Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel „megáldott" és „megvert", érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak a 20. század elején: Kunfi Zsigmond.

Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása*

Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel “megáldott” és “megvert”, érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak: Kunfi Zsigmond.

Annak a nemzedéknek a tagja, amelyik éppen száz éve, a 20. század legelején tűnik fel szinte a semmiből és robban be a magyar szellemi életbe, hogy radikálisan átalakítsa, modernizálja, európaibbá, vagyis korszerűen nemzetivé formálja át a hazai tudomány, művészet, oktatásügy, filozófia, közmorál, irodalom és nem utolsósorban a társadalompolitikai gondolkodás világát. Vagy legalábbis: hogy kísérletet tegyen rá. Szuverén egyéniségek és alkotók, akik ugyanakkor lázasan figyeltek egymásra és a társadalmi mozgásokra; intenzív kölcsönhatásban, együttműködésben és vitában voltak a kor politikai tendenciáival, szorosabb-lazább szövetségben az antifeudális polgárosodás, a liberális demokrácia, a szocializmus értékei és távlatai iránt elkötelezett csoportosulásokkal.

Ady Endre, Babits Mihály, Bartók Béla, Csontváry Kosztka Tivadar, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Ignotus, Jászi Oszkár, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Lukács György, Mannheim Károly, Móricz Zsigmond, a Nyolcak festőcsoport, Polányi Károly, Sinkó Ervin, Szabó Ervin és sokan mások – hol bensőségesebb, hol lazább, hol konfliktusosabb emberi viszonyokba szövődő – generációja ez. Joggal nevezi őket a lezárult 20. század tudományos önismerete “a második reformnemzedék”-nek¹: egy – forradalmi nagyságrendű, illetve egy sejthetően erőszakos, véres forradalmat elhárítani, megelőzni akaró – sorsfordító társadalmi, gazdasági és szellemi, tehát nemzeti “reform” volt munkásságuk értelme.

Ma már felelősen állíthatjuk: egy történelmi távlatú kultúraváltás igézetét is felmutatták maradandó életművükön. S mivel a reformot nem sikerült kivívni, némelyikük – hosszabb-rövidebb ideig – cselekvő részt vállalt a tényleges forradalmakban is, hogy azután emiatt el kelljen viselniök a bűntelen “bűnhődést” és a megbélyegzést is.

Feltűnő a csend ekörül az egész progresszív nemzedék körül az 1990-es évek végén és a millenniumi forduló idején. Persze ma “érthető” a szemérmes vagy fölényes hallgatás – különösen a magyar szellemi életnek a kormányzati politika által alakított, befolyásolt övezetében. Ez a 20. század eleji nemzedék ugyanis olyan eszmékkel, mozgalmakkal rokonszenvezett, tagjai olyanoknak voltak kreatív alkotóegyéniségei és cselekvő képviselői (demokratikus polgári liberalizmus, polgári és plebejus radikalizmus, szocializmus, anarchizmus és kommunizmus), amelyeket a mindenkori uralkodó konzervatív, magukat keresztény-nemzetiként minősítő kurzusok és jobboldali radikális “csendestársaik” vagy nyílt szövetségeseik nemzetietlenekként, idegenekként vagy legalábbis “idegenszerű”-ekként utasítanak el, sőt bélyegeznek meg. Adyék “nyugatos” hevületű (de nem nyugatmajmoló, hanem nagyon is patrióta) generációja – ha egyénileg más-más hőfokon s direktséggel is – szenvedélyesen támadta az állam még erős hazai félfeudális-rendi bástyáit, az úri mentalitás formális és informális intézményeit, a lelkiismereti, a sajtó- és a kulturális szabadság korlátait, a korai, nyers kapitalizmus brutalitását, az egyházak és az állam összefonódását s nem utolsósorban az akkori ezredfordulós ünnepségek harsány, önáltató, az egész nemzetet manipuláló külsőségeit. Ez utóbbiakért – túl az állami ünnepségek természetes dimenzióin – a polgári átalakulásban ellenérdekelt “állagvédő” nagybirtokos, egyházi, illetve dzsentri csoportok primer agrárius, konzervatív, sőt olykor egyenesen sovén erői voltak a fő felelősök.

Hadd utaljunk csupán Ady Endrének A magyar Ugar-on “kivirágzó” költészetére és publicisztikájára, például az Ismeretlen Korvin kódex margójára című két részes esszéjére. Ez a talányos-szép írás, amelyet Vezér Erzsébet joggal nevez “a magyar nemzeti önismeret egyik legművészibb dokumentumá”-nak², a modern kultúrállam megteremtésének reményét és akarását szegezi szembe azzal a korabeli világgal, amelyben a Kelet és Nyugat közötti hídnak hazudják a “komp-országot”, amelyben “turulok kerengenek a levegőben, nyílzáport lőnek a Nap felé”, hogy leplezhessék a tényt: “hogy néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati létben tartják a milliókat”, miközben “tízezer ember előreszaladt, európaivá lett idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban”. A pöffeszkedő műveletlenséggel, a “Nagy Humbug”-ként leleplezett “Pusztaszer”-kultusszal a nemzeti múlt reális és kreatív szemléletét, a kulturáltság és demokrácia jövőképét állítja szembe a költő.³

Adyék republikánus, európaian hazafias, demokratikus szellemiségű, radikálisan társadalomkritikus nemzedéke már csak azért sem lehet széles hivatkozási alap 1999–2001 Magyarországán, mivel itt éppen az egykori progresszív generáció “fő ellenfele” (bár kétségtelenül méltó ellenfele), gróf Tisza István a hivatalos példakép. Olyannyira, hogy 2000. október 31-én – történetesen aznap, amikor mégiscsak az őszirózsás forradalom, a megszülető (bár még nem deklarált) köztársaság és Károlyi Mihály, a másik gróf a nemzeti közmegemlékezés tárgya – a miniszterelnök, ideologikus kampány keretében, Tisza István szobrát avatja. (S nem hangzik el kormányzati álláspont arról, hogy Károlyi szobrát viszont festékkel leöntve gyalázzák meg.) Kétségtelen: október 31. a Tisza elleni merénylet napja is, s történelmi távlatból – miként a legújabb tudományos értékelések és viták is utalnak erre – nem tagadható meg tőle a dualista rendszer parlamentarizmusával kapcsolatos nem egy érdem. Mindazonáltal ha az első világháborúba való belépésben nem terheli is közvetlen bűn, aligha cáfolható súlyos felelőssége azokért a társadalmi-politikai viszonyokért és számos stratégiai és taktikai döntésért, amelyeknek szinte törvényszerű következménye lett a háborús szerepvállalás, majd az ország és az állam összeomlása. S ami miatt az Adyék véleményében és az őszirózsás forradalomban testet öltő kortársi “kritika” (ha nem is a halálos kimenetelű merénylet) mégiscsak históriai jogosultsággal bír.

Ha ma “nem időszerű” általában ez a század eleji progresszív vonulat, különösen igaz ez azokra, akik közülük egyenesen szocialistának vallották magukat; azokra, akik a Marx Károly és eszmetársainak értékelvei, a munkásosztály politikai, szociális és kulturális felemeléséért vívott harc iránt voltak szenvedélyesen elkötelezettek. Közéjük tartozott Kunfi Zsigmond is, aki tanári és tudósi pályakezdése után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjévé emelkedett, majd, ha súlyos vívódások árán is, de szerepet vállalt 1918–1919 forradalmi periódusában és kormányaiban. S aki 1919 ősze után a kényszerű emigrációban, a kommunista politikát elutasítva, a szociáldemokraták szervezetein belüli éles viták közepette is hitelesen őrizte humanista baloldaliságát, patrióta internacionalizmusát, a jobboldali-szélsőjobboldali kurzust radikálisan bíráló, leleplező demokratikus szocialista meggyőződését.

***

Kunfi és eszmetársai többnyire csak szitokszavak kíséretében szerepelnek a mindenkori konzervatív, jobboldali sajtóban és médiában. A Magyar művelődéstörténet legújabb egyetemi tankönyve még a nevét sem említi.⁴ Születésének 120. évfordulóján szinte senki nem emlékezett meg (még polemikus megközelítésből sem) alakjáról és a századelő nemzeti művelődésében vitathatatlan értéket képviselő munkásságáról. Igen, Kunfi a “hivatalos Magyarországnak” ma nem nagyon kell. Azaz nagyon nem kell, hiszen töprengései, megfogalmazásai, álláspontjai feltűnően sok kérdésben aktuálisak, sőt érvényesek 80–100 év után is.

Bőségesen szemelgethetnénk írásaiból; olykor egyenesen beleborzong a kései olvasó, mennyire “rólunk szólnak” Kunfi egykori mondatai. Újra igaz például – általában és számos konkrét tünetében is –, hogy “a kapitalizmus most vonul be Magyarországba”.⁵ Egy nagy és ellentmondásos modernizációs felzárkózási kísérlet tanúja, résztvevője és kritikusa volt Kunfi: hazánkban ez a folyamat egy olyan birodalom keretei között s egy olyan félfeudális uralkodó elit “védernyője” alatt realizálódott, amely nem akarta tudomásul venni az emberi, a polgári és a nemzetiségi szabadságjogok követelményeit. S éppen ez vezetett a belső társadalmi, illetve a közép-európai konfliktusok kiéleződéséhez, majd robbanásához.

Szinte revelálóan “friss” élmény olvasni Kunfinak a balkáni, ezen belül a szerb kérdéssel, illetve az első világháborúba torkolló nemzetközi folyamatokkal kapcsolatos írásait.⁶ Miként azokat a fejtegetéseit is, amelyekkel elutasítja a valójában német birodalmi érdekeket kifejező, konzervatív, autoriter Naumann-féle Mitteleuropa-tervet vagy azt az illúziót, hogy az államnagyság növekedése, netalán “az államok egyre szélesebb körre kiterjedő integrációja” eleve ellensúlya lehetne a nacionalizmusok háborús tobzódásának. Nem lehet s nem is szabad egyenes vonalat húzni, erőltetett analógiát képezni Kunfi akkori “Közép–Európa-ellenessége” valamint a mostani globalizáció és európai integráció tényleges (akár súlyos) dilemmái, s még kevésbé romantikus nacionalista elutasítói között. Ám Kunfi szempontja ma is mérlegelendő: “Szerintem a demokrácia számára nem az államok földrajzi határainak, hanem az osztályok hatalmi viszonyainak eltolódása és változása a döntő jelentőségű tény. Figyelmem azért nem annyira Európa földrajzi térképének, mint Európa szociális térképének jövendő kialakulására irányul, mert e térkép tényei lesznek a demokratikus politika irányának, céljainak megszabói.” Mindazonáltal Kunfi is kívánatosnak, “a demokrácia külpolitikai hadicéljá”-nak tekinti “a nyugati művelődés és demokrácia vezető nemzeteinek egységét, amelyhez haladásunk elért fokánál, Ausztriához és Németországhoz való viszonyunknál fogva mi is odatartoznánk.”⁷

Kunfi és társai, a fellendülő demokratikus polgári és paraszti törekvések s főleg a szélesedő munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői éltek a századforduló dualista liberalizmusa által biztosított politikai játéktérrel, de a közviszonyokat nem tekintették adekvátnak sem hazánk lehetőségeivel és objektív érdekeivel, sem az európai haladás ütemével. Ez állította őket szembe az uralkodó elit védekező jellegű állapot-ideológiájával, a nemzetállamra hivatkozó “állagőrző” önképével. S ezért lépett fel Kunfi oly erkölcsi következetességgel, már-már harciasan az állami korrupció és a “parlamentáris” kormányzati erőszak ellen. A vérvörös csütörtök, az 1912. május 23-ai – Babits Mihályt is megihlető – monumentális baloldali tüntetés kapcsán elítélte “az államilag engedélyezett rablást és fosztogatást” s kimondta: éppen a parlament működését, az ellenzék tevékenységét megbénító kormányzati politika sérti a deklarált jogrendet, nem pedig a nincstelen és politikai jogok nélküli tömegek törvényre váró “beszéde”. “A parlamenti erőszak az anarchia uralmát, a jogrend fennállásának megszüntetését, a törvények uralmának ellenforradalmi úton való hatályon kívül helyezését jelenti. A törvényhozók erőszaka az államcsíny”, vagyis “a forradalmárok a legalisták, a kormányzók az anarchisták!”⁸ Kunfi itt is, más írásaiban is élesen támadja a mindezért a fő felelősséget viselő Tisza Istvánt, “aki a magyar alkotmányt szétrombolta és a közszabadságokat sorban elkobozta, aki a faji és társadalmi elnyomáson épült magyar osztályuralomnak talán legtudatosabb és legtipikusabb képviselője.”⁹

A magyar mocsár című cikkében a fejletlen tőkés viszonyok, a brutális kapitalizálódás megbocsáthatatlan, de szükségképpeni tünetcsoportjaként mutatja föl egyrészről az ügyvédi korrupciót, a közhatalom képviselői nem kis részének szemérmetlen mohóságát és visszaéléseit, valamint másrészről az ún. “cigánybűnözés” elleni harc ürügyén a tömegek előítéleteire rájátszó hatósági manipulációt, bűnbakképző közigazgatási demagógiát. Kunfi közel száz évvel ezelőtti mondatai – mutatis mutandis – ma sem vesztettek drámai aktualitásukból: “Szeges vádbeszédet mond ez a kép arról a társadalomról, amely számtalan mulasztásával, elkapatottságával és oktalan fajgyűlöletével társszerző mindazokban a cselekedetekben, amelyekben a cigányok valamely más korszakban élő népnek jelzik magukat. […] A cigányok nagyfokú kriminalitása, amelynek a dánosi rablógyilkosság csak egyik igen rikító tüneménye, társadalmi okok velejárója. Egész világuk, erkölcsi és szellemi fogalmaik, cselekedeteik és mulasztásaik a nomád életnek bélyegét viselik homlokukon. […] Hogy mivé lesz valamely néptörzs vagy társadalmi osztály, ha ki van közösítve a társadalomnak minden életműködéséből, gazdasági, politikai és művelődési munkájából: azt szomorú és gondolkodásra indító módon beszéli el mindenkinek a cigányok életének a dánosi pörből kibontakozó képe.”¹⁰

Meghökkentően aktuális Kunfi hozzászólása ahhoz az eszmecseréhez, amelyet a Társadalomtudományi Társaság a népesedés helyzetéről és a népesedéspolitikáról folytatott – a háború viharfelhői alatt.¹¹ A születésszám mindenároni növelését szorgalmazó álláspontokkal szemben az egyéni és társadalmi érdekek lehető összhangjának követelményét hangsúlyozza, s ezért olyan népesedéspolitika mellett érvel, “amely a születési arányszám szabályozását rábízza a természetes ösztönre, ellenben a megszületett emberek közül minél többet igyekszik életben tartani (küzdelem a gyermek- és csecsemőhalandóság ellen), másrészt pedig a megszületett embereket minél tovább iparkodik életben tartani (küzdelem az átlagos életkor meghosszabbításáért). […] Magyarországon […] erre a két népesedési rendszabályra nagyobb szükség van, mint a sok születésre, mert Magyarország népesedésének szaporodását nem a kevés születés, hanem a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság, valamint az átlagos életkornak a nyugat-európai államokhoz viszonyított alacsonysága idézi elő. Ezek ellen a bajok ellen csak az embervédelem egyetemes rendszerével lehet küzdeni”, köztük is mindenekelőtt a demokrácia eszközeivel.

Elmélyedve Kunfi imponálóan sokoldalú, ugyanakkor lüktetően időszerű textusaiban, hosszan idézhetnénk művelődési vonatkozású elemzéseiből is. Kétségtelen tény, hogy hazánk közoktatási és népművelési helyzete a századelő után fél évszázaddal, az 1960–1970-es évekre – Kunfi eszméitől is ihletetten – gyökeresen megjavult, európai színvonalúvá emelkedett. (Ha persze súlyos ellentmondásokkal, egyenlőtlenségekkel megterhelten is.) Kunfi 1908-as híres oktatásszociológiai tanulmányának, a Népoktatásunk bűneinek számos felrázó tétele és következtetése, mindenekelőtt a korszerű oktatáspolitika előfeltételének tekintett demokratikus jogállamiság követelése – különösen napjaink kulturális esélyegyenlőtlenségeinek tükrében – ma mégis, továbbra is érvényes. Annál is inkább, mivel “ha az életben ható erők ellentétes irányúak az iskolában hatókkal, akkor az iskola hatása minimális lesz”.¹²

Mindezen túl: mintha a társadalmi, politikai és kulturális életet az 1990-es évek végén elöntő (az államszocializmus idején megsértett egyházak, hívők jóvátételével sem menthető) “újra-klerikalizálódás” idején kezdene ismét aktuálissá válni Kunfinak az állam és az egyház teljes szétválasztását követelő század eleji “kultúrharcos” érvelése.¹³ Ami pedig a nyilvánosság és a sajtószabadság “örök” témakörét illeti, Kunfi is kivette részét a századelő ilyen természetű küzdelmeiben. Számos cikke, pamfletje, szocialistaként elmondott felszólalása védi a polgári szabadságjogok eme meghatározó komponensét, többnyire konkrét botrányok, például a Népszava hatósági üldözése kapcsán. “A szabad sajtó, a lapok meg nem rettenthető igazmondása az egyetlen mentsvára már Magyarországon a szabadságnak és a jogokért való harcnak. Ezt a szabad sajtót akarja az alkotmányrabló pribékek bandája elnémítani, hogy a temető csöndjében zavartalanul élhessenek mesterségüknek: a szabad lopásnak. […] Az ő uralmuk és rendszerük csak akkor maradhat fönn, ha az ország nem tudja, hogy mit csinálnak. Az a zsivány-politika, amely ma úrrá akar lenni a magyar közéletben és Bakonnyá akarja átalakítani a magyar politikát: nem bírja meg a nyilvánosságot, nem bírja meg a meg nem vásárolt lapok bírálatát.”¹⁴

A kormány sajtópolitikája elleni tiltakozás jegyében 1912. szeptember 13-án rendezett sajtógyűlésen, hozzászólásában – a nemzetközi összehasonlítások és a demokrácia-deficit felmutatása nyomán – kijelentette: “a nyilvánosság erejétől” csak “azok félnek, akiknek nincs más erejük, mint a brutális erőszak. A nagyközönség kötelessége a maga agitációjával és áldozatkészségével az üldözött, becsületes sajtó támogatására sietni.”¹⁵ A háborús körülmények között Nyugat-Európában is romló, de ott legalább egyfajta védelmi önszerveződést kiváltó sajtóviszonyokhoz képest a hazai sajtószabadság maradék intézményei is veszélybe kerültek, ami miatt Kunfi szintén felemeli a szavát. Elvi meditációra is alkalma nyílik eközben demokrácia, szabadság és nyilvánosság viszonyáról. Nem a háborús uszítást kell elsősorban betiltani – írja. “A szabadsággal való visszaélés elválaszthatatlan a szabadságtól és ezeknek a visszaéléseknek sohasem a zsarnoksághoz való visszatérés, hanem mindig csak a szabadságra való nevelés lehet a gyógyszere. A sajtó értékelése ezen a ponton a politikai világnézet kérdésévé válik: ismeret, érzés és temperamentum szerint ki mire hajlik, a politikai és társadalmi élet nagy alternatívájában melyik párton foglal állást: a Platon bölcsész-uralkodójától, Renan bon tyran-jától várja-e az emberiség előrejutását, vagy pedig a tömegeknek a »jó zsarnok« lelki színvonala felé lassú, de azért mégis szakadatlan felkapaszkodásától? Mivel azonban a ma uralkodó hatalmakban csak igen kevés van a platoni bölcsességből és a renani jóságból, de szerfölött sok a puszta, jelzőtlen zsarnokságból és uralkodásból: azért még ma is, a demokratikus hit legnehezebb megpróbáltatásainak napjaiban is azt gondoljuk, hogy a sajtó bajainak nem a rendszabályozás, hanem csak a szabadság lehet az orvossága. Persze lassan ható, intermittens erejű orvossága. De bele kell nyugodni, hogy nincsen más, és minden más orvosság mélyebb szenvedések kútfeje, mint maga a betegség.”¹⁶ A proletárdiktatúra idején szintén a – mégoly korlátozott – sajtószabadság védelme volt az egyik fő ütközőpont Kunfi és Kun Béla között.

Kunfi a hatalom birtokában is komolyan vette a törvényességet, az akkori értelemben vett jogállamiságot. A kommunistákkal folytatott 1918 végi, 1919 eleji politikai vitái ellenére is tiltakozott az ő külföldi tartózkodása alatt (a kormány által) végrehajtott letartóztatásuk s mindenféle rendőri brutalitás ellen: “Fontos morális és politikai elv, hogy hatósági közegek letartóztatottakat ne bántalmazhassanak. Az az aggodalom van, hogy egyfelől az üldözésnek ez a módja, másfelől ha a hivatalos hatalmukkal visszaélők megtorlásban nem részesülnek, veszélyeztetni fogja a mostani kedvező helyzetet…”¹⁷ A politikai jogok, mindenekelőtt a széleskörű választójog, az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság kivívásán, biztosításán túl meghonosítandónak érezte Kunfi – a hazánkban akkor még hiányzó – “demokratikus parlamentarizmus szociálpedagógiai hatékonyságát” is, azt, amit Bibó István nyomán leginkább érett politikai kultúrának nevezünk. Kunfi szerint ez – egyebek mellett – abban áll, hogy “a saját követeléseket és jelszavakat a szemben álló erők ellenőrzik, hogy a társadalomban ható erőknek mérkőzniök kell egymással, és ezáltal a demokratikus élet nyújtotta szemléleti oktatásban kifejlődik egy érzék: mi lehetséges és mi lehetetlen”, amit a mindenkori hatalom, a kormányzat is tiszteletben tart.¹⁸ Ez jórészt még ma is probléma, sőt az elmúlt években – az új uralkodó elit “jóvoltából”, a jogállamiság álcája alatt elterpeszkedő korrupt és kultúrharcos yuppie tekintélyelvűség okán – a politikai kultúra szintje riasztóan vissza is esett. Nemcsak Kunfit, de – úgymond – Bibót sem olvassák.

S akkor – terjedelmi okokból – még nem is idéztük Kunfinak a marxizmussal, a szocializmussal, a demokratikus és a szocialista stratégia viszonyával foglalkozó írásait, a nemzeti–nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos elemzéseit, az 1918–1919-es forradalmi folyamat egészét – minden tépelődő önkritika és bolsevizmusellenesség mellett is – egységben vállaló, nagyon is “időszerűtlenül” aktuális nézeteit.

Persze mindezekkel az aktuális “üzenetekkel” szemben felvethető, hogy az efféle historizáló idézgetések legföljebb “egy letűnt kor hősének” a publicisztikus népszerűsítését szolgálhatják, de nem kínálnak belépőt a Magyar Panteonba. Mégis: álságos önmegtartóztatás lenne nem szembesíteni a mával a régebbi korok egyéniségeit és szövegeit, már csak azért is, hiszen e szembesítés nélkül megszakadna a nemzeti önismeret – amúgy is sérülékeny – kontinuitása, a kulturális és históriai folytonosságtudat. Nem véletlen, hogy a 20-as, 30-as években a “nemzetietlen”-né stigmatizálás jellemezte a kurzusnak a baloldallal kapcsolatos politikai és píár-tevékenységét. A Bethlen–Peyer-paktum előkészítése során született egyik kormányzati tervezet is azt követeli az MSZDP itthoni vezetőségétől, hogy “a nemzeti alapra helyezkedni kívánó szociáldemokrata munkásság lépjen ki hivatalosan és publikálandó módon abból a blokkból, amelyet Kunfi, Garami és a bécsi úgynevezett emigráció vezetői dirigálnak”.¹⁹

Nyomósabb érv lehet Kunfi aktualizálásával szemben, hogy mára – úgymond – teljesen elvesztette az időszerűségét Kunfi legfontosabb mondanivalója, szocializmus-felfogása; vagyis hogy éppen munkásságának a tengelye tört volna el s ezért az egész életmű az útszélre, más metaforával: zsákutcába sodródott. Hírlik: az új évszázad küszöbén nincs napirenden a tőkés társadalom meghaladásának perspektívája, a magántulajdonosi rendszert fölváltó demokratikus szocializmus projektje. Bizony, ebben lehet valamelyes igazság; arról nem is beszélve, hányféle szocializmusról volt is szó az elmúlt másfél évszázad során.

