Szigeti Péter vitaindítója nyomán az államszocialista rendszer mibenléte, bukásának történelmi okai és a szocializmus perspektívájának elméleti lehetőségei számos írásban körvonalazódtak. A legélesebb vita a régi rendszer jellegéről bontakozott ki az államkapitalizmus és az államszocializmus fogalmainak keretei között. E látszólag tisztán elméleti-terminológiai polémia múlt és jelen minden alapkérdését érinti, beleértve a rendszerváltás értelmezését is. A tanulmány számos elméleti kérdésben állást foglal, más kérdésekben csak a felvetésig jut, jelezve, hogy a vita elkerülhetetlenül folytatódik.

1.

Oly korban élünk, amikor a hivatalos médiadiskurzusban a forradalmi, szocialista hagyomány, a kommunizmus elmélete (az államszocializmus praxisával együtt) szinte kizárólag denunciálás, megvetés és gúny tárgya. E tény nemcsak az enciklopédikus tudatlansággal és az általános társadalmi elbutulással magyarázható, hanem az “értelmiség árulásával” is. Hiszen ezen “árulás” nélkül nem jelenhetne meg Marx csaknem kizárólagosan hóbortos fantasztaként vagy Sztálin előfutáraként, hiszen minden 1990 előtt egyetemet végzett ember tudja, hogy Marx nagy tudós volt. Manapság Lenin közönséges terroristaként, mint a “forradalom sírásója” funkcionál, Lukács György csak sztálinista udvari filozófusként szerepel, s a szocializmus egész hagyománya hovatovább a totalitariánus diktatúra egy részletévé “szublimálódott”. Ilyen szánalmas szellemi feltételek között az Eszmélet szocializmusvitája oázisnak tűnik a sivatagban. Ugyanakkor a folyóiratunkban folyó diskurzus a szocializmusról sajnálatos módon tét és szenvedély nélkül lefolytatható eszmecsere, hisz egyelőre a mi régiónkban nem jelentkeznek azok a társadalmi tömegmozgalmak, amelyek a szocializmust mint elméletet “anyagi erővé” változtatnák.

A mostani szellemi tisztázási folyamat talán hozzájárulhat a dolgok kedvező irányú változásához, annál is inkább, mert a mi eszmecserénk az államszocialista rendszer jellegéről, történelmi szerepéről és mibenlétéről, a szocialista perspektívákról egyúttal egy nemzetközi értelmiségi diskurzus része is Londontól Moszkváig, New Yorktól Fokvárosig, Pôrto Alegrétől Madridig. Másfelől a vita – nem szólva itt a korai szovjet és a későbbi nyugat-európai, illetve amerikai “előtörténetről” – már nálunk is elkezdődött az 1980-as évek közepén, amikor a magát szocialistának nevező rendszer válsága tagadhatatlanná vált. Kezdődtek a dolgok még az 1960-as években Lukáccsal, Tőkeivel, majd az 1980-as évek első felében – miután Bence, Kis, Lengyel és a többiek feladták a szocializmus “reneszánszának” gondolatkörét – a Kapitány házaspár és mások kezdeményezéséből létrejövő Eszmélet folyóirat újra felvette a fonalat.¹

A hazai vita mostani szakasza bizonyos értelemben már egy korábban kiizzadott konszenzusra épült. Eszerint az orosz forradalommal kezdődött szocialista kísérlet meghatározott történelmi okok következtében “letért” az eredeti elméleti útról, vagyis nem a háromlépcsős (forradalmi szakasz, átmeneti korszak, szocializmus-kommunizmus) fejlődési pályát futotta be a marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával ellentétben, hanem előre nem látott és nem megtervezett specifikus formát, formákat öltött. Már a vitának ebben a szakaszában tisztázódott – a gramscii, lukácsi elméleti kiindulópontoknak megfelelően –, hogy már maga a forradalom is az elméleti alapvetésekkel ellentétben győzött, mert – az itt nem vizsgálandó történelmi okok következtében elkerülhetetlenül – az orosz forradalom magára maradt, izolálódott. Minden elméleti számítás szerint a forradalomnak el is kellett volna buknia, mihelyt diadalmaskodott. Persze amennyiben nem tudott egyetemes forradalommá szélesedni, eredeti céljai tekintetében tulajdonképpen el is bukott, amely probléma már Lenin előtt sem maradt rejtve. A szocialista kísérlet tehát arra kényszerült, hogy – végletesen beszűkítve alternatíváit – az első perctől élet-halál harcát vívja, hogy azután e harc keretei között egy új, senki által előre meg nem tervezett társadalmi forma szilárduljon meg majd évtizedekre.

A történelmet csak a jó és rossz harcaként ábrázoló szemlélet megjelent más létszférákban is, mélyen leegyszerűsítve a valóságosan adódó alternatívákat. A csupán a végcélra orientálódó steril elméleti beállítódás – már a rendszerváltás periódusában látható módon – olyan dogmatizmust szült sorainkban, amelytől idegen maradt az “átmenet” problematikájának felvetése az “örökös forradalmi szituáció” akarásának vonzásában. Magyarán, az a kérdés merült föl, hogy milyen társadalmi követelésekkel lehet a rendszerkritikai baloldal részéről a társadalmat a tőkés restauráció folyamatában felvértezni. A társadalmi önigazgatás mint a szocializmus adekvát formája hovatovább elvont “vallási” tétellé zsugorodott, e téren 1989-ben kevesebb történelmi sansz volt a gyakorlati mozgalom számára, mint 1922-ben a polgárháború után Szovjet-Oroszországban. Szigeti Péternek, a jelenlegi vita kezdeményezőjének az Eszmélet 58. számában igaza van – tételét egy könyvében külön is “kimunkálta”, miszerint “az út maga a cél”. Szigeti dialektikusan fogva fel a vita tárgyát, egyszerre igyekezett történeti és konkrét lenni – elutasítva a marxi elméleti örökség iskolás felfogását éppen úgy, mint a “vallási kisközösségekre” jellemző módon a végső igazságok egyre unalmasabb és terméketlenebb ismételgetését. A szocializmus tisztán végcélként való felfogása magát a praxist is vallási kisközösséggé transzformálja, ahogyan arra Lenin nagyon pontosan rámutatott az első orosz forradalom vereségét követő vitájában az ún. istenépítőkkel és istenkeresőkkel szemben. Hiszen az igazi probléma ma sem az elméleti antikapitalizmus meghirdetése és képviselete, hanem annak konkrét és hiteles, embereket vonzó, elemző kifejtése, amely a cselekvési alternatívákat mindig az éppen adott viszonyok pontos megértéséből építi föl. Szigetinek – belefáradva a végcél unalmas ismételgetésébe – volt intellektuális bátorsága ismét felvetni az “átmenet” problémáját, ami egy új szocialista társadalmi tömegmozgalom felbukkanása esetén nyeri csak el valódi helyi értékét, mégis az elmélet és praxis még oly kezdetleges összekapcsolása sem történhet e felvetés nélkül. Mind a régi kommunista, mind a régi szociáldemokrata pártok mai maradványai, melyek már régen elveszítettek minden elméleti perspektívát, szintén levették a napirendről az átmenet problémáját azzal, hogy az átmenet azonos volt az európai csatlakozással, magával az utoléréssel, amely most már kvázi jó úton halad…

Ez a jól ismert katasztrófatörténet sem zavarja Szigeti Pétert, hogy éppen az elméleti kiszáradás nyilvánvaló jegyeit érzékelve szakítson az “árulással” mint olyan okkal, amelyből levezethető lenne a szocialista kísérletek és az államszocializmus bukása. Jól érzékeli, hogy az “árulás”-elmélet tulajdonképpen egy realisztikus történelemmagyarázat hiányából, a történetiséggel való szakításból fakad, melynek “előnye”, hogy a szocializmus minden úttévesztésére könnyű magyarázatul szolgál². Itt nem tárgyalható a kérdés, hogy vajon a forradalmárok, a kommunisták és a munkásmozgalom különböző irányzatainak, csoportosulásainak magatartása, tevékenysége mennyiben volt oka és nem következménye e “kibicsaklott” történelmi fejlődésnek – ez egy önálló történeti-szaktudományos probléma és egy külön elméleti vita tárgya lehetne. Ám e tekintetben is tanulságos az a mód, ahogyan Mészáros István az “árulás”-problémát visszavezeti a munkásmozgalom fejlődésének parciális és szegmentált jellegére, amelyet a tőkerendszer működéséből bontott ki. E fejlődésnek egyik sajátossága volt a munka politikai megszerveződésének in statu nascendi defenzív jellege. A szekciókra széttagolt munka centralizálása – amit a munkásság politikai pártjai testesítettek meg – “politikai ellenfelükkel való elkerülhetetlen szembenállásukból” fakadt, e szervezettípus is “a kapitalista államon belül a tőke általános uralmi struktúráját képviseli”³. Ezt az objektív helyzetet Lenin sem változtathatta meg a hatalom gazdasági-katonai önfenntartásának nyomasztó felté­telei között, ámbár 1917 őszére az Állam és forradalom című brosúrájában e helyzet gyors megváltoztatásában bízott, igaz, s ez nagyon lényeges, egy európai forradalmat tételezett fel. A helyzet e tekintetben, mármint a munka kényszerű politikai ellenőrzése tekintetében, közismert, később csak rosszabbodott. A II. világháború után, a hidegháború periódusában a forradalmi mozgalmak szerveződésének e sajátosságai csak még inkább elmélyültek, aminek jelentőségét a rendszerváltás után érezzük igazán. Ezzel is magyarázható – számos más történelmi tényező mellett – a munkásság távolmaradása a pártpolitikai szervezkedésektől, noha persze nem állítható, hogy ezzel a munka a tőkével való konfrontálódásában kedvezőbb helyzetbe került. Sőt. Szigeti Péter ambiciózus és jelentős tanulmánya tehát – helyesen – nem a felelősségkeresés, nem az ítélkezés és leleplezés szokásos politikai célkitűzéseinek vonzásában íródott, hanem valódi elméleti kérdéseket tett fel: mivé lett az eredetileg forradalmi rendszer, miben állt történelmi jelentősége és miért bukott el, milyen formameghatározó vonásai voltak e rendszernek, amely nem volt sem kapitalizmus, sem szocializmus-kommunizmus?

Bárhogyan ítéljük is meg a hazai vita elméleti színvonalát, végre elmozdulás történt a baloldal elméleti útkeresésében, végre tárgyszerűen és indulatmentesen igyekszik megfejteni annak a rendszernek a mozgatórugóit, bukásának okait, amelyben emberek százmilliói sokáig úgy hittek, mint a szocializmus inkarnációjában. Megkezdődött tehát a tanulságok tárgyszerű levonásának időszaka. A léggömbhámozás periódusa lezárulóban van.

2.

A szocializmusba vetett hit társadalmi méretű összeomlása az 1980-as évek végén nemcsak a régi rendszer ideológiáját, “emlékét” temette maga alá, hanem lényegében magát a szocialista irányú útkeresést is. Nyilvánvaló, hogy a rendszer bukása, illetve kapitalista jellegű transzformációja meghatározta a szocialista örökség “hivatalos” elemzésének egész horizontját. Mindez megnyilatkozott már abban a tényben is, hogy mindjárt a rendszerváltás idején szinte kötelezővé vált Magyarországon is – az amerikai politika és politológia nyomása alatt – kommunizmusnak nevezni azt a rendszert, amelyet még Brezsnyev és Acél sem nevezett annak. E téren napjainkig sem igen történt változás, legfeljebb annyiban, hogy hivatalos tankönyvekben is megjelent ez a terminológia, melyet A kommunizmus fekete könyvével támogattak meg. A rendszerváltás előtt a szocialista elnevezés, amely a rendszer hivatalos legitimációs ideológiájában is szerepelt, elfogadható volt a polgári ideológiai ellenfelek többsége számára is. Míg a marxista szerzők egy csoportja – mely bizonyos distanciával szemlélte a fejleményeket, az átmeneti társadalom, átmeneti korszak fogalmaival ragadta meg a rendszert, jelezvén, hogy a szocializmus korszaka a szó elméleti értelmében nem köszöntött be. Akik hittek a régi rendszer szocialista irányú átalakíthatóságában vagy éppenséggel azért harcoltak, hogy ez megtörténjen, azok részesítették előnyben ezt a marxi definíciót. Azok, akik a rendszer reformálhatatlanságában gondolkodtak, természetszerűen nem írhatták le azt az “átmeneti korszak” fogalmával, hacsak nem a kapitalizmusba való átmenet korszakaként értelmezték a szovjet típusú rendszert. Ők az államszocializmusban nem posztkapitalista, hanem prekapitalista formát láttak. Részben ennek megnyilvánulásaként jelent meg a marxisták körében a rendszer államkapitalizmusként való formációelméleti minősítése. E fogalom gyökerei⁴ szintén visszanyúlnak az 1920–30-as évekig. A hazai irodalomban még az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején merült föl az az “új” fogalom, amely mellett másokkal együtt jelen sorok szerzője is érvel: az államszocializmus fogalma.⁵

Az Eszméletben lefolytatott vitában is az értelmezéseknek két fő árama van, az államkapitalista és az államszocialista értelmezési keret. Az államkapitalizmus mint formameghatározó fogalom egyes szerzőink esetében evidenciaként jön számba. Romániai szerzőnk, Ana Bazac “a sztálinizmust a kapitalizmus egyik “izotópjaként” értelmezi. Tulajdonképpen nem is tesz különbséget az államszocializmus különböző szakaszai és formaváltozatai, fejlődési etapjai között. Sőt, a sztálinizmus, nézete szerint, a magántulajdonra épül, amit a termelőerők alacsony szintjéből vezet le.⁶ Noha még a “kollektív magántulajdon” (Marx) formaváltozatai is oly gazdagok az emberiség történetében, hogy érdemes volna differenciálni e téren is, az állami tulajdont a Szovjetunióban csak nagy-nagy merészséggel lehet magántulajdonnak nevezni. Az államkapitalista érvelést harcosan képviselő Ana Bazac egy korábbi írásában csalódottan jegyezte meg, hogy “Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját”.⁷ Valóban nem, mert Lukács más koncepcióban, más paradigmában gondolkodott, vagyis nem a “képességeiről” volt szó, hanem egy másfajta történetfelfogásról és elméletről.

Szigeti Péter tanulmányában – noha a cím meghatározó módon jelzi a koncepciót – néhol keveredik az átmeneti korszak és az államszocializmus fogalma.⁸ Ez csupán azért problematikus, mert olyan benyomás keletkezhet, mintha reális átmenet létezett volna a sztálini fejlődés után a szocializmusba, noha ma már tudjuk, az ilyen, a finalitások iránt odaadó mozgalmak, gyakorlati kísérletek mind elbuktak. Szigeti használja – tulajdonképpen tartalmas szinonimaként – a politikai szocializmus fogalmát is, amely hagyományokkal rendelkezik, amennyiben azt Tőkei Ferenc a marxi elmélet rekonstrukciója során az 1960-as–70-es években már körvonalazta. Tőkei annak idején e fogalommal distanciálta magát a hivatalos marxizmus–leninizmus fogalomhasználatától.

Wiener György vitaírásában is néhol átmeneti társadalomnak vagy korszaknak nevezi az államszocializmus évtizedeit, másutt szocialista piacgazdaságról beszél, megint másutt Marx “nyers kommunizmus” fogalmát preferálja. Ezek a fogalmak egymásnak ellentmondanak, hiszen a “reálisan létező szocializmus” elméleti értelemben nem lehetett egyidejűleg a szocializmus – mint “társadalmi önigazgatás” – potenciális lehetősége (“átmeneti társadalom”), sőt piacgazdaság, másutt pedig “államgazdaság”, vagyis a gazdaság totális állami vezérlése. E megfogalmazások tehát együttesen ugyanarra a viszonyrendszerre nem alkalmazhatók logikailag következetesen. (A szocialista jelző ilyen módon persze a kínai fejlődésre sem alkalmazható, ha pontosak akarunk maradni, mert hiszen a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a piac intézményeinek kiterjedése sehol sem a szocializmus irányába vezet, hanem éppen ellenkezőleg, a kelet-európai fejleményekhez hasonlóan a kapitalizmus egy speciális formájába.) Durván fogalmazva, Kínában is nyilvánvalóan az történik, hogy ha a rendszert állandóan a piacgazdaság irányába reformálják, akkor előbb-utóbb átfordul saját ellentétébe, a piac totális uralmába.) Szalai Erzsébet a félperifériás szocializmus fogalma mellett tör lándzsát, ami nem annyira elméleti, mint inkább történeti meghatározás, arra utal, hogy a 20. századi szocialista célú kísérletek alapjában a világrendszer félperifériájához tartozó régiókban törtek át, amit Szigeti is jelez a maga írásában.

