A baloldali értékek társadalmi beágyazottságát hagyományosan két szervezettípus tevékenysége intézményesítette, illetve napjainkban, megújuló formában intézményesítheti: a szakszervezetek illetve a szövetkezetek. Ezzel az összefoglalóval szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy ráirányítsa az olvasó figyelmét a szövetkezetek hazai beágyazottságára.

A modern társadalmakban a versenyképesség fokozására mindjobban előtérbe kerülnek a társadalmi kapacitás erőforrásai, azaz az állampolgárok erőforrásainak önkéntes összehangolása. A különböző intézményesült szervezeti formák egyike a történelem során kialakult szövetkezeti forma. „A szövetkezetek olyan személyek autonóm társulásai, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális céljaikat közös tulajdonuk és demokratikusan irányított vállalkozásuk útján megvalósítsák." A szövetkezetek előtérbe kerülésének egyik oka, hogy a társadalmak fejlődéséért felelősséget vállalók keresik, miként viszonyuljanak az úgynevezett „McWorld" jelenséghez.

A globalizálódó világ pozitív hatásai mellett tapasztalható negatív jelenségek (az egyének atomizálódása, kiszolgáltatottságuk növekedése, a helyi sajátosságok elhanyagolása, az öntevékenység visszaszorulása stb.) csökkentésének a ma ismertek közül a leghatékonyabb formái a szövetkezetek. Ezt ismerték fel a nemzetközi szervezetek és kezdeményezték a kormányoknál a szövetkezések támogatását. (Szövetkeztek Nemzetközi Szövetsége 1995, ENSZ közgyűlés 2001, Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 2002, Európai Unió Tanácsa 2002).

A hazai politikai és érték pluralizmus versenyhelyzetet teremt a kü-onböző társadalomfilozófiák, értékhordozó szerveződések és az állampolgárok cselekvésének keretet adó szerveződések között. A baloldali értékek társadalmi beágyazottságát hagyományosan két szervezet típus tevékenysége intézményesítette, illetve napjainkban, megújuló formában intézményesítheti: a szakszervezetek illetve a szövetkezetek. A hazai baloldali intézmények sorsát figyelemmel kísérők viszonylag széles körben feltárták a szakszervezetek múltját, és viszonylagos pontossággal nyomon követik a szakszervezetek tevékenységének jelenét is. Jelen összefoglalóval arra teszek kísérletet, hogy ráirányítsam az olvasó figyelmét a szövetkezetek hazai beágyazottságára. A nemzetközi szövetkezeti mozgalom a szövetkezeteket az alábbiak szerint definiálja:

„A szövetkezetek az önsegély, az egyéni felelősség, a demokrácia, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapulnak."

Összevetve az értékek jelenlegi, általános érvényesülésére és az önkéntes szövetkezetekben való majdani érvényesülésére vonatkozó adatsorokat, azt állapíthatjuk meg, az emberek bíznak abban, hogy a szövetkezetek előrelépést jelentenek majd ezen értékek terén; feltételezésük szerint valamennyi érték nagyobb szerepet játszik bennük, mint amennyire manapság az Magyarországon általában jellemző. Különösen az összefogás és az együttműködés tekintetében gondolják ezt. A hat kiemelt érték közül az egyenlőség terén számítanak leginkább előrelépésre az önkéntes szövetkezetek révén.

Condoleezza Rice, Bush későbbi nemzetbiztonsági tanácsadója még jóval George W. Bush hatalomra jutása és a szeptember 11-i terrortámadások előtt figyelemre méltó gondolatokat fejtett ki a tekintélyes Foreign Affairs-ben.¹ A politológus egy 2000 elején megjelent cikkében azt vetette a Clinton-kormányzat szemére, hogy az rendkívül alacsony szintre csökkentette az Egyesült Államok katonai költségvetését, elhanyagolta a fegyveres erők fejlesztését és a nemzeti érdekek következetes érvényesítését. "[Clintonék] számára – írta Rice – az Egyesült Államokban kényelmetlenné váltak az olyan fogalmak, mint a hatalmi politika, a nagyhatalom és a hatalmi egyensúly. Ehelyett… olyan fogalmakat részesítettek előnyben, mint a nemzetközi jog normái, és olyan meggyőződést alakítottak ki, miszerint a hatalom legitim használatához nélkülözhetetlen számos állam, illetve nemzetközi intézmény – mi több, az Egyesült Nemzetek Szervezete – támogatásának megszerzése." Clintonék számára – folytatta Rice – a "nemzeti érdekeket" felváltották a "humanitárius érdekek", a "nemzetközi közösség érdekei". Szerinte ugyan "semmi rossz nincs abban, ha [az Egyesült Államok] valami olyat tesz, ami az egész emberiség javát szolgálja, de ez voltaképpen csak másodrangú következmény lehet". Rice szerint a nemzeti érdekeket előtérbe helyező Amerika kül- és biztonságpolitikája szerte a világon a szabadság, a szabad piac és a béke fenntartásának a feltételeit erősíti, amint az a második világháborút követően is bebizonyosodott… Az amerikai értékek [ugyanis] univerzálisak." ² "Multilaterális nemzetközi megállapodások és intézmények [létrehozása] nem öncél" – jelentette ki, majd röviden kifejtette, miért is helyes az, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó csatlakozni a kiotói szerződéshez és az átfogó atomcsend-szerződéshez.³

Hatalomra jutása után a Bush-kormány először a Rice által kifejtett gondolatoknak megfelelően járt el. Valóban nem csatlakozott a két említett egyezményhez, visszavonta Clinton aláírását a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság statútumáról, majd felmondta az Oroszországgal kötött ABM-szerződést is. A szeptember 11-i terrortámadások után viszont azonnal a Biztonsági Tanács összehívását kérte.

A BT másnap megvitatta a helyzetet, és határozatában leszögezte, hogy a terrorizmus a nemzetközi békét és biztonságot fenyegeti, majd elismerte "az egyéni és kollektív önvédelem jogát".⁴ Nem mondotta ugyan ki, hogy ezt a jogot az Egyesült Államok gyakorolhatja, de erre nem is volt szükség, hiszen a határozat kizárólag az előző napon történtekkel foglalkozott. Egy hét múlva a BT újabb ülést tartott, amelyen további határozatot fogadott el. Ez ismét állást foglalt az önvédelem joga mellett.⁵

A NATO legfelső szerve, az Észak-atlanti Tanács két ízben is foglalkozott a terrortámadásokkal. Második – október 2-án tartott – ülésén az Egyesült Államok különmegbízottja tájékoztatta a tanácsot a terroristák utáni nyomozás első eredményeiről. Az ülés után Robertson főtitkár kijelentette, a tanács meggyőződött arról, hogy "a terrortámadás végrehajtói az Oszama bin Laden által vezetett és a tálib rezsim védelme alatt álló afganisztáni terrorszervezethez tartoznak". Ennek alapján a terrorakciót az 5. cikk körébe tartozó "külső támadásnak" kell tekinteni, és a NATO-nak majd ennek alapján kell további döntéseit meghoznia.⁶ Az 5. cikkre történt hivatkozás azt jelentette, hogy a szövetség tagállamai nemzetközi jogi értelemben agressziónak minősítették mindazt, ami szeptember 11-én New Yorkban és Washingtonban történt, és hogy az agresszióért közvetve az afganisztáni tálib rezsim a felelős. Arról nem esett szó, hogy a terroristákkal, illetőleg a tálib rezsimmel szemben maga a NATO venné fel a harcot, mert az Egyesült Államok ezt egyáltalán nem igényelte. Szeptember 21-én a NATO-éhoz hasonló álláspontot fogalmazott meg az EU legmagasabb szintű testülete, az Európai Tanács is. Az utóbbi nyilatkozatában "legitimnek" nevezte a készülődő amerikai reakciót, ⁷ amennyiben az olyan államok ellen irányul, amelyek "közreműködnek terrorista akciókban, terroristákat támogatnak, és menedéket nyújtanak számukra". Nem sokkal később, október 7-én az Egyesült Államok megindította háborúját a tálib rezsim ellen, és abban több NATO-szövetségese és mások is tevőlegesen részt vettek. A háború viszonylag hamar, decemberben befejeződött.