Az 1989–1990-es rendszerváltó világpolitikai fordulat után valóban újra lehet s újra is kell értékelni a szocializmus(ok) gondolat- és értéktradícióit és még inkább eddigi praxisait. Ez az időszerűtlenné bomlásban realizálódó ellen-aktualitás nem csupán a szinte mindenütt elszabadult és az önigazolási mámortól diadalittas jobboldali triumfálással magyarázható; nem csupán a szocializmust is pusztán egy narratívává “szelídítő” posztmodern történelemfelfogás, vagy éppen némelyeknél a személyes életút “bűneit” kompenzáló megtérések és tisztálkodások szindrómája. Továbbá nem csak a kommunizmus és a fasizmus lényegi azonosságát hirdető bűn- és rémtörténetírási teorémákból levezetett esedékes tanulság. Gigászi horderejű kötelezettsége a szocialista tradíció és távlat újraértékelése azoknak az intellektuális és politikai erőknek is, amelyek a megrendítő bukás után sem tartják eleve zsákutcának vagy/és lezártnak a baloldaliság, a szocializmus történetét, s éppen a történelemfilozófiai távlatú analízis érdekében tekintik elkerülhetetlennek a kritikus szembesülést vele.²⁰

A világ és a társadalmak alapvető megosztottságai, az akár valóságosan, akár ma már “csupán” metaforikusan értett “két osztály” érdekellentétei és konfliktusai – ha gyökeresen átalakulóban vannak is – nem szűntek meg a mostani ezredfordulón, sőt, újraélednek és veszélyesen tovább éleződnek–éleződhetnek. A kizsákmányolás és kizsákmányoltság ma is tény, ha nem vádbizonyíték is az integráció ellen; a perifériára szorultak, a megalázottak, kisemmizettek és kirekesztettek sorsa, a szűkebb és tágabb emberi környezet pusztítása pedig végképp nem ad felhatalmazást semmilyen elitista belenyugvásra a mai mainstream közbeszéd “teleológiájába” – a világ és Európa gyorsuló gazdasági-pénzügyi egységesülése, a kétarcú globalizáció és információs társadalom időszámítása idején sem.

A radikális jelszavaktól fűtött bezárkózó, rasszista, Európa-ellenes “megoldások” rossz alternatívái e “szép új világnak”, ezért is oly eleven a kihívás a 21. század elején a felvilágosodás tradíciójából kibontakozott emancipációs baloldali értékfelfogás, világkép és mozgalom számára. A szocialista gondolat – minden vélt vagy valódi bűnbeesése, kompromittálódása ellenére – nem korlátozódhat (hogy Karl Mannheim megkülönböztetését használjuk) egy letűnt ideológia, de még egy utópia szerepére sem. Kunfi Zsigmond e tekintetben is jó médium – ha nem is panácea, modell vagy paradigma – lehet.

Ám vélekedjék bármiként is az olvasó állampolgár a baloldal eszmeköréről, mozgalmáról, értékhozadékáról, hatalmi periódusáról és jövőjéről: a szocialista vonulat és időszak immár lezárult történelem, szerves része nemzeti históriánknak. A hazánkban immár 133 éves múltra visszatekintő szociáldemokrata mozgalom – belső konfliktusaival, skizmáival együtt – élő politikai folytonosság az újkori nyilvánosság hazai történetében. Nemcsak, sőt nem is elsősorban mint egy eszmeiség lenyomatát, történeti képét kell áthagyományoznunk a 21. századra, hanem mindmáig érő múltunk egyik eleven vonulatát. Amely – túl vonzalmakon és választásokon – méltó a megismerésre és az objektív mérlegelésre. Már pusztán azért is, hogy jól értsük, ami azóta történt.

A 20. század eleje második reformnemzedékének – Ady emlegette – “két meggyőződése”²¹, a felzárkóztató modernizáció és a nemzeti, demokratikus, szociális felemelkedés kettős követelménye 100 év múltán, újabb rendszerváltozások és világrendszer-fordulatok után is (mutatis mutandis) napirenden van.

Még ha ma a modernizáció egyre inkább az európai integráció, a globalizáció, az információs és digitális társadalom kihívását jelenti is elsősorban. Nem szükségképpen a nemzeti lét és kultúra, a tartalmas emberi demokrácia ellenfele, de hogy ne is válhasson azzá, s hogy a szintén globalizálódó veszélyekkel (környezetszennyeződés, éhínség, nemzetközi bűnözés és terrorizmus stb.) szemben hatékony ellenerőt képviseljen, ahhoz össze kell kapcsolni a nemzet és az egyetemes haladás tradícióit, illetve új potenciálját.

Még ha ma a szocializmus esélye – különösen mint önálló társadalmi formációé – a népek számára (legalábbis az euroatlanti régióban), illetve sokak meggyőződésében a baloldalon is megkérdőjeleződött, s “legföljebb” a polgári berendezkedés folyamatos kritikai mozgalmaként tűnik reálisnak. Bár ez a “csak” sem (lenne) kevés, főleg, amikor sokhelyütt még az elemi polgári demokratikus vívmányok is veszélybe kerülnek és a szimbolikus, historizáló politikák kulisszái mögött riasztó jelei vannak a régi-új típusú tekintélyelvű “rendek”, sőt az újfasizmus terjedésének.

Kunfi a nemzeté. Írásos munkássága “emlékeztető” arra, “min törte a fejét egy szocialista Magyarországon”.²² Az életmű ma nem közvetlen útmutató, de friss olvasnivaló, a nemzeti emlékezet és művelődéstörténet méltó fejezete. Mindemellett a baloldali világnézet és éthosz kínzóan eleven mementója.

Jegyzetek

* Részlet az Új Mandátum Könyvkiadónál a Magyar Panteon c. sorozatban 2001 őszén megjelenő Kunfi Zsigmond-könyv bevezető tanulmányából. Az eredeti Kunfi-írások idézésekor csak a korabeli megjelenésre hivatkozunk s nem említjük az 1970–1980-as években megjelent válogatások utánközléseit.

¹ Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1896–1914). Bp., Gondolat Kiadó, 1974².

² Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Bp., Gondolat, 1977². 156. p.

³ Modern újraközlése: Agárdi Péter (szerk.): Szöveggyűjtemény a magyar művelődéstörténet tanulmányozásához. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem. 1995., 1997² . 274–280. p.

⁴ Agárdi Péter: Magyar vagy “polgári” művelődéstörténet? Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Bp.,Osiris Kiadó, 1998. Mozgó Világ 1999. 10. sz. 38–50. p.

⁵ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. Szocializmus 1913-1914. 8. sz. 337-347.p. .

⁶ Kunfi Zsigmond: A balkáni események. Szocializmus 1908–1909. 1. sz. 31–42. p.; Az annexiós válság. Szocializmus 1908–1909. 6. sz. 241–249. p.; A Balkán-kérdés és a szociáldemokrácia. Szocializmus 1909–1910. 7. sz. 331–332. p.; Szocializmus, háború és békés polgár. Szocializmus 1912–1913. 1. sz. 1–12. p.; Veszélyben a Monarchia! A Monarchia külügyi politikája és a Szociáldemokrata Párt. Bp., Népszava, 1913.; A nemzetiségi béke és az osztályharc. Szocializmus 1913–1914. 3. sz. 100–102. p.; Háború és szocializmus. Levéltöredék. Budapest, Népszava Naptár, 1916. 65–69. p.; A nemzeti eszme a háborúban. Szocializmus 1916. 5–6. sz. 241–250. p.; Bevezető Göndör Ferenc: Szerb szocialisták a háborúban c. könyvéhez. Bp., Népszava, [1917]; A nemzetek önrendelkezési joga. Szocializmus 1918. 2. sz. 65-69. p. stb.

⁷ Kunfi Zsigmond: Közép-Európa. [Előadás és zárszó a Társadalomtudományi Társaság 1916. február 22. és április 2-a között rendezett vitáján.] Huszadik Század 1916. I. kötet 410–428., 525–530. p.

⁸ Kunfi Zsigmond: A tömegek beszéde. Szocializmus 1911–1912. 8. sz. 337–346. p.

⁹ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. I. helyen.

¹⁰ Kunfi Zsigmond: A magyar mocsár. Szocializmus 1907–1908. 13. sz. 385–389. p.

¹¹ Madzsar József: A jövő nemzedék védelme és a háború. Huszadik Század 1916. I. 1–22. p.; Kunfi hozzászólása: uott 165. p.

¹² Kunfi Zsigmond: Népoktatásunk bűnei: Népoktatásunk bűnei. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1908. /Természet és Társadalom/; fakszimilekiadás Zibolen Endre utószavával: Bp., Országos Pedagógiai Könyvtár, 1984.

¹³ Vö. pl. Kunfi Zsigmond: A francia kultúrharc. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1905. /A Huszadik Század könyvtára/; Népoktatásunk bűnei. I. helyen.

¹⁴ Farkas Antal–Kunfi Zsigmond: A cserebogarak halhatatlansága. Népszava 1912. június 11.; In: Szakasits Árpád, Pikay István, Vészi Endre (szerk.): A Népszava szabadságharca. Szemelvények 75 év szocialista sajtójából. Bp., Népszava Könyvkiadó, 1947. 90–93. p.

¹⁵ Sajtógyűlés. Szabadgondolat 1912. 356–357. p.

¹⁶ Kunfi Zsigmond: Sajtóproblémák. Huszadik Század 1917. I. 252–256. p.

¹⁷ Az 1919 eleji minisztertanácsi ülések jegyzőkönyveiből idézi: Köves Rózsa–Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja. [Életrajz szövegválogatással.] Bp., Kossuth Kiadó, 1974. 109. p.

¹⁸ Kunfi Zsigmond: A legyőzöttek. A magyar forradalom tizedik évfordulójára. Der Kampf (Bécs), 1928. november, 86–98. p.

¹⁹ Idézi: Köves–Erényi: i. m. 157–158. p.

²⁰ E kérdések közelmúltbeli gazdag vitáiból, értékeléseiből lásd: Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. Bp., Napvilág Kiadó, 1997.; Szalai Pál: Bibó szocializmusképe ürügyén. Eszmélet 37. sz. [1998] 72–81. p.; Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.; Hobsbawm, Eric: A munkásmozgalom évszázada. Múltunk 1999. 4. sz. 249–260. p.; Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Könyvkiadó, 1999,; Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum, 1999.; Wrigth, Tony: Régi és új szocializmusok. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.; Giddens, Anthony: A harmadik út. A szocializmus megújulása. Bp., Agóra Marketing Kft., 1999.; Enzo Traverso, Krausz Tamás [tanulmányai] az Eszmélet 45. számában [2000] 56–121. p.; Furet, François: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., Európa Kiadó, 2000. /Vö.: Heller Ágnes: “Egy illúzió múltja”. Jegyzetek François Furet történelmi esszéjéhez. Mozgó Világ 1996. 5. sz. 75–82. p.; Almási Miklós: Kratkij kursz – és a szövegmélye. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 27–29. p.; Krausz Tamás: Ki “privatizálja” a történelmi múltat? A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről – François Furet titkai. Magyar Hírlap 2000. december 23. 14. p.; Sziklai László: Gondoljuk újra a kommunista ideológiát. Világosság 2001. 4–5. sz. 62–79. p.; Hajdu Tibor: François Furet: Egy illúzió múltja. BUKSZ 2001. 1. sz. 64–68. p./; Mérlegen a XX. század. Válaszok a szerkesztőség körkérdés-sorozatára. [Elsősorban Ágh Attila, Bayer József, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Lengyel László és Ormos Mária tanulmányértékű válaszai] Múltunk 2000. 1. sz.; Agárdi Péter: Glosszák a búcsúzó XX. századhoz. Belügyi Szemle 2000. 1.sz. 8–19. p.; Andor László–Galló Béla–Hegyi Gyula:Tíz év után. [Tanulmányok] Bp., Napvilág Kiadó, 2000.; Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.; Tamás Gáspár Miklós [négy cikke]: Új osztálypolitika. Mozgó Világ 1999. 1. sz., Levegőt! Mozgó Világ 1999. 5. sz., Népítélet. Élet és Irodalom 1999. dec. 22., Szocdemek. Népszabadság 2000. ápr. 8.; Márkus Péter: Globális antikapitalizmus – humanista baloldal – közvetlen demokrácia. Bp., Baloldali Alternatíva Egyesülés, 2000.; Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.; Szabó Miklós: Rémtörténelem. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 21–27. p. Gyertyán Ervin: Túlvilági utópia helyett evilági eszme. J. F. Revel könyve kapcsán. Tekintet 2001. 2–3. sz. 102–115. p. stb.

²¹ Ady Endre: Két meggyőződésű emberek. Nyugat, 1911. aug. 1.; In: Ady Endre publicisztikai írásai. Szerk.: Vezér Erzsébet. III. kötet, 1908–1918. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 340–341. p.

²² Kunfi Zsigmond: Proletárkultúra, proletárművészet. Bp., Közoktatásügyi Népbiztosság, 1919.

Marton Imre fiatalon a francia kommunista ellenállás tagja volt, akit 1941 októberében tartóztattak le Párizsban. Életének ezt az epizódját meséli el, miközben felidézi a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, s szellemi indíttatását, identitáskeresésének nehézségeit, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Az események hátterét Boris Danzer-Kantof eleveníti fel.Boris Danzer-Kantof: Marton Imre (Émeric Schweitzer), Franciaország, 1939–1943

A német megszállókkal szembeszálló párizsi ellenállók egyik legelső perét kutatva – amely 1942. március 4-től 7-ig zajlott le a Képviselők Házában (ez volt a Nemzetgyűlés akkori elnevezése), s amelynek során kommunista fiatalokat ítéltek el 1941 nyarán és őszén a fővárosban elkövetett merényletek miatt –, 1994-ben kapcsolatba kerültem Marton Imrével, az egyik régi ellenálló, André Kirschen révén, akivel barátok voltak, s akit gyakran felkeresett, amikor konferenciák alkalmából Franciaországba jött.

Minthogy Marton Imrét együtt tartóztatták le az általam kutatott per hét kivégzett elítéltjének egyikével (Christian Rizóval), ő volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy elmondja nekem életének ezt az epizódját, s felidézze a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Válaszára nem is kellett sokáig várnom, s az messzemenően megfelelt várakozásaimnak.

Akkoriban dokumentumfilmet készítettem a témáról, s ezért magától értetődőnek tartottam, hogy beszéljek neki róla, és arra kérjem, készítsünk vele interjút az otthonában. A producerrel és egy kisebb létszámú stábbal készek lettünk volna Magyarországra utazni, hogy felvegyük értékes tanúságtételét és a franciaországi harcokban eltöltött évekkel kapcsolatos gondolatait. Sajnos azonban, kivételes szerénysége folytán, baráti ösztönzésem dacára, javaslatunkat visszautasította. Mindig azt mondta: ő nem hős, meg hogy nem akarja “mutogatni” magát. Elhúzódó betegsége és elhunyta végül nem tette lehetővé számomra, hogy személyesen is megismerjem.

Hozzám intézett levelének bevezetéseként és magyarázataként, az alábbiakban megkísérlek rövid és – a források, illetve a tanúvallomások bizonytalan volta, sőt ellentmondásossága ellenére – minél pontosabb vázlatot készíteni arról a környezetről, amelyben Marton Imre 1940 és 1942 között fejlődött, valamint szerepéről s azokról az akciókról, amelyeknek, úgy tűnik, résztvevője volt.

A kommunista egyetemi diákság

1940 júliusában-augusztusában, a megszállt Párizsban, amely az elmenekült lakosok visszatérésével lassan ismét benépesült, a kommunista egyetemi hallgatók megpróbáltak újra kapcsolatba lépni egymással. Egyes továbbra is legálisan működő vagy megtűrt diákszervezetek lehetővé tették számukra a kontaktus felvételét, a hírek cseréjét. Ilyen volt a bölcsészek vagy a joghallgatók egyesülete, valamint a Francia Diákok Országos Szövetsége (UNEF¹), amelynek vezetője a megszállt zónában François de Lescure², az író, Pierre de Lescure fia volt. François de Lescure – a Vichy-i kormány tudta nélkül – a kommunista diákok szervezetének, az 1939 szeptemberében feloszlatott, majd illegálisan újjáalakult Franciaországi Kommunista Egyetemi és Középiskolai Diákok Szövetségének (Union des Étudiants et Lycéens Communistes de France – UELCF) földalatti vezetőségéhez tartozott.

Az illegális UELCF első vezetését tehát hárman alkották: a “tömegmunkáért” felelős François de Lescure; Suzanne Dijan (Yvon Dijan³ nővére), aki 1938-ban a Sorbonne kommunista diákjainak vezetője, majd 1939–1940-ben a kommunista diákok országos titkára volt, s a megszállás kezdetén elhagyta Párizst, mivel a francia rendőrség köröztette; valamint Francis Cohen, aki 1942. szeptember 11-én, leszerelése után tért vissza Párizsba, és a szervezet politikai felelőse lett. A kommunista párt részéről Maurice Delon, Párizs 3. kerületi polgármesteri hivatalának egyik alkalmazottja volt felelős magáért az egyetemi diákságért (az összeköttetést a párttal Maurice Berlemont tartotta). Ennek a mintegy harminc főből álló szekciónak a politikai megbízottja Jean Rozynoër kórházi, külső medikus-gyakornok (externe) volt, az egyes körzetek felelősei pedig Claude Lalet – aki Olivier Soueffal⁴ együtt a Sorbonne-ra járó diákokat képviselte –, Othman Ben Aleya és Bernard Kirschen⁵. A három, egyenként 4-5 fős csoport felelősei között ott találjuk a későbbi filmrendezőt, Pierre Kastot és a leendő írót, Pierre Daix-t, a tagok között pedig Tony Bloncourt-t, Christian Rizót és… egy fiatal magyar zsidót, Émeric Schweitzert, akit inkább Émile-nek, sőt “Mimile”-nek – olykor pedig Pierrot-nak – hívtak, azelőtt, hogy a háborút követően Marton Imre vált belőle.

Ez a fiatalember 1936-ban csatlakozott a Párizsi Antifasiszta Középiskolások mozgalmához, majd a következő évben az ifjú kommunisták szervezetéhez. A Kommunista Diákok Szövetségének megalakulásakor, 1939 tavaszán, egyik küldötte volt a Voltaire Líceumnak, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte. Miután 1940-ben leérettségizett, beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol Bernard Kirschennel és Jean Suret-Canale-lal⁶ létrehozták a kommunista diákok egyik három tagú sejtjét [triangle].⁷ A németek párizsi bevonulása után pár héttel Marton Imre elhívta a szüleihez néhány barátját, köztük Lucie Garabediant, aki így emlékezik: “Azzal bízták meg, hogy közölje velünk az utasítást, miszerint nem szabad belekeverednünk a kapitalista háborúba, s hogy a l’Humanité⁸ hamarosan újra megjelenik.”⁹ Ezt a szovjet-német paktumnak megfelelő be nem avatkozási direktívát az alapszervezetek fiatal aktivistái nehezen fogadták el. Hamarosan alkalmuk is lett rá, hogy megszabaduljanak tőle.

A Sorbonne újbóli megnyitása után a Quartier latin-t a lázadás szele járta át. Egy németbarát “kulturális kör” szervezésében – amelyből később a “Collaboration” csoport lett –, 1940. július 26-án előadássorozat indult (kezdeményezője Abel Bonnard, a későbbi oktatási miniszter, valamint Georges Claude fizikus volt). François Lescure kérésére – aki hírét vette, hogy az előadás kapcsán filmvetítésre is sor kerül –, Marton Imre (Émeric Schweitzer) kapcsolatba lépett korábbi, Voltaire Líceum-beli osztálytársaival, Christian Rizóval és Félix Kauerral, s javasolta nekik: amikor leoltják a lámpákat, szórjanak szét propagandaanyagot a teremben – Maurice Thorez és Jacques Duclos “Peuple de France” (Franciaország népe) című szövegét, amelyet “Június 10-i felhívásnak” neveztek. François Lescure visszaemlékezése szerint, “felhördült a terem, amint a szórólapok lebegni kezdtek a filmvetítő fénysugarában, s a villanyt gyorsan újra felkapcsolták”.¹⁰ Amikor az erkélyen keresztül menekülni próbáltak, Christian Rizót és Félix Kauert civilruhás rendőrök a lépcsőházban elfogták, s az 5. kerületi rendőrkapitányságra vitték. A két fiút három hónapra a Santé börtönbe csukták.¹¹ 1940. október 10-én szabadultak, ítélet nélkül. Míg Christian és Félix az elzárás idejét a vizsgákra való felkészülésre használták fel, a kommunista egyetemisták és középiskolások szerkesztették és terjesztették a La Relève és az Avant-Garde című lapokat, plakátokat (“papillon”) ragasztottak, míniummal jelszavakat írtak a falakra, s a köztereken szórólapokat osztogattak. Voltak, akik odáig merészkedtek, hogy a Párizsi Egyetem környékén belekötöttek a német katonákba, sőt kisebb verekedéseket provokáltak… Tony Bloncourt, aki ideje nagy részét a Sorbonne könyvtárában töltötte, társaihoz hasonlóan, rendszeresen szórólapokat csúsztatott a katalógusokba és a kézikönyvekbe, lázadásra szólítva fel a diákokat a vichy-i kormány és a németek intézkedéseivel szemben. Egyszer Bernard Kirschennel s néhány más diákkal záptojással dobáltak meg egy tanárt, aki rendszeresen antiszemita megjegyzéseket tett. “Ilyen légkörben zajlottak a mi kommunista diákakcióink – írja Francis Cohen. Elítéltük a francia kultúra elleni lépéseket, s ahogyan a maguk területén más kommunisták is tették, támogattuk a diákok napi követeléseit (tanrend, anyagi helyzet), amelyek szembeállították őket a hatalommal. Kevesen voltunk, de rendkívül aktívak.”¹²

Bármennyire békések voltak is ezek az akciók, ám nem veszélytelenek. 1940. október 26-án Jean Suret-Canale-t őrizetbe vették, amikor a rue Mabillon-on plakátot ragasztott a vizsgaépület falára. Ügyelt rá, hogy ne adja meg az igazi lakáscímét a rendőröknek – akkoriban a nővérénél lakott –, akik így a szülei lakását kutatták át, s ezzel Marton Imrét, akivel másnap találkozója volt, megóvta a letartóztatástól. Suret-Canale csak 48 óra múlva mondta meg a valódi címét. Marton Imre pedig, félve a lebukástól, illegalitásba vonult, bár továbbra is kapcsolatban maradt diáktársaival.¹³

A feszültség tetőfokára hágott, amikor 1940. október 30-án híre ment Paul Langevin professzor, a világhírű tudós letartóztatásának, aki 1934-ben az Antifasiszta Értelmiségiek Éberségi Bizottságának alapítója és a Népfront közismert alakja volt. Ez az esemény a diákokat és a tanárokat egyaránt felháborította. Az UELC falragaszokon bélyegezte meg “Franciaország szellemi alávetésének szándékát”, s Paul Langevin kiszabadítása érdekében, november 8-án 16 órára tünetésre hívott a Collège de France épülete elé. Néhányan, mint Bernard Kirschen, Pierre Daix és Marton Imre, a rue des Écoles felőli kis téren tüntettek. Mások, kb. negyvenen, köztük Christian Rizo, Tony Bloncourt, Rosnie Pitkowitz és Sam Radzinsky¹⁴, előbb szórólapokat osztogattak a Sorbonne épületében és a boulevard Saint-Michelen, majd jelszavakat skandáltak a rue Soufflot sarkán – “Engedjék szabadon Langevin-t!”, “Le Pétain-nel!” –, végül pedig elénekelték a Marseillaise-t, s szétszéledtek. Pár perccel később Christian, Tony, Rosine és Sam a rue des Écoles és a boulevard Saint-Michel sarkán, a Café Dupont-Latin söntéspultjánál találkoztak. Sam Radzinsky szerette mesélni, hogy Tony Bloncourt a pultra kitett cukros-banános aprósüteményt a rá jellemző rendíthetetlen nyugalommal szétosztotta társai között, akik azt nyomban befalták. Aztán amikor távozás előtt a négy kávét kifizette, a süteményről “elfeledkezett”…¹⁵

A megszállás időszakának e legelső tüntetése, amelyben alig ötvenen vettek részt, csupán előjátéka volt annak a másiknak, amelyet november 11-ére, az 1918-as fegyverszünet s ilyenformán a németek huszonkét évvel azelőtti vereségének évfordulójára hirdettek meg. Az ötlet suttogó propagandával terjedt a különböző körökben: a gimnazisták, egyetemisták, hazafiak, antifasiszták soraiban. François de Lescure Roger Morais-val közösen szórólapot készített, amely tüntetésre szólított fel a november 11-i ünnepség alkalmából, amit egyébként a rendőrség és a német hatóságok betiltottak. A Sorbonne rektora is azt tanácsolta a diákoknak küldötteiken keresztül, hogy maradjanak távol a tüntetéstől, mondván: annak “súlyos következményei lehetnek az egyetemre nézve.”¹⁶ A megadott napon reggel egy Londonból érkezett megbízott, André Weil-Curiel és Léon-Maurice Nordmann ügyvéd – mindketten egy jogászokat, tanárokat és értelmiségieket tömörítő ellenzéki csoport tagjai – virágcsokrot és egy hatalmas, de Gaulle tábornok által aláírt névjegykártyát helyeztek el a Clemenceau-szobor talapzatán, a Champs-Élysées elején. Dél körül a francia rendőrség szétoszlatott egy kisebb diákcsoportot, akik a Champs-Élysées-n akartak tüntetni. 17 óra felé, a források szerint, 2–5 ezer tüntető, nemzeti zászlóval a kézben, végigvonult a Victor Hugo sugárúton a Place de l’Étoile felé: a tüntetők között ott voltak a kommunista diákok (köztük Olivier Souef, Christian Rizo, Tony Bloncourt…), de a BBC-n keresztül mozgósított gaulle-isták, a jobboldali, németellenes, katolikus egyetemi és középiskolai diákok vagy az első világháborús frontharcosok is. Egyes párizsi gimnáziumok (Voltaire, Buffon, Nagy Lajos, Lakanal, Jeanson-de-Sailly) tanárai diákjaikat arra ösztönözték, hogy róják le kegyeletüket az ismeretlen katona sírja előtt. Összetűzésekre került sor az ifjú fasiszták csoportjával, majd a német katonákkal, akik megpróbálták erőszakkal szétoszlatni a tüntetőket. 200 személyt tartóztattak le s vetettek a Santé és a Cherche-Midi börtönbe. Másnap a Párizsi Egyetemet bizonytalan időre bezárták (november 20-án nyílt meg újra), s a Diáknegyedben ostromállapot vette kezdetét. Az őrizetbe vett, 18 évesnél fiatalabb tüntetőket december 4-én elengedték. A diákoknak több héten keresztül este 6 óra előtt jelentkezniük kellett a kerületi rendőrkapitányságon, az egyetem engedékenységgel vádolt rektorát pedig menesztették.

