A történelmi, reális államszocializmus következetes, tudományos és kritikai elemzése jószerével máig várat magára. A tisztánlátás érdekében az államszocializmust saját korában, abban a politikai, gazdasági, jogi és politikai kontextusban kell megvizsgálni, amiben létezett, s ami mozgásterét adta. Az államszocializmus reformkísérletei, az akkoriban kialakult viták olyan korproblémákra reflektáltak, amelyek – részben vagy egészben – ma is érvényesek.

"A kelet-európai változásoktól függetlenül, amelyeket szintén lehetne materialista módon magyarázni, s nem jelentik automatikusan a marxista elmélet cáfolatát, a materialista koncepció továbbra is fontos szerepet játszik a társadalomtudományban…" (Heinz-Jürgen Niedenzu, 2000, 124)

Bevezetés

Jelen munkámban arra teszek kísérletet, hogy tisztázzam az államszocializmus hagyatékát. Látszólag inaktuális témát választottam, hiszen Közép-, Kelet- és Dél-Európában, továbbá a volt Szovjetunióban megszűntek e kísérletek. Másutt azonban (Kína, Kuba, Észak-Korea) még létező, sőt a Kínai Népköztársaságban mindmáig jelentős modernizációs teljesítményt felmutató képződményről van szó (Baudouin, 1991, 158). A rendszerváltás és a közelmúlt legitimációs harcai közepette a tárgyilagosság minimumára igényt tartó értékelések csak módjával születtek, a témáról szóló írások inkább a szellemi és politikai harci tettek világába sorolhatóak.

A múlt elmúlt. Az azonban, hogy hogyan, milyen alapról magyarázzuk az államszocializmus negyven, illetve hetven éves történetét, keletkezésének, egzisztálásának és megszűnésének okait, sohasem lesz kivonható a legitimációs erőtérből, az értékek szakadatlan történelmi átértékelésének folyamatából. Ahhoz, hogy ne a mindenkori jelen ülhessen győzelmi tort az éppen elmúlt rendszer, politikai rezsim felett, ahhoz az államszocializmust sem elítélni kell, amire persze – tetszik, nem tetszik – sokakban megvan a hajlandóság, hanem társadalmi-történelmi jelenségként megítélni: azaz kettős mércével mérni. Egyfelől saját múltjához, lehetőségeihez képest való előmenetelét, másfelől pedig a világtörténelemben élenjáró, legfejlettebb nemzetekhez való viszonyát kell tisztázni. A kettős vonatkoztatás együtt adja meg az államszocializmus saját korában való reális elhelyezését. Ilyen értékelési törekvések persze korábban is léteztek,¹ de retrospektíve, némi távlattal elemző munkák ez ideig alig-alig születtek.

I. Az államszocializmus leírása, történeti érvényességének határai és típussajátosságai

Alapvető kérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedett (szenvedtek) történelmi vereséget? A feleletet a nemzetközi burzsoázia – althusseri értelemben vett – ideológiai államapparátusai adták meg: mindenfajta szocializmus életképtelennek bizonyult, amivel a kommunisták próbálkoztak. Ezért vagyunk a posztkommunista társadalom állapotában. 1917-91 semmilyen pozitív tapasztalatot nem hagyott örökül, csupán a totalitárius diktatúrák rossz emlékét. A nyugati baloldal értékelései sem túl sok ismeretet és megértési készséget árulnak el a történtekről (kivételnek tekinthető például D. Lane, W. D. Connor, G. Arrighi, I. Wallerstein). Ennek oka, hogy korábbi téves paradigmáikból – melyek sem e rendszerek keletkezését, sem megszüntethetőségük okait nem tudták és tudják kielégítően megmagyarázni – világnézeti prejudikációk miatt nem tudtak kitörni.

Melyek azok a társadalomszervezési jellemzők, amelyekkel az államszocialista kísérletek leírhatók? Mindenekelőtt nem voltak tőkés társadalmak, mert nem a magántulajdon alapzatán és piaci kapcsolatokon keresztül egyesítették a termelés két legfontosabb tényezőjét, az embert és a termelési eszközöket. (Alárendelt mozzanatokként, korszakonként és országonként változó terjedelemben, mind a kisárutermelés, mind a tőkés magántulajdon, mind a reciprocitáson alapuló naturálgazdálkodás ettől még jelen lehetett). Továbbá nem voltak – de történelmi adottságaik következtében nem is lehettek – kommunista társadalmak sem, hiszen annak primordiális fogalmi kritériuma, hogy a szabad egyének szabad szövetségeként, a munka közvetlen társadalmisága jegyében és ne államilag szervezetten egzisztáljanak. A pozitív meghatározás tekintetében pedig – csatlakozva J. Wiatr és W. Narojek koncepciójához – a következőket kell látnunk: "A szocialista iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása (ahol erre sor került), a kulturális forradalom – mindezek meghatározott és tudatosan (ha nem is mindig a kialakított megoldások összes következményeinek teljes tudatában) elfogadott döntések produktumai. Ha pedig ez így van, akkor itt – a főként a piac törvényei által megszabott egyéni magatartások spontán interakciójának modelljével szemben – elsősorban olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek lényege: a társadalmi jelenségek irányítása az államhatalom e célra történő felhasználása útján. A politikai intézmények ilyen körülmények között új jelentőségre tesznek szert. Már nem csupán olyan eszközök, amelyek a gazdasági rendszer védelmét szolgálják azon (belső vagy külső) erőkkel szemben, amelyek működését megzavarhatják, hanem ellenkezőleg: mindenekelőtt a gazdasági feladatok megvalósítását koordináló eszközök. Ilyenformán ez a rendszer nem működhet döntéseket hozó és végrehajtó szervek nélkül, amelyek megszabják az országban végbemenő, tömegméretű társadalmi folyamatok irányát.

A politikai problematika – a hatalom problematikája – ezáltal a társadalmi élet központjába kerül. A politika a szocialista társadalomban bizonyos fokig azt a funkciót tölti be, amelyet a klasszikus kapitalizmusban a tőkés piac töltött be: a társadalmi integráció terrénuma, amely túlnyomó mértékben meghatározza a folyamatok jellegét és lefolyását a társadalmi élet egyéb, ‘nem-politikai' területein is." (Wiatr, 1980, 196). Az államszocializmus – vagy politikai szocializmus – tehát állami keretek között szerveződő, olyan köztulajdoni dominanciájú, de akár a vegyes tulajdoni rendszerig elmenő berendezkedés, amelyet nem a piac, hanem a politika integrál. Ezen szubsztanciája a tervező társadalmaknak pedig azon két, a szó szoros, filozófiai értelmében vett attribútumban nyilvánul meg, hogy egyfelől a felhalmozás és a fogyasztás, másfelől a köz- és a magánfogyasztás arányáról makrotársadalmi döntések születnek. Itt vezetendő át a gazdaság és a társadalom működésének szociológiai magyarázata a politikai hatalom intézményes mechanizmusainak kérdéséhez ("redisztributív hatalom"), amely azonban lényege szerint már korántsem egységes – ezért nem is itt tárgyaljuk. Számunkra ma is nagyon érdekes, s komoly gondolkodókat – mint mondjuk Mannheim Károlyt vagy Tőkei Ferencet – igencsak foglalkoztatta a tervező társadalom szociológiája, illetőleg a marxi formációelmélet alkalmazhatósága az államszocialista kísérletekre² .

A strukturális különbségeket felmutató, eltérő törvényszerűségeken alapuló lényegtípus értelmében (ami tehát nem gyakoriságot, terjedelmet és nem is ideáltipikus összefüggéseket fejez ki, amely a cselekvők feltehető szándékait, racionális motívumait mutatná meg) valójában nem egy, hanem politikailag négy-, gazdasági-társadalmi alakja tekintetében pedig háromféle kísérlet játszódott le 1917-től 1991-ig.

I. Az első szakaszt a forradalmi húszas évek jelentették, szándékai szerint az állam és a jog elhalásának perspektívájával, a Pasukanisz által képviselt forradalmi természetjoggal, eredeti életmód- és együttélési kísérletekkel, a kultúra megújulásával – mindezt a polgárháború és a nemzetközi elszigeteltség ellenére. A kb. 1917-től 1928-ig tartó periódus saját gazdasági és társadalmi alakzatot értékei ellenére sem szilárdított meg. Ehhez túlságosan is gyakran változó körülmények álltak fenn, nagy horderejű politikai fordulatok (hadikommunizmus, NEP) kíséretében. Az első világháborút követő forradalmi hullám elmúltával (1923 után) geopolitikai fordulat állt elő, a de facto elmaradt világforradalom konzekvenciáját Sztálin vonja le a "szocializmus egy országban" (1924) programmal. Egy másik, hasonlóan nagy horderejű fordulat elméleti konzekvenciáit Lenin 1920-ban a "Baloldaliság"-ban még anticipálta. Az orosz forradalom egyes alapvető vonásai érvényességének, nemzetközi jelentőségének vizsgálatában ugyanis azt állapította meg: "Ugyanúgy hiba volna az is, ha szem elől tévesztenők, hogy mihelyt a proletárforradalom legalább egy fejlett országban győz, minden valószínűség szerint éles fordulat következik majd be, nevezetesen: Oroszország rövid idővel ezután nem minta ország, hanem ("szovjet" és szocialista értelemben) ismét elmaradott ország lesz." (LVM, III. k. 167. Kossuth, 1982) Mégsem lett iránytűvé, amikorra relevánssá vált.

II. A Szovjetunióban a harmincas évek derekára kikristályosodott a sztálini modell, amely a tervlebontásos, direkt irányításos gazdálkodási formát az egypárti hatalomgyakorlással párosította, a lehető legközelebb hozva egymáshoz az államhatalmi-politikai viszonyokat a gazdasági-társadalmi viszonyokhoz. Ezért jut itt kiemelkedő szerephez az államigazgatás és annak pártirányítása, s ezért kerül(t) előtérbe az ágazatirányítás a funkcionális irányítással szemben. A Lenin által 1920-ban megsejtett helyzet de facto beálltakor, 1947 után (Csehszlovákia, az NDK és Magyarország vonatkozásában) a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való erőltetett áttérés nyomán már a sztálini modell kényszeredett importja lép megoldásként a Lenin által exponált problematika helyére. Nem motívumok nélkül, de nagy károkat okozva. A fasizmus legyőzése nyomán a szovjet modell elfogadása vált a kommunista- és munkásmozgalomhoz tartozás ideológiai, politikai kritériumává, ami jó időre kiiktatta az egyenlőtlen fejlődés igencsak releváns elméleti problematikáját, azt, hogy ki, kinek és miben mutathat példát. Itt is azt láthatjuk, hogy nagy az eszmék (és a téveszmék) ereje: a sok oldalról motivált ideológiai szükséglet nem azért vált hamis tudattá, mert valaki be akart és tudott csapni valakit, hanem azért, mert hamis tudat volt: a kor szereplőit arra motiválta, hogy mechanikusan kövessék a Sztálin kanonizálta szovjet utat (1936), ami kizárta az orosz forradalom lukácsi értelemben vett (1968) nem-klasszikus jellegének felismeréséből adódó feladatok számbavételét. Tehát éppen a marxista elemzés erejét, a konkrét helyzet konkrét elemzését és a történelem összfolyamatába ágyazódó egyenlőtlen fejlődés elvének a módszertani érvényesítését zárta ki.

Románia vagy Kuba még a hetvenes-nyolcvanas években is ebben a modellben, az eredeti sztálini modellben egzisztált, Észak-Korea pedig ma is ezt teszi. A sztálinizmus itt a politikai hatalom gyakorlásában nem csak és nem is elsősorban az egypártrendszert jelenti, hanem annak monopolisztikus – és nem a gramscii értelemben vett hegemonisztikus – hatalomgyakorlási formáját. Csak ennek jellemzője a tömeges represszió, a személyi kultuszos, vezérelvű legitimáció és a tudatosan zárt szerkezetre törekvés. Ez egyfelől a fellazítási stratégiával szembeni önvédelemi stratégia, gyakorta hipertrofikus formákban, másfelől – s ezt kevesen veszik észre – a tőkés dominanciájú világgazdasághoz való rendszeridegen alkalmazkodás (G. Arrighi) kényszerű következménye, a globalizációs nyomás közepette nemzetgazdaságot, nemzeti valutát, kereskedelmi cserearányokat védő funkciókkal. A nyílt társadalom hívei ugyanis – minden gorbacsovi naiv báj, sőt képmutatás ellenére – nem barátai, hanem ellenfelei a nyílt társadalom ellenfeleinek. Amiből még messze nem következik, hogy a zárt társadalom híveivé kellene válnunk.

III. Az ötvenes évek derekától, de főleg a hatvanas években a személyi kultusszal és a dogmatizmussal való leszámolás után (már ahol ez megtörtént), döntően két irányú reformfolyamat indult meg. Az egyik a gazdaságszervezés technokratikus, kibernetikus reformja, melynek prototípusát az NDK jelentette ("kibernetikus szocializmus"). Itt a hagyományos polgári jog helyére a gazdasági jog került, s ezen az úton akarták az erőforrások optimálisabb elosztásával, a tervezés tökéletesítésével a lakossági szükségleteket magasabb szinten kielégíteni, a helyi hatalomban teret engedve egyfajta mérsékelt demokratizálásnak. Ezt a reformtípust vette át Csehszlovákia és kisebb részt a brezsnyevi Szovjetunió a hetvenes évektől. Politikai különbségei – a tömeges represszió és a személyi kultusz hiánya – ellenére ez a reformtípus gazdaságilag az eredeti típus modifikációjának tekintendő, mert az érték mérésének gazdasági alapproblémáját és a társadalmi kapcsolatok mellérendeltségi – döntően nem hierarchikus – szerveződését elődjéhez hasonlóan nem oldotta meg. Bizonyos felfogások szerint vereségét kb. két évtizedes késésének köszönhette: ha a tervlebontásos formájú tervgazdálkodásos rendszer számára a mikroelektronikai apparátussal ma már elvégezhető tervezés, munka-érték-számítás rendelkezésre állt volna, akkor nincs e társadalmakban hiánygazdálkodás sem. (Persze feltételezve e nyugati módszerek aktív, helyi viszonyokra történő adaptációját, amit a problémák elméleti megoldhatósága automatikusan sohasem hoz magával.)

IV. Nemcsak kulturális hagyományaiban és történelmi feltételeiben, hanem az eredeti sztálini köpönyegtől való eltávolodás, a más minőség értelmében jelentett újítást a reformok másik típusa: az árugazdasági viszonyokat a köztulajdon dominanciájával (állami és szövetkezeti tulajdonformák) és makrogazdasági irányítással kombináló jugoszláv és magyar reform, valamint a mai Kínai Népköztársaság. Jelentős gazdasági sikerek, tömegfogyasztás, életszínvonal-növekedés, az egyéni ösztönzés differenciált formáinak megjelenése és szabad kulturális légkör alakult ki, az emberarcú szocializmus prágai jelszavának földi valóságaként. Mindez az egypártrendszerű hatalomgyakorlást is civilizálta (Magyarországon az önkorlátozó hatalom kádári eszméje, Jugoszláviában a szocialista pluralizmus), s tompította a politikai szabadságjogokat követelő emberi jogi kritika erejét, amelyet a XX. század második felétől jogosan fogalmazott meg a liberális-demokratikus eszmeáramlat. (Természetesen a magántulajdon legtermészetjogiasabb felfogásában sem tartozhat az emberi jogok kategóriájába.³ ) Amikor a gazdasági válság sérülékennyé tette, majd aláásta a rendszer alapjait, akkor ez a kritika totális szocializmuskritikába és direkt kapitalizmusapológiába ment át. Jellemző, hogy Magyarországon 1989-90-ben olyan "érvekkel" operálva döntötték meg az államszocializmust, mintha 1952-ben éltünk volna.

Látni kell azonban, hogy e folyamatban szükségképpen megjelenik a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, így az átmeneti társadalom előbb-utóbb válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista elemeit – mint ez meg is történt -, vagy számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant antikapitalista kísérletek hosszú távú átmeneti jellegével. Azaz a régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak tudatos kiépítésére törekszik, a néphatalom intézményein keresztül kontrollálva a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő hatásokat.

Magyarországon a sztálinizmussal következetesen leszámoló, de mindenféle egyéb baloldaliságot azzal tévesen azonosító kádári, aczéli politika mindezt nem tette. Ezen rossz beállítottsága, reflexe következtében nem akart és nem tudott a marxizmus reneszánsza felé nyitni, azaz valóban demokratizálni, s nem liberalizálni a politikai életet, szocializálni s nem privatizálni az állami tulajdont, közelebb vive a munkást tulajdonához, s felelőssé téve a gazdálkodásért. Ezért helyes gyakorlati-politikai kezdeményezései – egyszemélyi felelős vezetés helyett üzemi tanácsok a kezdeményezett vállalati három- vagy négyszög (participáció) továbbfejlesztésével, a közvetlen demokrácia elvének kiszélesítésével – elmélet hiányában nem voltak és lehettek elég átütőek. A marxista tudományosságban kevéssé jártas, és ezért nehezen eligazodó vezetésnek Lukács György Demokratisierung heute und morgenje (1968) nem sokat jelenthetett volna, megjelenése után (1988) pedig már semmit sem jelentett. Igaz, a polgári demokrácia és a sztálinizmus között filozófiai szinten keresett tertium datur nem helyettesíthette a politikai szerkezet intézményes működésmódját, viszont helyesen jelölte meg egy ilyen reform irányát és szükségességét.

Konklúziónk: nem egyféle, nyers, politikai szocializmus volt, s nem az összes bizonyult versenyképtelennek. A IV. típus a fejlettség azon szakaszán, ahova elértek ezek az országok, sok pozitív tapasztalatot hagyott hátra, mint ahogy az iparosítás eredeti sztálini modellje (II. típus) sem a maga idejében volt inadekvát, hanem akkor, amikor túlélte magát. A Szovjetunió az utolsó másfél évtizedben, a negyedik ipari forradalomra való átállás következményei – a posztindusztriális ágazatok fel-és a hagyományosak leértékelődése – miatt vesztette el a rendszerek harcát. Tehát nem a sztálini thermidorral és nem a hruscsovi revizionizmussal, hanem azért, mert társadalmi és politikai rendszere nem tudott megújulni, s a megváltozott geopolitikai helyzetben már majdnem törvényszerűvé vált a kis országok kollapszusa.

Nem bukott meg minden, amit megneveznek, s nem az bukott meg, amit ki sem lehetett próbálni (kommunizmus), mert történelmileg nem volt, s nem lehetett napirenden. A látszat az, hogy egy tétel (a szocializmusé a jövő) megdől, ha tapasztalatilag nem igazolódik (verifikáció); csak látszat és nem valóság, ha és amennyiben a falsifikáció elmarad (nem jobb, hanem hasonló teljesítőképességű vagy rosszabb követte az ilyen-olyan államszocializmust)⁴. (A neopozitivista bizonyításelmélet kifinomult technikáit érdekes módon a kifinomult győzteseknek ebben az összefüggésben, másfél évtizedig nem jutott eszükbe alkalmazni).

Mindezek a különbségtételek, a reális mércék keresése nem változtat azon a történelmi tényen, hogy a létezett politikai szocializmusok elveszítették történelmi felhajtó erejüket a közép- és kelet-európai tömegek szemében, akik épp ezért nem is védték meg azokat. Az igazságra fogékony tisztességes elméknek azonban tudniuk kell: annak az ideológiai és politikai legitimációs harcnak, ami történt és történik e rendszerek teljesítményének értékelésekor, vajmi kevés köze van az objektív, történelmi igazsághoz, annál több az osztályérdekek dialektikájához. A polgárság saját különösségét – világképét, történelemfelfogását, érdekeit és értékrendjét – az általánosság szintjére emelve örök és időtlen emberi értékeknek tünteti fel, hogy legitimálja berendezkedését, a munka tőke alá történő, értéktöbblet-termelés formájában megvalósuló besorolását, a munkatársadalom feletti uralmát.

II. Közvetlen társadalmiság, közösségiség az átmeneti korszakban

A köztulajdon jelentősége következtében az államszocialista berendezkedés politikai mechanizmusának ideáltipikus konstrukciója sem indulhat ki a burzsoá-citoyen hasadásból. Azért nem, mert bár az államszocializmus nem jut és juthat el adott fejlettségi fokán, a viszonylagos elmaradottság nem-klasszikus útján az emberi emancipációig, de a magánegyént mégsem csak tőketulajdonosi illetőleg munkaerő-tulajdonosi – osztály-meghatározottság – mivolttal reprodukálja, hanem egy harmadik módon is: közvetlen társadalmiságában. Az államszocialista rendszereknek nem volt meg az a tendenciájuk, hogy az egyének és közösségeik reciprocitáson alapuló tevékenységét felszámolják. Egyfelől a családon belüli, nemek és nemzedékek közötti kölcsönösségi viszonyok, másfelől a kisközösségi tér nem állami és nem áruviszony formáját öltő kapcsolatai (kalákamunka, falun, lakóhelyi közösségekben érvényesülő kooperáció, melyeket a szolidaritás fűz össze) kivonják magukat a közhatalom és az adózás fennhatósága alól. A reciprocitás társadalomszervező elve áruviszony- és politikamentes civil térben érvényesül és érvényesülhet – ha hagyják. A piacgazdasági reformok nyomán fellépő második gazdaság és a szürke zóna teoretikusai és politikusai éppen ezt a helyzetet támadták, hogy piacosíthassák, gyarmatosíthassák és adóztathassák azokat a kooperatív szolidaritáson alapuló tevékenységformákat, amelyeket a helyi társadalmak, kisközösségek vitalitása éltetett. Nem eredménytelenül: a nyugati típusú adórendszer bevezetése 1988-ban segítette a magántulajdonra és a burzsoá-citoyen hasadásra épülő, polgári demokratikus intézményesülést, a közösségi érdekek és értékek devalvációját, a magántulajdon indukálta érdekviszonyok pedig a nyers önzés, individualizmus és haszonelvűség elterjesztését. De a barátságot, a szerelmi viszonyokat és az életformákat sem kímélték. A kapitalizmus immanens tendenciája, hogy nem hagyja érintetlenül az áru- és pénzviszonyok szervező elvétől független civil szférát (noha a kooperatív szolidaritás emberi szükségletére és immanens spontaneitására épülő megnyilvánulások teljesen ott sem piacosíthatók).

A civil társadalom polgári misztifikációi ezt a helyzetet sem tudatosították, holott világos, hogy a közösségiség terrénuma itt nem a magánburzsoá viszonyok szükséges komplementere értelmében vett közember – aki választó és politikai tisztségre választható -, hanem a politikai közösségtől független, közvetlenül közösségi, társadalmiasult szféra. Ex post jól látszik, hogy volt ilyen tendencia, akkor is, ha az államszocialista kísérletek bornírtságuk, megformálatlanságuk és szubjektív hibáik következtében a közvetlenül társadalmiasult szférát gyakran összekeverték az államosított – államilag fenntartott, kontrollált, s ennyiben nem, nem teljesen vagy nem mindig független – egyesületekkel, művelődési formákkal, kultúrházakkal, táncház-mozgalmakkal stb. Mindez a korlátoltság mit sem változtatott azon, hogy létezett egy nem-politikai, közvetlenül közösségi tér, amelyet a reciprocitás kooperatív szolidaritásának humán szükséglete mozgathatott, és kb. a nyolcvanas évek közepéig se a tőkeviszony expanziója, se a közhatalom nem bántott.

A nem-politikai közösségiségtől eltérő természetű probléma volt az állam társadalmasítása, amit állami funkciók társadalmi szervekre ruházásával képzeltek el, de a gyakorlatban nem nagy sikerrel alkalmaztak. Ugyanis az átmenetiség fokán a politikai államiság a külső, nemzetközi osztályharc és a belső politikai harcok következtében nem váltható ki, nem szüntethető meg. Vagy a tűzoltás funkciója attól nem sokat változik, ha nem állami (vagy önkormányzati) alkalmazottak oltanak, ha társadalmi szervezet kezeli a fecskendőt. Nem ez az államszocialista rendszerben a politikai állam társadalmi ellenőrzésének lényegi összetevője. A társadalomtól elkülönült, de nem külsővé váló, s a kontrollja alól kikerülő (elidegenedett) politikai közhatalom tudomásulvétele és demokratikus ellenőrzése az átmeneti társadalomban az, amit meg kell oldani, nem pedig a hruscsovi fogantatású, akár jó szándékú program – az állam társadalmasításáról⁵ .

III. Tervgazdálkodás – UGM – áruviszony-elméletek és tulajdonjog

A marxisták második nemzedékétől kezdődően – eltérően elődeik kapitalizmuskritikai munkásságától – már szembe kellett nézni a gyakorlati szocialista kísérlet elméleti megalapozásának szükségletével. Vlagyimir I. Lenin Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában (1919), Jevgenyij Preobrazsenszkij Az új gazdaságpolitika perspektívái (1921), című munkájában, majd már a NEP időszakában született írásokban alapvető fontosságú volt annak tisztázása, hogy mik a tervszerű gazdaság törvényei, hogyan működtethető az átmeneti kor gazdasága. Érvényesülhet-e a munka közvetlen, árupiaci közvetítés nélküli társadalmisága, ahol a tervezés a munkaidővel, a munkaidő tömegével való gazdálkodást jelenti, mert az áru használati értékének a tervszerűség által biztosított minőségi összetevője lesz a meghatározó, s a csereérték megszűnik a használati érték mértéke lenni (kommunizmus). Vagy pedig az árugazdaság és benne az értéktörvény elismerése a gazdálkodás szervező törvénye az átmeneti (és/vagy szocialista?) korszakban, a magasabb fok, az autochton kommunizmus előtt. Az áruviszonyra és az egyéni-vállalati munka és a társadalmilag szükséges munkamennyiség piaci közvetítésére, tehát az áruviszonyra mint értékviszonyra a tervezés érdekében szükség van, anélkül, hogy ez átcsapna az áruviszonyba mint elsajátítási viszonyba (kizsákmányolásba, a tőkés magántulajdonon keresztül). Utóbbi felveti azt a kérdést is, hogy ez esetben, az áruviszonyok szervezte gazdálkodás esetében az áruforma nem vezet-e immanensen – vagy privatizációval a legális politikai hatalom közvetítése révén – értéktöbbletformához, kizsákmányoláshoz.⁶

Wiener György fontos államszocializmus-interpretációja szerint a marxi elmélet "az államosítást pusztán a magántulajdon negatív megszüntetésének tekintette, s azt a társadalmat, melyben az állam általános tőkésként, valamennyi egyén pedig vele szemben álló bérmunkásként jelenik meg, nyerskommunista berendezkedésnek nevezte. (GFK, 130-131.) Marx azzal is számolt, hogy a helyi, vagyis nem világméretekben létrejövő nyerskommunizmus, érintkezve a világpiaccal, felbomlik s ennek nyomán általános társadalmi restauráció zajlik le." (Kiemelések tőlem – Sz. P., Új társadalmi formák korai megjelenése és felbomlása, in: Eszmélet, 1994/22.) Ebben az esetben azonban nem az államszocializmus, hanem az államkapitalizmus lenne az adekvát terminológia, s az sem teljesen érthető, hogy a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba történt átmenet, majd visszamenés nyomán miért menne végbe egy korábbi társadalmi formába történő visszaesés, restauráció? A társadalmi formaváltás a marxi elméletben, eredménye szempontjából azt jelenti, hogy a munka társadalmi termelékenysége tekintetében az új győz a régi felett. Erre a régió viszonylagos elmaradottsága miatt sem kerülhetett sor. Ettől még a nyers, politikai kommunizmus a magántulajdon valóban negatív megszüntetése, de nem ez az egyetlen jellemzője az államszocializmusnak, mert több és más is történt. Olyasmi, amit Marx nem láthatott és látott előre, viszont a történelmi és szaktudományos tapasztalatok nyomán ma már tudhatunk. Ezért azt kell mondanunk, hogy átmeneti társadalomról, és nem formációváltásról volt szó, ahol a többletmunka feletti rendelkezés nem magánkapitalista értéktöbblet-termelés formájában történt, és nem is államkapitalizmus formájában – ahol a többletmunkát a magántőke profitábilitásának fenntartása érdekében allokálják és/vagy adnak koncessziókat (az állam anyagi össztőkés, magántulajdoni alapzaton) -, hanem államszocializmus formájában: a cél és értékracionális allokációs döntések egy politikai tervező mechanizmusban kapják meg prioritásaikat, s nem a profitmotívum szerint⁷ . Kérdés tehát, ki, milyen értékalapon, mennyire alternatív módon, s milyen legitimációval tervez.

Lukács György azon a véleményen volt, hogy teljes kommunizmus esetén a termékek értékmeghatározása, az érték mérhetősége érdekében fenn kell tartani egy kapitalista Svájcot. A tervgazdaságnak eszerint nincs immanens mércéje – tehetjük hozzá -, csak az értéktörvényre vonatkoztatottan lehet az idővel gazdálkodni. Éppen ezt cáfolta egykori mestere tételes kritikáját adva Mészáros István, Lukács világhírű tanítványa a "Beyond Capital" XIX., A közösségi rendszer és értéktörvény című fejezetében, rámutatva, hogy az értéktörvény történelmi örökkévalósága nem Marx álláspontja, s a tervgazdaság elméletben nem is kell, hogy azon alapuljon. Ma pedig amerikai közgazdászok mutatják fel, a számítástechnikai információtárolással és a gazdasági tervezésbeli felhasználásával érvelve azt, hogy miként lehet a problémát megoldani (W. Paul Cockshott-Allin E. Cottrell: 2001, 2002.).

Paradox módon, a második világháború után az értéktörvény szocializmusbeli szerepéről, tervezésbeli felhasználásának lehetőségéről folyó húszas évekbeli vitát éppen az a J. V. Sztálin kezdte újra, aki a NEP felszámolásával és a szocialista iparosítással a kontinensnyi országot – Isaac Deutscher kifejezésével – "faekével vette át, s az atomhatalomig" juttatta 1929-1953 között. Mindazonáltal itt valóban paradoxonról, tehát látszólagos ellentmondásról van pusztán szó, mert A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban (1952) szerzője az áru- és pénzviszonyokat nem a direkt irányításos, tervlebontásos rendszer dinamizálására és megreformálására akarta felhasználni, de szembenézett bizonyos áru- és pénzviszonyok, jelenségek létével. Ezeket a gazdálkodás formaruhájaként, technikai és elszámolási eszközeként, ebbéli minőségében – s nem az államigazgatás terrénumának mellérendeltségi viszonyokkal való csökkentésében – ismerte el.

A hatvanas évek magyar reformerei (Bognár József, Eörsi Gyula, Nyers Rezső és mások) – nem kis mértékben támaszkodva a lengyel W. Brus (1966) munkájára – éppen utóbbit tételezték. A tervutasításos, tervlebontásos és hierarchikus rendszer helyére kívántak állítani egy olyan mechanizmust, amely az értéktörvény érvényesülése alapján tervez, s megoldja az érték mérésének problémáját. Ehhez autonóm termelő egységek mellérendelt, piaci közvetítésű kapcsolatai kellenek, hogy az árcentrum a kereslet és a kínálat szabályozó hatására az értékcentrum körül sűrűsödjön, illetőleg nőjön a gazdasági hatékonyság. Ehhez fel kell számolni a tervutasításos gazdaság érdekeltségi csapdáját, amelyet O. Sik inpout-output-játéknak nevezett el és modellezett. Eszerint a központi tervhivatal és a vállalat érdekeltsége a célok meghatározásakor egymással ellentétes. A központ abban érdekelt, hogy a vállalat maximális outputot produkáljon a lehető legkisebb inputtal. Míg a vállalat a maximális ellátást igyekszik kicsikarni és cserébe minimális outputot ígér, hogy aztán ezt túlteljesítve méltóvá váljon a központi kitüntetésre és prémiumra.

Továbbá biztosítani kell a makrogazdasági tervezés és a mikroszféra cselekvői közötti összhangot, melynek alapja a köztulajdon túlsúlya (állami vállalatok, szövetkezetek, állami gazdaságok), és a közvetett, indirekt gazdasági szabályozó eszközök politikai hatalom általi birtoklása (adók, elvonások, anyagi ösztönzők, dotációk, szubvenciók, árfolyam-politika, export-import prioritások), valamint a jogi szabályozás.

Nézzük meg, hogy a gazdasági mechanizmus-reform idején milyen tulajdonjog koncepciók születtek hazánkban. Igaz, ezzel a marxista elméletben központi szerepet játszó, a tulajdon történelmi formáit leíró, ökonómiai, szociológiai és filozófiai problémákat itt teljességében nem tárgyaljuk, csak a tulajdon jogi vonatkozásaiig terjeszkedünk, a tulajdonjog formáiig. Bár időben korszakunkhoz tartozik, ugyancsak elesik az 1988. évi Társasági törvény vizsgálata, hisz annak eszmei előkészítésében már nem játszott szerepet a marxista és/vagy szocialista jogelmélet, lévén hogy ez a törvény a gazdasági rendszerváltás egyik legfontosabb feltételét teremtette meg azzal, hogy a közösségi tulajdoni formákat (az állami és a szövetkezeti tulajdont) társasági, osztható és anonim magánrészvényekké transzformálhatóvá tette. Épp ezért sem annak eldöntésére nem vállalkozhatunk, hogy ez mennyiben volt egykor kívánt vagy kényszeredett adaptáció a globalizálódó világgazdasághoz, sem pedig annak bemutatására, hogy voltaképpen a gazdasági mechanizmus-reform ezzel kezdte meg az átalakulást – s folytatta a spontán privatizáción keresztül a privatizációs és az ezt kiegészítő kárpótlási törvényhozással a tulajdoni rendszer reformjába: a versenyszféra feletti azon magánhatalom kiépítésébe, amely még a szektor- és versenysemlegesség de jure alkotmányos tételeit is de facto félretette. Világos azonban, hogy a magyar társadalom nagyon megosztott volt ezekben a kérdésekben, s a hallgatag vagy csak elszórtan – ott és akkor, ahol és amikor éppen privatizáltak, s vesztették el munkahelyüket – tiltakozó többség magatartása mellett a dolgok menetét egyfelől a gazdasági és politikai elitcsoportok belső alkui, másfelől az erős nemzetközi nyomás etalonjai – privatizáció, dezetatizáció, dereguláció, monetarizmus, individualizmus – döntötték el. Más előfeltételek és nemzetközi erőviszonyok mellett⁸ – a közepes fejlettség relatív tőkeszegénysége talaján – sem lett volna szükségképpen életképtelen – mint ezt a zsákutca-ideológia hívei akkor, amikor még fontos volt, a nap minden órájának minden percében hangoztatták – az a gazdasági, társadalmi és tulajdoni rendszer, amely makrogazdasági irányítást, köztulajdoni dominanciájú, vegyes tulajdoni formákat és érdekeltségi viszonyokat működtetett 25 éven át.

