A jelenlegi világhelyzet előzmények nélküli. Az egykori nagy világbirodalmak, mint a spanyol impérium a XVI-XVII. században, s különösen a XIX-XX. századi Brit Birodalom kevés közös vonást mutatnak a jelenlegi amerikai birodalommal.

A globalizáció egyedülálló szintet ért el három vonatkozásban is: a kölcsönös függés, a technológia és a politika területén.

Először is, olyan világban élünk, ahol a kölcsönös függés következtében a mindennapi folyamatok egymással összekapcsolódnak, s ahol bárminemű rendellenesség azonnali globális következményekkel jár. Vegyük a SARS-járvány [a súlyos, akut légzőszervi szindróma, más néven, az atípusos tüdőgyulladás – a ford.] példáját, amely, bár eredete nem ismert, valószínűleg valahonnan Kínából indult el. E járvány a globális jelenségek nagyságrendjére tett szert. A világ közlekedési hálózatára, a turizmusra, a különböző nemzetközi konferenciákra és intézményekre, a nemzetközi piacokra, sőt egyes országok egész gazdaságára gyakorolt zavaró hatásai oly rövid időn belül váltak érzékelhetővé, ami bármely korábbi korszakban elképzelhetetlen lett volna.

Másodszor, növekszik a – folyamatos forradalmi megújulást élő – technológia hatalma gazdasági s főként katonai téren. A katonai szférában a technológia minden eddiginél meghatározóbb jelentőségre tett szert. Kézbentartását a globális méretű politikai hatalom immár egy földrajzilag hatalmas kiterjedésű állam szintjén látja el – aminek szükségessége korábban nem merült fel. Nagy-Britannia, amely a maga idején a legnagyobb birodalommal rendelkezett, még a XVIII-XIX. századi kritériumok szerint is csupán közepes nagyságú állam volt, Hollandia pedig – egy Svájchoz hasonló méretű állam – a XVII. században globális szereplővé tudott válni. Manapság elképzelhetetlen, hogy egy bármilyen gazdag és technológiai értelemben fejlett állam világhatalommá válhasson, ha nem viszonylag nagy földrajzi kiterjedésű.

Végül pedig, napjainkban a politika komplex jelleget öltött. Korunk még a nemzetállamok kora, ami [a világrendszeren belül] az egyetlen olyan mozzanat, ahol a globalizáció nem érvényesül. Olyan különleges államról van azonban szó – s ez virtuálisan mindegyik államra igaz -, amelyben az egyszerű lakosok fontos szerepet játszanak. A múltban a döntéshozók nemigen törődtek azzal, mit gondol a lakosság többsége. A XIX. század végén, a XX. század elején a kormányok számíthattak népeik mobilizálhatóságára. Manapság viszont sokkal inkább számot kell vetniük azzal, amit az állampolgárok gondolnak, illetve amit megtenni hajlandóak.

Korábban – az amerikai birodalmi elképzelésekkel ellentétben, s ez a nagy jelentőségű újdonság – minden nagyhatalom s mindegyik birodalom tisztában volt azzal, hogy nem szigetelődhet el, s nem törekedtek arra, hogy egyedül uralják a világot. Egyikük sem vélte magát sebezhetetlennek, még ha mindegyikük a világ közepének is képzelte magát, mint például Kína vagy fénykorában a Római Birodalom. Abban a nemzetközi rendszerben, amely a világot a hidegháború végéig igazgatta, legfeljebb a regionális uralom veszélye állt fenn. A földkerekség egészére való eljutás lehetőségét – ami 1492-vel valósult meg – nem szabad összekevernünk a világ globális uralmával.

 

 

A globális hatalom igézete

 

A XIX. században a Brit Birodalom volt az egyedüli valóban "globális" impérium – annyiban, hogy működése az egész világra kiterjedt -, s ez az amerikai birodalom szempontjából, ebben az értelemben, előzménynek számít. Ezzel szemben az oroszok a kommunista éra időszakában, bár szintén új világról álmodtak, jól tudták – akkor is, amikor a Szovjetunió hatalmának csúcsán állt -, hogy a világuralom kívül esik lehetőségeik határain, s a hidegháborús propagandával ellentétben, igazából soha nem is próbáltak ide eljutni.

A mai amerikai ambíciók viszont alapvetően különböznek az egy évszázaddal ezelőtti, vagy még korábbi Nagy-Britannia törekvéseitől. Az Egyesült Államok fizikai értelemben is hatalmas ország, amely a világ egyik legnagyobb létszámú és – a szinte korlátlan bevándorlásnak köszönhetően – növekvő népességgel rendelkezik (szemben az Európai Unióval).

Ezen túlmenően, vannak stílusbeli különbségek is. A Brit Birodalom fénykorában a Föld felszínének egynegyedét foglalta el és igazgatta. Az Egyesült Államok viszont – egy rövid ideig tartó szakasztól eltekintve, a gyarmati imperializmusok XIX. század végi, XX. század eleji divatja idején – igazából sosem vált gyarmatosítóvá. Inkább függő vagy szatellit országokra támaszkodott, különösen a nyugati féltekén, ahol gyakorlatilag nem volt versenytársa. Az USA a XX. században, Nagy-Britanniával ellentétben, ezekben az országokban a katonai intervenció politikáját alkalmazta.

Minthogy abban az időben a világbirodalom fő fegyveres támaszát a hadiflotta jelentette, a Brit Birodalom világszerte stratégiai jelentőségű tengerészeti bázisokra tett szert. A Union Jack ezért lobogott – s lobog ma is – Gibraltártól Szent Ilonán át a Malvin-szigetekig. Az amerikaiaknak csak 1941 után volt szükségük hasonló támaszpontokra, amelyeket egy akkor valóban "készséges koalíció" [coalition of the willing] egyetértésével szerzett meg. Ma azonban egészen más a helyzet. Amerika szükségét érzi, hogy közvetlenül birtokoljon jelentékeny számú katonai támaszpontot, miközben közvetve a szóbanforgó országokat is ellenőrzése alatt tartja.

Végül, számottevő különbségek vannak [a brit és az amerikai birodalom között] az állam struktúrájában belpolitikai, illetve ideológiai síkon is. A Brit Birodalomnak brit törekvései voltak, nem pedig univerzálisak, jóllehet propagandistái – természetesen – önzetlenebb célokat kreáltak számára. Így a rabszolga-kereskedelem felszámolása volt hivatva igazolni a brit tengeri hatalmat, ugyanúgy, ahogyan napjainkban sokszor az emberi jogok szolgálnak igazolásul az amerikai katonai hatalom számára. Az Egyesült Államok – Franciaországhoz és a forradalmi Oroszországhoz hasonlóan – olyan nagyhatalom, amely egyetemes forradalmon alapul, s emiatt az a meggyőződés vezérli, hogy a világ többi részének követnie kell őt, sőt, hogy a világ többi részét neki kell felszabadítania. Nincs veszélyesebb az olyan nagyhatalomnál, amely – miközben csakis saját érdekeit védi – azt képzeli magáról, hogy az egész emberiségnek tesz szolgálatot.

A lényegi különbség mégis abban áll, hogy a Brit Birodalom, noha globális méretű volt – sőt bizonyos értelemben az amerikainál is globálisabb, hiszen egyedül uralkodott a világtengereken, amire ma egyetlen ország sem aspirálhat -, nem törekedett globális uralom megszerzésére, sem pedig szárazföldi katonai és politikai hatalomra olyan térségekben, mint Európa vagy Amerika. A Birodalom Anglia alapvető – nevezetesen gazdasági – érdekeinek szolgálatában állt, miközben a lehető legkisebb mértékben avatkozott csak be a többi állam ügyeibe. Mindig is tisztában volt földrajzi méretei és erőforrásai korlátozottságával, 1918 után pedig a Birodalom hanyatlásának tényével.

Egyébként az első iparosodott nemzet világbirodalma képes volt a [korabeli] globalizáció működtetésére, amelyhez az angol gazdaság növekedése nagy mértékben hozzájárult. Olyan nemzetközi kereskedelmi rendszert hozott létre, amely – az anyaország ipari fejlődésének mértékében – elsősorban a feldolgozott ipari termékeknek a kevésbé fejlett országokba irányuló kivitelétől függött. Ami által viszont London a földkerekség legnagyobb nyersanyagpiacává, majd – miután Anglia megszűnt a világ ipari műhelye lenni – a nemzetközi pénzügyi rendszer központjává válhatott.

Másként alakult mindez az amerikai gazdaság esetében, amely a hazai ipar külhoni versenytársakkal szembeni védelmén alapult, az ország potenciálisan hatalmas méretű piacán. Ez a tényező ma is fontos eleme az amerikai politikának. Az a körülmény azonban, hogy az amerikai gazdaság immár nem rendelkezik a korábbi uralkodó pozícióval az iparosodott világban, egyik gyenge pontja a XXI. századi amerikai birodalomnak. Amerika a világ más részeiről hatalmas mennyiségű feldolgozott ipari terméket importál, ami az amerikai kereskedelmi érdekeltségek és választók protekcionista reakcióját váltja ki. Ellentmondás van egyfelől a szabadkereskedelem vezérelte világ ideológiája – melyet Amerika ellenőrzése alatt tart – másfelől jelentékeny szereplők politikai érdekei között az Egyesült Államokon belül, amiket ez az ideológia kompromittál.

 

 

Készséges koalíció

 

A probléma megoldásának egyik módja a fegyverkereskedelem fejlesztése. S ez egy másik különbség a brit és az amerikai birodalom között. A fegyverek békeidőben való felhalmozása – különösen a második világháború után – korábban ismeretlen mértéket öltött az Egyesült Államokban, amire nincs példa az újkori történelemben, s ami magyarázatul szolgál a "katonai-ipari komplexum" uralmára, amelyet annak idején Dwight D. Eisenhower elítélt. A hidegháború negyven éve alatt a két tábor úgy érvelt és cselekedett, mintha tényleges háború folyt volna közöttük, vagy legalábbis mintha a háború kitörése küszöbön állt volna. A Brit Birodalom egy évszázad alatt (1815-től 1914-ig) érte el virágkorát, amikor is nem került sor jelentős nemzetközi háborúkra. Az amerikai hadiipar növekedése – az amerikai és a szovjet hatalom közti látható aránytalanság ellenére – érzékelhetően felgyorsult még a hidegháború vége előtt, s azután is folytatódott. Ezáltal az Egyesült Államok a nyugati világ hegemón hatalmává vált. Mindazonáltal e szupremácia egy szövetség élén érvényesült. Senkinek sem lehetett persze illúziója a partnerek relatív fontosságával kapcsolatban: a hatalom Washington kezében összpontosult, s Európa akkoriban bizonyos értelemben magáévá tette az amerikai világbirodalmi logikát. Manapság Washington nehezményezi, hogy birodalmát és kitűzött céljait nem igazán fogadják el. Nincs többé "készséges koalíció", mivel a mai amerikai politika valójában minden idők legnépszerűtlenebb politikája, amelyet valaha amerikai – sőt, alighanem bármely más kormány – folytatott.

Korábban Washington [transzatlanti] kapcsolatait egyfajta – a nemzetközi ügyekben hagyományos – szívélyességgel irányította, s tekintetbe vette, hogy az európaiak a szovjet haderővel szembeni harc első vonalában foglaltak helyet. Ami persze – az amerikai katonai technológiától való függés miatt – nem változtatott az USA-hoz fűződő szövetség kényszeres természetén. Washington mindvégig következetesen ellene volt önálló fegyveres erő létrehozásának Európában. Az amerikaiak és a franciák közötti régi keletű egyet nem értés, amely de Gaulle tábornok időszakára nyúlik vissza, abban gyökerezett, hogy Párizs elutasította a merev szövetséget, illetve hogy meg kívánt őrizni valamilyen független hadi potenciált, hogy fejlett technológiájú katonai eszközökkel láthassa el önmagát. Mindazonáltal, a feszültségek dacára a szövetség [akkoriban] "készséges koalíciónak" volt mondható.

A Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államok az egyedüli szuperhatalommá vált, amellyel egyetlen más ország sem akart vagy tudott versenyre kelni. A váratlan, rendkívüli, brutális és ellenséges szándékú amerikai erőfitogtatást annál is nehezebb megérteni, mert nem felel meg sem a hosszú időn át kipróbált s a hidegháborúban alkalmazott birodalmi politikának, sem az amerikai gazdasági érdekeknek. A Washingtonban a legutóbbi időben uralkodó politika a külső megfigyelő számára oly mértékben értelmetlennek tűnik, hogy nehéz kihámozni belőle valóságos céljait. Akik ma az USA-ban a döntési folyamatokat – egészében vagy részben – meghatározzák, láthatólag arra törekszenek, hogy a katonai erő révén globális amerikai fölényt teremtsenek. E stratégia célja azonban homályban marad.

Van-e az effajta politikának esélye a sikerre? Nos, a világ túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egyetlen állam uralhassa. S ne feledjük, hogy az Egyesült Államok – katonai fölényét leszámítva – olyan erőforrásoktól függ, amelyek csökkenőben vagy kimerülőben vannak. Bár Amerika gazdasága hatalmas, a világgazdaságon belüli részesedése azonban csökken. Az Egyesült Államok rövid és hosszú távon egyaránt sérülékeny: képzeljük el például, hogy a Kőolajexportáló Országok Szervezete (OPEC) egyik napról a másikra elhatározza, az olajat ezentúl dollár helyett euróban számlázza…

Meg kell állapítani, hogy az amerikaiak az elmúlt másfél évben nem törődtek politikai ütőkártyáik nagy részével, bár ezek némelyike továbbra is birtokukban van (az amerikai kultúra és az angol nyelv meghatározó befolyása kétségbevonhatatlan). Birodalmi terveik szempontjából azonban a legfontosabb előny, amivel rendelkeznek, katonai természetű. Ezen a téren az amerikai birodalomnak nincs vetélytársa, s ez alighanem így marad a belátható jövőben is. Mármost ez az előny helyi, korlátozott konfliktusok esetében döntő jelentőségű, de nem föltétlenül abszolút jellegű. Ám gyakorlatilag egyetlen más ország – beleértve Kínát – sem rendelkezik az amerikai technológiai színvonallal. El kell gondolkodni ugyanakkor a puszta technológiai fölény korlátairól is.

Természetesen az amerikaiak elvileg nem törekszenek az egész világ elfoglalására. Céljuk, hogy háborúzzanak, "baráti" kormányokat segítsenek hatalomra, majd hazatérjenek. Ez azonban nem fog menni. Az iraki háború, tisztán katonai szempontból, egyértelműen eredményes volt. A Bush-kormány figyelmét azonban túlzottan e cél kötötte le, s emiatt figyelmen kívül hagyta az olyan feladatokat, amelyek egy ország elfoglalásakor jelentkeznek, amit kormányozni, vezetni kell, miként a britek tették India, a hagyományos gyarmatosítás mintaországa esetében.

A "demokrácia-modell", amelyet az amerikaiak Irak kapcsán a világnak kínálnak, valójában semmiféle modellt nem képvisel. Merő fantáziálás azt hinniük, hogy megspórolhatják valódi szövetséges országok megnyerését, vagy hogy valóságos támogatókra tehetnek szert azokban az országokban, amelyek meghódítására immár katonailag képesek – igazgatásukra azonban korántsem.

 

 

"Az emberi jogok imperializmusa"

 

A háború Irakban a washingtoni döntéshozók könnyelműségét példázza. Irak megvert ország, amely azonban nem volt hajlandó megadni magát. Annyira meggyengült, hogy úgy tűnt: könnyű lesz vereséget mérni rá. Bár éppenséggel vannak ütőkártyái – a kőolaj -, a katonai akció elsőrendű célja mégis a nemzetközi erő demonstrálása volt. A washingtoni szélsőségesek által hangoztatott politikának – az egész Közel-Kelet teljes átszervezésének – semmi értelme nincs. Ha megdöntik a szaúdi királyságot, vajon mit állítanak a helyébe? Amennyiben komolyan meg kívánnák változtatni a térség viszonyait, tudjuk, egyetlen dolgot kellene tenniük: nyomást gyakorolni Izraelre. George W. Bush édesapja 1991-ben, az első Öböl-háború után ezt meg is tette, utódja a Fehér Házban azonban nem. A mostani adminisztráció ehelyett felszámolta a két közel-keleti, világi kormány közül az egyiket, s hasonló sorsot szán a másiknak, Szíriának is.

E lépés nyilvános indoklása még inkább aláhúzza a dolog értelmetlenségét. Az olyan kifejezések, mint a "Gonosz tengelye" vagy az "Útiterv", semmiféle stratégiát nem jelölnek – valójában csupán üres szólamok, amelyekről azt képzelik, hogy önmagukban hatásosak lehetnek. A világot tizennyolc hónap óta elárasztó újbeszéd a valóságos politika hiányáról árulkodik. George W. Bush valójában nem politizál, hanem szerepet játszik. Az olyan felelős vezetők, mint Richard Perle és Paul Wolfowitz Rambót utánozzák, közszerepléseik során és magánbeszélgetésekben egyaránt. Egyetlen dolog számít: az amerikai túlhatalom. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok képes megszállni bármely országot, azzal a feltétellel, hogy az ne legyen túl nagy, s a győzelmet gyorsan el lehessen érni. Ez azonban nem nevezhető stratégiának. Miként az sem várható el, hogy mindez működjön.

