontra helyezkedni, hogy a pillanatnyi lelki nyugalom elvesztése árán is „jó tudni” róluk, mert átfogó ismeretük erősíti a tisztánlátást. A tisztánlátás pedig javítja az előregondolkodás és a biz­tonságos cselekvés lehetőségét: növeli az esélyeket mind a rövid, mind a hosszú távú létbiztonság megteremtésére. Az ilyen ember a váratlan helyzeteknek, a véletleneknek kevésbé kiszolgáltatott. A saját sorsát is jobb eséllyel, nagyobb százalékban tudja befolyásolni, irányítani.

3. „Jobb nem tudni”

Emlékezhetünk a kedves bérgyilkos történetére Godard Éli az életét című filmjéből. A fiatalember robbantási specialista. Ehhez az egyhez ért – de ehhez nagyon. Dinamit, gyutacs, kanóc, gyufa, futás, bumm. A fiatalem­ber számtalanszor végrehajtotta ezt a műveletsort. Ezúttal is minden menetrendszerűen zajlik: dinamit, gyutacs, kanóc, gyufa… Ám amikor a futásra kerülne a sor, hősünk – életében talán először – elgondolkodik. „Milyen érdekes, hogy egyik lábunkat a másik elé téve haladunk előre!” Így a haladás elmaradt, de a bumm, az nem. Mi ebből a tanulság? Talán a következő: Olykor a gondolkodás ártalmas az egészségre.

Ebben a témakörben mások is megszólalnak. „Amiről nem tudok, amiatt nem bánkódom.” Ezt a filozófustól szokatlan megállapítást Ludwig Feuerbach teszi a XIX. század közepén. Valóban: valaminek az ismerete megzavarhatja a lelki nyugalmunkat. Bizonyos esetekben jobb nem tudni az egészről. A tudati állapot erősebben hat a tényeknél, ezért – itt és most, valamilyen vonatkozásban – olykor fontosabb lehet náluk. A hiányos tudás, a nemtudás segíthet elkerülni egyes feszültségeket, konfliktusokat – legalábbis átmenetileg. (De ez az „átmenetiség” olykor akár egész életünkön átívelhet.) Ennyiben a nemtudás úgy is megjelenik, mint a rövid távú pszichikai önkímélés, önvédelem eszköze. A nemtudás hozzájárulhat a pillanatnyi lelki egyensúly eléréséhez.

A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen tudatosan szembenézni a teljes helyzettel, a létezés problémájának egészével:

tisztába jönni a hosszú távú létfeltételekkel és azok veszélyeztetettsé­geivel („jó tudni”). Ezért szemléletében és gyakorlatában – a nagyobb biztonság reményében – fölkapcsolódik az életben maradás horizontjára: a létprobléma magasabb, mert átfogóbb szintjeire.

A pillanatnyi szabadságra (a rövidebb távon pszichikai egyensúlyra) törekvő egyén – aktuális állapotának megkönnyítése érdekében – megte­heti, hogy tudatosan leegyszerűsíti a helyzetet: lekapcsolódik valamilyen problémáról. Azt is megteheti, hogy a létezés kérdéseiről nem vesz tudo­mást: következetesen eltekint, elvonatkoztat tőlük. Radikálisan megkerüli a kihívásokat. Úgy próbálja megnövelni a (szubjektív, illetve rövid távú) szabadságát, hogy elhárítja, eltávolítja az egész problémát. Mentesíti magát annak a gondjától. Azáltal szabadítja fel magát a terhe alól, hogy nemlétezőként kezeli. („Ilyen ügyet nem ismerek.” „Nekem ez nem gond.” „Nincs ilyen problémám.” „Ez nem az én problémám.”) Nem zavarja, hogy valamilyen létkérdésre nincs válasza – hiszen számára maga a kérdés sem létezik. („Ezzel a kérdéssel nem foglalkozom.” „Nincs ilyen kérdé­sem.”) Van, aki ösztönösen vagy tudatosan úgy ítéli meg, hogy bizonyos dolgokról (problémákról, nehézségekről, ellentmondásokról) jobb nem tudomást venni, „jobb nem tudni”. Így érezheti magát felszabadultnak, szabadnak. A „jobb, nem tudni” szabadsága: a létbeli fenyegetettségek tudati megkerülése. A „jobb nem tudni” szabadsága taktikai szabadság.

A tudniakarás – tudninemakarás alternatíva olyan dilemmát mutat, amely nem pusztán elméleti jelentőségű. A benne való választásnak – több szempontból – gyakorlati következményei is vannak. Egyrészt: bizonyos ismeret olykor veszélyeztetheti a lelki békét, sőt akár magát az életet (vö. a bérgyilkos esete). Ugyanakkor a másik oldalról nézve a „jobb nem tudni” álláspontja és gyakorlata eleve, módszertanilag vonat­koztat el a teljességtől. Vagy úgy, hogy nem törekszik a megszerezhető ismeretekre. (Az elérhető tudás elérésének nemakarása.) Vagy úgy, hogy eltekint a már megszerzett ismeretektől, gyakorlatilag zárójelbe teszi azok egy részét. (A meglévő tudás alkalmazásának nemakarása.) Az ilyenfajta nemtudás pedig ténylegesen, objektíve a nemtudás tárgyával kapcsolatos felelős cselekvés nemakarása.

4. A nemtudás kellemessége

Minden gesztus – objektíve, funkcionálisan – létválasz. Az emberi létezés nagy alapkérdéseihez való „hozzászólás”, velük kapcsolatos gyakorlati állásfoglalás. Vannak, akik tisztán akarják látni, hogy „mit cselekesznek”. Hogy valamely szóbeli vagy gyakorlati gesztussal óhatatlanul mi minden­hez (milyen különböző események megtörténtéhez) adják egyidejűleg a hozzájárulásukat. Érteni akarják azt a világot, amelyben élnek – és fele­lősen viszonyulni hozzá. Mások nem feltétlenül akarnak szembenézni,

tisztában lenni azzal, hogy „mit cselekesznek”. (Némelyek ösztönösen fordítják félre a fejüket, fogják be a fülüket, és vannak, akik tudatosan teszik ezt.) Mindkét viselkedésnek, viszonyulásnak megvan a maga belső logikája. Ellentétük lényegében a szabadságra való következetes törekvés és a pillanatnyi, rövidebb távú lelki egyensúlyra való törekvés alternatíváját mutatja.

Tudni lehet, hogy megbomlott az ember és a természet közötti egyen­súly. A modern civilizáció (termelés, fogyasztás, életmód) jelenlegi for­mája súlyosan károsítja a természeti környezetet. Számos olyan követ­kezménnyel, melléktermékkel jár, amely rontja az emberi élet feltételeit a Földön. Sőt, azt a tendenciát hordozza, hogy hosszabb távon felszámolja ezeket az életfeltételeket. Úgy is mondhatjuk, hogy az emberiség jelentős természeti (környezeti) adósságot halmozott fel, amelyet – ha igényt tart elviselhető földi létezésre – kénytelen fokozatosan visszatörleszteni. Az adósságszolgálat teljesítésének halogatása esetén a Glóbusz belátható időn belül „elengedi” az adósságot abban a formában, hogy teljesen meg­szakítja a kapcsolatot az emberrel. Ez más szavakkal a planetáris szintű természeti egyensúly végzetes megbomlását, az emberi élet feltételeinek megvonását, az emberiség elpusztulását jelenti.

Tudni lehet, hogy az emberiség erőinek gyarapodása a történelem során igen egyenlőtlenül ment végbe. Egyes népek, országok, régiók aránytalanul több természeti forrást használtak fel másoknál. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a többieknél nagyobb természeti adósságot csináltak. Korunkra jellemző, hogy zajlik a korábban lemaradt országok jelentős részének erőltetett ütemben történő iparosodása – ami együtt jár a környezetszennyezés gyors növekedésével. Mondhatni: olyan időszak­ban ugrik meg a környezetszennyezés, amikor már amúgy is létkérdés lenne a meglevő természeti adósság csökkentése.

Mindebből adódik egy kellemetlen összefüggés. Ha a Glóbusz javai­ból – mintegy globális polgárként, a „globális nemzet” tagjaként – min­denkinek „jár” (amit bizonyos nézőpontból nehéz elvitatni), akkor ennek folyományaként az erőforrások használatából (így a természeti környezet túlhasználatából, pusztításából) is mindenkinek arányosan „jár”. Mivel a korábban iparosodott országok a rájuk arányosan eső résznél már jóval többet használtak el a Glóbusz erőforrásaiból, jelenleg a környezetrom­bolásban visszamaradottakra eső hányad törlesztése is lényegében őket illeti. Ez aktuálisan azt jelenti, hogy a korábban iparosodott országok részéről indokolt átvállalni az emberiség természeti adósságának azt részét is, amely a lemaradt, még iparosító országokra esik.

Tudni lehet, hogy megbomlott az emberiség részei (régiói) közötti egyensúly. A korábban iparosodó országok nemcsak a természeti erőforrásokat, hanem más országok, régiók lakosságát (politikai illetve gazdasági gyarmatosítás, rabszolgamunka, gyerekmunka stb. révén) is kiaknázták a gazdasági felhalmozás (tőkeértékesülés) folyamatában. Ennek nyomán megszűnik az őslakosság korábbi önfenntartó képessé­ge és népesedésszabályozási gyakorlata, feloldódik a nyelvi és kultu­rális hagyománya stb. Következmény: monokultúra, párialét, tömeges éhhalál. Az emberiség globális egyensúlyának megbontása során ily módon a korábban iparosodó, gyarmatosító országoknak a természeti adósság mellett egy másik adóssága is keletkezett: azokkal szemben, akiknek a rovására mindez történt, egyfajta – mondhatni – történelmi adóssága. Úgy is tekinthető, hogy amikor az őslakosság kiaknázásával a gyarmatosítók hiteleket vettek föl a gyarmatosítottaktól, akkor gaz­dagság felhalmozása és tartozások (visszatörlesztési kötelezettségek) felhalmozása egyidejűleg történt. Míg a planetáris természeti egyensúly megbomlása az emberiség létét, addig az emberiség egyensúlyának felbillenése annak biztonságát veszélyezteti (megélhetési menekültek, globális bűnözés, nemzetközi terrorizmus keletkezése, terjedése, erő­södése stb.).