A direkt irányításos gazdálkodás – a központi és helyi szervek közötti vertikális irányítás -, a pusztán technikai munkamegosztás megszüntetése után a tulajdonjog alapproblémája a szocializmusban a következő volt: jogilag az állam az állami vállalatok tulajdonosa, s ebbéli minőségében fontos jogosítványai is vannak (vállalatalapítás, összevonás, igazgató kinevezése, jövedelemelvonás stb.). A vállalat mint árutermelő gazdálkodó egység elkülönülése az államtól abban érhető tetten, hogy fel van ruházva a vállalat alapításától a gazdálkodás konkrét kellékeivel, így induló vagyonnal és olyan jogosítványokkal, amelyek a hagyományos árutulajdonosi triászt, a birtoklást, a használatot – és valamilyen értelemben – a rendelkezést jelentik. A társadalmi tulajdon össztársadalmi jellege és a vállalati gazdálkodó vagyon árutulajdonjoga kettős tulajdont jelent, ahol valaminő kívülről irányítás eleve fennáll, hisz az állami vállalatok gazdálkodói önállósága fölött van egy stratégiai, össztársadalmi szintű, állami, gazdaságpolitikai rendelkező erő. A tulajdon funkcionalitásának kérdése az volt ebben a vállalati gazdálkodási autonómiát, felelősséget és hatékonyságot növelni szándékozó reformhelyzetben, hogy kettős, osztott-e a tulajdonjog, vagy lehetséges olyan elméleti szintézis, amelyben egységes marad. Még egyszerűbben: a társadalmi tulajdonjog és a vállalati árutulajdonjog ellentmondása beilleszthető-e valaminő egységbe?

A kérdés elméleti jelentősége sem csekély, hiszen az államszocialista rendszerek legsajátosabb és legeredetibb jogintézménye a társadalmi tulajdon joga, annak minden formájával: állami vállalattal, szövetkezetekkel és állami gazdaságokkal (mely utóbbiak elméleti konstrukciója tulajdonjogi vonatkozásban lényegesen nem tért el a vállalatokétól). Valóban "senki tulajdona" volt mindenki tulajdona, az az állami vagyontömeg, amelyet 1989-es értéken kb. 5000 milliárd forintra becsültek, s amelynek kb. 9/10 része 1945 után keletkezett?

A társadalmi jelleg és az árutulajdonosi önállóság ellentmondásának feloldására a szocialista jogtudományban több megoldás született. Így Világhy Miklós áruviszonyból származtatott (1967, 1968) és Sárközy Tamás struktúrálttulajdonjog-felfogása (1973, 238-41), kettőstulajdonjog-koncepciói sem voltak előzmény nélküliek, mert Venediktov, jelentős szovjet jogtudós kettős kollektíva-fogalmára (kiskollektíva-tagság a termelő üzemben és állampolgári minőségű, nagykollektíva-tagság össztársadalmi szinten) támaszkodhattak. Mindazonáltal mi mérvadónak Eörsi Gyula megoldásait tekintjük, mert a kettősségben a tulajdonjog egységét mutatta meg. Ad 1. fenntartotta a tulajdonjog általános fogalmának szükségességét, ahol a tulajdoni formák a sokféleség egységének, stratégiai és taktikai jogkörök osztottságának mutatkoznak. Ad 2. a tulajdonviszonyt mint az elsajátítási viszony dinamikájára vonatkozó hatalmat – marxistaként – nem keverte össze a tulajdonjog jogosítványképletével. Tehát a termelési-elsajátítási viszonyt annak jogi, szervezeti kifejeződésével, formájával. Ezen elméleti leleményei következtében – s az elsajátítási viszony dinamikájának meghatározásában mutatkozó nem jogi, hanem politológiai problematikussága okán is – megoldásait Opus Magnuma alapján (1975, 290-306) kitüntetetten kezeljük. Nem gondoljuk azt, hogy a társadalmi tulajdonra vonatkozó elvont, doktriner hivatkozások – negyven és hetven esztendő tapasztalata után – helyettesíthetnék azt, hogy egy vagyontömeget munkaszervezetben, belső jogosítványokkal és külső irányítással együtt kell gazdaságosan működtetni.

Eörsi felfogásában a társadalmi tulajdon mindkét formája, az állami vállalat és a csoporttulajdont jelentő szövetkezet is államilag közvetített. A népgazdaság állami irányítását, az ország gazdasági erőforrásainak komplex fejlesztését, a szükségletek kielégítését a tervgazdálkodásnak kell biztosítania. Ez az állami közvetítés – ahogy ezt korábban megfogalmaztuk: az alapvető allokációs döntések – Eörsinél jogilag azt jelenti, hogy az össztársadalom tulajdonával az állam rendelkezik. Az állampolgárok összessége közvetlen tulajdonosi hatalmat efelett nem gyakorol, s dolgozói minőségében a vállalatnál sem, ahol a termelőeszközök a munkával egyesülnek, csak kollektíva tagként vannak bizonyos jogosultságai. Az állampolgárok dolgozói-tulajdonosi tudatának fejlesztését persze Eörsi is szorgalmazta, anélkül, hogy intézményesíthető megoldási módozatait kifejlesztette volna. A termelőszövetkezetek csoporttulajdonánál a tulajdonos és a dolgozó egy és ugyanazon személy. Az állami vállalatnál pedig "…az állami tulajdon egyesül olyan dolgozók kollektívájával, akik állampolgári minőségükben mind az államnak, mind az összes társadalmasított termelőeszköznek a ma megvalósult szinten tulajdonosai, de a vállalaton és annak javain külön tulajdonuk nincsen." (301) A szocialista tulajdonjognak az összesség szintjén nincs kizáró jellege s az ebből következő abszolút és negatív szerkezete, de az elkülönült gazdálkodó egységek szintjén – minthogy árutermelés folyik – kiépülnek az önálló jogi személyiséggel és vagyoni felelősséggel rendelkező vállalatok, amelyek másokkal, a nem-tulajdonos vállalatokkal szemben kizáró jelleggel, negatív, abszolút szerkezettel működnek. Eörsi a nincs tulajdonosi és van árutulajdonosi elkülönültség ellentmondását strukturált, de belülről összefogottan, az egységben érvényesülő komplexitásként fogta fel. Azért, mert a tulajdonjog valóban túlnőtt a modern és a szocialista gazdálkodás keretei között is az eredetileg egyéni vállalkozóra épülő polgári jogi tulajdonjog horizontján, s öt jogágazat komplex együtthatását eredményezte: az államjog szintjén az állam az össztársadalom képviselője, az államigazgatási jog szintjén (pl. vállalatalapítás), a polgári jog, a munkajog és a szövetkezeti jog (termelőeszközök összekapcsolása a dolgozói kollektívával) területein létezik, mégpedig három szintű szereplővel:

• A) az össztársadalommal (állampolgárok), akik közvetlenül nem gazdálkodnak, de a társadalmasított termelőeszközök elvi tulajdonosai. (E névlegesség meghaladásában az állampolgári és a vállalati tulajdonosi tudat együttes fejlesztése volna a kívánatos Eörsi szerint, azonban ennek intézményes megoldási lehetőségeit, hatalmi és legitimációs funkcióit – sajnos – nem dolgozta ki.);
• B) a vállalattal (az árutermelő kiskollektívával), illetőleg a szövetkezetekkel (csoporttulajdonos kiskollektívákkal, ahol a dolgozó és a tulajdonos ugyanazon személy), akik saját nevükben járnak el, s önálló jogi személyiséggel, vagyonnal és felelősséggel rendelkeznek;
• C) a közöttük közvetítő, az össztársadalom tulajdonát képviselő, tulajdonával gazdálkodó állammal (amelynek minősége különbözik közhatalmi minőségétől).

A szocialista, társadalmi tulajdonjog sajátossága, hogy a tulajdonjog negatív, minden más alanyt kizáró jellege és abszolút szerkezete nem áll meg "A" szinten (mindenki, az össztársadalom tulajdonos), míg az árutulajdonosi minőség "B" szintjén fennáll az elkülönültség. A tulajdonjog mintegy belülről struktúrált, amit egynemű jelenséggé tesz a "fent" tulajdonosi hatalom gyakorlása, melyet az állam kívülről irányít, és a "lent" árutulajdonosi jogosultsága: a birtoklás-használat-rendelkezés hagyományos árutulajdonosi triásza és a kiskollektíva-tagság belső, ún. intern viszonyai. Ezt a helyzetet – az egységen belüli osztottságot a tulajdonosi hatalom gyakorlásában – a stratégiai és taktikai döntések viszonya fejezi ki. "Az állam azonban – eltérően a szövetkezettől és a fogyasztótól – nem minden döntést hoz meg maga. A döntések kisebb-nagyobb részét a vállalatokra telepíti, saját tulajdonosi akaratából. Ez már önmagában arra vall, hogy a vállalat nem tulajdonos – hacsak nem tekintjük egyaránt tulajdonjognak a tulajdonos jogait és a tulajdonos által átruházott jogok összességét. Ehhez járul azonban az is, hogy az állam a tulajdonosi hatalom kulcspozícióit megtartja, magának tartja fenn az egész állami tulajdonjogra vonatkozó, univerzális kihatású, stratégiai döntések jogát, és a vállalatra ebből a szempontból csak taktikai jogokat ruház át; a vállalati partikularitás, a vállalati, relatíve önálló érdekeltség kiépítésének az árutermelésből folyó szükségessége ennyit igényel és ennél többet nem is enged.

Ilyen stratégiai döntések:

• a) a vállalatalapítás – az összes vállalat megadja az egész állami szektor egységeinek a struktúráját,
• b) a vállalat tevékenységi körének meghatározása – ez megszabja az állami szektorban folyó gazdálkodás munkamegosztását,
• c) a vállalat induló vagyonának megállapítása – ezzel a vállalatok nagyságrendjének meghatározása,
• d) a vállalat igazgatójának, igazgatóhelyettesének kinevezése, felmentése – a menedzser függővé tétele a tulajdonostól,
• e) normatív rendelkezés az állami tulajdonnal való gazdálkodás során előálló haszonról: a haszon megosztása a vállalatokkal és a vállalaton belül (pl. fejlesztési és részesedési rész) – az elsajátítás berendezése,
• f) a vállalata ellenőrzése – vegyesen tulajdonosi és állami irányítási jogkör." (1975, 302)

Eörsi érdeme, hogy marxistaként meg tudta oldani, hogy a tulajdon gazdasági értelemben érték- és értéktöbblet-elsajátítás, van haszon, amiről rendelkezni kell, s ez a termelési viszonyok konzekvenciája, ami jogi értelemben hatalom a tulajdonjog tárgyaira és elsajátítására. A taktikai működtetési szint és a stratégiai döntések joga a modern tőkés részvénytársaságban is elvált egymástól, hogy biztosítsa a vagyontömeg mobilitását, likviditását és a tulajdonjog anonimitását. A kívülről irányító tulajdonosi részvénytöbbség stratégiai döntéseket hoz, a törperészvényesek tömege ezt nem befolyásolja, ők az osztalék erejéig tulajdonosok, és nem tovább. A vállalati menedzsment igazgat, gazdálkodik, taktikai döntéseket hoz funkciójához, a profit eléréséhez kötötten. Ez a szint megközelíthető, de nem írható le kimerítően a hagyományos árutulajdonosi triásszal, mert a termelőerők fejlődése túlnőtt az individuális vállalkozás horizontján. Nagy szervezetek, részvénytársaságok gazdálkodnak, ettől azonban a tőkés magántulajdon magántulajdon maradt. A szocialista társadalmi tulajdon némiképp analóg probléma: osztottsága, strukturáltsága az egységen belüli funkcióhoz kötöttség: a társadalom szükségleteinek kielégítése. "A tulajdonosi hatalom ugyan önfényű, de nem öncélú. Funkcióhoz kötött": társadalmi rendszertől és konkrét gazdasági viszonyoktól függ. "A tulajdon elsajátítás. Jogilag: alanyi jogosultságok révén megvalósuló hatalom, amely az elsajátítás dinamikájára és az elsajátított védelmének statikájára terjed ki." (1975, 304) A stratégiai és a taktikai döntési szint megkülönböztetése az állami vállalatoknál nyíltan, más konstrukcióknál rejtetten, az árutulajdonjogba burkoltan jelentkezik. A tulajdonjog legalább a stratégiai döntésekre kiterjedő, jogilag kiépített és biztosított hatalom a tulajdonjog tárgyain, mind az állami, mind a szövetkezeti, mind pedig a személyi tulajdon vonatkozásában. Íme az osztott, de egységes szocialista tulajdonjog-koncepció.

Mit tehetünk hozzá ehhez ma? Mindenekelőtt azt, hogy ezek a nagyjelentőségű kérdések belejátszottak az államszocialista rendszerek egzisztálásának mikéntjébe, majd megdöntésükbe is. Úgy is mint a stratégiai döntések jogának állami gyakorlása az össztársadalom nevében és részben (az állami vállalat fentebbi d) – f) körében) helyette is. És úgy is mint amikor a tulajdoni formák közötti – az állami és a szövetkezeti, illetőleg a személyi és a magántulajdon közötti – viszonyok alakulását nézzük.

A közéletben és az MSZMP-n belül is vissza-visszatérő kérdés volt, hogy vajon melyik a magasabb rendű tulajdoni forma, az állami vállalat-e össznépinek mondott jellege okán, vagy pedig a szövetkezeti csoporttulajdon. A rendszerátalakítás tapasztalatai több utólagos bizonyítékot szolgáltattak, mint a működő szisztéma. Ugyanis a szövetkezetek privatizálását – egységes oszthatatlan, köztulajdoni jellegük megszüntetését és részvénykonstrukciókkal való felváltását – mindenütt sokkal jelentősebb ellenállás kísérte, mint az állami vállalatok privatizálását. Szlovéniában első lépésben még államosítani is kellett a szövetkezeteket, mielőtt magánosították volna azokat. Miért? Azért, mert az átmeneti társadalom további, tényleges szocialisztikus vonása volt, ahogy a vidéki népességet tekintve az osztatlan közös tulajdonban összekapcsolta a parasztkérdést és az agrárgazdaságot. A falvakban mindenütt nagy szerepe volt a téesznek, amely a boldogulás kulcskérdésének számított. A köztulajdon fő rendeltetését, népességeltartó képességét az emberek a bőrükön érezték. Elsősorban ezért tekintették sajátjuknak, a háztájival való szimbiózissal együtt, de helyenként a belső, közvetlen demokrácia (téesz-gyűlés, zárszámadás, a vezetés közelsége stb.), tehát az önigazgatói elemek léte, a közös szabadidős programok s a kulturális élet is erősítették az identitást. Természetesen a kedvezőtlen természeti, kereskedelmi stb. adottságú téesz-eknél – ahol nem volt rentábilis a gazdálkodás – még ez sem segíthetett, csak az állami gazdaságpolitika kiegyenlítő mechanizmusa. Az állami vállalatoknál kevéssé alakult ki olyan kollektív identitás, amelyben a vállalat köztulajdoni mivoltával azonosulhattak volna az emberek. A felülről kinevezett, egyszemélyi felelős vezetők ("káderek") – tisztelet a kivételeknek – jószerivel csak felfelé igazodtak, ami nem irracionális magatartás volt, hanem a struktúra következménye, s gyakran emiatt nem tudták magukat elfogadtatni a kollektívával. A hetvenes években az üzemi demokrácia intézményei – a szakszervezet, a párt, a KISZ és a vállalatvezetés négyszöge – valamelyest oldottak a merev kinevezési gyakorlaton, de elégtelen legitimációjúnak s motivációnak bizonyultak a tulajdon társadalmasításához.

Paradigmatikus kérdés: 1956-ban a szociálisan nem túl stabil és politikailag roppant kétélű körülmények között a spontán forradalmi bizottmányok és az üzemi tanácsok még falun és városon egyaránt megvédték a köztulajdont, megakadályozták a gyárosok, a földbirtokosok, grófok visszatérését. 1989-ben a városban már "csáki szalmája" hangulat uralkodott: lent – sűrűn, kicsiket, fent – ritkán, nagyot hasítottak ("kaszáltak", "nyúltak le" – hogy a kor terminológiáját idézzük). Olyan társadalmi tények ezek, amelyekből lehet helyesen következtetni: nemcsak aktuális és kezdeményezett hangulatok, tömegpszichózisok nyomait látjuk ebben, noha azt is észre kell vennünk, hanem az állami vállalat mint tulajdonforma alacsony társadalmasítottsági fokát. Ezért lehetett könnyen, kevés ellenállás mellett vagy ellenállás nélkül magánosítani az üzemeket. Kevés helyen írták ki a kollektívák 1989-ben, amit az óbudai hajógyárban, hogy "Ez a gyár nem eladó". Kevés az állampolgári tulajdonosi tudat érvényesüléséhez az, hogy az állam a társadalom képviselete nevében irányítja az állami vállalatot.

Itt jutottunk el a tulajdontól az államszocialista berendezkedések hatalmi, politikai viszonyainak milyenségéhez, in concreto: hogyan működtek azok, s lett volna-e a liberalizálásnak és a magánosításnak alternatívája, amely a válságjelenségekre nem rendszer-visszaváltoztatással, a mechanizmusreform magántulajdoni reformmá tételével, hanem a magánosítással szemben a szocializálással, az átmeneti társadalom megszilárdításával reagál?

Bizonyos tanulságok levonása érdekében, elvonatkoztatva a nemzetközi erőviszonyoktól, a negyedik ipari forradalomnak s a multinacionális tőke globális előretörésének közegétől, a gorbacsovi önfeladó politikától stb., azt állíthatjuk: minden átmeneti társadalomban a köztulajdoni dominanciájú rendszer túlsúlya csak akkor volt biztosítható, ha a de facto egypártrendszerű hatalomgyakorlás állt fenn. Mihelyst a látens politikai pluralizmus szétfeszíthette az egypártrendszer kereteit, rögvest áttértek a magántulajdonra, feladták a külkereskedelem állami hegemóniáját, a nemzetgazdaságot mint entitást védő valutapolitikát. Az adott történelmi feltételek mellett alapvető tapasztalat, hogy az egypártrendszer volt a köztulajdon politikai biztosítéka⁹ (ami tehát nemcsak szabadságjogi korlátokat – gyülekezés, pártalakítás, sajtó stb. – jelentett, hanem funkcionális és túlsúlyos mozzanat volt). Feladása minden más elv feladását, a nyugat-konformitást, intézményi-egyenértékűséget és az érdekviszonyok átállítását jelentette. A piac által integrált magántulajdoni viszonyokét.

Ha ez igaz, akkor hol lehetett volna más irányba lépni? A választ két – kérdésfeltevésünk szempontjából jelentős mű – segítségével kíséreljük meg. Lukács György a sztálinizmus és a polgári demokrácia között tertium daturt igénylő és kereső Demokratisierung heute und morgen-jében (1968), és Konrád-Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (eredeti: 1978, Bern) című művének a racionális redisztribúció társadalmainak hatalomgyakorlási mechanizmusait a szakirodalomban legjobban leíró fejezete felől közelítjük meg. (Nem foglalkozva egyéb, értelmiségszociológiai és történeti feltevéseivel, melyek nem is igazolódtak 1989/91-gyel).

Az egypártrendszerű hatalomgyakorlás a lenini élcsapat típusú, új, forradalmi pártban – a Mi a teendő?-től (1902) a politikai végrendeletét képező levelekig (1922) – kapta meg egykor igazolását. Bizonyos értelemben furcsa is volt, hogy az 1936-os Alkotmány után, az általános választójog bevezetésével¹⁰ épült ki az egypártrendszerre + parlamentarizmusra + a transzmissziós szakszervezeti munkára épülő politikai rendszer, amelyet a közép- és dél-európai népi demokráciákban is átvettek a fő vonalat illetően. Egyáltalán, minek parlament, ha nincs minőségileg eltérő érdekeket ütköztető politikai mozgás? Ahol viszont parlamentarizmus van, ott eleve kizárt a forradalmi élcsapat, a forradalmi párt.

A magyarázatot az adja, hogy egyfelől a munkásmozgalomban fél évszázadig harcoltak az általános választójogért, amit nem lehetett félretenni. Másfelől a parlament némi legitimációs erővel pártharcok nélkül is rendelkezik, mert alkalmas a területi érdekképviselet funkciójára és a törvényhozó hatalom legitimálására. Ezért intézményesítik, noha a kormányzást ellenőrző szerepe alig-alig volt, hisz ezt e rendszerek a pártirányításon és a népi ellenőrzés kiépítésén keresztül végezték, az ügyészség általános törvényességi felügyeletet betöltő ellenőrző funkciója mellett. Viszont, bár nem elhanyagolhatóak, egy politikailag integrált tervező társadalomban aligha a területi szintkülönbségek jelentik a fő érdek-összeütközéseket, hiszen egy sereg fontos ágazati és funkcionális részérdeket is ütköztetni és rangsorolni kellett. Hogyan oldotta meg a politikai rendszer a közérdek megformálását?

Az államszocializmus politikai mechanizmusában a legfőbb döntéshozó (törvényhozó), végrehajtást irányító és ellenőrző szerv a Párt. A részbürokráciák közötti valóságos konfliktusok eldöntésére, a rendelkezésre álló erőforrások elosztására, a politikai stratégia kidolgozására a Párt központi szerveiben és a KB-ben kerül sor. Társadalmi érdekharcok a nyilvánosság elől rejtetten, a párt fórumain zajlanak. Itt mérkőznek meg a partikuláris érdekeket képviselő szakbürokráciák, s itt alakul ki, sokszor csak a KB szintjén, az a konszenzus, amely döntéseivel lezárja az aktuális politikai harcokat. Ez egyben azt is jelenti, hogy az állami végrehajtó hatalom legfelsőbb szervei, a kormányzati szervek (funkcionális és ágazati minisztériumok) és a pártközpont apparátusai között párhuzamos funkciók és feladatok vannak. A pártközpont éppúgy szakembereket von be és foglalkoztat apparátusába, mint a minisztériumok, de terjedelmében korlátozottabb mind emberfők tekintetében, mind pedig döntéshozatali eljárásában. Ennélfogva homogénebb, egyszerre képviseli a szakágazatokat, pénzügyet, munkaügyet, tervhivatalt, egyszerűsített döntéshozatalra képes. Ezen keresztül végezheti el a részbürokráciák közötti konfliktusok eldöntését, amire a kormányzati munka nem mindig lenne alkalmas. A pártközpontnak, amikor a különféle, egymással szembenálló részérdekeket egyezteti, rangsorolja, végső soron önmagával kell megegyezésre jutnia. Párton belüli munkamegosztásban a pártközpont apparátusa, élén a titkársággal, rutin jellegű napi érdekkonfliktusokat dönt el, olyanokat, amelyek a szakbürokráciák között még nem dőltek el. A stratégiai szintű döntéseket, irányváltásokat a központi szakapparátus sohasem hozza meg, csak előkészíti. Megfogalmazza a lehetséges döntésvariánsokat, érv és információs anyagokkal ellátva. A legfőbb döntéshozó hatalom a KB, döntései a formalizált jogszabályrendbe nem illeszkedő határozatok, amelyek szükséges konzekvenciáit a parlament törvény formájában recipiálja – foglalhatjuk össze Konrád-Szelényi jellemzését.

A politikai döntéshozatal centruma tehát a Párt: integráló, érdekkifejező-kijáró és ellenőrző szerepén keresztül, melyet a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság testületi szervei és a párt főtitkára gyakoroltak, a személyi kultusz felszámolása után a kollektív vezetés elve nevében. A párt főtitkára – bár személyi karizmával (Tito, Kádár, Jaruzelski) rendelkezhetett személyi kultusz nélkül is – megosztotta hatalmát a PB-vel, s tagjaival, mint ahogy a PB a szélesebb testületet és a rendszer körülményei között alapvető és valós reprezentációt jelentő KB-val. Az érdemi politikai viták színtere, a körülbelül négy évenkénti pártkongresszusok mellett/helyett e két testület volt; a reszortfelelős-irányító PB tagok valóban nagy hatalommal rendelkeztek a gazdaság, a kultúra, a pártirányítás vagy a sajtó felett. PB-taggá csak jelentős politikai életút után, az első ember bizalmát élvezve válhatott valaki, ha végigment a politikai szocializáció folyamatán. A redisztributív hatalom legfontosabb gazdasági, társadalmi és politikai irányvonalat szabó döntései elsősorban a KB ülésein születtek meg, ahol mindenki részt vett, aki számított. A KB tehát nem fiktív, hanem a valóságos reprezentáció szerve volt, ahol ágazati, funkcionális, területfejlesztési érdekek és politikai alternatívák jelentek meg, a törvényhozó hatalomra és a kormányzásra nézve politikailag meghatározó módon. A KB összetételét és szerepét is jól jellemzi a szerzőpár: "A Központi Bizottság ülésein részt vesz az uralkodó rend minden reprezentatív tagja – szinte automatikusan tagja a Központi Bizottságnak a pártközpont valamennyi titkára és osztályvezetője, a párt és az állam nagyobb területigazgatási szerveinek vezetői, minden minisztérium és minden országos hatáskörű igazgatási szerv vezetője (a Nemzeti Bank elnökétől a Statisztikai Hivatal elnökéig és a Tudományos Akadémia főtitkáráig), minden napilap főszerkesztője, a rádió és a televízió elnökei, a legnagyobb vállalatok vezetői, s nem utolsósorban a hadsereg és a rendőrség főnökei, ott van tehát mindenki, aki hivatalánál fogva kiemelkedő hatalommal rendelkezik, s ennélfogva országos jelentőségű redisztributív döntések részese lehet." (1989, 203-204).

A KB határozatai, aktusai a törvényhozói akarat politikai előfeltételét jelentették, mert az egypártrendszerben a parlament nem hozhatott olyan törvényt, amely ellenkezett volna a legfőbb párttestület akaratával, a Párt alkotmányosan is rögzített vezető szerepével. A törvényhozó hatalmat gyakorló, de politikailag nem ügydöntő helyzetben lévő, területi reprezentációt jelentő parlamentre elsősorban – amelynek képviselőit a Népfront jelöltje (1985-ben jelöltjei) közül az általános választójog alapján választották meg – a törvényhozó hatalom legitimitása miatt, kisebb részt a parlamenti bizottságokban folyó szakmai-törvényhozói előkészítő munka miatt volt szükség. A politikai rendszer a hatalom egységére épült, s ez az elv abban a megoldásban is kifejeződött, hogy a KB-tagok felelős állami szervek vezetőiként a saját maguk iniciálta törvényhozás végrehajtóivá váltak. Vezető állami funkcionáriusokként feleltek a területükre eső döntések végrehajtásáért, s egyben közvetíthették tapasztalataikat a törvényhozást mozgató párttestületek felé. Egyfelől a KB tagság és az állami, szakigazgatási apparátus vezetése, másfelől a pártapparátus részvétele és informális nyomást gyakorló hatalma az állami végrehajtó tevékenységre, jelentette a hatalmi ágak elválasztásának hiányát, relatív egységét. A KB-tagokat az állami szerv vezetéséből fakadó fegyelem mellett tehát a pártfegyelem is kötötte a döntések megvalósításában. Az állami és pártfegyelemmel olyan kettős szerep és fegyelmi kötelezettség állt fenn, amelyen keresztül hatékonyan érvényesült a párt vezető szerepe, még a nyolcvanas évek látens politikai pluralizmusának körülményei között is¹¹ . "A törvényhozó, a végrehajtó és az ellenőrző hatalomnak ez a relatív elkülönítésen belüli összefonódása, illetőleg az elkülönítésnek és az összefonódásnak ez az időről-időre változó irányú, mozgékony dialektikája, ami éppannyira megkülönbözteti a szocialista politikai rendszert a gleichschaltoltan egyetlen dimenzióra leegyszerűsített fasiszta államgépezettől, mint a hatalmi szférákat elvileg szétválasztó polgári demokráciától, más politikai szisztémákhoz képest kiváltságos rugalmasságot és hatékonyságot biztosít a racionális redisztribució politikai-gazdasági gépezetének." (1989, 207.)

Eddig követhettük a szerzőpárt, elsősorban az intézmények viszonyának leírásában, s a rendszer némely specifikumának bemutatásában, de tovább nem. Szerintük ugyanis mindez egy olyan udvari nyilvánosságba záródó szisztéma, amelyet a szocializmus főrendjei és a holdudvarukba tartozó értelmiség – osztályuralomként – épített ki. A rendszer nem intézményesíti hatalmi tényezőként a közvéleményt és a nyilvánosságot. A társadalmi nyilvánosság ki van zárva a párt politikai monopóliumából. Mindez – eltekintve a refeudalizáció hamis analógiájával való kacérkodástól – akár igaz is lehetne, ha a társadalmi nyilvánosság a huszadik századi, sok tekintetben meglehetősen formális és manipulálható tömegdemokráciáival, tudatiparával ténylegesen kifejezné, nem pedig előállítaná a közvéleményt. Nem a választásokkal mint a tapasztalat felőli társadalmi kontrollal van tehát a baj, a marxistáknak sem ezt kell kétségbe vonniuk, hanem a tömegdemokrácia intézményeinek a rendszer egészébe történő illeszkedését, ideológiai államapparátusaiknak hatékony szocializációs és manipulatív technikáit kell kritizálniuk. Azt, hogy "minden kor uralkodó ideológiája", az uralkodó osztály ideológiája, nem megdönti, csak módosítja a pluralisztikusan szervezett politikai univerzum, amennyiben elvileg mindent, vagy majdnem mindent szabad, de azért a mérvadó és reprezentatív médiák mindenütt a magántőkés csoportok függelékeként működnek. ők állítják elő vagy állítják át, gyúrják meg a közvéleményt. A napilapok struktúrájában a fejlett centrum országokban egyetlen szociáldemokrata orgánum sem tudott hosszú távon stabilizálódni, csak és kizárólag liberális és konzervatív – befolyásos – napilapok léteznek. A híres közszolgálati média pedig mindenütt a mögöttes pártharcok eredőinek függvényében – kuratóriumostól vagy anélkül – működik. Ezért a polgári pluralizmus, a társadalmi nyilvánosság és a parlamentarizmus nem igazán segíthet az államszocialista rendszerek adekvát politikai mechanizmusának megtalálásában, mert az a polgárság osztályuralmával adekvát intézményesültség kifejeződése, "az egydimenziós ember" marcusei kritikája érvényes rá. Az 1989/91-ben bekövetkezett fordulat ezt teljességgel igazolja: a társadalmi nyilvánosság és parlamentarizmus – lett légyen az glasznoszty, parlamentáris vagy prezidenciális államforma – a gazdaság feletti magánhatalmat és nem az államszocializmus társadalmasodását, demokratizálódását hozta magával.

Ezért fordítsunk félig hátat a berendezkedés leírása, s nem értékelése okán méltán idézett szerzőpárnak, s forduljunk – félig – Lukács felé. Az általa javasolt harmadik út éppen ezt, a polgári demokráciára orientálódó elvi megoldást zárja ki – egyfelől. Másfelől azt a sztálinizmust, amelyet egységesen továbbélő, rutinszerűen fennmaradó, elbürokratizálódott képződménynek látott 1968-ban is – eltérően a mi megoldásunktól, amelyet alaptipológiánkban is kifejeztünk: önállósítva az árugazdaság és a makrogazdasági tervezés lényegtípusát a direkt irányításos szovjetunióbeli szisztémától. A ma álláspontjáról, az összeomlás után a differencia jobban látható, mint egykor. Szovjetunió nélkül, a Pax Americana egypólusú világában Európában természetesen nem lehetett szocialista kísérleteket folytatni. A kollapszus demiurgoszi csomóját a szovjet típusú szocializmus adja. (Akkor is, ha történetileg a lengyel-magyar tandem ezt megelőzte, aminek kísérleti jelentősége volt, ti. hogyan lehet békés eszközökkel lebontani az egypártrendszeres struktúrát). Ami továbbélt és maradandó nyomot hagy maga után, az nem a modifikált szovjet szisztéma, hanem a Kínai NK és annak magyar, jugoszláv előzményei: felzárkózási, modernizációs és szociális biztonságot adó teljesítményeivel, és a világgazdasághoz történő kényszerű, de rugalmas alkalmazkodással. A liberális demokratáknak természetesen mindez "puha diktatúra", vagy "késő-kádárizmus", ami voltaképpen csak világnézeti és politikai álláspontjukból fakadó logikus értékítélet. Értsük meg és tiszteljük a más álláspontokat, de ne kövessük őket a gondolkodást ellehetetlenítő, osztályszempontú sematizálásban. Magyarországon az államszocialista rendszerből mentünk át a polgári demokráciába, nem pedig egy jelzőtlen diktatúrából egy jelzőtlen demokráciába.

Lukács filozófusi módszeréhez is differenciáltan kell viszonyulnunk. Intencióit teljességgel osztjuk a tekintetben, hogy a demokratizálódás mélyebb, filozófiai értelme az ember nembeli lényegi erőinek kibontakoztatása, az elidegenedés visszavétele, ami messze túlmutat a politikai szférán, s a társadalmi élet teljességét érinti: humánus értékek bővített újratermelését és elsajátítását, az egyed és a nem drámájának tudatos és szabad feloldását. A marxi elmélet ebben változatlan iránytű, noha a sztálinizmusban lényege szerint nem lehetett az. Egyfelől a nem-klasszikus út kényszerpályáját nem Sztálin választotta. Másfelől, mert az elméletet és a hosszú távon érvényes stratégia kidolgozását mindenkor, az ad hoc helyzet hatalmi követelményeit szem előtt tartva, alárendelte hatalomtaktikai manővereinek – melyekben Sztálin, a fellépő platformok egymás elleni kijátszásával, kétségtelenül tehetségesnek és leleményesnek mutatkozott. Ennek érdekében brutálisan manipulálta a marxista elméletet, saját praxisához hozzárendelt egy olyan kanonizált citatológiát, amely alkalmas volt politikai lépéseinek – utólagos – igazolására. Lukácsnál ezért a marxizmus reneszánsza jegyében egy új Lenin kerestetik, aki eltérően Sztálintól, Bernsteintől, Marxhoz és Engelshez hasonlóan, képes a történelem folyamatának helyes megértésére, s ezen az alapon meghozott – a stratégiát és a taktikai mozgástér szintjét egységében kezelő – politikai irányvonal kidolgozására. Még rövidebben: a politikai döntések a marxista, és ne egy téves, manipulatív elméleten alapuljanak. Eszerint a politikai döntéseknek volna olyan elméleti módszere, amit újra fel kellene lelnünk.

