A káromkodás mint sajátos nyelvi jelenség többféle funkciót tölt be. Elgondolkodtató, ha egy liberális szellemére büszke lap az efféle analízist visszautasítja.

A fönti címmel írtam nemrég egy dolgozatot, afféle publicisztikus esszét a Hetek című hetilap számára. Az ötletet Bohács Krisztina Tetten ért szavak című cikke adta, és megkérdeztem a lap egyik vezető szerkesztőjét, érdekli-e őket még egy szavakról, nyelvi jelekről szóló írás. Nem kimondottan Bohács Krisztinával akarok vitatkozni, mondtam, csak a fönti témáról lenne – mint írónak, aki számára a nyelv, a szó munkája nyersanyag – néhány gondolatom. A Szerkesztő Úr azt felelte, hivatkozzam csak nyugodtan Bohács Krisztina írására, mert a vita mindig érdekesebb, mint egy fejtegetés önmagában.

Jó, mondtam én, és megírtam a cikket. A Hetek, tapasztalataim szerint, Magyarországon szokatlanul nyílt, liberális szellemű hetilap volt eddig, a lap koncepciójával (a Hetek a Hit Gyülekezetének a periodikája) szinte ellentétes nézeteket is közölt, gyakran kommentár nélkül. Írtam például az abortuszról is, hangoztatva a nő jogát ahhoz, hogy szabadon rendelkezzék a saját testével, helyeselve a családtervezést, a nem kívánt gyerek születése megelőzésének különféle orvosilag is elfogadott praktikáit, beleértve, végső esetben, akár a művi vetélést is. Még ez a nem éppen keresztényi szellemű írásom is megjelent, igaz, itt kommentárképpen mellette volt magának Hack Péternek az enyémmel ellentétes mondandójú cikke. A dolgot így tökéletesen rendben levőnek éreztem.

Álmomban sem hittem volna, hogy a Szómágiával bármi gond lehet. Pedig lett. A Szerkesztő Úr azt mondta, hogy ők, ugye, keresztények. Márpedig az Úr Jézus a hegyi beszédben azt mondotta volt, hogy “a ki pedig azt mondja (az ő atyjafiának): Bolond, méltó a gyehenna tüzére”. És a Názáreti szava keresztény ember számára hittétel, isteni parancs, ő ezzel ellentétes véleménynek a Gyülekezet lapjában nem adhat hangot. (Ez a szerkesztői gyakorlat a lapnál új; hadd hivatkozzam ismét az abortusz-cikkemre.) A Szerkesztő Úrral nem vitatkoztam, a Szerkesztő Úr hívő, épeszű ember pedig hívővel nem vitatkozik. A hit színtiszta prekoncepció. Abszurditás. Nem véletlenül írta Augustinus, hogy “credo, quia absurdum est”, vagyis az, ami abszurd, csak hittel közelíthető meg, rációval soha.

De azért végiggondoltam a következőt:

Az Újszövetség négy evangélistája közül egyedül Máténál található meg ez a szakasz (5/22). Egyik evangélista sem volt közvetlen szemtanú, Máté sem. Honnan tudja, mit mondott a Názáreti? Ott volt? Nem volt ott. Persze a többi sem. Most melyikük a jobban értesült, a hitelesebb? Máté vagy a másik három? Nem tudom, milyen nyelven íródott az eredeti szöveg (héberül? görögül? arameusul?), mi lehetett az eredeti szó, amit végül is úgy fordított Károli Gáspár: “bolond”? A kiemelt rész előzménye: “…aki haragszik atyjafiára ok nélkül…” Én a káromkodás jelenségét a szemiotika egzakt nézőpontjából közelítettem, ami szerint a jel jelentése a használati szabálya. A “bolond” szó ebben az összefüggésben értelmezhetetlen. Ha sértésnek minősül, hová tegyem akkor azt a József Attila-verset, hogy:

 

Olyan bolond vagy,

szaladsz

akár a reggeli szél.

Még elüt valamelyik autó!

 

Ha Máté fönti szövegét mai magyarra akarom fordítani, az körülbelül az alábbit jelenti:

Aki aljas szándékkal és igaztalanul rágalmazza vagy átkozza, és nagyon mocskos, bárdolatlan, sértő szavakkal illeti embertársát, az méltó akár a kárhozatra is…

Ezzel, a kárhozatot kivéve, egyet is értek. A kárhozat helyett (nem vagyok hívő, de azzal, hogy hívő volnék, sosem áltattam a Hetek szerkesztőit) azt mondanám, hogy ez bizony igen cudar és tisztességtelen dolog.

A Szerkesztő Úrnak nem jutott eszébe egy súlyosabb érv, de nekem igen: ugyancsak Máténál (15/11–19-ig) arról beszél Jézus, hogy nem az fertőzi meg az embert, mi a száján bemegy, hanem ami onnan kijön. Mert ami bemegy az ember száján, a gyomron át végül az árnyékszékbe üríttetik (ma ezt naturalizmusnak mondanánk, de a régiek szerették nevükön nevezni a dolgokat), ám ami a szánkból kijön, az a szívünkből jön, és onnan “származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások”. Na, témánál vagyunk, lám, a káromlást ismét elítéli az Atyának Fia. De nem kell nagy ész ahhoz (elég egy kicsit érteni a mítoszok nyelvén), hogy rájöjjünk: ezekben a szövegekben, ahol Jézus a farizeusoktól és írástudóktól védi meg a tanítványait, akik nem végezték el a rituális kézmosást evés előtt, végül is arról van szó, hogy ne a törvény betűjét nézd, hanem a szellemét. Ne tartsd fontosabbnak a külsőségeket a lényegnél, annál, ami “a te szívedben van”. Mondhatnám mai fogalmakkal: Jézus itt a jelenség és a lényeg dialektikájáról beszél, nem a káromkodásról mint korunk eldurvulásának külső jeléről.

Mert a káromkodás igencsak felszín, még az átok is. Káromkodás, átkozódás és mosdatlan beszéd nélkül is simán el lehet gázosítani csecsemőt, kisgyereket, asszonyt, öreget, több millió ártatlan áldozatot, porrá lehet bombázni városokat, le lehet dobni az atombombát, és bele lehet repülni utasokkal teli repülőgépekkel a WTC tornyaiba, és így lehet meggyilkolni több ezer ártatlan embert.

És akkor most mi van? Nem káromkodtunk, tehát miénk a mennyeknek országa?! Ezt a Szerkesztő Úr sem gondolhatja komolyan, akármennyire keresztény is. Köztünk, köztem és a Hetek szerkesztősége között volt idáig egy gentleman agreement. A gyakorlatban érvényes etikai alapelvekként én elfogadom a Tízparancsolatot és a felebaráti szeretet parancsát, még azzal a krisztusi kiegészítéssel együtt is, hogy minden ember a felebarátod, tehát az ellenséged is szeretned kell. Ezt az utóbbit még ki sem mondta Jézus, már nyilvánvaló volt, hogy nem fogadja meg senki soha. Mégis ki kellett mondani. Kellett egy abszolút mérce, egy igazodási pont, akkor is, ha gyakorlatilag megvalósíthatatlan.

 

…s ez össze-vissza kúsza szövevénybe,

társadalmunkba, elme kell nagy fénybe’,

mely igazodni magára mutat.

 

Mármost mindezt, ami a Könyvből kiolvasható, a Hitesek Isten szavának tekintik, én a homo sapiens legfontosabb gondolatainak, hogy valamiképp társadalmat bírjon alkotni. De ez volt köztünk a közös platform.

A néma egyezséget nem én rúgtam föl. Sajnálom.

A cikkből nem húztam, néhol kiegészítettem inkább az esszé irányába. Úgy érzem, a cikk is, a vita is igényt tarthat az Eszmélet olvasóinak érdeklődésére.

 

*

 

Régi meggyőződésem, hogy az első humanista az volt, aki káromkodott. Aki ahelyett, hogy azt a bozontos, fekete ősembertársát, aki a zsákmányát ellopta és fölfalta, fejbe csapta volna a kőbaltával, azt mondta neki, hogy “a rohadt anyádat!”, aztán legyintett, és leütött magának egy másik mamutot.

Hogy a káromkodás arra jó-e, hogy az ember szavakba szublimálva levezesse az indulatát vagy ellenkezőleg, éppen arra, hogy fölhergelje magát, olyan pszichológiai kérdés, melyre laboratóriumi tesztek adhatnának statisztikailag (de csak statisztikailag!) értékelhető választ. Magyarul: erre a kérdésre nincs igazán egzakt válasz a szó modern, tudományos értelmében. Mert én lecsillapodok, ha jól kikáromkodom magam, de Galubák úr, a cipzáras és kulcsmásoló a szomszédból, a 17/a-ból, ha káromkodni kezd, úgy fölhúzza magát, hogy két perc múlva már zúg is a pofon.

Tehát ha pl. az amerikai Plymouth Universityn működő Psychological Research Center kísérlete azt demonstrálja, hogy a kísérleti alanyok ötvenhét százalékának agresszivitását fokozta a káromkodás, és csak negyvenhárom százalék csillapult le attól, hogy jól kikáromkodta magát, csupán annyit jelent, hogy a jelen kísérleti csoport (a “corpus”) speciel 57%-ban ilyen, 43%-ban amolyan egyedekből állt, de azt nem, hogy ők reprezentálják az egész emberiséget.

Már csak ezért sem, mert a kiinduló tételem, ugye, úgy szólt, hogy: “az volt az első humanista”, vagyis eleve föltételeztem egy magasabb IQ-t, tudati és jellembeli színvonalat. De a kérdésnek van másik oldala is; nemcsak arra vagyok kíváncsi, hogy a káromkodás levezeti-e az indulatot, vagy ellenkezőleg: gerjeszti, hanem arra is, hogy a káromkodás mennyire tekinthető nyelvi agressziónak, egyáltalán, hogy van-e a szónak a jelentésén kívüli hatalma, van-e kapcsolat a kommunikációs jel (symbol) és a tett, cselekvés (action) között. Igaz-e, hogy a szó sebezhet, gyilkolhat, de éppígy gyógyíthat, simogathat, erőt is adhat?

Amúgy szubjektíve sem értek egyet Bohács Krisztinával (Tetten ért szavak, HETEK, aug. 22.), mivel én káromkodós vagyok. Születési rendellenesség, mert a környezetemben – gyerekkoromban – senki sem káromkodott, nem tudni, kitől tanultam. De az biztos, hogy amikor ötéves koromban valami disznóságot csináltam a keresztanyáméknál, már ekként fohászkodtam: “Édes Istenem, most az egyszer segíts, soha többé nem káromkodom!” Az üzlet nem jött létre; a jóisten nem segített, így aztán káromkodós maradtam. Nem érzem tragédiának. Tudok disztingválni, a káromkodásnak nálam stresszoldó hatása van, a megfelelő indulatmenetet mutató, szépen komponált káromkodáshoz nyelvi leleményesség szükségeltetik, így a káromkodás köznapi beszédstílusomat és írói fejlődésemet egyaránt segíti.

Ami engem illet, a dolog tehát rendben volna, de…

Ha csak beleolvasunk, a stílust figyelve az egykori “Magyar Nemzet” nevét viselő mai sajtóorgánumba, ha bekapcsoljuk a parlamenti közvetítéseket, és meghallgatjuk némely párt vezérszónokát – elborzadunk. A mocskolódások, uszító indulatok durvák, bárdolatlanok, fantáziátlanok és szellemtelenek. Hitler és Goebbels néhai hisztérikus szónoklatait idézik, vagy a bolsevizmus legkeményebb idejének szinte rituális politikai szitkozódásait. A náciknak volt még hatásuk, a Goebbels-féle technika új volt: “ha kellő mennyiségben és kellő agresszivitással sulykolsz az emberek agyába valamit, előbb-utóbb bármit elhisznek”.

Csakhogy a Goebbels-doktrína megkopott, erejét vesztette, az emberek többszöri csalódás után már ellenállnak, és a rituális politikai szitkozódás már sokszor az ellenkező hatást váltja ki. (Egyszerűbben: a népek már nem dőlnek be olyan tömegesen: – használják a saját józan eszüket.) Idősebbek még emlékeznek rá, hogy amikor a diktatúra éveiben a lapok “marxista” kritikusai ledorongoltak egy filmet vagy színdarabot, az emberek rohantak megnézni; hosszú sorok álltak a jegypénztárak előtt…

A káromkodásnak, egymás szidalmazásának szerintem két élesen különböző változata van. Az egyik a verbális agresszió. Ez valóban a fizikai agresszióval egyenértékű, vagy kiegészíti a fizikai agressziót (az agresszor szavakkal biztatja, hergeli és egyúttal igazolja is magát vagy másokat), vagy helyettesíti a fizikai agressziót, ott, ahol annak valami akadálya van.

A másik változatot én öncélú káromkodásnak nevezném. Ebbe időnként a keserűségét fojtja az ember. Máskor stresszoldó hatása van. Ismét máskor meg a káromkodás, a durva, mosdatlan beszéd egyszerűen játék. Kényes ízlésűek megbotránkoztatása, polgárpukkasztás.

A szerzővel ott sem értek egyet, ahol ő Austin és Searle ún. “beszéd-aktus” elméletét próbálja bevetni. Ha tudomásul vesszük, hogy a beszéd kommunikáció, vagyis üzenetet továbbít ember és ember között, akkor evidenciának kell tekintenünk, hogy a legprimitívebb beszéd­megnyilvánulás is akció, tett, cselekvés helyettesítésére, kiváltására szolgál. A folyamat történelmileg úgy fest, hogy az ősembernek vadászat közben nem kellett konkrétan megmarkolnia egy követ, hozzávágni az őstulok fejéhez, hogy társát is hasonlóra sarkallja, elég volt ősemberül azt mondania: “fogjál te is egy nagy követ, s vágjuk fejbe egyszerre!”. A kommunikáció cselekvés.

Sőt cselekedeteknek, folyamatoknak, beidegződéseknek, sztereotípiáknak nem csupán helyettesítésére, de rögzítésére, interperszonálissá tételére és megőrzésére is szolgál. A homo sapiens tudása a világról a kommunikációval akkumulálódott, és generációról generációra átadható lett: öröklődött; már nem kellett minden egyednek mindent Ádámnál és Évánál kezdenie. Fölhalmozódott a tapasztalat, és ezzel fejlődésnek indult a tudomány.

A klasszikus marxizmus szerint, ugyebár, a lét határozza meg a tudatot. Ez a tétel az esetek többségében működni is látszik. De időnként a tudat, valamilyen meggyőződés, eszme, a lét ellenében hat, és az ember tudatos megfontolásból másképp cselekszik, mint amit a helyzete, léte diktálna. Az embernek mindig két választása van. Vagy teszem, vagy nem teszem. Ha én nyomorult helyzetem ellenére is tisztességes maradok, mert így döntöttem, akkor nálam a tudat határozta meg a létet.

Az ideológusok persze megtalálták a megfelelő formulát. Az elmélet – tanultuk a szemináriumokon –, ha a tömegekbe hatol, anyagi erővé válik. Nem Austin és Searle találták ki tehát, hogy a szó cselekedet is. Mindenki tudja, hogy vannak gyilkos szavak és vannak gyógyító szavak. Nem csak a politikusok és az orvosok. Még az írók is…

Bohács Krisztina több forrásból gyűjtötte össze cikke anyagát, hozzászólt ahhoz szociológus, pszichológus, nyelvész, közéleti, sőt televíziós személyiség, csak két réteget hagyott ki gondosan, az írókat és a színészeket. Azt a két embercsoportot tehát, amelyik a nyelvvel dolgozik, aki számára a nyelv nyersanyag, mint a szobrásznak a márvány; aki nem csak politikai torzeszmék és eladhatatlan áruk nívótlan reklámjait faragja a nyelvből, hanem hellyel-közzel műalkotásokat is létrehoz. Nem csodálkozom. Magyarországon tudtommal még nem volt nyelvről szóló szimpózium, kerekasztal-beszélgetés, tudományos találkozó, ahová írót vagy színészt meghívtak volna. Valamire ez is jellemző, hogy mire, döntse el az olvasó.

Szerzőnk, bár íróval nem konzultált, korholja az irodalmat, hogy mostanában gátlástalanul használ mosdatlan, alpári szavakat, káromkodásokat. Aztán ilyesmiket idéz: “az író vátesz”, “a művészet független saját korától”, “tömeg feletti felelőssége van”, továbbá: “a művészet soha nem megy alá tömegnyomásnak és közízlésnek”; (“megy alá” helyett talán azt akarta mondani: “enged”?). “A trágárság világjelenség és kordivat”, idéz továbbá a szerző egy ismert nyelvészt. Hát nem. Mindez – hogy gyöngéd eufemizmussal éljek – csacsiság.

Az irodalom (a művészet) kommunikáció. Magyarul: közlés. Hozzá kell tennem: az én értelmezésem szerint. Más művészek, esztéták ezzel nem értenek egyet. Sokak szerint a műalkotás önkifejezés, önmegvalósítás, exhibicionizmus, a lélek belső rejtelmeinek (esetleg förtelmeinek) kifejezése, öncélú játék, a lét értelmetlenségének és reménytelenségének kivetülése, szép az, ami érdek nélkül tetszik, a költő önkívületben költ, ahogy a madár dalol… stb. Különben is, mit közölne? Van objektív valóság, amiről mondani lehet valamit? A szubjektív idealizmus szerint a világ az én tudatomban képződik meg, semmi nincs, csak a szubjektív tudat, mely egy nem létező külvilágból valójában nem érkező jeleket dekódol. (Ez csak egy földhözragadt materialistának abszurd, emelkedett szellemek tökéletesen értik.)

Nekem más a véleményem. Ha írok, közölni akarok az olvasókkal valamit, egy üzenetet akarok eljuttatni az olvasóimhoz. Esetemben tehát egy adó van, és sok vevő, a lehetséges olvasók térben és időben elszórva, nem tudom előre, mennyien. Hogy mi ez az üzenet, arra nehezen tudnék néhány mondattal válaszolni. Bonyolult. Az üzenet lényege az, hogy miképpen látom én a világot. Az egészet. Az üzenetet pedig nálam mint prózaírónál, rendszerint, egy történet hordozza. Nálam, mondom, vannak ugyanis más prózaírók, akik hallani sem akarnak történetről, ún. narrációról. Részben félnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől, részben megvetik. Ők a posztmodernek.

Nálam sem a történet a cél, az csak eszköz. Az üzenet tárgya. Az üzenet maga az a mód, ahogy a világot (a jelen történetet is) látom, más szóval a szemléletem. Ezt rögzítem, ezt adom tovább egy történet által, és persze az is az üzenet része, hogy milyen történetet választok, és miért éppen ezt. De az üzenet lényege (az esztétikum) mindig a szemlélet maga. Még egyszer: ahogyan én látom.

Vagyis ami a műalkotásban rögzül, egyfajta viszony köztem és a világ között, a szubjektum és az objektum között. Ez a viszony, a látás, a földolgozás, a megformálás módja, ez pedig állandó, a viszony azt jelenti, hogy a viszonyított dolgok változnak, de a viszony, a kapcsolat módja nem. A kommunikációs jel, a szimbólum az orientáció származéka, az orientáció is viszony; köztem és a környezetem között. A helyzetben tájékozódom, körülnézek és megfigyelem a dolgokat, és viszonyulok hozzájuk. Pozitívan vagy negatívan. Vagy vonzanak, vagy taszítanak. Vagy kívánom őket, vagy menekülök előlük.

Megint József Attila szavaival: a művészet a szemlélet számára a világegész helyettesítésére szemléleti egészet alkot. Miért? Azért, mert a szemlélet, az a mód tehát, ahogyan a dolgokat látom, a dolgok formai, alaki oldala, mindig az egészre vonatkozik. Így hát a totalitás nem az esztétikum föltétele (mint Lukács gondolta), hanem az attribútuma; minden művészet (a rossz, tehetségtelen mű is), eo ipso totális. Totális a maga szintjén, az alkotó személyiségének a színvonalán.

Csak egyféleképpen tudok látni. (A viszonyom a valóság különféle dolgaihoz, mint már mondtam, változatlan. Az ÉN viszonyom.) Akár egy szitakötőt nézek, akár a szerelmem mosolyát, akár egy tűzhányót, akár egy halott fecskét, a szemléletem azonos. Nem tudok kibújni alóla, hozzám tartozik, akár az ujjlenyomatom vagy a DNS-em. Csak rám jellemző (mint fán se nő egyforma két levél), és csak úgy tudom megváltoztatni, ha hazudok. Ez az “ahogyan”, amit a nyelvi jelek segítségével rögzítek. És már a nyelvnél vagyunk.

A nyelv hangtestekből álló kommunikációs jelek rendszere. A jeltanból, a szemiotikából csak annyit emelnék ide, hogy a jel jelentése nem igazán a jelzett fogalom, dolog, cselekvés. A jel jelentése a használati szabálya. Nézzünk néhány példát. Ha a szerelmemnek vagy a kislányomnak azt mondom, “édes kis bogaram”, eszembe sem jut a bogár. Se a svábbogár, se a poloska. Még a katicabogár sem. Egyszerűen valami kedveset, becézőt akarok mondani, az idézett beszédmegnyilvánulásnak (nyelvi jel-csoportnak) ez a használati szabálya. Anyám azt mondta apámnak: “édes Mókuskám!”. A jel által jelzett dolog, a mókus nevű állat, eszébe sem jutott. Itt a “Mókuskám” jel használati szabálya megint csak a kedveskedés, becézés volt.

És ugyanez vonatkozik a káromkodásra is. Nem ismerek épelméjű embert, aki így szólván: az Isten “izélje” meg, komolyan gondolna arra, hogy a világmindenség alkotója teremtsen szexuális kapcsolatot azzal a személlyel vagy dologgal, akire/amire dühös. Ennek a jelcsoportnak a használati szabálya: haragszom. Ilyenkor használjuk. Ha úgy káromkodunk, hogy izéld meg a prostituált anyádat, épelméjű ember nincs, aki ezt szóról szóra gondolná. Ez a jelcsoport sem a jelzett aktusra utal, ennek is a használati szabálya a jelentése: piszkosul dühös vagyok! Amikor elítéljük a trágár, bárdolatlan beszédet, tudnunk kell, hogy mindig valaminek a helyettesítésére szolgál: a használati szabálya szerint a haragot, indulatot fejezi ki, és nem a konkrét dolgot, amire jelentéstanilag utal. Ha azt mondom, “szar”, sosem gondolok konkrétan a bélsárra. (Sem én nem asszociálok rá, sem az, aki hallja.) Arra gondolok, hogy vacak, ócska, használhatatlan, rossz, ronda, hülye, undorító.

