Négy kommentár a terrortámadások után kialakult világhelyzetről (szeptember 15 és október 15. között)

Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet egyik megalapítója, az általa létrehozott Fernand Braudel Center (Binghamton University, USA) internetes honlapján (http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm) rendszeresen, általában havonta kétszer közli gondolatait az “éppen aktuális világhelyzetről”. Ezek a kommentárok igyekeznek olyan nézőpontokat kialakítani, amelyek a világfolyamatokat nem a napi szalagcímek mentén, hanem hosszú távú perspektívában elemzik. Az alábbiakban a szeptember 11. után megjelent első négy kommentárt adjuk közre.

72. sz. kommentár, 2001. szeptember 15.

“2001. szeptember 11. – Miért?”

2001. szeptember 11-én az egész világ óriási drámának, egyben emberi tragédiáknak volt a képernyő elé szögezett szemtanúja. Amerikában a reggeli órákban négy kereskedelmi repülőgépet térítettek el. Az elkövetők száma gépenként 4-5 fő. Késekkel voltak felfegyverkezve, és közülük egy biztosan tudott repülőgépet vezetni (legalábbis ha a gép elérte a megfelelő magasságot). A merénylők magukhoz ragadták a parancsnokságot, elzavarták (vagy megölték) a pilótákat, és öngyilkos küldetésük helyszíne felé vették az irányt. Három gép elérte úticélját: a New York-i Világkereskedelmi Központ két tornyát és a washingtoni Pentagont.

A rendelkezésre álló üzemanyag-mennyiség, továbbá annak ismerete, hogy milyen magasságban kell a gépeknek az épületekbe csapódniuk, éppen elég volt a két torony teljes romba döntéséhez és a Pentagon épületszárnyának alapos beomlasztásához. Pillanatnyilag valószínűleg több mint 5000 halottról és lényegesen több sebesültről, illetve elszenvedőről beszélhetünk (pontos adatai nincsenek senkinek). Az ország légi közlekedése ezen a héten egész biztosan gyakorlatilag teljesen szünetel, és még nem tudhatjuk, mekkora a rövid és középtávú gazdasági kár.

A támadással kapcsolatban először is meg kell jegyeznünk, hogy vakmerő és igen sikeres dolog volt. Egy csapatnyi, ideológiailag együvé tartozó és mártíromságra kész ember egy olyan észrevétlenül szerveződő műveletben vett részt, amelytől a világon minden titkosszolgálat retteg. Bebocsátást nyertek az Egyesült Államok területére, késekkel feljutottak négy repülőgépre, amelyek szinte azonos időben indultak három különböző repülőtérről, és mivel mind a négy transzkontinentális járat volt, rengeteg üzemanyaggal voltak feltöltve. Ezek az emberek átvették a gépek irányítását, és hármat közülük célba is tudtak juttatni. Sem a CIA-nak, sem az FBI-nak, sem az amerikai katonai hírszerzésnek, sem bármi másnak nem volt erről előzetes tudomása, illetve egyikük sem volt képes közbelépni és a csoportot megállítani.

Ami lejátszódott, a történelem eddig példa nélkül álló, legpusztítóbb terrorista támadása volt. Egyik korábbi eset sem követelt négyszáznál több halálos áldozatot. Még Pearl Harbornál is, amihez ezt a mostani esetet sokan hasonlítják, és ahol a támadást egy állam katonai ereje irányította, sokkal kevesebben haltak meg. Ezenkívül a polgárháború (1861–1865) óta ez volt az első háborús cselekedet az Egyesült Államok szárazföldi határain belül. Amerika a XIX. század utolsó harmadától számos nagy háború részese volt – harcolt a spanyolok ellen, az I. és a II. világháborúban, majd Korea és Vietnam ellen (hogy a “kisebb” háborúkat ne is említsük). A tényleges küzdelem mindegyik esetben a határain kívül zajlott. Az amerikai nép számára maga a tény jelentette a legsúlyosabb megrázkódtatást, hogy New York utcáin és Washingtonban háborús cselekmény történt.