Az ENSZ, a NATO és az EU említett határozatai, illetve állásfoglalásai azt jelzik, hogy az Egyesült Államok az ellene végrehajtott terrortámadások után, 2001 őszén maradéktalanul élvezte a multilaterális diplomácia intézményei, a nemzetközi szervezetek támogatását. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az említett szervezetekben helyet foglaló szövetséges államok, sőt Oroszország, Kína és számos más, Amerikához nem feltétlenül közel álló hatalom – például India – szeptember 11-e után nagyon határozottan Washington mellé állt, és a terrorizmus elleni küzdelemben szolidáris volt vele. Ekkor még úgy látszott, mintha az Egyesült Államoknak nem állna szándékában, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadó annak idején kifejtett tételeit kövesse. Mindazok a neokonzervatív politikusok, akik ma meghatározzák az amerikai külpolitikát, már ott voltak ugyan Washingtonban, de mintha ők is elfogadták volna a nemzetközi szervezetek nyújtotta kereteket és a nemzetközi jog normái szerint jártak volna el.⁸ Ma már tudjuk, hogy ez csak a látszat volt. Egyes információk szerint Paul Wolfowitz védelempolitikai államtitkár már néhány nappal szeptember 11-e után azt javasolta Bushnak, hogy Afganisztán után Irakra is terjedjen ki a figyelme. Chalmers Johnson kaliforniai politológus szerint Condoleezza Rice nem sokkal szeptember 11-e után összehívta a Nemzetbiztonsági Tanácsot, és felszólította tagjait, hogy "vizsgálják meg, miként lehetne felhasználni a szeptemberi terrortámadások kínálta lehetőségeket, miként lehetne alapvetően megváltoztatni az amerikai doktrínát és átalakítani a világot". Az amerikai kutató úgy véli, hogy "a Bush-adminisztráció nem kezdhetett hozzá Irak megtámadásához anélkül, hogy azt ne kapcsolta volna össze a szeptember 11-i akciókkal… Nem sokkal az Afganisztán ellen indított háború után a Fehér Ház a modern időkben egyedülálló propagandakampányt indított, hogy meggyőzze az amerikai közvéleményt, Szaddám Husszein megtámadása része Amerika terrorellenes hadjáratának."⁹ Az egyik legismertebb héja, a Washingtonban csak Sátánként¹⁰ emlegetett Richard Perle, a Pentagon Védelempolitikai Bizottságának akkori elnöke 2001. szeptember 20-ára hívta össze a testület ülését, amelyen azt javasolta, hogy tárják fel a kapcsolatokat Irak és az al-Kaida között.

A színfalak mögött valóban sok minden történhetett, mert az amerikai külpolitika rövid néhány hónap múltán gyökeresen megváltozott. 2002. január 29-én Bush elnök elmondotta az unió helyzetéről szóló beszédét, amelyben felhívta a világ figyelmét a "gonosz tengelyét" alkotó Irakra, Iránra és Észak-Koreára. Közülük nemsokára Irakot nevezte meg az első számú közellenségnek, azzal vádolva Szaddám Husszeint, hogy tömegpusztító fegyvereket tart az ország területén. Állítását ugyan egyetlen bizonyítékkal sem támasztotta alá, de annak idején igen sokan úgy vélték, hogy Iraknak valóban vannak ilyen fegyverei, és azokkal fenyegeti a térség biztonságát.

Ami az ezt követő időszakot illeti, itt elegendő csupán emlékeztetni a Bush-beszéd utáni eseményekre: a nem túl meggyőző "bizonyítékok" nyilvánosságra hozatalára 2002 őszén, az ENSZ-ben lezajlott diplomáciai hadjáratra és annak eredményére, a világháború óta nem tapasztalt intenzitású háborús propagandára, majd a 2003 márciusában az Irak elleni jogellenes háború megindítására és az ország elfoglalására, valamint arra, hogy Irak területén sem a világszervezet fegyverzetellenőrei, sem a két angolszász hatalom katonái semmilyen tömegpusztító fegyvert nem találtak, és nem sikerült kapcsolatot felfedezni Szaddám rendszere és az al-Kaida között sem.

Új világrend született volna 2003 tavaszán? Egy időre bizonyosan. Amíg a Bush-kormányzat marad hatalmon, addig mind Washington, mind a "rest of the world" (tehát a világ többi része) egy új világrend kategóriáiban gondolkodik és cselekszik. Azokban, amelyek Condoleezza Rice idézett cikkében – és a neokonzervatívok számos más írásában – körvonalazódtak. Az Egyesült Államok az afganisztáni háború befejezése után olyan látványos és drámai módon szállt szembe az addigi világrend alapvető intézményeivel – és nem mellesleg, tulajdon szövetségeseivel -, hogy a megfigyelőnek aligha maradhat kétsége a közeljövőt illetően. Különösen annak fényében, hogy a nemzetközi közösségben feltűnő igazodási készség mutatkozott meg az új helyzettel kapcsolatban. Jellemző, hogy az iraki háború befejezése után nem Bush tette meg az első lépést, hogy megbékéljen legalább NATO-beli szövetségeseivel, hanem az utóbbiak közül a legelszántabban háborúellenes Jacques Chirac hívta fel őt először telefonon. Utána pedig a többi hasonló elveket valló nagyhatalom – mindenekelőtt Németország és Oroszország – találta meg a módját annak, hogy helyreállítsa Amerikával a háború előtti együttműködést. Az "új Európa" államai pedig – egy-két országot, így hazánkat leszámítva – egyenesen rendkívüli erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy mielőbb Washington mellett sorakozhassanak fel. Ezek a megnyilvánulások megerősítették a Bush-adminisztrációt abban a hitében, hogy helyesen cselekedett, és hogy az amerikai értékek valóban "univerzálisak", hiszen előbb-utóbb mindenki alkalmazkodik hozzájuk. Így a jövőben bátran figyelmen kívül hagyhatja a nemzetközi jog alapnormáit, mellőzheti a multilaterális intézményeket és megfontolhatja azt, melyik térségbeli állam lehet a következő rezsimváltás színhelye.

Jegyzetek

¹ Condoleezza Rice: "Promoting the National Interest". Foreign Affairs, Vol. 79, No. 1., 2000. január-február, 45-62.

² I. m. 47., 49. (A szerző kiemelése.)

³ I. m. 48.

⁴ A Biztonsági Tanács 2001. szeptember 12-én hozott, 1368. (2001) számú határozata. Ha egy állam az alapokmány 51. cikke alapján gyakorolja az önvédelem jogát, akkor ehhez nincs szüksége külön biztonsági tanácsi felhatalmazásra.

⁵ A Biztonsági Tanács 2001. szeptember 18-án hozott, 1373. (2001) számú határozata.

⁶ "Statement by NATO Secretary General, Lord Robertson". NATO Update, 2001. október 2.

⁷ "Reposte."

⁸ Most tekintsünk el attól, hogy az Egyesült Államok önvédelemre való jogát Afganisztánnal szemben a nemzetközi jogászok jelentős része nem ismeri el. Lásd erről bővebben a szerző "A szeptember 11-i terrortámadás és a nemzetközi jog" című tanulmányát (Tálas Péter [szerk.]: Válaszok a terrorizmusra. SVKH-Chartapress, Budapest, 2002. 107-122.)

⁹ The Sorrow of Empire: How the Americans Lost their Country (megjelenés alatt).

¹⁰ Prince of Darkness.

Hazai társadalomtudományi szakértőket kértünk fel arra, hogy szócikk formájában fejtsék ki álláspontjukat arról, miként értelmezik a szövetkezeti értékeket.

Csányi Vilmos:

Az egyéni felelősség társadalmi koncepciója

Az evolúciógenetikai tényezők az emberi szocialitást négy fő tényezőben alapozzák meg. Az ember szívesen vesz részt társaival közös akciókban és közös konstrukciókban, könnyen elfogad közös hiedelmeket. E három tényező szervezi az emberi csoportokat. Ha ezek létrejönnek, az ember hűséges lesz csoportjához, és hajlandó a csoportérdeket fontosabbnak tekinteni, mint a saját egyéni érdekét. Ez a szocialitás negyedik tényezője.

A szocialitás az ember veleszületett tulajdonsága, amelyet a szociális tényezőkre épülő tanult kultúra és tradíció sokszínűre formálhat, de bármilyen helyzetbe is kerüljenek emberek, csoportokat mindig szerveznek a fenti tényezők aktiválódásával. A csoportok életét megfogalmazott és elvárt erkölcsi szabályok kialakítása szolgálja. Az első kategóriába tartozó szabályok általában pontosan számonkérhetőek. Az erkölcsi szabályok egészen mások, a szocializációs periódusban, nagyon összetett szabályképző mechanizmusok révén keletkeznek, és csak a csoport hosszú távú működése során alakulnak ki.

A modern társadalmakban a nagy létszámú és átfedő csoportok megjelenése egy-egy csoport összetartását, hatékony működését jelentősen meggyengíti ugyan, de a fenti tényezők tudatos felhasználásával erős csoportok hozhatók létre.

Az egyéni felelősség koncepcióját két szinten lehet értelmezni. Az első szint az egyén felelőssége a saját sorsáért, jólétéért. Jól kialakult csoportokban ez a felelősség csökken, és az egyén mintegy átruházza csoportjára a róla való gondoskodás feladatát. Megfelelő szabályrendszerek létrehozásával és a csoporttagság limitált természetének tudatosításával a probléma kezelhető.

A második szintre az egyénnek a csoport érdekeiért való felelőssége sorolható. Az, hogy az egyén ne csak "dolgát végezze", hanem ezen felül mindent megtegyen a valós vagy vélt csoportérdekért. Minden csoport a leghatékonyabban szeretne működni, és általában a csoportok szabályrendszerei mögött az a feltevés húzódik meg, hogy a csoport tagjai tökéletesen azonosultak már csoportjukkal és annak érdekeit mindennél előbbre valónak tekintik, azaz a megfogalmazott szabályrendszerek mellett erkölcsi, etikai szabályok működését is feltételezik, amelyek egészen más természetűek, mint a megfogalmazottak. Ez nagyon ritkán van így a fentiekben jelzett problémák miatt.

