A szerző a G7 2001 nyarán Genovában rendezett csúcstalálkozója után vázolta fel nézeteit az uralkodó világgazdasági rendről, az alternatív mozgalomról és a rendszeressé vált demonstrációkról.

1. A neoliberális globalizációt ellenző és egy másfajta, szolidaritáson alapuló globalizációt éltető megmozdulások sorozata fordulóponthoz érkezett. Seattle óta gyorsuló ütemben és egyre nagyobb sikerrel követték egymást az ilyen jellegű demonstrációk. 2001 júliusában a genovai események több, mint 200 ezer embert mozgósítottak, ami visszautal Walden Bellónak, a genovai Társadalmi Fórumon megtartott hozzászólása címére: “Az anti-globalizációs expressz következő állomása: Genova” és Manu Chao legutóbbi CD-jére: “Következő állomás: Remény” (Próxima estación: esperanza).

2. A G8-ak, az IMF, a Világbank és a WTO jelenlegi legitimációs krízise miatt e szervezeteknek a továbbiakban le kell mondaniuk az efféle látványos értekezletekről. A jövőben kisebb számban fognak találkozni, a tiltakozók számára hozzáférhetetlen helyeken. 2001 novemberében a WTO Doha-ban (Katar) gyűlésezik. 2002-ben a G8-ak a kanadai Sziklás-hegység egyik eldugott kis falucskájában találkoznak majd. A Világbanknak már le kellett mondania a 2001 júniusára Barcelonába tervezett gyűlését, és az IMF-fel október elejére Washingtonba tervezett éves találkozója több jelentős demonstrációt fog indukálni, így valószínűleg utolsó lesz az ilyen típusú összejövetelek sorában.

3. Azok, akik úgy gondolják, hogy ők irányítják a világot, semmilyen engedményt nem szándékoznak tenni az egyre nagyobb számú protestálónak. Így aztán kétfajta taktikai lépést kombinálnak az ellenzéki mozgalom ellensúlyozása érdekében: egyrészt fokozzák a mozgalomra nehezedő nyomás agresszív jellegét és negatív képet festenek a protestálókról, azt állítván róluk, hogy valójában nem reprezentálnak nagyobb tömegeket és képtelenek megvalósítható alternatívák felmutatására, s egyben tudatosan összemossák a mozgalom békés többségét kisebb agresszív csoportokkal; másrészt igyekeznek támogatni a mozgalom egy részét, különösen a nem-kormányzati szerveket.

4. Bonaparte Napoleon, a diktátor szerint: “Szuronyokkal bármit megtehetsz, csak ülni nem tudsz rajtuk” (amit Gramsci egy kevésbé triviális formában fordított le, utalva a rendszer stabilitása érdekében szükséges hegemóniára és konszenzusra). A neoliberalizmus propagálói, beleértve Reagant, az idősebb Busht és Theatchert, húsz éven keresztül építhettek valódi konszenzusra és az iparosodott országok lakosságának többsége szemében meglévő bizonyos mértékű legitimitásra. Ez tovább erősödött a szovjet blokk felbomlásával és a kapitalizmus úgynevezett globális győzelmével. Az Öbölháborúból eredő legitimáció szintén ebbe az irányba hatott. 1997 óta azonban felhalmozódtak a legitimációt derogáló események: a periféria kulcsfontosságú országaiban (Délkelet-Ázsia, Brazília, Argentína, Oroszország, Törökország) egymást követő válságok, a MAI (Multilaterális Beruházási Egyezmény) sikertelensége, a Seattle-ben tartott millenniumi forduló sikertelensége, tőzsdei válság és az iparosodott országok gazdasági növekedésének lelassulása, a globális szegénység, mely az elmúlt ötven évben precedens nélküli szintre emelkedett (és a férfiaknál több nőt érint), a környezet további leromlása, kiújult fegyverkezési verseny. A legitimációs válság és a konszenzus hiánya táplálja az alternatív megoldások felkutatásának igényét és megmagyarázza az ellenzéki megmozdulások növekvő sikerét. A rendőri erőszak ismétlődő használata és az újabb áldozatok (beleértve a lelőtt tüntetőket) tovább erodálják ezen intézmények legitimitását, miközben azok azt állítják, hogy egy neoliberális globalizációt vezényelnek.

5. Az ellenzéki mozgalmon belül egyre több pozitív elem tűnik föl. Először is, konvergencia tapasztalható más jellegű társadalmi mozgalmak szervezeteivel (Via Campesina, Attac, Women’s World March, egyes szakszervezetek, szellemi csoportosulások, úgymint a Világfórum az Alternatívákért, Fókuszban a Globális Dél, az adósságok eltörléséért küzdő mozgalmak, mint pl. a Jubileumi Dél vagy a CADTM-COCAD), ami közös munkatervhez vezet, ezzel kapcsolatban lásd a 2001 januárjában Porto Allegrében, a Társadalmi Világfórum zárásaként a társadalmi mozgalmak által közzétett kiáltványt. Másodszor, a mozgalom globális méretű hálózatokat állít föl, ámbár ezek még kezdetlegesek néhány területen, mint pl. Afrikában, Kelet-Európában és Kínában. Harmadszor, egyre több fiatal érzi magát közvetlenül érintettnek, és így hajlandó bekapcsolódni a mozgalomba, bár ebben a tekintetben is vannak területi különbségek: Észak-Amerika és Dél-Európa fiatalsága radikálisabb a világ más részein élőknél.

6. Az előbbiekben említettem a mozgalom – az elveszett legitimitás egy részének visszaszerzése érdekében való – támogatására tett erőfeszítések és az ellenállás lendületének megtörését célzó nyomásfokozás kettősségét. Vegyük szemügyre a támogatásra tett lépéseket, amelyek többnyire a különböző kormányoktól és a Világbanktól erednek. A harmadik világ országaiban, de az iparosodott országokban is ezek alapvetően olyan lépések, amelyeknek célja a civil társadalom lekenyerezése az újabban “Szegénységet Visszaszorító Stratégiai Programnak” (PRSP) keresztelt strukturális korrekciós politika végrehajtásával. Szintén meg kell említenünk a Washingtonban és egyebütt egyre növekvő számban megrendezett nemzetközi meetingeket, amelyeken az ebédjegyekkel és napidíjjal ellátott résztvevők “a szegénység visszaszorításáról” értekeznek. Nemzeti és multinacionális nagyvállalatok szintén a játék részesei lettek: emlékezzünk a “globális egyezmény” elnevezésű kezdeményezésre, amely egy tető alá hozta az ENSZ főtitkárát, jó néhány multinacionális céget és néhány nem-kormányzati szervezetet (Genf, 2000. május), vagy a belga nem-kormányzati szervezetek és a belgiumi székhellyel működő multinacionális nagyvállalatok közös nyilatkozatára. Egyéb ide illő példák a Tony Blair és a Jubilee 2000 kampány (melyet most a Drop the Debt kampány követ) közti flört, a belga kormánynak a belga elnökség alkalmából a nem-kormányzati szervezetek munkaprogramjához nyújtandó feltételes anyagi támogatása, illetve Jospin, a jelenlegi francia miniszterelnök és francia köztársasági elnökjelölt nyilatkozatai, amelyekben Porto Allegre és Genova után támogatásáról biztosította az állampolgári mozgalmakat.

7. Az olasz hatóságok (csakúgy, mint a svédek Göteborgban) a másik módszerhez folyamodtak: a konfrontáció és erőszak stratégiájához. Tartanunk kell attól, hogy a kormányok engednek e példa kísértésének. Hogyan fog a Bush-kormány reagálni, amikor az IMF és a Világbank tart majd találkozót szeptember végén, október elején? Milyen lesz a belga kormány hozzáállása december közepén a brüsszeli Európa-csúcs idején? Mindenképpen a nyomásgyakorlás és a támogatás valamiféle kombinációjára számíthatunk.

8. Térjünk vissza az olasz hatóságok hozzáállásának kérdéséhez.

Olyan légkört teremtettek, amelynek célja az volt, hogy távol tartsák a tömegeket a genovai demonstrációkon való részvételtől. Még arra is megkérték a helyi lakosságot, hogy hagyják el a várost a G8-as csúcs idejére. A jelentős mértékben Berlusconi által ellenőrzött média segítségével igyekeztek elriasztani a lakosságot. Több, mint 50%-uk végül tényleg el is hagyta a várost, míg a boltoknak és kávézóknak kb. 80%-a bezárt négy napra.

E konfrontációs stratégia leglátványosabb eleme a vörös zóna (a történelmi központ, ahol a G8-ak találkozója zajlott) körül emelt három méter magas fal volt: ezen csak azokat engedték be, akik igazolni tudták, hogy ott laknak, valamint a rendőri és katonai erőket és természetesen a G8-ak találkozójának résztvevőit. Az olasz hatóságok visszautasítottak mindenfajta együttműködést a több mint ezer, az adósságokhoz és demonstrációkhoz kötődő szervezetet összefogó genovai Társadalmi Fórum szervezőivel.

Július 20-án, pénteken, a G8-as találkozó résztvevőinek érkezése idején, több mint 50 ezer tüntető úgy döntött, hogy megközelíti a vörös zónát. A rendőrség ezt az alkalmat választotta 20 ezer fős felfegyverzett állománya jelentős részének igen durva támadásokban való bevetésére a Tute bianche (Fehéringesek, a békés polgári engedetlenség egy csoportja több mint 5000 fiatallal) és a Cobas (paraszt szakszervezeti tömörülés) ellen. Ekkor történt, hogy a 23 éves genovai fiatalt, Carlo Giulianit egy 20 esztendős közrendőr agyonlőtte. Carlo Giuliani kezében tűzoltókészülék volt, amelyet valószínűleg éppen a rendőr terepjárójára készült dobni, aki vaktában lőtt.

Az olasz hatóságok szándékosan teremtettek olyan körülményeket, amelyek erőszakhoz vezettek, és az általuk megtett gyakorlati lépések valószínűsítették azt, hogy a rendőri erők lőni fognak a demonstrálókra. Példa erre, hogy 20 ezer embert mozgósítottak a tüntetőkkel való konfrontációra, lőfegyverekkel szerelték fel őket és erőszakmentes csoportok megtámadására adtak parancsot.

E tragikus esemény dacára másnap, 2001. július 21-én, szombaton körülbelül 200 ezer tüntető vonult végig Genova utcáin, így fejezve ki egyet nem értését a G8-ak politikájával kapcsolatban. A rendőri erők ismét parancsot kaptak a menetet záró tüntetők megdöbbentő brutalitással történt megtámadására. Több száz sebesült maradt a helyszínen.

Éjfélkor, annak ellenére, hogy a demonstráció délután öt órakor véget ért, tömegoszlató osztagok (akik parancsaikat közvetlenül Rómából kapták) törtek be brutális módon a genovai Társadalmi Fórum koordinációs és sajtóközpontjába és egy közeli iskolába, ahol kb. száz, az alternatív sajtóhoz tartozó újságíró aludt. A hivatalos indoklás szerint az esetlegesen ott elrejtett fegyverek után kutató rendőrök tudatosan ütöttek mindenkit, akit csak elértek, akár aludt az illető, akár nem, főként az arcra és koponyára célozva az ütéseket. 63 ember került kórházba.

Körülbelül tíz perccel a támadás után értem az iskolához. Más szemtanúkkal együtt láttam az elképesztő jelenetet, az erősen feldagadt és vérző fejű emberi testeket elszállító tucatnyi mentőautót. Másokkal egyetemben telefonon igyekeztem elérni a Fórum szervezői és a nemzetközi sajtó újságírói közül minél többet. A tömegoszlató osztagok kordonja elzárta az iskola bejáratát: senki, sem parlamenti képviselők, sem ügyvédek nem léphettek be az épületbe több, mint két órán keresztül, holott még mindig voltak benn sérült emberek. Végül a meglehetősen hamar a helyszínre érkező nemzetközi média nyomásának engedve az olasz hatóságok hajnali fél három körül megszüntették a kordont.

Az ezt követő megmozdulás mérete optimizmusra ad okot. 24-én, kedden Olaszországszerte 300 ezer ember (100 ezer Milánóban) tüntetett a rendőri erőszak ellen.

Sem a fegyverhasználat, amely egy tüntető halálát okozta, sem a Társadalmi Fórum központját ért rendőri támadás nem sajnálatos tévedés volt. Mindkettő hátterében a legmagasabb szinten működő hivatalnokok és politikai döntéshozók állnak, akiket bíróság elé kell állítani.

9. A kisebb erőszakos csoportoknak a legutóbbi demonstrációkon (Göteborg, Genova) való jelenléte komoly problémát vet fel a tüntetőknek az ellenállás békés jellegéhez ragaszkodó többsége számára. Ezek a “Black Block”-nak nevezett csoportok ablakokat törnek be s autókat, bankfiókokat és multinacionális vállalatok telephelyeit gyújtják fel. Az általuk használt módszerek sértik a mozgalom érdekeit. Akár a tüntetők közelében, akár közöttük vannak, amikor provokálják a rendőri erőket, minden tüntetőt veszélyes helyzetbe sodornak, mivel ürügyet szolgáltatnak a békés résztvevők elleni rendőri támadásra. Többször láttunk már olyat, hogy a rendőri erők akadályozták meg a black block csoport békés csoportok elleni támadását. Korlátozott számukkal magyarázható mobilitásuknak (és néhány esetben a rendőri erők cinkosságának) köszönhetően a black block-oknak rendszerint nem jelentett nehézséget megúszni a rendőri fellépést.

A genovai demonstrációk ideje alatt a rendőri erők szisztematikusan részt vettek néhány black block provokatív akciójában vagy koordinálták azt. Fényképes és videofelvételes bizonyítékok jelentek meg az olasz médiában, többek között olyan konzervatív beállítottságú lapokban, mint pl. a La Stampa vagy a Corriere della Sera is; ezeken a fotókon és filmeken rendőrök láthatók black block tagnak öltözve és/vagy halk társalgást folytatva black block tagokkal. Ez felveti a beszivárgás kérdését.

Mozgalmunknak, amely egy másfajta világért harcol, eredeti választ kell találnia az újfajta probléma kezelésére. Biztosítanunk kell az állampolgárok szabad demonstráláshoz való jogát, beleértve azokat is, akik az állampolgári engedetlenséghez való jogért küzdenek. Egy ilyen jövőképpel tartanunk kell mind a hivatalos nyomásgyakorló erőktől, mind a black block-októl, amelyek valójában egyazon konfrontációs stratégia részei. Ez nem lesz könnyű.

10. A belga EU-elnökség alatt biztosítani kell a demonstrációhoz való jogot azokban a városokban is, ahol hivatalos események zajlanak majd; ez különösen érvényes lesz december 14-én és 15-én Brüsszelre. A belga kormánynak emellett garantálnia kell a tüntetésre külföldről érkező emberek szabad mozgását is. A belga kormánynak és rendőrségnek tanulnia kell Göteborg és Genova pédájából: a lőfegyvereket távol kell tartani a tüntetésektől. Ezen fölül a kormánynak el kell köteleznie magát a szervezőkkel legkésőbb 2001 szeptemberében megkezdődő komoly tárgyalások mellett a békés demonstrálók biztonságának szavatolása érdekében. A demonstrációkban érintett szervezeteknek szintúgy együtt kell működniük a megfelelő védelem kialakítása érdekében.

11. Az ellenállási mozgalom hajtóereje az az egyre élesebb felismerés, miszerint a G7-ek vezetői és az általuk ellenőrzött multilaterális intézmények által követett politika az emberiség egészének érdekeivel ellentétes, becstelen politika, amely az öntudatlan kollektív öngyilkosság egy formája. Ez a felismerés a nemzetközi csúcsértekezleteken hozott döntéseken alapszik és teljesen jogos felháborodáshoz vezet. Az is érthető, hogy ez a forrongó hangulat néhány esetben állampolgári engedetlenség vagy akár nyílt erőszak formájában jelenik meg. Mindenütt lesz lázongás, ahol az ilyen halálos politikai lépések döntéshozói összegyűlnek.Ez a magyarázata annak, hogy míg az olyan csúcsértekezletek alkalmából szervezett demonstrációkon, mint pl. az UNCTAD tanácskozása 2000 februárjában Bangkokban, az ENSZ-tanácskozás 2000 júniusában Genovában vagy a Fejletlen Országokkal foglakozó UNCTAD gyűlés 2001 májusában Brüsszelben nem volt jelen erőszak, addig az igen hevesen nyilvánul meg, amikor a G7-ek, az IMF, a Világbank vagy a WTO gyűlésezik.

12. A G8-ak legutóbbi ülésén hozott döntések tovább fogják szítani ezt a lázongó hangulatot. És ennek így kell lennie. A környezetvédelem ügyében Bush és Berlusconi ismét kijelentette, hogy nem tartják be a kyotói egyezményt, amelynek rendelkezései csak minimálisnak mondhatók. Az újkeletű fegyverkezési verseny tekintetében Bush előnyösebb pozícióba került rakétaellenes stratégiájának kivitelezésében (NMD-TND). Blair támogatásáról biztosította őt, és állítólag Putyin is közelebb került az amerikai állásponthoz. Ami a nemzetközi pénzügyi spekuláció elleni harcot illeti: nullával egyenlő.

Az adósságok eltörlése ügyében nem történtek enyhítő intézkedések. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a legjobban beharangozott adósságelengedés bejelentése óta a harmadik világ adósságai folyamatosan nőttek. A szegény országoknak felajánlott egyezség ellene szól az ott élő emberek érdekeinek: nagyobb kereskedelmi nyitás, több privatizáció.

Az időnként előzékenynek és nagylelkűnek aposztrofált két indítvány valójában mélységesen felháborító. A “Kezdeményezés Afrikáért” immár tizenöt éve vita tárgya. Nos, az ENSZ fejletlen országokat érintő határozatai közül egyetlen egy sem lett végrehajtva. Ezt több ENSZ-szervezet, így pl. az UNCTAD és a FAO is nyíltan vallja.

Ami a harmadik világbeli AIDS, tuberkulózis és malária elleni küzdelmet szolgáló 1,3 milliárd dollárt illeti, ez nem más, mint a gyógyszergyártó nagyvállalatok közpénzből való támogatása, mivel a pénz márkás gyógyszerek vásárlására fog fordíttatni, holott lehetőség volna nem védett márkanevű gyógyszerek sokkal olcsóbb előállítására az érintett országokon belül. Július 23-án a Financial Times a következőket írta a genovai javaslatról: pontosan az államfőknél sikeresen lobbizó amerikai gyógyszervállalatok érdekeit szolgálja. Ráadásul a meglehetősen szerény WHO által kért évi 9 milliárd dollárhoz képest a több évre elosztott 1,3 milliárd dollár egyszerűen nevetséges.

A számok sokatmondóak: a G8-ak éves katonai kiadása 500 milliárd dollár (ebből 300 milliárd egyedül az Egyesült Államoké).