Ezért az istenkáromlás nem istenkáromlás – ma már. A beszélő nem gondol az Istenre, a mindenség urára és teremtőjére: egyszerűen dühös, és ezt akarja kifejezni. Minél dühösebb, annál rondábbat, undorítóbbat, blaszfémikusabbat akar mondani (vagy ordítani…). Ebben az esetben ez a nyelvi jel használati szabálya, vagyis a jelentése.

De mielőtt az általam használt nyelvet elemezném, hadd szóljak arról, mi ez az őrület rajtam egyáltalán. Minek írok én? Mi ezzel a célom, vagy kicsit szélesebbre nyitva a kérdést: mi lehet az irodalom (a művészet) helye és funkciója (ha úgy tetszik: célja) az emberi társadalomban? A fönt említett cikkben idézett szakemberek, úgy látom, összetévesztik az írót a vátesszel (jóssal), a prédikátorral, vallásalapítóval, tanítóval, nép- és nyelvművelővel, politikussal, tánc- és illemtanárral. Ha én is így gondolnám, súlyos szereptévesztésben lennék.

A művészet a társadalom érző idegrendszere. (Ez, persze, bioszociológiai szemlélet, éppen ezért csak mint analógia működik.) Az én dolgom (és más művészeké is), hogy a társadalom idegvégződéseiként jelezzük, hol fáj. Küldjünk információt a társadalomnak a külső és belső változásokról, melyek érik. Ha fáj, sikoltozzunk, ha jó, kacagjunk. Ha nem történik se jó, se rossz, a művészetnek nincs dolga: a változatlanság nem ábrázolható (az maga a dögunalom). A többi, vagyis a diagnózis, a terápia nem a művész föladata.

De miért? Azért, mert ahol a szemlélet rögzül, ott a dolgokat nem a fogalmi, hanem az alaki oldala felől közelítjük meg. A fogalmi, tudományos megközelítés egyértelmű kell legyen. Az alaki megközelítés poliszemantikus, mert egy történetnek nem egy olvasata van. Hogy mennyi? Nem tudom előre. Ahány olvasó, annyi olvasat. Mert az esztétikai szimbólum csak instrukció, utasítás arra, hogy a vevő (a közönség) a saját belső tudattartalmaiból újrateremtse magában azt a valóságot, amire a jelek utalnak. Miből áll a belső tudattartalom? Élményekből, emlékekből, tapasztalatból, érzetből, képzetből, fóbiákból, érzésből, érzelemből… egyszerűbben: abból a sorsból, amit az ember átélt. Az ember a múltjával azonos. Attól megismételhetetlen és egyszeri, mert minden egyes ember múltja más. Ettől van, hogy minden ember egyedüli példány. (A DNS-lánc is múlt. Az ősök múltja, a törzsfejlődés története.) A tudomány bármely jelenséget vagy dolgot önmagában akarja megragadni. Ding an sich. A művészet azonban a viszonyt keresi az alkotó és a dolog, a befogadó és a dolog között. Nem a magánvalót tehát, hanem a nekünk valót. Ding an uns. Ha valamilyen ítéletet megfogalmazok, nem vagyok benne biztos, hogy igaz. Hátha tévedtem? Ezért vagyok író és nem tudós. De ha (művészi értelemben jól) elmesélek egy történetet, arról tudom, hogy igaz. És hogy minden olvasó a maga módján értelmezi. Ettől tud a művészet a társadalomnak olyan aperceptora lenni, mint az élő szervezetnek az idegrendszer. Mert így a mesémnek üzenete (mi és hol fáj?) minden olvasóhoz a számára legkönnyebben fölfogható formában jut el, hiszen az üzenetem magva nem a dolog, hanem egy viszonyrendszer.

Egy történet pedig akkor hordoz igaz üzenetet, ha hihető. Mindegy, fikció-e vagy dokumentum: dokumentumként, valóságosként kell hatnia. Hogy a művész ezt a hatást elérje, változtatnia kell a valóságon. (Erről mondja József Attila: “az igazat mondd, ne csak a valódit”.) Ezért a nyelvnek, amit használok, szintén igazinak kell hatnia. Olykor úgy kell hogy hasson, akár a himnusz, olykor úgy, mint a káromkodás, máskor meg úgy, mint aki dúlt hiteknek állít káromkodásból katedrálist. Az irodalomban megjelenő káromkodást, bárdolatlan, durva beszédet pedig nem lehet magnón fölvenni az utcán. Az nem mű. Hogy a műalkotásba beemelhessem, nagyon gondosan stilizálnom kell. Persze van író, aki sportból használ durvábbnál durvább szavakat, de ez nem irodalom, ez – ismétlem – polgárpukkasztás.

Minthogy a műalkotás maga a szemlélet rögzülése, és a szemlélet a személyiség elidegeníthetetlen része; a mű hatása is a szemléletek adekvát voltán alapul. A műalkotó és a műélvező személyisége között nagy átfedés kell legyen, hogy a mű hasson. Akire Tolsztoj hat, annak a szemlélete is, a személyisége is Tolsztoj színvonalán áll. Akire egy bestseller hat (pl. Danielle Steel), annak a szemlélete és a személyisége is Danielle Steel szintjén van. (“Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.”)

Átfedésről beszélek, nem azonosságról, hiszen nincs két egyforma személyiség és szemlélet. De kisebb-nagyobb átfedés van a személyiségek között, és ennek az átfedésnek a nagyságától függ, hogy az üzenet milyen mértékben dekódolható.

Na de mire való a szemléleti egész, a művészet? Nem fölösleges luxus a tudomány mellett? Hogy szórakoztat? Szórakoztatásnak ott van a szórakoztatóipar, az entertaintment. Minek Lagzi Lajcsi mellé még Márquez is? Mi szükség van a szemlélet számára alkotott szemléleti egészre? A tudomány kezdettől fogva szegmentális, csak a művészet érzékeli a valóságot a maga teljességében. Ez az ember fejlődése korábbi szakaszában, amikor a munkamegosztást nem ismerték, vagy csak a csírái léteztek, nem így működött; akkor még nem vált el egymástól vallás, tudomány és művészet. Az emberi objektivációk egységes jelrendszere a mítosz nyelve volt. De mára a tudomány olyan ismeretanyagot halmozott föl, hogy csak vertikális irányban gyarapodhat. A világ egészét, holisztikusan, ma már semmilyen polihisztor-agy nem képes érzékelni, csak a szemlélet totalitása. Ezért nem lesz soha fölösleges a művészet, sőt. Minél fejlettebb a tudomány, annál nagyobb szükség van művészetre.

Visszatérve a káromkodáshoz: valamikor talán valóban Istent akarta káromolni az ember haragjában, de szerintem még ez is jobb volt, mintha haragjában kezet emelt volna felebarátjára. Csakhogy a nyelvi jel a gyakori használat során erodálódik. Ma már istent is másképpen hisszük, mint a régiek. Egyszer érdemes lenne szólni arról is, hogy a nagy erejű művészi látomások szimbólumai hogyan kopnak meg a gyakori használat során, és miképp válnak közhellyé, giccsé. De ez egy másik dolgozat témája lenne.

Gondolatok a szociális érdekek és jogok érvényesíthetőségéről a mai globális kapitalizmus viszonyi között.

Magyarországon, ahol a munkaképes korú lakosság több mint 40%-a munkanélküli, s további 30%-ának a keresete alig haladja meg a minimálbér szintjét, szociális kérdésekről fórumot szervezni bátor tettnek számít. S ha a bátorság nem illan el a számtalan s olykor drasztikus tény feltárása közben, s még marad erő a tényeket új dimenzióba illeszteni, akkor felcsillanhat a remény, hogy egy újszerű szemlélet kialakulásának a kezdetéhez s egy újszerű út nyitányához érkeztünk. Jövendőnk érdekében mindkettőre égető szükségünk van. Mert a helyzet már változtatás után kiált, kiváltképp itt, a mi régiónkban, ahol a fent említett arányok még kedvezőtlenebbek. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy az útkeresés és a jobbító szándék figyelmet és nyilvánosságot érdemel.

Magyarországon ma két alternatíva között választhatunk: vagy kritikussá és radikálissá válunk, vagy megadjuk magunkat és beleolvadunk a kiúttalanságba. A gondokat ezért a maguk kendőzetlenségében kell láttatni, hogy nyilvánvalóvá váljék, a probléma itt nem a munkaügyi központok hatékonyságának, nem is a munkáltató, a tulajdonos, avagy a főnök úr és az alkalmazottja közti viszonynak, sokkal inkább a tőkéhez való viszonyunknak és a tőke profitábilis működtetésének a problémája; s hogy a szociális jogok széles körét a tőkeérdekeknek alárendelten, avagy azzal egyenértékű módon kívánjuk-e kezelni. Hiszen világos, hogy a szociális érdekek érvényesítése a profitjövedelmek elosztásának, politikai akaratot sem nélkülöző kérdése.

Ezen a ponton, minden további elmélkedést megelőzendő, egyértelműen világossá kell tegyük, hogy ma a világban profittermelés céljából lekötött tőke olyan tömegű nyereséget állít elő, amely humánus elosztás esetén mind a 6 milliárd ember számára képes lenne a jólétet biztosítani. Ez óriási jelentőségű tény, mert ez is bizonysága annak, hogy a tőkejövedelem mai elosztási rendszerének, amely a napjainkban tapasztalható és egyre fokozódó aránytalanságokat eredményezi, van alternatívája. S hogy ez az alternatíva aligha lehet más, mint a tőkeérdekek és a szociális érdekek esélyegyenlőségének a megteremtése, a kétféle érdekérvényesítés lehetőségeinek arányossá tétele. Midőn tehát hagyományos célunk továbbra is a munkaképes korú aktív lakosság minél nagyobb arányban történő munkához juttatása, újszerű programunk közé kell, hogy avassuk a tőkejövedelmek humánus elosztásának a célját is.

Világossá kell, hogy tegyük továbbá, hogy az emberi jogokat a lakhatáshoz, a táplálkozáshoz, az egészséghez, az oktatáshoz való jogokkal egyetemben, a szociális jogok részének tekintjük.

A szociális érdekérvényesítés annál hatékonyabbá válhat, minél pontosabb ismereteink vannak arról a rendszerről, amelyben élünk. Természetesen a kapitalizmus legfejlettebb, immár globalizálódó változatáról van szó. Ám hogy érzékeljük, hogy miért ez a változat a legfejlettebb, s hogy ez milyen viszonyban áll a globalizációval, ahhoz néhány mondat erejéig a korábbi változatokra is fényt kell villantanunk.

Úgy jó 100 évvel ezelőtt a profittermelésre szánt tőkék a reálgazdaságban, azaz az árutermelés világában voltak lekötve. Amíg tehát a tőkejövedelmek döntő többsége a reálszférából származott, addig ehhez képest az árutömeg piaci forgalmából, a banki műveletekből, ide értve a tőzsdét is, származó profit jelentéktelen volt.

Úgy jó 60 évvel ezelőtt a profittermelésben részt vevő tőkék java még mindig a reálgazdaságban volt lekötve, de finánctőke formájában a tőkejövedelmek jelentős hányada ekkor már az árutermelés világán túli pénz-, banki vagy tőzsdei műveletekből származott.

Úgy jó 20 évvel ezelőtt az arány megfordult, s a profittermelésben szereplő tőkék túlnyomó része (mára egyes becslések szerint több mint 80%-a) a reálgazdasági folyamatoktól független, vagyis csupán a különböző pénzügyi szektorok között, azaz egy “nem létező”, egy virtuális gazdaságban áramoltatva fiadzik. S hogy milyen “mellékhatással”, azt jelzik útjának állomásai: pénzügyi-gazdasági krízishelyzet Mexikóban, Délkelet-Ázsiában, Oroszországban, Brazíliában, de ide sorolható a forint árfolyamváltozása körül zajlott tavalyi spekuláció is.

A kapitalizmus legkorszerűbb, mai változatának lényegét tehát épp eme sajátossága, azaz a virtuális jellege adja. A globalizáció pedig nem más, mint a virtuál-kapitalizmusnak az egész világot behálózó általánossá válása s nem utolsósorban a világközösség azon állama hegemóniájának gazdasági, katonai és politikai eszközökkel történő kiépítése, amelyik e folyamat legfőbb haszonélvezője.

A szociális jogok érvényesítése során tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a virtuál-kapitalizmus sajátosságait, a globalizáció fejleményeit, mint ahogy ki kell alakítsuk viszonyunkat a kapitalizmus két “szociális” modelljéhez, az Amerikában honos, ún. önfinanszírozó és az Európában elterjedt, ún. jóléti modellhez is.

Napjaink világtörténelmi folyamataiban az egyik legfontosabb fejezet az Irak ellen vívott háború volt, amely egyszerre jelentette egy korábbi korszak, a kétpólusú világ végleges lezárultát, és jelenti egy új korszak, az egypólusú világ nyitányát, amely új annyiban is, amennyiben az amerikai szociális modell az európai jóléti modell felett győzedelmeskedni látszik.

Szociális szemszögből a globalizációt, azaz a kiépülő amerikai hegemóniát kísérő közjáték lényege, hogy az amerikai modellel folytatott versenyében – pozícióinak javítása érdekében – Európa kénytelen megszabadulni az eddig jótékony hatású szociális ballaszttól: a jóléti államtól, az államilag finanszírozott szociális juttatások egész rendszerétől. S mindezt azért, mert a kapitalizmus sajátjaként működő profitkényszer – ami a maga logikája szerint Amerikában működik vegytisztán – egyszerűen illuzionál minden vele szemben ható törekvést, nemcsak a szociális igényeket, de még az árutermelés reális kötöttségeit is, csak hogy becsalogassa, vagy inkább bekényszerítse a tőkét a virtuális lehetőségek mennyországába. Fejlődésének ebben a szakaszában tehát már nemcsak az égbe kiáltó szociális egyenlőtlenségek alapjáról kérdőjeleződik meg a rendszer, de megkérdőjeleződik a saját létét jelentő, a reálgazdaságon túlmutató virtuális profitabilitás széles, ám illuzórikus alapjáról is.

A szociális ellátástól megfosztott s majd még csak ezután megfosztandó emberek millióit tehát fel kell világosítani arról, hogy ebben a modellek között folyó kérlelhetetlen versenyben küzdelmeik sorozatos kudarca valójában nem az ő kudarcuk, hanem a megtérülési kényszer által a virtualitásba tévedt rendszeré. Láttatnunk kell, hogy a szociális vívmányokat a virtuál-kapitalizmus a globalizáció során teljesen megsemmisíti, hogy a hagyományos értékekért folytatott küzdelmek is csak akkor kecsegtethetnek eredménnyel, ha beágyazódnak a rendszer alternatíváját célzó küzdelmekbe. Arra is fel kell hívjuk a figyelmet, hogy pusztán a globalizációellenes fellépések sem hozhatnak lényeges sikert, már csak azért sem, mert a globalizáció folyamata a reálgazdasági folyamatok globalizációját is hordozza, s hogy a nemzetek öntudatos rétegeinek a szociális jogokért folytatott erőfeszítései a virtualitás jelenségei ellen, konkrétan pedig a tőkejövedelmek humánus elosztási rendszerének a megteremtésére, a virtuális gazdaságban keletkező profitok megadóztatására, közelebbről a Tobin-adó bevezetésére kell, hogy irányuljanak. Azt természetesen nem ajánlhatjuk, hogy hagyományos céljaikért ne küzdjenek, de azt igenis nyomatékosan javasoljuk, hogy az új helyzetben az új célokért erőiket uniós méretekben egyesítsék, és kettőzött erővel vessék latba.

A modern tőkeértékesülés mobil munkaerőt igényel, olyat, amely bárhol, bármikor, bármilyen feladat elvégzésére munkára fogható, a tőke ezért az embereket egyszemélyes csoportokra osztja, s perszonális létükben ilyeténként izolálja. Holott a szociális igényeit érvényesíteni kívánó ember egyedül semmi a tőkével szemben, érdekeit érvényesíteni csak csoportosan, csak összefogva, valódi érdekközösséget alkotva képes. Az érdekek tehát itt is ellentétesek. Mint ahogy ellentétesek a munkavégzés szubsztanciáját illetően is. A munka az ember számára az önmegvalósítás lehetősége, személyisége kibontakoztatásának legfőbb feltétele. A munkatevékenység, ha megélhetés forrása, már csak kényszerű cselekvés, de még nem értelmetlen. Ám a tőkeértékesülés részeként a munka elveszti alapvető értelmét, mert az ember itt egy őt elszemélytelenítő, pusztán a profittermelés céljának alárendelt folyamat részévé válik, miközben az eredmény, a profit, épp e folyamat által sajátíttatik el tőle, válik idegenné a számára és áll szemben vele. A szociális küzdelmek az ember számára tehát ebben az értelemben a profit visszavételét, munkája eredményének és munkája értelmének az újra sajáttá tételét jelentik. Nem is beszélve arról, hogy maga a virtuális folyamat már munkatevékenységet, már munkást, már emberi lényt sem igényel. Így tehát a mai szociális küzdelmek egy szabadságharcnak is tekinthetők egy megsemmisítő folyamattal szemben. A tőkét általában, de különös tekintettel a virtuális szférában értékesülő tőkét csak az eredmény szubsztanciája, a profit érdekli, annak formája, azaz a munkatevékenység célja, a termék, nem. A virtuális szférában értékesülő tőke eredménye a formájától megfosztott szubsztancia, a “tiszta” profit. Ebben a folyamatban a tőke elveszíti áruformáját, azaz önnönmaga válik céllá és lényeggé, az áru pedig mint használati érték lényegtelenné, így a tőke bármikor levetheti és le is veti konstans formáját, és levedlett holt bőrét mint lényegtelen veszteséget odahagyva, a kedvezőbb értékesüléssel kecsegtető lehetőséghez vándorol: hogy ott az értékesülés számára tetszőleges formában újjászülessen. Mert a tőke célja önmaga, a munka célja pedig a szükségletek kielégítése.

A foglalkoztatás egyszerre gazdasági és szociális kérdés, azaz kikerülhetetlenül a társadalmi rendszer mibenlétét érintő kérdés. Vagyis, ha a tőke profitábilis működtetéséhez változó mennyiségű munkáskézre van szükség, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a szociális igényeket félretolva, a tőke a saját érdekei szerint fog cselekedni. A gazdasági és a szociális érdekek ellentéte a kapitalizmusban tehát nyilvánvaló és feloldhatatlannak tűnik.

Jól érzékelhető ez a globalizációs folyamatban is. A virtuális gazdaság a pénzpiacok által vezérelt tőkefelhalmozási modell, amelynek devizaügyleteiben sok billió dollár van lekötve profittermelés céljából (a napi pénzforgalom hozzávetőlegesen 1,8 billió dollár). Vagyis ezt a tőkemennyiséget gyakorlatilag a reálgazdaság forgalmából, illetőleg elosztási rendszeréből pusztán a nagyobb profitabilitás kedvéért kivont tőketömegnek tekinthetjük. Ennyivel kevesebb jut beruházásokra, fejlesztésre, szociális ellátásra stb. És miközben a virtuál-kapitalizmus a maga forgalmával csökkenti a reálgazdaságban működő tőkemennyiséget, ugyanakkor azáltal, hogy a globalizációs verseny következtében az emberek humánus életfeltételeit szolgáló szociális rendszerek (az egészségügy, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer, az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás, a víz-, villany- és gázszolgáltatás stb.) forrásait is belekényszeríti a privatizációba, a piaci mechanizmusokba, megfosztja a nemzeti társadalmakat jogos jussuktól. Mint láthatjuk tehát, az ellentétek megjelennek egyfelől a globalizációs folyamatban diadalmaskodó virtuális tőkeérdekek és másfelől a vele szemben artikulálódó nagy konglomerátum, a vesztesek közé sodródó szociális, egyéni, közösségi, társadalmi, nemzeti stb. érdekmanifesztumok között.

Globalizálódó világunkban elengedhetetlen a szociális kérdések globális szemlélete. Vagyis tényként kell elfogadnunk, hogy a reálszférában lekötött tőke gazdaságos működtetéséhez a rendelkezésre álló munkaerőnek (6 milliárd ember munkaképes korú részéről van szó) a teljes foglalkoztatására nincsen szükség. Ám, mint jeleztük, a tőke által előállított javak, humánus elosztás esetén, elegendőek minden ember ellátására. Ezek a tények a szociális küzdelmek újszerű szemléletét követelik meg. Az eddigi, csupán a munkahelyek megtartásáért és új munkahelyek létesítéséért folytatott küzdelmek a globalizáció nyújtotta lehetőségekkel már nem relevánsak. Itt ettől már sokkal többről van szó. A globalizáció körülményei között a szociális jogosultság immár nem munkaviszonyfüggő, a jogosultság alanyi jog kell, hogy legyen. Ennek gazdasági feltételei már adottak, a politikai feltételei még nem, vagyis az új évezred hajnalán, a szociális küzdelem egy új dimenziója tárul fel előttünk.

Az eddigiekben, ha csak madártávlatból is, egy futó pillantást vetettünk arra a társadalmi viszonyra, a tőkeviszonyra, amelynek révén, sok egyébbel együtt, az ember szociális helyzete – mint anyagiasultságában szociológiailag pontosan leírható állapot – megragadható. A tőkeviszonyra tehát, amely minden egyes (és nem csak a foglalkoztatott, a munkaviszonyban álló) ember kapcsolatát jelzi az önmagát jelentő és az őt emberré tevő tevékenységhez, a munkához általában és jelesül a munka eredményéhez, a cserefolyamatban áruként jelen lévő tárgyi világhoz, amely tőle függetlenedve, tőkeként kezd el funkcionálni. Mondandónk tengelyébe tehát azt a viszonyt állítottuk, amelynek segítségével lehetőség nyílott arra, hogy múltat, jelent és jövendőt egyszerre láttathassunk – képességeinkhez mérten. Reméljük, erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, s a visszafogott terjedelmi lehetőségek között is sikerült felvillantanunk a szociális kérdések átfogó ívét.

Az elmondottakból talán érezhetővé vált, hogy a Fórum résztvevői képesek voltak a szociális gondolat megújítóivá válni, többek között azáltal, hogy korszerű, friss szemléletű intellektuális erőről téve tanúbizonyságot, a globalizáció középpontjába a szociális jogainak megfosztásával fenyegetett embert állították, bemutatva azt a veszedelmes folyamatot, amelyben ami sikeres profitmaximalizáció az egyik oldalon, az ugyanolyan méretű értékelvonás és kizsákmányolás a másik oldalon.