Azt gondolom, nem ez az alapkérdés, noha az alkotó marxizmus számomra sem jelentéktelen tényező. A politikai változások, folyamatok, döntések hatalmi erőviszonyok közegében dőlnek el, s azért lehetett megdönteni az államszocialista kísérleteket, mert nem tudtak elég társadalmi ellenerőt felsorakoztatni maguk mellett, amikor kritikus helyzetbe kerültek. Annak ellenére sem, hogy negyven és hetven év nyomán történelmi helyzetük – átmeneti társadalom mivoltuk ellenére – a hetvenes évtizedben és a nyolcvanas évek elején stabilnak tűnt. Nem gondolom azt sem, hogy permanens legitimációs deficitben szenvedtek volna. Történelmi életük különböző pontjaiban más és más tömegtámogatottságot és/vagy elfogadottságot (lojalitást) élveztek, mert eszmék, tradíciók, eljárások és materiális teljesítmények (szociális biztonság, viszonylagos egyenlőség, jelentős tömegfogyasztás, intra- és intergenerációs mobilitás stb.) egyaránt legitimálhatnak egy berendezkedést. Az összes faktor befolyása, átrendeződése azonban döntően a társadalmi tapasztalat, a rendszer teljesítményeinek függvényében történik. A konkurens polgári legitimációs potenciálok, világképek és magyarázatok, intézmények, szimbólumok stb. akkor erősödtek fel, amikor meggyengültek az államszocializmus teljesítményei, s ezáltal aláásódtak egyéb legitimációs potenciáljai is. A legitimitást mint eredményt a legitimációs folyamatok állíthatják elő. Ezt a történelmileg ott és akkor előállott legitimációs deficitet kell tehát elsősorban megmagyarázni ahhoz, hogy további tanulságokhoz juthassunk el¹² .

A rendszer által vétkes könnyelműséggel kihasználatlanul hagyott legitimációs forrást szeretném felmutatni. A probléma gyökerét az átmeneti társadalom körülményei között a társadalmi tulajdon működtetésében, az államosítások elégtelenségében látom. Szocializmusról – marxista értelemben – csak a többlettermék feletti társadalmi rendelkezés esetén lehet beszélni, ehhez képest minden más kérdés másodlagos. Ez maradt el, ezért vált visszafordíthatóvá az átmenetet. Hátha igaza lesz egyszer a "Brumaire" Marxának abban, hogy a proletárforradalmak szakadatlanul bírálják önmagukat, felemásságaikat, megszakítják saját menetüket, s visszatérnek a látszólag egyszer már elvégzetthez, hogy saját céljaik hatalmasságától ne riadhassanak meg többé, s visszafordíthatatlanná tegyék a szocializmushoz vezető lépéseiket.

A politikailag integrált tervező társadalom döntő legitimációs erőforrása a társadalmi tulajdon. Bővített újratermelés estén, a munka értékalkotó jellege következtében többletnek mindig lennie kell. Ahol szűkített az újratermelés, ott válság van, ahol önmagával azonos szinten ismétlődik meg a reprodukciós folyamat, ott a társadalmi-gazdasági stagnáció állapotában élnek. A többlet létének tagadása ökonómiai vulgarizmus, amely közel sem azonos a szakadatlan és társadalmi korlátok nélküli növekedésre ítélt magántőkés felhalmozással. Az utolérő fejlődés (à la Hruscsov) jogos újbaloldali kritikái – amennyiben valóban szocialista értékeket követelnek – értelmetlenné válnak, mihelyst a termelőerők fejlődésének, a többletnek a szükségességét is kétségbe vonják. E többlet felhasználása felett azonban társadalmilag kell dönteni, mert enélkül a szükségletek újra- és újjátermelése feletti, fő vonásaiban tudatos uralom lehetősége esik el. A levonás nélküli munkahozadék Lassalle- féle dogmája lehetetlenség: a szocializmusban sem kaphatja meg a munkás a munkájával előállított többletértéket, mert pótolni és fejleszteni kell a termelés álló- és forgó eszközeit, fedezni kell a szükséges közkiadásokat (egyfelől út, vasút, infrastruktúra stb., másfelől oktatás, egészségügy, szociális intézmények), a közrendet, közbiztonságot; de a politikai államot működtető intézményeket is fenn kell tartani – akkor is, ha önkormányzati jellegűek. Lukács helyesen mutat rá, hogy Sztálin azon érve, miszerint furcsa többletmunkáról beszélni a szocializmusban (explicitté téve: tehát ne beszéljünk róla – Sz. P.), mert a munkásosztály számára éppoly fontosak a többlettel fedezett kiadások, mint a saját maga és családja személyes szükségleteinek fedezésére fordítottak – fals érv¹³ . Ellentétesen, de – Lassalle és Sztálin is – mellőzi a gazdasági-társadalmi reprodukció közvetítettségét (1988, 113-116). Módszertanilag itt Lukács döntő láncszemet ragadott meg, anélkül azonban, hogy a közvetítési folyamat kimutatott nélkülözhetetlenségét összekötötte volna a demokratizálódás programjával. E ponton le lehet és le is kell(ett volna) szállni a filozófiailag helyesen kijelölt irány magasságából a földi realitásokhoz. Ugyanis – visszatekintve látszik – éppen ebből, a közvetítések tervgazdasági, politikai mértékviszonyainak meghatározásából fakadó demokratizációs hiány ásta alá – a szükségesnél mélyebben – e rendszerek legitimitását 1989/91-ben. A rendszerek arról hallgattak, vagy kommunikáltak egyoldalúan, felülről-lefelé, amiről a legtöbbet és a legdemokratikusabban kellett volna beszélniük: mégpedig a rousseaui-habermasi tanácskozás-megvitatásról, a közakarat képzéséről, a deliberatio-ról. Mikroszinten, az üzem szintjén, és makroszinten, népgazdasági és össztársadalmi szinten egyaránt. A kiskollektíva tagjaként és állampolgárként egyaránt. Ráadásul a belső – nemzetgazdasági – és a külső piaci kapcsolatok (kapitalista és KGST) kettőssége további reális nehézségek forrása volt.

Az átmeneti társadalom modern termelőerői képesek a bővített újratermelésre a rendszerépítés extenzív fejlesztési szakaszában, s a fejlesztés intenzív forrásainak idején is – noha autochton módon nem fejlődhettek, mert valamilyen mértékben mindenképpen ki voltak téve az egyenlőtlen és hierarchikus, de uralkodó tőkés világgazdaság anyagi, szükségleti és ideológiai nyomásának. Teljes elzárkózás esetén minden technikai, technológiai fejlesztést önmaguknak kellene végbevinniük, ami a közepes fejlettség talaján – tekintetbe véve a centrum-kapitalizmus szükségleti nyomását – lehetetlenség. Ha nyitottak, akkor viszont ki vannak téve az egyenlő és az egyenlőtlen csere melletti kizsákmányolásnak, noha ez esetben nyugati technikát, technológiát és tőkét átvehetnek, azaz nem kell mindent maguknak feltalálniuk (ami adott esetben drágább lehet a licence-vásárlásnál). A nem klasszikus úton járó, közepes fejlettség talaján végbemenő szocialista kísérleteknek ezért nemcsak a katonai (fegyverkezési verseny, atompatt létrehozása és fenntartása) és geopolitikai erőviszonyokkal kellett szembenézniük, hanem a világrendszer-kutató iskola által világosan kifejezett dilemmával: saját alapú, korlátozott fejlesztés nemzetközi kizsákmányolás nélkül, vagy nyitottság kizsákmányolással, de a recepció következtében nem kell mindent saját erőforrásból kifejleszteni. A gyakorlatban sem teljesen zárt, sem teljesen nyitott megoldás nem lehetséges. A külkereskedelem állami monopóliuma, a külkereskedelmi, valutáris és fejlesztési politika determinálta a konkrét mértékeket¹⁴ . A tőkés világgazdaságban rendszeridegen, közepesen fejlett államszocialista országok átlagos alkalmazkodási teljesítménye nem volt rosszabb, mint a közepes fejlettségű rendszer-konform országoké (Arrighi, 1991).

Hogyan lehetett volna összekötni a köztulajdoni viszonyok politikai garanciáját, az egypártrendszeres hatalomgyakorlási struktúrát az állami tulajdon szocializálásával és a tervezés demokratizálásával? Ezt kellett volna megoldani ahhoz, hogy a gazdasági válság körülményei között¹⁵ az államszocializmus mozgósíthassa potenciális legitimációs forrásait.

IV. Gondolatkísérlet: az államszocializmus sui generis legitimációs forrásainak mobilizálása. Egy dialektikus demokrácia-koncepció politikai mechanizmusa és intézményi-döntési szintjei

A közvetlenül társadalmiasult tevékenységek államszocialista tolerálásán túlmenően, mi tehát az alapvető allokációs döntéseken keresztül társadalomintegráló politikum lényege? A választ – csak a terminológiát és a határmegvonás szükségességének felismerését kölcsönvéve Ernst Fraenkeltől – a dialektikus demokrácia koncepciója adja meg. Azoknak a közvetítési folyamatoknak a számbavétele és megvitatása, amelyek a többletmunka feletti rendelkezés társadalmasításának explicitté tételét jelentik – a makrogazdasági tervezést a köztulajdon dominanciájára és az áru- és pénzviszonyokra épülő berendezkedésben. Így érhető el, hogy a vezetettek is vezessenek. Ez azonban csak a közvetlen demokrácia, a képviseleti elv és a korporatív szervezetek közötti politikai artikulációs folyamatban, a hatalmi döntési formák és szintek meghatározott rendje mellett lehetséges.

Kétirányú, alulról-felfelé és felülről-lefelé futó, de alul és felül egyaránt artikulált, dialektikus közvetítés teszi lehetővé a probléma elvi megoldását, majd intézményes döntési szintjeinek kijelölését. A filozófiai utalás-szerűséget ott kell folytatni, ahol Lukács abbahagyta: politikaelméleti szinten megragadni, explicitté tenni azokat a közvetítéseket, amelyek a tervező mechanizmusban kapták meg valós mértékeiket, anélkül, hogy demokratikus legitimációt kaphattak volna. Az élcsapat típusú párt fétisét – amelyet az átmenet kiüresedett gyűjtőpártként, könnyen összeomló, s a politikai elit által szabadon uralható zsákmánynak mutatott fel – kell felváltanunk egy teherbíróbb mechanizmussal¹⁶ . Nem a polgári demokrácia nagy mértékben formális, kiüresedett, de a magántulajdonosi berendezkedéssel normál formájában adekvát intézményesültségével, hanem az átmeneti társadalom szocialista jellegét erősítő demokratizálással, a leírt társadalomszerkezeti sajátosságon túlmenően és egypárti keretek között.

A politikum éppen a következmények felőli mérlegelést jelenti a különböző döntési szinteken és hatalmi centrumokban. A rejtett, látens és elfojtott igények, szükségletek pedig nem kalkulálhatóak, kielégítésük erőforrásigénye nem tervezhető, kiesnek az erőforrás-allokáció optimalizációjából. A viszonyok összessége szintjén ezért senki és semmi sincs kizárva a politizációból. A részvétel állampolgári jogon mindenkit megillet, s érdekei előmozdítása, szükségleti igényei kielégítése végett mindenki szabadon szerveződhet, alkothat egyesületet, társadalmi szervezetet, sajtót stb. – az alkotmányos rend keretei között.

Az alkotmány a berendezkedés alapelveinek és intézményes rendjének foglalataként olyan jogi érvényességgel, tehát kényszerítő erővel bíró alapnorma, amely koncentráltan fejezi ki a rendszer törekvéseit, szocialisztikus arculatát. Így a vezető párt hatalomgyakorlásán és a közvetlen demokrácián keresztül ("Agora") megvalósítandó, változó tartalmú, mert változó politikai artikuláció eredményeként előálló közérdeket, össztársadalmi érdeket.

Az egyéni, partikuláris részvétel az alul lévők, az összesség energiáját és kezdeményezőkészségét átadhatja a közösségi, különös érdekek szintjének, ahol folytatódik az érdekek politikai artikulációja. Az egyes egyén érdeke és akarata annyiban emelkedik általánosabb szintre, amennyiben senki sincs kizárva ezen politizációs folyamatból, de különös szintre csak ott juthat, ahol az egyedi-partikuláris érdekérintettségek sűrűsödnek, koncentrálódnak, s ennek következtében megfelelő csoportminőségre, szervezeti és/vagy az eszmei racionalizáció szintjére emelkedhetnek, azaz tudatossá és szervezetté válnak. Ahol nem sűrűsödnek a partikularitások, ott elakad a folyamat, s nem artikulálódik és aggregálódik tovább, nem jut önmagán túlmutató – és ezért és ennyiben – politikai relevanciához. Nincs minek közvetítődnie a közérdekképződés szintjére, mert nincs olyan tulajdonságuk, erejük, eszmei megfontoltságuk, ami a maga egyedileg lokalizált helyzetén túlmutató változtatást indukálna. A minden egyesből nem minden egyes jut túl önmagán, válik reprezentatívvá. Ami csak egyedi, azt más egyediek tartják sakkban, s így kölcsönösen kioltják egymás továbbterjedő hatását, anélkül, hogy megszüntetnék egyediségüket, megszüntetnék a részvétel lehetőségét. Ha és amennyiben pedig bárki is elesne egyedisége önmagán túlmutató jelentőségének megvitatásától, törekvésének megmérettetésétől, akkor nem lenne az össztársadalom tagja, s így okkal-joggal kivonhatná magát a közhatalmi döntéseket kötelezővé tevő törvényeknek való engedelmesség alól.

Alul tehát az egyedi szükségletek, érdekek, tevékenységi formák, törekvések és értékek tömegei találhatóak, amelyek a politikum potenciális összetevőjeként, állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon szerveződhetnek, de nem biztos, hogy valóban szerveződnek, s nem biztos, hogy sikerrel szerveződnek. Minden egyes egyén akarata (érdeke) tehát a potenciális politikum egyediségének szintje, s nem azonos a politikumon kívül eső, a reciprocitás szervező elve jegyében közvetlenül társadalmiasult közösségiséggel. A kooperatív szolidaritás az emberi, s nem az állampolgári minőség következménye: az, ahogy nemzedékek állnak egymás vállán, s atya a fiának adja tovább – meg nem fizetett és el nem számolandó, érdekbeszámítás alá nem eső – ismereteit, készségeit, hogy aztán fia gyermekének adja tovább, és így tovább. Politikamentes tér ez, s nem azonosítható, lett-légyen bármily értékes is, a privát és intim szférával, mert nem individuális, hanem kisközösségi jellegű. Törzs nélkül nem lenne egyedfejlődés, szocializáció sem, s ennek egyik igen fontos összetevője az emberek, nemzedékek közötti kommunikáció, tapasztalatcsere, kooperáció. Áruviszony nélküli tevékenységcsere. Nem a politikum, hanem a társadalmiság létalapja.

A dialektikus demokrácia közbenső szintjén már nem a "volonté de tous" található, hanem különös, kollektív csoportképződmények. Üzemi, lakóhelyi, korporatív, anyagi és szellemi termelést folytató képződmények. Közös jellemzőjük, hogy nem individuális, hanem ab ovo szervezeti jelenségek, csoportképződmények, amelyek önmagukban artikuláltak. Mi artikulálja őket? A tulajdoni rendszer összetevői: állami vállalatok, gazdaságok, termelő, fogyasztási és értékesítési szövetkezetek és ezek szakmai és érdekvédelmi szövetségei, korporációi. Minden ide tartozik tehát, ami közvetlenül szervezeti-intézményi artikulációt ölt: ágazati és funkcionális érdekek, minisztériumok és országos hatáskörű szervek, oktatási, művelődési és kulturális intézmények formájában. Különös érdekek szervezett hordozóiról van szó, amelyeket valóságos politikum jellemez, de természetesen nem azonos súllyal: szelekció érvényesül az artikulációban. Minden szervezetnek van érdekérvényesítő képessége: egyrészt a közvetlen termelést, egészségügyi, oktatási, kulturális stb. szolgáltatást végzőknek csak egyediségük hordozta különösségük okán (amit jellemezzünk logikai alakzatra hozva: e/K formulával), másrészt az irányító és/vagy korporatív szerveknek átfogóbban: saját különösségük már másokat magukba foglaló különösség (k/K), s az előzőekhez képest már megsokszorozottabb hatóerővel, érdekérvényesítési képességekkel rendelkeznek. Csúcsszerveik képviselete – mint ezt Konrád-Szelényitől átvéve bemutattuk – jól megoldott volt a párt Központi Bizottságában, ahol megjeleníttethették és ütköztethették különösségüket. Másfelől az ütközések KB-s színterén nem minden mehetett tovább: a versengő különös érdekek egymást támogató és kioltó szelekciója minősített, a KB előtti megvitatás után és határozathozatallal.

A dialektikus demokrácia felső, a "volonté générale"-ról döntő artikulációja kettős fórumon lett volna bonyolítható: egyfelől a vezető pártfunkció, másfelől a közvetlen hatalomgyakorlást biztosító AGORA-funkciók által. Ezen a két fórumon válnak a különös érdekek, értékek és törekvések általánossá, itt aggregálódnak. A közvetítési folyamat szemléletes modellezhetősége érdekében bevezetett logikai képlettel kifejezve: (K/A)-vá, ahol a különös ágazatok, területek, törekvések képviselete alárendelt mozzanata a közérdeknek: annyiban és oly mértékben tesz szert önmagán túlmenő társadalmi általánosságra, ahogy részesedik a hatalmi döntésekből: a felhalmozásból és a fogyasztásból, a felhalmozás belső arányaiból, a közfogyasztás és a magánfogyasztás változtatható mértékeiből. A közvetlen termelőktől elvont 63-64%-nyi redisztribúciós hányad – nyolcvanas évekbeli magyar adat, Ferge Zsuzsa egykori számításai alapján – feletti rendelkezés döntő: egyfelől megmutatja, hogy a gazdasági folyamatok szabályozhatóságának a szabadversenyes kapitalizmushoz képest igen eltérő helyzete van, s ily módon elesik az az érv, amelyet Lenin és Preobrazsenszkij még okkal-joggal hangoztathatott: hogy tudniillik a saját munkán alapuló kisárutermelés napról-napra újraszüli a kapitalizmust¹⁸ . A gazdaságirányítás és -szabályozás húszas-harmincas években áttörést jelentő fejlődése következtében nem szükségképpen szüli újjá. Másfelől az államszocialista berendezkedésben az erőforrások makrogazdasági koncentrálódása – ami tapasztalatilag érzékelhető társadalmi tény is volt – megnöveli a döntéshozó hatalmi centrumok felelősségét, s a döntéshozatal demokratizálása nélkül ez ésszerűtlen mértékű kockázatokat, sőt, bekódolt legitimációs deficitet rejt magában. A paternalista állam liberális indíttatású (Hayek, Friedmann érvrendszere) bírálata, vagy a koraszülött jóléti rendszerről szóló (Kornai) igen felszínes és megalapozatlan kritikák ezért találhattak fogékony talajra a nyolcvanas évek derekától.

A vezetőpárt-funkciónak kell biztosítania a határmegvonást a társadalmi berendezkedés, a tulajdoni rend, a külpolitikai orientáció vitatható, módosítható és nem-vitatható tartományai között. A meg nem vitatható, kivont területek rendje sem örök, de adott periódusban alkotmányosan védett olyan értékrend, amelyet a párt és az általa iniciált törvényhozó hatalom is csak alkotmányosan változtathat meg. Ilyen kezdeményezés alkotmányosságát – garanciális okokból – alkotmányvédő szerv is ellenőrizhetné. Azonban az ügydöntő fórum – ebben az esetkörben – a néphatalmat kötelezően és közvetlenül gyakorló népszavazás: az Agora joga. A plebejus demokratizmus nem populizmus. Enélkül az alkotmányos garanciákat és védelmet nyújtó határmegvonás nélkül a társadalom politikai irányítása annak a menedzser, technokrata, politikai és kulturális elitnek a kezébe kerülhet, amelyik a világ burzsoáziájának támogatása mellett az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként, akár észrevétlenül is túlhatalmat szerezhet – és de facto szerzett, a munkatársadalommal szemben. A makrotársadalmi döntések demokratikus legitimációja, ellenőrzése nélkül a tömegek útjáról az elitek döntenek. Az alkotmányosan rögzített közös érdekek és intézmények minimumára ezért van szükség: alkotmányvédelmi és politikai védelmi szinten egyaránt. Enélkül a tömegek a történelem keresztútjain csak elszenvedhetik mindenkori elitjeik döntéseinek konzekvenciáit, hogy aztán késői reakciókkal juthassanak el, post festa adekvát felismeréséig: most már tudjuk, mit kellett volna tennünk, de a "helyzet" elment.

Természetesen egy ilyen megoldás sem zár ki semmiféle békés vagy nem békés rendszerváltást – ez nem is kívánatos, diktatórikus törekvés volna – csak az elitek által irányított ideológiai államapparátusok manipulációjával szemben, a többségi elvhez köti a váltók történelmi jelentőségű átállíthatóságát.

A racionálisan megvitatható makrogazdasági és társadalmi döntési alternatívák a párttestületek – a KB és a PB – elé telepítettek. A különböző, párton belüli irányzatok harcától nem gyengül, hanem abból erőt és elevenséget merít a párt. Gyengeségének legfőbb bizonyítéka éppen az, ha elmosódottá válik, ha tompítja az élesen különböző határokat. Ahogy azt a Mi a teendő? Leninje egy Marxhoz írt Lassalle-levél mottójával találóan kifejezte. A szükséges és kívánatos társadalmi változtatásokról, erőforrás-átcsoportosításokról folyó érdemi viták, a lehetséges és valóságos alternatívák tudatosítása a dolgok normális menetében a vezető pártfunkció testületi fórumain dőlhetnek el, s instruálják a széles értelemben vett kormányzást: a törvényhozó hatalom, a jogalkotó és a végrehajtó szervek munkáját. A népnek, a társadalomnak nem permanens igénye, hogy mindig, mindennel foglalkozzon. Ehhez se ideje, se motivációja, se szakértelme nincs. Ahhoz azonban, hogy az eredmények felől, szavazással minősíthessen, hogy megérthesse saját társadalmának állapotait, ahhoz kedve és joga van. A differenciált gondolkodás, a szakmailag és politikailag lehetséges alternatívák megfogalmazása a párt és az állami mechanizmusok feladata. Arról azonban, hogy azon stratégiai szintű döntések közül, amelyek egy adott történelmi helyzetben lehetségesek, melyik a kívánatos is egyben, nem mindig és nem feltétlenül a vezető pártfunkció gyakorlásának fórumain kell dönteni¹⁹ . Akár a párt testületei is áttelepíthetik – felelősség-megosztással – a stratégiai döntéseket, azok egy részét az Agorára, vagy akár népi kezdeményezéssel is mozgásba hozható lehetne az Agora típusú döntés. (Tudvalevő, hogy nem minden politikai döntés formulázható ügydöntő vagy vélemény-nyilvánító népszavazási kérdéssé, s az is, hogy a kormányozhatóságot is védeni kell – népszavazásra nem bocsátható tárgykörök törvényi megállapításával.) Ily módon a közérdeket definiáló politikai döntések vagy a vezető párt hatalomgyakorló funkciója körében vagy pedig a közvetlen demokrácia fórumán dőlhettek volna el.

A dialektikus demokrácia visszacsatolásos folyamatként is ábrázolható, a következőképpen:

Ábra:

Az effajta dialektikus demokrácia lényegesen magasabb fokú legitimációt biztosíthatott volna az államszocializmusnak, s mindenképpen megnehezíthette volna, hogy a sokáig néphatalmat szolgáló berendezkedés, az élcsapat típusú párt gyűjtő-, majd elitpárttá válása, lassú és észrevétlen metamorfózisa után a liberalizáció, a privatizáció és az individualizáció irányába fordulhasson át.

Ez az államszocialista kísérletek azon történelmi tapasztalata, amely a jövő számára – feltehetően más történelmi feltételek között is – tanulságokkal szolgálhat.

Jegyzetek

1 "Felfogások a magyar társadalom modernizációjáról" (in: Válaszúton "Létező szocializmus"? – politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapitalizmus? Politikatudományi Füzetek 7. szerk.: Krausz T.-Tütő L., ELTE ÁJK Politikatudományi Tanszékcsoport, Budapest, 1988, 171-186.) c. tanulmányunkban méltattuk a kettős mérce Kulcsár Kálmán által bevezetett jelentőségét.

2 Tőkei Ferenc volt az úttörő a tekintetben, hogy a GFK marxi szövegeinek – nyers, politikai kommunizmusra vonatkozó – elmélettörténeti rekonstrukcióját összekötötte annak reális történeti relevanciájával. Viszonyunkat a formációelméleti alapkérdéshez és az ő interpretációjához tisztáztuk az ELTE Acta Facultatis kiadványában (Tomus XXVII. 1985).

3 A saját munkán alapuló tulajdont csak az anarchisták tagadták, nem a marxisták. A magántulajdon és történelmi formái (antik, hűbéri, tőkés), így a meghatározott társadalmi viszonyok között egzisztáló tőkés magántulajdon is – mindig idegen munka elsajátítását jelentik. Az államszocializmus éppen ezért elismerte a nem tőkésíthető, saját munkán alapuló és örökölhető személyi tulajdont. Nem mindegy tehát, hogy a tulajdonhoz való jogon magán, személyi vagy közös munka termékeként előálló köztulajdonhoz való jogot értünk-e? A tulajdonviszony mint termelési és elsajátítási viszony ezért eltér a tulajdonjogtól. A reálaktus a jogitól. A munkaérték-elméleteknél – akár John Locke-nál is – felismerhető, hogy a tulajdonjog tárgya mindig munkatermék. A reálaktust azonban ő is jogiasítja, in concreto kontraktualizálja, amikor arról beszél: a természettől való jószág, föld saját munka termékeként történő birtokbavétele azt feltételezi – holott ez puszta fikció -, hogy ez mások, a többiek hallgatólagos beleegyezésével történt, és ez teszi jogszerűvé (Értekezés a polgári kormányzat eredetéről, hatásköréről és céljáról. Gondolat, Budapest 1986, 57-73.). Azt, hogy a tulajdon tárgyait termelési viszonyok között termelik, tűnik el a tulajdonhoz való jog emberi jogiasított felfogásánál (ahol ezen túlmenően tulajdonjogot mondanak, de kimondatlanul a magántulajdonra gondolnak).

4 Kevés komoly kutatás létezik, amely viszonylagosan egzakt módszerekkel – az összehasonlító gazdaságtörténetírás hosszú távot vizsgáló módszerével – elemezné az államszocializmus teljesítményeit, úgy, hogy ne a fejlett centrumkapitalizmus illuzórikus utolérésének optikájából, hanem a közepes fejlettség talaján létező, hasonló adottságú tőkés, a világgazdasággal rendszer-konform országokkal vetné össze őket. Giovanni Arrighié A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása (Marx Centouno, 6. 1991) ilyen komoly munka. A "rendszer-idegen" államszocialista diktatúrák belső kapcsolataikban "… a személyi gazdagság elosztásának forradalmát valósították meg, amelyet jelentős mértékben demokratizáltak, amennyiben felszámolták az oligarchikus gazdagságot, és lényegesen csökkentették a tömeges nyomort. Az államok közötti kapcsolatokban kifejezésre jutott – akár fegyveresen is -, hogy nem szándékoznak olyan alárendelt szerepet játszani a tőkefelhalmozás globális folyamatában, mint amit Dél-Európa és Latin-Amerika játszott. (…) E félperiféria sikere, rendszer-idegen fejlődése e célok (ti.: iparosodás, versenyképesség, társadalmi modernizálás – Sz. P.) előrevitelében igen jelentős volt, és magyarázza is a szovjet és kelet-európai félperiféria történelmileg nagyobb erejét és stabilitását Dél-Európához és Latin-Amerikához képest." (Eszmélet 15-16, 164-165)

5 Krausz Tamás az 1961-es pártprogram (SzKP XXII. kongresszusa) egykor ígéretes kezdeményezéseit 1987-ben az államelhalás eredeti lenini intencióihoz történő visszatérésként, a társadalmi önigazgatás, önkormányzás hruscsovi rehabilitálásaként jellemezte. A Polányi Károly szimpátiáját is elnyerő programtervezet szerintünk azonban korán jöttnek bizonyult, ha komolyan vesszük, hogy az átmeneti kor a közepes fejlettség talaján nem azonos A Gothai program kritikája értelmében vett alsó fokkal, annak csak előzménye lehet.

6 Lev Davidovics Trockij, marxista, de államszocializmus kritikus közgazdász 1936-ban éleselméjűen anticipálta azt, amihez 1989/91-ben valami hasonló mindenképpen bekövetkezett: a vezető politikai osztály, bürokrácia nem lesz-e abban érdekelt, hogy gazdaságirányítói hatalmát leszármazói számára örökletessé, magántulajdonná alakítsa át? "… ha burzsoá párt döntené meg a szovjet vezető kasztot, rengeteg szolgálóra találna a mai bürokraták között, a technikusok, az igazgatók, a párttitkárok és általában a vezetők rétegeiben. Ebben az esetben is szükségessé válna az államgépezet megtisztítása. De a burzsoá restaurációnak valószínűleg kevesebb embert kellene kitessékelnie, mint a forradalmi pártnak. Az új hatalom legfontosabb célja lenne a termelőeszközök magántulajdonának visszaállítása… A következőkben elkerülhetetlenül támaszt kell keresnie (ti. a bürokráciáknak – Sz. P.) a tulajdonviszonyokban. Valaki ellene vethetné talán, hogy vajon mit számít egy magasrangú funkcionáriusnak annak a tulajdonnak a formája, amelyből jövedelmét húzza. Ám ez azt jelentené, hogy nem ismerjük a bürokrata jogainak a bizonytalanságát és utódlásának a problémáját. A szovjet család újkeletű kultusza nem az égből pottyant. Az a kiváltság, amit az ember nem tud gyermekeire hagyni, csak feleannyit ér. Márpedig a végrendelkezés joga elválaszthatatlan a tulajdonjogtól. Nem elég trösztigazgatónak lenni, részvényessé kell válni. A bürokrácia győzelme ezen a döntő területen új uralkodó osztályt faragna belőle." (Idézi Krausz Tamás: Az elárult forradalom. Áramlat Könyvkiadó, Budapest, 1990, 183-84.) Hazánkban a késő-kádári technokrácia az eredeti tőkefelhalmozást történelmileg kiváltó eredeti tőkeátcsoportosítással – jövedelem elszivattyúzás alulról és privatizáció – éppen ilyesmit tett, más külső és belső erőkkel egyetemben. Lásd ennek gazdaságszociológiájához: Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban Aula, Budapest 2001.

7 Az államszocializmus alapjellemzőjének tekintjük, hogy nem voltak a kapitalista osztálytársadalomra jellemző jövedelemegyenlőtlenségek. A társadalmi egyenlőtlenségek mérhetőek. Amíg nálunk a nyolcvanas évek végén a legalsó és a legmagasabb decimálisa a népességnek 3-3,5-szörös arányt mutatott (ami egy-egymilliós tömeget reprezentáló viszony), addig ez napjainkra, az ezredforduló utáni magyar társadalomban – a TÁRKI adatokban – 8-8,5-szörösére, Pitti Zoltán közgazdász kutatásai szerint 11-12-szeresére nőtt. Létvakságban kell szenvednie mindazoknak, akik azt hiszik, hogy ez nem a tulajdoni viszonyok változásának az elosztásra gyakorolt konzekvenciája.

8 Mire kell itt gondolnunk? Mindenekelőtt arra, hogy 1. a szovjet-kínai szembenállással a Nyugat Brzezinski kifejtette keményvonalas startégiája – nemzeti kommunizmusokat nemzeti kommunizmusokkal kell szembe állítani – csíra formában már a hatvanas évektől aláásta az államszocialista kísérletek geopolitikai lehetőségeit. 2. Egy hosszú átmenetet igénylő folyamatban szerencsétlenül elkerülték egymást, 1968 miatt is a jugoszláv, a magyar, a kínai, a versenyképes modellek, illetőleg mindig szembe kerültek a rugalmatlanabb és antidemokratikus modellekkel. A versenyképes modellekben a tervezés és a politikai rendszer demokratizálása s az állami tulajdon szocializálásának lehetősége elvileg fennállt. Ha ezen az úton járt volna, teszem azt, a brezsnyevi vagy a gorbacsovi Szovjetunió, akkor nem kártyavárszerű összeomlásra, liberalizálásra és rendszerváltásokra, hanem az átmeneti társadalmak szocialista vonásainak erősödésére kerülhetett volna sor. Ez esetben – sokféle nehézséggel számolva – sem lehetett volna úgy megdönteni Magyarországon 1988-89-ben az államszocializmust, mint ahogy ez megtörtént: a szocializmus=sztalinizmus ideológiai képlete jegyében. Elméletileg persze, mert a politikatörténeti órák ehhez ténylegesen rossz ritmusban jártak.

9 Ezt empirikusan másfél tucat ország átmenete igazolta. De elméleti érvekben sincs hiány. Mindenekelőtt a téma klasszikusáé, James Madisoné, aki a Föderalista 10. (1787. november 22.) számában írta: "A pártoskodás leggyakoribb és legtartósabb forrása azonban a tulajdon különböző és egyenlőtlen elosztása. A társadalomban mindig is ellentétes érdekei voltak a tulajdonosoknak és a tulajdon-nélkülieknek. Hasonló érdekkülönbségek választják el a hitelezőket az adósoktól. Földbirtokosok, gyáripari, kereskedői, pénzügyi és egyéb, kisebb súlyú érdekcsoportok szükségszerű velejárói a civilizált országoknak, és a nemzeteket különböző társadalmi osztályokra tagolják, amelyeket eltérő érzelmek és nézetek mozgatnak. A modern törvényhozás fő feladata e különféle és egymásba ütköző érdekek szabályozása; ennek következtében a kormányzatok mindennapi működésének velejárója a pártosság, a pártoskodás szelleme is." (A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Európa, Budapest, 1998, 94. – Saját kiemeléseim – Sz. P.) Ezért a burzsoá alapú pártrendszer csak a Gothai program kritikája megoldásával kerülhető el: az osztályszintű különbségek és ellentétek – de nem az emberek és a termelő egységek közötti eltérő teljesítmények egyenértékcseréje – kikapcsolásával.

