Alig néhány éve az amerikai politika irányítói még magabiztosan állították: Oroszország a privatizációnak és a piaci reformoknak köszönhetően, annak rendje s módja szerint stabil, virágzó demokráciává fog válni. Az Egyesült Államok egyengeti majd az átalakulás útját, s a gyors és önzetlen amerikai segélyezés “hídként” szolgál a két oldal számára ahhoz, hogy képviselőik nyugodtan végezhessék feladataikat. A kamerákba mosolygó, barátságosan ölelkező “Bill” és “Borisz” az amerikai-orosz kapcsolatok új korszakát jelképezték. Olyan korszakot, amely a legkevésbé sem hasonlít majd az előző évtizedek rossz emlékű, hidegháborús légkörére.

Mára e várakozások szertefoszlottak. Nemcsak hogy nem teljesültek a jobb élettel kecsegtető ígéretek, de az 1990-es évek Amerika által ösztönzött „reformjai” az oroszok egy részét – ha nem a többségüket – az addiginál is nagyobb szegénységbe taszították.¹ Ma az oroszok közül sokan mindezért a nyugati segélyeket okolják.² Sőt vannak, akik úgy vélik, az USA szándékosan tette tönkre gazdaságukat.

De vajon hogyan engedhette meg az Egyesült Államok, a kétségtelenül erősebb fél, hogy a század egyik legígéretesebb közeledési kísérlete zátonyra fusson? Ahelyett, hogy a józan ész, vagy az államok kapcsolattartásában régóta bevált módszerek szerint járt volna el, ideológiai alapon s az államközi kapcsolatokban erősen megkérdőjelezhető módon cselekedett. A szóbanforgó ideológia – az erőltetett privatizáció és piacosítás programja, amelyet ráadásul egy olyan társadalomra kényszerítettek, amelynek e téren semmiféle újabb keletű tapasztalata nem volt – széles körben ismeretes. Kevésbé köztudott, ám igen lényeges része a történetnek azonban az az eljárás, ahogyan a tanácsokat és a segélyeket adták.

Ha az üzleti célú kapcsolatépítés e sajátságos válfajának nevet kívánunk adni, a gazdasági antropológiában szerzett tapasztalataim alapján javaslom: nevezzük tranzakciós kapcsolatrendszernek, vagy röviden “tranzakciózásnak” (transactorship), a benne részvevőket – aktorokat – pedig tranzakciós szereplőknek vagy “tranzaktoroknak” (transactors).³ Eszerint tehát a tranzaktorok olyan kis, informális csoportokban, kölcsönös előnyökért tevékenykedő személyek köre, akik formálisan különböző feleket képviselnek. Ha a tranzaktorok törekszenek is az általuk képviseltek meghatározott céljainak elérésére, vannak járulékos céljaik és ezek elérését szolgáló módszereik is, amelyek akarva-akaratlanul keresztezhetik vagy maguk alá rendelhetik az előbbieket. A csoport tagjainak viselkedését rendkívüli rugalmasság és szerepváltásra való képesség jellemzi: képviseletüket készek kiterjeszteni másokra is, nemcsak azokra, akikhez hivatalosan tartoznak.

Az alábbiakban azt a “bensőséges viszonyt” szeretném bemutatni, amely az 1990-es években az amerikai tanácsadók és az orosz közéleti szereplők – együtt: a tranzaktorok – között formálódott ki, s amelynek következtében az Oroszországba irányuló amerikai segélyprogram nemcsak hogy nem érte el a meghirdetett célokat, de egyenesen ellenük hatott. Különösen azok a célok szorultak háttérbe, amelyek előmozdíthatták volna a gazdasági fellendülést, segíthették volna a demokratizálódást, s baráti viszonyt teremthettek volna a kétoldalú kapcsolatokban. Jelenleg, az új évtized kezdetén, a segélyprogramban résztvevő tranzaktorok kulcsfiguráival szemben, pénzmosás, korrupció s más bűncselekmények gyanújával, vizsgálatok folynak – be nem vallott céljaik egyenes következményeként.

A tranzakciózás az elmúlt évtized amerikai-orosz kapcsolataiban olyan egyénekre, intézményekre és csoportokra terjedt ki, amelyek hivatalos státusát igen nehéz lenne megállapítani. A tranzaktorok körül szinte minden képlékeny. Működésük területe nem egyértelműen a köz-, de nem is a magánszféra, nem egészen a politika, de nem is kizárólag a gazdaság, tetteik nem teljesen nyilvánosak, de nem is igazán titkosak vagy konspiratívak, maguk a tranzaktorok pedig sem az egyik, sem a másik oldalra nincsenek elköteleződve. Ez a fajta alakíthatóság nagyfokú rugalmasságot biztosít számukra, s minden oldalon növeli befolyásukat. És sajnálatos módon, éppen ez a tulajdonságuk volt az, amely megrendítette az orosz-amerikai kapcsolatok új korszakába vetett bizalmat.

A tranzakciózás kialakulása

Hogyan kerültek egymással kapcsolatba a tranzaktorok, s miként láttak hozzá kapcsolataik kiépítéséhez, ki-ki a maga oldalán? 1991 második felében, a hatalmas szovjet állam széthullásával egyidőben, a Harvardon tanító Jeffrey Sachs, Andrei Shleifer és mások találkozókon vettek részt egy Moszkva melletti dácsában. Ezeken az összejöveteleken fiatal, leendő orosz „reformerek” egy lehetséges gazdasági és politikai változás forgatókönyvén törték a fejüket. A dácsában tartott megbeszéléseken orosz részről két közgazdász, Jegor Gajdar és Anatolij Csubajsz volt a hangadó. A találkozókra egyidőben került sor azzal, hogy Borisz Jelcin, Szovjet-Oroszország akkori elnöke, hozzálátott saját gazdasági tanácsadóinak összeválogatásához. Jelcin a posztkommunista Oroszország gazdasági “reformjainak” első építőmesteréül Gajdart szemelte ki. Csapatának magjává pedig azt a már huzamosabb ideje létező, jól összehangolt szentpétervári csoportot tette meg, amelynek élén Anatolij Csubajsz állt. Jelcin elképzelése az volt, hogy később Gajdar helyét Csubajsz veszi majd át, aki ily módon egyben (az elnök) nélkülözhetetlen segítője is lesz.

De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk egyelőre a dácsában történteknél. Sachs és munkatársa, Anders Åslund, valamint számos más nyugati szakértő felajánlotta szolgálatait az oroszoknak, beleértve azt is, hogy biztosítja egyes nyugati források könnyebb hozzáférhetőségét Oroszország számára. Az oroszok elfogadták az ajánlatot. Az ezt követő hónapokban és években mind a Harvard-, mind a Csubajsz-csapatnak sikerült elérnie, hogy a maguk oldalán ők legyenek a reformfolyamat kijelölt képviselői, azaz – a fenti értelemben – tranzaktorai. Az orosz gazdaság átalakításához az elméletet és a tanácsokat amerikai részről a Harvard Institute for International Development (HIID) emberei szolgáltatták.

Az amerikai politika irányítói a Harvard Intézetet különleges bánásmódban részesítették. Az Intézet az USAID-tól 1992 és 1997 között 40,4 millió dollár juttatást kapott, 1997 májusáig pedig, amikor is az USAID beszüntette támogatását, további 17,4 millió dollárt tett zsebre. A Clinton-kabinetnek a Harvarddal kapcsolatban álló tisztviselői “külpolitikai” megfontolásból szinte teljesen megkerülték a külföldi segélyprogramokkal kapcsolatban egyébként előírt nyilvános tendereztetést. Akik lemondtak a versenyről, elnyerték a Harvard Intézet – elsősorban a pénzügyminisztériumban dolgozó – “barátainak” támogatását.⁴ A kormány közbeszerzésekkel foglalkozó hivatalnokai és az Egyesült Államok Legfelsőbb Állami Számvevőszékének (GAO) tisztségviselői – köztük Louis H. Zanardi, a GAO későbbi elnöke, a HIID oroszországi és ukrajnai működését feltárni hivatott számvevőszéki vizsgálóbizottság vezetője – szerint felettébb szokatlannak számított, hogy egy kezdetben jóval kisebb összegről szóló támogatás (a Harvard Intézet eredetileg 2,1 millió dollárt kapott volna) ilyen mértékű felemelésével kapcsolatos döntést lényegében versenytárgyalás nélkül hozzanak meg. Az amerikai kormány valójában a Harvard Intézetre ruházta át a több mint 350 millió dollárt kitevő oroszországi gazdasági segélyezés egészének menedzselését. Az Intézetnek arra is törvényes lehetősége volt, hogy más – akár számára konkurens – vállalkozásokat is kézben tartson, kihasználva azt, hogy az amerikai segélyekkel kapcsolatban kizárólagos javaslattételi joggal rendelkezett, jóllehet egyszersmind e segélyek legfőbb kedvezményezettje is volt. A GAO 1996-ban arra a megállapításra jutott, hogy a Harvard Intézet “lényegében ellenőrzésre tett szert az USA segélyprogramja fölött.”⁵ A kormány közbeszerzési hivatalnokainak, illetve GAO tisztségviselőinek véleménye szerint példa nélküli, hogy egy magáncégre ilyen volumenű segélyeket bízzanak.

Oroszországban a Harvard munkatársai kizárólag Anatolij Csubajsszal és környezetével dolgoztak együtt. A Csubajsz-klán néven elhíresült csoport és a Harvard Intézet érdekei hamarosan azonosakká váltak.⁶ A csoport tagjai egymás iránti lojalitásukról és – a kívülállókkal szemben – egységes fellépésükről váltak ismertté.⁷ A Harvard-Csubajsz-csoport 1993 közepére rendkívül befolyásos, informális érdekcsoporttá vált, amely megszabta az Oroszországba irányuló amerikai gazdasági segélyezés és általában a nyugati gazdaságpolitika irányát és kihatását.

A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok számára kulcsfontosságú volt az a támogatás, amelyet Lawrence Summers – korábban a Harvard Egyetem tanára, a szóban forgó időszakban pedig a Világbank egyik vezető közgazdásza – biztosított számukra. Summerst szoros kötelék fűzte a Harvard-csapathoz, többek között Andrei Shleiferhez is, aki a Harvard Intézet oroszországi programjának vezetője volt.⁸ Summers később vezető szerepet töltött be a Pénzügyminisztérium amerikai és nemzetközi gazdaságpolitikájának irányításában, ahol előbb államtitkári, majd miniszterhelyettesi, végül miniszteri posztot töltött be.

A Csubajsz-tranzaktorokat – önmaguk és támogatóik egyaránt – a “fiatal reformerek” szlogennel népszerűsítették. A nyugati média mítoszt teremtett köréjük, miközben más oroszországi reformcsoportokat figyelemre sem méltatott.⁹ A nyugati adományozók az oroszokat nem annyira a szabadpiachoz való viszonyuk, mint inkább a nyugati szemszögből kedvező személyes tulajdonságaik alapján minősítették “reformereknek”. Ilyen tulajdonság volt például a jó angol nyelvtudás, a nyugatias megjelenés, a “piac”, a “reform”, a “demokrácia” s egyéb mágikus kifejezések szajkózása, vagy “hiteles” nyugati személyiségek elismerése. A Csubajsz-csapat tagjai rendelkeztek az összes említett tulajdonsággal. Nyugati támogatóik mint a felvilágosult Oroszország képviselőire tekintettek rájuk; olyan csoportra, amely kiválóan alkalmas arra, hogy Oroszországot a kapitalizmus és a jólét felé vezető útra terelje. Summers “álomcsapatnak” kiáltotta ki őket¹⁰, ami – tekintettel magas társadalmi pozíciójára – rendkívül jó reklámnak bizonyult.

Mindazonáltal Oroszországban a Csubajsz-tranzaktorok ereje nem az ideológiában s nem is a reformstratégiában rejlett, hanem inkább erős összetartásukban és abban a képességükben, hogy képesek voltak nyugati pénzeket megkaparintani. Miként Olga Kristanovszkaja, orosz szociológus megállapítja: “Csubajsznak megadatott mindaz, ami egyetlen más elitcsoport tagjainak sem. Nevezetesen: rendelkezik a vezető nyugati politikai körök – az Egyesült Államok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – támogatásával, s ilyenformán ellenőrzést gyakorol a Nyugatról Oroszországba áramló pénzek felett. Az Anatolij Csubajsz által vezetett, kis létszámú, művelt fiatalokból álló csoport az elmúlt öt év során ezáltal válhatott az oroszországi elit legerősebb klánjává.”¹¹

Az Egyesült Államok által nyújtott támogatás döntő szerepet játszott az oroszországi átalakulásban. A Csubajsz-klán – az amerikai vezetéstől származó “álomcsapat”-minősítésnek is köszönhetően – mint Oroszország egyedüli törvényes képviselője, első számú közvetítő gyanánt lépett fel Oroszország és a Nyugat, illetve a nemzetközi pénzintézetek között. Mindez lehetővé tette, hogy a Harvard-Csubajsz-féle tranzaktorok több száz millió dollár nyugati kölcsönt és amerikai segélyt csikarjanak ki.

A modus operandi

Ideje részletesebben is megvizsgálni, hogy ez a rendszer mitől lehetett ilyen mértékben hatékony (hatékonyságon a pénz- és pozíciószerzés képességét értjük).

Rendeleti demokrácia

A tranzaktorok kedvelt eszköze volt az elnöki rendeletekhez való folyamodás. Az amerikaiak nyíltan bátorították ezt a gyakorlatot mint a piaci reformok elérésének hatékony módját. Walter Coles, az USAID privatizációs segélyprogramjának egyik kulcsfigurája szerint: “Ha valamilyen rendeletre volt szükségünk, Csubajsznak nem kellett átverekednie magát a bürokrácia rengetegén.”¹² A rendeletekre támaszkodás a tranzaktorok számára lehetővé tette a Legfelsőbb Tanács és a Duma megkerülését is. A Harvard Intézet orosz ügyekért felelős igazgatója, Jonathan Hay és munkatársai odáig merészkedtek, hogy a Kreml néhány rendelettervezetét ők maguk fogalmazták. Természetesen mindez nem segítette Oroszország felemelkedését a demokratikus rendszerek közé, s aligha felelt meg azoknak a fennen hangoztatott céloknak, amelyek éppen e felemelkedést voltak hivatottak elősegíteni.

“Kaméleonszervezetek”

A Harvard-Csubajsz-féle tanzaktorok által létrehozott szervezetek hálózatát is hasonlóan antidemokratikus szellemiség hatotta át. A tranzaktorok olyan – segélyekre alapozott – magánszervezeteket hoztak létre és működtettek, amelyek azt a látszatot keltették, mintha céljuk a gazdasági fellendülés elősegítése lenne, miközben gyakran a tranzaktorok különérdekeit szolgálták. E szervezetek helyettesítették, illetve kiszorították az állami intézményeket: rendszeresen láttak el olyan feladatokat, amelyek a modern államokban a kormányzati szervek hatáskörébe tartoznak. Ily módon lehetővé vált olyan fontos intézmények megkerülése, mint például a Duma, amelyek bevonása pedig létfontosságú lett volna ahhoz, hogy a gazdasági reformok Oroszországban meggyökerezhessenek. Említett tulajdonságaik alapján – rendkívüli alkalmazkodóképesség, rugalmasság, több funkció egyidejű betöltése – e szervezeteket “kaméleonszervezeteknek” nevezem.

Az adományozók legfőbb szervezete a Harvard Egyetemmel szoros kapcsolatban álló Orosz Privatizációs Központ volt, amelynek alapító okiratában az Egyetem mint “alapító” és “a Központ teljes jogú tagja” szerepel.¹³ A Központot valamennyi nagyobb s számos kisebb nyugati adományozó és hitelező is finanszírozta, többek között az Egyesült Államok, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az Európai Unió, Németország és Japán.¹⁴ A Központ egyik vezető tisztségviselője – a Csubajsz-klán tagja –, állítása szerint, a Központ vezetőjeként mintegy 4 milliárd dollárt kitevő, nyugati forrásból származó adományt menedzselt.¹⁵ Azt, hogy ezekkel a pénzekkel valójában mi történt, az amerikai Legfelsőbb Állami Számvevőszéknek megfelelő Orosz Számvevőszéki Kamara vizsgálta. A Kamara egyik szakértője így foglalta össze a vizsgálat eredményét: “A pénzt nem a kijelölt célokra használták fel. Azok, akik a pénzt adták, valami egészen meghatározhatatlan dologért fizettek.”¹⁶ A Központban dolgozó, fizetésüket a segélyekből lecsippentő tanácsadókkal készített interjúim során arról is értesülhettem, hogy a forrásokat rendszeresen használták fel politikai célokra is.

A Központ a “kaméleonszerevezetek” jellegzetes példája – mondhatni: archetípusa – volt, amely indentitását és státusát a különböző helyzetektől függően folyamatosan változtatta. A formálisan és jogilag nonprofit és nem kormányzati szervezet valójában orosz elnöki rendelet nyomán alakult meg, s költségvetését azoknak a Csubajsz-tranzaktoroknak köszönhette, akiknek az orosz kormányban is kulcsfontosságú szerepük volt. A Központ gyakorlatilag kormányügynökségként működött: nemzetközi pénzügyi szervezetekkel tárgyalt, s az orosz állam nevében kölcsönöket vett fel.

Az Orosz Számvevőszéki Kamara dokumentumai arról is tanúskodnak, hogy a Központ ellenőrző szerepe egyes privatizációs ügyekre vonatkozó iratokkal, utasításokkal kapcsolatban nagyobb volt, mint a privatizációért hivatalosan felelős orosz állami hivatalé.¹⁷ A Központ két vezetője – a Csubajsz-klánhoz tartozó elnök, illetve a Harvard Intézet moszkvai képviselője – arra is fel volt hatalmazva, hogy privatizációs ügyekben – Oroszország nevében – döntést hozzon.

“Transzidentitás”

De nemcsak a szervezetek voltak képesek gyors szerepváltásra: a “kaméleonszervezeteknek” megvolt az egyéni megfelelőjük, a “transzidentitás” jelensége, amely a tranzaktoroknak arra a képességére utal, hogy identitásukat tetszés szerint váltogatták, tekintet nélkül arra, hogy eredetileg melyik felet képviselték.¹⁸ A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok az effajta “kaméleonmentalitás” verhetetlen mesterei voltak. Előfordulhatott, hogy ugyanaz a személy, ha érdekei úgy kívánták, az egyik találkozón az Egyesült Államokat, egy másikon pedig Oroszországot képviselte, míg egy harmadikon esetleg egyiküket sem.

Jonathan Hay, aki felváltva játszott oroszt és amerikait, tipikus példa erre a jelenségre. Hay amellett, hogy a Harvard legfőbb oroszországi megbízottja volt, s több más (Oroszországban) érdekelt amerikai céget is képviselt, oroszként a Csubajsz-klánba is bebocsátást nyert. A klán tagjaként jogában állt az orosz kormány privatizációs ügyekben hozott, magas szintű döntéseit jóváhagyni, illetve megvétózni. A Harvard tevékenységét vizsgáló egyik tisztségviselő szerint, Hay “többször volt orosz, mint amerikai”. Rajta kívül számtalan olyan példát lehet még felhozni a transzidentitásra, amikor a Csubajsz-tranzaktorok amerikaiakat indítottak orosz színekben.¹⁹

Rendkívül nehéz volt (és még ma is nehéz) átlátni, hogy a nemzetközi gazdasági élet prominens szereplői valójában kit képviseltek, kinek dolgoztak és ki fizette őket, illetve adott időben lojalitásuk és – nem utolsósorban – érdekeik kihez fűzte őket. Jeffrey Sachs, aki 1995–1999 között a Harvard Intézet igazgatója volt, szintén ilyen “különleges” eset.²⁰ John Helmer elmondása alapján, Sachs és munkatársai (beleértve David Liptont is, aki először Sachs tanácsadó cégének igazgató-helyettese volt, majd átigazolt a pénzügyminisztériumba, ahol Summersnek dolgozott tovább²¹) az oroszok és az IMF oldalán egyaránt “játszottak”. 1992-ben például, az IMF és az orosz kormány között folyó tárgyalások alkalmával, Sachs és munkatársai az orosz fél tanácsadójaként voltak jelen. Ezzel egy időben azonban “titkos jelentéseikkel az IMF-t is segítették.”²²

Ahhoz, hogy a kép valamelyest tisztuljon, fontos lenne tudnunk, hogy Sachs valóban az orosz kormány tanácsadója volt-e. Saját állítása szerint, igen²³, de a kijelentés igazságtartalmában tekintélyes orosz közgazdászok és nemzetközi tisztségviselők is kételkednek.²⁴ Sachs-nak azon a szokásán, hogy önmagát rendszeresen az orosz kormány tanácsadójaként mutatta be, Jean Foglizzio, az IMF első Moszkvába delegált képviselője is megdöbbent. Foglizzio szavaival élve: “Amikor a miniszterelnök (Viktor Csernomirgyin) is azt állítja, hogy ő soha nem kérte Sachs úr tanácsát, hát az nagyon kellemetlen érzést vált ki az emberből. Olyan ‚akkor ki is ő valójában’-érzést.”²⁵

Sachs közvetítőként is felajánlotta szolgálatait. Andrej Vernyikov, az IMF egyik orosz képviselője, valamint más források szerint, Sachs az orosz vezetők előtt olyan közvetítő szerepében tetszelgett, aki politikai összeköttetései révén képes nyugati segélyek megszerzésére. 1992-ben, amikor Jegor Gajdart (akivel Sachs egy ideig együtt dolgozott) támadások érték, s jövője bizonytalanná vált, Sachs felajánlotta szolgálatait Gajdar parlamenti ellenzékének. 1992 novemberében pedig memorandummal fordult Ruszlán Haszbulatovhoz, a Legfelsőbb Tanács elnökéhez (akit Nyugaton retrográd kommunistaként “tiszteltek”), amelyben tanácsadást és nyugati segélyeket kínált, valamint kapcsolatok kiépítését ígérte az Egyesült Államok Kongresszusával. Az emlékeztető nyilvánosságra kerülése után Haszbulatov elhárította Sachs “segítségét”.²⁶ Ezen kívül Sachs sikeresen lobbizott az amerikai politikai élet főszereplői körében is.²⁷

A leghatékonyabb és legbefolyásosabb tranzaktorok rendkívüli módon értettek ahhoz, hogy egyidejűleg több szerepben és többféle identitással lépjenek fel. Az egyik ilyen, mindenütt jelenlevő tranzaktor Anders Åslund, egykori moszkvai svéd követ volt, aki Sachs-szal és Gajdarral dolgozott. Åslund egyidejűleg képviselte az amerikai, az orosz, valamint a svéd kormányt és hatóságokat. A washingtoni orosz hivatalnokok egy része ezért úgy tekintett rá, mint Csubajsz személyes megbízottjára. Bár Åslund – “civilben”, mint svéd állampolgár – fontos szerepet játszott az Oroszországgal kapcsolatos svéd politika és segélyezés kialakításában²⁸, ez nem akadályozta őt abban, hogy részt vegyen az amerikai Pénzügyminisztérium, illetve a State Departement magas szintű, az Egyesült Államok és az IMF politikájával foglalkozó ülésein²⁹, miként abban sem, hogy Oroszországban³⁰ és Ukrajnában³¹ üzleti tevékenységet folytasson: az Orosz Belügyminisztérium szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályának tudomása szerint Åslundnak az Orosz Föderáció területén “jelentős” befektetései voltak.³² Amellett, hogy különböző kormányoknak, a Harvard-Csubajsz-tranzaktoroknak és a magánszektornak is dolgozott, Åslund PR-munkát is “vállalt”. Ukrajnai megbízatása – amelyet Soros György finanszírozott – a vele dolgozó, ugyancsak Soros által fizetett tanácsadók szerint, az ország érdekeit szolgáló PR-tevékenységet is magában foglalt.³³ Eredményességét ezen a téren kétségtelenül segítették egyes washingtoni tanácsadó cégekkel létesített kapcsolatai, valamint vezető nyugati lapokban (Washington Post, Financial Times) megjelent cikkei, s az a tény is, hogy ezekben az írásaiban, promóciós szerepei ellenére, mindig objektív elemzőként nyilvánult meg.

Felcserélhetőség

A manőverezési képesség, amelyet az egyének szintjén a transzidentitás biztosított, csoportszinten is jelen volt. A Harvard Intézet, bár hivatalosan az Egyesült Államokat képviselte, egyúttal ellátta a Csubajsz-csoport képviseletét is. Így történhetett, hogy egyes amerikai tisztségviselők, illetve a szálak felgönygyölítésén dolgozó nyomozók, amikor oroszokkal szerettek volna találkozni, amerikaiakhoz irányították őket. Amikor viszont a Harvard Intézet segélyre “vadászott”, a csoport tagjai fennen hangoztatták, hogy szabad bejárásuk van az orosz “reformerekhez”; PR-munkájuknak tulajdonképpen ez volt a legfőbb komponense. Másfelől, a Harvard hozta össze a Csubajsz-klán tagjait az amerikai politikai közélet és a segélyalapok vezetőivel. A Harvard-tranzaktorok Csubajszt az Egyesült Államokban mint Oroszország “hangját” népszerűsítették, s az amerikai hivatalnokok és kommentátorok szemében ő volt a felvilágosult orosz mintapéldánya.

Nem meglepő, hogy a tranzaktorok és barátaik a Harvard-Csubajsz-kapcsolat mélypontjai idején is – ilyen volt az 1998-as augusztusi rubelválság vagy a Bank of New York pénzmosási botránya – mindent megtettek, hogy segítsék “kollégáik” hatalmának és befolyásának fennmaradását, mind Oroszországban, mind az Egyesült Államokban. Ily módon például Summers is rendszeresen kiállt Csubajsz és a többi fontos tranzaktor mellett. Az USA Külügyi Bizottsága előtt tett vallomásában Summers kitartóan védte Csubajszt, s kérvényezte, hogy Csubajsz előre elkészített vallomását (“Én nem hazudtam”) vegyék be a kongresszus ülésének jegyzőkönyvébe.³⁴ Hozzá hasonlóan, Åslund is fellépett Csubajsz védelmében. Mostanában ugyanő Vlagyimir Putyin mellett érvel.³⁵

Mentesség a felelősségre vonás alól, a befolyás és a hatalom átmentése

A tranzaktorok lényegében mentesülnek a felelősségre vonás kockázata alól. Tagjait a csoport különböző pozíciókba juttatja, ahol feladataik végzése során szembekerül(het)nek a kormánnyal, illetve a közérdekkel, amelyet elvileg képviselnek. Az orosz “reform” egyik legfőbb szervezete, az Állami Vagyonügynökség élén például Csubajsz-tranzaktorok sora állt, köztük maga Csubajsz, valamint Maxim Bojcko és Alfred Kokh. Miután Jelcin Bojckót menesztette tisztségéből – mert az elfogadott egy rosszul álcázott, 90 ezer dolláros megvesztegetési összeget a privatizáció során kedvező elbírálásban részesült egyik cégtől –, Kokh lett a Vagyonügynökség elnöke. Később Kokhot is elmozdították helyéről – 100 ezer dollár értékű kenőpénz elfogadása miatt (amely ugyanettől a cégtől származott). Csubajsz, Bojcko és Kokh is a Harvard-Csubajsz-féle tranzaktorok által működtetett Orosz Privatizációs Központ több, igen nagy befolyást biztosító posztját tudhatta magáénak.

Az elmondottakból kitűnik: igen valószínűtlen, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországa meg tudjon szabadulni a Csubajsz-tranzaktoroktól. Mi több, Putyin már réges rég összeállt velük. Valójában Putyin, aki a KGB operatív tisztje, majd utódszervezetének vezetője volt, a Csubajsz-klán legtöbb tagjához hasonlóan szentpétervári származású, ahol annak idején részt vett a “reformmozgalomban”. Putyin, miután a Csubajsszal való együttműködés érdekében Moszkvába költözött, tevőlegesen közreműködött a Jelcint és családját – valamint magát Csubajszt – érintő vizsgálat zátonyra futtatásában.³⁶ Csubajsz az ország villamosenergia-szektorának irányítása mellett, Putyin elnökválasztási kampányának menedzselésében is segédkezett.³⁷

A tranzakciózás következményei

Felmerül a kérdés: egyáltalán miért baj, hogy az Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatok a tranzakciós rendszeren alapulnak? Számos amerikai tisztségviselő azon a véleményen van, hogy a piaci reformok végrehajtásának tulajdonképpen ez a leghatékonyabb módja. E felfogás azonban több ponton is hibás.

A tranzakciós kapcsolatrendszer aláásta a demokratikus folyamatokat s akadályává vált áttekinthető, felelős intézmények kialakulásának.