13. A protestáló megmozdulásokon túl mozgalmunk – amelynek egyik mottója: “Lehetséges egy más világ” – folytatni fogja az alternatív megoldások kidolgozását, és szélesíti az egyre több szervezetből álló globális hálózatát. Következő találkozóink: 2001. augusztus 12. és 14. között Mexico Cityben az ATTAC, a Via Campesina, a CUT (Brazília) és Fókuszban a Globális Dél (Thaiföld) kezdeményezésére; 2001. szeptember 22–23-án Liege-ben az ATTAC által szervezett Polgárok Európai Kongresszusán; 2002 februárjában a második Társadalmi Világfórum Porto Allegreben és még sok egyéb.

2001. július 29.

A neves amerikai közgazdász az itt közölt előadás megtartása idején, 1998 januárjában a Világbank alelnöke és vezető közgazdásza volt. Stiglitz – többek között -a kelet-ázsiai válság tapasztalatai alapján az ún. washingtoni konszenzust bírálja, és egy új konszenzust vázol fel.

Joseph E. Stiglitz neves amerikai közgazdász, amerikai, brit és olasz akadémiák tagja, a Stanford Egyetem professzora és a Brookings Intézet vezető munkatársa. 1993 és 1997 között az Egyesült Államok elnöke gazdasági tanácsadó testületének tagja, majd 1997-től 2000-ig – az előadás megtartása idején is – a Világbank senior alelnöke és fő közgazdásza volt. A cikk a szerzőnek az ENSZ Egyetemén és Világgazdasági Intézetében Helsinkiben 1998. január 7-én elhangzott előadása alapján készült.

A cikket szerkesztett és rövidített formában közöljük.

A szerző, miután kilépett a Világbankból, a gazdasági válság idején szerzett tapasztalatairól “A beavatott” című cikkben számolt be a New Republic című folyóiratban 2000. április 17-én.

1. Bevezetés

A gazdasági fejlődésről alkotott nézetek tökéletesítésével, különösen pedig a “posztwashingtoni konszenzusnak” nevezett felfogás kialakulásával kívánok foglalkozni. Két témát fogok kifejteni. Az első: hogyan javíthatjuk a piacok működését. A washingtoni konszenzus szerint a jó gazdasági teljesítményhez liberalizált kereskedelemre, makrogazdasági stabilitásra és megfelelő árakra van szükség. Ha egyszer a kormány foglalkozik ezekkel a kérdésekkel – lényegében: ha egyszer a kormány “félreáll az útból” –, akkor a magánpiacok hatékonyan fogják elosztani az erőforrásokat és erőteljes növekedést fognak elindítani. Az igaz, hogy mindezek fontos tényezői a piacok jó működésének: nehéz a beruházóknak jó döntéseket hozni, ha az infláció rátája például évi 100 százalék és erősen ingadozó. A washingtoni konszenzus által támogatott politika azonban nem teljes és alkalmasint félrevezető. A piacok jó működéséhez nemcsak alacsony infláció kell; szükség van megfelelő pénzügyi szabályozásra, versenypolitikára, s olyan politikára, amely megkönnyíti a technika transzferjét, erősíti az átláthatóságot, hogy csak néhány alapvető szempontot említsek azok közül, amelyeket mellőz a washingtoni konszenzus.

Amellett, hogy javultak ismereteink azokról az eszközökről, amelyek a piacok megfelelő működéséhez szükségesek, fejlesztési politikánk is új célokkal bővült, mint például a fenntartható növekedés, az egyenlőségre törekvő és a demokratikus fejlődés. Ez a második téma tárgya, amivel foglalkozni kívánok. Napjainkban olyan, egymást kiegészítő stratégiák alkalmazására kell törekedni, amelyek a fenti célok elérését együttesen mozdítják elő.

2. A kelet-ázsiai pénzügyi válság néhány tanulsága

A kelet-ázsiai pénzügyi válság nagy hatást gyakorolt a fejlődésről alkotott felfogásunkra. Kelet-Ázsia sikeres, egyesek szerint csodás fejlődése egyik indítéka volt annak, hogy túlhaladjunk a washingtoni konszenzuson. Végül is az országok egy regionális csoportja nem követte a washingtoni konszenzust, ám valamiképpen a történelem legsikeresebb fejlődését érte el. Igaz, politikájuk sok eleme – mint például az alacsony infláció és az óvatos költségvetési politika – teljesen a washingtoni konszenzust követte. Stratégiájuk más vonásai, mint például az egyenlősítő politika, nem ellenkeztek a washingtoni konszenzussal, de ezeket a konszenzus nem hangsúlyozta. Iparpolitikájuk, amely a köztük, s a fejlettebb országok közötti technikai szakadék megszüntetésére törekedett, viszont szemben állt a washingtoni konszenzus szellemével. Ezek a megfigyelések szolgáltak a Világbank “A kelet-ázsiai csoda” című tanulmányának (1993) alapjául, s ösztönözték a gazdasági fejlődésben játszott állami szerepvállalás újragondolását.

A pénzügyi válság óta a kelet-ázsiai gazdaságokat széles körben elítélik téves gazdaságpolitikájukért, amit felelősnek tartanak a zűrzavaros gazdasági állapotokért. Egyes ideológusok azt sugallják, hogy a kelet-ázsiai bajok gyökere az aktív állami beavatkozásban van. A Koreai Köztársaságban rámutatnak a kormány által irányított kölcsönökre, a kormánnyal való szoros összefonódásra és a csúszópénzekre. Ezáltal átsiklanak az elmúlt három évtized sikerei fölött, amelyekhez az alkalmi tévedések ellenére a kormány biztosan hozzájárult. Az eredmények valóságosak, nem csupán az egy főre jutó GDP nagy növekedésében mutatkoztak meg, de a várható életkor emelkedésében, az oktatás kiterjesztésében és a szegénység látványos csökkenésében is, s tartósabbnak fognak bizonyulni, mint a pénzügyi zűrzavar.

Legtöbbször nem az probléma, hogy a kormány minden területen túl sokat, hanem hogy egyes területeken túl keveset tett. Thaiföldön nem az a gond, hogy a kormány az ingatlanbefektetésekbe irányította a beruházásokat, hanem hogy kormányszabályozás nem akadályozta ezt meg. Hasonlóképpen a Koreai Köztársaságban a hiba nem az, hogy a kormány rosszul irányította a hiteleket; a zavaros helyzet kialakulását sok Egyesült Államokbeli, európai és japán bank is siettette, ami azt sugallja, hogy piaci szervezetek hitelkihelyezése is súlyosan téves lehet. Valójában a kormány beavatkozásának hiányából, a pénzügyi szabályozás és a vállalatirányítás szerepének lebecsüléséből eredtek a bajok.

3. A piacok jobb működéséért

A washingtoni konszenzus létrejöttét felgyorsította a latin-amerikai országok tapasztalata a nyolcvanas években. A régió piacai – részben a nem megfelelően alkalmazott állami politika következtében – abban az időben rosszul működtek. Három egymást követő évben csökkent a GNP. Nagyon nagyok voltak a költségvetési hiányok – némelyik a GDP 5-10%-a között mozgott –, a költségvetési kiadásokat nem annyira termelő beruházásokra, mint inkább a hatalmas és veszteséges állami szektor támogatására költötték. Az erős importkorlátozás és az export viszonylagos elhanyagolása miatt a vállalatok nem voltak kellően érdekeltek a hatékonyság növelésében és a nemzetközi minőségi követelmények betartásában. Kezdetben a hiányokat – nagymértékben külföldi – kölcsönök felvételével finanszírozták.

A hetvenes években az olajdollárokat visszaforgatni akaró bankok könnyen kölcsönöztek, és az alacsony reálkamatok még a lassan megtérülő beruházásokat is vonzóvá tették. 1980 után azonban a reálkamatok növekedése az Egyesült Államokban korlátozta a folyamatos hitelezést és megnövelte a kamatköltségeket, ami sok országot arra kényszerített, hogy fedezetlen pénzkibocsátással finanszírozza az emelkedő kamatterhekkel megnövelt, amúgy is magas költségvetési kiadások és az összeszűkülő adóalap közötti szakadékot. Az eredmény nagyon magas, szélsőségesen ingadozó infláció lett.

Az USA gazdasági vezetői, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ún. washingtoni konszenzusa e súlyos problémák közepette született meg. Most itt az ideje, hogy újra vizsgáljuk ezt a megállapodást. Sok ország, mint például Argentína és Brazília, sikeres stabilizációt hajtott végre; ezek most a második generációs reformok megtervezésével szembesülnek. Más országok ugyanakkor viszonylag jó politikát folytattak, és egészen más problémákkal állnak szemben, mint Latin-Amerika. A kelet-ázsiai kormányok például költségvetési többleteket értek el, inflációs rátáik a leértékelések előtt alacsonyak voltak, sok országban csökkentek. Az ázsiai pénzügyi válságnak tehát más okai vannak, és megoldására nem találunk választ a washingtoni konszenzusban.

Az infláció a latin-amerikai országok makrogazdasági betegségének központi eleme volt, így a washingtoni konszenzus hátteréül szolgált. Az infláció középpontba állítása azonban olyan makrogazdaság-politikához vezetett, amely nem ösztönzi kellően a hosszú távú növekedést, és elvonja a figyelmet a makrogazdasági egyensúlyhiány más jelentős okáról, nevezetesen a gyenge pénzügyi szektorról. A piacok liberalizálásának előtérbe helyezése meggyengítette a pénzügyi szektort, s fonák módon hozzájárult a makrogazdasági egyensúly romlásához. Általánosabban kifejezve a kereskedelem liberalizálását, a deregulációt és a privatizálást a középpontba állítva a döntéshozók mellőztek más fontos összetevőket, különösképpen a versenyt, amire minden hatékony piacgazdaságnak szüksége van.

Más lényeges összetevőket is kihagyott vagy alulértékelt a washingtoni konszenzus. Ezek egyikét, az oktatást széles körben elismerte a fejlődés-gazdaságtannal foglalkozó közösség, másokat azonban – mint például a műszaki fejlődést – nem részesítettek abban a figyelemben, amelyet megérdemelnek.

A washingtoni konszenzus mint doktrína sikerének oka az egyszerűség: gazdaságpolitikai ajánlásait a közgazdászok alig többel, mint egyszerű keretszámok figyelembevételével alkalmazhatják. Néhány mutató – az infláció, a pénzkiáramlás, a kamatlábak, a költségvetés és a kereskedelmi mérleg hiánya – a gazdaságpolitikai ajánlások alapjául szolgálhat. Valóban, a közgazdászok elrepülnek egy országba, megnézik, s megkísérlik ellenőrizni ezeket az adatokat, azután makrogazdasági reformjavaslatokat készítenek alig néhány hét leforgása alatt.

A gazdaságpolitikai tanácsadás szempontjából nagy előnyei vannak a washingtoni konszenzus szemléletmódjának. A legfontosabb kérdésekre irányítja a figyelmet, könnyen előállítható keretet hoz létre, amely alkalmas arra, hogy egy nagy szervezet felhasználja az egyes partnerek eltérő egyéni szempontjaitól függő, gondot okozó tanácsadásban, amelyről nyíltan megmondja, hogy csak a fejlődés előfeltételeinek megteremtésére korlátozódik. A washingtoni konszenzus azonban nem ad választ a fejlődés minden fontos kérdésére.

Azok a gondolatok, amelyeket ismertetek, sajnálatos módon nem ilyen egyszerűek. Ezeket nem könnyű tételesen meghatározni, s a politikában alkalmazni. A gazdaság egészségi állapotának nincs könnyen leolvasható hőmérője, s ami még rosszabb, lehetnek helyettesítési veszteségek, amikkel kapcsolatban a közgazdászoknak – különösen a kívülállóknak – az alternatív politika következményei leírására kell korlátozni szerepüket. A politikai folyamatoknak fontos szót adni a gazdasági irányvétel megválasztásában. Nem szabad, hogy a gazdaságpolitika a szakemberek ügye legyen. Ezek a konfliktusok különösen fontossá válnak, amikor kibővítjük a gazdaságpolitikai célok körét.

3. 1. A makrogazdasági stabilizáció

3. 1. 1. Az infláció ellenőrzése

A washingtoni konszenzus stabilizációs csomagjainak talán legfontosabb gazdaságpolitikai előírása volt az infláció ellenőrzése. Az infláció elleni támadó, megelőző csapás melletti érvelés három előfeltevésen alapul. A legalapvetőbb az, hogy az infláció költséges, ezért elhárítandó vagy csökkentendő. A második feltevés szerint, ha egyszer az infláció elkezd emelkedni, akkor tendenciává válik a gyorsulás, s a folyamat kifut az ellenőrzés alól. E hit erős ösztönzést ad az infláció elleni előzetes csapáshoz, mert azzal járhat, hogy az infláció növekedésével kapcsolatos kockázatot sokkal súlyosabbnak ítélik, mint a termelésre és a munkanélküliségre gyakorolt kedvezőtlen hatás kockázatát. A harmadik feltevés, hogy az infláció növekedését nagyon költséges visszafordítani. E gondolati sorból az következik, hogy még akkor is, ha az alacsony munkanélküliség fenntartását többre értékelnénk, mint az alacsony inflációét, lépéseket kellene tenni ma az infláció emelkedésének megelőzésére azért, hogy elkerüljük az inflációs ráta csökkentésével kiváltott jövőbeni nagyobb recessziót.

Több közgazdász a kilencvenes években tapasztalati úton vizsgálta a három feltevés érvényességét. Ezekből a kutatásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magas és közepes rátájú infláció ellenőrzését a gazdaságpolitika elsődleges prioritásává kell tenni, de nem valószínű, hogy az alacsony infláció további csökkentése javítaná a piacok működését. Az inflációra való egysíkú összpontosítás nemcsak eltorzíthatja a gazdaságpolitikát, s megakadályozhatja a gazdaságot, hogy kihasználja teljes növekedési és termelési potenciálját, de olyan intézményi változásokhoz is vezethet, amelyek jelentős növekedési előnyök nélkül csökkentik a gazdaságok rugalmasságát.

3. 1. 2. A költségvetési és a folyó fizetési mérleghiány kezelése

A makrogazdasági stabilizáció második alkotóeleme a kormányzat méretének, a költségvetési és a folyó fizetési mérleg kettős hiányának csökkentése. Sok bizonyíték támasztja alá, hogy a nagy költségvetési hiány károsan hat a gazdasági teljesítményre. A hiány mindhárom finanszírozási módszerének hátrányai vannak: a belső finanszírozás megemeli a hazai kamatlábakat, a külső finanszírozás fenntarthatatlanná válhat, a pénzteremtés pedig inflációt okoz.

A költségvetési hiány optimális szintjének meghatározására nincs egyszerű formula. Az optimális, vagyis a fenntartható hiány nagysága a körülményektől függ, beleértve a gazdaság ciklikus állapotát, a jövőbeni növekedés kilátásait, a kormányzati kiadások felhasználását, a pénzpiacok mélységét, a nemzeti megtakarítások és beruházások szintjét. Az Egyesült Államok például a kilencvenes évek második felében megkísérelte a költségvetést kiegyensúlyozni. Régóta érvelek amellett, hogy az alacsony magán-megtakarítási ráta és a baby boom korosztályok öregedése miatt az Egyesült Államoknak feltehetően költségvetési többletet kellene megcéloznia. Ezzel szemben a kelet-ázsiai országokban, amelyek gazdasági visszaeséssel néznek szembe, s ahol a magán-megtakarítások rátája magas, a köztartozások aránya a GDP-hez képest viszonylag alacsony, a költségvetési többlet fenntartása kevésbé kényszerítő.

Etiópia tapasztalata felhívja a figyelmet az optimális hiány egy másik meghatározójára, a finanszírozás forrására. Az utóbbi néhány évben az etióp költségvetési hiány a GDP körülbelül 8 százalékát tette ki. Néhány külföldi gazdasági tanácsadó a hiány csökkentését javasolta. Mások úgy érveltek, hogy a hiányt állandó és előre kiszámítható koncessziókon alapuló külföldi segítség beáramlásából kellene finanszírozni. Ha a forrásokat gyorsan megtérülő beruházásokba fektetik, akkor a kormány a külső segítséget jogosan tekintheti a jövedelem törvényes forrásának, éppen úgy, mint az adókat, és ezért a külső segítség beszámításával egyensúlyozhatja ki a költségvetést.

A folyó fizetési mérlegben akkor keletkezik hiány, ha egy ország többet költ beruházásra, mint amennyit megtakarít. Ez önmagában nem tekinthető sem jónak, sem rossznak, mert az értékelés a körülményektől függ, különösen attól, hogy az így nyert többletforrást mire használják. Sok országban a beruházások megtérülési rátája messze meghaladja a nemzetközi tőke költségeit. Ilyen körülmények között a folyó fizetési mérleg hiánya fenntartható. A finanszírozás módja is befolyásolja az értékítéletet. A közvetlen külföldi beruházás előnye nemcsak az, hogy tőkét és tudást hoz, de az is, hogy hajlamos a nagyfokú állandóságra. Ezzel szemben a rövid távú adósság és az értékpapír-folyamatok következménye a nagyfokú ingatagság – a tudás begyűrűzésének előnyei nélkül.

3. 1. 3. A termelés stabilizálása és a hosszú távú növekedés előmozdítása

Csak ironikusan szemlélhetjük, hogy a washingtoni konszenzus felfogásában tipikusan leértékelik a makrogazdasági stabilizáción belül a termelés és a munkanélküliség stabilizálását. A nagyobb mértékű visszaesés minimalizálását vagy elkerülését a gazdaságpolitika egyik legfontosabb céljának kell tekinteni. A nagymértékű kényszerű munkanélküliség egyértelműen gazdaságtalan; rövidtávon, tisztán gazdasági szempontból a termelékenyebben felhasználható erőforrások tékozlását jelenti. A visszaesés társadalmi és gazdasági költségei pusztítóak lehetnek: életek és családok mennek tönkre, nő a szegénység, az életszínvonal csökken, legrosszabb esetben a társadalmi és gazdasági költségek politikai és társadalmi zűrzavarba torkollnak.

A fentieken túl a gazdasági ciklusok károsan hatnak a hosszú távú növekedésre is. Amikor a kutatási és fejlesztési hitelek felvétele megnehezül, s esnek vállalati pénzbevételek, a vállalatok a kutatási és fejlesztési kiadások nagyfokú csökkentésére kényszerülnek. A következmény: a jövőben a termelési tényezők termelékenysége lassabban fog növekedni. Általánosabban megfogalmazva: a gazdasági teljesítmény ingadozásai növelik a bizonytalanságot, így elbátortalanítják a beruházásokat.