A következmények rendkívül károsak lehetnek az USA-ra nézve. Belpolitikai téren, egy ország, amely arra törekszik, hogy lényegében katonai eszközökkel ellenőrzése alá vonja a világot, a militarizálódás eleddig súlyosan alábecsült veszélyével kell szembenézzen. Nemzetközi síkon pedig a kockázat a világ destabilizálódása.

Bizonyíték erre a Közel-Keleten uralkodó bizonytalanság, amely ma súlyosabb, mint tíz vagy akár csak öt esztendeje. Az amerikai politika – a kialakult erőviszonyok fenntartása érdekében – a lehetséges megoldásra irányuló minden hivatalos és nem hivatalos erőfeszítést zátonyra futtat. Európában tönkretette az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét (NATO), ami azért nem olyan nagy veszteség. Ám megpróbálni átalakítani a NATO-t az Egyesült Államok szolgálatában álló katonai-rendőri erővé – ez már viccnek számít. Washington szándékosan szabotálta az Európai Uniót, s ugyancsak tudatosan törekszik az egyik legjelentősebb második világháború utáni vívmány, a demokratikus és virágzó jóléti állam felszámolására. Az ENSZ hitelvesztése viszont számomra kevésbé tűnik súlyos problémának: a világszervezet mindig is csupán marginális akciókra volt képes, minthogy tökéletesen ki van szolgáltatva a Biztonsági Tanácsnak s a vétójog amerikaiak általi alkalmazásának.

Hogyan szállhatna szembe a világ az Egyesült Államokkal, jobban mondva: hogyan fékezhetné meg Amerikát? Egyesek – természetesen – úgy látják, hogy erre nincsenek eszközeik, s ezért inkább az USA mellé állnak. Veszélyesebbek azonban azok, akik bár utálják a Pentagon képviselte ideológiát, ám mégis támogatják az amerikai terveket, mondván: azok végső soron kiküszöbölnek bizonyos helyi vagy regionális igazságtalanságokat. Ezt a fajta "emberjogi imperializmust" az 1990-es években a Balkánon elszenvedett európai kudarc táplálta. Az iraki háborúról folytatott nyilvános vitában a befolyásos értelmiségiek csupán csekély kisebbsége – mint Michael Ignatieff vagy Bernard Kouchner – érvelt az amerikai beavatkozás támogatása mellett, mivel úgy vélték, annak érdekében, hogy a világ bajait rendbe lehessen tenni, erőszakhoz kell folyamodni. Kétségtelen: egyes kormányok annyira veszélyesek lehetnek, hogy eltűnésük üdvös az egész világra nézve. Ez azonban nem szolgálhat igazolásul ahhoz, hogy felvállaljuk egy olyan világhatalom kockázatát, amelyet egyfelől nem érdekel a világ, amit nem ért, másfelől viszont bárkivel szemben, aki nem tetszik neki, kész a fegyveres intervenció eszközével élni.

A háttérben a tömegtájékoztatásra gyakorolt nyomás erősödését tapasztaljuk. Egy olyan világban, ahol a közvéleménynek ekkora jelentősége van, a média is roppant manipulációknak van kitéve. Az Öböl-háború idején (1990-1991), a vietnami helyzet megismétlődésének elkerülésére, a "szövetségesek" megpróbálták megakadályozni a médiát abban, hogy közel kerüljön a harctéri eseményekhez. Hiába: Bagdadban jelen voltak olyan médiumok is, mint a CNN, amelyek másként tudósítottak az eseményekről, mint ahogyan Washington szerette volna. Az Irak elleni háború során, ezzel szemben, az újságírókat a harcoló csapatokba integrálták, hogy így befolyásolják látásmódjukat. Ez sem működött igazán. A jövőben minden bizonnyal megpróbálnak majd hatékonyabb – esetleg közvetlen vagy technológiai jellegű – ellenőrzési módokat találni. Mindenesetre a kormányok és a kommunkációs monopóliumok közötti összejátszás még hatékonyabb lesz, mint a Fox News az Egyesült Államokban, vagy a Slivio Berlusconi-féle médiabirodalom Olaszországban.

 

 

Csak a nevelés hozhat változást

 

A kulcskérdés most az, mit fog tenni az Egyesült Államok, s hogyan reagál erre a többi ország. Vajon egyes államok, mint Nagy-Britannia – amely valójában az uralmon lévő koalíció egyetlen másik tagja – még tovább mennek, s Washington bármilyen tervét támogatják? A kormányoknak ki kell mondaniuk, hogy az amerikai hatalomnak korlátai vannak. E tekintetben a legpozitívabb álláspont eddig Törökországé volt, amely világosan kijelentette, hogy bizonyos döntésekre nem hajlandó, jóllehet tisztában volt vele, hogy meghozataluk számos előnnyel kecsegtetne.

Jelenleg a fő cél az, hogy ha megfékezni nem is tudjuk, legalább neveljük vagy átneveljük az Egyesült Államokat. Volt idő, amikor az amerikai birodalom ismerte saját korlátait, vagy legalábbis tisztában volt az előnyökkel, amelyekre szert tehet, ha úgy tesz, mintha ilyenek lennének. Ez jelentős mértékben a Szovjetuniótól való félelméből fakadt. Most, hogy e félelem elmúlt, helyébe csakis a jól felfogott érdek és a nevelés léphet.

 

(Eric Hobsbawm szavait lejegyezte: Victoria Brittain. Megjelent a Le Monde diplomatique 2003. júniusi számában. Fordította: Lugosi Győző.)

Latin-Amerika magas árat fizet azért, hogy az elmúlt negyedszázadban a neoliberális kísérletezés első számú laboratóriuma volt: a térség mára a világ egyik legingatagabb régiójává vált, gazdasági, politikai és szociális értelemben egyaránt. 2003 sorsfordító esztendő lehet a földrész jövője szempontjából.

Amikor Latin-Amerikában a diktatúrák túlhaladottnak tekintett időszakát fokozatosan a demokratikus rendszereké váltotta fel, George Bush amerikai elnök az Amerika Tanács konferenciáján, 1989. május 2-án sietett rámutatni: "A demokrácia iránti elköteleződés csak egyik eleme annak az újfajta összefogásnak, amelyet Amerika nemzetei számára elképzelek. Az összefogásnak arra is irányulnia kell, hogy szavatolja a piacgazdaság fennmaradását, erősödését és meghatározó szerepét."

Latin-Amerika magas árat fizet azért, hogy a neoliberális kísérletezés első számú laboratóriuma volt. A kísérletekkel együtt járó pénzügyi tobzódás következtében a térség mára a világ egyik legingatagabb régiójává vált, gazdasági, politikai és szociális értelemben egyaránt. A szegénységi küszöb alatt élők száma 120 millió főről (1980) 214 millióra (2001), az összlakosság 43%-ára nőtt, s a népesség 18,6%-a, 92,8 milliónyian nyomorban tengődnek.¹

William Clinton elnök első mandátuma idején egyszer sem lépte át a Rio Grandét, a szomszédos Mexikóval határos folyót; egyetlen latin-amerikai országba se látogatott el. A szubkontinens – az akkortájt uralkodó washingtoni konszenzus² szempontjából – "jól viselkedett". Egyre inkább általánossá vált a nézet, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank által előírt szigorú szerkezetátalakításoknak – kiegészülve a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) "szabadkereskedelmi" politikájával – nincs gazdaságpolitikai alternatívája.

Amerika déli felén a diktatúrák alkonya kontinens-szerte együtt járt prosperáló, liberális-demokratikus rendszerek térhódításával. Ez alól az egyedüli kivételt a kis karibi szigetország, Kuba jelentette, amelyre mint a nem demokratikus rezsimek túlélőjére és modelljére tekintettek.

Jorge Castaneda – aki később az ún. "Buenos Aires-i konszenzuson"³ nyugvó latin-amerikai "harmadik út" egyik fő mentora lett – a baloldal vereségének ezt az időszakát mutatta be A lefegyverzett utópia című munkájában, amely jelentős visszhangot keltett.⁴ A Szovjetunió eltűnése és az Egyesült Államok győzelme a hidegháborúban radikális jobboldali fordulatot eredményezett a világ egyensúlyában, ami Latin-Amerikában egybeesett a sandinisták kudarcával (1990), valamint a fegyveres felkelés beszüntetésével Salvadorban (1992), majd később Guatemalában (1996).

A szociáldemokrácia – a François Mitterand és Felipe Gonzales alatti Franciaország, illetve Spanyolország példája nyomán – neoliberális politikára tért át, Nyugat-Európa legjelentősebb kommunista pártja – az olasz – pedig saját maga nyilvánította ki megszűnését. Ugyanakkor a neoliberalizmus, Anthony Blair és William Clinton "harmadik útjának" köszönhetően, lélegzetvételhez jutott.

Az 1994-es mexikói válság kétségtelenül törést jelentett a neoliberalizmus sikertörténetében. A Clinton-kormányzat gyors beavatkozásának köszönhetően mégis az a benyomás keletkezhetett, hogy csupán átmeneti – egy új, hegemonikus modellhez való alkalmazkodással összefüggő – krízisről van szó. Brazília – Fernando Enrique Cardoso győzelmével – ugyancsak 1994-ben csatlakozott a kontinentális konszenzushoz.

A meggyengült, a neoliberalizmushoz "megtért" baloldal a vereség képét mutatta. A Demokratikus Forradalom Pártja Mexikóban, a Széles Front Uruguayban, a Dolgozók Pártja Brazíliában vagy a Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (a politikai párttá vált egykori fegyveres ellenzék) Salvadorban – hogy csupán e példákat említsük – ellenállásra képtelen túlélőknek bizonyultak a pusztító, jobboldali előretöréssel szemben. A növekvő munkanélküliség, a "rugalmas" foglalkoztatási politika, a munkakapcsolatok egyre bizonytalanabbá válása a szakszervezeteket védekezésre kényszerítette, s bebizonyosodott az ún. "új szociális mozgalmak" által hirdetett, újfajta harci módszerek korlátozott eredményessége is.

A neoliberalizmus győzelmét és hegemóniára törekvését valójában nem lehet elválasztani a baloldalnak a diktatúrák általi szétverésétől. Chile, ahol a gazdasági és szociális jogokért vívott harc és a politikai demokrácia hosszú időre visszatekintő hagyománnyal bírt, a Pinochet tábornok irányításával véghez vitt kegyetlen megtorlás nélkül – ami szétzúzta az egész kiépített struktúrát, amely az országot Latin-Amerika-, sőt világszerte viszonyítási ponttá tette – aligha válhatott volna a neoliberális offenzíva zászlóvivőjévé. De e nélkül Argentínában sem kerülhetett volna sor Carlos Menem kormányzására, a dollár és a peso paritásán alapuló, az országot pusztulásba taszító, katasztrofális politikára.

Ezekben az ólomsúlyú esztendőkben, amikor meghiúsultak a baloldal utolsó kísérletei is a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének megállítására, Uruguay militarizálódása, valamint a chilei katonai hatalomátvétel diadalra vitte az Egyesült Államokban kidolgozott nemzetbiztonsági doktrínához igazodó diktatúrák "brazil" modelljét. Egyidejűleg azonban egy másik jelentős fordulat is erős hatást gyakorolt a latin-amerikai kontinensre: a nemzetközi kapitalizmus addigi legjelentősebb, hosszú növekedési ciklusa tartós, recessziós szakaszba fordult át.

A Clinton által utódjára hagyott politikai örökség nagymértékben különbözött attól, amelyet elődjétől kapott. George W. Bush egy forrongó Latin-Amerikával találta magát szemben, amely az 1930-as évek óta a legmélyebb válság időszakát éli. Gazdasági és politikai súlya jelentősen csökkent a világban. A kontinens ingatag gazdaságú államaiban a társadalmi struktúra még töredezettebbé vált, s a lakosság széles rétegei változatlanul meg vannak fosztva az alapvető jogoktól. Argentínától Haitiig, Uruguaytól Nicaraguáig, Perutól Paraguayig, Venezuelától Bolíviáig vagy Kolumbiától Ecuadorig egymást követik a küszöbön álló vagy már ki is robbant válságok.

Ya basta! Az 1994-es mexikói válság egybeesett a liberalizmussal szembeni első nagy, nemzetközi tiltakozással, amely a zapatistáktól indult el Chiapas erdőségeiből. Ezt követően a földrész ellenállása, a brazíliai földnélküliek megmozdulásai, az ecuadori és a bolíviai indiánok mozgalma s a több országra kiterjedő privatizáció-ellenes harcok révén, újult erővel folytatódott. E megújulás számára a Porto Alegre-i szociális világfórumok az összefogás kivételes pillanataira adtak alkalmat.

Mindennek fényében a 2003-as esztendő a latin-amerikai kontinens számára 1973 óta a legfontosabb évnek ígérkezik:

• Brazíliában kirajzolódik a Luiz Inácio "Lula" da Silva által meghirdetett politika, amelynek deklarált célja: szembefordulni a neoliberalizmussal;
• Ecuadorban kiderül, mekkora a mozgásszabadsága Lucio Guitérreznek, egy szintén anti-neoliberális kormánynak, amely azonban ki van szolgáltatva a dollárosítás kényszereinek;
• Argentínában elnökválasztásokra kerül sor, s ennek nyomán eldől, lesz-e Brazíliának partnere a Mercosur (a Déli Közös Piac) újjászervezésére irányuló politikájában s esetleg egy új, közös regionális pénz megteremtésében, avagy a dollárosítás kerekedik fölül, amely az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezetnek és az USA uralmának kedvez, s alapvetően behatárolja az új brazil kormány cselekvési lehetőségeit;
• Venezuelában véget ér a válság, bármilyen lesz is a kimenetele.

Az év végére tehát a földrész arculata meg fog változni. Megtudjuk: sikerül-e a brazil, az ecuadori és esetleg az argentín kormánynak áttérnie egy új, neoliberalizmus utáni korszakra, vagy pedig meg kell majd állapítanunk kudarcukat – a tőkespekuláció és a dollárosítás támadásai következtében, illetve ha e rendszerek netán a kooptálást részesítik előnyben a jelenlegi politikával való szakítás helyett.

Ezen új időszak lényegi újdonsága az előzőhöz képest nem csupán abban áll, hogy meggyengül(het) a neoliberális hegemónia – még ha számot is kell vetnünk mindazokkal a veszélyekkel, amelyek a meghaladásukra törekvő kormányokra leselkednek. Nem egészen egy évtized leforgása alatt, midőn a kontinens történelme – a szűkös gazdasági-pénzügyi keretek között – megmerevedni látszott, egy másfajta szakasz vette kezdetét, amelyben új, korábban ismeretlen mozgástér nyílik a népi mozgalmak, a tömegek mozgósítása számára.

Túljutottunk azon a perióduson, amikor az ellenállás a szociális kérdésekre korlátozódott, s nem nyilvánulhatott meg az országos politika szintjén. A kontesztáló társadalmi erők által hatalomra segített kormányok a követelések szószólóivá válhatnak. A parasztmozgalmakra s más népi erőkre támaszkodó Evo Morales bejutása a bolíviai elnökválasztás második fordulójába megmutatta: ezek a társadalmi erők képesek kihasználni a rendelkezésre álló intézményi kereteket. Guitérrez győzelme Ecuadorban mindazon társadalmi csoportok összefogásának gyümölcse, amelyek kivették részüket a neoliberális kormányokkal szembeni küzdelemből, s a választásokon politikai tényezőkké léptek elő.

Kuba nem omlott össze. Ha át is kellett alakítania gazdaságpolitikáját, a szigetország kívül maradt a washingtoni konszenzuson.

Venezuelában nem sikerült keresztülvinni a neoliberális politika meghonosítását. Carlos Andrés Perez és Rafael Caldera kormányainak kudarcát követően, az ország megválasztotta Latin-Amerika első olyan elnökét, aki nyíltan szembehelyezkedett a neoliberalizmussal. Hugo Chávezt, bár kevés politikai és szervezési tapasztalattal rendelkezett, a megújulást követelő népi mozgalom juttatta hatalomra.

A venezuelai válság világosan jelzi a hiátust a neoliberális projektek kimerülése és az új alternatívák kimunkálása ütemében. Chávez győzelme – kormányzásának "bonapartista" hangvételével – ideiglenesen kitölti ezt az űrt, mialatt formálódik a népi mozgalom, amelyet a kormány szociálpolitikája is erősít. Venezuelában versenyfutás zajlik egyrészt a kormány programja és a népi mozgalom megerősödése, másrészt az ellenzék (mostanáig nem létező) javaslatainak megfogalmazása között. Hogy az ország milyen irányba fordul, e versenyfutás kimenetelétől, illetve annak a nyílt destabilizációs kísérletnek a sikerétől vagy kudarcától függ, amely a 2002. április 11-i (s azóta is folytatódó) államcsínykísérlettel vette kezdetét.

A másik jellegzetes eset Argentína, ahol – úgy tűnik – a fáziskésés még nagyobb a két évtizeden át érvényesült hegemón modell kimerülése és a Fernando de la Rua-féle, hamar feledésbe ment "harmadik út", illetve az új alternatívák kidolgozása között, amit a szociális válság (benne a hagyományos eliteké) immár elodázhatatlanná tett. Venezuela és Argentína, bár különböző feltételekkel, annak a vajúdásnak a paradigmáját képviselik, amely megpróbáltatások és szenvedések árán olyan új baloldalt hoz világra, melynek fizionómiája az első esetben még hiányos, a másodikban pedig egyelőre még ki sem rajzolódott.