Az államszocializmus fogalma az 1990-es években – talán az államkapitalizmus fogalmára is válaszként – azt követően terjedt el, hogy Szabó András György Marx nézeteinek rekonstrukciója⁹ nyomán feltárta e kategória elméleti tartalmát annak a történelmi gyakorlatnak a fényében, amelyet ideológusai “reális szocializmusnak” neveztek. A fogalomelemzés az 1980-as évek végén csupán elméleti perspektívát nyitott.

3.

Az államkapitalizmusról szóló vita csaknem olyan régi, mint maga a szovjet rendszer. Különböző időkben különböző politikai és elméleti okok miatt fel-fellángolt a szovjet rendszer lényegére vonatkozó diszkusszió, hol Angliában, hol Amerikában, de sokfelé Európában, sőt a harmadik világban is. E kései vita új hulláma politikai-gyakorlati értelemben kétségtelenül a rendszerváltáshoz kapcsolódik, amikor is a nyugat-európai marxisták különböző csoportjai megjelentek az egykori szovjet blokk országaiban, hogy a megmaradt szocialista-kommunista baloldalt saját elemzéseik támogatójává tegyék. Egyik ilyen irányzat volt a brit SWP, mely szervezet Magyarországon is igyekezett népszerűsíteni – Tony Cliff még az 1930-as években íródott könyve alapján – az államkapitalizmus elméletét. Számos ex-trockista és más szellemi-politikai csoportosulás ma is e gondolatkörben találja meg minden titok nyitját. Azóta, mint utaltunk rá, nálunk is megfogant ez az elmélet, ami tükröződik az Eszmélet hasábjain folyó vitában is, noha új érvek ezen elmélet védelmében itthon nemigen születtek. Alighanem ezzel kapcsolatban Wiener Györgynek lesz igaza, aki igen találóan jellemezte az államkapitalizmus – fogalomhasználat ideológiai funkcióját mint a régi rendszer denunciálásának egyik szellemi eszközét: “Napjainkban széles körűen elterjedt az a nézet, hogy a szocialista kísérletek nyomán egyfajta államkapitalista berendezkedés szerveződött meg. Mindazok az ún. reformerők, amelyek szembekerültek a korábbi szocialista kísérletekkel, saját álláspontjukat részben azzal legitimálták, hogy a diktatórikus és nem hatékony államkapitalizmust egy demokratikus és hatékony magánkapitalizmussal kívánják/kívánták felváltani. Ezen az alapon vallják azt, hogy tulajdonképpen nem is történt rendszerváltás, csak a kapitalizmus egyik formájáról áttértek annak egy másik típusára.”¹⁰ Van azonban e polémiának egy elméleti váza is, amely nem csupán a mindenkori jelen aktuálpolitikai racionalizálására fut ki, hanem magában foglalja az ún. szocializmusprobléma múltjának, jelenének és jövőjének elméleti igényű megközelítését.

Ilyen elméleti kihívás Stephen A. Resnick és R. D. Wolff Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR című könyve, amelyben a szerzők korábbi kutatásaikat foglalják össze. Koncepciójuk lényege, hogy a szovjet rendszer alapvető működési módja azonos volt a kapitalista országokéval, nevezetesen a többletmunka és a többletérték elsajátítása az állam által éppen úgy meghatározó volt a Szovjetunió­ban egészen fennállásáig, mint a nyugati államokban, ahol szintén az államkapitalista berendezkedés jött létre. A szerzők szerényen megjegyzik, hogy a Szovjetunió történetéről úgyszólván sohasem született olyan mű, amely átfogó osztályelemzését adta volna hét évtizedes fejlődésének. Tehát bármily meglepő, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az első osztályelemzést olvashattam kutatási témámban, a Szovjetunió története tárgyában.

Resnick és Wolff igen terjedelmes művük alaptézisét ekképpen bocsátják előre: “E könyv megmutatja, hogy a szovjet forradalom tulajdon- és hatalommegosztási alterációi nem szüntették meg a többlet alapvető szervezetét (nyilvánvalóan az értéktöbblet megtermelésének és elsajátításának struktúráiról van szó – KT), azt az utat, amelyen a szovjet embereket termelőkre és a többlet elsajátítóira osztották… Az ipari többlet megszervezése a Szovjetunióban, a szovjet gazdaságpolitika alapvető fókusza, egész történetén át kapitalista maradt. A Szovjetunió a kapitalista osztályszervezet formáját magánkapitalistából államkapitalistává változtatta. Például az ipari munkások által termelt többlet felosztását kisajátító igazgatók magántestületeinek helyét állami hivatalnokok mint kisajátítók foglalták el. Az ipari munkások tömege által megtermelt többletet, akárcsak 1917 előtt, mások sajátították el utóbb mások számára. Úgy véljük, a Marx munkásságát alkotó központi lényeget, az osztályelemzést az utána következő marxista hagyomány nagyjából elveszítette… A marxista elméletek a tulajdon és hatalom fogalmaiban határozták meg az osztályt… Mivel mi tagadjuk az osztály olyan fogalmát, amely a tulajdon és hatalom megosztására épül, és ehelyett a többlet meghatározását alkalmazzuk, a kapitalizmus és szocializmus konfrontációjának meghatározása és a Szovjetunió történetében való megtestesülése mindazokétól különbözik.”¹¹

Az itt idézett gondolat mindannak ellenére, hogy a szerzők abszolút eredetiségre tartanak igényt a szisztéma elméleti kritikájában és leírásában, már az 1970-es években jelen volt a rendszerkritikai elemzések egyik irányzatában Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban, amint az kiderül tulajdonképpen a két szerző könyvéből is. A szovjet és kelet-európai marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával szemben helyesen hangsúlyozták, hogy a munkamegosztás szerkezete, a termelési munkamegosztás a tőkés formához képest nem ment át radikális átalakuláson a szovjet fejlődésben, aminek forrása – legalábbis részben – valóban a szerzők által is bemutatott problémakör. Ám a Szovjetunióban és későbbi kelet-európai szövetségeseinél a többletmunka, a többletérték elsajátításának specifikus rendszere jött létre, amely különbözik attól, amit Marx a tőkés fejlődés természetéről leírt; de formációelméleti értelemben is különbözik attól az államkapitalista praxistól, amely Nyugaton megszilárdult. Társadalomtörténetileg a problémafelvetés hagyományosan a bürokrácia mint uralkodó réteg vagy osztály kérdésére összpontosul. A szerzők alapvető üzenete e téren: a bürokrácia mint strukturált társadalmi csoport rendelkezett a többletérték fölött anélkül, hogy tulajdonos lett volna. Csak az nem derül ki, hogy miért lenne az osztálymeghatározás szempontjából differenciáltabb megoldás a többlet felett rendelkezők és az abból kitaszítottak “kétosztályos” beállítása, mint a tulajdonviszonyok alapján megfogalmazott tulajdonosok és tulajdonnal nem rendelkezők – egyébként szintén leegyszerűsítő – meghatározása. Itt jegyezzük meg, hogy számos magyar szerző is az osztálymeghatározás során kizárja a tulajdon és hatalmi viszonyok egész problémakörét, úgy tesznek, mintha az osztály fogalma leegyszerűsíthető volna kizárólag gazdasági aspektusokra. Marxból és Engelsből nehezen levezethető az ilyesfajta vulgárökonómiai beállítás, hiszen Marx egész elemzéséből a tőkés magántulajdon mint osztályképző tényező kikapcsolása az abszurd tárgykörébe tartozik. Az amerikai szerzők tulajdonképpen megkerülik terjedelmes, szinte minden részletkérdésre kiterjedő munkájukban az alapkérdést: azt ugyanis, hogy az általunk államszocializmusnak nevezett rendszerben az állami tulajdon nem a tőkés magántulajdon uralmára épül – ami sem az osztályok megformálódása, sem az osztályok létezése szempontjából nem mellőzhető összefüggés. Végül is a burzsoázia mint osztály megszüntetésével mind a gazdasági rend, mind az osztálystruktúra, mind a szellemi-kulturális élet rendszere radikális átalakuláson megy keresztül, amely olyan struktúraformákat hoz létre, melyek elemzése a szerzők egytényezős elméleti magyarázatába nem fér bele. Abban ugyanis konszenzusra juthatunk velük, hogy az állami tulajdon társadalmasítása, a többletmunka fölötti társadalmi ellenőrzés nélkül nem beszélünk szocializmusról. De ebből nem következik módszertanilag, hogy az államkapitalizmus fogalma alkalmas volna a szovjet valóság teljesebb leírására, mint az államszocializmus kategóriája.

4.

Ha pontosak akarunk lenni, akkor a marxi elemzés kiindulópontja, Resnick–Wolff elgondolásával ellentétben, éppenséggel nem a többlet fogalma, hanem a tőke és az áru fogalma, hiszen a többlet a tőkés újratermelés folyamatában jön létre, s mint ilyen a tőkeviszony eleme, része, de nem azonos vele. Nem “véletlenül” történt meg ez az aprónak látszó csúsztatás. Ha ugyanis a tőkés újratermelési folyamat, vagyis a profittermelés, a tőkefelhalmozás modern történelmi formái felől indulunk el, világosan megmutatkoznak a szovjet rendszer formációjellegű eltérései a nyugati államkapitalizmustól. Ehhez a kérdéshez egyébként találunk komoly elméleti adalékokat Szigeti Péter tanulmányában és Wiener György kiváló előadásában is, melyben a probléma kulcsát Marx – ma már jól ismert – nyerskommunizmus-koncepciójában ragadja meg. Szigeti szkepszisét fejezte ki az analógiás elemzés termékenységét illetően, mondván, a “kollektív tőkés” fogalma végül is visszavezeti az államszocializmus fejlődésének magyarázatát az államkapitalizmus koncepciójához.

Wiener válaszában arra mutatott rá, hogy a “kollektív tőkés” fogalma éppen a döntő pontra utalt, nevezetesen arra, hogy az állam mint tulajdonos és mint ilyen a többletmunka fölötti rendelkezést is kézben tartó szervezet, nem a tőkés magántulajdon viszonyaira telepedett rá, hanem a politikai forradalom által megtisztított terepre. Bármennyire is jelen vannak a fogalmi tisztázással együtt járó hangsúlyeltolódások, következetlenségek, Wiener és Szigeti pontosan látják: az államkapitalizmus-elmélet híveivel szemben az alapvető módszertani kifogás az, hogy önkényesen figyelmen kívül hagyják: a többletmunka fölötti rendelkezés in statu nascendi egyúttal a hatalommal kapcsolatos kérdés is. Tulajdon és hatalom kérdése még pedagógiai szempontból sem választhatók szét, olyannyira immanens az összekapcsolódásuk. Ugyanannak a jelenségnek különböző oldalairól van szó. Nem vitatva az amerikai szerzők által is felkínált közgazdasági kiindulást, nem érthető, hogy az osztályelemzésből miért kellene az elméleti és szociológiai megközelítéseket száműzni, a különböző tudományokból fakadó szempontokat egymással szembeállítani, hacsak nem azért, hogy az államszocializmusra jellemző társadalmi alapszerkezetnek a nyugati társadalmaktól való különbözőségét “elkonspiráljuk”. Az államszocializmusban a fejlődés alapvető megkülönböztető sajátossága volt, bármely társadalomtudományt válasszuk is kiindulópontnak, hogy a többletmunka fölötti ellenőrzés nem a profitmaximalizálás jegyében valósult meg, sőt az állam (és a párt) igen sok nem profitábilis tevékenységet (oktatás, felsőoktatás, egészségügy, üdülés stb.) finanszírozott olyan mértékig és mélységben, ami Nyugat-Európában nem fordulhatott volna elő. Természetesen csupán az elosztás alapján a szocializmus meghatározása nem lehetséges. Ám annak ellenére, hogy az államszocializmus nyilvánvalóan nem a szocializmus mint társadalmi forma része, helytelen volna bizonyos elosztási megfontolásokat és gyakorlati megoldásokat a szocializmus történeti és elméleti fogalmából kidobni, amint ezt hangsúlyozza Andrej Ballajev is A szocializmus perspektívái – jelen és jövő c. tanulmányában: “…a globális gyakorlatban a »szocialisztikusság« zárványait sem lehet eliminálni”. Azt is jól látja, hogy “az állami tulajdon önmagában sem nem szocialista, sem nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik”, és tegyük hozzá, általában az állami tulajdon funkcióján, vagyis társadalmasíthatóságának minőségén múlik a dolog. Ballajev legfontosabb megjegyzése a szocializmus elemeinek napjainkban való “megtalálására” irányul: “ha »szocialisztikus elemek«-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból »nem profitábilisak«, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául.”¹² És a szerző azt is helyesen veszi észre, hogy éppen azok a szférák kerültek már a XIX. század végétől állami tulajdonba, először Németországban, amelyek a közszolgáltatással kapcsolatosak, közlekedés, posta, oktatás, tudomány, kultúra, éppen azok a területek, amelyek közfunkcióiknál fogva a magántőke és a profittermelés szempontjából nem voltak “hasznosak”. Mai privatizációjuk is csak azokra az elemekre terjed ki, amelyek profitot hoznak, a nem profitábilis részeket a burzsoázia, illetve pártjaik a “közre”, az államra hagyják. Hogy az elosztásban is beszélhetünk az állam “szocialisztikus” funkciójáról, azt indirekt jól jelzi az az intenzív harc, amit a tőke folytat a szociális állam ellen. A szociális intézmények túlélik az államszocializmus lerombolását, ami nem véletlen…

A szocialista tendencia az államszocializmusban abban nyilvánult meg a legpregnánsabban, hogy “a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítették ki a javak átcsoportosítását a »szocialisztikus elemek« erősítésére”¹³. Végső következtetésben: az államszocializmus megszüntette a tőkés gazdálkodási folyamat számos struktúráját (a burzsoázia meghatározott történelmi formájával együtt), de egyúttal lezárta a kommunizmus (beleértve a szocializmus) felé vezető utat. A szocialista kísérlet megrekedt egy fejlődési fázisban, amelyet az 1920-as évekig minden komolyan vehető marxista, beleértve a bolsevik értelmiségieket is, a baloldali radikálisoktól Kamenyevig és Zinovjevig¹⁴, egy speciális átmeneti időszak “megrekedéseként” írt le. Mindennek ellenére a kommunista struktúrák államosítása – mint igyekeztünk megmutatni – nem vezetett vissza a szokásos tőkés társadalom medrébe, éppen a többlet kisajátításának szempontjából sem, hiszen mint aláhúztuk, a többletet nem magáncélra sajátították ki, tehát helytelen lenne a magán- és közcélú elsajátítás között a különbséget eltörölni. Az amerikai szerzők nem értik, hogy a többlet fölötti rendelkezés “előtörténete” magában hordja a politika elsődlegességét, azt a körülményt, hogy a gyárakban létrejöjjön a munkásellenőrzés, s csak ezt követően lehetséges a többlet fölötti rendelkezés.

Lenin államkapitalizmus-fogalma témánk szempontjából azért is tanulságos, mert jól megmutatja, hogy éppen a később megszilárdult sztálini fejlődéssel szemben valami egészen mást értett államkapitalizmuson, ami a későbbi államszocializmus formameghatározása szempontjából is támpont lehet. Szigeti és Wiener írásaikban helyesen kiemelték a két legfontosabb mozzanatot a NEP-korszak rendszerének lenini meghatározásából: az egyik, hogy a többszektorú piacgazdaságban a polgári viszonyok általános jelenléte figyelhető meg. A másik, hogy a magántőke jelenléte és a szovjet kormány koncessziós politikája maga is a tőkeviszonyok speciális jelenlétével számol. A specialitás tulajdonképpen a szovjet állam különleges szerepét fejezi ki egy olyan kapitalizmus menedzselésében, melyben kapitalizmus van kapitalisták nélkül. E szisztémát hívta Lenin idézőjelben államkapitalizmusnak (mely elnevezés vonatkozott persze a többszektorú gazdaság egyik ágazatára, amely közvetlenül az állam ellenőrzése alatt állt). A sztálini rendszer azonban a NEP-korszak alapszerkezetéhez viszonyítva már valami más volt, aminek Wolff és Resnick semmilyen jelentőséget nem tulajdonít, náluk minden mindennel azonossá válik: Lenin, Sztálin, Thatcher ugyanannak a rendszernek volnának különböző ágensei? Nem túl nagy leegyszerűsítése ez a történelmi valóságnak?