Tudni lehet, hogy a legtöbb országban megbomlott a társadalmi egyen­súly. A jelenleg domináns társadalmi rendszer alapvetően a gazdasági növekedésen nyugszik. Fennmaradásának feltétele a végtelen növe­kedés követelménye. Az újabb és újabb technikai forradalmasodások következtében növekszik a termelékenység: ugyanannyi munkaidő alatt egyre több termék állítható elő. De a növekvő árumennyiség előállításá­hoz kevesebb bérmunkás szükséges. Ezért – világméretekben – mind több tulajdonnélküli (termelési eszközzel vagy annak birtoklásával nem rendelkező) egyén nem jut munkalehetőséghez, így jövedelemhez. Nö­vekszik a munkanélküliek – más szóval a gazdaságilag és társadalmilag „használhatatlan” népesség – létszáma. Ezek az emberek fölöslegesnek bizonyulnak – termelőként. Ugyanakkor fogyasztóként egyre nagyobb igény mutatkozik rájuk, mivel a rohamosan növekvő árumennyiséget – a profitszerzés folyamatosságának fenntartása érdekében – el kell adni. Vásárlóként tömegméretekben van szükség a piacon olyan emberekre, akik – részben kiszorulva a termelésből – valójában nem rendelkeznek (eleve nem rendelkezhetnek) az árukínálat által igényelt fizetőképes­séggel. Az utóbbi évtizedekben a gazdaság számára szükséges piaci vásárlóerő legyártása – növekvő mértékben – jövedelemszerzés helyett mesterségesen, hitelnyújtások segítségével történik. Tudni lehet, hogy növekvő számú állampolgár kerül a megélhetés biztonságát nélkülöző párialét, illetve az ettől való veszélyeztetettség állapotába. A megélhetési tulajdonnal (birtoklással) nem rendelkezőket a párialét, a másik oldalon levőket a megélhetési bűnözés (és a hagyományos bűnözés) erősödése fenyegeti.

Tudni lehet, hogy korunkban veszélyeztetve van a személyiségnek mind az integritása, mind az autonómiája. A társadalmi érvényesülés

(sőt egyáltalán a társadalmi létezés) azt követeli meg, hogy a különböző szférákra (alrendszerekre) tagolt társadalomban az egyén hol ilyen, hol olyan legyen (a siker érdekében alrendszerenként máshogy viselkedjen) – és egyik társadalmi területen sem lehet önmaga. Hátrányossá válik, ezért elsorvad az a személyiséget összeszervező, összetartó belső struktúra, amely az egységes értékrend, világkép, viselkedés előfelté­tele. A gyógyuláshoz – egy nézet (Salvatore Puledda) szerint – odáig kellene visszahátrálni, ahol az emberiség elrontotta: a reneszánszkori személyiség teljességéhez. Az egységes személyiség elenyészésének tendenciájából szervesen adódik az egyediség feloldódása. Elszemélyte­lenedésbe, „uniformizálódásba” torkollik a személyiség szabványosítása: sajátos egyediségének, személyes jellegének feladása.

A másik jellegzetes fejlemény, amely az egységes személyiség elenyé­szésének tendenciájából adódik, az egyén önállótlanná válása. Korunk jellemzője „a túlszervezettség, amelynek gyámkodó hatása a megszer­vezendő emberek számával együtt növekszik” (Konrad Lorenz). A kívülről szervezett egyénből nemcsak a döntési képesség hal ki, hanem maga a személyes döntés igénye is. A tünetek „ember voltunk hanyatlásával”, elvesztésével fenyegetnek.

Tudni lehet, hogy az említett egyensúlyhiányok és fenyegetettségek nem véletlenszerűen kerülnek egymás mellé, csokruk nem esetlegesen áll össze. Végső elemzésben valamennyiük alapvetően egy tőről fakad (mondhatni egy „kertből” származik). Keletkezésüknek és folyamatos újratermelődésüknek döntő kiváltó oka: a fennálló társadalmi rendszer.

Tudni lehet a vázolt összefüggésekről (veszélyekről, fenyegetettsé­gekről) – de nem „kötelező” tudni. Sokkal kényelmesebb, kellemesebb ezeket a zavaró tényezőket nem figyelembe venni. Mit tegyek, ha nem kívánok foglalkozni az emberiség természeti adósságával, a planetáris kihívás kérdésével? Ha nem kívánok foglalkozni az ehhez is kapcsolódó történelmi adósságokkal? Mit tegyek, ha meg akarok szabadulni attól az aggodalomtól, hogy emberek tömegei maradnak létfenntartási, megélhe­tési lehetőségek nélkül? Hogy társadalmilag fölöslegesnek bizonyulnak? Hogy a gazdasági-társadalmi integráción kívül rekedve megélhetési bűnözésre kényszerülnek? Hogy elenyészik a személyiség egyedisége és autonómiája? Hogyan tudom elkerülni, hogy ezek a problémák kelle­metlenségeket okozva nekem minduntalan háborgassanak, megzavarják a lelki nyugalmamat? A megoldás egyszerű: nem veszek tudomást a létezésükről. Elvonom, elterelem róluk a figyelmemet, megvonom tőlük az érdeklődésemet. („Szóra sem érdemes!”) Másra gondolok, másfelé tekintek. Ösztönösen vagy tudatosan mással foglalkozom, másról be­szélek. Nem vagyok hajlandó számolni velük.

5. A cselekvés mint figyelemfelhívás és mint figyelemelterelés

„inkább, mintsem édes hazánk” (Katona József: Bánk bán)

Jelen írás szemléletmódja két tapasztalati alappilléren nyugszik. 1. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek általában szeretnek játszani, szí­vesen foglalkoznak valamivel „öncélúan”, pusztán önmagáért a játékért, annak örömeiért. Ha ezt általános magatartásként tapasztaljuk, akkor nincs olyan – az emberi természeten belül maradó – alapunk, ahonnan megkérdőjelezhetnénk ennek a hajlamnak a jogosultságát. El kell fo­gadni, hogy a tapasztalatok szerint az emberi viselkedéshez szervesen hozzátartoznak a kedvtelések, játékosságok, hobbik.

2. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek általában törekszenek létfeltéte­leik – igen eltérő módokon történő – megteremtésére, befolyásolására. Szembesülni kénytelenek a létezés, az életben maradás – különböző szinteken jelentkező – kihívásaival, feladataival, problémáival: az alkal­mazott szóhasználat szerint a nagy létkérdésekkel. Az emberi szabadság feltétele a velük való minél teljesebb szembenézés. (Ez a szabadság annál biztonságosabban alapozható meg, minél átfogóbb létkérdéshez kapcsolódik.)

A spontán játékosságok és a létkérdések többnyire összeütközésbe, konfliktusba kerülnek egymással. Az írás arra a következtetésre jutott, hogy megbékélésükre akkor van esély, ha az egyéni kedvtelések (hobbik) kialakulásában segítségre van az illető tudatos szabadságtörekvése. Nevezetesen: ha az emberi szabadsággal kapcsolatos létkérdések ismeretében (illetve rájuk épülő gyakorlatban) tudnak kiformálódni a személyes örömök, kedvtelések, hobbik. A spontán kedvtelések és a létkérdések egyébként antagonisztikus kettőssége egyrészt a „létalapú” örömökben, másrészt az ugyan nem „létalapú”, de a kardinális létkérdé­sekkel mégsem ellentétbe kerülő örömökben oldódhat fel.

Minden gyakorlati és szóbeli tett állásfoglalás. Különböző vonatkozá­saiban különböző állásfoglalás. Objektív funkcióját tekintve: létválasz. Különböző vonatkozásaiban különböző létválasz. A tudatos létválasz mellékfunkciója: viszonyulási, strukturális viselkedési mintát mutat. Fi­gyelemfelhívás.

A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen a „jó tudni” álláspontjára helyezkedni. Így előbb-utóbb eljuthat az emberi létezés átfogóbb szintjeinek a szemléletéhez. Eljuthat a nagy létkérdések át­látásához. Az emberiség veszélyeztetettségeinek a felismeréséhez, megértéséhez és személyes megéléséhez.

Innen, a nagy létkérdések (illetve az általuk hordozott fenyegetett­ségek) szemléleti magaslatáról, horizontjáról tekintve bármiféle másról beszélés mellébeszélésnek mutatkozik. (Létkérdések helyett olyasmivel

való foglalkozásnak, ami nem létkérdés.) Mint valami fontosabbnak az eltitkolása. Félreorientálás, figyelemelterelés. Minden „másról beszé­lés” (nem feltétlenül szándékát illetően, de objektív funkcióját tekintve) félrevezetésként jelenik meg, egyúttal – csaknem valamennyi esetben – ártalmas hatással járó tevékenységként. A nagy létkérdések felől szemlélve – szigorúan véve – minden „másról beszélés” a nemlét melletti állásfoglalás. (Ezt az összefüggést akkor is indokolt figyelembe venni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a reális cselekvés számára többnyire eléggé elvont.)

Sőt – ezen az állásponton – nemcsak a spontán kedvtelések, hobbik, hanem a valamilyen konkrét szempontból hátrébb, alacsonyabban el­helyezkedő létszintek is gyanúba keverednek. A konkrét helyzetekben a különböző létkérdések sem egyenértékűek. Ha valakinek a puszta biológiai léte van veszélyben, akkor innen nézve az olyan – egyébként döntően fontos – létkérdés, mint az emberi mivolt megőrzésének kritériu­mát képező személyiségvédelem is mellébeszélés. Az egyén éhhalála általában leértékeli, súlytalanná teszi azt a szempontot, hogy autonóm személyiségként halt-e éhen az illető. Ha az emberiség egészének léte van veszélyben (planetáris fenyegetettség), akkor a modern civilizáció bizonyos eredményeihez (például kényelmi megszokásokhoz, jogi formákhoz) való feltétlen ragaszkodás is mellébeszélés. Az emberiség elsüllyedésével úgyis elsüllyed valamennyi civilizációs vívmány. Ha az emberiség egészének léte van veszélyben, akkor az ezzel szembekerülő különböző országos érdekekhez való ragaszkodás is mellébeszélés. Az emberiség megsemmisülését egyetlen ország sem éli túl. A korábbi Eötvös- és Brecht-idézet (Eszmélet, 97) illusztrálja ennek az „inkább, mintsem édes hazánk” típusú érvelésnek a logikáját.

A pillanatnyi pszichikai egyensúlyra törekvő egyén viszont – mi­vel ösztönösen vagy tudatosan igyekszik megkímélni magát a belső nyugalmára veszélyes témáktól – olykor kénytelen a „jobb nem tudni” álláspontjára helyezkedni. A fenyegetettségeket hordozó létkérdések helyett más dolgokkal foglalkozik. Vagyis a nagy létkérdések felől szemlélve – szándékosan vagy szándékolatlanul – „mellébeszél”. Ezzel a mellébeszéléssel próbálja megvédelmezni a lelki nyugalmát, belső egyensúlyát. Az önvédelem ilyen magatartásának elkerülhetetlen mel­lékterméke, hogy viselkedési mintát mutat. Nemcsak a saját figyelmét tereli el a planetáris stb. fenyegetettségről, hanem a környezetéét is. A környezetében lévők számára – akarva-akaratlanul – propagálja, hogy ne a fenti fenyegetettségekkel foglalkozzanak. Hogy ne foglalkozzanak velük. Foglalkozzanak mással.