Az a sokrétű és megalapozott munka, amely a Fórumot jellemezte, és az a sokat sejtető légkör, amely a XX. század totalitárius tehertételeitől felszabadultan a két napot áthatotta – mintegy bátorítván mindenkit, hogy az új évezred új kihívásaival merjen szembenézni –, biztató jel a jövőre nézve: ha akarjuk, lehet más a világ!

A nemzetállami szuverenitás sorvadása, az erősödő jogi pluralizmus és a különböző jogszabályok keveredése szokatlan a nyugati ipari országokban, az egykori gyarmatok számára azonban nagyon is ismerős.

A jog transznacionalizációja és a civil társadalmi szereplők szerepe

 

Ha a következő dráma történetesen nem Münchenben, az Európai Szabadalmi Hivatalban zajlott volna le, azt mondanám, hogy az én glo­ba­lizációs téziseim illusztrálására találták ki. Először is szerepel benne a jog transznacionalizálódásának valamennyi szereplője: a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) és civil társadalmi ellenfelei, transznacionális jogászhálózatok és multinacionális konszernek és végül az Egyesült Államok kormánya. Emellett megjelenik benne a gazdasági és jogi glo­balizáció – annak minden szövevényességével és ellentmondásával –, sőt annak a sajátos új jogi pluralizmusnak a kialakulása is, amelyet a különböző, többé vagy kevésbé befolyásos szereplők a saját stratégiai céljaik elérésére használnak fel.

2000. május 9-én és 10-én az Európai Szabadalmi Hivatal II. Főigazgatóságának 3468-as termében az Indiában honos neemfa¹ sorsáról folyt a tárgyalás. A vizsgálat egy szabadalom jogszerűségére irányult. A szabadalom tárgya a fa magjából készült és a természetes növényvédelemben felhasználható olaj előállítása. Az alperes a WR Grace amerikai vegyi konszern és – a fából készült termékekre vonatkozó hat szabadalom birtokosaként – az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériuma volt, amelyek képviseletében egy hamburgi ügyvédi iroda járt el, a felperes pedig a genetikai erőforrások szabadalmi oltalom alá vonása ellen fellépő indiai, európai és észak-amerikai nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) egy csoportja volt. A keresetet, amelyet Vandana Shiva indiai környezetvédő, Linda Bullard, az Organikus Agrármozgalmak Nemzetközi Szövetségének elnöke, valamint Magda Aelvoet, az akkori belga környezetvédelmi miniszter nyújtott be e transznacionális civil koalíció nevében, Arno Dolders svájci jogász professzor képviselte.

A felperesek tanújaként került sor Ranjith de Silva, Srí Lanka-i földműves meghallgatására. De beszámolója, amelyet a neemfa leveleinek, gyökereinek, magjának és olajának gyógyító hatásáról felhalmozódott tradicionális tudásról tartott, nem győzte meg a Szabadalmi Hivatalt. Ugyanígy az az ékesszóló érvelés sem gyakorolt hatást az ítéletre, amelyet az indiai környezetvédő az ún. “biokalózkodás” és az amerikai multinacionális konszernek által folytatott “intellektuális gyarmatosítás” ellen intézett. Ezzel szemben egy indiai gyáros nyilatkozata, akinek a cége 1985 óta hasonló eljárással állítja elő ugyanezt a terméket Indiában, véget vetett az öt éve húzódó jogvitának. A szabadalmat az újdonság hiánya miatt törölték. Mindenesetre ezzel az indiai gyáros szellemi tulajdonát védték meg az amerikai versenytárssal szemben, holott a civil társadalmi szereplők keresetüket a helyi közösségek képviseletében, a földművesek kollektív tudásának védelme érdekében nyújtották be.

 

Demokráciadeficitek a globalizációs folyamatban

 

Az előző példa szemléletesen illusztrálja hat tézisemet, amelyekben azt foglalom össze, milyen szerepet töltenek be a civil szereplők a gazdaság és a jog transznacionalizálódásának jelenlegi folyamatában.

(1) Az alulról jövő globalizáció. A neemfa körüli müncheni vita hasonló törésvonalak mentén zajlott, mint a seattle-i vagy a genovai konfliktus – a neoliberális globalizáció és annak globális hálózatba szerveződő civil társadalmi ellenfelei között. Annak a gazdasági és jogi rendnek, amely a fejlődő országok természeti kincseit a nyugati ipari konszernek rendelkezésére bocsátja, hogy ezeket azután saját “szellemi tulajdonukká” nyilvánítsák és jó pénzért eladják, ma a földművesmozgalmak és a környezetvédő nem-kormányzati szervezetek globális hálózata a legerősebb ellenfele.

A WTO TRIPS-rendszerével² szembeni ellenállás középpontjában mind Északon, mind Délen a következő kérdés áll. Ki határozza meg a gazdasági és jogi globalizáció szabályait? A tulajdonnak, illetve a tudásnak milyen normái, illetve kinek az ide vágó normái fognak majd világszerte elterjedni? A nem-kormányzati szervezetek ezzel kapcsolatban figyelmeztetnek a globális kormányzás elégtelen demokratizmusára és a WTO hiányzó társadalmi legitimációjára. A közjó képviselőiként tényezőivé akarnak válni a nemzetközi kereskedelmi rendnek, hogy ezzel ellensúlyt képezzenek a kormányok monopóliumával és a transznacionális konszernek túlhatalmával szemben.

(2) A civil szereplők jogi kreativitása. Nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt megfigyelhető, hogy mind a transznacionális konszernek, mind a nem-kormányzati szereplők növekvő mértékben vesznek részt az érvényben lévő normák jogi megtámadásán túlmenően immár az új normák megalkotásának folyamatában is. Az utóbbi években mindkét oldal kiterjesztette ez irányú tevékenységeinek körét. Így az ma már az új jogi normák bevezetésétől, a jogalkotási folyamatban szakértőként, lobbistaként vagy érdekképviselőként való részvételtől kezdve egészen a nemzetközi megállapodások kezdeményezéséig, illetve ezek érvényre jutásának ellenőrzéséig terjed. A konszernek különösen a nemzetközi kereskedelmi rend keretében folyó jogalkotás területén voltak aktívak, emellett kormányaik oldalán informálisan részt vettek a WTO kereskedelmi viták rendezésére irányuló eljárásaiban is. Másfelől mind a nemzetközi klímakonferencia, mind a nemzetközi bíróságról szóló megállapodás megszületése elképzelhetetlen lett volna a nem-kormányzati szervezetek nagyfokú jogi kreativitást felmutató szerepvállalása nélkül. A nem-kormányzati szervezetek emellett fontos szerepet játszottak számos más nemzetközi megállapodás és törvénymódosítás előkészítésében, ratifikálásában és megvalósításában, a “debt-for-nature” swapoktól³ kezdve a korrupción át az adósságelengedés vagy a taposóaknák témájáig. Nemzetek közötti közvetítői és tolmácsszerepükből adódóan azonban egyik legfontosabb feladatuk a globális és helyi diskurzusok és cselekvési területek összekapcsolása.

Így például a növényi genetikai erőforrásoknak a biotechnológiai ipar által gyakorolt szabadalmi oltalom alá vonása és kereskedelmi hasznosítása körüli vitákra reagálva egy indiai nem-kormányzati szervezet 1998-ban ellentervezetet nyújtott be a nemesített növényfajták védelmét szolgáló európai UPOV-egyezménnyel szemben. A javaslat modellt kívánt nyújtani a fejlődő országoknak, hogy azok egy alternatív rendszert alakíthassanak ki a helyi parasztság jogainak védelmére. E Gene Campaign által előterjesztett alternatív “Convention of Farmers and Breeders” (Gazdák és Tenyésztők Egyezménye) elismerné és védené a parasztok kollektív tudását és a közösségek mint vetőmagtermelők jogait. E tervezet, amely különböző jogi forrásokból táplálkozik, összekapcsolja a hagyományos szokásjogot és az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) nemzetközi küldetését azzal a céllal, hogy az élelmiszer-ellátás biztonsága terén helyreállítsa a nemzeti szuverenitást.

(3) Az itt bemutatott példán szemügyre vehetjük a nem-állami szereplők és a posztszuverén államok kapcsolatának néhány dilemmáját és ellentmondását is. Az állam mint a jogalkotás és jogérvényesítés kizárólagos letéteményesének szuverenitását szupranacionális szereplők – transznacionális konszernek és nem-kormányzati szervezetek – kérdőjelezik meg.

E “poszt-vesztfáliai világrend” irányába mutató lépések, hogy Richard Falk kifejezésével éljünk, egyfelől kiszélesítik a demokratikus részvétel lehetőségeinek körét, hiszen a nem-kormányzati szervezetek így közvetlen kapcsolatba kerülhetnek azokkal az intézményekkel, amelyek keretében az új szupranacionális kormányzás megvalósul. Másrészt viszont a nem-kormányzati szervezetek ezzel hozzájárulnak a nemzetállami szuverenitás további gyengüléséhez. További fontos problémát jelent a demokratikusan legitimált nemzetállami cselekvésre nézve az a gyakorlat, hogy a szakértők tudása mind a nemzetközi szervezetekben, mind a nem-kormányzati szervezetekben megkerüli a nemzetállami szinten intézményesült akaratot.

 

Az állam mint a globalizációt alakító tényező

 

(4) Csalafinta posztszuverén államok. A továbbra is jórészt nemzetállami keretekben szabályozott szabadalmi jog olyan példa, amely jól megvilágítja a posztszuverén államok megváltozott, ám továbbra is központi szerepét a globalizációs folyamatban – egyfelől annak elszenvedőiként, másfelől azonban alakítóiként. A WTO TRIPS-egyezményének életbe lépését követően a legtöbb fejlődő országhoz hasonlóan Indiának is meg kellett változtatnia a szabadalmi törvényeit, hogy lehetővé váljon a mezőgazdasági és a gyógyszergyártási termékek szabadalmi oltalma. E törvények ugyanis korábban a gyártási eljárásoknak és nem maguknak a termékeknek a szabadalmi oltalmazását ismerték el. Ez azonban még nem jelentette volna szükségképpen a nyugati jogszabályok átvételét, mivel a GATT, ill. a WTO lehetőséget nyújt az új növényfajták védelme terén egy nemzeti sui generis rendszer kialakítására.

A fejlődő országok azonban nem vettek tudomást a Gene Campaign által a nemzetközi nem-kormányzati szervezetek részvételével beterjesztett alternatív tervezetről, holott az valóban lehetőséget biztosítana számukra a helyi parasztság jogainak védelmére és a belső erőforrásokra támaszkodó, biztonságos hazai élelmiszer-ellátás megteremtésére. Ezt többek között az ENSZ Fejlesztési Programjának 1999. évi jelentése is feltárja (Human Development Report, 1999). Az olyan csalafinta államok azonban, mint India, inkább nem élnek ezekkel a lehetőségekkel, hogy aztán állítólagos kiszolgáltatottságukból kovácsoljanak tőkét. Saját politikai döntéseiket a külső, szupranacionális kényszerekre való hivatkozással legitimálják, elhárítva ezzel a politikai felelősséget.

(5) Az állami cselekvés fragmentálódása a jog transznacionalizálódásának egyik következménye. A gazdasági, politikai és jogi globalizáció körülményei között mind az államot, mind a nemzetállami jogot középponti, mindazonáltal viharos terrénumnak kell tekinteni, miután az állami jogon belül helyi, nemzetközi és nemzetek feletti (szupranacionális) jogi rendszerek lépnek egymással kölcsönhatásba és ütköznek össze. Ahogy az állami jog lassacskán elveszíti koherenciáját, a nemzeti jogba beleépített különböző transznacionális jogi normák együttéléséből létrejön az állami jogon belül egyfajta egymás mellettiség. India új biodiverzitási törvénye tartalmaz pl. olyan szabályokat, amelyek ellentétesek a növényfajtákról és a gazdák jogairól szóló új törvényjavaslat szabályaival, mivel a két jogszabály eltérő nemzetközi jogi forrásokra támaszkodik. Ráadásul hozzátartozik a helyi politikai elit stratégiájához, hogy saját tehetetlenségét az állami szint alatti, az állami és a szuprancionális jogi rendszerek különbözőségével és ellentmondásosságával legitimálja – Indiában csakúgy, mint valamennyi más fejlődő országban.

India az Afrikai Egységszervezettel közösen például felhívta a figyelmet a TRIPS-egyezmény, illetve a biológiai sokszínűségről szóló konvenció közti ellentmondásra, ez utóbbi ugyanis nem teszi lehetővé élőlények szabadalmaztatását. A jog transznacionalizálódásának folyamatai nem jelentenek sem homogenizálódást, sem uniformizálódást. Azaz kevéssé van szó a különböző jogi kultúrák és jogrendszerek egyneműsödéséről vagy összehangolásáról, sokkal inkább az alkalmazkodás, az átértelmezés, valamint új különbségek kialakulásának sokrétű és eleddig ellentmondásosan zajló folyamatáról.

 

Európai és posztkoloniális modernitás

 

(6) Posztkoloniális folytonosság? A Dél sok országában úgy tekintenek a globalizáció jelenlegi folyamataira, mint saját jövőjük újragyarmatosítására. Az Európai Szabadalmi Hivatal által tanúként meghallgatott földműves, Ranjith de Silva nagyszülei nem volnának meglepve a nyugati jogi normák transznacionális kiterjedése és uralma fölött. Bár azt aligha sejtették, hogy az udvarukban álló neemfa termékei egy szép napon esetleg transznacionális konszernek tulajdonát fogják képezni. Srí Lankán ugyanis a brit államjog – a gyarmati állam általi bevezetésétől kezdve mindvégig – feszültségekkel terhes szomszédságban, illetve összefonódásban élt a hagyományos jogrendszerekkel.

Ám a gyarmati állam mellett privát, üzleti szereplők is fontos szerepet játszottak a nyugati szabályok gyarmati bevezetésében, gondoljunk csak a brit Kelet-indiai Társaságra. Nagy hatalmú és részben az államtól független szereplőkként a XIX. század kereskedelmi társaságai próbáltak megszabadulni az állami ellenőrzéstől és adótehertől, vagy legalábbis csökkenteni ezeket. Másfelől viszont felhasználták mindenkori kormányaikat, akárcsak a mai transznacionális konszernek, hogy saját tengerentúli üzleti érdekeiket az általános nemzeti érdek köntösében érvényesítsék.

A jog transznacionalizálódásának és az így kialakuló jogi pluralizmusnak a jelenlegi dinamikáját, intézményi összefüggéseit és helyi hatásait kutatva izgalmas tanulságokkal szolgálhat a jogi keveredés empirikus és történeti összehasonlító vizsgálata a gyarmati körülmények közt, illetve a globalizáció korában. Például akkor, amikor a globalizációs vita során a nemzetállami szuverenitás sorvadásáról, a fokozódó jogi pluralizmusról, a jog transznacionalizálódásáról vagy a különböző jogforrá­sokra támaszkodó új jogszabályok hibrid jellegéről esik szó, amelyek a nyugati ipari országok számára újdonságnak tűnhetnek.

A többiek szemszögéből azonban a történelem iróniája, hogy – Marx elképzeléseivel ellentétben – ma néha az egykori gyarmatok képében látszik felsejleni Európa jövője. A modernizációelméleti előrejelzésekkel és az Európa újrafeudalizálódásáról szóló új elmélettel szemben a jelenlegi folyamatok inkább azt mutatják, hogy az európai modernitás egyfajta (poszt)koloniális modernitáshoz hasonul.

(Fordította: Bellon Erika)

 

Jegyzetek

¹ Magas, általában örökzöld kelet-indiai fa (Azadirachta indica). Ázsia trópusi területein széleskörűen ültetik fájáért, gyantájáért, kérgéért és aromás olajos magjáért, amit orvosságnak és fertőtlenítőnek használnak. (a szerk.)

² 1993-ban, a WTO létrejöttével egyidejűleg egyezmény született a kereskedelemhez kapcsolódó szellemi tulajdonjogokról; angolul: “trade-related intellectual property rights”, közkeletű rövidítéssel TRIPS (a szerk.).

³ Ezek olyan nemzetközi megállapodások, amelyek külföldi adósságuk elengedését ajánlják fel a fejlődő országoknak, ezzel ösztönözve őket saját kiemelkedő jelentőségű természeti kincseik védelmére a természetvédelemért (a szerk.).

Beszélhetünk-e valamilyen szempontból egységes "Ázsiáról", hogyan módosult a századok folyamán az európai-amerikai kapitalizmus Ázsia-képe, és milyen szerepet kapott mindebben az indiai szubkontinens?

1. Bevezetés

Az Eurázsiát körbeölelő Csendes-óceáni térség gazdasági felemelkedésének egyik legjelentősebb, bár némiképp alulbecsült aspektusaként Ázsia szerepe újraértékelődik a domináns földrajzi térfelfogásokban. Az elmúlt két évtized során India – nem valamiféle szándékosság, hanem a körülmények jószerivel érzékelhetetlen logikája folytán – fokról fokra kiszorult az uralkodó Ázsia-koncepciókból.¹ A szubkontinens alvadt lassúságú gazdasági növekedése – különösen a csendes-óceáni térség ázsiai területeinek éllovasaival összehasonlítva – végül azt eredményezte, hogy Indiát kihagyták az “ázsiai csoda” forrásait és az “ázsiai értékeket” elemző diskurzusokból és vitákból. A relatíve alacsony exportteljesítmény miatt az indiai vállalkozókat a tengerentúlon nem tekintették veszélyes vetélytársaknak, és így a dél-koreai cégfúziók dömpingtaktikáját vagy a Kínában alkalmazott kényszermunkát kárhoztató nyugati politikusok Indiáról szép csendesen megfeledkeztek. Az enyhülés és a Szovjetunió hatalmának eróziója alaposan megkurtította az el nem kötelezett országok mozgásterét, és jelentéktelenné tette azt a szerepet, amelyet az indiai politikusok, mindenekelőtt Dzsaváharlál Nehru, korábban a világpolitika színpadán játszottak. Az 1980-as években és az 1990-es évek elején, mikor a diszkriminatív bevándorlási politikák korábbi enyhítésének következtében robbanásszerűen megnőtt az Észak-Amerikába és Ausztrálázsiába érkező kelet- és délkelet-ázsiaiak száma, szinte kizárólag a kelet-ázsiai bevándorlók kerültek az “ázsiai” migránsokról szóló viták fókuszába. Miközben Ausztrálázsiában, Európában és Észak-Amerikában megszaporodtak a különféle “Asian Studies” programok a kelet-ázsiai államok felemelkedésének hatására, addig az India iránti érdeklődés egyre inkább lankadt – talán csak a régi gyarmatosító hatalom, Nagy-Britannia kivételével. Ám még a Nagy-Britanniához fűződő történelmi és jelenlegi kötelékek sem bizonyultak elég erősnek ahhoz, hogy Indiát ne mellőzzék az 1996 óta évi rendszerességgel megtartott európai–ázsiai csúcstalálkozókról.²

Ez azért is megdöbbentő, mivel “India” hosszú időn keresztül lényegében magát “Ázsiát” jelentette az európaiak szemében. Az ókori görögök – akiknek magát az “Ázsia” nevet is köszönhetjük – úgy vélték, hogy India jelenti a lakott világ legtávolabbi határát (Morris-Suzuki, 1998. 5. o.). Az erdélyi Maximilian még 1523-ban is azt írhatta, hogy “az ismeretlen országok népeit összefoglalóan többnyire indiaiaknak nevezzük”, a XVIII. században élt Raynal abbé pedig “az Arab-tenger és a Perzsa királyság között fekvő minden földet” nagyvonalúan a Kelet-Indiákhoz sorolt (idézi: Lach, 1965. 4. o.). Ez az India-kép – egy, a mai Indiát jórészt lefedő “India Major”, amely a Koromandel-part északi szegélyétől a délkelet-ázsiai félszigetekig terjedő “India Minor” és az Etiópiától Arábiáig elterülő “Meridionális India” közé ékelődik (Le Goff, 1980, 195–196. o.) – körvonalazta a középkori Nyugat földrajzi elképzeléseit, politikai és társadalmi törekvéseit.

“A körülzártnak képzelt Indiai-óceán az álmok olyan tárházát ringatta, amelyben a keresztény Európa nincstelenjeinek kielégítetlen vágyai megszabadulhattak korlátaiktól. A vagyonról szóló álmok szigetekhez kapcsolódtak: a nemesfémek, a ritka fafajták és a fűszerek szigeteiről szóltak… Vagy éppen mitikus népektől, állatoktól és szörnyektől hemzsegő fantasztikus ábrándok voltak – a bőség és a pompa álomképei, amelyeket egy szegény, korlátozott világ szövögetett magának. Egy másfajta életről szóltak ezek az álmok, amely nem ismer tabukat, ahol a keresztény egyház szigorú morális rendje helyett a szabadság uralkodik, és se szeri, se száma az olyan csiklandó elfajzásoknak, mint a bélsárfalás, a kannibalizmus, a meztelenkedés, a poligámia, a szexuális szabadosság és a dorbézolás” (Le Goff, 1988, 140. o.).

E világ valós és vélt ragyogása olyannyira elbűvölte az európaiakat, hogy Jacques Le Goff egyenesen a középkori Nyugat “álomhorizontjának” nevezte Indiát, a mítoszok és legendák lerakatának, ahol egybemosódott a borzadály és az elragadtatás! “Az elszegényedett nyugati keresztény világ – a latinitas penuriosa, ahogyan Alan de Lille nevezte – szemében az Indiai-óceán medencéjét a túláradó gazdagság és pompa töltötte ki” (uo. 169. o.).

Az Ázsia-koncepciók változásai közepette India a továbbiakban is megőrizte központi szerepét. Bár Indiát és Ázsiát tulajdonképpen egynek tekintették, az előbbi mégis valamiképpen megfoghatatlan entitás volt, sokkal inkább földrajzi absztrakció, mintsem konkrét szociopolitikai valóság: amíg a britek nem keresztelték Indiai Császárságra dél-ázsiai gyarmatukat, egyetlen terület vagy állam sem viselte hivatalosan az “India” nevet. A kívülről érkezett megfigyelők látni véltek ugyan valamiféle civilizációs egységet, ám igen valószínűtlen, hogy a tamilok bármilyen közösséget éreztek volna a pastukkal vagy a bengáliak a maratákkal.