Brazíliában és Ecuadorban, különböző módokon, eddig a válság objektív összetevői szubjektív elemekkel keveredtek. Brazília a földrészre oktrojált uralom leggyengébb láncszemévé vált: a neoliberális modell kiépülését a társadalmi és a politikai baloldal újjászerveződése kísérte. A baloldal tovább élt, és a neoliberalizmus utáni korszakba való fokozatos átmenet politikai programjával – súlyos feszültségek közepette s komoly kockázatok vállalása árán – hatalomra került. Valódi képet azonban majd csak tényleges működése alapján alkothatunk róla.

"A piacnak meg kell értenie, hogy a brazil emberek szeretnének naponta háromszor enni, s hogy közülük sokan – éheznek", nyilatkozta da Silva közvetlenül megválasztása után. "Lula" programja a termelő tőkével való szövetségre épít – beleértve a nagytőkét is -, szemben a spekulatív tőkével, s a gazdaság élénkítése érdekében a kamatok csökkentésére játszik. Az elsőbbség – a nemzeti jövedelem jobb elosztásával, a belső piac fejlesztésével, az agrárreformmal – a szociálpolitikáé. De prioritást élvez a Mercosur újjászervezése, bővítése és fejlesztése is.

Hogyan lehet elkerülni a neoliberalizmus állította csapdákat? Ugyanis a Cardoso alatti Brazíliának volt egy "titka": itt voltak a világon a legmagasabbak a betéti kamatok. Ez egyfelől kétségtelenül vonzotta a pénztőkét – ami monetáris stabilitást eredményezett -, másfelől azonban a gazdaságnak e spekulatív szegmenstől való függőségéhez vezetett. Emiatt az ország 1999 óta három ízben is pénzügyi csődbe jutott, ebből két alkalommal 2002-ben. Ezeken a nehéz időszakokon csak újabb IMF-intézkedéssorozattal sikerült fölülkerekedni.

A monetáris stabilitást a közvélemény sikerként élte meg, s elnökjelöltként da Silva is fontos eredménynek tartotta. Az effajta stabilitás megőrzése azonban, kiegyenlítendő a fizetési mérleg hiányát⁵ , feltételezi a pénztőke megtartását – magas kamatok segítségével. A gazdaság élénkítése – ami "Lula" termelő tőkével kötött szövetségen nyugvó programjának kulcsa – szükségessé teszi a pénzügyi zsákutcából való kilábalást, amihez azonban rendkívül kedvezőtlenek a feltételek. A nemzeti valuta – 2002-ben közel 25%-os – leértékelése nyomán újraindult, s egy év alatt 25%-os mértéket ért el a pénzromlás, mindazokkal a következményekkel, amelyek ezzel együtt járnak: bérkövetelések, a közkiadások még szigorúbb ellenőrzésének szükségessége stb.

A brazil kormánynak tehát növekvő feszültséggel kell számolnia a pénzpiaci szempontokat előnyben részesítő, a monetáris stabilitás – és vele a magas kamatok – megőrzésében érdekelt ágazatok, illetve azok között a társadalmi csoportok között, amelyek a szociális szempontok elsőbbségét, a gazdasági fejlődés előmozdítását, a nemzeti jövedelem újraosztását követelik, ami a kamatok jelentős mértékű csökkentését feltételezi.

Da Silva első, "plurális" kormányának felállításával a pénzpiacok bizalmát kívánta magának biztosítani, elfogadtatva a gondolatot, hogy eleinte olyan átmeneti stratégiára – az érvényben lévő modelltől való óvatos távolodásra – van szükség, amely igazodik a szociális prioritásokhoz rendelkezésre álló erőforrások nagyságához. E stratégia rendkívül nehéz első évvel számol, már csak azért is, mert a kormány az elmúlt évtized legszigorúbb költségvetésével kénytelen dolgozni, amelyet a Cardoso-kormánytól örökölt. Da Silva jelentős, kezdeti bizalmi tőkére s olyan választói mandátumra támaszkodhat, amely lehetővé teszi, hogy egy ideig feszültségek nélkül kormányozzon. Kérdés, hogy ez az időszak elegendő lesz-e a pénzügyi problémák megoldására s a gazdasági fejlődés beindítására, lehetővé téve az áttérést egy neoliberalizmus utáni modellre.

A da Silva-kormány működésének leginkább újszerű s legkockázatosabb területe minden bizonnyal nemzetközi politikája lesz, amely az egész földrészen érezteti majd hatását. Szembe kell szállnia az Egyesült Államok világméretű hegemón törekvéseivel – ami a kontinensen különösen érzékelhető -, vállalva ennek minden következményét.⁶ Brasilia számára az első próbatételt az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet körüli összecsapás, illetve a Mercosur újjászervezésének terve jelenti majd. Ha sikerül elérnie e hatalmas, piac által uralt gazdasági térség létrehozásának elhalasztását, s egyúttal figyelembe vennie az USA érdekeit is, ez lehetővé teheti a Dél-Amerikával kapcsolatos brazil gazdasági stratégia kibontakoztatását. Mindazonáltal Robert Zoellick amerikai kereskedelmi miniszter már figyelmeztetett: "Ha Brazília nem csatlakozik a tervezett szabadkereskedelmi zónához, az Antarktisszal kell majd kereskednie."

Ecuadorban Lucio Guitérrez győzelme még meglepőbb volt, mint da Silváé Brazíliában – ha elnökké jelölésének egyedülálló jellegét, illetve a szociális és etnikai hátteret (az erős bennszülött mozgalmat) tekintjük, amely jelöltségét támogatta. Szavazóbázisának látványos gyarapodása a választási kampány finisében Guitérrezt jelentékeny többségű győzelemhez juttatta.

Guitérrez kormánya azonban súlyos problémával kell szembenézzen: nem rendelkezik elegendő erővel ahhoz, hogy egyedül forduljon szembe a dollárosítással. Ez utóbbira mindenesetre, választási kampánya során mint az országot sújtó bajok legfőbb forrására hivatkozott. A törékeny ecuadori gazdaság viszonyai közepette Guitérrez aligha erőltetheti megint a sucre (a korábbi ecuadori pénz) alkalmazását, vagy hozhat létre új fizetőeszközt. Sorsa nagymértékben a térség egészének jövőjétől s különösen a Mercosur és a Szabadkereskedelmi Övezet közötti összecsapás kimenetelétől függ.

Kormányának összeállítása is ellentmondásos törekvéseket tükröz: egyszerre igyekszik megnyerni a hagyományos elitek bizalmát s kielégíteni az őt megválasztó társadalmi bázis követeléseit. Guitérreznek "Lulánál" is súlyosabb nehézségekkel kell szembenéznie, mivel győzelmének egyedisége nem tette lehetővé, hogy megfelelő parlamenti támogatást szervezzen magának, s így kezdettől fogva egy vele szemben ellenséges Kongresszussal kell számolnia, amely a parlament élére a kormánnyal szembenálló személyeket választott. Előre látható, hogy rövid időn belül konfliktusra kerül sor a szociális mozgalom és a parlament között, s hogy az utóbbi ellenállása akadályozni fogja a kormányprogram végrehajtását.

A Guitérrez által életbe léptetett első intézkedések jelzik a reá váró nehézségeket. Minthogy az örökölt gazdasági helyzet katasztrofálisabbnak bizonyult, mint amit az előző kormány jelzett, amely előzetes megállapodást kötött az IMF-fel, az új elnök "hadigazdaságot" ígér. Ennek keretében bejelentette a fűtőanyagok árának (35%-os) felemelését, a közkiadások befagyasztását, a köztisztviselők bérének csökkentését (20%-kal, mindazok esetében, akiknek havi keresete meghaladja a 1000 €-t), miközben arra szólította fel a rendfenntartó erőket, hogy ne lépjenek fel erőszakosan az intézkedések miatt tiltakozókkal szemben.

Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy Dél-Amerika legközelebbi jövője az ez évi argentínai választások kimenetelén múlik (az első fordulóra április 28-án, a másodikra pedig május 18-án kerül sor). E választás olyan elnököt juttathat hatalomra, aki da Silva partnere lehet a Mercosur újjászervezésében, továbbfejlesztésében és kibővítésében, beleértve egy nemzetek feletti parlament és közös pénznem létrehozását. Ez a térség többi országa számára kedvező körülményeket teremthetne ahhoz, hogy leküzdjék a válságot; így mindenekelőtt Ecuador számára, amely közös fizetőeszköz birtokában kiléphet a dollárosításból. Uruguayban, ahol 2004-ben kerül sor általános választásokra, a Széles Front az esélyes, s elképzelhető egy olyan elnök megválasztása, aki azonosul a regionális önazonosság megerősítésének tervével.

Remélhetőleg kedvező fejlemények lesznek Venezuelában – megszilárdul Chávez kormányának helyzete -, Paraguayban – új elnökválasztás nyomán -, illetve a térség más, válságban lévő országaiban, így Peruban és Bolíviában is.

Argentínában Elisa Carriro, a brazil programhoz legközelebb álló, mérsékelt baloldali jelölt a baloldal fő esélyese, mivel a közvélemény-kutatások szerint szintén jól pozicionált másik baloldali jelölt, Luis Zamora nem hajlandó jelöltetni magát, mondván, hogy általános választásokat, nem csupán elnökválasztást kellene tartani. Ez a körülmény erősítheti Carlos Menemnek, a neoliberális csőd előidézőjének győzelmi esélyeit, illetve polarizálhatja a vele szemben álló erőket. Ebben az esetben megjelenhet a színen valamelyik peronista elnökjelölt, aki szövetkezhet da Silvával, vagy a dollárosítás valamilyen köztes formáját képviselheti.

A teljesen összezavarodott, kiábrándult, politikai osztályát elutasító Argentínában visszhangzik a kiáltás: "Que se vayan todos!" – "Távozzanak valamennyien!" A választásoktól való távolmaradás, az érvénytelen szavazás s a tiltakozás más formái, amelyek megakadályozhatják a szavazatok koncentrálását a baloldali – tehát az anti-neoliberális – erőkre, meghiúsíthatják a térség kínálkozó esélyét, hogy gyökeres fordulatot hajtson végre, sorsát a saját kezébe vegye, egyszersmind a pluralitáson keresztül és a Mercosur megszilárdításával hozzájáruljon a nemzetközi kapcsolatok demokratizálásához.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Megjelent a Le Monde diplomatique 2003. februári számában.

 

 

 

 

Jegyzetek

 

1 "Panorama social de America latina 2001-2002", Commission économique pour l'Amérique latine (Cepal), Santiago (Chile), 2002

2 A washingtoni konszenzus – a neoliberális gazdaságpolitika "katekizmusa" – a fiskális szigort, a "versenyképes" árfolyamokat, a kereskedelem liberalizálását, a külföldi beruházásokat, a privatizációt és a deregulációt hirdeti.

3 A neoliberalizmus – úgymond – "humánusabbá tételét" hirdető Buenos Aires-i konszenzus aláírói között találjuk, többek között, Ricardo Lagost (a későbbi chilei elnököt), Cuauhtemoc Cardenast (Mexikóváros polgármesterét, a Demokratikus Forradalom Pártjának vezetőjét) és riválisát, Vicente Foxot, a mexikói jobboldal vezéralakját (a későbbi elnököt, akinek kormányában J. Castaneda, 2003. januári lemondásáig a külügyminiszteri posztot töltötte be), Sergio Ramirezt, Nicaragua korábbi szandinista alelnökét, Fernando de la Ruát (a későbbi argentín elnököt), Itamar Franco brazil exelnököt és… Luiz Inacio "Lula" da Silvát, a brazil Dolgozók Pártjának vezetőjét, aki azonban később elhatárolódott a dokumentumtól.

4 Jorge Castaneda: L'Utopie désarmée, Grasset, Párizs, 1994

5 Cardoso monetáris stabilitási programjának tíz éve alatt az államháztartási deficit tízszeresére nőtt.

6 E politika – gazdasági aspektusain túl – immár közvetlen katonai beavatkozást jelent Kolumbiában, s a régió nemzeteit, a Kolumbia Terv meghosszabbításaként, egy többnemzetiségű, "humanitárius" beavatkozás részesévé kívánja tenni.

Az olaj, a terrorizmus és a liberális politikai felszabadítás "szentháromsága" az Irak elleni háború többféle értelmezését engedi. A liberális szemlélet e három síkot egységesen látja, és úgy véli, bár a háború nem szép dolog, ám általa egy véreskezű diktátorral mégis csak kevesebb van. Történelmi-kritikai szempontból a képlet azonban hiányos. Az iraki háború felfogható úgy is, mint az amerikai civilizáció mára lényegében kiürült "értékeinek" kiterjesztése egy olyan "rekolonizáció" keretében, amelynek célja a világ perifériás és félperifériás részeinek beillesztése az alakuló világrendbe.

Jugoszlávia felosztásának-szétbombázásának, illetve az Irak elleni háború tapasztalatainak elemzése végérvényesen megmutatja, hogy azoknak volt igazuk, akik az 1989 utáni korszakot nem a "béke és a demokrácia" diadalaként fogták fel, hanem a "szabad piacgazdaság" rablóháborúinak új korszakáról beszéltek, amelyben mind politikai, mind gazdasági síkon egy új világrend körvonalai rajzolódnak ki. A SZABADSÁG nagy ígérete helyett 1989 óta a háborúk egymásutánjának vagyunk tanúi továbbra is. 1989 "liberális forradalma" hamarabb kiürült, mint azt a legradikálisabb kritikusok feltételezték. Ma már Fukuyama a liberális, angyalarcú kapitalizmus nevetséges ideológusának tűnik csupán. Ha a XX. század Amerika évszázada volt, úgy tűnik, a XXI. század Amerika hanyatlásának évszázada lesz – legalábbis erre a végkövetkeztetésre jutottak ismert gondolkodók, mint például az amerikai-francia Immanuel Wallerstein.

 

I. Sem a francia forradalom, sem az orosz forradalom nem tudta beteljesíteni a maga egyetemes gazdasági-politikai és kulturális küldetését, univerzális céljait. Amerika egyetemes, bár alapvetően más küldetése sem beteljesíthető ugyanazon okokból: az emberiség fejlődése túlságosan sokrétű, nem egyneműsíthető a maga teljességében, mert a történelmi-társadalmi fejlődés természete szerint egyenlőtlen. A mostani iraki háború is felfogható úgy, mint az amerikai civilizáció mára lényegében kiürült "értékeinek" kiterjesztése, egy olyan "rekolonizáció" érdekében, amelynek végső soron az a célja, hogy a világ perifériás és félperifériás részeit beillessze a világrend átalakulóban lévő rendszerébe, új hierarchiájába. E hierarchia történetileg jött létre a világ egészének és egyes régióinak periódusonkénti gazdasági és területi újrafelosztása során; e több évszázados folyamatot alapjában a tőkefelhalmozás és a nagyhatalmi, illetve geostratégiai érdekek határozzák meg. E folyamat 1989-91 után nyilvánvalóan új periódusba lépett, amennyiben az 1945 után megszilárdult bipoláris világrend az államszocializmus bukásával együtt összeomlott. A háborúkat jogilag is és erkölcsileg is mindig igazolják, noha csak ritkán folytatják a nemzetközi jogi előírások szerint. A történelem arra "tanít", hogy a nemzetközi jogot minden új korszakban új módon definiálják, de csak azt követően, ha előbb a nemzetközi politikában "vérrel és vassal" érvényre juttatták az új erőviszonyokat. Ez 1914-18, 1933, 1945-47, 1968-1973 után 1989 óta kétségtelenül ismét folyamatban van. Az ENSZ, amely a 20. század kivételes eredménye volt a nemzetközi jog érvényesítése terén, a mostani válság eredményeként akár meg is semmisülhet, csupán névleges szervezetként egzisztálhat tovább.

 

II. Az Egyesült Államokat a Szovjetunió felbomlása tehát új világpolitikai státusba emelte, amellyel az egyedül maradt szuperhatalom, úgy tűnik, nemigen tud megbirkózni. Míg a 70-es-80-as években a gazdasági-pénzügyi és szabadkereskedelmi terjeszkedés elegendő volt az amerikai szuperhatalom pozícióinak fenntartásához, sőt, megerősítéséhez, az utóbbi évtizedben egyre gyakrabban kényszerül a világ különböző térségeiben háborút vagy rendfenntartó akciókat folytatni közvetlenül az amerikai hadsereg (és kis mértékben szövetséges csapatok) bevetésével. Míg a Balkánon a tét a déli irányú felvonulási erők és a kelet-európai jelenlét biztosítása volt, most az évtizedek óta nagyon ingatag közép-keleti térség "pacifikálásán" van a sor.

Az olaj, a terrorizmus és a liberális politikai felszabadítás "szentháromságából" ered az Irak elleni háború többféle értelmezésének lehetősége. A liberális értelmezés mindhárom síkot egységben látja, s úgy véli, a háború nem szép dolog ugyan, de mégis csak egy véreskezű diktátorral kevesebb. Éljen a háború, hátha meggyengíti a terrorizmus anyagi hátterét. A nacionalista érvelés, mint például az orosz vagy a francia álláspont, abból indul ki, hogy az ő országaik ebből a geostratégiai és olajkereskedelmi üzletből kimaradnak. Az arab-iszlám nacionalizmus saját ellenőrzése alatt kívánná koncentrálni a megfelelő olajlelőhelyeket és kereskedelmi utakat. De nincsen ehhez elegendő erejük és egységük. Ráadásul az Európai Unió német-francia centruma az USA-val szemben az európai önállóság sérelmét látja abban, hogy egy alapjában amerikai érdekeltségű háborúban a kelet-európai NATO-szövetségesek, az Unió gyengítését kockáztatva, az amerikai katonai-politikai érdekeket támogatják. Az EU-amerikai konkurenciában Oroszország nemzetközi szerepe "felértékelődött", azzal tart, aki többet ígér. Az USA viszont, amely saját táborát már nem tudja összetartani, engedményeket kénytelen tenni Oroszországnak.