Említés történt arról, hogy a felsorolt fenyegetettségek a fennálló tár­sadalmi rendszer szerves következményei. Ezért nem meglepő, hogy a rendszer önvédelmi technikái sem a „jó tudni” álláspontját követik. Azt segítik elő, hogy az emberek egyáltalán ne foglalkozzanak a rendszer

egészével. A rá jellemző – természettel, tulajdonnélküliekkel, egyediségre törekvő személyiségekkel szemben egyaránt érvényesített – strukturális erőszakkal.

A „jobb nem tudni” szabadsága taktikai szabadság. A rendszer önvé­delmi technikáit vezérlő „jobb, ha nem tudják” taktika áthatja a legkülön­bözőbb területeket. Különösen látványosan érvényesül a „jobb ha nem tudják” politikájában, pedagógiájában, médiájában. Ezek a területek – egyáltalában a társadalmi alrendszerek – úgy vannak megszervezve, olyan bürokratikus szabályok szerint működnek, hogy azokat az egyszerű állampolgár nem tudja átlátni. Nem tudja átlátni – de „ne is tudja!” Arra van az adott terület hivatalnoka, a szakbürokrata, aki azt átlátja helyette (miközben egy másik területen ő is egyszerű tudatlan állampolgárként szorul rá az eligazításra). A fennálló társadalmi rendszer működésében a pillanatnyi pszichikai egyensúlyra törekvő egyén tudatlanságszomja, tudatlanságvágya (vágya a nemtudásra) és a rendszer tudatlanságban tartási szükséglete összetalálkozik. Szolgálatot tesznek egymásnak.

A „jobb nem tudni” gyakorlatias, pragmatikus okosságának felszaba­dító hatása megóvja az egyént a nagy korproblémák, egyáltalában a létkérdések terhétől, nyomasztó hatásától. Időt és energiát takarít meg nem csupán a mindennapi örömök élvezetére, hanem komoly alkotó tevékenységek végzésére is. Burjánzik a „jobb nem tudni” művészete, a „jobb nem tudni” filozófiája. Sőt, egész tudományágak (bizonyos szaktu­dományok) a „jobb nem tudni” kategóriájába sorolódnak. Keletkezésük és létezésük végső ontikus alapja a nagy létkérdések szellemi távoltartása, módszertani kiiktatása, kiküszöbölése.

A következő rész a „jobb nem tudni” művészetének, tudományának, filozófiájának a kérdésével foglalkozik.

A jövő megjósolásától természetesen mindenki joggal tartózkodik, de a világrendszerek fejlődésében gondolkodóknak és különösen azoknak, akik emellett még a kapitalizmus lényegi működési módját is képesek beazo­nosítani, nincs kétségük afelől, hogy előbb vagy utóbb – tehát ha máskor nem, akkor a rendszer, egy ki tudja, milyen formájú, ideiglenes restaurációja után – a társadalomnak elkerülhetetlenül egy gyökeresen másfajta létformá­ja következik. Ezt következtetést még a Rosa Luxemburg-féle „barbáros" („amennyiben szerencsénk van") alternatíva³ sem söpri le, sőt még inkább szükségessé teszi a pusztítással fenyegető rendszer leváltását.

E problémát feszegeti Samir Amin és Michael Aglietta (Amin 2013a; Aglietta 2013) is, a mai válságos-kaotikus, bifurkáló világrendszer két elképzelhetőnek vélt kimenetelét jelenítve meg az Európai Unió kap­csán. Amin a világrendszer és az EU felbomlásának, Aglietta viszont megmaradásának esélyét tartja elkerülhetetlennek, és mindketten a saját jövőképük kívánatos/lehetséges forgatókönyvét írják le.

Aglietta arra szavaz, hogy a regionális kormányzás (európai „fiskális unió") révén szüntessék meg az Unión belüli kiáltó és önpusztító fejlett­ségi különbségeket, míg Amin abból indul ki, hogy ez lehetetlen. Samir Amin Európa válságának megoldására ugyanazt kínálja, mint egy másik írásában általában a globális kapitalizmus válságára: a nemzeti szuve­renitás visszaállítását, amely az alfája annak a demokratikus és haladó harcnak, amely a globális monopoltőke nemzetközi jogrendjének uralma ellen kell irányuljon a világon mindenütt (Amin 2013b).

Aglietta okfejtésében a politika játssza a vezető szerepet. A szerző nem használja ki a lehetőséget, amelyet a közös pénzekre vonatkozó gazdaságtörténeti visszatekintése a mélyebb összefüggések feltárására nyújt. Elsőként a kormányok válságkezelésének hibáit, „a kínos politikai kompromisszumokból adódó félintézkedéseket" hozza fel, amelyeknek eredményeképpen úgy nőttek az államadósságok, hogy a magánadós­ságok nem csökkentek. Szerinte az Uniót „ideológiai konzervativizmu­sa" akadályozta meg abban, hogy a növekedést bátorító költségvetési intézkedéseket hozzon, az európai jegybank (EKB) jogosítványait erre vonatkozóan erősítse meg. Ezt követi a cikk legértékesebb része, ahol Aglietta gazdaságtörténeti példákkal (az aranystandard és az európai árfolyam-mechanizmus kudarcaival) illusztrálja a merev árfolyamrend­szert eredményező egységes valutarendszer strukturális hibáit, a közös monetáris rendszernek az eurózónán belüli fejlettségbeli különbségeket erősítő hatását. A piacgazdasági törvényszerűségek e remek összefogla­lója után azonban ismét egy politikai szempont következik, nevezetesen, hogy az euróhoz és az EKB-hoz nem társul politikai szuverenitás, vagyis állam, vagy ha mégis – itt megint egy ellentmondás – akkor az Németor­szág, de az sem kellőképpen, bár ez („ha Berlin felvállalná a jó szándékú vezető szerepét") megoldást jelenthetne. Görögország helyzetét a klien­túrán alapuló politikai rendszer, az elégtelen adóbehajtás, a csődközeli helyzetben a pénzpiacok spekulációs viselkedésének adósságot növelő hatása, a Trojka⁴ növekedésellenes megszorító csomagjai okozták vagy súlyosbították. A megoldás Görögország számára az euróövezet elhagyása lenne. Végezetül Aglietta elismétli, hogy az eurózóna jövője „elsősorban Berlinen múlik". Azon a német vezetésen, amely „nem bízik a piacokban", „nagy hangsúlyt helyez a szabályokra és regulációra", és a válságot mások felelőtlenségével magyarázza. Holott – ismeri el önmagának ellentmondva Aglietta – a német bankrendszer is tele van mérgezett papírokkal, és a német gazdaság nem teljesítene ilyen jól egy másfajta, szigorúbban szabályozott vagy kisebb eurózónában.

Bármely konzervatív lapban olvashatunk arról, hogy az eurót költség­vetési unióval lehet/kell megmenteni. Aglietta ennél csak néhány hang­zatos frázissal megy tovább. Szerinte „az eurónak valódi valutává kell válnia" és evégből „létre kell hozni egy demokratikus felhatalmazással rendelkező költségvetési uniót". A tagországok ellenőrzése alatt lenne a „középtávú" költségvetési politika, amelynek célja a „hosszú távú" növe­kedés finanszírozása (sic!), a költségvetési politikát pedig az EKB által irányított tág európai kötvénypiac támogatná. Ez jelentené a „gyógyírt […] az euróövezet mélyebben fekvő problémáira", úgymint a növekedés hiánya és a fejlettségi polarizáció.

Aglietta forgatókönyve egyszerűen arra a feltételezésre épül, hogy a közös európai költségvetés a németesen precíz gazdálkodással és a pénzek átcsoportosításával segítheti a gyengébbek felzárkózását. Ezenközben fel sem veti azt a kérdés, hogy kik és mire hatalmaznák fel „demokratikusan" a költségvetési uniót, hogy mire jó, kit szolgál, és mit eredményez a „növekedés".

Samir Amin mindkét, egymást kiegészítő cikkének (Amin 2013a; Amin 2013b) látószöge szélesebb, logikája feszesebb, és a hierarchiák hierar­chiája által jellemzett világképbe illeszkedik. Az Unióra koncentráló cikké­ben (Amin 2013a) a szerző mindenekelőtt az EU-USA összehasonlítást zúzza széjjel, amikor leszögezi, az Európai Unió fejlettségi és függési rendszere inkább hasonlítható az Észak- és Dél-Amerikát is magában foglaló régióra, mint csak az USA-ra.⁵ Másrészt Európa maga is az amerikai hegemónia által vezetett „kollektív imperializmus" (a „Triász"⁶) alávetett, „komprádor" státuszú hatalomgyakorlója a világrendszerben (Amin 2013a, 60). A soknemzetiségű, nagyon különböző múltú, kultúrájú és fejlettségű EU-ban nincs, nem lehet „európai identitás". Az Európai Unió a „kiterjesztett monopolkapitalizmus" modellje, a perifériáknak a „magországok" erős tőkéje alá rendelését szolgálja. A kapitalizmus logikája nem az felzárkózást, hanem az egyenlőtlenségek mélyülését eredményezi. Az euró – mondja Agliettával egybehangzóan – csak to­vább erősítette az egyenlőtlen fejlődést. Ezért az euró válsága az Unió válságát jelenti. Az „Európa-projekt" csak úgy menthető meg, ha 1. az államok visszakapják szuverenitásukat és valutájukat, valamint, ha 2. a kapitalizmust rá lehet venni, hogy másként működjön, mint ahogy a tőke logikája diktálja. Vagyis sehogy: az euróövezet és az EU előbb-utóbb szétesik. Ekkor (illetve már most is) teret nyernek a szélsőjobboldali erők, amelyek azonban a kapitalizmusnak nem alternatívái, hanem erősítői. Amin szerint ebből a progresszív, „hiteles… néppárti, népet szolgáló"⁷ nacionalizmus térnyerése jelentheti a kiutat. Ugyanis a nemzeti gazdasá­gi szuverenitás visszaszerzése a feltétele annak, hogy megkezdődjön a monopóliumok globális („kiterjesztett") uralmának leépítése, kisajátításuk és közvetlen népi ellenőrzés alá vételük útján. Ehhez elkerülhetetlen az euróval és az Unió jogrendjével való szakítás, hiszen szerte az EU-ban egyidejűleg nem lehetségesek olyan politikai viszonyok, amelyek ezt lehetővé tennék. Az Unió eddigi lépései és tervei is csak a növekedést, a versenyképességet, a financializálást szolgálták, a demokrácia nem érvényesül.⁸ Ugyanakkor Amin elismeri, hogy bár a kiterjesztett monopó­liumok rendszere ellen világszerte demokratikus társadalmi erők „lépnek harcba", továbbra sincs „a láthatáron az internacionalizmus újjáéleszté­sével kecsegtető semmilyen mozgalom", Európában pedig „hiányzik az antiimperialista dimenzió a harc mezejére lépők tudatából".