Szinonimájához hasonlóan “Ázsia” is földrajzi fogalom volt, és mivel senki sem vindikált civilizációs egységet a japán és az afgán társadalom közé, Ázsia egységének feltételezése analóg az európai egység elképzelésével, amely az európai identitás kiindulópontja:

“…Európa ideája, akárcsak általában véve a Nyugat gondolata, negációként alakult ki, hogy az európai ´mi´ alanyt (amely elvált a szub­regionális Európán belüli alanytól) szembeállíthassa a nem európai ´ők´-kel, és ez utóbbi történelmi perspektívában Ázsiával vált egyenlővé. Modern ´Ázsia´-koncepciónkat nem a tudomány állandósítja, hanem azok a rétegek, amelyeknek érdekükben áll a nyugati civilizáció ideájának fenntartása, és amelyek profitálnak annak szent mítoszaiból: az individualizmusból, a magántulajdonból és a szabadság agresszív védelmezéséből” (March, 1974, 35. o. – kiemelés az eredetiben).

Míg a despotikus Kelet koncepciója központi szerepet játszott az európai alany (ön)meghatározásában, addig egy sinocentrikus világban a civilizációt olyan “egyedülálló és zárt” jelenségnek tekintették, amelyet a barbárságtól “a kínai magaskultúrához tartozás hagyományai” különítenek el. Annak idején Samuel Johnson³ tiltakozott a francia “civilizáció” szó átvétele ellen, mivel azt a “jólneveltség” (civility) szó szinonimájának vélve feleslegesnek tartotta. Vang Gungvu (1991, 145–164. o.) ezzel párhuzamot vonva rámutat, hogy az idegenek javíthatatlan “mássága” helyett a tradicionális Kínában a határvonal a “Han-konfucianizmus” erkölcsi tanításait elfogadók és az azt elvetők között húzódott, még ha ez utóbbiak szintén kínaiak voltak is. Ehhez hasonlóan Wilhelm Halbfass (1988, 187. o.) az ókori görögök “barbár”-képe és a szanszkrit mlekha felfogása közötti különbséget hangsúlyozza: a hellének a barbárok segítségével határozták meg önmagukat; ám a jelentősebb filozófiai koncepciók nem tulajdonítanak olyan “másságot” a mlekháknak, amely “alkalmas lenne valamiféle identitás alátámasztására”:

“A klasszikus hindu gondolkodás különleges gazdagságban termelte ki a vallási és filozófiai alárendeltség, együttműködés, kitaszítás, rangsorolás sémáit és módszereit, a különféle világnézetek együttélésének lehetőségeit. Ám ebben a folyamatban egy olyan, belsőleg differenciált viszonyrendszert, egyfajta immanens gondolati univerzumot fejlesztett ki, amelyben a ´bennszülött´ és az ´idegen´ identitás közötti különbség, a másság a priori szükségtelennek látszik – ez a rendszer önmagában annyira átfogó, hogy nemigen kíván önmagától különböző, önmagán kívül álló dolgokkal foglalkozni – vagyis a ´másokkal´ az ő másságukban.”

A japánok által ismert világot három egység – Tendzsiku (India), Kara (Kína) és Honcsó (Japán) – alkotta; ám a japánok saját országukat nem a középpontba, “hanem az egzotikus és szakrális Tendzsikutól az e világi és szekuláris Honcsóig terjedő földrajzi vonulat végpontjára helyezték” (Morris-Suzuki, 1998, 6. o.).

A fenti példák is megerősítik, hogy az Ázsiát illető “középkori hiedelmek” fennmaradásának hátterében egy felfogásbeli különbséget kell keresnünk: míg az európai gondolkodók két lehetséges formáját látták a civilizációnak – és az európai civilizációt az ázsiaival szemben határozták meg –, addig Eurázsia keleti vidékein a domináns ideológiák csakis a saját hagyományaikban osztozókat voltak hajlandóak civilizáltaknak tekinteni.

India kihagyása a ma meghatározó Ázsia-képekből nem vezethető le pusztán az európai Ázsia-koncepciók történetéből, hiszen, mint azt az “ázsiai értékekről” folyó viták is mutatják, Ázsia továbbra is Európa civilizációs “ellenpólusának” számít. Éppen ezért nem abból indulok ki, hogy a bolygónk más tájain élő emberek egyszerűen átvették egy Európa-központú kapitalizmus földrajzi elképzeléseit, hanem azoknak a világképét veszem górcső alá, akik a világ az európaiak által “Ázsiának” nevezett térségében élnek.

 

2. Egy másfajta látásmód

 

Az első portugál hajósokat, akik 1543-ban hónapokig tartó útjuk után bronzbarnára sülve, az időjárás viszontagságaitól törődötten partra szálltak Japán délnyugati részén, a helybéliek tendzsikundzsinként, “indiai emberekként” üdvözölték – akárcsak korábban a burmaiak és a malájok (Reid, 1994, 275–276. o.; Tolby, 1994, 327– 328. o.). A történelem iróniája, hogy az Eurázsia legkeletibb szegletébe eljutott első ibériaiakat éppúgy “indiaiaknak” nézték, mint ahogy más ibériaiak “indiánokat” (vagyis indiaiakat) véltek felfedezni Amerikában. Ám ennél is komikusabb, hogy Marco Polo egy Jávában látott orrszarvút “különlegesen rusnya unikornisnak” vélt! Egy olyan állattal szembekerülve, amelyről még csak nem is álmodott, rögtön az unikornisra gondolt – mint Umberto Eco (1999, 57–59. o.) rámutat, ez volt Polo kulturális enciklopédiájában az egyetlen négylábú és egyszarvú lény. Ehhez hasonlóan az Eurázsia két végén élő emberek egyként “indiaiakként” azonosították a különös idegeneket, nem csupán azért, mert India – ha nem is földrajzilag, de szimbolikus értelemben – központi helyet foglal el a bikontinentális arénában, hanem azért is, mert India (a brit Indiai Császárság megalakításáig) olyan absztrakció volt, amely nem jelentett semmilyen konkrét politikai entitást.

Az indiaiakat tehát egyöntetűen “idegeneknek” tekintették. Ez arra utal, hogy Ázsia és Európa inkább volt egységes színtere az utazásnak és a kereskedelemnek, mint két elkülönült geokulturális zóna. Ezt igen élénken érzékelteti egy 1402-ben készült különleges koreai térkép (“A történeti országok és fővárosok földjeinek és területeinek térképe”, rövidített nevén a Kangnido).⁴ Az összes fennmaradt kínai és japán világtérképet megelőzve a Kangnidón jól felismerhetőek Afrika, Arábia és Európa körvonalai, ám a dél-ázsiai szubkontinenst a térképrajzoló Kína alá gyömöszölte (Ledyard, 1994, 244–245. o.; Pearson, 1987, 12. o.; Yi, 1984, 81. o.).

A megdöbbentő pontosság és a meghökkentő tudatlanság elegye nem csupán a Kangnido, de általában véve a távoli földekről szóló régi beszámolók jellemzője, és az ismeretek egyenlőtlen földrajzi eloszlására utal.⁵ Az ebből következő látásmód megértéséhez a kínai térképészeti hagyományok szellemében készült part menti hajózási térképek jelenthetik a kulcsot. Ezek a korai kereszténység idején készült térképek valódi fekvésüktől függetlenül horizontálisan, balról jobbra haladva ábrázolták a partokat (Mills, 1953, 151. o.). Jellemző például egy XVIII. századi thaiföldi kézirat Thonburiban készült másolata: bár a cél a Koreától Arábiáig terjedő partvidék leírása lett volna, a partvonalakat mind a térkép alsó részén ábrázolták, míg a tengerek egyöntetűen a lap tetejére kerültek. A Kelet-, Dél- vagy Délkelet-Ázsiában készült térképek egyike sem volt méretarányos, noha a közelebb fekvő, ismertebb területeket pontosabban ábrázolták, mint a távol eső vidékeket, hiszen a térképrajzolók sokkal inkább a legkülönfélébb forrásokra támaszkodtak, mintsem az adott partvonalak valódi felmérésére.⁶ Arra sem törekedtek, hogy a térképeiken ábrázolt területek helyét szélességi és hosszúsági koordinátákkal lássák el (Schwartzberg, 1992, 326. o.; Thongchai Winichakul, 1994, 29–30. o.).

Ezeket a felületes parti térképeket vizsgálva meglepődik az ember, hogy bár a közvetlen parti területeket felmérték, és jelzeteikkel még a távolságokat is megfelelően ábrázolták, ám igen kevés információt adtak a tenger és a szárazföld belsejének kapcsolatairól (Thongchai Winichakul, 1994, 32. o.).⁷ Ez a merev szétválasztás jól illusztrálja, hogy Eurázsia keleti felének két ikerremetéje – az Indiai-félsziget és Dél-Kína – esetében a kereskedelem alárendelt szerepet kapott a mezőgazdasággal szemben, és mindez közvetlenül kapcsolódott az e területeken elterjedt rizstermesztéshez. Az európai feudális urakkal ellentétben az indiai és kínai uralkodók nem voltak rászorulva valamiféle városi patríciusréteg támogatására háborúikban vagy a helyi lázadások elnyomásában – következésképpen semmi okuk sem volt olyan törvényeket hozni, amelyek egy felemelkedő burzsoázia számára hasznosak lehettek volna. Az ebből eredő elszigetelődés különösen erős volt a szubkontinensen, ahol a XVI. században a gudzsarati szultán, Bahadur sah azzal hárította el a portugál gályák zaklatásaira panaszkodó kereskedők küldöttségét, hogy “a tengeri háborúk a kalmárokra tartoznak, a királyi felséget nem érdeklik az efféle ügyek” (Boxer, 1977, 50. o.). Amiként a szubkontinens uralkodói a “világ urának” címére tartottak igényt, úgy a kínai császárok a Középső Birodalomnak nevezték országukat, amely félúton fekszik a Föld és a Mennyek Országa között.

Nem is lehetne ennél egyértelműbben kifejezni egyrészt az univerzális hatalom igénye, másfelől a részleges szuverenitástól a kompakt autonóm hatalmi egységek felé mutató európai fejlődés közötti szakadékot.

A területileg egységes európai államok kialakulásának folyamatával (Lefebvre, 1991, 275–282. o.) szemben a Kínában vagy a szubkontinensen ható univerzalisztikus hatalmi törekvések sokkal inkább ideológiai követeléseken, mintsem az aktuális politikai helyzeten alapultak. A fejedelmi ajándékok és a tisztelgő küldöttségek, a domináns és az alárendelt fejedelmek vagy éppen az egyenrangú uralkodócsaládok közötti szövevényes házassági kapcsolatok sokkal inkább kijelölték az adományozó és az elfogadó státusát, mint ahogy arra az erő és a hatalom lexikális méricskélése képes lett volna. A grandiózus nyelvezetbe burkolt kínai udvari szertartásrendszer igen kifinomult módon irányította a császárral valamilyen kapcsolatba kerülő emberek kapcsolatait, ám soha nem jelentette a kínai dinasztiák valódi területi ambícióit (Wang Gungwu, 1999, 95. o.). “Bár az ideológiai konvencióknak megfelelően minden egyes uralkodó a Föld középpontjának tekintette saját országát – jegyzi meg Thongchai Winichakul (2000, 533. o.) –, ám a régió összes királya tisztában volt saját helyzetével a legkülönfélébb helyzetű királyok tömegének hierarchiájában.”

A tisztelgő küldöttségek csereberéje még nem jelentette egy egyértelmű szuverenitási hierarchia felállítását. Valójában a szubkontinens népei olyannyira elszigetelődtek egymástól, hogy, mint Halbfass (1988, 182. o.) megjegyzi: “Nem ismerünk idegen népekről vagy távoli országokról szóló hindu beszámolókat. Kelet- és Délkelet-Ázsia indiai kulturális ´kolonizációja´, a buddhizmus terjedése egyáltalán nem hagyott nyomot a szanszkrit irodalomban. Még a muzulmánokra is… csupán ritkán találhatunk marginális utalásokat.”⁸

Az “idegen népekről vagy távoli országokról szóló hindu beszámolók” hiánya részben annak is tulajdonítható, hogy India nem képezett törvényes, közigazgatási egységet, és a külföldi utazásokat a kasztelőírások alaposan korlátozták. Sőt, a “hindu beszámolók” hiánya nem jelenti egyben a külországokról szóló mohamedán források hiányát is, hiszen szoros kapcsolatok léteztek a Mogulok és az Ottomán Birodalom vagy a Szaffavidák és a Golkondai Szultanátus között.

Mindazonáltal “India” Buddha szülőhelyeként kitüntetett szerepet kapott a kelet-eurázsiai népek térképzeteiben. Ezt jól illusztrálja az a XVIII. századi észak-thaiföldi térkép, amely meglehetős pontossággal lokalizálja a Lanna-régió és a Hindusztáni-alföld számos városát. Figyelemre méltó azonban, hogy Burmát a térkép figyelmen kívül hagyja, és a Buddhához kapcsolható burmai helységeket Indiába, Lanna közelébe helyezi át, Indiát és Srí Lankát pedig a térkép két átellenes oldalán ábrázolja, hogy evvel is a “helyi buddhizmus univerzális eredetét” igazolja (Thongchai Winichakul, 1994, 27. o.). A japánok minden további nélkül összekeverhették az ibériaiakat az indiaiakkal, jóllehet nem tudunk olyan japánról, aki – pusztán azért, mert a Buddha élete Indiához kötődött – közvetlen tapasztalatokat szerzett volna a szubkontinensről – úgy hírlett, hogy egy jobb sorsra érdemes szerzetes a VIII. században elindult ugyan egy tendzsikui zarándoklatra, ám csupán Vietnamig jutott, ahol felfalta egy tigris (Toby, 1994, 340. o. 5. jegyzet).

Mivel a kínai kartográfiai szokások szerint készült térképek inkább útleírásra, mintsem a Föld felületének bemutatására törekedtek, időnként egyszerűen megmásították a földrajzi tényeket, hogy tetszetősebbnek gondolt geomantikus környezetet ábrázolhassanak (Smith, 1996, 41. o.). Ez számos különböző térfelfogás együttélésére utal. Bár némelyik jelzetekkel is ellátott térkép akár hasznos is lehetett egy-egy hadjárat vagy kereskedelmi út megtervezésénél és kivitelezésénél, az emberek továbbra is geomantikus vagy vallásos elképzeléseik hatására formálták meg a közvetlen láthatárukon túl eső világról alkotott képüket (Thongchai Winichakul, 1994, 33. o.).

Ezek a földrajzi fogalmak azután fokozatosan megváltozni kényszerültek, mikor Vasco da Gama nyomdokvizein az európaiak elözönlötték Kelet- és Dél-Eurázsiát. Metaforikus jelentőségű, hogy mikor a jezsuiták a császár kívánságára feltérképezték Kang-hszi birodalmát, és azt elhelyezték egy világtérképen, tulajdonképpen súlyosan kompromittálták Kína kitüntetett központi helyét a világban, hiszen a Középső Birodalmat ugyanarra a planétára helyezték, ahol az összes többi királyság is feküdt (Palat, 1999a, 6–7. o.). Egy Ming-korabeli tudós, Vei Zsun fel is panaszolta, hogy a jezsuiták térképe “mesés és misztikus” informá­ciókat ad, és Kínát a középpontból kitaszítva “kicsiny és jelentéktelen országként” ábrázolja (Smith, 1998, 72–73. o.). Ám nem sokkal utóbb maguk az európai diplomaták igyekeztek elleplezni annak jelentőségét, hogy Kínát megfosztották dicsőséges státusától. Kénytelenek voltak ugyanis rádöbbenni, hogy “a kínai császár dicsőítésének fáradságos rituáléi – a kilenc leborulás, az önbecsmérlő nyelvezet – a kínaiak szemében a külkapcsolatok elengedhetetlen részét képezik. Elvetették hát saját korábbi kódexeiket a szuverén államok közötti diplomáciai érintkezés formáiról… és így Kína felsőbbrendűségét illetően akaratlanul is a császári udvar hitét támasztották alá” (Spence, 1998, 42. o.).

És bár a jakhszija szó a jezsuiták hatására az “Ázsia” fonetikus átírásaként került a kínai nyelvbe a XVII. században, a XIX. század közepéig nemigen gyökeresedett meg, és az európai kartográfia hatása alatt készült térképek mellett 1584 és 1842 között még a megszokott, hagyományos kínai szemléletet tükröző térképek is közkézen forogtak. Az ópiumháborúk közvetlen hatására Vei Jüan 1844-ben készült tekintélyes világföldrajzi munkája már Ázsiába helyezi Indiát, de az országokat a régi séma szerint továbbra is tengereik szerint rendszerezi. Mikor 1848-ban Hszu Csi-jü kiadta a tengeri utakról szóló Jing-huan csi-lue című munkáját, azzal vádolták, hogy megrontották a barbárok gondolatai, és több mint egy évtizedig semmiféle hivatalt nem viselhetett. A hagyományos földrajzi képzetek csupán azután oszlottak el észrevehetően, hogy az európai földmérők és mérnökök hordái elárasztották a Csing Császárságot, és a Középső Birodalmat visszarángatták a földre, ahol az összes többi ország is találtatott. Jakszhija csupán ekkor válhatott osztályozási kategóriává Kszu Dzsi-ju világföldrajzában, bár a szerző megjegyezte, hogy “Ázsia” csupán a “Turkia Minor” új keletű elnevezése, és így nem sok episztemológiai jelentősége van. A korábban kínaira fordított európai tanulmányok kompilációjának köszönhetően azok eredeti gondolatai a kínai mondattan és a kínai írásjelek hatására finom változásokon mentek keresztül (Drake, 1975; Karl, 1998, 1100–1101. o.; Mills, 1953, 152. o.).

Az ibériaiakkal való találkozás sokkal nagyobb hatással volt a japánokra, mint – néhány kivételtől eltekintve – azok az esetek, amelyek során a japán utazók – a Kínába tartó kereskedők és buddhista szerzetesek vagy a Korea elleni japán támadások katonái – jórészt a tengerentúlon “másokkal” kapcsolatba kerültek. Mielőtt a portugálok Gonara-no-in (uralkodott: 1525–1557) császársága alatt Japán földjére léptek volna, a japán ikonográfiák mindig idegen körülmények között vizsgálták az idegeneket. Éppen ezért képtelenek voltak úgy “felfedezni” a portugálokat, ahogyan a portugálok már évszázadok óta nagy alapossággal készültek az orientális diskurzus elsajátításával a japánok “felfedezésére” (Toby, 1994, 330. o.). Mindazonáltal ez a találkozás alaposan kiszélesítette Japán földrajzi képzeteit – 1592-ben Tojotomi Hidejosi hadúr már arról ábrándozott, hogy Korea és Kína meghódítását követően Indiát is elfoglalja, a Fülöp-szigetekre ácsingózó tervei pedig komoly pánikba ejtették a Manilában berendezkedett spanyolokat (lásd: Kuno, 1967, 314. és 320. o.; Massarella, 1996, 137. o.)!

A XVI. és a XVIII. század között a kínai és az európai földrajzi képzetek hatására igencsak megváltoztatták Japánnak a világról alkotott elképzeléseit. A korábbi Tendzsiku–Kara–Honcsó hármast az egyre idegenebbé váló világ három koncentrikus körével váltották fel. Japán körül helyezkedtek el az “idegen országok” (ikoku), ahol az emberek étkezőpálcikát használtak, és függőlegesen írtak – Kína, Tonking, Korea és Kokinkína. Ezeket a “külső barbárok” (gaji-i) vették körbe, akik kezükkel ettek és vízszintes írást használtak: Bengália, Hollandia, Jáva, Luzon szigete, Sziám és olyan, még egzotikusabb tájak, mint a “Madáremberek országa”, vagy éppen a “Hatlábú, Négyszárnyú Teremtmények Földje”. Bár a tudós-hivatalnok Arai Hakuszeki volt állítólag az első japán szerző, aki az Ázsia szót használta, a tankönyvek még egy évszázad múltán is nagy igyekezettel próbálták olvasóik fejébe verni, hogy a világot öt nagy régióra (taishú) – Afrikára, Ázsiára, Európára, Észak-Amerikára és Dél-Amerikára – kell osztani (Morris-Suzuki, 1996, 83. old; 1998, 6–7. o.).

Ebben az összefüggésben az Eurázsia atlanti partvidéke és indiai-, valamint csendes-óceáni partvidéke között létrejött közvetlen hajózási útvonalak létrejötte három szempontból is igen jelentősnek tekinthető. Először is, mivel az ázsiaiaknak már az ókori Hellász kora óta stabil helyük volt az európai önképben, ezért őket – szemben az amerikai népekkel – zökkenőmentesen el lehetett helyezni az európai intellektuális univerzumban (Massarella, 1996, 142–143. o.). Másodszor, amennyiben az európai betolakodók és az agrárius-kereskedelmi birodalmak⁹ közötti hatalmi egyensúly változatlan maradt, a keleti vidékekről Európába özönlő információk mennyisége és minősége egyaránt alapos változáson ment át a tengeri levegő hatására.¹⁰ Míg a korábbi beszámolók jobbára utazó kalandoroktól és misszionáriusoktól származtak, addig a XVI. század végére és a XVII. században már megjelentek a követek és minden rendű és rangú diplomaták terjedelmes jelentései is. Ezeket többnyire szőrszálhasogató alapossággal vetették papírra, és ahogyan az európaiak egyre több ismeretet halmoztak fel, “India” lassanként megszűnt a “Kelet” szinonimája lenni. Mint Le Goff figyelmeztet minket (1980, 191. o.), a középkori európaiak – szemben a forrásaikat kritikusan szemlélő reneszánsz tudósokkal – mindig “készen álltak meghallgatni és elhinni azt, amit mondtak nekik”. Mindazonáltal a “Kelet” továbbra is nehezen körvonalazható fogalom maradt, amely időnként magában foglalta az iszlám világot is, máskor viszont nem terjedt ki rá. Valentine Chirol még 1924-es The Occident and the Orient (A Nyugat és a Kelet) című könyvében is csupán az arabokat, a törököket és az indiaiakat tekintette “keletinek” (Lewis és Wigen, 1997, 54. o.). Ám az esszéírók és filozófusok Ázsia-koncepcióitól függetlenül a meztelen valóság rákényszerí­tette a diplomatákat, katonákat és kereskedőket, hogy “Ázsiát” ne egy monolitikus szocioföldrajzi entitásnak, hanem a legkülönfélébb társadalmi formációk komplex és szétágazó gyűjteményének tekintsék. Ezt a sokszínűséget frappánsan kifejezi A. K. Ramanudzsan analógiája: “India sokfélesége ahhoz hasonló, amit az egyszeri ír a nadrágról gondol. Ha megkérdezik tőle, hogy a nadrág egyes vagy többes számú szó-e, azt válaszolja: felül egyes, alul többes”¹¹ (idézi: Khilnani, 1999, 6. o.).