A rendeleti úton való kormányzás nyilvánvalóan eleve ellentétes a demokráciával, s nem egyeztethető össze a segélyezés oly sűrűn hangoztatott céljával, a demokrácia oroszországi kiépítésével. Mindez az oroszok szemében hiteltelenné tette az “üzenetet”, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok a demokrácia letéteményese. Végül, de nem utolsósorban, a segélyeken alapuló “kaméleonszervezetek” önkényesen az állam helyébe léptek, s gyakran láttak el olyan funkciókat, amelyek az állam közigazgatási-hivatali szerveinek hatáskörébe tartoztak.

A “kaméleonszervezetek” hozzájárultak az úgynevezett “klánállam” kialakulásához is. E kifejezésen olyan államokat értek, amelyeket kiterjedt korrupció jellemez, s illetéktelen csoportok befolyása alatt állnak.³⁸ Az efféle államokban az egyes klánokat (amelyek mindegyike saját vagyonnal és anyagi forrásokkal rendelkezik) szinte hajszál pontosan azonosítani lehet egyes minisztériumokkal vagy kormányhivatalokkal, olyannyira, hogy egy idő után a klán és az állam tevékenységi körei egymástól megkülönböztethetetlenekké válnak. Ily módon, míg a Csubajsz-tranzaktorokat a kormány privatizációs és gazdasági ügyekért felelős szegmensével, a velük konkurens klánokat más és más állami szervezetekkel: a honvédelmi, illetve a belügyminisztériummal, a biztonsági szolgálatokkal stb. lehetett azonosítani. Általánosságban elmondható, hogy amíg az igazságszolgáltatás politikai befolyásnak van kitéve, az egyik klán hatalmát csakis egy másik, rivális klán ellenőrizheti, illetve tarthatja kordában. Az amerikai “segítség”, a demokratikusan megválasztott parlament módszeres megkerülésével, semmibe vette a demokratikus kormányzás létfontosságú komponensét: a parlamentarizmust.

A tranzaktorok megjelenése keresztezte a valódi piaci reformok útját.

A társadalom támogatása és megértése nélkül, a csupán rendeletekre alapozott piacgazdaság igencsak labilis építményt jelent. Vannak persze reformok, amelyeket rendeletekkel is keresztül lehet vinni, az esetek jelentős részében azonban a reformok a törvények, a közigazgatás és a gondolkodás megváltoztatását, a jogalkotók és a piaci szereplők összehangolt munkáját igénylik, s megvalósításukhoz nem elegendő egyik vagy másik klán támogatása.³⁹

Volt már róla szó, mégis újra megemlítem, hogy bár a tranzaktorok általában magukénak vallják az általuk képviselt felek legfőbb céljait, saját tevékenységük sikere érdekében azonban e célokat, akarva-akaratlanul, aláaknázhatják. Köztudott, hogy a Csubajsz-Harvard-tanzaktorok esetenként megakadályoztak bizonyos reformkísérleteket. Különösen akkor éreztek késztetést a reformkezdeményezések elfojtására, ha a javaslatok a csoporton kívül születtek, vagy úgy észlelték, hogy azok keresztezhetik saját elképzeléseiket.⁴⁰ Amikor a Csubajsz-Harvard-tranzaktorok által menedzselt USAID-támogatásból fenntartott szervezetek egyike, számításai ellenére, nem kapott további anyagi támogatást az USAID-től, vezetői azonnal útját állták a reformokhoz szükséges törvénymódosításnak (a tulajdon- és jelzálog-bejegyzés területén; a reformjavaslat egyébként az orosz kormánytól származott⁴¹). Ilyen esetekben a tranzaktorok valójában saját céljukkal, a piaci viszonyok megteremtésével kerültek szembe.

Az átláthatóság hiánya azoknak a módszereknek az esetében is megnyilvánult, amelyekkel a tranzaktorok a gazdasági reformok bevezetését szorgalmazták. A privatizáció folyamata sejtelmes ködbe burkolózott, s az orosz nép egésze számára számtalan kedvezőtlen következménnyel járt. A privatizáció – amelynek útját a Harvard-Csubajsz-tranzaktorok s jelentős részben az USAID-támogatások egyengették – a szabadpiac előnyeit lett volna hivatott elterjeszteni. Ehelyett fél tucat korrupt oligarcha érdekeinek szolgálatában álló “iparmágnás-kapitalizmus” megvalósulását segítette elő. A “reformok” inkább szóltak vagyonvesztésről, semmint gyarapodásról, s ez bátorította a fosztogatást, a vagyonok felélését és a tőkemenekítést.⁴²

A tranzaktorok alkalmazása elősegítette a személyes haszonszerzés lehetőségeinek maximalis kiaknázását.

A Harvard-Csubajsz-tranzaktorokat presztízsük és előnyös pozíciójuk egyaránt arra ösztönözte, hogy befolyásukat minél több területre kiterjesszék, beleértve – állítólag – az orosz értékpapírpiacot is, mind Oroszországban, mind nemzetközi színtéren, ami hozzájárult látványos meggazdagodásukhoz. A tranzaktorok “magántevékenysége” ezáltal meghiúsította az általuk elvben képviselt fél céljait.

Az a körülmény, hogy egy kis létszámú, a hatalomhoz közel álló közvetítői csoport (powerbrokers) szabad kezet kapott, elkerülhetetlenül a korrupció elterjedéséhez vezetett. Mindez olyan időszakban történt, amikor a nemzetközi közösség éppenséggel biztosítékokat várt volna arra vonatkozóan, hogy Oroszországban megteremtik a gazdaság működésének törvényes és szabályozott, a tulajdonjog és a szerződések tiszteletben tartásán alapuló kereteit. Az elmúlt évek során számos bizonyíték került nyilvánosságra arra vonatkozóan, hogy a Csubajsz-tranzaktorok közpénzeket használtak fel személyes meggazdagodásukhoz.⁴³ Jelenleg e személyekkel szemben bűnvádi eljárások folynak: azzal gyanúsítják őket, hogy a Bank of New York s más pénzintézetek bevonásával dollármilliárdok tisztára mosásában közreműködtek.⁴⁴

A Harvard Intézetnek is megvoltak a maga nehézségei. 1996-ban a GAO felfigyelt a Harvard felügyeletét ellátó USAID-menedzsment “lazaságára”.⁴⁵ 1997-ben a kormány leállította az Intézetnek előirányzott utolsó 14 millió dollár átutalását, mondván, hogy bizonyítékai vannak arra: a projekt két felelőse – Hay és Shleifer – pozícióját és bennfentes információit az orosz értékpapírpiacon eszközölt befektetéseik és más magánvállalkozások útján nyerészkedésre használta fel.⁴⁶ Ma az amerikai igazságügyi minisztérium mindkettőjükkel szemben bűntető- és/vagy polgári jogi vizsgálatot folytat.⁴⁷ 2000 januárjában a Harvard egyik munkacsoportja tanulmányt tett közzé, amely utalt erre a pénzügyi botrányra. A jelentésben a HIID felszámolását javasolták, s azt, hogy a programok egy részét olvasszák be más, egyetemen belüli programokba. Az Intézetet nem sokkal a jelentés közzététele után bezárták. (…)

Mivel a tranzaktorok eredményessége a kölcsönös lojalitáson és bizalmon alapszik, a korrupciós ügyek meglehetősen sebezhetővé teszik őket. Az összetartás létfontosságú számukra, hiszen bármilyen “dezertálás” a csoport többi tagjára nézve súlyos következményekkel járhat.

A tranzaktorok alkalmazásának gyakorlata nemcsak elősegítette a korrupciót, hanem kifejlesztette eltitkolásának képességét is.

A tranzakciózás a tranzaktorok számára maximális “rugalmasságot” és befolyásolást, az általuk elvileg képviselt feleknek viszont – velük szemben – csupán minimális felelősségre vonhatóságot tett lehetővé. Ha, mondjuk, az amerikai hatóságok felszólították volna a Harvard Intézet oroszországi vezetőjét, hogy számoljon be a privatizációs döntésekről és pénzügyekről, válaszában arra hivatkozhatott volna, hogy a szóbanforgó döntéseket oroszként, nem pedig mint amerikai hozta. Ha viszont az USAID-ot próbálták volna tűz alá venni, mert az orosz államot pénzelte, azzal vághatott volna vissza, hogy magánszervezeteket támogatott.

Most, hogy a korrupciós ügyek felkerültek a lapok címoldalára, a pénzügyminiszter, Summers egyre inkább hajlik arra, hogy az orosz kormánytól kártérítést kérjen. “Ez az amerikai követelés már évek óta napirenden van” – állítja Summers, aki úgy tesz, mintha nem is ő címezte volna leveleit “Kedves Anatolij”-nak⁴⁸, s nem ő találkozott volna Csubajsszal, még 1999 nyarán is. Mindez csupán hónapokkal azután történt, hogy Csubajsz elismerte: 1998 júliusában 4,8 milliárd dolláros kölcsönt “csalt ki” az IMF-től⁴⁹, s hogy a megállapodás részleteit Summers lakásán, reggelizés közben dolgozták ki – azon a találkozón, amelyet a New York Times a támogatások jóváhagyása szempontjából kulcsfontosságúnak nevezett.⁵⁰

A tranzakciózás különösen kártékonynak bizonyult olyan környezetben, ahol egészen mostanáig a kommunizmus uralkodott.

A tranzaktorok közötti kapcsolatrendszer a kommunizmusnak pontosan azokat a jellemzőit idézi, amelyekre a nemzetközi közösségnek éppen azért kellett volna megkülönböztetett figyelmet fordítania, hogy ne erősödjenek meg. A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok által alkotott – nem hivatalos, ám igen befolyásos – párhuzamos vezetés azt a teljhatalmú “pártfogói hálózatot” juttatja eszünkbe, amely azelőtt a Szovjetuniót is de facto működtette. A gazdasági segítségnek álcázott politikai segély csupán jól ismert trükk az oroszok szemében, akik olyan rendszerben nőttek fel, ahol mindig is a politika határozta meg a gazdasági döntéseket. Ahogyan Shleifer is elismerte a Harvard Intézet gondozásában, 1995-ben megjelentetett könyvében: “A segélyek igenis segítik a reformokat, de nem azért, mert közvetlenül hatnak a gazdaságra – ahhoz túlságosan jelentéktelenek –, hanem mert segítik a reformereket politikai küzdelmeikben.”⁵¹

Az amerikai tisztségviselők is osztották ezt a nézetet. Egy 1997-es interjújában Richard L. Morningstar nagykövet, aki az egykori Szovjetunióba irányuló amerikai segélyprogramot koordinálta, így nyilatkozott: “Pár száz millió dollárral nem válthatod meg az országot, viszont hatékony segítséget nyújthatsz vele Csubajsznak.”⁵² Ez a kijelentés felér annak beismerésével, hogy (az amerikaiak) közvetlenül beavatkoztak Oroszország politikai életébe. Amerika még akkor is támogatta Csubajszt, amikor Jelcin 1996 januárjában már menesztette miniszterelnök-helyettesi tisztségéből. Ezután – a vele való szolidaritás jeléül, amit az amerikai politikai vezetés is nyíltan támogatott – a Harvard fizetési listájára került…

A tranzaktorok alkalmazásáról szerzett közös amerikai-orosz tapasztalat nem csupán önmagában érdekes és egyszersmind aggasztó, hanem azért is, mert az effajta működésmód egyre gyakoribbá válhat a XXI. század nemzetközi kapcsolataiban. A megállíthatatlan globalizációs folyamat közepette a szereplők nemzetisége egyre kevésbé lényeges. Az immár “globális” elit tagjai soha nem álltak még ilyen szoros viszonyban egymással s ennyire laza kapcsolatban a nemzetállammal. Ez a fajta elit már nem annyira úgy tekint önmagára, mint amerikaira, brazilra vagy olaszra, hanem mint egy soknemzetiségű, mozgékony és előkelő klub tagjára, ahol a klub szokásai és szabályai még kialakulatlanok: most írják őket. A klubtagok kulturális háttere, életvitele, ízlése stb. között több a közös vonás, mint ami saját honfitársaikkal fűzi össze őket. Ahogyan Peter Berger megjegyzi: “Lehet, hogy a hasonló ízlés könnyíti meg, hogy politikai kérdésekben közös nevezőre jussanak” – no meg, tegyük hozzá, gazdaságiakban is.⁵³

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a globális elit továbbra is nemzetállamokra osztott világban “kénytelen” működni. Egy ilyen világban pedig a képviselettel szemben támasztott követelmények – a nemzeti és a nemzetközi jogrendben – azon a gondolaton alapulnak, hogy az egyén hivatalosan csak az egyik vagy a másik államot képviselheti, a kettőt együtt nem.

Ennek kapcsán jó néhány fontos politikai kérdés is felmerül. Hova vezethet például az, ha az egyik fél képviselőinek kiválasztásakor szinte kötelező jelleggel figyelembe kell majd venni a másik fél önjelöljeit is? S vajon milyen következménnyel járhat, ha ugyanaz a szereplő több oldalt is képvisel? Mi lesz a sorsa a választókkal, illetve a parlamenttel szembeni beszámolási kötelezettségnek egy olyan világban, ahol döntéseit az uralkodó elit közösen hozza? Hol lép be a képbe – ha ilyen körümények között belép egyáltalán – a népképviselet és a demokrácia? Az elmúlt évtizedek amerikai-orosz kapcsolatai a felvetett kérdésekre tanulságos példákkal szolgálnak. A lecke azonban kissé túlságosan is költségesnek bizonyult…

(Fordította: Szabó Veronika)

Jegyzetek

¹ Oroszország “lakossága iszonyúan kemény időket élt át” 1998 augusztusa, a rubel leértékelése óta. 1999 első negyedévének végén, becslések szerint, 38%-uk élt szegénységben, míg ez az arány egy évvel korábban 28% volt. 1999 júniusában a reáljövedelmek az 1998. júniusi szint csupán 77%-át tették ki. (OECD Economic Outlook, 1999. december, 132.) Az oroszok 1999-ben is tovább szegényedtek, bár a bérek késedelmes kifizetésére már ritkábban került sor, s a szegénységi küszöb alatt élők abszolút száma is csökkent. Az Orosz Statisztikai Hivatal szerint “Az oroszok készpénzben kifejezett reáljövedelme, az inflációt figyelembe véve, átlagosan 15%-kal csökkent.” (Yevgenia Borisova: “Poverty Still Widespread Despite Modeswt Growth”, Moscow Times, 2000. január 13.) Becslések szerint, az orosz lakosság 70%-a él a szegénységi szint alatt.

² L. United States Information Agency, “Is Economic Reform in Russia Dead?”, Opinion Analysis (USIA: Office of Research and Media Reaction, 1999. március 15.), 3–4. Azoknak az oroszoknak az aránya, akik kedvezően vélekedtek az orosz-amerikai közeledési kísérletről, szemben azokkal, akik ellenezték, 1994 és 1999 között jelentősen csökkent. 1994-ben ez a viszonyszám 2,47 volt, 1999-ben pedig 1,67. L. Borisz Dubin: “Vremja i ljugyi: o masszovom voszprijatyii szocialnüh peremen”, Russian Public Opinion Monitor (1999. május-június), 22–23.

³ A “tranzaktor” kifejezés megalkotásakor tudatosan támaszkodtam a fogalom eredeti, “üzletkötő”, “üzletet folytató” stb. jelentésére.

⁴ Részletesebben l. “Rigging the U.S.-Russian Relationship: Harvard, Chubais and the Transidentity Game”, Demokratyizicija: The Journal of Post-Soviet Democratisation (1999. ősz), 478–479.

⁵ U.S. GAO, Foreign Assistance: Harvard Institute for International Developpement’s Work in Russia and Ukraine (Washington, DC, GAO, 1996. november), 3.

⁶ A “klán” az orosz szóhasználatban olyan informális csoportot jelöl, amelynek tagjai kölcsönösen segítik egymás pénzügyi, politikai és stratégiai érdekeit. L. Olga Kristanovszkaja: “Oroszország igazi urai” (oroszul), Argumentyi i Fakti (1997. május).

⁷ Bár a gazdasági lehetőségekből rendszerint az egyének kovácsolnak maguknak előnyt, a tranzaktorok esetében a haszonélvező a tranzaktorok csoportja; az egyes tranzaktoroknak mindig tekintettel kell lenniük “kollégáik” érdekeire.

⁸ Shleifer és Summers legalább egy alkalommal közösen részesültek alapítványi támogatásból.

⁹ Az oroszországi reformkísérletek történetéről bővebben, l. Lynn D. Nelson and Irina Y. Kuzes: Property to the People: The Struggle for Radical Economic Reform in Russia (Armonk, N.Y: M.E. Sharpe, 1994) és Nelson and Kuzes: Radical Reform in Yeltsin’s Russia: Political, Economic, and Social Dimensions (Armonk, N.Y: M.E. Sharpe, 1995).

¹⁰ Russia Business Watch (1997. tavasz), 9.

¹¹ Kristanovszkaja: “Oroszország igazi urai”, i.m.

¹² A szerző interjúja W. Coles-szal, 1996. június 6.

¹³ U.S. GAO, Foreign Assistance, 60.

¹⁴ Russian Privatization Center, 1994 Annual Report, 5., 24.

¹⁵ A szező interjúja Venjamin Szokolovval, az Orosz Számvevőszéki Kamara auditorával, 1998. május 31., valamint az általa rendelkezésre bocsátott dokumentumok.

¹⁶ Uo.; V. Szokolov, beszéd az American Univerity-n, 1998. június 2. 1994-ben a Duma és az Orosz Állami Vagyonügynökség részletes beszámoló elkészítésére szólította fel az Orosz Privatizációs Központot, amely azonban a felszólításnak nem tett eleget. (l. Szergej Zavorotnyi cikkét, Komszomolszkaja Pravda, 1997. április 8.)

¹⁷ A szerző interjúja V. Szokolovval, 1998. május 31., valamint az általa rendelkezésre bocsátott dokumentumok. L. az Orosz Állami Vagyonügynökség 1992. október 5-i, 188. sz. rendeletét, amely Jonathan Hay-t a Vagyonügynökség projektjeivel kapcsolatban egyetértési joggal ruházza fel.

¹⁸ A “transzidentitás” fogalmát Fredrik Barth könyvéból kölcsönöztem: Ethnic Groups and Boundaries: The Social Organization of Culture Difference (Boston, MA: Little, Brown & Co., 1969).

¹⁹ L. “Rigging the U.S.-Russian Relationship” c. írásomat, 485., illetve Anne Williamson, Contagion. The Betrayal of Liberty: Russia, and the United States in the 1990s (megjelenés előtt), 15. fejezet.

²⁰ Egyidőben Sachs és Shleifer egymás riválisai voltak, s igen különböző tevékenységet folytattak Moszkvában. Azonban ekkor is mindkettőjük a tranzakciós kapcsolatok szerint járt el, s szorosan együttműködött a Csubajsz klánnal.

²¹ Lipton és Sachs együtt voltak tanácsadók Lengyelországban és Oroszországban. “Jeff és David… elválaszthatatlan pár volt”, jegyezte meg Andrej Vernyikov, az IMF egyik orosz munkatársa. (A szerző interjúja Vernyikovval, 1997. november 22.) Liptont Kelet-Európáért és a volt Szovjetunióért felelős pénzügyminiszter-helyettessé nevezték ki. Azután, hogy Summerst 1995-ben pénzügyminiszterré léptették elő, munkakörét Lipton vette át, s ezzel az USA nemzetközi gazdaságpolitikájának alakításában is “jelentős felelősség” hárult rá.

²² Nem volt világos, hogy ezért Sachs-ot és teamjét ki fizette. (Helmer: “Russia and the IMF: Who Pays the Piper Calls the Tune”, Johnson’s Russia List, 1999. február 17.)

²³ Miközben saját szerepével kapcsolatban dokumentumokkal nem szolgál, Sachs ezt írja: “1991 decemberétől 1994 januárjáig az orosz kormány hivatalos tanácsadója voltam. Anders Aslunddal közösen vezettük az orosz Pénzügyminisztérium Makroökonómiai és Pénzügyi Részlegét.” Sachs állítása szerint, Oroszországban munkájukat Åslunddal “többnyire a Ford Alapítvány és a svéd kormány támogatta. Engem nem az orosz kormány fizetett.” (Sachs levele a szerzőhöz, 1998. március 12.)

²⁴ Alekszander Bevz, Gajdar intézetének a vezetője, A. Williamson újságírónőnek azt mondta, hogy “Sachs soha nem volt a kormány hivatalos tanácsadója, ez csupán önáltatás a részéről.” Gajdar maga is “jelentéktelen figuráknak” nevezte Sachs-ot és Åslundot. Williamson arról is beszámol, hogy “Még Gajdar legfőbb riválisa, Grigorij Javlinszkij is kitartott amellett, hogy ‚Amit csináltunk, abban tíz százaléknyi sem volt olyasmi, ami az ő tanácsaikon (Sachs-én és Åslundén) alapult volna.’ Gajdar csupán szószólóként használta őket a Nyugat felé, valójában azonban azt tette, amit jónak látott.” (Williamson, Contagion, i.m. 7. fejezet.)

²⁵ A. Williamson interjúja J. Foglizzióval, 1994. február 1.

²⁶ J. Sachs memoranduma R. Hazbulatovhoz, 1992. november 19.; a szező interjúi Michael Bernstam közgazdásszal, a Stanford Egyetem munkatársával, 1997. augusztus 21. és október 17.

²⁷ L. például a Külügyminisztérium 1993. február 4-i keltezésű, a minisztérium titkárságához elküldött emlékeztetőjét arról, hogy Sachs találkozót kért a titkárságtól. A feljegyzés tanúsága szerint, Sachs-nak sikerült megkörnyékeznie Anthony Lake nemzetbiztonsági főtanácsadót, Larry Summers pénzügyminiszter-helyettest és Strobe Talbott nagykövetet.

²⁸ Dan Josefsson, “The Art of Ruining a Country With Some Professional Help from Sveden”, ETC, English Edition 1 (1999).

²⁹ A szerző interjúi a Pénzügy- és a Külügyminisztérium vezető tisztségviselőivel.

³⁰ Åslund hosszú időn át kötődött Brunswickhoz. Kapcsolatuk egy moszkvai székhelyű brókercégnél kezdődött, majd egy beruházási banknál, a Brunswick Csoportnál folytatódott. (L. A. Williamson, Contagion, i.m. 13. fejezet.) Åslund két svéd nemzetiségű társa dolgozott Csubajsznak az Állami Vagyonügynökségnél, ahol a voucher-rendszerű privatizáció kidolgozásában és bevezetésében segédkeztek. (A. Williamson interjúja Martin Anderssonnal, l995. február.) Később, “a Csubajsszal továbbra is jó viszonyban lévő” Brunswick Brókerügynökség is bekapcsolódott a voucheres privatizációba, s nyugati befektetőknek adott el kötvényeket és más kintlévőségeket. (Sven-Ivan Sundquist: “Svenska Rad Biter Pa Ryssen: Svenska Finansman i Ledningen for Brunswick Group, Foretaget Som Ska Hjalpa Ryska Staten Att Privatisera Industrin”, Dagens Nyheter, 1997. június 15.)

³¹ Åslund oroszországi és ukrajnai üzleti tevékenységéről számos egyéb orosz, ukrán, svéd és amerikai forrás is beszámol.

³² L. A. Williamson, Contagion, i.m. 13. fejezet.

³³ A szerző beszélgetései Marek Dabrowskival, 1995. május 9. és 1997. november 27. Åslund ukrajnai tevékenységének részleteiről, l. Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, 1989–1998 c. írásomat (New York: St. Martin’s Press, 1998), 158–161.

³⁴ A Harvard tranzaktorai, Hay és Shleifer gyakran beszéltek egyes Csubajsz-tranzaktorok – nevezetesen Maxim Bojcko, az Orosz Privatizációs Központ feje és Dimitrij Vasziljev, a Szövetségi Bizottság vezetője – nevében.

³⁵ L. például Barry Wood: “Russia’s Economy”, Amerika Hangja, 2000. január 3.; Johnson’s Russia List, 2000. január 4. és „The State of the (Former Soviet) Union” (Washington, DC: Carnegie Endowment for International Peace, 2000. január 6.).

³⁶ Putyin a Kreml beszerzési igazgatójának, Pavel Borogyinnak a beosztottja volt, akit a Mabatex-botránnyal szoktak kapcsolatba hozni. A svájci ügyészség szerint, a Kremllel üzleti kapcsolatban álló Mabatex Project Engineering dollármilliókat utalt át a Jelcin-család tagjainak bankszámláira. Putyin egyik első intézkedése az volt, hogy Jelcint elnöki rendeletben mentesítette minden esetleges jövőbeni bűnvádi eljárás alól, s különféle személyes kedvezményekben (lakhely, nyugdíj stb.) részesítette. L. Washington Post, 2000. január 7.

³⁷ L. pl. Paul Starobin: “The Brain Trust Polishing Putin’s Image”, Business Week, 2000. január 31.

³⁸ L. “Informal Relations and Institutional Change: How Eastern European Cliques and States Mutually Respond” c. írásomat, World Bank, Social Development Group (Washington, DC, 1998. április 20.)

³⁹ L. Collision and Collusion c. írásomat, i.m. 134–137., 145.

⁴⁰ A GAO-források megerősítik ezt az észrevételt. (A szerző beszélgetései L. H. Zanardival, 1997. október 28. és 1998. április 23.)

⁴¹ A szerző interjúi az USAID által fizetett tranzaktorokkal, valamint az amerikai kormánytól származó források. A GAO egyik könyvvizsgálója megerősíti ezt az észrevételt. (A szerző beszélgetései Zanardival, 1997. október 28. és 1998. április 23.)

⁴² Részletesebben l. a Világbank vezető közgazdásza, Joseph Stiglitz “Whither Reform” c. beszédét az interneten (www.worldbank.org/knoeledge/chiefecon/); Jonas Bernstein: “Loans for the Sharks”, Moscow Times, 1995. december 19. és Fritz W. Ermarth: “Seeing Russia Plain: The Russian Crisis and American Intelligence”, The National Interest (1999. tavasz).

⁴³ L. Collision and Collusion c. írásomat, i.m. 151-155. és A. Williamson, Contagion, i.m., különösen a 13. és 15. fejezetet.

⁴⁴ 1999 augusztusában és szeptemberében a napilapok beszámoltak róla, hogy dollármilliárdokat mostak tisztára a Bank of New York-on keresztül. (L. New York Times, 1999. augusztus 19.) Az ügyben állítólag Anatolij Csubajsz és a Jelcin-kormány több tagja is érintett volt. (L. USA Today, 1999. augusztus 26.)

⁴⁵ U.S. GAO, Foreign Assistance, 43.

⁴⁶ Az USAID levele Jeffrey Sachs-nak, a HIID igazgatójának, 1997. május 20. L. még: “USAID Suspends Two Harvard Agreements in Russia” (Washington, DC: USAID Press Office, 1997. május 20.)

⁴⁷ Hay neve más ügyek kapcsán is szóba került. Csalás és pénzmosás gyanújával, a Dart Management Inc. nevű vállalattal együtt, eljárás folyik ellene a New Yersey-i kerületi bíróságon, az Avisma Titano-Magnesium Kombinat bejelentése nyomán.

⁴⁸ Egy 1997. áprilisi levelében (amelyet a Nyezaviszimaja Gazeta megszerzett és közzétett) Summers instrukciókat adott Csubajsznak az orosz külhoni és a hazai gazdaságpolitikával kapcsolatban.

⁴⁹ Kommersant Daily, 1998. szeptember 8.; Los Angeles Times, 1998. szeptember 9.

⁵⁰ New York Times, 1998. július 17.

⁵¹ Maxim Boycko, Andrei Shleifer and Robert Vishny: Privatizing Russia (Cambridge, MA: MIT Press, 1995), 142.

⁵² A szerző interjúja R. L. Morningstarral, 1997. február 11.

⁵³ Peter L. Berger: “Four Faces of Global Culture”, The National Interest (1997 ősz), 24-25.

Az 1999 tavaszán végrehajtott bombázás óta eltelt idő megmutatta, hogy a NATO akciója nem érte el meghirdetett céljait. A tekintetben is számos bizonyíték került napvilágra, hogy a NATO vezetői szándékosan félrevezették a közvéleményt a koszovói és általában a balkáni helyzettel kapcsolatban.

Mi lett az eredménye a NATO Jugoszlávia elleni támadásának?

Ma, a NATO 78 napig tartó jugoszláviai bombázása után és a koszovói NATO-ellenőrzés bevezetését követően (1999. június 10–12.) valamivel több, mint egy évvel, a mainstream média rendkívül szűkszavúan foglalkozik komolyabban a háborúval és annak következményeivel. Ennek egyik oka lehet, hogy a NATO-bombázás és az egy évig tartó megszállás nem váltotta valóra a NATO deklarált céljait, sőt, az intervenció következtében a korábbinál magasabbra szökött az etnikai erőszak szintje, kezdetben az albán etnikummal, később pedig az összes etnikai kisebbséggel szemben. Jan Oberg norvég külügyi elemző szerint például “a Balkán legnagyobb etnikai tisztogatása (a menekülők százalékaránya alapján) a 45 000 NATO-katona szeme láttára történt” a megszállt Koszovóban.