10 Ismeretes, hogy az addigi szovjet alkotmányok (1918, 1924) kizárták a burzsoá elemeket a választójogból. Az már kevésbé, hogy a szabadversenyes kapitalizmus kb. első 100 évében a centrumban sem volt demokrácia, hisz az I. vh. előtt nem volt általános választójog. Azaz a vagyonos és képzett emberfők, az uralkodó osztályok tagjai voltak csak választók és választhatóak, államalkotó közemberek. Épp ezért a liberális honorácior demokráciákban a politikai hatalom és a gazdasági osztályuralom egybeesett – mutatta ki Claus Offe.

Nem könnyű egyetlen egy új formációnak sem megteremteni legitimitását, mert egyfelől a formációváltás-szituációk visszaesésekkel járnak, másfelől ennek következtében is erős reminiszcenciákat ébreszt a múlt. Világos, hogy a nyers politikai vagy más néven államszocialista kísérletek is szembenéztek a váltásszituáció legitimációs nehézségeivel, ráadásul egy fejlettebb, uralkodó világ, a centrumkapitalizmus permanens nyomása mellett. A világ több mint kétharmadát 1945 után is uraló centrum, a saját fejlettsége és természete alapján mindig is diktálhatta a szükségletek univerzumát, ami alól az államszocializmusok csak részlegesen vonhatták ki magukat. Ez volt a hiánygazdaság külső alapja, s a kultúra államszocializmusbeli önfényűségét és elért színvonalát utólag, ma, a polgári tömegkultúra és tudatipar posványának jelenlétében, inkább csak csodálni lehet.

11 Egészen odáig, hogy az 1988-as májusi pártértekezletet követő forró ősztől – vagy ki tudja mikortól – az MSZMP KB-n belül kezdték szervezni a legális ellenzéki szerepre készülő különböző pártokat: Pozsgai Imre az MDF-et, az Aczél György-féle vonal az SZDSZ-t.

12 Tekintettel arra, hogy a kérdéssel nem először foglalkozom, itt csak megismételhetem azokat a tanulságokat, melyeket a "A polgári nemzetállamon innen és túl" (Eszmélet 37.) c. tanulmányban fejtettem ki.

1. A megtett úttal gazdagabbak lettünk, mert beigazolódott: a köztulajdon alapján is lehet versenyképes gazdaságokat működtetni – szemben von Mises, M. Weber és mások 1918 előtti feltételezéseivel -, melyek népességeltartó képessége, foglalkoztatási, szociális biztonsági és kulturális szintje magasabb, mint az azonos fejlettségi szinten álló kapitalista országoké. A társadalmi egyenlőség értelmében vett igazságosságot az államszocialista rendszerek magasabb szinten biztosították, mint a népességet fő tendenciájában szakadatlanul polarizáló, a versengő magántulajdonra épülő kapitalista árugazdaságok.

2. A kommunizmus, mint egykoron, ma is racionális történelemfilozófiai hipotézis, de a munka közvetlen, nem áruviszonyok közvetítette és szervezte társadalmisága – amely a termelői önigazgatás köztulajdoni formái mellett működhet, s végső rendező elve nem a verseny, hanem az emberi szolidaritás társadalmisága -, a termelés személyi és tárgyi feltételeinek újraegyesítése a közepesen fejlett országokban és régiókban nem volt és nem lehetett – a részmunka-összmunka ellentmondásának megszüntetése értelmében – kipróbálva, mert erre a viszonylagos elmaradottság objektíve nem teremtett és teremt lehetőséget.

3. A "direkt irányításos tervgazdálkodás" szovjet típusú gazdaság- és politikaszerveződése nem helyettesítője és nem útja a kommunizmus marxi feltételezésének, hanem az iparosítás és a társadalmi egyenlőség gondolatának olyan, az orosz kollektivizmus mechanikus sajátosságaival megvalósult összekapcsolása volt, amelynek teljesítménye – a lényegtípus értelmében – alatta maradt az áruviszonyokat köztulajdon és makrogazdasági irányítás mellett szervező egykori jugoszláv, magyar és a mai kínai gyakorlatnak.

4. Az átmeneti társadalom nyers, politikai szocializmusának árugazdasági formája sem lehet válságmentes: nemcsak arányossági zavaroktól, hanem az akár államilag, akár a termelői önkormányzatok által kezelt tőkekészletek világgazdasági át- és leértékelődésétől sem lehet megvédeni, bár regionális gazdasági integrációk némi védelmet nyújthatnak a válság pusztító hatásaival szemben.

13 J. V. Sztálin: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban Szikra, Budapest, 1952, 20.

14 Lóránt Károly mutatta ki, hogy hazánk esetében a külpiaci nyitottság, a makrogazdaság helyzetét, lehetőségeit figyelembe véve, más országokkal összevetve, már-már irracionális mértékű volt. De a Kádár által – engedetlensége okán – menesztett Nemzeti Bank-elnök (László Andor) is azon a véleményen volt, hogy a rendelkezésre álló olcsó nyugati hitelek felvételéből nem lesz a magyar gazdaságnak világpiaci exportra számító, olyan jövedelemtermelő képessége, amelyből kamatostul törlesztheti adósságát. Az 1975-ös nem jelentős, 1,2 milliárd dolláros adósságállomány három év alatt megötszöröződött, 6 milliárdra nőtt. Beindult az adósságlavina kényszerpályája, ami a rendszerváltás egyik döntő okának bizonyult. (A fentebbi történet a menesztett bankelnök személyes, nyolcvanas évek végi közléséből származik). Nem mentség, csak magyarázat, hogy az akkori világgazdaság körülményei közepette 65 ország esett bele az adósságcsapdába. A nyitottság mértékéről csakúgy, mint a hitelfelvételekről, demokratikus megvitatás nélkül döntött a felső vezetés az ún. technokrácia javaslatára.

15 A gazdasági fejlődés fontosabb makroökonómiai mutatói (1950-1987) jól kifejezik, hogy a rendszer közel három évtizeden át igen jól teljesített, az utolsó tíz évében azonban megszűnt a korábbi dinamikus növekedés, a reálbér pedig egyenesen csökkent, ami aláásta stabilitását és ezen keresztül megkérdőjelezte legitimitását is.

16 Azt a pártot (MSZMP), amely először a nyugati személyi jövedelemadó (SZJA) bevezetésével támadta a közvetlen társadalmiság szféráját, a Társasági törvénnyel pedig a köztulajdoni formák lebonthatóságát teremtette meg. Majd az 1989. február 11-i KB ülésen a polgári pluralizmusra való áttéréssel a köztulajdon politikai biztosítékát számolta fel, hogy végül – mindezek logikus konzekvenciájaként – a hatalmat is átadja.

17 Az 1987. évi jogalkotási törvény Magyarországon ezt a problémát felismerte – függetlenül attól, hogy mennyire oldotta meg és mennyit számíthatott ez már a "végjátékban".

18 A közös erőforrásfelhasználás köre kiszélesedett tehát az állami gazdaságszabályozással. Például, összehasonlításként, az EU jelenlegi 15 országában a redisztribúció aránya 46%, az USA-ban 32%, azaz a többségi hányad mindenképpen erős magánhatalom alatt áll.

Az államszocializmusról a magánkapitalizmusra való áttérést jól kifejezi egy magyar fejlemény: a redisztribúciós hányadot fokozatosan, 1990-re 60%-ra, 1995-re 49,3%-ra, 1997-re 42,5%-ra, 1998-ra 40,5%-ra, majd 39,7%-ra nyomták le. A két rendszer közötti differencia kb. 24%-kal csökkentett köz-, s ugyanennyivel megnövelt, tehát az elsődleges jövedelemtulajdonosoknál maradó magánrendelkezés.

19 Ilyen példák a szocialista kísérletek politikatörténetéből: az eredeti szocialista felhalmozás és extenzív gazdaságfejlesztés módja a Szovjetunióban, majd 1947-től a népi demokráciákban; a mezőgazdaság kollektivizálása vagy a kisparaszti gazdálkodás Magyarországon vagy Lengyelországban; az eladósodás kockázata nyugati hitelfelvételekkel vagy megszorító gazdaság- és társadalompoltikai stabilizáció Magyarországon 1975 körül.

Irodalom

Baudouin, Jean (1991) Mort ou déclin du marxisme? Clefs politiques. Paris

W. Paul Cockshott-Allin E. Cottrell (2001) "Érték, piacok és szocializmus", Ezredvég 1, 3-4.

W. Paul Cockshott-Allin E. Cottrell (2002) "Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek", Eszmélet 56.

Wlodzimierez Brus (1966) A szocialista gazdaság működésének általános problémái, KJK, Budapest

Eörsi Gyula (1975) Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest

Eörsi Gyula (1977) Jog – gazdaság – jogrendszertagozódás, Akadémiai Kiadó, Budapest

Krausz Tamás (1987) "Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez", Politika – Tudomány 3.

Konrád György.-Szelényi Iván (1989) Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz – Esszé, Gondolat, Budapest

Lukács György (1988) A demokratizálódás jelene és jövője, Magvető, Budapest

W. Narojek (1979) A tervező társadalom. Kísérlet a szocialista gazdaság szociológiájának megfogalmazására, KJK, Budapest (eredeti lengyel kiadás: 1973)

H. J. Niedenzu (2000) "A materialista társadalomelmélet – Karl Marx". In: Szociológiaelmélet, Osiris, Budapest

Poulantzas, Nicos (1974) Les classes sociales dans le capitalisme aujourd'hui, Edition du Seuil, Paris

Sárközy Tamás (1973) Indirekt gazdaságirányítás, vállalati árutermelés és a tulajdonjog, KJK, Budapest

Szigeti Péter-Takács Péter (1998) A jogállamiság jogelméletet, Napvilág, Budapest

Szilágyi Péter (1998) Jogi alaptan Osiris, Budapest

Világhy Miklós (1968) "Áruviszony és polgári jog", Állam- és Jogtudomány XI.

J. Wiatr (1980) A politikai viszonyok szociológiája, Kossuth, Budapest (eredeti lengyel kiad: 1977)

A szerző kritikailag rekonstruálja a szovjet kultúra alapvető jellegzetességeit, fejlődési szakaszait. Polemizál azokkal a liberális és nacionalista nézetekkel, amelyek az elszegényedő lakosságot meg kívánják fosztani kultúrájától és történetétől. Az üzleti kultúra, az individualizáció és a szovjet kultúra álromantikus russzifikálása történelmi értelemben kulturális hanyatlásként értékelhető.

A Szovjetunió hivatalos felbomlása után több mint egy évtizeddel a szovjet örökség továbbra is éles vitákat vált ki mind Oroszországban, mind a többi posztkommunista államban. Vannak, akik a szovjet múlt maradványait okolják a vitáért, és arról álmodoznak, hogy egyszer majd végleg kitörlődik a kollektív emlékezetből a szovjet tapasztalat utolsó nyoma is. Mások becsben tartják a szovjet hagyományokat, és igyekeznek mindent megőrizni belőle, ami még menthető. A radikális fiatalok egy részének köreiben pedig tovább él a Szovjetunió-béli élet egyfajta félig-meddig mitikus képe. Ezekben az elképzelésekben a valóság elemei az unokáikat kommunista demonstrációkra elcipelő nagyszülők idealizált visszaemlékezéseivel keverednek. A felnövekvő unokák persze nem válnak Sztálin csodálóivá, viszont igen erős gyűlöletet éreznek azok iránt, akik tönkretették az országot, és nyomorba döntötték a lakosságot. Nagyszüleik befolyása nélkül is pontosan ugyanerre az eredményre jutnának, hiszen a fiatalabb generációk azt tapasztalják, hogy a mai oroszországi, ukrajnai és kazahsztáni társadalom a szovjet idők örökségének eltékozolásával és elpusztításával enyhén szólva nem a jövőbeli fejlődés feltételeit teremti meg.

A legfontosabb kérdések mindazonáltal némileg kívül esnek a fenti vitán: a lényeg sokkal inkább az, hogy mi tette egyedülállóvá és vonzóvá a szovjet kultúrát? Hol a helye a történelemben és mit hagyott örökül? Semmiképpen sem haszontalan megvizsgálni a szovjet kulturális tapasztalat egyedülállóságának kérdését. Végtére is az ipari munka kultusza, az állam önfeláldozó szolgálata, az egészséges test és a családi értékek propagálása nem csupán a Szovjetuniót jellemezték az 1930-as és 1960-as évek között. A huszadik század vége felé, amikor újra divatba jött a totalitarizmus témája, rengeteget írtak a szovjet kulturális normák és a hitleri Németországban uralkodó esztétikai alapelvek hasonlóságáról. Ám az 1930-as évek hivatalos szovjet és német művészetének alaposabb összehasonlítása feltárja, hogy nem csak párhuzamokat találhatunk, hanem alapvető különbségeket is. A szovjet vásznakon ábrázolt emberek sokkal inkább egyediek; a náci művészek számára elegendő volt a faji sztereotípiák hangsúlyozása, míg szovjet kollégáik fontosnak tartották a társadalmi ideál egyéni megtestesülésének bemutatását. Az egyhangú témák ellenére (élmunkás, katonai szolgálat, sporteredmények, egészséges gyermekek) az 1930-as évek szovjet művészete ezért sokkal érdekesebb képet mutat, mint a kor Németországáé.

Az 1930-as évek Szovjetuniójának és Németországának felületes analógiája valójában semmit sem magyaráz meg. A "totalitárius esztétika" modelljei nem a semmiből léptek elő, ezért lehetetlen megérteni őket kulturális viszonyrendszerük és eredetük vizsgálata nélkül. Márpedig a dolgok éppen innen válnak igazán érdekessé.

Ugyanezek a témák és képek, ugyanez a "stilisztikai kontextus" megtalálható az Egyesült Államok művészetében éppúgy, mint a dicsőséges Brit Birodalom alkotásaiban. Washington architektúrája erős déjà vu-érzést kelt az Oroszországból érkező turistákban. A széles sugárutak, a masszív, korinthoszi oszlopokkal koszorúzott klasszicista épületek igencsak emlékeztetnek arra a stílusra, ahogy Sztálin újjáépíttette Moszkvát. Éppen ennyire meglepő, hogy mennyi párhuzam figyelhető meg London építészetével is.

A szóban forgó általános kulturális és ideológiai közeg az imperializmus és az indusztrializmus. Az európai kulturális örökség hagyományos része az állam kultusza, ami a hősök image-ében öltött konkrét formát (az első világháború előtt a katonai parancsnokok alakjában, utána a közkatonák képében). Ehhez hozzáadódik a huszadik században az ipari munka dicsőítése, amely a bányászok és egyéb munkások ábrázolásában jelenik meg. Néha feltűnik a társaságukban néhány kollektivizált paraszt, de ez nem mond ellent az indusztrializmus poétikájának, mivel ezeket a búzakalászos falusiakat (vagy halászokat, hallal a hálójukban) kiszakítják természetes hátterükből, és ugyanabba a termelési közegbe helyezik, mint az ipari munkásokat. Ebben az értelemben a New York-i Rockefeller Center és a moszkvai Forradalom téri metróállomás design-ja mögött ugyanazt az életszemléletet sejthetjük. Jelentőségteljes, hogy az efféle munkások és parasztok a nagy gazdasági világválság vége felé kezdtek feltünedezni az angol és amerikai épületek homlokzatain (vagyis nagyjából ugyanabban az időben, mint amikor a klasszikus sztálinista ideológia és kultúra kialakult a Szovjetunióban, és amikor Németországban győzedelmeskedett a nácizmus).

Az imperialista-indusztrialista kultúra esztétikai forrásai a XIX. század klasszicizmusából és naturalizmusából erednek. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban "sztálinista empire" stílusról beszéltek – a szovjet építészet és a Bonaparte Napóleon korának kései klasszicizmusa közötti párhuzam igencsak szembeötlő. Az empire a forradalom felett győzedelmeskedő rend esztétikai kifejeződése volt. Ám ez a rend nem ítélte el a forradalmat, hiszen annak győzelmén alapult; eredményeit azonban kisajátította magának, és az új, forradalom utáni elit szolgálatába állította őket. Ugyanez áll a sztálinizmusra is. A "szovjet thermidor" – ahogy Trockij nevezte – kezdete után, az 1940-es évekre a sztálinizmus egyértelműen a bonapartizmus szovjet formájává vált. Elég csupán összehasonlítani a 40-es években Sztálinról készült hivatalos arcképeket és a francia császárság művészeinek hivatalos Napóleon-portréit.

A nyilvános terek kultiválása a magánszféra ábrázolásával szemben szintén a birodalmi elvekből következik. A nyilvánosság bemutatása esztétikusnak számított, a magánéleté nem. A letűnt korok királyainak és uralkodóinak palotáihoz hasonlóan a moszkvai metróállomások sem egyszerűen művészi alkotások voltak. Kompenzációként szolgáltak az istenverte, nyomorult barakkokért és lakótömbökért, ahol a polgárok magánéletüket leélték. Ám a XVIII. századi palotákkal ellentétben a moszkvai metróállomások termei a tömegek tulajdonát képezték. A falakat nem igazi márvány borította, de mindenki használhatta őket. Jelentőségteljes, hogy az 1960-as évektől a szovjet társadalom kezdte elismerni a privát terek értékét (ez a "lakásleválasztásokban" öltött testet) és a moszkvai metró funkcionálissá vált. A palotaszerű fényűző állomások átadták helyüket a tágas, anonim tereknek, amelyek csupán funkcionális célokat szolgáltak. Ha maradt is még valami a tér esztétizálásából, az már csupán a múlt előtti tisztelgés volt.

Ha a klasszicista stílus a birodalmi, bonapartista elvet testesítette meg, akkor a naturalista tradíció az indusztrializmus ideáljainak megvalósításában segédkezett. A Szovjetunióban az emberek "szocialista realizmusról" beszéltek, amely a XIX. század "kritikai realizmusából" ered. A gyakorlatban azonban a szocialista realizmus a naturalizmus folytatása volt. A szovjet "szocialista" regény, vagy a "termelési regény" forrásai nem Dickens Twist Olivérjében vagy Balzac Emberi színjátékában keresendőek. A viktoriánus korszak klasszikusaihoz való pozitív hozzáállás csupán a szovjet műkritikusok formális "marxizmusának" tett engedmény volt. Mivel Marx csodálta Dickenst és az "angol realisták briliáns iskoláját", ezeket az írókat az "előfutárok" között kellett emlegetni. Lényegében a szovjet kritikusok ugyanúgy álltak hozzá a "kritikai realizmushoz", mint magához Marxhoz: kinyilvánították nagyrabecsülésüket és hódolatukat, miközben egyáltalán nem ismerték bálványaikat.

Az embernek minduntalan Zola Germinalja jut eszébe; megdöbbentő, hogy milyen hatással volt a francia naturalizmus Gorkij Anya című regényére, amelyet az első szocialista realista műnek kiáltottak ki. A Marx által oly nagyra becsült "kritikai realisták" megpróbálták megérteni a társadalmi viszonyok természetét, amit alapvetően az emberek közötti viszonyokként fogtak fel (még akkor is, ha ezek az embereket osztályuk tipikus képviselőiként jelenítették meg); a naturalistákat maga a munkafolyamat érdekelte, vagy az óriási – de individualizált – tömegek mozgalmai. Ez a művészet az ipari gépek és tömegtermelés győzelmének korában jött létre – ez volt a gőzgép irodalmának és festészetének kora. Elmondható, hogy az 1930-as években a szovjet művészetben győzedelmeskedő irányzat egyáltalán nem a "kommunista kísérlet" egyedülállóságának terméke volt, hanem ellenkezőleg: annak a közös fejlődési folyamatnak a tükröződése, amelyhez a sztálinista rezsim is tartozott. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is megjelentek ezek a tendenciák – a totalitarizmus is -, azonban csak Oroszországban tudtak teljesen kifejlődni, hogy mindent egy abszolút skálán helyezzenek el.

Ezek az irányzatok azonban csak harc árán győzedelmeskedhettek. Németországban a nácizmusnak ki kellett irtania az expresszionizmus művészeti hagyományait, a Szovjetunióban a forradalom idején és az 1920-as években domináns szerepet töltöttek be a különféle avantgárd művészeti kezdeményezések, amelyek szerves kapcsolatban álltak a forradalom általános politikai légkörével. A forradalmi időszak szovjet avantgárdja és a német expresszionizmus közös társadalmi-kulturális alapokon állt. Burzsoáellenesek és radikálisak voltak. Hitler és követői számára nem okozott ideológiai problémát a művészeti radikalizmus elnyomása, mivel a náci párt soha sem titkolta konzervatív gyökereit, a társadalmi demagógiával és korporativizmussal csupán fokozni kívánta konzervativizmusát. A sztálinizmus esetében azonban más volt a helyzet. Ellenforradalmi lényege ellenére a sztálinizmus nem tagadhatta meg forradalmi gyökereit. Ezen a kettősségen alapul minden "thermidoriánus" és "bonapartista" rezsim. Az új elit nem tart igényt a tömegek forradalmi aktivitására, és mindent megtesz ennek az aktivizmusnak az elnyomására, hogy megszilárdíthassa azt a "rendet", amely privilegizált pozícióját garantálja. Ugyanakkor csak úgy legitimálhatja magát, ha hangsúlyozza a forradalmi múlttal való folytonosságát. Ahogy egyre sikeresebbé válik külpolitikailag, ez a forradalmi legitimáció lassacskán a háttérbe szorul, és átadja a helyét egy új – ez alkalommal imperialista – legitimációnak. Viszont ez az imperialista ideológia nem állítható nyíltan szembe a forradalmi tradícióval.

A szovjet kultúrára rákényszerítették a belső folytonosság megőrzését, és ez volt az egyik legfontosabb elem értékének meghatározásában. A náci és sztálinista festészet fentebb említett összehasonlítása magáért beszél. A sztálinista realizmus előnye abban áll, hogy minden totalitárius vonása ellenére sem szakított teljes mértékben a század eleje és az 1920-as évek összes művészi és ideológiai hagyományával. Ezek a hagyományok viszont telve voltak felszabadító energiával. A sztálinizmus kisajátította ezt a forradalmi töltést, és az új uralkodó elit által meghatározott csatornába terelte. Így – bár eltorzult és kifacsart alakban – megőrződött a forradalmi impulzus.

Amíg élt a forradalmi lendület, addig élő és egészséges maradt a szovjet forradalmi hagyomány is. Ebben az értelemben egyfajta párhuzam állítható fel az 1960-as évek és az 1920-as évek között. A sztálinizmus bukását nem csupán politikai liberalizáció követte, hanem a szovjet hagyományból még megőrződött kulturális és ideológiai potenciál felszabadítása is. Ez a titka annak, hogy miként lehet olyan misztikusan lenyűgöző az 1960-as évek Szovjetuniója. Semmiféle értelemben nem nevezhető heroikusnak ez az időszak, de megvolt a dinamikája, és hihetetlen mennyiségű érzést hordozott magában. Az 1960-as évek nem csak azt demonstrálták, hogy még mindig maradt valami a szovjet kultúra eredeti lendületéből, hanem azt is, hogy ez a lendület mennyire megtört már. Ez a korszak volt tanúja az utolsó kulturális fellángolásnak, amelyet a végső kifáradás követett. Az 1960-as évek lényege az a megdöbbentő kombináció volt, amely egyrészt a szovjet valósághoz való kritikai hozzáállásból, másrészt ennek a valóságnak az elfogadásából állt össze. Konfliktusok jellemezték az alkotó értelmiségiek gondolkodását, de nem váltak ellenzékivé. Ahogy a sztálini érát a terror és a lelkesedés megdöbbentő keveréke jellemezte, a hruscsovi időszakot a tömeges elégedetlenség és a rendszer úgyszintén tömeges támogatásának szintézise fémjelezte. Ebben a vonatkozásban az értelmiség még a nép részét képezte. A konfliktus fokozatosan felerősödött, a sporadikus ellenállás folytonossá vált, és közben az esztétikai elhatárolódás túlszárnyalta a politikait. Nem véletlen, hogy Hruscsov és az avantgárd művészek közötti összeütközés mérföldkő volt a szovjet politikai élet fejlődésében.

A brezsnyevi és a gorbacsovi érát – minden különbözőségük ellenére – a szovjet kulturális tradíció halála és pusztulása jellemezte. Restaurálták a hivatalos normatív esztétikát, miközben elnyomták az alternatív tendenciákat. Az értelmiségiek két lehetőség közül választhattak: vagy konformisták lettek, vagy felvállalták eltérő véleményüket. Ezzel szemben a hruscsovi időszakban a nonkonformizmus összekapcsolódhatott az államrendszer elveinek elfogadásával. Nem igazán érintette a lényeget, hogy a konformizmus csupán a formalitásokra korlátozódott. A művészetkritikus Leonyid Batkin rituális "önmocskolásnak" nevezte ezt a jelenséget. Nem volt kötelező hitet tenni az ideál mellett, csupán a lojalitás rendszeres kinyilvánítása számított. A sztálinista klasszicizmus normáit nem restaurálták, de a művészi kísérletezést elnyomták. Ennek eredményeként a hivatalos művészet egyre formálisabbá és lelketlenebbé vált. Minden, ami még élő maradt, valamilyen szintű ellenzékiségbe kényszerült, de ezzel párhuzamosan elveszítette minden kapcsolatát az őt korábban tápláló kulturális és ideológiai tradíciókkal. Semmivel sem volt gyümölcsözőbb az új ideák keresése, mint az új esztétika kutatása. Ez abban csúcsosodott ki, hogy a szovjet polgárok elkeseredetten próbálkoztak nem szovjetnek lenni anélkül, hogy bármi mássá válnának.

Az 1990-es évek kulturális válságát gyakran gazdasági terminusokkal próbálják lefesteni: nem invesztáltak eleget a filmgyártásba, a színházak anyagi támogatása minimálisra csökkent, alaposan megritkult a jelentős kiállítások száma, és így tovább. Azonban a pénzügyi nehézségeknél sokkal drasztikusabb hatással járt a felszínre törő identitás-válság. Sőt, a krízis súlyossága közvetlen összefüggésben állt az alkotó értelmiségiek azon próbálkozásaival, hogy véget vessenek a szovjet tradícióknak, holott csak ezzel az egy hagyománnyal rendelkeztek. Ez a fanatikus pusztításvágy (az egész forradalmi kultúra talán egyetlen megmaradt eleme) nem csupán egy rendkívül erőteljes érzelmi motivációt hordozott, hanem ez lett az egyedüli összetartó eszme abban a folyamatban, amely lehetetlenné tette, hogy bármiféle kreatív elképzelés a felszínre kerüljön. Ez kapcsolódott ahhoz a feltételezéshez, hogy az eszmék szabadpiaca majd automatikusan egy új kultúra létrejöttét eredményezi. A szovjet lakosság köreiben csak azért terjedhettek el ezek a naiv elképzelések, mivel nem rendelkeztek piaci tapasztalatokkal, és így nem tudhatták, hogy a piac és a burzsoázia uralma alapvetően ellenséges a kultúrával szemben (ezért van az, hogy a XIX. és XX. század során a nyugati kultúrában minden újító irányzat valamilyen módon burzsoáellenes nézeteken alapult).

A szovjet kultúra összeomlása a szovjetellenes kulturális ellenzék végét is jelentette. Gyorsan elpárolgott az 1970-es és 1980-as évek underground iránti érdeklődése, amint ez a kulturális jelenség már nem volt többé underground (ugyanez áll az "új avantgárd" féllegális kiállításaira és szamizdat regényeire). Nem mintha rosszak lennének ezek a műalkotások – nagyon sok jó van közöttük -, de egy olyan politikai kulturális funkciót töltöttek be, ami a szovjetrendszer eltűnésével megszűnt.

Az 1970-es és 1980-as évek rock-kultúrája volt az egyetlen, amely legalizálása után is töretlenül fejlődött. Itt a Nyugathoz hasonlóan inkább a nagy pénzek fejtették ki korrupciós hatásukat. Az 1990-es évekre a korábbi évtizedek olyan rockbálványai, mint Andrej Makarjevics, teljesen eladták magukat: a sznobok bálványaivá váltak, és a burzsoá értékek kritikátlan elfogadását hirdették. Az 1990-es évek elejének hősei – Alisa, a DDT vagy a Ljibe – mind kompromittálták magukat, és ezáltal többnyire minden eredetiségüket elveszítették. De igen gyorsan új arcok és nevek vették át a helyüket. Ebből a szempontból egy kicsit más a helyzet, mint a világ többi részén. A showbusiness anyagilag megkaparintja az ellenkultúrát, de ugyanakkor tönkre is teszi (Tom Frank műveiben remekül elemzi ezt a folyamatot). Miközben az ellenkultúra elveszíti egyes hőseit, újakat fedez fel magának, akiket előbb vagy utóbb megint csak kitagad. Létezik egy tápláló közeg, amely képes újratermelni magát és mindig új alkotó vezetőknek ad életet. Elengedhetetlen, hogy ezek az új vezérek eleinte szakítsanak mind a hivatalos normákkal, mind az előző generáció "korrumpált" és "lefizetett" bálványainak szóhasználatával. Ez az állandó lázadás az alternatív kulturális miliő normális működése; még a showbusinessnek sem áll érdekében, hogy teljesen megkaparintsa ezt a miliőt, hiszen amúgy képtelen valóban újat alkotó ötletek kitermelésére.

Hogyan lehetséges, hogy a zenei ellenkultúra fennmaradhatott és továbbfejlődhetett az általános válsághelyzet ellenére, annak ellenére, hogy minden összeomlott, ami a szovjet rendszerhez kapcsolódott – a filmcenzúrától a szamizdatirodalomig? Valószínűleg úgy, hogy a zenei ellenkultúra soha sem kapcsolódott szervesen a szovjet hagyományokhoz. Az 1970-es években jött létre, és soha sem kötődött a forradalmi lendülethez vagy annak újjászületéséhez. A nyugati rock and roll hatására keletkezett; a miniszoknyával, a farmernadrággal és az 1968-1972-es tiltakozó mozgalmak egyéb külsőségeivel együtt érkezett. Kelet-Európa fiataljai nem tudtak ellenállni a stílus csábításának, az viszont rejtve maradt előttük, hogy ezeknek a tiltakozó mozgalmaknak éppen a burzsoáellenesség volt a lényege. Egy egyszerűsített, gyakran vulgáris nonkonformizmus került a burzsoáellenesség helyére, amely a konzervatív bürokrácia ellen irányult. Így hát az orosz rockzene rögtön a kialakulásától kezdve megtalálta saját szerves igazolását és kialakította saját ellenségképét. Teljes mértékben alkalmazkodott az orosz (vagy ukrán) viszonyokhoz, de valójában soha sem tartotta magát a szovjet vagy a szovjetellenes kultúra részének. Egyszerűen ebben az időszakban és ezen a területen fejlődött ki.

A Szovjetunió bukása után az volt a legfontosabb kérdés, hogy mi az, ami megmaradt. Kijelenteni, hogy a huszadik század szellemi öröksége teljesen elveszett, nem csak igazságtalan lenne, de nem is fedi a valóságot. Semmi sem tűnik el nyom nélkül, főleg nem a kultúra terén. A szovjet korszak anyagi öröksége továbbra is hatással van arra, hogy milyennek látjuk környezetünket, habár mind társadalmi viszonyaink, mind a körülöttünk lévő táj gyökeres változásokon megy keresztül. Ezt kell felfognunk ahhoz, hogy megérthessük, mi vár még ránk. A francia forradalom kulturális gyermeke a romantika volt, jóllehet maga a forradalom a klasszicizmus esztétikai keretei között zajlott le. A romantika a művészet válasza volt a forradalom bukására, amit azután a császárság bukása követett. Maga a romantika azonban nem csak radikális volt, hanem számos megjelenési formájában egyenesen forradalmi.

Értelmetlen mechanikus analógiákat felvázolni, különösen kulturális téren. Mindazonáltal a szovjet tapasztalatok új esztétikai keretek közti újragondolása egyfajta "objektív" kulturális feladat, mivel a Szovjetunió felbomlását követően még távolról sem fejeződött be a szovjet múlt újraértékelése. A francia forradalomhoz hasonlóan, amely ugyan vereséget szenvedett, de semmiképpen sem ért még teljesen véget 1814-15-ben, az orosz forradalom sem jutott még el a Szovjetunió felbomlásával és a kapitalizmus helyreállításával végső konklúziójához. A mai orosz élet tele van a befejezetlenségnek ezzel az érzésével, és még ma is, egy évtizeddel a Szovjetunió összeomlása után posztszovjetként, vagy posztkommunistaként határozza meg magát. A forradalom megrázkódtatásai és az azt követő hatalmas fejlődés öt-hat év leforgása alatt elhomályosítják a Bourbonok vagy a Romanovok emlékét.

A szovjet tapasztalat továbbra is meghatározó szerepet tölt be a tömegek tudatában, mivel az új valóság még nem szolgált egy olyan saját, biztos és társadalmilag elfogadható mindennapi tapasztalattal, amely elég jelentőségteljes ahhoz, hogy a múltat végképp eltörölje. Robespierre és Napóleon szelleme egészen a Párizsi Kommünig kísértett a franciák és az európaiak tudatában. Lenin, Trockij, Sztálin, sőt még Brezsnyev és Hruscsov alakja is máig ott kísért a többség tudatában az egész egykori Szovjetunió területén. Miközben – csakúgy, mint a XIX. században – az új nemzedék felnövekvésével a forradalom és a birodalom image-ei is átalakulnak.

(Fordította: Járai Erzsébet)

Kétféle Amerika-ellenesség létezik. Az egyik úgy bírálja Amerikát, hogy magát a demokráciát, illetve a többi alapértéket is elveti. A másik szembesíti Amerikát az elvek, a propaganda és a gyakorlat közötti távolsággal. Az utóbbira Amerikának (is) nagy szüksége van.

Jelen írás gondolati gyökere 1996-ból ered. Akkortájt a lengyelországi Krakkóban tanítottam egy, a demokráciáról és a másságról szóló nyári egyetemen. 1992 óta tartottam kurzusokat a demokratikus kultúráról a fenti intézmény keretein belül, felhasználva mind a főbb nyugati gondolkodók, elsősorban Hannah Arendt, mind pedig a korábbi szocialista blokk kiemelkedő gondolkodói és politikai szereplői, különösen Adam Michnik és Vaclav Havel politikai teóriáit. A hetvenes évek eleje óta tanulmányoztam a Közép-Európában kifejlődő demokratikus mozgalmakat, s dolgoztam velük együtt, elsősorban Lengyelországban. A kurzus e tevékenységek folytatása volt. De '96-ban valami új, eltérő jelenség mutatkozott. Abban a régióban, ahol (a hivatalos körökön kívül) Ronald Reagan nem tudott rosszat lépni, a hallgatók elkezdtek meglehetősen visszafogott, ám a világ eme szegletéből tekintve nagyon izgalmas kritikai észrevételeket megfogalmazni Amerikával kapcsolatban.