Kezelése nem egyszerű. Fontos, hogy a csoport működését irányító megfogalmazott szabályrendszerek váratlan események előfordulására is alkalmazhatóak legyenek. Ugyancsak nagyon fontos, hogy a kívánatos erkölcsi szabályokról a csoportban szó essék, a szabályok ellen vétőket kár érje, a szabály szerint eljárókat jutalmazzák.

Ferge Zsuzsa:

Az egyenlőségérték társadalmi értelme

Az egyenlőség társadalmi tartalma összetett. Az ókori társadalom a rabszolga és szabad között esszenciális különbséget látott, azaz tagadta az ember emberként való egyenlőségét. A nagy világvallások, Európában a kereszténység, ezt a tartalmat szüntetik meg azzal az alapgondolattal, hogy isten előtt mindenki egyenlő. Gunnar Myrdal írja: "Elbűvölt, amikor fölfedeztem, hogy a nagy világvallások, a hinduizmust is ideértve, valamint a nagy filozófiák minden korszakban egalitáriánusok, azaz egyenlőségelvűek voltak, az alapelveket tekintve." A történelem persze soha nem készül el végleg egy-egy problémával. Az emberiség rossz korszakaiban újra és újra felbukkan, olykor iszonyatos gyakorlati következményekkel, az emberként nem egyenlő ideológiája, amelynek egyik legveszélyesebb válfaja a fajelmélet.

Az "emberként egyenlő" fogalma és valósága természetesen megfér sokféle további egyenlőtlenséggel – s ezek közül minden korban mások voltak különösen fájdalmasak, mozgósító erejűek, vagy bénítóak. Itt csak a modernitás néhány jellegzetes egyenlőség-problémájáról teszek említést.

A felvilágosodás egyik legnagyobb hozadéka a jogegyenlőség. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata első cikkelye deklarálja, hogy "minden ember szabadnak s jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulhatnak." A deklaráció tagad mindenféle társadalmilag rögzített előjogot, kiváltságot, s magában foglalja a törvény előtti egyenlőséget. És tulajdonképpen egy másik, nehezebben körvonalazható vagy definiálható egyenlőség, az emberek egyenlő méltósága is ekkor kap hangsúlyt. Mindebből a politikai, hatalmi egyenlőtlenségek korlátozásának az igénye is következik – de ez, azaz a modern demokráciák és kudarcaik, a modern diktatúrák hosszú története ide nem fér el.

A gazdasági egyenlőtlenség, a szegények és gazdagok közötti szakadék végig kísérte a történelmet. Volt, hogy ütközéshez, lázadáshoz vezetett, s volt – van -, hogy az emberiség elfogadja a javak, a gazdasági erőforrások, a tulajdon és a jövedelem végletesen egyenlőtlen elosztását. Ma egyszerre jellemző a gazdasági egyenlőtlenségek országokon belüli és országok közötti növekedésének tendenciája, és az a felismerés – legalábbis Európában -, hogy az ilyen egyenlőtlenséget kísérő szegénység, az azzal járó szenvedés és szabadságkorlátozás elfogadhatatlan, s hogy küzdeni kell a szegénység és a kirekesztés ellen. Gazdasági egyenlőséget senki (vagy legalábbis senki épeszű) nem követel. Manapság a cél az egyenlőtlenségek valamelyes korlátozása "alulról". Még kérdésként is ritkán fogalmazódik meg az államszocialista kísérlet bukása óta, hogy lehet-e, célszerű-e felülről is korlátozni a lassan korlátlanná váló gazdasági egyenlőtlenségeket. (Még a teherbíró képesség szerinti adózás létjogosultsága is egyre erősebben megkérdőjeleződik, holott ezt a követelést ugyancsak az Emberi és polgári jogok deklarációja tartalmazza.)

A többi erőforrás elosztásának egyenlőtlenségei is óriásiak. Ezek közül talán legfontosabb a tudás és az információk egyenlőtlen elosztása. Itt is erősödik az egyenlőbb hozzáférés követelése, ami ma már az Internethez hozzáférést, és az ennek használatához szükséges ismeretek és készségek egyenlőbb elosztását is igényli. Ugyanakkor léteznek – Magyarországon a PISA-vizsgálatból megállapíthatóan különös erővel működnek – azok a mechanizmusok, amelyek a tudásközvetítés intézményeinek szelektív, egyenlőtlenségeket generáló és átörökítő hatását intézményesen erősítik. A gazdasági, információs stb. egyenlőtlenségekből következik, hogy minden társadalmi intézményt egyenlőtlenül tudnak csak használni a társadalom tagjai.

Mindezek társadalmi egyenlőtlenségek. Ezek mellett – legalábbis még Rousseau fogalmazásában – ártalmatlannak tűnnek a természetadta különbségek. Azóta azonban világossá vált, az egyenlőtlen társadalom képes arra, hogy természetadta különbségekből társadalmilag szignifikáns egyenlőtlenségeket konstruáljon. Ez történt a nemek esetében (ami miatt a modern tudomány "társadalmi nem"-ről beszél), de egy sor más esetben hasonló a helyzet.

Az egyenlőtlenségekre hatni akaró társadalmi cselekvések szempontjából egy másfajta kategóriarendszer is értelmezhető. Nevezetesen érdemes megkülönböztetni, hogy mire irányul a szándék: az esélyek, a feltételek, vagy a kimenetek egyenlőségére (egyenlőtlenségeinek csökkentésére)? Az eléggé nyilvánvaló, hogy a kimenetek egyenlőségének követelése többnyire torz eredményekhez vezethet csak. A nyitott kérdés azonban az, hogy mennyire elég, mennyire lehet hatékony az esélyegyenlőség követelése, ha mellőzzük a feltételek alkalmasint szakadékszerű egyenlőtlenségeit. Ahogy Tawney fogalmazott: "Az esélyek tényleges és nem csupán formális léte nemcsak a nyitott úttól, de az egyenlő indulástól is függ".

Gazsó Ferenc:

Igazságosság a modern társadalomban

Az igazságosság a társadalmi berendezkedés értékszempontú analízisének és minősítésének egyik alapkategóriája. Olyan komplex, sokféle elemből összeszövődő fogalom, amely a társadalmi rendszerek teoretikus leírásában és empirikus vizsgálatában egyaránt sikerrel alkalmazható. A fogalomnak a tudományban sem alakult ki valaminő egységes definíciója, konszenzuális értelmezése. A különböző tudományos irányzatok, szellemi áramlatok és iskolák a szóban forgó értékkategóriát szembetűnően eltérő tartalmakkal telítik. Ráadásul az igazságosság kategóriája az idők folyamán a közbeszéd részévé vált. Az emberek rendszerint a közvetlen társadalmi tapasztalatok alapján értékelő véleményt formálnak arról, hogy az a társadalom, amelyben élnek, mennyiben felel meg az igazságosság követelményeinek. A társadalmi igazságosságokra vonatkozó képzeteket erőteljesen differenciálja az emberek szocioökonómiai státusa, a társadalom sokdimenziós megosztottsága, a világi és vallási ideológiák hatása. E sokféleség ellenére minden társadalomban kialakulnak olyan sztereotip igazságosság-felfogások, amelyek azt tartalmazzák, hogy milyennek kellene lennie egy jól működő, a szabadságnak, az egyenlőségnek, a méltányosságnak, a szolidaritásnak és más alapértékeknek megfelelő társadalomnak. Az igazságosság tudományos igényű fogalma a társadalmi berendezkedés és működésmód értékszempontú leírását szolgálja. A köznapi igazságosság-felfogás ugyanakkor heterogén és gyakorta ellentmondásos igényeket és követelményeket reprezentál az adott társadalmi berendezkedés minőségét illetően.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy az igazságosság a modern társadalom egyik alapértéke és normatív követelménye. A társadalom ugyanis magáévá tette azt a felfogást, hogy az elfogadható – vagy még inkább a támogatásra érdemes – társadalmi berendezkedésnek igazságosnak kell lennie, meg kell felelnie az igazságosságra vonatkozó társadalmi képzeteknek. Hogy az adott társadalmi berendezkedést az emberek többsége igazságosnak minősíti-e, az rendkívül erőteljesen befolyásolja a társadalom legitimációját, az embereknek a rendszerhez való viszonyát, társadalmi közérzetét és a társadalmi kohézió állapotát. Az igazságosság normatív követelménye univerzális. Tehát a társadalmi cselekvés minden szférájában megjelenik, és az értékmérő szerepét tölti be. A leginkább erőteljesen azonban a javak és esélyek társadalmi elosztásának kialakult rendjét érinti. Alapvető igény ugyanis, hogy a javak elosztása igazságos legyen, ami a hazai kutatási tapasztalatok szerint azt a kardinális igényt fejezi ki, hogy a társadalom ne tűrje el a kirívóan nagy egyenlőtlenségeket. Az anyagi, jövedelmi és életminőségbeli egyenlőtlenségek ne haladják meg a társadalom tűrőképességét. Fontos követelmény továbbá, hogy a javak egyenlőtlen elosztása valóságos teljesítménykülönbségekre épüljön. Nem sérti a társadalom igazságosságérzetét, ha az a tapasztalat érvényesül, hogy az átlagot meghaladó javadalmazás, a kiemelt társadalmi elismerés megszolgált teljesítménnyel fonódik egybe. A megszolgált jövedelemkülönbségek, fogyasztási egyenlőtlenségek tehát igazságosnak minősülnek. Ugyanakkor mélységesen igazságtalan az olyan elosztás, amikor az egyenlőtlenségek mögött nincs valóságos teljesítmény-fedezet. Amikor a társadalom tagjai az igazságosság követelményét az esélyek szférájára vonatkoztatják, általában az az elv érvényesül, hogy az esélyegyenlőtlenség igazságtalan. A társadalmi érvényesülést ne a családi-társadalmi helyzet, a kapcsolatok, hanem az egyén rátermettsége, alkalmassága határozza meg. Igazságtalan az a társadalom, amelyben a karrieresélyek elsősorban a társadalmi hovatartozástól, a családi háttértől és a kapcsolati tőkétől függenek.