Hogyan lehet előmozdítani a makrogazdasági stabilitást, a termelés és a foglalkoztatás stabilizációját? A hagyományos válasz az, hogy jó makrogazdasági politikával – beleértve az anticiklikus pénz- és költségvetési politikát –, ami lehetővé teszi az automatikus stabilizátorok működését. Ilyen politikára feltétlenül szükség van, de a bővülő elméleti és gyakorlati irodalom hangsúlyozza a makrogazdasági stabilitás mikrogazdasági alátámasztásának fontosságát. Ez az irodalom kiemeli a pénzpiacok fontosságát, a gazdasági visszaeséseket olyan mechanizmusokkal magyarázza, mint a hitel adagolása, a bank és a vállalati csődök.

Néhány országban a szabályozás és a felügyelet javítása, a letéti biztosítás bevezetése és a pénzügyi intézmények ösztönzőinek kialakítása csökkentette a pénzügyi pánikok előfordulását és súlyosságát. Pénzügyi válságok azonban azóta is keletkeznek, s van némi bizonyíték arra, hogy az utóbbi években gyakoribbá és súlyosabbá váltak. A közismert megtakarítási és pénzügyi összeomlás vesztesége az Egyesült Államokban még az inflációs rátával való kiigazítás után is többszörösen nagyobb volt, mint a nagy válságban (1929–1933) elszenvedett veszteségek. De ha a GDP-hez viszonyítjuk, akkor ez az összeomlás nem nemzetközi listavezető az 1980-as évek eleje óta bekövetkezett 25 legnagyobb bankválság között. A bankválságok költségei például Argentínában (1980–82) a GDP 55,3%-át, Mexikóban (1995) 13,5%-át, Magyarországon (1991–95) 10%-át, az Egyesült Államokban (1984–91) 3,2%-át tették ki.

3. 2. A pénzügyi reform folyamata

Erős pénzügyi rendszereket nemcsak egyszerűen a gazdasági válságok megelőzése miatt kell kiépíteni. A jól működő pénzügyi rendszer hasznos munkát végez a legtermelékenyebb felhasználók kiválasztásában. Ezzel szemben a rosszul működő pénzügyi rendszer alacsony hozamú beruházásokba fekteti a tőkét. A létesítmények kiválasztása pedig csak az első lépés. A pénzügyi rendszernek folyamatosan irányítania és ellenőriznie kell a pénzek termelékeny felhasználását. A pénzpiacoknak egy sor más funkciójuk is van, ide értve a kockázatok csökkentését, a likviditás növelését és az információk áramoltatását. Mindezen funkciók a tőke és a termelési tényezők termelékenysége növekedésének elengedhetetlen feltételei.

A magára hagyott pénzügyi rendszerek nem fogják jól betölteni ezeket a funkciókat. A nem teljes információ, a tökéletlen piac és a hiányos szerződések különösen súlyos következményekkel járnak a pénzügyi szektorban. Az “átláthatóság” hangsúlyozása a kelet-ázsiai vitákban annak a felismerésnek az elterjedését mutatja, mely szerint a jó információ nélkülözhetetlen a piacok hatékony működéséhez. Különösen a pénzügyi piacok igényelnek könyvvizsgálati előírásokat és hatékony jogi szabályozást, hogy elrettentsék a csalást, megfelelő információval lássák el a beruházókat a vállalatok követeléseiről és tartozásairól, s megvédjék a kisebbségi részvényeseket. Az átláthatóság sem elégséges, részben azért, mert az információk szükségképpen hiányosak. A szabályozással és áttekintéssel párosuló megbízható törvényi keret képes csak mérsékelni az információs problémákat és megteremteni a hatékony pénzpiacok működési feltételeit.

A szabályozás négy célt szolgál a sikeres pénzpiacokon; a biztonság és az egészséges állapot fenntartását (gondossági szabályozás); a verseny élénkítését; a fogyasztók védelmét, s azt, hogy a kedvezőtlen helyzetben lévő csoportok is hozzájussanak némi tőkéhez. A szociális célok követése, ha jól csinálják, a gazdasági fejlődést is szolgálja. Ilyenek például: a kisebbségek és a szegény közösségek részére juttatott alapok, amiről az Egyesült Államok közösségi beruházási törvénye intézkedik; vagy a jelzálog-hitelek pénzalapokkal való ellátása, ami a kormányzat által létrehozott Szövetségi Nemzeti Jelzálog Társaság fő hivatása. Hasonlóképpen a fogyasztóvédelem nemcsak jó szociális politika, de bizalomépítő eszköz is, mert megmutatja, hogy a piacok egyenlő felek játszóterei.

A washingtoni konszenzus az erősen szabályozott pénzpiacok rendszerében alakult ki, amikor a szabályozások célja inkább a verseny korlátozása volt, mint a négy jogos cél egyikének elérése. De a liberalizálás dogmája túl gyakran öncéllá, s nem a jobb pénzügyi rendszer elérésének eszközévé változott.

Először: a kulcskérdés nem a liberalizáció vagy dereguláció, hanem egy jól működő pénzügyi rendszer keretszabályozásának létrehozása. Sok országban a keretszabályozás megváltoztatásához először fel kell számolni azokat a szabályokat, amelyek csak a verseny korlátozását szolgálják, ám ezt az átalakítást össze kell kapcsolni a versenyt és az óvatos magatartást biztosító, valamint a bankokat megfelelően ösztönző új szabályok bevezetésével.

Másodszor: amikor a kívánt pénzügyi rendszer tervezete készen van, gondot kell fordítani az átmenetre. Az olyan kísérletek, amelyek egy éjszaka alatt akarják megvalósítani a deregulációt – amit gyakran a nagy csattanásnak (“big bang”) neveznek –, nem veszik figyelembe az egymásutániság érzékeny problémáit. Kifinomult intézményi rendszerrel, nagyfokú átláthatósággal és jó vállalatvezetéssel rendelkező gazdaságok, mint például az Egyesült Államok és Svédország is szembesültek a pénzügyi szektor súlyos problémáival. A fejlődő országokkal szembeni kihívás sokkal nagyobb, míg a kiindulás intézményi alapjai sokkal gyengébbek.

Harmadszor: minden országban a szabályozás elsődleges célja, hogy az ösztönzés helyes irányba hasson, mert a kormányzat nem tud részt venni, nem is vehet részt minden egyes művelet irányításában. A bankrendszerben a liberalizáció nem működik, ha a szabályozás nem ösztönzi a bankok tulajdonosait, a piacokat és a felügyelőket, hogy hatékonyan és körültekintően használják fel az információkat.

Az értékpapír-piacokat is be kell vonni az ösztönzésbe. A gazdasági érték előállítása legyen jövedelmezőbb a menedzsereknek, mint megfosztani a kisebbségi részvényeseket a részvényeiktől: a saját járadékokra való törekvés éppen akkora probléma lehet a magánszektorban, mint az államiban. Megfelelő jogi keretek nélkül az értékpapír-piacok egyszerűen nem tudják teljesíteni létfontosságú feladataikat, aminek az ország hosszú távú gazdasági növekedése vallhatja kárát. A törvényeknek védeniük kell a részvényesek, különösen a kisebbségi részvényesek érdekeit.

A pénzügyi zavarokra a szokásos gazdaságpolitikai válasz a kamatlábak emelése. A magas kamatláb-politika szószólói szerint a bizalom helyreállításához és a valuta értékromlásának megállításához szükség van a magas kamatlábakra. A kamatlábak emelése következtében azonban jelentősen csökkenhet a banki betétállomány nettó értéke, tovább élezve a bankválságot. Ezzel szemben a valuta értékvesztésének megállítása szempontjából a kamatemelés hasznos lehet. Ez két okból is fontos: meg kell erősíteni a gazdaság alapjait, s meg kell előzni, hogy az importjavak árának emelkedése megindítsa az inflációt. Való igaz, hogy amennyiben a gazdaság már a kezdetekben magas inflációval néz szembe, amit a túlzott összkereslet okoz, a kamatláb emelése helyreállítja a makrostabilitást, ezáltal erősíti a gazdasági alapokat. Egy olyan gazdaságban azonban, ahol kevés kezdeti jel van a makro-egyensúly megbomlására, de külső hatásra az összkereslet várhatóan erősen csökken, a magas kamatlábak gazdasági visszaeséshez vezetnek, a visszaesés és a kamatlábak együttesen aláássák a pénzügyi rendszert.

Az eddigi gondolatmenet azt bizonyítja, hogy a washingtoni konszenzus által ajánlott politika nem elégséges a makrogazdasági stabilitáshoz, a hosszú távú fejlődés feltétele az egészséges pénzügyi piac. De a jól működő pénzügyi piac létrehozásában nem szabad összetéveszteni az eszközöket a célokkal; a szabályozó rendszer újratervezése, nem pedig a pénzügyi liberalizálás és az infláció kézbentartása az igazi feladat.

3. 3. A verseny élénkítése

A piacgazdaság sikerének központi feltétele a verseny. Itt is gyakran összetévesztik az eszközt a céllal. Azt a politikát, amelyet eszköznek kellene tekinteni a jobban működő versenypiac kialakítására, gyakran úgy kezelik, mint önmagában való célt. A következmény az, hogy egyes esetekben nem is érték el a kívánt célokat.

A piacgazdaság hatékonysága és eredményes működése feltételezi, hogy létezik a magántulajdon és a versenypiac. Sok országban – a fejlődő és az átmeneti gazdaságokban – gyakran mindkettő hiányzik. Mindezidáig azonban csaknem kizárólag a magántulajdon megteremtésével és a kereskedelem liberalizálásával törődtek, összetévesztve a kereskedelem liberalizálását a versenypiac létrehozásával. A kereskedelem liberalizálása fontos, de ennek teljes előnyeit nem tudjuk kihasználni a gazdaság versenyképességének megteremtése nélkül.

3. 3. 1. A szabad kereskedelem előmozdítása

A kereskedelem liberalizálása – amely elvezet a szabad kereskedelemhez – a washingtoni konszenzus alapvető része. A kereskedelem liberalizálására helyezett hangsúly természetes volt a latin-amerikai országok esetében, amelyek gazdasága védőgátak mögött stagnált. Az importhelyettesítés hatástalan fejlődési stratégiának bizonyult. Sok országban egyes iparágak negatív hozzáadott értékű termékeket gyártottak, az innováció fulladozott. A szokásos érv azonban, hogy a protekcionizmus maga fojtotta el az innovációt, némileg megtévesztő. A kormányok élénkíthették volna a versenyt a hazai vállalatok között, ami ösztönözte volna az új technika behozatalát. A stagnálás oka sokkal inkább a belső verseny hiánya volt, mint a külfölddel szembeni protekcionizmus. Bár a külső verseny a verseny kibontakoztatásának fontos forrása, ám az egyoldalú versenyben a hazai vállalatok inkább kiestek a versenyből, mintsem beléptek volna a küzdelembe. A fogyasztók ugyan nyertek, a növekedésre gyakorolt hatás azonban ellentmondásosabb lett.

A kereskedelem liberalizálása képes versenyt teremteni, ám ez nem automatikus. Ha a liberalizációban egy monopolista importvállalat lép be a gazdaságba, akkor a járadék csak átkerül az államtól a monopolistához, de az árak alig csökkennek. Ezért a kereskedelmi liberalizáció nem szükségszerű, és nem elégséges feltétele az innovatív versenypiac kialakításának.

Legalább olyan fontos az exportverseny ösztönzése, mint a gazdaság korábban védett import ágazataiban a versenyhelyzet létrehozása. Meggyőző példa erre a kelet-ázsiai országok sikere. Ha lehetővé tesszük a komparatív előnyök érvényesülését, akkor növekednek a bérek és bővül a fogyasztás. Az elmúlt tizenöt évben éppen ez történt: a világkereskedelem évi 5 százalékkal, majdnem kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a világ GDP-je.

3. 3. 1. A privatizáció előmozdítása

A washingtoni konszenzus inkább a privatizációra, mint a versenyre irányította a figyelmet. Az állami vállalatok nemcsak rossz hatékonysággal működtek, de veszteségeik hozzájárultak az állami költségvetés hiányához és a makrogazdaság egyensúlytalanságához is. A privatizációval két legyet akartak ütni egy csapásra: egyidejűleg akarták javítani a gazdaság hatékonyságát és csökkenteni a költségvetési hiányt. Az elgondolás az volt, hogy tulajdonosi jogok létesítése, a tulajdonosok profit-maximáló magatartása meg fogja szüntetni a veszteségeket és a hatékonyság hiányát. Egyidejűleg a vállalatok eladásából bejönnek a nagyon szükséges bevételek.

A maga idején az átmeneti gazdaságokban a privatizáció sokak számára ésszerűnek tűnt, bár visszatekintve a folyamatra (számos esetben) rosszul nyúltak hozzá. A legtöbben szerették volna, ha rendezettebb, már az átszervezés és a megvalósítás előtt, de legalább azzal párhuzamosan működőképes jogi keretet (szerződéses szabályozást, csődeljárást, vállalati vezetést és versenyt) hoznak létre. Senki sem tudta azonban, meddig lesznek nyitva a reform kapui. Akkoriban a gyors és mélyreható privatizálás látszott ésszerű játéknak a problémák utólagos rendezése mellett. A mai, előnyösebb helyzetben úgy tűnik, hogy a privatizáció hívei túlbecsülték annak előnyeit és aláértékelték költségeit, különösen a folyamat politikai költségeit, azokat az akadályokat, amiket a reform folytatása elé állít. Ugyanezen játék lefolytatása tehát hét év tapasztalataival a hátunk mögött sokkal kevésbé igazolható.

A nagyméretű állami és magánvállalatok között sok a hasonlóság, sokszor azonos szervezeti problémákkal néznek szembe. Mindkettőben jelen van a döntésekért való felelősség átruházása; a nagyvállalatokban sem a törvényhozók, sem a részvényesek nem képesek a vállalatok napi tevékenységét közvetlenül ellenőrizni. Mindkét esetben a döntési hierarchia a menedzserekben végződik, akik jellemzően nagy önállósággal, mérlegelési lehetőséggel rendelkeznek. A járadékok keresése éppúgy előfordul a magán, mint az állami vállalatokban. A Cseh Köztársaságban a “voucheres” privatizáció bátor kezdeményezése részben emiatt bukott meg, részben pedig azon, hogy megfelelő törvényi és intézményi keret nélkül a tőkepiacok nem követelik meg a vállalatvezetőktől a szükséges fegyelmet, nem biztosítják a szűkös tőkék hatékony kihelyezését.

Az állami vállalatokban jellemzően hiányoznak a hatékony ösztönzők, s más korlátozó tényezők sora is fellép. Ha azonban ezeket a problémákat érdemben megoldják, ha az állami vállalatok versenyszellemű, teljesítményorientált környezetbe ágyazódnak, akkor a teljesítménykülönbség csökkenhet.

A versenynek a tulajdonformánál nagyobb jelentőségét a legélőbben Kína és az Orosz Föderáció tapasztalatai bizonyítják. Kína az állami vállalatok privatizálása nélkül terjesztette ki a versenyt. Természetesen az állami szektor számos problémája fennmaradt, amit a reform következő szakaszában kell majd megoldani. Ezzel szemben Oroszország a gazdaság nagy részét privatizálta anélkül, hogy sokat tett volna a verseny előmozdításáért. A teljesítmény különbsége nem is lehetne nagyobb, Oroszország termelése a majdnem egy évtizeddel korábbi szint alatt van, míg Kína csaknem két évtizede tartósan kétszámjegyű növekedést ért el. Bár a teljesítmény eltérései csak részben magyarázhatók az alkalmazott gazdaságpolitika különbözőségével, mind a kínai, mind az orosz tapasztalatok dilemmák elé állítják a hagyományos gazdaságelméletet.

Az oroszországi hanyatlás mélysége és tartóssága különösképpen talányos, mivel széles körben úgy vélték, hogy a szovjet gazdaságban nagyok a veszteségek, s a termelés jelentős hányada katonai kiadásokra megy. A veszteségek felszámolásának növelnie kellett volna a GDP-t, a katonai kiadások csökkentésének tovább kellett volna emelnie a személyes fogyasztást. Azonban egyik sem következett be.

A kínai gazdaság nagysága és sikere az elmúlt két évtizedben szintén talány az általánosan elfogadott elméletek szempontjából. A kínai politikusok nemcsak elutasították a nyílt privatizáció stratégiáját, de nem alkalmazták a washingtoni konszenzus számos más elemét sem. A közelmúltban a Kínában tapasztaltak mégis a történelem egyik legnagyobb gazdasági sikertörténetét jelentik. Ha Kína 30 tartományát – és ezek mindegyikének lakossága számosabb a legtöbb alacsony jövedelmű országénál – önálló gazdaságnak tekintenénk, 1978 és 1995 között a világ 20 leggyorsabban növekedő gazdasága mind kínai tartomány lett volna. 1978-ban Kína GDP-je egynegyede volt az alacsony jövedelmű országok összesített GDP-jének, mégis az alacsony jövedelmű országok 1978 és 1995 közötti összesített GDP növekményének kétharmadát a kínai növekedés adta.

Az egyik fontos tanulság, amit a Kína és Oroszország közötti kontrasztból le lehet vonni, a privatizáció és a versenypolitika gazdaságtanára vonatkozik. A monopóliumok privatizálásában nehéznek bizonyult megakadályozni a korrupciót és más problémákat. A privatizációval lehetővé tett hatalmas járadékok arra bátorítják a vállalkozókat, hogy inkább magánvállalkozásaikat erősítsék, mintsem hogy a vállalatba ruházzanak be. Ezzel szemben a versenyt élénkítő politika gyakorta aláássa a járadékokat és ösztönzi a vagyon létrehozását. A privatizáció időzítése és szabályozása is nagyon fontos. A monopólium privatizálása hatalommal bíró, erősen védett érdekeket hozhat létre, amelyek a jövőben aláássák a szabályozás és a verseny lehetőségét.

3. 3. 3. Hogyan szabályozzunk?

A verseny a piacgazdaság nélkülözhetetlen eleme, de egyes szektorokban, az ún. természetes monopóliumok esetében nem alkalmazható. A tényleges és potenciális verseny mértéke és formája azonban ezekben a szektorokban is állandóan változik. Sok, történelmileg erősen szabályozott szektorban az új technológiák kiterjesztették a verseny hatókörét, ilyenek például a telekommunikáció és a villamos erőművek.

A hagyományos szabályozási szemlélet, a szabályozás vagy dereguláció, a verseny vagy a monopólium merev, kategorikus szembeállítása nem ad eligazítást a politikának ezeken a területeken. Az új technológiák nem teszik lehetővé a teljes deregulációt, mert ezeknek az iparágaknak nem minden része válik egyaránt versenyzővé. A szabályozó rendszer megfelelő megválasztása szükséges ahhoz, hogy megfeleljünk az új kihívásoknak.