Igaz, a NATO-nak végső soron sikerült Belgrádot rávennie arra, hogy kivonja a szerb hadsereget Koszovóból, a bombázás azonban kiváltotta a szerb katonai választ az albán etnikummal szemben, aminek bekövetkeztét maguk a NATO-tisztviselők is előre megjósolták, s ami nem a szerbek indokolatlan aljasságának volt következménye, hanem ésszerű katonai megfontoláson alapult. A civil lakosság elűzése leggyakrabban ott fordult elő, ahol a leghevesebb harcok folytak, főleg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KFH) által ellenőrzött területeken. Az EBESZ szavaival megfogalmazva, a menekültáradat elindításának célja “a fő kommunikációs utak nyitva tartása volt, hogy elláthassák a szerb erőket nyersanyaggal, üzemanyaggal és élelmiszerrel”.

Annak ellenére, hogy a NATO tagadott bárminemű együttműködést a lázadó erőkkel a bombázások alatt, magasrangú NATO-tisztviselők ma már elismerik, hogy a KFH gerillái “állandó telefonkapcsolatban álltak a NATO-val”, és hogy a NATO “szorgalmazta” a fő KFH offenzívát (Paul Richter: Los Angeles Times, 2000. június 10.). Clinton elnök 1999. március 24-én kijelentette, hogy a bombázás fő célja “az elrettentés egy még véresebb támadástól az ártatlan koszovói polgárokkal szemben”, a bombázás azonban exponenciálisan fokozta a támadásokat (ezáltal a NATO is hozzájárult az albánok szenvedéseihez), így a cél is nyilvánvalóan megvalósulatlan maradt.

Mivel a bombázásokat követően az erőszak fokozódott, a NATO-tisztviselők sietve kijelentették, hogy a szerb támadásokra és a lakosság elűzésére mindenképpen sor került volna a szerbek “Patkó Hadműveletnek” nevezett, előre elkészített terve alapján. A bombázások előtt azonban egyszer sem esett szó ilyen tervről, a Német Külügyminisztériumnak a háború előtt készült jelentése pedig egyenesen tagadta, hogy a szerbek koszovói akciói “etnikai tisztogatások” lettek volna; ehelyett úgy vélik, a szerb katonai hadjárat célja egy felkelés elfojtása volt. Az a tény, hogy Belgrád beengedett 2000 EBESZ megfigyelőt Koszovóba (bár az EBESZ kontingens létszáma sosem haladta meg az 1400 főt), és erősen ellenezte eltávolításukat a NATO-bombázás előtt, szintén valószínűtlenné teszi egy előre eltervezett “Patkó Hadművelet” létezését.

D. Heinz Loquai nyugalmazott német dandártábornok és jelenlegi EBESZ tanácsadó a legújabb, Der Kosovo-Konflikt: Wege in einen Vermeidbaren Krieg (A Koszovó Konfliktus: Út egy Elkerülhetetlen Háborúhoz) című könyvében bemutatja, hogy a Német Külügyminisztérium két héttel a háború kezdete után tett kijelentése, miszerint olyan hírek birtokában van, amelyek megerősítik a “Patkó Hadművelet” létezését, teljes egészében koholmány, amely bulgáriai jelentésekből származik, valamint a NATO katonai propagandistáinak képzelődése volt. Mindez azonban nem akadályozta meg a NATO háborús apologétáit a hazugság ismételgetésében – amely a Hadműveleti Szövetséges Erőket (Operation Allied Force) igazolta –, hogy a fenyegető terv végrehajtása a Koszovóban élő albán lakosság elűzését jelenti. (2000. június 11-én George Robertson megkérte Jonathan Dimbleby-t az ITV-ben, hogy “képzelje el, mi történt volna, ha közel 2 millió menekültet űznek el, …ha Milosevicsnek sikerült volna az etnikai tisztogatás”.)

A NATO által 1999 márciusában-áprilisában előidézett erőszakhullám hatására a NATO-tisztviselők irányt váltottak és kijelentették, hogy az új legfőbb céljuk a koszovói albánok gyors és biztonságos visszajuttatása otthonaikba. A NATO-nak sikerült a média segítségével a tömeges exodusra adott válaszként lefestenie a bombázást, nem pedig annak okaként. Azonban ez az új cél is csupán részben valósult meg – a Koszovóból elmenekült albánok valóban gyorsan hazatértek, ám biztonságukat és jólétüket számos tényező veszélyeztette. Egyedül a NATO-bombák több száz menekülő albánt öltek meg vagy sebesítettek meg súlyosan. A NATO halálos fürtös bombákat és gyengített urán lőszereket egyaránt használt Koszovóban, olyan fegyvereket, amelyek veszélyeztették a hazatérők hosszú távú biztonságát. A mai napig közel 100 ember halt meg, és több száz a sebesült a felrobbanó repeszbombák miatt. A gyengített urán lövedék okozta sugárzásos megbetegedés áldozatainak számáról, miként Irak esetében is, csak később lesz elképzelésünk.

A NATO-bombázás erősen megrongálta az infrastruktúrát is, aminek a helyreállítása igen lassan folyik. A NATO nagyvonalúsága nagy részben kimerült a pusztítás és gyilkolás eszközeinek előteremtésében: a Jugoszlávia elleni katonai hadműveletek becsült költsége meghaladja a 10 milliárd dollárt, míg a humanitárius segélyre és Koszovó helyreállítására fordított anyagi eszközök jóval az 1 milliárd dollár alatt maradnak. Így százezrek maradtak hajlék és munkahely nélkül, nélkülözve a legalapvetőbb életfeltételeket is.

A NATO-megszállással a jogrend sem lett biztosítva Koszovóban. Ennek okai egyrészt a pusztítás, a szegénység valamint a háború okozta elkeseredett gyűlölet, másrészt az 1244-es ENSZ-határozat nyílt megsértése volt, amely a KFH lefegyverzésére szólított fel, a KFH azonban a NATO fennhatósága alatt egyesült a “Koszovói Védelmi Alakulatokkal” (Kosovo Protection Corps), s így a korábbi fegyveres lázadó erők legálissá és legitimmé váltak. Ez a tény, valamint a NATO elfogultsága a KFH-val szemben és általában a szerbek ellenében, segített intézményesíteni a bűn, az erőszak, a mindent átható félelem rendszerét, amely főként a szerb, roma és török kisebbségeket érintette hátrányosan, bár kedvezőtlenül hatott a legtöbb koszovói albánra is. Ráadásul a szervezett bűnözés keresztül-kasul behálózta a térséget. A Nemzetközi Válság Stáb (International Crisis Group) egyik jelentése szerint Szerbia délkeleti területein (a tulajdonképpeni Koszovó és Szerbia egyes részei), ahol a KFH hatása a mai napig a legjobban érvényesül, vezet keresztül a Törökországot Nyugat-Európával összekötő, heroin szállításra használt “balkáni út”.

El kell azonban ismerni, a NATO-nak sikerült “megleckéztetnie” a szerbeket. De valójában miből állt ez a lecke? Semmi esetre sem abból, hogy a nyugati lelkiismeret számára elfogathatatlan az etnikai tisztogatás. A NATO állítólag azért viselt hadat, hogy véget vessen Koszovóban az etnikai tisztogatásoknak, és bár egy 1999. június 9-én született egyezmény kikötötte, hogy a NATO “biztonságos környezetet fog létesíteni és fenntartani minden koszovói polgár számára”, a NATO-megszállás alatt a szerb és roma lakosság mintegy 60–90%-a hagyta el mégis Koszovót, főleg a KFH zaklatásai, házgyújtogatások és gyilkosságok elől. A koszovói zsidók és törökök többsége szintén elmenekült. Vagyis a NATO 12 hónapos megszállásának legnagyobb “eredménye”, hogy az ellenőrzése alatt Koszovóban mégis sor került nagymértékű, több etnikumot is érintő tisztogatásra. A média továbbra is azt hangsúlyozza, hogy a NATO a nehéz körülmények ellenére is megtesz minden tőle telhetőt, a gazember pedig Milosevics. Nem veszik észre, hogy az egyetlen “lecke” amit a NATO a szerbeknek valóban megtanított, az a “Ne húzzatok ujjat velünk” leckéje – amely mentes minden morális tartalomtól.

A NATO politikája a mai napig, bár eltelt egy év, nem hozott békét és stabilitást Koszovóban és a Balkánon. Koszovó törvényesen még mindig Jugoszlávia része, ám a NATO protektorátusa alatt az albánok és a KFH kezére került, lehetővé téve számukra, hogy valós etnikai tisztogatást folytassanak itt. Így Koszovó a gyűlölet és erőszak katlanává vált, valószínű kiindulópontjaként további instabilitásnak és háborúskodásnak. Mivel a NATO nem hajlandó nagy anyagi erőforrásokat áldozni az újjáépítésre, ezért nem tud megoldást felmutatni és nincs kézzelfogható “menekülési stratégiája”. A történet nem “humanitárius beavatkozásról” szólt, hanem az erő felelőtlen használatáról, tovább rontva az eleve rossz helyzeten, amit fennkölt retorikával lepleztek.

***

A cikk forrása a “Degraded Capability: The Media and Kosovo Crisis” című könyv. Philip Hammond és Edward S. Herman szerkesztette, az előszót Harold Pinter írta. A könyv a következő részekből áll: “Jugoszlávia lerombolása a Nyugat által”, “Látni az ellenséget” valamint “A világ beszámolója a háborúról”. A tanulmányok célja, hogy megkérdőjelezzék a média tudósításai által szerzett információt a háborúról, kritikai vizsgálatokon keresztül. A 23 nemzetközi közreműködő között található David Chandler, Diana Johnstone, John Pilger, Peter Gowan, Raju Thomas, Thomas Deichmann és Jim Naureckas. Ez a könyv “alapvető olvasmány” (George Gerbner), “lenyűgöző kötet” (Robert McChesney), amely átfogóan tárja fel a “nyugati médiában tapasztalt leegyszerűsítéseket, démonológiát, elhomályosításokat, a passzivitást és részrehajlást” (Peter Golding).

(Az itt közölt részletet fordította: Schmied Júlia.)

Jelen írás 1999 április első felében készült. Szerzője a NATO Jugoszlávia elleni légiháborúja miatti tiltakozásnak szánta. Annak idején nem jelenhetett meg, egy liberális hetilap különös stratégiája folytán, amely elfogadta megjelenésre, több mint egy hónapig ült rajta, majd visszautasította. A cikk elveti a "humanitárius háború" ideológiáját és gyakorlatát, olyan tényekre hivatkozva, amelyekről a háború idején a magyar közvélemény nem értesült, s amelyek az emberek többsége előtt máig ismeretlenek maradtak.

Bevezetés: adalékok a legújabbkori magyarországi háborús cenzúra történetéhez

Hálás vagyok, hogy az Eszmélet megjelenésre méltatja az alábbi írást. Persze, a dolognak jelenleg inkább már csak archív jelentősége van. Annak idején ezt a cikket felháborodott tiltakozásnak szántam a humanitárius érzelgés cukros mázával leöntött kérlelhetetlen kegyetlenség (értsd: a rigómezei háború és Jugoszlávia bombázása) ellen, de nem jelenhetett meg. Most megjelentethetem és abban a kevéssé vigasztaló szerepben tetszeleghetek, hogy lám-lám, mindenben, vagy majdnem mindenben, amit még a háború elején írtam, igazam volt. No de miért is nem jelenhetett meg ez az írás? Talán tanulságos felidézni ezt a történetet is.

A jugoszláv háború idején Athénban voltam ösztöndíjjal, s módom volt követni az eseményeket az amerikai, angol, francia és görög lapokból, valamint a görög tévéhíradóból, amit minden nap néztem. Azt is tudtam, hogy a magyar média hihetetlen mértékben szűri az információt, amiből az következik, hogy honfitársaink még a nyugati NATO-tagországok polgárainál is alulinformáltabbak és félrevezetettebbek. Megírtam tehát ezt a cikket az alább olvasható formájában (április 16-án készült el), és elküldtem egy vezető budapesti liberális hetilapnak (nevek említésére itt nincs szükség, akinek inge, vegye magára). A főszerkesztő jónak tartotta az írást, csak arra kért, tegyem még konkrétabbá, és rövidítsem le, mivel túl hosszú. Ezt meg is tettem, és mivel közben telt az idő és a háború is haladt előre, sok mindent megváltoztattam, reflektáltam az időközben bekövetkezett eseményekre is (ez a változat május 7-ére lett kész). A főszerkesztőnek ez is tetszett, de mentegetőzött, hogy most éppen nem tudja berakni az újságba, sajnos túl sok cikket fogadtak el, de ígéri, hogy egy hét múlva megjelenik. Akkor vissza kellett utaznom Görögországba, ahol egy idő múlva táviratot kaptam a hetilap egy másik (al)szerkesztőjétől, aki szabadságáról visszatérve meglepetve találkozott ezzel a színvonaltalan cikkel, és gyorsan közölte, hogy nem áll módjukban megjelentetni. Mindeközben eltelt egy hónap, már a háború is a végéhez közeledett, bár ezt akkor még nem lehetett tudni, és Görögországból nemigen tudtam más magyar újsághoz leadni az írást. Azóta is csak találgatni tudom, miért ültek rajta egy hónapig, és miért kellett a szabadságáról hazatérő alszerkesztő ahhoz, hogy rácáfoljon a főszerkesztő összes ígéretére. Ha nem akarták megjelentetni, akkor miért nem utasították vissza rögtön, hiszen akkor még lehozhatta volna más. Hogyan formáltak jogot arra, hogy megakadályozzák a megjelenését, még ha ők maguk nem is akarták vállalni ezt a felelősséget?

Egy év múlva, az oroszok csecsen háborúja idején egy étteremben találkoztam egy vezető konzervatív napilap szerkesztőjével, aki azt kérdezte, miért nem írok nekik. Azt válaszoltam, írnék én nektek, de ti nem fogjátok megjelentetni. Dehogynem, nálunk sajtószabadság van. Na jó, elküldtem nekik ugyanazt a cikket, kiegészítve némi aktualizáló megjegyzéssel arról, hogyan kergették el azóta az albánok a megmaradt koszovói szerbeket, hogyan romboltak le több mint nyolcvan bizánci és posztbizánci ortodox templomot, és hogy miként használták fel az oroszok a saját csecsenföldi vérengzéseikhez a rigómezei háború példáját. Az írás ismét sikert aratott, el is fogadták, csak rövidítsem le, mert túl hosszú. Ezután néma csend, és ha nem járok pár hét múlva ugyanabban az étteremben, és nem találkozom ugyanazzal a szerkesztővel, talán meg sem tudom, hogy cikkem megjelentetéséről lemondtak, mert elvesztette aktualitását.

Most tehát közreadom, de nem a második, május 9-ei változatot, se nem a harmadik, egy évvel későbbit, hanem az elsőt, amely ugyan kevesebb adatot tartalmaz, mint a másik kettő, de talán több olyan gondolatot, amiben akkor már magam is elbizonytalanodtam (mit tesz a folyamatos médiatikus bombázás), de amiről most már kiderült, hogy helytálló volt. A szövegen az 1999. április 16-i állapotához képest egy fikarcnyit sem változtattam (kivéve egyetlen betoldott mondatot, ami egy értelemzavaró hiányt hivatott pótolni), de hozzátettem egy utóiratot, amelyet két nappal később írtam, s amelynek megjelentetésétől akkor még én magam is húzódoztam, mert nem tudtam, nem megyek-e túl messzire. Íme tehát az írás.

***

A huszadik század valóban hihetetlen fejlődést hozott az élet minden területén. Nincs senki, aki akár csak számba tudná venni a sok-sok találmányt, amely mind arra hivatott, hogy megkönnyítse, boldogabbá, szebbé, értelmesebbé tegye az emberek életét. És most, a huszadik század végén a nyugati civilizáció új ajándékkal lep meg bennünket, olyannal, ami méltóképpen vezet majd át a következő évezredbe. A tudományos-technikai és erkölcsi haladás úttörői nem elégszenek meg többé az élet szebbé-jobbá tételével, hanem nekiláttak, hogy átalakítsák a halál minőségét is. Megnemesítik, mintegy színeváltozásra kényszerítik a halált: ami eddig szörnyű tragikum volt, az most, az új vívmányok fényében örömünneppé válik – no nem minden esetben, de legalább az új kísérletek gigantikus méretű laboratóriumaiban, a Közel-Keleten és – mindenekelőtt – a Balkánon. Nagy dolog ez önmagában is, de még ennél is sokkal többről van szó: az új tudományos laboratóriumokban nemcsak a halál nyer új értelmet, hanem az ölés, sőt a tömeges pusztítás is. Amit korábban jogosan neveztünk volna vandalizmusnak, gyilkosságnak, sőt mészárlásnak, s amit némely maradibb vagy érzelmileg túlfűtött lelkek még ma is hajlamosak volnának annak hívni, az a haladás apostolainak kezén átalakul emberséges, önzetlen segítségnyújtássá, humanitárius akcióvá, a haladás, a boldogság, a béke, az emberi jogok és minden elképzelhető szép eszme szolgálatává. Milyen felemelő érzés!

Sajnos mindezidáig örömünk még nem lehet teljes. Ahogy az az új találmányok esetében lenni szokott, a haladás ellenségei ezt a legújabb és minden eddiginél csodálatosabb felfedezést is rögtön elkezdték hamisítani. Ezek a megfelelő tudományos, technikai és erkölcsi felkészültség hiányában avatatlan kézzel nekiláttak emberi életek kioltásának, s azt állítják, hogy ők szolgálják a jó ügyet és a haladást, sőt, nem átallják a hiteles személyeket gyalázni és gyilkosoknak nevezni. Ezek belopakodtak a Balkán nevű laboratóriumba, és ott szörnyű kavarodást okoztak. Bűnös módon emberéleteket oltanak ki és elpusztítják polgártársaik javait anélkül, hogy képesek volnának ezt humanitárius pusztítássá és öléssé változtatni. Mindazonáltal szerencsére könnyen meg lehet őket különböztetni a haladás apostolaitól. Más ruhát viselnek, és karjukon jelzik, milyen szervezethez tartoznak: Jugoszláv Hadsereg, esetleg Rendőrség feliratot viselnek, mások a kifejező “Tigrisek” nevet aggatják magukra. Még a nyelvük is más, mint a jó embereké: egy sajátos szláv dialektus, úgy hívják, hogy “szerb”. Velük szemben a jó embereket a NATO felirat különbözteti meg. A barbár szerbbel szemben kultúrnyelveken beszél, amelyek közül legfontosabb az angol.

Az embertelen és az emberséges csoport ölési technikája is más. Az előbbiek elmaradottsága abban is kiütközik, hogy elavult technikákat használnak. Gyalog vagy harckocsikon nyomulnak előre, a szabad ég alatt, vagy házak belsejében csapnak le áldozataikra, és golyót eresztenek azok valamely tagjába. Még arra is képesek, hogy felgyújtsák a szerencsétlen áldozatok házát. Ostobaságukban mindeközben halálos veszélynek teszik ki magukat is, mert áldozataik, vagy ha nem, hát azok hozzátartozói maguk is fel vannak fegyverezve, és géppisztolyaik lövedékei nemegyszer elérik ezeket a régimódi hamisítókat.

Ezzel szemben az emberségesen ölő, tisztességes, haladó és művelt emberek repülőgépen szállnak a helyszín fölé, és számítógép vezérlésű bombákat szórnak azokra, akiket a pilóták tudós főnökei arra szemeltek ki, hogy halálukkal vagy javaik pusztulásával szolgálják a haladást, a békét és a népek szeretetteli, békés egymás mellett élését. Egyetlen bombával akár száz embert is el tudnak pusztítani. Nem vesződnek holmi gyújtogatással: nagyhatású bombáik egycsapásra képesek épületeket, hidakat, gyárakat romba dönteni, vonatokat megsemmisíteni, pillanatok alatt tudnak egész városokat romhalmazzá változtatni az Ember nagyobb dicsőségére.

Technikai és erkölcsi fölényükkel magasodnak ellenfeleik fölé. Technikai fölényükkel, mert csak odaröppennek ez utóbbiak lakhelyei fölé, rájuk szórják áldásos bombáikat, közben talán meg is uzsonnáznak, majd dolguk végeztével elégedetten visszarepülnek földi támaszpontjukra, anélkül, hogy a földről vaktában kilőtt lövedékek elérhetnék őket. Erkölcsi fölényük nem kisebb ennél. Bár hasonlítanak ellenfeleikre abban, hogy egyaránt ölnek egyenruhás katonákat és fegyvertelen civileket, a különbség mégis óriási. Míg a sötét múlt ittmaradt kövületei – nevezzük őket, ahogyan hofitársaink teszik, nemes egyszerűséggel “szerbeknek” – szándékosan teszik ezt, addig a haladás harcosai – nevezzük őket szép nevükön NATO-katonáknak – ugyanezt véletlenül, tévedésből teszik. Ráadásul bizonyos nagyobb méretű tévedések esetén, például egy vonat eltalálásakor (ápr. 12, hétfő, Grdelica, állítólag ötven halott), Alexinac lakónegyedének bombázásakor (ápr. 4.?) vagy legutóbb egy albán menekültcsoport megsemmisítésekor (ápr. 14, szerda, Djakovica környékén, a híradások ellentmondanak egymásnak), erre kijelölt képviselőjük, akit úgy hívnak, hogy “szóvivő” – jóképű, jól öltözött, megnyerő férfi, Jamie Shea a neve –, igazi kultúremberhez illően szép udvariasan bocsánatot kér a közvéleménytől, és biztosít bennünket arról, hogy a pilóta a legjobb szándékkal cselekedett. A szóvivő és társai az új felfedezések nyomán létrejött új realitásoknak természetesen új nevet is adtak: a halál és a gyilkosság mélységesen elítélendő régi formájának helyébe egy új, humanitárius forma lép, amelyet szaknyelven “járulékos kárnak” (collateral damage) neveznek.

Hogy hogyan jön létre a “járulékos kár”? Nos, egészen véletlenül, a tömegpusztító fegyverek áldásos működésének esetleges melléktermékeként. Így például Jamie Shea magyarázata szerint a vonat lebombázásakor a pilóta annyira koncentrált arra, hogy precíziós rakétája jól eltalálja célpontját, hogy nem vette észre a közeledő vonatot, amely gyakorlatilag a bombával egyidőben érkezett a hídra. Nem tudom, mások hogy’ vannak ezzel, engem a magyarázat tökéletesen kielégít. Elvégre is a derék pilóta, aki a művelt világot képviseli a barbársággal szemben, hogy’ is gondolhatott arra, hogy egy vasúti hídon napközben akár vonat is közlekedhet? Semmiképpen sem számíthatott erre a váratlan és különös fejleményre. Azok, akik őt bevetésre küldték a híd ellen, szintén nem láthatták előre ezt a meglepő fordulatot és nem figyelmeztethették őt. Ráadásul kár volna túlzott jelentőséget tulajdonítani annak a véletlennek, hogy a vonat a bombával egyidőben ért a hídra. Hiszen a “járulékos kár” ugyanúgy megeshetett volna, ha a pilóta előbb rombolja le a hidat, és a vonat vezetője nem veszi ezt időben észre. Akkor a robogó mozdony és a kocsik egyenesen a szakadékba zuhantak volna. A pilóta és parancsnoka ez esetben is tökéletesen ártatlan lett volna, hiszen szándékuk nem a vonat, hanem csak a híd megsemmisítése volt, s elvégre modern és érzékeny civilizációnkban a szándék számít, nem a cselekedetek végeredménye.

Két napra rá, az albán menekültkonvoj megsemmisítésekor a másik pilóta szintén nem hibáztatható a bekövetkezett tévedésért. Amint a bombázó hangfelvételről közvetített vallomásából megtudtuk – nem tudom, hogy a magyar tévé is közvetítette-e ezt az adást, én a görög televízió híradójában néztem –, égő házakat látott és a házaktól dél felé, az albán határ felé vezető úton egy katonai járművektől kísért menetoszlopot. Mindebből vaslogikával arra következtetett, hogy ezek azok, akik a gyújtogatásért felelősek, és mélységes erkölcsi felháborodásában kioldotta a bombát, amely – megintcsak állítólag – hetvenöt albán öregember, asszony és gyermek életét követelte. Jamie Shea ismét kedvesen bocsánatot kért, és biztosított bennünket a pilóta jóhiszeműségéről, valamint arról is, hogy az efféle incidensek nem akadályozhatják a NATO-t abban, hogy kettőzött erővel folytassa áldásos humanitárius tevékenységét. Mindebből megérthettük, hogy az albán asszonyok és gyermekek halála csak kicsiny közjáték a nagy humanitárius menetelésben, aminthogy azt is, hogy ha a konvoj nem fegyvertelen albánokból állt volna, hanem mondjuk hetvenöt egyenruhás, fiatal szerb férfiból, akiket Milosevics besorozott a jugoszláv hadseregbe, és akik történetesen az égő házak közelében tartózkodtak, függetlenül attól, hogy valóban ők gyújtották-e fel azokat vagy sem, akkor Jamie Shea-nek még egy szavát sem kellett volna vesztegetnie rájuk. Halálukat egyszerűen elkönyvelte volna a NATO katonai sikerei között, amelyeket ez a szervezet – amely, mint újra meg újra hangsúlyozzák, nem áll háborúban a szerb néppel, sőt annak igazi érdekeit képviseli, még ha a szerbek egyelőre nem is értik, hogy ki az ő igazi barátjuk – az egyedüli bűnös, Milosevics fölött aratott.

Minthogy bocsánatkérés nem történt, alighanem ezek közé a katonai sikerek közé tartozik egy pristinai játszótér valamint a város buszpályaudvarának lebombázása (ápr. 12., hétfő), a temető kétszeres felszántása bombákkal (legutóbb ápr. 7.), aminek nyomán a meggyalázott halottak csontjai szerteszét szóródtak a földön; több tucat civil: szerbek, albánok, törökök, cigányok mennyből való leölése. Az ezzel kapcsolatos riport nem valami jugoszláv vagy görög lapban, hanem az International Herald Tribune ápr. 15-ei számában található.

Ide tartozik természetesen az újvidéki hidak lerombolása is, ami számos ember sebesülésével járt, s aminek az ostoba civil megfigyelők az égvilágon semmi értelmét nem látják. Az egyetlen logikus magyarázatot – azt, hogy a NATO már a légicsapások első fázisában a Vajdaság és Belgrád szárazföldi lerohanására készült Magyarországon keresztül – természetesen el kell vetnünk, hiszen ezerszer biztosítottak bennünket arról, hogy a bombázások kizárólagos célja Milosevics tárgyalóasztalhoz kényszerítése. Választhatunk tehát a felajánlott indoklások között, amelyek szerint a hidak megsemmisítése puszta célzógyakorlat volt, amire már csak azért is alkalmasak voltak ezek, mert lerombolásuk nem követelt polgári áldozatokat (a sebesültektől eltekintve, de ezek persze nem számítanak), vagy hogy a Vajdaság innenső felén állomásozó hadtestek Koszovóba vezénylését kívánták így megakadályozni. (Aki felháborodik azon, hogy értelmi színvonalát ennyire alábecsülik, az magára vessen.) Akár így, akár úgy, kijelenthetjük, hogy a humanitárius pusztítás és a humanitárius ködösítés szép példáiról van szó.

Ezen a ponton mindennél világosabban megérthetjük, mi a különbség ölés és ölés, pusztítás és pusztítás között. Ha mindezt a szerbek követték volna el, a megrázó képek mint a szerb kegyetlenség és népirtás újabb bizonyítékai járták volna be a világsajtót, és ugyanazok, akik a sok száz ember közvetve általuk okozott halálát a humanitárius erőfeszítések jelentéktelen mellékkövetkezményeként mutatják be, és a bombákat közvetlenül kioldó pilótákat mentegetik, vagy még csak nem is mentegetik, nagy hangon követelték volna a vétkesek megbüntetését. Hogy mi indokolja ezt a megkülönböztetést? A szándékosság-szándéktalanság érve mellett még az is, sőt elsősorban az, hogy ezeket a tetteket a felsőbbrendű nyugati civilizáció képviselői hajtják végre a haladás és a béke szolgálatában, míg a rigómezei albán civilek leölését vagy elkergetését, az asszonyok megerőszakolását vagy a belgrádi szerb ellenzékiek orgyilkos kivégzését retrográd eszméket szolgáló sötét balkániak rovására kell írnunk.