Néhány nappal később az egyik aktivista diáklányt, Gisèle Vallepin-t – a Mazarine könyvtárból indult nyomozás eredményeként – letartóztatták. Ezután Maurice Delon következett, akinél a rendőrök megtalálták a három körzet hálózati listáját. Ennek segítségével 1940. november 26-án a rendőrök őrizetbe vették a listán szereplő huszonegy kommunista egyetemi hallgatót. Mindnyájan a Sorbonne-ra jártak vagy az École normale supérieure előkészítősei (Khâgneux) voltak. Marton Imre, akinek neve nem szerepelt a listán, elkerülte a letartóztatást. Áthelyezték a 6. és a 7. kerületbe, hogy hangolja össze az ifjúkommunisták ottani tevékenységét. A Le Matin című újság 1940. november 29-i számából a párizsiak értesülhettek róla, hogy “kommunista szervezkedést lepleztek le az egyetemi diákság soraiban…” “A párizsi egyetem létesítményeit három körzetre osztották fel; az egyes körzetek vezetőit az efféle munkára szakosodott «felelősök» segítették. A veszélyes szervezkedést a III. kerületi polgármesteri hivatal egyik alkalmazottja, Maurice Delon irányította. A legfőbb összekötő Jean Rozynoër, kórházi, külső medikus-gyakornok, illetve Claude Lalet bölcsészhallgató volt. Az előbbi feladata volt az egyetem épületeiben a propagandaanyagok terjesztése, az utóbbi pedig a szórólapok előállítását és terjesztését biztosította. E célból a bajkeverők rotációs sokszorosító gépekkel és jelentős papírkészlettel rendelkeztek. A három körzetfelelőst: Bernard Kirschent, Othman Ben Aleyát és Claude Lalet-t – mindhárman bölcsészhallgatók –, bűntársaikkal együtt, akik szintén valamennyien diákok, letartóztatták.”

Az ügy kivizsgálásával Angera bírót bízták meg. A kommunista diákok pere 1941. február 8-tól négy héten át zajlott. Az 1939. október 26-i rendelet alapján ítélték el őket, “feloszlatott szervezet újjáalakításáért.” A letartóztatott egyetemisták nevében Olivier Souef vállalta a szóvivő szerepét, akivel szemben a vád a legkevésbé volt súlyos. A felhozott vádpontok – érvelt – alaptalanok. Angera bíró enyhe ítéletet hozott. Bizonyíték hiányában Olivier Souefot és Othman Ben Aleyát felmentették. A legtöbb diák, akinél a rendőrség propagandaanyagot foglalt le, három hónapi börtönt kapott – amit egyébként a pert megelőző őrizet során már letöltöttek –, s szabadlábra került. Közéjük tartozott Pierre Daix és Pierre Kast is. Jean Rozynoërt hat, Bernard Kirschent nyolc, Claude Lalet-t¹⁷ 10 hónapos börtönbüntetésre ítélték, a mozgalom felelősét, Maurice Delont¹⁸ pedig 2 évre.¹⁹

A letartóztatások után új vezetés állt fel, amely Suzanne Dijant²⁰, Pierre Noëlt²¹ és egy Bordeaux-ból érkezett aktivistát, Léon Lavallée-t foglalta magában. Ez megbízást adott Marton Imrének is, aki újra felvette a kapcsolatot az egyetemi és középiskolai diákokkal, illetve a La Relève című lappal. Pierre Hervé, Pierre Noël sógora, aki 1939-es megalapításakor a kommunista diákok szervezetének titkára volt, s 1940-ben filozófiatanár lett, csatlakozott a “Szabad egyetem” (Université libre) nevű csoporthoz. Javasolta Jacques Andurain-nak, aki filozófia szakos hallgató volt, s a kommunista diákok szervezetében éppen akkoriban kapott felelős megbízatást, hogy hozzanak létre újra akciócsoportokat. Jacques Andurain így emlékezik: “Az volt a feladatom, hogy a karokon szervező munkát folytassak a srácok között, illetve propagandaanyagot osztogassak – így Georges Politzer egyik kiváló brosúráját, amely a «Forradalom és ellenforradalom a huszadik században» címet viselte, s válasz volt Alfred Rosenberg «Vér és arany» című fajgyűlölő írására.”²² Miután Pierre Daix szabadult a börtönből, Jacques Andurain megkérte: segítsen neki feladata ellátásában. 1941. július 8-ról 9-re virradó éjszaka, Annie Hervé kezdeményezésére, Jean Blanchard-ral közösen – a párt engedélye nélkül – megszervezte (az 1941 májusában letartóztatott) Pierre Hervé²³, valamint huszonegy aktivista látványos kiszabadítását az Igazságügyi Palota alagsorában található Rendőrprefektúra fogdájából. Néhány hét múlva pedig Pierre Georges-zsal (a későbbi Fabien ezredessel) és Maurice Le Berre-rel együtt részt vett a Különleges Szervezeten (Organisation spéciale – OS) belüli fegyveres csoportok megalakításában.

Ezalatt Marton Imre, aki 1941 januárjában elköltözött otthonról²⁴, a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. sz. ház 5. emeletén talált magának búvóhelyet. A folyosón, a passzív védelem céljából elhelyezett homokzsákok közé egy régi revolvert rejtett el; alkalomadtán jó szolgálatot tehet.²⁵ Miután – valószínűleg a Delon-ügy kapcsán – a francia rendőrség mint aktív kommunista diákot azonosította, Angera vizsgálóbíró 1941. április 1-jén letartóztatási parancsot adott ki ellene, az 1939. szeptember 26-i rendelet (feloszlatott szervezet újjáalakítása) miatt. Távollétében a Szajna-megyei Bíróság 15. sz. Kamarája 1941. május 3-án kelt ítéletében két év börtönre és 100 frank pénzbüntetésre ítélte.²⁶

Pierre Daix, akinek a feladata az volt, hogy egyetemistákat toborozzon az “akciócsoportokba” (groupes de choc) – ezek a csoportok szervezték és biztosították a tüntetéseket, s védték azokat, akik a házfalakra jelszavakat írtak vagy szórólapokat osztottak –, az általa létrehozott csoportba beléptette Olivier Souefot (a párt fenntartásai ellenére, amely – mivel a francia igazságszolgáltatás szabadon engedte – igyekezett elszigetelni Souefot). Ami Bernard Kirschent illeti, őt a Porte de Bagnolet-nál található Tourelles táborba, majd büntetésének letöltése után a drancy-i táborba internálták. Miután a németek – egy kivételes szabadlábra helyezési akció keretében, amely kizárólag a fiatalkorú internáltakat érintette, s amelynek célja a drancy-i tábor tehermentesítése volt – szabadon engedték, illegalitásba kellett vonulnia, mivel a francia rendőrség újra köröztette. Végül 1942 márciusában tartóztatták le, s szállították a Rendőrprefektúra fogdájába. Mint túszt, az 1942. augusztus 11-i kivégzések során, Yvon Dijannal, Louis Thorezzal (Maurice Thorez fivérével) és Félix Georges-zsal (Pierre Georges, a későbbi Fabien ezredes apjával) együtt, agyonlőtték.²⁷

A fegyveres harc

Attól kezdve, hogy a hitleri csapatok 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, a francia kommunisták első számú céljává a német megszállók elleni harc vált. A megszállt zónában az FKP – 1941 júliusától – aktivistáinak utasítást adott a frontális ellenállásra, s ezzel kezdetét vette a fegyveres harc taktikája, amelyben a MOI²⁸ külföldi tagjai, a Nemzetközi Brigádok korábbi harcosai, valamint az ifjúkommunisták és a kommunista diákok soraiból kikerült fiatalok is részt vettek. Szabotázsakciók, gyújtogatások, elszigetelt merényletek német katonák ellen – a Wehrmachtnak ez az addigi viszonylagos nyugalom végét, a francia lakosság számára pedig a merénylet/túszszedés/deportálás ördögi körének kezdetét jelentette.

A német támadás hírére Marton Imre és Christian Rizo nem tudott úrrá lenni örömén. Lementek az utcára, s forradalmi dalokat énekeltek. Meg voltak ugyanis győződve arról, Hitler történelmi tévedést követett el azzal, hogy megtámadta a Vörös Hadsereget. Az eseményt megünneplendő, fürödni mentek a Marne-ra, ahol Christian Rizo majdnem megfulladt. “Hallatlanul boldogok voltunk” – emlékezett később Marton Imre.

Christian Rizo ezután nem vette fel újra a kapcsolatot az egyetemi mozgalommal. A 11. kerületi ifjúkommunistákhoz csatlakozott, ahol a háborút megelőzően is harcolt, s magával vitte Tony Bloncourt-t is. Részt vettek a német hadfelszerelés megsemmisítését célzó akciókban, s ott voltak a két júliusi utcai tüntetésen is. Július 14-én, amikor a Grands Boulevards-on tüntetés zajlott, Marton Imre azt a megbízást kapta, hogy szervezzen elterelő megmozdulást (manifestation de diversion) a Diáknegyedben. Ezen Christian Rizo és csoportja is részt vett, amelyhez Pierre Daix és Olivier Souef²⁹ is csatlakozott. A tüntetés végén Marton Imre a demonstrálókat a Strasbourg-Saint-Denis csomópont felé vezette, hogy csatlakozzanak a másik tüntetéshez. Amikor a Quartier latin-ből érkezők kijöttek a metróállomásról, a Bouelvards-on tüntetők, akik időközben a Richelieu-Drouot kereszteződésig jutottak, a Strasbourg-Saint-Denis felé özönlöttek, mivel továbbhaladásukat csendőrkordon állította meg. Egy hónap múlva, augusztus 13-án, Pierre Daix és Olivier Souef a Strasbourg-Saint-Denis-nél újabb tüntetést szervezett, amely sebesülésekkel és letartóztatásokkal ért véget. Christian Rizo Pierre Daix-nél húzta meg magát (aki a menekülés közben elveszítette az esőköpenyét).

A fegyveres ellenálláshoz önként csatlakozott Marton Imre, Christian Rizo és Tony Bloncourt belépett az OS-ba (utóbbiak a 11. kerületi, főként ifjúkommunistákból álló csoporthoz tartoztak), Pierre Daix pedig az egyetemi hallgatók közötti toborzást vállalta magára.³⁰ Számos egyetemista, aki az ellenséggel közvetlenül kívánt szembeszállni, járta végig a Jacques d’Andurain³¹, Jean Rozynoër³² és André Kirschen³³ választotta utat…

A 11. kerületi csoport, amelyet Gilbert Brustlein vezetett, akinek parancsnoka Pierre Georges – alias “Frédo”, alias “Fabien ezredes” (Colonel Fabien) – volt, részt vett az első, 1941 nyár végén, ősz elején elkövetett merényletekben (robbanóanyag-lopás, vonatok kisiklatása, a német hadfelszerelés megsemmisítése, a megszálló hadsereg tagjainak likvidálása…), így a Barbès metróállomásnál, 1941. augusztus 21-én lezajlott akcióban – ahol Fabien ezredest Gilbert Brustlein és Fernand Zalkinow fedezte –, az ugyanazon a napon a Bastille metróállomásnál, vagy az 1941. október 20-án Nantes-ban végrehajtott robbantásban, amelynek Gilbert Brustlein volt az egyik főszereplője. Vichy az ő akcióik nyomán hozta létre a különleges bíróságokat, a megszállók pedig ezután vezették be a “túsztörvényt”.

Marton Imre számos fegyveres akcióban vett részt csoportjával (dinamit zsákmányolása egy kőbányából, német teherautók felgyújtása az utcán…). Így 1941. szeptember 19-én résztvevője volt egy német garázs elleni támadásnak a boulevard Pershing-en, a Porte Maillot közelében, amelynek során először működött együtt két ellenálló alakulat (köztük a Christian Rizo, Conrado Miret-Must, Maurice Le Berre… alkotta csoport). 1941. október végén, amikor Gilbert Brustlein Nantes-ba ment, hogy merényletet készítsen elő, Fernand Zalkinowot megbízták azzal, készítse elő az Állami Törvényszék (Tribunal d’État) elnökének kivégzését, miután a törvényszék 1941. szeptember 20-i létrehozását követően összeült, hogy halálra ítéljen három embert, köztük Jean Catelas-t, Somme megye kommunista képviselőjét, a párt központi bizottságának tagját. Christian Rizo megkérte Olivier Souefot, hogy figyelje meg Devise törvényszéki elnök szokásait, aki a Diáknegyedben lakott. Marton Imre feladata volt, hogy egy bisztróból szemmel tartsa a lakást. Egyik nap az utcán civilruhás nyomozók igazoltatták Christian Rizóval együtt, de nem motozták meg őket; Marton Imrénél revolver volt.³⁴

A lebukás

A nantes-i merénylet után egy héttel, 1941. október 30-án, feljelentés nyomán a Rendőrprefektúra bűnügyi nyomozói – Georges Veber felügyelő parancsára – letartóztatták Christian Rizo csoportjának három tagját, Roger Hanlet-t, Pierre Milan-t és Asher Semahyát, a Pierre Hanlet lakásán felállított csapda segítségével. Másnap Fernand Zalkinowra került a sor, amikor megpróbált a rejtekhelyére visszamenni. November 1-jén, munkahelye kijáratánál, Robert Peltier-t vették őrizetbe. Gilbert Brustleint a lakása környékén lakók szolidaritása mentette meg a letartóztatási hullámtól.

Tony Bloncourt-t és Christian Rizót barátaik, az egyetemista Guizi Weissberger és Pierre Daix azonnal gondjukba vették. Egyik este Marton Imrét kérték meg, hogy biztosítsa fegyverrel Pierre Daix-t, aki Tony Bloncourt-t kísérte el egyik rejtekhelyről a másikra. Christian Rizo, akinek Pierre Daix kisebb munkát szerzett a Bibliothèque nationale-ban, reggelenként – szemmel tartva a környéket – továbbra is bejárt a könyvtárba. November 25-én Marton Imre találkozott Christian Rizóval, aki arra kérte, adjon neki szállást a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. alatti illegális lakhelyén. Miután az egyik egyetemi menzán hármasban (Pierre Daix-vel) megebédeltek, Christian Rizo mindenáron szeretett volna pénzt átadni az édesanyjának, mielőtt illegalitásba vonul. Marton Imre felajánlotta, hogy felderítőként előre megy. A házmesternél megbújt detektíveknek nem kellett mást tenniük, mint követni a két fiatalt, s őrizetbe venni őket a mozi kijáratánál, ahol az éjszaka beálltáig rejtőzködtek.

A rendőrök Christian Rizo társának vallatásakor – akinél egy “Grenier, Jacques, Émile, született 1923. 02. 8-án Párizsban (20. ker.)” névre kiállított igazolványt találtak³⁵ – megtudták, hogy a fiút valójában Émeric Schweitzernek hívják, hogy magyar nemzetiségű és “zsidó fajú”, 1922. június 10-én született Újpesten, Magyarországon, apja (Schweitzer) Aladár, anyja pedig Farkas Gabriella, hogy filozófia szakos diák, s hogy szülei Párizsban, a rue Mulhouse 13. sz. alatt laknak. A rendőrök szerették volna kideríteni, miért volt együtt Schweitzer a “terrorista” Rizóval, valamint hogy miért vannak hamis papírjai. Émeric/Imre azt mondta nekik, hogy Christian Rizót a Voltaire Líceumból ismeri, s mivel zsidó, hamis személyi igazolvánnyal próbálta a razziákat és a letartóztatásokat megúszni.³⁶ A francia rendőrök hamarosan megértették, hogy a fiúnak semmiféle kapcsolata sincs azzal a csoporttal, amelyhez Christian Rizo tartozik. Mivel az illegális lakhelyén tartott házkutatás valószínűleg nem hozott eredményt – néhány nappal korábban jelentős mennyiségű, szórólapok készítésére szánt papírt szórt a Szajnába! –, Marton Imrét, akire, mint említettük, távollétében két év börtönt s 100 frank pénzbüntetést szabtak ki, hamis papírok birtoklása miatt a VII. Edvárd szállóban székelő Geheimefeldpolizeinak adták át.³⁷

Végül 1942. január 6-án, egy utcai rutinellenőrzés során, civil ruhás nyomozók őrizetbe vették Tony Bloncourt-t. Marcel Delgay felügyelő Első Mobil Gárdája (Première brigade mobile), különösen pedig annak politikai részlege, amelyet Vilchien felügyelő vezetett, hatékony segítséget nyújtott a bűnügyi brigádnak mind a letartóztatások, mind a merényletekkel kapcsolatos kihallgatások terén. A fiatalokat “titokban” a Santé börtön német szárnyában helyezték el, egészen 1942 februárjáig, mintegy harminc másik személlyel együtt, akik többségükben az ellenállók hozzátartozói voltak. A francia és a német rendőröknek több mint egy hetükbe került, amíg rájöttek a kapcsolatra e fiatalokból álló csoport letartóztatása, a nantes-i merénylet és a megszálló haderővel szemben 1941. július és október vége között elkövetett különböző akciók között. A Fernand Zalkinowtól kalandos letartóztatása során elkobzott pisztolyt – miután a Rendőrprefektúra laboratóriumának ballisztikai szakértői hiába próbálták megfejteni a titkát – Berlinbe küldték, a birodalmi bűnügyi rendőrséghez, ahol felfedezték, hogy ez egyike annak a két pisztolynak, amellyel Nantes-ban, 1941. október 20-án Hotz Feldkommandantot megölték. A kör bezárult.

Úgy tűnik, 1942. február végén Franciaország új katonai kormányzója, Carl Heinrich von Stülpnagel – jogi tanácsadóinak hatására – elhatározta: néhány nyilvános és nagy publicitású pert rendez, hogy a francia közvéleményt megdöbbentse, s megpróbáljon véget vetni a merényleteknek. A német katonai parancsnokság tehát bírósági tárgyalást szervezett a Képviselők Házában, amely akkoriban a Kommandant von Gross-Paris különböző részlegeinek adott helyet. A tárgyaláson mind a megszállt, mind pedig a meg nem szállt zónából részt vehettek újságírók. A Propagandastaffel szintén jelen volt. A korabeli sajtóból arra következtethetünk, hogy a perről film is készült, a tekercset azonban nem sikerült fellelni, szemben az ellenállók második nagy perével, amelyre 1942 áprilisában a Maison de la Chimie épületében került sor. “A Kommandant von Gross-Paris: Abt. B” katonai törvényszéke, amelynek székhelye egyébként a rue Boissy d’Anglas 11/b-ben volt, ebből az alkalomból kivételesen a Képviselők Házába települt át. A per 1942. március 4-én kezdődött és 7-én fejeződött be. A hét fiatalt “frank-tirőr tevékenységért”, szám szerint tizenhét akcióban való részvételért mondták ki bűnösnek s ítélték el. 1942. március 9-én a Mont-Valérien-en agyonlőtték őket. 2000 márciusában a Nemzetgyűlés Elnöksége folyosójának külső falán, ott, ahol a hét ellenállóval szembeni pert lefolytatták, s ahol elítélték őket, emléktáblát helyeztek el.

Ami Marton Imrét illeti – aki immár a németek kezén volt, s akinek valódi szerepét veréssel sem tudták kideríteni –, vele szemben semmiféle konkrét vádat nem hoztak fel. A Santé börtön egyik magáncellájában tartották bezárva 1942 májusáig, majd néhány napra átvitték a Tourelles-ba, innen pedig vissza a Santéba. 1942 júliusában a Compiègne melletti Royalieu táborba küldték, ahol egészen 1943. áprilisig maradt, amikoris a kifejezetten zsidók deportálására fenntartott drancy-i táborba szállították át. 1943. augusztusban, a magyar nagykövetség különleges intézkedése nyomán, amely felhatalmazást kapott arra, hogy hazatelepítse a magyar zsidókat, szabadlábra helyezték, és vidéken elrejtőzött anyja, nagynénje, valamint annak három gyermeke társaságában Budapestre küldték.

*

Marton Imre levele Boris Danzer-Kantofhoz

(1994. szeptember 5.)

Tisztelt Uram!

Az elmúlt hónapokban eléggé keserves időszakon mentem keresztül. Ismétlődő kórházi kezelések porckorongsérv, valamint szív- és keringési zavarok miatt. Most, hogy egészségi állapotom kissé javult, írok Önnek.

Engedje meg, hogy nem is annyira javaslatokkal, mint inkább intelmekkel szolgáljak Önnek ama kritikai gondolatok alapján, amelyekre politikai életutammal, illetve azzal kapcsolatban jutottam, miként lehetne átadni az Ellenállás üzenetét a felnövekvő nemzedékek számára.

A felszabadulást követően az a felfogás került előtérbe, amely [az Ellenállásra vonatkozóan] a hangsúlyt a fasizmussal és a náci megszállással szembeni politikai és ideológiai harcra helyezte. Az aktivisták, a harcokban résztvevők által felhalmozott erkölcsi tőke alá lett rendelve a politikai tőkének, amelyet azután felemésztett a pártok közti szembenállás és a két világméretű tábor harca. Történészként Önnek a tényeket, az eseményeket kell rekonstruálnia. Mégis szeretném arra bátorítani, fordítson kellő figyelmet a szubjektív mozzanatokra, az egyéni motivációkra is, mindazok személyiségére, akik – különösen a fegyveres harc első szakaszában – a Bataillons de la Jeunesse [Ifjúsági Osztagok] soraiba léptek, midőn a lakosság túlnyomó többsége még a kivárás álláspontjára helyezkedett. A szimpatizánsok közül sokan kétségbe vonták a merényletek célszerűségét, amelyek gyakran túszok kivégzését vonták maguk után. Bennünket a cselekvésre nem kizárólag elméleti és politikai megfontolások késztettek. Ha a lázadás útjára léptünk, ezt azért tettük, mert a lázadás lelkünk mélyéből fakadt. Ahhoz, hogy fellázadj, eleve engedetlennek, ellenszegülőnek kell lenned. Mindannyiunk énjében törések, sebek, sérülések lakoztak. Ahogyan József Attila, a nagy magyar proletár költő írta a harmincas években: nem én kiáltok, a világ dübörög énbennem. A “dübörgéstől” általában csakis azok rendülnek meg, akik a lázadást önmagukban hordozzák: az ő torkukból tör fel a kiáltás. Aimé Césaire ennél is patetikusabban fejezi ki ezt a gondolatot: “Mi (az Antillák lakói) szétszakított lények vagyunk… Ezért kellett e mélyből fakadó dühöt kiüvöltenem magamból. Lázadás, szorongás és felhívás a visszahódításra: ebből sarjad költészetem. Visszahódítani önmagam: íme, ekörül forognak gondolataim.”

Fél évszázad múltán nehéz rekonstruálni egyrészt az ember akkori énjében rejlő feszültségek sajátosságait, másrészt a környezet, a barátok, az olvasmányok, az események hatását, amelyektől a lázadók forradalmárokká váltak – kommunistákká, nem pedig kalandorokká, ügyeskedőkké, emberi roncsokká. A túlélők tanúságtétele akkori önmagukról majd megkönnyíti az Ön számára, hogy egyesítse a történész és az író feladatát; megkönnyíti, hogy hidat verjen azok szubjektuma és a történelmi folyamatba való aktív bekapcsolódásuk között, akik nem voltak hajlandók megvetni önmagukat, annak ellenére, hogy megvetés sújtotta őket (mert zsidók, külföldiek, szegények, erkölcsileg igényesek voltak). E kettős megközelítés teszi lehetővé – Jaurès kifejezését parafrazálva –, hogy az új nemzedék számára átadjuk az Ellenállás tüzének nem a hamvait, hanem a lángját. Fogékonyabbá tenni napjaink ifjúságát az akkori fiatalok szubjektumának rezdülései, motivációi, állásfoglalásai iránt. A szubjektív szempontok hangsúlyozásának nem az a célja, hogy megkerüljük a politikai üzenetet, hanem hogy érthetőbbé, lelkesítőbbé, emberibbé tegyük. Hogyan tartsam magamban elevenen az emberiséget sújtó bajok miatt érzett felháborodást, hogy [általa] megőrizhessem emberi méltóságomat? Hogyan kell viselkednem, hogy azzá váljak, ami valójában vagyok?