Szigeti Péter helyesen fogalmazta meg tanulmányában, hogy még Sztálin idején is a többletmunka elsajátításának egész rendszere alapjában eltért az állam(monopol-)kapitalista nyugati országokban ismert mechanizmusoktól. Gondoljunk arra, hogy a termelői szakapparátus olyan társadalmi és politikai szervezetek függésében létezett, amelyek az apparátus tagjait lecserélhették, a magánfelhalmozást mint törvényes tevékenységet meggátolták. Az állami tervgazdálkodás szervezete a többletérték újrafelosztását nem a szokásos tőkefelhalmozás logikája szerint végezte el. Az amerikai szerzők sem állíthatják vagy elemi logikával nem volna szabad állítaniuk, hogy a szovjet állami felhalmozás azonos lett volna a nyugat-európaival, hiszen az utóbbiban az állami felhalmozás a magánfelhalmozás rendszeréből nőtt ki, míg a szovjet fejlődésben éppen ellenkezőleg: a magántulajdon és magánfelhalmozás, a magánelsajátítás és profittermelés rendszerének megszüntetéséből fakad. Bármennyire is “lényegtelen” kérdésnek tekintsük a tulajdon kérdését, az mégiscsak lényeges, hogy a szovjet rendszerben nem volt mód a magánelsajátításra. A rendszerváltás éppen azért következett be, hogy egy szűk réteg erre szert tehessen. E szisztéma történelmi feltétele volt persze az is, mint erre másutt utaltunk, hogy a sztálini fordulat (1929–33) felszámolta a társadalmi termelés önigazgatói és valóban szövetkezeti-társulási formáit is, s ezzel tízmilliókat tett érdektelenné abban, hogy mi történjék a termelés eredményével.

Tehát az államszocializmus sztálini variánsa a burzsoázia felszámolásával lehetetlenné tette, hogy a Szovjetunióban a bürokrácia vagy a szakapparátus önálló osztályként gyökeresedjen meg, lehetetlenné tette, hogy a szovjet rendszer piacgazdaságként profitmaximalizálásra épülő gazdasági rendszer legyen. A sztálini rendszer nem piacgazdaság, bármennyire is felismerjük benne a piaci termelési mód bizonyos vonásait is (sok mindent tudunk Luxemburg, Lenin, Gramsci, Lukács, sőt Tőkei alapján arról, hogy az államszocialista rendszer egyik lábbal a régi, félperiferiális tőkés rendszer alapján állt nemcsak jogi, hanem történeti-gazdasági értelemben is). Ezt a gondolatmenetet, ezt a problémát az amerikai szerzők egy fantasztikus módszertani fordulattal iktatják ki: irrelevánsnak tekintik a többletmunka elsajátításának szempontjából azt a fordulatot, hogy a piacot az állami tervgazdaság váltotta fel, ebben az összefüggésben is eljelentéktelenítik a tényt, hogy az állami elosztás gazdasági hátterét egészen más viszonyrendszer alkotja, mint a valódi kapitalizmusban. Az elméleti séma kedvéért kilúgozzák a történelemből a formaváltozatok gazdagságát, végül is az államszocializmusban nem volt adható-vehető az állami tulajdon, ami olyan forma-meghatározottságra utal, amely szöges ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Emberek tíz- és tízmilliói nem is tételezték fel, hogy az kisajátítható, hiszen egy ilyen aktust az alkotmány eleve kizárt.

A többletre épített mechanisztikus elméletük figyelmen kívül hagyta az antikapitalista, sőt szocialista szellemi-kulturális értékek felhalmozódásának problematikáját, egytényezős történetmagyarázatuk egyik gyengesége, hogy például nem képes megmagyarázni az antikapitalista legitimációs ideológia uralkodó pozícióját, hét évtizedes történetét. Ez ugyanis nem egyszerűen jogi-politikai különbség a nyugati államkapitalista rendszerekhez képest, hanem annak is lenyomata, hogy az államszocializmusban a többletmunka fölötti rendelkezés speciális szisztémája, autokratikus hatalomgyakorlási módja jött létre. Végtére is, mivel magyarázzuk azt, hogy a rendszer minden nagyobb átalakulási periódusában – ha félénken is, ha korlátozottan is, de nem is egyszer visszatérés történt ahhoz az osztály- és szocializmuskoncepcióhoz, amely a társadalmi önigazgatás felé mozdulást helyezte kilátásba, beleértve az SZKP XXII. kongresszusát (1961). Vajon a peresztrojka periódusában nem jelent meg újra a válság megoldásának olyan kísérlete, amely a termelői kollektívák nem hierarchisztikus társulásainak kibontakoztatására irányult – egyidejűleg harcolva a piac és az állam determináns “törvényei” ellen? Még emlékezünk Andropov pártfőtitkár 1983-as fordulatára, aki látván a rendszer belső ellentmondásait – talán 1956 szomorú tapasztalataiból is okulva –, ismét felvetette a termelői önigazgatás antikapitalista elméletét. Más kérdés, hogy Gorbacsov “reálpolitikusként” a munkás tömegmozgalmaktól rettegve, az elituralmat megalapozó piacgazdasághoz tért meg, amely a Nyugat egyetemleges támogatását élvezte, kiegyezett Jelcinnel az államszocializmus és a szocializmus erőivel szemben. Vagy talán merő véletlenségből törölte a “forradalmas” többpárti magyar parlament a Magyar Köztársaság alkotmányának 12. §-ába felvett szakaszt, amely kimondta: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését”?

Minden dogmatizmus azzal kezdődik, hogy egyetlen tézisre egyszerűsítjük elméletünket, s nem látjuk annak az egyetlen tézisnek számos más tézissel való összefüggését. Resnick és Wolff-fal ellentétben Szigeti, Wiener és mások is a tulajdonprobléma kapcsán termékeny vitát folytattak arról, hogy az állami tulajdonnak a termelőktől való elkülönültsége hogyan és milyen gazdálkodási és politikai-intézményi formákban valósult meg. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy az államszocialista rendszerben az állami tulajdon “alanytalansága” az egyik alapvető problémakör. Wiener Szigetivel szemben meggyőzően érvel amellett, hogy nincs az a technikai-technológiai lehetőség, amely életképessé tehette volna hosszabb távon az állami gazdálkodást, mert az államszocialista rendszer specifikus érdekmechanizmusai ezt nem tették lehetővé. Wiener a hiánygazdaság permanens fennmaradásának példáján keresztül érzékelteti ezt a problémát. Mint a történelmi tapasztalatok fényében utaltunk rá, a válságos helyzetekben (1920–21, 1945–48, 1956, 1968, 1980–81, 1988–91) vagy a termelői önigazgatás, vagy az állami tulajdon magánkisajátítása irányába történt elmozdulás, amiről másutt részletesebben is tájékozódhat az olvasó¹⁵.

A szerteágazó vita egyik érdekes eleme, hogy a Wiener–Szigeti-polémiában felmerült az 1968-as hazai reformok értékelésének kérdése, melynek során Wiener magának a rendszerváltásnak, a tőkés restaurációnak a kezdeményeit fedezte fel, Szigeti inkább a megújulás bizonyos szocialista tendenciáit hangsúlyozta Lukácsra utalva, és egyben helyesen jelezte, hogy nem szabad a történelem egy ultradeterminisztikus vagy “túldeterminált” felfogását igazolandó, a történelmi tapasztalatokat elszegényíteni, kilúgozni. Bizonyos értelemben mindkettőjüknek igaza van, hiszen 1968 után a szocialista gondolat reneszánsza is erős impulzust kapott egy időre, gondoljunk a kultúra és az elmélet hazai fejlődésének számos összefüggésére. Megjelent a társadalmi önigazgatás irányzata, amelyet Lukács és Tőkei képviseltek (aminek ma nemzetközileg a londoni Mészáros István a legjelesebb képviselője), s noha e gondolkodásmód számos okból kifolyólag szellemileg és politikailag idegen maradt az MSZMP vezetői számára, viszont egész gondolkodási iskola bontakozott ki ennek nyomán az állami tulajdon lehetséges demokratizálásával kapcsolatban, amely “iskola” egyik legfontosabb megnyilvánulása a rendszerváltás periódusában maga az Eszmélet folyóirat, illetve a Baloldali Alternatíva Egyesülés volt. Ugyanakkor Wienernek is igaza volt, hiszen a piacgazdaság rehabilitálásával megtörtént az első alapvető lépés a piacgazdaság meghonosítása felé, ami valóban magában rejtette a későbbi tőkés restauráció elemeit, lehetőségét. A pártvezetésen belül mind a “dogmatikusok”, mind a “liberálisok” megegyeztek abban, hogy privilégiumaik megmentése érdekében nem nyitnak a baloldali radikális kritika, azaz az önigazgatói fejlődés irányába. Ha Resnick–Wolff-fal szólva a kommunizmus olyan rendszer, amelyben nincsenek uralmon az osztálystruktúra dimenziói, és a nem hierarchizált közösségi termelési formák léteznek, amelyekben a megtermelt javak, a többletmunka fölötti rendelkezés, vagyis a szükséges munka fölötti résznek az elosztása a közösség dolga marad, ezzel persze nincsen vitánk, hiszen ez a tézis 15 éve “ hivatalosan” is a magyar rendszerkritikai baloldal credója.

Az államkapitalizmus terminológiában is kifejeződik a tőkés fejlődés bizonyos fokú mentegetése, amennyiben az államszocializmussá degenerálódott szocialista kísérletet fogalmilag nem különböztetjük meg. Nincsenek ártatlan elméletek. Szigeti Péter találóan jegyzi meg, hogy az államszocializmus hetvenéves története (együtt bukásának okaival) “sohasem lesz kivonható a legitimációs erőtérből” (Eszmélet 58. sz. 37. o.). Továbbá a rendszerváltás értelmezése is más lesz, hiszen mi a kapitalizmus restaurációjáról beszélünk, ők csupán egy rendszeren belüli váltásról, s e fogalmi azonosítás nagyon hasonlatossá teszi az államkapitalizmus-elméletet funkcionális értelemben a totalitarianizmuselmélethez, amely a szocializmus mindenfajta kísérletét a fasizmus történetébe igyekszik beleszuszakolni, az államkapitalizmus-elméletet pedig a kapitalizmuséba.

Röviden és tömören, és némileg önkényesen fogalmazva: az államszocializmus fogalma jobban megfelel a marxisták antikapitalista elkötelezettségének is. A magyar reformok pozitív, szocialista tendenciájú következményének ítéli Szigeti, amikor a magyar fejlődési variánst szemlélve lát elmozdulást a szövetkezetek társadalmasodása felé. Ugyanakkor ez az állami tulajdon az államszocializmusban nem volt adható-vehető, ez egy olyan formameghatározottság, amely ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Többek között ezért nem volt alkalmas sem a hazai uralkodó csoportoknak, sem a nemzetközi tőkének, s ezért kellett a kapitalizmust visszaállítani, nem pedig azért, mert a tömegek fellázadtak ellene, ahogyan Resnick és Wolff feltételezik. Pontosabban fogalmazott Szigeti, amikor e szerzők érvelésével szemben, némileg magának is ellentmondva állítja, hogy a munkások nem védték meg az állami tulajdont, mert nem volt az övék, vagy Resnick–Wolff kifejezésével, nem ellenőrizték a többletmunka elsajátításának és elosztásának folyamatát, amely folyamatok egymástól elválaszthatatlanok voltak.

Resnick és Wolff másképpen látják a dolgot: “Amint a szovjet nép és vezetőség ledobta az államkapitalizmust és a kommunista párt hegemóniáját, megőrizték és valóban fenyegették a kapitalizmust mint a többletmunka szervezetének tovább élő formáját mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelésben. Gorbacsov és Jelcin megmentették a kapitalizmust azáltal, hogy elmozdították az államot és a pártot szociális szerepükből, helyettesítvén a diszkreditálódott államkapitalizmust privát ellentétével. Történelmi párhuzamként Franklin Rooseveltet lehet említeni, aki megmentette a kapitalizmust az Egyesült Államokban egy ellenkező mozgalommal, az államot mint regulátort, mint munkaadót és árutermelőt sokkal jelentősebb szerepbe hozta, hogy korrigálja és kompenzálja a diszkreditálódott magánkapitalizmust. Miközben az élet számos nem-osztály dimenziója »összeomlott« a Szovjetunióban és a Szovjetunióval, kapitalista osztálystruktúrái túléltek a maguk új, privát formáiban” (322. o.).

Azért a dolgok nem voltak ilyen egyszerűek. A privatizáció kapcsán ugyanis – és ezt a szerzőpáros tagjai, akik az osztályharc szerepének valódi rekonstrukciójával büszkélkednek – éppenséggel elfelejtették megemlíteni, hogy a társadalom egészen új szerkezete jött létre, új szociális, kulturális-szellemi és osztályviszonyokkal, olyan új burzsoáziával, amely a régi bürokráciától eltérően az óriási állami tulajdont saját örökletes tulajdonává változtatta. Ha mindez mellékes körülmény, akkor a történelemben nem léteznek fontos események és jelenségek. Egyetlen fontos dolog maradt Resnick és Wolff számára, hogy életet leheljenek az államkapitalizmus holt elméletébe. Ennek oltárán feláldozták magát a történelmi folyamatot, az osztályharc marxi elméletét, amelynek alapján – állítólag – egész művük íródott.

5.

Szigeti Péter tanulmányának utolsó része azokat az elméleti feltételezéseket bocsátja előre az államszocializmus múltbeli reformját és jövőbeni potenciális lehetőségeit latolgatva, amelyek a rendszert átvezethették volna az egypártrendszer és közvetlen demokrácia kombinációjára épülő rezsimre, amely az államszocializmus dinamikáját nem tőkés, hanem szocialista irányba terelhette volna. E tekintetben Szigeti kísérlete nem egyedülálló, hiszen többfajta megközelítés is létezik. Tütő László a marxi koncepcióra építve vázolta föl egy jövőbeli önigazgatói társadalom képét, amelyben a többletmunka fölötti rendelkezés a közvetlen csere által összekapcsolt önkéntes termelői és életmódbeli társulások feladata, ezen elméleti megfontolások azonban nem nyújtanak fogódzót a probléma történeti és politikai kibontakoztathatóságának kérdéseit illetően. Márkus Péter egy ilyen szisztéma működésének konkrét vízióját is leírta a Baloldali Alternatíva kiadványában, amely azonban szintén eltekint a tőkés rendszer “megdönthetőségének” problémájától, vagyis az átmenet kérdéskörétől. Egy más típusú, újabb megközelítés Szalai Erzsébet “etikai szocializmusa”, amelynek középpontjában az emberi szolidaritás erkölcsi mozgatói állnak, s társadalmi gyökereit a globalizációkritikai mozgalmakban látja. Számításba veszi a termelői közösségek jövőbeli szerepét is, de e fejlődés elvi szükségszerűségének a szellemi munka egyre intenzívebb kiterjedését hiposztazálja, aminek megokolását Kapitány Ágnes és Gábor szellemi termelési móddal foglalkozó írásaiban fedezi fel. “E folyamat döntő alapja az, írja Szalai Erzsébet, hogy a tudás és az érzelem olyan »áruk«, melyek természetükből adódóan hosszabb távon nem kisajátíthatóak (tulajdonolhatóak) és piacosíthatók – átadás közben nem kopnak, hanem gyarapszanak, pontosabban éppen hogy kisajátításuk (tulajdonlásuk) és piacosításuk az a mechanizmus, az a folyamat, amely koptatja, elhamvasztja őket. A tudás és az érzelem-»áru« előtérbe kerülése ezért reményeim szerint a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának és/vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.”¹⁶ Itt az alapvető módszertani probléma az, hogy a tőkés újratermelési folyamatban és a piaci tevékenységben a tőke számára a munka mineműségének, a munkamegosztási jellegzetességeknek nincsen különös szerepe, minden munkát képes a tőkés osztály elsajátítani, amennyiben az hozzájárul a profit, az értéktöbblet termeléséhez. Ha valamely szellemi javak mégsem integrálhatók, mint például Marx antikapitalista elmélete, akkor a modern tőkerendszer (nem szólva itt a rendszer “iszlám” és egyéb formaváltozatairól) integrálható “szaktudományt” csinál belőle, s politikai (alkotmány-) jogi eszközökkel kirekeszti a marxizmus elméleti-világnézeti üzenetét, a kommunista forradalmat. Szigeti, igen helyesen, ehhez a problémához kapcsolódott, amikor újra felvetette a “szocializmushoz vezető átmenet” egész bonyolult elméleti és politikai problematikáját. Az egész vitára jellemző volt, hogy nem alakult ki világos kép a piachoz való viszonyról, mintha a vitázó felek kerülték volna ezt a kérdést. Míg jelen sorok szerzője – talán Szigeti Péterrel is ellentétben – nem hisz a “piacszocializmus” gondolatkörében, mert eddig az ilyen kísérletek mind a kapitalizmusba vezettek vissza, miként nem vezettek a szocializmushoz a gazdálkodás államcentralista formái sem. De Szalai Erzsébet koncepciójából sem derül ki pontosan, aki Szigetinél is “többet bíz a piacra”, hogy a piac miképpen válhatna emberszabásúvá, humanisztikussá éppen napjainkban, s az “informatikai társadalom” e tekintetben miért kínálna kedvezőbb fejlődési feltételeket, mint a tőke korábbi fejlődési formái. Anélkül, hogy e problémakört a kelleténél jobban leegyszerűsíteni szeretném, csupán jelzem, a válaszoknak a politikai stratégia szintjén is jelentőségük lehet.