Mindezek után kérdés, lehetséges-e a kapitalista Európában demok­ratikus ellenőrzés alá vetett közösségi költségvetést létrehozni. Lehetsé­ges-e úgy átirányítani a kapitalista gazdaságban az állam által begyűjtött jövedelmeket, hogy azok az országok között fejlődéskiegyenlítő hatással bírjanak? Másfelől széteshet-e az Unió szuverén tagországokra, és ha igen, ezek a szuverén államok milyen feltételek esetén látnának hozzá a monopóliumok kisajátításához? Létezhet-e a XXI. század Európájában „progresszív nacionalizmus"?

1. Megoldja-e a közös költségvetés az EU alapvető problémáit?

Az euróövezet valóban felerősítette, de nem létrehozta az Unió divergens tendenciáit.⁹ Azokat ugyanis a tőkelogika szüli (és nem a politikusok hibái), amit Amin, Agliettával ellentétben, helyesen ismer fel. A piaci életben ma­radás záloga a versenyképesség, amely lényegében nagyobb profitabili­tást, ehhez pedig mindig csökkenő egységnyi munkaerőköltséget követel.

A tőke olyan, mint a víz, amely megtalálja a legrövidebb utat von­záspontja, a föld centruma felé. A tőke is, ha – mint a neoliberális globalizációban – szabadon áramolhat, mindig megtalálja a számára legkedvezőbb megtérülési feltételeket. Például úgy, hogy magasabb inf­lációjú országokban fektet be alacsony kamatokon felvett hitelből. Vagy úgy, hogy a második vonalú technológiákat kitelepíti alacsonyabb bérű országokba. Ezeket a lehetőségeket a fejlettségbeli különbségek nyújtják számára: a kevésbé fejlett országokban rendszerint az infláció nagyobb, a bérek pedig alacsonyabbak. Csakhogy a tőke odaáramlásával a fejlett­ségbeli különbségek nemhogy megrögzülnek, de még növekednek is: a beáramló tőke nyomán fellendülő termelés felhajtóerővel bír a bérekre, növeli az inflációt, ami rontja az ország export-versenyképességét, ösztönzi az importot, serkenti az állampolgárok, a vállalatok és az állam eladósodását, egyszóval külső és belső egyensúlyhiányt okoz. Vagyis a periféria a globalizációban hajlamosabb a válságra, mert a tőke ciklikus elértéktelenedése elsősorban a perifériákon jelenik meg. A válságkezelés megszorításai ismét visszafogják a béreket, kisöprik a perifériára tele­pített, a centruméhoz képest mindig elavult technológiákat, s mindezzel egyrészt megemelik az ott realizálható profitrátát, másrészt utat nyitnak egy újabb termelési ciklus előtt.

A perifériás országokban eleve fejletlenebbek az intézmények, az ál­lam szabálykövető magatartása, az innovációs kapacitások stb., mint a centrumban. Ezért az ilyen országok számára végső soron más út nincs is, mint a fejlett országokból érkező termelési impulzusok (tőke és keres­let) kihasználása. De éppen a perifériák e hiányosságai teszik lehetővé a centrumtőke számára saját termelésének kiterjesztését, a magasabb profitot, amelyet csak részben és csak addig forgat vissza a perifériára, amíg ott a megtérülési lehetőségek kedvezőek. „A szuverenitás szűkü­lése – írja Csáki György (2013) – nem elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a transznacionális társaságok »rákényszerítenek« bizonyos gazda­ságpolitikai lépéseket a tőkefogadó országokra, nemzetgazdaságokra, hanem abban, hogy »nem megfelelő feltételek esetén« a tőkét kivonják az adott országból (vagy/és elmaradnak a további befektetések)." De ha kivonják, megszűnik a periféria fejlődésének hajtóereje, miközben a termelés egy másik periferiális országban fellendül – ahol megismétlődik ugyanez a tánc. Amíg pedig a centrum tőkéjének alkalma van e globális vándorlása, a centrum gazdasága is virágzik.

A tőkének, technológiának, fellendülésnek ez a centrum és periféria közti mozgása valójában nem más, mint a tőkeértékesülési ciklus globalizációs formája.¹⁰ Csakhogy mindez azt jelenti, hogy a centrumtőke értékesülésének, a gyengébb tőkékkel szembeni nagyobb versenyképes­ségének feltétele és egyben eredménye a perifériák léte: a perifériákat a tőke mind történelmileg, mind a jelenben folyamatosan maga teremti. Igaz ez az EU, illetve az eurózóna saját belső perifériájára is.

A széteső piacok nemzetgazdaságokká történő összekapcsolása és a nemzeti valuták megszületése a tőke első lépése volt saját világának megteremtése felé a XVIII-XIX. században. Csakhogy ez az első lépés egyben sírásója is, hiszen a nemzetállamok, amelyek a tőke működéséhez szükséges szabályokat alkotják, a későbbiekben, amikor már a termelőerők a nemzetgazdasági kereteket kinövik, a fejlődés gátjává válnak. A tőke ennek ellenére nem mondhat le a nemzetállamról, a következők miatt.

Egyrészt, a tőke maga is hierarchikus. A kisebb tőkék a nemzeti piacra szorulnak, a legfejlettebb termelőerőket kezükben tartó legnagyobb tőkék kinövik azokat. A kisebb és nagyobb tőkék között is konkurenciaharc dúl, miközben egymástól függenek. A kisebb tőkének is növekednie kell, ha nem teszi, elbukik (ezért olyan nagy a fluktuáció a kis- és középvállalati szférában). A nagytőke értékesülésének feltételei tehát végső soron a kistőke értékesülésének is feltételei, miközben a közvetlen piaci viszo­nyokban ez éppen ellenkezőleg jelenik meg: a nagytőke konkurenciájával és értékelszívó képességével szemben a kistőke az állam külön politiká­jára, támogatására szorul.

Másrészt, a nemzeti piacok a globalizációban a termelőerők fejlődésé­nek gátjává válnak, de a termelőerők a tőke formájába rögzültek. Ez azt jelenti, hogy a termelőerők működtetése, fejlődése csak akkor biztosított, ha a tőke értékesülése biztosított. A termelőerők működésének formavál­tását éppen az kényszeríti ki, ha a korábbi forma ellentmondásba kerül a termelőerők igényeivel – amikor a kettő közötti történelmileg kiszabott harmónia felborul. E harmónia felbomlását korunkban a tőke létéhez egyaránt tartozó nemzetállam és globális szabadpiac ellentmondása jelzi.

Aglietta javaslata szétválasztja a szétválaszthatatlant, amikor ennek az immanens ellentmondásnak olyan feloldását kínálja, amely a pro­fittermelés elsődlegességének megkérdőjelezése nélkül megszünteti a nemzetállami szuverenitást. A történelem tanulsága szerint azonban ez soha sehol nem ment végbe békésen és tartósan. A tőke alapzata ugyanis a különböző helyeken a különböző adottságokhoz igazodó, de egyaránt a tőke megtérülésének feltételeit biztosító szabályokat alkotó­fenntartó nemzetállam. A nemzetállamok a minden oldalú elkülönültségre épülő rendszer alkotóelemeiként, a tőkék között folyó konkurenciaharc eszközeiként, egymással is versenyben állnak.

A nemzetállamok feladata tehát ennek a hierarchizált tőkestruktúrának a fenntartása, amely a fejlettség különböző fokain különböző szabályokat és intézményeket követel, illetve hoz létre. Ezért e szabályoknak és in­tézményeknek az egységesítése valamiféle szupranacionális állam által a globális tőkeértékesülés feltételeit rontaná.

Ám tegyük fel, hogy mégis létrejön Európában egy nemzetállamok feletti egyesülés. Megoldaná-e ez Európa fejlettségi különbségeinek problémáját? Beszéljenek erről a konkrét tapasztalatok!

Az Eurostat adatai alapján az 1990-es évek közepe óta az eurózóna legrégebbi 12 tagországa reál-GDP/fő értékeinek szórása nőtt, és ugyanez mondható el az EU27-re is.¹¹ De nőttek a különbségek az országokon belül is. Az Eurostat megadja a NUTS2 és NUTS3¹² régiók egyes országokon belüli szórását.¹³ Ez a mutató 1995/96 és 2009 kö­zött 18 országban nőtt, és csak Németországban, Spanyolországban és Belgiumban figyelhető meg kis mértékű csökkenés, de az első két ország esetében ez is csak 2001, Belgium esetében pedig csak 2005 után (addig a német és spanyol esetben növekedés, a belga esetben stagnálás volt tapasztaltató).¹⁴

Ha a tagadhatatlanul egységes és újraelosztó-felzárkóztató költségve­téssel rendelkező, egymáshoz az átlagos nemzeti fejlettség miatt mégis­csak közelebb álló régiókkal rendelkező országok túlnyomó többségében is nőnek az abszolút különbségek, akkor mitől csökkennének a különböző fejlettségű országok között azok költségvetési uniója következtében?