Letartóztatásunk körülményei

Letartóztatásunk napján Christian Rizo eljött hozzám a rue du Faubourg St Antoine-on lévő búvóhelyemre, hogy megkérjen, pár napig hadd lakjon nálam. Bár nem követték, mégis jobbnak látta, ha a nantes-i merényletben való részvétele miatt nem marad otthon. A délután folyamán sétálni mentünk. Rizo úgy döntött: felugrik az édesanyjához, hogy megnyugtassa. Amikor visszatért, elhatároztuk, hogy moziba megyünk (a République tér környékére, talán a rue du Temple-ba). Amikor kijöttünk a moziból, detektívek fogtak közre, s mindkettőnket letartóztatták. Nem viseltek egyenruhát. Az Igazságügyi Palotába vittek. Nem láthattuk egymást, mert különválasztottak bennünket. (Meg tudná-e mondani, mióta követték Rizót? Ha legközelebb Párizsba megyek, szeretnék beszélgetni Önnel, s megismerni a birtokában lévő dokumentumokat.) Kihallgatásom során azért vertek, hogy valljam be: Rizóval együtt az Ellenálláshoz tartozunk. Két dologhoz próbáltam tartani magam. Barátok voltunk, amikor a Voltaire Líceumba jártunk, s többször találkoztunk azóta, hogy beiratkoztunk a Sorbonne-ra. Nem politikai okokból nem laktam otthon, hanem, mert zsidó vagyok, s ezért féltem a deportálástól. Rizo és Bloncourt bátorságának és tisztességének köszönhetően maradtam életben, akik kihallgatásuk során nem vallottak ellenem, jóllehet tudták, az Ellenállás egy másik csoportjához tartozom. Átvittek a Santé börtönbe. Onnan 1942 májusában a compiègne-i, majd 1943 tavaszán a drancy-i táborba kerültem. Később még vissztérek az életutamra.

Christian Rizo személyiségéről

Rizóra leginkább kesernyés mosolya volt jellemző. Hogy keserűsége honnan származott? Onnan, hogy erősen rövidlátó volt? Gesztusainak esetlenségéből? Fizikailag inkább törékenynek volt mondható. Megfordult-e a fejében, hogy nem volt szép férfi. Tudomásom szerint nem volt barátnője. Esetleg családi körülményei miatt érezte magát rosszul a bőrében? Apjáról, a válásról, a különélésről nem beszélt. A család elég nehéz anyagi helyzetben volt. André [Rizo] matematikaórákat adott, hogy hozzájáruljon a családi költségvetéshez. [Christian] hallatlanul tisztelte édesanyját a meghozott áldozatokért. Anyja hívő katolikus lehetett. Vajon átment-e Rizo vallási válságon? Vallásos időszakából őrizte-e meg erkölcsi tisztességét, az áldozatkészség szellemét, az önmagával szembeni nagyfokú morális elvárást? Talán fivére válaszolni tud ezekre a kérdésekre. Nem ismerem az okokat, indítékokat, amelyek arra késztették, hogy a kommunista ifjúsági mozgalomban harcoljon. Mit fejezett ki a mosolya? Jóságát, készségességét barátaival, elvtársaival szemben? Vagy szeretetigényét? Háláját a feléje irányuló bizalom és barátság iránt? Erős eltökéltség volt rá jellemző, hogy zokszó nélkül viselje el döntéseinek következményeit. Egyetlen példa erre. Vállalta, hogy röplapokat oszt az egyetemi évad megnyitóján, a Sorbonne nagy előadótermében, 1940 őszén, annak ellenére, hogy megmondták neki: nem sok esélye van rá, hogy elkerülje a letartóztatást. őrizetbe vették, és néhány hónapra börtönbe került. Rizo szenvedélyes és megfontolt egyéniség volt. ő testesítette meg törekvéseinket. Hogyan álljunk ellen, amikor úgy tűnt, mindenféle ellenállás hiábavaló? Miként készüljünk a győzelemre a vereség közepette? Hogyan őrizzük meg magunkban a reményt, midőn oly sok körülmény utal a reménytelenségre. Lelkesedését ritkán engedte kifejezésre jutni. Az egyik ilyen esetet közösen éltük át. 1941. június 21-én együtt voltunk, már nem emlékszem, hol, Rizóval és néhány közös baráttal. A Szovjetunió elleni háborút Hitler részéről őrültségnek tartottuk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, s hogy néhány napon belül döntő győzelmet arat. A hitleri haderő visszavonulása pedig magával hozza majd a megszállás végét, a felszabadulást Franciaországban is. Lelkesedésünk, naivitásunk, a Szovjetunió gyengeségei ismeretének hiánya, a fasizmussal szembeni gyűlöletünk váltotta ki belőlünk ezt a hatást. A közeli felszabadulás hitétől fellelkesülve, lementünk az utcára, s forradalmi dalokat énekeltünk. Utána fürödni mentünk a Szajnára. Rizo rosszul lett: segítségére kellett sietnünk. Lelkesedés, forradalmi dalok, egy megakadályozott vízbefulladás – ezek jelképezik [számomra] Rizo, a barát kesernyés mosolyát.

Tony Bloncourt-ról és Pierre Daix-ről

Bloncourt [az Ellenállás] aktív harcosa volt. Elég gyakran találkoztunk gyűléseken, tüntetések alkalmából. Szinte semmit sem tudok a magánéletéről. Életkedve, humora, odaadása, charme-ja mély benyomást keltett. Nem törekedett fölényre, mégis [mindenkit] lenyűgözött. Menekülésük Pierre Daix-vel az egyetemi menza tetején át csodálatot keltett irántuk. Ezután csak egy alkalommal láttam viszont kettőjüket. Azt a feladatot kaptam, hogy biztosítsam őket, amikor rejtekhelyet kellett változtatniuk. A veszély dacára szomjúhoztuk az életet. A viszontlátás örömére elhatároztuk, hogy elmegyünk vacsorázni egy kis étterembe a Bastille környékére, megszegve ezzel a konspiráció szabályait. Óvatlanságunknak nem lettek következményei. Daix-nek már tekintélye volt az antifasiszta középiskolások között. Biztos volt magában, eltökélt. Vezető típus, akinek mindenki a hatása alá került. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után Tillon titkára lett. Távolságtartását az FKP-tól én elfogadhatatlan elhajlásnak tartottam. Ma már jobban megértem a magányosságát. Eleinte elutasította a burzsoá társadalom által rá kényszerített konformizmust, s elfogadta azt a konformizmust (fegyelmet), amelyet a kommunista mozgalom követelt meg. Kritikai attitűdje mindenfajta konformizmusssal szemben, személyiségéből adódhatott. Ezért csatlakozott nagyon fiatalon a forradalmi mozgalomhoz. És ezért lázadt fel korán a kételkedés jogát elvitató mozgalmi magatartással szemben, amely a kommunista mozgalomban elfojtotta az elmélet és a gyakorlat ellentmondásaival kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal nem fordított hátat ifjúsága ideáljainak, ahogyan az Ellenállás sok résztvevője tette, akik az évek során, különösen a[z SZKP] XX. Kongresszus[á]t követően, megszakították kapcsolatukat az FKP-val. Az Ellenállás időszaka: gyémánt, amelynek csillogását az idő nem halványítja el. Minden csalódás ellenére: személyes odaadás egy egyetemes ügy iránt. Az ember megszabadul illúzióitól, miközben megőrzi meggyőződésének lényegét. Fondorlatoskodik a történelmi magyarázat fondorlataival.

Önéletrajzi jegyzetek

1922-ben születtem Újpesten, Budapest egyik külvárosában. Apám szabósegéd volt. Leszerelése után nem talált munkát, ezért megpróbált Franciaországban szerencsét próbálni, ahova 1924-ben emigráltunk. Anyagi helyzetünk azonban bizonytalan maradt, mert [apámnak] nem sikerült sem mesterré, sem munkássá válnia. Otthon dolgozott konfekcióipari vállalatoknak. Középiskolai tanulmányaimat a Voltaire gimnáziumban végeztem. Az érettségi második részét (filozófia) 1940 májusában tettem le, majd 1940 őszén filozófia-pszichológia szakon kezdtem el egyetemi tanulmányaimat. A politika világába a Népfront, a hitleri Németország agresszivitása, a spanyol polgárháború kirobbanása vonzott. Csatlakoztam az antifasiszta középiskolások és a kommunista egyetemi hallgatók szervezetéhez. Vitákat, gyűléseket, táncórákat szerveztünk, ifjúsági fogadókba kirándultunk. Tüntetéseken vettünk részt (a köztársasági Spanyolország mellett). Marx, Lenin, Sztálin műveit olvastam, a párt elméleti folyóiratait, Henri Lefèbvre első munkáit, szovjet regényeket. A [német] megszállás után is folytattam a mozgalmi munkát. A kommunista középiskolai diákok és egyetemi hallgatók szövetségének újjászervezése. Kapcsolatok: Francis Cohen, Olivier Souef, Maurice Delon, Suzanne Dijan, Bernard Kirschen, Jean Rozynoër. Kiadtuk a kommunista egyetemisták lapját, a Relève-et, tüntetést szerveztünk a Collège de France-nál Langevin letartóztatása ellen. 1940 vége felé, miután a kommunista egyetemi hallgatók között letartóztatásokra került sor, illegalitásba vonultam. A fegyveres ellenállásban 1941 júliusától vettem részt. Felvettek (valószínűleg [André] Ouzoulias³⁸ révén) a Pierre Noël-Antoine Dandurain-féle csoportba. Részt vettem a Porte St Denis-nél és St Martin-nál szervezett tüntetésen. Megbíztak, hogy vidékről fegyvereket, muníciót, dinamitot szállítsak [Párizsba]. Kőbányákat támadtunk meg, hogy dinamitot szerezzünk. Német teherautókat robbantottunk fel, gépkocsi-telephelyek ellen intéztünk támadást, többek között a Porte Maillot-nál. 1943. augusztus végén, a magyar követség közbenjárására, amely Mussolini bukása után, az angolokhoz és az amerikaiakhoz való közeledés jeleként két vasúti szerelvényt állított össze magyar származású hazatelepülőkből, kikerültem a drancy-i táborból. A MOI-nál a magyar elvtársak úgy döntöttek, hogy anyámmal, nővéremmel, nagynénémmel és két gyermekével – akik az illegalitásban, apám és nagybátyám letartóztatását követően megbetegedtek – térjek vissza Magyarországra. Mivel kiskorú voltam, szerepeltem anyám útlevelében. Félő volt, ha nem utazom velük, letartóztatják őket. Egyidejűleg megadták az egyik magyar elvtárs nevét, akit fel kellett keresnem Budapesten, hogy felvegyem a kapcsolatot az illegális [kommunista] párttal. Miután visszatértem Magyarországra, nem tudtam a párttal kapcsolatba lépni, mert azt az elvtársat, aki a kapcsolatot összehozta volna, időközben letartóztatták. Elszigeteltségem miatt – elszakítva a párttól, gyenge magyartudással –, Magyarország 1944-ben bekövetkezett német megszállása után kénytelen voltam jelentkezni a kötelező Munkaszolgálatnál, amelyet a hadseregnek rendeltek alá, s ahova zsidókat meg politikailag megbízhatatlan nem zsidókat soroztak be. 1944. november elején tizedmagunkkal megszöktünk, hogy csatlakozzunk a táborunktól nem messze előretörő szovjet csapatokhoz. A magyar náci milicisták azonban elfogtak, katonai bíróság elé állítottak, és átadtak a németeknek, akik Kópházára vittek, az osztrák határhoz, ahol tankcsapdákat építettünk. Amikor a nácik 1944. március végén kiürítették a tábort, megszöktem és visszamentem Budapestre. Szinte az egész családomat, mind apai, mind anyai részről, deportálták és meggyilkolták a koncentrációs táborokban. 1945 és 1948 között folytattam egyetemi tanulmányaimat (filozófia-pszichológia), aktív résztvevője lettem az egyetemi mozgalomnak, tökéletesítettem magyar nyelvi, irodalmi és történelmi ismereteimet. A forradalmi erők sikere lelkesedéssel töltött el. A marxizmusban való jártasságom okán propagandista feladatokkal bíztak meg. Megélhetésemet fordításokból biztosítottam. 1948 késő őszén ösztöndíjat kaptam a Szovjetunióba. Leningrádban, a filozófiai karon kezdtem meg tanulmányaimat. 1949. november végén visszarendeltek Magyarországra. A politikai rendőrség őrizetbe vett (Rajk-ügy). Több hétig tartó kihallgatás után elengedtek. Az ötvenes évek elején sikerült befejeznem az egyetemet (filozófiai és politikai gazdaságtani diploma). Több mint egy éven át, mivel gyanúsnak számítottam, nem kaptam állást. Azután megengedték, hogy egy kereskedelmi középiskolában tanítsak. Az életem kezdett egyenesbe jönni, de az egyetemi és a tudományos élettől egészen az 1950-es évek végéig távol tartottak. A hatvanas évek elején azután kedvező fordulat történt. Állást kaptam a Budapesti Közgazdasági Egyetem filozófia tanszékén. Tudományos tevékenységem meghatványozódott. 1967-ben megvédtem doktori disszertációmat, amelynek témája a harmadik világ – mindenekelőtt a volt francia gyarmatok – politikai és ideológiai áramlatainak (Senghor, Césaire, Fanon) kritikai elemzése volt. Életpályám során két időszaknak volt meghatározó hatása gondolkodásomra és érzékenységemre. Az első az 1936 és 1945-48 közötti periódus volt. A második az a négy esztendő, amelyet 1968 és 1972 között Guineában töltöttem mint a Conakry-i Egyetem filozófia-vendégprofesszora. A filozófiai és ideológiai tanszék vezetője lettem. Az anyagi és klimatikus nehézségek ellenére ez felemelő [időszak] volt számomra. Meg tudtam nyerni a külföldiekkel szemben általában rendkívül erős fenntartással viseltető egyetemi hallgatóság bizalmát, rokonszenvét. Emberi és tudományos értelemben egyaránt gazdagodtam azáltal, hogy megpróbáltam nem dogmatikus módon értelmezni az egyetemes és a különös dialektikáját, azaz figyelembe venni a kulturális, vallási, szociális sajátosságokat, azokat a [társadalmi] törésvonalakat, amelyek mások, mint a meghatározó, ám a fejlett kapitalista országokban sem kizárólagos tulajdon- és osztályviszonyok. 1976-ban egyetemi tanárnak neveztek ki. Az 1970-es és 80-as években számos konferenciára kaptam meghívást a világ különböző országaiba. Előadássorozatokat tartottam több afrikai országban, főként Algériában, és Franciaországban. Írásaimban Sekou Touré és Cabral politikai nézeteivel, a nemzeti identitás történelmi távlataival, az informális szektorral, az urbanizáció és a marginalizálódás kérdéseivel, a baloldal világméretű válságával, a szocialista országok dezintegrálódásának okaival és következményeivel foglalkoztam. 1949-ben megházasodtam. Két gyermekem és három unokám van. 1990-ben nyugdíjba vonultam, de 1993-ig még eléggé intenzív tevékenységet folytattam. Azóta egészségi állapotom miatt munkaképességem lecsökkent. Némileg elszigetelten, tovább gondolkodom arról, milyen okok vezettek a kapitalizmus első meghaladási kísérletének kudarcához, a kommunista és a nemzeti emancipációs mozgalom széteséséhez, a szociáldemokrácia apályához. Melyek a valós alternatívák, amikor a jövő virradata még nem világítja be a jelent? A múlt lángjainak halvány visszfénye arra ösztönöz, hogy folytassuk nagy utazásunkat, miután útközben megtanultuk, hogy nincs végső harc, végleges győzelem. Az elmúlt évek lehangoló eseményei láttán gyakran jutnak eszembe Romain Rolland szavai: Nem a győzelemmel, hanem a harccal kötöttem szövetséget.

Néhány megjegyzés identitásom viszontagságairól

Mindenekelőtt bevándorolt helyzetem váltotta ki belőlem az elkeseredés és a lázadás érzéseit. Az elmúlt két-három évtized folyamán könyvek és tanulmányok sora foglalkozott a bevándorlás társadalomlélektani kérdéseivel. A magyar bevándoroltak ellenérzései a kirekesztéssel, a marginalizálással szemben az én időmben nem öltöttek még olyan kézzelfogható, erőszakos formát (kivéve az 1929 és 1934 közötti időszakot), mint amilyet napjainkban az arabokkal és az afrikaiakkal szembeni [diszkrimináció] vált ki. A nemzeti, vallási, kulturális hagyományokkal kapcsolatos, családon belüli konfliktusok szülők és gyermekek között enyhébbek voltak. A magyarok visszahúzódva éltek. Mindazonáltal a francia társadalomba való beilleszkedést számos akadály nehezítette: a francia hatóságok [magatartása] (a személyi igazolvány rendszeres meghosszabbítása), a lakosság egy részének idegengyűlölete, a magyarok többségének hiányos franciatudása (többek között a szüleimé), az anyagi helyzet bizonytalansága. Egyetlen francia család sem hívta meg a szüleimet vendégségbe, vagy jött volna hozzánk látogatóba. Bizonyos tekintetben idegennek éreztem magam a családomban, mert én szívesebben beszéltem franciául. Számomra Magyarország nem jelentett többet, mint otthoni családi híreket, néhány ételt vagy süteményt. őrlődtem a tőlem megtagadott, elutasított meg egy számomra tartalommal alig bíró hovatartozás között. Szüleim alig beszéltek Magyarország kultúrájáról, történelméről. Hazátlanná váltak, noha egyszerre két hazához is tartoztak. Franciának tartottam magam, a franciák szemében azonban megvetett idegen (métèque) maradtam. Ráadásul olyan idegen, aki a Balkánról érkezett és zsidó. A szüleimnek nem voltak kapcsolatai a zsidó közösséggel: nem jártak a zsinagógába, nem tartották be a vallási előírásokat, s nem tudtak jiddisül. Idegennek és biboldónak [youpin] tartottak, miközben sem igazán magyar, sem zsidó nem voltam. A nemzeti és vallási önazonosság hiánya, e kettős kirekesztettség meghasonlottságot és elkeseredést váltott ki bennem. Rosszul viseltem a szüleimmel szembeni gyakori megvetés megnyilvánulásait. (A kettős hovatartozás problémája végigkísérte életemet. Franciaországban elfranciásodott magyarnak, Magyarországon elmagyarosodott franciának tartottak.) Bár anyagi körülményeink szűkössége, a gyakran nyomorba hajló szegénység nem jelentett számomra különösebb szenvedést, mégis másnak éreztem magam, mint gimnáziumi osztálytársaim, akik általában szép ruhában jártak, zsebpénzt kaptak, s a szüleikkel nyaraltak. Ha táborozni mentek, hálózsákjuk volt, s vonattal utaztak; kellemetlen volt ez is. Családi életünk sok mindenben különbözött [az övékétől]. Elég kicsi volt a lakásunk: szüleim, nővérem, édesanyám nővére, az ő férje és gyermekeik. Ezen felül hosszabb-rövidebb időre gyakran időztek nálunk Magyarországról érkezett családtagok is. Szűkösen éltünk. Mivel nem volt otthon egy saját zugom, nagyon korán (úgy 13 évesen) könyvtárba jártam leckét írni, olvasgatni. Szegmentálódás és családi összetartás. A családi élet tengelyében, központjában édesanyám állt, bölcsen, odaadón és szeretőn. A serdülőkor csak felerősítette bennem a lázongás szellemét, a konformizmus elutasítását. Merő puritanizmusból nem dohányoztam, nem ittam alkoholt. Sőt egy rövid ideig még vegetariánus is voltam. Kedveltem a magányt, a kalandot. Autóstoppal utazgattam, hátizsákosan. De a barátság érzése a tábortüzek körül felejthetetlen élmény maradt. Elutasítottam magamtól a világot, amelyet rossz életérzéseimért okoltam, s lelkesedtem a magam világáért, mindazért, amire fogékony voltam, amire törekedtem. Rajongtam a szépirodalomért, a művészetért, amelyben menedékre leltem. A lelkemben lakozó lázadás az antifasiszta, kommunista mozgalom felé hajtott, részint az események folytán, részint egyik nagybátyám hatására, aki Franciaországban tanult, s kapcsolatban állt a magyar kommunistákkal. [Nagybátyám] jelentős hatással volt politikai fejlődésemre, annál is inkább, hogy a barátai, valamint olyan magyarok, akik Spanyolországba tartottak, hogy csatlakozzanak a nemzetközi brigádokhoz, gyakran ebédeltek nálunk. Vitáik, beszélgetéseik a politikai, szellemi, emberi gazdagodás forrását jelentették számomra. Ebben az időben a kommunista mozgalomban találtam a magam számára nemzeti és kulturális identitást: teret önmegvalósításom számára, amely bennem minden emberi lény emancipációjával összekapcsolódott. Köztük nem idegen, hanem elvtárs voltam. Szükségük volt az önfeláldozásomra. Nekem pedig a testvéri barátságukra. Lelkem töréseit ifjúként nem tudtam bevándorolt helyzetemmel kapcsolatba hozni. Küzdelmes életem folyamán identitásom nem volt mentes konfliktusoktól, megrázkódtatásoktól. Lázadó maradtam-e? Erre a kérdésre nem felelhetek sem kategórikus igennel, sem nemmel. Igen, abban az értelemben, hogy mindig mélyen hatottak rám a kor szorongásai és reményei, és ellenálltam a pénz, a hatalom, a könnyű megoldások, az önelégültség csábításának. Hogy megőrizzem szellemi és morális értelemben vett autonómiámat, minden [felkínált] felelős posztot visszautasítottam. Folytonosan rákérdezni önmagamra és a világra: e törekvés határozta meg egyetemi óráimat, előadásaimat, publikációimat. A kérdésre viszont a válasz: nem, amennyiben egyoldalúnak, tévesnek bizonyult álláspontokat vettem védelmembe. Visszafogtam a kritika erejét a[z államszocialista] rendszer eszméi és gyakorlata közötti szakadékkal kapcsolatban. Lázadóból inkább tiltakozóvá váltam. Életem végén, ha egy pillanatra visszatekintek az események menetére és az általam megfogalmazott válaszokra, számot kell vessek azzal, hogy az önazonosság nem jelenthet előre meghatározható vagy tartósan megvalósítható harmóniát. Az identitás: állandó kutatás, kaland, konfliktus, feszültség. Érdekfeszítő, folyamatos keresés és nyugtalanság.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Union nationale des Étudiants français

² A Bölcsészhallgatók Szakmai Egyesületének elnöke, majd a Vichy-i kormány az UNEF elnökévé nevezi ki. A háború után a France nouvelle c. hetilap, később a l’Humanité szerkesztője lesz.

³ Yvon Dijan 1941 októberében tért vissza Párizsba, hogy talpra állítsa az Ellenállás kommunista diákjainak szervezetét, s megszervezze az egyetemi diákság Nemzeti Frontját. 1942. június 18-án tartóztatták le, és mint túszt 1942. augusztus 11-én a Mont Valérien-en agyonlőtték.

⁴ Olivier Souef, aki az École normale supérieure előkészítő osztályába járt a IV. Henrik Líceumban, történelemből készített szakdolgozatot. Egyik szervezője volt az 1940. november 11-i tüntetésnek a Diadalívnél. Barátjával, Jean-Charles Gros-val együtt 1940. november 26-án tartóztatták le. 1941 márciusának elején szabadult.

⁵ Bernard Kirschen (Bob), André Kirschen bátyja, 1921. szeptember 13-án született Bukarestben. 1930-ban vagy 1931-ben érkezett Párizsba szüleivel, Joseph és Marie Kirschennel. A Jeanson-de-Sailly gimnázium után, ahol kiváló eredménnyel végzett, jelentkezett az École alsacienne-ba, illetve egyidejűleg filozófia szakra a Sorbonne-ra. Az 1940-es tanév elején Bernard a IV. Henrik Gimnáziumban beiratkozott az École normale supérieure előkészítő osztályába. Ebben az időszakban csatlakozott a Kommunista Diákok Szövetségéhez.

⁶ Jean Suret-Canale 1921-ben született, történész-geográfus, nagydoktor, címzetes egyetemi tanár, Fekete-Afrika történetének szakértője. Marton Imre előtt Conakry-ban (Guinea) tanított, ahol 1958-ban az Országos Kutatási és Dokumentációs Intézet igazgatója volt.

⁷ Interjú Claude Soueffal, 2001. május 4.

⁸ A Francia Kommunista Párt lapja

⁹ Beszélgetés Lucie Bloncourt-ral (sz. Garabedian), 2001. május 11.

¹⁰ L’Humanité, 2000. november 11.

¹¹ Archives nationales, AJ16 7116. Rapport du commissaire principal du 5e arrondissement de Paris, 1940. július 30. A dokumentum megemlíti, hogy a letartóztatásra Roussy rektor előadása során került sor; beszélgetés Félix Kauerral, 2000. január 17.

¹² L’Humanité, 1990. november 10.