Az eltérő válaszok lehetősége nyilatkozik meg a már emlegetett “antiglobalista” mozgalmakon belül is. Ugyanis az antiglobalista mozgalmak mint gyakorlati ugrópont Szalai vizsgálódásában nemigen kapcsolódik, vagy nem derül ki, hogy milyen mozgósítható elméleti hagyományban rögzítenék le az új baloldali kezdeményezéseket. A Kádár-rendszer igen értékes és komoly szociológiai leírása nála inkább arra figyelmeztet, hogy az államszocialista múlt pozitív tapasztalatai mennyire korlátozottak és nem mozgósító erejűek az új, fiatal generációk számára. (Ugyanakkor Szalai új szocializmus elgondolásának az a generációs és értelmiség-központú elgondolása, amelyet többek között így fogalmazott meg: “…a fiatalság [értsd a diákság – KT] növekvő része valójában nem is akar integrálódni…” még bizonyításra szorul, oly gazdag az ellenkező irányú tapasztalat.)

Szigeti éppen ellenkezőleg, az államszocialista múltat progresszív tendenciáinál fogva igyekszik megragadni. Az ő vállalkozása módszertani szempontból veti fel – eltérően Márkus Pétertől és talán még inkább Szalaitól – azt a kérdést, hogy milyen az a rezsim, amely az önigazgatói szisztémához, a társadalmi demokrácia rendszeréhez elvezethet az államszocializmus konkrét és gazdag tapasztalata alapján. Vagyis Szigeti a múlt tapasztalatait felhasználva igyekszik a tőkés társadalomból való szocialista átmenet problémáját elméleti síkon felvetni, s ez írásának egyik nagy módszertani előnye más megközelítésekkel szemben, amelyek steril módon a politika “piszkos” (egyébként valóban piszkos) világát kívül rekesztik az elemzés és a cselekvés keretein. Ez persze megközelítésének fő problémája is, amihez ma erkölcsi bátorság nélkül nem is lehet érdemben hozzányúlni. Anélkül, hogy másokkal együtt (pl. Thoma László “tromfjára” utalhatok) Szigeti felvetését egészében elutasítanám, mégis néhány vitakérdést e téren lehetetlen nem felvetni, bár sajnos konkrét politikai-társadalmi tétje – egyelőre legalábbis – nemigen van az egésznek mai világunkban. Kiindulópontom megegyezik Szigetiével abban, hogy egy új átmenet kérdése a történelmi tapasztalatok mélyen szántó elemzése nélkül nem lehetséges. Történészként és a marxi elmélet nem dogmatikus híveként – nyilván vitathatóan – magam úgy látom, hogy az államszocializmus bukása után (én Kínában is bukottnak érzékelem a demokratikus-önigazgatói szocializmus mai esélyeit) a történelmi tapasztalatok leértékelik (de nem teszik semmissé, mint arra fentebb utaltam) a félperiféria államszocializmusának történelmi jelentőségét. Tulajdonképpen maga Szigeti is hangsúlyozza, hogy a régi rendszer s annak termelőerői “autochton módon nem fejlődhettek, mert valamilyen mértékben mindenképpen ki voltak téve az egyenlőtlen és hierarchikus, de uralkodó tőkés világgazdaság anyagi, szükségleti és ideológiai nyomásának”.¹⁷

A tapasztalatok megmutatták, hogy az elzárkózás, az izoláció, a sztálini rendszerben kialakult alapszerkezet felszámolása a világpiacba való integrációval, végső soron a rendszerváltással megsemmisíti az államszocialista kísérlet utolsó elemeit is, maga alá temetve a demokratikus, a társadalmi önigazgatás szocialista kísérleteit. Ezért az új helyzetnek megfelelő megközelítésnek a problémakör egy egyetemesebb nézőpontját kell számításba vennie. A “félperifériás” szocialista kísérletekhez való visszatérés “magasabb szinten” – amelyet Szigeti ajánl – éppen a történelmi tapasztalatok tükrében nem lehet önmagában vett cél. Ha ez így van, akkor a többpártrendszer demokratizálására vonatkozó koncepció (58. sz. 61–67.) ellenvetéseket szülhet. Ez persze önmagában nem lényeges, a lényeges az ellenvetés közös iránya. Ha 70 éven át nem volt lehetséges a többpártrendszer kiegészítése a közvetlen demokrácia rezsimjével, akkor felmerül, hogy ezen tapasztalatok fényében érdemes-e a jövőben ezt “kijavítani”, vagy az ún. legfejlettebb országok tapasztalatait is számításba véve, mindenfajta pártrendszer megkerülésével vessük fel a termelés és a politika közösségi tendenciájú fejlődési lehetőségét!? (Lásd erről Az önkormányzás vagy az elitek uralma című “alternatívás kiadványban” összegzett történelmi tapasztalatokat.)

Wiener György is helyesen azt hangsúlyozza, hogy mivel az egypártrendszer konkrét történelmi meghatározottságok terméke volt, az államszocializmus demokratizálására nem utal gazdag történelmi tapasztalat. Sőt, hozzáteszem, még a bolsevizmus eredeti forradalmi ideológiája (l. Lenin Állam és forradalom c. brosúráját és a bolsevikok 1919-es programját) sem tartalmazta az egypártrendszer lehetőségét mint progresszív megoldást. Az államszocializmusból tehát nem történt átmenet a szocializmusba sehol, s ennek elméleti következményeit egyre újabb és újabb vitákban kell majd értékelni az újabb történelmi fejlemények tükrében – a centrumországokban megnyilvánuló dolgozói tulajdon “zavaros” tapasztalataitól a mexikói indián közösségekig felbukkanó “anyagok” már ma is rendelkezésünkre állnak.

Szigeti felvetése mögött azonban az a nagyon is reális kérdés húzódik meg, hogy a XX. század tapasztalatai alapján egyetlen forradalmi szocialista kísérlet sem úszta meg, hogy a helyi és nemzetközi polgári vagy attól is jobbra álló erők fegyverrel, erőszakkal stb. meg ne próbálták volna szétzúzni ezeket a rezsimeket, s ennek a jövőre vonatkozóan van “bizonyos” üzenete. Főleg azok számára tanulságos a kérdésfelvetés, akik az új baloldali mozgalmakat naiv módon totálisan depolitizálnák egy igen elvont civil ethos nevében. A szocialista és az államszocialista kísérletek – jól ismert okok következtében – szinte mindenütt rákényszerültek az erőszak alkalmazására, amely azután elszabadult, és a társadalmi integráció egyik eszközévé vált különböző időkben, különböző módon és intenzitással. Éppen ezért felmerül, hogy az egypártrendszer helyébe csak mozgalmi formákat szabad elképzelni, arra is gondolva, hogy – mint utaltam rá – semmilyen szocialista tervben 1917 előtt soha nem is szerepelt az egypártrendszer mint cél. A 20. század tapasztalatainak fényében azonban semmilyen garancia nincsen arra, hogy egy még oly demokratikus alkotmány esetén is ne kerüljön a termelői kollektívák fölé egy olyan elkülönült apparátus, amely önként feladná az új hierarchiában elfoglalt helyét. Hogy e mozgalmi formákról többet tudunk ma, mint Marx a maga korában, az természetes, noha az újabb tapasztalataink számbavétele e téren meglepően szegényes.

Anélkül, hogy alábecsülném az államszocializmus tapasztalatait, előnyösebb volna talán a létező mozgalmi formákból kiindulni, amelyek sokfelé a világban ösztönösen is szerveződnek a termelés és a helyi hatalomgyakorlás terén a latin-amerikai indián ellenállás emlegetett tapasztalataitól kezdve a munkás- és önkormányzati tanácsokig, az újabb civil gazdálkodási kezdeményezésekig bezárólag. Említeni lehet természetesen a nagy világpolitikát is megérintő globalizációkritikai mozgalmakat e tekintetben is, amelyekről Szigeti Péter egyáltalán nem feledkezik meg. Ezen mozgalmak strukturáltabbá, szervezettebbé válása, lehetséges feladatainak kikristályosodása lassan bontakozik ki az ismert baloldali felbomlás után, de még Kelet-Európa országaiban is meg-megjelennek rendszerkritikai mozgalmi csírák, bár magukon hordozzák a múlt jellegzetességeit. Egyelőre ne találjuk ki a jövőt, értsük meg a jelent. Különösen ebbe az irányba inspirálja a gondolkodást Wiener említett előadása, amely a politikai vizsgálódás síkján feladta szilárd elméleti logikáját, és elutasítva az antiglobalista mozgalmakat, végső soron egyfajta liberális konklúziót tett magáévá, mondván, minél hamarabb essünk túl a tőke neoliberális offenzíváján: “Minden intézményes megoldásnak a globalizáció kereteibe kell illeszkednie. Nem törekedhetünk arra, hogy a globalizált liberálkapitalizmust visszafogjuk.”¹⁸ Marxra való hivatkozása itt egy determinista politikai pozíciót szolgál csupán, hiszen – függetlenül attól, hogy Wiener helyesen értelmezi-e Marx álláspontját vagy sem – a Kommunista Kiáltvány óta eltelt több mint másfél évszázad az akkori politikai megfontolásokat a kapitalizmus mai, erősen megváltozott rendszerében nem tekinthetjük magától értetődően kiindulópontoknak. Ez a beállítódás inkább kifejezi Wiener György parlamenti képviselő politikai szerepét, semmint Wienernek, a marxista teoretikusnak az álláspontját, vagyis azt a pozícióját, hogy semmilyen radikális baloldali politikai koncepció és álláspont képviselete a parlamentben és a szélesebb politikai nyilvánosság előtt nem lehetséges, amíg a tőke neoliberális rohama véget nem ér, mert különben a nemzeti kapitalizmus segédcsapataivá válnánk. Itt túl sok ellenvetés tehető a politikai önfeladás “wieneri” koncepciójával szemben, ezért csupán arra utalok, hogy Marx éppen az akkori szituációban az akkori “neoliberalizmussal” szemben hozta létre magát a kommunista pártot, ami ma nincsen ugyan napirenden, hiszen az új munkásmozgalom jelei nem láthatók Magyarországon, de Wiener determinizmusa, pántragikus világképe a “semmittevés” ideológiájául szolgálhat, amellyel szemben Szigeti gondolatébresztő felvetése gyakorlati téren is termékeny, inspiráló hozzájárulás a tovább építkezés számára. Szigeti, ellentétben Wiener politikai beállítódásával, nem lezár, hanem éppenséggel tovább gondolásra ösztönöz politikai síkon is, megértve azt a problémát, hogy a kommunista pártok örökségével együtt – történelmi értelemben – felmorzsolódott a szociáldemokrácia is, amennyiben demokratikus polgári szervezetekké alakultak át szerte Európában.

Mindezzel kapcsolatosan összegzésként hangsúlyoznám tehát, hogy a szocializmus lehetőségének, pontosabban a hozzá vezető történeti átmenetnek az elméleti problematikája nem húzható ki a rendszerkritikai baloldal tematikájából, de tudni kell azt is, hogy a történelem ennek gyakorlati realizálását egyelőre levette a napirendről a maga politikai konkrétságában, s ez az elmélet lehetőségeit is erősen behatárolja. Szigeti Péter azon tézise, hogy az egypártrendszer és a munkásdemokrácia szervesen együtt élhet, nem oldja meg azt a történelmileg felhalmozódott tapasztalatot, mely szerint az egypártrendszerben a politikából élő egyének “visszatérése” a termelőmunkához, bizonyos privilégiumaik “önkéntes feladása” miképpen volna megvalósítható. Mivel nincsenek gyakorlati bizonyítékaink e téren, talán érdemes elgondolkodni azon, hogy másfajta struktúrák kifejlesztése irányába tájékozódjunk. A politikai zsarnokság különböző történelmi típusainak részletes elemzése azonban semmiképpen sem megtakarítható. Egy ilyen vizsgálódás minden bizonnyal rámutatna, hogy a társadalmasítás egész programja, amint arra Szigeti Péter is utal, a termelésből, nem pedig a hatalomműködtetés problémájából kell, hogy kiinduljon, ez is a társadalmi önkormányzás, “civil gazdasági kezdeményezés” szétszórt nemzetközi tapasztalatainak további számbavétele és ennek megfelelően további, természetesen kritikai feldolgozása mellett szól.¹⁹

Jegyzetek

1 1984-ben, e “romantikus” esztendőben írtuk Tütő Lászlóval Lenin szocializmuskoncepciójáról szóló cikkünket (Társadalmi Szemle, 1984. 6. sz.), amely a hivatalos legitimációs ideológiával szemben a forradalmi szocializmus megvalósulatlanságát dokumentálta ideológiatörténeti eszközökkel. 1989-ben jelentkezett a Kapitány Ágnes és Gábor szerkesztette Egy remény változatai c. kötet, amelyben többek között Tütő Marx szocializmuskoncepciójának rekonstrukciójára vállalkozott, s akkor még nem említettem a Válaszúton c. kötetet (1988) vagy később, az elméletileg szélesebb összefoglalást nyújtó Rendszerváltás és társadalomkritika (Bp., 1998) c. összeállítást, de utalni illik Szabó András György korábbi munkásságára vagy a közgazdász Jánosi Ferenc sok hányattatást megélt tanulmányára is a szocializmus fogalmáról.

2 Csupán zárójelben jegyzem meg: két egyoldalúsággal kifejtetlenül is szembetaláljuk magunkat, melyekkel illene már végre szakítanunk. Mindkettőt ugyanaz a “betegség” köti össze, a determinizmus túlhajtása. Az egyik irányzatot az ún. objektív, a másik irányzatot az ún. szubjektív feltételek és tényezők szerepének túldimenzionálása jellemzi.

3 Mészáros István: “Szocializmus vagy barbárság” (III), Ezredvég, 2004. 8–9., 99–100.

4 Részletesebben foglalkoztam e kérdéskörrel több összefüggésben is Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 1917–1928 című könyvemben (Bp., Napvilág, 1996).

5 A marxi elmélet alapján elsőként rekonstruálta az államszocializmus fogalmát az azóta elhunyt teoretikusunk, Szabó András György: “Marx és az államszocializmus”. Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

6 Ana Bazac: “Néhány gondolat az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 62. sz. 30. o.

7 Uő: Eszmélet, 60. sz. 71.o.

8 Szigeti P.: “Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok”. Eszmélet, 58. sz. 60–61. o.

9 Szabó András György: Marx és az államszocializmus, Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

10 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 54. o.

11 Stephen A. Resnick and R. D. Wolff: Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR. Routledge, New York and London, 2002. XII–XIII. o.

12 Uo., uő. 126. o.

13 Vö.: uő, uo., 136. o.

14 Lásd erről részletesebben: Krausz T.: Szovjet thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményeiről, 1917-1928.

15 Az olvasó tanulságos anyagokat találhat in: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Bp., Liberter, 1995.

16 Szalai Erzsébet: Az első válaszkísérlet. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004. 108–111. o.

17 Szigeti id. c., Eszmélet, 58. sz., 60. o.

18 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 67. o.

19 A rendszerváltás szovjetunióbeli tapasztalatainak elemzése is ebbe a kutatási körbe tartozik, amelyhez talán némi adalékul szolgálhat két írásom in: Lenintől Putyinig, La Ventana Kiadó, 2003 és in: Peretszrojka és tulajdonáthelyezés, ELTE, Ruszisztikai Központ, 2003.

Az elmúlt években sokat foglalkoztunk a globalizáció jelenségével (okaival és következményeivel) – "úgy általában". E számunkban összeállítást közlünk Indiáról, amelynek legutóbbi évtizede szintén egyfajta gazdasági nyitás jegyében zajlott. A világ egyik legnépesebb országáról van szó, amely azonban a mai magyar társadalomtudományi elemzésekben elvétve bukkan fel, és a politikaiakban is csak ritkán. Az ázsiai esettanulmány mellett természetesen az Eszmélet szokásos témáit folytatjuk: napirenden az amerikai unilateralizmus, az államszocializmus megítélése és a hazai szociális mozgalom. Megemlékezünk továbbá három kiemelkedő gondolkodóról: a közelmúltban elhunyt Edward W. Saidról, a kétszáz éves alkotói évforduló ürügyén Thomas Malthusról, valamint a közelgő centenáriumra készülve "névadónkról", József Attiláról.