A hazai újkapitalizmus, a közfelfogás szerint, kirívóan ellentétes az igazságosság követelményével. Igazságtalan a tulajdonszerkezet, a jövedelmi rendszer, túlságosan nagyok és főként indokolatlanok az anyagi-jövedelmi különbségek, s a közfelfogás szerint az esetek jó részében nem valóságos teljesítménykülönbségekre épülnek. Az érvényesülési esélyek pedig a származástól, a kapcsolati tőkétől, vagy a politikai tőke birtoklásától függenek olyan területeken is, amelyek távol állnak a hatalmi-politikai mezőtől. Mindez erőteljesen gyengíti az újkapitalista társadalom elfogadását, állampolgári elégedetlenséget gerjeszt, és a társadalmi instabilitás egyik összetevője.

A magyar társadalom elsősorban az egyenlőség értékei szerint ítéli meg a társadalmi berendezkedés "jóságát". A hazai társadalmi berendezkedés azonban a közmegítélés szerint szélsőségesen egyenlőtlen. Következésképp kirívóan szemben áll a igazságosság alapértékeivel, és egészében a társadalmi működésmód és maga a kialakult rendszer igazságtalannak minősül. Ez a társadalmi értékítélet akkor változna meg, ha a társadalompolitika megfordítaná a strukturális trendet, s a társadalomban egyre inkább az a tapasztalat érvényesülne, hogy az egyenlőtlenségek számos területen csökkennek, a kirívóan igazságtalan elosztási rendszert pedig egyre inkább a teljesítmények által megszolgált, de nem túlságosan nagy egyenlőtlenségek váltják fel. Végeredményben tehát az igazságosság értékkategóriájának köznapi alkalmazásából a társadalompolitikai irányváltás igénye következik.

Ágh Attila:

Szövetkezeti demokrácia – a civil társadalom új arca

A szövetkezés-szövetkezet az emberi társadalom egyik alapsejtje, a "pozitív összegű játék" alapképlete, amely szervezett formáiban végigvonul a legutóbbi évszázadokon, és a modern demokrácia társadalmi alapkövévé vált. Mégsem ez a történelmi vonulat fontos a számunkra, hanem az, hogy a XXI. században a "szövetkezeti" demokrácia úgy jelenik meg, mint a civil társadalom új arca. A szövetkezet kifejezés azonban nem feltétlenül szerencsés, mert az ismert nyelveken általában az együttműködés, társulás és az önkéntes szerveződések fogalmai fejezik ki ezt a témakört.

Az Európai Bizottság 1997-es Közleménye az önkéntes szervezetekről a szociális gazdaság fogalmát állítja a középpontba, és ebből vezetnek az utak nemcsak a közszolgáltatások "szövetkezeti" ellátása felé, hanem a szociális tőke, a társadalmi hálózatok és a bizalom (trust) fogalmai felé is, amelyek révén kirajzolódik a bázisdemokrácia mint a civil társadalom új arculata. Az Ecosoc 2001-es dokumentuma szerint a civil demokrácia EU-beli intézményesülésének négy alapvonása van, úgy mint

1. a társadalmi hálózat jelleg,
2. a szerveződések önkéntessége,
3. kollektív akaratképzés és döntés és
4. a szubszidiaritás elve, ami a "szövetkezeti" demokrácia pontos jellemzését adja.

Még erőteljesebben bontja ki ezeket a vonásokat a lisszaboni stratégia (2000. március) óta megindult lisszaboni folyamat, amelynek három pillére a gazdaság, a szociális szféra és a környezetvédelem. A lisszaboni folyamatban az információs társadalom bázisán a XXI. századi demokrácia alapértékei konkrétan jelentkeznek mint a tudásbázisú társadalom szereplőinek tartós, megbízható és előrelátható kapcsolatokra épített, hálózat jellegű együttműködő szervezetei, "szövetkezetei", amelyek a civil társadalom sűrű hajszálereiként az egész társadalom valódi bázisát alkotják.

Varga Erzsébet:

A szolidaritásról

A szolidaritás fogalma a szilárdít, erősít jelentésű solido igéből képződött-alakult.

A szolidaritás olyan társadalmi kapcsolatrendszert nevez meg, amelyet az "egy mindenkiért, mindenki egyért" gyakorlata jellemez. A csoportot tagjainak kölcsönös védelme teszi összetartóvá, így szilárddá és erőssé.

Mi az, amitől kölcsönösen meg kell védeniük egymást?

A tehetetlenné válástól, attól, hogy képtelenné váljunk az állapotunkat meghatározó külső és belső környezet formálására.

A tehetetlenség szenzoros (azaz az egyén nem képes reálisan érzékelni a valóságot) és/vagy motorikus (azaz nem tudja az általa elképzelt módon kivitelezni terveit) korlátozottság kialakulásának következménye. Ez a korlátozottság eredhet egyrészt a társadalom konkrét viszonyrendszeréből, másrészt természeti csapásokból, illetve betegségekből. A tehetetlenség által előálló frusztráció előidézője lehet a vártnál szűkösebben rendelkezésre álló források érzékelése mellett az önismeret-, illetve az önértékelési zavar, vagy a saját teljesítőképesség téves megítélése is. Fentiek mind egyenként is, de külön-külön is előidézhetik az egyén cselekvőképességének korlátozottságát.

A piaci és a politikai mechanizmus egyaránt gátolhatja az egyének cselekvőképességének, produktivitásának kibontakozását: pl. a tőkehiány, az erőszak alkalmazása, az információk szelektív adagolása, illetve módosítása, esetenként gyártása, vagy az értékelési sémák (sztereotípiák, előítéletek) sulykolása mind külön-külön is korlátozzák a cselekvés motorikus és szenzoros mozzanatát. A piaci és politikai sikerorientált stratégiai cselekvés a kívánt cél eléréséhez a megtévesztés eszközét is alkalmazhatja. A személyiség identitásának alapját adó tudás használhatatlanná válik, ha a piac, vagy a döntéshozó az erre az ismeretre épülő teljesítményt értéktelennek minősíti. Függetlenedik egymástól az egyén teljesítményének minősége és a javak megszerzésének lehetősége. Ilyen helyzetekben sérül az egyén önbecsülése, csökken önbizalma, növekszik tehetetlensége.

A szolidaritás a szenzoros és a motorikus korlátozottság megszüntetésére irányul. Készség ez a tehetetlenné válást okozó intézmények bírálatára, és egyúttal a cselekvőképességet támogató környezet alakítására. A szolidaritás különböző tettekben jelenhet meg: a biztatástól, adakozástól a hiteles információk nyújtásán át az együttműködésre épülő – az erőforrásokat önkéntesen koncentráló és együttesen alkotott normák alapján felhasználó – szervezetek létrehozásáig.

Lévai Katalin:

Néhány gondolat az "önsegély" fogalmáról

A szövetkezet olyan személyek autonóm társulása, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális szükségleteiket és törekvéseiket kielégítsék egy közösen tulajdonolt és demokratikusan irányított vállalaton keresztül.

A szövetkezetek az önsegély, az egyéni felelősség, a demokrácia, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapulnak. Alapítóik hagyományát követve a szövetkezeti tagok általában magukénak vallják a becsületesség, nyíltság, társadalmi felelősségvállalás és a másokkal való törődés erkölcsi értékeit.

A három legfontosabb szövetkezeti alapelv:

• az önsegély elve (a szövetkezet a tagok gazdasági erejére és együttműködésére támaszkodik),
• a felelősség elve (a tagok a közös tevékenységük következményeiért egyénileg felelősek),
• az önigazgatás elve (a testületekben érvényesül a demokratikus véleményformálás).