3. 3. 4. A versenyt élénkítő politika

Bár a működőképes verseny hatóköre kiterjedt, a verseny gyakran tökéletlen, különösképpen a fejlődő országokban. Az Egyesült Államok kifinomult, bonyolult jogi rendszere és intézményei valószínűleg nem alkalmazhatók a fejlődő országokban. Jelenleg a legtöbb ország (Ausztrália és Új-Zéland kivételével) külön szabályozza a belső és a nemzetközi versenyt. Alig, vagy egyáltalán nem igazolhatóan a nemzetközi kereskedelemben érvényes versenyszabályok (mint például a dömping ellenes rendelkezések és a kiegyenlítő vámszabályok) teljesen eltérnek a belföldi trösztellenes törvényektől. Sok olyasmi, amit belföldön egészséges árversenynek tartunk, a nemzetközi kereskedelemben dömpingnek minősül. Ezekben a tisztességes versennyel szembeni visszaélésekben elöljártak a fejlett ipari országok, de most ez átterjed a fejlődő országokra is. A tisztességes versennyel szembeni visszaélések számának csökkentésére a legjobb megoldás lenne a tisztességes kereskedelmet és versenyt szabályozó törvényeknek az egyesítése, a verseny természetének arra a mély megértésére alapozva, amelyet a trösztellenes hivatalok és az ipari szervezetek közgazdászai több mint egy évszázad alatt kifejlesztettek.

3. 4. A piacokat kiegészítő kormányzati tevékenység

E század nagy részében az emberek azt várták a kormánytól, hogy költsön többet, és jobban avatkozzon be a gazdaságba. E kívánságokkal összhangban a GDP-ben megnőtt a kormányzati kiadások aránya. A washingtoni konszenzus által javasolt politika az állam aktív szerepének elutasításán, a minimális, nem beavatkozó állam irányába való haladáson alapultak. A kormányzatok rosszabbul működnek, mint a piacok; minél kisebb az állam szerepe, annál jobban működik – állítják.

Igaz, hogy az államok gyakran túl sok dologba avatkoznak be, ráadásul nem céltudatosan. Az alapvető célokra való koncentrálás azonban nem azonos a minimális kormányzat receptjével. Az állami szerepvállalás fontos a megfelelő szabályozásban, a szociális védelemben és a jólét biztosításában. Nem a között kell választani, hogy az állam vállaljon vagy ne vállaljon szerepet, hanem hogy milyen módon vegyen részt a folyamatokban. Vagyis a központi kérdés nem a kormányzat mérete, hanem tevékenysége és módszerei.

A kormányzati szerepvállalás kérdését az elmúlt néhány évtizedben fokozatosan bővülő keretben tárgyalták: a felismerés, hogy a piac nem mindig eredményez hatékony megoldást és még kevésbé társadalmilag elfogadható elosztást, a piac hiányosságainak “elméletéhez” vezetett. Csak a piaci hiányosságok jól meghatározott köre, amely az externáliákhoz és a közjavakhoz kapcsolódott, válthatott ki kormányzati beavatkozást. A piaci hiányosságok listája fokozatosan bővült a tökéletlen információk és a nem teljes körű piacok fogalmaival, de a piaci hiányosságok szemlélete továbbra is arra törekedett, hogy két csoportra ossza az ágazatokat és a tevékenységeket: azokra, amelyek a kormányzat területei, és azokra, amelyek a magánszektorba tartoznak. Újabban egyre inkább felismerik, hogy az állami és a magánszektor sokkal szorosabban összefonódik. A kormányzatnak ki kell egészítenie a piacot, fel kell vállalnia olyan feladatokat, amelyek elősegítik a piac jobb működését és kijavítják a piaci hiányosságokat.

A kormányzati tevékenység köréből az előadó két témát emelt ki: Az emberi tőkeképzés és a technika transzferjének elősegítését. Terjedelmi okokból e témákkal itt nem foglalkozunk.

3.5. A kormányzati tevékenység eredményesebbé tétele

A World Development Report 1997 (Jelentés a világgazdaság fejlődéséről) bemutatja, hogy a fejlődéshez létfontosságú a hatékony állam. A tanulmány három évtized és 94 ország adatai alapján igazolja, hogy a gazdasági eredményeket nemcsak a gazdaságpolitika és az emberi tőke határozza meg, hanem az ország intézményeinek minősége is. Az intézmények a valóságban azt a környezetet jelentik, amelyben a piacok működnek. A gyenge intézményi környezet több önkényeskedést enged meg az állami hivataloknak és a köztisztviselőknek.

Miután a kiindulópontok országonként nagyon különbözőek, egyedülálló történelmi, kulturális és társadalmi tényezők is vannak, hogyan válhat az állam eredményessé? A válasz részben az, hogy az állam egyeztesse össze szerepét a képességeivel. Amit a kormányzat tesz, és ahogyan teszi, az feleljen meg a kormányzat és a magánszektor képességeinek. Az alacsony jövedelmű országoknak gyakran mind a piacai, mind a kormányzati intézményei gyengék. A képességek azonban nem sorscsapások. Az államok intézményeik felpezsdítésével megnövelhetik képességeiket, például a köztisztviselők érdekeltségének és színvonalának emelésével. A kormányzat működésének javítására talán az egyik legígéretesebb és legkevésbé kipróbált módszer a piac és a piacihoz hasonló mechanizmusok felhasználása.

A kormányzatok eredményesebbek akkor, ha a polgárok szükségleteire és érdekeire reagálva egyidejűleg tulajdonosi érzést és a politikai döntéshozatalban való részvétel érzését keltik bennük. A kormányzati segélyhivatalok, a civil szervezetek decentralizált támogatással és a helyi önkormányzatok részvételével kiválasztott, megtervezett és megvalósított programjai sokkal sikeresebbek voltak, mint azok, amelyekbe nem vonták be a lakosságot. Nemcsak arról van szó, hogy a helyi információ hatásosabbá tette a megvalósítást, hanem a tervezet iránti elkötelezettség hosszú távra szóló támogatást is eredményezett.

4. A fejlesztési célok kibővítése

A washingtoni konszenzus szűkös eszköztárat javasolt alkalmazni (amelynek részei a makrogazdasági stabilitás, a liberalizált kereskedelem és a privatizáció) egy viszonylag korlátozott cél (a gazdasági növekedés) érdekében. A posztwashingtoni konszenzus felismeri, hogy az eszközök bővebb körére van szükség, s céljaink is sokkal összetettebbek. Nemcsak a GDP-ben mért növekedésre, hanem az életszínvonal emelésére is törekszünk, beleértve az egészség és az oktatás javulását. Fenntartható fejlődésre törekszünk, aminek része a természeti erőforrások megőrzése és az egészséges környezet fenntartása. Igazságos fejlődésre törekszünk, amelyben nemcsak a felső réteg, hanem a társadalom minden csoportja élvezi a fejlődés gyümölcseit. És demokratikus fejlődésre törekszünk, amelyben az állampolgárok a legkülönbözőbb módon részt vesznek az életüket befolyásoló döntések meghozatalában.

A tudás nem tartott lépést a célok szaporodásával. Csak kezdjük megérteni a demokratizálás, az egyenlőtlenség, a környezet védelme és a növekedés közötti összefüggéseket. Amit most teszünk, az magában hordozza a kiegészítő stratégiák kifejlesztésének ígéretét, amelyek elvihetnek bennünket mindezen célok eléréséhez. Fel kell azonban ismernünk, hogy nem minden politika fog hozzájárulni minden célhoz. Sok politika helyettesítési veszteségekkel jár. Fontos, hogy felismerjük a veszteségeket és kiválasszuk a prioritásokat. Ha csak “a győző – győző” politikára figyelünk, akkor a döntéshozók mellőzhetnek fontos döntéseket a “győző-veszítő” politikákról.

4.1. Többszörös célok elérése: az oktatás fejlesztése

Az emberi tőkébe való befektetés az egyik példája azon politikának, amelyik egyidejűleg segítheti előmozdítani a gazdasági fejlődést, az egyenlőséget, a részvételt és a demokráciát. Kelet-Ázsiában az oktatás általánossá tétele kiegyenlítettebb társadalmat hozott létre, megkönnyítve a politikai stabilitást, ami a sikeres hosszú távú gazdasági fejlődés egyik előfeltétele. Az oktatás, különösen, amelyik hangsúlyt helyez a kritikai, tudományos gondolkodásra, abban is segítheti az állampolgárokat, hogy eredményesebben és hozzáértőbben vegyenek részt a közösséget érintő döntésekben.

4.2. Többszörös célok elérése: a környezeti politika közös végrehajtása

A világ nemzeteinek, ha minimalizálni akarják a klimatikus változásokat, le kell csökkenteniük az üvegházi hatást kiváltó gázok termelését, különösen a széndioxidét, amit főleg az égés állít elő. A széndioxid-kibocsátás csökkentése globális probléma. Ellentétben a levegő szennyeződésével (amit a kéndioxid vagy a nitrogéndioxid okoz, és ami elsősorban a szennyező országot érinti), minden széndioxid-kibocsátás az atmoszférába kerül, és globális következményekkel jár, ami az egész földet érinti.

4.3. A műszaki beruházások mint helyettesítési lehetőségek

A lehetséges helyettesítés fontos példái a műszaki beruházások. A felsőfokú műszaki képzésbe való beruházások elősegítik a technikai transzfert, így a gazdasági növekedést. E beruházások közvetlen haszonélvezői azonban csaknem elkerülhetetlenül jobban járnak, mint az átlag. Az eredmény valószínűleg az egyenlőtlenség növekedése.

A technika transzferje is növelheti az egyenlőtlenséget, a műszaki haladás nagyrészt a már termelékenyebben termelők határtermékét emeli. A technikára fordított állami beruházások kiszorítják a szegénység ellenes program beruházásait (az “opportunity cost”). A termelés növelése által a műszaki beruházások hasznát mégis az egész társadalom élvezheti. A lehetséges begyűrűződés azonban nem szükségszerűen gyors és átfogó.

4. 4. A környezetvédelem és a nagyobb társadalmi részvétel közötti választás

A helyettesítésre másik példa a választás a környezeti célok és a társadalmi részvétel között. A társadalmi részvétel nélkülözhetetlen, de nem helyettesíti a szakértelmet. Tanulmányok bizonyítják például, hogy a közfelfogás a különböző környezeti ártalmak egészségügyi kockázatairól nem esik egybe a tudományos bizonyítékokkal. Mit kövessünk tehát a környezeti politikában? Arra törekedjünk, hogy a lakosság érezze magát jobban a környezetében, vagy arra, hogy csökkentsük a környezet valós egészségügyi kockázatait? Az egyensúly kényes kérdés, de a tudás jobb elterjesztése végső fokon a politika kiválasztásában való eredményesebb részvételt tehet lehetővé.

5. Következtetések

A washingtoni konszenzus célja az volt, hogy útmutatást adjon, miként hozzunk létre rugalmasan reagáló magánszektort, s egyidejűleg hogyan ösztönözzük a gazdasági növekedést. Utólag visszatekintve, a gazdaságpolitikai ajánlások nagyon idegenkedtek a kockázatvállalástól, áthatotta őket a legrosszabb zűrzavarok elkerülésére való törekvés. Bár a washingtoni konszenzus lerakta a jól működő piacok néhány alappillérét, nem volt teljes, néha még félrevezető is volt.

A Világbank tanulmánya a kelet-ázsiai csodáról jelentős fordulatot hozott a vitában. Bizonyította, hogy a kelet-ázsiai gazdaságok meglepő sikerei sokkal több tényezőnek köszönhetők, mint csupán a makrogazdasági stabilitásnak és a privatizációnak. Erős pénzügyi rendszer nélkül, amelynek létrehozásában és fenntartásában a kormányzat nagy szerepet játszik, nehéz mozgósítani a megtakarításokat és hatékonyan kihelyezni a tőkét. Versenyképes gazdaság nélkül a szabad kereskedelem és a privatizáció haszna elherdálódik a járadékokban, s nem irányul a vagyon megteremtésére. És ha az emberi tőkére és a technikai transzferre fordított állami beruházások nem elégségesek, akkor a piac nem fogja megszüntetni a gazdasági elmaradottságot.

Sok ilyen gondolat – és még több, amit nem volt időm kifejteni – szolgál alapul annak, amit én egy keletkező, a washingtoni konszenzus utáni konszenzusnak tartok. Az egyik alapelv, ami megszületik ezekből a gondolatokból, hogy bármi legyen is az új konszenzus, nem épülhet Washingtonra. Ahhoz, hogy a politika fenntartható legyen, a fejlődő országoknak tulajdonjogot kell rá formálniuk.

A születő konszenzus egy másik alapelve, hogy nagyobb szerénységre van szükség, el kell ismernünk, hogy nincs minden kérdésre válaszunk. Folytatólagos kutatás és vita, méghozzá nemcsak a Világbank és az IMF között, de szerte a világon, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jobban megértsük, hogyan érhetjük el sokféle célunkat.

Jegyzet 

¹ A Világgazdasági Intézet évi előadásai: 2. szám. Helsinki, 1998. március.

2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

Egy folyóirat teljesítménye, jelentősége nem függ attól, mennyi ideje létezik. Elég néhány lapszám, aztán hamarosan jöhet a megszűnés is, de ezek a számok többet jelenthetnek a kultúrtörténetben, mint mondjuk egy évszázadnyi folyamatos működés. Fennállásának három éve alatt az Athenaeum útjára indította a német romantikát. A Revue Blanche-nak, a modern avantgárd folyóiratának tűzijátéka közel egy évtizedig világította be Párizs művészeti életét. Moszkvában a Lef hét számot ért meg, aztán megszűnt. Ezek a folyóiratok az esztétikai megújulást a filozófia és a politika megújulásával kapcsolták egybe. A kritikai lapok általában hosszabb életűek – a The Criterion sokféle alakváltozatban fennmaradt a két világháború között, a Scrutiny pedig a harmincas évektől az ötvenes évekig működött. Hogy miért szűnik meg egy lap, annak lehetnek külsődleges okai, néha pusztán a véletlenek összejátszása áll a háttérben, de általában jellemző, hogy egy folyóirat életképessége azoktól függ, akik készítik. Vannak különleges, hősies esetek, amikor egyetlen személy képes monumentális munkával szembeszállni a korral: Kraus egymaga írta a Die Fackel-t huszonöt éven át, Croce pedig a La Critica-t. A folyóiratok életpályája általában kiszámíthatatlan és szeszélyes. A szerkesztők vitáznak, megváltoztatják a véleményüket, megunják a lapcsinálást vagy tönkremennek, rendszerint jóval azelőtt, hogy maguk a sírba szállnának.

Egy politikai folyóirat éppen annyira alárendelt az idők szeszélyeinek, mint minden más. Egy vonatkozásban pedig még jobban, hiszen a politika mindig Kampfplatz – frontvonalak, szakítások és konfliktusok jellemzik. Itt sokkal gyakoribbak a hajótörések – viták és szakítások következtében –, mint bármely más területen. Az is igaz azonban, hogy a politikai folyóiratokat más célok tartják életben, s ezek az első lépéseken túl az újrakezdést is, mintegy életképességük jelét, biztosítják. A politikai folyóiratok meghatározott objektív elveket képviselnek, illetve ezen elvek alkalmazását a világ folyásának megfejtésére. Itt a szerkesztők háttérbe húzódása intellektuális vereséggel ér fel. Anyagi vagy intézményi nyomás, persze, első virágjában elsorvaszthat bármilyen lapot. De ha ilyen körülmények nincsenek, a politikai folyóiratoknak nincs más választásuk: hűségesnek kell lenniük magukhoz, arra kell törekedniük, hogy valódi életüket ne azon korlátok között éljék, amelyeket az őket kitermelő feltételek vagy generációk határoznak meg.

Ez a lap, amely most lép ötödik évtizedébe, fordulóponthoz érkezett. Negyven év jelentős időtartam, bár korántsem különleges – a Les Temps Modernes, amelytől a New Left Review korábban sokat tanult, lényegesen hosszabb ideje működik. De annyira mégis jelentős, hogy komolyan végigtekintsünk az elmúlt éveken. Ezzel a számmal folyóiratunk új sorozata indul, amit a lap újraszámozásával is jelzünk a radikális hagyományoknak megfelelően, illetve újjáalakítjuk a lap külső megjelenését is a tervezett változások jeleként. Egy új stílusú folyóirat létrehozása nem megy egyik napról a másikra, az alábbiakban felvázolom a New Left Review jelenlegi helyzetét és azokat az irányvonalakat, amelyeket nézetem szerint követnie kell. Lévén ez amolyan “szerkesztői” cikk, az eredmény kétségkívül személyes – ebből következően ideiglenes – vélemény lesz, melyet vitatni lehet. És ilyen lesz a további számokban közölt minden szerkesztőségi cikk is, amelyek más témákban, szerzőik szándékainak megfelelően íródnak: egyik sem számít automatikus egyetértésre.

1.

A New Left Review jövőjével foglalkozó fejtegetéseknek a folyóirat differentia specifica-jából kell kiindulniuk. Mi adta a múltban sajátos baloldali jellegét? Sokféleképpen lehetne erre a kérdésre válaszolni, de a legegyszerűbb és legvilágosabb válasz az, hogy egyetlen más folyóirat sem kísérelte meg hasonló mélységben és terjedelemben annak a területnek a feltárását, amely a politikától a gazdaságig, az esztétikától a filozófiáig és a szociológiáig terjed. E területek meglehetősen nagyok ahhoz, hogy szisztematikusan vagy egyenletesen feltárhatók lennének, és a legtürelmesebb olvasót is próbára teszi, hogy az írások ennyire különböző regisztereken mozognak. De ezzel a New Left Review karakterét jól megközelítettük. Ez a Londonban szerkesztett politikai folyóirat megpróbálta a társadalmi és etikai tudományokat – ha úgy tetszik, az “elméletet” – és a művészetet meg az erkölcsöt – röviden a “kultúrát” – ugyanolyan történeti szellemben elemezni, mint magát a politikát. Legkönnyebben akkor tudjuk megragadni a lap jelenlegi helyzetét, ha visszapillantunk arra a kontextusra, amelyben a New Left Review eredetileg megformálódott, s amely lehetővé tette ezeknek az érdeklődési területeknek az összekapcsolódását. A hatvanas évek elejének konjunktúrája, amelyben az új vezetés a folyóiratot létrehozta, a következő sajátosságokat mutatta:

• Politikailag a világnak már egyharmada hátat fordított a kapitalizmusnak. Alig volt olyan, aki kétségbe vonta volna Sztálin hatalomgyakorlásának bűneit vagy a demokrácia hiányát azokban az országokban, amelyek magukat szocialistának nevezték. De a kommunista tömb még megosztottságának időszakában is dinamikus valóság volt – Isaac Deutscher a New Left Review-ban megjelent írásában a kínai–szovjet ellentétet az életképesség jelének tekinthette. Hruscsov, akit a kortárs szovjet történészek “romantikus forradalmárnak” neveztek, reformokat ígért a Szovjetunióban. A maoista Kína tekintélye gyakorlatilag töretlen volt. A kubai forradalom új időket ígért Latin-Amerikában. A vietnamiak sikeresen harcoltak az Egyesült Államok ellen Délkelet-Ázsiában. Bármilyen stabil és virágzó volt a kapitalizmus az északi régióban, mégis, a világ többi részéből folyamatos fenyegetésnek volt kitéve, és maga is fenyegetve érezte magát. Igaz, még otthon is: Nyugat-Európában és Japánban erős kommunista mozgalmak szálltak szembe a fennálló rendszerrel.