 

III. Egy történeti-kritikai elemzés szempontjából az így felállított képlet hiányos. Ha kilépünk az érdekszférák és a nyersanyagok ellenőrzéséért folytatott nagyhatalmi küzdelmek apologetikus és immanens értelmezéséből, akkor jobban látható, hogy az USA jobboldali-konzervatív adminisztrációja nem képes megnyugtató választ adni néhány alapkérdésre. Miért éppen Irakot kívánta megtámadni, amikor hasonló diktatúrák a térségben és sokfelé a világon szép számmal vannak? Azzal mégsem igazolható egy háború, hogy annak célja az iraki olaj megszerzése, noha nyilvánvaló a tényállás. Még ma is sokan tagadják, hogy ez a háború az olaj körül forgott, noha két héttel a háború után Dick Cheney korábbi üzleti vállalkozása már be is nyújtotta igényeit az iraki olaj "kiaknázására".

Az I. világháborút is minden hadviselő fél a legszentebb hazafias eszmékkel és erkölcsi imperatívusokkal igazolta, miközben gyarmatokról és más egyéb zsákmányról volt szó. Ha az USA tényleg a terrorizmus elleni háborút folytatná, akkor a terrorista kiképző központokkal és az atombombával rendelkező Pakisztánt kellene megtámadnia, de az al-Kaida sem iraki, hanem szaúdi eredetű, a tömegpusztító fegyverek felszámolása is sürgetőbbnek látszik Pakisztánban, Iránban vagy Észak-Koreában, amelyek állítólag atomfegyverekkel rendelkeznek, és fenyegethetik a centrum-országokat, illetve a világot. Még a közel-keleti terrorszervezetek felszámolásáról sincs komolyan szó, ha csak Saron véres akcióit nem soroljuk ide. Ez a politika csak azt a hamis látszatot kelti, amit a szélsőjobboldali-rasszista antiszemitizmus sugall, mintha Izraelnek köze lenne az amerikai "olajháborúhoz" vagy az amerikai "olajmaffiához". Ez a szélsőjobboldali propaganda is tükrözi, hogy Irak lerohanása csak rövid távon növeli Izrael biztonságát, hiszen az arabok amerikai stílusú megalázása újabb olaj az iszlám alapú politikai fundamentalizmus egyáltalán nem kialvó tüzére. A fundamentalizmus antiszemita ideológiája – amely egyébként számos elemében jelen van az arab politikai élet propagandacentrumaiban is – igyekszik Izraelből és a zsidókból megint bűnbakot csinálni. Lehetetlen nem észrevenni, hogy meghatározott arab politikai körökben és általában az arab nacionalizmusok "műhelyeiben" egy újfajta antiszemitizmus bontakozik ki, amely a régi antiszemita hagyomány (vérvád stb.) elemeit felhasználva, nem integrál(hat)ja a náci szimbólumokat, de a zsidóságot – nem csupán az izraeli állam politikáját, sőt, még csak nem is magát az izraeli államot – mint vallási és etnikai egységet tekinti az egyes számú ellenségnek. Az antifasizmusba csomagolt antiszemitizmus (pl. a horogkereszt azonos a Dávid csillaggal) a baloldal meghatározott csoportjait is veszélyeztető ideológia, ami egy differenciálatlan antiimperializmus megnyilatkozása lehet, de amelynek természetesen semmiféle engedmény nem tehető.

Az iraki háború mint felszabadító háború tézise egy kiszámíthatatlan és vég nélküli háború realitását vetíti elénk. Hiszen csak ott folyik harc a terrorizmus és a diktatúra ellen, ahol az USA érdekei megkívánják. Ahol nem, ott felszerelik a terrorista egységeket, mint például a 70-es évek Irakjában a kurdok vagy Irán ellen, vagy gondoljunk a közelmúlt Koszovójára, a kelet-timori népirtásra, a török, a görög, a latin-amerikai katonai diktatúrák támogatására vagy a mostani pakisztáni és szaudi iszlám rendszerek szövetségi státusban tartására. Mindez erkölcsileg is aláássa a háborús politikát. Kiinduló tézisünk, miszerint fegyverekkel nem lehet a polgári demokráciát (ami természetesen nem azonos a többpártrendszerrel!) exportálni, meggyökeresíteni, a történelem nem siet megcáfolni. Honnan is lehetne hirtelenjében demokratikus polgárságot "előállítani", mondjuk, éppen a Közép-Keleten? Nem sikerült ez Oroszországban sem, de Kelet-Európa nagyobb részén sem.

 

IV. A békemozgalom – Berlintől Madridig, Londontól Budapestig, Párizstól New Yorkig – a maga "naiv" módján a nemzetközi kapcsolatok alternatív modelljéből indult ki, amelytől az antiszemitizmus és az Amerika-ellenesség kulturálisan és politikailag is idegen. Az Amerika-ellenesség, az antiszemitizmus, a vallási extremizmus a szélsőjobboldal ideológiája. Mindez leginkább a budapesti demonstráción nyilvánult meg, ahol valóban megjelentek polgárikörös-szélsőjobboldali provokátorok és virtigli fasiszták, akik az iraki ellenzéki szónokot hazaárulónak bélyegezték, kirukkoltak szokásos antiszemita és emberellenes jelszavaikkal, de ezeket a jelenségeket a tüntető tömegek és a szónokok beszédei elszigetelték, megfékezték, kirekesztették. Ez a jelenség büntetés volt azért, mert éles ellentét feszült a kormány békét hangoztató állásfoglalásai és az USA-t támogató gyakorlati politikája között. Sokan a kelet-európai csatlós történeti hagyományába illesztették ezt a magatartást, amelyet – ki ne emlékezne rá – a Balkán-háború idején a Fidesz-kormány is ápolt.

Egyébként ilyen provokációk Európa más nagyvárosaiban nemigen történtek, sőt, a demonstrációk – minden sokszínűség (pacifisták, szocialisták, szociáldemokraták, kommunisták, keresztények) ellenére – alapjában baloldali, szakszervezeti ellenőrzés alatt álltak a nemzeti és szociális egyenlőség humanista eszményeit hirdetve. Mindenütt a háborús politikát, az erőszak kultuszát nevezték meg a szélsőjobboldali jelenségek egyik forrásaként.

Nem egyszerűen 1968 békemozgalma és pacifizmusa éledt most újjá. Természetesen a tüntetők a háborút most is mint kulturális szempontból elfogadhatatlan megoldást utasították el. A mozgalomra azonban erős hatással voltak az európai civil szociális mozgalom gazdasági és szociális követelései is, amelyek a globalizációs folyamatok kritikájából indulnak ki.

Úgy tűnik, Bush hazai és nemzetközi méretekben összekovácsolta a háborúellenes baloldali és pacifista erőket, nemzetközi elszigetelődését erősítette, amennyiben Európa lakosságának közel 80%-a ellenzi a háborút. Az a meggyőződés volt általános a békemozgalmon belül, hogy a véreskezű diktátor, Szaddám Huszein megdönthető (lett volna) egy békés rendszerváltás keretei között is a demokrácia játékszabályai szerint. Ez lehet persze naiv feltételezés, mert félő, az új világrend már túllépett ezeken a demokratikus játékszabályokon.

V. A háború sajtóvisszhangjához hozzátartozik az a nyelv, amelyen a politikusok beszéltek. Itt egyetlen "új" fogalom megjelenésére utalnék csupán, azt érzékeltetve, hogy a történelem különböző rétegei miképpen ötvöződnek. Rumsfeld, amerikai védelmi miniszter, majd pedig Bush elnök terminológiai újítása akkor került elő, amikor a kelet-európai országok kormányai Tony Blair inspirációjára aláírták az amerikai háborús törekvések támogatását. Az elhíresült levélre hivatkozva, Rumsfeld – szemben a francia és német állásponttal – hangsúlyozta, hogy az "új Európa" példát mutatott a régi (nyilván dekadens?!) Európa számára, amely nem képes követni az új idők szellemiségét, háborús ethoszát. Ez a nyelvezet – bár több ok miatt sem tételezem föl, hogy Rumsfeld tudatában lett volna ennek – a náci terminológiában gyökeredzik.¹ Emlékeztetni illik arra, hogy a náci Németországban 1941 és 1944 között Das Neue Europa ("Új Európa") címen országos folyóirat létezett, propagálva az "új Európa", magyarán a német vezetésű Európa eszmeiségét. Ez a gondolat akkoriban igen népszerű volt, főleg a kelet-európai szélsőjobboldal köreiben. A régi és új Európa ilyen szembeállítását maguk a magyar nyilas mozgalom képviselői is megtették – éppen a Horthy rendszer konzervatív figuráival szemben és általában a Nagy-Britannia irányában tapogatódzókkal szemben, mondván, a jelenlegi rezsimek folyton-folyvást ellenszegülnek az "új európai szellemiséget (zsidókérdés, földkérdés, a vezetés kérdése, népiesség kérdése) követő átállásnak".² A kelet-európai országok "új európai szellemisége" éppen a régi Európához való csatlakozásban merült ki ezideáig, mostantól azonban mi, kelet-európaiak az amerikai katonai érdekeltség európai megtestesítőiként szerepelünk, méghozzá egy olyan lehetetlen helyzetet reprezentálva, amelyben ezek az országok gazdaságilag – Rumsfeld szóhasználatánál maradva – a régi Európához tartoznak, katonailag viszont az USA "érdekszférájának" tekintendők. Ez az "új európai", valójában éppenséggel nem-európai, hanem amerikai orientáció magának az Európai Uniónak mint nemzetközi gazdasági és politikai "ellensúlynak" a legyengítését szolgálja. Szép szerepvállalás… Kísért 1968 szelleme? Dehogy. Hiszen ki hitte volna akár csak 15 évvel ezelőtt, hogy az amerikai legfelső politikai vezetés egy közel hatmilliós metropolisnak bombákkal eshet neki? Ki hitte volna, hogy az emberiség pótolhatatlan kulturális kincseinek megőrzése nem ért meg az amerikaiaknak egy-két harckocsit, miközben az olajkutak és az olajügyek minisztériuma állig felfegyverzett katonák ellenőrzése alá került? Ki hitte volna, hogy Babilon kulturális emlékei néhány dollár ellenében amerikai katonák hátizsákjában landol, vagy egyenesen a nemzetközi bűnszövetkezetek zsákmányává válnak.

A mai ötvenesek még emlékeznek arra, micsoda nemzetközi botrány volt, amikor a Varsói Szerződés csapatai bevonultak egy másik szövetségesük területére, Csehszlovákiába 1968 augusztusában. Az akkori négy halott (akkor is szerepet játszott a baleset, ketten így haltak meg) megdöbbenést váltott ki a kritikailag gondolkodók körében, de a hivatalos propagandisták akkor is egyfajta "felszabadító" ideológiából indultak ki, "a néphatalom", "a munkásosztály hatalmának" megmentéséről beszéltek. Az iraki több ezer halottról és pusztulásról azonban már a háború utáni napokban sem igen esik szó, noha a mai pluralista rendszerben erre elvben akár mód is nyílhatna. Ám a sajtó, általában a média mint hatalmi eszköz jól kitapintható érdekeket szolgál… A világ gyorsan változik, a háború után mindjárt – a háborút ellenzők közé tartozó – Oroszország is részt kér a helyreállítás üzleteiből. Csodálkozunk, ha a zsákmány morzsáiból az olyan kis országok is részesedni akarnak, mint Magyarország?

 

VI. A sajtó a CNN alakjában a háborúból egy világméretű valóságshow-t varázsolt, de itt tényleg meghaltak az emberek élőben, hiszen élőben vadásztak az irakiakra. A politikát perszonifikálták, mintha tényleg Szaddámról lett volna szó ebben az üldözéses mesében, s nem a közép-keleti amerikai hatalmi befolyásról és az olajról. A Fox News – szintén amerikai – hírcsatorna, amely a hazafias érzések rendkívül széles skáláján játszott, talán még nagyobb nézőcsalogató volt, mint a CNN, ami szintén arról tanúskodik, hogy az USA-ban szeptember 11. után mindenféle háborús hisztériával megetethető a nagyérdemű. Eleve megdöbbentő volt, hogy a CNN az önmagáról felállított "objektív" tájékoztatásnak mennyire nem kívánt megfelelni, hiszen katonai adóvá alakult át, újságíróit és riportereit az amerikai hadsereg egyenruhájába vagy stilizált uniformisába bújtatta, még a nőket is, nem titkolva, hogy kizárólag a Bush-politika érdekeit hajlandó képviselni. A katonai és politikai fejetlenséget következetesen egy nagy stratégia részeként mutatták be és propagálták, még Bagdad szétbombázását is "humanizálni" igyekeztek, mondván, a "rendszerváltás" a "humanitárius segítség" előfeltétele. A civil áldozatok egyre növekvő számát mindig úgy jelölték meg, hogy csupán gyanús arab források és csatornák túlzásairól lehet szó. Miközben civilek százait likvidálták a bombázások során, pontos információkkal mindig csak az amerikai halottakról, néha a britekről adtak számot, az iraki civil lakosok nyilvánvalón nem számítottak teljes értékű embereknek.

Az értelmetlen pusztítást (lakóházak, kórházak, múzeumok stb.) azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy a Perzsa-öböl kikötőjének "többszöri" elfoglalása után, bevágtak olyan képeket, amelyeken az amerikai katonák hálás arabokat látnak el vízzel és élelmiszerrel. Olyan ostobáknak tekintették a külföldi nézőket is, hogy azok elhiszik, az amerikaiak azért mentek oda, hogy segítsenek a szerencsétlen iraki embereken.

A "békés rendszerváltás" németországi tézise meg sem fordult a magyar liberálisok és "szocialista" támogatóik körében, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Bagdadot sem lehet háborús bűncselekmények, azaz ártatlan civilek, gyermekek, öregek, nők likvidálása nélkül elfoglalni, annak ellenére, hogy az iraki hadsereg komoly ellenállásáról szó sem lehetett. A CNN nyomán úgy igyekeztek beállítani a dolgot, mintha itt egy "becsületes" és "demokratikus" háborúról lenne szó, amelyben egy erős és veszélyes ellenfelet kell legyőzni, egy "arab Hitlert". Valójában egy, a 70-es évek színvonalán álló, de rosszul felszerelt és szervezetlen katonai erő jórészt spontán ellenállásáról volt csupán szó, amelynek többségét a nemzeti függetlenség, az állami patriotizmus vagy/és az iszlám valamely formájának eszméi és érzelmei fűtötték.

De Magyarországon, ahol a lakosság döntő többsége kezdettől ellenezte a háborút, a háború propagandáját nem a vallásos konzervatív erők vezényelték, mint az Egyesült Államokban, hanem a liberálisok, azoknak is egy szélsőséges szárnya, amely a régi időkre emlékeztető "internacionalista szolidaritás" jegyében szólította fel a lakosságot szinte minden tv-csatornán arra, hogy Amerikában a Nagy Felszabadítót lássa. Miközben túllihegték olykor még a Fox News kommentátorait is, egyenesen Amerikában látták Európa felszabadítóit, noha ugyanők másfél évtizeddel ezelőtt még pontosan tudták, hogy Európa egyes számú felszabadítója az a Szovjetunó volt, amely mintegy 27 milliós emberveszteséget szenvedett el a náci Németország legyőzése során. Ám tudjuk, az emberi emlékezet is politikafüggő…

A háborús mainstream magyarországi sajtóvisszhangja³ (a magyar értelmezés kiinduló és végpontja természetesen a CNN volt) minden szempontból megfelelt az uralkodó politikai csoportosulások elvárásainak. Egyetlen fontosabb csatorna sem lógott ki a sorból, mindenki ugyanazokat az ügyeletes "szakembereket" szólaltatta meg, akik ugyannak a "törvénynek" engedelmeskedtek: ki így, ki úgy, mindenki a maga színvonalán igazolta a háborút. A furcsa inkább csak az volt, hogy liberális "szakemberek" szónokoltak a nemzetközi jog megsértésének elfogadhatóságáról a cél szentesíti az eszközt szellemében. A mai liberálisok a tegnapi sztálinisták?

Az amerikai felszabadítás oly jól sikerült, hogy nem volt olyan vallási, kulturális és etnikai ellentét a térségben, amelyet mozgásba ne hoztak volna, nem volt olyan ellentmondás, amelyre rá ne telepedtek volna a megszállással kapcsolatos jól ismert célok és feladatok – természetesen mindig az atyai segítség nevében. A térségre jellemző és az Eszméletben is már elemzett nemzetiségi, etnikai és vallási ellentétek tudatos kiélezése nem egyszerűen azt a célt szolgálta, hogy ezekre az ellentétekre rátelepedve állandó katonai felügyelet vagy egy mindig robbanékony helyzet "kezelése" válhat szükségessé (noha ez is fontos politikai és gazdasági biznisz), hanem még fontosabb cél volt az erős államhatalom "legyengítése" és a helyi elit ellenállásának, esetleges gazdasági konkurenciájának letörése az olajpiacon.