Az önsegély elve arra a meggyőződésre épül, hogy minden ember képes és köteles törekedni saját sorsának irányítására. A szövetkezők hiszik ugyanakkor, hogy az egyéni fejlődés csak a másokkal való együttműködésben valósulhat meg. Egyénként az ember lehetőségei korlátozottak. A közös cselekvésen és a kölcsönös felelősségen keresztül az ember többet érhet el, különösen ha növeli az együttes befolyást a piacon és a kormányzatokkal szemben.

Az egyének fejlődnek is a szövetkezeti tevékenység által, mivel képességeket szereznek szövetkezetük növekedésének elősegítésére, megtanulják megérteni tagtársaikat, mélyebbre látnak az őket körülvevő társadalmi környezetben. Ilyen szempontból a szövetkezetek olyan szervezetek, amelyek elősegítik a folyamatos oktatást és fejlődést mindazokban, akik kapcsolatba kerülnek velük.

Fontos szempont, hogy a szövetkezeti forma gazdasági lényege a fenti értékek mentén a tagok meghatározott gazdasági érdekeinek kölcsönös önsegély révén történő kielégítése.

A szövetkezeti mozgalom úttörői, Hermann Schulze-Delitzsch és Friedrich Wilhelm Raiffeisen által hirdetett önsegély elvével szemben az általános választójog bevezetésének hatására a XIX. század második felében megkezdődik az érdekérvényesítésre biztatóbb kilátásokat nyújtó államsegély elvének fokozatos térnyerése. A XX. század 30-as éveitől egyre nagyobb számban létrejövő önsegélyező egyletek (addiktológiai, gyógyászati, pszichológiai jelleggel) tevékenysége és ismertsége fokozatosan kibővíti az önsegély fogalmának jelentését.

Vajon új világrend született-e 2003 tavaszán? Az első válaszom: nem, mert napjaink alapvető világfolyamatai már az 1970-1980-as években beindultak. A második válaszom egy kérdés: miért éppen 2003 tavaszán? Mintha a szerkesztőség figyelmét túlságosan a napi események határoznák meg. A harmadik pedig: mi az, hogy világrend? Mi volt a szerkesztőség előfeltételezése a rend szó használatával kapcsolatosan? Szerintem, világunknak a legfontosabb jellege a rendszeres rendetlenség, vagyis ellentmondások egymásutánja, amikre állandóan csak félmegoldások sikerednek.

Az 1990-es évtized és az azt megelőzőek ellentétei és békésebb időszakai jól beilleszkednek napjaink alapvető világfolyamataiba. Ha jól látom, kettős folyamatról lehetne beszélni: a tőkés rendszer majd' világméretűvé válásáról és a nemzetközi nagyhatalmi viszonyok, illetve kapcsolatok lassú, de lényeges módosulásáról. Egy geopolitológus szemszögéből egyrészt ezek a folyamatok kiváltották a szereplők és a játszmák megsokasodását, illetve emezek előidézik azokat, sok-sok ellenségeskedéstől és háborúskodástól kísérve. Másrészt, a tőkés rendszer legújabb folyamatainak ellentmondásai feszültségeket keltenek, és ezekből is újszerű villongások és viszályok születnek.

Az angolai, ruandai és kongói, tíz-tizenöt éve óta tartó vérengzések, vagy a szomáliai, a jugoszláv és a Fülöp-szigeteki polgárháborúk, vagy pedig Afganisztán és Irak lerohanása – mindez nem más, mint igen szomorú és sok szenvedést okozó kísérőjelenségek sora. Gazdasági téren a mind nagyobb vállalatok kialakulása, a magánosítások és az egymást követő válságok a legszembeötlőbbek. Közös sajátságuk az USA és más nagyhatalmak, úgy is mint a nemzetközi nagyvállalatok jelenléte, de sokszor részvétele is ezekben az eseményekben.

Ez a jelenlét, illetve részvétel számomra összefüggésben van a tőkés rendszer lassú világméretűvé válásával és a nemzetközi nagyhatalmi kapcsolatok módosulásával. Itt megemlítendő Rosa Luxemburg vitája Vlagyimir I. Leninnel. Utóbbi Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című 1916-os könyvében, azt próbálta levezetni, hogy a rendszer elérkezett a beteljesüléséhez. Vlagyimir Iljics tévedett. A sokkal tisztábban látó Rosa Luxemburg azzal érvelt, hogy a tőkés felhalmozás vígan folytatódhat, míg a tőkés termelési mód földrajzilag tovább terjedhet. Neki lett igaza, mivel a rendszer az egész XX. században teret hódított. Újabb és újabb termelési alkalmak és fogyasztói lehetőségek nyíltak meg. Nem csak földrajzi szempontból, hanem a keynsiánus "jóléti társadalom" közkiadásaival és a "fogyasztói társadalom" újdonságai által: a fiatalok és a nők növekvő piacával például. Fejtegetéseim főleg eurázsiai központúak.

A tőkés rendszer majd' világméretűvé válása

A tőkés rendszer állandó fejlődésben van a XVI. század óta, és földrajzilag mindinkább kiterjeszkedik az egész Földre. Az 1945 utáni és máig tartó növekedésével a rendszer majdnem világméretűvé vált. Ez a folyamat, ami távolról sem fejeződött be, összetett történés. Ha jól látom, három időszakot lehet megkülönböztetni ebben a történelmi folyamatban, amelyek egyébként részben fedik egymást . Az állam és a magántőke kölcsönös kapcsolódása biztosítja az utóbbi előrenyomulását. Természetesen mind az államok, mind a vállalatok között vannak kicsik, nagyobbak és birodalom jellegűek. Ezek állandó és változó hierarchikus rendszerekbe illeszkednek, illetve ilyeneket képeznek. Nagyon leegyszerűsítve, a második világháborút követő időszakot ekképpen lehetne leírni:

Összefoglalva, a folyamat képletét felírhatjuk így: (Világkereskedelem és -termelés + a tőkés magántulajdon kiterjedése) + (Sz + G + M) = a tőke világméretű térhódítása. E nagyméretű folyamatot elősegítik a következő tényezők:

• A fogyasztás kiterjesztése: új országok, új fogyasztók felé: gyerekek/fiatalok – nők stb.
• A fogyasztási szokások és a kultúra (oktatás) egységesülése a keresetek és vagyonok fontosságának függvényében.
• A műszaki kultúra és fejlődés kiterjedése a számítástechnika és távközlés területére.
• Az előzőekre támaszkodva a termelékenység növekedése mind magán, mind közületi téren.
• Új fizetési és hitelmódok.
• A neokonzervatív (a tulajdonjog szentsége és emberjogi hatalomgyakorlás) és neoliberális (a piac mindenhatóságának gyakorlata) eszmék elterjesztése.

A folyamat nem zajlik le helyi jellegű, részleges vagy általános válság nélkül.

• A vállalatok nagy számban jönnek létre és közülük sok tönkremegy.
• Gazdasági ágazatok és települések szűnnek meg, ezzel egy időben újak jönnek létre.
• Intézményes nehézségekkel küzdő nemzetállamok keresik a beilleszkedést nagyobb közjogi egységekbe, és ezekből új politikai-gazdasági egységek alakulnak ki: Délkelet-ázsiai-nemzetek Szövetsége (ASEAN), Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (ALENA), Dél-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (Mercosur), Európai Unió stb.
• A pénzügyi rendszerek válsága (dollár) és új rendszerek megteremtése (euró).

A vizsgált időszakban, mint ahogy jeleztem, a tőkés rendszer majdnem világméretűvé vált. Ugyanakkor, a játszmának nincs vége. Vannak még országok és területek, amelyeket a tőke még nem olvasztott be, különösen a déli féltekén. Létezik a társadalomban nagyszámú eltérő vagy más jellegű stratégia, hagyományos gyakorlat vagy új kezdeményezés: szövetkezeti vállalkozások, fogyasztók szövetkezése, szakszervezetek, "nem kormányzati" szervezetek működése, közösségi takarékpénztárak, eredeti társadalmi-gazdasági szervezetek, haladó egyházak, "altermondialisták" stb.

A nagyhatalmi viszonyok módosulása

A fontos nyersanyagok és fogyasztási piacok biztosítása, a közlekedési világrendszer kiépítése és megóvása, úgy is mint az oligopolisztikus vállalatok engedélyezése és hatalmának kiterjesztése a Föld egészére s a világhatalmi rendszer kiépítése, ez mind-mind az államok feladata. Márpedig az államok, illetve a születő államközösségek bizonyos alá-, illetve fölérendeltségüknél fogva, csak a maguk módján és a történelmüktől meghatározott úton vehetnek részt a tőke világméretű kiterjeszkedésében. Mint ahogy már jeleztem, alá-, illetve fölérendeltségük állandóan változó, és működési lehetőségeik is bizonytalanok, hullámzóak.