Ugyanez a helyzet, mindmáig, Ázsia esetében is. Végül harmadszor, bár az európaiak megjelenése a “déli óceán” langy hullámain hozzájárult ugyan az Ázsián belüli kereskedelem felvirágzásához is – a portugáliai szállítások “csupán a szövet egy szálát jelentették” a kereskedelmi lerakatok rendszerében, mint Charles Boxer (1977, 49. o.) rámutatott –, ám semmi sem utal rá, hogy ez komolyabban megnövelte volna a kelet- és dél-eurázsiai népek érdeklődését egymás társadalmai iránt.

 

3. Egy európai Ázsia

 

A hatalmi egyensúly végül óhatatlanul az európai hatalmak oldalára billent; itt most nem térhetünk ki részletesen azokra a körülményekre, amelyek lehetővé tették a britek elsöprő győzelmét a plasseyi csatában, a Csing-seregek leverését az ópiumháborúkban vagy éppen azt, hogy Perry kapitány “fekete hajói” megnyissák a japán piacokat az amerikaiak előtt. Amint az európai fölény megszilárdult a “Kelet” agrárius-kereskedelmi birodalmai felett, az orientalista diskurzus központ témájává a nyugati dominancia igazolása vált. Ez a hódítások kartográfiájában anyagiasult, ahogyan a térképekre rávezették az idegen országok feletti európai fennhatóságot. A térképek tulajdonképpen a birtoklást szimbolizálták, és azt sugallták, hogy “akik képesek az adott területek ilyen tökéletes ábrázolására, azoknak a felettük való uralomra is joguk van” (McClintock, 1995, 28. o.; lásd még: Edney, 1997; Mills, 1953).

Bár a térképek fehér foltjainak kitöltése – illetve a középkori európai térképek ismeretlen területeit díszítő sárkányok, kerubok és unikornisok földrajzi adatokkal való felváltása – egy kevésbé misztikus Ázsia-képet eredményezett, ám a területet lakó népek továbbra sem igen éreztek bármiféle közösséget egymással. Sőt, a kiterjedt európai hódításoknak és az egymással vetélkedő birodalmi léptékű kereskedőtársaságoknak alávetve még a korábbi, az antikvitás óta létező kapcsolatok is megszakadtak az újonnan kolonizált népek között. Ahogyan az európai hatalmak a délkelet-ázsiai koncon marakodtak, a Holland Kelet-Indiák, Brit Malajzia, Francia Indokína és az Amerikai Fülöp-szigetek – mint J. O. H. Boeke megjegyezte – “egymásnak háttal néztek farkasszemet a világgal” (idézi: Dixon, 1991, 121. o.). Burmából például, amely 1935-ig a Brit Indiai Császársághoz tartozott, nem vezettek utak Thaiföld vagy a maláj államok felé.

Mivel viszonylag kevés európai költözött az ázsiai gyarmatokra, így a gyarmati vállalkozások jórészt – bennszülött vagy egy harmadik országból származó – közvetítők kezébe kerültek. A legtöbb gyarmati sorban élő ázsiai soha életében nem találkozott egyetlen európaival sem; számukra nem volt jelentősége annak a civilizációs hatásnak, amely a városi irodalomban érezhető volt. A gyarmati kizsákmányolás semmiképpen sem enyhített az elnyomás egyéb formáin – persze a koreai és tajvani japán gyarmatosítás más lapra tartozik. Az India függetlenné válását megelőző tizenkét évben, a nacionalista mozgalmak virágkorában egyetlen olyan urdu nyelvű regény sem jelent meg, amelyben “az angol és az indiai civilizációk találkozása olyan elsődleges hangsúlyt kapott volna, mint például Forster A Passage to Indiájában vagy Paul Scott The Raj Quartett című regényében” – mutat rá Aijaz Ahmad (1994). Bár kétségkívül fontos téma volt, de az antikolonializmus sohasem vált e regények központi motívumává, és a könyvek “más dolgokról szóltak: a feudális földbirtokosok barbárságáról, a vallási ´misztikusok´ házaiban tomboló nemi erőszakról és gyilkosságokról, az uzsorások szorításában vergődő parasztokról és szegény kispolgárokról, az iskolás lányok társadalmi és szexuális frusztrációiról és így tovább” (118. o.).

Ahmad mélyrehatoló elemzésében különösen az meglepő ezekben a regényekben, amelyek a mindennapi élet megszokott brutalitásával helyettesítik Kelet és Nyugat nagy szembenállását, hogy semmi jele a helyi, a nemzeti és a nemzetek feletti rétegek közötti feszültségeknek, amelyek pedig oly jellemző témák az európai regény fejlődésében (vö. Moretti, 1998, 53–57. o.). Az urdu regények ragaszkodása a helyi, “jól ismert valósághoz” talán megfelelően illusztrálja a hatalmi struktúrák és előjogok töredezettségét és lokalizáltságát a hatalmas, soknemzetiségű és soknyelvű gyarmatokon, ahol a nemzeti öntudatot csupán a kétnyelvű értelmiségiek ápolgatták, akik komprádor burzsoáziaként, kistisztviselőkként vagy képzett szakemberekként integrálódtak a gyarmati projektbe.

Ezeken a gyarmatokon a kétnyelvű értelmiség képes volt valamiféle “elképzelt közösséggé” konvertálni magát, lévén hogy képviselői egyazon kulturális alapokkal rendelkeztek – ugyanazokon az oktatási és bürokratikus fázisokon mentek keresztül, az egyre inkább szelektáló provinciális, gyarmati és nagyvárosi intézmények neveltjei voltak, ugyanazokat az adminisztratív köröket kellett megtenniük a különféle posztok eléréséért, és ugyanazoknak a fegyelmi kódoknak kellett megfelelniük (Anderson, 1991, 113–140. o.). Ám az anyanyelvi fordítások, kommentárok és magyarázatok komplex rendszerének hiányában és kétnyelvűségükből eredően a “más kultúrákhoz” való viszonyukat az európai nyelvek közvetítették: egy bengáli vagy maláj értelmiségi csupán angolul kaphatott információkat Keraláról, Indonéziáról vagy Japánról. Éppen ezért nem meglepő, hogy a közös ázsiai civilizáció téziseit mindenekelőtt a legerősebb nyugati hatás alatt álló társadalmak – India és Japán – értelmisége szívta magába.¹²

Ám az európai dominancia egyenlőtlen hatásai közepette, mikor a prekoloniális időszak kapcsolatrendszerei is szétzilálódtak, és a gyarmatok, valamint a néhány megmaradt független állam “egymásnak háttal néztek farkasszemet a világgal”, a pánázsianizmus a kétnyelvű elit körében is csak korlátozottan jelentkezett. Még amikor megkülönböztető nemzeti identitást kreálva maguknak afféle ellenelitként kezdték meghatározni magukat, és kénytelenek voltak a gyarmati formációk szerves rasszizmusával konfrontálódni, a nacionalista értelmiségiek akkor is igyekeztek az osztály-, etnikai és nemi problémákat és különbségeket a nemzeti harc szükségleteinek alárendelni. Szun Jat-szen, aki antiimperialistaként tisztán látta a hasonlóságokat a nyugati behatolás formái között Kínában és más országokban, pánázsianizmusát a nemzeti felszabadítás ügyének rendelte alá (lásd: Duara, 1997).

Ám akadt három fontos kivétel. Először is voltak, akik Rabindranath Tagoréhoz hasonlóan mindinkább kiábrándultak az indiai nacionalizmusból, amelyet a költő tisztátalan nyugati importcikknek tekintett. Az őseredeti spiritualitást az európai materializmus fölé helyezve Tagore és számos indiai művész a nyugat feletti kulturális felsőbbrendűség mellett tört lándzsát.

Intellektuálisan ennél sokkal érdekesebb a második kivétel; azokról van szó, akik a régió népeinek közös problémáira egy egyesített antiimperialista harcban véltek választ találni. Ezt az elképzelést legélesebben Pramoedya Ananta Toer fogalmazta meg kiváló könyvében, a Buru Quartetben. A regény egy korai indonéz nacionalista, Tirtoadisuryo életútját követi végig. Az első két kötet – This Earth of Mankind és Child of All Nations (Az emberiség Földje és Az összes nemzet gyermeke) – címében Pramoedya azt hangsúlyozza, hogy “Indonézia földje mindazoké, akik szeretik, nem csupán az útlevelüket lóbáló állampolgároké; és az indonéz nacionalizmus hősies atyja a világ összes országában harcoló felszabadító nacionalizmus örököse volt” (Anderson, 1998, 292. o.; lásd még: Liu, 2000). A kínai értelmiségiek szintén találtak párhuzamokat a kínai nyugati behatolás és más országok nyugati meghódítása között – amit Liang Csi-csao 1901-es esszéje címében szellemesen “Az egyes országok elpusztítására szolgáló új szabályoknak” titulált –, és a tongcong (egy faj) koncepcióján keresztül fejezték ki szolidaritásukat a nyugati imperializmus többi áldozatával. A tongcong nem valamiféle szűk fogalom volt, éppen ellenkezőleg: a filippínók, vietnamiak és koreaiak mellett belefértek a lengyelek, a búrok, a törökök, a kubaiak, az amerikai indiánok és a hawaiiak is (Karl, 1998). Ám a koncepció rettenetesen amorf volt, és olyan homlokegyenest eltérő körülmények között folyó harcokat igyekezett magába olvasztani, hogy Ázsiának ez a radikális interpretációja óhatatlanul marginális maradt.

Ám rövidesen jelentkezett egy harmadik, a fentinél sokkal nagyobb hatású, japán inspirációjú elképzelés. Amíg az európai hatalmak Kína “megnyitásával” voltak elfoglalva, a japán elit arra használta fel a lélegzetvételnyi nyugalmat, hogy válaszként egyfajta ellenorientalizmust dolgozzon ki – ez lett a töjösi (a keleti történelem). A töjö (tulajdonképpen “keleti tengereket” jelent, de általában egyszerűen keletnek fordítják) koncepciója igyekezett Japán eredeteként “visszanyerni” a Keletet, hasonlóan ahhoz, ahogy az európaiak igyekeztek visszailleszteni Egyiptomot és a “Közel-Keletet” saját civilizációs előképeik közé. A töjösi elmozdulást jelentett a centripetális sinocentrikus világképtől a formálisan egyenlő államok olyan rendszere felé, ahol Japán a nyugati technoló­giák adaptációja miatt élvez elsőbbséget. Ebben a felfogásban Kínát inkább civilizációnak, mintsem államnak tekintették, és Naito Konan, a Kio­tói Császári Egyetem történésze amellett kardoskodott, hogy a kínai japán invázió hatására a düledező ősi társadalmi rend új erőre kaphat, ahogyan a korábbi hódító hadjáratok is Kína megifjodását eredményezték. Egy hasonló, a fiúi tiszteletről szóló civilizatórikus metaforában azt fejtegette, hogy Japán és koreai, tajvani, valamint kínai gyarmatai között a viszony nem az elnyomáson, hanem kölcsönösségen alapul. A családi metafora ráadásul még arra is alkalmasnak mutatkozott, hogy magyarázatot adjon e kapcsolatok vertikális és aszimmetrikus formájára (Duus, 1995, 397–423. o.; Koschmann, 1997, 86. o.; Miwa, 1990, 136. o.; Palais, 1995, 409–425. o.; Palat, 1999a, 12– 16. o.; Tanaka, 1995, 12–13., 107–108., 115–116. o.). Ha a XIX. század végi és XX. század eleji töjösi-elképzelések a japán imperializmus ideológiai igazolását szolgálták, akkor ez még ma is visszhangot kelt Kavakacu Heita munkáiban, aki a Mejdzsi-korszak Japánjának ipari eredményeit annak tulajdonítja, hogy az ország “megszökött Ázsiától” (Lee, 1999).¹³ Jelentős az a tény is, hogy miközben a japán orientalizmus célja az volt, hogy az ország érzékelhető alsóbbrendűségét elvetve meglelje új helyét egy eurocentrikus világban, a töjösit azokra a területekre – Kínára, Koreára és Belső-Ázsiára – korlátozták, amelyek nem tartoztak az európai gyarmatbirodalmakhoz. Végül a japán pánázsianizmus elkerülhetetlenül magában foglalta mind az anyaországot, mind pedig azokat a területeket, amelyeket a japán csapatok a második világháborúban elfoglaltak.

Röviden tehát, bár az eurázsiai nagy agrárbirodalmak alárendelődése a kapitalista világgazdaság elvárásainak elmozdulást jelentett – Mary Louise Pratt szép kifejezésével élve – egy “bolygószintű tudatosság” felé, ez az elmozdulás jórészt csupán egy szűk, kétnyelvű elitre korlátozódott. A lokalizálódott hatalmi struktúrák töredezettsége, valamint a kapitalista penetráció egyenlőtlensége folytán a térség kontinentális szintű szemlélete – a tankönyvek minden igyekezete ellenére – nemigen eresztett mély episztemológiai gyökereket a régiót benépesítő emberek között.

 

4. Egy amerikai Kelet

 

Az euro-amerikai hatalmak és Japán befolyási övezeteire szabdalt Ázsia a második világháborúig alig jelentett többet földrajzi fogalomnál. A harcokat követően a globális hegemóniára törekvő Egyesült Államok elvárásai átszabták az Ázsiával kapcsolatos tanulmányok és kutatások paramétereit. A filippínóktól eltekintve az új hegemón hatalomnak nemigen voltak tapasztalatai a világ e részét benépesítő népekről, ezért a politika alakítói nagy multidiszciplináris testületekbe toborozták össze a különböző ázsiai országok tudósait, és egységes, integratív irányvonalakkal látták el őket. Bár a kulturális tradíciók és a szociopolitikai formációk sokfélesége eleve kizárt minden próbálkozást, hogy Ázsiát valamiféle egységes egészként kezeljék, az egyetemeken meginduló kutatási programok olyan alrégiókra összpontosítottak, mint “Dél-Ázsia” vagy Délkelet-Ázsia” – új keletű osztályozásukkal alaposan elködösítve az ott élő népek közötti reális kapcsolatokat (Liu, 2000; Palat, 1996a; 1999a).

Bár a világ újratérképezéséhez kapcsolódva ezek a régiókutatások meglehetősen eltorzították elemzésük alanyainak belső struktúráit – elválasztva például az iszlám Közel-Kelet tanulmányozását a dél- és délkelet-ázsiai iszlám országokétól –, India továbbra is kiemelkedő szerepet kapott az Ázsia-tanulmányokban. Ám ez nem jelentette azt, hogy bármiféle centrális pozíciót kapott volna a régiók meghatározásában. Valójában meglepő, hogy a régiókutatások kialakulása éppen ellentétes irányú az USA regionális integrációt pártoló politikájával, amint ezt a háborút követő újjáépítés eltérő vonásai mutatják Ázsiában és Nyugat-Európában. Az Egyesült Államok két okból támogatta az európai politikai és gazdasági integrációt: egyrészt újra kellett osztani a háború alatt az USA-ban koncentrálódott likvid tőkét, hogy az európai szövetségesek képesek legyenek a dollár- és sterlingövezettel folytatott kereskedelmük finanszírozására; másrészt pedig meg kellett könnyíteni az amerikai transznacionális vállalkozások bejutását a nyugat-európai piacokra. Számos befolyásos európai politikus viszont a minél nagyobb integrációban látta az immár két világégésbe torkolló német nacionalizmus megszelídítésének esélyét is. Ennél is fontosabbnak látszott számukra, hogy egy integrált európai piac nagyobb sikerrel veheti fel a versenyt az amerikai cégekkel a világpiacon. Ezzel együtt a szűkre szabott és elszigetelt – saját technológiai elvárásokkal és szabványokkal terhelt – piacok egyesítése megkönnyítette az amerikai beruházásokat, és így azt a munkásmozgalom is üdvözölte (McCormick, 1989, 53–58. és 73–81. o.; Palat, 1999a, 18–19. o.; van der Wee, 1986, 353–355. o.).

A hidegháború keleti színterein nem jelentkeztek hasonló törekvések. Míg a nyugat-európai újjáépítés célja egy hozzávetőleges paritás kialakítása volt Nagy-Britannia, Franciaország és Németország között, addig Ázsiában – különösen a Kínai Kommunista Párt 1949-es hatalomra kerülése után – az amerikaiak nem találtak megfelelő ellensúlyt az újjáéledő Japán kordában tartására. Koreától Burmáig a nacionalista érzületet táplálva élénken éltek még a brutális japán megszállás emlékei – ez pedig a legkevésbé sem jelentett alkalmas alapot egy kiterjedtebb politikai és gazdasági integrációs folyamathoz. A térség nyomorgó lakossága pedig nemigen jelentett vonzó piaci kilátásokat az amerikai beruházók számára. Következésképpen, miközben az Egyesült Államok katonai és gazdasági segélyekkel tömte szövetségeseit, az Ázsia csendes-óceáni partvidékén fekvő országokkal hegemón hatalomként bilaterális kapcsolatokat alakított ki – szemben az európai színtéren követett multilateralizmussal. Míg a koreai háborúval kapcsolatos amerikai hadikiadások lehetővé tették Japán iparának újjáépítését, és az országot az amerikai export célterületévé változtatták, addig Dél-Korea, Tajvan, India, Indonézia és más, függetlenségüket nemrégiben elnyert államok élénk importhelyettesítő iparosítási programokba kezdtek (lásd: Palat, 1996a).

Az önellátásra törekvő gazdaságerősítő politikáknak köszönhetően a dekolonizált államok továbbra is “egymásnak háttal néztek farkasszemet a világgal”, akárcsak a második világháború előtt. A gazdasági és politikai elitek ideológiai álláspontjuktól függetlenül a nyugatosító modernizálás narratíváit használták, ahogyan azt Milton Singer Indiáról szóló, találó című könyvében, a When a Great Tradition Modernizesban (Amikor egy nagy hagyomány modernizál, 1980) megfogalmazta. A nyugatos modernitásnak e feltétel nélküli elfogadását látva egy elégedetlen nacionalista azon morfondírozott, hogy az indiai alkotmányból sokkal inkább egy angol zenekar kakofón ricsaja, mintsem a szitár fennkölt melódiája hallatszik ki (lásd: Khilnani, 1999, 33. o.). A modernitás felé vezető ösvényeket róva a központi kérdés nem az ázsiai államok civilizációs egységének helyreállítása volt, hanem az, hogy vajon a kapitalizmus vagy a szocializmus alkalmasabb-e a gyors és tartós gazdasági növekedés biztosítására. India és Kína az iparosítás ellentétes modelljei mellett döntöttek; méretük, valamint az a tény, hogy mindkét országot alaposan tanulmányozták már, kiválóan alkalmassá tették őket az összehasonlító elemzésekre (Byres és Nolan, 1976; Moore, 1966).

Ám – nem meglepő – ez a transzhimalájai összehasonlítás inkább kivétel maradt, és az uralkodó tendenciának megfelelően az egyes államok gazdasági növekedésének vonásait sokkal inkább egy idealizált euro-amerikai modellel vetették egybe. Az önellátó gazdaság kialakítására tett kísérletekkel párhuzamosan az igen sokszínű nyelvi környezetben elenyésztek az Ázsia-kutatási programok ígéretei a geokulturális régió átfogó perspektíváiról. Az egykori tudósok – gyakran misszionáriusok vagy gyarmati bürokraták – sokszor egy életen át tanulmányozták a helyi nyelveket és szokásokat, így meglehetős biztonsággal eligazodtak témájukban. Ám a tudás termelése átkerült a nagyvárosok egyetemeire, és így a tudósok többsége sokkal kevésbé volt képes átlátni a nyelvek és értékrendszerek szövevényét (Anderson, 1992). A fordítások és kommentárok rendszerének hiánya egyben azt is jelentette, hogy az ázsiai országokban az összehasonlító tanulmányok apparátusa is igen szegényes volt (Ahmad, 1994, 92. és 262–263. o.).

Mivel a modernitást axiomatikusan a nyugatosítással azonosították, ezért az uralkodó trend képviselői alig várták az euro-amerikai modellel való konvergencia jeleit (Garon, 1994; Ong, 1999, 251. o. 9. jegyzet; Palat, 2000). A társadalmi átalakulás jelenségeinek alapos vizsgálata inkább kivételnek számított az ázsiai országokban, és nem volt képes kiszélesíteni a nomotetikus társadalomtudományok kategóriáit. Bár akadtak részletes tanulmányok, amelyek az elit bürokráciák szerepét vizsgálták az ázsiai “gazdasági csoda” országainak teljesítményében, ám a mainstream közgazdászok Japán, Dél-Korea vagy Tajvan kiemelkedő növekedési mutatóit nagyvonalúan a laissez-faire politikának tulajdonították (Johnson, 1988)!

Mikor azután a csúcsra járatott ázsiai gazdaságok 1997-ben egymás után összeroppantak, a legtöbb gazdasági elemző a kedvezőtlenül magas tőke–részvény arányban látta a válság gyökereit. Ez persze nem ad magyarázatot arra, hogy miként voltak képesek ezek a gazdaságok felvenni a versenyt a technikailag legfejlettebb konkurensekkel is, ha csupán a visszaforgatott profitra és a részvénytőkére alapozták működésüket (lásd: Wade és Veneroso, 1998). De ez már egy másik történet.

Összefoglalva, a második világháborút követő dekolonizáció és a világ földrajzi átértékelése dacára “Ázsia” továbbra is inkább leíró jellegű, térképészeti kategória maradt, mint az elemzés koherens egysége. A terület politikai és gazdasági elitjeit sokkal inkább a nemzetgazdaság kialakításának teendői foglalkoztatták, mint a szupranacionális integráció. A prekoloniális Ázsiához hasonlóan a dekolonializált Ázsiában is többféle földrajzi koncepció vetélkedett egymással: a mindennapi élet földrajzi szemlélete a faluhoz, a közösséghez vagy az adott tartományhoz kötődött; hatott a nemzeti politikák térszemlélete is; míg a legkisebb jelentőség a geokulturális régió térszemléletének jutott.