• Szellemileg a sztálinista ortodoxia diszkreditálódása 1956 után és a hidegháborús konformizmus kimúlása 1958 után lehetővé tette a korábban elhallgattatott baloldali és marxista hagyomány feléledését, ami a szerény brit szellemi viszonyok közepette a lázas elméleti élet benyomását keltette. A forradalmi marxizmus alternatív tendenciái a tömegpolitikai – luxemburgista, trockista, maoista, tanácskommunista – irányzatokhoz kapcsolódtak. Egyidejűleg a nyugati marxizmus legkülönbözőbb hagyományai, melyek a tömegpolitika vereségének tapasztalatából születtek – Lukács, Korsch és Gramsci működésének időszakától kezdve –, feltámadással kecsegtettek. Ezeknek az előzményeknek a nyugati hagyományra gyakorolt hatásában döntő jelentősége volt annak, hogy a jelennel élő kapcsolatban álltak: Sartre, Lefebvre, Adorno, Marcuse, Della Volpe, Colletti, Althusser kortárs gondolkodók voltak, akik folyamatosan új szövegeket alkottak a New Left Review számainak. A brit elszigeteltség ezektől a kontinentális mintáktól, még látványosabbá, izgalmasabbá tette a hirtelen, koncentrált angol előretörést.

• Kulturálisan az ötvenes évek konformizmusából való kitörés sokkal átfogóbb jelenség volt, mint az előbbi, és a szakadás éppen olyan éles. A korszak két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása, szemben a megelőző korszak általános édeskés zenéjével – olyan, a tömegeket megmozgató forma volt ez, amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást. Ebben az átalakulásban Nagy-Britannia vezető szerepet játszott, s az átalakulás sokkszerű mellékhatásai még az újdonság erejével hatottak, később pedig megszokottá váltak. A második jelentős lépés az auteur (szerzői) film és a belőle kinövő Nouvelle Vague (Új Hullám) megjelenése volt. Az új irányzat a klasszikus hollywoodi rendezők korábbi pozícióit megrendítette, és szakadék nyílt e két iskola között, melyek a korszak nagy részét meghatározták. Hatásukban a film és a zene új irányai a “magas” és a “népszerű” kultúra közötti viszonyrendszerben új dialektust honosítottak meg a hatvanas évek kulturális életében, s ez visszatekintve is jelentős ténynek minősíthető. A játékos és a komoly közötti átjárás, a felszabadulás az elvárások alól – mindenekelőtt a strukturalizmusnak köszönhető, a marxizmus mellett e periódus legfontosabb elméleti áramlatának. Barthes korai munkái vagy Lévi-Strauss írásai (Mythologies, Tristes Tropiques) lehetővé tették a magas és a népszerű művészetek közötti párbeszédet, és mindkettő tanulmányozásához közös módszerrel szolgáltak. Az orosz formalizmus hagyományait újraélesztő strukturalizmus lényegi törekvései még egybeestek a kulturális marxizmus céljaival.

2.

Ebben a hármas meghatározottságban a New Left Review olyan programot tett magáévá, amely akkoriban újdonság volt az angol nyelvű világban. Politikailag a lap a harmadik világ antiimperialista mozgalmaira figyelt, és miközben a brit baloldal még mindig szűk érdeklődési körben mozgott, a lapnak sikerült olyan csapatot toboroznia, amelynek érdeklődése gyakorlatilag az egész világot átfogta – Latin-Amerikát éppúgy, mint Fekete-Afrikát és a Távol-Keletet. Otthon számos fontos vita zajlott Nagy-Britanniáról, melyeknek bizonyos hatása is volt. Tehát amikor a vietnami háború által kiváltott robbanás a hatvanas évek végén megrázta a Nyugatot – először a diáklázadás, aztán a munkások akciói –, akkor a New Left Review, helyzetéből adódóan, belefolyhatott az események alakulásába, és a hetvenes évek közepére nemzetközileg is elismert, vezető szerepet vívott ki.

Szellemileg a lap energiái nagy részét a nyugati marxizmus egyes iskolái bemutatásának és kritikai recepciójának szentelte, s ez egy évtizedre elég munkát adott. A strukturalizmus, formalizmus, pszichoanalízis is helyet kapott itt – kanonizált szövegek vagy olyan források, amelyek ezeken a lapokon jelentek meg először. Ezeken a területeken a lap jóval előbbre járt környezete kultúrájánál, s ezáltal kozmopolitább és radikálisabb hivatkozási távlatot teremtett, mint ami az angol nyelvű társadalmakban akkoriban általában könnyedén elérhető volt.

A lap a kultúra területén is új stílusú elemzéseket hozott, amelyekben összekapcsolta a hagyományos művészeteket és az avantgárd formákat, foglalkozott a népszerű filmmel és zenével. Peter Wollen filmrendezőkkel foglalkozó híres sorozata, vagy mondjuk Franco Morettinek A félelem dialektikája című írása jól példázza a “magas” és a “népszerű” közötti átjárás szabadságát. Ezen a termékeny talajon számos jelentős kezdeményezés született. A New Left Review úttörő szerepet játszott a hetvenes években a feminizmus újrafelfedezésében, a nyolcvanas években pedig a munka fogalmának újraértelmezésében. Ezek termékeny korszakok voltak.

3.

Mára, négy évtized elteltével nyomtalanul eltűnt az a környezet, amelyben a New Left Review megszületett. A szovjet tömb megszűnt létezni. A szocializmus sem népszerű eszme többé. A marxizmus már nem játszik meghatározó szerepet a baloldali kultúrában. Még a labourizmus is eltűnt. Ha azt mondanánk, hogy ezek óriási változások, akkor alábecsülnénk a tény jelentőségét. Nem állíthatjuk, hogy e változások hallgatásra kényszerítették a folyóiratot. Minden szerzőnk a maga jellemző modorában reagált 1989 változásaira. A különböző regiszterben megszólaló szerzők cikkei között ott találjuk a következőket: Robin Blackburn: Fin-de-Siècle: Socialism After the Crash; Peter Wollen: Our Post-Communism: The Legacy of Karl Kautsky; Alexander Cockburn: The Golden Age is Within Us; Fred Halliday: The Ends of Cold War; Nairn: Faces of Nationalism; Benedict Anderson: Radicalism aftert Communism; Tariq Ali: Fear of Mirrors – de a sort sokáig folytathatnánk. Érdekes volna ezeket a reakciókat és a lapban megjelent többi hozzászóló véleményét megvizsgálni. Minden egyes vélemény eltérő, de egészében a folyóirat hagyományát töretlenül őrzik.

Tíz évvel a kommunizmus bukása után ugyanakkor a világ sok tekintetben előrement, és a lap megújításának elemi feltétele, hogy önálló és alapos elemzésnek vessük alá a jelenlegi körülményeket. Mi is az elmúlt évtized lényegi jellemzője? Röviden fogalmazva, azt mondhatjuk, hogy a neoliberalizmus gyakorlatilag kritikátlan konszolidációja és egyetemes elterjedése határozta meg, és ezt nem sokan látták előre. Bár 1989–91 a szovjet kommunizmus összeomlásának az időszaka volt, mégsem volt evidens – még a legharcosabb szószólóinak sem –, hogy a zabolátlan szabadpiaci kapitalizmus Keletet és Nyugatot egyaránt akadálytalanul hódítja meg. Sok kelet-európai emigráns, nyugat-európai progresszivista, észak-amerikai konzervatív jósolta a globális viszonyok “kiegyenlítődését”, hogy a baloldal vérátömlesztést kapva újjáéled, miután megszabadult a sztálinizmus bénító erkölcsi szorításából, és hogy a japán vagy a rajnai korporativizmus mind társadalmi, mind gazdasági hatékonyságát tekintve magasabb rendűnek bizonyul majd a Wall Street vagy a City világánál. És ezek nem elszigetelt várakozások voltak, jelentős szaktekintélyek is osztották őket. Még 1998-ban is, a Marxism Today szerzői és Eric Hobsbawm is örömmel beszéltek a neoliberalizmus közeli bukásáról.

Valójában a korszak trendje éppen az ellenkező irányban mozgott. Öt, egymással szorosan összefüggő folyamat idézett elő drasztikus változásokat:

• Az amerikai kapitalizmus váratlan, nyolc évig tartó gazdasági fellendülése során látványosan megerősítette fölényét minden területen: a gazdaságban, a politikában, katonai és kulturális téren. Lehet, hogy az értékpapírok a Wall Streeten inflálódtak, hogy a háztartások tartozásokkal terheltek, hogy jelenleg kereskedelmi deficit van, aligha kétséges azonban, hogy a versenyt meghatározó amerikai biznisz jelentősen megerősödött.

• Miután az európai szociáldemokrácia az egész Unióban átvette a hatalmat, a kontinens-szerte tapasztalható lassú növekedés és magas munkanélküliség hatására az amerikai modell utánzása felé fordult – felgyorsította a deregulációt, nemcsak az ipart privatizálta, hanem a szociális szolgáltatásokat is, s mindezt sokszor a korábbi konzervatív kormányoknál is erőteljesebben és kiterjedtebben. A deregulációt Nagy-Britannia vezette be elsőnek, de mára már Németország és Olaszország is komolyan igyekszik utolérni a briteket, Franciaország pedig főleg szavakban van lemaradva, tettekben kevésbé.

• A japán kapitalizmus mély válságba került, és most – a koreaival együtt – állandó nyomás alatt van, hogy a deregulációs standardot kövesse, ami növekvő munkanélküliséget jelent. Máshol, Ázsiában a PRC gyakorlatilag minden államot be akar kényszeríteni a WTO-ba, mert azt reméli, hogy a külföldi tőke kompetitív nyomása kiiktatja majd az állami ipart anélkül, hogy neki magának felelősséget kellene vállalnia ezen ágazatok sorsáért; eközben India most első ízben hajlandó az IMF-től függeni.

• Az új orosz gazdaság, a globális piaci rendszer leggyengébb láncszeme semmilyen ellenállást nem váltott ki a tömegek részéről, leszámítva a termelés katasztofális regresszióját és a várható élettartam drasztikus csökkenését. Várható, hogy a népszavazással megválasztott vezetés stabilizálja a pénzügyi oligarchia helyzetét, s képes lesz a hatalmat centralizálni és magánkézbe adni a földet.

Ezek súlyos társadalmi-gazdasági változások, amelyek az egész földön éreztetik hatásukat, s amelyeket elragadtatott tanulmányában, a The Commanding Heights-ban Daniel Yergin és Joseph Stanislaw már kanonizált. E változásokat két kiegészítő, politikai és katonai hangsúlyeltolódás kísérte:

• Ideológiailag a neoliberális konszenzus új stabilizációs pontra lelt a Clinton–Blair-féle rendszerek “harmadik útjában”. A piac győzelmét biztosító, nyerő formula most nem a támadás, hanem a megőrzés, a szolidáris közhatalomnak ez a placebója, miközben együttérzően hozsannázza a verseny kompatibilitását. A kormányzati politika pedig alapvető elveiben a reagani–thatcheri örökséget viszi tovább, időnként olyan lépésekre is rászánva magát, amelyeket tisztelt elődeik nem mertek megtenni: a jóléti ellátás reformjára az USA-ban, Nagy-Britanniában pedig arra a döntésre, hogy a hallgatóknak fizetniük kell az oktatásért. De ezek a kormányok ma már gondosan körülbástyázzák lépéseiket másodlagos engedményekkel és lágyabb retorikával. Ennek a módszernek, mely ma szerte Európában elterjedt, az a hatása, hogy a módszert alkalmazó rezsimek radikális jobboldali ellenfeleinek esetleges támadóerejét hatástalanítják, és elfojtanak minden, a neoliberális hegemóniát veszélyeztető ellenállást. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – magyarul: nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva. Végső soron ahhoz, hogy az európai szociáldemokrácia vagy a New Deal emlékének beteljesítéséhez a balközép kormányaira kétségkívül szükség volt, felidézhetjük Lenin kijelentését: “a demokratikus köztársaság a kapitalizmus ideális politikai kerete”. Ezt átalakítva azt mondhatjuk, manapság a harmadik út a legjobb ideológiai keret a neoliberalizmus számára. Aligha véletlen, hogy az ultra-kapitalizmusnak mint globális rendszernek a legambiciózusabb és legelszántabb elméleti megalapozása Thomas Friedmannak a The Lexus and the Olive-Tree című műve, az USA világhegemóniájának dicshimnusza, egyidejűleg a clintonizmus melletti feltétlen hűségnyilatkozat, azzal a jelszóval, hogy “az ember ma nem merészelhet ’globalizátor’ lenni, ha nem szociáldemokrata”.

• Végül, a balkáni háború az évtizedet ennek a katonai-politikai konstellációnak a felülkerekedésével zárta. Ha összehasonlítjuk a balkáni háborút az Öböl-háborúval, világosan láthatjuk, mennyivel erősebb ma az Új Világrendszer, mint a kilencvenes évek elején volt. Bushnak még hatalmas hadsereget kellett mozgósítania, hogy visszafordíthassa az iraki hadsereget Kuvaitból, mondván, meg kell védeni a nyugati olajforrásokat és egy feudális dinasztiát; s közben nem sikerült sem a bagdadi rezsimet megdöntenie, sem – a szintén kiszámíthatatlan – Oroszországot belevonni a Bagdad-ellenes szövetségbe. Clinton viszont megalázó vereségbe bombázta Szerbiát úgy, hogy egyetlen katonájának sem kellett a fegyverét elsütnie, elég volt az az ürügy, hogy az Egyesült Államoknak erkölcsi kötelessége véget vetni az etnikai tisztogatásoknak; ez a támadás egyben nagy valószínűséggel a belgrádi rendszer eltávolítását is eredményezi; és mint jelképes kiegészítő eredmény, könnyedén betagozta Oroszországot is a megszálló erők közé. Időközben Kína – alig néhány nappal belgrádi nagykövetségének szétlövése után, és nem sokkal a kínai elnök amerikai tisztelgő látogatása előtt – alázatosan együttműködött abban, hogy az ENSZ égisze alatt létrehozzák a NATO-protektorátust Koszovóban, és világosan kimondta, hogy semmmi nem zavarhatja meg a Washingtonnal való jó viszonyát. Ami az Európai Uniót illeti, kéz a kézben jár az Egyesült Államokkal, újsütetű szövetségesével, és közösek a céljaik a Balkán nagylelkű újjáépítési tervezetében. Ebben az értelemben a koszovói győzelem nemcsak katonai és politikai jelentőségű volt: egyidejűleg ideológiai győzelem is, amely új feltételeket teremtett az emberi jogok védelmében indítható intervencióknak – ahogyan azt Washingtonban értelmezik: a csecsenek vagy a palesztinok esetében nem kell alkalmazni – az egész világon. Annak a társadalomnak, amelyet az elmúlt húsz esztendőben a kapitalista mindent-szabad szellem teremtett, szüksége volt a jó lelkiismeretre. A Szövetséges Erők hadművelete biztosította ezt.

4.

A fejlett országok szellemi atmoszférája tükrözi ezeket a változásokat, illetve e változások kisugárzását. Ha a nyugati országok értelmisége lényegileg mindig is elégedett volt a status quóval, és létezett egy jóval nyugtalanabb és képzeletdúsabb kisebbség, amely a jobboldal felől határolta őket, a baloldal a nyolcvanas években még mindig jelentős szerepet játszott a legtöbb vezető kapitalista országban, persze, voltak közöttük nemzeti árnyalatok – a britek kevésbé voltak konzervatívok, mint a franciák, az olaszok és így tovább. Amikor azonban a kilencvenes években a politikai tabló homogenizálódott, az ember azt hihette, az elfogadható nézeteket gleichschaltolják. Az évtized végére a folyamat felgyorsult. Ha szemügyre vesszük a hagyományos – korábban szocialista – baloldal spektrumát, az új viszonyokra adott reakciók kétféle típusát láthatjuk.

Az első az alkalmazkodás. Győzelme órájában a kapitalizmus meggyőzte azokat is, akik korábban elkerülendő gonosznak tekintették, hogy szükséges és végső soron üdvös társadalmi rend. Kézenfekvő példái ennek a reakciónak azok, akik nyíltan vagy burkoltan, de a harmadik út mellett tették le a garast. Ám az alkalmazkodásnak sokkal szélesebb az arzenálja, és teljes mértékben összeegyeztethető az új rend hivatalos – Blumenthal-Campbell – ellenzékének szkeptikus vagy akár helytelenítő nézeteivel: kezdve ott, hogy őszintén elismerik a magánvállalkozások egyértelmű felsőbbrendűségét, nem úgy, hogy kiszínezik sötétebb foltjait, hanem úgy, hogy ejtik a tulajdon témakörét mint olyat. Az ideológiai klímaváltozás egyik következménye az, hogy lassacskán sokan annak sem érzik szükségét, hogy állást foglaljanak ebben a kérdésben, hiszen kívül esik a jelentős viták keretein. Zajos renegátot alig találni; a leggyakoribb forma az, hogy a renegát témát vált. De hogy milyen mértékű az alkalmazkodás, az jól látható egyes, fontos történelmi események idején; ilyen volt például a balkáni háború: ekkor a NATO szerepét senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni, mintha egy ország bombázása a politikai univerzum normális és kívánatos jelensége volna; olyan sokan és olyan sokfelől bólintottak rá, amiről még álmodni sem lehetett volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt. A fejbólintók vezérlő elve ilyenkor az: a kapitalizmus hosszú időre rendezkedett be, meg kell vele békülnünk.