A vietnami háborút az USA az 1970-es években, az afgán háborút a Szovjetunió az 1980-as években elveszti. Az 1945 után született kettős uralom a világon meggyengült. Az 1970-es évek végétől Kína és India évről-évre erősödik és közepes fontosságú atomhatalommá lép elő. Az 1990-es évek fordulóján a Szovjetunió felbomlik, de tíz évvel később Oroszország (Oroszország) megint nemzetközi szerepet tölt be. Az 1980-as évektől az Európai Unió (EU) erőteljesen nyomul, létrehozza független pénzét és mára önálló hadsereget állít fel. Az 1990-es években láthattuk Japán viszonylagos gyengülését.

Kína mellett az EU az USA legfontosabb ellenfele a XXI. század elején, utóbbi ezért állandóan keresi Oroszország szövetségét. Ugyanakkor igyekszik mind Oroszországot, mind Kínát bekeríteni, kisebb-nagyobb sikerrel: a dél-kaukázusi térségtől Közép-Ázsiáig, egészen Japánig és Koreáig. Próbálja megakadályozni Brüsszel és Moszkva közeledését, egy új Ostpolitikot. Oroszország sem marad rest, és fokozatosan kiépíti új szövetségi rendszerét az USA legfontosabb ellenfeleivel. Érthető módon és nem mindig könnyen, Kína és India egyforma távolságot igyekszik tartani a többi nagyhatalomtól. Némely "közép-európai" ország politikai vezetői, az USA gyámolításával mintegy biztonsági jótállásként adták el népeiknek a NATO-alapszerződés ez egyetlen aránylag érdekes, de viszonylagos értékű ötödik cikkét¹ . Mind a Balkánon, mind a Közép- és Délkelet-Ázsiában lezajló események mutatják, az USA képtelen megbirkózni a nem katonai kérdésekkel. És a katonai sikerei sem biztosítottak, még stratégiailag törpe ellenfelekkel szemben sem, lásd Afganisztánt és Irakot, ahol a gerillaháborúzás tartósnak bizonyul.

Az USA egyáltalán nem örül az euró megteremtésének, sem a lassanként kialakuló európai kül- és biztonságpolitikának, s a növekvő fontosságú EU-nak, 25 éve tartó folyamatos bővülésével. Sőt, az Európai Katonai Bizottság, ami sok száz magas rangú tiszt közreműködésével, stratégiai tervezéssel foglalkozik és hadgyakorlatokat szervez 2001 óta, egyenesen nyugtalanítja Washingtont. Európát kedvetlenné teszi az USA vadnyugati "hepciáskodása", illetve időnkénti határozott erőszakoskodásai, diplomáciai egyoldalúsága, a nemzetközi jog semmibevétele, az érzéketlenség emberi jogi és környezetvédelmi kérdésekben stb. A világpolitikában kialakul két nagyon különböző fajtájú külpolitika, ami nem hagyja érzéketlenül az európai nagyvállalatokat sem.

Az 1980-as reageni évektől kezdődő új amerikai külpolitika, aminek a mostani "terrorizmus elleni háború" a pillanatnyi betetőzése, szabad kezet adott és nyújt még ma is több nukleáris kis- és nagyhatalom számára: például Kínának az ujgurok ellen, Oroszországnak Csecsenföldön, az izraeli kormánynak Palesztinában stb. Az elmúlt 15-20 év legnagyobb eseménye az amerikai "világbirodalom" tényleges bővülése és retorikájának, szónoki fogásainak viszonylagos hatékonysága² . Az 1991-es iraki bombázástól egészen a 2002-es afganisztáni rakétatámadásig és Irak lerohanásáig, megfigyelhettük az események katonai oldalát: látványos hadműveletek, kevés amerikai kockázattal, aránytalanul sok ártatlan áldozattal.

Az is biztos, hogy nem hivatalos, nemzetközi "majdnem" megegyezésekre támaszkodva³ és kiemelten belső használatra, a nagyhatalmaknak, de több más ország számára is a terrorizmus ürügyül szolgált három fontos területen: a zavaró kisebbségek elnyomására, a rendőri intézkedések súlyosbítására és különböző szigorításokra az igazságszolgáltatás terén: lassanként a fogyasztók, a környezet vagy a dolgozók érdekvédelme bűnüggyé válhat.

"Aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát terrorista"⁴

Washington ideológiai sikereinek betetőzése a most már két évtizede a "terrorizmusról", a "Gonosz birodalmáról" vagy "tengelyéről", a "rothadt országokról", az iraki "különleges fegyverekről", az "áruló államokról" vagy az Iszlámról szóló beszédek érvényesülése és népszerűsége⁵ . Ezek a szólamok persze elfelejtetnek számukra nem kellemes tényeket⁶ . Ezek a beszédek időlegesen elhitetik azt a kétes meggyőződést is, hogy csak az USA képes hatásosan küzdeni a terrorizmus ellen. A retorika rávesz mindnyájunkat, hogy az ellenfelet vagy máshogy gondolkodókat ellenségnek lássuk. Provincializmusban szenvedő megfigyelők számára talán "a civilizációk összecsapásáról" szólna a magyarázat, és nem látnák a világ mai átalakulásának fajlagosságát és fontosságát.

A geopolitikában, a fogalomképzés és -elképzelés már önmagában is egy stratégia. Az USA stratégiáját megalapozza egy alapvető, népszerű amerikai "elbeszélés": az egész világ tudja, Amerika a mindenség legjobb országa, az ország kapitalizmusa s politikai rendszere a legkiválóbb, és minden nép erre áhítozik. Ugyanakkor, Washington sorra veszti el harcait a világ közvéleménye előtt. Cselekedeteinek és propagandájának törvényességi és erkölcsi alapja meginog. Ennek természetesen bomlasztó hatása van.

A piac-fundamentalista vagy szélsőséges "vallási megújulási" mozgalmak támogatják a szélsőséget megjátszó amerikai elnököket vagy egyik-másik latin-amerikai ország vezetőit. Egészen kiemelkedő módon, a világ jobboldali körei számára a piac-fundamentalizmus biztosítja az akármilyen tulajdonhoz való legteljesebb jogot, és törvényesíti az abból húzott jogos-jogtalan hasznot. Ez a biztosíték alátámasztja a kapitalizmus fellegvárának tekintett Amerika iránti hűségüket is.

Ugyancsak az USA malmára hajtják a vizet a radikális neokonzervatív vagy neoliberális⁷ nézeteket nagyszájúan hirdető Haider, Blair, Berlusconi vagy Aznar fajtájú politikusok és követőik. Hasonlóan viselkedik a "közép-európai" országok új vezetőinek lényeges hányada is, akik nemrégen még az egypártrendszer hű vezetői vagy követői voltak. Az általuk levezényelt magánosításban szerzett vagyonuk és társadalmi megalapozottságuk gyengesége magyarázhatja hangosságukat és elkötelezettségüket az USA iránt.

Ugyanakkor a radikális muzulmán csoportosulások elsősorban hittársaikat támadják a Fülöp-szigeteken, Indonéziában, Afganisztánban vagy Boszniában, gyakran alkalmi amerikai támogatottsággal a múltban s talán a jelenben is. Amikor ezek a csoportok csalódnak az USA-ban, "pálfordulatként" megtámadják az amerikai érdekeltségeket. De egyúttal támadva érzik magukat az igen tevékeny és támadó protestáns és hindu szekták által. Érdemes emlékeztetni az olvasót egy geopolitikai és történelmi tapasztalatra: a birodalmaknak nincsenek szövetségesei.

Az állami és magánérdekek összefonódása

Stratégiai szempontból, a katonai kérdések mindig egyidejűek a gazdaságiakkal. Elég két példát említeni. Az USA energiahordozóktól való függése a legnagyobb a gazdaságilag fejlett világban már egy jó évszázada, az amerikai lakosonkénti fogyasztás túlméretezettsége és a korlátozott helyi források miatt. Ezért először a latin-amerikai, majd a közel-keleti arab országok kőolajmezőit igyekszik ellenőrzése alá vonni tűzön-vízen át. Közép-Európa katonai ellenőrzése és gazdaságpolitikai beilleszkedése párhuzamosan zajlott le a helyi tőke nemzetközivé válásával, az 1980-as évektől.

Minden nagyhatalom számára a gazdasági és katonai érdekek kart karba öltve kapcsolódnak a magánérdekek és a közjó kérdéseivel. Szeretjük, nem szeretjük, ez az összetett helyzet alakult ki a világban. Az új Bush II-elv lényege is: Amerika akkor támad, amikor szükségesnek találja saját érdekei szempontjából, és ha kell, "megelőző" katonai beavatkozást alkalmaz, sőt, nukleáris háborút kezdeményez. Ez a katonailag elég erőszakos fellépés és a diplomáciai egyoldalúság szerintem az USA és az amerikai nagyvállalatok viszonylagos gyengülését jelenti. Így van ez más esetben is. 2001-től kezdve Oroszország próbálkozik a "shanghaji csoportot⁸ " erősíteni és fontos megállapodásokat ír alá Kínával kőolaj-vezetékek építéséről.