¹³ Claude Souef közlése, 2001. május 5., egy Marton Imrével folytatott 1987-es beszélgetés alapján.

¹⁴ A Lycée Turgot diákja, majd apja halála után, 1939 végétől postás. Barátjához, Christian Rizóhoz hasonlóan a rue d’Angouleme-ben lakott, amely a háború után rue Jean-Pierre Timbaud lett.

¹⁵ L’Humanité, 2000. november 11.; beszélgetés Sam Radzinskyvel, 1993. november 25.

¹⁶ Henri Noguères: Histoire de la Résistance en France, 1. kötet, 175.

¹⁷ Claude Lalet-t a chateaubriand-i túszokkal együtt 1941. október 22-én agyonlőtték.

¹⁸ Maurice Delont 18 hónapra leszállított büntetésének letöltése után a neuengamme-i táborba vitték, ahonnan élve szabadult.

¹⁹ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

²⁰ Suzanne Dijant koncentrációs táborba deportálták.

²¹ Pierre Noël, alias “Caminade”, a Bölcsész Egyesülethez tartozott. 1943 októberében a Hazafias Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse patriotique) egyik vezetője lesz, mint a Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse, FUJ) elnöke. Koncentrációs táborba hurcolták, ahol meghalt.

²² Beszélgetés Jacques Andurainnal, 1994. április 23.

²³ Pierre Hervé szökése után a déli zónába távozott, ahol csatlakozott a Libération-Sud mozgalomhoz, és kulcsszerepet töltött be az egyesült ellenállás különböző testületeiben (Comité d’Action [Akcióbizottság], Mouvement de Libération Nationale [Nemzeti Felszabadítási Mozgalom]…). A háború után az Action című lapba írt. 1956-ban, a Hruscsov-féle jelentés előtt néhány hónappal, “A forradalom és a fétisek” (La Révolution et les fétiches) címmel könyvet jelentetett meg, s emiatt kizárták a Kommunista Pártból.

²⁴ Archives nationales, BB18 3298 dr 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁵ Beszélgetés Blanche Jacquot-val (sz. Bina-Koch), 2001. május 9.

²⁶ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/4120, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁷ Apjára, Joseph Kirschenre, akit 1942. augusztus 7-én vettek őrizetbe, a következő menetben, 10 óra 20 perckor került sor. Anyját 1942. szeptember 28-án tartóztatták le s deportálták a drancy-i táborba, a 38. sz. konvojjal. Auschwitzba érkezése után valószínűleg elgázosították.

²⁸ Eredetileg MOE: Main d’Œuvre Étrangère (Külföldi Munkaerő), az antifasiszta bevándorolt munkások szervezete, amelyet a Francia Kommunista Párt hozott létre 1923-ban, s amely nyelvenként alkotott csoportokat (spanyol, lengyel, jiddis, olasz, jugoszláv…). Magyar csoportját 1939-ben Papp Lajos vezette. A MOI-t 1939 szeptemberében – az FKP-val együtt – betiltották, 1940 nyarán azonban – Louis Gronowski, Jacques Kaminski és Arthur London vezetésével – illegálisan újjáalakult. A MOI-t olyan tapasztalt harcosok alkották, mint pl. a korábbi Nemzetközi Brigádok tagjai, de voltak a soraiban zsidók is, akiknek a családját üldözték. Főként városi partizánakcióiról vált híressé, amelyek célpontjai németek és kollaboránsok voltak. Merényletek, szabotázsok sora fűződik a nevéhez, valamint német tisztek kivégzése, így pl. Julius Ritteré, aki annak a Sauckel Gauleiternak volt a franciaországi képviselője, aki a francia fiatalok kötelező németországi munkaszolgálatra vezényléséért volt felelős.

²⁹ Olivier Souef, akit az 1942. április 28-i razzia során ismét őrizetbe vettek, a compiegne-i táborba került, ahonnan 1942. július 6-án – az ún. “negyvenötezrek” csoportjával – Auschwitzba deportálták. 1942 decemberében hunyt el.

³⁰ Az OS 1942 elején, Charles Tillon vezetésével, Francia Ellenállók és Partizánok (Francs-tireurs et partisans français – FTPF) néven működött tovább.

³¹ Jacques Andurain a Porte d’Orléans-nál részt vett az első – egy német tiszt elleni – merényletben, majd különböző szabotázsakciókban a párizsi régióban és Normandiában, ahova 1941 októberében küldték. Christian Rizo-val és Tony Bloncourt-ral a goussainville-i mérőállomás elleni akció során találkozott újra. 1941 végén, elvtársainak letartóztatása után, elhagyta Párizst, s a déli zónába ment, ahol találkozott Pierre Hervével. Yvon Morandat-nak, de Gaulle tábornok megbízottjának a testőre lett.

³² Jean Rozynoër – orvostanhallgatóként, mint az OS orvosa – számos aktivista (így 1941 októberében Fernand Zalkinow) sebesülését látta el a megszállók elleni tüntetések és más akciók alkalmával. 1942 tavaszán ő lesz, ahogyan nevezték, “a párizsi régió első ellenállási csoportjának [maquis]” orvosa, a calvaire-i táborban, Moret-sur-Loing közelében. 1942 nyarán letartóztatták és Mauthausenba deportálták, ahonnan nem tért vissza.

³³ André Kirschen, Bernard Kirschen öccse, az UELCF-ben a felső tagozatos általános iskolások felelőse volt. Az OS keretében, amelyhez 1941. augusztusban csatlakozott, számos akcióban vett részt, 1942. március 9-ig, midőn a 2. különleges osztag az avenue Wagram-on megrendezett “antibolsevik kiállítás” elleni sikertelen merényletet követően letartóztatta. Egyike az OS és az Ifjúsági Osztagok ([Bataillon de la Jeunesse) ama 27 tagjának, akiket 1942. április 7. és 14. között ítéltek el a Maison de la Chimie-ben. Fiatal kora miatt (15 éves és 8 hónapos volt) nem ítélték halálra: 10 évi börtönt kapott, s Németországba deportálták. Az aranthi, majd a bochumi börtönbe került, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.

³⁴ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁵ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 26.

³⁶ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁷ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 28.

³⁸ André Ouzoulias, “Zuzu”: a Fiatalok Mozgalma a Háború és a Fasizmus ellen (Mouvement des jeunes contre la guerre et le fascisme) egyik országos vezetője és 1936-tól a Kommunista Ifjúsági Szervezet (Jeunesse communiste) politikai bizottságának tagja. 1939 márciusában vonult be, s 1940. júniusban fogságba esett. Egy ausztriai hadifogolytáborba internálták, ahonnan 1941 júliusában megszökött. Miután visszatért Párizsba, újra felvette a kapcsolatot az illegális kommunista párttal. 1941. augusztus 2-án Danielle Casanova – aki a háború előtt a Kommunista Ifjúsági Szervezet vezetőségéhez tartozott, közelebbről pedig az volt a feladata, hogy szervezze újjá az ifjúsági, az értelmiségi és a nőmozgalmakat – kapcsolatot teremtett közte és André Leroy között, aki az északi övezetben az ifjúkommunisták vezetője volt. André Leroy rábízza a fiatal kommunita önkéntesekből megalakuló fegyveres csoportok vezetését. E funkciót Pierre Georges-zsal (Fabien ezredessel) együtt tölti be, majd kinevezik az első Országos Katonai Bizottság (Comité militaire national) politikai biztosává. Ez a szervezet az OS, az ifjúkommunisták harci alakulatai és a MOI csoportjai közötti fúzió nyomán jött létre. 1942 áprilisában Charles Tillon az újonnan megalakított FTPF vezetőségi tagjának nevezi ki, ahol a hadműveletek felelőse lesz. A felszabadulás után az ő feladata az ellenállás harcoló egységeinek a reguláris hadseregbe integrálása. 1970-ig számos alkalommal választották kerületi képviselőnek Párizsban. 1995. november 28-án hunyt el.

Az angol Michael Hindley és Peter Gowan, a francia Catherine Samary, a német Jörg Huffschmied, valamint Galló Béla, Balázs Péter és Artner Annamária fejti ki véleményét az Európai Unió bővítéséről.

Magyarország és a régió számára a XXI. század első évtizedének vélhetően legfontosabb kérdése az Európai Unió bővítése. A csatlakozás 1990 óta a “hatpárti” külpolitikai konszenzus egyik pillérének tekinthető, és élvezi a társadalom döntő többségének bizalmát. Ugyanakkor már az integráció eddigi folyamata is ellentmondásokkal volt terhelt, és távolról sem világos, hogy a majdani EU-tagság mennyiben váltja majd be a hozzá fűzött ígéreteket és elvárásokat.

Az Eszmélet már több alkalommal foglalkozott a kelet-nyugati aszimmetria és integráció kérdéseivel. Ezúttal Michael Hindley-nek a Spectre című internetes magazinban (bemutatását lásd az Eszmélet 35. számában) megjelent írását választottuk vitaindítóul, és ehhez gyűjtöttünk hozzászólásokat három külföldi és három hazai szakértőtől. A vélemények az alábbiakban olvashatók.

---

Michael Hindley:

Az egyetlen játéklehetőség a városban?

Történetünk az egyszeri szerencsejátékosé, aki mindig ugyanazt a kártyajátékot játszotta, és mindig vesztett, azonban sosem panaszkodott. Még akkor sem, amikor a barátai figyelmeztették, a játék hamis, azt csalók irányítják, abból a célból, hogy megfosszák őt a pénzétől. Csak annyit mondott gyászosan: “Tudom, hogy hamiskártyások, de ez az egyetlen játéklehetőség a városban!”

Az EU mint történelmi vállalkozás, nagy sikerét annak köszönheti, hogy meggyőzte az európai politikai elitet arról, a szabad piacgazdaságon alapuló szövetségi Európa az “egyetlen játéklehetőség a városban”. A másik választási lehetőség, a Szovjetunió megszégyenítően összeomlott gazdaságilag, és azoknak az embereknek a túlnyomó többsége, akik megtapasztalták a létező szocializmus mindennapjait, egyáltalán nem bánkódik emiatt. Még sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a “szocializmus” szóhoz ne tapadjon negatív jelentéstartalom a korábbi szovjet birodalom területén.

Keleten az 1989-es forradalmak felkavarodása után egy bő évtizednyinek kellett eltelnie ahhoz, hogy a helyzet tisztázódjék. Az a korai vád, amelyet annak idején cinizmusnak minősítve utasítottak vissza, nevezetesen, hogy az EU pénzalapjait (főleg a PHARE programot) arra használják, hogy a Keletet megnyissák a nyugati tőke előtt, nagyon is helytállónak bizonyult. Varsót, Prágát és Budapestet elözönlötték a yuppie politikai kalandorok, akik a privatizációnak még annál is hevesebb formáját hirdették meg, mint amit a thatcheristák otthon egyáltalán tervbe mertek venni. A kiábrándult és hiszékeny közvélemény még a számvevőszék hivatalos jelentésével is megbarátkozott, amely a PHARE programot azért bírálta, hogy a pénzeket inkább a nyugati tanácsadóknak juttatták, mint hogy helyi, nemzeti tőkét hoztak volna létre. Emlékszem ezekből a korai évekből egy lengyel miniszterre, aki kinyilvánította, hogy mire van szüksége: “Nyomatékkal kérem, NE készíttessenek még egy megvalósíthatósági tanulmányt!”

Az a terület, ahol a Kelet előrelépett, nem más, mint az olcsó és képzett munkaerő forrása. A régi, szovjet rendszer legalább hangsúlyt fektetett az alapvető műszaki képzésre, ennek a befektetésnek a gyümölcsei most már elérhetőek a telhetetlen és mozgékony nyugati tőke számára, mely szégyell rendes béreket és szociális védelmi költségeket fizetni.

Bár a Nyugat kirekeszti azokat a termékeket, amelyeket a Kelet exportálni szeretne (mezőgazdasági termékek, textil és acéláruk), ragaszkodott ahhoz, hogy a Kelet nyissa meg piacait a nyugati fogyasztási cikkek előtt. A helyi piacokra irányuló helyi termelés összeomlott Keleten.

Nemcsak a tőke, de a NATO katonai érdekcsoportja is hasznot húz a Kelet esztelen igyekezetéből, hogy mindent átvegyen, ami nyugati. Ilyen volt és marad az a kétségbeesett törekvés, hogy gyorsan hátat fordítsanak néhai szövetségesüknek, Oroszországnak. Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság türelmetlenül várta, hogy beléphessen a NATO kötelékébe, felajánlva saját csapatai bevetését bárhol, ahol csak a NATO-nak szüksége van rá. Az az elképzelésük azonban, hogy ezért kölcsönösségi alapon létezhet egy a NATO által vállalt garancia, miszerint megvédi ezeket az országokat mindennemű jövőbeli veszélytől, ami egy agresszíven nacionalista, terjeszkedő Oroszország felől érkezhet, úgy tűnik, nevetségesen és reménytelenül naiv.

Az az igazság, hogy Nyugat-Európa mindent megkap Kelet-Európától, amit csak akar, és így nem látja értelmét további engedményeknek. Valójában ez az oka annak, hogy lelassult a Kelet felvétele az EU-ba. A NATO-tagsággal kapcsolatban ma már keveset lehet tenni, de a keleteurópaiak EU csatlakozási kérelmei még biztosítanak némi manőverezési lehetőséget és teret a társadalmi szolidaritásnak.

Magán az EU-n belül a belső piac felépítéséhez vezető úton az 1992-es program nyomán, a baloldal széles bázissal rendelkező kampányt szervezett a következő jelszóval: “nincs belső piac szociális rendelkezések nélkül!” Azaz a tőke számára biztosított egységes játéktér megteremtése nem a dogozók érdekében történt. Bár a végleges “szociális rendelkezések” elégtelenek lettek, azok legalább gyűjtőpontként szolgáltak a szociáldemokráciától balra álló erők számára.

Naponta érkeznek hírek arról, hogy nyugati vállalatok termelésüket keletre helyezik. Ebben a helyzetben egy “nincs bővítés szociális rendelkezések nélkül!” jelszó jó és praktikus lépés lehet az összeurópai munkás szolidaritás megteremtéséhez. Ha nem tesszük ezt, a termelés Keletre helyezése idegengyűlölő és pusztító reakciókhoz vezethet Nyugaton.

Végül, alkotmányi szinten, minél bővebb lesz az EU, annál nehezebbé válik, hogy az egyre nagyobb szervezetet beillesszék a szövetségi intézményrendszer szűk keretei közé. Kelet-Európa számára ötven évbe telt, hogy megszabaduljon a Kreml halálos szorításától. Attól tartok, nem fog ilyen hosszú időt igénybe venni, míg fellázadnak a Berlaymont ellen.

(Fordította: Bózsó Péter)

---

Catherine Samary:

Másik Európa egy másik világ számára

Az EU számos ellentmondással találkozott a keleti bővítési politikájával kapcsolatban.

A bővítés elsősorban politikai kérdés – állítják azokkal szemben, akik a költségeket számolják, hiszen fontos stabilizálni a kontinenst, és morálisan reagálni azok türelmére, akiknek azt mondták: “privatizáljatok, szabaduljatok meg az előző rendszertől, igazodjatok a mi rendszerünkhöz és akkor ti is a nagy ’európai családhoz’, a gazdagság és a civilizáció klubjához fogtok tartozni”. Az Uniós csatlakozás perspektívája és a követelményekhez való alkalmazkodás azonban új konfliktusokat szül, amelyekre példa a jugoszláv szindróma: milyen állam irányítása alatt folyjék a privatizáció és melyik társadalmi/nemzeti réteg előnyére?

Az EU “szerkezeti kiigazítást” követel a volt kelet-európai blokktól az intézményeivel és “piaci modelljével” párhuzamosan, a “verseny támogatásának képességét” pedig a belépés előfeltételévé teszi – a “rendszerváltás” azonban magával hozta a szegénységet és a munkanélküliséget.

A bővítéssel párhuzamos politikai és társadalmi-gazdasági célok egyidejű megvalósításához azonban az európai büdzsé nevetséges: csupán az európai GDP 1,27 százaléka áll rendelkezésre (összehasonlításképpen, az USA-ban hasonló méret esetében ez mintegy 30%), ami azt jelenti, hogy csupán az optimista növekedési várakozások növelhetik a keleti irányú bővítés anyagi forrásait – ez azonban egyre kevésbé reális. A mezőgazdasági alapot ezért a lengyel bővítés előtt csökkenteni kell – ha egyáltalán fenntartható közös mezőgazdasági politika (CAP). A pénzt délről vonják majd el a kelet számára – ami együtt jár a feszültségek növekedésével.

Kelet-Európában az EU csatlakozás tagadhatatlanul összekapcsolódik – helyesen vagy helytelenül – a jobb lét reményével, a “gazdag Európához” tartozás érzésével. Még akkor is, ha ez a népszerű érzés megváltozna az Európai Bizottság által előírt és szisztematikusan alkalmazott “szerkezeti kiigazítási politika” hatására, ugyanúgy, mint az IMF esetében. Mégis, a félelem az eddiginél is nagyobb elszigetelődéstől és a veszteségtől, amit az EU-ból való kimaradás okozhat, vezethet a taggá válás, azaz a beleszólási lehetőség politikai választásához – annak ellenére, hogy az Unió intézményének és döntéshozási folyamatának jelenlegi működése általában nem enged valódi beleszólási lehetőséget.

Az Unión belüli baloldal egy része ellenzi a bővítést – azt állítják, hogy ez növelné a liberális gondolkodást a szervezeten belül. Egy adott államban, a széles körben (helyesen vagy helytelenül) támogatott integráció ellenzését elkerülhetetlenül úgy értékelnék, mintha a “gazdagok Európáját” építenék, vagy “európai erődöt” emelnének. Annál inkább, ha baloldali szemszögből beszélő emberek belülről harcolnak ellene. Egyre nagyobb egyetértés van abban, hogy a globalizáció ellenzése hatásosabb lenne európai szinten, mint pusztán nemzeti (nacionalista) alapon. Európa építésében a mai napig nincs valós nyereség, amit védeni kell, vagy amit a bővítés fenyegetne.

A bővítés valószínűleg mélyítené a meglévő konfliktusokat és nehézségeket, amelyek összekapcsolódnak azzal a ténnyel, hogy a tagországokban a növekvő szociális visszaesés egyik fő oka maga az EU. A kelet-európai emberek nem felelősek ezért, és a déli államok sem felelősek a jóléti államok pusztításáért a legfejlettebb kapitalista országokban: a saját uralkodó osztályaik és államuk választása és döntése volt ez.

Éppen ezért lényeges, hogy megváltozzon a vita természete. Először azt kell számba venni, hogy milyen témákkal foglalkozzon a baloldal a bővítés elfogadása vagy visszautasítása kapcsán.

A maastrichti Európa monetáris kritériumaival szemben több tízezer tüntető követelte Nizzában a legutóbbi EU-csúcs alatt az európai színvonalú valós szociális chartát, valamint konvergenciát a legnagyobb mértékű szociális nyereség felé, és nem az ellenkezőjét, ahová a piaci verseny vezet.

A kelet-európai emberek, miként nyugaton is, aggódnak a demokrácia hiánya miatt az Európa-építés aktuális projektjeiben. Egységes valuta? Mi a teendő? A társadalom melyik választásáért? A jövőjükért aggódó emberek milyen ellenőrzése mellett? A föderalizmus vagy konföderalizmus körüli vitákban a többségi szavazatnak vagy konszenzusnak nincs jelentősége mindaddig, amíg nem tudjuk, milyen közös projekt felé törekszünk.

A “másik Európa” elméletileg lehetséges, akár az euróval is. Nem kellene az Egyesült Európát haladó szervezetként bemutatni. A maastrichti euró azonban nem “hiba”, amit keresztül lehet vinni az elszórt ellenálláson; az elszigetelt jelölt sem állhat ellen egyedül a jelenleg előírt feltételeknek. Csupán az erőviszonyok jelentős változása tudna más logikát eredményezni.

Az európai intézmények, Központi Bank, valamint a pénz és hadsereg előtt, amelyek megvédik az “intézményi befektetők” és az uralkodó erők érdekeit, szükségünk van egy szervezett európai civil társadalom fejlődésére, amely ellenáll ezek logikájának. A kelet-európai országok új orientációjából fakadó követelések közös platformja támogatásra találna az Unión belül – a nyugati baloldalnak azonban kifogásolnia kell a fennálló kritériumokat, amelyeket előírtak a jelölteknek, hogy segítsék a kívülről jövő ellenállást!

Szükség van egy másfajta európai biztonsági koncepcióra, amely eltérne a NATO-bombázásoktól, az új fegyverkezési versenytől, az erőltetett és kiterjesztett privatizációtól s az ember áruvá való átformálásától. A másik Európára szükség van, hogy alárendelje a gazdaságot és a piaci intézményeket az egyetemesen elfogadott alapvető emberi jogoknak, és hogy megvédje a közös értékeket és a környezetet.

A valódi tét az, hogy minden egyes embernek joga legyen demokratikus módon meghatároznia prioritásait, megvédenie szociális és erkölcsi értékeit, ökológiai feltételeit – és aztán eldöntenie, hol és milyen módon tudja azokat a legjobban védeni az adott helyzetben és erőviszonyok közepette. A neoliberális Európa érdemi bírálata (valamint a vele szembeni ellenállás) az EU-n kívül és belül egyaránt lehetséges. A kapcsolatoknak, a szolidaritásnak valamint az alternatívák kidolgozásának azonban a szakszervezetek, a feministák, az ifjúsági egyesületek, és a baloldali politikai áramlatok között kell kifejlődniük, hogy megvédjék a közös célokat, ellenálljanak a piaci “szabályok” okozta társadalmi és pénzügyi dömpingnek, a kultúra lerombolásának, és a szexuális szolgáltatások kereskedelmének.

Egy hajóban evezünk – előttünk az egyetemes globalizáció. A növekvő szegénység által felvetett kérdések – beleértve a “dolgozó szegényt” (a “liberálisok” válaszát a munkanélküliségre) –, az ökológiai és egészségügyi katasztrófák, a kulturális és társadalmi visszaesések összefüggenek ugyanazzal az egyetemes folyamattal, amelyet a nemzetek feletti intézmények, az IMF, a Világbank, a WTO, valamint a fennálló Európai Unió is segítenek. A globalizáció ellenzői (a legszélesebb értelemben) Európai szinten dolgozhatnak ki alternatívákat.

(Fordította: Schmied Júlia)

---

Jörg Huffschmid:

Küzdelem a politikai változásokért

Görögország (1981), Portugália és Spanyolország (1986) felvétele az 1980-as években az Európai Gazdasági Közösségbe (EGK) pusztán politikai okokkal magyarázható. Mindhárom országban a demokratikus erők elűzték a fasiszta rezsimet, az EGK pedig örömmel fogadta a fiatal demokráciákat a Közösségben. Ennek egyik oka a politikai stabilitás létrehozása és megvédése, valamint a régi rendszer visszatérésének megakadályozása volt az új tagállamokban.

A gazdasági kérdésekkel kapcsolatban feszültség alakult ki a gazdák és bizonyos mértékben a szakszervezetek köreiben, akik a növekvő versenytől féltek, amelyet az olcsó narancs- és munkaerő-import okozott volna. Az ellenállás következménye az elhúzódó tárgyalási időszak lett. Ahhoz, hogy a bővítés elfogadhatóvá váljék a nyugati farmerek számára, és az új tagországok részére is járható út legyen, hosszú átmeneti időszakban egyeztek meg, mely idő alatt mindkét fél alkalmazkodhatott az új körülményekhez.

Hasonlítsuk mindezt össze az aktuális kelet-európai bővítési körrel! A hivatalos retorika ellenére, amely a kelet-európai átalakulás valamint az összeurópai béke, demokrácia és jólét színterének létrehozása érdekében történő EU bővítés történelmi fontosságáról beszél, az EU hangneme jóval keményebb lett, a pályázó országok elé állított követelményeket lényegesen megemelték, ráadásul a csatlakozást támogató szándék is gyengült. Az új tagállamoknak a teljes közösségi joganyagot (acquis communitaire) át kell venniük – amelyet főként a szabadpiaci ideológia, a dereguláció és a szociális rendszer lerombolása (“modernizáció”) vezérel –, mielőtt bebocsátást nyernek az EU-ba. Másfelől a munkalehetőség és a mezőgazdasági piac hosszú ideig széles körben zárva marad előttük, az átmeneti időszakot megkönnyítő pénzügyi támogatás azonban rendkívül alacsony – és főként az EU-n belüli leggyengébb államok kárára történik a finanszírozás. Úgy tűnik, a Nyugat kezd rájönni arra, hogy hivatalos bővítés nélkül is élvezheti a keleti gazdasági térfoglalás összes hasznát (nyitott piacok, beruházási lehetőségek és kedvező politikai infrastruktúra), azaz anélkül, hogy kitenné magát annak a veszélynek, hogy az új tagállamok kívánságainak is eleget kelljen tennie (a csatlakozni vágyó államok EU tagokként növelhetnék befolyásukat az EU fejlődés fő irányának módosítása érdekében).