Van itt továbbá még egy fontos, megvilágítandó összefüggés: még relatív felzárkózás esetén is nőhet, és általában nő is, a két ország (régió) közti abszolút különbség. Ez a helyzet például az EU27 országa esetén. Az elmúlt bő másfél évtizedben a legszegényebb és leggazda­gabb ország (Bulgária és Luxemburg) reál-GDP/fő értéke aránylagosan közeledett egymáshoz: 1995-ben a bolgár GDP/fő a luxemburginak 4,6 százalékát tette ki, 2011-ben pedig már 5,7 százalékát. A két GDP/fő közti különbség azonban ugyanezen idő alatt 44 ezer euróról 61,2 ezer euróra nőtt!¹⁵ Vagyis a relatív felzárkózás (tehát az, hogy a kevésbé fej­lett terület egy idő után aránylagosan kevésbé maradt el a fejlettebbtől) egyben az abszolút lemaradás növekedésével járt. Ennek magyarázata az a matematikai összefüggés, hogy ha két mennyiség azonos ütemben nő, akkor a köztük lévő különbség is ugyanilyen ütemben nő. A különb­ség szinten maradásához az kell, hogy a kisebb mennyiség növekedési üteme annyiszorosa legyen a nagyobb mennyiség növekedési ütemé­nek, ahányszorosa a kiinduláskor a nagyobb mennyiség a kisebbnek. Témánkra vonatkoztatva tehát: minél fejletlenebb egy ország (régió) annál inkább meg kell haladnia növekedési ütemének a fejlett ország (régió) növekedési ütemét a felzárkózáshoz. Ez azt is jelenti, hogy minél fejletlenebb egy régió, annál nagyobb összegről kell lemondani a fejlet­tebbnek ahhoz, hogy segítse a tényleges (abszolút) felzárkózásban (még azonos növekedési ütem mellett is). Ezért az egymáshoz fejlettségben közelebb álló országok (régiók) között a közeledés jóval könnyebb, a felzárkóztatást szolgáló jövedelemtranszfer-igény kisebb, mint az egy­mástól fejlettségben nagyon távol állók között.¹⁶

Eddig az adatok és a matematikai összegfüggések beszéltek. De vajon miért van ez így, és nem lehetne-e az erősebbek önzetlensége alapján ezentúl mégiscsak felzárkóztatni a lemaradókat? E két kérdésre a válasz egy: a kapitalizmus versenygazdaságának törvényei kizárják a jövedel­mek kiegyenlítő hatású visszaosztását általában, és így az EU-ban is.

A közös költségvetésen alapuló felzárkóztatás abban állna, hogy a fejlettebb területek (országok, régiók, vállalkozások) által megtermelt jövedelem, profit egy részét a kisebb jövedelemtermelő-képességgel bíró országok (régiók, vállalatok) számára csoportosítják át. De mivé lenne így a kapitalista termelési mód alapja, hajtóereje, lényege: a verseny? Hogy törekedjék egy vállalat (régió, ország) az alacsonyabb egységkölt­ségre, jobb infrastruktúrára, fejlettebb technológiára stb., ha az ezzel elért pozíciójának jutalmáról (a nyereségről) kisebb-nagyobb részben le kell mondania azoknak a versenytársainak a javára, akiken felülkereke­dett? Van-e értelme, és lenne-e indulója annak a futóversenynek, ahol a helyezéseket a végén átlagolják, és minél jobb helyezést ér el valaki, annál többet kell megosztania dicsőségéből (jutalmából) a lemaradókkal?

Ezért a globális tőke számára kedvező európai egyesülés a szabad tényezőallokációt jelenti, a verseny immanens szabályai szerint „jogosan" megérdemelt nagyobb profitból a gyengébb tőkék, országok, társadalmi csoportok számára való „visszaosztást" nem. Lemondana, lemondhat­na-e például Németország a maga versenyelőnye által szerzett bevételei­nek egy részéről azért, hogy gyengébb versenytársait felfejlessze? Mivé olvadna így versenyelőnye, és egyáltalában mivé lenne a profitérdek alá rendelt növekedés és fejlődés?

Fontos megérteni, hogy itt nem holmi „önzésről" van itt szó. A profitból történnek a fejlesztések – mi másból történhetnének, ha a termelőeszkö­zök magántulajdonban vannak? A jelentős tudományos-technológiai ug­rásokhoz jelentős erőforrások kellenek, hiszen ilyenek csak a felhalmozott (anyagi, szellemi) termelőerők bázisán lehetségesek. A kapitalizmusban ez azt jelenti, hogy jelentős összegek kellenek a fejlődéshez (kutatás-fej­lesztés, új termék bevezetése, technológia átstrukturálása stb.), amelye­ket csak a nagy profitok képesek fedezni. A profitok „újraosztása" esetén ráadásul érdemes lenne a tőkét a kevésbé fejlett régiókban kevésbé fejlett technológiákba fektetni, hiszen úgy is meg lehetne érte kapni a kellő profitot a máshonnan származó profit újraosztásából. A profit (GDP) újra­osztásával a fejlettebb régiók adóbevételei is csökkennének, az infrastruk­turális, oktatási, egészségügyi stb. fejlesztésekre kevesebb pénz jutna. Vagyis a fejlett régióban megindulna egy „katabolikus" folyamat, így aztán csökkenne az újraosztható profit (GDP) mennyisége is, ami visszahatna a kevésbé fejlett régió felzárkóztatására. A profitok komolyabb kiegyenlítő hatású „újraosztása" tehát a tőkés keretekben folyó fejlődés ellen hatna.

2. Széthullhat-e az Európai Unió?

A fent elmondottak miatt az EU-ban egyszerre van jelen az egységesülés és a széthúzás ereje (ahogy a tőkében a koncentrálódás és a konku­rencia törvénye), de úgy, hogy az egységesülésben is a különérdekek (a nagytőke különérdeke) játszanak szerepet. Az EU tehát sem nem fejlődhet szupranacionális állammá (amelynek egy lépcsője a közös költségvetés), sem nem hullhat teljesen szét.

Az EU belső perifériája – vagyis gyengébb tagországai – elmaradottsá­gának, költségvetési egyensúlytalanságának, a rájuk jellemző felelőtlen és korrupt politizálásnak stb. a felszámolása nem önmagáért fontos, hanem azért, hogy egyben lehessen tartani az európai egységes piacot, megőrizni az eurót, a tőke szabad mozgásának és értékesülésének terepét. Ez a méreteiben és mértékeiben globálissá vált tőke elemi szük­séglete. A fent elmondottak értelmében azonban a tőke szabad mozgása nem eredményezi, nem eredményezheti ezeknek az egyenlőtlenségek­nek a felszámolását, sőt még erősíti is azokat. Ezek felszámolása a kisebb, a nemzetállami keretekben működő tőkék állami segítsége nélkül nem lehetséges (még úgy is csak bajosan, például eladósodás és/vagy a bérek lenyomása árán).

Az eurózónát – és vele az EU-t – belső erők feszítik széjjel, olyan erők, amelyek – mint arra részben Aglietta is utal – az aranystandard- majd a bretton woods-i rendszert és az európai árfolyam-mechanizmust is szét­feszítették. Aminnak igaza van, amikor rávilágít, hogy Európa országai nem egyesülhetnek úgy, mint az USA – egymáshoz történelmileg, kultu­rálisan, nyelvileg stb. jóval közelebb álló – államai egykoron. Ráadásul, tegyük hozzá, a belső fejlettségi különbségek miatt még az amerikai államok egyesülését is polgárháborúval kellett szentesíteni. Ez az opció természetesen Európa esetében is fennáll, történt is rá több történelmi kísérlet (pl. Napóleon, Hitler), de ezek mind kudarcba fulladtak.

Mind a történelmi tapasztalatok, mind a számszerűsíthető gazdasági folyamatok, mind a verseny logikája arra mutatnak, hogy Európában a nemzeti tőke és a globális tőke sajátos, egymásrautaltsággal terhelt ellentéte, és ennek intézményi megfelelője, a nemzeti és nemzetközi szabályozás ellentéte elérte azt a pontot, amely gúzsba köti a termelő­erők fejlődését. A nemzeti létet a termelőerők oldaláról már nem indokolja semmi, el kellene tűnniük, de ezt a verseny logikája, a tőke saját belső hierarchiája nem engedi. A termelés nemzetközi, vagy „szupranacionális" szabályozása pedig tőkés keretek között, tehát ismét a verseny törvény­szerűségei miatt, lehetetlen.

Amin csak az egyik felét mondja ki a fent leírt ellentmondásos helyzet­nek, amikor azt írja, hogy „így vagy úgy, hirtelen vagy fokozatosan, de az Európa-projektum, kezdve az eruóövezettel, darabokra fog hullani" (Amin 2013a, 60). A helyzet ennél rosszabb, mert sem széthullani nem tud az Unió – a termelőerők fejlettsége, a transznacionális vállalatok érdekei és termelési súlya miatt -, sem pedig továbbfejlődni a teljes integráció felé. Ezt csak egy egészen új termelési mód képes megtenni, amely átvágja a termelőerők globális fejlettsége – mint objektív tényező – és a termelők (az egymással versengő tőkék és kormányaik) elkülönültsége – mint történelmileg szubjektív tényező – közti ellentmondást, az elkülönültség megszüntetésével.

3. Létezhet-e a XXI. században progresszív nacionalizmus?

Korunk fő ellentmondása nem a nemzetközivé vált termelőerők és a nemzetközi intézmények között van, hanem a termelőerők és az azokat gúzsba kötő termelési viszonyok között. A XXI. század termelőerőit, mint azt látjuk a transznacionális vállalatok globális hálózatainak globális termelést uraló szerepén, már nem lehet nemzeti szinten működtetni. A nemzet – a nemzeti piac, a nemzetállam – a tőke attribútuma. Vele együtt él vagy hal.

Ez az összefüggés világítja meg, hogyan juthat Aglietta és Amin ugyanannak a helyzetnek az elemzéséből homlokegyenest ellenkező véleményre, mennyiben van igaza mindkettőnek, és ugyanakkor miben tévednek mindketten.

Aglietta és Amin forgatókönyvei ugyanis sajátosan keverik a tartalmi és formai, a szükségszerű és lehetséges elemeket. Aglietta Európa egységesülését óhajtja, de anélkül, hogy ehhez az osztálytársadalom kiküszöbölésének feltételét állítaná: érzékeli a szükségszerű formát, de nem érti annak összefüggését a tartalommal. Forgatókönyve, ha meg­valósulna, a globális tőke Európáját hozná el, nemhogy kiegyenlítve, de éppen kiterjesztve és felerősítve a kapitalizmus lényegéhez tartozó egyenlőtlenségeket: a regionális különbségeket, a kisebb és nagyobb tőkék közti különbségeket, az egyes nemzeti munkásosztályok közti különbségeket és legfőképpen a munka fokozott alávetését a tőkének. Így ez az alternatíva már kimunkálása közben – mint azt magunk is láthatjuk – felerősíti Európában a centrifugális erőket, amelyek az Unió szétesése irányába hatnak.