Ahogy az előzőekben láttuk, az amerikai "világbirodalom" kibővülése és retorikája kettős jellegű: ideig-óráig sikeres katonai-diplomáciai szempontból, de hosszabb távon korlátozott hihetőségében a provincializmusa, a messianizmusa és nacionalizmusa miatt⁹ . Az EU közös kül- és biztonságpolitikája függ Európa adottságaitól, ellenségképétől és védelmi elgondolásaitól. Eurázsia félelmei és nagyhatalmi játszmái meghatározzák az EU és a jövőbeli NATO közötti kapcsolatokat, az Atlanti-óceán két oldala közötti viszonyt és magának Európának a geopolitikai állapotát.

Geopolitikailag az EU-nak sok a lehetősége

Jelen pillanatban az EU 15-ök lakossága és nemzeti terméke lényegesen magasabb, mint az USA-é. Egyszersmind, ha összeadjuk a katonai kiadásokra és a kémszolgálatokra költött pénzeket s a fejlődő országoknak adott segélyek vagy kölcsönök évi összegét, az európai költségvetési kiadások hasonló nagyságrendűek, mint az amerikaiak. A fejlődő országoknak nyújtott támogatások 55%-át az EU biztosítja, és csak ezek egyharmadának felelnek meg a hasonló amerikai kiadások. Az EU-nak gyakorlatilag nincs nemzetközi államadóssága, míg az USA szövetséges és tagállamainak jelentős – történelmileg soha sem látott – tartozása van a nem amerikai nemzeti bankok, a nem amerikai magánszemélyek és vállalatok, tehát a külföld felé. Ez a körülmény állandó veszélyt jelent az ország gazdasági szilárdságára.

Az EU katonasága legalább a kétszerese az USA-énak, még ha műszakilag az utóbbinak van is előnye (de nem lényeges) és ha az előbbi nagy része az amerikai hadseregnek alárendelt is, legalábbis háború esetében. A "békefenntartásra" mozgósított európai alakulatok tízszeresét teszik ki az amerikaiaknak. Sokan úgy vélik, a katonai erő szerepét ma egyre inkább a gazdasági tényező veszi át. Ha ez igaz lenne, akkor nehezen érthető az USA lázas és világméretű katonai terjeszkedése a hidegháború óta, például Közép-Európában vagy Indonéziában, ahol kevés a számára jelentékeny nyersanyag.

Az USA egyedüli hatalomnak tekinti magát, és egyesek annak is tartják. Ma az EU sok szempontból egységesebb és erősebb, mint 20-30 évvel ezelőtt, de rá is hatottak a neoliberális szelek. Képes-e megbirkózni ezzel a nehéz világhelyzettel. Kibővülésével egyidejűleg egy önálló, de önmérsékelő hatalommá való fejlődése leginkább kielégíti a többi nagyhatalom biztonsági követelményeit és hozzájárul a világ jólétéhez és békéjéhez, anélkül, hogy túlságosan legyengülne katonailag. Mit tesz a gazdasági hatalmával majd? Követi az USA példáját vagy népei által rákényszerül egy "másik Föld" kialakítására, ahol a közérdek fontosabb, mint a magán-, illetve a tőkés érdekeltség?

Lehet, szemünknk előtt egy újfajta világ születik. Ez a réginek csak folytatása, folyton megújuló és bővülő alapokon. A világ nagyhatalmi viszonyainak megszilárdulása, az eurázsiai térség biztonsági rendszerének kialakulása és a Nyugat-, illetve Közép-Európa stratégiai célkitűzéseinek megteremtése és formáinak kialakulása legalább 10-15 évet igényel. Párhuzamosan a tőke terjeszkedése sem ellentmondásmentes és szokásos buktatói is számosak. Talán néhány évtizeden belül Vlagyimirnak lesz igaza és nem Rosának többé. Ki tudja?

Jegyzetek

1 A cikk csak tanácskozást ír elő, akkor, ha a bármelyikük elleni fegyveres támadást mindnyájuk ellen irányuló támadásnak tekintik. Nincs előírva, mit tekintenek fegyveres támadásnak, még ha az ENSZ-alapokmány 51. cikkére is hivatkoznak; nincs szó arról, mit lehet tanácskozásnak tekinteni; nincs pontosítva, ki adhat parancsot az esetleges katonai döntések végrehajtására, hiszen a NATO európai katonai főparancsnoka egyúttal az amerikai hadsereg európai főparancsnoka is: az amerikai elnök vagy a NATO legfelső döntéshozó szerve az Észak-atlanti Tanács. Megjegyzem, hogy a nyugat-európai Unió, ami ma része az EU-nak, jobb biztosítékot nyújt, amennyiben kölcsönös védelmet nyújt tagállamainak.

2 Viszonylagos, hiszen számításba kell venni a szomáliai és libanoni felsülést, és tudomásom szerint Szaddám Huszein és Oszama bin Laden még vígan élnek, de lehetséges, hogy ez utóbbiaknak Washington a terrorista "mumus" szerepét osztotta ki. Csecsenföld hasonló szerepet játszhat a putyini Oroszországban, miként a Kasmír-kérdés Indiában vagy Pakisztánban és a nyugat-kínai Szinjiángban az ujgur nép Kínában.

3 Itt gondolok például az 1999-es washingtoni NATO "stratégiai nyilatkozatára", amit egyik kormány sem terjesztett a parlamentek elé, és a NATO, illetve az Európai Gazdasági és Együttműködés Szervezete keretében megszervezett rendőr- vagy belügyminiszteri találkozókra.

4 A szójáték "to be with US or against US" elfogadása vagy elutasítása egy-két ezer bombát jelenthet az utóbbi esetben.

5 Az 1939-45-ös háború után az amerikai propaganda hasonló jellegű. Az 1950-es években "az Eisenhower-adminisztráció hirdetett úgynevezett felszabadítási propagandája nem volt több puszta retorikánál, amelynek fő célja a kommunistaellenes morál fenntartása volt a vasfüggöny mögött. Amerika nem feledkezik meg a rab nemzetekről. (Lásd Békés Csaba: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?", in: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris, Budapest, 2002.)

6 Természetesen, mélyen hallgatva Izrael vagy Pakisztán atomfegyvereiről, a Fülöp-szigetek vagy Indonézia szerény emberjogi gyakorlatáról, az amerikai bankok kikerülhetetlen részvételéről a kábítószer-kereskedelem kifizetési rendszerében, a nemzetközi vállalatok kétes adó- és munkajogi ügyleteikről, egyik-másik keresztény egyház vagy más felekezetek szélsőséges viselkedéseiről stb.

7 E szavak elé biggyesztett "neo" szócska jelzi a konzervatív és liberális nézetek szélsőséges kifejezésmódját.

8 A csoport tagjai: Kína, Oroszország és a közép-ázsiai országok többsége. Az 1990-es években a csoport létezése sikeresen megoldotta a határok kitűzését az érintett országok között és azok hatékony tiszteletét, majd megszüntette a más ország ellenzékének támogatását és serkentette a gazdasági kapcsolatokat.

9 Lásd: Michael Massing: "Unseren War" The New York Review, 2003. május 29.

112. számú kommentár, 2003. május 1.¹

Nem kultúrtörténeti, hanem a mai geopolitikai helyzethez kapcsolódó kérdésről van szó. Az 1945 és 2001 közötti években igen kevesen kételkedtek abban, hogy létezik valami olyan entitás a világpolitika küzdőterén, amelyet "Nyugatnak" vagy a "nyugati világnak" nevezhetünk. Persze voltak viták arról, hogy kiket is lehet idesorolni. Egyes országok nyilvánvalóan beletartoztak: az Egyesült Államok, a nyugat-európai országok, valamint Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. De a nyugat peremvidékeit illetően már kétségek merültek fel. Vajon idesorolhattuk-e Európa "keleti" részének országait? Vagy éppen Törökországot? És Japán? Talán a nyugati világ tiszteletbeli tagjainak tekinthettük őket, mint a dél-afrikai apartheid rezsim, amely a japánokat "tiszteletbeli fehéreknek" titulálta?

Ám amióta a Bush-rezsim megkezdte ellentmondást nem tűrő, macho menetelését bolygónk vidékein át, az Egyesült Államok és "Európa" kapcsolatai feszültté váltak. A világ politikusai és a média kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy a "nyugat" geopolitikai egysége immár nem is olyan magától értetődő feltételezés. Miután az USA maga alá gyűrte Irakot, Tony Blair vállalta magára az Egyesült Államok és Európa közötti egység helyreállításának feladatát; ez persze igen sok erőfeszítést kíván, és a siker igencsak bizonytalan.

A 2003. április 27-i New York Times Sunday Magazine Section két brit publicista cikkét is lehozta ebben a témában. Véleményük alaposan különbözik. Az egyiket Timothy Garton Ash írta, címe "How the West Can Be One" (Miként lehet egységes a nyugat). Niall Ferguson írásának címe egészen mást sugall: "The Empire Slinkes Back" (A Birodalom visszalopakodik – utalás a Csillagok háborúja című filmszéria második részének címére – The Empire Strikes Back – A Birodalom visszavág – a ford.). Ha figyelmesen olvassuk őket, a két cikk feltárja az egykori establishment centruma, és a közelmúltban erőre kapott szélsőjobboldal között folyó viták természetét.