A kelet-európai csatlakozási tárgyalások olyan időpontban zajlanak, amikor az EU a Közösség átszervezésének politikáját sietteti, amely folyamat a Maastrichti Szerződéssel kezdődött, és amelyet az Amszterdami Szerződés, az 1997-es Stabilitási és Növekedési Paktum, valamint 1999-ben a monetáris unió bevezetése szilárdított meg.

Jelenleg ez a stratégia a társadalombiztosítási rendszer és az európai pénzügyi piacok “modernizációját” tűzte céljául. Ezen területeken az EU az amerikai kapitalista modelltől eltérő specifikus szabályozásokat és biztosítékokat alkalmaz. Ezek a különbségek a lakosság többsége számára előnyösek, viszont a versengésből adódó hátrányt jelentenek az európai gazdasági rendszerek számára, ezért a Bizottság politikájának fő irányvonala – a fennálló EU-ban és Kelet-Európában egyaránt – a szociális rendszer és a pénzügyi piacok amerikai típusú intézményekké történő átalakítása. Ennek bevezetése azonban tovább növelné a hatalmas bankok és intézményi befektetők gazdasági és politikai hatalmát, tovább gátolná a növekedést és a foglalkoztatást, növelné az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt, valamint csökkentené a többség demokratikus lehetőségeit – Nyugaton és Keleten egyaránt.

A fenti megállapításokból következik, hogy a legnagyobb kihívás a haladó erők számára Nyugat- és Kelet-Európában a küzdelem az egyre inkább tekintélyelvű piaci radikalizmus neoliberális erőivel szemben. A Nyugat fő feladata: ellenállni, visszautasítani a szociális rendszer lerombolás útján történő modernizálását és rugalmassá tételét; és ezzel egy időben bemutatni a gazdasági és társadalmi fejlődés lehetséges módjainak előnyeit és megvalósíthatóságát, a teljes foglalkoztatottságon, erős szociális rendszeren, az ökológia fenntarthatóságán és nagyobb társadalmi méltányosságon alapulva. Egy alternatív fejlődési modell ezen sarkkövei természetesen nem csupán intellektuális érvek, hanem elsősorban a társadalmi és politikai mobilizáció alapjai. Keleten a feladat hasonló, bár a kiindulási pont eltér: meg kell akadályozni, hogy a még folyamatban lévő társadalmi és gazdasági átalakulás a neoliberális irányba haladjon tovább, amely a többség számára pusztító társadalmi következményekkel járna.

Ebből a szemszögből nézve a bővítéssel kapcsolatos problémák másodlagos kérdésnek tűnnek a keleti és nyugati fejlődés szociális és demokratikus tartalmú problémáihoz képest, az elkövetkezendő években azonban nagy lesz a jelentőségük a valós európai folyamatra nézve. A bővítés kudarca növelné a feszültségek és a heves politikai konfliktusok lehetőségeit az EU és Kelet-Európa között, valamint a kelet-európai országok között és azokon belül is. Az új nacionalizmus és sovinizmus megerősödése rendkívüli módon megnehezítené a progresszív bírálatokat és javaslatokat. Ezért a haladó erők érdeke törekedni a bővítésre, és harcolni a jobb és igazságosabb feltételekért a bővítés során.

A keleti országok számára mindenképpen kifizetődő lenne, ha abbahagynák a csatlakozásért folyó versengést (“küzdelem a végsőkig”), ehelyett bővítenék a kölcsönös gazdasági és politikai együttműködés kereteit. Ez megerősítené pozíciójukat az EU-val folyamatban lévő tárgyalásokon, és ezzel egy időben a regionális gazdasági együttműködés csökkentené a Nyugat-Európától való gazdasági függésüket.

Az EU haladó erői számára a keleti bővítés kérdése jó lehetőség arra, hogy az EU-n belüli demokráciával, társadalmi összetartással, szolidaritással, valamint makrogazdasági politikával kapcsolatos régi kérdéseket új szintre emeljék: a korai bővítés a demokrácia számára lenne kedvező, hiszen az új tagállamoknak lehetőségük nyílna részt venni Európa további fejlődésének az alakításában – ahelyett, hogy egyszerűen elfogadtatnák velük az elkövetkezendő néhány évben napirendre kerülő fontos döntéseket.

A bővítés új vitákat igényel a strukturális alapok mértékéről és összetételéről is, ami eszköze lehet az EU-n belüli gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésének, és a társadalmi kohézió erősítésének. Ha e cél támogatásra talál, elkerülhetetlen a strukturális alapok nagymértékű növelése ahhoz, hogy enyhítse az új országok csatlakozási terhét anélkül, hogy növelné az egyenlőtlenséget a régi EU-n belül. Ahhoz, hogy a gazdasági integráció ne a gyengébb szektorok megsemmisüléséhez és a gyengébb régiók elnéptelenedéséhez vezessen, átmeneti (derogációs) időszakokat és reorganizációs programokat kell együttesen alkalmazni.

A bővítés új fényt fog vetni a makrogazdasági politikára is: valóban el kellene fogadnunk, hogy az európai egység kérdése – és ezáltal az európai béke és politikai stabilitás kérdése is – alárendelődjék egy fundamentalista gazdasági doktrínának, amely a magántulajdont, a szabadpiacot valamint a stabil árakat a gazdasági fejlődés szükséges és elégséges feltételének tekinti?

Természetesen nincs biztosíték arra, hogy a kibővített EU haladó erői sikeresek lesznek. Jobb eredményre azonban a bővítés elmaradása esetén sincs biztosíték. Mégis, ez utóbbi esetén a politikai kockázat rendkívül nagy. Befejezésképpen, véleményem szerint nem a bővítés helyeslése vagy elutasítása a kérdés, a feladat a baloldali erők megerősítése valamint a küzdelem az EU struktúrájának és politikájának megváltozásáért a bővítési tárgyalások alatt és után.

(Fordította: Schmied Júlia)

---

Peter Gowan:

Közeleg az igazság pillanata

Úgy tűnik, hogy az Európai Unió keleti bővítése az európai integráció számára a legnagyobb kihívás, legalábbis a hidegháború óta. Valójában azonban nem az. Legfeljebb katalizátor szerepet tölthet be, sietteti a sokkal alapvetőbb feszültségek felszínre kerülését.

Az Európai Unió egységesítési folyamatát a nyolcvanas évek óta egy társadalmi koalíció vezette, amelyeket a nyugat-európai országok osztályviszonyainak átszerkesztését tűzte ki célul nemcsak gazdasági értelemben, hanem a társadalmi és a politikai életet is magába foglalóan. Ez a koalíció egységesen lépett fel a külső kihívásokkal szemben és kihasználta az új ideológiai lehetőségeket, amelyeket a szovjet tömb összeomlása és a nyugat-európai baloldal irányvesztése kínált. Csökkentették az európai munkásosztály jólétét és hatalmát, ugyanakkor a nyugat-európai tőkések társadalmi és politikai erejét növelték, termelési eszközeit felvirágoztatták. Az Európai Unió egységesítése a fenti társadalmi érdekszövetség uralmának politikai és jogi-intézményi formája volt.

Ez az erőfeszítés figyelemre méltóan sikeresnek bizonyult. Ami a művelet gazdasági és társadalmi költségeit illeti: hosszan tartó gazdasági recesszió, magas szintű munkanélküliség, nagymértékű és növekvő elszegényedés és lecsúszás volt az ára.

Ennek az érdekszövetségnek valószínűleg a legfeltűnőbb sikere az a képessége volt, hogy a nyugat-európai szervezett munkások nagy részét maga mögé tudta állítani. Ez részben az európai munkásmozgalmon belül a szociáldemokrácia folytatódó ideológiai vonzerejének köszönhető, vagy talán még inkább annak tudható be, hogy Európa legnagyobb vállalatai meggyőzték saját munkavállalóikat arról, hogy kövessék őket a “nagyobb piacra” vezető úton. Természetesen a meggyőzésben döntő tényező volt az a félelem, hogy ellenkező esetben az elbocsátottak közt, Európa munkanélkülijeinek tartalékseregében végzik.

Mindazonáltal ez az érdekszövetség sok szempontból törékeny, valamint belső ellentmondások osztják meg, továbbá minél sikeresebb a jólét és a hatalom átcsoportosításának folyamatában, annál inkább felszínre törnek benne az ellentmondások. Íme néhány.

A hatalom átcsoportosítására az európai integráció politikai eszközként való használata pontosan azért bizonyult tökéletes választásnak, mivel az Európai Unió demokratikus ellenőrzése hiányzik. A gépezetéhez való hozzáférés könnyen korlátozható csak állami és nagyvállalati döntéshozók számára. De a demokratikus hitelesítés hiánya látványos robbanással fenyegeti ezt az érdekszövetséget. Az Európai Unió hiányzó demokratizmusa nem egy egyszerű, félreállítható probléma, jogi-politikai ereje aláássa a tagországok politikai irányítási rendszereit, mivel lerombolja a domináns pártok hatóerejét, ami a transzformációs taktikán alapul. A transzformációs taktika a pártok elitjét ragadja magához egy olyan cél érdekében, ami a tagállamok több nagy társadalmi csoportjának értékrendszerével nem egyeztethető össze.

A hatalomátcsoportosításnak nincsenek jól meghatározott korlátai. Néhányan egészen a világháborúk közti állapotokig akarnak visszanyúlni, mások megállnának ennél hamarabb, de nincs egyeztetett program és határ ebben az érdekszövetségben. A hatalom átcsoportosítása addig folytatódik, amíg a társadalmi vagy politikai ellenállás külső sokkhatása egy válság során fel nem bontja az érdekszövetség egységét.

Az Európai Unió integrációjának eszközként való felhasználása egyre élesebben veti fel az Európai Unió végső állapotának kérdését a politikai színpadon. Hová tart az EU? Vajon szövetségi állam lesz-e vagy az atlanti rezsim része, megosztott pénzügyi rendszerekkel, alárendelve az Egyesült Államok politikai-katonai és globális gazdasági irányításának? A társadalmi hatalom átcsoportosításának konszolidációja szövetségi megoldást kíván, de a szövetségi berendezkedés azzal fenyeget, hogy csata alakulhat ki az óceán túlsó felével, amiben az érdekszövetség egy része az Egyesült Államok mellé állna. Ez a kérdés felrobbanthatja az érdekszövetséget.

Az e kérdés köré csoportosuló feszültségek nyilvánvalóak voltak a nizzai kormányközi tanácskozáson. Ez szintén nyomon követhető az Európai Központi Bank és különféle kormányok valamint az érdekszövetség más részei közti feszült viszonyban. Olyan feszültségek ezek, amelyek túlmutatnak Duisenberg nevetséges baklövésein. Nagyon gyorsan kirobbanhatnak, és váratlanul tovaterjedhetnek ezek a feszültségek az egymásra rakódó társadalmi mozgalmakon keresztül, ami a nyugat-európai politika egyre jellemzőbb vonása lesz, ha a domináns pártokat fogva tartják a “testre szabott taktikák”. Ezeknek a feszültségeknek és veszélyeknek a leszerelése megköveteli az erős, rugalmas európai végrehajtó hatalmat. Ennek a kritériumnak a jelenlegi intézmények nem felelnek meg: az Európa Tanács politikai fejlődését merevség és széttöredezettség jellemzi.

Az Európai Unió ilyen politikai összefüggések mentén közelítette meg Közép- és Kelet-Európát a kilencvenes években. A ’létező szocializmus’ összeomlása lehetőséget teremthetett volna egy olyan kelet-európai szerkezetváltásra, ami fellendíthette volna a nyugat-európai termelési rendszert. De ez a stratégia elhalasztotta és ezzel aláásta volna az érdekszövetség azon igyekezetét, hogy Nyugat-Európában a jólétet és hatalmat átcsoportosítsa. Ezt helyettesítendő eldőlt, hogy a Keletet a maradékelv alapján kezelik: megakadályozzák, hogy termelőerői a legkisebb gazdasági feszültséget is okozzák a már amúgy is nagyon feszült nyugat-európai gazdasági és társadalmi helyzetben, amíg a hatalomátcsoportosítás tart. Továbbá vagyontárgyait és piacait megnyitják a Nyugat előtt. Ezen felül megakadályozzák, hogy megrendítse a nyugati érdekszövetség azon képességét, hogy a nyugati munkásmozgalmat a saját oldalán tartsa, azaz nem lehet látványos az elmozdulás az olcsó keleti bérmunka felé.

Keleten, úgy, ahogy Nyugaton is, az érdekszövetség tevékenysége az Európai Unió működési szerkezetén keresztül nyert hitelesítést és általa bonyolódott le: a hatalmas és romboló társadalmi beavatkozás Keleten az Európai Unió tagságára való felkészülésként nyert igazolást. Ez a taktika különlegesen hatékonynak bizonyult: csak nagyon kevesen tudták elképzelni azt, hogy a keleti politikai elitek képesek túlélni az elmúlt tíz év zűrzavarát és pusztítását anélkül, hogy politikai rendszerük darabokra szakadt volna. Délkelet-Európa kétségtelenül odaveszett, de az átalakulást átvészelték a Németországot és Ausztriát határoló ütközőállamok.

Ennek a politikának az ellentmondásai napjainkban kerülnek a felszínre. Az Európai Unió ezen országok legtöbbjének termelési potenciálját meggyengítette az elmúlt tíz évben a teljes tagság ígéretével, amit most teljesíteni kell. Ezek az országok a csatlakozás lázában égnek.

A neoliberalizmus machiavellista radikálisai, közülük is nevezetesen a britek és a bankárok, a keleti bővítést úgy tekintették, mint a gazdagság és hatalom amerikai módon véghezvitt nyugat-európai átcsoportosítási folyamatának végső stádiumát. Ha ezek a keleti országok egyszer belülre kerülnek, akkor lehetőséget nyújtanak arra, hogy az országok között szabályozási verseny alakuljon ki, ami egyszer és mindenkorra alááshatja az európai társadalmat. Ez megtörténhet. Egy másik nézet szerint a csatlakozás számos keleti gazdaság számára megadhatja a végső megnyomorító csapást, azoknak, amelyek még az átalakulási szakaszban vannak, messze a fenntartható növekedéstől. Erre Lengyelország a példa.

De bármi is az eredménye a bővítésnek, abban biztosak lehetünk, hogy az eddigieknél még élesebben fogja ráirányítani a figyelmet az Európai Unió jövőjét érintő kérdésekre, amelyeket a jelenleg uralkodó érdekszövetség nem tud és láthatóan egyre inkább képtelen megoldani.

Ami az európai baloldalt illeti, nem szabad belebonyolódnia sem a keleti bővítés ellenzésébe, sem abba, hogy jogi akadályokat gördítsen az olcsó keleti bérmunka alkalmazása elé. (Szerintem Michael Hindley javaslatai új társadalmi minimumokra ebbe a típusba sorolandók.) A központi kérdésre kell összpontosítania, azaz magára az Európai Unió mibenlétére. A jelenlegi érdekszövetség, amely az európai színjátékot irányítja, egy visszataszító és valószínűleg zavaros jövő felé vezeti a földrészt.

Demokratikus társadalmi ellenőrzés alá kell vonni az európai pénzügyi és költségvetési politikát. Szükség van egy új, növekedésvezérelt gazdasági stratégiára, amely az újraelosztásra, az összkereslet növelésére és a szelvényvagdosás visszaszorítására épül. Továbbá szükség van egy összeurópai kongresszusra, ahol kimunkáljuk az Európai Unión kívüli országok életképes kapcsolódási módját az új Európai Unió gazdaságához.

(Fordította: Bózsó Péter)

---

Balázs Péter:

A kényszerházasság nem játék!

Valóban nem lenne más “játékra” esély a környéken, mint amit a nagyhírű brüsszeli épület, az éppen teljes renoválás alatt lévő Berlaymont szabadpiaci gazdasági alapokra felépített föderalista palotája kínál? Kétségtelen tény, hogy az Európai Unió keleti kibővítésének élcsapata (a visegrádi négyek és Szlovénia) már annyira előrehaladt a csatlakozási tárgyalásokkal, hogy a visszafordulás vagy kiugrás bel- és külpolitikai hitelvesztéssel járna. A folyamatot gyorsítani képtelenek (legfeljebb lassítani tudnák, ha az EU által kiszabott feladatokat nem teljesítenék, ez azonban nem érdekük). A külpolitikájuk tengelyében így további néhány évig (a rendszerváltástól számítva összesen kb. másfél évtizedig) az EU-csatlakozás ügye áll, ami a reménykedés mellett bizonytalanságot, külső döntésektől való függést visz tájékozódásuk és tervezésük alapvető folyamataiba. Az ilyen helyzet, ha sokáig tart, semmiképpen nem szerencsés, minthogy közvetve korlátozza a szuverenitást anélkül, hogy ezért cserébe adna valamit (a szűkre szabott előcsatlakozási programokon és a majdani EU-tagság ígéretén kívül).

Az ún. euro-atlanti szervezetekbe való egyenjogú befogadás Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltások végső jutalmaként tűnik fel. Valójában egy korábbi vágy megkésett beteljesítéséről van szó. Magyarország esetében például tudott dolog, hogy a késő kádári kor ún. reformkommunista elitje intenzíven kereste a kapcsolódást a nyugati világhoz. E közeledés mérföldkövei voltak – növekvő szovjet rosszallás mellett – az 1973. évi GATT-tagság, az 1982. évi IMF- és Világbank-csatlakozás, sőt a majdani NATO-tagság esélyének – akkor hajmeresztő hatású – említése 1988-ban. Ebben az időszakban, a roskadozó KGST falai közül kitekintve a sikeresen fejlődő Európai Közösség rendkívül vonzónak látszott. Vajon okoz-e majd akkora gyönyörűséget a régóta húzódó frigy kései megkötése, mint ha például az 1980-as évtized elejének titkos magyar tapogatózásai találtak volna megértő fogadtatásra a nyugat-európai integrációnál?

Ami az Európai Unió helyzetét illeti, a XXI. század elején már a “végső” válaszokat kellene megfogalmaznia mind az integráció belső “elmélyítése”, mind pedig újabb tagok felvétele tekintetében. Az integrációs fejlődés ugyanis láthatóan elérte azt a szintet, amikor további minőségi fokozatok már technikailag nehezen lennének kivitelezhetőek (pl. a gazdasági összefogás a közös pénzen túli szférában), vagy politikailag nem vonzóak a résztvevők számára (ilyennek tűnik a kül- és biztonságpolitika, illetve a bel- és igazságügy közös kormányzása). Mindez napirendre tűzte az egész konfiguráció jellegének meghatározását, vagyis a kezdetek ködbe vesző föderalista eszméi helyett az integrációs szervezet és az azt alkotó államok pontos viszonyának megfogalmazását. Az élénkülő vitát Joschka Fischer 2000. május 12-i beszéde és Jacques Chirac június 27-i válasza indította el. Hasonló a helyzet a bővüléssel: mindenekfölött azt kellene eldönteni, hogy egyáltalán hány új taggal terhelhető még az integráció döntési és intézményi struktúrája, finanszírozási forrásai, munkaerő piaca stb. Hindley-nek annyiban igaza van, hogy a teljes jogú EU-tagság mint abszolút külpolitikai prioritás, ma az “egyetlen játék” Közép- és Kelet-Európa rendszert váltott (és felaprózódott) államai számára. Más, alternatív megoldás után azért sem néznek, mert az Európai Unió reménydús várakozásokat keltett körükben (amelyek a saját kapacitásaihoz mérten mindenképpen túlzottak). Főleg ezzel magyarázható az, hogy az EU-tagság alatti, következő fokozat, a szinte tetszés szerint gazdagítható EU-társulás intézménye minden politikai vonzerejét elvesztette. Expanzív vágyaitól vezettetve tulajdonképpen maga az Unió devalválta az egyébként rangos társult viszonyt, amely – nevétől és tartalmától függetlenül – Ankarától Tallinig már senkit nem boldogít. Ami azonban az Európai Unióhoz fűződő viszonyra leszűkítve igaz, az nem állja meg a helyét a tágabb kontextusban. Az Európai Uniónak ma már nemcsak alternatívája, hanem egyben veszélyes versenytársa is van, nevezetesen a tágabb földrajzi dimenziókban felgyorsult fejlődési folyamatok, amelyet globalizációnak is neveznek. Például nincs feltétlenül szükség drága és körülményes integrációs szervezetre ahhoz, hogy napjainkban gyorsuljon a termékek, szolgáltatások és kiváltképpen a tőke és technológia áramlása. Ezeknek a folyamatoknak az interkontinentális hullámai már átcsaptak az Európai Unió falai felett.

Ugyancsak óriási tévedés Hindley részéről a Szovjetuniót (illetve általa a KGST-t) visszamenőleg a nyugat-európai integráció “alternatívájának” nevezni. E fogalom lényegéhez tartozik a választás bizonyos esélye párhuzamos lehetőségek közül. Ha valaki, akkor éppen a közép-kelet-európai népek tudják a legjobban, mennyire alternatíva nélküli volt térségükben a második világháború végén a – Nyugat által is szentesített – szovjet expanzió. Sztálin világosan megmondta, hogy a meghódított területeken mindenki bevezeti a saját rendszerét. Az összeomlott és részekre hullott orosz birodalom esetében viszont már oktalanság újabb expanziótól tartani csakúgy, mint a NATO-nak a kölcsönös védelemre vonatkozó kötelezettségét, illetve annak alkalmazhatóságát kétségbe vonni.

A XXI. század küszöbén a nyugat-európai államok gazdasági és politikai szerveződését keretbe foglaló Európai Unió és a hajdani német geopolitikában “köztes térségnek” (Zwischenraum) nevezett közép- és kelet-európai sáv számára az egyesülés nem a lehetséges választások egyike, hanem egy új keletű sorsközösségen alapuló kényszerpálya. Ha erről az útról bármelyikük letér, akkor pozíciókat veszíthet a nemzetközi versenyben. A bipolaritás utáni, nyugtalanul változó világban ugyanis Nyugat-Európát ugyanaz az erőtér szorongatja, amely keleti szomszédságát. Az egyik oldalról a kormányozhatóság hagyományos, állami keretei közül kiszabadult, meredeken gyorsuló műszaki és gazdasági fejlődés hatásai; a másik oldalról a rendszerváltások által szétdúlt és feltördelt állami keretek romjain tomboló, évtizedeken át visszafojtott fogyasztási vágy következményei. Végső soron ugyanarról a problémáról van szó: a klasszikus kapitalizmus két istensége, a profitmaximalizálás mint hajtóerő és a szabadpiac mint önszabályozó játéktér feloldhatatlan és életveszélyes konfliktusba került egymással. Csakhogy míg a Csendes-óceán partjain a termelés és marketing mind újabb technikái nyomán felduzzadt profitáradat ömlik ki az amúgy gondosan szabályozott államok határai közül, a rendszerváltások keleti pólusain (a FÁK-államokban és a Balkánon) a diktatúrákat követő szabály- és intézmény nélküli vadpiacokon etnikai színekkel is kipingált érdekcsoportok vívják halálos csatáikat a megszerezhető haszonért és pozíciókért.

Az Európai Unió mint integrációs intézmény a globális gazdasági túlerővel szemben a saját integrációjának tökéletesítését (“mélyítését”), a keleti szomszédoktól betörő kockázati tényezőkkel pedig a bővülés perspektíváját szegezné szembe. A “kétfrontos harc” azonban túl nagy tehertétel a zavartalan belső érdekharmonizáláshoz szokott szervezet számára. Ráadásul a körülményes és túldimenzionált folyamatok alkalmatlanok a kemény döntésekre (pl. az agrárpolitika vagy a munkaerő piac gyökeres reformjára) és kiváltképpen váratlan helyzetek kezelésére (pl. a tagjelölt államok belső politikai-gazdasági helyzetében előálló változások következményeinek gyors levonására). Márpedig az Európai Uniónak létérdeke, hogy cselekvőképességét lényegesen javítsa. Ehhez le kell zárnia a bevezetőben említett, legfontosabb nyitott kérdéseket. Ez esetben az “egyetlen játék” élvezetes és nyereséget hozó tevékenységgé válhat minden európai résztvevő számára. Ha azonban az Unió elszalasztja a megújulás esélyét, akkor nem kínál valódi perspektívát a keleti és déli szomszédainak. Ez a perspektíva nem feltétlenül jelentene teljes tagságot, de mindenkinek nyújtana bizonyos védettséget a káros külső hatások ellen, és megadná a fejlődés kedvezőbb esélyét. A pozitív változat előnyei mellett eltörpülnének a más munkavállalókkal vagy munkaadókkal szembeni, irigységtől fűtött idegengyűlölet alantas indulatai. A negatív forgatókönyv ezzel szemben az intoleráns szélsőjobb további térnyerését hozná, a fő hatalmi kérdés pedig az lenne, hogy ki a nagyobb úr Európában (keleten és nyugaton egyaránt): a szociális, környezetvédelmi és más normákon áthágó transznacionális tőke, vagy az “oroszajkú” maffiák.

Lehet, hogy az Európai Unió is hasonló alapos átalakításra szorulna, mint a jelképpé vált Berlaymont épülete: amikor kiderült, hogy azbesztet tartalmaz, minden régi bútort és iratot kihordtak belőle, a szerkezetet kicserélték, modern külsőt és belsőt kap, és hamarosan új rend szerint költöznek vissza az Unió tisztviselői. Más lesz benne az élet, mint azelőtt.