Bush Isten nevében indította a háborút, akárcsak Bin Ladenék a magukét. Sőt, végül Szaddám vezetősége is áttért a "szent háborúra", Allah nevében. Mintha Bush csak illusztrálni kívánná a háború radikális kritikusainak tézisét, miszerint ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó. Az USA természetesen nem először rúgja fel a polgári demokratikus játékszabályokat, gondoljunk csak a vietnami háborúra (hagyjuk most a régebbi időket!), de a Szovjetunió felbomlása óta most először volt rá példa, hogy a hivatalos külpolitika szócsöve, a CNN meg is ideologizálta a polgári demokratikus játékszabályok "időleges" félretételének megengedhetőségét, ami nélkül egy amerikai bábkormány felállítása nem volna lehetséges. Itt már olyan formaságokra sem adtak, mint a szovjetek korábban, hogy "behívják csapatainkat". Hiába, amikor már nincsen elég pénz, akkor katonákat szokás odaküldeni. Irak "demokratizálásának" története azzal kezdődött, hogy lehetetlennek nyilvánították a békés rendszerváltást, és azzal fejeződött be, hogy civilek tömeges legyilkolása éppen olyan természetessé vált, mint az, hogy a casus belli-t szolgáltató iraki tömegpusztító fegyvereknek se híre, se hamva. A szegénység maradt, hiszen a pénz elfogyott. A kör bezárult. Ezzel bizonyos értelemben valóban vége a történelemnek, amennyiben a világ liberális irányításának demokratikus jellegéről szőtt álmok véget értek. Beköszöntött az "új" világrend.

 

 

Jegyzetek

 

1 Ez úton is köszönetet mondok Kerényi Gábornak és Arpad Klimónak, akik e tényre felhívták a figyelememet és a forrást megjelölték.

2 (OKW, Abwehr) Außenstelle VII, Ungarn – Südost-Politik. Eine Studie. Urheber: Führende Persönlichkeit der Pfeilkreutzlerbewegung von hohem Generalsrang, 20. 3. 1942. [(OKW, elhárítás) VII. kölszolgálati hatóság, Magyarország – Délkeleti politika. Tanulmány. Szerző: a nyilaskeresztes mozgalom magas tábornoki rangban álló – vezető személyisége, 1942. III. 20.], 1942. IV. 15., BA-MA RW 5/v.236, itt 15. lap sk.

3 Voltak persze kivételek, akik kimerítették a háborús uszítás fogalmát is, mint például Avar János, Seres László, Mészáros Tamás vagy Bolgár György. Üdítő kivétel volt Valki László nemzetközi jogász, aki az első perctől azt az álláspontot képviselte, hogy a háború elfogadhatatlan, mert a nemzetközi jog minden alapvető törvényét sérti.

 

Létrejött és megszilárdulni látszik Magyarországon egy szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására alacsony szinten sem képes oktatási rendszer. Megszűntek a tömegoktatás színvonalát korábban "felfelé" mozdító tényezők (technológiai kényszer, államraison, munkásmozgalom). A közoktatás alapértékeinek (szabadság, demokrácia, szolidaritás) képviseletében, vajon újra találkozhat-e a pedagógiai progresszió a politikai baloldallal?

"Midõn ezt írtam, tiszta volt az ég…"

 

 

Írásomban nem vállalkozhatom többre, mint jelezni az igényt: megkerülhetetlen teoretikusan végiggondolni a "tömegoktatás korszakváltásának" problematikáját. Vajon teljességgel értelmezhető-e minden abból a nézőpontból, amire a XX. század végének elemzői hivatkoznak, ti. a iskolázás expanziójának nézőpontjából.¹ Az iskolázás expanzióján azt a világtendenciát értik a szerzők (hol hivatkozással a "tudástársadalomra", "információs társadalomra" vagy ezek ideológiájára, hol csupán egyszerűen a tényeket konstatálva), hogy a teljes középiskolázás általánossá válik a kötelező iskolarendszerben (legalábbis az euroatlanti civilizációban). A közoktatás lefelé terjeszkedik az óvoda-típusú intézmény felső évfolyamára. A fél-felsőfokú, más néven post-secondary képzés részévé válik a közoktatásnak. Sőt, tömegessé válik a felsőoktatás is.

Ugyanekkor a kor közoktatási folyamatainak értelmezéséhez – különösen a hazai változatéhoz – ott egy másik, ennél komorabb gondolat is. Nahalka István, a budapesti ELTE tanára fogalmazta igen élesen, adatokkal bizonyítva, hogy a "magyar közoktatási rendszer kettéosztása befejeződött". Hivatkozott írásában közreadott egy elemzést, amely 1997-ben készült a megyei és a nagyvárosi oktatáspolitikai fejlesztési tervekről. A szerző azt vizsgálta, hogy az önkormányzatok fejlesztési politikája milyen mértékben szolgálja az oktatásban az egyenlőtlenségek csökkentését. A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy a magyar közoktatási rendszer átalakulása lezárult, s ezért a mai rendszer adta keretek között korlátozottak az esélyegyenlőség növelésének lehetőségei. Kiindulópontja az volt, s a vizsgálat eredményei csak még jobban megerősítették őt e hitében, hogy az esélyegyenlőség alakulása a magyar oktatási rendszer kiemelkedően legfontosabb kérdése. Legfőbb megállapítása: Magyarországon létrejött s megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még csak alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer. Kicsit karcosabban fogalmazva: úgy tűnik, Magyarországon a társadalmi elit kiépítette a saját érdekeinek leginkább megfelelő iskolarendszert, s ezen legalábbis a közeli jövőben vagy a belátható jövőben nem kíván változtatni. Tanulmánya ennek az állításnak az alátámasztását célozza a megadott dokumentumok tartalomelemzése alapján.²

Hogyan is állunk tehát?

A helyzetképnek valóban lényegi eleme, hogy az iskolarendszer kettészakadt.

Hogy is van ez? Egy történeti áttekintés tükrében nem jogosulatlan egy ilyen kérdésfeltevés sem: egyáltalán volt-e valamikor is nem kettészakított? Mikor, meddig tekinthetünk úgy az iskola világára – akár a létező szocializmus viszonyai közepette is -, hogy reálisan, a valóságban nem ún. kettős iskolarendszer működött volna? A hátrányos helyzetet firtató oktatásszociológusok oly hamar, oly korán rámutattak arra, hogy az ideológiai csinnadratta mögött ez a helyzet igazán sosem szűnt meg. Leginkább Ferge Zsuzsától tanulhattuk meg, hogy mindig is érvényesült szelekciós funkció (a társadalmi különbségek elosztásának ideológiai leplezése – egyben legitimálása – a tudásbéli, képességbéli, iskolai teljesítmény-béli különbségekkel).³ Nos ez a tömegoktatásnak nemhogy kísérőjelensége, de éppenséggel elemi genetikus kódja volt. Mondhatni azt is: nem kis részt, ha nem egészében ez a szándék idézte elő az iskolarendszer létrejöttét!⁴ . S megmaradt az elitek számára a fejlesztő funkció. Szakmánk árulásának nevezték többen, hogy a pedagógia hajlandó volt a két funkciót összemosni, ködösíteni.

A tény az – szerintem legalábbis -, hogy napjainkban világszerte (s ennek nyomán hazánkban is) megszűnt az a közmegegyezés – feltételezzük óvatosan, hogy volt ilyen -, amely a tömegoktatásban (is) "felfelé" mozgatta az oktatás-képzés színvonalát. Úgy véljük – talán Gramscira hivatkozhatnánk leginkább -, hogy a tömegoktatás első nagy periódusában (a modernizáció különböző jelenségeinek egybeesése nyomán) volt ilyen közmegegyezés. S úgy véljük, hogy ez mára alapvetően megszűnt.

Megszűnt az a technológiai kényszer, amely az ipari forradalomban kikövetelte a "néptömegek" magasabb képzését. (A globalizáció munkaerőszükségletéről szóló rémtörténetek mind erről szólnak – nincs szükség "tömeg-munkaerőre".)⁵

Megszűnt – így vélem, legalábbis egy vitára invitáló írás keretei között – az az "államraison", melynek érdeke volt valamelyest is művelt "alattvalókat" nevelni iskoláiban – akár "felvilágosult monarchikus", akár polgári, akár "létező szocialista" változatban. Manipulatív célokhoz immár nincs szükség hatékony iskolázásra.

Megszűnt – tapasztaljuk – végül az a valóságos, és korábban a tömegoktatás színvonalára komoly befolyást gyakorló tömegnyomás is – mondjuk, a munkásmozgalom -, mely tehát valósággal kikövetelte fiainak az iskolázás növekvő idejét, színvonalát. Vajda Zsuzsa, szegedi pszichológus professzor írt erről (kéziratban-maradt) szomorú tanulmányt. Szerinte sem világméretekben, sem Magyarországon nincs ma olyan politikai erő, amely a peremre szorultak jobb iskolázása érdekében lépne fel. E sorok írójának is keserű tapasztalata ez.

Idézzük fel emlékeinket a civil társadalom (máskülönben örvendetes) aktivizálódásairól iskolaügyben! Egyetlen iskolabezárás elleni népmozgalom sem e peremre szorultak érdekében lépett fel. Az engedetlenségi mozgalmak jellegzetesen középosztálybeli megmozdulások voltak a 90-es években. No, legyen egy ellenpéldánk! Itt volt az észak-magyarországi bányaváros, ahol a városháza előtti szülői ülősztrájk során elhangzott: mi lesz a szegény cigánygyerekekkel, ha hagyományos iskolájukat bezárja az önkormányzat. Aztán kiderült, korántsem a szegény cigánygyermekek szegény szülei ülősztrájkoltak, hanem azon iskoláé, ahová a bezárt iskolából kizárt gyerekeket átiskolázták volna. Vagyis ez is egy szegregáció-párti engedetlenségi mozgalom volt! Jászladány elhúzódó válsága, helyi társadalom-állam konfliktusa ugyanerről szól: a tanszabadság demokratikus jelszavával hajtja végre a település fehér középosztálya exodusát a község iskolájából, hogy immár alapítványként bérbevegye ugyanazt az épületet szegregáció útján létrehozott "tiszta" tanulócsoportjai számára.

Magam is azt vallom, hogy három létező érdek egybeesése volt a korszakváltás előtt a tömegoktatás (szebben mondom: közoktatás) motorja. A felvilágosult abszolutista államraison, a képzettebb munkaerő iránti szükséglet s a tömegek kultúrakövetelő nyomásgyakorló ereje.

Ma a munkaerőpiac az iskolától nem igényel annyi jólképzett munkaerőt – a high tech kiképzi önmagának, s nem az iskolától várja, bizonyította több előadásában, írásában is a szakképzésért felelős (szakemberként is tiszteletreméltó) helyettes államtitkár, Benedek András. A multik saját képzőintézményeiben képzik ki kiválasztott dolgozóikat, a McDonald'snak is saját iskolarendszere, még "egyeteme" is van. Ez a tudás aztán nagyon huncut tudás – szólnak az elemzések. Nagy kreativitást igénylő, ugyanakkor mégis olyannyira speciális, hogy a kiképzett munkaerő más cégnél nem is tudja alkalmazni, ott – ha beválasztják az automatizált üzem új csapatába – újra kell tanulnia mindent.

A nagyszámú kívülmaradott esetére pedig beteljesült tehát a jóslat az "ifjúsági rezervátumról".⁶ Ha ennyi "fölösleges ember" születik, akkor az iskolába, legalábbis az ő iskolázásukba való beruházás nem több, mint a "karámban tartás" biztonságának biztosítása. Ez ugyan nem kevés, egyre növekvő létszámú biztonsági szolgálatot, iskolarendőrséget meg mágneses "beléptető kapukat", komfortosabb épületeket, pszichológust stb. kíván.

E komor helyzetkép – talán negatív utópia – után vegyük sorra a közoktatás fejlődését szolgáló, a baloldalon is nemesen csengő eszmék állapotát.

Szabadság, demokrácia, szolidaritás.

Mindezen értékek együttes érvényesítése, a "bilincses iskolák" elpusztítása érdekében igazolható az ún. polgári reformpedagógiák és a baloldal több évtizeden át tartó történelmi szövetsége. Voltak közös szellemi-eszmei gyökerek s közös vállalkozások is.⁷ Aztán a maga konkrétságában ugyan valóságos koncepciós perekben lefejezett "pedológia" mégiscsak a maga általánosságában nem cáfolhatóan eszközévé tudott válni a szelekciónak.⁸

A "munkaiskola" sajátos hazai megoldásai (főként a tragikusan korán meghalt Gáspár László Szentlőrince a 60-as évek legvégétől) mégiscsak a szabadság korlátozásának eszközévé is váltak, hiszen az "általános foglalkoztatás elve" érvényesült abban a pillanatban, amikor a – pedagógiailag egyébként impozánsan hatékony, s a magyar példában egyedülállóan megvalósuló – "termelés és gazdálkodás" bevonult a kötelező iskolai foglalkozások körébe.⁹ Példánk szemlélteti, hogy a fenti értékek együttes, organikus érvényesítése a maga nemében nem is olyan könnyű, talán nem is igazán megoldható feladat!

Most akkor a reális mozgásokból mi az, ami a baloldalt (is) segítheti?

• A középiskolázás expanziója. Vagyis a tény, hogy – a középosztály gimnáziumainak makacs, de nem felmorzsolhatatlan ellenállása ellenére – az érettségit adó teljes középiskolázás realitás. (Ha a középiskolai tanárság nem kívánja megfosztani önmagát munkahelyeitől, akkor szövetségeséül szegődik e tendenciának.)
• A Nemzeti Alaptanterv ún. modernizációs tartalmai. A NAT egy akadémikus-arisztokratikus műveltségképet próbált korrigálni az 1989 és 1996 közti érlelődési folyamatban. A kultúra demokratizálódása jegyében az alábbiak történtek ebben, az oktatás tartalmát – megannyi szabadságjog biztosítása mellett – szabályozni kívánó dokumentumban: teret nyert a mindennapi kultúra, a mindennapi kommunikáció, a médiakultúra, az ún. eszköztudások, a képességfejlesztés, az interkulturalitás elve. A természettudományokban egy "science" típusú gyakorlatias természetismeret oktatásának igenlése mutatható ki, a társadalomtudományokban a "jelenismeret"; a szinkron társadalmi eligazodást segítő tudások felértékelődtek: megjelent az embertan, mikroökonómia stb.¹⁰

 

(Van itt persze ellentmondás is! Éppen a francia baloldal "Elsőbbséget élvező Iskolázási Zónák" – ZEP-ek – mozgalmának aktivistái hívják fel a figyelmet arra, hogy a "kartoon-kultúra" iskolai legitimációja, sőt a kreatív önkifejezés igenlése a művészeti nevelésben – szemben a klasszikus elitiskolák kitartásával a klasszikus tudások mellett – végül mégis csak újratermeli a szakadékot a társadalom kultúrahordozó és -teremtő csoportjai között, ahelyett, hogy egy hatékony iskolázás e szakadékot hidalná át. A fenti eszközökkel kínált – bármily jószándékú – pedagógiai "öröm" könnyen a gyarmatosítók által adományozott csillogó üveggyöngy lesz e gyerekek számára. Az üveggyöngy-metafora nem véletlen: a ZEP-ekbe alapvetően a bevándorló-gyerekek járnak.)

S milyen tendenciák hajtják a jobboldal malmára a vizet?

• A korai szelekció liberalizálása. A "szabadság" jegyében és nevében zilálta széjjel már Glatz miniszter az egységes (bár igazán nem egészen "comprehensive") általános iskolát. A szabadság megvalósulása, az iskolarendszer ilyen értelmű széttagolódása nehezen, sőt egyáltalán nem "visszagyömöszölhető" szabadságjog, de ettől a tény még tény: a korai szelekció nyilvánvalóan kinek kedvez, kinek nem. A nyolcosztályos általános iskola – szólnak az elfogulatlan elemzők – mára jóformán újra csak zsákutcás képzést megvalósító, "Rest-schule", a maradék iskolája lett.
• A klasszikus középosztályi könyves-kultúra visszaerősödése. Lám még a NAT is rendelt – derék magyartanárnők követelésére – kötelező műlistát az irodalomtantárgyhoz, a kerettantervben újabb tantárgyak követték e példát, szűkítve az ízlések és (csoport)kultúrák – termékeny, igazoltan kultúrateremtő, de mindenképpen a társadalom minimális integráltságának esélyt adó – párbeszédének lehetőségét. Énektanításunk büszke konzervativizmusa – éppenséggel Kodály ellenében – kizár a sikeres énektanulásból tömegeket. Hátborzongató paradoxon: a Mester valóban népi és demokratikus öntudattól eltelve állt ki az éneklés-központú zenei tömegoktatás mellett (úgymond az énekhang a legdemokratikusabb hangszer, hisz mindenkinek megadatik), s ezenközben az ún. tömegkultúrában (az iskola számára alegális, ha nem illegális tömegkultúrában) a hangszer által, illetve elektronikusan rögzített, avagy kreatívan keltett zenei élmény az elfogadottabb – hogy úgy mondjam, a beatnik nemzedék óta.

S vajon kinek segít az Internet? Bizonyára demokratizál… Ha a hozzáférés valóban szabad lesz. Talán a Teleházak mozgalma szolgálhat ilyen irányt.