A második reakciótípust talán legjobban kompenzálásnak lehet nevezni. Ebben az esetben nincs szó korlátlan alkalmazkodásról – képviselői a régebbi ideálokról nem feledkeznek meg, sőt, szilárdan kitartanak mellettük. De amikor lehangoló a perspektíva, az ember természetes reakciója, hogy valami vigasztalót próbál találni akkor is, amikor csak a félelmetesen ellenséges közeg látszik. Hogy mégis maradjon valami reménysugár, hajlamos lesz az ember eltúlozni a fő iránnyal ellentétes folyamatokat, nem adekvát cselekvők jelentéktelen potenciáljának jelentőséget tulajdonítani, képzelt erők iránt illúziókat táplálni. Valószínűleg a baloldalon egyikünk sem immunis ezzel a késztetéssel szemben, amely még bizonyos mértékű igazolást is nyer a történelmi átalakulásokból adódó, akaratlan következményekből – abban a dialektikus értelemben, hogy a győzelmek váratlanul kitermelik jövendő legyőzőiket. Az is igaz, hogy egyetlen politikai mozgalom sem maradhat fenn, ha nem kínál híveinek valamiféle érzelmi perspektívát, s ez a vereség időszakában elkerülhetetlenül a pszichológiai kompenzáció elemeit is hordozza. De egy intellektuális lapnak más feladatai is vannak. Első, legfontosabb feladata, hogy a világról pontos képet adjon, függetlenül attól, milyen következményei lesznek mindennek az emberek lelkierejére. Annál is inkább, mert létezik egy köztes terület, ahol a kompenzálás és az alkalmazkodás találkozik. És ez a terület, bármilyen változásokkal óhajtja is a fennálló rend megerősíteni hatalmát, mégis csak e hatalom gyengülésének, esetleg a rendszer minőségi átalakulásának jeleként üdvözölhető. Russell Jacoby nemrég megjelent End of Utopia című műve kiváló példája ennek.

5.

Milyen irányvonalat kell ebben az új helyzetben a New Left Review-nak követnie? Úgy vélem, a dolgok általános megközelítése a meg nem alkuvó realizmus kell legyen. Meg nem alkuvó két értelemben is: elutasítani mindenféle alkalmazkodást a fennálló rendszerhez, és elutasítani minden álságosságot és eufemizmust, amely alábecsülné a rendszer hatalmát. De nincs steril maximalizmus sem. A lapnak mindig rokonszenvvel kell viseltetnie a jobb életért küzdők iránt – függetlenül attól, milyen szerények cselekvési lehetőségeik. De támogathat bármilyen helyi mozgalmat vagy korlátozott reformot is anélkül, hogy úgy tenne, mintha ezek az egész rendszert megváltoztatnák majd. Amit nem tehet – és nem is szabad tennie –, hogy hitelt adjon olyan illúzióknak, mint hogy mondjuk a rendszer progresszív irányban halad, vagy hogy segítsen fenntartani olyan konformista mítoszokat, hogy a rendszert azonnal meg kell védeni a reakciós erőktől. Ez történt, hogy csak két példát mondjunk, amikor Charles herceg és az amerikai elnök támogatására a bien-pensant baloldal kampányokat szervezett, mintha a brit monarchiának nagyobb népszerűségre vagy az amerikai elnöki posztnak nagyobb védelemre volna szüksége. Az ilyenfajta hisztériát élesen bírálni kell.

Más a helyzet, ha tiszteletre méltó hagyományokat vizsgálunk vagy meggyökeresedett intézményeket szólítunk fel, hogy saját elveikhez hűen viselkedjenek. A legjobb mai baloldali írások java része igyekszik szavukon fogni az uralkodó konvenciókat – a hivatalos képmutatást, a szavak és a tettek közötti szakadékot mint a kegyeletes bűnnek az erény előtti meghajlását elemzik, ami akár happy enddel is kecsegtethet. Ez volt az első New Left klasszikus ékesszóló közelítésmódja. A folyóirat új elemzéseinek nagy része ezt a trendet folytatja, és mindet saját – általában jelentős – érdemei alapján kell megítélni. Van azonban ennek a stílusnak kockázata is. A választóvonal a kívánatos és a lehetséges között homályban maradhat, ami utat nyit a hatalom valóságos erejét illető misztifikációnak, illetve annak, hogy mi is várható valóságosan e hatalomtól. Ebben a kérdésben persze az a legjobb, ha minden egyértelműen megfogalmazható. Annak próbája ez, vajon a New Left Review képes-e karakteres politikai véleményt formálni, milyen gyakran tudja finoman sokkolni az olvasókat azzal, hogy a feketét feketének nevezi, és nem esik bele a jól hangzó álságosság vagy a baloldal önmagáról alkotott képének, öncsalásának csapdájába. Ma sokkal nagyobb szükség van a felvilágosodás szellemére, mint az evangélisták elhivatottságára.

6.

Egy évtized nem hoz új korszakot. A kilencvenes évek elsöprő neoliberális győzelme nem garantál örökkévaló hatalmat. Nagyobb történelmi távlatból a korszak sokkal szangvinikusabbnak tűnhet. Hiszen végül is ez alatt az idő alatt döntötték meg Szuharto rezsimjét Indonéziában, Iránban gyengült az egyház zsarnoksága, Venezuelában félreállították a korrupt oligarchiát, az apartheid véget ért Dél-Afrikában, Koreában megszabadultak a legkülönfélébb generálisoktól és civil kiszolgálóiktól, és végre önálló lett Kelet-Timor. Optimista nézőpontból ezeket az eseményeket az eljövendő siker előjeleinek tekinthetnénk – a nemzetek emancipációja legutóbbi fejezetének, amely a világméretű demokratizálódási folyamat valódi fejlődését mutatja, és amelynek végső kimenetelét még csak nem is sejtjük. Egy másik lehetséges olvasat a nemek közötti hierarchia általános megroppanását, a női egyenjogúság kivívásának világszerte érezhető igényét látná a kor legjelentősebb eseményének; esetleg az ökológiai szemlélet erősödését emelné ki, amit ma már az erre legérzéketlenebb államoknak is legalább formálisan illik figyelembe venniük. Közel áll ezekhez annak megsejtése, hogy bár a kapitalizmus ma legyőzhetetlennek tűnik, de végül az egyenlőség, fenntarthatóság és önrendelkezés mélyebb, eredetibb értékei által mégis felváltható – vagy felejthető – lesz.

Ha így lesz is, ezeket a mélységeket nem tudjuk felmérni. A demokráciának mint a szocializmust, a reményt és igényt helyettesítő értéknek a terjedését magának a demokráciának a kiüresedése kérdőjelezi meg a kapitalista centrumországokban, hogy poszt-kommunista segéderőiről most ne is beszéljünk; mutatja ezt a választásokon résztvevők zuhanó aránya, a felszökő pénzügyi korrupció, a haldokló társadalmi megegyezés. Általában nem az alulról induló demokratikus kezdeményezések torzak, hanem a tőke, ami felülről megfojtja a nyilvános vitát és a politikai másságot. Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az újabb kihívásokat. A feminista és az ökológiai mozgalmak által elért sikerek valósak és pozitívak: az utóbbi harminc évben ezek a legjelentősebb fejlemények ezekben az országokban. De mára már összeegyeztethetőek lettek a tőkefelhalmozás gyakorlatával. Egyértelmű, hogy belőlük is a politikai normalizálódás jó eszköze lett. Mindennél többet mond róluk, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.

Ezzel korántsem akarjuk azt állítani, hogy a fejlett kapitalista országokban lett volna egyetlen másik erő is, amely hatékonyabban opponálta volna a status quot. Ritka kivételektől eltekintve – Franciaország 1995 telén – a munkásság már húsz éve hallgat. Ennek előtörténete nem pusztán a gazdasági vagy az ideológiai változásokban keresendő. Kemény osztályharcra volt szükség ehhez Nagy-Britanniában, akárcsak az Egyesült Államokban. Ha valamivel kevésbé kezesek is Európában, azért a munkások mindenhol defenzívában vannak. Az egyetlen kiindulópont a realisztikus baloldal számára ma a történelmi vereség világos feltárása. A tőke alaposan visszavert minden, a hatalma ellen irányuló veszélyt, a rendszer erejét pedig – mindenekelőtt a verseny kényszerítő erejét – a szocialista mozgalom sokáig makacsul alábecsülte. A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat; ehhez képest az önalakító radikális centrum jelenlegi kísérletei, hogy a kapitalizmus igazi arcát elfátyolozzák, alig jelentenek többet gyenge arculattervezésnél. Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a termelőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van. Az újsütetű szépítgetők és a csúfságokat takargatók hadában, akik még tegnap is a ma dicsért rendszer rútságát leplezték le, egyetlen ilyen jelentős személyiség sincs.

A baloldal számára az elmúlt évszázad tanulsága az, amit Marx fogalmazott meg. A baloldal elsődleges feladata abban áll, hogy a kapitalizmus mostani fejlődési fokának elemzésekor e rendszert mint állandóan mozgásban lévő komplex termelési és profitmechanizmust tekintsék. Robert Brennernek az Economics of Global Turbulence című, a New Left Review-ban megjelent cikke kiváló példa erre a megközelítésmódra. Pillanatnyilag nincs a láthatáron olyan közösségi erő, amely képes lenne a tőke hatalmával versengeni. Olyan időket élünk, a génsebészet jól mutatja, amikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés – a termelőerők, amelyeket a szocialista mozgalom annak idején alábecsült, mivel meg volt győződve a termelési viszonyok elsődlegességéről. De ha az emberiség egyszer valamikor újra képes lesz rendszert változtatni, az bizonyosan magának a kapitalizmusnak a fejlődési következménye lesz. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Csak ennek a szisztémának a fejlődése rejti egy újabb formáció megjelenését. Ez a szemlélet jellemzi Robin Blackburnnek az NLR-ben megjelent vizsgálódását a pénzügyi intézmények fejlődési trendjeit illetően.

Ebben a kérdésben persze nincsenek bizonyosságok, csak elképzelések és feltételezések léteznek.

7.

Jelen helyzet újszerűsége ideológiailag a történelmi perspektívában ragadható meg, és a következőképpen lehetne megfogalmazni. A reformáció korszaka óta először fordul elő, hogy a Nyugat intellektuális szférájában nincs semmilyen jelentős ellenzék – azaz rendszer jellegű rivális világkép. De nincs ilyen sehol a világon, ha leszámítjuk a vallási doktrínákat mint hatástalan archaizmusokat – Lengyelország vagy Irán példája fényesen igazolja ezt. Helyenként korlátozva bár, de a neoliberalizmus mint elv osztatlanul uralja a világot: mint ilyen, ez a világtörténelem legsikeresebb ideológiája. Egy olyan folyóirat számára, mint a New Left Review, ebből az a feladat következik, hogy a baloldali kultúra területén is a radikális diszkontinuitást keresse, minthogy a szakadás és megújulás generációnként meg is történik. A lap eredeti szellemével sehol nem olyan látványos a szembefordulás, mint e téren. Gyakorlatilag a hatvanas évek generációjának teljes viszonyítási horizontját lenullázta az idő – mind a reformista, mind a forradalmi szocializmus mérföldköveit kimozdította a helyükből. Az új generáció számára a Bebel, Bernstein, Luxemburg, Kautsky, Jaures, Lukács, Lenin, Trockij, Gramsci fémjelezte névsor éppoly távoli, mint Arius püspökei. Hogyan lehet újracsomózni a szálakat az előző és az újabb század között: ez lesz az egyik legbonyolultabb és legnehezebb feladata egy folyóiratnak, mely komolyan veszi a “baloldali” fogalmát. Sajnos, kevés fogódzó van ebben a tekintetben.

Ha a korai New Left Review-hoz közel álló, arra befolyással lévő intellektuális hagyományt vizsgáljuk, a helyzet első pillantásra ebből a szempontból sem tűnik kedvezőbbnek. A nyugati marxizmus meghatározó elvei is kimentek a divatból – gondoljunk csak Korsch-ra, Lukács Történelem és osztálytudat című művére, Sartre és Althusser legtöbb munkájára, a Della Volpe-iskolára, Marcuse-ra. Ami leginkább fennmaradt, az a legkevésbé közvetlenül politikai: alapvetően a háború utáni frankfurti elmélet és a válogatott Benjamin. Ami Nagy-Britanniát illeti, Raymond Williams kikerült a köztudatból, valahogy úgy, ahogy húsz évvel korábban Amerikában Wright Mills; Deutscher eltűnt, Miliband neve a régmúltat idézi.

Másfelől azonban az eszmék története nem darwini fejlődésű. Jelentős gondolatrendszerek ritkán tűnnek el a történelem süllyesztőjében, ahogy az sok élő fajjal megtörtént. Bár a baloldali gondolatok nincsenek jelen egyetlen koherens összefüggésben sem, e hagyományok figyelemre méltó vitalitást tanúsítanak. Elmondhatjuk, hogy a brit marxista historiográfia mára világszerte olvasóközönséget vonz – ami korábban soha nem volt jellemző – Hobsbawmnak A szélsőségek kora című művével. E könyv valószínűleg az új században is hosszú ideig a XX. század legjelentősebb interpretációja marad mint a kapitalizmus mindent elsöprő győzelmének egyetemes története a vesztes szempontjából. A kontinens marxizmusának egyenes folytatása Jamesonnak a posztmodernről írott műve, amelynek nincs párja a korszak kultúráját vizsgáló könyvek között. Robert Brenner mindmáig az egyetlen koherens gazdasági elemzést adta a kapitalizmusnak a II. világháború utáni fejlődéséről, Giovanni Arrighi pedig a kapitalizmus fejlődésének eddigi legambiciózusabb képét egy tágabb időszakon belül. Tom Nairn és Benedict Anderson a modern nacionalizmus politikai kétértelműségének nemzetközileg ismert kutatói. Regis Debray a modern média elemzésének jelenleg olvasható legszisztematikusabb elméletét dolgozta ki. Terry Eagelton az irodalom, T. J. Clark a vizuális művészetek, David Harvey a földrajz rekonstrukciójának terén megkerülhetetlen elemzője tudományágának.

Elegendő a fenti névsor ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, az említettek erőszakos besorolása egyetlen kategóriába elképzelhetetlen. Túlságosan is széles az eltérő módszerek, érdeklődés és hangsúlyok alkotta szakadék. És ha ez részben a baloldali kultúra széthullásának következménye is, másrészt mégis az alkotó szárnyalás és az érdeklődési szférák különbözőségének jele. S ha a folyóirat ezekre tekintettel akar lenni, könnyen áttekinthető képet kell mutatnia, amelyben ezeknek a műveknek egymáshoz is érthetően kell kapcsolódniuk.

Ezzel egyidejűleg létezik azonban egy széles intellektuális tér, amelyben nagyon kevéssé van jelen, vagy talán egyáltalán nincs a marxista szellem, s amely magát mint a baloldalhoz lazán kötődő, állandó mozgásban lévő szférát határozza meg. A filozófia, szociológia és közgazdaság területén maradva meg kell említenünk Habermas, Derrida, Barry, Bourdieau, Mann, Runciman, Stiglitz, Sen, Dasgupta nevét. Itt általában egymást keresztező pozíciókat láthatunk, a korábban középutas gondolkodók radikalizálódtak, ahogy a neoliberális hegemónia abszoluttá vált, míg mások, akik korábban radikálisok voltak, megbékéltek a konvencionális bölcsesség igazságaival. De sokkal fontosabb ezeknél a mozgásoknál e szerzők műveinek az a közös sajátossága, hogy összekapcsolódik bennük a bátor intellektuális ambíció és a széles diszciplináris szintézis a kapkodó, elhamarkodott és alapigazságokat megfogalmazó kijelentésekkel a politika terén – s ebben alaposan különböznek Webertől, Keynestől és Russelltől. Itt egészen szembeötlőek a szocialista hagyomány felszámolásának következményei, bármennyire indirekt volt is a kapcsolatuk ezeknek a gondolkodóknak e hagyománnyal. Az eredmény tipikus: lenyűgöző elméleti energia és termékenység, amelynek társadalmi hozadéka sokkal kisebb, mint az intellektuális érdeme.

Korunk direkt politikai felépítésének megvilágítása terén viszont a jobboldalnak sikerült hatásos víziókban felmutatni, merre tart a világ, illetve pontosabban hol vert gyökeret – Fukuyama, Brzezinski, Huntington, Yergin, Luttwak, Friedman műveire gondolunk. Ezek a szerzők kiemelnek egy hatásos, erőteljes tézist, s azt népszerű, lebilincselő stílusban adják elő, nem a szűk intellektuális világnak írnak. Ez a magabiztos műfaj, amely oly régóta már Amerika monolópiuma, nem talál szerzőt a baloldalon. Ott ugyanis, legjobb esetben is, a “kozmopolita demokrácia” vagy “a népek törvénye” – zárójelbe téve vagy eufemizálva a dolgok valós állását – bénító normatív sémái maradtak. A New Left Review-nak egyikhez sincs sok köze. Viszont egyik prioritása kell legyen e műfaj kiművelése. Nem valószínű, hogy az intellektuális előnyök mérlege jelentősen változna, mielőtt az erők politikai korrelációja jelentősen megváltozna; ez viszont addig maradhat stabil, amíg nem következik be mély gazdasági válság Nyugaton. Rövidke, háborúk közti visszaesések is képesek lehetnek megrendíteni a jelenlegi konszenzus kereteit. De ez nem ok arra, hogy addig akár polemikusan, akár analitikusan lazítsunk.

8.

A kultúra területe sem sokban emlékeztet arra, ami a folyóirat indulásakor jellemezte. Az azóta eltelt időt három lényegi változás határozta meg. Először is, a verbális kommunikáció helyét nagyrészt a vizuális vette át, a televíziónak az összes többi kommunikációs eszközt túlhaladó dominanciát biztosítva, amit aztán az elektronikus eszközök kifejlődése követett, ahol ez a fejlődés a technológiai síkon is lezajlott. Ez a trend nagyjából meg is határozta a posztmodern formák színre lépését. Másodszor – és ez az utóbb említett jelenség újabb megnyilatkozása – az alulról jövő deviáns és a hatalom ellen lázadó törekvések valamint a fenti, a fennálló képviselte hivatalos kultúra egybemosódott, mivel a piac az ifjúsági kultúrát hasonlóan sajátította ki és intézményesítette, mint annak idején az avantgárd kultúrát: de ezt jóval alaposabban, mivel ez tömegpiacot jelentett. A Michael Jackson-hoz és Jordanhez hasonló idolok kereskedelmi apoteózisa e folyamat végeredménye. Harmadszor, a fenti és a lenti rendszereket összekapcsoló áramkör, amelynek megléte olyan jellemző volt a modern korszakra, rendkívül lerövidült, akárcsak az a távolság, amely elválasztotta őket. A következmény az, hogy mindkét területnek csak karikatúrája marad, amint a két szféra közös terepen találkozik: szándékos elhanyagoltság a Royal Academy-n, látszatcselekvés az Oscar-díjakkal – a Sensation és az Álomvilág mint a giccs ellenpárja. Az irodalom, amely ugyancsak a díjakkal adományozott pénzektől és a publicitást biztosító költségvetéstől függ, mára Eco-t és a késői Rushdie-t produkálja.