---

Galló Béla:

Várni és remélni

Ahogy arra már több hozzászóló is rámutatott, az igazi kérdés persze az, hogy milyen Európai Unióhoz fogunk majd tartozni, de azért a csatlakozási folyamat világpolitikai feltételrendszere sem hanyagolható el, hisz alapjában véve ettől függ, hogy mikor, illetve, hogy egyáltalán csatlakozhatunk-e.

Annak idején az európai integráció folyamata a II. világháború után kialakuló jaltai világrend logikájához illeszkedett, Európa kelet-nyugati (KGST kontra Közös Piac) megosztottsága mintegy leképezte a bipoláris globális erőviszonyokat, s a nyugati integráció fejlődése nem utolsósorban e szembenállás következményeiből nyerte energiáit. A jaltai szisztéma felbomlásával azonban alapjaiban változtak meg a világpolitika koordinátái. A Szovjetunió szétesésével a hagyományos ellenségkép eltűnt, megszűnt a közvetlen fenyegetettség pszichózisa. Újra létrejött a német egység, ami Németország korábban sem csekély gazdasági, de főleg politikai súlyát erősen megnövelte, régi és új problémák, félelmek egész sorát vetve fel ezzel.

Mindezek következtében Európában megszűnt a hidegháború által szentesített megosztottság, a mai különbségek egészen más jellegűek. Ráadásul a korábbi folyamatos bővüléssel sokkal összetettebbé váltak az Európai Unión belüli érdekviszonyok, noha a német–francia–angol dominancia alapjaiban fennmaradt, de immár mindenképpen számításba kell venni a brüsszeli központ, valamint az új tagok érdekérvényesítési lehetőségeit is. Bonyolult erőterek, új logikájú erőterek jöttek létre a kontinensen és az unión belül is, miközben persze elvileg lehetővé vált, hogy a “féleurópai integráció” vertikálisan (a mélyítés, azaz a politikai integrálódás), illetve horizontálisan (a bővítés, vagyis egyre több ország felvétele) révén folyamatosan valóban összeurópai integrációvá teljesedjék ki.

Csakhamar világossá vált azonban, hogy a hidegháború akadályai helyén legalább hasonló nagyságrendű gyakorlati nehézségek tornyosulnak és a kialakult helyzetre nincs átgondolt uniós stratégia, inkább csak a nemzeti érdekellentéteket tükröző, egymással vitázó koncepciók léteznek, amelyek mögött – a teljesség igénye nélkül – az alábbi általános dilemmák húzódnak meg: 1. Az egyre élesedő gazdasági rivalizálásban hogyan alakul az Európai Unió helyzete a másik két világgazdasági erőközponthoz képest? 2. A szovjet fenyegetés eltűntével fennáll-e még az euro-atlanti politikai és biztonságpolitikai együttműködés korábbi hőfoka, avagy itt az ideje, hogy az unió ezen a téren intézményesen megfogalmazza a NATO-éval nem mindig azonos érdekeit. 3. Mit lehet kezdeni az Európán belül is egyre inkább kialakuló Észak-Dél szakadékkal, amely mindenfajta integrációt fékez, akadályoz és veszélyeztet?

Ezekből a dilemmákból aztán további alproblémák bomlanak ki. Választ kellene találni például a bővítés és/vagy mélyítés strukturális kihívására, mert alapvetően ettől függ az európai térség világgazdasági helytállása, versenypozíciója s ez határozza meg önálló politikai egységként való fellépésének lehetőségeit és határait is. Ha igaz az, hogy néhány éven belül Közép-Európa, majd távlatilag Kelet-Európa is belép az Unióba, akkor ennek forrásigényét ki fogja biztosítani? Ha pedig nem lép be, az megnehezíti, lelassítja, sőt lehetetlenné teheti a bővülés folyamatát, ami viszont végső soron egy új – szociális – vasfüggöny kialakulását jelentheti, azaz csupán a “féleurópai” integráció mélyülhet, folytatódhat. Csakhogy – és ez az igazi dilemma – gazdaságilag nem ez szolgálja-e jobban – legalábbis rövidtávon – a “kemény mag” külön-külön nemzeti, illetve közös világgazdasági érdekeit? Hiszen ha a “mit kapunk a bővülésért cserébe?” kérdést ma teszik fel, ki tudja, valójában milyen választ fogadnak el megnyugtatónak? Azt, hogy cserébe Közép- és Kelet-Európát kapják mindazokkal a gazdasági, ökológiai és politikai problémákkal együtt, amelyek ma és még feltehetően jó ideig Európának ezt a részét jellemzik – nos, ezt a megnyugtatást aligha találhatják elfogadhatónak. Emiatt nemigen mondanak majd le szuverenitásuk további elemeiről, kialakulhat és megerősödhet viszont “féleurópai” identitástudatuk – és éppen Európa szegényebb részeivel szemben.

Mindezeket összegezve megállapíthatjuk, hogy bár az elmúlt másfél évtizedben a nagyrégiók közötti versengés globálissá válása felgyorsította az európai integrációt, s ehhez a világpolitika nyolcvanas évek végi történelmi fordulata – elvileg – kedvező nemzetközi politikai feltételeket teremtett, gyakorlatilag azonban az unió – mint története során mindig – változatlanul a külső nyomások és a belső megosztottságok egyidejű hatása alatt áll. Illúziók nélkül szemlélve csatlakozási lehetőségeinket ez annyit tesz, hogy az európai integrációs folyamatban haladás mindig csak akkor történt, ha és amennyiben a meghatározó nemzetállami érdekek egybeestek, legyen az a kül- vagy a gazdaságpolitika. Ezzel szemben, amikor olyan átfogó megoldásokat céloztak meg, amelyek egy-egy politikai-eszmei össztervezet miatt eltávolodtak a konkrét állami érdekpozícióktól, a meghiúsulás szinte előre jelezhető volt. Mindebből pedig egy csatlakozni kívánó ország számára elsősorban az következik, hogy lehetőleg minél pontosabban számítsa ki a külső nyomások és belső megosztottságok mindenkori eredőjét, s minél józanabbul, de egyúttal eltökélten mérlegelje a számára kínálkozó cselekvési lehetőségeket. Mindenekelőtt Európának, s benne főként az Európai Uniónak a világgazdasági és világpolitikai fejlemények következtében bekövetkező érdekmódosulásait kell folyamatosan elemezni, s ugyanezt legalább ilyen alaposan elvégezni az egyes országok vonatkozásában is.

Ellenkező esetben csak az marad nekünk, ami persze a legpontosabb elemzésekkel együtt is sajátunk, már ami a Nyugathoz tartozás örökzöld keleti igéit illeti: várni és remélni.

---

Artner Annamária:

Bárgyú játékosok

Érdekes és szinte minden tekintetben találó Michael Hindley írása, amely arra mutat rá, hogy az EU piacának egységesülése és növekedése a nemzetközi nagytőke érdeke, így az EU kibővülése csak addig fontos számára, amíg új piacokat nyerhet. Mivel ezt már Kelet-Európában ingyen megkapta, nem áll érdekében az esetleges pénzügyi transzferekre jogosító kibővülés. Az európai piac egységesülése természetesen nem a dolgozók, hanem a dolgoztatók érdekeit szolgálja, miként az egész mai globalizáció.¹ Ezért minden tett helyénvaló, amely a tőkével nem rendelkezők (tehát csak munkaerejük eladásával megélni tudók – klasszikus nevükön “munkásosztály”) naponta sérülő érdekeit védi, helyzetük nehezítését lassítja-akadályozza. Tudni kell azonban, hogy ezek a lépések egyben szükségszerűen a tőke értékesülését gátolják, vagyis a mai gazdasági rend (a termelőeszközök magántulajdonára épülő termelés) alapjait ássák alá. A kiszolgáltatottak érdekvédelme tehát csak a régi keretek szétfeszítésével lehet sikeres. E sommás véleményemet az alábbi okfejtéssel igyekszem alátámasztani.

A nemzetközi tőke uralma, mai nevén a globalizáció a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű szakasza, a tőke növekedési hajlamában rejlik. Lényege a transznacionális tőke méretének, súlyának, s ezáltal világgazdasági szerepének ugrásszerű megnövekedése, a transznacionális monopolkapitalizmus.² A folyamat a 70-es években indult, de – a nemzetközi fúziókkal, felvásárlásokkal – a 90-es években bontakozott ki, vált dominánssá.

A globalizáció tehát a XX. század elejére kialakult monopolkapitalizmus egy újabb fejlődési szakasza. A termelés nemzetköziesedése (a tőkekivitel) már ekkor is meghatározó volt a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődése, formája szempontjából. A XX. században a válságok, háborúk és nem utolsósorban a szocialista országok jóléti demonstrációs hatása (!) nyomán megnőtt a tőkés állam szerepe. Mindeközben működött a piaci spirál: a konkurencia nyomán fejlődött a technológia, koncentrálódott a tőke, s mindennek következtében éleződött a konkurenciaharc, ami ismét a technológia fejlesztésére, tőkekoncentrációra ösztönzött, és így tovább. Az e folyamatban mind nehezebbé váló profittermelés (csökkenő profitráta!³) kényelmetlenné tette az állami újraelosztás révén fenntartott jóléti rendszereket, egyáltalán a költséges állami tevékenységet. A mikroelektronikai áttörést hozó 70-es években a tőke kutyaszorítóba került (növekedése elé akadályok gördültek), melyből csak mind újabb értékesítési és termelési (áru- és munka-) piacok tudták és tudják időről időre kirángatni – amíg még vannak ilyenek.

Az első segítség az olajárrobbanás nyomán felhalmozódott bankbetétek (“petrodollárok”) olcsó kihelyezésével, tehát a fejlődő országok tömeges hitelfelvételével jött. Ezekből a hitelekből a fejlődő (és szocialista) országok felvásárolták a nyugaton már (kellő profittal) eladhatatlan fogyasztási és termelőeszközöket, beruházási projekteket finanszíroztak, amelyekből nagyrészt az odatelepülő nemzetközi vállalatok húztak hasznot, exportot támogattak, hogy termékeik alacsonyabb áron kerülhessenek be a fejlettek piacára stb. A centrum első nagy ciklikus válságát tehát, amelyet a 70-es évekre beérő mikroelektronikai forradalom idézett – volna – elő, a hitelkihelyezéssel odázták el, pontosabban – mint azt az 1982-ben kirobbant adósságválság bizonyítja – hárították át a fejlődő országokra. (A válságot képviselő parlag tőkéket, a Nyugaton az adott termelési szerkezetben profittal nem befektethető “petrodollárokat” kölcsönadták a fejlődőknek, hogy azok e pénzen vásárolják meg tőlük az erkölcsileg kopott – tehát világpiaci mértékkel már abban a pillanatban is elavult – technológiákat, készletetek, majd fizessék vissza a kölcsönt kamattal, ami a 80-as évekre ráadásul megugrott. Ha erre nem képesek, annak hibás gazdaság- és különösen beruházáspolitikájuk, elavult termékszerkezetük az oka…)

A 70-es évek elején így “lefojtott”, illetve áthárított válság 1982-ben, az adósok fizetésképtelenségének beálltával elemi erővel tört volna felszínre a hitelező országok, még pontosabban a nemzetközi nagytőke összefogása nélkül. Mivel a fejlett országok tőkéjének viszonylag zavartalan átstruktúrálásához⁴ – és egyáltalában a pénzügyi szféra működéséhez – szükség volt a fejlődő országok adósságszolgálatának fenntartására, az IMF és a Világbank, valamint a hitelező bankok és államok klubjai – egyenként tárgyalóasztalhoz ültetve az adósokat – megkeresték annak lehetőségét, hogyan lehet a feltételek nagylelkű enyhítésével továbbra is biztosítani a már egyébként kamatostul visszafizetett adósság további törlesztését.⁵ És itt jött a második nagy segítség a tőkének (közvetlenül a nemzetközi nagytőkének, és általában a tőkés gazdálkodásnak). A 80-as évek folyamán nemcsak, hogy a legkülönfélébb eszközökkel biztosították, hogy a fejlődő országokból továbbra is pénz áramoljon a fejlett országokba, de ezenközben még azt is elérték, hogy a fejlődő országok a korábbiaknál is jobban megnyissák piacukat és megtisztítsák a fejlesztő állam beavatkozásától (dereguláció). Azért, hogy ott a fejlett országok árui és tőkéje korlátozás nélkül mozoghassanak, megkeresve és megtalálva a legkedvezőbb feltételű értékesülési lehetőségeket. A 80-as évek tehát az eladósodott fejlődő országok piacának fokozott integrálását jelentette a transznacionális tőke számára. A különböző “adósság-enyhítő”, “adósságcsere”-programok jóvoltából ezeknek az országoknak a nemzeti tőkéje (termelőeszközeik) nagymértékben a hitelező (fejlett) országok tulajdonába került. Ezzel együtt az adós országokra kényszerített “átstruktúrálási” és “modernizációs” programok részben megrendelésekkel látták el a fejlett országok nagyvállalatait, részben pedig (pl. az egységnyi reálbérek leszorításával) a korábbiaknál is kedvezőbb beruházási feltételeket teremtettek számukra.

Mindeközben a világpiacon folyó monopolverseny hatására a fejlett országok tőkéje tovább fejlődött: növekedett, koncentrálódott, fejlesztette a technológiát, átstruktúrálta termelését. Csakhogy e folyamatban a korábban befektetett tőkék könyörtelenül leértékelődnek, ami veszteséget (ciklikusan válságot) jelent. A tőke mindinkább kiterjedő nemzetköziesedése, a transznacionális vállalatok világot behálózó termelési szervezete (a globalizáció) lehetővé teszi e veszteségek áthárítását, aminek lényege, hogy az erkölcsileg kopott technológiák más beruházási környezetbe helyezve ismét profitot hoznak. Ez praktikusan a fejlődő országok alacsonyabb beruházási költségeinek (mindenekelőtt kisebb egységnyi munkaerőköltségük valamint egyéb, állami beruházási kedvezményeik, pl. adómentesség) kihasználását jelenti.⁶ A “periféria” modernkori szerepe ebben áll. A folyamat fenntartásának azonban van egy feltétele: a periféria befogadóképességének legalább olyan gyors ütemben kell nőnie, hogy képes legyen befogadni az értékét vesztő tőkéket (elavuló technológiákat). Mivel azonban erre a periféria nem képes, bővíteni kell körét.

A mérhetetlen szegénysége és elmaradottsága miatt a transznacionális tőke számára befektetési területként (kevés kivétellel) szóba sem jövő Afrikát leszámítva a 90-es évekre jószerivel már csak Délkelet-Ázsia és a volt szocialista országok (Kelet-Európa és a SZU mellett Kína) maradtak integrálatlanok. A 80-as években a fejlett országokban folytatott termeléskorszerűsítés (átstruktúrálás) folyamatosan értékelte le a korábban befektetett tőkéket, amelyeket az addig integrált perifériák már mind kevésbé tudtak újrahasznosítás végett felszívni. Ebben a helyzetben jött a fejlett országok tőkéje számára a harmadik segítség: a szocialista rendszerek összeomlása, az érintett piacok Nyugat számára történő teljes megnyitása. Itt a kapitalizmus helyi erőinek segítségével roppant állami vagyon került olcsón kiárusításra, hatalmas, jól képzett, olcsó munkaerőállománnyal és a Nyugaton lefutott áruk iránti tömeges fizetőképes kereslettel. Ezt a kapitalizmus “hagyományos” perifériája, a fejlődő (fejletlen) világ, soha nem tudta volna nyújtani!⁷

A technológiai fejlődés és konkurenciaharc következtében csökkenő profitráta szükségessé, a szocializmus bukása által a nyugati tőke ölébe hulló termelőerők, piacok pedig lehetővé tették a tőke további terjeszkedését és növekedését. A piacokért folyó harc ezen a talajon a tőke nemzetközi koncentrálódásához (fúziókhoz, felvásárlásokhoz), transznacionális monopolkapitalizmushoz, tehát a “globalizációnak” nevezett folyamat felpörgéséhez vezetett.

A kapitalizmus a termelőeszközök magántulajdona következtében elkülönült termelési egységek konkurenciáján alapuló gazdaság. Lételeme e termelési egységek (tőkék) növekedése. A globalizáció tehát, az összes ezt segítő és követő folyamattal (így a neoliberális fordulattal) szükségszerű fejlemény, nem a kapitalizmus félresiklása. Az EU fejlődése, “mélyülése” és bővülése is e folyamat része. Kelet-Európa integrálására a tőkés világgazdaság törvényszerűségei miatt került sor – bár természetesen csak azért, mert az ezirányú terjeszkedés az alternatív rendszer bukása miatt lehetővé vált.

Az EU keleti kibővülése tehát a reálfolyamatok értelmében törvényszerű, az európai nagytőke világpiaci helytállásának záloga. Mint ahogy a téma minden ismerőjének el kell ismernie, a reálfolyamatok már végbementek, az EU megkapta, amit akart. Ha tehetné, az EU lemondana a formális kibővülésről, hiszen ezzel csak anyagi, intézményi gondokat vesz magára. Természetes, hogy arra törekszik, mire a keletiek teljes jogú taggá válnak és a derogációk is lejárnak, az integrációs mechanizmusok minél kevesebb jogos (anyagi, döntéshozatali) igényt tegyenek lehetővé. És ezt az EU, amely természetesen saját gazdasági alapját, saját transznacionális tőkéjének érdekeit szolgálja, még csak nem is önszántából, hanem gazdasági szükségszerűségből teszi.

Bár a gazdasági-társadalmi törvények tendencia-jellegűek, s ezért ingadozásokkal érvényesülnek, hatóerejük történelmi távlatokban könyörtelenül következetes. A termelőeszközök elszigetelt (magán-) tulajdonán alapuló termelés célja szükségszerűen csak ennek az elszigetelt, vagyis magántulajdonnak a gyarapítása lehet. Ha nem ennek megfelelően működik, a konkurencia elsöpri. Magántulajdon és profitmotívum a termelésben egy és ugyanaz. Profit pedig (alapvetően) csak a termelés során keletkezett új értékből származhat. Mivel pedig az új érték a bér és a profit között oszlik meg, a két jövedelem között kibékíthetetlen ellentét feszül. A konkurencia a profit tömegének és (látszólagos szülőanyjához: a lekötött tőkéhez viszonyított) arányának szüntelen növelésére mint a túlélés egyetlen zálogára ösztönöz. A termelőerők tőkés viszonyok közt történő fejlődése, vagyis a kapitalizmus fejlődése szükségszerűen a kizsákmányolás fokozásával jár, mert csak ennek révén mehet végbe. Alá kell húzni, hogy ez, már ami a tőkés gazdálkodás jellegét illeti, nem erkölcsi kérdés (még ha mérhetetlen erkölcstelenségeket szül is).

Jelenleg a tőke a technikai fejlődés és konkurencia szorításában eljutott arra a pontra, ahol értékesülését (profitjának rátáját) már a centrumban is csak a munkaerő fokozott kisajtolásával képes biztosítani. Amilyen mértékben nemzetközileg is megszervezi magát a tőke, olyan mértékben súlyosbodik a munkaerejük áruba bocsátásából élő emberek (a munkásosztály) helyzete, romlik életkörülménye. A bruttó hazai termelésben (GDP) a bérek aránya Nyugat-Európában (EU 15) 1960 óta jelentősen csökkent: az 1960-as években átlagosan 74, a 70-esekben 75,2% volt, a 80-asokban 72,8%, a 90-es években pedig gyorsan süllyedt: 1999-ben már csak 67,9% tett ki. Holott közben az egy foglalkoztatottra jutó GDP 2,6-szeresére növekedett. (A bérek tehát csak 1,8-szeresükre.) A munkásosztály elnyomása a 90-es években különösen felerősödött: miközben az egy alkalmazottra jutó GDP 16%-kal nőtt, a munkavállalók (a menedzsertől a kékgallérosokig) javadalmazása csak 8%-kal. A fejlődésből tehát még a leggazdagabb centrum országok munkásosztálya sem arányosan részesedik: legjobb esetben is csak odavetett koncot kap. Mindeközben nő a termelés “tartalék hadserege”: a munkanélküliség az EU mai 15 tagországában 1960-ban együttesen még csak 2,3% volt, napjainkban 10% körül alakul. (A munkanélküliek aránya a volt NDK területén 17%, a korábban az életre szóló foglalkoztatásról híres Japánban 1960 és 1999 között 1,7%-ról 4,4%-ra nőtt.)⁸

Mindezek után senkinek nem lehetnek illúziói: a csatlakozással a keleti országok lakossága nem egy jóléti Európába fog csöppenni, hanem növekedni fog kettős (a nemzeti és a nemzetközi tőke által történő) kizsákmányolása. Ennek nyomán a munkakörülmények romlása várható, valamint – esetleges rövidtávú konjunktúra után – közép- és hosszútávon a foglalkoztatás további csökkenése. Miként nemzeti kincseik, úgy a volt szocialista országok munkaereje is a mainál fokozottabb mértékben válik a nemzetközi nagytőke érdekeinek kiszolgálójává, a profit kisajtolni való forrásává.

Minden haladó erőnek kötelessége e folyamattal szembehelyezkedni, s az integrált Európa adta lehetőségeket az ezirányú erők koncentrálása végett kihasználni. A kérdés tehát valóban nem az, hogy csatlakozzunk-e vagy sem (csatlakozni fogunk), hanem hogy mi a teendő a transznacionális monopóliumok korában a társadalom többségének érdekében. A nemzetközi nagytőkének az EU-ban megtestesülő nemzetközi kartelljével a csak munkaerejükkel bíró tömegek nemzetközi “kartelljét” kell szembeállítani. Minden erőfeszítés hiábavaló, és végső soron eredménytelen lesz azonban, ha nem veszi figyelembe a gazdasági-társadalmi törvényszerűségeket. A termelőerők fejlődéséhez ma a kapitalizmus, a tőke adja a kereteket. E keret fejlődését tehát a termelőerők fejlődése követeli ki. Ha ezzel a fejlődéssel az immanens problémák is eszkalálódnak, akkor két út adódik, amiből az egyik járhatatlan: megpróbálni egy korábbi fejlődési szakaszba visszaszorítani a kereteket (transznacionális monopolkapitalizmus előtti, rendszerek közötti “jóléti versengés” időszaka), amivel a termelőerőkre (mikroelektronikai alapú integrált termelési rendszerek) kísérelnénk meg néhány számmal kisebb zoknit húzni, vagy széttörni e kereteket, amihez a beszorított termelőerők máris hozzáfogtak.

Különben úgy járunk, mint a bárgyú játékos: játssza az őt kirabló játékot, pedig meg is változtathatná…

Jegyzetek

¹ M. Hindley véleményét alátámasztja Jörg Huffschmid és Catherine Samary írása is.

² Rozsnyai Ervin: A történelem kelepcéi. Z-füzetek 1994, Budapest 31–32. old.

³ Az USA profitrátájának csökkenése például tisztán nyomon követhető a Survey of Current Business US Department of Commerce különböző számaiból, pl. March 2000, Vol. 80 No. 3, D-48

⁴ Ne feledjük, hogy ekkor zajlik a “monetáris ellenforradalom”, a thatcheri, reagani dereguláció és liberalizáció, társadalmi feszültségekkel, sztrájkokkal stb. E helyzetben ugyancsak rosszkor jött volna a bankcsődök által kiváltott krízis és a vele járó társadalmi elégedetlenség.

⁵ Mint tudjuk, ennek hiányában a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlott volna – hangzott és hangzik a mai napig felül nem vizsgált érvelés, amely minden további ellenvetést torokra forraszt. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a helyzet közvetlenül csak a fejlett országok hitelező bankjait érintette. Vajon mi lenne egy olyan vizsgálat eredménye, amely azt kutatná, hogy kik jártak volna rosszabbul egy ilyen válságban? Ha a “nemzetközi pénzügyi rendszer”, amely alapvetően a fejlett országok pénzügyi rendszere, a fejlődő országok adósságszolgálatán függ, akkor ki adja itt a zenét? Vagy ez túlzás? Akkor a nemzetközi pénzügyi rendszer mégsem omlott volna össze, ha a fejlődő országok egységesen beszüntetik a további törlesztést? Az adósságválság problémája ma már senkit sem érdekel. Pedig talán onnan ered a ciklikus válságok tőkés állam segítsége nélküli “kezelésének” gyakorlata.

⁶ Ebben persze nincs semmi meglepő. Raymond Vernon már a 60-as években leírta az elavult technológiák fejlett országokból kevésbé fejlettekbe (és így tovább) áramlásának gyakorlatát, igaz, a következtetések levonásával (válságáthárítás, fejlettségi hierarchia újratermelése, stb.). Míg a 60-as években a kitelepítés a vállalati veszteségek csökkentésének eszköze, addig a 80-as évek óta, az állam anticiklikus tevékenységének hiányában ez már a centrum zavartalan termelésének elengedhetetlen feltétele.