A szabadság – próbáltam igazolni néhány példával – a kínálat szabadsága. De ez a kínálat fizetőképes keresletre vágyik. Értük versenyez. (Alig néhány kivételtől eltekintve.) De őértük (!) senki sem fizet be!

A szegregáció szinte önszegregációvá válik. Nézzük csak egy metszetét: a nemzeti kisebbségek anyanyelvi kultúrájának őrzéséért voltaképpen a gyerekek szabadsága áldoztatik be. A "magyar" gyerek már rég focizik – szabadon vagy a napköziben -, amikor a "kisebbségi gyermek" még kötelező extraórában kisebbségi nyelvet tanul. No és mire viszi, ha szlovákul, románul ("odaát" meg magyarul), sőt lovári cigányul tanulja meg Pithagorász tételét, a Pragmatica Sanctiót – a kalcinált szódát¹¹ -, a kvantummechanikát?

Bonyolítja mindezt a oktatáspolitika néhány ellentmondása.

Központi beavatkozás versus autonómiák?

Jóformán feloldhatatlan csapda, ha baloldali oktatáspolitikus lép bele. A demokrácia és a szabadság elve konfrontálódik. Valamerre – s ami a legrosszabb ilyenkor: a napi politikai erőviszonyoknak alárendelődve – engedni kell.

Önkormányzati iskolafenntartás versus civil iskolafenntartás?

Újra csak a társadalmi akaratnak és a közösségi akaratoknak a baloldali gondolkodás számára igen nehéz antinómiája.

A tényekhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a leszakadók, hátrányos helyzetűek iskolázásába szellemi, pedagógiai tőkét mégiscsak a magániskolák pedagógusai, az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete ún. "karitatív tagozatának" iskolái adtak a Burattinótól a Belvárosi Tanodán, a Zöld Kakason át a Józsefvárosi Tanodáig, a Kalyi Jag Iskoláig.

Miért van az, hogy az iskolaszékek rövid és hányattatott legújabbkori történetük során többnyire saját települési önkormányzataikkal hadakoztak?

Miért nem terjedt el Magyarországon a "community school", vagy az "open education"?

Azt mondjuk – balról fogalmazva -, hogy nincs más út: civil mozgalmakat lábra állítani az iskolákért. S ilyenkor mindig ott a történeti példa, a NÉKOSZ-é. Erényei igen! S irgalmatlan ellentmondásai – a janicsárképzés bélyege? Az emlékezetes Jancsó-film népikollégista-rajza?

Öntevékeny művelődési mozgalmak segítenék a kérdés megoldását – mint immár több mint száz éve a munkásmozgalomban is? De hát működik-e, működhet-e a médiahatalom mellett öntevékeny tömegkultúra, közösségi kultúra? A páva-körök népdalos mozgalmába életet lehelő Vass Lajos vajon nem az utolsó példa volt-e két kultúrahordozó szövetségkötésére? Létrejönnek-e – létrejöhetnek-e – a szabad művelődés kis körei? Olvasókörök, munkásdalárdák, szabad napközik mintáin? A közösségi média egyrészt valóban közösségi-e (s nem csupán néhány entuziaszta értelmiségi kedves játéka)? A népfőiskolát kisajátíthatja e a konzervatív oldal? A szükséges állami segítség nem válik-e gyámsággá, a kezdeményezések önszerveződő jellegének fékezőjévé? Állami segítség (fenntartási támogatás, animátorképzés stb.) nélkül nem halnak-e el szinte születésük pillanatában e kezdeményezések?

S még a hatékonyságról mint értékről nem is szóltam. Nemcsak egy – tartósan – forráshiányos társadalom oktatásügyében kérdés ez, hanem egy viszonylag jól finanszírozott oktatási rendszer esetében is. Nem véletlen, hogy a közgazdászok minden beruházási kampány idején prüszkölnek. Restrikcióért kiáltanak, legalábbis "lyukas zsákként" rajzolják meg az iskola képét.¹²

Megválaszolatlan, megvitatatlan kérdések. Ha feloldhatatlan ellentmondások, akkor igazolni látszik a karakteres baloldali oktatáspolitika bénasága, koncepciótlansága. Ha van feloldás, akkor az meg nem könnyű szellemi feladat.

Mindehhez – vitára serkentésül – immár csak egy, bár nem lényegtelen kérdésről szólnék. Szólnék azért, mert napjaink neveléstörténeti írásaiban a jelenségről nem esik szó, eltitkolni való, mint az ifjúkori botlás. Másfelől a korábbi – magát marxistának nevező – neveléstörténet ideologikusan igazolta a történelmi szakítást deklaráló (a sztálini thermidorral az iskola konzervatív visszarendeződését¹³ szolgáló) moszkvai vagy budapesti párthatározatokat, s ebbéli bűntudatától aztán alig tud megszabadulni.

De mégis fel kell tenni a kérdést – s érvényesen megmagyarázni -, vajon mi magyarázza, hogy a pedagógiai progresszió száz éve (a Gyermeknek jósolt évszázad kezdetén – Ellen Key híres könyvére, a reformpedagógia nyitányára utalok e kifejezéssel) mégis csak összetalálkozott a politikai baloldallal. Gondoljunk a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosságán aktív szerepet vállaló Nagy Lászlóra, s a pedagógiai nézeteit felvállaló Tanácsköztársaságra. Gondoljunk az elegáns Teofil Sackijra, aki a moszkvai proletárgyermekeknek s szüleiknek szervezett "settlementet". De gondoljunk Lunacsarszkijra. Vagy akár a francia Freinet-re, aki magát proletárok pedagógusának tartotta, miközben kései kritikusai – csak mert a derék Vence-i néptanító "odaát", a polgári Franciaországban működött – könnyedén "leburzsoázták", vagy gondoljunk a növendékeit a treblinkai haláltáborba is követő varsói Öreg Doktorra, Janusz Korczakra¹⁴ , s csaknem kortársunkra: a "felszabadítás brazíliai pedagógusára", Paolo Freire-re, s annyi mindenkire még!

Megismételhetetlen ez az összetalálkozás?

 

 

Jegyzetek

 

1 Ez az írás bővített változata annak a vitaindítónak, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés egyik összejövetelén végül is nem vitattunk meg igazán. Szervezési hiba? A kérdés bonyolultsága? Vagy éppen túlságos egyszerűsége? Tény, hogy a kisszámú hallgatóság nemigen segítette a dilemmák feloldását. Egy más nyilvánosság, az Eszmélet köre vajon hogyan fogadja?

Akkor végképp nem gondoltam, hogy váratlanul le is egyszerűsödhet a kédésfeltevés. Pusztán "bemelegítésül" – annak idején a FIDESZ-MDF-Kisgazda kormányzat ereje teljében volt még, ha volt "ereje telje" egyáltalán -, "figyelemfelkeltő riogatásul" idéztem az oktatási tárcának frissen bemutatott tervezetét a kétszintű érettségi tételeiről, s benne a Magyarország a II. világháború után című tételsor két változatát mutattam fel ijesztő példaként a fiatal nemzedék kemény ideológiai válaszok mentén való tudatos kettészakításának kísérleteként. Ugyanis az "emelt szintű" tételek közt e tétel kifejtésében van egy altétel: "1945-47, polgári demokratikus kísérlet", míg a "középszintű" érettségizőknek e témakörből csupán annyi van: "a kommunista diktatúrák kitörése". Vagyis e tervezet szerint lesz olyan érettségizett fiatal, aki csakugyan nem fog tudni mást erről a mégiscsak árnyaltan bonyolult korszakról, mint azt, hogy "bejöttek az oroszok és elvitték az órákat."

Mondom, nem gondoltam, hogy ez a kicsit ironikusan kiélezett "captatio benevolentiae" egy éven belül komolyra fordul. A média olyan arcátlanul sugárzott "ordas eszméket" nem kis részt ifjú hallgatóknak, nézőknek, hogy már-már azt hihetnők, a pedagógiának, a baloldali pedagógiának jóformán nem is lesz más dolga, mint azon fáradoznia, lehet-e hatékony "védőoltással" ellensúlyozni a bizony immár fertőzött szervezetet. Az írás első fogalmazása idején zajlott a MIÉP kampánya Fradi-MTK ügyben, a Pannon Rádióban pedig uszító dalt énekeltek, amelynek tartalma: "bosszuljuk meg Solymosi Eszter vérét". Az augusztus 4-i Hét-nek a Sziget Fesztiválról szóló tudósítását e sorok írójának beadványára marasztalta el az ORTT panaszirodája, mint gyűlöletkeltésre alkalmas műsort. Az már viszont e tanulmány alapkérdéseihez tartozik, hogy a jobboldali populizmus miképpen ötvözi az antiglobalizációs propagandát a nyílt antiszemitizmussal.

2 Nahalka István: "A magyar közoktatás kettészakadása befejeződött", Új pedagógiai Szemle 1998/5.

3 Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága, Budapest, 1976.

4 Ferge emlékezetes bizonyítását aztán leginkább a létező szocializmus létező iskolájának lényegében újbaloldali kritikusai gondolták tovább. (Hogy az iskola szelekciós funkcióit feltáró Gazsó Ferencet lehet-e ebbe a körbe sorolni, az éppenséggel lehet vitatható, de nem feltétlenül az.) Különös érdekessége közgondolkodásunknak, hogy Loránd Ferenc annak idején, 1980 legelején a Világosságban megjelent, sok szempontból az iskolakritikában korszakhatárként felfogott "Cui prodest?" című dolgozatát 2002-ben, az OKKER-nél megjelent összegyűjtött tanulmánykötetében változtatás nélkül újra közreadta. (Értékek és generációk, Bp. 2002. 267. o.).

5 A globalizáció-kritika "negatív utópiái" közül ebben a vonatkozásban leginkább a német szerzőpáros röpiratára szoktak hivatkozni, akik adatokat sorakoztatnak fel arról, hogy a globalizáció előidézte technikai-technológiai fejlődés közepette az emberiség 80%-a válik "felesleges emberré". Témánk szemponjtából az "ifjúsági rezervátumban" (és pedagógiai szempontból is csupán a békében tartás-maradás szocializációs parancsának közvetítésére hivatott intézményekben – édes istenem, s ezt is még iskolának merjük nevezni?) őrizni rendelt "városi indiánná". (Hans-Peter Martin-Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998.)

6 Talán még Ernst Fischer vezette be a fogalmat, talán még marxista korában: A fiatal nemzedék problémái. Bp. 1964.

7 Vö. Köte Sándor: A szocialista munkaiskola kezdetei 1917-1920. Bp. 1979., vagy Vág Ottó: Reformmozgalmak és reformelméletek a pedagógiában, Bp., 1985. c. könyvét, vagy a magam szerkesztette, a Magyar Drámapedagógiai Társaság gondozásában kiadott Reformpedagógiai olvasókönyv c. kötetbe felvett szemelvényeket (1993).

8 Neveléstörténetünk néhány úttörő kezdeményezés után máig adósa e problematika alapos elemzésének. Az egykori Szovjetunió első évtizedeiben végbement pedagógiai-közoktatási történések elemzése mára jóformán tabu, a történelmi amnéziában csupán démonok derengenek immár. (Vö. Knausz Imre: "A magyar pedológia pere", Pedagógiai Szemle, 1986/3., ill. Trencsényi László: "Vágyakozás kritikai szocializmuskritikára", Iskolakultúra, 2002/11.)

9 Az egyedülállóan új az volt éppen – szovjet, NDK és kubai megoldásoktól eltérően -, hogy a szentlőrinci típusú innovációkban a gyerekek a jól szervezett munkavégzés mellett valóban gazdálkodtak is, döntöttek bérekről, beruházásokról, felhalmozásról stb. Minden elemző – maga Gáspár is – ezeket a rokonszenvesen az emberi teljesség felé nyitó változtatásokat az 1968-cal bevezetett "új gazdasági mechanizmussal", azaz a korlátozott piacgazdaság térnyerésével hozta összefüggésbe. L. erről az iskolaalapító elméleti és gyakorlati megnyilatkozásait (A társadalmi gyakorlat és az általános nevelés tartalma, Bp. 1977., A szentlőrinci iskolakísérlet, Bp. 1984., "Lélegzetvétel" (interjú), Ifjúsági Szemle, 1989/2. stb.)

10 Hogy a Fidesz-MDF-Kisgazda kormányzat az ún. kerettantervvel fékezte a NAT jótékony "habzását", nos ezt tekintsük efemer közbeavatkozásnak. A 2002-ben hatalomra került MSZP-SZDSZ kormányzat, a választási programhoz képest ugyan reálpolitikus óvatossággal, de mégiscsak lazított a kerettantervek béklyóin, s reformígéreteiben a NAT tartalmait érvényesíteni kívánó, szakmailag az eddigieknél jobban támogatott helyi innovációgerjesztés szerepel (ami persze eredményezheti az elitek elitiskoláinak szárnyalását, s a "maradékok iskoláinak" (a német szaknyelv már alkalmazza a "Restschule" kifejezést erre az esetre) további, immár végzetes elmaradását, lemaradását.

11 Utalok Móra Ferenc klasszikus elbeszélésére.

12 Coombstól Timár Jánosig ível az így gondolkodók sora. Vannak szolidárisabb gondolkodók, ők azonban a szolidaritási beruházásokat nem az iskola zsákjába, hanem a szociális ellátás zsákjába tömnék. Mondhatnám: halat adnának a halfogás tudományának átadása helyett?

13 E fordulatoknak pedagógiai értelemben vett konzervatív voltát legélesebben Mihály Ottó igazolta "Fordulat és reform" című cikksorozatában, 1988-89-ben a Köznevelés című oktatási hetilap hasábjain. Tanulmány formájában megjelent 2000-ben Az emberi minőség esélyei című kötetében.

14 Egyébként utóbbiak ketten – egymástól függetlenül – először fogalmazták meg a 20-as évek elején a gyermekek jogait.

 

A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén" – miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál. Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak?

A végzetkultusz ezredfordulós fellángolása véget ért, a világvége-várás láza lecsillapodott, a rituális tömeges öngyilkosságok visszavonulóban vannak… Egy olyan rejtélyes tünetcsoport azonban, mint a halállal – a megsemmisüléssel és megsemmisítéssel – való manipuláció, megmaradt, sőt felerősödött világunkban: az együttélés mellett ismét tényező lett az együttpusztulás. A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén", miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál – egyszóval, működik…

Tekintélyes fórumokon első számú közellenségnek kiáltották ki a néhány ezer áldozatot szedő "látványterrorizmust", miközben elhanyagolt kontinenseken tízmilliókat ítélnek halálra világunk "hagyományos" bajai. Egymilliárd ember éhezik szerte a világon, ebből 777 millióan a "harmadik világban". Az éhhalállal szembenézők számát – az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete (FAO) szerint -, a jelenlegi ütemben, a tervezett 2015 helyett csak 2050-ig lehet felére csökkenteni.

Az élet értelme – az élethez való ragaszkodás csakúgy, mint az élet eltaszítása vagy semmibevétele – fenntarthatóságának és minőségének függvénye. Aki nem ragaszkodik életéhez, kész vagy kénytelen tőle megválni, az bármire rávehető, bizonyos értelemben felelőtlen és fegyelmezhetetlen, irányíthatatlan és ellenőrizhetetlen. Ugyanakkor más szempontból befolyásolható és kihasználható: biztonsági kockázatot jelent a társadalom számára, azaz helyzetétől és eszköztárától függően veszélyes destabilizáló tényező.

Mindez olykor államokra, rendszerekre is érvényes.

2001. szeptember 11-e természetesen nem rengette meg a világot, amely összképében olyan maradt, mint amilyenre alakították. Némely tekintetben azonban új megvilágításba helyezte halál és élet, megsemmisülés és túlélés, közöny és veszélytudat, privát és állami terror, biztonság és elrettentés – a világrend és a világrendetlenség egész problematikáját.

 

***

 

Ráfordítás- és hozamkalkuláció a mai hadviselésben

 

Változnak a háborúk és változnak a hadviselők. Változik az államok szerepvállalása a konfliktusokban: beavatkoznak ott, ahol korábban nem avatkoztak volna be, beletörődnek befejezetlen hadjáratokba, sőt vereségekbe és visszavonulásokba is, ha aránytalan anyagi és főképpen emberáldozatokat kellene vállalni. "Privatizálódik" a fegyveres konfliktusok szférája, érvényesülést keresnek itt is a "piacgazdaság" törvényei, nő a kereslet az "olcsó katonák", a "nem ráfizetéses haderők", a "helyettesek háborúi" iránt. A nacionalista-szeparatista terrorizmus új, "jutányosabb" lehetőségeket keres: korábbi államképleteket gyengít meg, sodor megsemmisülésbe, s újak fogantatásához nyújt segédkezet. A fegyveres küzdelem új típusai nyomán új fogalmak, új definíciók honosodnak meg.

"Háború két állam között, amelyek közül az egyik még nem létezik." E meghatározást Martin van Creveld, a jeruzsálemi Héber Egyetem tekintélyes hadtörténész professzora vezette be az egyre tipikusabb, ún. "alacsony intenzitású" fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban. A Berliner Zeitung 2000 elején interjút készített a merész, mondhatni "könnyed" szellemiségű kutatóval, aki a potsdami Hadtörténeti Intézetben éveken keresztül élvezte a Humboldt Alapítvány támogatását. Az interjú, amelyet teljes terjedelemben átvett a német hadsereg, a Bundeswehr hetilapja is¹ , elgondolkodtató megállapításokat fogalmaz meg a háború és a katonák, az állam és a háborúk mai viszonyáról.