Tartalomjegyzék

1. Fenyő D. György, Kertész Ákos, Kállai R. Gábor, Tverdota György, Szívós Mihály, Agárdi Péter, Mező Ferenc : József Attila 2003
2. Max Fraad-Wolff, Richard D. Wolff : Rugalmas gazdaság rideg valóság
3. Endreffy Zoltán : Neoliberalizmus és globalizáció
4. Stephen Eric Bonner : Amerikai terepszemle, avagy hazugság, félelem és a demokrácia megerőszakolása
5. Wiener György : Hozzászólás az államszocializmus vitához
6. Ana Bazac : Az antisztálinista disszidensek és a „vox intelligent(s)iae”
7. André Tosel : Az idős Lukács és a Budapesti Iskola
8. Malise Ruthven : Edward W. Said (1935-2003) és az Orientalizmus
9. Edward W. Said : A humanizmus az egyedüli védelem a barbársággal szemben
10. Farkas Miklós : Malthus két évszázad elteltével
11. Kertész Ákos : Szómágia (káromkodás – polgárpukkasztás – irodalom)
12. Bereti Gábor : Helyzetkép és jövőkép, szociális fórum Miskolcon 2003 április 5-6.
13. Shalini Randeria : Példabeszéd a neemfáról – A jog transznacionalizációja és a civil társadalmi szereplők szerepe
14. Ravi Arvand Palat : Ázsia része-e India?
15. Roland Pierre Paringaux : Veszélyben az élelmezési önállóság. Kiállja-e a WTO próbát az indiai agrárium?
16. Kumkum Sangari : Az erőszak útjai
17. Kammunist Kranti : Ballada a munka ellen

Vajon új világrend született-e 2003 tavaszán? Az első válaszom: nem, mert napjaink alapvető világfolyamatai már az 1970-1980-as években beindultak. A második válaszom egy kérdés: miért éppen 2003 tavaszán? Mintha a szerkesztőség figyelmét túlságosan a napi események határoznák meg. A harmadik pedig: mi az, hogy világrend? Mi volt a szerkesztőség előfeltételezése a rend szó használatával kapcsolatosan? Szerintem, világunknak a legfontosabb jellege a rendszeres rendetlenség, vagyis ellentmondások egymásutánja, amikre állandóan csak félmegoldások sikerednek.

Az 1990-es évtized és az azt megelőzőek ellentétei és békésebb időszakai jól beilleszkednek napjaink alapvető világfolyamataiba. Ha jól látom, kettős folyamatról lehetne beszélni: a tőkés rendszer majd' világméretűvé válásáról és a nemzetközi nagyhatalmi viszonyok, illetve kapcsolatok lassú, de lényeges módosulásáról. Egy geopolitológus szemszögéből egyrészt ezek a folyamatok kiváltották a szereplők és a játszmák megsokasodását, illetve emezek előidézik azokat, sok-sok ellenségeskedéstől és háborúskodástól kísérve. Másrészt, a tőkés rendszer legújabb folyamatainak ellentmondásai feszültségeket keltenek, és ezekből is újszerű villongások és viszályok születnek.

Az angolai, ruandai és kongói, tíz-tizenöt éve óta tartó vérengzések, vagy a szomáliai, a jugoszláv és a Fülöp-szigeteki polgárháborúk, vagy pedig Afganisztán és Irak lerohanása – mindez nem más, mint igen szomorú és sok szenvedést okozó kísérőjelenségek sora. Gazdasági téren a mind nagyobb vállalatok kialakulása, a magánosítások és az egymást követő válságok a legszembeötlőbbek. Közös sajátságuk az USA és más nagyhatalmak, úgy is mint a nemzetközi nagyvállalatok jelenléte, de sokszor részvétele is ezekben az eseményekben.

Ez a jelenlét, illetve részvétel számomra összefüggésben van a tőkés rendszer lassú világméretűvé válásával és a nemzetközi nagyhatalmi kapcsolatok módosulásával. Itt megemlítendő Rosa Luxemburg vitája Vlagyimir I. Leninnel. Utóbbi Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című 1916-os könyvében, azt próbálta levezetni, hogy a rendszer elérkezett a beteljesüléséhez. Vlagyimir Iljics tévedett. A sokkal tisztábban látó Rosa Luxemburg azzal érvelt, hogy a tőkés felhalmozás vígan folytatódhat, míg a tőkés termelési mód földrajzilag tovább terjedhet. Neki lett igaza, mivel a rendszer az egész XX. században teret hódított. Újabb és újabb termelési alkalmak és fogyasztói lehetőségek nyíltak meg. Nem csak földrajzi szempontból, hanem a keynsiánus "jóléti társadalom" közkiadásaival és a "fogyasztói társadalom" újdonságai által: a fiatalok és a nők növekvő piacával például. Fejtegetéseim főleg eurázsiai központúak.

 

 

A tőkés rendszer majd' világméretűvé válása

 

A tőkés rendszer állandó fejlődésben van a XVI. század óta, és földrajzilag mindinkább kiterjeszkedik az egész Földre. Az 1945 utáni és máig tartó növekedésével a rendszer majdnem világméretűvé vált. Ez a folyamat, ami távolról sem fejeződött be, összetett történés. Ha jól látom, három időszakot lehet megkülönböztetni ebben a történelmi folyamatban, amelyek egyébként részben fedik egymást . Az állam és a magántőke kölcsönös kapcsolódása biztosítja az utóbbi előrenyomulását. Természetesen mind az államok, mind a vállalatok között vannak kicsik, nagyobbak és birodalom jellegűek. Ezek állandó és változó hierarchikus rendszerekbe illeszkednek, illetve ilyeneket képeznek. Nagyon leegyszerűsítve, a második világháborút követő időszakot ekképpen lehetne leírni:

Tőkés rendszer: nemzetközi bankok	Állami rendszer: vállalatok nem piaci politikák
1945-1970 A világkereskedelem a világtermelés növekvő hányadát teszi ki
A kereskedelem és fogyasztás nemzetközivé váládsa: Észak – Dél és centrum – periféria viszonylatban.	SZabadkereskedelmi intézkedések, fontos nyersanyagok és fogyasztási piacok biztosítása (neokolonializmus)
1960-1990 A nemzetközi vállalatok hálózati szerveződése
A termelés nemzetközivé bválása, az árak, a termelékenység, az előállítási és szállítási költségek és körülmények függvényében.	SZ+Gazdasági szabályozók csökkentése (adó, munkajog, korlátozott munkaerő – vándorlás), társadalmi előírások növelése és költségek megnyírbálása (Munkanélküliség, egészségügy, oktatás), közlekedési világrendszer kiépítése és működtetése.
1980- A tőke és a tőkepiac egységesítése és egyesülése
Vállalati magánosítás, egybeolvadások és felvásárlások a tőkés felhalmozás kibővítésére és a verseny csökkentésére, a magántulajdon és a nagy részvényesek hatalmának kiterjedése a Föld egészére.	SZ+G+Magánosítás "divatja", a magántulajdon világméretű biztosítása, az oligopolisztikus vállalatok engedélyezése, világ – hatalmi rendszer kiépülése.

 

 

Összefoglalva, a folyamat képletét felírhatjuk így: (Világkereskedelem és -termelés + a tőkés magántulajdon kiterjedése) + (Sz + G + M) = a tőke világméretű térhódítása. E nagyméretű folyamatot elősegítik a következő tényezők:

 

• A fogyasztás kiterjesztése: új országok, új fogyasztók felé: gyerekek/fiatalok – nők stb.
• A fogyasztási szokások és a kultúra (oktatás) egységesülése a keresetek és vagyonok fontosságának függvényében.
• A műszaki kultúra és fejlődés kiterjedése a számítástechnika és távközlés területére.
• Az előzőekre támaszkodva a termelékenység növekedése mind magán, mind közületi téren.
• Új fizetési és hitelmódok.
• A neokonzervatív (a tulajdonjog szentsége és emberjogi hatalomgyakorlás) és neoliberális (a piac mindenhatóságának gyakorlata) eszmék elterjesztése.

A folyamat nem zajlik le helyi jellegű, részleges vagy általános válság nélkül.

 

• A vállalatok nagy számban jönnek létre és közülük sok tönkremegy.
• Gazdasági ágazatok és települések szűnnek meg, ezzel egy időben újak jönnek létre.
• Intézményes nehézségekkel küzdő nemzetállamok keresik a beilleszkedést nagyobb közjogi egységekbe, és ezekből új politikai-gazdasági egységek alakulnak ki: Délkelet-ázsiai-nemzetek Szövetsége (ASEAN), Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (ALENA), Dél-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (Mercosur), Európai Unió stb.
• A pénzügyi rendszerek válsága (dollár) és új rendszerek megteremtése (euró).

 

A vizsgált időszakban, mint ahogy jeleztem, a tőkés rendszer majdnem világméretűvé vált. Ugyanakkor, a játszmának nincs vége. Vannak még országok és területek, amelyeket a tőke még nem olvasztott be, különösen a déli féltekén. Létezik a társadalomban nagyszámú eltérő vagy más jellegű stratégia, hagyományos gyakorlat vagy új kezdeményezés: szövetkezeti vállalkozások, fogyasztók szövetkezése, szakszervezetek, "nem kormányzati" szervezetek működése, közösségi takarékpénztárak, eredeti társadalmi-gazdasági szervezetek, haladó egyházak, "altermondialisták" stb.

 

 

A nagyhatalmi viszonyok módosulása

 

A fontos nyersanyagok és fogyasztási piacok biztosítása, a közlekedési világrendszer kiépítése és megóvása, úgy is mint az oligopolisztikus vállalatok engedélyezése és hatalmának kiterjesztése a Föld egészére s a világhatalmi rendszer kiépítése, ez mind-mind az államok feladata. Márpedig az államok, illetve a születő államközösségek bizonyos alá-, illetve fölérendeltségüknél fogva, csak a maguk módján és a történelmüktől meghatározott úton vehetnek részt a tőke világméretű kiterjeszkedésében. Mint ahogy már jeleztem, alá-, illetve fölérendeltségük állandóan változó, és működési lehetőségeik is bizonytalanok, hullámzóak.

A vietnami háborút az USA az 1970-es években, az afgán háborút a Szovjetunió az 1980-as években elveszti. Az 1945 után született kettős uralom a világon meggyengült. Az 1970-es évek végétől Kína és India évről-évre erősödik és közepes fontosságú atomhatalommá lép elő. Az 1990-es évek fordulóján a Szovjetunió felbomlik, de tíz évvel később Oroszország (Oroszország) megint nemzetközi szerepet tölt be. Az 1980-as évektől az Európai Unió (EU) erőteljesen nyomul, létrehozza független pénzét és mára önálló hadsereget állít fel. Az 1990-es években láthattuk Japán viszonylagos gyengülését.

Kína mellett az EU az USA legfontosabb ellenfele a XXI. század elején, utóbbi ezért állandóan keresi Oroszország szövetségét. Ugyanakkor igyekszik mind Oroszországot, mind Kínát bekeríteni, kisebb-nagyobb sikerrel: a dél-kaukázusi térségtől Közép-Ázsiáig, egészen Japánig és Koreáig. Próbálja megakadályozni Brüsszel és Moszkva közeledését, egy új Ostpolitikot. Oroszország sem marad rest, és fokozatosan kiépíti új szövetségi rendszerét az USA legfontosabb ellenfeleivel. Érthető módon és nem mindig könnyen, Kína és India egyforma távolságot igyekszik tartani a többi nagyhatalomtól. Némely "közép-európai" ország politikai vezetői, az USA gyámolításával mintegy biztonsági jótállásként adták el népeiknek a NATO-alapszerződés ez egyetlen aránylag érdekes, de viszonylagos értékű ötödik cikkét¹ . Mind a Balkánon, mind a Közép- és Délkelet-Ázsiában lezajló események mutatják, az USA képtelen megbirkózni a nem katonai kérdésekkel. És a katonai sikerei sem biztosítottak, még stratégiailag törpe ellenfelekkel szemben sem, lásd Afganisztánt és Irakot, ahol a gerillaháborúzás tartósnak bizonyul.

Az USA egyáltalán nem örül az euró megteremtésének, sem a lassanként kialakuló európai kül- és biztonságpolitikának, s a növekvő fontosságú EU-nak, 25 éve tartó folyamatos bővülésével. Sőt, az Európai Katonai Bizottság, ami sok száz magas rangú tiszt közreműködésével, stratégiai tervezéssel foglalkozik és hadgyakorlatokat szervez 2001 óta, egyenesen nyugtalanítja Washingtont. Európát kedvetlenné teszi az USA vadnyugati "hepciáskodása", illetve időnkénti határozott erőszakoskodásai, diplomáciai egyoldalúsága, a nemzetközi jog semmibevétele, az érzéketlenség emberi jogi és környezetvédelmi kérdésekben stb. A világpolitikában kialakul két nagyon különböző fajtájú külpolitika, ami nem hagyja érzéketlenül az európai nagyvállalatokat sem.

Az 1980-as reageni évektől kezdődő új amerikai külpolitika, aminek a mostani "terrorizmus elleni háború" a pillanatnyi betetőzése, szabad kezet adott és nyújt még ma is több nukleáris kis- és nagyhatalom számára: például Kínának az ujgurok ellen, Oroszországnak Csecsenföldön, az izraeli kormánynak Palesztinában stb. Az elmúlt 15-20 év legnagyobb eseménye az amerikai "világbirodalom" tényleges bővülése és retorikájának, szónoki fogásainak viszonylagos hatékonysága² . Az 1991-es iraki bombázástól egészen a 2002-es afganisztáni rakétatámadásig és Irak lerohanásáig, megfigyelhettük az események katonai oldalát: látványos hadműveletek, kevés amerikai kockázattal, aránytalanul sok ártatlan áldozattal.

Az is biztos, hogy nem hivatalos, nemzetközi "majdnem" megegyezésekre támaszkodva³ és kiemelten belső használatra, a nagyhatalmaknak, de több más ország számára is a terrorizmus ürügyül szolgált három fontos területen: a zavaró kisebbségek elnyomására, a rendőri intézkedések súlyosbítására és különböző szigorításokra az igazságszolgáltatás terén: lassanként a fogyasztók, a környezet vagy a dolgozók érdekvédelme bűnüggyé válhat.

 

 

"Aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát terrorista"⁴

 

Washington ideológiai sikereinek betetőzése a most már két évtizede a "terrorizmusról", a "Gonosz birodalmáról" vagy "tengelyéről", a "rothadt országokról", az iraki "különleges fegyverekről", az "áruló államokról" vagy az Iszlámról szóló beszédek érvényesülése és népszerűsége⁵ . Ezek a szólamok persze elfelejtetnek számukra nem kellemes tényeket⁶ . Ezek a beszédek időlegesen elhitetik azt a kétes meggyőződést is, hogy csak az USA képes hatásosan küzdeni a terrorizmus ellen. A retorika rávesz mindnyájunkat, hogy az ellenfelet vagy máshogy gondolkodókat ellenségnek lássuk. Provincializmusban szenvedő megfigyelők számára talán "a civilizációk összecsapásáról" szólna a magyarázat, és nem látnák a világ mai átalakulásának fajlagosságát és fontosságát.

A geopolitikában, a fogalomképzés és -elképzelés már önmagában is egy stratégia. Az USA stratégiáját megalapozza egy alapvető, népszerű amerikai "elbeszélés": az egész világ tudja, Amerika a mindenség legjobb országa, az ország kapitalizmusa s politikai rendszere a legkiválóbb, és minden nép erre áhítozik. Ugyanakkor, Washington sorra veszti el harcait a világ közvéleménye előtt. Cselekedeteinek és propagandájának törvényességi és erkölcsi alapja meginog. Ennek természetesen bomlasztó hatása van.

A piac-fundamentalista vagy szélsőséges "vallási megújulási" mozgalmak támogatják a szélsőséget megjátszó amerikai elnököket vagy egyik-másik latin-amerikai ország vezetőit. Egészen kiemelkedő módon, a világ jobboldali körei számára a piac-fundamentalizmus biztosítja az akármilyen tulajdonhoz való legteljesebb jogot, és törvényesíti az abból húzott jogos-jogtalan hasznot. Ez a biztosíték alátámasztja a kapitalizmus fellegvárának tekintett Amerika iránti hűségüket is.

Ugyancsak az USA malmára hajtják a vizet a radikális neokonzervatív vagy neoliberális⁷ nézeteket nagyszájúan hirdető Haider, Blair, Berlusconi vagy Aznar fajtájú politikusok és követőik. Hasonlóan viselkedik a "közép-európai" országok új vezetőinek lényeges hányada is, akik nemrégen még az egypártrendszer hű vezetői vagy követői voltak. Az általuk levezényelt magánosításban szerzett vagyonuk és társadalmi megalapozottságuk gyengesége magyarázhatja hangosságukat és elkötelezettségüket az USA iránt.