 

5. Egy konfuciánus kontinens?

 

Ahogyan a hatalmi egyensúly változásai rendre érvénytelenítették a korábbi térszemléleteket, a kelet- és délkelet-ázsiai elitek is új térszemlélet kikovácsolásába fogtak, mikor az USA megszégyenítő vereséget szenvedett hosszadalmas vitenami háborújában, és a Kínai Kommunista Párt hátat fordított a szocializmusnak. Habár a korábbi térszemléletek közül egyik sem tekintette “Ázsiát” koherens egységnek, ám a sajátos értékrendszerekre alapozva a kelet- és délkelet-ázsiai elitek megkíséreltek egy közös ideálrendszert megfogalmazni. Mivel az indiai szubkontinens államait viszonylag kevéssé érintette az USA Ázsiával folytatott háborúja, a megelőző negyedszázad folyamán a többi ázsiai államtól meglehetősen különböző társadalmi és gazdasági vonásokat alakítottak ki. Ebből következően, mikor az eszmélő kelet- és délkelet-ázsiai elitek nekiveselkedtek, hogy új hangot találjanak maguknak a világpolitika színpadán, India egyre inkább Ázsia új imaginárius földrajzának margójára sodródott. Másfelől a Szovjetunió szétesése, Kína elmozdulása a piacgazdaság felé, Vietnam gazdasági átszervezése és belépése az ASEAN-ba, valamint Észak-Korea elszigetelődése betömte a hidegháborús repedéseket, és 1978 óta nemigen foglalkozik senki Kína és India összehasonlításával.

Ahhoz hasonlóan, ahogy korábban a japán elitek a töjösi fogalmával igyekeztek újra meghatározni helyüket a jólét globális hierarchiájában, a Pacifikum ázsiai részén fekvő országok ugrásszerű gazdasági növekedése arra késztette a helyi politikai és üzleti vezetőket, hogy saját tevékenységüket a kapitalizmus narratívájába illesszék (Dirlik, 1995, 237. o.). Míg a nacionalisták korábbi nemzedékei a nyugatos modernitás mögött sorakoztak fel, addig most a helyi elitek egyre növekvő önbizalommal egy ősibb, konfuciánus – vagyis hangsúlyosan nem nyugati – tradícióra hivatkoztak, és avval magyarázták a csillagászati léptékű növekedést. Go Csok Tong miniszterelnök a “kemény munka, a takarékosság és a lemondás” erényeinek tulajdonította a szingapúri sikereket, vagyis azoknak az értékeknek, amelyeket a japán és koreai gazdaság szárnyalása mögött is sejtett. Malajziai kollegája, Mahatir Mohamad pedig egy korábbi japán parlamenti képviselővel, Isihara Sintaróval közösen írott könyvében egyenesen “az ázsiai emberek vérébe ivódott láthatatlan, de közös ázsiaiságról” beszél (idézi: Rahim, 1998, 61–62. o.).

Az 1980-as és 1990-es években, miközben mindenki azt várta, hogy a világgazdaság centruma végképp Ázsia csendes-óceáni partvidékére helyeződik, az őseredetinek tételezett tradíciók enyhíthették a nyugati típusú modernitás normatív kényszerét. A szingapúri kormányfő, Li Kuan Ju egyenesen arról beszélt, hogy “a túlzott demokrácia fegyelmezetlenséghez és felforduláshoz vezet, ami hátrányos a fejlődésre nézve” (idézi: Rahim, 1998, 62. o.). Különös módon Linek, miközben igyekezett párhuzamokat vonni saját Népi Akciópártjának egypárti uralma és a konfucianizmus “jó kormányzatról” szóló doktrínái között, újra fel kellett találnia a konfucianizmust. Mivel a legtöbb angolszász műveltségű kínainak fogalma sem volt az ősi tanokról, így kénytelenek voltak külföldi szakértőket hívni – akik egyetlen kivétellel az Egyesült Államokból érkeztek –, hogy a konfuciánus etikát az iskolai tananyagba illeszthessék (Dirlik, 1995, 239. o.; Ong, 1997, 192. o.; Rahim, 1998, 63. o.). Ugyanakkor Szingapúrban a konfuciánus kultúra újrafelfedezése együtt járt a kínai–maláj kölcsönhatásra kialakult, sajátos nyelvet és vallási szokásokat hordozó peranakankultúra szégyenletes elnyomásával (Dirlik, 1995, 271. o.). A történelem fintoraként tehát a konfuciánus tradíció felélesztése ugyanazokon az utakon haladt, mint korábban a jezsuitizmus, mikor fellépett a konfucianizmus ellen (lásd Jensen, 1997)!

Így persze egyáltalán nem meglepő, hogy az “ázsiai” értékek új védelmezői ugyanazokat a vonásokat magasztalták, amelyeket korábban az orientalisták tulajdonítottak az ázsiaiaknak: a despotikus autoritarianizmust, a patriarchális családi viszonyokat, a hierarchikus társadalmi struktúrákat, az egyén szabadságának agresszív konszenzuson alapuló elnyomását a társadalmi harmónia nevében. Ezeket most úgy tekintették, mint a kapitalizmus elvárásaihoz kiválóan illeszkedő vonásokat, amelyek a legkevésbé sem károsak a kapitalista fejlődés szempontjából.¹⁴ Amennyiben ezek az ahistorikusan felfogott konfuciánus értékek – néha, ha Mahatir Malajziájához hasonlóan a konfuciánus hagyományok körén kívül eső országról volt szó, egyszerűen “ázsiai értékeknek” nevezeték őket – a nyugati dominancia elleni fellépés és közös szolidaritás alapjául szolgáltak, úgy egyben meg is erősítették a nyugati ideológia fölényét, hiszen internalizálták annak orientalista felvetéseit (Dirlik, 1997, 116. és 120. o.).

Jellemző módon, mivel a regionális elitek törekvése az autoritárius struktúrák legitimálására egybecsengett a nyugati elitek etnocentrikus előítéleteivel, így az utóbbiak nem e törekvések történelmietlenségét kritizálták, hanem egy euro-amerikai perspektíva normatív elvárásait kérték rajtuk számon. Ám, mint Lily Rahim (1998, 58. o.) találóan rámutat, az emberi jogok megsértését kritizáló nyugatiak elkendőzik saját kényelmetlen szerepüket – a gyarmati kizsákmányolást, a rabszolgaságot, a nők és az etnikai kisebbségek folyamatos, intézményesített diszkriminációját. A nyugat-európai és észak-amerikai államok még azt a kínai törekvést is megakadályozták, hogy az ENSZ emberjogi kartája szankciókat fogalmazzon meg a faji diszkriminációval szemben és rögzítse az egyes etnikai csoportok egyenlő jogait, ahogyan annak idején elutasították a hasonló japán elképzeléseket az első világháborút lezáró versailles-i szerződések megfogalmazásánál. Azok a folyamatok, amelyek során a regionális elitek jelen formájában internalizálták az orientalista tételeket, legalább Japán és dél-Korea amerikai megszállásáig visszavezethetőek. John Dower Embracing Defeat (Átfogó vereség, 1999) című könyvében felvázolja, hogy az amerikai megszálló erők orientalista elképzelései hogyan kombinálódtak a japán elit módszereivel – ahogyan máshol nevezi, egy “cinkos orientalizmust” hozva létre (lásd: Selden, 1999) – egy, a megszállás előttinél is erőteljesebb állami struktúrát eredményezve. Az Egyesült Államok a hatalom közvetett gyakorlása mellett döntött, és így alaposan megerősítette a japán bürokráciát – különösen az amerikai akcentusú földreformmal és a hadviselés alkotmányos tiltásával, amely megfosztotta minden hatalmától a japán tiszti kaszt szintén a hatalomra ácsingózó képviselőit. Bár az amerikai csapatok nem törekedtek a demokrácia bevezetésére Dél-Koreában, ám nem vonták vissza az észak-koreaiak által bevezetett földreformot sem (Cumings, 1989, 12. o.). A koreai háborút követően az amerikai kormányzat gazdasági és katonai segélyekkel támogatta a Csang Kaj-sek meghódította tajvani államot is (Gold, 1986, 69. o.; Wade, 1990, 82. és 246. o.). Az amerikai beavatkozás – az átpumpált gazdasági és katonai segélyek, a politikai támogatás, valamint az amerikai piacok megnyitása – minden esetben döntő fontosságúnak bizonyult az állam szerepének megerősítésében. A szingapúri Li kormányfő Népi Akciópártja emellett a szigetállamot benépesítő, a maláj etnikum tengerével körülvett kínai többség nyugtalanságát is kihasználva drákói intézkedéseket vezetett be a munkásmozgalommal szemben. A hátország nélkül álló Szingapúr bizonytalan helyzete ismét intervenciós gazdaságpolitikát eredményezett. Evvel szemben az 1969-es etnikai lázongásokat követően Malajzia diszkriminatív intézkedéseket vezetett be a helyi üzleti életben domináns szerepet játszó kínai származású polgáraival szemben; így tulajdonképpen kitúrta jogaiból a hazai burzsoáziát, ám a malájok irányította állam heves importpótló iparosítása során egy új kapitalista osztály lépett színre, amely függő viszonyba került az iparűzési engedélyeket osztogató, vámtarifákat megállapító államapparátustól.

A hidegháború ideológiai zűrzavara közepette ezek az államok döntő fontosságúnak látták a polgárok anyagi jólétének biztosítását, hogy így vessenek gátat a forradalmi szocializmus terjedésének. Amint elérték az önellátó iparosítás szűkre szabott nemzetgazdasági határait, az államapparátusok relatíve jelentős autonómiája lehetővé tette az elit gazdasági bürokráciák számára a nemzetgazdasági szintű stratégiák megfogalmazását, amely a stratégiai szektorok gyors növekedésében realizálódott. Sőt, mivel a japán munkaerő jelentős megdrágulása időben egybeesett a délkelet- és kelet-ázsiai országok gazdasági nyitásával, könnyebbé vált a japán korporációk határon túli expanziója. Mindez megkönnyítette az elit bürokráciák irányította regionális gazdasági stratégiák összehangolását, és így inkább komplementer, mint kompetitív ipari struktúrák alakultak ki, lehetővé téve a szédítően magas növekedési rátákat (lásd: Palat, 1996b; 1999b).

Vizsgálódásunk szempontjából most mindössze három szempontot kell megjegyeznünk. Először is: sem az Egyesült Államok, sem pedig a többi nyugati “ipari demokrácia” nem kritizálta az emberi jogok hiányát ezekben az országokban a hidegháború vége előtt. Másodszor: az 1970-es évek vége előtt egyik ázsiai kormányzat sem tulajdonította gazdasági sikereit valamiféle közös konfuciánus örökségnek. Dél-Koreában, az egyik legöntudatosabban konfuciánus társadalomban Ko Bzsong-ik rámutatott, hogy “a [konfucianizmussal kapcsolatos] tudományos nézetek hirtelen változására nem találunk példát egyetlen más tradicionális társadalom vagy vallás modern értelmezésében sem” (idézi: Dirlik, 1995, 237. o.). Valóban, gyakran megfeledkezünk róla, hogy Dél-Koreában több volt a keresztény, mint a konfuciánus (Jun Sang-In, 1999, 193. o.). A malajziai kormány kínaiellenes diszkriminatív intézkedései – és a szingapúri kormány hasonló lépései a malájokkal szemben – csattanós cáfolatát adták a Mahatir által feltételezett egységes “ázsiaiságnak”! Harmadszor, és ez a legfontosabb: a konfucianzimusnak – vagyis az egyén érdekei és jogai fölé helyezett patriarchális hierarchiának, a kemény munka elismerésének, a hatóságok tiszteletének, az alkalmazottak és az alkalmazók közötti paternalisztikus lojalitásnak – az “ázsiai” értékekkel való azonosítása sokkal inkább megfelelt az új termelési formáknak, ahol kisebb, családi alapú vállalkozások dolgoztak a nagy, multinacionális cégek megrendeléseire, és immár nem integrált üzemóriásokban foglalkoztatták a munkások hadseregeit. Persze a konfuciánus értékek átvételében némi szelekcióra is szükség volt, lévén Konfuciusz tanaiban más, a kapitalizmusba nem installálható tételek mellett szerepelt például “a kereskedelemtől és az iparűzéstől való morális tartózkodás” (Jun Sang-In, 1999, 197. o.).

A japán korporációs gyakorlatot másolva a környező országok politikai és üzleti vezetése szintén előásta a fiúi hűséget, kemény munkát és a közérdek elsődlegességét hirdető konfuciánus értékeket a történelem szemétdombjáról, hogy így vessenek gátat az egyre harciasabb munkásosztály és a mind képzettebb és vagyonosabb középosztály politikai követeléseinek. Az 1970-es évek végére az egyre érettebbé váló ipari proletariátus – különösen Tajvanon és Dél-Koreában – mind hevesebben követelt demokratikus jogokat, így a kollektív szerződéshez való jogot is (lásd: Bello és Rosenfeld, 1990; Deyo, 1989; Koo, 1996). Az anti­kommunista retorika immár nem volt elegendő a munkásmozgalom, illetve általában a több demokráciát követelő mozgalmak féken tartásához, miközben a központilag tervezett gazdaságok maguk is piacorientált reformokba kezdtek. Sokatmondó példa, hogy a kínai kormány éppen 1978-ban, a gazdasági dereguláció felé tett nagy ugrás évében hívott össze első ízben a konfucianizmussal foglalkozó konferenciát (Dirlik, 1995, 240. o.). Ebből a szempontból a konfucianizmus újraélesztése azt szimbolizálta, hogy az uralkodó elitek ideológiai fegyvertárában az antikommunizmust az antiliberalizmus váltotta fel. Figyelemre méltó azonban, hogy az új konfuciánus konszenzus dacára “az uralkodó trend az állam által szabott ideológiáknak való kényszerű megfelelés” maradt (Robison, 1996, 311. o.), és nem sok helye volt az állampolgár és az állam közti párbeszédnek, mint azt Li miniszterelnök demokráciaképe is mutatja.

Mivel a dél-ázsiai államokban nem került sor társadalmi forradalomra, egészen más társadalmi-történeti pályát futottak be. Mielőtt India elnyerte függetlenségét, a leginkább osztálytudatos burzsoáziával dicsekedhetett az összes szegény vagy közepes jövedelmű ország közül, és tulajdonképpen ez az osztály finanszírozta a függetlenségi harcokat (Mukherjee és Mukherjee, 1988). A döbbenetesen alacsony alfabetizmus és a nyomor közepette bevezetett demokratikus szövetségi struktúra azt eredményezte, hogy a politikusok igencsak függővé váltak a választói tömegeket ellenőrzésük alatt tartó rurális mágnásoktól. Az élénk demokratikus hagyományok miatt viszont a munkások és az értelmiségiek száját sem lehetett olyan játszi könnyedséggel befogni, mint Ázsia más országaiban. Mindez azt eredményezte, hogy az indiai állam nem rendelkezett akkora relatív autonómiával, mint a háború utáni Japán vagy Kelet- és Délkelet-Ázsia újonnan dekolonizált országai. A nagymértékű nyomor dacára az indiai belföldi piac mérete és kohéziója lehetővé tette, hogy az importpótló iparosítás szükségletei csupán az 1980-as évek közepén-végén váltak hangsúlyossá, mikor a japán tőke égisze alatti exportalapú növekedés Ázsia csendes-óceáni partvidékén már konszolidálódott. Bár a gyors gazdasági növekedésből fakadó bérnövekedés vonzó hellyé tehette volna Indiát a japán termelőkapacitás egy második expanziós hulláma számára, ám az indiai kapitalizmus gazdaságpolitikája nem mutatott készséget az ázsiai “értékek” familiáris retorikájának befogadására. Ugyanakkor a szerény gazdasági teljesítményeket produkáló Indiát – a virágzó csendes-óceáni gazdaságokkal szemben – a nyugati országok sem tekintették potenciális vetélytársuknak. Nem meglepő tehát, hogy az egykor “Ázsia” szinonimájaként szereplő szubkontinens kiszorult a mai kapitalizmus térképzeteiből.

 

6. Ázsiák sokasága?

 

Jóllehet, a gazdasági fellendülés az állítólagos konfuciánus tradíciók újjáéledését eredményezte, ám mikor a “csoda” az 1997–1998-as nagy összeomlásban véget ért, többé nemigen bizonygatta senki e hagyományok felsőbbrendűségét sem. Kilúgozva, teoretikus páncélzatuktól megfosztva, saját retorikájuk csapdájába esve és a válság brutális erejétől megbénítva a világgazdaság minap még legfényesebb csillagainak – különösen Dél-Koreának – elitjei nem voltak képesek ellenállni a nemzetközi pénzügyi szervezetek direktíváinak, hogy országaik gazdaságát a normatív nyugati pénzügyi és üzleti módszerekhez igazítsák, és a cserébe kapott tőkeinjekciók segítségével óvják meg gyengélkedő gazdaságaikat a további beolvadástól (Palat, 1999b).

A megrokkant gazdasági struktúrák kényszerű átalakítása alapjaiban ásta alá azokat a véleményeket, hogy az elmúlt negyed évszázad gyors gazdasági növekedése mögött valamiféle közös ázsiai értékek álltak. Ahol korábban a kormányzat és a magánvállalkozások kollaborációját a közérdek győzelmének nevezték az egyéni érdekek felett, ott most ugyanezt egyre elkeseredettebben “sógor–koma kapitalizmusként” kárhoztatták, és a válság fő okának azt tartották, hogy a hitelképesség szokásos ellenőrzését megkerülve azok jutottak tőkéhez, akik megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkeztek. Míg annak előtte az “élethosszig tartó alkalmazást” a paternalisztikus kapitalizmus emblémájaként a nyugati tőke–munka ellentét meghaladásaként dicsőítették, addig most azt rótták fel, hogy a kevéssé hatékony hazai ipart támogatja, és akadályokat gördít a szabadpiaci tendenciák érvényesülése elé.

Mindez alaposan megtépázta az “ázsiai” értékek felsőbbrendűségébe vetett hitet. Indiát azonban nem érintették a nemzetközi pénzügyi piacok megrázkódtatásai – valutája nem volt konvertibilis, cégeit nem terhelték hatalmas külföldi adósságok, így viszonylag sértetlenül keveredett ki a kontinens sokkal jobb reputációjú gazdasági rendszereit megrendítő 1997–1998-as válságból –, ezért helyzetét ismét újraértékelték. Az országban dolgozó nagyszámú, Nagy-Britanniában tanult számítástechnikus új perspektívákat kínált: ahogy az USA kelet- és délkelet-ázsiai szövetségesei az amerikai piac olcsó beszállítóiként alapozták meg gyors gazdasági növekedésüket az 1960-as és az 1970-es években, úgy most a “tudásalapú technológiák” forradalma azt a lehetőséget csillantotta meg India előtt, hogy gazdaságának élénkítését az olcsó szoftverek előállítására alapozhatja. Az indiai komputer- és információs technológia még az “indiai” szó jelentését is megváltoztatta a tengerentúlon, ahogyan a “Made in Japan” is új jelentést kapott az 1960-as vagy a “Made in Taiwan” az 1980-as években (Wade, 2001).

Baljóslatúbb jelenség, hogy míg a kelet- és délkelet-ázsiai gyors gazdasági növekedés idején Dél-Ázsia vajmi kevés érdeklődést váltott ki, addig az India és Pakisztán között 1998 májusában kezdődött nukleáris adok-kapok vetélkedés a figyelmet ismét a régióra irányította. Mivel ezek az események késztették az iráni kormányt saját atomfegyver-kísérleteinek megindítására, a biztonságpolitikai megfontolások áttörték a “Közel-Kelet” és “Ázsia” határait. Ezek a szempontok még hangsúlyosabbakká váltak, mikor 2001. szeptember 11-én eltérített repülőgépek csapódtak a World Trade Center ikertornyaiba és a Pentagon épületébe. Ez már az USA új ázsiai háborúját vetítette előre, és ugyanakkor leleplezte a Szovjetunió összeomlásának némely következményét. A közép-ázsiai köztársaságok, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán militáns iszlám mozgalmainak megerősödése, kötődésük az afganisztáni tálib rezsimhez vagy a kínai Hszingcsiang tartományban élő mohamedán ujgurok nyugtalansága aláaknázzák azt a politikai leosztást, amelyet annak idején még a cári Oroszország és a Brit Birodalom dolgozott ki, és amely tovább élt a hidegháború éveiben is. A régiókutatások Kínát és a Szovjetuniót monolit entitásokként kezelték, és nem sok figyelmet szenteltek az efféle törésvonalaknak – így azután igen kevés tudós volt képes valóban használható információkat szállítani a politika irányítóinak.

Ezek a különböző folyamatok éppen akkor tették mind illuzórikusabbá egy egységes Ázsia képét, mikor Európa egyre inkább az egység felé haladt, és az EU számos tagállama közös valutát vezetett be. Természetesen, mint már utaltam rá, Ázsia soha nem volt koherens entitás, és az ázsiai gazdasági csodáról vagy az ázsiai értékekről folyó diskurzus egyszerűen figyelmen kívül hagyta – Bruce Koppel (1998) szavaival – “a másik Ázsiát”: azt a másfél milliárd embert, akik a puszta létükért gürcölve nem osztoztak a csendes-óceáni partvidék csodagazdaságai által nyújtott prosperitásban. Az ázsiai csodák egy időre árnyékba borították a “parasztok Ázsiáját” – ám az árnyék eloszlott, és a reflektorfény most ismét a kontinens legnépesebb geokulturális rétegére irányul.

Dióhéjban, Ázsia egységét csakis és kizárólag abból a történelmi és jelenlegi szerepből vezethetjük le, amelyet Európa civilizációs “ellenpontjaként” játszott. Mivel ezt az egységet külső megfigyelők húzták az egymástól homlokegyenest eltérő társadalmakra, ezért az “Ázsia”-kép az elmúlt öt évszázad tágabb társadalmi-történeti változásai közepette kaleidoszkópszerű változásokon ment keresztül. Bár az európaiak földrajzi kategóriaként megteremtették Ázsiát, de a második világháború vége előtt nem történtek kísérletek a kontinens népeinek általános vizsgálatára. A háborút követően az amerikai egyetemeken folyó “régiókutatások” megkíséreltek ugyan egy egységes struktúrát kialakítani, de ez az igyekezet a források, értékrendek és nyelvek sokféleségében megbukott, és a kutatások egyre inkább a nemzeti, sőt még szűkebb kategóriákra korlátozódtak. Ez volt egyben a nemzetállamok “aranykora” is, mikor a gazdasági modernizáció programjai szembeszálltak a fejlődés nyugati elvárásaival. A kontinens csendes-óceáni partvidékének egyre erősödő regionális gazdasági integrációján, a növekvő prosperitáson felbuzdulva a politikusok, tudósok és újságírók a “konfuciánus” értékek felmelegítésével igyekeztek pozícióikat igazolni. Ez “Ázsia” széles körű újraértelmezéséhez vezetett – ebből az Ázsia-képből viszont kiszorultak azok a marginális népek, amelyek csak csekély szerepet kaptak a termelés egyre kiterjedtebb regionális integrációs struktúráiban. Így India, amely egykor Ázsia szinonimája volt, még az évenkénti ázsiai–európai csúcstalálkozókon sem kapott helyet. Az ázsiai “csodagazdaságok” összeomlása és a Szovjetunió romjai alól kibukkanó közép-ázsiai államok felemelkedése pedig végső csapást mért arra az ortodoxiára, amely Ázsiát a csendes-óceáni vidékek gyorsan növekvő gazdaságaival azonosította.