"Nem lehet háborút vezetni, ha a katonák nem érzik a háborúban, hogy igazuk van. Ha ugyanis nincsenek meggyőződve arról, hogy az igazság az ő oldalukon áll, nem hagyják magukat megölni. S ha nem készek meghalni, akkor természetesen nem lehet háborút folytatni. Senki sem olyan ostoba, hogy igazságtalan, nem igaz ügyért áldozza fel önmagát. (…) Tulajdonképpen az egész szokványos hadijog ma már nem érvényes, mivel az az államok államok elleni háborúira vonatkozott. Igen gyakran nincs többé különbség kombattánsok és nem kombattánsok között; visszatérünk a harcosok és ártatlanok közötti középkori különbségtételhez. (…) Ezekben a háborúkban (…) immár nincsenek hadseregek. A hadsereget – eredeti meghatározása szerint – valamely állam építi. A hadsereg egyenruhát visel, és joga van ölni. (…) Az oroszok azt mondják – s a maguk szempontjából természetesen igazuk van -, hogy »ott (azaz Csecsenföldön – P. S.) nincs kormány, nincs hadsereg, csupán banditák vannak. Vannak vétkesek és ártatlanok. S a vétkeseket nem túl könnyű megkülönböztetni az ártatlanoktól…«"

Van Creveld felismeri, hogy miközben egyre kevesebb háborúra kerül sor államok között, mind több ugyanakkor a nem állami szereplők (szervezetek), illetve az államok és a szervezetek közötti háború. A kutató szerint, az államközi háborúkat az atomfegyverek tették lehetetlenné: a XX. század második felében egyetlen fejlett állam hadserege sem vívott háborút olyan ellenféllel, amely vele közel egyenrangú volt.

"Csak olyan parányi, jelentéktelen ellenféllel lehet háborút folytatni, amely annyira kicsi, hogy alig található meg a térképen, mint például Grenada. Ma kétszáz országból valószínűleg százkilencvenre érvényes, hogy hadserege hanyatlóban van nagysága, anyagi ellátottsága, a hazai bruttó nemzeti termékből való részesedése tekintetében. És ez sehol sem érvényes annyira, mint éppen a fejlett országokban, ugyanis ezek a legerősebbek, ezek rendelkeznek atomfegyverrel. A hadseregek olvadnak, mint a hó a napsütésben…"

Arra a kérdésre, törvényszerű-e, hogy a demokráciák "kelletlenül" bocsátkoznak háborúba, Martin van Creveld így válaszol: "Azt hiszem, a demokráciák elvben éppoly harciasak mint más államok. De a demokratikus országok nem viselnek hadat erős ellenféllel szemben, mert nem képesek rá, s nem viselnek hadat manapság gyenge ellenfelekkel szemben sem, mert nincs szükségük rá. Ha nincs lényegi fenyegetés, háborúzni – ostobaság… Az utolsó fél évszázadban az erős hadseregek a sokkal gyengébb ellenfelekkel vívott háborúkat majdnem kivétel nélkül elveszítették. Elmondható, hogy ha valaki lényegesen gyengébb ellenféllel bocsátkozik harcba, s ellenfelét megöli, akkor bűnöző. Ha viszont valaki nálánál sokkal gyengébbel hadakozik, s hagyja magát megölni, az idióta."

Valahányszor vita témája a NATO vezető hatalmainál a katonai erő alkalmazása mint a politika eszköze, felmerül a kérdés, elfogadható-e ezen országok lakossága, törvényhozása számára, hogy katonaságuk a bevetések során emberveszteséget szenvedjen el. Különösen vonatkozik ez olyan esetekre, amikor nem a szó szoros értelmében "a haza védelméről", hanem a haderők úgynevezett új feladatairól, egyebek között a nemzetközi békeműveletekben való részvételről van szó. Amerikai biztonságpolitikai állásfoglalások egész sora nevezi legmagasabb rendű célnak hadműveleteknél a saját veszteségek elkerülését. Általánossá válik, hogy a nyugati társadalmaknak az emberveszteségek vállalására való készsége mind alacsonyabbnak minősíthető.

Nem állnak rendelkezésre ugyanakkor megbízható adatok arra vonatkozóan, hogy a nyugati országok közvéleménye hajlandó lenne-e emberveszteséggel járó hadműveletek folytatásához hozzájárulni. Bizonyos vizsgálatokból azonban az derül ki, hogy míg a politikai és a katonai elit különösen érzékeny az emberveszteségre, addig – legalábbis az Egyesült Államokban – a társadalom elfogadhatónak tartana akár komolyabb veszteségeket is, ha például az USA Kína ellen lépne hadba Tajvan védelmében, vagy ha meg akarná akadályozni, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekhez jusson. Kisebb a veszteségvállalási készség viszont, ha a tét a demokrácia megvédése pl. Kongóban. A saját emberveszteségek vállalása nagy mértékben függ tehát a céloktól (amelyeknek ésszerűeknek kell lenniük) és az adott katonai vállalkozás sikerességének kilátásaitól.

Martin Hoch, a német Konrad Adenauer Alapítvány munkatársa egyik tanulmányában azt vizsgálta, hogy a "zéró veszteség"-mentalitás, amely rányomja bélyegét az amerikai vezetés felfogására, milyen közvetlen hatással lehet az amerikai politikára. A szerző szerint,

• a katonai bevetések tervezése ezáltal szükségképpen nehezebbé válik, mivel hamis feltételezéseken nyugszik;
• ha a külföldön alkalmazott egységek legfőbb tennivalója az önvédelem, akkor többé nem oldhatók meg eredményesen a katonák tulajdonképpeni feladatai (például a nyugati békefenntartók a volt Jugoszlávia területén, tekintettel a várható kockázatokra, következetlenek voltak a háborús bűnösök üldözésében és őrizetbe vételében);
• a jövőbeni nyugati katonai műveleteknél bonyodalmat okozó tényező lehet az ellentmondás az ellenfél polgári lakosságának és létesítményeinek lehetőség szerinti kímélésére irányuló szándék és a saját veszteségek elkerülését, vagy alacsony szinten tartását célzó törekvések között (hosszabb ideig tartó és intenzívebb – egyben pontatlanabb – bombázás nagy magasságból, elkerülendő a szárazföldi csapatok bevetését, bár azok jobban különbséget tudnának tenni polgári és katonai célpontok között, s ily módon csökkenthetnék a "járulékos" károkozást – igaz, nagyobb saját veszteségek árán);
• külföldi bevetések során előbb-utóbb növekvő emberveszteségre kell számítani. Ha a haláleseteket a bevetés sikertelenségeként könyvelik el, akkor nemcsak a Nyugat politikai cselekvőképességét nyirbálják meg, hanem a nyugati politika keresztülvihetőségét is korlátozzák (az ellenfélnek elegendő néhány nyugati katonát megsemmisítenie ahhoz, hogy kieszközölje a nyugati haderő távozását).²

 

Egyre szembeötlőbbé válik a kontraszt egyrészt a halálra szánt gerillák, az öngyilkos merénylők, a terroristák, másrészt a technikával teleaggatott, bemázolt képű hímestojás-látványkatonák között. Ha a "Nyugat" "Keletre" néz, idegenkedve, hol csodálattal, hol elképedve tekint a "keleti" katonára, annak értékrendjére, a halálhoz való viszonyára, a hadsereg- és a katonaetika nyugaton túlhaladott szellemiségére.

"A kommunista hadseregek katonáinak soha nem szabad hadifogságba esniük. Inkább meg kell halniuk, s haláluk minél drámaibb, annál magasztosabb." Ezzel vezette be egyik írását 2000 végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung, két példával illusztrálva egy "halálra szánt", illetve egy "életre szánt" kínai katona sorsának alakulását.

Akkoriban ünnepelték a Kínai Népköztársaságban Jang Ken-sze kínai kapitány hősi halálának 50. évfordulóját. A koreai háborúban a kínai tiszt, százada élén, az utolsó emberig – saját magáig – kitartott, hogy feltartóztassa a támadó amerikai First Infantry Divisiont, és "félelemre tanítsa az ellenséget". A végső amerikai támadáskor az egymaga maradt százados két dinamitrudat erősített derekára, és rohamra indult az ellenséges vonalak felé. A támadást feltartóztatta, s az amerikai zászlót kettétörte. Azóta – mint az írásban áll – "Jang Ken-sze ott él mélyen a kínai nép szívében".

"A hadifoglyok árulóknak számítottak" című cikk második fele könyvismertetés. Arról szól, hogy ugyancsak fél évszázada egy másik kínai hazafi, Csang Cö-si, aki fizikusnak készült, önként jelentkezett a hadseregbe, ahol politikai tiszt lett. Egységét Koreában egy amerikai gépesített hadosztály bekerítette, s az 1951. május 26-i kitörési kísérletnél az éhségtől és álmatlanságtól kimerült tiszt eszméletét vesztette, majd amikor magához tért, amerikai hadifogságban találta magát. Lekésett tehát arról, hogy a hadifogság helyett inkább az önkéntes halált válassza.

Az angolul jól beszélő Csang Cö-si a hadifogolytáborban tolmács lett, így szabadon mozoghatott, és – a német lap szerint – elkezdett pártcsoportot szervezni, s az amerikaiak ellen agitálni. 1953. szeptemberében – a fegyverszünet megkötése után – Csang a hadifogságból önként visszatért hazájába, miközben sok honfitársa "a szabadságot választotta", vagyis Dél-Koreában maradt. A kommunista párt, hivatkozva a katonai szolgálati szabályzat 7. pontjára, miszerint "soha ne hagyd magad foglyul ejteni", árulónak bélyegezte Csangot, s töredelmes vallomást követelt tőle. A "próbaidő" huszonhat évig tartott: Csang nem kapott munkát, első felesége politikai okokból elhagyta, második felesége pedig, akinek testvére Tajvanra szökött, kegyvesztett lett. Csang azonban nem ábrándult ki sem hazájából, sem a pártból. Változtak az idők, s így megírhatta visszaemlékezéseit, Az én koreai háborúm – egy kínai hadifogoly története címmel. A könyv a modernizálódó Kínában bestseller lett, s a nyugati sajtó is felfigyelt rá.³

 

Palesztina, Csecsenföld: szentesített célok, öngyilkos eszközök

 

"Mit veszíthetünk? Nincs szükség a mártíromságra való lelki felkészítésre, ezt Izrael már elvégezte." "A hazafiság ösztönöz, a vallás pedig megtanít arra, hogy ne félj, megtanítja, hogy lelked eljusson a boldogsághoz." "Az iszlám tanításában benne van, hogy azoknak, akik feláldozzák magukat Isten nevében, jutalom jár." "Amikor a mozgalomhoz csatlakozol, tudod, hogy az áldozat érték, ha pedig Isten kéri – kötelesség." "Izraeli koponyákkal szegélyezzük a paradicsomba vezető utat!"

Ezek palesztin megnyilatkozások az öngyilkos terrorizmusról, azaz saját szóhasználatuk szerint: a mártíromságról.

Az öngyilkos merényletek jelenlegi sorozata a Közel-Keleten alig két évtizedre nyúlik vissza. Először az 1980-as évek elején Libanonban fordult elő, hogy radikális iszlám öngyilkos gerillák – a síita Hezbollah tagjai – robbanóanyaggal teli teherautókkal áttörték az amerikai és a francia laktanyák kapuját, vállalva az előre megtervezett halált. Bejrútban 1983 októberében egy amerikai laktanya megtámadásakor 240 ember halt meg. A radikális iszlám palesztin ellenállási szervezet, a Hamasz első ízben 1993 májusában követett el öngyilkos merényletet izraeli polgári személyek ellen. Azóta, Izrael elleni harca során, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád számtalanszor bevetette "élő robbanótölteteit". A tizenéves fiatalokat mint potenciális merénylőket jó előre kiválasztják s alaposan felkészítik tettük elkövetésére. Korán-iskolákban írástudók barátkoztatják meg őket az önkéntes halál gondolatával, s az ifjú mártírjelölteknek bátorsági próbákon kell megbízhatóságukat és félelmet nem ismerő eltökéltségüket bizonyítaniuk, hogy majdan hősök, haláluk után pedig honfitársaik számára példaképek legyenek.

A Washingtonban 1993-ban elindított izraeli-palesztin békefolyamatot – egyes vélemények szerint – ezek az öngyilkos merényletek futtatták zátonyra. A kamikáze stílusú merénylők elleni harcban egy ideig – különösen a Hamasz 1996. februári-márciusi bosszúhadjárata után – az izraeli és a palesztin titkosszolgálatok közötti együttműködés jelentős eredményeket hozott. Az amerikai titkosszolgálat, a CIA által összehangolt együttműködés lehetővé tette, hogy razziák és letartóztatások sorozatával nagyrészt felgöngyölítsék a terrorszervezetek infrastruktúráját. Palesztin részről ebben az ún. preventív biztonsági szolgálat működött közre, amelyet Ciszjordániában Dzsibril Radzsub, Gázában pedig Mohamed Dahlan irányított, akik ismertségre és hitelre tettek szert az izraeliek körében.

Az új intifáda megkezdődésével (2000. szeptember 28-a után) e biztonsági együttműködés gyakorlatilag megszűnt. Ariel Saron – akkoriban az izraeli ellenzék vezére – már 2000 októberében Dahlan fejét követelte, mert az – állítólag – részt vett terrorcselekmények előkészítésében. Érdekes módon Dahlant az izraeli titkosszolgálat egyik volt tábornoka vette védelmébe, hangsúlyozva, hogy a palesztin tiszt többet tett Izrael biztonságáért, mint sok izraeli kollégája. 2001 áprilisában – Saron miniszterelnöki kinevezése után – az izraeli hadsereg Gáza határán tüzet nyitott arra a palesztin gépkocsioszlopra, amellyel Dahlan tért haza az amerikai nagykövet által Tel Avivban rendezett biztonságpolitikai összejövetelről. Május végén az izraeliek Dzsibril Radzsub házából leadott állítólagos lövésekre "válaszoltak" hasonló módon. A két fél biztonsági szolgálatai közötti együttműködés, úgy tűnik, immár csak lényeges politikai engedmények árán állítható helyre – amire azonban egyelőre egyik fél sem mutat készséget.⁴

Izrael párizsi nagykövete, Elie Barnavi 2001 júniusában a tekintélyes francia lap, a Le Monde hasábjain "értelmezte" a palesztin "kamikáze"-jelenséget (miután az újság közölt egy karikatúrát, amely az öldöklések terén egyenlőségjelet tett a fanatizált palesztinok és izraeliek közé).

A nagykövet a radikális palesztin iszlámizmus célját tömören így határozta meg: kiirtani a zsidókat, bárhol is élnek, "felszabadítani" egész Palesztinát a tengertől a Jordán folyóig.

"Annak, aki vissza akarja szerezni az 1967 júniusában elvesztett területeket, hogy független palesztin államot hozzon létre Izrael szomszédságában, ha valamitől, hát leginkább éppen attól kellene tartózkodnia, hogy a zsidó állam szívében polgári célpontokat szemeljen ki magának. Ez ugyanis nyilvánvalóan a legjobb eszköz az izraeli társadalom egységbe forrasztására, és arra, hogy biztosítsa Izrael számára a nemzetközi közvélemény rokonszenvét."

A diplomata szerint, Izrael bármit is tesz, a harc palesztin oldalról folytatódni fog, "amíg az utolsó palesztinai zsidó is nem választja a száműzetés útját, vagy nem öli magát a Földközi-tenger vizébe". Elie Barnavi írásának kulcsmondata: "Az iszlámisták igazi ellensége a béke."

Ha minden politikai akció ideológiai indíttatású – fejti ki a szerző -, akkor az ideológiának számot kell vetnie a politikai akciók különböző típusaival. Az a fajta reménytelenség, kilátástalanság, amely fiatalokat állítólag arra késztet, hogy elnyomóikkal együtt rohanjanak vesztükbe, Barnavi szerint, "csak az arab propagandában létezik". Illetve olyan nyugatiak fejében, akiknek a racionalizmus évszázadaiban kiformálódott gondolkodásmódja képtelen befogadni a fundamentalista logikát. Ezeket a fiatalokat valójában tökélyre emelt agymosásnak teszik ki, s olyan halálkultusszal itatják át, amely a mártíromságot a "jó muzulmán" életének céljává avatja. "Nem a reményvesztettség motiválja e szegény fanatizált pojácákat, hanem a paradicsomba jutás reménye" – fogalmazott az izraeli nagykövet.

Palesztin részről ugyanakkor rámutattak, hogy immár női merénylők toborzása sem ütközik nehézségekbe: "Az izraeli hadseregnek a palesztin területeken való minden megjelenése újabb önkéntesek jelentkezését eredményezi… Az izraeli katonák palesztin civileket gyilkolnak. Nincsenek többé aggályaink, amikor egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát Tel Aviv valamelyik vendéglőjében… Életviszonyainkat látva, megértem ezeket a fiatalokat, akár férfiak, akár nők" – nyilatkozták a Le Monde tudósítójának Jeruzsálemben.⁵

Szabadelvű nyugati sajtótermékek levelezési rovataiban az effajta palesztin érvek meglehetős változatosságban olvashatók. Ezekből kiderül: a palesztinok szívesebben alkalmaznának Izrael ellen hagyományos eszközöket (harckocsikat, helikoptereket és rakétákat), mivel azonban ezekkel nem rendelkeznek, számukra – a levélírók szerint – a sokszoros túlerőben lévő ellenféllel szemben utolsó harci lehetőségként a polgári személyek elleni öngyilkos merényletek módszere marad.