Ugyanakkor a radikális muzulmán csoportosulások elsősorban hittársaikat támadják a Fülöp-szigeteken, Indonéziában, Afganisztánban vagy Boszniában, gyakran alkalmi amerikai támogatottsággal a múltban s talán a jelenben is. Amikor ezek a csoportok csalódnak az USA-ban, "pálfordulatként" megtámadják az amerikai érdekeltségeket. De egyúttal támadva érzik magukat az igen tevékeny és támadó protestáns és hindu szekták által. Érdemes emlékeztetni az olvasót egy geopolitikai és történelmi tapasztalatra: a birodalmaknak nincsenek szövetségesei.

 

 

Az állami és magánérdekek összefonódása

 

Stratégiai szempontból, a katonai kérdések mindig egyidejűek a gazdaságiakkal. Elég két példát említeni. Az USA energiahordozóktól való függése a legnagyobb a gazdaságilag fejlett világban már egy jó évszázada, az amerikai lakosonkénti fogyasztás túlméretezettsége és a korlátozott helyi források miatt. Ezért először a latin-amerikai, majd a közel-keleti arab országok kőolajmezőit igyekszik ellenőrzése alá vonni tűzön-vízen át. Közép-Európa katonai ellenőrzése és gazdaságpolitikai beilleszkedése párhuzamosan zajlott le a helyi tőke nemzetközivé válásával, az 1980-as évektől.

Minden nagyhatalom számára a gazdasági és katonai érdekek kart karba öltve kapcsolódnak a magánérdekek és a közjó kérdéseivel. Szeretjük, nem szeretjük, ez az összetett helyzet alakult ki a világban. Az új Bush II-elv lényege is: Amerika akkor támad, amikor szükségesnek találja saját érdekei szempontjából, és ha kell, "megelőző" katonai beavatkozást alkalmaz, sőt, nukleáris háborút kezdeményez. Ez a katonailag elég erőszakos fellépés és a diplomáciai egyoldalúság szerintem az USA és az amerikai nagyvállalatok viszonylagos gyengülését jelenti. Így van ez más esetben is. 2001-től kezdve Oroszország próbálkozik a "shanghaji csoportot⁸ " erősíteni és fontos megállapodásokat ír alá Kínával kőolaj-vezetékek építéséről.

Ahogy az előzőekben láttuk, az amerikai "világbirodalom" kibővülése és retorikája kettős jellegű: ideig-óráig sikeres katonai-diplomáciai szempontból, de hosszabb távon korlátozott hihetőségében a provincializmusa, a messianizmusa és nacionalizmusa miatt⁹ . Az EU közös kül- és biztonságpolitikája függ Európa adottságaitól, ellenségképétől és védelmi elgondolásaitól. Eurázsia félelmei és nagyhatalmi játszmái meghatározzák az EU és a jövőbeli NATO közötti kapcsolatokat, az Atlanti-óceán két oldala közötti viszonyt és magának Európának a geopolitikai állapotát.

 

Geopolitikailag az EU-nak sok a lehetősége

 

Jelen pillanatban az EU 15-ök lakossága és nemzeti terméke lényegesen magasabb, mint az USA-é. Egyszersmind, ha összeadjuk a katonai kiadásokra és a kémszolgálatokra költött pénzeket s a fejlődő országoknak adott segélyek vagy kölcsönök évi összegét, az európai költségvetési kiadások hasonló nagyságrendűek, mint az amerikaiak. A fejlődő országoknak nyújtott támogatások 55%-át az EU biztosítja, és csak ezek egyharmadának felelnek meg a hasonló amerikai kiadások. Az EU-nak gyakorlatilag nincs nemzetközi államadóssága, míg az USA szövetséges és tagállamainak jelentős – történelmileg soha sem látott – tartozása van a nem amerikai nemzeti bankok, a nem amerikai magánszemélyek és vállalatok, tehát a külföld felé. Ez a körülmény állandó veszélyt jelent az ország gazdasági szilárdságára.

Az EU katonasága legalább a kétszerese az USA-énak, még ha műszakilag az utóbbinak van is előnye (de nem lényeges) és ha az előbbi nagy része az amerikai hadseregnek alárendelt is, legalábbis háború esetében. A "békefenntartásra" mozgósított európai alakulatok tízszeresét teszik ki az amerikaiaknak. Sokan úgy vélik, a katonai erő szerepét ma egyre inkább a gazdasági tényező veszi át. Ha ez igaz lenne, akkor nehezen érthető az USA lázas és világméretű katonai terjeszkedése a hidegháború óta, például Közép-Európában vagy Indonéziában, ahol kevés a számára jelentékeny nyersanyag.

Az USA egyedüli hatalomnak tekinti magát, és egyesek annak is tartják. Ma az EU sok szempontból egységesebb és erősebb, mint 20-30 évvel ezelőtt, de rá is hatottak a neoliberális szelek. Képes-e megbirkózni ezzel a nehéz világhelyzettel. Kibővülésével egyidejűleg egy önálló, de önmérsékelő hatalommá való fejlődése leginkább kielégíti a többi nagyhatalom biztonsági követelményeit és hozzájárul a világ jólétéhez és békéjéhez, anélkül, hogy túlságosan legyengülne katonailag. Mit tesz a gazdasági hatalmával majd? Követi az USA példáját vagy népei által rákényszerül egy "másik Föld" kialakítására, ahol a közérdek fontosabb, mint a magán-, illetve a tőkés érdekeltség?

Lehet, szemünknk előtt egy újfajta világ születik. Ez a réginek csak folytatása, folyton megújuló és bővülő alapokon. A világ nagyhatalmi viszonyainak megszilárdulása, az eurázsiai térség biztonsági rendszerének kialakulása és a Nyugat-, illetve Közép-Európa stratégiai célkitűzéseinek megteremtése és formáinak kialakulása legalább 10-15 évet igényel. Párhuzamosan a tőke terjeszkedése sem ellentmondásmentes és szokásos buktatói is számosak. Talán néhány évtizeden belül Vlagyimirnak lesz igaza és nem Rosának többé. Ki tudja?

 

 

Jegyzetek

 

1 A cikk csak tanácskozást ír elő, akkor, ha a bármelyikük elleni fegyveres támadást mindnyájuk ellen irányuló támadásnak tekintik. Nincs előírva, mit tekintenek fegyveres támadásnak, még ha az ENSZ-alapokmány 51. cikkére is hivatkoznak; nincs szó arról, mit lehet tanácskozásnak tekinteni; nincs pontosítva, ki adhat parancsot az esetleges katonai döntések végrehajtására, hiszen a NATO európai katonai főparancsnoka egyúttal az amerikai hadsereg európai főparancsnoka is: az amerikai elnök vagy a NATO legfelső döntéshozó szerve az Észak-atlanti Tanács. Megjegyzem, hogy a nyugat-európai Unió, ami ma része az EU-nak, jobb biztosítékot nyújt, amennyiben kölcsönös védelmet nyújt tagállamainak.

2 Viszonylagos, hiszen számításba kell venni a szomáliai és libanoni felsülést, és tudomásom szerint Szaddám Huszein és Oszama bin Laden még vígan élnek, de lehetséges, hogy ez utóbbiaknak Washington a terrorista "mumus" szerepét osztotta ki. Csecsenföld hasonló szerepet játszhat a putyini Oroszországban, miként a Kasmír-kérdés Indiában vagy Pakisztánban és a nyugat-kínai Szinjiángban az ujgur nép Kínában.

3 Itt gondolok például az 1999-es washingtoni NATO "stratégiai nyilatkozatára", amit egyik kormány sem terjesztett a parlamentek elé, és a NATO, illetve az Európai Gazdasági és Együttműködés Szervezete keretében megszervezett rendőr- vagy belügyminiszteri találkozókra.

4 A szójáték "to be with US or against US" elfogadása vagy elutasítása egy-két ezer bombát jelenthet az utóbbi esetben.

5 Az 1939-45-ös háború után az amerikai propaganda hasonló jellegű. Az 1950-es években "az Eisenhower-adminisztráció hirdetett úgynevezett felszabadítási propagandája nem volt több puszta retorikánál, amelynek fő célja a kommunistaellenes morál fenntartása volt a vasfüggöny mögött. Amerika nem feledkezik meg a rab nemzetekről. (Lásd Békés Csaba: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?", in: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris, Budapest, 2002.)

6 Természetesen, mélyen hallgatva Izrael vagy Pakisztán atomfegyvereiről, a Fülöp-szigetek vagy Indonézia szerény emberjogi gyakorlatáról, az amerikai bankok kikerülhetetlen részvételéről a kábítószer-kereskedelem kifizetési rendszerében, a nemzetközi vállalatok kétes adó- és munkajogi ügyleteikről, egyik-másik keresztény egyház vagy más felekezetek szélsőséges viselkedéseiről stb.

7 E szavak elé biggyesztett "neo" szócska jelzi a konzervatív és liberális nézetek szélsőséges kifejezésmódját.

8 A csoport tagjai: Kína, Oroszország és a közép-ázsiai országok többsége. Az 1990-es években a csoport létezése sikeresen megoldotta a határok kitűzését az érintett országok között és azok hatékony tiszteletét, majd megszüntette a más ország ellenzékének támogatását és serkentette a gazdasági kapcsolatokat.

9 Lásd: Michael Massing: "Unseren War" The New York Review, 2003. május 29.

112. számú kommentár, 2003. május 1.¹

Nem kultúrtörténeti, hanem a mai geopolitikai helyzethez kapcsolódó kérdésről van szó. Az 1945 és 2001 közötti években igen kevesen kételkedtek abban, hogy létezik valami olyan entitás a világpolitika küzdőterén, amelyet "Nyugatnak" vagy a "nyugati világnak" nevezhetünk. Persze voltak viták arról, hogy kiket is lehet idesorolni. Egyes országok nyilvánvalóan beletartoztak: az Egyesült Államok, a nyugat-európai országok, valamint Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. De a nyugat peremvidékeit illetően már kétségek merültek fel. Vajon idesorolhattuk-e Európa "keleti" részének országait? Vagy éppen Törökországot? És Japán? Talán a nyugati világ tiszteletbeli tagjainak tekinthettük őket, mint a dél-afrikai apartheid rezsim, amely a japánokat "tiszteletbeli fehéreknek" titulálta?

Ám amióta a Bush-rezsim megkezdte ellentmondást nem tűrő, macho menetelését bolygónk vidékein át, az Egyesült Államok és "Európa" kapcsolatai feszültté váltak. A világ politikusai és a média kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy a "nyugat" geopolitikai egysége immár nem is olyan magától értetődő feltételezés. Miután az USA maga alá gyűrte Irakot, Tony Blair vállalta magára az Egyesült Államok és Európa közötti egység helyreállításának feladatát; ez persze igen sok erőfeszítést kíván, és a siker igencsak bizonytalan.

A 2003. április 27-i New York Times Sunday Magazine Section két brit publicista cikkét is lehozta ebben a témában. Véleményük alaposan különbözik. Az egyiket Timothy Garton Ash írta, címe "How the West Can Be One" (Miként lehet egységes a nyugat). Niall Ferguson írásának címe egészen mást sugall: "The Empire Slinkes Back" (A Birodalom visszalopakodik – utalás a Csillagok háborúja című filmszéria második részének címére – The Empire Strikes Back – A Birodalom visszavág – a ford.). Ha figyelmesen olvassuk őket, a két cikk feltárja az egykori establishment centruma, és a közelmúltban erőre kapott szélsőjobboldal között folyó viták természetét.

Ash az oxfordi St. Antony's College Európai Kutatások Intézetének igazgatója, és a stanfordi Hoover Intézet (amelyet aligha nevezhetünk a radikalizmus fészkének) tudományos munkatársa. A Szovjetunió bukása előtti és utáni Közép-Kelet-Európáról szóló terjedelmes írásai közismertek. Cikkében, ahogyan ő maga fogalmaz, "panaszos levélben" fordul "drága amerikai barátaihoz", és rögtön az első mondattal leszögezi: "Ismét egybe kell kovácsolnunk a Nyugatot". A cikk két kérdésre, a Közel-Kelet és Franciaország problémáira összpontosít. A Közel-Kelettel kapcsolatos véleménye nem sokban különbözik Blair fennen hangoztatott nézeteitől. Különösképpen hangsúlyozza egy "életképes palesztin állam" létrehozásának fontosságát. Franciaország Ash véleménye szerint "gyalázatosan" viselkedett az iraki háborúval kapcsolatban. Ám a szerző kitér arra is, hogy "Washington túl messzire ment a franciák csepülésében", hiszen "igaza volt Churchillnek: Európát nem lehet Franciaország nélkül felépíteni". Ash egy "kevésbé arrogáns Egyesült Államokért" esedezik.

Ferguson cikke egészen más hangvételben íródott. Akárcsak Ashnek, neki is vannak kötődései az Atlanti-óceán mindkét partján: a gazdaságtörténet professzora a New York-i Egyetemen, egyben az oxfordi Jesus College tudományos munkatársa. Írásának alcíme: "Miért nem képesek az amerikaiak valóban uralni a világot?" Ezt fejti ki bővebben. Az "előrelátás krónikus hiányával" vádolja az Egyesült Államokat, amely – aggódik Ferguson – "nem teremtette meg a hosszú távú irányítás gerincét", nem úgy, mint az angolok a Brit Birodalom legdicsőbb napjaiban. Rámutat, hogy annak idején a brit elit egy része kész volt "munkás éveinek egészét… szülőhelyétől távol, elviselhetetlenül forró, betegségek sújtotta országokban tölteni". Ezzel szemben "az elit amerikai oktatási intézményekből kikerülő emberek a legkevésbé sem kívánnak a tengerentúlra menni, hacsak nem néhány napos kiruccanások vagy nyaralások erejéig". Mire következtet ebből Ferguson? "Mindaddig, amíg az amerikai birodalom nem mer saját nevében fellépni, mindaddig, amíg ragaszkodik a szervezett képmutatás hagyományához, a mai, becsvágyó fiatal férfiak és nők egy pillantást vetnek a háború utáni Irak kilátásaira, és egybehangzóan kijelentik majd: ‘Eszünk ágában sincs odamenni.´"

Vagyis Ash attól fél, hogy az Egyesült Államok a birodalomépítés unilaterális és arrogáns útjára lép. Vele szemben Ferguson azon aggódik, hogy az Egyesült Államok nem a birodalomépítés ösvényét választja, hiszen ez azzal járna, hogy egyes polgárainak hosszú időt kellene elviselhetetlenül forró, betegségek sújtotta országokban tölteni. Ashnek igaza van abban, hogy az USA képtelen egyedül megfelelni saját célkitűzéseinek – katonailag talán még érhet el sikereket, de politikai téren nem. Ferguson pedig jól látja, hogy az amerikai elit valóban teljesen alkalmatlan arra, hogy "gyarmati tisztviselőként" dolgozzon a harmadik világban.

Ash azért könyörög, hogy a Bush-rezsim térjen vissza az elmúlt évek külpolitikai vonalához, amelyet egy meglehetősen működőképes atlanti együttműködésre alapoztak. Ferguson viszont éppen azért esedezik, hogy ne ezt tegyék, és az USA, képmutatását levetkőzve, szikrázó szemű, idealista kereszteslovagként álljon ki a terroristák légióival szemben. Számomra viszont úgy tűnik, hogy az USA jövőbeni politikája egyikük reményeit sem fogja igazolni. Az amerikai héják, akárcsak eddig, a jövőben is megvétóznak majd mindent, amit Ash elvárna az Egyesült Államoktól. Hosszabb távon viszont a héjapolitika nem csupán az amerikai választók, de az amerikai elit számára is elfogadhatatlan – éppen azokból az okokból, amelyekre Ferguson rámutatott. A legtöbb amerikai kényelmesebbnek tartja az izolációt annál, hogy a birodalmi hűbérúr szerepében tetszelegjen – még akkor is, ha egyébként elkápráztatják a fényes katonai győzelmek.

Míg az Egyesült Államok kínlódva keresi jövőbeni világpolitikai irányvonalait (és Bush átmeneti népszerűségének dacára, az USA valóban kínlódik ezen a téren), addig Európa tovább halad önnön felépítésének rögös útján – és Európaként, nem pedig a "Nyugat" vagy az "Atlanti világ" részeként szemléli magát. Hogy miként állíthatom ezt ma, amikor az Egyesült Államok politikailag sokkal egységesebbnek tűnik Európánál, amelyet láthatólag akut és nyilvánvaló belső konfliktusok gyötörnek?