A diákok Kelet-, Közép- és Nyugat-Európából, illetve Észak- és Dél-Amerikából érkeztek. A kurzusok első éveiben a fiatal nyugatiaknak a liberális kapitalizmussal szembeni automatikus kritikai attitűdje és a totalitarianizmus erejének nem megfelelő felmérése a régi politikai megosztottság mentén jelentkező éles ellentétekhez vezetett. 1996-ban azonban a szemináriumi asztal körül, néhány energikus non-konformista véleményével szemben, hirtelen alakot öltött egy többé-kevésbé jól tájékozott Amerika-ellenes konszenzus. Én magam kutyaszorítóba kerültem a konszenzus és a non-konformisták, az automatikus elutasítás és az automatikus dicsőítés között. Ezt szem előtt tartva az utolsó órán, a szerepem szerinti szemináriumi párbeszéd folytatása és annak informális hangvételű lezárása helyett, formális előadást tartottam. Ez volt első Amerika-ellenes tanácsadó fellépésem.

Tanácsadói szerepemet másodszor mindössze néhány hónappal ezelőtt játszottam el. A régi csoport egyik volt diákja, Jacek Kucharczyk jelenleg Lengyelország egyik legjelentősebb társadalomtudományi tanácsadói testületének alelnöke. Tőle származik az európai integrációról megrendezett konferencia ötlete. Ennek keretében a politikai, a gazdasági, illetve a kulturális integrációval foglalkozó szekciók dolgoztak. Az én előadásom egy, a Lengyelország, Nyugat-Európa és az Egyesült Államok közti kulturális kapcsolatokról szóló vita keretét adta. Az anyag kedvező fogadtatásra talált, ami azt jelenti, hogy élénk vitát váltott ki. Számomra különösen jóleső volt Krzystof Zanussival, a lengyel filmrendezővel folytatott barátságos hangvételű nyilvános párbeszédem Steven Spielberg filmjeiről. Én elfogadó voltam, ő elutasító.

Tanácsaim mindkét alkalommal demokratikus és értelmiségi barátok és kollégák előtt hangzottak el. Magunk közt beszélgetve a mai demokratikus gyakorlat szimpatizáns kritikusai voltunk. Igyekeztem ironikus lenni, hogy kiprovokáljam az amerikai gyakorlat kritikája, illetve a demokrácia elveinek és ígéreteinek meggondolatlan elutasítása közti, elvi alapokon nyugvó különbségtételt. Ezúttal második "tanácsadásom" anyagát adom közre. Hiszem, hogy az európai kollégáknak tett javaslataimat érdemes szélesebb körben is hozzáférhetővé tenni. Szükséges azonban megemlíteni még valamit. Vannak Amerika-ellenesek, akiket kritikai hozzáállásuk visszafogása, finomítása és a további információk befogadtatása érdekében emlékeztetnünk kell az amerikai gyakorlat demokratikus voltára s a reményekre. ők intelligensen Amerika-ellenesekké válhatnak, akikre nekünk, amerikaiaknak igen nagy szükségünk van. De vannak olyanok is, akik azért Amerika-ellenesek, mert elvi alapon utasítják el a demokratikus gyakorlatot és az abból fakadó lehetőségeket. A XX. században a jobb- és baloldal totalitáriánusai egyaránt ezt az álláspontot foglalták el. Fiatal századunkban hasonló figurák tűntek fel New York-ban, Washingtonban és Pennsylvaniában. Ezek sokkal több mint unintelligensen Amerika-ellenesek. ők a demokrácia ellenségei. Jelen századunkban az Amerika-ellenesség először sokkal inkább tűnt komédiának, mint tragédiának. Ezt a gondolatmenetet New York-ban írom, az egyén tökéletes elveszettségének érzésével, abban a hitben, hogy az új, posztmodern totalitáriánusok elleni harc legszerencsésebb formája számomra az, ha megpróbálom hozzáférhetővé tenni a demokratikus kritikai aspektust. Kérem, ebben a szellemben olvassák a lengyel és más európai kollégákkal folytatott párbeszéd általam elmondott részét.

***

Az amerikai dolgokkal kapcsolatos lengyel elragadtatás régóta azzal az érzéssel párosul, hogy az amerikai életmódban van valami elmaradottság és naivitás. Az elragadtatás az amerikai gazdasági, katonai és geopolitikai hatalomnak szól. Az USA kulturális, sőt politikai-kulturális hatalmát azonban elutasítják. Az "amerikai modellt" mélységes ambivalenciával szemlélik. Egyfelől, tanulva a kommunizmus keserű leckéjéből, csodálattal adóznak Amerika rendíthetetlen kommunista-ellenességének, s a gazdaság anti-etatista megközelítését a bölcsesség netovábbjának tekintik. Másrészt azonban, legalábbis az értelmiségi elit köreiben, az amerikai happy endre, s általánosabb értelemben a hollywoodi mentalitásra lenézően tekintenek. A lengyel értelmiségiek ez utóbbi területen különösképpen jó európaiaknak bizonyultak. Mint minden jó európai, ők is elismerik az amerikai populáris kultúra vitalitását, ám ez szigorú kritikai értékeléssel párosul.

A dolgok ennél természetesen még bonyolultabbak. Míg az értelmiségi elit egy részét az amerikai politikai gazdaságtani modell meggyőzte, mások, a legrosszabb megoldást jelentő sokkterápia mellett állók, akik nem értik a globális gazdaság működését, nagyon kritikusak voltak. S miközben a lengyel értelmiségi elit az amerikai tömegkultúra kritikus megítélésében osztozik nyugat-európai kollégáival, (kelet- és nyugat-európai) honfitársaik, úgymond, a lábukkal voksolnak, amikor is a hazai kulturális kínálat helyett a hollywoodi produkciókat és az afro-amerikai hip-hop kultúrát választják. Az értelmiségi érzékenység keresztezi a populáris, merem állítani, demokratikus választás útját.

Mindenkinek, kelet- és nyugat-európaiaknak, a kulturális eliteknek, akárcsak a társadalmak más, szélesebb rétegeinek van okuk az Amerika-ellenességre. Az elitnek a populáris kultúra iránti megvetése miatt. A hátrányos helyzetűeknek és a velük foglalkozóknak az amerikai gazdasági modell érezhetően kegyetlen faktorai miatt. Ez azt sugallja, szükség van arra, hogy megálljunk és elgondolkozzunk. Ha mindent, a pop-kultúra banalitását, a piac kegyetlenségét és a globalizmus szívtelenségét az új hegemonisztikus hatalom számlájára írunk, nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy egy újabb gondolkodás-mentes ideológia lép a hidegháborúban volt régi variánsok helyébe?

Korábban az Amerika-ellenesség jelentette a kézenfekvő ideológiát a kommunista hatóságok számára. Gyalázatos lenne, ha a jövőben az effajta őrültség mását tekintenék a teljes jogú európai státus belépti díjának. A politikai érettség jele, hogy a "mindent, ami amerikai" immár nem automatikusan pozitív megközelítésben vizsgálják. De az is a politikai érettség jele, ha nem mozdulnak el automatikusan az ellenkező irányba. Az intelligens Amerika-ellenesség, illetve -pártiság ugyanazon érem két oldala. Vagyis az amerikai megnyilvánulásokat nem egy egységes modellként, hanem konkrétan, tapasztalatok egy készleteként, az egyén saját, egyéni nézőpontjából kell szemlélni és megítélni.

Ami a közép-európai nézőpont sajátosságait illeti: el kell mondanom, tudatában vagyok annak, hogy a lengyel, illetve általánosabban véve a kelet- és közép-európai emberek maguk is jelentős változásokat éltek át az elmúlt évtizedben, így a kormányzati, illetve gazdasági rendszerek jelentős átalakulását. A proletariátus diktatúrája és a párt élharcosai már nem állnak melletted, ehelyett a liberális demokrácia kiépítésére irányuló puhatolózó erőfeszítések vesznek körül. Az ötéves tervek már eltűntek a múlt süllyesztőiben, helyettük a szabad piaci rendszer gazdasági növekedését szolgáló nemzetközi és hazai tőkebefektetések stimulálására tett próbálkozások közepette élsz. A lakosság napi, heti, havi és évi túlélési módozatai átalakultak. Immár nem úgy tesznek, mintha dolgoznának, s a hatalom sem tesz úgy, mintha fizetné őket. Ma már előrelátóan meg kell tervezni az egyéni karriert, meg kell birkózni az egyéni és társadalmi fejlődés programjával, igyekezve elkerülni a lesújtó munkanélküliségi rátát és megfelelni az azt kitermelő gazdasági feltételeknek.

A körülmények megváltozása nem pusztán az egyéni életek és a gazdasági kilátások iránymódosulását eredményezte. Alapvető kihívásokat indukált a társadalom kulturális és politikai életében, a régió politikai kultúrájában bekövetkezett gyökeres változásokkal együtt. Ezek közül sok közismert és gyakran kommentált: a megfelelő gazdasági megalapozásra tett közép-európai erőfeszítések relatív sikere, az oroszországi demokratizálódás ingatag jellege és a régió stabilitására gyakorolt hatása, a xenofób nacionalizmus előretörése, amely a Balkánon brutális háborúhoz vezetett, a zsidók nélküli antiszemitizmus újjáéledése, mely jelen volt a kommunista érában is, az utóbbi években azonban rendkívüli módon megerősödött.

De egy magamfajta vén "kelet-európaista" róka számára a legnagyobb meglepetést a régióban tapasztalható Amerika-ellenesség felerősödése jelenti, bár ha jól meggondoljuk, a történtek után ez tulajdonképpen természetes. Volt idő – nem is olyan régen -, amikor Kelet- és Közép-Európa szemében Amerika nem tudott hibázni. A világon sehol máshol nem találtak az amerikaiak ilyen meleg fogadtatásra. Mintha tegnap lett volna, hogy kínlódva magyaráztam meghökkent barátaimnak, miért nem gondolom úgy, hogy Ronald Reagan tökéletes elnök, a szabad világ ideális vezére, s hogy egy McDonalds megjelenése Varsóban az én szememben miért nem jele a hatalmas gazdasági és kulturális fejlődésnek. De ma az amerikai hatalommal és kultúrával való elégedetlenség mindenütt érzékelhető: az amerikai média dominanciája miatti nehezteléstől az amerikai fegyveres erők katonai ereje okozta aggodalmon keresztül a volt szovjet blokk országaiban briliáns eredményekkel kecsegtető gazdasági, politikai és kulturális modelleket alkalmazni javasoló amerikai tudósok és értelmiségiek elbizakodottsága miatti elégedetlenségig. Az amerikai "triumfalizmust" elutasítják, s mint általában, rajtunk, amerikaiakon erős a nyomás, hogy megértsük ennek okát.

Remélem azonban, hogy – legalábbis egy kis időre – elhiszik, a poszt-kommunista országok belügyeiben való aktív amerikai részvétel a jó szándékokban gyökerezik. A jóakarat nyilván jelenti az amerikai vállalatok érdekeinek és az Egyesült Államok geopolitikai érdekeinek a demokrácia és szabadság szellemében használt definícióját is. Ezeket természetesen kritikus vizsgálatnak kell alávetni, de mint jó európai realisták, nem is számíthatnak másra. Önök is tudják, hogy az elvek ritkán esnek távol az érdekektől. Mindazonáltal mint objektivitásra törekvő érdeklődő megfigyelő, emlékeztetném önöket arra, hogy az elvek és érdekek, illetve relációik sajátosságai nagymértékben különböznek, ami arra késztet, hogy mindegyiket külön vizsgáljuk, s saját fogalmi körükön belül értékeljük őket. Miközben a demokráciát nem lehet pusztán az amerikai életmóddal azonosítani, a modern demokrácia története és lehetőségei közvetlenül tetten érhetők ezen életmód történetében és kilátásaiban. Míg az "amerikai demokrácia" nem a demokrácia megvalósításának egyetlen lehetséges útja, tettei és problémái tanulságul szolgálhatnak azok számára, akik komolyan veszik demokratikus elkötelezettségüket. Amerikaiak és nem amerikaiak egyaránt profitálhatnak belőlük. Az amerikai gyakorlat kritikája szükségszerű; az amerikai tapasztalatok mondandójának figyelmen kívül hagyása ostobaság.

Az, hogy önök, Kelet- és Közép-Európa polgárai kritikus szemeiket immár Amerikára vetik, a kulturális erő jele, de félő, hogy vízióik vakká teszik önöket. Latin-Amerikában az Egyesült Államok sokszor játszotta el az imperialista hatalom szerepét. Diktátorokat emelt fel és taszított le, s gyakran aláásta a hazai demokratikus politikai erők fejlődését. Mindazonáltal a régió kritikus beállítottságú gondolkodói számára, legyenek a politikai spektrum jobb- vagy baloldalán, immár világos, hogy a világnak ama részén a latin-amerikai országok politikai kultúrája és intézményei legalább annyira akadályozták a demokratikus élet és a szabad társadalom kibontakozását, mint az északi "nagy testvér" beavatkozásai. A hangos "Yankee Go Home!" kiáltások eltérítették a demokratikus beállítottságúakat attól a megoldástól, hogy saját problémáikat hazájukkal szorosabb kapcsolatban vizsgálják. Néhányan a szlogen mögött felsejlő kommunista fenyegetéstől féltek, mások úgy gondolták, hogy a szlogen mondandójának megvalósítása minden problémát megoldana.

Úgy gondolom, hogy efféle figyelem-elterelődés és a külföldi másikkal való ilyen mélységű elfoglaltság lehet jelen most a kelet-európai horizonton, s az európai kontinensen ez közvetlenebbül nyugati pontokból nyerhet támogatást. Ugyanakkor nem kétséges, hogy szükség van az új világrendben betöltött amerikai szerep kritikus megközelítésére, mely egyaránt mérlegeli az amerikai hatalom és kultúra problematikus befolyását, illetve a magát Amerikát jelentő demokratikus kísérlet fontosságát. Fontos, hogy legyenek intelligensen Amerika-ellenesek.

Az amerikai életmódot sokféle kritikával kell illetnünk. Rasszista és rendkívül erőszakos. Az amerikai kultúraipar által gyártott termékek – zene, filmek, tévé műsorok, szoftvertermékek – gyakran keresik a legkisebb közös nevezőt, a középszerűség szintjét, melyet az amerikaiaknak és a külföldieknek egyaránt el kellene utasítaniuk. Mi, amerikaiak saját belügyeinkkel vagyunk elfoglalva, s meglehetősen tudatlanok vagyunk a világ többi részét illetően. Halványan sejtjük csak, hogy néhány ember Amerika határain túl alapvetően más módon él, mint mi, s annak is csak minimálisan vagyunk tudatában, hogy amit mi nemzetként teszünk vagy nem teszünk, annak közvetlen (nem mindig pozitív) hatása van ezen emberek életére. A miénk egy olyan társadalom, amely az árutermékek hajszolását összetévesztette a közjóval, s mi ezt a zavart propagáljuk a világ más részei felé. Túlzottan individualisták vagyunk, s elvesztettük a közösség érzését; túlzottan materialisták vagyunk, s a spirituális fundamentalizmus legkülönfélébb fajtái özönlötték el közéletünket. Bizonyos szempontokból, a radikális szocialisták kritikai szemszögéből, a burke-ista konzervatívokéból vagy a tradicionális katolikusok nézőpontjából úgy tűnik, hogy Amerika a nyugat hanyatlásának és bukásának élharcosa.

Ezzel a véleménnyel azonban az a gond, hogy féligazságokon, megfontolatlan minősítéseken és elhamarkodottan hozott ítéleteken nyugszik. Amerikát önnön karikatúrájaként láttatja, nem pedig akként a komplex társadalomként, ami. Gondoljunk csak az amerikai rasszizmusra.

Az, hogy az afro-amerikaiak kirekesztése az amerikai politikai kultúra szerves része, vitathatatlan tény. Az amerikai szabadságdefiníció a feketék egykori rabszolga státusának fogalmi ellentéteként született meg az Egyesült Államokban. A rabszolgaság hosszú és kíméletlen története, a Ku Klux Klannak a polgárháborút követő újjáépítési időszakban Délen volt félhivatalos terrorisztikus uralma, a Jim Crow-törvények a századfordulótól a hatvanas évekig, amelyek egy államilag érvényre juttatott apartheidet legitimáltak Délen, illetve a szegregáció és az alárendelés állami érvényesítését az Észak nagyvárosaiban, mind a szabadság hiányára mutatnak rá. S ez teszi oly értékessé a szabadságot. Egyik oldalon áll a rabszolga, a másikon a szabad ember, a polgárháborút megelőző időszak nyelvezete szerint. A rabszolgaság oldalán áll a szeparált és tudatosan egyenlőtlen gazdasági és politikai élet szabadság-hiánya, a szabadság oldalán áll Amerika mint a lehetőségek országa.

A faji probléma távolról sem pusztán történelmi adalék; árnyékot vet közéletünk tetemes részére. Oktatási, szociális, jóléti és igazságszolgáltatási rendszereink igazságtalanságai, a feketék és fehérek kezelésének módozatai hihetetlenül lehangoló statisztikákat eredményeznek. Több tizen- és huszonéves fiatal fekete férfi foglya büntetés végrehajtási rendszerünknek börtönlakóként, vádlottként vagy feltételes szabadlábon, mint ahány az oktatási rendszerben van jelen diákként. A feketék és fehérek közti jövedelmi különbségek még mindig rendszerjellegűek: az iskolázottság minden szintjén, nőknél és férfiaknál egyaránt. A fehérek dominálta társadalomban az afro-amerikaiaknak még ma is megaláztatásokkal kell szembesülniük mindennapos életük során.

Azok, akik már jártak Amerikában, emlékezzenek rá, és vegyék jelzésértékűnek, hogy több bevándorlóval találkozhattak attraktív szolgáltatói állásokban, mint például reptéri limuzinok sofőrjeként, illetve jövedelmező cégek kereskedelmi pozícióiban, mint afro-amerikaival, s ez utal a kisebb üzemek foglalkoztatási politikájára is. Munkáltatóknál végzett felmérések kimutatták, hogy szignifikáns preferencia érvényesül a bevándorolt munkaerő javára az afro-amerikaiak ellenében, még az afro-amerikai vállalkozók esetében is. Ez az előítélet valójában szisztematikusan süllyeszti le az afro-amerikai populáció nagy részét a vidéki és városi társadalmon kívüliek rétegébe, elzárva őket az állandó munkalehetőségek és jövedelmek, így a felfelé irányuló társadalmi mobilitás reményétől. A rétegződési struktúra másik végén a pozitív példák ürügyként szolgálnak a rasszisták számára, hogy minimalizálják a hatalommal, presztízzsel és privilégiumokkal járó állásokat betöltő feketék teljesítményeit. A rasszisták úgy gondolják, az összes így betöltött állást szakképzett fehérek orra elől halászták el. A feketék teljesítményei egy újfajta fehér szolgasorsot körvonalaznak.

De amikor önök, a világnak ebben a részében az amerikai társadalom önöket is érintő problémáiról gondolkoznak, gyanítom, nem különösebben aggódunk az amerikai rasszizmus problémái miatt. Önök túlságosan könnyen megértik problémáink természetét. A heterogenitásnak az Egyesült Államokban létező hihetetlenül magas szintje úgyszólván túlmegy a kelet- és közép-európai képzeleten. Fogékonyak lehetnek faji problémáinkra. Megérthetik, hogy az amerikai erőszak problémája valamiképpen kapcsolódik ehhez. Megértésük tartalmazhat faji minősítést vagy mentes lehet ettől. De az itteni különféle faji, etnikai és nemzeti problémák alapján aligha tekinthetnek a mi problémáinkra önelégült módon, s állíthatják szembe önnön magukat velünk tökéletesen pozitív előjellel. Tudják, hogy belső relációink alakulása során szembenézünk azokkal a problémákkal, amelyek a mai modern barbarizmushoz vezettek, s amikor kritikus pillantást vetnek Amerika faji problémáira, tanácsos lenne arra is gondolniuk, hogy az amerikaiak miként igyekeznek megküzdeni, hol többé, hol kevésbé sikeresen, a másság problémáival, miközben az idegengyűlölet ismét felüti undok fejét Európa harcmezein.

De mielőtt azt gondolnák, hogy azt állítom: intelligensen Amerika-ellenesnek Amerika-barátként kell lenni, el kell ismernem, hogy az amerikai életmód kritikus megközelítése fontos az önök kulturális identitásának életképessége szempontjából, valamint, megítélésem szerint, a mi demokratikus életünknek is segítségére lehet.

Valószínűleg kultúraiparunk termékei jelentik az amerikai élet külföldön is érzékelhető legszerencsétlenebb és legproblematikusabb aspektusát. Ezen a területen sok mindent kell elutasítanunk, sok mindent kell elleneznünk, s számomra úgy tűnik, a tömegkultúránk ostobaságaival való szembeszállás, bárhonnan is jön, üdvözlendő. Minél erőteljesebb, annál jobb. De legyünk óvatosak. Az amerikai tömegkultúra kritikája könnyen átcsúszhat a demokrácia, illetve a demokratikus kulturális formák elutasításába. Ennek legnevezetesebb példája az, hogy Theodor Adorno, tökéletesen rossz irányt véve, elutasította a jazzt.

Egy extravagáns képregény-sorozat, a Pogo jut eszembe. Egyik szereplőjének van egy híres mondata egy nyilvánvalóan képtelen interakcióról: "Találkoztunk az ellenséggel, aki mi vagyunk". A vietnami háború idején, amikor ez a sorozat készült, a célzás nem igényelt sok magyarázatot. De ne felejtsük el, hogy az amerikai tömegkultúra sikerének titka a mind az Egyesült Államokban, mind külföldön tapasztalható népszerűség. Nekünk, értelmiségieknek, valóban intelligensen Amerika-ellenességre törekvő értelmiségiként, körültekintőnek kell lennünk az amerikai tömegkultúra megbélyegzésekor, máskülönben könnyen a filozófus fejedelem szerepében találhatjuk magunkat. Valóban fenn akarjuk tartani azt az értelmiségi álláspontot, ami nyíltan azt állítja, hogy "találkoztunk az ellenséggel, akik az emberek"? Az ideológiai háborúk véres századának lezárta után elkötelezhetjük-e magunkat egy olyan politika, vagy akár csak kulturális állásfoglalás mellett, amely azt állítja, hogy jobban tudja, mi áll az emberek érdekében?

Talán, remélem, nem lenne a válasz, de mégiscsak meg kellene kísérelnünk különbséget tenni a banális és az értékes, a gazdagító és a butító között. Egyetértek. De egy intelligensen Amerika-ellenes körültekintően jár el. Némely dolgok könnyen mennek. Az európai és amerikai piacokat egyre erőteljesebben uraló, sok amerikai tévében és filmben jelenlévő, értelmetlen erőszakot tiltani, bojkottálni kellene; a hollywoodi produkciókkal szembeni verseny érdekében esetleg a nemzeti kultúrpolitikák bizonyos módszereivel, egy "majdnem"-cenzúrával lehetne kísérletet tenni az alternatív helyi, nemzeti és regionális piacok létrejöttének biztosítására. A nagyságrendi megtakarítások teszik, hogy Hollywood uralja az erőteljes hatású film- és szórakoztatóipart, széles körben terjesztve egy világnézetet, amely nyilvánvalóan sokszor kifogásolható nem csak itt Európában, hanem az USA-ban is. A mi politikusaink igyekeznek ebből politikai kérdést kreálni, s valószínűleg ezt fogják tenni az Önök politikusai is. Az igazi hollywoodi termékek vonzzák a legnagyobb közönséget: világos, hogy a kisebb létszámú közönségek jövedelmezőségének feltételeit megteremteni ott és itt egyaránt kívánatos.

De eddig viszonylag egyszerű problémákat vetettem föl. Mi a helyzet, ha a szenny és a tökély közti határvonalat nem olyan egyszerű meghúzni? Mi legyen azon művek exportjával, amelyek hatékony esztétikai eszközökkel szólítanak meg egy tömeg-közönséget, de amelyek az anyagiak és a know-how hatalmának segítségével lesöprik a kisebb, nehezebben emészthető alternatívákat? Hogy egy ideillő speciális és sokatmondó esetre utaljak, mi legyen az olyan filmekkel, mint a Schindler listája?

A krakkói élet egyik bizarr tényezője, hogy az ember elmehet a régi zsidó negyedbe, Kazimierzbe, s vezetett túrán nézheti végig a tömeggyilkosságoknak, a gettó likvidálásának, a Holokausztnak Steven Spielberg filmjében ábrázolt, s a széles nézőközönség számára is jelentést nyert helyszíneit. Tudván tudva, hogy valójában mi minden történt azon a helyen (vagy legalábbis ahhoz nagyon közel), mindez szélsőségesen groteszk, a modern gonosz kivetítésének visszataszító amerikanizálása. Úgy tűnik, hogy azok számára, akik szponzorálják ezt a túrát, illetve azok szemében, akik részt vesznek rajta, a borzalmas kínok földje a realitás magasabb fokát érte el azáltal, hogy megjelent egy filmben, mint önnön valósága által. A film, népszerűségén és erején keresztül, széles közönség számára tette valósággá a zsidók elpusztítását. Megkönnyíti az emlékezést, egy olyan területen, ahol a borzalom és a felejtés a tudatlanság szolgálatában léptek kölcsönhatásba egymással. De nem tudom, s bizonyos vagyok abban, hogy Önök közül többen egyetértenek velem, hogy a történet vonalának melodramatikus sajátságai, a jó német középpontba állítása és a happy end egy olyan emlékezést szolgálnak-e, amely rosszabb a tudatlanságnál. Ha filmen ezzé kell lennie a Holokausztnak, fennáll a veszélye annak, hogy kevés hely marad az emlékezésben mindannak, aki és ami különbözött az emlékezetes karakterektől és azok sorsaitól: a szadista táborparancsnoktól, a lojális zsidó könyvelőtől, s a történet hősétől, a német csirkefogótól, aki végül elősegíti a kedvező végkifejletet. A Holokauszt elkövetőinek és áldozatainak ismeretében ez a leegyszerűsítés nagyon nyomasztó.

A leegyszerűsítésen kívül azonban más is tetten érhető, s több van ebben a briliáns filmben a történet vonalvezetésében rejlő melodrámánál. A zsidó gettó likvidálásának valószínűtlen ábrázolásában a náci terror megtapasztalásának abszolút borzalmai azok számára is hozzáférhetővé válnak, akik nem voltak jelen. Az amerikai filmipar minden trükkjének és anyagi erejének felhasználásával a világ könnyen elfelejtett dolgokra emlékezhet, s legtöbbünk képzeletét túlszárnyaló dolgokat képzelhet el. De a legfontosabb, hogy miközben a prezentációval kapcsolatos problémák feltárták az amerikai mozinak az európai filmek kifinomultságával szembeni korlátait, hozzájárultak ahhoz a tényhez is, hogy a film nagyon széles közönséghez jutott el, sok olyan emberhez is, akik aligha szenteltek valaha is gondolatokat a Holokausztnak. A film mint demokratikus művészi forma, elnyeri méltó helyét. Igen, az amerikai happy end korlátai nyilvánvalóak. Igen, századunk borzalmainak tudományosabb feldolgozásai számtalan formában hozzáférhetőek, többnyire sokkal mélyebb betekintést engedve. De a Schindler listája közönségének túlnyomó többsége soha nem fordult volna ezekhez. Intelligensen Amerika-ellenesek, finomítsatok kritikáitokon még akkor is, ha azok általánosságban helytállóak!

Az idegen országokban végzett amerikai tevékenységeket érintő szigorú kritikák különösen arra az anomáliára vonatkoznak, hogy az amerikaiak rendkívül tudatlanok az őket körülvevő világgal kapcsolatban, ugyanakkor azonban rendkívüli módon szeretnének részt vállalni ebben az oly kevéssé ismert világban. Talán még ez az ábrázolás is gyenge lábakon áll egy efféle ellenvetéssel szemben. Ki vagyok én, hogy megtanítsam önöket az intelligensen Amerika-ellenesség mibenlétére? Miért gondolják az amerikaiak, hogy ők tudják a legjobb tanácsot adni az embereknek saját demokráciájuk lehetséges vagy kívánatos formájáról? Vajon a demokrácia problémájáról nyújtott amerikai tanács nem emlékeztet túlságosan is a keleti "nagy testvér" által a lengyeleknek és más országok népeinek nyújtott tanácsaira? Vajon a demokrácia à la Americain pusztán egy újabb domináns ideológia?

Ezek nehéz kérdések. De azt gondolom, egyszerűen megválaszolhatók. Mindössze érzékelni kell, a formális struktúrán túl, a demokrácia, Amerika és az Amerika-ellenesség anyagát is. Ha a demokrácia problémáit nem utópista, hanem praktikus és nem pusztán idealista módon szemléljük, specifikus modern intézményekre gondolunk: alkotmányok és választások, versengő politikai pártok, képviseleti és egyesülési módozatok, a szabad szólás és tulajdonlás liberális jogai, a törvény uralma. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az intézmények, amennyiben egy támogató kulturális kontextuson belül sikeresek, demokratikus kultúrát kívánnak. Egy efféle kultúra, szemben az autoriter kultúrával, messze nem egynemű. Tele van paradoxonokkal és anomáliákkal, feszültségekkel és dilemmákkal, melyek általában nem oldhatók meg véglegesen. Nem világos, hogy a demokráciának vajon inkább a kulturális elkötelezettség közös irányvonalára van-e szüksége, mint azt az amerikanizmus szószólói a századfordulón gondolták, avagy a különbözőségek működése tarthatja össze a demokratikus politikát, miként azt a multikulturalizmus (és előtte a pluralizmus) állítja. A demokrácia ezen két álláspont erőteljes és nyílt ütköztetéséről szól. Lévén ilyen nyílt, nem egykönnyen funkcionálhat a szovjet típusú marxizmus módszereivel élő instrumentális ideológiaként.

Az amerikai életmód kritikája alapvető része az amerikai életmódnak. Bizonyos értelemben az Amerika-ellenesség nagy amerikai tradíció. Amikor én egyfajta intelligens Amerika-ellenességet javaslok önöknek, ami szemben áll a kevésbé intelligenssel, ezt az amerikai demokrácia problémáinak ismeretére alapozva teszem. Javaslom, legyünk kritikusak, de nem cinikusak, legyünk jól informáltak a demokrácia amerikai kísérletének sikereiről és kilátásairól, és józan ítélkezők a létező gyakorlatokkal szemben.

Az amerikaiak, különösen ha külföldre utaznak, összetéveszthetik a reményeket a jelen valósággal. Ez elsősorban azok számára kényelmes, akik kormányzati intézményekben vagy azok számára dolgoznak. De kár lenne, ha ez a tendencia beárnyékolná a megoldásokra tett erőfeszítéseket. Szégyenletes lenne, ha az elismerés hangjai mellett nem hallhatnánk a kritika független hangjait is. Amikor tanács érkezik Amerikából, mérlegelniük kell az amerikai társadalom és gyakorlat abban rejlő megértésének minőségét, s a tanáccsal ellátott ország helyzetének megértettségét. Ugyanígy, ha én Amerika-ellenességről hallok külföldről, mérlegelni fogom annak önértékelését és az amerikai élet komplexitásával való szembesülését. Amennyiben vannak ilyen értékei, igazolni fogja a demokratikus program ígéreteit. Hiszen nekünk Amerikában, akárcsak önöknek a világnak ezen a részén, szükségünk van intelligens Amerika-ellenességre, vagyis kritikai beállítottságú demokratikus kultúrára.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Bármennyire lenyűgöző is a globalizáció anyagi vonatkozása, nyilvánvalónak tűnik, hogy annak puha dimenziója, vagyis a kulturális terjeszkedés legalább annyira lényeges Amerika hatalmának fenntartása szemponjából. A képesség, mellyel rá tudunk venni másokat arra, hogy azt akarják, amit mi is akarunk, azáltal, hogy az amerikai életstílus vonzerejét hangsúlyozzuk, sokkal nyerőbb választás, mint a katonai vagy a politikai kényszer.

Bevezetés

A hétköznapi referenciapontok manapság egyszerre globálisak és provinciálisak, azaz nagyjából és egészében amerikai referenciapontok: Hollywood, popzene, légitársasági és számítógépes zsargon. (Ian Buruma: Út Bábelbe, New York Review, 2001. május 31. 26. o.)

A globalizáció már a kezdetektől hevesen vitatott jelenség volt. Pozitív hatásait, azaz az életszínvonal emelését, a világméretű szabadkereskedelem elősegítését, a befektetések növelését, valamint az információ és a tudás világszerte tapasztalható szabad áramlását ellensúlyozták a különböző területeken érezhető nyilvánvaló visszaesések. A transznacionális hatalom kiterjesztését, a spekulatív tőke destabilizáló működését, a bennszülött kultúrák szétrombolását, a nemzetállamok szuverenitásának megsértését, az ökológiai hanyatlást, valamint a szegények és gazdagok közötti növekvő egyenlőtlenségeket erőteljes kritika érte. A nemzetközi találkozókon előforduló, túlnyomórészt nyugati fiatalok által kezdeményezett és vezetett erőszakos tiltakozások mindennapossá váltak az elmúlt években. Jelenleg a szeptember 11-ei események mindent elhomályosítanak. Bár még sokat változhat ebben a korai szakaszában, a terrorizmus nyíltan fenyegeti a globalizáció melléktermékének mondott fejlődés és demokratizáció feltételeit. A fundamentalista terrorizmus, amely egyrészt visszafejlődést eredményez, másrészt birtokában van a legújabb pusztító fegyvereknek, olyan erőként jelent meg, amellyel számolni kell. Ahhoz, hogy megértsük és megkíséreljük integrálni azt a drámai erőt, amelyet ez a fogalom jelent, a téma elemzésére és a globalizáció puhább elemeinek vizsgálatára van szükség. Ez a cikk szeretne hozzájárulni a fenti elemzések néhány aspektusának vitájához.