Ennek a különbségtételnek a fényében jobban megértjük az albánölő amerikai pilóta kétségbevonhatatlan ártatlanságát is. Amikor az égő házakat látva elfogta a mély erkölcsi felháborodás, és rövid gondolkozás után megsemmisítette az első útjába kerülő embercsoportot, elméjében meg sem fordulhatott az a gondolat, hogy azok, akik a falut felgyújtották, valami nagyon hasonlót cselekedtek, csak sokkal kisebb léptékben, mint egy bajtársa, vagy talán ő maga, amikor egy vagy két nappal korábban lebombázta és felgyújtotta a pancsevói olajfinomítót, aminek következtében mérges gázok öntötték el a várost és környékét. (Csak mellékesen teszem fel a kérdést: vajon ki vette számba, hány ember halt bele a gázmérgezésbe, vagy kapott olyan méregadagot, amibe pár éven belül fog belehalni? Vagy ki számolta meg azokat a szívbetegeket, akikkel a bombázások miatt szívroham végez nap mint nap? Ki tette fel a kérdést, hogy hány egy-két napos csecsemő halt bele abba, amikor a belgrádi belügyminisztériumra hullottak a bombák, és a szomszédos újszülöttosztályról a kisbabákat óvóhelyre kellett menekíteni?) Nem fordulhatott ez meg a pilóta fejében, mert megtanították rá, hogy az olajfinomító felgyújtása jó és emberséges cselekedet, amely az embertelen Milosevics megállítását szolgálja, s amelynek az iszonyatos környezeti katasztrófa és az abból fakadó betegségek és halálesetek csak járulékos következményei, míg az albán házak felgyújtása népirtó gaztett. A tömegpusztító fegyverekkel folytatott humanitárius háború eszméjétől elbűvölten nem is gondolhatott arra, hogy a parancsok, amelyeket ő hajt végre, ugyanúgy bűnösek és ugyanúgy népirtáshoz vezetnek, mint azok a parancsok, amelyeket azok a szerb kollégái hajtanak végre lent a földön, akiket meg akart semmisíteni, s akik helyett a szerencsétlen albán kisgyerekeket találta el.

Nem gondolhatott erre, és nem is kellett erre gondolnia, hiszen bármi történjék is immár Jugoszláviában és Jugoszlávia fölött, az nyilvánvalóan csak egyetlen embert terhel, azt a különös visszataszító figurát, akit Milosevicsnek hívnak, és akihez képest Sztálin vagy Hitler ártatlan báránynak tűnik. Mint korunk egyik fő erkölcsi tekintélyének, Tony Blairnek a szóvivője kijelentette, a miniszterelnöknek meggyőződése, hogy még a legkisebb tevékenység is, amely szenvedést okoz Rigómezőn, Milosevicstől ered. Nem terhel tehát többé bennünket egyéni felelősség, hiszen bármit tegyünk is, azért a felelősséget Milosevics viseli, aki mintegy Krisztus negatív ellenpárjaként magára vette mindazok bűnét, akik a konfliktusban részesek. Talán ezért a negatív, démonikus megváltó szerepéért szereti annyira a Nyugat Milosevicset, hogy egyedül csak őt tudja elképzelni tárgyalópartnereként, mondván, Milosevicsnek nincs alternatívája?

Talán ezért nem volt képes tudomást venni a szerb demokratikus ellenzékről, amely tíz éve harcol Milosevics rémuralma ellen, s amelynek lába alól most a bombázások egycsapásra kihúzták a talajt (lásd Randolph Ryan a Boston Globe ápr. 4-ei számában)? Ezért nem vett tudomást a szerb ortodox egyházról sem, amely a jugoszláviai háborúk kezdetén tanúsított ingadozása után mindig is elítélte Milosevicset és posztkommunista nacionalista uralmát? (Vajon miért van az, hogy a nyugati – illetve a magyar – sajtó a szerb egyházi állásfoglalásokat mindig kiforgatva idézi, és Milosevics ellenségeiből Milosevics kiszolgálóivá degradálja Pál pátriarkát és püspökeit, sőt azt érzékelteti, hogy belemennek a háborús uszítás csapdájába – ami pedig nem igaz?) Vajon ezért nem tud elképzelni más albán legitimitást, mint a Rigómezei Felszabadítási Hadsereget, az UCK-t, amely 1996-ban szerb rendőrök ellen elkövetett merényletekkel jelent meg a színen, s azóta is megmaradt terrorszervezetnek, és amely a legkétesebb eszközöket veti latba céljainak elérésére? Hiszen az UCK szorosan összefonódott az albán maffiával, amely az európai kábítószerkereskedelem egyik főszereplője, és nemcsak a szerbekre és a kábítószerre szoktatott európai fiatalokra veszélyes, de az albánokra is. Mint a francia Libération ápr. 14-ei számában a felszabadítási hadsereg egy fiatal albán tagja nyilatkozta, “minden család, ahol három fiú van, köteles közülük kettőt a háborúba küldeni. Ha nem hajlandók erre, mi letartóztatjuk őket, mert kötelességük harcolni. Mindent megteszünk, hogy meggyőzzük őket. Ha mégsem sikerül, ezeket a dezertőröket az első sorba állítjuk, ahol már kénytelenek harcolni” (és ahol minden esélyük megvan rá, hogy életüket veszítsék – PI). A félreértések elkerülése végett a letartóztatott fiatalok a menekülttáborok lakói, ahol az UCK a NATO hallgatólagos beleegyezésével erőszakkal toborozhat [ez az egy mondat utólagos betoldás, mert az eredetiben véletlenül kihagytam]. Szegény albán fiúk. És vajon erről is Milosevics tehet? Részben persze igen, amennyiben példájával hatott: ugyanezt a módszert alkalmazták a jugoszláv hadseregben a jugoszláv-horvát háborúban részt venni vonakodó magyar rekrutákkal szemben. Akkor az egész magyar közvélemény tiltakozott. Most ki tiltakozik az albánokkal szembeni albán humanitárius terror ellen? Azonkívül, mint az egyébiránt kifejezetten háborúpárti, tehát elfogultsággal aligha gyanusítható Libération-nak ugyanebben a cikkében olvashatjuk, az UCK tagjai betanítják a menekülteket, hogy irtózatos és kegyetlen mészárlásokról számoljanak be a nemzetközi sajtó minden valós vagy állítólagos szerb bűnre fogékony képviselője előtt. Ennek a szép módszernek a neve pedig valószínűleg humanitárius rágalmazás. Ez persze, mint a cikkíró megjegyzi, nem jelenti azt, hogy a szerbek nem követnek el gaztetteket, és ezzel is száz százalékig egyet lehet érteni. Csak annyit jelent, hogy az információkat a nyugati kritikai szellem hagyományának megfelelően a megszokottnál elővigyázatosabban kell kezelni, és akkor talán nem fogunk olyan könnyen szerbellenes keresztesháborút hirdetni.

No de legyen ennyi elég a keserű gúnyolódásból. Az egésszel csak annyit akartam mondani, hogy ebben az irtózatos konfliktusban, amelytől ma már lángban áll Jugoszlávia, holnap talán az egész Balkán, és holnapután ki tudja, hova terjed, mindenkinek megvan a maga felelőssége, aki gyűlöletet szít, aki rombol és gyilkol, aki gyilkosságra buzdít vagy arra parancsot ad. Szlobodan Milosevicsnek, Vojiszlav Seseljnek, “Arkannak” és szerb terrorista társaiknak egyszer majd számot kell adniuk az általuk vagy miattuk kioltott emberéletekért, a népekre zúdított szenvedésekért. Ha el is kerülik esetleg a Hágai Nemzetközi Bíróságot, hitem szerint semmiképpen sem kerülhetik el az Utolsó Ítéletet. Ámde egyszer Bill Clintonnak, Tony Blairnek, Javier Solanának, Robin Cooknak és társaiknak is ugyanaz elé a félelmetes ítélőszék elé kell állniuk, hogy számot adjanak a “járulékos” és nem járulékos “károkról”, egész népek megnyomorításáról. És akkor már hiába fognak Milosevicsre mutogatni.

Ezzel a végszóval be is fejezném, de nem tehetem, mert felmerül a kérdés: akkor hát mit kellett volna tenni az emberi jogok rigómezei lábbal tiprásának megállítására? Nem tudom, nem vagyok politikus, de még politikai szakértő sem. Talán mindent el kellett volna követni a válság békés megoldásáért, és ha semmi sem sikerül, elismerni, hogy tehetetlenek vagyunk. Még mindig jobb elismerni a gyöngeséget, mint a mindenáron való megoldás érdekében a már meglévő gonoszságra újabb gonoszságot, az erőszakra újabb erőszakot halmozni, vagy ami még rosszabb, a népeket pusztító háborús tűzvészben a saját politikai pecsenyénket sütögetni. Az eredmény mindezidáig a háború nagyfokú erkölcsi kudarcát jelenti, de hát ez nem meglepő: a háború már önmagában erkölcsi kudarc. A bombázások sok-sok milliárd dolláros költségével mindeddig egyetlen albánt sem sikerült megmenteni, legfeljebb egyes albánok bosszúvágyát lehetett kielégíteni a szerbeknek okozott szenvedésekkel, sőt, mint a legutóbbi események mutatják, a precíziós tömegpusztító fegyverek hatását maguk az albánok sem kerülhetik el. Milosevics nem ült tárgyalóasztalhoz, sőt ezután kezdett csak igazán hozzá az etnikai tisztogatáshoz, miután a NATO minden olyan erő lába alól kihúzta a talajt Szerbiában, amely fékezőleg hathatott volna a diktátorra. Ebből a szempontból mindegy, hogy a tisztogatás tervei készen voltak-e már a bombázások megkezdésekor. Milosevics mindenesetre felismerte, hogy a bombázások ideje a legalkalmasabb a nagyarányú tisztogatás megkezdésére, és ebben nem is tévedett. Ráadásul most már nemcsak az albánok menekülnek, hanem a belgrádi totalitárius rendszer belső ellenzői is, akik tudják, hogy kiszolgáltatottak és védtelenek. És ha végül a NATO-nak sikerül kierőszakolnia a katonai győzelmet, és eltiporja Szerbiát, az lesz a tökéletes erkölcsi kudarc, amely félő, hogy maga alá temeti a háború legitimációjaként hangoztatott humanitárius elveket is.

Athén, 1999. április 16.

*** 

P. S. Nézem a görög tévé híradóját, és végre megértem, honnan származik az albán menetoszlopot megbombázó amerikai pilóta vaslogikája. A görög riporter egy Rigómezőről menekült szép, nemes arcú albán asszonnyal beszélget, aki Dél-Albániában talált menedéket. Az asszony elmondja, hogy amikor menekültek, a szerbek felgyújtották a traktorukat és elvették mindenüket, majd hozzáteszi: “A férjem ott harcol Koszovóban, ugyanúgy, mint a többiek, mi meg várjuk, hogy visszatérhessünk az otthonunkba.” Ebben a pillanatban bizonyossággá érik bennem az, amit korábban is sejtettem, és amire már sok jel utalt: ez tehát a magyarázata annak, hogy a menekültek között alig van fegyverre fogható férfi. A férfiak mind fenn harcolnak a hegyekben (az elmenekült fiatal férfiak, sőt serdülő ifjak nagy részét pedig az UCK visszakényszeríti a harcmezőre). Akkor viszont miért kellett elterjeszteni azt a mesét, hogy a szerbek a férfiakat mind legyilkolják, az asszonyokat, gyerekeket, öregeket meg deportálják; hogy a még meg nem ölt férfiak koncentrációs táborokban vannak, vagy jugoszláv katonai ruhába öltöztetik őket, hogy ne látsszanak? Ez a verzió mindig is átlátszónak tűnt nekem, hiszen hogyan volna elképzelhető a harcias, büszke albánokról, hogy ölbetett kézzel várják, amíg a szerbek végeznek velük? Ha a menekültek között csak kevés a férfi, a háborús vaslogika kérlelhetetlen szabályai – valamint az UCK verziójának megfelelő tanúvallomások – szerint ebből az következik, hogy a többi férfit a szerbek lemészárolták, s ha a szerbek ilyen kegyetlenek, akkor nincs más választásunk, mint halálra bombázni őket. A vaslogika azonban hamis, a belőle levont következtetés pedig végzetes tévedés.

A tévéhíradó következő képe: Jamie Shea visszautasítja a tolakodó újságírókat, akik további információkat szeretnének hallani a lebombázott albán konvojról. Ehelyett műholdról készült felvételeket mutat rigómezei tömegsírokról. Íme a szerb vérengzések újabb bizonyítékai. A logika már megint ugyanaz. Ha tömegsírokat látunk, abból kérlelhetetlen bizonyossággal arra következtetünk, hogy ott szerbek által lemészárolt albán civilek holttestei nyugszanak, majd az így nyert félinformációt pillanatnyi habozás nélkül a bombázások legitimálására használjuk fel. Félreértés ne essék: amit Jamie Shea mond, az egy lehetséges magyarázat a sok közül, amelyet semmilyen jóérzésű és racionálisan gondolkodó ember nem zárhat eleve ki. De a hipotézis igazságtartalmát csak a későbbi ellenőrzés döntheti el. Nem volna-e akkor bölcsebb megvárni, hogy kiderüljön az igazság, mielőtt erre és a hasonló hipotézisekre emberéleteket követelő döntéseket alapozunk?

Ha a NATO-vezetés eszerint a féloldalas, semmilyen ellenőrzést ki nem álló logika szerint cselekszik, akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy a djakovicai bevetés szerencsétlen pilótája az égő házakat és a házak irányából jövő menetoszlopot látva azonnal arra következtetett, hogy a gyújtogatás felelőseit találta meg, nem is mérlegelve azt a lehetőséget, hogy az emberek, akiket lát, talán éppen az égő házakból (vagy máshonnan) menekülnek?

Athén, 1999. április 18.

Utószó és kitekintés

Nos, a tömegsírokkal kapcsolatos, pusztán logikai belátáson alapuló következtetéseim azóta teljesen beigazolódtak, sőt kissé még naivnak is tűnnek a valóságos tények fényében, hiszen annak idején legalább annyit feltételeztem, hogy maga a hír nem merő kacsa. A tömegsírokat azonban Rigómező elfoglalása után hiába keresték, sehol sem találták meg, holott annak idején állítólag műholdról mérték be őket. Nyilvánvalóvá vált, amit akkor csak erősen sejtettem: erre a hazugságra kizárólag a háború legitimálásához volt szükség, ahogyan annyi más megtévesztésre is. Ezek között talán a legnevetségesebb az volt, hogy a szerbek jugoszláv katonai ruhába öltöztetik az elfogott albán férfiakat, hogy ezzel fedjék el a koncentrációs táborokat, ahová zsúfolták őket. E képtelen őrültség igazságtartalma annyi volt, amint azt szintén a Libération egyik számában olvastam annak idején, hogy az UCK megvette a jugoszláv hadseregnek dolgozó egyik kiszuperált ruhagyár teljes készletét, és abba öltöztette a gerilláit. Demokráciában nem lehet háborút viselni a közvélemény – a szavazók – támogatása nélkül, és úgy látszik, nincs az az ocsmány félrevezetés, ami túl drága ár volna e támogatás megnyeréséért.

Mostanában az is kiderült, hogy a belgrádi televízió később háborús bűnösként lebombázott munkatársai semmiképpen sem hazudtak, amikor bejelentették, hogy a NATO erősen rákkeltő, gyengített uránium-tartalmú lövedékeket és bombákat használ. Persze ez sem azért derült ki, mert bárkit is érdekelne, hogy hányan haltak meg rákos betegségben Jugoszlávia egész területén a bombázások óta, hanem csakis azért, mert az már botránnyá dagadt, hogy a Koszovóban bevetett NATO-katonák is sorra halnak meg fehérvérűségben. Tegyük ehhez még hozzá a sokszázezres szerb népesség elűzését Koszovóból, amihez a nemzetközi békefenntartó erők csak asszisztáltak, s ez érthető is, hiszen most, amikor a francia csapatok már a Kosovska Mitrovicában lakó megmaradt szerbeket próbálják védeni, maguk sem kerülhetik el a támadó albánok dühét. Az írásomban előre látott teljes erkölcsi kudarc valóban bekövetkezett.

Budapest, 2001. február 1.

Az Eszmélet 46. számában közöltük azt a vádiratot, amely Bill Clinton ellen készült a balkáni bombázás ügyében. Immár megszületett az ítélet is.

A Háborús Bűnök Népbírósága az USA-t és a NATO-t bűnösnek találta.

Tavaly június 10-én New Yorkban a tizenegy országból érkezett tizenhat esküdtből álló testület népbírósági ülése bűnösnek mondta ki az USA és a NATO politikai és katonai vezetőit a Jugoszlávia ellen 1999. március 24. és június 10. között végrehajtott támadás idején elkövetett háborús bűnök tekintetében.

Ramsey Clark, az USA korábbi igazságügyminisztere, az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborús bűneit vizsgáló Nemzetközi Bíróság főügyésze arra szólította fel a jelenlévőket és azokat, akiknek a képviseletében huszonegy országból megjelentek, hogy hajtsák végre az ítéletet: szervezzenek kampányt a NATO katonai paktumának megszüntetésére.

A tanúvallomást tevők köre felölelt szemtanúkat, Jugoszláviában járt kutatókat, neves politikai és gazdasági szakértőket, történészeket, fizikusokat, biológusokat, katonai szakembereket, újságírókat és nem hivatásos kutatókat.

Sokan e tanúk közül az utóbbi 15 hónapban a NATO Jugoszlávia ellen viselt háborújának a teljes képét mutatták be világszerte. A bíróság előtt azonban mindnyájan csak saját szakterületükre korlátozott részbizonyítékokat nyújtottak be az USA és más NATO-országok politikai és katonai vezetői ellen.

Az egyes részbizonyítékok egységes egésszé álltak össze, ahogy a mozaikkép épül fel az egyes építőkövekből, s a bírók ennek alapján az ésszerű kétséget kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bűnösségét.

A tanúk leírták, hogy a NATO-erők hogyan használták a médiát hazugságok terjesztésére, hogyan démonizálták a szerbeket és vezetőiket azért, hogy a közvéleményt felkészítsék a háborúra. Ezután rávilágítottak az imperialista hatalmak, az USA és Nyugat Európa valódi gazdasági és geopolitikai érdekeire, ami nem más, mint a Balkántól az olajban gazdag Kaszpi-tengerig terjedő terület gazdasági ellenőrzésének megszerzése.

Végül megmutatták, hogy Washington hogyan ferdítette el a ’racaki mészárlást’ és aztán hogyan használta háború provokálására az úgynevezett Rambuillet-i egyezményt, ami valójában a NATO katonai ellenőrzésének egész Jugoszláviára való kiterjesztését követelő ultimátum volt. Mindez a béke ellen elkövetett bűnnek minősült.

Betiltott fegyverek használatát is kimutatták, civil célpontok szándékos kiválasztását és a környezet valamint a polgári infrastruktúra rombolását, ami mind hozzáadódik a háborús bűnökhöz. Továbbá emberek százezreinek elűzését Koszovóból és Metohijából, ami az emberiség ellen elkövetett bűnnek minősül.

A tanúvallomásokat több esetben dia- és video-felvételek kísérték, amelyeket a manhattani ifjabb Martin Luther King általános iskola előadótermének színpadán felállított nagy projektoron mutattak be. A kivetítőt jól láthatták mind a színpadon helyet foglaló bírók, mind a teremben lévő hallgatóság százai, akiknek többsége végig, kilenc órán át kitartott. A képek és a videók az előadótermen kívül is láthatóak voltak, s más bizonyító erejű dokumentumok is rendelkezésre álltak könyvekben és kutatási anyagokban.

A bíróságnak ezt a záró tárgyalását a Clark által 1992-ben alapított Nemzetközi Akcióközpont (International Action Center) szervezte. Azoknak a képviselői is jelen voltak, akik hasonló bírósági tárgyalásokat szerveztek Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Oroszországban, Ukrajnában, Jugoszláviában és Görögországban. Athénban tavaly novemberben ezrek nyilvánították Bill Clintont, az USA elnökét háborús bűnösnek.

A tanúvallomásokon kívül fontos előadások hangzottak el a jugoszláv és a kubai kormány képviselőinek részéről. Ezen felül Ismael Guadelupe, a Puerto Rico-i Viequesből erőteljes beszédben mutatott rá arra, hogy a hadgyakorlatok hogyan nyújtanak bázist az USA/NATO agressziójához az egész világon.

A Nemzetközi Akcióközpont adatai szerint összesen 511-en regisztráltatták magukat, beleértve a bírókat, tanúkat és a szervezőket. A meghívott előadók, tanúk és bírók Haitiből, Törökországból, Koreából, Puerto Ricóból, Indiából, Németországból, az USA-ból, Kanadából, Olaszországból, Jugoszláviából, Oroszországból, Nagy Britanniából, Belgiumból, Irakból, Görögországból, Ausztriából, Franciaországból és Portugáliából érkeztek. Az USA-hatóságok megtagadták a vízumot négy ukrán meghívottól, akiknek az üzenetét felolvasták a színpadon.

A roma népnek, akiket gyakran a gúnyos cigány jelzővel illetnek, szintén megjelentek képviselői. Shani Ritafi, egy roma tanú, aki Pristinában, Koszovó fővárosában született, elmondta, hogy a NATO-megszállás hogyan vezetett 100 000 roma elűzéséhez. Felhívta a figyelmet arra, hogy a romák üldözését első alkalommal ítélték el a nemzetközi bíróságok történetében. A tárgyalást öt különböző tévétársaság rögzítette, beleértve a szerb televíziót és egy három kamerát használó ausztrál stábot is, valamint számos alternatív médiumot az USA-ból, mint a Peoples Video Network.

*** 

Az USA és a NATO Jugoszlávia népe ellen elkövetett háborús bűneit tanulmányozó vizsgálóbizottság záró ítélete:

Záró ítélet

Az USA és a NATO Jugoszlávia népe ellen elkövetett háborús bűneit tanulmányozó független vizsgálóbizottság tagjai New Yorkban tartott ülésükön megvizsgálták az 1999. július 31-én kelt eredeti vádpontokat, melyekben tizenkilenc különböző, béke elleni, háborús és emberiség elleni bűnökkel, az ENSZ alapokmányának valamint az 1949-es Genfi Konvenció és más nemzetközi egyezmények, továbbá a nemzetközi szokásjog megsértésével vádolják a következőket: Bill Clintont, az USA elnökét, Wesley Clark tábornokot, Madeleine Albright külügyminisztert, Tony Blair miniszterelnököt, Gerhard Schröder kancellárt, Jacques Chirac elnököt, Massimo D’Alema miniszterelnököt, Jose Maria Aznar miniszterelnököt, az USA és más NATO-tagországok kormányait, Javier Solana korábbi NATO főtitkárt és más NATO-vezetőket.

Mint a világ polgárai, élve jogunkkal és kötelességünkkel, hogy a nemzetközi és humanitárius jogok megsértéséről ítéletet hozzunk,

• tudomásul véve az elmúlt évben a tanúk országaiban felállított vizsgálóbizottságok és népbíróságok előtt tett tanúvallomásokat és megkapva számos más bizottsági meghallgatás jelentéseit, amelyek felsorakoztatták az összegyűjtött bizonyítékokat;
• átvéve a dokumentáló bizonyítékokat, szemtanúk nyilatkozatait, fotókat, videó-felvételeket, különleges jelentéseket, szakértői vizsgálatokat és a bizottság rendelkezésére álló tényanyagok összefoglalásait;
• hozzájutva minden a Bizottság anyagaiban rendelkezésre álló vagy a Bizottság munkatársai által hozzáférhető bizonyítékhoz, ismerethez és szakértői véleményhez;
• a Bizottságtól vagy más módon átvéve a Jugoszláviára és a Balkán más országaira, a katonai és fegyveres érdekcsoportok helyzetére és a lezajlott eseményekre vonatkozó különféle könyveket, cikkeket és egyéb írott anyagokat;
• áttanulmányozva a témával foglalkozó újságokat, folyóiratokat és időszaki kiadványokat, speciális publikációkat, tv, rádió és más média anyagokat, valamint a vádlottak és más hivatalos személyek nyilatkozatait és további nyilvános anyagokat;
• meghallgatva a Vizsgálóbizottság 2000. június 10-én a nyilvánosság előtt tett jelentését és az általa bemutatott tanúvallomásokat, bizonyítékokat és összegzéseket, összeültünk, mérlegeltünk, tanácskoztunk egymással és a Bizottság munkatársaival, tekintetbe vettünk minden a vádiratban szereplő tizenkilenc bűncselekményi vádpont szempontjából fontos tényt, és a következőket állapítjuk meg:

Feltárt tények:

A Háborús Bűnök Nemzetközi Bíróságának esküdtjei a bizonyítékok alapján a vádirat mind a tizenkilenc különböző vádpontjában az ésszerű kétségeket kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bűnösségét a következőkben:

1. Jugoszlávia feldarabolásának, elszigetelésének és megnyomorításának kitervelése és végrehajtása.
2. Erőszak szítása, fokozása és erőszakra való felbujtás a muzulmánok, a szlávok és azok egyes csoportjai között.
3. Jugoszláviában az egység, a béke és a stabilitás fenntartására szervezett erők szétzüllesztése.
4. Az ENSZ béketeremtő szerepének lerombolása.
5. A NATO katonai agresszióra és megszállásra való felhasználása engedetlen szegény országok ellen.
6. A védtelen lakosság lemészárlása és megsebesítése Jugoszlávia minden részében.
7. Orgyilkos támadások kitervelése, bejelentése és végrehajtása Jugoszláviában a kormányfő, más kormánytisztviselők és kiválasztott civilek ellen.
8. Gazdasági, társadalmi, kulturális, orvosi, diplomáciai (beleértve a Kínai Népköztársaság és más országok követségeit) és vallási létesítmények, épületek és eszközök lerombolása és megrongálása Jugoszlávia minden részében.
9. Jugoszlávia lakosságának túléléséhez nélkülözhetetlen objektumok megtámadása.
10. Veszélyes anyagokat és energiákat tartalmazó létesítmények megtámadása.
11. Gyengített uránium, fürtös bombák és más betiltott fegyverek használata.
12. A környezet ellen indított háború.
13. Az ENSZ felhasználásával olyan szankciók alkalmazása, amelyek az emberiség ellen elkövetett népirtással érnek fel.
14. Jogalap nélküli, ötletszerű bíróság felállítása a szerb vezetőség lerombolására és démonizálására. Ezen bíróság illegitimitását továbbá az is bizonyítja, hogy nem tudott egyetlenegy esetet sem felmutatni a roma nép elnyomására, holott minden nép közül náluk a legmagasabb az elesettek aránya.
15. A nemzetközi média ellenőrzött felhasználása támogatás megszerzésére és annak fenntartására az USA támadásához, valamint Jugoszlávia, a szlávok, a szerbek és a muzulmánok népirtóként való démonizálásához.
16. Jugoszlávia stratégiai részeinek hosszútávú katonai megszállása a NATO-erők által.
17. Kísérlet arra, hogy lerombolják Jugoszlávia szláv, muzulmán, roma és más népeinek szuverenitását, jogát az önrendelkezésre, demokráciáját és kultúráját.
18. Törekvés arra, hogy az USA dominanciáját és ellenőrzését megteremtsék Jugoszlávia fölött, kihasználandó annak népét és erőforrásait.
19. Katonai erő és gazdasági kényszer alkalmazása az USA dominanciájának eléréséhez.

Az esküdtek a NATO-t, a NATO-országokat és vezetőiket az általuk elkövetett bűnök tekintetében felelősségre vonhatónak találták és a lehető legnagyobb mértékben elítélik őket. Az esküdtek elítélik a bombázásokat, leleplezik a nemzetközi bűnöket és a nemzetközi humanitárius jogok fegyveres támadás általi vagy más módon, például gazdasági szankciók által elkövetett megsértését. A NATO törvénytelenül cselekedett és megpróbálta a nemzetközi jogot kiiktatni.

Ajánlások

Az esküdtek sürgetik a Jugoszlávia elleni minden embargó, szankció és büntetés azonnali visszavonását, mivel ezek az emberiség ellen elkövetett folyamatos bűnnek minősülnek. Az esküdtek felhívást intéznek a jugoszláv területek NATO-megszállásának azonnali befejezésére, minden NATO és USA bázis és erő visszavonására a Balkán térségéből, a nyílt és titkos akciók beszüntetésére, beleértve a hágai székhelyű, a néhai Jugoszlávia számára felállított Nemzetközi Bíróságot, amelynek célja a jugoszláv kormány megdöntése.