Amin éppen ellenkezőleg jár el, érti a tartalmat, de azonosítja a for­mával, amelyet ez alapján elvet: az osztályharcszemlélet alapján a tőke korlátozását követeli, de Európa – sőt az egész világ – nemzetállami kereteinek megerősítésével. „Le kell kapcsolódni" az imperialista mono­póliumok rendszeréről, alulról újraépíteni a globalizációt.¹⁷ A feltörekvő országoknak az önerőre támaszkodás és a Dél-Dél együttműködés felé kell fordulniuk. A monopóliumok kisajátítása megköveteli „a nemzeti gazdasági szuverenitás kinyilvánítását . az európai szabályokkal való szembefordulást" (Amin 2013a, 68), „nincs alternatívája az európai in­tézmények és az euróövezet visszabontásának" (Amin 2013b, 51-53). Csakhogy a termelőerők jelenlegi – globális – méreteinek ez szögesen ellentmond. A nemzeti szuverenitás visszaállítása e roppant termelőerők­nek az elkülönültségi viszonyok alapján történő működtetését jelentené, ami objektív képtelenség. Ki „sajátítaná ki", vagy „ellenőrizné" a transz­nacionális vállalatokat? Melyik nemzet, melyik munkásosztály? Itt tehát Samir Amin is elkövet egy logikai hibát. Egyfelől ugyanis leszögezi, hogy a globális monopóliumok népi ellenőrzés alá vétele az unió jogrendjének keretein belül nem lehetséges, mert „olyan politikai föltételek, amelyek megengednék az ilyen lépéseket, sohasem fognak egyidejűleg létezni mindenütt az Európai Unióban".¹⁸ Másfelől azonban, amikor e kisajátítást a nemzeti keretek között képzeli el, latensen feltételezi, hogy szerte Euró­pában egyszerre jönnek létre olyan politikai viszonyok minden országban, amelyek e kisajátítást lehetővé teszik. Ugyanis, ha ez az egyidejűség nincs, akkor a nemzeti szuverenitás csupán a nemzeti tőkék uralmát biztosítja ott, ahol a fordulat nem következik be, és a globális kapitaliz­mus összeomlásának egy fázisaként újjáéleszti a nemzeti tőkék közötti imperialista harcot. Ha nem az országok minősített többségében¹⁹ állna elő a társadalmi fordulat, akkor a többi ország tőkéjének összefogásával az alternatív utat választó nemzetek kísérletét gyorsan megbuktatnák. Ma már ehhez talán elegendőek lennének gazdasági eszközök is, de ki lehet-e zárni a fegyveres konfliktus lehetőségét? Ezzel ugyanoda jutnánk, ahol most állunk, csak még nehezebb vagy szörnyűbb körülmények között. A lépéskényszer – a társadalmi létforma megváltoztatásának szükségszerűsége – továbbra is fennállna, és megvalósítása csakis a termelőerőknek megfelelő szinten, globálisan (regionálisan, európai szinten) lenne lehetséges.

De Samir Amin logikai bukfence az ellenkező irányból kiindulva is tetten érhető. Tegyük fel, hogy minden európai országban egyszerre jönnek létre a globális tőke kisajátításának feltételei, és ezt a nemzeti szuverenitás alapján a népi vezetés alatt álló országok elkülönülten hajtják végre. Milyen módon fognak akkor ezek az országok egymáshoz kapcsolódni (maga Amin is elutasítja az autarkiához való visszalépést [Amin 2013b, 51])? Piaci alapon? Hiszen ezzel „visszaállna a régi sze­mét". Az új társadalmi létforma és a termelőerők mai szintje egyaránt regionálisan (globálisan) tervezett, szolidáris, kooperatív gazdálkodást feltételez. Vagyis nemzetközi összefogást, nemzetközi szabályozást, intézményeket és jogrendet. Önállóságuk alapján tehát semeddig nem jutnának Amin szuverén, a monopóliumokat társadalmi ellenőrzés alá vevő nemzetei. Abban a pillanatban el kellene kezdeniük kiépíteni a saját gazdasági-társadalmi viszonyaikat alapvetően meghatározó, a „szuve­renitásukat" csorbító nemzetközi intézményeket, amikor éppen sikerült lebontaniuk azokat.²⁰ E csiki-csuki nemcsak hogy még elméletileg is nehezen elképzelhető, de könnyen belátható, hogy ha gyakorlati formát öltene, roppant időigényes lenne, és rengeteg kárral járna. Ez súlyosan veszélyeztetné az átépítés sikerét, amelyhez pedig napról napra meg kell nyerni a nép többségét, elnyerni aktív támogatását. Egy elhúzódó rendetlenségben – amely valamilyen mértékben minden átépítésnek része – ez a támogatottság gyorsan elolvadna. De ha valaki (mint végső soron maga Amin is) belátja a nemzetközi együttműködés szükséges­ségét, akkor nem kezdheti projektjét annak szöges ellenkezőjével.

Aglietta és Amin forgatókönyvének építőelemeit tehát máshogy kell összerakni: Agliettától átvenni a nemzetközi (itt és most: európai) intéz­mények megtartásának, erősítésének, a nemzeti szuverenitás lebon­tásának építőkockáját, Amintól pedig a globális monopóliumok kisajátí­tásának elemét. A hegeli „megszüntetve megőrzés" logikai, történelmi és gyakorlati elve az európai intézmények megragadásának, majd tartalmi és – ehhez igazodva – szerkezeti-formai átépítésének feladatát tűzi Európa népei elé. Minden ettől eltérő kísérlet szükségszerűen olyan ku­darchoz vezet, amely ismételten csak ezzel a megoldással orvosolható.

Ez természetesen nemhogy nem jelenti a „nemzeti" politikai téren történő egyidejű, vagy legalább az országok minősített többségében bekövetkező fordulat szükségességének elvetését, sőt egyenesen fel­tételezi azt, csakhogy nem önmagában, elkülönülten, hanem a nemzet­közi porondon való együttes fellépéssel, a nemzetközi intézmények megragadásával együtt.

Az Európa népei előtt álló feladat tehát óriási, és a végrehajtásához szükséges összeszerveződésnek – ahogy azt Amin is hangsúlyozza -nem látszanak jelei még eszmei síkon sem. Ezt majd az a helyzet fogja kikényszeríteni, amely a tőke működésének feltételeként az egységnyi munka árának drasztikus leszorítását eredményezi a fejlettebb országok­ban is.

Jegyzetek

¹ Rozsnyai Ervin szerint a csomópontválságok a rendszer olyan, formációváltást követelő válságai, amelyek megoldásához gyökeresen át kell alakítani nem­csak a gazdasági szerkezetet, hanem a tulajdonviszonyokat és a felépítményi elemeket (az intézményeket, a politikai formákat, az üzemszervezetet stb.) is megküzdve az elavult társadalmi berendezkedéshez ragaszkodó társadalmi erőkkel (Rozsnyai 2002, 28).

² Lévai Imre például a világrendszer evolúciójáról szóló elméleti összefoglaló művében több szerző által adott forgatókönyvek csoportosításából az „evolutív kontinuitás" és a „revolutív diszkontinuitás" alternatívájához jut (Lévai 2006, 107).

³ Rosa Luxemburg egy évszázaddal ezelőtti figyelmeztetését („szocializmus vagy barbárság") Mészáros István már jóval a globális válság kirobbanása előtt (1999-ben), az imperializmus újabb szakaszáról írva „pontosítja" („barbárság, amennyiben szerencsénk van"), utalván a tőke emberellenes működési logi­kájából következő nukleáris háború lehetőségére, amit már csak a csótányok élnének túl (Mészáros 2005, 91).

⁴ Az IMF, az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság.

⁵ Megjegyezzük, hogy az EU – mint fejlődéskiegyenlítő közös költségvetéssel bíró entitás – mellett az USA-ra történő hivatkozással érvelni amúgy is teljes zavar, hiszen az USA-ban az államok önálló költségvetéssel bírnak, eladósodásuk következményeit maguk viselik a XIX. század közepe óta. A szövetségi kormány kiadásai pedig a legkevésbé sem fejlődéskiegyenlítő jellegűek: az egészség­biztosítást (Medicare és Medicaid), a társadalombiztosítást, a fegyverkezést, valamint, kisebb részben, a minisztériumok és ügynökségek (pl. az Oktatási Minisztérium, Környezetvédelmi Ügynökség) finanszírozását szolgálják. (Lásd bővebben Bájluk-Bráz 2013.)

⁶ Az USA, Európa és Japán.

⁷ Pontosítva a kifejezést, Amin a „népek és dolgozók internacionalizmusát" java­solja, megkülönböztetésül a szélsőjobb irányába mutató, kirekesztő jobboldali nacionalizmustól (Amin 2013a, 67).

⁸ Amin állítását illusztrálja például a következő eset. Amikor 2011 novemberében Jeórjiosz Papandreu, Görögország miniszterelnöke népszavazást akart kiírni a megszorításokról, hatalmas felháborodás fogadta ötletét az EU vezetői között. Papandreunak vissza kellett vonulnia, helyébe ideiglenes koalíciós kormány került az USA-ban tanult, egykori EKB-elnökhelyettes Lukasz Papademosz személyében, aki – 1994-től a görög jegybank élén – kulcsszerepet játszott Görögország eurózónába vezetésében.

⁹ Lásd Bővebben Artner-Róna 2012.

¹⁰ Lásd bővebben Artner 2013.

¹¹ Saját számítás a Eurostat Online, Statistics by theme, Real Gross Domestic Product per capita alapján.

¹² A NUTS (Nomenclature of Territorial Units for Statistics) az Unió regionális felosztásának kódrendszere, a rövidítés után következő szám a szintekre (ré­giónagyságra) utal. A NUTS3 régiók 150 000 és 800 000 közti, a NUTS2 régiók 800.000 és 3 millió közti, a NUTS1 régiók pedig 3-7 milliós népességszámmal rendelkeznek.

¹³ A regionális GDP/fő értékeknek a nemzeti átlagtól való abszolút eltérései súlyozva a régió lakosságának arányával, és ezek összege a nemzeti GDP/ fő százalékában kifejezve. E mutató növekedése tehát azt mutatja, hogy az országban regionális különbségek általában nőnek.

¹⁴ Olaszországra, Magyarországra és Ausztriára nem állnak rendelkezésre hosszú idősorok, 3 kis országban (Luxemburg, Málta és Ciprus) nincsenek NUTS-régiók. Lengyelország esetében a kezdő év 1999, Spanyolországnál az utolsó év 2007. Forrás: Eurostat Online, Statistics by theme, Real Gross Domestic Product per capita, Gross domestic product (GDP) at current market prices by NUTS 2 regions és Dispersion of regional GDP by NUTS 3 regions (%).

¹⁵ Eurostat Online, Statistics by theme, Real Gross Domestic Product per capita.