A globalizáció hatása

A szovjet és kelet-európai kommunizmus bukása óta a globalizáció exponenciálisan növekedett mind kiterjedésében, mind pedig intenzitásában, s Kína, több mint 15 évig húzódó tárgyalások után, ma már a Világkereskedelmi Szervezet "felnőtt" tagja. A hidegháborús Kelet-Nyugat-megosztottságnak vége. Az alternatív marxista modell feltételezhetően teljes eltűnése az egész világon szabaddá teszi a terepet a neoliberális kapitalizmus számára. A termékek olcsón és bőségesen állnak rendelkezésre, a jövedelmek növekednek, miközben a nyugati értékeket és életstílust terjesztik szerte a világon. Fukuyama kijelentése "a történelem végéről" nyitott fülekre talált. A konfliktusok, akár ideológiai, akár katonai konfliktusok, az ő perspektívájából nézve lényegtelen avíttságoknak tűnnek ebben az új korban. A szabad piacból a modernizáción, kommunikáción és hipertechnológián keresztül haladó fejlődés a demokráciába, szükségszerűen jóléthez, pluralizmushoz, valamint világméretű megállíthatatlan békefolyamathoz vezet. A globalizált szabadpiaci rendszer, amely mentes mindenféle megosztó kényszertől, s amely zabolátlan és diadalittas, mindenkinek kiosztja megérdemelt jussát.¹ Ohmae, hasonló tónusban, "határtalan világról" beszél, ahol még a nemzeti határok is megszűntek működni, mert nagy a világbéke átka.² Ennek nagy része mára megvalósult. A föld szinte egyetlen része sem maradt érintetlen az iparosodás és a városiasodás folyamatától. A jövedelmek megnőttek, a képességek továbbfejlődtek, a táplálkozás és az egészségügy javult, az oktatás sokkal szélesebb rétegek számára elérhető, a gyermekhalandóság a korábbi érték töredéke lett, a várható élettartam pedig növekszik. Az embereket támogatják, hogy megvalósíthassák önmagukat. Könnyebb lett az utazás, és a szabadidő további életmód-fejlesztési lehetőségeket biztosít. A személyautó, a légi közlekedés és a fogyasztási cikkek még a szerényebb jövedelműeknek is rendelkezésére állnak, és végül, de nem utolsósorban, a média, a televízió, valamint az Internet olyan kulturális klímát teremtenek, ahol a szabadság és a demokrácia felvirágozhat.

Tárgyilagosan nézve, ez egyáltalán nem rossz eredmény, és elég ahhoz, hogy súlyt adjon a globalizációt támogató érveknek.³ Az "ellenálló identitások", ahogy Castells nevezi őket, másképp látják, amikor gyakran tout en court elítélik a modernizációt.⁴ Három téma tűnik lényegesnek: a transznacionális vállalatok továbbélése, a spekulatív tőke, és az egyenlőtlenség növekvő mértéke, mind nemzeti, mind pedig az Észak-Dél ellentét szintjén. A transznacionális vállalatok látványosan felvirágoztak a neoliberális szabadpiaci rezsim alatt. Az alig átlátható, komplex identitások bonyolult hálózatát működtető és kényelmi szempontokat követő, egyes esetekben "súlytalan vállalatok" manapság nagyobb költségvetés fölött rendelkeznek, mint egyes nemzetállamok. A hatalmas befektetési és munkalehetőségek kilátása arra ösztönzi a nemzeti kormányokat, hogy jelentős támogatásokat plusz adómentességet kínáljanak a hosszú távú elköteleződés reményében. Összességében azonban ez nem tiszta áldás a kritikusok szemében. Bár elismerten magasabb bért fizetnek, mint a helyi cégek, a munkavállalási feltételek igencsak kemények. Izzasztó munkakörülmények, kötelező kifizetetlen túlórázás, fiatalok alkalmazása és a szakszervezetek tilalma számtalan helyen előfordul. A piaci logika ezenkívül valószínűtlenül esetlegessé teszi a meghosszabbított elköteleződést. Az új és alacsonyabb bérköltségű munkaerőpiacok lehetősége, a csábító befektetési körülmények vagy más, hasonló előnyök korai távozáshoz vezetnek, bomlásnak indult telepeket, fölösleges munkaerőt, környezetszennyezést és zavargásokat hagyva maguk mögött.⁵

A nemzetközi tőke még mozgékonyabb szokott lenni. Azok a hatalmas összegek, amelyek körbe-körbe keringenek a földgolyón, valami jelentősebb hozam után kutatva, komolyan akadályozták a fejlődő országok növekedését. Egy sor, egykor virágzó közösség – Thaiföldtől, Malajziától, Burmától és Dél-Koreától kezdve számos latin-amerikai államig – súlyosan megégette magát a ki-be járkáló "forró" pénzekkel. A fizetésképtelenség keltette félelem miatti elhamarkodott pénzkivétel valutaleértékeléshez, hatalmas külföldi adósságokhoz, nagymértékű munkanélküliséghez és hosszú távú recesszióhoz vezet. Végeredményben a növekvő egyenlőtlenségi szintek a globalizáció elkerülhetetlen melléktermékeinek tűnnek. Mind az egyes államokon belül, mind globális szinten a jövedelmi és vagyoni különbségek drámai módon megnőttek az elmúlt években.

Míg az USA-ban a társadalom legszegényebb tíz százaléka reáljövedelmének csökkenését tapasztalhatta az elmúlt évtizedekben, a leggazdagabb 1% részesedése több, mint megduplázódott. Hasonlóan, míg globális szinten a világ leggazdagabb egyötöde ma a világ jövedelmének több mint 80%-át kapja, az ellenkező oldalon a legszegényebb ötöde nem több, mint 1,4%-át, s az egyenlőtlenségi arány itt is megduplázódott az elmúlt évtizedben.⁶ Akármennyire lenyűgöző is a globalizáció anyagi vonatkozása, nyilvánvalónak tűnik, hogy annak puha dimenziója legalább ennyire fontos, ha nem még lényegesebb. Amit Nye és Owens "puha hatalomnak" nevez, azt nagyban elősegíti Amerika információs technológiai előnye, ami egyben közvetítő csatornaként is funkcionál a kulturális exportjához. Az a képesség, hogy rá tudunk venni másokat arra, azt akarják, amit mi is akarunk, azáltal, hogy az amerikai életstílus vonzerejét hangsúlyozzuk, sokkal nyerőbb választás, mint a katonai vagy politikai kényszer kemény hatalmának az alkalmazása.⁷ Számos vezető globális szabályozó testület amerikai értékeket és elköteleződést tükröz, míg Hollywood kulturális hatásköre szélesre tárja a kapukat a kapcsolt kereskedelem előtt, s ezzel globális szinten a "megszállott fogyasztás" (consumerism) és a "kommodifikáció" (commodification) értékeit támogatja. Az alábbiakban a puha hatalom szerkezetét és hatását több szempontból szemügyre vesszük.

Globalizáció, Hollywood és az amerikai politika

A globalizáció kérdése mind a jobb-, mint a baloldalt megosztja az USA-ban. Patrick Buchanan, aki egykor a Republikánus Párt jobboldalának prominens alakja volt, mára elhagyta azt, és az ultranacionalizmus vezető szószólójaként hangosan tiltakozik a határok megnyitása ellen a külföldi befolyás és termékek előtt. A transznacionális vállalatokat, a spekulatív tőkét és a munkahelyek alacsony bérszínvonalú gazdaságokba történő tömeges exportját összefoglalóan olyan hatalmas költségnek tartják, amit az állítólagos gazdasági fejlődésért meg kell fizetni.⁸ Annak ellenére, hogy Clinton határozottan letette a garast a világ piacgazdaságainak növekedése mellett, számtalan eltérő hang jelent meg a Demokrata Párton belül. A befolyásos AFL-CIO-szárny ellenezte a NAFTA-t és a WTO feltétlen támogatását mint a munkások érdekeinek és biztonságának elárulását, nem elfeledkezve arról, hogy a tagság a teljes munkaerő 14%-ára esett vissza. Az elnök erőfeszítései az oktatás, az újraképzés és az alkalmazhatóság terén részben azt a célt szolgálták, hogy kiengeszteljék a fenti ellenzéket, bár a finanszírozási alapok elégtelennek bizonyultak.

Kisebb mértékben ugyan, de a konzervatív kongresszusi republikánusokban is van hajlam az izolacionizmusra, amely az olyan külső szabályozó testületek, mint az ENSZ és az IMF felé irányuló ellenségességben, illetve a békefenntartó küldetések céljából külföldre küldendő amerikai csapatok felajánlásával kapcsolatos kelletlenségben nyilvánul meg. A wilsoni morál és a "tegyük a világot biztonságossá a demokrácia érdekében" hagyományos fogalmait visszautasítják, kivéve, ha életbevágó államérdekről van szó.⁹ Elnöksége elején George W. Bush hasonlóan elővigyázatos volt a külföldi beavatkozásokkal kapcsolatban, ezt a hozzáállást azonban a terrorista támadás hatására mára már feladta. Az amerikaiak határozott többsége tartósan helyesli a további globalizációt, anélkül, hogy a lehetséges kockázatokat vagy hátrányokat végiggondolná. Hollywood számára is magától értetődő, hogy nyomást gyakorol a kormányzatra: nyissák meg a világ kulturális iparát a korlátlan verseny előtt, tekintve vezető szerepét a szórakoztató iparban, amely ebben a pillanatban nem tűr el vetélytársakat sehol a világon.

Az USA a világ vezető gazdasága, amelynek az OECD-országok közül a legmagasabb a termelékenysége, és az egyedüli szuperhatalomként természetesen kényelmesen érzi magát az Új Gazdaságban, és technológiáival fokozatosan bekeríti a világot. A vezető transznacionális vállalatok többnyire amerikaiak, és az amerikai vállalati érdekek hasonló módon uralják a jövőben felemelkedő iparágakat. A globalizációra nagyrészt ígéretként, nem pedig fenyegetésként tekintenek, mindazon rövid távon esedékes kiigazítások dacára, amelyek a régebbi gazdaságok munkásainak megsegítéséhez szükségesek, akiknek a képességei hirtelen fölöslegessé váltak. AZ IMF adatai szerint az USA részesedése a világ exportjából alacsonyabb, mint az EU-é, ahol a vélemények sokkal inkább megoszlanak a gyorsuló globalizáció érdemeivel kapcsolatban. Az IMF szerint ugyanakkor 1999-ben az USA járulékokból és szerzői jogi díjakból (szellemi tulajdon) származó forgalma, beleértve Hollywood néhány kulturális exporttermékét, 23 milliárd dolláros nettó többletet és olyan domináns helyzetet eredményezett, amelyet sehol a világon meg sem közelítenek.¹⁰

Petras és Morley amerikai kritikusok bírálták a nagyrészt rejtélyes transznacionális vállalatok (TNV-k) által gyakorolt hatalmat, amelyeket hathatósan támogat a külpolitika és a politikai elit, és amelyeket a Wall Street pénzel, s szembeállítják az alulfejlett és zaklatott sorsú Main Streettel.¹¹ Eközben Gowan a NATO katonai fennhatóságát bírálja, összekapcsolva azt az amerikai pénzügyi piacok uralmával, amelyek "Washington fausti kísérletét támogatják a világuralom elérésére".¹² Még súlyosabb azonban az a kritikai kijelentés, amelyet a globalizáció további elősegítését sürgető washingtoni konszenzus képvisel. A világszerte működő szabad piacokra úgy tekintenek, mint a demokratizációt és modernizációt elősegítő olyan erőre, amely az Észak-Dél-megosztottság megszüntetésének egyetlen hatékony eszköze.¹³ Az USA katonai erő alkalmazása nélkül is képes volt ellenőrizni a kereskedelmi feltételeket. Utolsó országértékelő beszédében, 2000 januárjában a Kongresszusban Clinton elnök teljes mellszélességgel kiállt a globalizáció mint Amerika végső határa mellett: "Gazdaságunk minden lehetőségének megvalósításához saját határainkon is túl kell lépnünk, hogy alakíthassuk azt a forradalmat, amely lerombolja az akadályokat és újfajta kapcsolati hálót épít ki a nemzetek, az egyes emberek, a gazdaságok és a kultúrák között: a globalizációt. Ez korunk központi valósága."

E kérdés mellett ugyanúgy síkra szállt Bush elnök is.

Amikor Hollywoodnak a globalizációs folyamatban betöltött szerepét vizsgáljuk, hamar világossá válik, hogy nem egyszerűen anyagi dolgokról szól a vita. Az óriás transznacionális szervezetek hatalma ugyanúgy kiterjed a kulturális területre is. Számos amerikai visszhangozza azokat az aggodalmakat, amelyek a világ más részeiről érkeznek. Az amerikai életstílus hollywoodi megjelenítése, a család, a lobogó és az erkölcsiség gyakran lealacsonyító ábrázolása, valamint a végtelen erőszakáradatnak kitett gyermekek problémája mind össztűz alá került. A bírálat nem egyszerűen az általános "elbutításra" vonatkozik, hanem a befelé forduló perspektívagyártásra is, amelyben a külső világ alacsonyabb rangú és sztereotípiákra épül. Összehasonlításul, Hollywood mitikus aranykora, az 1938-tól az 1960-as évekig terjedő időszak egységes látomást sugallt: hit a demokratikus rendszerben, az osztálynélküli társadalomban, a hősies individualizmusban és a kapitalista munkaetika és vállalkozás nyújtotta lehetőségekben. Azon mámorító napok óta úgy tekintenek Hollywoodra – különösen Robert Bork – mint egy olyan gépezetre, amely az engedékeny nemzedék kultúraellenes értékeit hirdeti – szabad szerelem, kicsapongás, "menetelés Gomorra felé"; eközben egy másik jeles konzervatív kritikus, Michael Medved, könyörtelenül visszautasítja Hollywood liberális, vallásellenes, szekularizáló és lényegében baloldali elhajlású felforgató tevékenységét.¹⁴

Szükségtelen mondani, ezeket a vádakat már sokszor hevesen vitatták, miszerint túlságosan is egyoldalúak, s hogy a filmek többsége családcentrikus és népszerű, illetve hogy az iparág csak teljesíti az elvárásokat, nem pedig teremti azokat.¹⁵ Mark Cousins szerint valójában még az olyan, állítólag avantgárd, kultúraellenes filmek, mint a Taxisofőr és a Kék bársony is lényegében a jobboldali mozgóképes hagyomány képviselői – a hősies individualizmus, a mítoszteremtés, a megtestesítés kifejezői, és nagyrészt képtelenek a strukturális elemzésre. Azt írja: "újszerű látomásuk középpontjában van valami a jobboldali libertariánus szellemiségből és a modernitással szembeni haragból is. Reakciós filmek. És a baloldal ezt láthatóan sosem vette észre, vagy egyszerűen csak nem bánta."¹⁶

A pártok feletti igyekezet, hogy jogi korlátokat szabjanak a hollywoodi gépezettel szemben, amelyet Joseph Lieberman és John McCain is látványosan támogatott az elnökválasztási kampány során, ismételten zátonyra futott. Az első alkotmánymódosítás és a szólásszabadság megsértése miatti beadványok, az iparág pártkasszákba juttatott nagylelkű támogatásai és az a fenyegetése, hogy felhagy az osztályozási rendszerrel, hatékonynak bizonyultak. A vallásos hit szervezeteire támaszkodó ún. "könyörületes konzervativizmus" homályosan célzott arra, hogy "hazai pályán" kell megverni Hollywoodot.¹⁷ Megjósolható, hogy a terrorista támadásokat követően Hollywood valószínűleg ismételten önkorlátozást hajt végre, és "Amerika első számú értékeit" fogja hangoztatni, amint az háborúk idején már megszokott. Bush elnök fel is kérte Hollywoodot, hogy "támogassa a háborús erőfeszítéseket" azáltal, hogy stratégiai propagandával segíti eladni a háborút külföldön. Ezt az a tény is elősegíti, hogy a stúdiók "egy olyan nemzetközi médiakonglomerátum részei, amely megkönnyíti a magas rangú vezetőknek, hogy ellenőrizzék, amit forgalmaznak és terjesztenek".¹⁸

Hollywood története és bírálói

Az amerikai médiaóriások kulturális imperializmusának meghatározó pillanata volt 1983, amikor az aszály sújtotta szubszaharai, nomád tuareg törzs 10 nappal elhalasztotta éves vándorlását a friss legelők felé, hogy megnézhessék a Dallas utolsó részét.¹⁹ Hollywood már egészen korán globális iparággá vált. Filmjeit széles körben exportálták, amit megkönnyített az angol nyelv elterjedése a Brit Birodalom virágkorában, a Madison Avenue által támogatott amerikai kommercializmus, az angol nyelv tudományos világnyelvvé válása, illetve mostanában az Internet. A második világháborút követően más nemzeti iparágak is megerősödtek anélkül, hogy valaha is kritikus tömegre tettek volna szert. Potenciális kulturális irányadókká váltak, mégsem nevezhetjük őket főáramnak. Ezzel szemben az amerikai film kisgyerekkortól kezdve a szocializációs folyamat részévé vált a világon mindenhol, csillagai és kifejezései, alapvető feltételezései és féligazságai mindenki számára ismerősek voltak. Szó szerint a globális öntudat beágyazódott részévé vált, tovább erősítve a világban betöltött szerepét. Jó esetben olyan kulturális értéket hordozhat, amely a megmerevedett idegengyűlölő nacionalizmussal szemben kihívást jelenthet. Rossz esetben hazafias feltételezések mellett újraírja a történelmet, múltbeli eseményeket mitologizálva, a helyi értékeket aláásva, és olyan kultúrát terjesztve, amelyben a nyers materializmus és az erkölcsi relativizmus a legfőbb értékek.

A film és a televízió integráns része Amerika "puha hatalmának", amellyel könnyedén dicsőít olyan erényeket, amelyeket az amerikai életformához kapcsolhatunk, beleértve annak árnyoldalait. Amerika öndefiníciója, miszerint ez az első "univerzális nemzet", amelyet olyan bevándorlók alkotnak, akiknek ismerős a kulturális csere fogalma, azt jelentette, hogy Amerika könnyűszerrel elfogad más hagyományokat.²⁰ A "győztes mindent visz" típusú piaccal korán kialakult azon befolyása és képessége, hogy más kultúrákat átalakítson, s ezt sosem kérdőjelezték meg komolyan. Mostanság Hollywood inkább befelé fordul és ügyel a politikai korrektségre, s igyekszik nem támogatni a kisebbségek nyers sztereotipizálását olyan szinten, ahol csak a fehér angol színészek alakíthatnak biztonsággal negatív figurákat.

A legnagyobb stúdiókat európai zsidó emigránsok alapították, amikor a nyugati parton kerestek új otthont a huszadik század első évtizedében. Később feltalálták az "amerikai álom" ideálját. Az olcsó föld, a tájkép és a napsütés korlátlan lehetőségeket nyújtott a hatalmas filmstúdiók építéséhez, nem is beszélve a New York-i Eastern Trust egykori pénzügyi uralma feletti független irányításról. Bár a tipikus film, nehézkes tartalma miatt eredetileg igencsak kevéssé volt konformista, a húszas évekre az amerikai filmek 90%-a Hollywoodban készült, és elégedett külföldi nézőknek adták el őket. Egyértelműen jelen volt ezekben egyfajta nyájasság és konformitás, a lehetséges sértések elkerülésére, valamint a status quo általános megerősítésére való igyekezet. Ugyanakkor kritikusabb és bátrabb termékek is megjelentek az alacsonyabb költségű külföldi helyszínek mind gyakoribb alkalmazásával. Bár kevesebb filmet termelt, mint az indiai Bollywood manapság, Hollywood piaca sokkal nagyobb és nyereségesebb volt. A húszas évek végére nyereségének 35%-a külföldön keletkezett, és említésre méltóan korán biztosította magának az állami támogatást, miután a kereskedelmi és kulturális terjeszkedésben játszott szerepe nyilvánvalóvá vált.

Az első filmstúdiót 1911-ben alakították meg, majd a vertikumszerű rendszer gyors fejlődése a könnyen hozzáférhető pénzügyi támogatással hamarosan új, invenciózus médiumot hozott létre, amelyet a filmcsillagok, a hatalmas költségvetések és a folytonosan fejlődő technológia uralt. Az iparág villámgyorsan fejlődött, tükrözve a társadalmi fogyasztási és pihenési mintákat, s ezt az is elősegítette, hogy a szinkronizálás alkalmazásával tovább növelték a külföldi fogyasztási arányt. A második világháború utáni tengerentúli bevételek a teljes bevételnek több, mint 50%-át adták, miután Hollywood gyakorlatilag nemzetközivé vált. Ahogy Maltby és Bowles írták: "1960 után fokozatosan egyre nehezebb lett a médiatermékeket nemzeti kategóriákkal leírni, vagy akár csak azt állítani, hogy az amerikai filmek határozottan amerikai ötleteket vagy politikai elveket ábrázolnak."²¹

A filmek gyakran követnek bizonyos narratív szerkezetet, amelyet könnyen lehet ideológiaként értelmezni, a társadalmi és szexuális rendszer kritikátlan elfogadásaként. A "happy end", ami általában az egyéni hős küzdelmén alapult a mindent elsöprő sorssal szemben, szinte teljesen általános volt. Ezen a hagyományon belül azonban kialakultak bizonyos típusú standard módszerek a populáris kultúra különböző témáinak kifejtésére. Elsősorban a western miliő, a horror és a gengszterfilmek, valamint a negyvenes és ötvenes évek film noirjához kapcsolódó kritikusabb áramlat, amely az amerikai álom bújtatott bírálatát is jelentette.²² A feketék kialakuló mozija nagyrészt beleolvadt az amerikai főáramba, bár az olyan rendezők, mint Spike Lee megpróbáltak elérni egyfajta független ellenőrzési szintet. A legtovább élő típus a western volt, amely a hatvanas években látszólag végső, hanyatló fázisába jutott, amikor a cowboy csillagok kiöregedtek és megkoptak, a forgatókönyvek pedig egyformán laposnak tűntek. A világ legvalószínűtlenebb sarkában azonban egy olasz rendező, Sergio Leone feltámasztotta azt, s a Clint Eastwood főszereplésével Spanyolországban forgatott híres és sikeres, nagyopera stílusú "spagetti western" sorozata a filmkészítés világának kozmopolitizmusát bizonyította.

A korai harmincas évek vertikumszerűen szervezett stúdiói (amelyek a gyártást, a forgalmazást és a vetítést is ellenőrizték) éves szinten, tömeggyártásban mintegy 600 filmet készítettek, a Ford detroiti gyáraiban alkalmazott előírásokhoz hasonlóan. A háború után ezzel szemben kihívást jelentett a televízió megjelenése, a külvárosok megnövekedése és szórakozási formái, valamint a Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán létrejövő trösztellenes törvények 1948-ban, amelyek megszüntették a vertikális integrációt és az öt nagy stúdió ellenőrzését a filmszínházak többsége felett. Ez végső soron megnyitotta az utat a független producerek és az ún. "csomag-egység" rendszer előtt, plusz még több külföldi import érkezhetett. Míg a nagyobb filmvállalatok a finanszírozás és a forgalmazás ellenőrzésére koncentráltak, a gyártást kiadták független forgatókönyvírókból, filmcsillagokból és rendezőkből álló csapatoknak, akik szabadúszóként működtek. Hollywood belépett a televíziós gyártásba is, hogy ellensúlyozza a mozi csökkenő nézettségét és bevételeit.

A kulturális bírálat manapság posztmodern elemzéssé tágult, amelyben igyekeznek behatolni a kulturális tartalom és jelentés rétegeibe. A korai viták két fajta mozit különböztettek meg: a felsőbbrendű, magas kultúrájú, kísérleti, avantgárd mozit, amelyet a húszas évek híres Moszfilm stúdiójának orosz mozija és Szergej Eizenstein képviselt, illetve az alacsonyabb rendű, iparosított tömegkultúrát, amit Hollywood jelentett, és ezek kapcsolatát elemezték. Dwight Macdonald, a befolyásos kritikus elutasította Hollywoodot szűklátókörűségéért, amely az egységes stúdiórendszerben öltött testet. Azóta pozitívabb értékelések is születtek, amelyek elismerik azt az egyedülálló eredményt, amit néhány kiválasztott művészrendező, mint Ford, Hawkes és Welles kontrasztos látomása jelentett az amerikai film történetében.²³ Az egyik vezető posztmodern filozófus, Frederick Jameson szerint a modern csúcspontját a hatvanas években érte el. Azóta a radikális kemény magot felszívta a vezető TNV-k által meghatározott fogyasztói kultúra, amelyet a magas- és a tömegkultúra keveredése jellemez. Ez a válogatás az uralkodó, mivel a művészeti innováció nehézkessé vált egy olyan világban, ahol a reklámok és szappanoperák ugyanolyan tiszteletet követelnek meg maguknak, és bíráló megjegyzésekre méltónak tekintik őket. Az egyéni identitás a történelemmel együtt erodálódott, felforgatta a bürokratikus kapitalizmus, amely a valóságot képekké alakítja és "az idő töredezettségét folyamatos jelenetek sorozatává transzformálja".²⁴

Hollywood "aranykora" ugyancsak vitatott terület, amely állítólag megerősítette a rasszista-szexista képi világot és bírálat nélkül elfogadta a kapitalizmust. Larry May szerint azonban a kép sokkal bonyolultabb. A harmincas évek moziját a munkásosztály populizmusára alapozták, amely mind a nőket, mind a kisebbségeket magába foglalta, s a legjellegzetesebb képviselője Will Rogers cowboy-filozófus volt, aki lényegében egyfajta házilag barkácsolt demokratikus toleranciát és az alternatív kultúrák elfogadását hirdette. Hollywood erősödő szakszervesítése a Filmszínészek Céhén keresztül, illetve a kisebb, modern, helyi mozik kialakulása szintén erre a demokratikus gondolatra rímelt, ahol a gazdag és óriás üzleti vállalkozást gyakran telhetetlen és érdektelen szereplőként ábrázolták.²⁵ Mindazonáltal, ahogy Gerald Home is rávilágított, a negyvenes évek szakszervezeti sztrájkjai, különösen a forgatókönyvíróké, FBI-ellenőrzést váltottak ki, és olyan gengsztereket fogadtak fel, akik igyekeztek megfélemlítéssel és kizárásokkal megtörni a sztrájkolók kitartását. A szervezett bűnözés felemelkedése egy időszakra esett a baloldal hanyatlásával és a tömegirányítás térnyerésével a legfontosabb szakszervezetekben. Ez, valamint a McCarthy szenátor által keltett, egyre erősödő kommunistaellenes érzelmek és a feketelista alkalmazása a stúdióvezetőket bebetonozta az irányításba.²⁶

Az egyetemes, "időtlen" Hollywood-kép és az általa pozitív módon megjelenített amerikai stílus csak a háborúban erősödött meg igazán azokkal a hazafias, szolidarisztikus üzenetekkel, amelyek kiálltak a haza, a család és az otthon mellett. A háború utáni mccarthyzmus és a hidegháború megerősítette ezt a lényegében konzervatív ábrázolást, ahol John Wayne (és később Sylvester Stallone Rambója) emblematikus figurákká váltak. Az ötvenes években kevesebb kritikus filmet készítettek. Bár a fiatalok megfogalmaztak némi tiltakozást, összességében a filmtermelés nagyban megerősítette a társadalom konszenzusos képét, amelyben a nők helye odahaza volt.²⁷ May megfogalmazása annak a Hollywoodnak a határozott jóváhagyása, amely nagyjából a nemzeti közhangulatot tükrözte, ahol az eltérő véleményeket gyakorlatilag elfojtották. Ehhez hasonlóan az egymás mellett futó hírmédiában egy igen befolyásos tanulmány elutasította azt, amit a szerzők a hírek "propaganda modelljeként" értékeltek. Meglátásuk szerint a producereket jobban érdekli a profit és a reklámbevételek, mint az etika vagy az igazság, és hat rájuk az a jobboldali ideológiai nyomás, amely tömeges kritikátlan konformitást hozott létre.²⁸

Az amerikai "új hullám", amely a hatvanas évek végétől majdnem egy évtizedig tartott, a munkásosztály életéről szóló sorozatokat és problémás témákat is feldolgozott, különösen az olyan filmek, amelyek az amerikai csapatok vietnami beavatkozását vizsgálták. Azóta a "folytatásos" sikerfilmek és eposzok uralták el a globális piacot, amelyeknek első példája a Csillagok háborúja volt és olyan kreatív rendezők/producerek jegyezték, mint George Lucas és Steven Spielberg. De még így is, a kisebb, független filmproducerek vállalhatták s vállalták is a kockázatot, és a kiváló minőségű filmek elérték a tömeges nézettséget. A figyelemreméltó kivételek közt találjuk Scorcese és Coppola filmjeit, és a 2000-es Oscar-díjas Amerikai szépséget. Hollywood legalább annyira vállalati filozófia, mint amennyire fizikai színhely, és bár a pénz az úr, nem pedig a művészet vagy az esztétika, azért nem annyira korlátolt a gondolkodása, mint ahogy azt néhány kritikus véli.

A politikával és politikusokkal kapcsolatos növekvő cinizmus is egy sor olyan filmet segített a világra, amelyek bírálták az intézményes értékeket, amit a nukleáris háborús fenyegetés megszűnése tett lehetővé. Nézzük csak meg, hogyan ábrázolták a filmkészítők a hivatalban lévő elnököket: kezdve az Abraham Lincoln iránti egykori mitikus tisztelettől Oliver Stone Richard Nixon tragikus alakjáról rajzolt kétértelmű és minden részletre kiterjedő portréjáig. Azóta az elnökség ábrázolása összességében derűsebb és pozitívabb lett, ha olyan filmekre gondolunk, mint a Dave és a Szerelem a Fehér Házban, amelyekben idealizált, népieskedő és megnyugtató képeket lehetett bevetni. Az Amikor a farok csóválja című, külpolitikai machinációkat leleplező szatíra, valamint az elképesztően sikeres Az elnök emberei című televíziós szappanopera már szimpatikusabb és az átlagemberhez közelebb álló elnököt mutat. Legyen bár gazember vagy hős, pantomim vagy tragédia, a lényeg, hogy a politika és a politikusok kiapadhatatlan forrásai maradnak Hollywood varázslatos és mítoszteremtő képességének.

Manapság a kulturális bírálat sokkal szélesebb területen vizsgálja a nyugati mozi ábrázolási technikáját, elbeszélő stílusát és más társadalmakra gyakorolt hatásait. Edward Said bírálata szerint számos fejlődő ország társadalmának, idegen "másságának" az ábrázolása, különösen, ahogy a "Keletet" mozifilmen vagy a televízióban bemutatják, egyszerűen csak a nyugati kultúra terméke, durva sztereotipizálás. Ez a fajta kritika elutasítja az amerikai (és más nyugati) típusú kulturális imperializmust s kitér a centrum-periféria kapcsolatokra, amelyeket az egyenlőtlenség jellemez. Kritikai vizsgálatok folynak a reprezentáció meghatározásával, annak működésével kapcsolatban, vagyis arról, ahogy a reprezentáció befolyásolja, alakítja és megrendeli a közízlést. A helyi kultúra gyakran jogfosztottá válik és külső támogatási forrásoktól függ. Lehet persze, hogy némileg eltúlzott a médiának a helyi közönségre gyakorolt állítólagos szerepe. A közönség nem olyan passzív, mint azt általában vélik, sőt, nem is mindig értelmezi úgy a "szöveget" vagy a filmet, ahogy azt eredetileg megjósolták. Ehelyett inkább sajátosan szubjektív és kiegészítő értelmet ad neki maga definiálta közösségi hagyományai alapján.

Külföldi konkurencia

A külföldi filmkészítők, akik igyekeztek megvetni lábukat az ingoványos amerikai piacon, nehezen tudtak elindulni. A kulturális áramlat általában az ellenkező irányba mozdult el, és számos tehetséget csábítottak el a Hollywood által kínált lehetőségek. Az amerikai uralom egyedülálló a világon az audio-vizuális iparban, beleértve a franchisingot és a külföldi vállalatokkal létrehozott közös vállalkozásokat, különösen, ami a televíziós filmgyártást illeti. Ezt csak megkönnyítette a korai dereguláció a korábban állami monopóliumot jelentő iparág esetében, jóllehet a külföldi tulajdonszerzést korlátozták. Az amerikai piac viszonylag nyitott, bár szabályozott, ám olyan erős a verseny, hogy a külföldiek nagyon nehezen tudtak betörni és sikeresen tevékenykedni. A rengeteg csatorna – amelyek elterjedését megkönnyítette a kábeltévé korai megjelenése – bár nem javította a minőséget, hatalmas lökést adott a televíziós filmgyártásnak. A műholdas sugárzás előestéjén a nyolcvanas években, részben a csökkenő költségek miatt, csak az amerikaiaknak volt elég műsoruk (kiterjedt film- és rajzfilmkészletük mellett), hogy megtöltsék a növekvő többcsatornás rendszert, amely a külföldi piacokon is kezdett elterjedni, a kínált programok visszás tartalma ellenére. A digitális televízió még tovább növelheti a rendszer kínálati spektrumát, amihez még több műsor kell.

Csak néhány rivális versenyezhet sikeresen az amerikaiakkal szemben. Pusztán az amerikai piac mérete önmagában elképesztő gazdaságossággal jár, így bármi, amit külföldön adnak el, általában olyan tiszta profit, ahol a költségek magasabbak, mint amit a hazai piac jelentene. Moretti "Hollywood nyers hatalmáról" beszélt a kilencvenes években, és ezzel párhuzamosan az "alulfejlettség morfológiájáról" azokban a periferikus országokban, amelyek ki vannak téve az előbbi befolyásának. 1986 és 1995 között mindössze négy nem amerikai film vált nemzetközileg híressé, mivel az akció- és kalandfilmekben nincs szükség sok párbeszédre, és ezért el is terjedtek. Csak relatív, helyi hiba lehet Délkelet-Ázsiában, hogy Hongkong hasonlóan népszerű helyi hősöket mutatott fel Bruce Lee és Jackie Chan filmjeiben. További sikert jelent a piaci rések kiaknázása, különösen a felnövekvő tizenéves és gyermekközönség esetében Spielberg filmjei segítségével.²⁹

Az Egyesült Királyság (EK) filmgyártása, kiterjedt helyi, gyakorlati ismeretei ellenére csupán néhány neves nemzetközi piaci résre épülő sikert tudhat a magáénak. Az Earling Stúdió egykori fényes napjai mára már távoli emléknek tűnnek csupán. A filmipart nagyrészt a drága amerikai filmek produkciós központjaként tartják életben, mivel a brit filmeknek általában túl szűk a témájuk és túlságosan osztályalapúak ahhoz, hogy jelentős nemzetközi hatással bírjanak. A brit válasz a nyolcvanas évek kommercializálódására és a sokcsatornás televíziós növekedésre arra kényszerítette a nagyobb hálózatokat, hogy legyenek találékonyabbak Murdoch BSkyB-jének felhozatalával szemben, és ajánljanak új, innovatív programokat, amelyekkel megtölthetik a robbanásszerűen növekvő számú csatornákat. Manapság a műsorok több mint 44%-át függetlenek állítják elő és adják el a jelentős méretű exportpiacnak, és nem csak az USA-nak, beleértve az olyan új, nagy sikerű globális slágereket, mint a Legyen Ön is milliomos! vagy a Leggyengébb láncszem, amelyeket a világ minden pontján a helyi közönséghez igazítanak.³⁰ Az európai mozi- és televíziós filmgyártás a nyelvi és kulturális különbségek által szétaprózott piacon működik, ahol a költségek jelentősen nagyobbak, és csak az EK-nak van említésre méltó televíziósprogram-exportja.