Az esküdtek továbbá jóvátétel fizetésére szólítanak fel a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság javára a NATO-bombázások, gazdasági szankciók és a blokád során bekövetkezett halálokért, sebesülésekért, gazdasági és környezeti károkért. Jóvátétel fizetendő továbbá más, a régióban lévő államok számára is, amelyek gazdasági és környezeti károkat szenvedtek a NATO-bombázások és a Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági szankciók miatt. Az esküdtek elítélik a katonai technológia mind polgári, mind katonai emberélet elleni alkalmazását vagy az avval való fenyegetést, ahogy azt a NATO-hatalmak alkalmazták Jugoszlávia népe ellen.

Az esküdtek ösztönzik a polgári akciókat és a mozgósítást, hogy megakadályozzák az USA és más NATO-erők új szankcióit illetve a régiek folytatását Irak, Kuba, Észak-Korea, Kelet-Európa és a volt Szovjetunió, Puerto Rico, Ázsia, Szudán, Kolumbia és más országok ellen. Felhívunk az USA és a NATO nyílt és titkos akcióinak azonnali beszüntetésére ezekben az országokban.

Az esküdtek úgy vélik, hogy a béke, az igazságosság és az emberi fejlődés érdekei megkövetelik a NATO megszüntetését, ami minden kétséget kizáróan az agresszió eszközének bizonyult az uralkodó, gyarmatosító hatalmak kezében, különös tekintettel az USA-ra. A Pentagont, a NATO központi, kulcselemét s a világ népei számára a legnagyobb magában álló fenyegetést fel kell oszlatni.

Az esküdtek szorgalmazzák, hogy a Bizottság oldja meg a jelentések, bizonyítékok és összegyűjtött anyagok megőrzését és tegye azt hozzáférhetővé mások számára, továbbá törekedjen arra, hogy az igazság az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborújáról a lehető legszélesebb körben ismertté váljon.

A világ minden polgárát arra kérjük, hogy a Bizottság ajánlásai szerint cselekedjék, annak érdekében, hogy a hatalom elszámoltatható legyen, és hogy biztosítsuk a társadalmi igazságot, amire a tartós békét alapoznunk kell.

Kelt New Yorkban, 2000. június 10-én.

A 16 esküdt listája.

1. Ben Dupuy (Haiti), Haiti volt nagykövete Jean-Bertrand Aristide első kormánya idején, jelenleg a haiti Népi Nemzeti Párt (PPN) főtitkára.
2. Angeles Maestro Martin (Spanyolország), a spanyol parlament madridi képviselője és az Irak elleni szankciók megszüntetését követelő mozgalom egyik vezetője.
3. Cimile Cakir (Törökország), a kurd közösség egyik lapjának újságírója és a törökországi Emberi Jogok Egyesületének tagja. Négy évet töltött törökországi börtönökben emberjogi tevékenységéért.
4. Ki Yul Chung tisztelendő úr (Korea), a Koreai Egyesítés Kongresszusa Végrehajtó Bizottságának elnöke Észak-Amerikában.
5. John Nickels (roma), a Nemzetközi Roma Unió képviselője és az USA-beli roma közösség egyik bírója.
6. Jorge Farinacci (Puerto Rico), a Puerto Rico-i szocialista Front vezetője és a Puerto Rico-i függetlenségi mozgalom régi vezetője.
7. Ray Laforest (haiti Amerikai), szakszervezeti aktivista az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Szövetségénél, és a Haiti Igazság Egyesülés egyik vezetője, ez a szervezet a rendőri brutalitás ellen lép fel New Yorkban.
8. Uma Kutwal (eredetileg India), szakszervezeti vezető az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Szövetségénél.
9. dr. Christa Anders (Németország), orvos, a németországi és európai népbíróság szervezője.
10. Raniero La Valle (Olaszország), korábbi szenátor, aki 14 évet töltött az olasz parlamentben és háborúellenes vezető keresztény körökben, továbbá az olaszországi Háborús Bűnök Népbírósági mozgalmának egyik vezetője.
11. dr. Wolfgang Richter (Németország), a Polgári Jogokat és Emberi Méltóságot Védelmező Szövetség elnöke, továbbá a Háborús Bűnök Népbírósági mozgalmának egyik németországi vezetője.
12. Martha Grevatt (USA), az AFL-CIO szakszervezeti szövetség ’Büszkeség a munkában’ nevű leszbikus/meleg/bi- és transzszexuális munkásszövetségének nemzeti titkára, és aktív az Egyesült Autóipari Munkások szervezetében is.
13. Michael Ratner (USA), polgárjogi ügyvéd az Alkotmányos Jogok Központjának Nemzeti Tanácsánál, ő perelte be az USA kormányát a Háborús Törvények megsértéséért, amikor az hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát.
14. Yole Stanesic (Jugoszlávia, Oroszország), Oroszországban élő montenegrói költő és író, esküdt a Jaroszlavi, Kijevi és Belgrádi tárgyalásokon.
15. John Black (USA), a pennsylvániai Egészségügyi és Kórházi Dolgozók Szakszervezetének nyugalmazott elnöke, aki sok kórházi dolgozót vitt be a szakszervezetbe. Tizenévesként Németországban a náciellenes földalatti mozgalom aktív tagja volt.
16. dr. Berta Joubert (Puerto Rico), a közszolgálatban dolgozó pszichiáter, a Puerto Rico-i és afrikai, amerikai rasszizmus ellenes mozgalmak szervezője Philadelphiában.

Az ügyészek:

Ramsey Clark, korábbi amerikai igazságügy-miniszter és a Nemzetközi Akcióközpont alapítója.

Pat Chin, eredetileg Jamaikából, a Nemzetközi akcióközpont szóvivője a Haiti és Jugoszlávia iránti szolidaritás kérdésében és más ügyekben.

Sara Flounders, a Nemzetközi Akcióközpont nemzeti társigazgatója, számos népbírósági tárgyalás résztvevője.

Gloria La Riva, a Békét Kubának Bizottság egyik vezetője, a NATO-célpontok című videófilm készítője.

Mindnyájan jártak Jugoszláviában vagy a háború idején, vagy a háború utáni tanácskozásokon, illetve szemináriumokon vettek részt.

(Fordította: Bózsó Péter)

A magyar privatizáció története a 80-as évek végének elméleti vitáitól a „spontán” privatizáción át a közüzemek eladásáig, nevekkel és adatokkal. Ajánljuk mindazoknak, akik nemcsak a sikersztorit akarják látni a magyar rendszerváltásban.

I. A magyar privatizáció „titkos” története

A kezdet: a tulajdonreform elméleti vitái, 1989

A rendszerváltás és a piacgazdaságra való áttérés föltételezte a tulajdonreformot, a minisztériumi-államigazgatási tulajdonlásként megjelenő “köztulajdon” lebontását, s ennek kapcsán a versenyt akadályozó, mesterséges monopóliumok szétbontását. 1989-ben, a nemzeti kerekasztal vitáiban több lehetséges megoldási út jelent meg. Az elképzelt vegyes tulajdonú piacgazdaságban egymás mellett szerepelt az állami tulajdon, a hazai és külföldi tőkéstulajdon, az önigazgató-kollektív (szövetkezetek, munkavállalói) tulajdon és az önkormányzati tulajdon (települések, társadalombiztosítás).

Kemény vita tárgya volt az átalakítás, az állami tulajdon lebontásának módja is. Három megoldás vetődött fel: 1. eladás a külföldi államadósság kifizetése érdekében; 2. visszajuttatás a lakosságnak az önkormányzatok részére való átadással és/vagy utalványos (kuponos) privatizáció révén; 3. végül a reprivatizáció, az egykori tulajdonosoknak való visszaszármaztatás. Az utóbbival szemben a döntő érv az volt, hogy a termelő tulajdonnak, mai szóval a versenyszférának csak 10%-a¹ az egykoron államosított tulajdonrész, a többi a későbbi felhalmozás eredménye, ami “nem volt a borítékban”. Reálisan visszaadhatók az államosított lakások, a telkek, a szántóföldek. Azonban a telkek értéke megnőtt azóta, hogy elvették, mert az ország gazdagabb lett, kiépültek a városok, s előfordulhat, hogy most lakótelep vagy gyár áll a visszaadandó telken. A szántóföldek értékét pedig megnöveli, hogy a föld hektáronként nem 1,4 tonna búzát terem, mint a felszabadulás előtt², hanem 4-6 tonnát (1988: 5,45 t/ha)³, s a földbér most már ennek az értékének 10-15%-a. Továbbá: mit szólnak majd a családok a bérházakban, ha újra megjelenik a háziúr, aki felemeli a lakbért, s felmondhatja a bérletet. Az eladásos privatizáció ellen szólt, hogy nincs hazai tőke, ezért vagy nem járható út az eladás, vagy pedig külföldiek fogják felvásárolni az ipar javát. Hasonlóan megvoltak az érvek az utalványos és az önkormányzati privatizáció ellen is.

Az éles viták ki nem mondott oka az volt, hogy valójában a tulajdonreform két koncepciója ütközött össze.

Az egyik álláspont szerint a cél tőkés tulajdonosi osztály létrehozása. Eszerint a tőkés majd mindent megold: racionalizál, megszervezi az üzemeket, korszerűsíti a gyártást, a gyártmányokat. Azután a hatékonnyá tett termelés profitjából jut a privatizációs vételár kifizetésére, fejlesztésre, az államnak adóra, sokkal magasabb bérekre, s magának a tőkésnek is luxusfogyasztásra.

A másik koncepció ezzel szemben nem hitt a magántulajdon csodájában. A jó megoldás eszerint a gazdaság s elsősorban az ipar hatékonyság-centrikus átszervezése, feltőkésítése. A külföldi tőke ne vegye meg üzemeinket, hanem tőkeemeléssel társuljon be a megítélése szerint perspektivikus gyárakba. Azaz hozzon tőkét, technológiát, piacot, s így váljon társ-, vagy akár főtulajdonossá. Ekként az állam mint társtulajdonos, megakadályozhatja a visszaéléseket, például a piacfelvásárlást vagy az olcsón privatizált vagyon spekulációs kiárusítását. A jó gyárak további részét – mert a vállalatok tőkéjének több mint 25%-át a magasan nyereséges vállalatok, s további 24%-át az átlagos, 6-12% vagyonarányos-nyereségűek adták – a városi önkormányzatoknak és a társadalombiztosításnak kell átadni, hogy osztalékuk finanszírozza a közfeladatokat. Végül, ami másképp nem értékesíthető, azt bérletbe kell adni vállalkozóknak, a menedzsmentnek vagy a vállalatok munkavállalóinak – annak, aki a legjobb ajánlatot teszi –, a jelenlegi adózott nyereségnek megfelelő bérleti díjért. Ha jól dolgoznak, az ezen felül elért eredmény a bérlőké, amit azonban nem vonhatnak ki a vállalatból, hanem saját tőkét kell képezni belőle. Másfelől az állam sem vonhatja ki a beszedett bérleti díjat, hanem állami tőkeemelésként a vállalatnál kell hagynia. Végül a tulajdonreformot össze kell kapcsolni a mesterséges monopóliumot jelentő, üzemhalmaz-jellegű nagyvállalatok szétbontásával⁴.

A két koncepció lényegi eltérése tehát a tulajdonreform, a privatizáció céljában volt. Abban, hogy a cél a korszerű, hatékony piacgazdaság, vagy a kapitalizmus és kapitalisták létrehozása, akár a gazdasági növekedés, a hatékonyság feláldozása árán is. Ellentéteik ellenére már a vitákban felismerhető volt mind a régi elit egy része, mind az akkori ellenzék, a reménybeli új elit képviselői részéről a vonzódás az utóbbi koncepcióhoz.

Térjünk rá a privatizáció gyakorlatának, a megvalósult privatizációnak a kérdésére. E folyamatnak két nagyobb korszaka volt, amelyeken belül négy szakaszt különböztethetünk meg, a négy kormány, a Németh-, az Antall-, a Horn- és az Orbán-kormány időszakát. Az első korszak az “osztogató-felélő” korszak volt, s két szakaszra oszlott: a Németh-kormány ideje a spontán privatizáció periódusa volt, a következő pedig a központosított privatizációé, az Antall-érában. Ezt követően a Horn-kormány privatizációja új elveket és gyakorlatot honosított meg, amelyet “eladó, adósságtörlesztő célú” privatizációnak nevezhetünk. A sort végül az Orbán-kormány privatizációs politikája zárja, amely még nem fejeződött be.

A spontán privatizáció

A privatizáció kezdetét, a Németh-kormány által választott megoldást spontán privatizációként emlegetik. Ez az 1988. évi, a Gazdasági társaságokról szóló VI. törvényben, a külföldiek magyarországi befektetéseiről szóló 1988. évi XXIV. törvényben és az 1989. évi XIII., Átalakulási törvényben öltött testet. Az első megengedte gazdasági társaságok alapítását, lehetővé tette, hogy az állami vállalatok vagyonuk egy részét, köztük legjobb gyáraikat, tevékenységük legnyereségesebb részét – külső tőke bevonásával vagy anélkül – gazdasági társaságokká alakítsák át, s ezáltal – valamint az üzletrészek, a részvények eladásával – a vállalatot részben vagy egészen magántulajdonba adják. Ebben az is benne volt, hogy egyrészt – amennyiben a menedzsment vagy az állami vezetők érdeke ezt diktálta – a vagyont mélyen üzleti értéke, sőt névérték alatt, az érték nélkül nyilvántartott, bérelt üzlethelyiségek, telkek fölértékelése nélkül stb. vigyék gazdasági társaságokba, másrészt, hogy a részvényeket, üzletrészeket mélyen valódi értékük alatt idegenítsék el. Az 1988. évi XXIV. törvény a külföldiek magyarországi befektetéseit tette lehetővé, és ezzel bevonásukat a privatizációba. Az átalakulási törvény az állami vállalatok gazdasági társasággá alakítására és privatizálására adott lehetőséget, a leendő tulajdonosok számára hallatlanul kedvező feltételekkel. A törvények a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását a menedzsmentre bízták, jóllehet ellenőrizve, engedélyezéshez kötve a külföldi tőke bekapcsolódását a gazdaságba. Mindezt kiegészítette – a mesterséges monopóliumok fölszámolása érdekében – az önálló gyáregységek vezetőinek, később a munkavállalók többségének is szóló fölhatalmazás, hogy minisztériumi hozzájárulással kilépjenek az országos nagyvállalatokból.

A privatizációval kapcsolatos ellenérzések csökkentésére előírták egyrészt a vállalati vagyon 15%-ának eladását féláron a munkavállalók és a kisvállalkozók számára, másrészt a privatizációs vételár 20%-ának visszaadását a vállalatnak, hogy abból tőkét emeljen, és a munkavállalóknak ingyenes részvényként kiossza. A vállalatok gazdasági társasággá alakulásakor elrendelték a belterületi földek értékének megfelelő vállalati vagyon átadását az önkormányzatoknak – ami a vállalati vagyon mintegy 8-10%-ára rúgott – és 300 milliárd Ft (vagyis az állam vállalkozási vagyona közel 12%-ának) átadását a társadalombiztosításnak. Végül bizottságot állítottak fel egy, az amerikai munkavállalói tulajdonhoz hasonló program kidolgozására. Ez el is készült még 1990 elejére, azonban a bizottság MSZMP-s, kormányfunkcionárius elnökének, Martonyi János privatizációs kormánybiztosnak sikerült elhúznia a parlamenti jóváhagyatást, s az Antall-kormány azután a tervezetet félretolta.

A privatizációnak a Németh-kormány idejére eső, spontán privatizációnak nevezett szakasza, méretét tekintve, nem volt jelentős. Kissé kiterjesztve a szakaszt az 1990 előtti folyamatokra is, az ide számítható spontán privatizációs tranzakciók száma 1988-ban 12, 1989-ben 30-40, végül a hivatalos beindulás után, 1990-ben 50-60 körüli volt⁵. Ez utóbbiról van pontosabb adatunk is: az ezt is tartalmazó 1990. évi privatizációs bevétel 670 millió Ft-ot tett ki, amit persze kiegészítettek a féllegális vagyonátjátszások. Erre vonatkozó adat, melyet sokszor félremagyaráznak, hogy mintegy 300-400 gazdasági társaságot választottak le kb.100 állami vállalatról⁶. Ám nem mindet ebben a szakaszban, és a leválasztás nem jelentett egyben privatizációt is, ami nagyrészt áthúzódott a következő szakaszra. Megjegyzem, a gazdasági társaságok túlnyomó többsége alacsony jegyzett tőkéjű volt, mert csak így volt lehetséges többségi privatizációjuk. Voltak köztük magas jegyzett tőkéjűek is, azok általában nem is kerültek be a spontán privatizációba.

A következő három év privatizációs bevétele ezzel szemben 277 milliárd Ft-ot ért el, s ebből már 1991-re 31 milliárd Ft jutott. A spontán privatizáció elleni fölháborodás a köztudatban azért hagyott mégis maradandó emléket, mert a lakosság ekkor találkozott először az újgazdagok tömeges megjelenésével, a köztulajdon számára érthetetlen magántulajdonba kerülésével. A közfelháborodás láttán – s talán a meghökkentő vagyonkisajátítások hatására is – a Németh-kormány 1990. március 1-jei hatállyal elfogadtatta a vagyonvédelmi törvényt. Ez az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) felügyelete alá helyezte a nagyobb értékű ingatlanok, állóeszközök és társasági érdekeltségek értékesítését vagy társaságba való apportálásukat.

Érdekes és megfontolandó tény, hogy a spontán privatizációk – és a hozzájuk hasonló, menedzsmentirányítású későbbiek is – általában életképes, jól működő cégeket hoztak létre (például Pannonplast, Ajka Kristály, Fotex, Medicor, illetve általában az olyan tőzsdei-részvényeladásos megoldások, mint a Richter vagy az Egisz gyógyszergyárak, BorsodChem, TVK stb.). A menedzsment ugyanis a vállalat érdekét szem előtt tartva hajtotta végre a privatizációt, sokszor még a saját érdekei elé is helyezve azt. A spontán privatizáció néhány állami eladása között – ezek külföldi vevők számára történtek – volt nemzetgazdaságilag hasznos tranzakció (TungsramàGeneral Electric, TelefongyáràSiemens), és súlyos következményekkel járó egyaránt (mint például az Ózdi Kohászati Üzemek eladása a Metalgeselschaftnak, aminek döntő szerepe volt Ózd tönkretételében).

A központosított privatizáció

1990-ben, az Antall-kormány hivatalba lépésével új szakasz kezdődött, a központosított privatizáció. Amikor a közvélemény a spontán privatizációra emlékszik, az erre a szakaszra vonatkozó emlékeit is (vagy elsősorban éppen ezeket) idézi fel. Joggal, mert a privatizáció egész rendszere, módszerei változatlanok maradtak. Új privatizációs törvény, illetve vagyonpolitikai irányelvek csak 1992. augusztus–október folyamán jelentek meg, s ezek is szinte változatlanul újrafogalmazták a meglévő rendszert. Ami az Antall-kormány hivatalba lépésével viszont azonnali változást jelentett, az a privatizáció kormánykézbe vétele volt. A privatizáció irányítása átkerült a parlamenttől a kormányhoz, a menedzsmentek kezéből az új, rendszerváltó elithez. A vagyonvédelmi törvény ezzel saját ellentétébe fordult, kikerült a parlament hatóköréből és a sajtó látóköréből. Az üzleti titokként kezelt privatizációs aktusokat a kormány ezáltal tudta a keményen kézbe vett Állami Vagyonügynökség ellenőrzése alá helyezni, biztosítva egyszersmind, hogy a privatizáció kedvezményezettjei az új, elsősorban állami elit és klientúrája, illetve ezek pártfogoltjai legyenek. A privatizációt most már a kormány intenciói szerint az ÁVÜ intézte, s törvényi felhatalmazásával jóváhagyta, sőt valójában kezdeményezte az állami vállalatok által szervezett magánosításokat.

A kormány a privatizáció kézbevétele érdekében kísérletet tett a menedzsmentek lecserélésére is, hogy saját klientúrája privatizálhasson. Elrendelte az igazgatók, a termelőszövetkezeti elnökök újraválasztását, mégpedig úgy, hogy az igazgató pozícióban maradásához a vállalati tanács kétharmados többségi döntését írta elő, az új vezető megválasztásához viszont elég volt 50%+1 szavazat is. Ennek ellenére az igazgatók és a szövetkezeti elnökök zöme a helyén maradt. Elképzeléseit az Antall-kormány csak az államigazgatási irányítású vállalatoknál tudta érvényesíteni, azonban ott is sorozatos fiaskó érte, mert az általa kinevezett vezetők általában nem váltak be. Közismert példa erre a Hungaroton esete, ahol az új igazgató egy kiemelkedő vállalatot rövid idő alatt a padlóra vitt.

Ezért azután a spontán privatizáció érdekeikhez alakításához új utakat munkáltak ki: olyan kedvezményes hitelkonstrukciókat, mint például az egzisztencia-hitel (E-hitel), amelyet 7%-os kamatra adtak a 28–35%-os infláció idején, tehát évi 21–28%-os hitelelengedéssel. Hasonló szerepe volt a kárpótlási jegynek, amelyet a privatizáló 30–40%-os áron vásárolhatott meg, s az ÁVÜ felkamatozott értéken, végül már 174%-os árfolyamon fogadott el – ott és attól, akiért a “telefon szólt”. Kiegészítette mindezt a privatizálásra kerülő vagyon leértékelt eladása, azzal a jelszóval, hogy “minden annyit ér, amennyit adnak érte”. Természetesen a leértékelés attól függött, ki volt a vásárló vagy pártfogója. Ha a vevő (a kormánykörök számára) nem felelt meg, az ÁVÜ érvénytelenné nyilváníthatta a pályázatot. A másik módszert a zárt pályázat jelentette, ahol az ÁVÜ döntötte el, kiket hív meg, vagyis ki lesz a nyertes. Mindezt teljessé tette az állami bankok hitelpolitikája. A kormány feladatukul tűzte ki a vállalkozás és a privatizáció “bátor” hitelezését. S hogy félreértés ne essék, Antall József miniszterelnök nyilatkozott is, miszerint Amerikában sem kérdik, hogy a tőkés hogyan szerezte az első dollármillióját… Az egyértelmű helyzet megteremtésére 1991 tavaszán a kiemelkedően legsikeresebb Budapest Bank vezérigazgatóját, Hegedűs Oszkárt leváltották, mert “nem értette meg” a kormány intencióját. (Más kérdés, hogy éppen ezért lett annyira eredményes.) A “bátor” hitelpolitikát 1993–94-ben a kormány 380 milliárdos bankkonszolidációval volt kénytelen lezárni, ami mostanra, a folytatást is figyelembe véve s az inflációs átértékeléssel számolva, 1200-1300 milliárd Ft-ra nőtt⁷.

A rendszerváltó elit privatizációjának lényegét, céljait s azt, hogy tudatos kormánypolitikáról: az elit vagyonhoz juttatásáról volt szó speciális törvények segítségével, nos, mindezt akkor értjük meg, ha felidézzük a belterületi földek önkormányzati tulajdonba adására vonatkozó törvény végrehajtásának “Tocsik-ügyként” végződött és elhíresült történetét.

Az 1989. évi XIII. törvény 21. § (1) szakasza előírta: “az átalakuló vállalat vagyon-mérlegében szereplő belterületi föld értékének megfelelő üzletrész (részvény) pedig a föld fekvése szerint illetékes helyi tanácsot illeti meg”. De hogyan és miért lett ebből Tocsik-ügy?

A rendszerváltó elit tagjai az általuk privatizált, nekik “juttatott vagyon” készpénzzel fizetendő részére felvett bankhitelt (no meg a luxusvillák és -autók árát) szükségképpen a vállalat vagyonából fedezték, hiszen magánvagyonuk nemigen volt. Azonban hiába adtak el vállalati üdülőt, telket stb., a bevételt csak tőkebevonással vihették törvényesen haza, amit azonban meg kellett hirdetni, és a hitelező kifogást emelhetett ellene. A megoldás: az értékesítendő vállalati vagyontárgyat mondjuk 10%-os áron eladják valakinek – rokonnak vagy akár önmaguknak –, aki továbbadja a valódi vevőnek. Hisz’ magángazdaságban kinek mi köze hozzá, hogy mi történik, ha a tranzakciót a tulajdonos jóváhagyja… Ez azonban csakis akkor járható út, ha nincs más tulajdonos is, például önkormányzat, amely belelát az ügyletbe, s jogosult feljelentést tenni. Erre a megoldást az 1992. évi LIV. törvény 42. § (1) és (2) bekezdése jelentette: “42. § (1) A föld fekvése szerinti önkormányzat az átalakuló vállalat vagyonmérlegében szereplő belterületi föld után a föld értékének a vállalati vagyonmérleg főösszegéhez viszonyított arányában részesedik a saját tőkéből. A részesedést, ennek értékesítését követően – a (2) bekezdésben foglaltak szerint – pénzben kell kiadni, azonban a Vagyonügynökség és az önkormányzat megállapodása alapján üzletrész (részvény) vagy a vállalat más vagyontárgya is kiadható… (2) Az (1) bekezdés szerinti pénzellenérték forrása a Vagyonügynökségnek a 15. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott bevétele. A Vagyonügynökség az ellenértéket az állami vagyon értékesítéséből befolyt összeg arányában és ütemében, a pénzösszeg beérkezését követő tizenöt napon belül fizeti meg.” (Kiemelés: M. J.) A nem ok nélkül szinte érthetetlen módosító jogszabály lényege: ha az elithez tartozó vevő érdekeit az önkormányzat zavarná, akkor ez utóbbi részvény helyett pénzt kap, méghozzá olyan ütemben, ahogyan az E-hitelt törlesztik. Részvényt tehát csak akkor kaphat, ha ezt az ÁVÜ is akarja.

Amiből baj lett, s amivel a dilettáns jogalkotók nem számoltak, az az, hogy a belterületi földek értékének a vállalati vagyonban képviselt százalékos súlya, s az ennek alapján kiszámolt részvények névértéke nem esik egybe ezek forgalmi árával, ami lehet több vagy kevesebb. Válság idején – így a privatizáció során, a transzformációs válság s ennek nyomán a vállalatok nagyfokú eladósodása idején – az ár sokkal alacsonyabb. Ez nem okoz problémát, ha az eredeti törvénynek megfelelően az önkormányzatok részvényt kapnak, hiszen ezzel megkapják, ami jár nekik, s majd ha a részvényt eladják, megtudják, hogy az valójában mit ér. Ha azonban – az új szabályozás szerint – nem részvényt kapnak, akkor a föld értéke az, ami nekik jár, minthogy az önkormányzat “a föld értékének a vállalati vagyonmérleg főösszegéhez viszonyított arányában részesedik a saját tőkéből”. Ez, ha a föld értékénél általában kevesebb is, sok esetben azonban több, mint az egész privatizációs célból leértékelt vételár. Az Antall-kormány ezt az ellentmondást úgy hidalta át, hogy noha az önkormányzatok pénzben kapták meg a részüket, nem a belterületi földek értékét, s még csak nem is a saját tőke arányos részét kapták, hanem a vételár arányos részét. Azaz úgy, mintha részvényt kapnának, amit a nevükben az ÁVÜ ad el, s ők a vételárat kapnák meg – annyit és olyan ütemben, ahogyan az ÁVÜ a céget eladta. Ez működött is mindaddig, amíg az Antall-kormány volt hatalmon. Ezután azonban a bíróság megváltoztatta a szabályt, s ez hatalmas állami terhet jelentett. Ennek lealkudásából lett a Tocsik-ügy: 800 milliós “lenyúlás”, ami hatalmas pénz, de csak kicsiny töredéke annak a “lenyúlásnak”, amelynek valójában következménye volt.

Az új privatizációs gyakorlathoz tartozott az ÁVÜ-nek adott felhatalmazás is a vállalati vagyon elvonására, azelőtt ugyanis az állami vállalatok vagyona érinthetetlen volt. Így került elvételre a vállalati székházak, munkásszállások sora kárpótlás, vagy egyéb állami célból, amilyen például az MDF és a FIDESZ hírhedt székházjuttatása is volt.

Még jelentősebb volt a kormányellenőrzés megszüntetése a külföldi tőke privatizációs részvétele felett, s annak leadása normális privatizációként az ÁVÜ és vállalatai szintjére. Ennek több oka lehetett: egyrészt a kormánynak a rendszerváltás magas költségei miatt minél nagyobb privatizációs bevételre volt szüksége, másrészt a külföldi tőke bejövetelétől azt remélték, hogy érdekeltté válik a rendszerben, s védi, stabilizálja majd. Végül, nem volt hazai vásárlóerő, s főként még 1990–92-ben az új elit vagyonszerzésében jelentős szerep jutott a külföldi tőke privatizációs menedzseléséért kapott pénznek. Ez azonban azzal járt, hogy a privatizációnál döntő szerepre tettek szert a szolgálataikat igénybe vevő, spekulációs vagy piacfelvásárló, főleg kis- és középtőkések. Sőt, esetenként közönséges spekulánsok is, akik névjeggyel próbáltak vagyont vásárolni, ahogyan az például a Nagykanizsai Sörgyár esetében történt. Így háttérbe szorultak a multik, amelyek mindig olcsó gyártási helyet keresve telepednek le, s tőkét, technológiát, saját piacot hoznak, a botrányok, a korrupció, a zavaros, bizonytalan állapotok azonban visszarettentik őket.