 

 

Hivatkozott irodalom:

 

Ahmad, Aijaz (1991): “Between Orientalism and Historicism: Anthropological Knowledge of India”, Studies in History, VII (New Series), (1), 135–63.

Ahmad, Aijaz (1994): In Theory: Classes, Nations, Literatures, London: Verso.

Amino Yoshihiko (1992): “Deconstructing Japan”, East Asian History, (3, June), 121–42.

Anderson, Benedict (1991): Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, London: Verso.

Anderson, Benedict (1992): “The Changing Ecology of Southeast Asian Studies in the United States, 1950–1990”, in C. Hirschman, C. Keyes, and K. Hutterer (eds.), Southeast Asian Studies in Balance: Reflections from America, Ann Arbor, MI, Association for Asian Studies: 25–40.

Anderson, Benedict (1998): The Spectre of Comparisons: Nationalism, South­east Asia and the World, London: Verso.

Bello, Walden és Stephanie Rosenfeld (1990): Dragons in Distress: Asia’s Miracle Economies in Crisis, Harmondsworth: Penguin.

Boxer, Charles R. (1977): The Portuguese Seaborne Empire, 1415–1825, London: Hutchinson.

Bray, Francesca (1983): “Patterns of Evolution in Rice-Growing Societies”, Jour­nal of Peasant Studies, XI, (1), 3–33.

Byres, Terry J. és Peter Nolan (1976): Inequality: India and China Compared, 1950–1970, Milton Keynes: Open Univ. Press.

Chung-hua Institute for Economic Research (1989): Conference on Confucia­nism and Economic Development in East Asia, Taipei: Chung-hua Institute.

Cumings, Bruce (1989): “The Abortive Abertura: South Korea in the Light of Latin American Experience”, New Left Review, 173, (Jan.– Feb.), 5–32.

Deyo, Frederic C. (1989): Beneath the Miracle: Labor Subordination in the New Asian Industrialism, Berkeley: Univ. of California Press.

Dirks, Nicholas B. (1987): The Hollow Crown: Ethnohistory of an Indian Kingdom, Cambridge: Cambridge Univ. Press.

Dirks, Nicholas B. (1992): “Castes of Mind”, Representations (37, Winter), 56–78.

Dirlik, Arif (1995): “Confucius in the Borderlands: Global Capitalism and the Reinvention of Confucianism”, boundary 2, XXII (3, Fall), 228–73.

Dirlik, Arif (1997): The Postcolonial Aura: Third World Criticism in the Age of Global Capitalism, Boulder, CO: Westview.

Dixon, Chris (1991): South East Asia in the World-Economy, Cambridge: Cam­bridge Univ. Press.

Dower, John W. (1999): Embracing Defeat: Japan in the Wake of World War II, New York: W. W. Norton.

Drake, Fred W. (1975): China Charts the World: Hsu Chi-yu and His Geography of 1848, Cambridge, MA: Harvard Univ. Press.

Duara, Prasenjit (1997): “Transnationalism and the Predicament of Sovereignty: China, 1900–1945”, American Historical Review, CII, (4, October), 1030–1051.

Duus, Peter (1995): The Abacus and the Sword: The Japanese Penetration of Korea, 1895–1910, Berkeley: Univ. of California Press.

Eco, Umberto (1999): Kant and the Platypus: Essays on Language and Cog­nition, New York: Harcourt Brace.

Edney, Mathew H. (1997): Mapping an Empire: The Geographical Construction of British India, 1765–1843, Chicago: Univ. of Chicago.

Garon, Sheldon (1994): “Rethinking Modernization and Modernity in Japanese History: A Focus on State-Society Relations”, Journal of Asian Studies, LIII (2, May), 346–66.

Gold, Thomas B. (1986): State and Society in the Taiwan Miracle, Armonk, NY: M. E. Sharpe.

Halbfass, Wilhelm (1988): India and Europe: An Essay in Understanding, Albany, NY: State Univ. of New York Press.

Hanazaki Kohei (1996): “Ainu Moshir and Yaponesia: Ainu and Okinawan Identities in Contemporary Japan”, in D. Denoon, M. Hudson, G. McCormack, and T. Morris-Suzuki (eds.), Multicultural Japan: Palaeolithic to Postmodern, Cam­bridge, Cambridge Univ. Press: 117–131.

Hay, Stephen N. (1970): Asian Ideas of East and West: Tagore and His Critics in Japan, China, and India, Cambridge, MA: Harvard Univ. Press.

Honig, Emily (1996): “Native Place and the Making of Chinese Ethnicity”, in G. Hershatter, E. Honig, J. N. Lipman and R. Stross (eds.), Remapping China: Fissures in Historical Terrain, Stanford, CA, Stanford Univ. Press: 143–55.

Jensen, Lionel M. (1997): Manufacturing Confucianism: Chinese Tradition and Universal Civilization, Durham, NC: Duke Univ. Press.

Johnson, Chalmers (1988): “Study of Japanese Political Economy: A Crisis in Theory”, in The Japan Foundation (ed.), Japanese Studies in the United States: History and Present Condition, Ann Arbor, MI, Association for Asian Studies: 95–113.

Jun Sang-In (1999): “No (Logical) Place for Asian Values in East Asia’s Economic Development”, Development and Society, XXVIII (2, December), 191–204.

Karl, Rebecca E. (1998): “Creating Asia: China in the World at the Beginning of the Twentieth Century”, American Historical Review, CIII (4, October), 1096–1118.

Khilnani, Sunil (1999): The Idea of India, New Delhi: Penguin.

King, Ambrose Y. C. (1991): “The Transformation of Confucianism in the Post-Confucian Era: The Emergence of Rationalistic Traditionalism in Hong Kong”, in Tu Wei-Ming (ed.), The Triadic Chord: Confucian Ethics, Industrial Asia and Max Weber, Singapore, The Institute of East Asian Philosophies: 203–20.

Koo, Hagen (1996): “Work, Culture and Consciousness of the Korean Working Class”, in E. J. Perry (ed.), Putting Class in Its Place: Worker Identities in East Asia, Berkeley, CA, Univ. of California Press: 53–76.

Koppel, Bruce (1998): “Fixing the Other Asia”, Foreign Affairs, LXXVII (1, Jan./Feb.), 98–110

Koschmann, J. Victor (1997): “Asianism’s Ambivalent Legacy”, in P. J. Katzenstein and T. Shiraishi (eds.), Network Power: Japan and Asia, Ithaca, NY, Cornell Univ. Press: 83–110.

Kuno, Yoshi S. (1967): Japanese Expansion on the Asiatic Continent: A Study in the History of Japan with Special Reference to Her International Relations with China, Korea, and Russia, Port Washington, NY: Kennikat Press.

Lach, Donald F. (1965): Asia in the Making of Europe: I, The Century of Discovery, Chicago: Univ. of Chicago Press.

Le Goff, Jacques (1980): Time, Work and Culture in the Middle Ages, Chicago: Univ. of Chicago Press.

Le Goff, Jacques (1988): Medieval Civilization, 400–1500, London: Basil Blackwell.

Ledyard, Gari (1994): “Cartography in Korea”, in J. B. Harley and D. Woodward (eds.), The History of Cartography: Cartography in the Traditional East and Southeast Asian Societies, Chicago, Univ. of Chicago Press: 235–345.

Lee, John (1999): “Trade and Economy in Preindustrial East Asia, c, 1500-c, 1800: East Asia in the Age of Global Integration”, Journal of Asian Studies, LVIII (1, Feb), 2–26.

Lefebvre, Henri (1991): The Production of Space, Oxford: Blackwell.

Levathes, Louise (1994): When China Ruled the Seas: The Treasure Fleet of the Dragon Throne, 1405–1433, New York: Simon & Schuster.

Lewis, Martin W. and Karen E. Wigen (1997): The Myth of Continents: A Critique of Metageography, Berkeley: Univ. of California Press.

Liu, Hong (2000): “Sino-Southeast Asian Studies: Toward an Alternative Paradigm”, Asian Studies Review, XXV (3, September), 259–83.

March, Andrew L. (1974): The Idea of China: Myth and Theory in Geographic Thought, New York: Praeger.

Massarella, Derek (1996): “Some Reflections on Identity Formation in East Asia in the Sixteenth and Seventeenth Centuries”, in D. Denoon, M. Hudson, M. Gavan, and T. Morris-Suzuki (eds.), Multicultural Japan: Palaeolithic to Postmodern, Cam­bridge, Cambridge Univ. Press: 135–52.

McClintock, Anne (1995): Imperial Leather: Race, Gender and Sexuality in the Colonial Context, New York: Routledge.

McCormick, Thomas J. (1989): America’s Half Century: United States Foreign Policy in the Cold War, Baltimore, MD: Johns Hopkins Univ. Press.

Mills, J. V. (1953): “Chinese Coastal Maps”, Imago Mundi, XI, 151–68.

Mitter, Partha (1994): Art and Nationalism in Colonial India, 1850–1922: Occidental Orientations, Cambridge: Cambridge Univ. Press.

Miwa, Kimitada (1990): “Japanese Policies and Concepts for a Regional Order in Asia, 1938–1940”, in J. W. White, M. Umegaki, and T. R. H. Havens (eds.), The Ambivalence of Nationalism: Modern Japan Between East and West, Latham, MD, Univ. Press of America: 133–56.

Moore, Barrington J. (1966): Social Origins of Democracy and Dictatorship: Lord and Peasant in the Making of the Modern World, Boston: Beacon Press.

Moretti, Franco (1998): Atlas of the European Novel, 1800–1900, London: Verso.

Morris-Suzuki (1996): “A Descent into the Past: The Frontier in the Construction of Japanese History”, in D. Denoon, M. Hudson, G. McCormack, and T. Morris-Suzuki (eds.), Multicultural Japan: Palaeolithic to Postmodern, Cambridge, Cam­bridge Univ. Press: 81–94.

Morris-Suzuki, Tessa (1998): “Invisible Countries: Japan and the Asian Dream”, Asian Studies Review, XXII (1, March), 5–22.

Mukherjee, Aditya és Mridula Mukherjee (1988): “Imperialism and the Growth of Indian Capitalism in the Twentieth Century”, Economic and Political Weekly, XXIII (11, March 12), 531–46.

Ong, Aihwa (1997): “Chinese Modernities: Narratives of Nation and of Capi­talism”, in A. Ong and D. M. Nonini (eds.), Ungrounded Empires: The Cultural Politics of Modern Chinese Transnationalism, New York, Routledge: 171–202.

Ong, Aihwa (1999): Flexible Citizenship: The Cultural Logics of Transnationality, Durham, NC: Duke Univ. Press.

Palais, James B. (1995): “A Search for Korean Uniqueness”, Harvard Journal of Asiatic Studies, LV (2), 409–25.

Palat, Ravi Arvind (1995): “Historical Transformations in Agrarian Systems Based on Wet-Rice Cultivation: Toward an Alternative Model of Social Change”, in P. McMichael (ed.), Food and Agrarian Orders in the World-Economy, Westport, CT, Praeger: 55–77.

Palat, Ravi Arvind (1996a): “Fragmented Visions: Excavating the Future of Area Studies in a Post-American World”, Review, XIX (3, Summer), 269–315.

Palat, Ravi Arvind (1996b): “Pacific Century: Myth or Reality?”, Theory & Society, XXV (3, June), 303–47.

Palat, Ravi Arvind (1999a): “Miracles of the Day Before? The Great Asian Meltdown and the Changing World-Economy”, Development and Society, XXVIII (1, June), 1–47.

Palat, Ravi Arvind (1999b): “Spatial Imaginaries of Capitalism: Dynamics of the Northeast Asian Regional Order”, Asian Perspective, XXIII (2), 5–34.

Palat, Ravi Arvind (2000): “Beyond Orientalism: Decolonizing Asian Studies”, Development and Society, XXIX (2, December), 105–35.

Pearson, Michael N. (1987): The New Cambridge History of India: The Portu­guese in India, Cambridge: Cambridge Univ. Press.

Prasad, Vijay (2000): The Karma of Brown Folk, Minneapolis, MN: Univ. of Minnesota Press.

Rahim, Lily Zubaidah (1998): “In Search of the ‘Asian Way’: Cultural Nationalism in Singapore and Malaysia”, Commonwealth & Comparative Politics, XXXVI (3, Nov), 54–73.

Reid, Anthony J. S. (1994): “Early Southeast Asian Categorizations of Euro­peans”, in S. B. Schwartz (ed.), Implicit Understandings: Observing, Reporting and Reflecting on the Encounters Between Europeans and Other Peoples in the Early Modern Era, Cambridge, Cambridge Univ. Press: 268–94.

Robison, Richard (1996): “The Politics of ‘Asian Values’”, Pacific Review, IX, 309–27.

Schwartzberg, Joseph E. (1992): “Introduction to South Asian Cartography”, in J. B. Harley and D. Woodward (eds.), The History of Cartography: Cartography in the Traditional Islamic and South Asian Societies, Chicago, Univ. of Chicago Press: 295–331.

Schwartzberg, Joseph E. (1994): “Conclusion to Southeast Asian Cartography”, in J. B. Harley and D. Woodward (eds.), The History of Cartography: Cartography in the Traditional East and Southeast Asian Societies, Chicago, Univ. of Chicago Press: 839–842.

Selden, Mark (1999): “Two Emperors and a Democracy (review article)”, Eco­nomic and Political Weekly, XXXIV (50, December 11–17).

Singer, Milton B. (1980): When a Great Tradition Modernizes: An Anthropological Approach to Indian Civilization, New York: Praeger.

Smith, Richard J. (1996): Chinese Maps: Images of ‘All Under Heaven’, Hong Kong: Oxford Univ. Press.

Smith, Richard J. (1998): “Mapping China’s World: Cultural Cartography in Late Imperial Times”, in Wen-hsin Yeh (ed.), Landscape, Culture, and Power in Chinese Society, Berkeley, Univ. of California Press: 52–105.

Spence, Jonathan D. (1998): The Chan’s Great Continent: China in Western Minds, New York: W. W. Norton.

Tanaka, Stefan (1995): Japan’s Orient: Rendering Pasts into History, Berkeley: Univ. of California Press.

Thongchai Winichakul (1994): Siam Mapped: A History of the Geo-Body of a Nation, Honolulu: Univ. of Hawaii Press.

Thongchai Winichakul (2000): “The Quest for ‘Siwilai’: A Geographical Discourse of Civilizational Thinking in Late Nineteenth and Early Twentieth-Century Siam”, Journal of Asian Studies, LIX (3, August), 528–49.

Toby, Ronald P. (1994): “The ’Indianness’ of Iberia and Changing Japanese Iconographies of Other”, in S.B. Schwartz (ed.), Implicit Understandings: Observing, Reporting and Reflecting on the Encounters Between Europeans and Other Peoples in the Early Modern Era, Cambridge, Cambridge Univ. Press: 323–51.

van der Wee, Herman (1986): Prosperity and Upheaval: The World Economy Since 1945–1980, Berkeley: Univ. of California Press.

Wade, Robert (1990): Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton: Princeton Univ. Press.

Wade, Robert (2001): “Economic Growth and the The Role of Government: Or How to Stop New Zealand From Falling Out of the OECD”, Catching the Knowledge Wave Conference, Auckland.

Wade, Robert and Veneroso, Frank (1998): “The Asian Financial Crisis: The Unrecognized Risk of the IMF’s Asia Package”, New York: Russell Sage Foundation.

Wang Gungwu (1991): The Chineseness of China: Selected Essays, Hong Kong: Oxford Univ. Press.

Wang Gungwu (1999): China and Southeast Asia: Myths, Threats and Culture, Singapore: Singapore Univ. Press.

Wigen, Karen (1999): “Culture, Power, and Place: The New Landscapes of East Asian Regionalism”, American Historical Review, CIV (4, October).

Yi, Ki-baek (1984): A New History of Korea, Seoul: Ilchokak Publishers.

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A következetes terminológia szükséglete miatt tanulmányomban “India” alatt a három független államot, Bangladest, Indiát és Pakisztánt értem.

² Az Európai-Ázsiai csúcstalálkozó első ízben 1996 márciusában, Bangkokban ülésezett, tíz ázsiai állam – Brunei, Kína, Indonézia, Japán, Dél-Korea, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld és Vietnam –, az Európai Unió tizenöt tagállama – Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Svédország és az Egyesült Királyság –, valamint az Európai Bizottság elnökének részvételével.

³ Samuel Johnson (ismertebb nevén dr. Johnson; 1709–1784) angol lexikoníró, polihisztor és kritikus. A ford.

⁴ A térképről részletesebben lásd http://en.wikipedia.org/wiki/Kangnido (a térkép egy 1470-ben készült reprodukciójának képe megtalálható volt a http://www.henny-savenije.demon.nl/Korean_Map.htm címen.)

⁵ Bár az európaiaknak volt némi fogalmuk az indiai vallásokról – Vasco da Gama Kalikutban két, spanyolul, illetve olaszul beszélő tunéziai arabbal találkozott –, ám da Gama társaival mégis betért imádkozni egy hindu templomba, amelyet keresztény templomnak véltek. Az eurázsiai ignoranciát példázza Zseng Hi tengernagy esete is, aki bár hétszer járt már Kalikutban, mégis úgy hitte, hogy India nem csupán a buddhizmusnak, de a kereszténységnek és az iszlámnak is szülőhelye (Levathes, 1994, 170–171. o.; Pearson, 1987, 12. o.).

6 Kínában egészen a XIX. század végéig nem találunk hivatásos térképészeket (Smith, 1998, 58. o.).

⁷ Vang Bi, a III. században élt filozófus szerint “a látvány a felszínre hozza, a szó a nevén nevezi a dolgok értelmét”. Richard Smith (1998, 60. o.) ebből arra következtet, hogy Kínában az írott szó jelentősége nagyobb volt a vizuális látványénál. Ezáltal azonban mintegy megkövesíti a kínai hagyományt, mintha az eltelt évszázadok óta semmiféle változás nem történt volna ebben a tekintetben, amely végül az attitűdöket magukat visszájukra fordította. Márpedig éppen ezt a látszólagos történelmi mozdulatlanságot kell megfejtenünk!

⁸ Mindazonáltal Niccolò de Conti, a XV. századi utazó beszámolója szerint az indiaiak azt fejtegették neki, hogy az “egyszemű” nyugatiak alsóbbrendűek náluk, hiszen nekik két szemük van (Le Goff, 1980, 199. o.).

⁹ Az “agrárius-kereskedelmi birodalom” terminusát Mark Seldennel folytatott személyes beszélgetésemből vettem át.

¹⁰ Az angolban (nem véletlenül) a “sea change” (kb. tengeri változás) kifejezés “jelentős változást” jelent. A ford.

¹¹ Az angol trousers (nadrág) szónak csak többes száma létezik (mivel – úgymond – két szára van). A ford.

¹² 1921-ben a 19,3 millió írástudó indiai közül mintegy 2,4 millió olvasott és írt angolul. Tíz évvel később arányuk az összes írástudóhoz képest 12,5%-ról 14,8%-ra nőtt (Hay, 1970, 247. o.).

¹³ Mejdzsi-korszak alatt Japán 1868 utáni történelmét értjük.

¹⁴ Egyes elemzők úgy próbálták feloldani az ellentmondást aközött, hogy az ázsiai országok nem voltak képesek saját autentikus útjukon eljutni a kapitalizmusig, ám – úgymond – a konfuciánus “értékek” mégis kompatibilisek a kapitalizmussal, hogy kijelentették: bár ezek az értékek nem voltak alkalmasak a kapitalizmus kialakítására, ám remekül használhatóak, miután nyugatról átvették a kapitalista formákat (Chung-hua Institute for Economic Research, 1989; King, 1991).

Indiai csatlakozása a WTO-hoz az indiai mezőgazdaság súlyos válságát vetíti előre. Hosszú idő óta először mutat csökkenést az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a magtárakban halomban áll a gabona.

Egy július 31-én elmondott beszédében, közvetlenül mandátumának lejárta előtt, Mike Moore a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) vezérigazgatója kijelentette: “Legfontosabb motiválóerőnket azok a hús-vér emberek jelentik, akiknek szolgálatára szegődtünk.” Nem lehet tudni, hogy ez a beszéd megnyugtatja-e annyira azt a 900 millió kínai parasztot, akik országuk 2003 januárjában megvalósult WTO-csatlakozásának következményeitől félnek, mint amennyire az az indiai parasztok esetében sikerült. Indiában, egy olyan országban, ahol az agrárpolitikát hosszú idő óta a belső piac igényeinek kielégítése és az élelmiszer-önellátás szempontjai határozták meg, a WTO a piac mind teljesebb megnyitását szorgalmazza. Ennek következménye pedig a szektor teljes leépülése, mivel az képtelen felvenni a versenyt a nagy külföldi termelőkkel. Ez utóbbiak számára ugyanis a kereskedelmi akadályok lebontása zöld utat jelentett érdekeik érvényesítésére.