A Newsweek szerint Prága lett mostanában Hollywood kedvenc forgatási helyszíne, mert remek városi terepet kínál, a nagyméretű Barrandov Stúdió révén filmes hagyománnyal, és olcsó, de igen képzett helyi munkaerővel rendelkezik. Kanada korábban azzal igyekezett rávenni Hollywoodot a montreali és torontói városi forgatásokra, hogy adókedvezményeket kínált fel, manapság viszont azért került az amerikai stúdiók és szakszervezetek bírálatának kereszttüzébe, mert az amerikai filmiparnak több milliárdos költséget jelentett az elmaradt haszon miatt.³¹ A The Economist úgy tudja, hogy az USA 2000-ben közel 10 milliárd dollárt vesztett azzal, hogy a filmgyártást külföldre telepítette, és "1998-ban az amerikai televízióknak készített 308 filmből közel 139-et Amerikán kívül forgattak, szemben az 1990-es 30 külföldön gyártott filmmel".³² Az amerikai televíziós programok európai behozatala jóval meghaladja a 2 milliárd dolláros éves összeget, és jobbára az olcsó és vidám kategóriába tartozik. A kritikusok arról panaszkodnak, hogy a Disney exportja része a "mcdonaldizációs gyakorlatnak", amely a hatékonyság, kiszámíthatóság, megbízhatóság és ellenőrzés elveire épül, s amely olyan vizuális élményt szállít, ami egy "alig palástolt bevásárló központra" épül.³³ A legnézettebb show-műsorok azonban a legtöbb országban hazai gyártásúak, és az amerikai behozatalt gyakran újracsomagolják, hogy fogyaszthatóbbá tegyék a helyi közönség számára.

Csak kevés európai művészrendező találta meg a sikeres átmenetet Hollywoodba, nagyon sokan, mint például Godard, Antonioni és Bergmann, megbuktak ebben. Az európai filmkészítés egyes fajtáinak túláradó líraiságát nehezen lehetett lefordítani, bár voltak neves, szabályt erősítő kivételek, akik gyümölcsöző együttműködésükkel gazdagították Hollywood művészeti teljesítményét, mint Laing, Renoir, Lester és Forman.³⁴ Hollywood nagysága külföldön felemelkedési lehetőséget jelent a tehetségeknek, a helyi filmipart fenyegető veszélye ellenére. A franciák különösen hajlamosak egyenlőségjelet tenni a globalizáció és az amerikanizáció közé (saját TNV-ik nyilvánvaló sikerei ellenére), és megvetik a kulturális elemek egyre erősödő uniformitását, függetlenül attól a ténytől, hogy az amerikai kultúra maga is rengeteg különböző szubkulturális hatás keveréke. Franciaország a 2000. decemberi Nizzai Csúcson síkra szállt amellett, hogy saját kultúráját és az európait megóvja az amerikai tömegszórakoztatás további rombolásától. Chirac elnök határozottan úgy véli, hogy Franciaország lelkét és identitását fenyegetik, s attól tart, hogy "sterilizálják vagy kipusztítják" a francia kultúrát. Kikényszerítette, hogy fenntartsák azt a kőkemény kvótarendszert, amelyet a Franciaországban bemutatható amerikai mozi- és televíziós filmekre alkalmaznak, miközben a hazai iparág folyamatos támogatásban részesül minden egyes eladott mozijegy adótartalmából.

A Miniszterek Tanácsán belül és az Európai Bizottság kereskedelmi biztosának kifejezett kérése ellenére, aki szerette volna eltávolítani ezeket a kibővített Unióban, Franciaország fenntarthatta magának a vétójogot, szemben azokkal, akik a többségi szavazást sürgették. Sokan "szellemi tulajdon"-szolgáltatásnak tartják a filmet és a televíziót, ami egy közönséges kereskedelmi termék, s amelyet kereskedelmi korlátozások nélkül kellene adni-venni. A franciák számára ez egy művészeti ág. Mindeközben az USA jogi úton megtámadta a "kulturális kivétel"-záradékot, amelyet az európaiak kényszerítettek ki a WTO-tárgyalásokon, s ami a létező kvótákat és filmtámogatásokat igyekszik megvédeni. Jelenleg a franciák ragaszkodnak ahhoz, hogy a Franciaországban vetített televíziós programok 60%-a legyen európai, ennek 40%-a pedig francia eredetű. A nyelv tisztaságának megőrzésére és a nem kívánt angol kifejezések elkerülésére irányuló kampányok, illetve a McDonald's éttermek elleni fizikai erőszak általános megértésre találnak. Martin Walker szerint ezek a támadások egyszerűen az Amerika-ellenesség megjelenései, amelyek Európa második világháborút követő korlátozottan globális státusának a velejárói, és részben az EU és az euró létrehozásának az elősegítői.³⁵

Ugyanakkor pedig a francia viselkedésben erős kétértelműség figyelhető meg, hiszen sokan csodálják az amerikai tapasztalatokat, és versengenek velük. A párizsi Disneylandnek 12,8 millió látogatója volt 1998-ban, ebből 5 millió francia. A filmipar, a filmgyártási rekordok ellenére kevés valódi nyertest produkál, és úgy tűnik, nemcsak az USA ostromolja, hanem a társadalmilag és kritikailag szorosabban kötődő ázsiai mozi is. A valaha létezett minden jegyeladási rekordot megdöntő film Franciaországban a Titanic volt. A francia kritikusok arról panaszkodnak, hogy a hazai piacuk amerikai uralma szinte már teljessé vált, mert az amerikai filmek a 2000-es francia jegyeladások majdnem háromnegyedét jelentik, és ez az új közönség "lebutítására" utal, akikben már nincs meg a korábbi moziba járó nemzedékek kifinomult ízlése. Az új francia filmek, miközben gyakran kulturálisan összetettek, nem jutnak túl sok médiajelenléthez vagy -támogatáshoz. Még a Csokoládé című világsikert is a Miramax pénzelte (ami pedig a Disney tulajdona), és "francia címe, témája és főszereplője ellenére valójában egy amerikai film, Franciaország hollywoodi változata, amelyet közvetlenül a multiplex-ízléshez igazítottak".³⁶ Ugyanennyire fontos az is, hogy az új, kritikus tehetségek hajlanak arra, hogy a jövőt Hollywoodban, ne pedig Franciaországban képzeljék el. A francia aggodalmak ellenére a 2001-es filmévad megnyitása jelentős lökést adott a hazai iparágnak, mivel több népszerű filmet készítettek, amelyek jól szerepeltek a mozikban, tekintve, hogy a művészrendezők befolyása ideiglenesen elhalványult.

Bollywood továbbra is India egyik vezető exportiparága maradt, miközben kétségtelen sikerének nagy része abból származik, hogy olyan családi értékeket bemutató filmeket támogat, amelyeken a közönség "nevet, sír, énekel, táncol", illetve, hogy a filmcsillagokkal és a rendezőkkel együtt nyilvános állásfoglalást tesz erkölcsi értékek mellett. Rengeteg film szándékosan menekül a valóság elől és az indiai társadalom álmait mutatja be, amivel határozottan szembekerült saját, ötvenes évekbeli kezdeteivel, amikor a függetlenség elnyerése után a szocialista realizmus sokkal befolyásosabb volt.³⁷

Burhan Wazir szerint: "Bombay a világ vezető 'menekülő mozijának' előállítójává nőtte ki magát: egy 14 milliárd fontos behemóttá, amely évente közel 900 filmet termel ki magából, és ezzel könnyedén felülmúlja Hollywoodot. Csak Indiában 13000 mozi van, amelyek napi forgalma több, mint 10 millió néző. És a filmek az emigránsok legfőbb szellemi táplálékát jelentik Európában, Délkelet-Ázsiában, a Közel-Keleten és az Egyesült Államokban."

Ezt a presztízst fenyegeti jelenleg az a veszély, hogy a rendőrségi nyomozások homályos ügyekre bukkantak a filmfinanszírozás vizsgálata során, nem beszélve a szervezett bűnözés által csempészett filmek forgalmazásáról.³⁸

A hollywoodi "álomgyár" gyors növekedése a Levi's farmerekkel, a CNN-nel, a Coca-Colával és a Disneyworlddel, Amerika legnagyobb exportiparágaival vetekszik, és a Microsofttal, valamint a Boeing óriásrepülőivel együtt a késő huszadik század meghatározó iparágainak egyike. A globálisan népszerű tömegkultúra alakítása hatalmas nyereséget termelt, de egy olyan iparágban, amely hírhedten kiszolgáltatott az ingatag közízlésnek, legalább annyi bukásra volt példa, mint ahány sikertörténetre. A szélesebb közönségre alapozott megnövelt választási lehetőség és a legújabb technológiára épülő szolgáltatások széttöredezték a piacot. A piaci rések meghatározása az egyes korosztályokra és az Internet növekvő használata további lehetőségeket kínál. Bukások persze nem csak abból voltak, amikor valaki a rossz technológiát támogatta – ki emlékszik ma már a Betamaxra a nyertes VHS videórendszerrel szemben. Hanem abból is, amikor az alkalmazottak hagyományos munkájuk leértékelését élték meg az új, általános számítástechnikai és különleges képességek egyre erőteljesebb elterjedésével. A digitális média és a multimédiás erőforrások megjelenése, a világháló egyre nagyobb kiterjedése és a kulturális források bőségszaruja könnyű és viszonylag olcsó globális hozzáférést biztosít mindehhez. Helyi szinten mindez megerősítő hatással lehetne, de a gyakorlatban még mindig nagyrészt a gazdag északi félteke birtokában van, és elsősorban a gazdagokat segíti világszerte.

Médiakoncentráció és médiaellenőrzés

Hollywoodot jelenleg egy maroknyi transznacionális vállalat uralja, amelyek közül néhány külföldi tulajdonban van, s ami felveti a médiakoncentráció, a médiaellenőrzés és a médiabefolyás tágabban értelmezett kérdését. A legfontosabb probléma, hogy a forgalmazás és a finanszírozás ezen hatalmas konglomerátumok égisze alatt működik, amelyek uralják az iparágat. Kereskedelmi keresztügyletek segítségével kapcsolódnak össze, amit a sikeres filmek melléktermékei csak megerősítenek. Egymás termékeinek forgalmazása, az újabb és újabb kiadások, videók, könyvek, ruhák és játékok eladása több bevételt hozhat, mint maguk a filmek. Naomi Klein összegyűjtött néhány fontos vállalati eseményt, azt követően, hogy Reagan szétszedte a korlátozó trösztellenes törvényeket 1983-ban: vállalati összeolvadások, hogy fenntartsák a "védjegy-világot", amely a márkás árukra és image-re épülő életstílust hívatott támogatni szinergia létrehozásán keresztül; a szórakoztatóiparral összefonódó kiskereskedelem; marketing és szponzori támogatás olyan új keletű fejleményekkel, mint a márkás nagyáruházak, márkás falvak és vakációk. Végül a terület erősödő privatizációja korlátozza a független kiskereskedelmet és választékot, amely még vállalati cenzúrát is jelenthet.³⁹ A legjobb példa erre eddig és ezután is, a Disney.

A szórakoztatóiparral kapcsolatos TNV-jelenségek legnevezetesebb példája az a csalóka látszat, amit Disney-nek neveznek. Az eredetileg egészestés rajzfilmek készítésére szakosodott vállalat olyan céggé alakult, amely a filmgyártás minden aspektusával központi kapcsolatban áll, különösen, ami a családi filmeket és a vidámparkok működtetését illeti. Az egyik legnagyobb hálózati televíziós csatorna, az ABC tulajdonosa, amely jelenleg a brit származású Legyen Ön is milliomos! című vetélkedő sikerét lovagolja meg. A Disney 1955-ben nyitotta meg a Los Angeles mellett található anaheimi központját az ABC-Paramount támogatásával, amely 35%-os részesedést kapott. Ezt követte a floridai vidámpark sikeres megnyitása, majd a külföldi terjeszkedés Japánban és Franciaországban, beleértve a számtalan kiskereskedelmi kirendeltséget. A Disney sikerei lehetővé tették, hogy 1995-ben kivásárolja az ABC/Capital Cities részesedését, és ahogy Martin Walker fogalmazott, létrehozta azt a "szótárat, amely megálmodta a világ álmait és meghatározta a vágyait". Ez "más kultúrák példa nélküli fosztogatásává vált azért, hogy a Disney univerzális szótárával újradefiniálják azokat".⁴⁰ Miután létrehozta globális védjegyét, 1994-re teljes bevételeinek a negyede az USA-n kívülről származott, ami három éven belül egyharmados arányra nőtt.

Voltak azonban jelentős csapdák is "Miki Egér házában". Kim Master leírása Michael Eisner Disney-mogulról rámutat a filmiparon belüli hatalmi játszmák árnyoldalaira. Eisner a hetvenes évek sikeres ABC televíziós vezetőjéből a Paramount vállalati főnökévé küzdötte fel magát, míg végül összeállt Jeffrey Katzenberggel a Disney-től, és ugyanakkor az elnökkel, Frank Wells-szel. A nyolcvanas évek végére ő volt Amerika legjobban fizetett üzleti vezetője, bár az EuroDisney átalakítási problémái a kilencvenes években, a vezetői villongások és a csökkenő bevételek megtépázták látszólagos legyőzhetetlenségének image-ét.⁴¹ Miközben a vállalati bevételek továbbra is a részvényárakkal együtt botladoznak (a 2000-es teljes bevétel 25 milliárd dollár volt), a kritikusok, többek közt a Los Angeles Times, elnevezték Eisnert "kerékrugdalónak" – azaz olyasvalakinek, aki lehetséges vásárlásokat fontolgat, de aztán egyet sem hajt végre. Azzal is megvádolták, hogy elpuskázott néhány összeolvadási lehetőséget a multimédiás buliban (mint pl. a Viacomhoz vagy a Yahoo-hoz való csatlakozást), nincs világos, előremutató stratégiája az új, széles sávú és streaming-technológiákkal kapcsolatban, amelyeket a kábeltévés és műholdas fejlesztéseknél használnak, és drága mulatságnak bizonyult a megbukni látszó Internet kezdeményezése is. Az új technológiák teljes mértékben forradalmasítani fogják a közeljövő szórakoztatási csatornáit. A vidámparkok építésére alapozni, akármilyen jól jövedelmez is, korlátozott gondolkodásra vall, ráadásul mostanság nem is megy olyan jól ez az üzletág a szeptember 11-ét követő turistaforgalom-csökkenés miatt.⁴² Azonban az interaktív DVD (amely 1997 óta van forgalomban) szédületes fogyasztói elterjedése félelmetes lehetőségeket kínál a Disney-nek és más médiavállalatoknak, bár eredetileg ellenezték Hollywoodban, mert attól tartottak, hogy a lemez túl könnyen másolható lesz. A Newsweek állítása szerint csak az amerikaiak egyedül 4,2 milliárd dollárt költöttek 2000-ben saját DVD-s filmgyűjteményük összeállítására, lecserélve régi videókazettáikat, és általában ezt tartják Hollywood jelenlegi növekedési forrásának.⁴³

Rupert Murdoch News Corporationje a tulajdonosa a 20th Century Foxnak és más amerikai televíziós társaságoknak, továbbá kábel- és műholdas csatornáknak, magazinoknak, napilapoknak és internetes szolgáltatóknak – s ez csak az amerikai üzleti részt jelenti. Megvetette már a lábát Kínában (ami azzal is járt, hogy a kritikus BBC Világszolgálat híreit rátette az Asian Star TV-re is), s kiterjedt brit és ausztrál érdekeltségei is vannak. A japán Sony birtokolja a Columbiát, miután 1989-ben megvásárolta, akkoriban igencsak magasnak tűnő áron. Amikor túl nagy irányítási szabadságot adtak a helyi vezetésnek, az csak felgyorsította a Sony-n belüli pénzügyi válság kialakulását 1993-ban, miközben a veszteségek aránya egyre nőtt. Az America OnLine összeolvadása Ted Turner Time-Warner cégével, amelyhez a CNN és a Warner Brothers is tartozik, a világ legnagyobb médiacsoportját hozta létre, amelynek a tőkéje jóval meghaladja a 200 milliárd dollárt is, és most alig várja, hogy az európai kábeltévé piacán is terjeszkedhessen, s learassa a digitális forradalom hasznát, felhasználva hatalmas méretű televíziósprogram-készletét. A Viacom konglomerátumé a CBS, az MTV, a Paramount, és a Blockbuster videóhálózat. A The Times nemrégiben azt írta, hogy a kanadai Seagram és a francia Vivendi Universal nevű többszörös konglomerátum, amelyhez a 14 országban jelen lévő francia fizetős csatorna, a Canal Plus és az Universal Studios is tartozik, szintén összeolvadnak. Az így egyesülő csoporté a világ zenei eladásainak 21,8%-a, és tulajdonosa a sikeres USA Networks 43%-ának, ezenkívül van egy közös internetes megállapodása a Vodafone-nal, a világ vezető mobilkommunikációs vállalatával. A stratégia az, hogy ezzel a 60 milliárd fontos egyesüléssel, vertikális integrációra törekedve, összekapcsolják a tartalom előállítását a forgalmazói "platformmal".⁴⁴

A médiakoncentráció ellenére manapság számtalan független filmgyártó vállalat vonzza magához a tehetséges forgatókönyvírókat, rendezőket és színészeket a világ minden részéről, akik mind eltűnnek Hollywood hatalmas, globális bevételeiben a televíziós, hírszolgáltatói, videó- és most már DVD-eladásokból, ahol a stúdiók az exportpiacokról származó nyereségtől függnek. Érdekes helyzet jön létre, mert egyrészről van egy folyamatosan növekvő programmásolás egyre inkább ugyanazokkal a műsorokkal, miközben másrészről elérhetővé válik a szakosodás és szélesítés lehetősége az új technológián keresztül azáltal, hogy kihasználják a piaci réseket a helyi szintű gyártók segítségével.

A gazdasági és jogi szükségszerűségből következő kulturális termelés mára globális méretűvé vált a filmfinanszírozás és -forgalmazás hollywoodi kartelljeinek uralmával. Jonathon Rosenbaum szerint a médiakonglomerátumok még egyes filmjogokat is megvesznek, majd nem hajlandóak forgalmazni a filmeket, ha úgy érzik, hogy saját termékeiknek jelentenének konkurenciát. Ha valaki a közönséget vádolja azzal, hogy kritikátlanul elfogadja, amit adnak neki, az nem érti a lényeget, hiszen a rendezés erős vállalati kezekben van.⁴⁵ Az USA első hat forgalmazó vállalata az amerikai mozik filmbérletének, a házi videókölcsönzéseknek és a kábeltévéknek a 90%-át ellenőrzi.⁴⁶ Az Amerikai Mozgókép Társaság továbbra is kulcsszerepet játszik, mivel (a korábbi Hays-kódrendszerhez hasonlóan) itt osztályozzák a filmeket, és ami még fontosabb, a Társaság kereskedelmi szövetségként is működik a hat médiaóriás nevében, hogy az amerikai kormánynál lobbizzon.⁴⁷ Nincs azonban egyoldalú erőfitogtatás, mivel számos amerikai maga is aggódik kulturális örökségének elvesztése miatt az új nemzetköziség következtében. A legnyereségesebb piac továbbra is Európa marad, ám annak ellenére, hogy Hollywood 65%-os részesedéssel bír a világ jegyeladásaiból, kevés sikerük volt a gyorsan növekvő délkelet-ázsiai piacokon, kivéve Japánt, amely azonban csak második helyen áll Európához képest. Kínában el sem tudják érni a kvótákat, mivel a helyi gyártású termékek még mindig népszerűbbek.⁴⁸ Ang Lee Tigris és Sárkány című, mandarin nyelven beszélő, angol feliratos harcművészeti eposzának Oscar-sikere azonban áttörést jelenthet nem csak az USA-n belül, hanem Délkelet-Ázsiában is. Általánosabban fogalmazva, Moran szerint: "a nemzeti mozik a világ minden táján régóta az amerikai mozi gazdasági és kulturális árnyékában éltek, és az állami filmpolitikák implicite úgy kezelik az amerikai mozit a nemzeti mozihoz képest, mint valami 'mást'."⁴⁹

A kritikusok amellett kardoskodnak, hogy szüntessék meg a hatalmas, egyre növekvő oligopóliumokat és azoknak a helyi, bennszülött kultúra újratermelésére gyakorolt látszólagos negatív hatásait. A globális egységesítés, egyformaság és az egocentrikus fogyasztói értékek csak tovább rontják a helyzetet.⁵⁰ A nyugati életstílust általában szuperlatívuszokban magasztalják a reklámok, amelyek aláaknázzák a "másság" iránti tiszteletet és elismerést. A gazdagok és szegények, illetve a centrum és periféria országai közti szakadék az információs és kulturális cserére is kiterjed. A nemzetközi események testnélküli, virtuális szórakoztatás, látványosság és kedvtelés formájában azonnal elérnek bennünket, fogyasztókat, ám tartalmuk gyakran elcsépelt és jelentésétől megfosztott, vagy pedig a nyugati kulturális jellemzők szűrőjén át megerősíti a már gazdag és hatalmas országok létező világképét. Innét ered az "infotainment", azaz az információ és szórakoztatás keverékének negatív tartalmú és elutasító jellegű gúnyneve, ahogyan a jelenséget elkeresztelték.

Kulturális magyarázatok

Az ideológiai összecsapás következtében – amely a hidegháború egyik jellegzetessége volt – elmosódott a Harmadik Út centrista politikai programjának kialakulása. A kulturális magyarázatok a hagyományosabbnak mondható politikai vagy gazdasági, illetve osztályérdekeken alapuló elméletek alternatívájaként, valamint az új gondolatokat és értékeket támogató idealisztikus elméletek manapság egyre népszerűbbek. A kulturális magyarázatokat azonban közismerten nehéz egyértelműen tetten érni. Általános szinten a kultúrát úgy határozhatjuk meg, mint amivel az emberek azonosulnak és ami értelmet ad az életüknek. Vagyis a nemzettel, vallással, szokásokkal, intézményekkel, történelemmel vagy nyelvvel való szubjektív azonosulás nyilván jelentős hatással van az emberi viselkedésre és tudatra, ám ezt egyre jobban befolyásolja a média tömegtájékoztatása, amely válaszokat fogalmaz meg a fenti, elsődleges azonosulási forrásokkal kapcsolatban. Számos mai globális tiltakozás kulturális reakció az újabb keletű globális jelenségekre, amelyeket veszélyesnek tartanak a nemzeti nyelvekre, ételekre sőt, még a kisvárosi kultúrára is.

A médiareprezentációnak alapvető a szerepe a társadalmi identitás megalkotásában. A médiaüzenetek egyértelműen befolyásolnak bennünket, egyéneket, ám a képek közvetítése – ahogyan fogyasztjuk őket és örömet találunk bennük – segít megalkotni nekünk, társas lényeknek identitásunk egy részét. Ahogy Allmendinga írta: "A társadalom hozta létre a médiát, és a jelek túlsúlyának segítségével a média egyre inkább befolyásolja és megteremti a társadalmat."⁵¹ A kulturális identitás egyes elméletek szerint alapvető szerepet játszik azon országok fenntartásában, amelyek képesek kifejleszteni polgári kultúrát, támogatni a társadalmi bizalmat, vagy felfegyverezni az embereket azokkal az értékekkel, amelyek növelik az egyéni és nemzeti gazdasági sikereket. Alig néhány éve még azt mondták a Nyugatnak, hogy versenyezzen az ázsiai kistigrisek sikerével és tanuljon sajátos "ázsiai értékrendszerükből", mivel ebben látták a délkelet-ázsiai gazdasági pezsgés és fegyelmezett irányítás magyarázatát. Most, hogy ezt a hírnevet megtépázták és Japán deflációs recesszióba süllyedt, a véleményeket felülvizsgálták. E fenntartással együtt Japán globális kulturális befolyása még mindig jelentős; elég ha Akira Kurosawa filmjeire, a sushira, a minimalizmusra vagy a Playstation 2-re gondolunk, valamint az üzleti szervezetek innovatív ötleteire, amelyeket lelkesen másoltak Nyugaton. Továbbra is nehéz lenne azonban elkülöníteni egyetlen kulturális tényezőt, mivel ezek rendkívül kétértelműek, mint ahogy általában a kulturális magyarázatok is. A kultúrák igen bonyolultak és általában keverednek, ezért bármely okozati kapcsolat meghatározása bármely viselkedési forma esetén gyakran hiábavaló igyekezet.

A közelmúlt eseményei nagyobb súlyt adnak annak a nézetnek, hogy az éppen csak elkezdődött globális tudás korszaka elkerülhetetlenül össze fog csapni a helyi, törzsi és hagyományos kultúrákkal. Benjamin Barber a Dzsihád és a "McWorld" közötti összecsapást fogalmazta meg, ahol az utóbbi képviseli a demokráciát, a modernitást és a technológiát, míg az előbbi a hagyományt és a parochializmust.⁵² Ez a szembeállítás azonban túlságosan leegyszerűsít komplex adatokat. A kultúrán belüli különböző csoportok könnyen lehetnek haszonélvezői az új, importált gondolatoknak és beáramlásuknak, míg mások státusuk és hatalmuk elvesztését kockáztatják. Nemzetközi szinten ez ugyanúgy lehet súrlódás vagy szolidaritás forrása. Mindenesetre a közönség se nem passzív, se nem kiszámítható a reakcióiban, és egész jól boldogulnak magukban is a szövegek cseréjével és szűrésével. Számos konfliktus nem is annyira a kultúráról szól, mint inkább a gazdasági sikerekhez és a politikához kapcsolódó elsődleges, hagyományos aggályokról. Így például a növekvő kereskedelem és az ehhez kapcsolódó új kulturális gondolatok és mindennapi szokások elkerülhetetlen beáramlása elősegítheti, de meg is oldhatja a konfliktusokat, egyesek nyernek, mások vesztenek vele. Akármilyen elmélettel állnak is elő, a kultúrának mint mindent átfogó magyarázatnak a következtetései nem vetekedhetnek automatikusan a hagyományosabb, politikai és gazdasági alapú magyarázatokkal. Kétségtelen azonban, hogy a kultúra (kultúrák) helyreállítása és a kulturális értékek támogatása mint a kereskedelem, a kormányzat és más intézmények fejlesztésének elsődleges közvetítői egyre jelentősebbek, mivel vonzó alternatívát jelentenek a materializmussal szemben, de legalábbis kiegyensúlyozó szerepet játszanak.⁵³

Hollywood kulturális jelentőségét és szerepét hajlamosak eltúlozni, ami valójában csak egy saját magára figyelő és önmagát támogató iparág. Persze kétségtelenül előnyös volt az amerikai üzleti export számára és a "puha hatalom" fenntartásához. E szerepet megkönnyíti az amerikai állam, amely keményen nyomja a szolgáltatások további globális liberalizációját. Amikor 1999-ben az USA kereskedelmi deficitje meghaladta a GDP 4%-át, és a felhalmozott államadósság összesen 1,5 billió dollár volt, a filmipar exportbevételei némi jelentőséggel bírtak ennek az egyensúlynak a helyreállításában. Miközben Hollywood összességében többnyire sikeres volt, az amerikai sport ezzel szemben globális értelemben csak elhanyagolható befolyást gyakorolt. Ehhez hasonlóan Indiában és Délkelet-Ázsia nagy részében, beleértve Kínát is, Hollywood piaci részesedése ebben a pillanatban jelentéktelen, bár Japán egyre növekvő és fontos piac, miközben számos iszlám ország egyszerűen korlátokat állít a "Nagy Amerikai Sátán" elleni politikai küzdelem részeként. Európa marad túlnyomórészt az első számú piac, ám a franciák igencsak igyekeznek csökkenteni függőségüket. 2001 tavaszán a Cannes-i filmfesztiválon a francia producerek elmondhatták, hogy hazai piacuk feléledt, köszönhetően annak, hogy folyamatosan vigyáztak a minőségre az egyre több tömegfilm mellett. A médiaipar potenciális globális kiterjedése a folyamatosan beáramló új technológiákkal együtt korlátlan lehetőségeket teremt az innovatív vállalatok számára, bárhol is legyenek.

Számos amerikai kritikus továbbra sincs meggyőződve Hollywood művészeti egységéről, és aggályaiknak adnak hangot azzal kapcsolatban, hogy mit készülnek bemutatni és képviselni. Ebbe beletartozik a tényszerű történelmi bizonyítékok eltorzítása is, mint például a japán katonai viselkedés relativizálása a Pearl Harbor című filmben, annak fényében, hogy Japán növekvő és jelentős piac, és könnyen megsértődik. A politikai jobboldal kritikusai továbbra is úgy látják, hogy a deviáns életstílusok lefelé irányuló legitimálása és dicsőítése történik, amely aztán úgy kerül az amerikai és a külföldi piacokra, hogy az amerikai életformát negatív módon jeleníti meg. Eközben mások lenézik majdnem anarchikus sokszínűségét, amellyel az ízlés határait igyekszik kitolni és az elfogadhatóság korlátait meghatározni. Ez ellentétes az alapvető értékekkel, anélkül, hogy valaha is megértenék, a választás és a személyes önkifejezés olyan alapértékek, amelyek mindig együtt járnak a profithajszával. Hasonlóképp fontos megjegyeznünk, hogy alig pár mérföldre Hollywoodtól, a San Fernando-völgyben van egy másik globális üzleti vállalkozás epicentruma, amely 10 000 pornófilmet készít évente, s amelynek forgalma meghaladja Hollywoodét. Ha a puha hatalom fontos eszköz mások kulturális befolyásolásában, akkor Hollywood szerepe ebben az értelemben sokkal bonyolultabb, és végső soron lehet, hogy egyszerűen "a megtérteknek prédikál". Bár más megvilágításban a San Fernandói pornót tekinthetjük a hollywoodi üzleti kihelyezés (outsourcing) termékének is, s így két nyelven beszél egyszerre.

Hollywood mint iparág továbbra is nyitott a világ tehetségei előtt, bárhonnét jönnek is, amennyiben rendelkezik a szükséges erőforrásokkal, és általában hajlandó is megfizetni annak az árát, hogy garantálja a további sikereket. A globális munkaerőpiac lehalászása régóta része a hollywoodi történetnek. Ráadásul azáltal, hogy Los Angeles fekvésére és komparatív gazdasági előnyeire alapozva létrehozott egy "kritikus tömeget", nem is beszélve a helyi szakemberek és forró pénzek támogatásáról, Hollywood rendkívül megnehezítette a konkurens nemzeti filmiparok számára, hogy megkérdőjelezzék vezető helyét. A szűken vett Los Angeles-i gazdaság Hollywoodból nyert hasznát 2000-ben 31 milliárd dollárra becsülték. Ugyanakkor számos külföldi tulajdonú TNV is jelentősen érdekeltté vált vagy a tulajdonláson keresztül, vagy a hollywoodi értékteremtésen keresztül, miközben sok ország kínál adókedvezményeket és gyártási kapacitást, hogy saját partjaikra csábítsák az amerikai filmkészítőket, vagy lépnek együttműködési megállapodásra velük, amellyel implicite elismerik Hollywood tapasztalatait.

A filmipar saját jelenlegi és múltbeli teljesítményeit az évente megrendezett Oscar-díj ünnepséggel ismeri el, amelyet élénk érdeklődés kísér, és az egész világpiacon reklámozzák. Az iparág követi, alakítja a kulturális keresletet, és néha élére áll a formálásának, ám az alapelv az, hogy a nyereség tiszteletet követel. A tömegkultúra és az életstílus-márkák kiválóan terjeszthető áruk a világpiacon, és a siker vagy a bukás a gyorsan változó és bizonytalan közízlés felismerésén alapszik. Ez az akadémiai életben valóságos kiadói iparágat hozott létre, amely szemiotikai elemzésekre és a jelentés létrehozására specializálódott, hiszen Hollywood elsődleges szereplő a konzumerizmus és az arculat-teremtés globalizációjában.

Hollywood látszólagos kulturális befolyását könnyű eltúlozni. Hatalmas pénzügyi kockázatokat rejt a tömegkultúra értelmezése egy "a győztes mindent visz" típusú piacon, hiszen a filmek túlnyomó többsége alig lesz nullszaldós, ám Hollywood multinacionális vállalati tulajdonosi szerkezete töretlen globális uralmát és marketinges erejét bizonyítja. Manapság azonban Hollywood komoly amerikai belpolitikai kihívásoknak néz elébe, amelyek jelentősen megváltoztathatják tevékenységét, ha az ellenőrzést sürgető hangok meghallgatásra találnak. Bevételei még mindig alacsonyak a General Motors vagy a General Electric óriásvállalatokhoz képest, miközben tevékenységét sokkal szigorúbban ellenőrzik, mint talán bármely más iparágat bárhol. Egyszer azt mondták, "éveken át, ami jó volt az országnak, az jó volt a General Motors-nak is, és megfordítva". Hasonló kijelentést tehetnénk Hollywoodról is, és az amerikaiak túlnyomó többsége azonosulna vele. Amikor Amerika éppen újraalakítja saját képét a muszlim világban, az lenne a legironikusabb, ha Bush elnök Hollywood segítségét kérné a terrorizmus elleni harcban, hogy megszüntessen egy olyan fenyegetést, amelyet eredetileg talán akaratlanul is segített előidézni.

(Fordította: Gedeon Béla)

Jegyzetek

1 T. Friedman, The Lexus and the Olive Tree, New York, 1999. Friedman, a New York Times közismert riportere valószínűleg a globalizációpárti oldal legvidámabb hurráoptimistája.

2 K. Ohmae, The Borderless World: Power and Strategy in the Interlinked Economy, New York, 1990.

3 C. Cook, The Economist, "Globalisation and its Critics", Special Survey, 29 September 2001, 3-34.o.

4 M. Castells, The Rise of the Network Society, 1. kötet, The Information Age: Economy, Society and Culture, Oxford, 1996.