Két okom is van erre – egy gazdasági és egy kulturális. A gazdaságit könnyű megérteni. Egyrészt Európa az Egyesült Államokhoz hasonlóan érdekelt a világgazdaságot ma jellemző centrum-periféria megosztottság fenntartásában, hiszen ez rengeteg előnyt biztosít az Észak számára. Másrészt viszont Európa egyértelműen az Egyesült Államok gazdasági riválisa, és ez a vetélkedés egyre intenzívebbé válik majd az előttünk álló évtizedekben. Vagyis Európának viszonyítania kell azokat az előnyöket, amelyeket egy egyesült északi front nyújthat számára olyasféle küzdőtereken, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), és azokat a hátrányokat, amelyeket a dollárnak az amerikai katonai és politikai nyomás fenntartotta központi szerepe okoz számára.

Amennyiben Európának nem sikerül megtörnie a dollár privilegizált státusát, kénytelen-kelletlen másodhegedűssé válik. Az európaiak ezzel tisztában is vannak. Vajon akkor az "Észak" integráns részeiként hajlandóak lesznek-e majd feláldozni saját osztályérdekeiket, miközben az Egyesült Államokkal is harcolniuk kell? Nem feltétlenül, hiszen úgy gondolják, hogy az USA északi stratégiája kevésbé hatékony, mint a saját elképzeléseik lennének, ráadásul az USA hozzáállását az észak-déli kérdésekhez nagyban befolyásolja az Európa elleni párhuzamos küzdelem. Az európaiak úgy látják, hogy nem csupán nekik, hanem még az Egyesült Államok számára is üdvös lenne az észak-déli politika megváltoztatása (még ha ezt az amerikaiak nem hajlandóak is elismerni). Ezek után igen valószínű, hogy Európa nem szándékozik feladni az Egyesült Államokkal folytatott gazdasági vetélkedést, amelynek a nemzetközi kereskedelmi egyezmények és a vezető iparágakban eszközölt új beruházások egyaránt részét képezik. És gazdasági érdekeinek védelmében Európa azon van, hogy saját, független katonai erőt állítson fel, amely ellen mind Blair, mind Powell újra és újra elkeseredetten tiltakozik, annak tudatában, hogy megakadályozni úgysem tudják.

A kulturális szempont megértéséhez némi történelmi visszatekintésre van szükségünk. Az Egyesült Államok kulturális szempontból Európa egy leágazása. És egészen 1945-ig mind Európában (Nagy-Britanniában is, sőt különösen ott), mind pedig Amerikában Európát tekintették az idősebbik testvérnek. A világ 1945 utáni átalakulása viszont Európát az öcsike szerepébe kényszerítette, és az európaiak soha nem lelkesedtek ezért az új helyzetért, bár a hidegháború éveiben kénytelen-kelletlen elkezdték megemészteni. Ebben a kérdésben még a legkonzervatívabb európaiak is hasonlóképpen éreznek; figyeljük csak meg a kulturális lenézést Ferguson érvelésében. Megvetése kultúrpolitikai terminusokban alig különbözik Ash sirámaitól. Ash egyszerűen csak udvariasabb.

Európa kulturális büszkesége azonban nagyjában-egészében felfoghatatlan a legtöbb amerikai számára. Ez mindig is így volt. A franciák ma annyira divatos gyalázása nem Franciaország ellen szól, hanem Európa ellen. És ezzel az európaiak nagyon is tisztában vannak. Ash nem az egyedüli, aki ezt világosan látja. Vajon létezik-e még a Nyugat? Geopolitikai értelemben még nem tűnt el teljesen, de láthatóan hihetetlenül meggyengült.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

1 "Kommentárok a válságról" címmel, lapunk 52. számában közöltük I. Wallerstein 4 egymást követő kommentárját a 2001. szeptember 11-e utáni világhelyzetről. A neves történész – a http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm honlapon – azóta is rendszeresen közreadja a nemzetközi események hátterét feltáró-elemző gondolatait.

Az amerikai és a brit kormány Irakban vívott háborújára úgy kell tekintenünk, mint Amerikának az ún. lator államokkal szemben viselt keresztes háborúja újabb csatájára, egy újabb lépésre az új világrend megteremtése felé. Nem a nemzetek parlamentje, az ENSZ, hanem a legerősebb kapitalista hatalom érvényesíti akaratát a nemzetközi politikai és gazdasági rendet érintő fontosabb kérdésekben. Ám hogy az Egyesült Államok önkényesen átrendezte a közel-keleti hatalmi viszonyokat, nem jelenti azt, hogy az amerikai hegemónia a korábbinál biztosabb alapokon nyugodna, vagy hogy Bush elnök feloldotta volna az amerikai külpolitika ellentmondásait. A nemzetközi terrorizmust támogató lator államok ellen vívott keresztes háborújával Bush nem csillapította, hanem szította a nemzetközi ellentéteket, ráadásul akaratlanul is növelte a világpolitika amerikai hegemóniája ellen irányuló nemzetközi terrorizmus bázisát. Tanulmányomban ezekről a konfliktusokról lesz szó a legújabb katonai és gazdasági fejlemények tükrében.

 

***

 

Amerika nemzetközi stratégiája átalakult a koszovói háború és az afganisztáni invázió nyomán az elmúlt évtizedben. Mindkét háborút azzal a felkiáltással vívták, hogy az emberi jogoknak – a nemzetközi igazságosság nevében – győzedelmeskedniük kell, és hogy a Nyugat erkölcsi és politikai kötelessége a jó kormányzás garantálása a nemzetközi színtéren. Ebben a két háborúban – a NATO-n keresztül – nyugati szövetségesei egyhangúlag támogatták az USA intervenciós politikáját. Irak esetében azonban más történt: először váltak láthatóvá az imperialista koalíción belüli törésvonalak. Nem minden európai ország örült, hogy Bush katonai beavatkozásra törekszik Irakban, némelyikük az ENSZ égisze alatt elérendő békés megoldást részesítette volna előnyben. Az azonban kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Bush elnök és kis segédje, Blair rezsimváltást akar Bagdadban, ezért Washington és London nyíltan szakított a multilateralizmus alapelvével.

Amerika néhány szövetségese, különösen Franciaország, Németország és Belgium visszautasította Bush diktátumát, sőt, némi tétovázás után Oroszország is az ellenszegülők mellé állt. De a "régi Európa" nem tudta megakadályozni Irak megszállását. Politikai és katonai erőként egyelőre nem számottevő az EU, csak gazdasági konstrukcióként létezik. Bár a közös európai intervenciós haderő felállítását az amerikai katonai fölény ellensúlyozására irányuló első lépésként értékelik, a kérdés az, vajon idejében a német és francia gyorsreagálású erők köré építik-e az új haderőt, és felszerelik-e az Európán kívüli bevetéshez szükséges, modern fegyverzettel. A katonai kutatás-fejlesztésre és fegyverzetvásárlásra fordított európai kiadások ugyanis jóval szerényebbek az amerikainál. 2001-ben az amerikai katonai kiadások 39340 millió dollárt tettek ki a K+F és 59878-at a fegyvervásárlások terén, miközben Nagy-Britannia 3986 és 8597, Franciaország 3145 és 5450, Németország pedig 1286 és 3398 milliót fordított hasonló célokra. Hajlandó-e Németország és Franciaország többet áldozni katonai potenciáljának fejlesztésére, vagy nem? Problémát jelent az is, hogy az európai haderő egységes parancsnokságot és stratégiát kíván (mostanáig a NATO küzdött ezzel a feladattal).

A berlini fal leomlása óta a NATO nem tudta megújítani stratégiáját, ezért az Egyesült Államok saját céljai érdekében használhatta a szervezetet. Washingtoni ösztönzésre terjeszkedett a NATO Közép-Európában. A "Partnerség a békéért" örve alatt jelent meg az amerikai haderő a korábbi szocialista blokk legtöbb államában. Amerika megkapta a NATO támogatását az afganisztáni beavatkozáshoz. Ezen felül Washington megkapta Moszkva áldását a közép-ázsiai katonai jelenlétre, hiszen a véget nem érő csecsenföldi háború révén a két hatalom a terrorizmusban megtalálhatta a közös ellenséget. Amerika iraki intervenciója végül mégis kiváltotta Moszkva ellenkezését; a gazdasági érdekek a franciákhoz és németekhez való újbóli közeledésre ösztönözték Putyint.

A NATO esetleges felbomlása persze komolyan tetszene Moszkvának. Az orosz nacionalizmus elutasítja a NATO jelenlétét az orosz határok mentén, ráadásul egy ilyen külpolitikai siker jól jönne Putyin 2004-es választási megmérettetése előtt. Putyin és köre azzal is tisztában van, hogy valós és közvetlen gazdasági érdekei Európa és nem Amerika mellett szólnak. Az afganisztáni háború után az oroszok elvesztették a térségbeli befolyásuk jó részét. Az orosz iparba és infrastruktúrába való közvetlen amerikai befektetés sosem volt igazán számottevő. Bizonyos, a korábbi nukleáris arzenál leszereléséért felajánlott pénzeket az amerikaiak át sem utaltak. A közös űrprogramok nem jelentettek elég lehetőséget az orosz űriparnak. A Bush-Putyin szövetség csak a körülmények és az opportunizmus eredménye volt. Az oroszokat érdekeik Európához kötik, ahol olaj- és földgáztermelésük nagy részét eladják. Az orosz iparnak szüksége van az európai tőkére az autó-, repülőgép- és űriparban, az atomerőművek és az infrastruktúra fenntartásához és korszerűsítéséhez. Az orosz kormány ezért azt reméli, hogy a német és francia ipari csoportok kelet felé terjeszkednek a rubel (az olaj- és gázexport növelése révén) sikeres stabilizációja után.

Az Oroszországba irányuló külföldi közvetlen tőkebefektetések nagysága mégis 50%-kal visszaesett 2001-ben, és tovább csökkent (650 millió dollárra) 2002-ben is. Különösen az EU oroszországi tőkeexportja csökkent jelentősen, aminek természetesen a világgazdasági lassulás és a tőkepiaci buborék kipukkanása az oka. Nem várható, hogy a globális működőtőke-áramlás egyhamar új lendületet vegyen, ráadásul a fejlett országok vonzzák magukhoz a tőke nagyobbik részét, a fejlődők csak annak egyharmadát kapják. Ennek oka, hogy az USA és az EU kínálja a legvonzóbb "üzleti környezetet". A közép-európai országok az EU-csatlakozásra való felkészülés során ezért versengenek gazdaságuk versenyképesebbé tételében. Ha az orosz üzleti környezet elérné akár a közép-európai színvonalat, dollármilliárdokkal több tőkét vonzana. Oroszország esetleges EU-csatlakozása pedig jelentősen növelné a tőke globális expanzióját (az európai multik keleti terjeszkedése révén).

Az EU keleti bővítését azonban belső viszály és széthúzás hátráltatta, ami még az Unió intézményi reformját is csaknem megakasztotta. A szegény csatlakozók gazdasági és politikai követelései elégedetlenséggel töltötték el az alapító országokat. A Rumsfeld megfogalmazása szerint az "új Európa" polgárainak jó része viszont bizalmatlan a brüsszeli eurobürokráciával szemben, ezért az EU kicsi, önérdekkövető államok laza szövetségének tűnik számukra. Az eddig alkalmazott eljárások döntésképtelenséghez vezetnek. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát? Az Európai Alkotmánynak kell új intézményi dinamikát kölcsönöznie az EU-nak, ezúttal a kisebb tagállamok rovására. Az EU fejlődése a Maastrichti Szerződés (1991) óta egyébként is saját, a nagytőke igényei által megszabott logikáját követi: a neoliberális (gazdaság)politika szellemében támogatja a piacok liberalizációját és az állami vállalatok privatizációját. Most jött el a pillanat, hogy a brit kormányt az Európa melletti egyértelmű döntésre kényszerítsék, de amíg Blair hezitál, megjósolhatatlan, hogy mikor olvad be az angol font is az euróba.

Az iraki háború zavart okozott Blair Munkáspártjában (a New Labourben) is, sokan nem lelkesedtek Bush imperialista nézeteinek és katonai kalandjainak támogatásáért. A békemozgalom azokban az országokban is jelentkezett, amelyek kormányai ellenezték az iraki beavatkozást, és nagy tömegek vonultak az utcára. Még magában az Egyesült Államokban is találkozhattunk háborúellenes megnyilvánulásokkal. Az emberek többsége szerint ezt a háborút az olajért vívták. A koszovói és afganisztáni háborút a bombázások mellett a helyi "zsoldosok" felfegyverzésével nyerték meg, ezúttal azonban tekintélyes méretű amerikai és angol megszálló haderőt mozgósítottak, nem utolsósorban az olajkutak, vezetékek, finomítók és kikötők biztosítása végett.

Az afganisztáni háború azonban bebizonyította, hogy kis megszálló ("békefenntartó") erő nem garantálhatja egy etnikailag és vallási szempontból megosztott ország rendjét. Egyetlen országba sem lehet erőszakkal elhozni a demokráciát. Előre megjósolható volt, hogy törzsi és vallási vezetők töltik majd be a Szaddám bukása után keletkezett hatalmi űrt. Eközben a nagy olajvállalatok osztozkodnak a zsíros zsákmányon, a legjobb szerződéseken, abban a reményben, hogy az olcsó iraki olaj stabilizálja majd a nemzetközi olajárakat. Az Egyesült Államokban sokan reménykednek abban, hogy az iraki nyersolaj világpiaci térhódítása csökkenti majd az amerikai energiaszámlát. Az iraki olajkutak ellenőrzése ugyanakkor állandó megszálló erő jelenlétét teszi szükségessé az országban. De nem csak a helyi főnökök és katonai vezetők próbálnak majd hatalomra és ezzel olajjövedelmekre szert tenni, hanem Irak szomszédainak is érdeke lesz némi "olajjáradékért" küzdeni. Az Egyesült Államok számára a török ambíciók kordában tartása lesz a legnehezebb. Az ankarai rezsimet egyelőre távol tartották Iraktól, de az igyekszik a Moszul és Kirkuk környéki olajmezőket ellenőrzése alá vonni. A török ambíciók korlátozásának egyetlen lehetséges módszere az ország EU-integrációja lehetne, de az európai országok nem akarják befogadni Törökországot, mert félnek, hogy egy muzulmán tagország megtörné Európa keresztény identitását. Az EU ezért a "keresztény" Kelet és nem a "muzulmán" Dél felé terjeszkedik, és senki nem akarja napirendre tűzni a mediterrán régió integrálását a szervezetbe.

Eközben Bushnak otthon is növekvő ellenállással kell megküzdenie. Az ellenállást ezúttal nemcsak a demokraták jelentik, hanem azok a republikánusok is, akik az üzleti élet aggályainak adnak hangot, hogy a költséges külföldi akciók nem hozzák majd a remélt hosszú távú hasznot. Bush sok ellenséget szerzett és megosztotta saját szövetségeseit. Külpolitikai unilateralizmusa szakít az elődei által a hidegháború során és azt követően is követett multilateralizmussal. Kiindulópontja, hogy az USA katonai és politikai ereje – nagy valószínűséggel – elegendő a Közel-Kelet "demokratikus" átalakítására, bábkormányok teremtésére. Paul Bremer, korábbi terrorizmusellenes külügyi vezető iraki kormányzóvá való kinevezése is mutatja az amerikai "biztonsági állam" külföldre terjeszkedését. A költségek miatt azonban jobboldalról is érkeznek kritikák: konzervatív publicisták, például ifj. Llewellyn H. Rockwell azon gúnyolódnak, ahogy az amerikai kormány a finomítók lebombázása után biztosítani akarja az iraki lakosság földgáz-ellátását. Elég egy pillantást vetni Afganisztánra, ahol Kabult kivéve semmi nem változott, és a talibán is újrarendezi sorait. Sok konzervatív nem ért egyet a Bassár el-Asszad szír elnök, vagy az iráni ajatollahok ellen intézett verbális támadásokkal, mert attól félnek, hogy Bush egy iszlám elleni általános háborúba viszi az országot, ami még instabilabbá tenné a régiót, ahonnan az amerikaellenes terrorizmus leghűségesebb harcosait toborozzák. A kritikusok szerint Bush a tűzzel játszik, az amerikai imperializmus leggyengébb láncszeme a Közel-Kelet.

 

***

 

 

Az amerikai diplomácia figyelme több forró pont között oszlik meg a Közel-Keleten. Szíria nem szövetséges ebben a játszmában, csak egy hasznos gyalog. Asszad a békéért cserébe a Golán-fennsíkot akarja visszaszerezni Izraeltől. Jordánia viszont a Nyugat régi szövetségese. Mindkét állam szomszédos Izraellel, ezért óvatosnak kell lennie igényei megfogalmazásában. Szaúd-Arábia és a Perzsa-öböl többi kicsi, félfeudális állama mindig is kliensország volt, de az amerikai csapatok jelenléte csak a fundamentalizmust és az Amerika-ellenességet táplálja. Szaddám bukása viszont lehetővé teszi az amerikai katonák régión belüli átcsoportosítását, vagy csapatok kivonását is. De a nyugati típusú demokráciának az Arab-félszigeten való elterjesztéséért vívandó keresztes háború egyelőre nincs a politikai napirenden. Az iraki olaj birtokában a félsziget politikai átalakítása várhat néhány évet. Először a logisztikai problémákat kell megoldaniuk Irakban, hiszen az olajkutak lehetővé teszik az OPEC ellenőrzését és az olajárak megszabását is.