A lapot a helyzet kritikai aspektusa érdekli. Itt a termelési oldalon a módszer az ellenkezőjébe fordult. Ahol valaha élénk párbeszéd folyt a magas és az alacsony kultúra között, mára sajátos polarizáció állt elő, amely mindkettőt saját magáról folytatott, eltúlzott diskurzusba merevíti bele. Így történt, hogy a magas kultúra a filozófiai dekonstrukció mindent szétszabdaló módszerének esett áldozatul, miközben a népszerű formák a szubszociológiai természetű “kulturális elemzések” játékszerei lettek. Mindkettő eredetileg az ötvenes és hatvanas évek radikális elméleti műveiben gyökerezik: egyfelől említhetjük Hoggart és Williams nevét, másfelől pedig Bataille-t és Derridát. Általában azt mondhatjuk, hogy a komoly “mutációk” leginkább továbbra is a baloldallal azonosítják magukat: emelkedett pillanatokban pedig – mint azt a jobboldali bírálók sietve hangsúlyozzák is – azt mondják, ők a baloldal, főként Amerikában jellemző ez. Túlságosan is gyakran jutnak viszont el oda, hogy választaniuk kell az obskurantizmus és a populizmus között, vagy – ami még ennél is rosszabb – a kettő keverékéből áll elő valami zavaros egyvelege a demagógnak és az apolitikusnak.

Az obskurantizmusnak mint a nemes célt szándékosan akadályozó jelenségnek nincs sok védelmezője. A populizmusnak ezzel szemben időnként progresszív potenciált tulajdonítanak. De ha félretesszük legendás oroszországi eredetét, ahol a narodnyikokat mai fogalmaink szerint vérbeli elitistáknak tekinthetjük, a populizmus, mai általános jelentése szerint, a körülmények valójában nem létező azonosságát hirdeti álságosan – a szavazók, olvasók, nézők körében, és azt, hogy jobb egyszerűen túllépni a tudás és műveltség tényleges különbségein: ezen a terepen a cinikus jobboldal és a kegyes baloldal oly könnyen egymásra talál. Nem meglepő hát, ha a két hermeneutikai lehetőség közül manapság a kulturális elemzések hathatósabbak, s elértéktelenített formájában ez a legjelentősebb akadálya a magas és a hétköznapi közötti öntudatlan átjárás lehetőségének. A tömegkultúra elemzése terén születnek fontos elemzések, melyek – akár a szerzők szándékától eltérően is – a Hoggart–Williams-féle iskolát viszik tovább. Sajnos, a Birminghami Iskola túl sok zsenije sodródott azon kritikátlan hozsannázók közé, akik a piacot a populáris kultúra lényegi forrásának tekintik. Ilyen körülmények között a New Left Review szerepe az lehet, hogy meg nem alkuvóan az ellenkező irányban tájékozódik, és közben elkerül mindenféle egyéb felhangot. Julian Stallabrass lapunkban megjelent cikke ebben a tónusban szólal meg, kritikusan viszonyul mind a legújabb elektronikus média vívmányaihoz – a játéktermeket is beleértve –, mind a legújabb brit festészet eredményeihez, s elemzi, milyen szerepet játszik – a szó legteljesebb értelmében – ez az új irányzat a kiállítási termekben.

Minden radikális folyóiratban feszültség van a kritikai viszonyulás két formája között, amelyek egyaránt szükségesek, ám jelentősen eltérnek egymástól. Leegyszerűsítve az egyiket nevezhetnénk “avantgárd”, a másikat pedig “hegeliánus” megközelítési módoknak. Az elsőre agresszív, gyakorta egyoldalú imperatív álláspont jellemző, a másikra viszont az, hogy sokkal elemzőbben nyúl egy szélesebb nézőpontú történelmi vagy filozófiai kérdés kibontásához: Clement Greenberg és Fredric Jameson tekintélyes virtuózai ennek a szemléletnek. A két stílus nem zárja ki egymást, és a lapnak mindkettőt bátorítania kell. Hogy melyikre van nagyobb igény, a témától és a konjunktúrától függ. Például a filmművészet terén nyilvánvalóan nincs értelme, hogy akár a legkomolyabb elemzéssel is a New Left Review a legújabb hollywoodi vagy elstreeti kasszasikerekkel fogalkozzék, szemben mindenekelőtt az angolszász világon kívül alkotó filmrendezők művészetének elemzésével, akik nincsenek a figyelem középpontjában vagy filmjeik nehezen hozzáférhetők. Hiszen az utóbbi években a nyugati, nagyvárosi művészet negatív fejleményeinek ellenpontjaként óriási kulturális értékek születtek – számos nagyszerű alkotó lépett színre Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában. Erről nagyon kevés szó esik Nyugaton, és a baloldalnak elsődleges feladata kell legyen e fejlődésnek a megismertetése. Egy-egy jó elemzés Hou-Hsziao-Hszienről, Kiarostamiról, Sembene-ről, Leduc-ról felér száz, Spielberggel vagy Coppolával foglalkozó cikkel, függetlenül attól, milyen kritikus is az elemző. Ezen a vonalon haladva tovább egészen az új európai filmművészet (Amelio, Reitz, Jacquot, Zonka) elemzéséig – természetes folytatása lehetne ez Peter Wollen úttörő jelentőségű cikksorozatának a New Left Review első korszakából.

Még általánosabban fogalmazva, az az irodalmi geográfia, amelyet Franco Moretti fejlesztett ki, és amely egyaránt figyelemmel van a piacra és a formák morfológiájára, természetes átjárást biztosít az elit- és a tömegkultúra szférái között; legújabban pedig a globális rendszerekhez való “kifelé fordulás” jelenthet másféle viszonyulási módot. A New Left Review-nak minden téren szembe kell szállnia az angolul beszélő világ provincializmusával – valójában nárcizmus ez – úgy, hogy ha kell, aránytalanul is nagyobb teret szentel a nem angolul beszélő világ alkotóinak és alkotásainak. A jelenlegi angol (és a fortiori amerikai) kulturális élet egyik legkülönösebb vonása, hogy annak ellenére, hogy ma az iskolákban és egyetemeken sokkal több szó esik a külföldi nyelvekről, irodalmakról és politikáról, mint húsz évvel ezelőtt, a legújabb generáció – még a legfelkészültebbek is – kulturális viszonyítási pontjai általában szűkebbek, mert az eltelt időben exponenciálisan növekedett Hollywood, a CNN és a bookerizmus hegemóniája. Elég egy pillantást vetni a mai újságírási divatra, hogy észrevegyük ezt a paradoxont. Hagyományaihoz ragaszkodva, a folyóiratnak nem szabad ebbe a csapdába esnie.

9.

A folyóirat szerkesztésekor mindig is kötéltáncosnak kellett lenniük a folyóirat szerkesztőinek ahhoz, hogy eleget tegyenek ezeknek a követelményeknek. Önmagában sem egyszerű megtalálni az egyensúlyt az olyan távol eső területek között, mint a gazdaság és az esztétika, a szociológia és a filozófia. Lapunk természeténél fogva azonban ezek a témakörök itt a politika primátusa jegyében találkoznak, aminek megvannak a sajátos definíciós és szelekciós problémái. A lap felépítése implicite tükrözi szervezőelvét, a szerkesztőségi cikkek és a vezető elemzések rendszerint a napi nemzetközi eseményekkel foglalkoznak. A New Left Review elsősorban és mindenekelőtt politikai folyóirat marad, mely kívül áll minden politikai konszenzuson és a hivatalos vélemények keretein. De ez nem olyan szerkesztési elv, amelyből az következne, hogy a politika minden területet abszorbeál, amit csak érint. Bármely társadalom kultúrája túlnyúlik az aktív politika spektrumán, a kultúra fogalma pedig jelentések gyűjtőmedencéjeként fogalmazható meg, s a jelentéseknek csak meghatározott hányada foglalkozzon a hatalomelosztással, hiszen a hatalomelosztás a politikai cselekvés célja. A hatékony politika méltányolja ezt a különbséget. Bármilyen kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen és ellentétes hatású lesz. Ez nem jelent közömbösséget. A baloldalnak szüksége van “kulturális politikára”, de ez elsősorban azt jelenti, hogy ki kell szélesítenie saját kulturális határait. Ebből az következik, hogy a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.

Az elmúlt korszak egyik, sokat emlegetett, jelentős változása volt, hogy a baloldali értelmiségiek a felsőoktatás intézményeibe menekültek el. Ez a fejlemény – amely nemcsak a foglalkoztatási struktúrában bekövetkezett változások következménye volt, hanem a politikai szervezetek kiüresedésének, a kiadók elérzéketlenedésének, az ellenkultúrák háttérbe szorításának is – valószínűleg sokáig változtathatatlan marad. Sajnos, ennek sokfelé ágazó, sajátos következményei vannak. Nemrégiben Edward Said hívta fel meglehetősen élesen a figyelmet az egyik legsúlyosabb új vonásra – arra, hogy az írások színvonala minden bizonnyal szavát venné Marxnak vagy Morrisnak. De az akademizálódás más területeken is megköveteli a maga adóját: szükségtelen apparátusok jöttek létre, fontosabbak a papírok, mint az intellektuális célok, állandóvá vált a hivatkozás a hivatalosságokra, sok a kritikátlan önidézgetés stb. Ha arra van szükség, a New Left Review tudományos folyóirat is tud lenni, de semmiképpen sem akar akadémikus lenni. Sok akadémikus laptól – hogy egyéb lapokról már ne is beszéljünk – eltérően, nem kívánjuk a lábjegyzeteket a cikkek végére tenni, sem pedig kizárólag nagyképű “harvardi” utalásokat alkalmazni, hanem folytatjuk a klasszikus, lapalji, forrást megjelölő vagy a szöveghez érintőlegesen kapcsolódó lábjegyzetek módszerét, melyek áttekintése nem okoz nehézséget az olvasónak. Hogy hol és mikor van rájuk szükség, abban a szerzők olyan szabadon dönthetnek, mint e számunkban Moretti teszi. De az öncélú felsorolások – oly sok mai írás hibája – hasábjainkon nem jelenhetnek meg. A baloldalon becsületbeli dolog kell legyen, hogy legalább olyan jól, fecsegés és mellébeszélés nélkül írjunk, mint elődeink.

A folyóiratnak állandó könyvszemle-rovata lesz, és bátorítja majd a polemikus eszmecserét. A New Left Review mindig is hallatlan előnyt élvezett publikációs nyelve révén, hiszen az angol nyelv olyan széles olvasóközönséget biztosít neki, amit egyetlen másik nyelv sem tud ma. Ennek kompenzálására viszont meg kell próbálnia az olvasók figyelmét felhívni azokra a fontos művekre, amelyek nem angolul jelentek meg, illetve azokra is, amelyek angolul is hozzáférhetőek. E számunk improvizálja mindazt, amit csinálni szeretnénk. A hasábjain folyó vitákból a lapnak hagyományosan nincs nagy előtörténete. Ezen szeretnénk változtatni. Jelen számunkban olvasható két témában vitacikk, és lesz vitacikk a következő számban is. A kritérium itt is, akárcsak a többi területen, az, hogy nem a politikai vélemény számít, legyen bármilyen elfogadható is, hanem az eredetiség és a vitakészség. Nem várjuk el a szerzőinktől, hogy a hagyományos baloldali értékeket képviseljék – sok terület van, különösen a nemzetközi kapcsolatok ilyenek, ahol az elfogadott, megkérdőjelezhetetlen dogmákkal szembeni, tekintélyes liberális vitázók által elősorolt érvek meggyőzőbbek. A NATO kibővítése és a balkáni háború elleni legélesebb bírálatok a jobboldalon fogalmazódtak meg. Lapunknak üdvözölnie kell az ilyen fellépést. Másfelől túlzott és bőséges, a baloldalról érkező apológia tanúi lehettünk, miközben a B-52-esek Kuvait vagy Koszovo felé tartottak. Ebből az apológiából minden napra bőségesen jut a hivatalos sajtóban. A vita minőségére nézve ilyenkor alapvető, hogy távol tartsuk magunkat ettől a mákonyos zónától.

Végezetül, hadd szóljak a lapkészítés helyszínéről. A New Left Review Nagy-Britanniában indult, reméljük, ez az állam nem áll fenn már soká, azon okok miatt, amelyeket Tom Nairn meggyőzően kifejtett. A lapnak mindig sok mondandója volt az Egyesült Királyságról, és ez a jövőben is így lesz. Ugyanakkor szerkesztői közül jó néhányan élnek és dolgoznak az USA-ban, ezzel az országgal lapunk szintén rendszeresen foglalkozik. Két évtizeden át írt Mike Davis – a legkitartóbb szerzőnk – lapunkba Amerikáról, és írásai maradandónak bizonyultak. Az európai háttér is meghatározó ösztönzést jelentett a lapnak. A New Left Review látótere azonban mindig szélesebb volt, mint ez a nyugati alapvonal. Ám miközben a lap a világ többi részének is nagy teret szentelt – ez a harmadik, a második, sőt, az első világra egyaránt érvényes, ha ezeknek a fogalmaknak még van tartalma –, a korszak kívánalmai szerint szerzői javarészt továbbra is a lap szülőhazájából valók. Ezen szeretnénk most változtatni. El kell jönnie annak az időnek, amikor a New Left Review szerzői is nemzetköziek, nemcsak a lap tartalma. Ebben a pillanatban ez még csak álom. De ez a cél lebeg a szemünk előtt.

(Fordította: Baráth Katalin)

Foster rámutat arra, hogy Marx azon eszméje, miszerint az emberek elidegenednek a munkájuktól, annak megértéséhez kapcsolódott, hogy az ember elidegenedett a természettől. Az első politikai viták egyike, amiben Marx részt vett, a “fatolvajok törvényéről” szólt. A német parasztoknak hagyomány szerint joguk volt ahhoz, hogy fát gyűjtsenek, ami lehetővé tette otthonaik fűtését, s ételeik főzését. A földesurak azonban lassan kezdték megtagadni a parasztoktól e jogukat. A falopást az orvvadászattal és a birtokháborítással együtt a legnagyobb szigorral kezelték. Első állásában a Rheinische Zeitung nevű újság szerkesztőjeként Marx a parasztok védelmére kelt és ellenezte, hogy a magántulajdonosok a Földet a társadalmi helyzet alapján “parcellázzák fel”.

A Gazdasági és filozófiai kéziratokban Marx kifejtette, hogy az a természetszemlélet, ami a magántulajdon és a pénz uralma alatt alakult ki, a természet szabályos megvetése és lealacsonyítása. Egyetértően idézte Thomas Muntzer, a 16. századi Német parasztháború vezetője szavait, aki hangot adott annak elviselhetetlenségének, hogy “minden élőlényt tulajdonná tettek, a halakat a vízben, a madarakat a levegőben, a növényeket a földön”, s aki azt a természet és emberiség elleni véteknek tartotta.

Mind Marx, mind Engels rámutatott, hogy mekkora árat fog fizetni az emberiség a természet pusztításáért. Engelst különösen az olyan ipari városok, mint Manchester, szennyezett környezetének helyzete aggasztotta. Marxot az “egyetemes szennyezés” foglalkoztatta, s egyetemes szenvedést látott a munkásosztály életkörülményeiben, aminek legfőbb tényezője az volt, hogy ez az egyetlen társadalmi osztály, “aminek semmi vesztenivalója nincsen a láncait kivéve”.

Marx és Engels későbbi írásai, továbbra is megtartva korábbi ökológiai tudatosságukat, a legújabb természettudományi és történelemtudományi eredményekkel gyarapodtak.

A Tőkében a német Justus von Liebig talajösszetétel-kutatásaira építve, Marx elsőként helytelenítette azt a módot, ahogy a 19. századi mezőgazdaság kizsákmányolta a termőtalajt, s kifosztotta kincseit.

Az a nézet, hogy Marx nem volt tekintettel a természetre, nem is annyira azért terjedt el, amit Marx írt, sokkal inkább a sztálini Oroszország természeti állapotának köszönhető. Tulajdonképpen – ahogy ez a könyv utolsó részéből is kiderül – az 1920-as években elméletben és gyakorlatban egyaránt a szovjet ökológia volt a világon a legfejlettebb. A két nagy szovjet ökológus V. I. Vernadszkij és N. I. Vavilov volt. Vernadszkij nemzetközi hírnevet szerzett egyrészt bioszféra-kutatásainak köszönhetően, másrészt a geokémia tudományának megalapításával. Vavilov, a Lenin Mezőgazdasági Akadémia első elnöke megállapította, hogy sok olyan központ létezett a fejletlen országok “trópusi és szubtrópusi régióiban”, ahol a növények génállományának változatossága hatalmas volt. Ma e genetikai források ellenőrzéséért nemzetközi harc folyik.

Ez az ökológiai tudatosság az egész bolsevik vezetésre jellemző volt. Lenin alapvető fontosságúnak tartotta a természet “racionális kizsákmányolását” és a természeti erőforrások megőrzésének tudományos irányítását.

Fellépett a természet nagy kincseinek megőrzése érdekében, s az elszánt természetvédőt, Lunacsarszkijt nevezte ki a Szovjetunió természeti értékei megmentésének feladatára.

Lenin rendkívül tisztelte Vernadszkijt, s az ő buzdítására alapította az Ural hegység déli részén a Szovjetunió első természetvédelmi területét, amely az első olyan rezervátum a világon, amit kifejezetten a természet tudományos tanulmányozására hozott létre egy ország kormánya. De minden ökológiai tudatosságot elsöpört Sztálin ellenforradalma.

Sok minden más is érdeklődésre tarthat számot ebben a könyvben, különösen a Darwin és Marx materializmusának kapcsolatáról szóló elmélkedés, s az a kérdés, hogy vajon létezik-e a természet dialektikája. De mindenekfölött az, hogy a szocializmusért és a természet megmentéséért folytatott harc nem zárják ki egymást, hanem bonyolultan összekapcsolódnak, s hogy a marxista elmélet mindkét küzdelemben alapvető fegyver.

Töprengések a kritikai elmélet állásáról az „Hommage á Tőkei Ferenc” kötet kapcsán

Megalkotóinak a XIX. század derekán történt fellépése óta méltán váltott ki érdeklődést – világszerte – a társadalmi formák elmélete. Vonzerejét elsősorban annak köszönhette, hogy a társadalmi-történelmi mozgásformák olyan magyarázatát kínálta és kínálja, amit a rokon társadalomtudományi iskolák, irányzatok nem, vagy csak bizonyos részleges vonatkozásokban képesek nyújtani. Az emberiség nagy korszakainak és a hétköznapi élet megannyi történésének gondolati birtokbavétele, elméleti magyarázata ennél a felfogásnál ugyanis nem parciális, nem vész el a tengernyi probléma közepette az egész minőségének megragadása, s még csak azt sem gondolja, hogy Max Weber problémájának, a ’világtörténelem értelmetlen, rossz végtelenségének’ leküzdhetetlenségében pusztán az azt vizsgáló, szubjektív értékelkötelezettsége alapján magának témát választó kutatói érdeklődés lenne a magyarázó alap. E felfogás szerint a társadalmi mozgások, történések, események és ideológiák megmagyarázhatóak és fő vonalaik tekintetében megismerhetőek, a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet szerves része, a társadalmi formák elmélete alapján. Ezért felállíthatóak olyan dialektikus törvényfogalmak, amelyek megközelítően helyesen fogják át a tényállások sokaságát. Csak éppen nem a királyi családok és az elitek történetének kutatása a társadalmak megértésének alapja, mint ezt az arisztokratikus elméletek és történelemszemlélet tették, s teszik ma is, szociologizált változataikban, amikor is elitkutatásokkal kapcsolják ki egyfelől a lent lévők világának energiáit, erőfeszítéseit, létmódjait, másfelől pedig azon strukturális adottságoknak a megértését – tulajdoni, munkamegosztási és elosztási viszonyokat –, amelyek egyszerre, de különböző módokon nyomják fent az eliteket és lent a tömegeket, s a társadalom osztály, réteg és csoporttagoltságának materiális alapzatát képezik. Azt a módot, ahogy a termelés személyi és tárgyi feltételei a tulajdoni és munkamegosztási viszonyokban egyesülnek egymással. Térségünkben úgy, hogy páratlanul gyorsan, egy évtized alatt, törvényes erőszakkal és állami irányítással előállították az eredeti tőkefelhalmozásra (átcsoportosításra) jellemző poláris struktúrát.