5 Lásd, például, D. Coyle, The Weightless World: Strategies for Managing the Digital Economy, Cambridge, MA, 1998; David K. Korten, When Corporations Rule the World, Bloomfield, CT, 2001; J. McMurty, The Cancer Stage of Capitalism, London, 1999; J. Petras és M. Morley, Empire or Republic? American Global Power and Domestic Decay, London, 1995.

6 Lásd J. Brecher és T. Costello, Global village or Global pillage: Economic Reconstruction from th Bottom Up, Cambridge, MA, 1998, 29. o.; J. Beatty, Against Inequality, The Atlantic Monthly, 1999. április, 105-108. o.

7 J. S. Nye és W. A. Owens, "America's Information Edge", Foreign Affairs, 75. évf., 2. sz., 1996. március/április, 20-35.o.

8 P. J. Buchanan, The Great Betrayal: How American Sovereignty and Social Justice are being Sacrificed to the Gods of the Global Economy, New York, 1998.

9 J. B. Judis, Beyond National Interest: GOP Isolationism Reborn, New Republic, 1999. június 21., 22-25. o.; és "Independents Day", New Republic, 2000. március 13., 22-24. o.

10 H. McRae, "So How Much Did Harry Potter Make for the Rest of Us?", Independent Business Review, 2001. február 7., 2. o.

11 J. Petras and M. Morley, Empire or Republic? American Global Power and Domestic Decay, London, 1995.

12 P. Gowan, The Global Gamble: Washington's Faustian Bid for World Dominance, London, 1999.

13 F. Bergsten, American Politics, Global Trade, The Economist, London, 1997. szeptember 27., 25-28. o.; D. Yergin és J. Stanislaw, The Commanding Heights, New York, 1998.

14 Lásd a visszautasított Legfelsőbb Bírósági jelöltnek, Robert Borknak az engedékenység elleni gáncsoskodó támadását, Slouching Towards Gomorrah, New York, 1996 és M. Medved könyvét, Hollywood as America: Popular Culture and the War on Traditional Values, New York, 1992.

15 O. Newman és R. de Zoysa, The American Dream in the Information Age, Houndmills, 1999.

16 M. Cousins, "Hollywood is Right", Prospect, London, 2001. április, 28-32. o.

17 Lásd D. Campbell, "Strong Cast, Good Book, Big Hit, The Guardian, 2001. február 8., 19. o.; és "The People versus Hollywood", The Economist, 2000. szeptember 16., 57-58. o

18 A. Gumbel, "Bush Enlists Hollywood to Help the War Effort", The Independent, 2001. november 12., 3. o.

19 R. McRum, "They're Talking our Language", The Observer Review, 2001. március 18., 2. o.

20 Lásd például A. G. Valladao, The Twenty First Century will be American, London, 1996; J. Purdy, "Universal Nation", Prospect, 2001. november, 34-37. o.

21 R. Maltby és K. Bowles, "Hollywood: The Economics of Utopia", in: J. Mitchell és R. Maidment (szerk.) The United States in the Twentieth Century: Culture, 124. o.

22 D. Strinati, An Introduction to Studying Popular Culture, London és New York, 2000.

23 C. Brookeman, American Culture and Society Since the 1930s, London, 1984.

24 F. Jameson, "Post Modernism and Consumer Society", in: H. Foster (szerk.) Postmodern Culture, London, 1985, 125. o.

25 L. May, The Big Tomorrow: Hollywood and the Politics of the American Way, Chicago, 2000.

26 G. Horne, Class Struggle in Hollywood 1930-1950; Moguls, Mobsters, Stars, Reds and Trade Unionists, Texas, 2001.

27 May, i.m.

28 E. S. Herman and N. Chomsky, Manufacturing Consent: The Political Economy of the Mass Media, London, 1994.

29 F. Moretti, "Planet Hollywood", New Left Review, 9.sz. (második folyam), 2001. május/június, 90-101.o.

30 R. Faroohar, "Hello, Good Bye", Newsweek, 2001. május 7., 48-49. o.

31 K. Krosnar, "Take One: Prague", Newsweek, 2001. március 19., 42-43. o.

32 The Economist, 2001. március 24., 90.

33 G. Ritzer, The McDonaldisation Thesis, London, 1998, 141. o.

34 J. Morrison, Passport to Hollywood: Hollywood Films, European Directors, New York, 1998.

35 M. Walker, "What Europeans Think of America", World Policy Journal, 17. évf., 2. sz., 2000 Nyár, 26. o.

36 S. F. Said, "French Resistence", The Daily Telegraph, Arts and Books, 2001. március 24., 1. o.

37 N. M. Kabir, Bollywood: The Indian Cinema Story, London, 2001.

38 B. Wazir, "Killer's Trial Exposes Bollywood Gangsters", The Observer, 2001. február 11., 26. o.

39 N. Klein, No Logo, London, 2001.

40 M. Walker, Makers of the American Century: A Narrative in Twenty-six Lives, London, 2000, 286-287. o.

41 K. Masters, The Keys to the Kingdom: How Michael Eisner Lost his Grip, New York, 2000

42 A. Gumbel, "Disney Struggles to Rediscover its Old Magic in the Net Age", The Independent, 2001. február 6.

43 J. L. Roberts, "The Disc that Saved Hollywood", Newsweek, 2001. augusztus 20., 36-39. o.

44 R. Snoddy, "Stage Set for the Rise of a New Empire", The Times, 2000. december 6., 31.o.

45 J. Rosenbaum, Movie Wars: How Hollywood and the Media Conspire to Limit What Films We Can See, Chicago, 2000.

46 J. Wasko, Hollywood in the Information Age, Cambridge, 1994.

47 D. Gomery, "Hollywood as Industry", in: J. Hill és P. Church Gibson (szerk.) The Oxford Guide to Film Studies, Oxford, 1998, 245-254. o.

48 T. Miller, "Hollywood and the World", in: Hill and Gibson (szerk.) i.m., 371-382. o.

49 A. Moran, "Film Policy: Hollywood and Beyond", in: Hill and Gibson (szerk.) i.m., 366. o.

50 Lásd például M. Waters, Globalisation: Key Idea, London, 1995; J. Gray, False Dawn: The Delusions of Global Capitalism, London, 1998.

51 P. Allmendinga, Planning in Postmodern Times, New York, 2001, 52. o.

52 B. Barber, Jihad versus McWorld, New York, 1995.

53 J. Rifkin, "Worlds Apart", The Guardian, Comment & Analysis, 2001. július 3., 15. o.

Bár a korábban baloldalinak számító amerikai értelmiség (többsége) és a média (teljes egészében) behódolt a Bush-féle újkonzervatív, fundamentalista-vallásos küldetéstudat által vezérelt, háborúpárti hatalmi csoportosulásnak, léteznek olyan progresszív mozgalmak és közösségek is az USA-ban, amelyek nem csatlakoznak a bornírt "hazafias" kórushoz, s szembefordulnak a közbeszédet tematizáló és uraló "narratémákkal".

(…)

Arról a különleges összképről kívánok vázlatot készíteni, amit egy olyan amerikai alkothat az Egyesült Államokról, mint jómagam, akinek látásmódja – palesztin származása folytán -megmaradt "külföldinek". Szeretnék fogódzókat adni az USA megértéséhez, hogy jobban felléphessünk, és – ha a világhelyzet lehetővé teszi – védekezhessünk ezzel az országgal szemben, amely korántsem annyira egysíkú, mint amilyennek sokan gondolnák.

Bár minden birodalomnak megvannak a maga sajátos vonásai, s jóllehet mindegyik törekszik arra, hogy ne ismételje meg az elődök mértéktelen ambícióit, az Egyesült Államok azonban különösen ragaszkodik szentséges küldetésének altruista természetéhez és jó szándékú ártatlanságához. E veszélyes illúzió alátámasztására korábban többé-kevésbé baloldalinak számító értelmiségiek egész hada állt csatasorba. Ezek azelőtt a kalandor katonai vállalkozások elleni tiltakozásukkal tűntek ki, most viszont – különböző stílusban, amely a hazafias demagógiától a sunyi cinizmusig terjed – készek védelmükbe venni az "erényes birodalom" gondolatát. A 2001. szeptember 11-i eseményeknek kétségtelenül szerepük volt ebben a pálfordulásban. Az ikertornyok és a Pentagon elleni szörnyű merényletet azonban úgy kezelték, mintha a semmiből jött volna, nem pedig egy olyan óceánon túli világból, amelyet őrültté tett az amerikai katonai jelenlét és a fegyveres beavatkozások sora. Nem lehet helyeselni a minden szempontból visszataszító iszlám terrorizmust, ám azt tapasztaljuk, hogy az előbb Afganisztán, most pedig Irak elleni akcióval kapcsolatos elemzésekből kiveszett mindenféle történelmi távlat és arányérzék.

E "baloldali" héják médiaszerepléseiben valójában a – hitbuzgalmában és erényességre hivatkozásában egyaránt kísértetiesen az iszlamistákra emlékeztető – keresztény jobboldal szólal meg, amely az USA-ban erős, sőt meghatározó befolyással bír, s amelynek az Ószövetségből merített világképe közel áll Izraeléhez. A zsidó állam újkonzervatív, zelóta támogatói és a keresztény szélsőségesek közti szövetség egyik furcsa paradoxona, hogy az utóbbiak – a Messiás második eljövetelére gondolva – azért támogatják a cionizmust, mert az minden zsidót vissza kíván vezetni a Szentföldre. Akkor majd vagy megtérnek a keresztény hitbe, vagy megsemmisülnek. E véres és durván antiszemita teleologikus vízió felemlítésére azonban ritkán kerül sor – az Izrael-barát zsidók körében pedig sohasem.

Az Egyesült Államok a világon az az ország, amely a legexplicitebb módon hivatkozik a vallásra. Az Istenre utalások behálózzák az országot, a pénzérméktől a középületeken át egészen a nyelvi fordulatokig: "In God we trust", "God's country", "God bless America" stb. George W. Bush hatalmának alapját az a 60-70 millió férfi és nő jelenti, akik hozzá hasonlóan úgy hiszik, találkoztak Jézus Krisztussal, s azért vannak a Földön, hogy beteljesítsék – Isten országában Isten akaratát. Egyes szociológusok és újságírók (köztük Francis Fukuyama) szerint, a mai Amerika vallásossága egyfajta közösségre vágyásból és a stabilitás érzésének nosztalgikus kereséséből ered, miközben a lakosság mintegy 20%-a folyton állást és lakóhelyet változtat. Ez azonban csak az igazság egy része. A lényeg, hogy itt a profetikus megvilágosodáson alapuló vallásosság esetével állunk szemben, amely rendületlenül hisz egyfajta apokaliptikus – a valóság tényeivel és összefüggéseivel semmilyen kapcsolatban nem lévő – küldetésben. A másik tényező: az irdatlan távolság, amely ezt az országot elválasztja a forrongó világtól, valamint hogy északi és déli szomszédai, Kanada és Mexikó képtelenek arra, hogy mérséklően hassanak az USA-ra.

Ezen egész ideológiának a végkövetkeztetése az, hogy az Egyesült Államok képviseli a világban a tisztességet, a jót, a szabadságot, a gazdasági gyarapodást és a társadalmi fejlődést. Ez a meggyőződés olyan mély gyökeret eresztett a mindennapokban, hogy immár nem is tűnik ideológiai jellegűnek, inkább egyfajta "természetes", magától értetődő ténynek számít. "Amerika = a jó = a tökéletes lojalitás és szeretet." Feltétel nélküli tisztelet illeti meg az alapító atyákat, csakúgy, mint az alkotmányt, e kétségtelenül meglepő, mégis emberi dokumentumot; az autenticitás sarokkövévé a kezdeti idők Amerikája vált.

A nemzeti lobogó egyetlen más országban sem tölti be ennyire a központi ikon szerepét. Mindenütt találkozunk vele: taxikon, zakók hajtókáján, ablakokban, háztetőkön. A zászló a nemzet legfőbb megtestesülése, a hősi kitartás jelképe s azé az érzésé, hogy hitvány ellenségek nem szűnő ostromának vagyunk kitéve. A hazafiság a legfontosabb erény, szoros egységben a vallással és a hittel, hogy a helyes úton járunk – otthon vagy bárhol a világban. A patriotizmus megjelenhet még a fogyasztás területén is, mint például amikor szeptember 11-e után az állampolgárokat arra kérték, hogy a gonosz terroristák bosszantására menjenek minél többször vásárolni.

Bush elnök és beosztottjai – Donald Rumsfeld, Colin Powell, John Ashcroft és Condoleezza Rice – ebből az eszköztárból merítenek, midőn a fegyveres erőket egy távoli háború érdekében mozgósítják, hogy "rendezzék a számlát" Szaddámmal, ahogyan unos-untalan hangoztatják. Mindennek hátterében a kapitalizmus gépezetének egyensúlyvesztése és radikális átalakulása áll. Julie Schor közgazdász kimutatta¹ , hogy az amerikaiak ma többet dolgoznak, mint harminc évvel ezelőtt, s relatíve kevesebbet keresnek. Ennek ellenére továbbra sem létezik a "szabad piac" dogmáit komolyan és módszeresen bíráló politikai ellenzék. Mintha senki nem érezné szükségét a rendszer megváltoztatásának, amelyben a nagytőke, szövetségben a kormánnyal, továbbra sem képes általános orvosi ellátást és valódi közoktatást biztosítani. A tőzsdei hírek fontosabbak, mint a rendszer újragondolása.

Mindez csupán gyors összegzés az Egyesült Államokban uralkodó konszenzusról, amit a politikusok kihasználnak, és leegyszerűsítő szlogenekké silányítanak. Ám e hallatlanul összetett társadalomban számos más, ellentétes és alternatív áramlat is jelen van. A háborúval szembeni növekvő ellenállás, amelyet az elnök megpróbál jelentéktelennek föltüntetni, egy másik, informálisabb Amerikát mutat, egy olyan Egyesült Államokat, amelyről a média (az olyan referenciaként szolgáló újságok, mint a New York Times, a vezető tévécsatornák s jelentős mértékben a magazinok és nagy kiadók is) igyekeznek tudomást sem venni. Soha nem volt még ennyire szégyenletes, hogy ne mondjam, botrányos összejátszás a tévéhíradók és a háborúba rohanó kormányzat között. Még a CNN-t vagy bármelyik vezető tévécsatornát néző, egyszerű állampolgárok is feldúltan beszélnek Szaddám gaztetteiről, s arról, hogy "nekünk" kell megállítanunk, amíg nem késő. De mintha ez sem lenne elég: a műsorokat kiszuperált katonák, terrorizmus-szakértők s közel-keleti politikai elemzők lepték el – akik a térség egyik nyelvét sem beszélik, ahol talán soha nem is jártak -, és mindannyian azt sulykolják a tévénézőknek, hogy "nekünk" meg kell szállnunk Irakot, s közben ajánlatos szigetelnünk ablakainkat és autóinkat a küszöbön álló harcigáz-támadás miatt.

E gondosan megtervezett és menedzselt konszenzus egyfajta időtlen jelenben működik. Az Egyesült Államokban a történelem kiűzetett a közbeszédből; maga a szó is a "semmi" vagy a "jelentéktelenség" szinonimája, amit a megvető, jellegzetesen lekezelő szólás is kifejez: "you're history" ("a múlté vagy"). Amikor mégis hivatkoznak a történelemre, ez egyenlő azzal, amit az állampolgárok hisznek országukról (nem a világ többi részéről, amely "vén", s általában csak kullog az események után, tehát elhanyagolható), azaz elhisznek becsületszóra, bármiféle kritika vagy történeti vizsgálódás nélkül. Különös kettősséggel van itt dolgunk: egyrészt az átlagpolgár szemében Amerika a történelem felett áll (avagy túl van a történelmen). Másrészt viszont országszerte mindennek – bárminek – a történelme iránt megszállott érdeklődés mutatkozik, a legkisebb helyi témáktól egészen a világbirodalmakig.

(…) Tíz évvel ezelőtt nagyszabású szellemi csata zajlott arról, hogy a történelem mely verzióját tanítsák az iskolákban. A vitában az az álláspont kerekedett fölül, amely az USA múltját egyfajta hősi és egységes, nemzeti történetként kívánja láttatni, amely csakis pozitív visszhangot kelt a fiatalokban. Eszerint a történelem tanulmányozása nem csupán az igazság megismerését szolgálja, hanem azt is, hogy szavatolja a megnyilvánulások megfelelő ideológiai korrekcióját, s ily módon a diákokból szófogadó állampolgárokat faragjon, akik hajlandóak azonosulni bizonyos megkérdőjelezhetetlen tézisekkel az Egyesült Államok önmagához és a világhoz fűződő viszonyával kapcsolatban. Ebből az esszencialista önképből ki kellett iktatni a "posztmodernnek" nevezett összetevőket, illetve mindazt, aminek története, úgymond, "megosztó hatású" (kisebbségek, nők, rabszolgák stb.).

E kísérlet azonban, amely ily nevetséges kritériumokat akar az oktatásra kényszeríteni, nem éri el célját. Linda Symcox szerint: "Lehet, persze, értekezni arról, miként magam is teszem, hogy a kultúra elsajátításának ez a [neokonzervatív] megközelítése alig palástolt kísérlet arra, hogy a diákok fejébe konszenzuális, ellentmondásoktól viszonylag mentes társadalomképet sulykoljunk. Az effajta terv azonban végül úgyis tökéletesen más irányt fog venni. A társadalom s a világ történetével foglalkozók kezében, akik a tanároknak szóló instrukciókat ténylegesen írják, e dokumentum éppen ama plurális látásmód hordozójává válik, amellyel szemben a hatalom fel kívánt volna lépni. Végső soron a konszenzuális történelmen (…) a történészek fognak rést vágni, abból a meggyőződésből, hogy a társadalmi igazságosság és a hatalom újraelosztása a múlt komplexebb értelmezését követeli meg."²

A nagy médiumok által ezerféleképpen uralt közszférában egész sor olyan – miként én nevezem – "narratémát" találunk, amelyek minden vita struktúráját és formáját – látszólagos változatosságuk és sokszínűségük ellenére – kijelölik, illetve ellenőrzésük alatt tartják. Az alábbiakban ezek közül csupán néhányat említek, amelyek ma különösen jelentősnek tűnnek.

Az egyik a kollektív "mi": egy olyan nemzeti identitás, amely látszólag problémamentesen ölt testet a mi elnökünkben, a mi külügyminiszterünkben, a mi sivatagban harcoló hadseregünkben. És a mi érdekeinkben, amelyek szokás szerint a jogos önvédelem rovatába soroltatnak, mentesek bármiféle hátsó szándéktól, azaz – általánosan szólva – makulátlanok.

Egy másik narratéma: a történelem lényegtelen volta s az olyan zavarba ejtő előzmények felidézésének jogosulatlansága, mint a Szaddám Husszeinnek és Oszama bin Ládennak nyújtott amerikai támogatás, vagy az a tény, hogy a vietnami háború s különösen az iszonyatos rombolás, ami vele járt, "rossz" volt az Egyesült Államoknak, avagy – miként egyszer James Carter fogalmazott – a "kölcsönös önpusztítás" formáját öltötte. Még meglepőbb az amerikai társadalom kialakulásával kapcsolatos két alapvető történelmi ténynek, az afroamerikai lakosság rabszolgasorba taszításának és az amerikai indián populáció kizsigerelésének, kis híján kiirtásának folyamatos, sőt intézményes agyonhallgatása. Míg Washingtonban jelentős Holokauszt Múzeumot találunk, az országban sehol sincs hasonló intézmény sem az afroamerikaiaknak, sem az amerikai indiánoknak.

A harmadik példa: a megingathatatlan hit, hogy a politikánkkal szembeni bármiféle szembenállás "amerikaellenességet" rejt, aminek alapja a féltékenység: irigylik a mi demokráciánkat (szabadságunkat, gazdagságunkat, hatalmunkat…), illetve – mint az iraki háborúval kapcsolatos francia ellenkezés esetében – a "gaz külföldiek" "természetes" aljasságából fakad. Ennek kapcsán az európaiakat állandóan emlékeztetik rá, hogy Amerika egy évszázad leforgása alatt kétszer mentette meg őket, ami kimondatlanul arra utal, hogy az európaiak többsége nem csinált semmit, igazából csak az amerikaiak háborúztak.

Az Egyesült Államokat mint tisztességes közvetítőt s a "jó" szolgálatában álló nemzetközi erőt bemutató narratémának – lévén olyan térségekről szó, ahol az USA legalább fél évszázada jelen van (Közel-Kelet, Latin-Amerika) – semmilyen komolyan vehető riválisa nincs. E gondolkodásmódban nem szerepelnek hatalmi vagy profitszempontok, nincs szó a nyersanyagforrások kifosztásáról, a politikai rendszerek erőszakkal vagy felforgatás útján történő megváltoztatásáról (mint például 1953-ban Iránban, vagy '73-ban Chilében), s e logika nem hagyja magát megzavarni azoktól, akik megpróbálnak a tényekre emlékeztetni.

Az effajta "realizmus" leginkább a think tank-ek [agytrösztök] és a kormányzat visszataszító eufemizmusával áll rokonságban, mely soft powerről, projectionról és American visionról beszél. Még kevésbé vannak jelen, vagy akár kerülnek említésre az olyan különösen kegyetlen és igazságtalan politikák – amelyekért Washingtont közvetlen felelősség terheli -, mint Ariel Saron hadjáratának támogatása a palesztin társadalom ellen, azok a szörnyű veszteségek, amelyek a civil lakosságot sújtották Irakban a szankciók miatt, vagy a török és a kolumbiai rezsimek melletti amerikai kiállás. Ezek a kérdések tabunak számítanak minden "komoly" külpolitikai témájú diszkusszióban.

Végül meg kell említeni még egy narratémát, a morális bölcsességét, amelyet tekintélyes személyiségek testesítenek meg (mint Henry Kissinger vagy David Rockefeller, de a jelenlegi kormány felelős tisztségviselői is), s amelyet kis eltérésekkel mindenfelé refrénként ismételnek. Így például az Irangate³ kapcsán elítélt John Poindexter és Elliott Abrams kinevezése nemrégiben fontos kormányposztokra alig váltott ki kommentárt, vagy pláne bírálatot. A múlt vagy a jelen feddhetetlen vagy besározódott autoritásainak e feltétel nélküli elfogadása különböző formákban nyilvánul meg, a hírmagyarázók és a szakértők tiszteletteljes, sőt szervilis kérdéseitől annak teljes elutasításáig, hogy a hatalom képviselőjében bármi mást is észrevegyünk, mint gondozott image-ét (például az elmaradhatatlan sötét öltönyt, fehér inget és vörös nyakkendőt), amely érintetlen a bármely csekély mértékben is kompromittáló múlttól.

Mindez a pragmatizmusba mint a valóság igazgatására hivatott filozófiába vetett hiten alapszik. E pragmatizmus metafizika-ellenes, történelemellenes, sőt, furcsa módon, filozófiaellenes is. Az effajta posztmodern antinominalizmus – az analitikus filozófiával együtt – rendkívül nagy befolyásra tett szert az amerikai egyetemeken. Ahol én tanítok, az olyan gondolkodókat például, mint Hegel vagy Heidegger, inkább irodalom- vagy művészettörténeti tanszékeken oktatják, s csak ritkán filozófia szakon.

Ezek tehát azok a főbb toposzok, amelyeket a közelmúltban felállított és mozgásba hozott amerikai kommunikációs hálózatoknak bármi áron terjeszteniük kell, különösen az arab és a muzulmán világban.

A makacsul eltérő hagyományok képviselőit tudatosan háttérbe szorítják. Ezek egyfajta nem hivatalos ellenemlékezetet testesítenek meg, aminek létezése lényegében azzal magyarázható, hogy az Egyesült Államok a bevándorlók országa. A disszidens nézetek az egyes narratémák "hézagaiban", sőt, azokon belül is virulnak. Sajnos azonban, kevés kommentátor vesz tudomást külföldön a sokféle "eretnek" gondolat képviselőiről. E vélemények, akár haladók, akár reakciósak, olyan kapcsolatokat képeznek – s tesznek láthatóvá a gyakorlott szem számára – az egyes narratémák között, amelyek korántsem maguktól értetődőek.

Ha szemügyre vesszük például a rendkívül erős szembenállást az iraki háborúval, egy egészen másfajta Egyesült Államok képe tárul elénk, amely sokkal inkább kész a nemzetközi együttműködésre és a párbeszédre. Hagyjuk most figyelmen kívül mindazokat, akik a háborút az amerikai emberveszteségek kockázata, a hadműveletek magas költségei s azok miatt a katasztrofális következmények miatt ellenzik, amelyek az egyébként is rossz állapotban lévő amerikai gazdaságot sújtják. Nem vizsgáljuk ama konzervatív tömeget sem, amely szerint Amerikáról a hitvány idegenek, az Egyesült Nemzetek és az istentelen kommunisták hazugságokat terjesztenek. Ami pedig a háborút ellenzők liberter és izolacionista komponensét illeti, e különös bal-jobb koalícióra felesleges lenne itt szót vesztegetni.

Nem szólunk a diákságnak arról a számottevő részéről sem, amely mélységes gyanakvással viseltet az amerikai külpolitika szinte minden lépésével szemben, különös tekintettel a gazdasági globalizációra. Ez a csoport, amelyet morális szempontok vezérelnek, s amelynek attitűdje olykor az anarchizmust súrolja, képes volt mozgósítani az egyetemi campusokat az olyan nagy horderejű ügyekben, mint a vietnami háború, a dél-afrikai apartheid rendszer vagy az USA-n belül az állampolgári jogok kérdése.

De jó néhány olyan szellemi közösség marad így is, amelyeket érdemes megvizsgálnunk. Ezeket a baloldalhoz kellene sorolnunk – legalábbis Európában és Afrikában vagy Ázsiában, az Egyesült Államokban ugyanis – a kétpártrendszer túlsúlya miatt – a második világháború óta soha nem tudott létrejönni semmiféle szocialista vagy baloldali jellegű parlamentáris mozgalom. Ide tartozik mindenekelőtt az afroamerikai közösség balszárnya, azok a városi csoportok, amelyek a rendőri brutalitás, a foglalkoztatás terén tapasztalható diszkrimináció, a lakóhelyi és az iskolai környezet pusztulása ellen küzdenek, s olyan személyiségek vezetnek, illetve képviselnek, mint Al Sharpton tiszteletes, Cornel West, Mohammed Ali, Jesse Jackson (akinek csillagzata azért sokkal halványabb ma már) és mások, akik ifj. Martin Luther King örököseinek tekintik magukat.

E mozgalmakhoz számos más etnikai közösség is kapcsolódik, latinok, indiánok és muzulmánok, amelyek komoly energiát fordítottak arra, hogy bekerüljenek a helyi vagy országos szintű kormányzatba, hogy résztvevői lehessenek valamelyik nagy nézettségű talk-show-nak, vagy pozíciókhoz jussanak az alapítványok, az egyetemek és a nagyvállalatok igazgató tanácsaiban. Összességükben azonban e csoportok többségét továbbra sem az efféle ambíciók motiválják, hanem az igazságtalanság és a diszkrimináció elleni fellépés, s ezért nem hajlandóak behódolni az "amerikai álomnak", amely lényegében megmaradt a fehér középosztály sajátjának. Ami egy Al Sharpton vagy egy Ralph Nader esetében figyelemre méltó: jóllehet láthatók s többé-kevésbé eltűrik őket, mégis kívül maradnak a rendszeren, mivel rendíthetetlenségük és a szokásos "viszonzások" iránti közömbösségük miatt gyakorlatilag integrálhatatlanok.

A nőmozgalmak tekintélyes része, amely az abortusz jogáért, a szexuális erőszak és zaklatás ellen vagy a nők szakmai egyenjogúságáért küzd, a disszidens áramlatok másik fontos alkotóelemét jelenti. Egyes hagyományosan óvatos szakmai szervezetek, amelyek tevékenysége jobbára személyi vagy a szakmai előmenetellel kapcsolatos kérdésekre terjed ki (orvosok, ügyvédek, kutatók, egyetemi oktatók, de a szakszervezetek és a környezetvédő mozgalmak egy része is) ugyancsak növelik ezen ellenáramlatok társadalmi jelentőségét, noha mint hivatalos testületek, a társadalmi rendhez s az ebből fakadó kötelezettségekhez kötődnek.

És azután soha nem szabad lebecsülnünk a hagyományos egyházak képességét sem, hogy a másként gondolkodás és a változtatni akarás melegágyai legyenek. Híveiket meg kell különböztetnünk a fundamentalistáktól és a teleevangelistáktól [televíziós prédikátoroktól]. A katolikus püspökök csakúgy, mint az episzkopális egyházak világi és klerikus vezetői, továbbá a kvékerek és a presbiteriánus szinódus tagjai – egyes katolikus püspökök szexuális botrányai, illetve az utóbbiak kétségtelenül csökkenő befolyása ellenére – meglepően progresszív álláspontot képviseltek a háború és a béke kérdésében, szót emeltek az emberi jogok külföldön elkövetett megsértéseivel, a felduzzasztott katonai költségvetéssel és a neoliberális gazdaságpolitikával szemben, amely 1980 óta a közkiadások megnyirbálásához vezetett.

Történetileg a szervezett zsidó közösség egy része szintén síkra szállt a kisebbségek jogaiért – az országon belül és külföldön egyaránt. Reagan elnöksége óta azonban a neokonzervatív irányzat előretörése, az Izrael és a vallásos jobboldal közti szövetség, s a cionista mozgalom lázas igyekezete, hogy egyenlőségjelet tegyen az Izraelt ért bírálatok és az antiszemitizmus közé, továbbá a félelem egy "amerikai Auschwitztól", mindez jelentősen csökkentette e társadalmi erő pozitív hatását.

Végül, a tömeggyűlések és a tüntetések alkalmából mozgósított csoportok és egyének sem csatlakoztak a bornírt hazafias kórushoz, s összefogtak az USA Patriot Act⁴ által veszélyeztetett állampolgári jogok védelmében. A halálbüntetés elleni fellépés, a tiltakozás a guantanamói táborban őrzött foglyokkal szembeni bánásmód miatt, a katonai és a civil hatóságok iránti általános bizalmatlanság, az egyre inkább privatizált börtönrendszer okozta zavarok, amelyben (a lakosság számához képest) több a fogoly, mint a világ bármely más országában (akiknek aránytalanul nagy hányada színes bőrű)… – mindez napról napra megzavarja a középrétegek nyugalmát.

Ez a helyzet tükröződik a kibertérben vívott zavaros csatákban, ahol a nem hivatalos Amerika küzd a hivatalossal. Az olyan felkavaró témák, mint a gazdagok és a szegények közti szakadék, a pénzügyi szféra csúcsain uralkodó tékozlás és korrupció vagy a nyugdíjrendszer veszélyeztetettsége az agresszív ütemű privatizáció miatt, súlyosan kompromittálják az USA sajátos kapitalista berendezkedésének oly sokszor ünnepelt erényeit.

De vajon Amerika tényleg egységesen felsorakozik a háborús külpolitikát folytató s veszélyesen leegyszerűsített gazdasági elképzeléseket valló elnök mögött? Másként fogalmazva: az Egyesült Államok identitását vajon egyszer s mindenkorra meghatározza, hogy a világ többi részének ezentúl meg kell tanulnia együtt élni az amerikai katonai hatalommal (a világ tizenkét országában állomásoznak amerikai csapatok), egy olyan monolit, háborúpárti csoport árnyékában, amely kénye-kedve szerint bocsátkozik háborúba a világ "engedetlen" régióiban, s mindezt az amerikaiak teljes egyetértésével teszi? A fentiekben szerettem volna másként láttatni Amerikát. E konfliktusok által megosztott országban, amely az önazonosság komoly problémáival küszködik, a kontesztálás erőteljesebb, mint azt általában gondolják. Lehet, hogy Amerika megnyerte a hidegháborút – mint azt oly sokan hangoztatják előszeretettel -, de e győzelem következményei az országon belül távolról sem egyértelműek. A harcnak még nincs vége. Ha figyelmünket egyoldalúan a végrehajtó hatalom központi, katonai-politikai elemeire összpontosítjuk, nem vesszük észre a folytatódó belső küzdelmeket, amelyek kimenetele korántsem dőlt még el.

Fukuyamának a történelem végéről vagy Samuel Huntingtonnak a civilizációk közötti összecsapásról szóló téziseivel kapcsolatban a súlyos tévedés abban rejlik, hogy mindketten tévesen azt gondolják: a kultúrák története "küszöbökhöz", jól körülhatárolható időkeretekhez kötődik, amelyeknek kezdetük, közepük és végük van. Valójában a kulturális-politikai erőtér identitások, önmeghatározások és a jövőre vonatkozó elgondolások állandó küzdelmének színtere. Az egyes kultúrákat – s különösen az Egyesült Államokét – egymást követő bevándorlási hullámok rétegei alkotják. A globalizáció egyik – aligha szándékos – következménye olyan globális érdekű, transznacionális közösségek megjelenése, mint az emberi jogi mozgalom, a nőmozgalmak, a háborúellenes mozgalom stb. Ezektől az Egyesült Államok sincs elszigetelve. Az egységesnek tűnő felszín mögé kell tekintenünk, alá kell merülnünk e vitákba, amelyeknek világszerte számosan cselekvő részesei. Ebből meríthetünk új reményt és bátorítást.

Megjelent a Le Monde Diplomatique 2003. márciusi számában

Jegyzetek

1 The Overworked American: the unexpected decline of leisure, Basic Books, New York, 1991.

2 Linda Symcox: Whose history? The Struggle for national Standards in American classrooms, Teachers College Press, New York, 2002.

3 Az 1980-as évek hírhedt belpolitikai botránya: a Reagan-kormány titokban, kongresszusi jóváhagyás nélkül, fegyvereket adott el az iráni fundamentalista muzulmán rendszernek, amelynek bevételéből, szintén illegálisan, a nicaraguai sandinista kormány ellen harcoló "kontrákat" támogatta. (A szerk.)

4 A 2001. október 21-én elsöprő többséggel elfogadott törvény kibővítette a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) és más rendfenntartó szervek jogkörét. Felhatalmazta az elnököt az USA-val szembeni támadásban érintett személyek vagyonának elkobzására, s könnyített a telefonlehallgatások engedélyezésén. A kormány a lakosság "totális" (az utazásokra, a kiadásokra stb. kiterjedő) ellenőrzésének orwelli tervét – a terrorakciók megelőzésére hivatkozva – arra a John Poindexter tengernagyra bízta, akit az 1980-as években az Irangate-ben játszott szerepe (összeesküvés és a Kongresszus félrevezetése) miatt jogerősen elítéltek. (A szerk.)