¹⁶ Pl. ha két, az egyszerűség kedvéért azonos lakosságszámú ország vagy régió közti fejlettségbeli arány ötszörös (5:1), vagyis a kettejük különbsége a fejlet­lenebb régió GDP/fő-jének négyszeresét (a fejlettének 80 százalékát) teszi ki, növekedési ütemük pedig azonos, akkor – egyéb feltételek változatlansága esetén – ahhoz, hogy a köztük lévő különbség abszolút értéke változatlan maradjon, az kell, hogy a fejlettebb régió a saját növekedésének abszolút mértékéből 40 százaléknyit (a kevésbé fejlett régió GDP-jének 20 százalékával felérő összeget) odaadjon a kevésbé fejlett régiónak. Ha az induló különbség csak kétszeres, akkor ugyanez az arány a növekményből 25 százalék, de ha tíz­szeres, akkor 45 százalék. Könnyen belátható, hogy a visszaosztás arányának e határértéke az abszolút különbség megtartásának feltételével 50 százalék. Ha a lakosságszám eltérő, az értékek a természetesen a lakosságszám arányaival korrigálódnak, és adott esetben még ennél is nagyobb áldozatot követelnek a fejlettebb régiótól.

¹⁷ Ennek egyik gyakorlati kísérlete folyik a mexikói Chiapasban a Zapatista Nem­zeti Felszabadító Hadsereg vezetésével már lassan 20 éve. (Lásd erről Aguirre Rojas, 2012.)

¹⁸ Amin 2013a, 68.

¹⁹ A minősített többség itt azt jelenti, hogy az adott nagyrégióban (jelen esetben Európában, de igaz ez a globális szintre is) a meglévő, de legalább mozgósít­ható gazdasági erőben, technológiában (beleértve a haditechnikát is) és népes­ségben együtt erőfölényben kell lenniük az új társadalmi létforma kialakításában elkötelezett erőknek. ²⁰ Amin maga is kimondja saját végkövetkeztetése ellenérvét: „Nem lehet vissza­lépni a tőkés fejlődés korábbi szakaszába, a tőkés ellenőrzés központosítása előtti szakaszba" (Amin 2013a, 67). Itt figyelmen kívül hagyja, hogy a „közpon­tosítás" nem egyszerűen a tőke koncentrálását és centralizálást jelenti, hanem egyben a roppant termelőerők működtetésének szükségszerű formáját is.

Hivatkozott irodalom

Aglietta, Michael 2013: Az európai örvény. Eszmélet, 97. (2013. tavasz), 72-92.

Aguirre Rojas, Carlos Antonio 2012: Engedelmeskedve parancsolni. A me­xikói neozapatizmus politikai tanulságai. Eszmélet Kiskönyvtár, Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány

Amin, Samir 2013a: Az európai rendszer programozott összeomlása. Eszmélet, 97. (2013. tavasz), 56-71.

Amin, Samir 2013b: A jelenkori kapitalizmus összeomlása. Eszmélet, 97. (2013. tavasz), 41-56.

Artner Annamária 2013: A perifériás fejlődés anatómiájához – Brazília. Eszmélet, 98. (2013. nyár), 69-90.

Artner Annamária – Róna Péter 2012: Eurosz(k)epszis: az optimális valutaövezet elmélete és az euró gyakorlata. Köz-Gazdaság, VII. évf. 1. (2012. február) 83-102.

Bájluk-Bráz Lehel 2013: Az Amerikai Egyesült Államok szövetségi költségve­tésének története. Kutatási Fórum, Debrecen, 2013. január 11. http://www. doktori.econ.unideb.hu/download/pdf/kutatasiforum/2013jan/Bajluk.Braz.Lehel. pdf (Letöltés: 2013. április 30.)

Csáki György: 2013: Globalizáció és gazdasági szuverenitás. Magyar Tudomány, 4. http://www.matud.iif.hu/2013/04/04.htm (Letöltés: 2013. 04. 30.)

Eurostat, Online database, Statistics by theme http://epp.eurostat.ec.europa.eu/ portal/page/portal/statistics/themes (Letöltés: 2013. április 30.)

Lévai Imre 2006: A komplex világrendszer evolúciója. Budapest, Akadémiai Kiadó

Mészáros István 2005: Szocializmus vagy barbárság, mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág Kiadó

Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, Rozsnyai Ervin

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet Kiskönyvtár, Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány

A 2008-ban kirobbant globális gazdasági válság megnyitotta a teret számos ilyen módon mediatizált konszenzus újraindítására. Az egyik ezek közül az európai integráció fél évszázados múltjának, de még inkább teleológiájának értelmezése. E témakörben két igen hasznos tanulmányt közöl az Eszmélet 97. (2013. tavaszi) száma Samir Amin és Michel Aglietta tollából. Mindketten ugyanazt a kérdést teszik fel: lehet­séges-e másfajta integráció? Ez a kérdés pedig a legfontosabb, hiszen bár az Európai Bizottság érzékeli az integráció társadalmi támogatottsá­gának csökkenését, a demokratikus deficitet, érdemi, feltáró, mély vitát mégsem kezdeményez. Ehelyett mesterséges dichotómiát képez, ahol a létező integráció támogatói állnak szemben az „euroszkeptikusokkal”. Le Penek és Nigel Farage-ok mindig készen állnak az ellenségkép szere­pének betöltésére, hasonlatosan ahhoz, ahogy a radikális mozgalmak a nemzeti politikai rendszerekben is hasznára válnak a főáramú pártoknak, amelyek a középosztályok ontológiai félelmét kihasználva „megmentik” szavazóikat a „szélsőségek térnyerésétől”. Mindeközben az integráció értelme és jelentősége ködbe vész, s ismert módon ma már az uniós polgárok fele sem támogatja az Uniót.² Az Unió vezetői egyre inkább a Václav Havel által a brezsnyevi időszakra megfogalmazott tudatos hamis valóság állapotában élnek.

Közvetlenül a II. világháború után, illetve a berlini fal leomlása előtt és után akkora volt az európaiak megkönnyebbülése és egymás iránti lelkesedése, hogy szinte magától értetődőnek tűnt az „európai projekt”. Ezen sorsfordító eseményektől távolodva, azaz a hetvenes években, illetve napjainkban azonban válságba került a folyamat. Az euroszklerózis mindig élesebben teszi fel a kérdést: mi az európai egyesülés folyamatának értelme? Amin nyomán: a globalizáció korá­ban van-e még értelme pont egy kontinentális, azaz földrajzi véletlenre alapuló integrációnak, amikor egy „portugál jobban megérti magát egy brazillal, mint egy litvánnal”, egy holland középosztálybeli számára pedig, aki mexikói vagy japán kollégáival van napi szakmai vagy üzleti kapcsolatban, egyértelmű-e még, hogy miért is kell neki szolidaritást vállalnia pont egy bolgárral? A globalizált turbókapitalizmus sivár mindennapjaiban a „judeo­-keresztény értékrend” retorikai horgonya értelmezhetetlen az átlagember számára.

A hivatalos brüsszeli hagiográfia szerint a II. világháború megrázó élménye nyomán az európaiak a Szén- és Acélközösséggel megterem­tették a politikai uniót, amely aztán lépésről lépésre kiteljesedett. Ezzel a narratívával az a baj, hogy nem igaz. Politikai unió mind a mai napig nem létezik, az EU alapvetően kormányközi intézmény. A közösségi ér­deket képviselő egyik fő intézménynek, a Bizottságnak alapvetően csak kezdeményező és végrehajtó szerepe van. A másik közösségi intézmény, a Parlament egyre erősebb kompetenciákat kapott, és a világ egyetlen választott szupra­nacionális testülete. Mindezzel együtt is a legerősebb jogosítványai is csak az úgynevezett együttdöntési eljárásban teljesed­nek ki, ahol azonban a tagállamokat képviselő Tanács vétót emelhet. (A Parlament is a Tanács ellen, de ez nem segít a helyzeten.) A közösségi joganyag jelentős bővítéséhez vagy mélyítéséhez mind a mai napig a Tanács egyetértésére van szükség, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Tanács a markában tartja az uniós polgárok számára átláthatatlan, bizánci komplexitásúra hizlalt uniós döntéshozatali rendszert. (Arról, hogy a Bizottságnak és a Parlamentnek mennyire csekély beleszólási lehetősége van tagállami ügyekbe, a magyar polgárok az utóbbi években saját tapasztalatokat szerezhettek.) Az euroszkeptikusok kritikája, mely szerint az Unió túl széles és mély kompetenciákkal rendelkezik, talán csak a mezőgazdaság, a versenypolitika, a külső kereskedelem és a mo­netáris politika területén értelmezhető. Minden más területen a közösségi szint kompetenciái a tagállamok de facto ellenőrzése alatt állnak. Főképp így van ez a politikai területeken (alkotmányos berendezkedés, válasz­tójogi rendszer, kultúra, média), illetve a gazdasági fejlődést leginkább meghatározó szakpolitikákban (oktatás, foglalkoztatás, korrupcióellenes küzdelem, adópolitika, újraelosztás). Az 1951-es Szén és Acélközös­ség nem teremtett politikai uniót, valójában a gaulle-ista, szektoralista etatizmus kiterjesztése volt a hatokra, ezenkívül pedig a Ruhr-vidék I. világháború utáni francia lerohanásának megismétlése, ez alkalommal békés eszközökkel. Az időközben megszűnt 1957-es Euratom szerződés nyilvánvalóan szintén nem teremtett politikai uniót, mint ahogy az 1957-es Gazdasági Közösség sem. Más lényegi intézmény pedig a negyvenes, ötvenes, sőt a hatvanas és hetvenes években sem jött létre. A politikai Európa mint a II. világháborúra adott reakció tehát Patyomkin-fal, ame­lyet az 1992-es Maastrichti Szerződés az „Unió”-ról intézményesít. Az európai baloldal azonban hat évtizede hajlandó támogatni ezt a fantáziát, abban a reményben, hogy ha sokáig vetítjük magunk elé, előbb-utóbb létrejön. Ennek a mindennapi valóság a cáfolata. Ha a II. világháború megrázkódtatása nem volt elégséges az európaiak számára, hogy po­litikai uniót teremtsenek, a globalizáció körülményei semmiképpen nem fogják azt elősegíteni. Az unió valódi kiindulópontja a Paul Henri Spaak által kezdeményezett Gazdasági Közösség, amely nem politikai uniót, hanem szabad kereskedelmi övezetet teremtett, amely mind a mai napig az integráció lényege, bármennyire is elfedi ezt az eurózóna hányattatá­sainak intenzív, ám felszínes és torz médiareprezentációja. A szabad ke­reskedelmi övezet nyolcvanas évekbeli kiteljesedésével pedig Margaret Thatcher neoliberális Európa-képe³ megnyerte a történelmi ütközetet a Jacques Delors nevével fémjelzett „szociális Európa”, „fenntarthatóság”, „kohézió”, „régiók Európája” vízióval, amely ugyan átmeneti eredménye­ket elért a kontinens újraegyesítését követő lelkesedés időszakában, mára azonban visszaszorult.