Gyakori módszer volt, hogy a külföldi – többségi társtulajdonosként – közös gazdasági társaságot alapított a magyar állami vállalattal, amely apportálta a vállalat teljes vagyonát és tevékenységét. Ezután a külföldi tulajdonos kivásárolta a magyar részt, lényegileg a közös gazdasági társaság profitjából. Ez történt például a Csemege Július Meinl általi kivásárlásakor, vagy a megyei útépítő vállalatoknak a Strabaggal és a Bau-Holdinggal közös gazdasági társaságai esetében. Máskor a külföldi csak kisebb közös társaságot alapított a magyar céggel, amely bérbe vette az állami cég vagyonának többi részét, amit hasonlóan kivásárlás követett. Példa erre a Fotex-Ajka Kristály történet. Súlyos problémát jelentett, hogy a privatizáció célja igen gyakran a piacfelvásárlás volt: a megvásárolt konkurens magyar üzem bezárásával tették szabaddá árúik importját, vagy ugyanezt a felvásárolt kereskedelmi hálózat tulajdonosi pozíciójából biztosították. A Július Meinl-Csemege 1992. évi forgalmában például 50% volt az import, s már az az ígéret is engedményt jelentett, hogy a következő évben ez 35%-ra csökken. A Kleider Bauer tulajdonába került Ruházati Bolt forgalmában a Kleider Bauer áruja 35%-ot tett ki, ami nagy csapás volt a hazai konfekcióiparra és közvetve a textiliparra is.

A több mint két év után, 1992 őszén megjelent új privatizációs törvények (az 1992. évi LIII., LIV. és LV. tv.), illetve vagyonpolitikai irányelvek változatlanul hagyták a központosított, kedvezményesen vagyont juttató privatizációs rendszert két jelentős továbbfejlesztéssel. Az egyik a véglegesen állami tulajdonban maradó kör jelentős kiterjesztése volt. Felismerték ugyanis, hogy a tulajdonszerzéshez és -kezeléséhez mérsékelten értő új elit létének és jólétének biztosabb alapja az állami tulajdon, ahol lehet vezérigazgatót kinevezni és általában is biztosítani a hatalomban lévő elit érdekeit, céljait. A másik jelentős változás az állami vállalatok kötelező gazdasági társasággá alakulása volt. Ezzel megszűntek a vállalati tanácsok, és az ÁVÜ – mint a részvények, üzletrészek tulajdonosa – korlátlanul rendelkezhetett a cégekkel. Ez egyben véget vetett a mesterséges monopolhelyzetek fölszámolásának is, mert a gazdasági társasággá vált állami vállalatból az önálló gyárak, részlegek már nem léphettek ki. Tudnivaló ugyanis, hogy a külföldi tőke egyáltalán nem helyteleníti a monopolhelyzetet, ha a privatizáció nyomán ő kerül e pozícióba. Végül történt pozitív lépés is, mert az új törvényhez csatlakozóan életbe léptették az MRP-t, a munkavállalói résztulajdonosi programot, az 1992. évi XLIV. törvényt. A kormány tapasztalta ugyanis a privatizáció egyre fokozódó népszerűtlenségét és saját tekintélyvesztését, ezért elővette az amerikai ESOP magyar megfelelőjét, a még 1990 tavaszára elkészült MRP-t, pontosabban annak rontott és súlyos visszaélésekre lehetőséget adó változatát.

A központosított privatizáció teljes képéhez hozzátartozik a lakosság javára történt tulajdonosztás is, amit részint a kapitalizmus elfogadtatása, részint az a megfontolás vezérelt, hogy kistulajdonosokat teremtsenek és stabilizálják a kormányzó pártok helyzetét. Ez egyidejűleg több akciót jelentett: az állami bérlakások privatizációját a lakók részére; a termelőszövetkezeti vagyon üzletrész formájában való szétosztását, továbbá – a kárpótlás kapcsán – a földek elvételét a termelőszövetkezetektől, majd szétosztásukat; a nagyvállalati munkásszállások, irodaházak jó részének elvonását kárpótlási jegyért kiosztható befektetési alapok létrehozására és más célokra; végül az úgynevezett előprivatizációt, az állami üzletláncok kisebb üzleteinek elvonását és szétosztását, licitálással, nagyon kedvező feltételek mellett.

Mindezt kiegészítették a kisvállalkozói kör mesterséges létrehozását célzó akciók. Ilyen volt a vállalkozási alap életre hívása, s a bankoknak adott utasítás a vállalkozók “bátor” hitelezésére. Ezt a spekulánsok, az erre a célra alapított kft-ékkel, soha vissza nem fizetett hitelek felvételére használták ki, aminek számláját végül az ország egésze fizette meg a bankkonszolidáció formájában.

Az átgondolatlan, dilettáns lakossági vagyonjuttatás számos súlyos gond forrása, minthogy célzott hatásánál (széles tulajdonosi réteg létrehozása) az ország számára sokkal jelentősebbek a negatív mellékhatások.

Vagyonosztás a lakosságnak – a lakáshelyzet alakulása

E gondok egyikét a lakáshelyzet alakulására gyakorolt hatás jelenti. Az állami bérlakásoknak a bérlők, vagyis a bentlakók részére történt eladása a fő oka az önkormányzatok mai tehetetlenségének, annak, hogy az önkormányzatok – szociális bérlakások híján – képtelenek segíteni a rászorulókon (fiatalok, alacsony jövedelműek, nehéz helyzetbe kerülők). Szintén döntően ez az ok áll a lakásépítések leállása mögött is.

Az állami bérlakások az “átkosban”, a rendszerváltás előtt sem voltak egyszerűen bérlakások, mert a lakásbérleti viszony tartalmazta a tulajdonosi viszony bizonyos elemeit is. Így a lakásbérlet nem – vagy csak kivételes esetekben – volt felmondható, s a bérleti jogviszonyt az együtt lakó családtagok folytathatták. Sőt, eltartási szerződés megkötése esetén a bérlő a lakását tulajdonképpen eladta a járadékért. Kissé hasonló volt a helyzet a lakáscseréknél, ahol a nagyobb értékű lakásért az átadó lakásbérlő lelépési díjat, térítést kapott. Ez az állami lakástulajdon-rendszer igen hátrányos volt az államnak és előnyös a lakóknak, mert a lakás karbantartása a tulajdonos államot terhelte, míg a lakbér nemhogy a lakástőke kamatát, de még a lakás karbantartását sem mindig fedezte. Gyakorlatilag persze az alacsony lakbérek az alacsony munkabérek kiegészítését jelentették, amolyan borítékon kívüli bérkiegészítést. Tegyük hozzá: igazságtalanul elosztott bérkiegészítést, mert volt, akinek meg nem fizetett magas teljesítményével messze nem állt arányban rossz minőségű lakása, míg mások alacsony teljesítményük mellett így tarthatták meg még a felszabadulás előtt vagy később, szerencsés körülmények folytán megszerzett, s lakásszükségleteikkel arányban nem álló lakásukat. Igen sokan pedig, elsősorban a fiatalok, már nem részesültek ebben a juttatásban, s bár állami támogatással megszerzett, de keservesen összekuporgatott pénzből és alacsony jövedelemből törlesztett öröklakásban, szövetkezeti lakásban laktak.

A lakásrendszer az egyenlősdi fontos részét alkotta, s vitathatatlanul rendezésre szorult. A választott megoldás azonban a lehető legszerencsétlenebbre sikeredett, mert kiindulása és célja nem az új, piackonform helyzetbe való átvezetés volt, hanem egy külső cél, azaz minél szélesebb lakossági réteg tulajdonhoz juttatása. És (nem) mellékesen: a klientúra számára való lakásjuttatási lehetőség megteremtése.

Az állami bérlakásokat lakottan, az építési költség töredékéért adták el a bérlőknek. Például egy most (2001) 16-20 millió Ft valós forgalmi értékű lakást – mint lakottat – 2 millióra értékelve, ennek 15%-áért, 300 ezer Ft-ért és 10 éves törlesztésre adtak el, de ha a vevő készpénzzel fizetett, 40%-át ennek az összegnek is elengedték. Az önkormányzatoknak megszabott föltételekkel kötelezővé tették az eladást, eltekintve néhány kivételtől (műemlék-házak stb.).

Ez újabb súlyos igazságtalanságok forrása lett, mert akik a múltban jó helyen lévő, jó állapotú, értékes lakáshoz jutottak, fillérekért megvehették a lakásokat. A nagy többség azonban csak rossz állapotú, lelakott, bérkaszárnyai lakását vehette meg, szinte ugyanilyen áron. Mindezt kiegészítették korrupciós esetek, például amikor a hatalomhoz közel álló kőbányai körfolyosós lakását a diplomataellátó vállalat Stefánia úti, nagy értékű, luxus villalakására cserélte, amelyet azután mint bentlakó, törvényesen megvett, vagy amikor az új elit egyes tagjai megvásárolták magas beosztásukhoz kapott szolgálati lakásukat. Megint mások fizetőképtelen idős emberek nevében felvásárolták azok jó minőségű lakásait, s megegyeztek velük, hogy halálukig bent lakhatnak a lakásban, amelyhez a vevő örökségként jut majd hozzá. A társadalom szegényebb rétegei általában rossz minőségű lakásokat vehettek, s számukra az alacsony vételár is súlyos terhet jelentett, nem rendelkeztek a havi lakbérnél jelentősebb anyagi erővel, hogy fenntartsák, rendbe hozzák a lakást és a házat. Ugyanakkor a jómódúak, akiknek volt szabad rendelkezésű jövedelmük, jó állapotú, renoválásra nem szoruló lakásokat vásárolhattak.

A választott megoldás tehát nem szolgálta a meglévő lakások rendbetételét, legfeljebb az állami és önkormányzati költségvetés tehermentesítését, illetve a megoldatlan problémák áthárítását a lakosságra. Ez szükségszerűen vezet jelenleg újabb, egyre súlyosabb problémákhoz, például ahhoz, hogy a megvásárolt lakások fenntartási és törlesztési költségeit fedezni nem tudó, széles rétegek most már – az adósságuk fejében értéke töredékéért elárverezett lakástulajdonukból – kilakoltathatók.

Érdekes kérdés, hogy miért vásárolták meg a lakást sokszor olyanok is, akik számára ez nem volt ésszerű döntés. Kétségtelenül hatott a tömeghangulat („most kell vagyont, magántulajdont szerezni”), míg mások féltek, ha nem ők veszik meg a lakást, megvehetik mások, s rosszabb lakásba tehetik ki őket.

Öt év leforgása alatt az önkormányzati bérlakás-vagyon 85%-a került eladásra. (Összehasonlításul: az NSZK új szövetségi államaiban – a volt NDK-ban – 10 év alatt az állami lakások csupán 15%-a került magánkézbe.) A kialakult helyzet abszurditását jól mutatja a magyar lakáshelyzet összehasonlítása az Európai Unió államaiéval. Ott a lakások 56%-a van a bentlakó tulajdonában, nálunk 89%. Míg az EU-ban a lakások 21%-a piaci bérű bérlakás, 18% a szociális bérlakások aránya, s 5% az egyéb (például szolgálati) lakásoké, addig nálunk a piaci bérű bérlakások aránya 2%, az állami és önkormányzati szociális bérlakásoké pedig mindössze 6%. E helyzet következménye, hogy a fiatalok vagy az elváltak nem tudnak lakást bérelni, a fiatalok együttlakásra kényszerülnek a szülőkkel, az elvált házastársak egymással és az ezzel járó viharokkal, vagy magas albérleti díjat kényszerülnek fizetni, vagy – szélsőséges esetben – egyikük sorsa a hajléktalanná válás. Az önkormányzatoknak nincs szociális bérlakásuk az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe jutók megsegítésére, csak ha építenek ilyeneket. Az elpazarolt lakások tömeges pótlása reménytelen, még a leggazdagabb önkormányzatok számára is. A természetes folyamat – az, hogy a megürülő bérlakások visszaszálljanak az önkormányzatokra – megszűnt, hiszen ha a fiatalok lakáshelyzete már megoldódott, amikor a szülők meghalnak, a lakás nem az önkormányzatra száll, hanem mint magántulajdon az örökösökre, akik a fillérekből megvásárolt lakást már piaci áron értékesíthetik.

Az ország egyik igen súlyos problémája a lakásépítés rendkívül kedvezőtlen alakulása. 1975-ben még közel évi 100 ezer lakás épült. Ez 1980-ra 90 ezerre csökkent, majd folyamatosan tovább, 1989-re 51 500-ra. A rendszerváltással a lakásépítés üteme tragikusan visszaesett. 1993–94-ben csak évi 21 ezer lakás került átadásra, s bár 1995-ben ez a szám 25 ezerre, 1996–97-ben pedig 28 ezer fölé nőtt, 1998-tól újra csökkent: 1999-ben az országban mindössze 19 300 új lakás épült⁸. A lakásépítés nagy mértékű csökkenése mögött alapvetően a gazdasági helyzet romlása áll, összefüggésben a piacgazdasági transzformációs válsággal. Jelentős szerepe van azonban a lakásprivatizáció negatív hatásának is, amely a tőkebefektetéseket távol tartja a lakásépítéstől. Világos képet alkothatunk erről, ha áttekintjük a lakásépítkezés alakulását és az épülő lakások jellegét. Megváltozott az átlagos alapterület, az 1960-as évek 80 négyzetméteréről 100 négyzetméter fölé emelkedett. A lakásépítkezésnek ugyanis két típusa van. Az egyik a másként lakáshoz jutni nem tudók szerény, nagyon szerény építkezése, a másik az újgazdagok luxuslakás-építése, vagyis azoké, akik igényeik szerinti (zöld területen lévő, kertes, több száz négyzetméteres) lakáshoz csak így tudnak hozzájutni. A nagy probléma, hogy hiányzik a tőkebefektetésből épülő bérlakás; az 1999-ben átadott lakások 88%-a saját használatra épült. Kérdés, hogy a tőke miért nem érdeklődik a bérlakások építése iránt, jóllehet a lakások bérleti díja már fedezné az építési költség megtérülését, beleértve a tisztes profitot is. A magyarázat egyszerű. A fillérekért megvásárolt állami bérlakásokat a nehéz helyzetbe kerülők vagy az örökösök olcsón eladják. És bár egyre inkább kialakul a bérlakás-szektor, egyre több embernek van két-három, sőt akár tíz lakása is, s létezik már olyan gazdasági társaság is, amelynek közel ezer bérlakása van, mégsem a lakásépítés a rentábilis üzlet, hanem a privatizált, egykori állami bérlakások megvétele és bérbeadása. Ezeket azelőtt negyed-, harmad-, majd féláron meg lehetett venni, de még most is az érték kétharmadáért vásárolhatók meg. Jellemző, hogy 1999-ben a 19 300 új lakásnál egy nagyságrenddel több, 130 ezer lakás cserélt gazdát, jelentős részben tőkebefektetésként. Ez azonban azt jelenti, hogy a tőke nem finanszírozza a lakásépítést, s előre láthatólag még 5-10 évig, esetleg még hosszabb ideig nem is fogja – legfeljebb a luxuslakásokét –, mindaddig, amíg a privatizált lakásállomány föl nem szívódik.

A lakásépítést akadályozó hatást váltott ki a földprivatizáció is. A kárpótlás keretében a spekuláció fillérekért felvásárolta a városok és az üdülőövezetek építésre alkalmas területeinek zömét. Aki most építkezni akar, száz- vagy ezerszeres áron tőlük kényszerül telket vásárolni, ami jelentősen megdrágítja az építkezést.

Hajléktalanság és privatizáció

A rendszerváltás előtt is voltak Magyarországon hajléktalanok, de számuk töredéke volt a jelenleginek, amely egyes becslések szerint ma már 40 ezer, más számítások szerint pedig eléri a 120 ezret is. A régebbi hajlék nélküliek főleg magukon segíteni nem tudó szerencsétlenek, kisebb részben züllött emberek voltak, most azonban egyre több munkaképes, komoly ember válik hajléktalanná. A hajléktalanságnak több forrása van: az évente 2 ezer, a rendszerből kikerült állami gondozott, az 5 ezer kilakoltatott, valamint a börtönből szabadultak, meg az évi 25 ezer elvált egy része. Hozzájuk jönnek végül, de nem utolsósorban a munka reményében Pestre, városokba húzódó, kedvezőtlen régió-beliek, főleg falusiak. Azelőtt elhelyezésüket a munkásszállások biztosították; a börtönből szabadultak, az állami gondozottak, az elváltak is olyan munkahelyet kerestek, ahol munkásszállást kaptak.

A privatizáció során – a kárpótlás keretében történő széles vagyonjuttatás céljára – az Állami Vagyonügynökség kormányutasításra, szinte általánosan elvonta a vállalatok vagyonából a korszerű, modern munkásszállókat. Igaz, ezekre az épületekre munkásszállásként – a vállalatok munkaerő-problémáinak megszűntével, a munkanélküliséggel – egyre kevésbé volt már igény. (Más kérdés, hogy egy részükre azóta újra szükség lenne, például Győrben.) A kormánynak látnia kellett volna, hogy szükség volna rájuk szociális szükséglakásokként. Az átgondolatlan, dilettáns munkásszállás-privatizáció következtében az 1989. évi 60 ezer munkásszálló-férőhelyből mára 6 ezer maradt, hajléktalanságra ítélve az azelőtt ott lakó 54 ezer ember jó részét. A szállók felszámolásával megszűnt az újabb, folyamatosan lakás nélkül maradók helyzetének olyan amilyen, de mégis csak működő megoldása is.

A kellően végig nem gondolt reformlépések súlyos következményeire is figyelmeztetnek az általuk teremtett új keletű problémák: nemcsak a munkanélküli válik hajléktalanná, hanem fordítva is: a hajléktalan munkanélkülivé. A börtönből szabadulók jelentős része számára – akiket a család nem fogad vissza – elkerülhetetlenné válik a választás a hajléktalanság és munkanélküliség, vagy az újabb bűnelkövetés között. Ilyen összefüggés is van az egykori hibás döntés és a jelenlegi, mind rosszabb közbiztonság között. A rendszerváltozáskor a halálbüntetés megszüntetésével az új rendszer humanizmusát kívánta megmutatni. A hajléktalanság következtében ugyanakkor 1998–99 telén 61 ember fagyott meg az országban. A munkásszállások megszüntetése ártatlan embereket ítél kegyetlen fagyhalálra, másokat tűzhalálra, agyonveretésre. (A tömeges hajléktalanság, a hajléktalanok szükségszerű elnyomorodása és elzüllése – miként a sajtó tudósításaiból tudjuk – a szélsőséges elemeket sokszor kegyetlen tettekre készteti.)

A mezőgazdaság privatizációja – a falu tragédiája

E terület a privatizáció önálló részét alkotta, s mellékesen a lakossági vagyonosztás céljait is szolgálta. A mezőgazdasági privatizáció, Európa egyik legjobb mezőgazdaságának a szétverésével az okozója a mára szinte megoldhatatlanná vált agrárválságnak, s a falu mérhetetlen, immár robbanással fenyegető szenvedéséhez vezetett. A válságba vitt, korszerűtlen és megdrágult agrártermelés, miután felemésztette a mezőgazdaság minden tartalékát, napjainkban már az élelmiszerárak gyors emelkedését okozza, s ezzel táplálja az inflációt.

Elkerülhetetlen a kérdés: vajon mi volt az új, rendszerváltó elit elkeseredett termelőszövetkezet-ellenességének az oka, azon túl, hogy “minden rossz, ami volt”. A kérdés annál inkább indokolt, mert ebben a szektorban a piacgazdaságnak, a demokráciának már a rendszerváltás előtt is volt gyakorlata. A termelőszövetkezetek rendszerváltás előtti “félállamosításának” feloldásával a szövetkezeti tulajdon, s vele a tagság formális tulajdonosi léte és jogai valóságossá váltak volna. Európa valószínűleg legteljesítőképesebb, fejlődési ütemére nézve második helyen álló nagyüzemi mezőgazdasága ezzel átesett volna a privatizáción. Valódi tulajdonosok “jöttek volna létre”, akik tudnak is gazdálkodni. Miért nem élt vajon a rendszerváltó elit ezzel a lehetőséggel?

Több okra gyanakodhatunk. Az egyik, hogy az új elitben nagy szerephez jutottak a gazdag parasztság szövetkezetekből kimaradt, zömmel városba elszármazott utódai. Bennük a termelőszövetkezetesítés emléke, az 1950-es évek termelőszövetkezet-képe élt. A szövetkezetek megújulását nem élték át, nem értették meg, a szövetkezeti tagság meggazdagodása pedig irigységet és haragot váltott ki bennük. A régi-új urak úgy gondolták, itt az ideje a parasztság “helyretételének”. A másik okot alighanem az új elit készülődése jelentette a vagyon újrafelosztására, és ebben a vállalkozási tapasztalatokkal bíró, erős menedzsmentű, gazdag szövetkezetek komoly versenytársak lettek volna. A szövetkezetek nem is titkolták, hogy dán és holland mintára a mezőgazdasági felvásárló és ellátó kereskedelem, valamint az élelmiszeripar megszerzésére törekszenek, vagyis éppen arra, amire a külföldi tőke is pályázott. További ok lehetett az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás, amitől gazdasági megváltást reméltek, s aminek akadályát jelenthette a nyugat-európainál versenyképesebb, termelését jelentősen fokozni képes mezőgazdaság. A döntő tényező azonban az lehetett, hogy az új politikai elit szemében a termelőszövetkezetek önállósága éppúgy elviselhetetlen volt, mint a régi elit számára. A termelőszövetkezetek – szemben az állami iparral és az államtól függő értelmiséggel, sőt a gyenge, állami istápolásra szoruló vállalkozókkal is – saját gazdasági bázissal rendelkeztek, s így a valódi civil társadalomnak az elit számára nem kívánatos lehetőségét testesítették meg.

A “privatizáció” nevében az annak idején a szövetkezetesítésnél alkalmazott kíméletlen állami erőszakkal gázoltak bele a falu életébe, s verték szét a termelőszövetkezeteket, az 1991. évi kárpótlási törvény és az 1992-es szövetkezeti és átalakulási törvények, valamint különféle önkényes akciók segítségével. A folyamat főbb szakaszai: 1./ ellehetetlenítő jogi szabályozás (a termelőszövetkezet földtulajdonlásának megtiltása, a szövetkezeti törvény, az átalakulási szabályok előírásai stb.); 2./ a közös, osztatlan termelőszövetkezeti vagyon üzletrész formájában történő szétosztása a szövetkezeti tagok és – ami közgazdasági és jogi abszurdum – náluk nagyobb számú “kívülállók” (volt tagok és leszármazottaik) között; 3./ a kárpótlás, s ennek kapcsán a termelőszövetkezetektől elvont földek szétosztása, még csak nem is az egykori földtulajdonosoknak, hanem minden, egykori tulajdonukért vagy politikai okokból kárpótoltaknak; 4./ végül a tagi földek kötelező kimérése. Ezt kiegészítették az olyan gazdaságpolitikai módszerek, mint a mezőgazdaság magára hagyása a KGST megszűnéséből fakadó értékesítési gondokkal, az agrárolló szélesre nyitása, a hitelkivonás, a diszkriminatív adóztatás és támogatás.

Mindez az agrártermelés több mint 40%-os csökkenéséhez, s vele tömeges falusi elszegényedéshez vezetett. A mezőgazdaság – a gazdálkodók nyomora és túlmunkája ellenére – drágán, rossz minőségben és – ami talán a legsúlyosabb, mert minden fejlődést és kibontakozást szinte lehetetlenné tesz – a végtelenségig elaprózott birtokviszony közepette termel. Mellesleg ez az oka az ország elgyomosodásának, s az allergiabetegségek tömegessé válásának is. Mindennek rendbetétele az ország erejét felülmúló erőfeszítéssel is szinte reménytelen, csak hosszú távon, a falusi lakosság súlyos szenvedései árán lehetséges. A kárpótlással visszatértek a Horthy-időkre jellemző állapotok, amikor a földeknek csupán fele volt a földet megművelő falusiak kezében. Ma már a nyomorgó falu évente súlyos tízmilliárdokat kénytelen kifizetni a földet felvásárló, zömmel városi (részben külföldi) spekulánsoknak. A kárpótlás nyomán elszabadult spekulációs földvásárlás a városok és az üdülőhelyek bekerítéséhez, a lakás- és útépítést – s egyáltalán, az ország fejlődését – megvámoló, óriási vagyonokat teremtő telekspekulációhoz vezetett.

A privatizáció közvetlen gazdasági hatásai

A privatizációnak döntő szerepe volt a GDP 20%-s csökkenésében, a jövedelmek gyors és szélsőséges differenciálódásában, a másfélmillió munkahely megszűnésében, amiért – objektív vélemények, sőt, privatizációbarát szakemberek óvatos becslése szerint is – 30-40%-ban közvetlenül felelős.

A privatizációval kapcsolatban öt fő negatív gazdaságpolitikai jelenséget kell megemlíteni.

1. A privatizációs tőkekivonás

A privatizáció súlyos tőkekivonást jelentett az amúgy is tőkeszegény gazdaságból. A privatizáló a felvett bankhitelét és az E-hitelt a vállalat vagyonának értékesítéséből és a vállalat profitjából fizette ki, kamatostul. Ez azt jelentette, hogy a jó vállalatok nyeresége – hiszen ezeket privatizálták elsősorban – ezután már nem a vállalat, vagyis a gazdaság fejlődését szolgálta, a privatizációs bevételt pedig az állam fölélte. Tegyük hozzá, hogy az általában dzsentroid magatartású – kisebb részben a régi, főként azonban az új elitből kikerülő – privatizálók a megmaradt nyereség jelentős részét saját luxusfogyasztásukra fordították. Első dolguk volt 500–1000 négyzetméteres rózsadombi, pasaréti luxusvillák építése, sokmilliós gépkocsik vásárlása stb. Más kérdés, hogy éppen ezért jelentős részük kezéből hamar ki is csúszott az “ebül szerzett jószág”.

2. A “hízott disznó effektus”

Ezen azt a jelenséget értjük, amikor a privatizáló nem működtetésre vásárolja meg a céget, hanem azért, hogy az olcsón megvásárolt vállalat kiárusításával jelentős nyereségre tegyen szert. Palotás János például, az MDF elnökségi tagjaként és képviselőként 10 millió Ft saját pénzzel, 824 millióért vásárolhatta meg a Pharmatradet, amihez a Postabanktól 260 millió Ft kölcsönt vett föl, a többit pedig E-hitelből egyenlítette ki. Ezután az egyébként igen jó vállalatot 1,4 milliárd Ft-ért kiárusította. Ebből 200 milliót a cég tulajdonában lévő Medimpex-részvényekért kapott, 1,2 milliárdot pedig az ÁVÜ által 400 millióra értékelt székházért. Így közel 600 millió Ft tiszta haszonra tett szert, s nemsokára már csak néhány ember dolgozott a céget reprezentáló irodában, azok is csupán azért, hogy a 7%-os E-hitelt ne kelljen visszafizetnie – hiszen a cég létezik. Így a közel 600 millió Ft, 7% kamatú E-hitelt 20% fölötti kamatra betehette a bankba, s az még hosszú évekig igen jelentős kamatnyereséget hozott számára. Ehhez természetesen az kellett, hogy a magyar privatizációs törvény megengedje a vállalatok 75%-os, sőt 100% közeli vagy akár 100%-os felvásárlását. Ugyanez az USA-ban vagy Németországban törvénybe ütközik, s mint “tényleges tevékenység nélküli” spekulációs haszon részleges vagy teljes elvonásra kerül, sőt esetleg büntetőeljárást is maga után von.

3. A külföldiek piacfelvásárlása

A külföldi privatizálók egyik célja az állami, monopolkereskedelmi hálózatú vállalatok felvásárlása volt. A Cipőboltot a Főnícia, a Csemegét a Meinl, a Ruházati Boltot a Kleider Bauer, az Ofotértet, az Azúrt és a Domust a Fotex vásárolta meg, de említhetjük az Ápisz vagy a Keravill példáját is. A külföldi privatizálók másik célterülete a biztos belső piaccal rendelkező monopolvállalatok voltak: az alapanyagipar (tégla-cserép, cement) és az útépítő vállalatok. A vásárlás gyakori célja volt a Magyarországra exportálni kívánt termékek konkurenciájának kivásárlása is: a sor hosszú, az élelmiszer-kereskedelemtől az élelmiszeripar (cukor-, növényolaj-, hús-, tejipar) kulcsüzemeinek a felvásárlásáig. Ezáltal a privatizáló cégek monopolpozíciót szereztek, elsősorban a mezőgazdasággal szemben, de a lakossággal, a fogyasztókkal szemben is.