Eközben Bush küzd a palesztin-izraeli kérdéssel. A konfliktus megoldása rendkívül nehéznek ígérkezik, hiába veti latba Bush összes tekintélyét a tárgyalások során. Taktikájának legfontosabb eleme a "régi" Jasszer Arafat lecserélése az "új" Mahmud Abbasszal. Nem a palesztin kormányfő személyes kvalitásai vagy legitimációja jelentik azonban a problémát, hanem hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet nacionalistái teret veszítenek a terrorizmust támogató, vallási fundamentalista Hamásszal szemben. Ariel Saron nem hajlandó tekintettel lenni a Gázai övezetben vagy a nyugati parton élő palesztinok követeléseire. Saron fő célja megőrizni kormányának egységét, melyet a nyugati parti zsidó telepek felszámolásának terve bontott meg. Tudja, hogy a folytatódó palesztin merényletek miatt halogathatja a nyugati parti probléma végleges megoldását. A palesztinok közben egyre inkább csalódnak a Nyugatban és növekvő számban fordulnak az iszlám fundamentalizmus felé. Az izraeli kormány viszont atomhatalomként és Amerika védenceként biztonságban érzi magát. De Saron sorsa mégis a palesztin terrorizmus leállításán múlik, hiszen az izraeli középosztály nagyobb része ma már a békére szavaz Nagy-Izraellel szemben. A választások világosan Saron tudtára adják majd, hogy saját népe sem túl elégedett a rossz gazdasági helyzettel.

Amerikának a lator államok és a nemzetközi terrorizmus ellen vívott keresztes háborúja új lendületet kapott a Republikánus Pártnak a Fehér Házban erős pozíciókat birtokló keresztény szárnya ideológiai igényei miatt. Bush terrorellenes háborújának célja, hogy megelőzze az innen érkező bírálatokat, és meggyőzze őket, hogy ez a megújult keresztény, aki Krisztust nevezte kedvenc gondolkodójának, megváltást hoz majd. De Bush nem cselekedhet kedve szerint. A demokraták több mint 40 helyet megtartottak a Szenátusban a 2002. novemberi választásokon, így obstruálhatják Bush politikáját. A gazdasági nehézségek is gyengítik Bush pozícióját a választási kampány kezdetének közeledtével, a demokrata elnökjelöltek pedig részletekbe menően szembesítik majd az elnököt hazai és külföldi vállalásainak teljesítésével. Kalifornia árampiacának kudarccal végződő deregulációja és az üzleti élet elégtelennek bizonyult szabályozása mutatja Bush gazdasági akcióinak gyengeségeit. Bush, aki az amerikai adminisztrációt multimilliomosokkal töltötte meg, nem alhat nyugodtan a média figyelmét felkeltő pénzügyi és vállalatvezetési botrányok után. 2002 júliusában a Kongresszus elfogadta a Sarbanes-Oxley törvényt, a legfontosabb változtatást a befektetők védelme terén az 1930-as évek óta. A törvény, amely pl. a vállalat vezetőit teszi felelőssé a könyveikben szereplő félrevezető információkért, azonban messze elmarad a csaknem száz évvel ezelőtti reformoktól, amikor Teddy Roosevelt a SEC megteremtése, az Értékpapírtörvény és a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet szétválasztó Glass-Steagull törvény meghozatalával küzdött a rablóbárók és a trösztök ellen.

 

***

 

A multilaterális külpolitika és a "régi Európával" kötött szövetség bármikor újra felmerülhet az USA világhatalmát biztosító olcsóbb megoldásként. Az afganisztáni és közel-keleti "békefenntartás" rákényszeríti Busht, hogy jobban tekintettel legyen Európára külpolitikája alakítása során, a gazdasági konfliktusok pedig az EU-val vívott kereskedelmi küzdelem kompromisszumos megoldására ösztönözhetik. A WTO 2002-ben úgy döntött, hogy az EU négymilliárd dollár értékben foganatosíthat szankciókat az amerikai exporttal szemben, az exportot támogató amerikai adópolitika által okozott versenyhátrány kompenzálásaként. Az EU az amerikai adótörvény megváltoztatásának reményében nem él ugyan a szankciók kivetésének lehetőségével, de a kapcsolatok megromlása esetén az megtorló eszközként továbbra is a kezében van. Az EU az acélimportra kivetett akár 30 százalékos vám miatt is bepanaszolta az Egyesült Államokat a WTO-nál. Az újraválasztásra készülő Bush hazai elégedetlenséggel is szembesül protekcionizmusa miatt, hiszen az acél-, mezőgazdasági-, textil- és faipari lobbiknak tett engedményeivel kivívta a többi érdekcsoport haragját. A Bush-adminisztráció azzal az ígérettel kezdte működését, hogy mivel a pénzügyi mentőakciók (bailout) drágák, erkölcsi kockázatot és így rossz ösztönzést jelentenek, a segítségnyújtás megtagadása gondosabb gazdaságpolitika követésére kényszeríti a kormányokat. A latin-amerikai államcsődök (különösen Argentína esete 2001-ben) viszont mérsékeltebb megközelítés elfogadására késztették Busht, és megmutatták a latin-amerikai zűrzavar kezelésének költségességét. Amikor a brazil gazdaság helyzete bizonytalannak tűnt 2002 nyarán, Bush támogatta az IMF-et az intézmény történetének legnagyobb volumenű mentőakciójában. A baloldali Lula da Silva és a baloldali peronista Kirchner megválasztása Brazíliában, illetve Argentínában mérsékelt megközelítésre kényszeríti a Bush-adminisztrációt, akik a szabad kereskedelemben látják a régió megváltásának eszközét – valószínűleg idén zárják majd le az amerikai kontinens 2005-re tervezett szabadkereskedelmi övezetéről folytatott hosszú tárgyalásokat, bár ha a WTO 2003 szeptemberi, Dohában megrendezendő fordulóján a mezőgazdasági kereskedelem területén elérhető eredményekben bízik, Brazília a terv megtorpedózása mellett is dönthet.

Bush eddigi teljesítménye, annak ellenére, hogy a szabad kereskedelem híve, felemás. Az előtte álló legnagyobb kihívás a 2001. novemberben Dohában kezdődött legújabb WTO tárgyalási forduló továbbvitele. Csakhogy a kereskedelmi tárgyalások jellemzője hosszadalmasságuk. Az első tárgyalási pont Dohában a mezőgazdaság. A gazdag kapitalista országok napi egymilliárd dollárt költenek farmereik támogatására, többet Fekete-Afrika teljes GDP-jénél. Az Egyesült Államok régóta érvel a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizálása mellett, de egy 2001-ben meghozott törvény, amely 190 milliárd dollár támogatást irányoz elő a következő tíz évben az amerikai farmerek számára, erősen kikezdi érvelésének hitelét. A második tárgyalási pont a szolgáltatások. Szolgáltatás címszó alatt a legkülönbözőbb szektorokat tárgyalják, a turizmustól, szállítástól, távközléstől és pénzügyi szolgáltatásoktól kezdve az oktatásig, a környezetvédelmi és magán egészségügyi szolgáltatásokig. A szolgáltatások teszik ki a világ gazdaságának három-, de a világ kereskedelmének csak egyötödét. Mindenesetre a szolgáltatások kereskedelmének növelése az amerikai vállalatoknak kedvezne. A harmadik pont a dömpingellenes szabályozás megújítása. Az Egyesült Államok és az EU régóta visszaél ezzel a protekcionista eszközzel, amely lehetővé teszi a kormányok számára hogy a túl olcsónak tartott importot korlátozzák, hogy védjék saját nem eléggé versenyképes iparukat, pl. az acél- és vegyipart. A dömpingellenes szabályozás egységesítése ezért a fejlődő országok egyik fő követelése, e nélkül a gazdag országok tovább támogathatnák a liberalizálni ígért, de versenyképtelen szektoraikat. Dohában az USA egyetértett a szabályozás újratárgyalásával, de azóta kevés jelét adta, hogy valóban hajlandó lenne rá. A negyedik pont a szellemi tulajdonra vonatkozó WTO-szabályozás áttekintése. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis a szegény országoknak ugyanazt a védelmet kell nyújtaniuk a szabadalmak, szerzői jogok és védjegyek tulajdonosainak, mint a gazdagabb országoknak. A fejlődő országok számára különösen fontos a generikus gyógyszerek importjának megkönnyítése.

 

***

 

Az unilateralizmustól a multilateralizmushoz való visszatérésről sokat fognak vitatkozni a globalizáció és a (főbb gazdaságokat és szatelitjeiket érintő) regionalizáció korában. A regionális integráció Európában és Latin-Amerikában van napirenden, miközben a közel-keleti és afrikai helyzetet a bomlás és a káosz jellemzi. Egyedül Ázsiában érvényesül a nemzetállamra, erőegyensúlyra és intrikáló diplomáciára épülő hagyományos geopolitika, mintha a megoldatlan területi problémákkal (Tajvan, Korea, Kasmír) küzdő Ázsiában újjászületne a vesztfáliai modell. Az atomhatalom India és Pakisztán szembenállása korunk puskaporos hordója. Az Egyesült Államoknak folyamatosan kell figyelnie és ellenőrzés alatt tartania a két riválist, de a többi ázsiai államnak is van saját ballisztikus programja, Észak-Korea pedig "virtuális" atomhatalom lehet. A Bush-adminisztráció persze el akarja érni Korea leszerelését, sőt a kommunista rezsim lemondását is. A régió geopolitikai helyzete azonban, különösen Kína gazdasági, katonai és politikai ambíciói miatt, nem teszi lehetővé az iraki típusú katonai beavatkozást. Amerika katonai jelenléte Dél-Koreában nem jelenti, hogy Bush ura lenne a helyzetnek, vagy tág tere nyílna a manőverezésre. A régió békéjét ezért csak multilaterális tárgyalásokkal, diplomáciai úton, Kínával és Japánnal egyaránt együttműködve és valamint gazdasági ösztönzőket alkalmazva lehet biztosítani. Talán lehetséges lesz valamikor Korea egyesítése, de semmiképp sem rövidtávon.

Ebben a nagyon bonyolult nemzetközi hatalmi játszmában Japán fokozatosan elveszti gazdasági befolyásának nagy részét. A japán gazdaság deflációval, pénzügyi sebezhetőséggel és idejétmúlt gazdasági modellel küzd. A vállalati botrányok és a nem versenyképes szektorok kikezdték a gazdaság alkalmazkodóképességét, amellyel az új gazdasági világrendhez idomulhatna. Le kell küzdeni a deflációt, különben az ország nem tud megszabadulni a magán és közszektort sújtó adósságproblémától, de mivel senki nem tudja, hogyan lehet ezt véghezvinni, fokozatos, egyre mélyülő reformokra lehet számítani. A legfontosabb intézkedések között valószínűleg szerepel a rossz hitelek közszféra általi átvállalása (bankkonszolidáció), sokkal agresszívabb monetáris politika kialakítása, a yen fokozatos, körültekintő gyengítése, és adókedvezmények révén a megtakarításoknak a vállalatok helyett a tőkepiacokra terelése. Az utóbbi évtizedekben Japán helyzete egyértelmű volt az USA fontos szövetségeseként, miközben az ország idegenkedik a nemzetközi konfliktusok kezelésében való részvételtől. Az új amerikai nemzetközi stratégia viszont olyan egyértelmű válaszadásra kényszeríti Japánt, amilyet mindig is kerülni igyekezett. A jelenlegi kormány szavakban támogatja majd Bush stratégiai céljait, de közben igyekszik tényleges részvételét a minimumon tartani. Bush közel-keleti keresztes háborúja mindazonáltal erős nyomás alatt tartja a japán külpolitikát: az Amerika-ellenes baloldal és a nacionalista jobboldal egyaránt aktivizálódott, sőt az üzleti élet is tiltakozott (a közel-keleti olajtermelőkkel ápolt jó kapcsolatai miatt) az iraki háborúban való részvétel ellen.

Az ázsiai gazdasági csoda 1997-ben ért véget, amikor Thaiföld leértékelte valutáját, és a pánik végigsöpört a régión. A gazdaságok gyors és tartós gyógyulása miatt azonban mindez már távoli múltnak tűnik. Habár az IMF nem látta előre a veszélyt, és merev előírásai vitathatóknak és nem-hatékonyaknak bizonyultak a problémák kezelésében, az ázsiai fellendülés az IMF által felügyelt gazdaságpolitika és a nemzetközi tőke beáramlása kombinációjának eredménye volt. A rövidtávú devizahiteleket jórészt visszafizették vagy átütemezték, a helyi valuták többsége sincs már a dollárhoz kötve, az exportorientált iparágak és az IT-szektor továbbra is virágzanak, és hozzájárultak a nemzetközi tartalékok növeléséhez. A szemérmetlen "uram-bátyám"-kapitalizmusnak vége Tajvanon, Dél-Koreában és Malajziában; de Thaiföldön, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken a közpénzek kezelése még mindig követhetetlen, a bankok működését lezáratlan viták gátolják, és hiányzik a friss tőke. Habár meggyengültek az ázsiai pénzügyi válság során, az ázsiai hatalmak a problémák ellenére sem omlottak össze. Pakisztánban sem tér el teljesen a fent vázolttól a helyzet, habár az USA-nak kell kordában tartania a lázadókat és a Musarraf elnök uralma ellen tiltakozó mozgalmakat. Ázsia leggyengébb láncszeme azonban Indonézia, a világ legnépesebb muzulmán állama, ahol öt év parlamentáris demokrácia sem volt elég a hatalom megszilárdítására, növekszik a terrorizmus és a katonaságnak még mindig komoly befolyása van az eseményekre. Akár ki is vonulhatnak a kaszárnyákból.

Dél-Korea a válság sújtotta többi ázsiai országnál könnyebben jutott túl a krízisen, a bankok feltőkésítése és a rossz hitelek felvásárlására létrehozott állami vagyonkezelő alapítása árán. A vállalatcsoportok (chaebolok) és exportorientált vállalkozások már nem kaphatnak olyan könnyen hitelt, alaptevékenységükre kell koncentrálniuk és – nem egyszer egész részlegeik eladásával – meg kellett tisztítaniuk mérlegüket. A régió talpra állásában szerepet játszott Kína, a közvetlen tőkebefektetések oroszlánrészét elszipkázó kereskedelmi hatalom is, mivel a versenyképesség kíméletlen növelésére kényszerítette szomszédait. Kína ugyanis egyszerre jelent fenyegetést és lehetőséget a többi ország számára (Ázsia 2003-as exportjának növekedése mögött is jórészt Kína áll). A nyersanyagok és félkész termékek egy része ugyanakkor továbbexportálásra kerül, elsősorban az Egyesült Államokba, és az USA gazdaságának lassulása visszahat az exportáló országokra, problémát okozva ezzel Kína és az egész régió számára.

 

***

 

A fenti áttekintés fő tanulsága, hogy – a Közel-Keletet kivéve – az amerikai külpolitika nem ment át lényegi változáson. Washingtonnak sok problémával kell szembenéznie Ázsiában, ahol a hidegháborúból megmaradt szakadékok továbbra is robbanékonnyá teszik a helyzetet. Afrikára jellemző marad a káosz, Latin-Amerikában pedig az Amerika-ellenesség hátráltatja Washington szorosabb együttműködést és szabadkereskedelmi övezet létrehozását célzó erőfeszítéseinek sikerét. Az iraki háborúval Washingtonnak sikerült megosztania a NATO európai tagjainak egységét, de nem sikerült megakasztania Európa egységesülésének folyamatát. Amerika jelenleg hatalmának csúcsán áll, és a hárompólusú világ kialakulásának perspektívája ingerültté teszi a Fehér Ház politikacsinálóit. Mostanáig elég volt Amerika gazdasági és katonai fölényére támaszkodniuk a hidegháború utáni világrend kialakításában, de mostantól aggódhatnak, hogy Amerika vezető szerepét kiüresíti az Amerika-ellenes érdekcsoportok hálózata, és/vagy olyan államok szövetségei, melyek nagyobb szerepet szeretnének játszani a világgazdaságban, vagy csak nagyobb befolyást kívánnak gyakorolni a saját gazdasági, politikai és katonai érdekeiket érintő folyamatokra.

 

(Fordította: Szilágyi László)