Bár hivatalosan a három fő uniós intézmény egyenlő, a tagállami kormányok testülete, a Tanács a fentiek miatt mégis elsőséget élvez. Itt pedig (a Lisszaboni Szerződés ellenére) de facto vétójoga van a tagállamoknak, amennyiben a mindenkori többség soha nem kíván szembemenni egyes tagállamokkal vagy kisebbségi tagállamcsoportok­kal, egyrészt mert ez a végletekig növelné az amúgy is többségbe került Európa-ellenességet, másrészt pedig azért, mert így a következő fontos ügynél számíthatnak ezen tagállamok jóindulatára. A Tanácsban ismert módon csomagkapcsolás, „lókereskedelem” folyik.

A brüsszeli „komitológia” ilyen részletes, az egykori kremlinológiához hasonló megértése azért szükséges, mert így nem esünk abba a hibába, mint Samir Amin, aki az egyes országokat homogén egészeknek, sőt olykor aktoroknak látja. Marxiánus gondolkodóként tudnia kellene, hogy a kormányzati akarat a nemzeti szintű homogenizált diskurzus eredője, azaz többségében az egyes országok elitjének érdekeit képzi le. Ezek az elitek, illetve az általuk dominált nagyvállalati szektor pedig a neoliberaliz­mus három domináns évtizedében (1979-2008) nemzeti hovatartozástól függetlenül élvezték annak a gazdasági rendnek az előnyeit, melynek lényege a fogyasztó társadalom mediatizált csúcsra járatása, az állami erőforrások magánkézbe adása, az eljövendő generációk erőforrásai­nak elköltése eladósodáson keresztül, illetve a természetes környezet kizsákmányolása. Egy magyar vagy orosz oligarcha számára ugyanúgy előnyös a létező Európa, annak integrációs receptjével, mint egy görög hajózási nagyvállalkozónak vagy egy olasz médiamágnásnak. Ahogy azt Perry Anderson kiválóan bemutatja (Anderson 1976), az Amin és Aglietta által is képviselt marxiánus irányzat a XX. században az esztétika, az er­kölcs és más témák irányába fordult, nem adott Marx szellemi vizionárius magasságához méltó elemzést a kapitalista parlamentáris demokráciák politikai gazdaságtanáról, Marx tévedéseiről, a tőkés rendszer túlélési képességeiről, illetve arról, hogy miért nem következett be az általa el­kerülhetetlennek jósolt antikapitalista forradalom. Ezen témákban mind a mai napig Paul Baran és Paul Sweezy 1966-ban megjelent, monopol­kapitalizmusról szóló könyve (Baran-Sweezy 1966) a legkoherensebb és a legelmélyültebb.⁴

Márpedig az európai integráció történetét sokkal szemléletesebb a kapitalista parlamenti demokráciák XX. századi történetébe ágyazva ér­telmezni, mint önmagában, inherens teleológiát feltételezve, ahogyan ezt Brüsszel sugallja propagandisztikus autonarratíváiban. A neoliberalizmus által eluralt kartellpártok váltógazdasága Thatcher, Reagan, Mitterrand, Giddens, Blair és Schröder után kiüresítette a parlamentáris demokrá­ciákat. A liberális pártok helyét átvevő, azokat kiszorító harmadik utas szocdemek csupán kulturális vonzerejükben különböznek a Goldwater, Thatcher és Reagan utáni, azaz a közösségi szolidaritást felmondó kon­zervatívoktól. Gazdaság- és társadalompolitikájuk ugyanúgy a tőkepiacok azonnali visszacsatolásától függ, a (periferiálisabb országokban külföldi) befektetők megítélésétől, mindenekelőtt azonban saját kampánytámo­gatóiktól, akiknek adományai és ezen keresztül elnyert befolyása rejtve marad az átláthatatlan kampányfinanszírozás homályában. Azaz elvileg létezik más európai integráció is, ehhez azonban a rabul ejtett tagállamok reprezentatív demokráciáit kellene helyreállítani. Ez már önmagában gigantikus feladat, de ne fulladjunk azonnal defetizmusba, a kampány­finanszírozások és a közbeszerzések átláthatóságának megteremtése érdemi változásokat hozna. Csak ezek után lennének képesek a Tanács­ban képviselt wallersteini centrumországok⁵ kormányai érdemi döntést hozni arról, hogy látják-e még értelmét, hogy szolidaritást vállaljanak a dél- és kelet-európai tagállamok társadalmaival. Ez a szolidaritás ma már egyáltalán nem egyértelmű.

Amin földrajzi logikájú elemzése helyett célszerűbb tehát egy társa­dalomszerkezeti elemzés. Kelet, nyugat és dél helyett fent és lent. Sőt, Daron Acemoglu szóhasználatát kölcsönvéve (Acemoglu-Robinson 2013), a társadalom széles rétegeinek erőforrásait szűk elitek felé áramoltató extraktív gazdaságok olyannyira elterjedtek, szemben a széles középosztályt létrehozó, erőforrásokat terítő inkluzívakkal (ezek a kivételek alapvetően Skandinávia országai és a kontinentális jóléti államok), hogy komplett országok, köztük uniós tagállamok sora állt rá más országok erőforrásainak offshore jellegű kiszivattyúzására. Minde­nekelőtt a londoni City, de Dublin, Luxemburg, Ciprus, Málta, Ausztria és Lettország is ilyen típusú működést mutat, nem is szólva az Unióhoz ezer szálon kötődő Svájcról. Ezen forráselszívás mértéke oly jelentős, hogy Amin és Aglietta részéről komoly vakfolt ezek figyelmen kívül hagyása. Agliettának természetesen igaza van abban, hogy a megszorításokra épülő stabilizáció sikertelen volt az eurózóna válságának kezelésében. A stabilizációs homeopátia értelmetlenségét azonban az elfolyt offshore források mutatnák be igazán élesen. Ahogy Andreas Papandreu volt görög miniszterelnök fogalmazott: Görögországban például semmilyen költségvetési probléma nem lenne, ha nem lenne az offshore veszteség.

Az eurózóna Aglietta által bemutatott születéskori hibája mellett (ti. hogy nem optimális valutaövezet, azaz Frankfurt nem adhatja ugyanazt a kamatlábat magas és alacsony növekedésű országoknak) komoly gazdaságszerkezeti eltéréseket fed el. Nem véletlen, hogy a déli álla­mokban az inflációhoz képest tévesen alacsony nominál kamatláb által generált buborékok óriási kereskedelmi deficithez vezettek. Ezek az országok a nyolcvanas évek hirtelen szabad kereskedelmi nyitásában dezindusztrializálódtak, gazdaságuk beszorult egy turizmus – tengeri szállítmányozás – mediterrán agroexport – ingatlanspekuláció profilba. Szinte minden más területen importra szorulnak a centrumországokból. Görögország problémáin tehát az Aglietta által vázolt argentin szcenárió sem segítene, azaz a drachma visszavezetése és a brutális mértékű leértékelés. Görögország ugyanis az Unió legkevesebbet (körülbelül a GDP 20%-át) exportáló országa, azaz az iparpolitika és humántőkébe történő befektetés a leértékelés nélkül hatástalan lenne, miközben drámai életszínvonal-zuhanást hozna.

Természetesen a szabad kereskedelmi dezindusztrializáció Kelet-Eu­rópát is érintette. A különbség az, hogy a multinacionális cégek tömeges megjelenése elfedte ezt a folyamatot. A mediterrán térségben hatalmas a munkanélküliség (ezen belül is drámai az ifjúsági munkanélküliség), ám a munkával mégis rendelkezők bérei felzárkóztak az uniós átlaghoz, azaz biztos megélhetést nyújtanak. Ezzel szemben Kelet-Európában a multiknak köszönhetően nincs foglalkoztatási krízishelyzet, csak fiskális egyensúlytalanságot teremtő elmaradás a centrumországokhoz képest. Akiknek viszont van munkájuk, azok nagy részének rendszeres keresete is csak a prekariátushoz elég (Standing 2011).

Az Európai Unió jelenlegi krízise megoldatlan marad mindaddig, amíg vissza nem bontjuk a szálakat az integráció tulajdonképpeni értelméig. Aglietta és Amin tanulmányai ebben fontos lépések. Az európai baloldal beleszeretett a nacionalista háborúskodáson túllépő politikai Európa ígéretébe, amely azonban soha meg nem valósult. Ezért cserébe elfo­gadta a létező Európát, a szabad kereskedelemre, illetve az azt elősegítő valutaövezetre építő egységes piacot mint az integrációs szerződések gyakorlati lényegét. Az esetek nagy részében, közgazdasági érdeklődés hiányában nem is tud minderről, Európa-képe és a szerződések való­sága között szakadék tátong. Politikai unió hiányában pedig a Tanács kulcsfontosságú intézményében a kiüresedett és a nagyvállalati szektor (Aminnál a monopóliumok) által rabul ejtett kelet-európai, mediterrán és angolszász parlamentáris demokráciák, illetve az adóparadicsomok sikeresen blokkolják a skandináv és a kontinentális jóléti államok (Né­metország, Belgium, Hollandia, Franciaország) próbálkozásait, hogy megteremtsék a fenntartható, szociális, szubszidiaritásra épülő politikai Európát, amely a globalizációra is pozitív hatással lenne.

Jegyzetek

¹ Lásd erről bővebben Herman-Chomsky 2002.

² Lásd az erről szóló folyamatos Eurobarometer-felméréseket.

³ Az egységes piac (a szabad kereskedelem) az az alap, amelyre mindent épít­hetünk – fogalmazott Thatcher Európával kapcsolatosan.

⁴ Ez a könyv oly kritikus Marx jövendöléseivel kapcsolatban, hogy Anderson kételkedik abban, hogy egyáltalán marxiánusnak nevezhető-e még.

⁵ Lásd Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletét: Wallerstein 2011.

Hivatkozott irodalom

Acemoglu, Daron – Robinson, James A. 2013: Why Nations Fail: The Origins of Power, Prosperity and Poverty. Profile books

Anderson, Perry 1976: Considerations on Western Marxism. London, Verso

Baran, Paul A. – Sweezy, Paul M. 1966: Monopoly Capital: An Essay on the Ameri­can Economic and Social Order. London, Monthly Review Press

Herman, Edward S. – Chomsky, Noam 2002: Manufacturing Consent: The Political Economy of the Mass Media. New York, Pantheon Books

Standing, Guy 2011: The Precariat: The New Dangerous Class. Bloomsbury Academic

Wallerstein, Immanuel 2011: The Modern World-System IV: Centrist Liberalism Triumphant, 1789-1914. University of California Press