Nem sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha a megértő szellemtudományok szerint a kulturális objektivációkat vizsgálják. Mégpedig úgy helyezik ezeket előtérbe, hogy egyfelől függetlenítik értékösszefüggéseiket és kapcsolataikat attól a termelési módtól, amelynek bázisán és körülményei közepette születtek és hatnak, másfelől azon funkcióktól, amelyeket az emberiség éppen létrehozott és megélt társadalmi tudatformájaként kellene és lehetne szemügyre venni. Csak ekkor már az anyagi és szellemi újratermelési folyamatok formameghatározottsága lenne az értelmezés alapja, amit a materialista társadalomfelfogás dolgozott ki. A rivális elméletek pedig nem megérteni és fejleszteni kívánják ezt az irányzatot, hanem el- és lerontani, hogy így csináljanak helyet gyakran korlátozó érvényű és az összfolyamat megragadására alkalmatlan pozícióiknak. Így tettek a marxi elmélet azon egykori “hívei”, akik geotektonikus modellként járatták le a társadalmi formák elméletét, mintha a társadalmi-gazdasági alakulatok feltárása egyben azt is jelentené, hogy azok mindig, mindenütt egymásra következően kellene hogy fellépjenek. Továbbá, mintha az a körülmény – miként ezt a francia Nicos Poulantzas bizonyította –, hogy egy társadalmi alakulat mindig több termelési módot és formát integrál a domináns mozzanat alapján, eltüntethetné a sokféleséget, vagy a sokféleség zárná ki az integrációt. (Például: a reciprocitáson alapuló tevékenységcserék, a kisárutermelés, a naturálgazdálkodás vagy a házhelyi kert-üzem nem zárják ki például sem a tőkés termelési módot, sem a politikai szocializmust). Ilyesmit a klasszikusok nem írtak, s efféle képtelenségeket csak azok gondolhatnak, akik vagy nagyon dogmatikusan értelmezték az alapító atyák teljesítményeit (mondjuk a magyar társadalom-történetben történész igyekezett kimutatni a rabszolgatartó termelési módot, amely itt nem létezett), vagy pedig a társadalmi törvényszerűségek kutatását kívánták azzal lejáratni, hogy az milyen képtelenségekhez (unilinearizmus) vezet. Persze, ha a legalaposabb, egyenes vonalú, egyenletes mozgás – a fizikában is csak határhelyzetként adódó – unilineáris képzetét viszik át a történelmi mozgásformára, amit éppen végtelen alak és formagazdagság, az előre és a visszalendülő állapotok, az egyenlőtlen fejlődés jellemez, akkor nem a marxizmust, hanem csak saját téves elképzelésüket jellemezték. Mechanikus képzetek itt valóban nem segítenek, mert vargabetűk, visszaesések, majd előrelendülések s fokozódó komplexitás jellemzik a társadalmi létet. Sőt, a liberális perfekcionizmussal szemben az is elképzelhető, hogy az emberiség az önpusztítás útjára lép, amennyiben nem képes tudatos uralma alá fogni a profithajsza motiválta, minden szociális és ökológiai korlátozást magáról lerántani óhajtó globalizációs folyamatot. Ahogy Mészáros István a Rosa Luxemburg korához képest történt változást szimptomatikusan összefoglalta egy interjújában, ma már nem a szocializmus vagy barbárság az alternatíva, hanem a szocializmus vagy a teljes pusztulás. Épp ezért minden humanistának érdemes a “Beyond Capital. Towards a Theory of Transition (Merlin Press, London, 1995. 994.p)” problémájával foglalkozni, amely a formaelmélet egyik mai, legnagyobb szabású teljesítménye. Ezt viszont csak a “Das Kapital” tárgyi, elméleti és módszertani ismeretében lehet megtenni. Utóbbi világossá válik a recenzált kötet “Modernitás és globalizáció” viszonyát elemző Bayer József-tanulmányából. A modernitás ott kezdődött, és azért vagyunk ma is ebben a paradigmában, mert és amikortól érvényes a személyében szabad, de a tőkeviszony dologi uralmának alávetett ember (és a globalizációval mindinkább emberiség) mozgásformája. Sem a tradicionális, premodern személyi függés, sem pedig a posztmodern – a modernitáson csak állítólag túllévő – viszonyai nem jellemzik korunkat, hanem a kettő között élünk: az expanzív tőkeviszonyra ráépült társadalmi állapotban, ahol a kritikai társadalomelmélet mutatis mutandis azért tarthatja fenn a felvilágosodás hagyományát és elidegenedés-ellenes értékrendjét a felvilágosodás-ellenes posztmodern teóriákkal szemben, mert a globalizáció új gazdaságának körülményei között sem jutottunk túl a modernitáson. Megváltozott a kapitalizmus és a nemzetállam, a tér és az idő kommunikációs forradalommal közvetített viszonya, a társadalmi kapcsolatok mindinkább alárendeltek a pénz és a szakértői rendszerek közvetítette műveleteknek, mint ez hajdanában volt. “A közlekedési, távközlési fejlődés és a komputerizáció nyomán mindinkább az ún. Kojima-típusú tőkekivitel vált uralkodóvá a maga külkereskedelem-teremtő hatásaival. Ebben a termeléskihelyező, közvetlen külföldi tőkeberuházások dominálnak, amelyek kihasználják a bér-, adó- és egyéb termelési költségek közötti különbségeket, miközben a termelés irányítását és szervezését, a tervező és pénzügyi szolgáltatásokat a fejlett centrum-országokban tartják. Ebben az értelemben a globlizáció meglehetősen féloldalas, és tulajdonképpen a globális dominancia rendszerének kiépülését jelenti, még tovább mélyítve a szakadékot a fejlett világ és az elmaradott térségek között. Ugyanakkor új vonás, hogy a tőkeforgalom fele a legfejlettebb régiókon belül zajlik le, és nemcsak az infrastruktúrába és feldolgozó iparba, de a tercier szektorokba is nagy volumenű beruházásokat eszközölnek. A legelmaradottabb térségek viszont kikerülnek a tőke útjából, általában a világhálózatból, és ezzel elmaradottságuk egyre reménytelenebbé fokozódik. A harmadik világ mellett kialakul a “negyedik világ”, s egész régiók, mint Afrika, Dél-Ázsiából Banglades, vagy Dél-Amerika nagy térségei tartósan a világfejlődés peremére sodródnak.” (Bayer 49–50.)

Mindebből látható, hogy az ’események úgy ahogy vannak’ historicista naturalizmusával éppúgy képtelenség ezen korproblémákhoz, összefüggésekhez eljutni, mint a formaelméleti megalapozást nélkülöző olyan kísérletekkel, amelyek az általában vett demokratizálás harmadik hullámának kiteljesedéseként ünneplik azt a körülményt, hogy immáron nemcsak Dél-Európában, a latin kultúrkörben, hanem Közép- és Kelet-Európában is a polgári demokrácia valaminő mutációja jegyében igyekeznek kezelni és legitimálni a terjedő tőke- és hatalmi viszonyokat. Ahhoz, hogy az ezen társadalmi változások szülte konfliktusokat – új társadalmi mozgalmak, antiglobalizációs antikapitalizmus – polgári alapzaton értelmezni tudják, már be is ígérték a világnak, hogy a jövő század a civilizációk ütközését hozza magával. Nem termelési módok, elosztási konzekvenciájukkal és kultúrájukkal, hanem vallási alapú (!) kulturális különbségek (S. Huntington), s ezeknek a kulturális imperializmus mintájára történő átírása adja a történelmi események magyarázatát. Nos, gyakran nem ezt látjuk. A közelmúltban – nem először – értesülhettünk arról, hogy a Győri Kekszgyár (101 éven keresztül, 2001-ig prosperáló cég) dolgozóinak tapasztalatai elütnek mind a demokratizálás, mind pedig a civilizációs konfliktusok modelljétől. Beleesnek viszont a formaelméleti magyarázatba, amely a termelés és a tulajdon azonosságát, egy meghatározott viszony két mozzanatát állítja. Igaz, az elméleti tétel gyakorlati ismeretének hasznosíthatóságáról éppen 12 évvel késtek le dolgozóink. Nem tudni, hogy azért-e, mert egykor aludtak a szemináriumon, amikor ezt meg lehetett volna érteniük, vagy azért, mert nem is volt ilyesmi. Most, saját bőrükön megtapasztalva a tulajdonviszonyok jelentőségét, a Danone világcég viselkedéséről tudhatták meg a következőket: “A személyes találkozástól elzárkózó középvezető telefonon – egyébként a helyzetre jellemző, hogy csak otthonról mert beszélni a gyár dolgairól – úgy fogalmazott: a szocializmusban azt hittük, hogy aki becsületesen dolgozik, annak nem forog veszélyben a munkahelye. A rendszerváltás után megtanultuk: nem elég a lelkiismeretes munka, kell a piac, a nyereségesség ahhoz, hogy megtarthassuk az állásainkat. Mára meg kiderült: semmi sem számít, csak a tulajdonos pillanatnyi érdeke. Mindent szétverhet, ha érdekei szerint ezt úgy látja jónak. Nyereséges, korszerű üzemeket zárhat be csak azért, mert neki az konkurenciát jelentene.” (Népszabadság, 2001.04.11.)

Igaz, ez a gazdaság feletti magánhatalom, s a történet jól eligazít abban a tekintetben is, hogy az általában vett demokrácia kiknek biztosítja a szabad légkört: a magántulajdonosok cselekvésének vagy a munkaerő tulajdonosok egzisztencia-újratermelésének.

Ha a marxisták alkotó marxisták kívánnak lenni, akkor tehát van mivel szemben elemző módszerük erejét bizonyítani, s szerencsére – mint már láttuk is – vannak előremutató fejlemények. Ilyen a Tőkei Ferenc akadémikus, sinológus és marxista filozófus posztumus kötetté váló, eredetileg a 70. születésnapjára készült Állandóság a változásban T ’UNG-PIEN című tanulmánykötete is. A Puskás Ildikó szerkesztette, Kapitány Ágnes és Gábor összeállította tiszteletadó kötet sokféle tematikát fog át. Lukács, Gramsci, Mehring tanulmányok (Illés László, Sziklai László, Szabó Tibor) mellett Hegel zenefelfogásáról (Zoltai Dénes), a zene egyetemességéről (Maróthy János), Sztálin nyelvi teóriájáról (Havas Ferenc), vallásszociológiáról (Slemmer László), a reformgazdaságtan bírálatáról (Andor László), információtörténetről (Z. Karvalics László), kulturális minták hatásáról (Kapitány Ágnes és Gábor) egyaránt olvashatunk.

Szubjektíve érdekesek az egyfelől Tőkei hatástörténetéhez vázlatokat adó, másfelől saját önértékelő visszapillantását és sinológusi pályáját jellemző sorok: “A magam életéhez tartozik, hogy már a piarista gimnázium államosítása előtt is érdeklődtem a marxizmus iránt, amelyről azelőtt semmit sem tudtam… A kezembe kerültek Lukács György művei, s lenyűgözött a filozófus óriási tudása, bámulatos olvasottsága… Így aztán fokozatosan – sinológiai elkötelezettségemet soha nem feladva, nem is szüneteltetve, hanem éppen azzal szoros kapcsolatban – Marx-kutató is lettem, rábukkantam az agyonhallgatott, sőt antimarxistának minősített ’ázsiai termelési mód’ marxi fogalmára, majd sok más olyan elméleti kérdésre, amelyeket a ’marxizmus-leninizmus’ el akart temetni. ’Szövegmagyarázó’, vagy inkább újraértelmező tevékenységemből semmit sem kell szégyenlenem ma sem… magamat mindig elsősorban sinológusnak tartottam. Ma is a kínai kultúra szerelmese vagyok.”

Miután a társadalmi formaelmélet hetvenes-nyolvanas évekbeli reneszánszát sok tekintetben – s különösen hazánkban – Tőkei Ferenc munkássága jelentette és inspirálta, érdemes azt is megnézni, hogy mit tart folytathatónak abból az, aki ennek intencionális értelemben is vállalója. Átfogó és alapos tanulmányában vizsgálja Wiener György a közösségi és az állami tulajdon természetét az ázsiai termelési módban. Nemcsak egy hagyomány felvállalása és újratermelése, hanem kutatásának új eredményei miatt is érdemes foglalkoznunk vele.

Az ’ázsiai’ termelési mód fogalma előtörténetének tárgyalása rögtön érdekességekkel szolgál, amikor bebizonyítja, hogy az Arisztotelész, Montesquieu, Hegel vonulat – a Nyugat önképe, legitimálásának axiómája – milyen eltorzított Kelet fogalommal szemben tételezte önmagát. A Keletet a despotikus uralom, az állam mindenhatósága, míg a Nyugatot a törvények, a magántulajdon és a kereskedelem révén megjelenő szabadság szelleme jellemzi. Tehát a keleti despotizmust a faluközösségek stagnálása, az önmagát képviselő állami elnyomás jellemzi – ezzel szemben a magántulajdon szabadsága. Nem egészen ilyen ’kerek’ (azaz önérdekből eltorzított) a kép Marx ábrázolásában, mert Hegelt megszüntetve-megőrizve a termelés és a tulajdon azonosságából kiindulva, az ’ázsiai’ társadalmak alapzatát a törzsi-közösségi földtulajdonban találta meg, ahol az egyén csak törzse, közössége tagjaként viszonyulhat a földhöz. A közösség a termelés előfeltétele, ahol a nyugatos felfogástól eltérően a törzsi-közösségi alapzat azt jelenti, hogy a despota eredetileg nem önmagát, hanem a közösséget képviselte. A többletmunka elsajátításának egy része a felsőbb közösségé volt, identitását szervező közfunkcióival, rituáléival, amely végül mint személy létezett. (126–127.) Ez az adó és a fél-állam titka, és semmi okunk arra, hogy akár az egalitárius törzsi-közösségi viszonyok létét, akár ezek hierarchikussá átalakulását tagadjuk (akkor, amikor egyes etológusok már az állatok viselkedését is a magántulajdon jegyében ’magyarázzák’). Köztulajdoniság létezett despotikus államiság nélkül is, és például Tőkei Ferenc dogmamentes Marx-újraértelmezése során a Csou-kori Kína példáján keresztül mutatta ki, hogy a türanisz jellegű uralom megjelenéséig a néptől különvált fegyveres közhatalomról alig vagy egyáltalán nem beszélhetünk. Nem állami termelési módról volt szó e társadalmi forma esetében tehát. Az állam általános, ’önálló egzisztenciává’ csak az antikvitásban vált, a magánföldtulajdontól elkülönült állami föld bázisán. (131–132.)

Nem követhetjük nyomon Wienert és a majdnem két évszázados szaktudományos-forráselemző és ideológiai-interpretációs vitákat az ’ázsiai’ termelési módról, amely az ókori kelet mellett a fekete-afrikai társadalmak esetében is egy sajátos kettős földtulajdoni struktúrán egzisztált. A görög antikvitás ’ázsiai’ előzményét, a mükénei társadalom viszonyait éppúgy impozánsan elemzi szerzőnk, mint a mezopotámiai és malgasi állapotokat. Az ’ázsiaiság’ (fiataloknak: nem földrajzi fogalom tehát) alapzatát a törzsi-közösségi földtulajdon alkotta, s nem az állam hozta létre a magántulajdonosok kényszerközösségét, kincstári, adóztatási okokból, tehát nem szerves úton – mint ezt egyesek még az európai közföldek, ’agrárkommunizmus’ magyarázatára is kiterjesztve állítják –, hanem a vezéri vagy királyi tulajdon fejlődött ki a közösségiből, gyakran a katonai demokrácián keresztül – tehetjük hozzá.

Elég az hozzá, hogy vannak tehát újabb eredmények Lenin, Gramsci, Lukács óta, s akkor még nem szóltunk a mai tőkés világgazdaság és a világrendszer kettősségét reálfolyamataival együtt elemző Wallerstein-iskoláról (G. Arrighi, J. Drangel, Ch. Chase-Dunn stb.), amely a magyar társadalomtudományban igencsak gyümölcsözően hatott¹. Vagy a dialektika talán legfontosabb problémájának szisztematikus tisztázásáról (Szigeti József: Azonosság és nem-azonosság azonossága. Magyar Filozófiai Szemle, 1998/4-5-6: 445-507.), vagy a frankfurtiak újabb nemzedékeinek, amerikai, latin-amerikai, japán, francia marxistáknak a teljesítményeiről. (Úgyhogy szemben az emlékkötet bevezetőjének /4.oldal/ megalapozatlan feltételezésével – nem kell ’utolsó mohikán’ effektusra asszociálnunk.)

Mindennek ellenére a baloldali művek fordítása tekintetében mintha könyvkiadóink Csipkerózsika álmot aludnának. Például Mészáros említett Magnum Opusát, amelyet angolul írt, már kiadták spanyol, olasz, portugál, görög, perzsa, koreai és vietnami nyelven, s készül a kínai fordítás is. Vagy lehet, hogy ez sem véletlen, s jobb meghagyni az újabb marxista ismereteket azon szakkutatóknak, akik egyébként is szisztematikusan ki vannak kapcsolva a közvéleményformáló média világából. Az itt és most fennálló rendszer igazolása szempontjából bizonyára előnyösebb, ha hivatalosság-konform ’média professzorokat’ kapnak a befogadók: unos-untalan ismételgetett demokrácia és piacgazdaság mitológiájukkal.

Jegyzet

¹ Erről írtam a Jogtudományi Közlöny 2001/4. számában megjelent “Vázlat a közbiztonság három dimenziójáról: világrendszer – nemzetállami szint és lokalitás” című tanulmányom módszertani alapvetésében.