4. A privatizáció recessziós hatása

A modern, huszadik századi kapitalizmus jellegzetes vonása, hogy a menedzsment jó üzletmenet idején is igyekszik az osztalékot mérsékelt keretek között tartani, s hogy tőkét halmoz fel. Ezt teheti fejlesztéssel, székház-, üdülő- vagy munkásszállás-építéssel, részvényvásárlással, bankbetétben stb. Romló piaci helyzetben, recessziókor a vállalatvezetés mozgósítja a tartalékokat, s azokból fedezi a cég alkalmazkodását (racionalizálás, a termelő berendezések, termékek megújítása stb.) – ezáltal biztosítja a vállalat fennmaradását. A menedzsment a tartalékokból tud recesszió idején is – saját helyzete stabilizálására, a nyereség csökkenése ellenére – osztalékot fizetni.

A magyar privatizációs gyakorlatban az ÁVÜ ezeket a tartalékokat a kormány céljaira elvonta. Gátlástalanul megfosztotta a vállalatokat a túlélést biztosító, még talpon maradt, legjobb egységeiktől. (Így vonták el például a Szolnoki Vegyiművektől a mosószer-gyáregységet – a Henkel számára –, s ráadásul a megmaradt vállalattal igen előnytelen energia-, illetve infrastrukturális szolgáltatásokat is felvállaltattak.) A maradék mobilizálható vagyont és a nyereséget aztán a privatizáló használta föl hiteltörlesztésére, nemegyszer luxusfogyasztására. A tartalékaitól és nyereségétől megfosztott vállalat ezek után nem élte túl a rendszerváltással együtt járó transzformációs válságot: nem volt miből fedeznie az elveszett keleti piacokat helyettesítő új, nyugati piacok megszerzésének költségeit, főleg pedig a piacváltással együtt járó jelentős többlet-forgótőkeszükségletet. A tőkés piacokon a fizetési határidő 3 hónap vagy még hosszabb idő, szemben a KGST-szállításoknál szokásban volt azonnali fizetéssel. A vállalatok eladósodtak, a magas, inflációs kamatok csődbe vitték az egyébként piaccal rendelkező, nyereségesen termelő, jó vállalatok egész sorát.

5. A tulajdonos államot kiszolgáltató privatizációs technika

A privatizáció alkalmazott módszerei dilettánsak voltak, vagy talán “magasabb szempontoknak” engedelmeskedtek. A vállalatokat részvényeik, üzletrészeik eladásával privatizálták úgy, hogy az adás-vétel elvált a vételár kifizetésétől. Így, ha a vevő nem fizetett, a részvényekkel akkor is rendelkezhetett. Az állam, illetve az ÁVÜ pedig perelhette a vételárat.

Ez történt a Dimag, a diósgyőri volt Lenin Kohászati Művek esetében is. A vevő, a Nuevometál-Szojuzruda osztrák-orosz konzorcium a 60 milliárd Ft értékű, 12 milliárd Ft könyv szerinti vagyonú cég megvásárolt részvényeinek az árából csak 20 millió Ft előleget fizetett ki. A részvénycsomag birtokában Klicsu úr, a konzorcium képviselője megválasztatta magát vezérigazgatónak. Tekintve, hogy a vezérigazgató leváltásához 75%-nyi részvénytöbbség szavazata kell, s a részvények jelentős része – bár nem fizette ki – az ő tulajdonában volt, mindaddig, amíg a per le nem zárult, vezérigazgatóként rendelkezett a vállalattal. Magáncégébe vitte át a vállalati értékesítést, így a Dimag súlyosan veszteséges lett. Ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy az állam által nehezen visszaszerzett, akkorra már 9 milliárd Ft többletadóssággal rendelkező Dimag csőd közeli állapotba került. Hasonló helyzet volt a Co-Nexus vagyonkezelésébe adott, 4 milliárd Ft értékű vállalatcsoporttal is. A Co-Nexus a szerződés öt éve alatt szabadon gazdálkodhatott – jóllehet hamar láthatóvá váltak a problémák –, hogy azután a vagyonkezelés lejáratának idejére csupán 800–1200 milliós vállalati vagyon maradjon meg. Ide sorolható az eladott állami gazdaságok története is. Gróf Batthyány Ádám – Antall József tanácsadója – néhány száz hektár ausztriai földje árán megvásárolhatta a Zalaegerszegi és a Péllpusztai Állami Gazdaságot, az agrobankos Kovács Mihály a Környei Mezőgazdasági Kombinátot stb. Az eladott vagyonhoz, a majorokhoz az ÁVÜ vezetői tartós bérletbe adták az állami tulajdonban maradt földet, aranykoronánként 3 kg búza bérleti díjért. Tudnunk kell, hogy a szövetkezetek 1989 előtt a tagoknak aranykoronánként 4 kg búza földjáradékot fizettek, s tegyük hozzá azt is, hogy jelenleg aranykoronánként 15–40 kg búza a szokásos földbérleti díj.

II. Az igazság a „privatizációs siker-sztoriról”

A hazai privatizációt úgy szokás emlegetni, mint “piaci privatizációt”, azaz készpénzes eladást. A folyamatot elemezve azonban arra döbbenünk rá, hogy a valóságban Magyarországon is vagyonosztás történt, csak nem az egész lakosság, hanem csupán az új elit és remélt klientúrája számára; sajátos “kuponos” privatizáció valósult meg.

A lakosság aligha fogadta volna el, hogy kuponra, töredék áron, nem mindenki egyformán vásárolhat, hanem egyesek 50–100 milliós vagy akár milliárdos vagyont szerezhetnek. Ezért a privatizáció formailag készpénzes eladás volt. A valóságban viszont az, “akiért a kormánytelefon szólt”, egész vállalatokat vehetett meg – mélyen leértékelve, E-hitelre vagy áron alul vásárolt kárpótlási jegyért. Ám ennek fedezete sem saját hitelképessége volt, hanem a megvásárolt vállalat. A kedvezményezett még az E-hitelhez előírt készpénzt vagy a kárpótlási jegy vásárlására fordított pénzt is a megvásárolt vállalat vagyonára kapott bankhitelből fedezhette – föltéve persze, ha a bankban is “szólt érte a telefon”. És ne feledjük azt sem, hogy sokan a bankhitelt sem fizették vissza: privatizáló, hitelt felvevő kft-jüket, a privatizált vagyont értékesítve, Kaya Ibrahim-, Joszip Tot-féle fantomcégek segítségével eltüntették.

Ahol láthatóvá vált, hogy a “magyar piaci privatizáció” – vagyonosztás az új elit számára

A sok vitát kiváltott AGROBANK-ítéletek (az első és második ítélet és a két ítélet ellentmondása) úgy mutatják a magyar privatizáció lényegét, ahogy a tájat megvilágítja egy pillanatra a villám. Ahogy a matematikában két mínusz egyenlő plusszal, úgy egyesült az első ítéletnél “törvényes” állapotba a csalárd privatizációs technika és annak csalárd kihasználása.

Nézzük, mi a történet lényege – nem jogi szempontból, hanem közgazdaságilag, jobban mondva paraszti ésszel! Ha nincs a privatizációhoz valódi vásárlóerő – és nálunk ez volt a helyzet, eltérően a fejlett tőkés országoktól –, akkor az állami vagyon legkönnyebben úgy privatizálható, ha minden állampolgár a köztulajdon szétosztásakor töredék áron és egyenlően kap vagyonrészt, részvényeket (utalványt, kupont stb.). Nyitott kérdés persze, hogy ez a kisrészvényes valódi tulajdonos lesz-e, vagy fillérekért eladja kapott részvényeit (utalványát) spekulánsoknak, s kérdés, hogyan alakul az ipar fejlődése stb. Főleg pedig megoldatlan a hatalomba került új elit vagyonhoz jutása, hiszen el lehetne-e fogadtatni a közvéleménnyel olyan nagyon kedvezményes utalványrendszert, ahol nem egyenlően kap mindenki, hanem az egyenlőbbek – akik közel vannak a tűzhöz – százmilliós, milliárdos értékben jutnak vagyonhoz, s egyből milliomosok lesznek.

Ennek a problémának volt “szellemes” megoldása a magyar “piaci privatizáció”. Ki kifogásolhatta, hogy a kormány nem osztogat, hanem eladja az állami tulajdont versenypályázaton? Ha pedig egy vevő több százmillióért vagy akár milliárdért vásárol, annak csak örülni lehet.

És most arról, amiről nem illett beszélni, s amit az emberek nem is tudtak, amíg nem lett Agrobank-ügy. Hogy nagyon alacsony a vételár? De hiszen a piacgazdaságban minden annyit ér, amennyit adnak érte – szólt az ÁVÜ ideológia. Egyébként sincs hazai vásárlóerő, és örülni kell, ha magyar az új tulajdonos. Hogy a vevő csak 2%, illetve maximum 15% készpénzzel vásárolt egzisztencia-hitelre? Ne tévedjünk, az egzisztencia-hitel fedezete sem a vevő vagyona, hitelképessége volt, hanem a megvásárolt vagyon. A banktól a 2–15%-os készpénzrészhez felvett valódi hitelt is arra kapta a vevő és abból fizette vissza, ugyanúgy, mint majd az egzisztencia-hitel kamatait és részleteit 15 éven át. Végül pedig az egzisztencia-hitel 7%-os kamatú, amikor az infláció 28–35%, vagyis a vevő évi 21–28%-os hitelelengedésben is részesült…

Vannak további titkok is: az, “akiért a telefon szólt”, tudta, melyik vállalatot érdemes megvenni, mert magasan nyereséges, vagy van jól eladható, jelentős vagyona – irodaháza, üdülője, részvényei –, s mikor lehet rá pályázni, esetleg meghívásos zárt pályázaton, ahol a nyertes ajánlhatja maga mellé az előírt másik két ajánlattevőt, vagy ha nyílt is a pályázat, érvénytelenítik, ha nem megfelelő a nyertes.

Az ügyész, a nyomozó, az államférfivá lett politikus, ha a gazdaságpolitikai, pénzügyi “titkokat”, a részleteket nem is, de az etikátlan végeredményt látta. Látta, hogyan jutottak óriási vagyonokhoz az új elit erre “érdemes” tagjai, az éppen a vagyonjuttatással szervezett klientúra. S látta azt is, hogyan vámolta meg az egyik, a végrehajtásba bekapcsolt bank az osztogatást. Végre egy ügy, amit meg lehet bolygatni, s ha egy szálat kihúznak, az egész szövet megbomlik.

A dolog felülről nézve ilyen egyszerű volt, a rendőrség ezért volt olyan biztos a dolgában, s tartóztatott le bátran. Nem számolt azonban az ellenérdekeltekkel, főleg pedig azzal, hogy azoknak van mire hivatkozniuk. A kormány és a parlament ugyanis “piaci privatizációt” ígért, és mivel ennek ellentmondott a valóság, az új jogszabályoknál figyelemmel voltak e probléma áthidalására, vagy legalábbis ebben a szellemben értelmezte a bírósági gyakorlat a törvényeket. Formailag a privatizáció üzleti alapon történt: versenypályázaton kialakult ár, fizetés készpénzzel, illetve bankhitellel (egzisztencia-hitel), ami formálisan ugyanaz. Nincs állami hivatal és általa kiadott kedvezményes utalvány, mint amilyen pl. a kárpótlási jegy. Az egzisztencia-hitel formailag bankhitel, melyet a bank szabályos elbírálással ad, és jogosult megtagadni, ha úgy ítéli meg. Jóllehet a valóságban az egzisztencia-hitel nem pénz, hanem állami tulajdonra szóló vásárlási utalvány, amelyet a bank csupán kiközvetít. Csak privatizációra használható fel, éppen úgy, mint a kárpótlási jegy, s nem ölthet pénzalakot. A hitelforma azonban ezt eltakarja, legalábbis jogilag, ha a bíróság úgy akarja értelmezni a törvényeket.

A piaci privatizáció látszatának biztosítására bekapcsolt banki szereplő – különösen, amikor egy privatizált bankról van szó, mint az Agrobank esetében – látja, hogy az ő segítségével hatalmas vagyonokat juttat az állam. Hogy ezt megvámolja, nem kell mást tennie, mint komolyra fordítani a neki szánt formális funkciót. Jó lehetőség erre, hogy az állami bankok ódzkodnak a sok munkával és legalábbis erkölcsi felelősséggel járó egzisztencia-hiteltől, ami a banknak nem sok hasznot hoz, nehéz ezért ilyen hitelt kapni tőlük. Nos, az Agrobank beszállt az egzisztencia-hitelezésbe, és élve a lehetőséggel, megvámolta a részvételével osztogatott vagyont. Annak adott egzisztencia-hitelt – ami a vagyonhoz jutás feltétele –, aki az általa kijelölt cégnek – több ilyen céget alapított – átengedte a zsákmány egy részét. Ez, ha az ügyész nevén nevezi a történteket, bűntény.

Az első ítélet bírósági tárgyalásán azonban kisült, hogy nem akarják nevén nevezni a történteket, mert akkor a privatizáció titkát is megnevezik. Formálisan ugyanis a bank hitelezett, és úgy tett, mintha az tényleg az ő pénze, rizikója lenne és nem állami vagyonra szóló utalványt adna tovább. Ezt csak úgy lehet leleplezni, ha feltárják, hogy a magyar “piaci privatizáció” nem pénzért történő eladás, hanem a közvagyon szétosztása volt, ugyanúgy, mint a kuponos, csak nem általában a lakosságnak, hanem a hatalmon lévő elitcsoportok tagjait juttatta vagyonhoz.

A feljebbviteli bíróság – nyilván bonyolult jogi formában és közvetetten – felvállalta ítéletében ennek legalább részleges kimondását, ami jogérzéküket és személyes becsületüket tükrözi. És amiben valószínűleg szerepet játszott a megváltozott gazdasági környezet is. A privatizáció a végéhez közeledett, így titkai már nem voltak olyan szentek. Másrészt az 1995-ös új privatizációs törvény már elsősorban készpénzes eladást írt elő – háttérbe szorítva az elitnek való vagyonjuttatást –, és csak annak meghiúsulása után engedélyezett legfeljebb 50%-os, maximált összegű egzisztencia-hitelre történő privatizációt, előnyben részesítve a vezetői-munkavállalói kivásárlást.

A privatizációs bevétel és felhasználása

Az “osztogató-felélőnek” nevezhető első privatizációs korszak alatt az állami termelő vagyon tőkéjének, névérték alapján számolva, 47,18%-a került privatizálásra⁹, üzleti érték alapján azonban feltételezhetően több mint 70-80%-a. Ez utóbbi állítás megalapozottságát megértjük, ha tudjuk, hogy az anyagi ágak vállalatainak 1989. évi, saját vagyonra vetített bruttó eredménye jónak mondható, átlagosan 7,9% volt, de ezen belül a privatizálásra váró egyes vállalatoknak igen eltérő volt a saját vagyon alapján számított vagyonarányos nyeresége, amely az üzleti értéket meghatározza.

Amint az 1. sz. – a vállalatok saját vagyon alapján számított vagyonarányos nyereségének alakulását bemutató – táblázatból látható, a 6%-nál magasabb eredményű cégek aránya kísértetiesen egybe esik a privatizált vállalatokéval, és – bár erről feldolgozás tudomásunk szerint nem készült – számos eset ismerete alapján joggal föltételezzük, hogy a magyar ipar színe-java került privatizálásra. Biztos, hogy maradtak privatizálatlanul jó vállalatok is. Ugyanakkor gyenge, 6% alatti vagyonarányos nyereségű nagyvállalatokról tömegesen választották le önálló társaságokba és privatizálták a legjobb gyáregységeket, tevékenységeket, 15-20%-s vagy még magasabb nyereséggel.

Ha a saját vagyon névértékének elfogadjuk az 1. sz. táblázatban szereplő 1722,6 milliárd Ft-ot – ami a valóságosnál jóval kevesebb –, akkor az értékesített 47,18%-nyi vagyon névértéke 812,7 milliárd Ft, azaz a teljes 400 milliárdos vételár 49,2 %-os értékesítési átlagárat jelent. Tegyük hozzá: ha a helyesbítést úgy végezzük el, hogy csak a tényleges árbevételt vesszük tekintetbe – vagyis az E-hitelre, kárpótlási jegyre történt eladást nem –, ebben az esetben az értékesítési átlagár, azaz a vagyonnak készpénzben (forintban és devizában) kapott vételára már csak 31,6%-ot tesz ki. Végül, ha a vételárat helyesbítjük az inflációval – hiszen évről-évre gyorsan inflálódó pénzért privatizáltak (lásd a 2. sz. táblázat utolsó oszlopát), és abban törlesztették az E-hitelt is, amely 15 éves futamidejű, tehát még jobban, szinte nullára leértékelődik –, akkor a teljes vételár csak 154,7 milliárd, a készpénzben befolyt ár pedig csupán 101,3 milliárd Ft. Vagyis a tényleges vételár 19, illetve 12,5%-os, és akkor még nem számoltunk az üzleti értékkel, amely átlagosan is több mint másfélszerese a névértéknek.

A másik értékelési szempont, amit nem árt figyelembe vennünk, az az, hogy a privatizált vagyon 46,9%-át a külföldiek vásárolták meg, s csak 53,1%-a maradt hazai tulajdonban, ha ugyan maradt, mert a hazai privatizálók egy része ugyancsak a külföldiek megbízottja volt. Más kérdés, hogy a készpénzbevétel 73,1%-a külföldieknek történő eladásból származott, és csak 26,9%-a hazai vevőktől. Ami azt is jelenti, hogy a külföldiek, névértékre vetítve, 49,3%-os átlagos készpénzáron vásároltak, míg a hazai privatizálók készpénzben a névértéknek is csupán 16%-át fizették. Mindezek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a privatizáció nem eladás, hanem vagyonosztás volt.

Végül tudnunk kell, hogy a 1989-es nyilvántartási áron mintegy 1200 milliárd forintot (kb. 20 milliárd dollárt) kitevő értékesített állami vagyon vételárából – jóllehet a készpénz 73%-a devizában folyt be – egyetlen dollárt sem fordítottak az 1989-ben 20,4 milliárd Ft-nyi külföldi adósság kifizetésére. A leértékelten eladott állami vagyon privatizációs bevételét a rendszerváltással együtt járó transzformációs válság és a kormány gazdaságpolitikája következtében megnövekedett állami költségek fogyasztották el. Így 1994-ben az első privatizációs korszak, az állami vagyon felének – tegyük hozzá, színe-javának – értékesítése után 20,4 milliárd helyett 28,1 milliárd dolláros államadóssággal zárult.

A privatizáció nyertesei

A kérdés jelentőségét az adja, hogy a társadalom jelenlegi s egyre fokozódó szétszakadása a politikai harc aktuális témájává teszi az újgazdagok milliárdos vagyonainak eredetét. A jobboldal persze kevésbé kíván a hazai rendszerváltásra jellemző, spekulációs vagyonszerzési főutakról (olajszőkítés, ÁFA-csalás, hitelszédelgés, politikai-hatalomfüggő korrupció és kliensi vagyonjuttatás, telekspekuláció…) s a nyílt bűnözésről (autólopás, prostitúció, drog stb.) beszélni, amit döntően a rendszerváltás termelt ki, s amiben ilyenformán mindenekelőtt a hozzá közel állók a sárosak. Inkább a régi sémát melegíti fel: az MSZMP-s elit menekülését, “a hatalom vagyonra váltását” – amiben volt némi igazság a spontán privatizáció kezdeti szakaszán –, s ezt egybemossa az “utódpártnak” bélyegzett MSZP-vel, általában a baloldallal, sőt a “bal-liberálisokkal” is. Politikai szükségesség ezért, hogy a valóságos folyamatok tudományos feltárásáig legalább a téma minőségi elemzését elvégezzük.

Az említett vagyont szinte teljesen az Antall-kormány idején adták el, hiszen a privatizáció ténylegesen akkoriban indult el. A megállapítások így csak elméletileg vonatkoznak a Németh-kormány alatt végbement spontán privatizációra. Ez ugyanis méretét tekintve nem volt számottevő: mint láttuk, az 1990. évi privatizációs bevétel csupán 670 millió Ft-ot ért el, s annak is jelentős része már a központosított privatizáció idejére esett. (Ezt persze némileg kiegészítették féllegális vagyonátjátszások). A következő három év privatizációs bevétele ezzel szemben 277 milliárd Ft volt, és ebből már 1991-re 31 milliárd esett.

Az Antall-kormány a “központosított privatizáció” rendszerét annak szem előtt tartásával alakította ki, hogy az segítse a tőkés középosztályt és annak az új, rendszerváltó elitből való kiemelkedését. Az elsődleges privatizálók és patrónusaik ezért ebből a körből kerültek ki, természetesen a külföldiek mellett, akik mindazonáltal a fő vásárlók voltak, hiszen a kormány egyre jobban rászorult a pénzükre, sőt politikai támogatást, védelmet is remélt tőlük. Általában azonban a külföldi privatizálók mögött is megtaláljuk az új elit sápot szedő, patronáló tagjait.

Érdekes, hogy ennek ellenére az újgazdagok között náluk nagyobb súllyal vannak jelen más csoportok. Ennek oka a másodlagos privatizáció: a “zsákmány” a hozzá nem értő tulajdonosoktól sokszor második, harmadik kézbe került. Konkrét esetek tanulmányozása alapján azt láthatjuk, hogy a főként “másként gondolkodó”, humán értelmiségiekből, a gazdaság kis képességű, sértett “osztályvezető-helyetteseiből” és a régi középosztály maradványaiból verbuválódott új elit számára idegen volt a tőkés funkció. Ezért – s fogyasztáscentrikus életvitelük miatt – kicsúszott kezükből a megszerzett vagyon, ami az esetek jelentős részében a tőkés létre felkészültebb technokratákhoz s általában az újgazdagokhoz került. Szinte kivétel, aki közülük talpon maradt, mint például az MDF-elnökségi tag Széles Gábor és Palotás János, a két állami gazdaságot privatizáló Batthyányi Ádám gróf – akiből alighanem az ország legnagyobb földbirtokosa lett –, vagy a család cégét visszaszerző Zwack Péter. Igaz, utóbbiak külföldről tértek haza.

A rendszerváltás első korszakának nagy nevei közül napjainkra alig néhányan maradtak a felszínen, bizonyítva, hogy a privatizáláshoz és az első idők gátlástalan spekulációihoz más képességek kellenek – politikai-kliensi kapcsolatépítés és/vagy patrónus-szerzés, hazardírozás, korrumpálás –, mint a vagyon működtetéséhez, megtartásához és gyarapításához. Hol vannak már az első idők olyan nagy sikercégei, mint a Control, a Kontrax, a Mikrosystem, a Hepta-Ybl Bank, a Co-Nexus, vagy a kicsit későbbiek közül a Kordax, a Reál Bank, a Globex Holding, a WV Lysing, az Első Magyar Faktorház? Jó részük sorsa a csőd, a felszámolás, néhánynak pedig a bűnvádi eljárás lett. S hol vannak a hajdani sikeres nagyvállalkozók: a székesfehérvári Mach művek, a kazánkirály, Petőfi-kutató és kisgazda képviselő Morvai Ferenc, az ózdi Petrenkó, Lupis vagy Stadler? Az 1992-ben a Centrum Áruházláncot privatizálni akaró tíz vezető nagyvállalkozóból mostanra csak négy van talpon, négynek a cége csődbe ment s megszűnt, kettő elítélve, illetve letartóztatva.

Jelentős csoportot alkotnak a régi elit képviselői, az egykori állami, politikai vezetők, menedzserek, értelmiségiek is. Ennek kettős a magyarázata. A nyolcszázezres párt a szélesen vett elit, az értelmiség és a technokrácia zömét is felölelte. A régi elitből jött újgazdagok nagy része egyszerűen technokrata, aki párttag volt az állampártban, azután pedig a vagyon jelentős része náluk landolt, mert ők értettek s értenek hozzá. E réteg fiatalabb nemzedékéből kerülnek ki jórészt a multik gyárainak, bankjainak, biztosítóinak magyar menedzserei is. A magyarázat másik fele, hogy az új, rendszerváltó elit krémje – vezetési tapasztalatok híján – klientúrájába sokakat átvett a régiekből. Gondoljunk csak a volt KISZ-vezető, majd ÁVÜ-főnök Csepi Lajosra, vagy az MSZMP Társadalomtudományi Intézetében vezető posztot betöltő Kolosi Tamásra, s a menedzserek – főként bankárok – jelentős csoportjára. Ezek egy része végleg átkerült az új elitbe, de a többiek is csak fokozatosan szorultak ki a vezetésből. Kiegészítette a folyamatot, hogy a privatizációba összeköttetéseik révén bekapcsolódó új elit tagjai is rászorultak a régiek tapasztalatára, segítségére.

Akiknek a szerepe a vártnál sokkal alacsonyabb volt, az a rendszerváltás előtti kisvállalkozók, az első vállalkozók köre. Azért itt is voltak olyanok, akik kiemelkedtek, mint a Videotont privatizáló Széles Gábor, vagy a Fotexes Várszegi Gábor. Az új gazdasági elitbe a legkülönbözőbb rétegekből érkeztek vállalkozók és spekulánsok (mint a juhászból lett Tászi-üzletkötő, Stadler, a kisvállalkozó Petrenkó, az újságíró Fenyő, a hivatásos táncos Klapka), illetve frissen végzett, nem túl gátlásos értelmiségiek (a Fideszes Varga Tamás, Kövér Szilárd, Schlecht Csaba, Tóth Béla…) Sőt, nem egyszer volt bűnözők is bejutottak a nagy privatizálók közé. Sepsi László, az 1996-ban a húsz legnagyobb kereskedelmi vállalat egyike, a Sepsiker tulajdonosa régebben lopásért két évet ült, s betörésért és gépkocsi-lopásért is nyomoztak ellene; a FIK Rt-t privatizáló Kovács Tibor és Rózsa Ferenc 1981-ben a tököli börtönben kötött ismeretséget. (Az utóbbi privatizálta egyébként a Budalakk-birodalmat és a Dunalakkot is.)

A privatizáció vesztesei

A privatizáció hazai és külföldi kedvezményezettjei – beleértve a privatizációs bevételeket folyó kiadásai fedezésére használó kormányt – természetesen nem valamiféle szerencse folytán birtokba vett, gazdátlan állami tulajdonon osztoztak, hanem a nyugdíjasok öregségükre gyűjtött vagyonán és – a ledolgozott évek arányában – valamennyi dolgozóén.

Közismert, hogy a nyugdíjasok a rendszerváltás nagy vesztesei. A nyugdíjak vásárlóereje 1999-ben alig volt több mint az 1989-es vásárlóerő 80,1%-a (az alacsonyaké valamivel magasabb, a magasaké sokkal alacsonyabb). A panaszkodó nyugdíjasok a hatalomtól azt kapják, hogy így is túl nagy terhet jelentenek a társadalomnak, a dolgozók és a fiatalok tartják el őket. Ezen nem változtat az sem – mondják –, hogy nem tehetnek arról, hogy nem volt módjuk öregségükre megtakarítani; majd az új nyugdíjrendszerben – legalább részben – lesz. Viseljék hát békességgel nyugdíjuk elinflálódását, a nyugdíjkorhatár felemelését 62 évre, s azt, hogy amíg az infláció a magasabb, addig a nyugdíjak emelése a béreket követi, ha pedig az infláció a béremelkedés alá csökken, attól kezdve az inflációt.

A logika következetes – és úgy igaz, hogy nem igaz. Az emberi társadalom örök törvénye, hogy a nemzedékek egymás vállán állnak. Az új nemzedék az előző által gyűjtött vagyonban él, az általa épített házakban lakik, az örökölt földeken, műhelyekben, gyárakban dolgozik, s tartja el az időseket. Az öregekről csak a nagyon szegény társadalmak nem gondoskodnak (űzik el őket koldulni, küldik a hegyekbe meghalni) – no meg néha a gonosz, kapzsi örökösök. Ez ellen nyújtanak védelmet a törvények és bizonyos erkölcsi normák. A nemzedéki együttműködés gyakorlata a társadalmak fejlődésével változik. A hagyományos paraszti, kispolgári társadalmakban a fiatalok öröklik a házat, a földet, a műhelyt, és az öregek a családban élnek. Az ipari társadalmakban az emberek takarékoskodnak öregségükre, házat vesznek, bankbetétet, részvényeket gyűjtenek. Ezt egészíti ki a második világháború óta a jóléti állam szerény nyugdíja. Az új, posztindusztriális korban kialakult a nyugdíj- és befektetési alapok rendszere, és egyre inkább ezek (mögöttük pedig a megtakarító nyugdíjasok, a bérből, fizetésből élők) a vállalati részvények zömének a tulajdonosai. Az emberek öreg-korukban az alapokban összegyűjtött (örökölhető) vagyonukból, vagy még inkább az azért kapott életjáradékból élnek. Az államszocializmus a köztulajdon talaján állt. Hogy ez helyes és jó volt-e, az más kérdés, mindenesetre létezett egyfajta közmegegyezés, hogy a fizetés nem tartalmazza az öregségi öngondoskodás fedezetét, az “nincs a borítékban”. A társadalom teljes megtakarítása az államé, amiből köztulajdonként épül a gazdaság, s amiből az állam gondoskodik az öregekről.