Korábban (a zsidó állam megalakulása előtt, a britekkel vívott függetlenségi harcokban) Izrael is élt a terrorizmus módszereivel – írják mások -, ha pedig most a palesztinokéhoz hasonló kétségbeejtő helyzetbe kerülne, nyilván visszatérne ehhez a módszerhez.

Bár az Oroszországi Föderációhoz tartozó Csecsenföldet óriási távolságok választják el Washingtontól és New Yorktól, de még Izraeltől és Afganisztántól is, erre az örökké forrongó, csöppnyi területre is érvényes, hogy a terrorizmus nem ismer sem távolságokat, sem határokat.

A csecsenföldi terrorizmusnak – azon túl, hogy minden terrorista valamely eszme harcosának tekinti magát – sajátos jegyei vannak. Az oroszországi és a nemzetközi sajtó 2000-ben kezdett foglalkozni a csecsenföldi "öngyilkos terrorizmussal", jelezve, hogy a jelenség viszonylag új, s nem irányul a polgári lakosság ellen. A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2000 nyarán – utalva arra, hogy azokban a hetekben a csecsenföldi háború új fordulatot vett – beszámolt olyan muzulmán merénylők akcióiról, akik robbanóanyaggal megtöltött gépjárműveket röpítettek a levegőbe, saját életüket is feláldozva, hogy minél több orosz katonát – "hitetlen agresszort és megszállót" – pusztítsanak el.

A német lap szerint, 1994-1996 között, az első csecsenföldi háborúban, az öngyilkos terrorizmus jelensége még nem jelentkezett. Idézte Ahmed Kadirov muftit, az oroszok által kinevezett helyi vezetőt, aki szerint a térségben kizárólag arab zsoldosok hajtanak végre öngyilkos merényleteket. A mufti hangsúlyozta: a hagyományos csecsenföldi törvények tiltják az öngyilkosságot, ezért csecsenek ilyesmit nem követhetnek el. Ugyanakkor feltételezhető volt, hogy az életben maradásért folytatott harcban, a reménytelenség, a kétségbeesés hatására egyesek számára meggyengül a hagyományos normák kötelező ereje. Az orosz katonák 2000-ben már csecsen orvlövész-nőkkel is találkoztak, akik – különösen a hegyi falvakban – átvették a távol lévő férfiaktól házaik védelmét.⁶

Az iszlám fundamentalista formáinak, amelyeket Oroszországban többnyire a vahabizmus elnevezéssel illetnek (a vahabiták a XVIII. századi Belső-Arábiában keletkezett puritán muzulmán szekta tagjai), döntő szerepük van abban, hogy egyesek a "szent ügyért" mártírokként feláldozzák magukat. Az ilyen cselekedetet nem tartják öngyilkosságnak – amit tilt a Korán -, hanem Allahnak tetsző áldozati halálnak hisznek, mely közvetlenül a "mennybe jutás" ígéretéhez kapcsolódik.

Talgat Tadzsuddin oroszországi főmufti szerint, leginkább Tatárföldön léteznek külföldi radikális iszlámisták által ellenőrzött "vahabita iskolák", ahol Szaud-Arábiából és Kuvaitból jött "tanítók" készítik fel a 13-15 éves fiatalokat, akiket azután külföldi medreszékben képeznek tovább. Samil Bászájev, a szélsőséges csecsen parancsnok egyébként már 1999 őszén beszélt "kamikáze zászlóaljak" felállításáról, 2000 május-júniusában pedig már robbantak a csecsen autók az orosz ellenőrző pontok közelében. Ennek, minthogy orosz katonák nem sebesültek meg, akkor nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget. Júliusban viszont már komolyan kellett vegyék a fenyegetést: egyetlen nap leforgása alatt négy teherautó robbant fel, s a merényletek tucatnyi áldozatot követeltek.

 

Az elrettentés nem vész el, csak globalizálódik

 

A halál vagy az életben maradás, a kölcsönös megsemmisítés versus a vezető nagyhatalmak közötti dinamikus erőegyensúly fennmaradása fél évszázadon keresztül a kölcsönös szuperhatalmi elrettentés és a szabad rendszerközi vetélkedés alapvető keretét jelentette. A verseny eldőlt – a győztesek most búcsúztatják a stratégiai elrettentést, s vele a hadászati stabilitást, a szerződéses-intézményes fegyverzetellenőrzést, a "divatjamúlt" nemzetközi biztonsági jogrendet. Ha pedig valami mégis megmaradna belőlük, azt, úgymond, az új kihívásokhoz kell igazítani.

Elsőnek a kölcsönösen elfogadott sebezhetőség stratégiája fölött húzták meg a vészharangot. Az atomfegyver-arzenálok mennyiségileg zsugorodnak, korlátozott rakétavédelmi rendszerek vannak születőben. Az atomelrettentés hidegháborús alapelve, miszerint az, aki elsőnek lő, másodiknak pusztul el, állítólag túlhaladottá vált. Immár nem érvényes a tétel – mondják -, miszerint ha az elrettentés csődöt mond, minden elpusztul, amit oltalmaznia kellett volna. A "kölcsönösen garantált megsemmisítés" fogalma ott, ahol megszületett, manapság téves elgondolásnak, sőt, eszeveszett, tébolyodott elmék szüleményének minősül. Kezdenek igazat adni a békemozgalmaknak, amelyek szerint a MAD (Mutual Assured Destruction) egymás túszaivá tette a népeket.

Az atomelrettentés kétségkívül az állami terrorizmus egyik klasszikus formája. Teoretikusai, mint Brodie, Kissinger vagy Waltz váltig abban hittek és azt hangoztatták, hogy "a terror egyensúlya" a béke legfontosabb záloga.

A fejlett ipari államokban az elrettentés kérdésében tudathasadásos állapot jött létre, amit egyesek az 1871 utáni egyik francia vezérelvvel úgy jellemeznek, hogy "soha nem beszélni róla, de mindig gondolni rá". A nyugati külpolitikai elit – jóllehet az erőszakkal való fenyegetést "ultima ratio"-nak tartja egy potenciális agresszorral szemben – ennek hangoztatásától egyre inkább tartózkodik.

Emlékezetes, hogy Németország atomfelfegyverzésének egyik elképzelt rendeltetése az volt, hogy megakadályozza polgárháborúk kitörését a Szovjetunió befolyási övezetében. Olyan mértékű volt a bizalom az atomelrettentés iránt, hogy az ilyesféle "bizarr ötletek" kitalálói nukleáris válságok okaiként csak "irracionális magatartást" vagy technikai zavarokat feltételeztek. Sokan úgy vélték, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a kubai válságban azért rettent vissza fegyverek alkalmazásától, mert mindkét fél számára célszerűbbnek látszott kihátrálni egymás fenyegetéséből, semmint megkísérelni az ellenfelet a válság felpörgetésével térdre kényszeríteni.

Frank C. Zagare és D. Marc Kilgour néhány éve vállalkozott arra, hogy könyvet ír a "tökéletes elrettentésről". Úgy vélték, az elrettentés központi eleme a fenyegetés hitelessége. (Ez az ellenfél gyors és tökéletes megsemmisítésére való bizonyított képességet, illetve meggyőző, hasonlóan bizonyított eltökéltséget jelentett.) Bár a fegyverkezés a "külső" hatalompolitikát hatékonyabbá teszi, szükséges, de konfrontációkban nem elégséges eszköze a megbékítésnek. Válságok a szerzőpáros szerint csakis úgy akadályozhatók meg, ha az ellenfelek lemondanak a status quo gyengítéséről, s hitelesnek fogadják el a másik fél elrettentési erőfeszítéseit. Lélektani megfontolások is arra utalnak, hogy a téves percepció a háború fő oka lehet. Az elrettentés logikájának meg nem értése veszélyes lehetőségeket rejt magában, és válsághelyzetben helytelen reagáláshoz vezethet.⁷

Michael Rühle, a brüsszeli NATO-központ politikai osztályának tervezési referense 2001 őszén – Pearl Harbor megsemmisüléssel felérő tragédiájának évfordulója kapcsán – a sebezhetőség, az ésszerűség és az elrettentés hármasságát vizsgálta. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban az elrettentésre vonatkozóan három elgondolkoztató, egyben óvatosságra intő fő tanulságot vont le:

1. A katonai fölény nem szükségszerűen véd meg váratlan fejleményekkel szemben. A japán vezetés 1941 végén tudta és elismerte az Egyesült Államok katonai és ipari fölényét, mégis belement a vállalkozásba, mert azt remélte, hogy az óriási amerikai megtorló képesség nem realizálódik.
2. Az ésszerűség, amely a sikeres elrettentés nélkülözhetetlen feltétele, válságban drámai módon "elpárologhat" (a japán támadás ésszerűsége, bár végzetes önbecsapás, "mégis ésszerűség" volt).
3. Egy megtorlási fenyegetésen nyugvó elrettentés hatástalan maradhat, ha a támadó úgy véli, passzivitása egyértelmű vereség, kockázatos aktivitása azonban még mindig ígér – igaz, korlátozott – sikerkilátást.

Rühle szerint, a Pearl Harbor-forgatókönyvnek új időszerűséget adott (elsősorban Amerika számára), hogy az a kiszámíthatóság, amely a két szuperhatalom és tömbjeik között évtizedek folyamán kialakult, veszendőbe ment egy olyan világban, amelyben mind több állam és mind több terrorista hozzáférhet tömegpusztító fegyverekhez. Ezek bevetésének valószínűsége többszörösére nő(tt), miközben vitathatatlan marad(ha)t az Egyesült Államok katonai világelsősége. Vagyis gyengül az ésszerűség, különösen olyan államok esetében, amelyeknek lakossága számára az élet és a halál "kevésbé végleges" jelentőséggel bír, s amelyeknek vezetői – minthogy a politikai és a katonai ésszerűség egy merőben eltérő koordinátarendszerében helyezkednek el – egyszerűen nem, vagy csupán korlátozott mértékben elrettenthetők.⁸

Manapság sokak számára úgy tűnik, a kelet-nyugati politikai-ideológiai konfrontáció a múlté. Európában nem néznek farkasszemet egymással többmilliós haderők, nincs eszkalációs veszély, Moszkva és Washington nem tervez meglepetésszerű atomtámadást egymás ellen. Sőt, "túl nagy" összegeket emészt fel a hadászati atomfegyvertárak alkalmazhatóságának fenntartása. Immár orosz oldalról sem fenyeget atomfegyverek parancs nélküli bevetésének veszélye, a meglévő nukleáris potenciál pedig éppenséggel hátráltatja a politikai kapcsolatépítést.

Washington arra helyezi a hangsúlyt, hogy a tömegpusztító fegyverek – valószínűleg megállíthatatlan – terjedésében rejlő új fenyegetésekkel szemben egyenesen hátrány a korábbi "kölcsönösen elfogadott sebezhetőség". Ritkán kerül szóba, hogy miként differenciálható a sebezhetőség egyes, illetve a sebezhetetlenség más fegyverrendszerekkel – különösen azok hordozóeszköz-összetevőivel – szemben. A többség úgy véli, hogy például Szaddám Huszeinnek nem lehet azt az ésszerűséget tulajdonítani, amely a hatékony elrettentés előfeltétele. Mások az iraki vezetőt a nemzetközi politika még beszámítható szereplőjének tartják, mégis azt hangoztatják, hogy jelenleg a Nyugat számára elengedhetetlen "a politikai és katonai cselekvőképesség fenntartása az agresszorokkal szemben".

A tömegpusztító fegyverek és célba juttatóik elterjedése – állítják – ahhoz vezethet, hogy a nyugati országok – mindenekelőtt az Egyesült Államok – nyomás alá kerülhetnek, s nem vállalkoznak majd katonai beavatkozásra az agresszor ellen, mint tették az 1991-es Öböl-háborúban. Kérdés, arról van-e szó, hogy a tömegpusztító fegyverek új esélyt kínálnak az agresszoroknak, vagy inkább szélesebb értelemben arról, hogy minden államnak joga van olyan elrettentési eszköztárra szert tenni, amilyent lehetőségei megengednek, s érdekei megszabnak. Az ENSZ Alapokmánya e tekintetben sem jogosítványokat, sem korlátozást nem ír elő.

A Pentagon szerint, a központi térségekben az elrettentés helyett a védelemnek kell előtérbe kerülnie, ha ez technikailag megteremthető és hatékony, illetve ha finanszírozható. Nem lenne tanácsos, úgymond, eleve lemondani például annak tisztázásáról, hogy egyáltalán lehetséges-e a védelem az ABC-fegyvercsoporttal szemben.

Ha Kína nem volna, minden nagyon egyszerű lenne. Tény, hogy a pekingi vezetés a maga kéttucatnyi interkontinentális-ballisztikus rakétájával nem tett szert olyan elrettentő képességre, hogy az Egyesült Államokat garantált megsemmisítéssel fenyegesse. (Oroszországot, a jelek szerint, Kína nem készül ilyesmivel fenyegetni.) Washington nem is hajlandó Peking számára ilyen képességet megengedni. Úgy látszik, mindkét fél számára továbbra is fontos az alacsonyabb szintű, kölcsönös atomelrettentési struktúra.

Az Egyesült Államok számára több okból sem kívánatos olyan hadászati vagy hadszíntéri rakétavédelmi rendszer létrehozása, amely konfrontációhoz vezetne Kínával. A fő kérdés Tajvan jövője. Peking attól tart, hogy Tajvan az amerikai rakétavédelmi ernyő védelmében egyszer csak kikiáltja teljes függetlenségét. Európai elemzők szerint, a pekingi vezetést ez politikailag megrendítené. Másrészt az Egyesült Államok azt sem szeretné, ha Tajvan a Kínai Népköztársaság felgyorsuló rakétafegyverkezésének hatására nem kívánatos újraegyesülési tárgyalásokba bocsátkoznék a "szárazfölddel".

Az USA az atomelrettentést olyan "felelőtlen" államokkal szemben is szükségesnek tartja fenntartani, mint például Irak vagy Észak-Korea, annak érdekében, hogy azok az Öböl-háborúhoz hasonló konfliktusokban ne nyúlhassanak tömegpusztító fegyverekhez. Itt elsősorban a biológiai fegyverek esetleges alkalmazásáról van szó, arról, az említett országok ne számíthassanak arra, hogy az Egyesült Államok egy "biológiai agresszióra" nem reagál atomfegyver bevetésével.

Ha felemás az elrettentés "hamvasztás előtti búcsúztatása", akkor a fegyverzetellenőrzési-fegyverzetkorlátozási-leszerelési folyamat haláltusájáról is említést kell tenni. Magyarázkodásban nincs hiány: a szerződések szükségtelenül vontatottá tették az atomleszerelési folyamatot, s ha egyetértés van, akkor szerződések nélkül gyorsabb lehet az előrehaladás. Természetesen gondolni kell az ellenőrzési rendelkezések írásos rögzítésére, valamint arra is, hogy a parlamentek ne maradjanak e téren szerep nélkül, azaz hogy belpolitikailag is "aládúcolhassák" a leszerelési megállapodásokat.

Kínos feszültség marad abban a tekintetben, hogy az atomsorompó-szerződés alapvetően eltér a biológiai és a vegyi fegyvereket eltiltó megállapodásoktól: öt nagyhatalomnak "engedélyez" atomfegyvert, a többiek esetében lemondást követel ezek birtoklásáról – úgy tűnik, egyre kevesebb eredménnyel. Az atomelrettentésnek ugyanis – bizonyos szinten és körben – mégis csak van vonzóereje és célszerűsége, legalábbis addig, amíg az öt deklarált atomhatalom nem látja időszerűnek Földünk atomfegyvermentessé tételét.⁹

Pszichológusok, szociológusok és politológusok egyetértenek abban, hogy a deviáns szereplő is az adott közösség része, s hogy egy állam is lehet "kalandor aktor". Évizedek óta sokakat furdal a kérdés, hogy nemzetközi bűncselekmény (az emberiség elleni összeesküvés) volt-e a tömegpusztító fegyverek létrehozása, amelyek válogatás nélkül ható, valóban felesleges pusztítást, szenvedést okozó fegyverek is. Vagy hitelt érdemel annak mindmáig tartó bizonygatása, hogy a szuperhatalmak atomfegyvereire és azok célba juttató eszközeire támaszkodó hadászati elrettentés gátolta meg a hidegháború harmadik világháborúba torkollását, ahogy azt mindkét fél vallotta és vallja, miközben az érdemet természetesen saját magának tulajdonítja?

Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak? Úgy tűnik, a politikának sokféle és gyakran váltogatható logikája van.

 

 

Jegyzetek

 

1 Aktuell, 2000. március 6.

2 Europäische Sicherheit, 5/2000

3 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. december 2.

4 Le Monde, 2001. június 6.

5 Le Monde, 2002. április 2.

6 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. július 27.

7 Frank C. Zagare-D. Marc Kilgour: Perfect Deterrence, Cambridge University Press, 2000

8 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2001. szeptember 13.

9 Vö. Oliver Thränert (Berlin) cikkével, Europäische Sicherheit, 10/2001