“Nagyon nehéz itt parasztnak lenni. Mindent megpróbáltam, de a végén mindig csak vesztes maradtam.” M. Gangappa, ez a Kalmala faluból származó gazdálkodó már több éve mondja, hogy “ez így nem megy tovább”. Kalmala húsz kilométernyire található Raichurtól, Karnataka államban, India déli részén. A 33 éves Gangappának asszonyát és négy gyermekét kell eltartania, egyetlen kenyérkereseti forrása a tulajdonában lévő 3 hektáros földdarab, melyen rizst és paprikát termel. Mint annyian mások a Dekkán-fennsík ezen forró szegletében, Gangappa sokáig gyapotot termelt, nyereségesen. A gazdálkodó 1996-ban 35 ezer rúpiás (745 USA dollár) befektetéssel még 130 ezret keresett (2600 dollár). Akkoriban még minden olcsóbb volt. A vetőmagot, a növényvédőszert, a vizet, az áramot, az üzemanyagot és még a hitelt is szubvencionálta az állam. Egy kiló gyapot önköltségi ára 7 rúpia volt, a piaci ár 26 rúpia. Azóta a helyzet éppen ellenkezőjére változott: a termelési költség 25 rúpia kilónként, míg a piacon 17-et adnak érte. A köztes időben a raichuri fonoda bezárt, melynek okai között ugyanúgy megtaláljuk a gyár hozzá nem értő vezetését, a versenytársakat, mint a helyben termelt gyapot rossz minőségét. Volt ugyan 1998-ban egy kísérlet transzgenikus gyapotfajták meghonosítására a régióban, de csak agresszív reakciókat szült.¹

Sok gazdálkodó így megmaradt a rizs- és paprikatermesztésnél. A 2001-es évre azután a 400 rúpiás átlagos önköltségi rizsárral szemben a piacon 350 rúpiát adtak mázsánként. Ez az egy évvel korábbi árnál felével volt kevesebb, miközben a minőség változatlan maradt! Vannak olyanok, akik jobb időkre tartalékolják készleteiket, abban bízva, hogy az árak emelkedésnek indulnak, vagy hogy a kormány beavatkozik. Mások hitelezőiktől szorongattatva veszteséggel is eladják, amit termeltek. M. Gangappa a termést egy uzsorásnak adja el, 10 százalékkal a piaci ár alatt. Hasonló áresés következett be 2001-re a paprika esetében. Gangappa körülbelül 80 ezer rúpiás (1700 dolláros) árbevételt ért el 90 ezer rúpiás költséggel (1915 dollár), az egyenleg így 10 ezer rúpia mínusz, és pozíciója még kiszolgáltatottabb az uzsorással szemben.

Rizstermelőnk szomszédja, az olajos növényeket (napraforgót és földimogyorót) termelő M. Yelappa számára is “jobb volt korábban”. Ő 2000-ben a csökkenő szubvenciók, az import által támasztott versenyhelyzet és bizonyos termelési költségek megnövekedésének hatására látta be, hogy hibásan döntött. Néhány év alatt – meséli ez a falusi gazdálkodó – egyes vetőmagok ára, amiket egy indiai–amerikai multi forgalmazott – megsokszorozódott: a kilónkénti 25 rúpia helyett már több mint 200 rúpiába kerültek. “A rizstől eltekintve – magyarázza – minden évben új vetőmagot kell venni, mert a második évben már kevés termést hoznak.” Így 2001-ben már Yelappa is rizsbe és paprikába fektette pénzét, súlyos eladósodás árán. Nem messze, egy öntözőcsatorna mellett fekvő tanyaegyüttesen hasonló a helyzet. Itt egy a raktárra termelés mellett döntő nagybani rizstermelő szidja “az olcsó rizsimportot”. Egy másik tanyasi parlagon hagyta földjét. Napszámosként dolgozik, de mint mondja, “abból nem lehet megélni”.

 

 

Vádlóan felemelt ujjak

 

Gyakran emlegetnek a környéken egy bizonyos Satiaht, akinek nem volt ereje folytatni. Nem bírta tovább a piac törvénye és az uzsorás harapófogójában, növényvédőszert ivott, öngyilkos lett. Néha az állam kárpótlást fizet a családnak. A pénzből aztán a család az uzsorást fizeti ki először, különben az lefoglalná a földet, és a család mehetne szaporítani a bádogvárosok népességét.

Néhány ezer kilométerre északra, Rajashtan, a maharadzsák, a paloták és a sivatag földjének népe szintén – ha szabad ilyet mondani – a jól sikerült aratás “áldozata” (l. “Katasztrofális bőség” c. cikkemet – Le Monde diplomatique, 2002. szeptember). A parasztszervezetek és az ellenzéki mozgalmak ujjukat vádlón a WTO-ra és liberális elveire szegezik. Számukra az India határait a nemzetközi kereskedelem előtti szinte teljesen megnyitó egyezmény a legfőbb felelőse az agrárium minden szegletében megfigyelhető válságnak. Ez pedig meghatározza a vidéki körzetekben eddig jól-rosszul élő több mint 700 millió indiai sorsát.

Az utóbbi években Atal Vadzspají kormányának és annak liberális politikájának ellenzéke a korábbinál sokkal több tüntetést szervezett a WTO, a Világbank és a nyugati transznacionális vállalatok ellen, melyeken azzal vádolták őket, hogy a termelékenység nevében mechanikusan egy indusztriális társadalmakban megszokott mezőgazdasági szerkezetet akarnak kialakítani. Ez pedig véleményük szerint teljességgel összeegyeztethetetlen India jelenlegi adottságaival. A WTO-féle szervezetek politikája – mely szervezetek nem elégszenek meg azzal, hogy a leggazdagabb országok és az agrárüzleti óriáscégek segédcsapataiként működjenek – tönkretesz egy olyan élelmiszer-gazdaságot, amely a mai napig több tízmilliónyi szegény parasztnak és mezőgazdasági munkásnak adott megélhetést. Könnyen elképzelhető, milyen drámai következményekkel járhat mindez egy 1 milliárd fős népességű országban. A legtöbbet emlegetett bűnbakként a WTO nem egyedül tehető felelőssé a mezőgazdaságban kialakult nehézségekért. Egy 2001 januárjában kelt, a WTO-egyezmény Karnataka állambeli végrehajtásáról szóló hivatalos feljegyzés a megfelelő infrastruktúra, képzési rendszer, technológia, minőség, versenyképesség, oktatás, ismeretanyag stb. hiányára hívja fel a figyelmet.² Megdöbbentő, de nem példa nélküli lista. Mindeközben a WTO által javasolt politikák távolról sem jelentik azt a csodaszert, amellyel néhányan hitegetik az újdelhi vezetést annak érdekében, hogy jobban meggyőzzék őket a piacok megnyitásának szükségességéről.

India 1994-ben csatlakozott az uruguayi forduló tárgyalásaihoz. A WTO születési okmányát jelentő egyezmény – ekkor először – célul tűzte ki maga elé a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizációját a vámtarifák és más típusú akadályok lebontásával. Az erőket három területre kívánták koncentrálni, ezek: az import beáramlásának megkönnyítése, a támogatások csökkentése és az exportszubvenciók megszüntetése. Ahogy más fejlődő országoknak, úgy Indiának is van ideje a feltételek teljesítésére. De a fejlődés irányát ezzel kijelölték.

A piac törvényének és a vele együtt járó “igazságos árnak” az érvényesülése elvileg hozzájárulnak az indiai agrárium nemzetközi versenyképességéhez. Ezt a mindenütt jelen lévő és túlburjánzó állami beavatkozás korlátozásával érik el. A piacelv érvényesítése a legjobb módszer lehet egy korábban sikeres gazdasági tevékenység újra-felfuttatására, mellyel néhány évtized alatt el lehetne jutni a függőségtől az élelmezési önállóságig vagy akár az exportra termelésig. Esetünkben azonban a szektor zárt marad, tőkehiányos és vámokkal védett, végül mindezeket figyelembe véve kevéssé versenyképes.

Apró birtokaival (átlagos nagyságuk egy hektár), megnőtt termelési költségeivel és gyenge jövedelmezőképességével a mezőgazdaság meg sem közelíti az ipar vagy a szolgáltatások teljesítményét, melyeket a kommunikációs forradalom és a mohó fogyasztásba kezdett városi középosztály húzott magával.

A nyitásból és a feltételezhető komparatív előnyök kiaknázásából lendületet nyerő mezőgazdaság a WTO-egyezmény legfőbb haszonélvezője kellene, hogy legyen. Ezzel szemben a szektort telibe kapta az árak globális zuhanása, térdig süllyedt a válságba, és a WTO döntései gyakran csak rontják a helyzetet. Az 1990-es években a növekedés üteme lassult: a szektor infrastruktúráját későn kezdték el fejleszteni, és későn jutott hitelhez, tovább mélyült a városi és falusi jövedelmek közötti szakadék, mígnem az abszolút szegénység – mely a teljes népesség arányában 55 százalékról 33 százalékra csökkent az 1970-es, 80-as években – újra nőni kezdett.

 

Erodálódó jövedelmek

 

Egy mezőgazdasági minisztériumi feljegyzés 2000 júliusában így foglalta össze a kialakult helyzetet: “Az agrárium növekedése az 1990-es években lassuló tendenciát mutatott. Az agrárjellegű tevékenység komparatíve csak kevéssé volt jövedelmező, aminek hátterében az árak kedvezőtlen alakulása és az alacsony hozzáadott érték állt. Mindez sokakat arra késztetett, hogy felhagyjanak a földműveléssel, és elvándoroljanak vidéki lakhelyükről. A helyzetet tovább súlyosbíthatja az agrárkereskedelem integrálódása a világpiacba, amennyiben nem születnek meg rövid időn belül az ennek hatásait kompenzáló döntések.”³ M. Jain mezőgazdasági miniszterhelyettes a 2001-es évről szólva “az agrárium­ból élők jövedelmének 15 százalékos erodálásáról” beszél. Márpedig sokan alig keresik meg az 1 eurónak megfelelő összeget naponta, és a többség eladósodott.

Valójában a parasztság az 1994-es WTO-megállapodás óta csak a dolgok sötétebbik oldalával szembesült. Az importról szóló fejezetben 1999 és 2001 között több mint 2700 terméket mentesítettek a kereskedelmi korlátozások alól. A legutolsó lista 2001 áprilisa óta érvényes, két évvel megelőzve a bevezetésére kitűzött határidőt. Néhány megfigyelő a liberalizáció terén tapasztalható lázas sietségben az Egyesült Államok számára nyújtott gesztust vélt felfedezni, aminek célja a technológiai transzferekre 1998 májusában – az indiai nukleáris kísérletek után – kirótt embargó feloldása lehetett.

A fent említett tényezők komoly aggodalomra adtak okot. Az első nagy szakítópróbát importügyben a növényi olajak vámjának csökkentése jelentette: a fejlemények korántsem voltak megnyugtatóak. A WTO-csatlakozást követő években a kormány csökkentette a vámtarifákat az ipar és a lakosság által is igen keresett, fent említett áruféleség esetében. Az indiai piac ekkor még önellátó volt, és a világpiaci árak magasan szárnyaltak. Az árak azonban idővel komoly süllyedésnek indultak, és a belföldi termelők két szempontból is kellemetlen helyzetben találták magukat. Az exportra termeléshez túl drágák lettek, és a hazai piac egy részét is elvesztették. Néhány év alatt a Malajziából, Indonéziából, az USA-ból és Brazíliából igen olcsón érkező importált olaj körülbelül 40 százalékos piaci részesedésre tett szert. Egyesek számára ez maga volt a megváltás. De a mezőgazdaságból élők milliói, valamint a helyi feldolgozóipari cégek számára katasztrofális következményekkel járt. Csak Karnataka államban a korábbi 115 olajmalomból több mint 100 zárta be kapuit az elmúlt években.⁴

A kormányzat próbálja relativizálni a helyzetet. M. Jain miniszterhelyettes szerint “az olajtól eltekintve az elmúlt évek nem hoztak masszív importbeáramlást, és a behozatal a mezőgazdaságot sem érintette negatív módon”. Meg kell jegyezni egyébként, hogy vészhelyzet esetén a kormányzatnak megvannak a WTO-szerződés keretében biztosított eszközei az adók és vámtarifák visszaállítására mintegy 800 termék esetében. Ugyanakkor, mint azt a bangalore-i régió egy szakszervezeti vezetője, M. Nagara is megjegyzi, a kormányzat nem vagy csak kevéssé élt ezzel a lehetőséggel a növényi olajak kapcsán. Beszélgetőtársunk sokakkal együtt attól tart, hogy ez a passzív kormányzati hozzáállás megismétlődhet a cukor és a tejtermékek esetében. E két termékcsoport tekintetében ugyanis India jelenleg önellátó, miközben nagy a külső piaci nyomás.

Ezenfelül a liberalizáció zavart okozhat a szubvenciók, garantált árak és élelmiszersegélyek kialakult rendszerében. Ilyen támogatásokban ugyan a népesség jelentős hányada részesült már hosszú idő óta, de a rendszert túl komplexnek és költségesnek tartják. Közben már tervbe van véve a termeléshez, marketinghez adott állami dotáció, illetve a jövedelempótló támogatások megkurtítása. Hasonló, fokozatos leépítés figyelhető meg a több tízmillió indiait olcsó, támogatott élelmiszerrel ellátó PDS, a nemzeti bolthálózat esetében.

A kormányzat egy döntése nyomán megemelkedett a PDS által forgalmazott gabonafélék ára. A döntés hátterében az a szándék állt, hogy a termék forgalmazása kifizetődővé váljon. A BPL-réteghez (below poverty line: olyanok, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, 1 dollárnál kevesebb napi jövedelemből) tartozó emberek tömegei kényszerültek távol maradni a boltoktól, mivel nem volt miből vásárolniuk. Mások olcsóbban juthattak hozzá a kívánt termékekhez, ha a helyi piacról vásárolták meg. Az ellátási rendszer mindkét esetben elvesztette korábbi ügyfeleinek egy részét. A boltok lehúzhatták a rolót, a támogatásokat csökkentették, és egyszeriben milliók találták magukat a korábbinál is bizonytalanabb élethelyzetben.

Hosszú idő óta először csökkenést mutat az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a raktárakban halomban áll a gabona. “Felmerül a kérdés, hogy számít-e több milliónyi ember élete, vagy egyszerűen a produktivitás szempontjából nézünk rájuk. Ez utóbbi esetben ugyanis elhanyagolható a súlyuk” – jegyzi meg Kamal M. Chenoy, az újdelhi Nehru Egyetem tanára.

A professzor szerint elvetendő, hogy egy “városban élő kisebbség által kikényszerített politikát” valósítsanak meg a döntéshozók, olyanok, akik nem ismerik a vidék helyzetét, vagy érdektelenséggel viseltetnek a vidéken élők sorsa iránt. Lehetetlen túlbecsülni az egymást követő indiai kormányok felelősségét, amelyek nem tudták – vagy nem akarták – megteremteni a szükséges környezetet és infrastruktúrát egy olyan szektor fejlődéséhez, amelytől továbbra is a lakosság közel háromnegyede függ.

Az állam mindazonáltal továbbra is fenntart egy szociális biztonságot garantáló intézkedéscsomagot. De amellett, hogy ezek az intézkedések ellentétesek a WTO szellemiségével, gyakran drágának és nehezen végrehajthatónak bizonyulnak. Eszerint huszon-egynéhány mezőgazdasági terméket véd egy ún. szabályzottan “garantált felvásárlási ár”, ami gyakran a piaci ár alatt marad. A kormánynak emellett nincsenek meg az eszközei arra, hogy az üzleti pangás miatt a gazdákon maradt teljes készletet megvegye. “Az indiai parasztokat minden korábbinál jobban érintette a világpiaci árak zuhanása. Annak ellenére is, hogy 23 agrártermék esetében életben volt a garantált felvásárlási ár. Ennek oka az volt, hogy ezt az ártámogatási rendszert, amely egy zárt logika szerint működött a piacnyitás előtt, leggyengébb pontján érintették a világpiaci árak” – magyarázza Abhijit Sen közgazdászprofesszor, a mezőgazdasági árak bizottságának egykori elnöke. Sen professzor mellékesen azt is megjegyzi, hogy az említett ártámogatási lépések “sokkal kisebb nagyságrendűek, mint amilyeneket a WTO megenged”. “India nem engedheti meg magának, hogy GDP-je 1 százalékánál többet adjon agrártámogatásra, míg a WTO-egyezmény szerint ez elérhetné a 10 százalékot is” – teszi hozzá a maga részéről M. Jain, utalva ezzel a WTO-szerződés 3. fejezetére, amely a exportszubvenciók megszüntetéséről rendelkezik. A segélyek, szubvenciók és vámtarifák csökkentésére irányuló WTO-nyomást nyögő indiaiak keserűen konstatálhatják, hogy az iparosodott államok tovább növelik az ilyen típusú piacvédő kvótáikat, és indiai cégek számára gyakran továbbra is nehéz betörni az ő belső piacaikra.

Vagy idézhetjük az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) számait, amelyek minden szónál beszédesebbek: 1999-ben a szervezet tagállamai 283 milliárd dollárnyi agrártámogatást fizettek ki (ebből 114-et az Európai Unió, 54-et az Egyesült Államok és 58-at Japán), ezzel szemben India csak 7 milliárdot. Az említett számok Japán, az EU, az USA és India agrár-GDP-jének rendre 65, 49, 24, illetve 6,5 százalékát teszik ki. Ami a vámtarifákat illeti, az indiaiak mint jelentős rizstermesztők gyakran hozzák fel elrettentő példaként a 2000%-os illetéket, amit a japánok vetnek ki az import rizsre.

Sokan érzik így Indiában azt, hogy egy olyan rendszerbe hagyták magukat bevonni, melyben “kettős mérce” érvényesül, egy olyan mechanizmus, amely a nemzetek közötti kereskedelmi egyenlőtlenségeket erősíti ahelyett, hogy csökkentené őket. A szegény országok számára a folyamat az egyes esetekben nélkülözhetetlen szubvenciók leépítését, míg a gazdagok számára ezek emelését hozta. A liberalizá­ciós folyamat hozzájárul a gazdag országok piacszerző akcióihoz, sőt van, hogy a WTO áldásos tevékenységének hatására letelepedésre alkalmassá vált országokban a külföldi cégek a helyi kereskedelmet is lerombolják. Innen ered az az érzés, hogy valamilyen súlyos igazságtalanság történt. Innen ered a kétarcúság. “Nem elég, hogy a nyugatiak szabják meg a játék szabályait, még csalnak is” – mondja dühösen egy fontos posztot betöltő funkcionárius. “A WTO működésében – állapítja meg némileg diplomatikusabban M. Jain – még több olyan hiányosság figyelhető meg, amely a fejlődő országokat hozza kedvezőbb helyzetbe.” A tárgyalások menetében járatos magas rangú tisztségviselő szerint “ha az egész világra kiterjedően eltörölnék a szubvenciókat, az in­diai agrárium egyből versenyképessé válna”.

Sokak és sűrűn követelik a WTO-egyezmény felmondását vagy legalábbis szabályainak felülvizsgálatát. Egyesek az eredmények India szempontjából negatív mérlege és az élelmezési biztonságra gyakorolt katasztrofális hatása miatt ítélik el a szerződést. Haradanahalli Dodde Gowda egykori miniszterelnök az egyezményt “kivitelezhetetlennek” tartja, figyelembe véve az indiai körülményeket, különösen pedig a nagyszámú, a társadalom perifériájára szorult szegény parasztot. Karnataka állam miniszterelnöke, M. Krishna a szerződés feltételeinek újratárgyalását követeli, és jobb együttműködést a központi kormányzattal a tárgyalási álláspont kialakításában. Az indiai kormánynak – mely két tűz közé szorult a restriktív WTO-szabályozás és a vidék megsegítésére vonatkozó kötelezettsége között – nem is lenne ellenére az újratárgyalás. “Folyamatosan mondjuk a WTO illetékeseinek, hogy nem lehet egy szinten kezelni a fejlett országok exportra termelő agráriumát és az indiait. Másféle bánásmódra és csak számunkra elérhető engedményekre van szükségünk ahhoz, hogy megvédhessük gazdálkodóinkat.”

India – mondja M. Jain – megkísérli kiharcolni, hogy kedvezőbb piacvédelmi szabályozás vonatkozzon rá. Az egyik legfontosabb követelés az, hogy egy olyan ország, ahol a népesség jelentős része az abszolút szegénységi küszöb alatt él, meghozhassa azokat az agrártámogatási intézkedéseket, melyek szükségesek az élelmezési biztonság, a tiszta környezet és a vidéki munkahelyek fenntartásához.

 

Intézkedések a túlélés érdekében

 

Esetünkben nem a “szabadkereskedelmet torzító”, hanem a túlélés érdekében meghozott intézkedésekről van szó. Egy bizonyos fokú rugalmasságra van szükség a piaci törvény hagyományos felfogásának érvényesítésével szemben. Emellett a vizsgált szektorokra költött összegeket nem szabadna beleszámítani az ún. belső támogatottsági mutatóba – az aggregate mesures of supportba (AMS) –, melynek végösszege a WTO-egyezmény szerint nem haladhatja meg a teljes agrártermelés értékének 10 százalékát a fejlődő és 5 százalékát a fejlett országokban. Röviden: nincs kiút a vidéknek juttatandó támogatások biztosítása nélkül. Ettől függ ugyanis milliók élete. Ettől függ, hogy falujukban maradnak-e azok az emberek, akik számára alig van más munkalehetőség, vagy idővel megindul az egész országot fenyegető városba költözési hullám. Robbanásveszélyes a helyzet, és a hatóságok újabb és újabb intézkedésekkel próbálják ott tartani ezt a tömeget, ahol eddig élt.

A neves mezőgazdasági szakembernek, M. Swaminathannak nem lenne kifogása “egy csipetnyi WTO” ellen. Még olyan esetekben sem javasolná visszaállítani a mennyiségi importkorlátozásokat, amikor azok hatása nyilvánvalóan kedvezőtlen vagy akár drámai, mint azt a növényi eredetű olajok esetében is láttuk. “Álláspontunk kiindulópontját ugyanakkor minden kereskedelmi tárgyalásunkon a népesség életszínvonalának és munkahelyének fenntartása kellett volna, hogy jelentse”⁵ – folytatja a szakértő. Arra következtethetünk ebből, hogy nem történt mindig így.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

¹ A raichuri régióban, 1998-ban, a parasztok megsemmisítették a “Bt” jelű, az amerikai multinacionális vállalat, a Monsanto által kifejlesztett, rovarkártevőknek ellenálló gyapotfajta ültetvényét. A parasztok ugyanis féltek egy nem megfelelően tesztelt, genetikailag módosított szervezet kontaminációjának veszélyétől. Azóta több más államban is létesítettek hasonló, kísérleti ültetvényeket. 2001-ben Gudzsa­rat államban, vetőmag-kereskedés nyomán, sor került illegális, ám számottevő nagyságrendű “Bt”-gyapot betakarítására.

² Report on WTO and related issues in agriculture and food – Karnataka kormánya, 2001. január.

³ National Agriculture Policy – Mezőgazdasági Minisztérium, Új-Delhi, 2000. július.

⁴ The Farming Crisis – Frontline Magazine, Chennai, 2001. február 2.

⁵ I. m.