⁷ Délkelet-Ázsia – élén a kapitalista “felzárkózás” mintapéldájának szerepét játszó Dél-Koreával – a spekulációs tőke jóvoltából, az 1997-es valutaválság hatására nyílt meg a centrumtőke előtt. Kína piaca a kínai vezetés által ellenőrzötten hozzáférhető.

⁸ European Economy No 66, 1998 és No 69. 1999 Review

Az Eszmélet 50. számának megjelenése ismét alkalmat ad a szerkesztői kollektíva elképzeléseinek átgondolására, új irányok kijelölésére. Ezek az újítások és módosítások e lapszámtól kezdve alapvetően kétféleképpen jelentkeznek: egyrészt az Eszmélet formai megjelenítésének enyhe kiigazításában, másrészt pedig a folyóiratot gondozó szerkesztői és tanácsadói kör kibővülésében. Ezekkel a változtatásokkal az elmúlt tíz év – és különösképpen a legutóbbi időszak változásaira, illetőleg az előttünk álló évtized kihívásaira próbálunk reagálni. Reméljük, hogy a most kialakított személyi és formai struktúrák egyszerre bizonyulnak stabilnak és dinamikusnak.

A tartalmi oldalt tekintve szeretnénk folytatni és erősíteni azt a hagyományt, miszerint az Eszmélet élő vitafórumként működik a nemzetközi áramlatokra nyitott hazai baloldal számára. Ennek jelzéseként az 50. lapszámot alapító főszerkesztőnk, Kapitány Gábor írása nyitja, olyan kérdéseket vetve fel, amelyek a progresszív politikai gondolkodás fókuszában állnak itthon és külföldön – anélkül, hogy az elméleti vagy gyakorlati nyugvóponthoz közel kerültek volna az elmúlt évek során. Cikkeink visszatekintenek a XX. századi baloldali gondolkodás fejlődésére, és bemutatnak néhányat a legfontosabb jelenkori dilemmák és viták közül, különös tekintettel az Európai Unióhoz való viszonyra. Betekintést nyújtunk a rangos baloldali folyóirat, a londoni New Left Review útkeresésébe. Megemlékezünk a 30 éve elhunyt Lukács Györgyről.

Tartalomjegyzék

1. Kapitány Gábor : Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század
2. Tamás Gáspár Miklós : Új kelet-európai baloldal
3. Kállai R. Gábor : Megjegyzések a kritikai baloldalról
4. Kiss Viktor : Egy másik marxi elmélet
5. Guy Debord : A proletariátus mint alany és reprezentáció
6. Konok Péter : A lehetelent követelve
7. Paul Valley : A New Left Review útja a múlt században
8. Perry Anderson : Megújulások – Vita az újbaloldalról
9. John Parrington : Szocialista természet – John Bellamy Foster: Marx ökológiája c. könyvéről
10. Szigeti Péter : Töprengések a kritikai elmélet állásáról – Kapitány Ágnes és Gábor (szerk.): Állandóság a változásban c. könyvéről
11. Márkus Péter : Az eltűnt Lukács nyomában – Szabó-Szécsi (szerk.): A filozófia keresztútján, Tanulmányok Lukács Györgyről
12. Szabó Tibor : A filozófiai antropológia elemei a késői Lukácsnál
13. SZKP KB : Lukács György feljelentése
14. Lugosi Győző : Az izraeli Gush Shalom mozgalom vitairata – Érvek egy új béketáborért
15. Balázs Péter, Galló Béla, Catherine Samary, Jörg Huffschmid, Michael Hindley, Peter Gowan, Artner Annamária : Az EU csatlakozásról
16. Borisz Kagarlickij : A New Left Review öngyilkossága

2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

A New Left Review (NLR) című folyóirat negyven éven keresztül a radikális értelmiségiek szimbóluma volt az egész világon. Jelentek meg benne sikerült és kevéssé sikerült cikkek. Helyet adott mindenféle álláspontnak, lett légyen az a szélsőségesen radikális felszínesség vagy a semmitmondó mérsékeltség megnyilvánulása. Mindezzel együtt ez az angolul olvasható folyóirat volt az, amelyből minden baloldali olvasó a legkitűnőbben tájékozódhatott korunk marxizmusáról, ezeken az oldalakon bukkantak fel egészen új nevek, láttak napvilágot vélemények, amelyek körül hosszas elvi viták bontakoztak ki. A folyóirat Angliában jelent meg, a szerzők többsége pedig angol volt és észak-amerikai, de nyitott volt más országbeli szerzők iránt is, mert valójában, alapállásánál, szerkesztési elveinél és ideológiájánál fogva nemzetközi kiadvány volt.

És tessék, ez a folyóirat nincs többé. Létezik ugyan egy másik folyóirat ugyanezzel a címmel, de elveiben más, sőt homlokegyenest ellenkező felfogással.

2000 januárjától kezdve a New Left Review szerkesztőt, formát és évfolyamszámozást váltott. Megjelent előttünk egy hivalkodóan posztmodern kiállítású füzetecske, amely az egyes számot viseli. A Second series a címlapon akár arra is utalhat, hogy a folyóirat újabb negyven évet él meg, vagy éppen követheti még egy „harmadik" és egy „negyedik" sorozat is. A koncepcióváltás ténye Perry Anderson bevezetőjéből derül ki, amely a sokatmondó Renewals (Megújulás) címet viseli.

A New Left Review kollektívájában Perry Anderson, aki Robin Blackburnt követte a főszerkesztői székben, nem új ember. Ott bábáskodott már a folyóirat születésénél is. Gyakorlatilag a szerkesztőség összetétele sem változott meg. Nincs szó tehát „vérfrissítés"-ről. Ellenkezőleg. Ugyanaz a megszokott kollektíva áll előttünk most is, csak éppen új programmal és ideológiával.

A „new" szócska – nem véletlenül jött divatba olyan politikusok megjelenésével, mint Tony Blair és Gerhard Schröder. Az 1960-as években az „új balosok" igen határozott elvi rendszer alapján közeledtek a szociáldemokráciához és a kommunizmushoz, ami megkülönböztette őket a „régi balosok"-tól. Ugyanakkor éppen ez a politikai meghatározottság mutatta meg világosan, hogy az új és a régi baloldaliak nézeteiben sok a közös vonás. Ez a helyzet változott meg a XX. és XXI. század fordulóján. Az „új" szó alkalmas lett arra, hogy tetszés szerinti fogalmakat helyettesítsen, és lett szimbolikus jelölése bármilyen elvi azonosulás, álláspont megváltozásának, s egyszersmind felmentést is ad múlt és jövő (gyakorta pedig a lelkiismeret-furdalás) alól is. Egyszóval az újdonság kényelmes magyarázattal szolgál mindenre.

Csakhogy az új nem feltétlenül jelent jobbat is. Mi több, az új, és ez még fontosabb, végképp nem jelent véglegest. Az új régivé válik, a kellőképpen elfelejtett múlt pedig, mint köztudott, újjá lesz. „Új" programra és „új" eszmékre elsősorban akkor szokás hivatkozni, amikor hiányzik a bátorság ahhoz, hogy nyíltan megvalljuk, voltaképpen mit is takar ez a program és mit ezek az eszmék (vagy hogy éppen sem egyikről, sem másikról nincs szó).

Teljesen világos, hogy Perry Anderson nem híve Tony Blairnek, amiről körültekintően értesít is bennünket előszavában. Anderson véleménye szerint a blairizmus alig különbözik a neoliberalizmustól. Csak hát éppen Blair, Schröder és a hozzájuk hasonló „új szociáldemokraták" győzelme a bizonyíték rá, hogy a neoliberalizmus globális méretekben teljes és végleges diadalt aratott.

A világ átalakításának régi terve, amely a korábbi években a New Left Review alapítóit lelkesítette, Anderson véleménye szerint kivihetetlennek bizonyult. Nem azért, mert a világ változott volna meg, hanem azért, mert a neoliberalizmussal és a kapitalizmussal szemben nincs mit kezdeni. A világ átalakítására tett minden kísérlet hamvába holt. A társadalom megszilárdult. A baloldal nem tehet mást, mint hogy közelről szemlélje az egészet, és beletörődőn tegye meg kritikai észrevételeit. Ezért azután a New Left Review is kénytelen megtagadni régi tradícióit, és meg kell újulnia a bonyolulttá vált körülményeknek megfelelően.

Perry Anderson, ez a sophisticated British gentleman (kifinomult brit úriember) üldögél kényelmes irodájában a Meard Street 6-os szám alatt, és elérzékenyülten elmélkedik korábbi kísérletei kudarcán. Intellektuálisan kellőképpen tisztességes ahhoz, hogy ne tagadja meg radikális múltját és ifjúságának eszményeit, ám kellőképpen szenvtelen, hogy ne nagyon bánkódjék a kudarc felett. Eltekintve attól, hogy Anderson milyen készségesen igyekszik eltemetni az 1960-as évek baloldali programját és vele együtt a New Left Review-t, mármint a first seriest (első sorozatot), nincs előszavában egyetlen bekezdés vagy akár egyetlen mondat, amelyben politikai önkritikát gyakorolna. Minden a legnagyobb rendben folyik. Akkor is így volt ez, amikor Perry, a többi radikális fiatatai együtt megpróbálta megváltoztatni a közgondolkodást, vele párhuzamosan pedig a politikai életet Angliában, és így van most is, amikor többé már kísérletet sem tesz bárminek a megváltoztatására.

Mi is történt valójában? Különösen mi oka volna tovább erőltetni a dolgot? Vajon a nyugati értelmiségiek veszítettek bármit is, az elveiken kívül? Senkit nem vetettek börtönbe, senkit nem lőttek agyon, nem dúlják fel otthonaikat, városaikat nem bombázzák, az utcákon nem vetnek rájuk könnygázbombát, nincs gondjuk a megélhetésre, nem kell megalázkodniuk, hogy a kiadótól könyvek ingyen másolatáért könyörögjenek, mert nincs rá pénzük, hogy megvásárolják. Pedig emberek millióinak ez a mindennapi tapasztalata, és nem csupán Kelet-Európában vagy a Harmadik Világban, hanem még a virágzó Nyugaton is, csak hát az akadémikus elithez ennek semmi köze sincsen.

A szocializmus története Anderson számára eszmék története. Ráadásul divatjamúlt eszméké. Gramsci elvesztette vonzerejét, Sartre-ot elfelejtették. A New Left Review új főszerkesztője minderről sajnálkozás nélkül ír, és csöppet sem szégyenli múltját, akárcsak egy sikeres businesswoman (üzletasszony), akit szintén nem feszélyez, hogy diákéveiben rongyos farmert viselt. Változnak az idők, és változnak a divatok is.

A társadalom megváltoztatására buzdító jelszavak és a világ átalakításába vetett remény helyett Perry uncomprimissing realismot (megalkuvás nélküli realizmust) javasol. Miben is áll ez a realizmus? Abban, hogy el kell fogadni minden badarságot, ha az a „The Wall Street Journal"-ban jelenik meg. A cikkben, azon kívül, hogy a szerző konstatálja a baloldali mozgalom csődjét, semmi lényegeset nem mond róla. Nincs szó itt semmiféle elemzésről. Nincs egy gondolata a jelenlegi kapitalizmus természetéről, és kísérletet sem tesz rá, hogy megértse a globalizáció dinamikáját és ellentmondásait. Analízis címén a mainstream editorialst (a kiadói vezércikket) mondja fel, a világ képe pedig, amelyet a „The Wall Street Journal" és a „The Economist" fest, is taken for granted (önmagáért beszél), sőt, nem igényli a legcsekélyebb critical readinget (kritikai olvasatot) sem. Az egész a legjobb esetben egy klasszikus, iskolai házi feladatra emlékeztet: olvassátok el a részletet, és mondjátok el saját szavaitokkal.

Legfőbb ihlető forrásai a neoliberális iskolához tartozó publicisták, akik iránt Perry nem rejti véka alá elismerését. A baloldaliak, vélekedik, ma már képtelenek bármi „új"-at mondani. „Ezzel szemben a politikai eszmék területén a jobboldaliak az irányadók, akiknek világos elképzelésük van arról, merrefelé halad (vagy hol rekedt meg) a világ. Köztük lehet említeni Fukuyamát, Brzezinskit, Huntingtont, Yergint, Luttwakot, Friedmant. Ezek a szerzők, akik meggyőző gondolataikat népszerű, kifejező stílusban fejtik ki, nem a tudós közönséghez szólnak, hanem az olvasók tömegeihez. „Ezzel a ragyogó stílussal, amelynek monopóliuma szinte teljes egészében az amerikaiaké, a balszárnyon nincs senki,

aki fel tudná venni a versenyt". (19. o.) Tanulságos, hogy Anderson jóformán szó szerint ismétli Gennagyij Zjuganovnak, a KPRF vezetőjének kijelentéseit, aki a számukra oly fontos Huntingtonra és Fukuyamára hivatkozva magyarázza rasszista, nacionalista és antimarxista álláspontjának „korszerűségé"-t. Mellesleg, ha közelebbről vizsgáljuk Huntington civilizációs elméletét, akkor az erősen emlékeztet a Harmadik Birodalom fajelméletére, csak éppen liberális köntösben, ahol is a „faj" szó helyére a „kultúra" kifejezés került, amit tökéletesen történelmietlen és társadalmiatlan módon úgy állít be, mint valami statikusan adott, szükségszerű és változatlan jelenséget. A legfőbb kérdés azonban nem akörül forog, hogy Huntington felszínes vagy intellektuálisan tisztességtelen-e, nem is Fukuyama szinte groteszk öntetszelgése körül, aki legkivált a hegelianizmus közhelyeit ismételgeti. Még csak nem is Jeffrey Sachs körül, aki miután sikeres reformtanácsadó volt a Harmadik Világban és Kelet-Európában, mostanában az észak-amerikai egyetemeket látogatja sorra, hogy előadásokat tartson a szegénységgel szembeni küzdelem tárgyában, amely a reformokat sikeresen alkalmazó országokban folyik.

Természetesen elképzelhető, hogy Huntington stílusa jobb, mint Andersoné (bár őszintén szólva, magam nem látok köztük semmilyen különbséget). A lényeg azonban más. Nem az a kérdés ugyanis, hogy melyikük ér el nagyobb példányszámot. Mint ahogy az sem, hogy ki építi fel szebben a mondatait. Mellesleg szólva populista publicisták a baloldalon is elegendő számban voltak mindig. Arról van szó, hogy folyik-e elméleti vita azon a szinten, amelyet egy bizonyos értelmiségi színvonal megkövetel. Ilyen megközelítésben Fukuyama és Huntington szóba sem jöhet. Brzezinskit huszonkét éve egyetlen értelmiségi sem ismeri el komoly teoretikusnak. Manapság pedig Huntington és a félig elfelejtett Fukuyama mellett szinte úgy jelenik meg, mint az értelmiség „szellemi atyja". E szerzők sikereinek semmi közük sincs személyes, gondolkodói érdemeikhez. Éppen ezért olyan érdekes a jelenség mind szociológiai, mind kultúrtörténeti szempontból. Erről volna érdemes írni és elmélkedni, amit azonban Andersontól hiába vár bárki. Annál is inkább, mert nyilvánvalóan nem áll szándékában, hogy a jövőben helyet adjon efféle sületlenségeknek vagy „elavult" vitáknak a folyóiratában. Az uncomprimissing realism éppen abban leli magyarázatát, hogy kizárja a legbátortalanabb kísérletet is a kritikai gondolkodásra. Marx azt tartotta, hogy a filozófusok megmagyarázták a világot, amelyet meg kell változtatni. Anderson azt tartja, hogy megmagyarázni sem kell, elég azt leírni.

Voltaképpen az unconditional capitulation (a feltétel nélküli megadás) egy roppant elegáns, igazán úriemberi formájával találkozunk egy elvi ellenféllel szemben. Perry leteszi kardját és rábízza magát a győztes kegyére, mint valódi gentleman azonban mindezt méltósággal és elegánsan teszi. Persze az meg sem fordul a fejében, hogy ellenfele esetleg kiszolgáltatja majd a „bennszülött seregek" kénye-kedvére.

A gondolkodó önként zárkózik be a maga „elefántcsont tornyába". Mi, akik kívül rekedtünk, semmilyen érdeklődést nem váltunk ki belőle. A valóságos mozgalmaktól való teljes elszakadás is hasonló gondolkodáshoz vezet. És ugyanakkor magyarázattal is szolgál a kapcsolatok hiányára. A baloldali mozgalom válságba jutott, de éppen ezért van ma nagyobb szükség a radikális cselekvésre és a kritikai gondolatokra, mint valaha. Végső soron stratégia kell, szilárd elvi álláspont és etikai normák. Ehelyett Perry azon morfondírozik, hogy milyen szabályok szerint fogalmazza meg lábjegyzeteit a „megújulás"-hoz. Végezetül a New Left Review azt közli velünk, hogy mostantól fogva a folyóirat szerzői nem mindig képviselik majd a baloldal álláspontját. Már csak annyi hiányzik az egészhez, hogy a folyóirat New Left-Right Review-ra változtassa a nevét.

Világos dolog, hogy egy gentleman nem lehet labour organizer (munkásszervező) vagy street fighter (utcai harcos), bár húsz évvel ezelőtt még elképzelhető lett volna. Ám senki sem várhatja el a „baloldali" professzoroktól, hogy megütközzenek a rendőrséggel az utcán. Már az is elegendő volna, ha legalább a legközvetlenebb dolgukkal foglalkoznának: ha kritikai gondolkodásra adnák a fejüket.

A behódolás a jobboldal előtt és a felszólamlás az értelmiségiek egyesüléséért (tiszteletben tartva kinek-kinek a pozícióját) teljesen logikusan következik abból az elvi álláspontból, amely elzárkózik a neoliberális kapitalizmus mítoszainak kritikai elemzésétől. Perry nemcsak azt oldotta meg ügyesen, hogy ne kelljen tudomást vennie a neoliberalizmus válságáról a 90-es évek végén (nem beszélve az orosz pénzügyi összeomlásról, a zapatisták felkeléséről Mexikóban, az új baloldali tömegmozgalomról az USA-ban, amely Seattle utcáin vétette magát észre 1999 őszén), de még gúnyolódik is azokon a szerzőkön, akik felfigyeltek erre.

A neoliberalizmus válsága valóban lehetett volna jelentősen mélyebb, ha nem mutatkozik gyávaság és árulás a baloldal nagy részénél. Ennek a fajta árulásnak történelmi gyökerei vannak (mint a Második Internacionálé csődjének 1914-ben), de ettől a dolog etikai oldala nem mutatkozik másnak. Jevgenyij Svarc egyik történetében hangzik el: mindannyian tanultunk az iskolában rossz dolgokat, de téged ki kényszerített, hogy az első tanuló légy? Nos éppen a „megújult" baloldaliakból lettek első tanulók a neoliberalizmus iskolájában.

Ebből az következik, hogy a baloldali erők MEGÚJULÁSA elengedhetetlen. Nem a blairi-schröderi-zjuganovszkiji zavaros értelemben, ha-nem éppen hogy határozottan és megalkuvások nélkül szakítva az efféle „megújítók"-kal, arccal a tömegmozgalmak felé fordulva, amelyek a szemünk előtt bontakoznak ki. Égető szükség van az alternatív ideológiára, amely szembeszáll a neoliberalizmussal. A radikalizmusnak és a tiltakozásnak feltétlenül elméleti megalapozást kell kapnia. Jó lett volna, ha az értelmiség e téren megmutatja magát. Ám jaj, valójában nem volt semmije, amit megmutathatott volna.

Perry Anderson vezércikkében a befejező rész a legszórakoztatóbb, ahol is politikai korrektséggel kijelenti, hogy he would welcome more non-Western contribution (csak üdvözölni tudná a nem-nyugati hozzászólásokat). Még arra is képes, hogy elmarasztalja a „régi" New Left Review-t, amely véleménye szerint nem elegendő mértékben bocsátotta oldalait a nem-nyugati és nem angol nyelvű világ képviselőinek a rendelkezésére. Elég azonban odanyúlni a polcra, ahol a „régi" New Left Review példányai sorakoznak, hogy kiderüljön: ennek éppen az ellenkezője az igaz. Azokban ugyanis találunk bőven szerzőket Latin-Amerikából, Kelet-Európából, Dél-Koreából, Indiából, Afrikából. Ezzel szemben az „új" folyóiratnál feltétlenül komoly problémák lesznek ezen a téren.

Ugyan miért is írnának bármit a nem-nyugati világ képviselői egy olyan lapba, amely teljes közömbösséggel viseltetik az ő élettapasztalataik iránt? Miért is vállalnának közreműködést a transz-atlanti értelmiségiek zárt köréhez (inner circle Trans-Atlantic intellectuals) nem tartozó szerzők egy olyan folyóiratban, amelynek arculata tőlük idegen és ellenséges velük szemben?

Perry panaszkodik az angolszász kultúra intellektuális nárcizmusára, amit ő maga bizonyít fényesen saját személyével. Egy igazi gentleman természetesen kész meghallgatni az idegen véleményeket, de közben valamennyiünknek a hab a tortán szerepet szánja, vagy ami még rosszabb, a „civilizált bennszülöttek"-ét, akik kénytelenek beilleszkedni az eleve adott kulturális környezetbe. Másfelől, intellektuális szempontból sincs semmi értelme a műveletnek: minek publikáljanak „külföldi szerzők"-et, ha azok nem különböznek a „honi"-aktól. Egy régi szovjet viccben mondja a főkáderes: „ha már alkalmazzuk ezt a Rabinovicsot, akkor legyen ő csak zsidó". Itt is ugyanerről van szó. Ha a „perryferikus" országokból való szerzők együttműködése kell nektek, akkor ne csodálkozzatok, ha nem fog tetszeni nekik a nyugati ex-radikálisok önelégültsége és intellektuális tehetetlensége.

A „régi" New Left Review-nál nem okozott semmilyen problémát, hogy Nyugaton készült, mert koncepciójában, világnézetében nemzetközi volt. Az „új" New Left Review viszont már eleve provinciális folyóiratnak mutatkozik, mert néhány száz, az észak-amerikai egyetemi campusokon ténfergő volt radikálison kívül nem lesz érdekes senkinek. A „régi" New Left Review sok tanulsággal tudott szolgálni nekünk, nem-nyugati baloldaliaknak, mert a legjobbakat mutatta meg a radikális európai és amerikai kultúrából. Ilyen értelemben, minél inkább anglo-szaxon volt, annál érdekesebbnek tetszett más országokban. A „megújult" New Left Review Perry vezércikkéből ítélve aligha fog kínálni mást, mint az ő „saját szavaival" átírt cikkeket a „The Economist"-ból vagy a „The Wall Street Journal"-ból. Minek nekünk azonban az átirat, ha kéznél van az eredeti is?

A politikailag korrekt, multikulturális szónoklatnak semmi köze a kultúrák dialógusához. Nem érdekel bennünket egy angol folyóirat csak azért, hogy megtudjuk belőle, mi a véleménye a divatos francia kritikának a kínai filmről. Ami nem azt jelenti, hogy a film ne volna fontos vagy a kultúrszociológia ne volna érdekes. Csak egyszerűen több tucatnyi angol nyelvű folyóirat létezik, amelyek az ilyen témákat jobban, részletesebben, szakszerűbben, és ami a legfőbb, politikai-intellektuális közvetítők (middlemen) nélkül dolgozzák fel.

A „régi" New Left Review a modern marxista gondolkodás és politikai elemzés nemzetközi folyóirata volt, szocialista értelmiségiek találkozóhelye. Perry nézőpontjából nézve, ennek immár nincs létjogosultsága. Emberek milliói azonban másképp gondolják. A lényeg azonban nem ez. Lehet, hogy egynek van igaza, és milliók tévednek. Másról van szó. Mit kezdjünk azzal a New Left Review-val, amelynek tulajdon főszerkesztője oly diadalmasan és boldogan temeti el az eredeti projektet?

Ha Perry Andersonnak új lapra volt szüksége, amely más irányt képvisel, mint a korábbi New Left Review, akkor tisztességesebb lett volna, ha bezárja a régi folyóiratot és egy újnak a kiadásába kezd. Nem szívesen gondolok arra, hogy a cím megtartásának legfőbb oka a brand name (a bevezetett márkanév) megőrzése volt. Miután azonban ezt az utat választotta, Perry Anderson, akarva vagy akaratlanul rengeteg olyan embert sértett meg személyében, akinek politikai és intellektuális álláspontja az egykori New Left Review hatása alatt is formálódott. Nemcsak az a baj, hogy ellopták tőlünk kedves folyóiratunkat. Azzal, hogy Perry a „régi" nevet adta az új folyóiratnak, ellopott valamit közös múltunkból, közös történelmünkből is. És ez már megbocsáthatatlan.

Az rendjén való, hogy megváltozott a dizájn és az évfolyamszámozás. Adott esetben ez még Anderson szakmai tisztességét is bizonyíthatná. Most azonban a szerzők és az olvasók számára ez intő jel kell hogy legyen. A megszokott és szeretett folyóirat nincs többé. Meghalt, és éppen azok végeztek vele, akik egykor életet adtak neki. Az új folyóirat pedig keressen csak magának új olvasókat – a The Wall Street Journal előfizetői között.

(Fordította: Székely Ervin)