A nyugdíjak fedezete – vagyis a mai nyugdíjasok és dolgozók megtakarítása – köztulajdonként a rendszerváltáskor megvolt. Az állam tőketulajdona 1989-ben 2500 milliárd forintot tett ki, amiből az államosított rész nem volt több 10%-nál, a megtakarítás tehát 2250 milliárd Ft volt. Ez, helyesbítve az inflációval, 1999. év végi vásárlóerejű forintban számolva 16 519 milliárd Ft-nak felelt meg. Ebből az 1989-es nettó 14,9 milliárd dollár összegű államadósság, az 1999. évi 225 Ft/$ árfolyamon, 3352 milliárd Ft-nak felel meg, de még a bruttó 20,4 milliárd $ is csak 4490 milliárd forintnak, vagyis mai forintértékben megvolt a 13 167, illetve 12 029 milliárd forint adósságmentes állami tőkevagyon. A nyugdíjalap 1999. évi 916 milliárdos kifizetése, az 1989-ben megvolt állami tiszta (államadósság-mentes) tőkevagyonnak csak 6,9%-os, illetve 7,6%-os tőkehozama lett volna. Ha pedig a nyugdíjalapot az 1989. évi, 25%-kal magasabb szintnek megfelelően helyesbítjük, az is csak évi 1144 milliárd Ft., vagyis 8,7%-os, illetve 9,5%-os kamatot jelent. Ehhez tudnunk kell, hogy az eladott közüzemi, közszolgáltató társaságoknál a szerződésben biztosított nyereségszint 8%, az anyagi ágak vállalatainak 1989. évi, saját vagyonra vetített bruttó eredménye pedig átlagosan 7,9% volt.

A privatizáció befejező korszakai

A szocialista-liberális Horn-kormány privatizációját a készpénzes értékesítés és a bevétel zömének az államadósság törlesztésére való felhasználása jellemezte. Ezért talán “készpénzes értékesítő és államadósság törlesztő” privatizációnak is nevezhetnénk. Az új korszak bekövetkeztében jelentős szerepet játszott az időközben végbement fejlődés, vagyis az, hogy volt már hazai tőke és vásárlóerő. E szakasz tulajdonképpeni kezdete 1995 augusztusa, az új privatizációs törvény hatályba lépése. Addig jórészt még az előző korszak privatizációinak lebonyolítása folytatódott, változatlan szabályokkal. Tegyük hozzá, hogy az előző időkben kialakított lehetőségeket a hatalomra került új párt-elit soraiból is sokan kihasználták.

Az új privatizációs törvény előkészítését igen éles viták kísérték, amelynek tétje előbb a gazdaság hatékony átszervezését szolgáló, teljesen új törvény meghozatala, majd ennek meghiúsulása után legalább a munkavállalói tulajdon növekvő szerepének biztosítása volt. Jól mutatja az ellentéteket, hogy egymás után kilenc törvényváltozat született. Végül az érvényben lévő, a tőkés, tulajdonos osztály kialakítását célzó privatizációs politika hívei, és az annak fenntartását szükséges kompromisszumként elfogadók kerekedtek felül, s az új törvény csak az ellenérték nélküli osztogatás és a privatizációs bevétel nyakló nélküli felélésének megfékezését vállalta fel. Korlátozták a gyakorlatilag ingyenes vagyonjuttatást jelentő E-hitelt, amely ezután csak a privatizációs vételár 50%-áig, és – a munkavállalói résztulajdonosi program kivételével – egy adott privatizációs aktusnál maximum 50 millió forintig terjedhetett. Megmaradt ugyanakkor a kárpótlási jeggyel történő privatizáció – ezt örökölt kötelezettségnek tekintették. Az előző kormány által a privatizáció keretében beváltott 81 milliárd kárpótlási jeggyel szemben 3 év alatt, 1995–97-ben 93 milliárd Ft névértékű kárpótlási jegyet váltottak be. A változtatások negatív következményeként háttérbe szorult a munkavállalói tulajdonszerzés, a sikeres, hazai tulajdonú üzemeket eredményező munkavállalói résztulajdonosi program, s a meglévő MRP-törvény súlyos visszaélésekre módot adó, vagy elavult, hibás előírásait sem helyesbítették. Részben talán ezt a mulasztást kívánta ellensúlyozni az új privatizációs törvényben a “vezetői, munkavállalói kivásárlás” lehetősége.

Ha nem is szűnt meg, mégis csökkent az értéken aluli értékesítés. 1995–98 között – az előző korszak 34,4%-os, névértékre vetített értékesítési átlagárával szemben – 100% feletti volt az értékesítési átlagár, a közüzemi privatizáció kiemelkedően magas értékesítési ára nélkül. Új jelenség volt a tőzsdei értékesítés előtérbe kerülése, ami a jól működő nagyvállalatok – gyakorlatilag a menedzsment által irányított – privatizációs technikáját jelentette. Nagy előnye volt, hogy általában biztosította a sikeres vállalatok zavartalan működését, kissé hasonlóan a privatizáció elején, a spontán privatizáció korszakában alkalmazott eljáráshoz. Ilyen volt például az Egis és a Richter gyógyszergyárak vagy a Borsod-Chem és a TVK privatizációja. A korszak végére a privatizáció közel került a befejezéshez, csak az ipar mintegy 20–25%-a maradt többségi állami tulajdonban. Ezek zömmel sikeres nagyvállalatok voltak (MOL, TVK, Rába), részben kevésbé sikeresek, sőt problematikusak, mint az Ikarus vagy a Bábolna, illetve alacsony hatékonyságú, nehezen privatizálható cégek. Az állami tulajdon jelentős részét az 50% felett privatizált cégek visszamaradt, kisebbségi részvény- és üzletrészcsomagjai tették ki. 1998 végi számítás szerint, az ÁPV Rt. kezelésében lévő tartós állami vagyon értéke 303 milliárd Ft volt, a még privatizálható vagyoné pedig 298 milliárd¹⁰.

Ennek a privatizációs szakasznak a másik, igen ellentmondásos és vitatható főiránya az ország infrastruktúrájának, a közüzemi és közszolgáltató társaságoknak a privatizációja volt, ami még az előző korszakban kezdődött. Az Antall-kormány minisztere adta el, koncessziót is biztosítva hozzá, a Matáv 30%-át, s vele a szavazati jogok 51%-át. Eladták a megmaradt telefóniát – igaz, a korábbinál jobb áron – és az energetika jelentős részét, az elektromos, gázipari stb. szolgáltató cégeket. A probléma lényege, hogy itt nem annyira a vállalatok vagyonának a privatizálásáról, mint inkább a monopolhelyzet eladásáról volt szó. A privatizációs szerződésekben biztosított 8%-os vagyonarányos nyereség tulajdonképpen a lakosság terhére vállalt “adófizetés” volt. A lakosság ugyanis a telefont, az áramot nem kapcsolhatja ki, tehát a vevő nyeresége garantált. Ennél is súlyosabb körülmény, hogy a külföldi tulajdonba került nagy szolgáltatók esetében gyakorlatilag megoldhatatlanná vált a 8%-os garantált haszon betartatása. Ennek kiegészítése ugyanis menedzser-szolgáltatással, magas személyi fizetésekkel, az új tulajdonosok saját cégeitől, túlértékelt áron történő vásárlásokkal stb. megakadályozhatatlan. Végül a privatizációnak ez a szakasza jelentős piaceladást is jelentett, mert most már a vevő dönt a hatalmas vállalatok felújításairól és beruházásairól. Az eladások mellett csakis az szólt, hogy ennek bevételét a kormány legalább nem élte föl, ahogyan az előző korszakban történt, hanem azt a külföldi hitelek törlesztésére fordította. Ennek jelentős szerepe volt abban, hogy az 1994-ben megörökölt 28,1 milliárd dollár bruttó, illetve 18,7 milliárd dollár nettó adósság 1998 nyarára 8 milliárd dollárnál alig több nettó összegű államadósságra csökkent.

Összefoglalva: a közüzemi privatizáció nagy valószínűséggel negatív lépés volt a lakosság helyzetére és az ország távolabbi jövőjére nézve. Ugyanakkor a kapitalista világrendbe betagozódott magyar gazdaság konkrét helyzetében, a Bokros-csomag részeként, alighanem elkerülhetetlennek tekinthetjük.

E privatizációs szakasz értékeléséhez érdemes egybevetnünk az értékesítéseket az előző korszakkal. Azt látjuk, hogy 1990–94 között a privatizálható vagyon 47%-át 257 milliárd forintért adták el, míg 1995–96 között 17%-át 640 milliárdért, vagyis az első esetben a vagyon 10%-áért 54 milliárdot, a második esetben pedig 376 milliárdot, azaz hétszer annyit kaptak.

Végül röviden az Orbán kormány privatizációjáról, amennyire az jelenleg már megítélhető. 1998 után a privatizáció lefékeződött, sőt, az állami tulajdont kiterjesztő, visszafordítási tendencia jelentkezett. Gondoljunk a Postabank állami tulajdoni körbe vonására, a MOL vezetésváltására, a Dunaferrel kötött vagyonkezelési szerződés felbontására, vagyis mindezen cégeknek a kormány befolyási körébe kerülésére. Hasonló jellegű a Posta aktív gazdasági centrummá fejlesztésének terve, az Állami Fejlesztési Bank gazdasági hatáskörének kiterjesztése is. Mindezek megfelelő eszközt jelentenek a kormány gazdasági szerepének növelésére, amit jól mutat az autópálya-építés, a Tetra-program pályáztatás nélküli eldöntése stb. Úgy tűnik, a kormány felismerte: mozgásterét jelentősen növeli a centralizáció, az állami tulajdonú cégek megtartása. Ezek hatékony hatalmi eszközt jelentenek, általuk biztosítható ugyanis pozíciók, költségvetési források osztogatása a klientúrának, illetve a pénzek olyan pártérdekű felhasználása, mint azt például az Agroinnováció kht. vagy a Happy End és az Ezüsthajó kft. esete mutatja. Hozzájárult ehhez, hogy a megmaradt állami vagyon általában nem volt alkalmas vagyonjuttatásra a klientúra számára. Jelentős részben gyenge cégek és privatizált vállalatok kisebbségi, csökkent értékű részvénycsomagjai alkották, másrészt pedig olyan mamut vállalatok (MOL, Rába, Dunaferr), amelyek méretük és közismert értékük miatt alkalmatlanok ilyesmire. Ahol lehetséges volt – mint például a Dunaferr egyik kft.-je esetében – a többségi tulajdont privatizálták, vagy pedig – ahogyan a megmaradt állami gazdaságoknál történt – a kiszemelt cégeket kivonták a tartós állami tulajdonból, hogy azután az egyidejűleg zömmel lecserélt igazgatóságok új, “elit-közeli” tagjai, “vezetői, munkavállalói kivásárlás” keretében vagy más módon, hosszú lejáratú hitelre megkapják. Valószínűleg hasonló szerepet szánnak a nemzeti földalapnak is.

A privatizáció összefoglaló értékelése

A rendszerváltáskor a termelő nemzeti vagyon zöme köztulajdonban volt, így az állam, illetve a kormány nagy szabadsággal rendelkezett a tulajdonviszonyok s általában a gazdaság működésének alakításában. A Németh-kormány csak a tulajdonreformot, s annak kereteit határozta meg, a tényleges irány és tartalom eldöntését nyitva hagyta. A piacgazdaságra való áttérés részeként az állami tulajdon felszámolása felhasználható lett volna az ipar és az egész gazdaság hatékony átszervezésére és feltőkésítésére, modernizációjára, felkészítésére az Európai Uniós csatlakozáshoz. Megvolt a lehetőség a mesterséges monopóliumok felszámolására, s ennek részeként a gyárak önállósítására, illetve azt követő privatizációjukkal a piaci verseny megteremtésére, másrészt a kisebb termelő egységek leválasztásával életképes kis- és középüzemek széles hálózatának létrehozására. Adva volt a lehetőség a tőke alkalmasságukat versenyben bizonyító vállalkozók, menedzserek és munkavállalói közösségek kezére adására, a külföldi tőke gyorsított, hazai érdekeket szolgáló bevonására.

A privatizáció pénzügyi mérlege

A privatizáció a rendszerváltás legjelentősebb gazdasági akciója volt, amely mára gyakorlatilag befejeződött, ám egyelőre nincs tudományos igényű feldolgozása. Még a legfontosabb adatok publikálása sem történt meg, ami aligha véletlen. Tisztázatlan, mekkora volt a privatizálásra kerülő vagyon, s mi lett a sorsa. Azaz: az egymást követő szakaszokban – a privatizációs politikától függően – hogyan értékesült a vagyon, s kiké lett? A tisztázáshoz becslésekre, egymással nehezen egyeztethető, különböző időpontokban publikált adatok feldolgozására kényszerülünk. (Erre tettem kísérletet az alábbiakban a 2. és a 3. sz. táblázatban.)

Mindez azért nagy hiba, mert ma még az alapadatok zöme megtalálható. Csak fel kellene dolgozni, hogy megtudjuk, a jó vállalatokat (l. az 1. sz. táblázatot) kik vásárolták meg, mikor, mennyiért, kiknek a patronálásával, illetve klienseként. Ez egyaránt fontos lenne a szociológiai kutatás és a politikai elemzés érdekében.

A privatizálásra kerülő vagyonról 1990-ben készült felmérés 2500 milliárdos adatot közölt. Később viszont már csak 2000 milliárdról beszéltek, a közben hozzá vont tanácsi vállalatok vagyonával együtt. Egy másik kiinduló adat az anyagi ágak vállalatainak saját vagyonáé, amelynek értéke 1989-ben 1722,6 milliárd Ft. volt (l. 1. sz. táblázat). Ez azonban a valóságban sokkal több kellett legyen, ha figyelembe vesszük, hogy a vállalati vagyon átértékelésére utoljára az 1980-as években került sor, s hogy ez az összeg nem tartalmazta sem az épületeket és a telkeket (amelyeknek tulajdonosa az állam volt, a vállalat csak kezelői joggal rendelkezett), sem például – a kereskedelmi vállalatok esetében – az üzlethelyiségek értékét, de nem volt benne a tanácsi vállalatok és a szövetkezetek vagyona sem. Indoklásul azt szoktuk hallani, hogy a privatizálásba bevont 1858 állami vállalatból 692 került vállalatként vagy már gazdasági társaságként felszámolásra, illetve végelszámolásra, mert inkurrenciát termelt, azaz veszteséges, életképtelen volt.

Tudnunk kell azonban, hogy a vállalatok 1989. évi átlagos eredménye 7,9% adózatlan, vagyonarányos nyereség volt, ami megfelel a kettős könyvelésű cégek kilencvenes évek végi hazai, illetve a jelentős nagyvállalatok nemzetközi átlagának. Az ok tehát csak részben vezethető vissza a vállalatok belső problémáira vagy a KGST-piac elvesztésére. Igen sok esetben találjuk oknak a privatizációt és az állami gazdaságpolitikát. A külföldi privatizáló célja gyakran csupán a piacszerzés volt, máskor a dilettáns új – hazai vagy külföldi – tulajdonos hozzá nem értése, túlzott elvonása – a saját tőke nélküli privatizáció fedezésére és luxusfogyasztására – tette tönkre a céget. Mindehhez hozzájárult az is, hogy az ÁVÜ a privatizáció kapcsán elvonta a cégek tartalékait, s a rendszerváltás transzformációs válsága (a piacváltás jelentős többletterhe, az abból következő forgótőkehiány, a gyorsan növekvő közterhek stb.) ilyen állapotban zúdult a vállalatokra. Az állam által magukra hagyott vállalatok, köztük a piaccal rendelkező, nyereségesen termelő cégek sora eladósodott, majd a magas inflációs kamatok miatt veszteségessé vált és felszámolásra került.

A 3. sz. táblázat segítségével tekintsük át ezek után a lassan befejeződő privatizáció számadataiból levonható következtetéseket.

Az 1990-ben minimálisan 1722,6 milliárd Ft – sokkal inkább azonban 2500 milliárd Ft vagy annál is nagyobb – értékű köztulajdon 441,9 milliárdért, illetve az E-hitellel és kárpótlási jeggyel csökkentve, 370,63 milliárdért került eladásra. Tehát 1722,6 milliárd Ft értéken számolva 26 illetve 21,5%-os, 2500 milliárdot alapul véve pedig 17,7 illetve 14,8%-os áron.

Az elmulasztott lehetőségek: a privatizáció gazdaságpolitikai mérlege

1990-ben adva volt a zökkenőmentes – vagy legalábbis kisebb zökkenőkkel kísért – átmenet lehetősége.

Az általános gazdaságpolitikai hibákon túl – például hogy nemcsak az állami tulajdon, hanem az állami gazdaságirányítás is felszámolásra került, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá –, a privatizáció választott módjának is igen súlyosak voltak a következményei. Ennek elkerülhetőségét sikeres piacgazdasági alkalmazkodásukkal jól mutatják a menedzserek és a munkavállalók vagy a hozzáértő vállalkozók által privatizált, illetve a tőzsdei értékesítésű vállalatok. Ezeknél helyén, döntési helyzetben maradt a menedzsment, s így a vállalatok, ha kifosztva is, legalább a hozzáértő vezetéstől nem megfosztva csinálhatták végig az átalakulást.

Az államszocialista gazdaság működési zavarainak egyik fő oka a mesterséges monopolizáltság volt. A tulajdonreformot azonban nem, vagy alig használták fel a mesterséges monopóliumok felszámolására, s a természetes monopóliumokra vonatkozóan sem történt szabályozás (például nemzeti tulajdonban tartás meghatározó állami tulajdonnal).

Nem került sor a külföldi tőke privatizációs részvételének megfelelő szabályozására sem. A privatizálásba bevontak körét nem korlátozták a komoly, termelni szándékozó tőkésekre, akik a megvásárolt vállalat felszámolása helyett tőkeemeléssel – tulajdonostársként vagy akár földtulajdonosként – belépnek a számukra perspektivikus vállalatokba, amelyeket azután feltőkésítenek, korszerűsítenek, bekapcsolnak üzleti rendszerükbe stb. A szabályozás hiánya lehetővé tette a külföldi tőke számára az azonnali, nagy hasznot hozó spekulációs vásárlást, illetve a piacfelvásárlást. Ugyanakkor távol tartotta a multikat, amelyek perspektivikusan fektetnek be, tőkét, technológiát, saját piacot hoznak az országba, s ezért irtóznak a bizonytalanságtól, a zavaros állapotoktól.

A privatizáció megkezdésekor esély volt a kádári széles középosztály zömének átmentésére. A nyugdíjasok és a munkavállalók jogos vagyonrészének az állami tulajdonból való kiadásával erős hazai tulajdonosi réteg lett volna megteremthető, s legalább részlegesen stabilizálni lehetett volna a munkavállalók és a nyugdíjasok élet- és jövedelemviszonyait. A 6% feletti vagyonarányos nyereségű vállalatok jelentős részét át kellett volna adni a számukra, utalványt és elővételi jogot biztosítva nekik és a nevükben vásárlóknak. A nyugdíjasoknak valahogy úgy, nyugdíjukkal arányos, nyugdíjalapokba vihető utalvánnyal – amivel a nyugdíjalapok jó céget privatizálhatnak –, ahogy most a magán nyugdíjalapokat kialakítják. A munkavállalók szintén a már megszerzett nyugdíjjogosultságuk arányában kaphattak volna utalványt, hogy azzal nyugdíjalapba lépjenek, vagy a munkahelyüket privatizálhatják (lásd az MRP cégek sikeres működését). A települési önkormányzatok és a társadalombiztosítás vagyonnal való ellátása, s ezzel gazdasági önállósításuk, a valódi önkormányzatiság megteremtését szolgálhatta volna. Ehhez arra lett volna szükség, hogy a jó vállalatok másik részét nekik adják át közvetlenül és/vagy befektetési alapokba vihető utalvánnyal.

A “központosított privatizáció” irányát kijelölő kormányzatnak azonban ilyesmi nem állt szándékában, amit jól mutatott a tanácsi vállalatok sorsa. Még ezeket az eleve önkormányzati tulajdonban lévő vállalatokat is elvonták és privatizálták magántőkések számára, minthogy ezek általában jó, nyereséges vállalatok voltak. A kormányt az sem zavarta, hogy ezzel önkormányzati feladatú cégeket vont el, például a diákélelmezést, s ezáltal az önkormányzatokat kiszolgáltatott helyzetbe hozta. Ez visszavetette a vidék iparosítását is, és kis- és középüzemeket ítélt megszűnésre.

A privatizáció elszalasztott lehetőségnek bizonyult a közterhek csökkentésére is. A vagyonnak egyrészt a nyugdíjasok és munkavállalók, másrészt a városi önkormányzatok és a társadalombiztosítás számára való átadása közterheket válthatott volna ki, ami adó- és nyugdíjbiztosítási járulékcsökkentést tett volna lehetővé. Ez, s általa a gazdasági növekedés gyorsítása módot adhatott volna a transzformációs válságnak és következményeinek – a termeléscsökkenésnek és a munkanélküliségnek – a mérséklésére.

A rendszerváltással lehetőség kínálkozott a magyar “mezőgazdasági csoda” stabilizációjára és kiteljesítésére. Ha az állam kivonult volna a termelőszövetkezetekből, vagyis a tagság formális tulajdonosi léte valósággá válik, a mezőgazdaságban megvalósul a privatizáció. Megnyílt volna a lehetőség arra, hogy a parasztság vágyainak, tapasztalatainak s a piac parancsainak megfelelően alakítsa át és fejlessze tovább a mezőgazdaságot és vele saját életét. Azaz – szándékától függően – átalakítsa a termelőszövetkezet szervezetét a hatékonyabb piacgazdasági beilleszkedés és a még jobb gazdasági eredmények érdekében. Vagy szabaddá tegye a kilépést a szövetkezetből, a földdel együtt, esetleg fel is oszlassa a termelőszövetkezetet, s egyéni gazdálkodásra térjen át stb. A hazai parasztság megtarthatta volna a termelőszövetkezeti nagyüzemek összes előnyét (tőkehatékonyság, alacsony önköltség, nagy tömegű, jó minőségű, egységes áru), s ilyenformán tovább vihette volna a nagy magyar találmányt, a nagyüzem és a kistermelés egyenrangú integrációban működő, optimális munkamegosztását. Tekintettel a zömmel erős és gazdag termelőszövetkezetekre, esély kínálkozott a mezőgazdasági felvásárló- és ellátó-kereskedelem, valamint az élelmiszeripar termelői privatizációjára, amihez hasonló a fejlett Európában is csak Dániában és Hollandiában létezik. A termelőszövetkezeti segéd-üzemágak megfelelő kiindulást jelenthettek volna a falu iparosításához, illetve az országnak annyira hiányzó kis- és középüzemek tömeges kifejlődéséhez.

A termelőszövetkezetek tagsága valami hasonlót várt. Ehelyett az állam kíméletlenül szétverte a termelőszövetkezeteket, s belegázolt a falu életébe. A földeket másfél millió földtulajdonos között aprózták szét. A gazdálkodók nyomora és túlmunkája ellenére drágán és rossz minőségben termelő, fejlődésképtelen családi és parcellagazdaságok tömege jött létre. A megmaradt termelés nagyobb és piacképes felét adó, földtelen vagy bérelt földön gazdálkodó szövetkezetek és gazdasági társaságok a teljes létbizonytalanság viszonyai közé kerültek. A terméseredmények zuhanása, s az önköltség ugrásszerű növekedése nyomán az agrártermelés megfeleződött, a kárpótlással felvásárolt földekkel pedig újrateremtődött a Horthy-korszakra jellemző állapot, amikor csak a földek fele volt a falusiaké.

Kísérlet az érthetetlen első négy (és tizenegy) év magyarázatára

A piacgazdaságra való áttérés szükségszerűen vesztességekkel jár – hiba volt ezt a lakosság elől eltitkolni. Ennyiben a transzformációs válság elkerülhetetlen volt. A válság mélysége azonban nem volt szükségszerű. A rendszerváltás utáni évek gazdaságpolitikája, s kiváltképpen a privatizáció legalább két évtizeddel vetette vissza a gazdaságot, s a jövőben nehezen helyrehozható meghatározottságokat teremtett. Az ország népének munkájával létrehozott nemzeti termelő vagyon egy része megsemmisült, jelentős része külföldi tulajdonba vagy alkalmatlan és méltatlan hazaiak kezére került. Óriási társadalmi különbségek és tömeges munkanélküliség jött létre. Szétverték a mezőgazdaságot, s felszámolták az ipar jelentős részét, amelynek értékeit – a jól képzett, fegyelmezett munkásgárdát, a színvonalas mérnököket és menedzsereket – azóta az ide telepedő multik világosan felismerték és igénybe vették. A Horn-kormány az összeomlás felé rohanó országot csak össznemzeti erőfeszítéssel, a bérből és fizetésből élőkre, a nyugdíjasokra rótt újabb súlyos terhekkel tudta szanálni és kiegyensúlyozott növekedési pályára állítani.

Elkerülhetetlen a kérdés, mi volt mindennek az oka. Háromféle magyarázatot találhatunk: az egyik az új, rendszerváltó elit és a régi, önmagát átmentett elit egy részének az önzése. Számukra a fő szempont az állami vagyon minél jelentősebb részének megszerzése volt. A másik ok ideológiai természetű lehetett: őszinte hittel, vagy éppen a múlt miatti szégyenkezésből maximálisan vissza akarták szorítani a “gonosz” államot, szabad utat kívántak adni a piacnak, a tőkének, s még örültek is a “bűnben született” nagyipar leépülésének.

Végezetül sok hibás lépés magyarázatául nem tudunk mást felhozni, mint a váratlanul, felkészültség és tapasztalatok nélkül hatalomra kerültek dilettantizmusát…

Jegyzetek

¹ “Tulajdonrendezés Magyarországon a kommunista hatalom bukása után” és “Megjegyzések”, Kézirat, 1990. tavasz, Saját irattár

² Magyar Gazda zsebkönyv, 1948, 342. o., 1931–1940, 10 éves átlagtermés: 13,9 q/ha

³ KSH adat: Magyar Statisztikai Évkönyv, 1991. 9.8. pont. 127. o. 1986–1990 5 éves átlagtermés 48,8 q/ha, (1988: 54,5 q/ha)

⁴ Nemzeti kerekasztal, Gazdasági asztalok jegyzőkönyvei 1998. (nem publikált)

⁵ Tudományos feldolgozás híján különböző, részben ellentmondásos forrásokon (nem teljes adatsorokon) alapuló saját becslés.

⁶ ua.

⁷ Bankkonszolidációk összesített és az éves inflációkkal (l. 12. sz. jegyzet) helyesbített adata.

⁸ KSH adat: Magyar Statisztikai Évkönyv, kötetei, 8.3 Lakásépítés (mindig az utolsó 10 év adatai).

⁹ A privatizációs kormánybiztos Beszámolója az Állami Vagyonügynökség és az Állami Vagyonkezelő Rt. 1990–1994 közötti tevékenységéről és a két szervezet pénzügyi helyzetéről 1994 nyarán, Budapest, 1994. augusztus 17. ÁPV Rt. Könyvtár, Saját irattár

¹⁰ ÁPV. Rt. Privatizációs Monitor, 1999. január. 2. lap. ÁPV Rt. Könyvtár. Internet: http://www.apvrt.hu

¹¹ A 2-3. sz. táblázat oszlopaiban lévő éves privatizációs bevételi adatok forrása az ÁPV. Rt. Privatizációs Monitor tárgyév decemberi száma. ÁPV Rt. Könyvtár. Internet: http://www.apvrt.hu

¹² Éves infláció: KSH adat, Magyar Statisztikai zsebkönyv éves kötetei, “A lakosság”, 8. pont, Fogyasztói árindex (mindig az utolsó 3 év adatai).

¹³ ÁPV. Rt. Privatizációs Monitor, 2000. december. ÁPV Rt. Könyvtár. Internet: http://www.apvrt.hu