Ash az oxfordi St. Antony's College Európai Kutatások Intézetének igazgatója, és a stanfordi Hoover Intézet (amelyet aligha nevezhetünk a radikalizmus fészkének) tudományos munkatársa. A Szovjetunió bukása előtti és utáni Közép-Kelet-Európáról szóló terjedelmes írásai közismertek. Cikkében, ahogyan ő maga fogalmaz, "panaszos levélben" fordul "drága amerikai barátaihoz", és rögtön az első mondattal leszögezi: "Ismét egybe kell kovácsolnunk a Nyugatot". A cikk két kérdésre, a Közel-Kelet és Franciaország problémáira összpontosít. A Közel-Kelettel kapcsolatos véleménye nem sokban különbözik Blair fennen hangoztatott nézeteitől. Különösképpen hangsúlyozza egy "életképes palesztin állam" létrehozásának fontosságát. Franciaország Ash véleménye szerint "gyalázatosan" viselkedett az iraki háborúval kapcsolatban. Ám a szerző kitér arra is, hogy "Washington túl messzire ment a franciák csepülésében", hiszen "igaza volt Churchillnek: Európát nem lehet Franciaország nélkül felépíteni". Ash egy "kevésbé arrogáns Egyesült Államokért" esedezik.

Ferguson cikke egészen más hangvételben íródott. Akárcsak Ashnek, neki is vannak kötődései az Atlanti-óceán mindkét partján: a gazdaságtörténet professzora a New York-i Egyetemen, egyben az oxfordi Jesus College tudományos munkatársa. Írásának alcíme: "Miért nem képesek az amerikaiak valóban uralni a világot?" Ezt fejti ki bővebben. Az "előrelátás krónikus hiányával" vádolja az Egyesült Államokat, amely – aggódik Ferguson – "nem teremtette meg a hosszú távú irányítás gerincét", nem úgy, mint az angolok a Brit Birodalom legdicsőbb napjaiban. Rámutat, hogy annak idején a brit elit egy része kész volt "munkás éveinek egészét… szülőhelyétől távol, elviselhetetlenül forró, betegségek sújtotta országokban tölteni". Ezzel szemben "az elit amerikai oktatási intézményekből kikerülő emberek a legkevésbé sem kívánnak a tengerentúlra menni, hacsak nem néhány napos kiruccanások vagy nyaralások erejéig". Mire következtet ebből Ferguson? "Mindaddig, amíg az amerikai birodalom nem mer saját nevében fellépni, mindaddig, amíg ragaszkodik a szervezett képmutatás hagyományához, a mai, becsvágyó fiatal férfiak és nők egy pillantást vetnek a háború utáni Irak kilátásaira, és egybehangzóan kijelentik majd: ‘Eszünk ágában sincs odamenni.´"

Vagyis Ash attól fél, hogy az Egyesült Államok a birodalomépítés unilaterális és arrogáns útjára lép. Vele szemben Ferguson azon aggódik, hogy az Egyesült Államok nem a birodalomépítés ösvényét választja, hiszen ez azzal járna, hogy egyes polgárainak hosszú időt kellene elviselhetetlenül forró, betegségek sújtotta országokban tölteni. Ashnek igaza van abban, hogy az USA képtelen egyedül megfelelni saját célkitűzéseinek – katonailag talán még érhet el sikereket, de politikai téren nem. Ferguson pedig jól látja, hogy az amerikai elit valóban teljesen alkalmatlan arra, hogy "gyarmati tisztviselőként" dolgozzon a harmadik világban.

Ash azért könyörög, hogy a Bush-rezsim térjen vissza az elmúlt évek külpolitikai vonalához, amelyet egy meglehetősen működőképes atlanti együttműködésre alapoztak. Ferguson viszont éppen azért esedezik, hogy ne ezt tegyék, és az USA, képmutatását levetkőzve, szikrázó szemű, idealista kereszteslovagként álljon ki a terroristák légióival szemben. Számomra viszont úgy tűnik, hogy az USA jövőbeni politikája egyikük reményeit sem fogja igazolni. Az amerikai héják, akárcsak eddig, a jövőben is megvétóznak majd mindent, amit Ash elvárna az Egyesült Államoktól. Hosszabb távon viszont a héjapolitika nem csupán az amerikai választók, de az amerikai elit számára is elfogadhatatlan – éppen azokból az okokból, amelyekre Ferguson rámutatott. A legtöbb amerikai kényelmesebbnek tartja az izolációt annál, hogy a birodalmi hűbérúr szerepében tetszelegjen – még akkor is, ha egyébként elkápráztatják a fényes katonai győzelmek.

Míg az Egyesült Államok kínlódva keresi jövőbeni világpolitikai irányvonalait (és Bush átmeneti népszerűségének dacára, az USA valóban kínlódik ezen a téren), addig Európa tovább halad önnön felépítésének rögös útján – és Európaként, nem pedig a "Nyugat" vagy az "Atlanti világ" részeként szemléli magát. Hogy miként állíthatom ezt ma, amikor az Egyesült Államok politikailag sokkal egységesebbnek tűnik Európánál, amelyet láthatólag akut és nyilvánvaló belső konfliktusok gyötörnek?

Két okom is van erre – egy gazdasági és egy kulturális. A gazdaságit könnyű megérteni. Egyrészt Európa az Egyesült Államokhoz hasonlóan érdekelt a világgazdaságot ma jellemző centrum-periféria megosztottság fenntartásában, hiszen ez rengeteg előnyt biztosít az Észak számára. Másrészt viszont Európa egyértelműen az Egyesült Államok gazdasági riválisa, és ez a vetélkedés egyre intenzívebbé válik majd az előttünk álló évtizedekben. Vagyis Európának viszonyítania kell azokat az előnyöket, amelyeket egy egyesült északi front nyújthat számára olyasféle küzdőtereken, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), és azokat a hátrányokat, amelyeket a dollárnak az amerikai katonai és politikai nyomás fenntartotta központi szerepe okoz számára.

Amennyiben Európának nem sikerül megtörnie a dollár privilegizált státusát, kénytelen-kelletlen másodhegedűssé válik. Az európaiak ezzel tisztában is vannak. Vajon akkor az "Észak" integráns részeiként hajlandóak lesznek-e majd feláldozni saját osztályérdekeiket, miközben az Egyesült Államokkal is harcolniuk kell? Nem feltétlenül, hiszen úgy gondolják, hogy az USA északi stratégiája kevésbé hatékony, mint a saját elképzeléseik lennének, ráadásul az USA hozzáállását az észak-déli kérdésekhez nagyban befolyásolja az Európa elleni párhuzamos küzdelem. Az európaiak úgy látják, hogy nem csupán nekik, hanem még az Egyesült Államok számára is üdvös lenne az észak-déli politika megváltoztatása (még ha ezt az amerikaiak nem hajlandóak is elismerni). Ezek után igen valószínű, hogy Európa nem szándékozik feladni az Egyesült Államokkal folytatott gazdasági vetélkedést, amelynek a nemzetközi kereskedelmi egyezmények és a vezető iparágakban eszközölt új beruházások egyaránt részét képezik. És gazdasági érdekeinek védelmében Európa azon van, hogy saját, független katonai erőt állítson fel, amely ellen mind Blair, mind Powell újra és újra elkeseredetten tiltakozik, annak tudatában, hogy megakadályozni úgysem tudják.

A kulturális szempont megértéséhez némi történelmi visszatekintésre van szükségünk. Az Egyesült Államok kulturális szempontból Európa egy leágazása. És egészen 1945-ig mind Európában (Nagy-Britanniában is, sőt különösen ott), mind pedig Amerikában Európát tekintették az idősebbik testvérnek. A világ 1945 utáni átalakulása viszont Európát az öcsike szerepébe kényszerítette, és az európaiak soha nem lelkesedtek ezért az új helyzetért, bár a hidegháború éveiben kénytelen-kelletlen elkezdték megemészteni. Ebben a kérdésben még a legkonzervatívabb európaiak is hasonlóképpen éreznek; figyeljük csak meg a kulturális lenézést Ferguson érvelésében. Megvetése kultúrpolitikai terminusokban alig különbözik Ash sirámaitól. Ash egyszerűen csak udvariasabb.

Európa kulturális büszkesége azonban nagyjában-egészében felfoghatatlan a legtöbb amerikai számára. Ez mindig is így volt. A franciák ma annyira divatos gyalázása nem Franciaország ellen szól, hanem Európa ellen. És ezzel az európaiak nagyon is tisztában vannak. Ash nem az egyedüli, aki ezt világosan látja. Vajon létezik-e még a Nyugat? Geopolitikai értelemben még nem tűnt el teljesen, de láthatóan hihetetlenül meggyengült.

(Fordította: Konok Péter)

Jegyzet

1 "Kommentárok a válságról" címmel, lapunk 52. számában közöltük I. Wallerstein 4 egymást követő kommentárját a 2001. szeptember 11-e utáni világhelyzetről. A neves történész – a http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm honlapon – azóta is rendszeresen közreadja a nemzetközi események hátterét feltáró-elemző gondolatait.