A nagy kérdés: miért? Szinte mindenki azt mondja, hogy a támadásért Oszama bin Laden a felelős. Hihető feltételezésnek hangzik, hiszen többször kinyilvánította erre irányuló szándékát, és az amerikai hatóságoknak talán sikerül a közeljövőben olyan bizonyítékokat felmutatniuk, amelyek ezt alátámasztják. Tételezzük fel, hogy ez így van! Mit remélhet bin Laden ettől a látványos Amerika-ellenes támadástól? Lehet, hogy indulatot és bosszúvágyat fejezett ki mindafölött, amit ő (és mások) Amerika helytelen nemzetközi, de főként közel-keleti szerepvállalásának minősítenek. Vajon azt képzelné bin Laden, hogy egy ilyen merénylet ráveheti az amerikai kormányzatot politikája megváltoztatására? Nem hiszem, hogy olyan naiv lenne, hogy erre számít. Bush elnök azt mondja, “háború” van, és elképzelhető, hogy bin Laden, amennyiben ő a bűnös, ugyanígy gondolkodik. Háborút azonban nem azért szokás indítani, hogy az ellenfelet rábeszéljük viselkedése megváltoztatására, hanem hogy erővel rákényszerítsük erre.

Próbáljunk meg bin Laden fejével gondolkodni! Mit bizonyított ezzel a támadással? Nyilvánvalóan azt bizonyította, hogy az Amerikai Egyesült Államok, a világ egyetlen szuperhatalma, az állam, amely a világ legerősebb és legfejlettebb haditechnikájával rendelkezik, nem tudta megvédeni a polgárait. Amit bin Laden, ha egyáltalán ő áll az események hátterében, tenni akart, nem lehetett más, mint hogy megmutassa, az USA csak egy papírtigris. És ezt legelőször is az amerikai népnek akarta megmutatni, azután meg mindenki másnak.

Ez az Egyesült Államok kormánya számára éppen olyan világos, mint bin Ladennek. És már meg is van a válasz. Bush elnök azt mondja, erővel fog visszavágni, amihez Amerika mindkét politikai pártjának elitje habozás nélkül hazafias beleegyezését adta. De nézzük az amerikai kormány szemszögéből: mit lehet tenni?

Legkönnyebb diplomáciai támogatást szerezni a merénylet elítéléséhez és igazolást egy jövőbeli visszavágáshoz. Powell külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy pontosan erre törekszik. Ez meg fogja hozni az eredményt. A NATO szerint szerződésének 5. cikkelye értelmében az Amerika elleni katonai támadás (és a történteket ennek tartják) minden tagállamtól a visszacsapás fegyveres támogatását követeli, amennyiben Amerika erre igényt tart. A világ minden országa, beleértve Afganisztánt és Észak-Koreát is, hivatalosan elítélte a támadást. Irak az egyetlen kivétel. Ugyanakkor az is igaz, hogy az arab és muzulmán államok közvéleménye nem rokonszenvezett ennyire Amerikával, de Amerika ezt figyelmen kívül fogja hagyni.

Az a tény, hogy az USA megszerezte ezt a diplomáciai támogatást, és talán idővel az ENSZ beleegyezését is kivívja, aligha fogja bin Ladent megijeszteni. A diplomáciai támogatás az amerikai emberek szemében is egyre kevesebbet fog jelenteni. Többet fognak követelni. És ez a több elkerülhetetlenül valamiféle katonai akciót takar. De mit? Kit fog az amerikai légierő bombázni? Ha bin Laden húzódik meg a háttérben, akkor csak két lehetséges célpontról beszélhetünk, attól függően, hogy a bizonyítékok miről fognak majd tanúskodni: Afganisztán és/vagy Irak. Mekkora kártétel lesz majd elegendő? Egy félig lerombolt Afganisztán nemigen tűnik célszerűnek. És az Egyesült Államokat több minden tartja vissza attól, hogy Irakra bombát dobjon, többek között az emberi élet védelme. Előfordulhat, hogy Amerika egy személyt fog bombázni. Ez vajon meggyőzi majd saját népét és a világot arról, hogy az USA olyan félelmetes, hogy nem merik megtámadni? Hát, nem hiszem.

Az igazság az, hogy Amerikának nincs sok választása. A CIA évekig próbálkozott egy Castro elleni merénylettel, sikertelenül. Néhány esztendeje bin Ladent is üldözik, ugyancsak sikertelenül. Lehet, hogy egy nap majd az ügynökök megölik, akkor az lelassíthatja ezt a bizonyos műveletet. Sokaknak ez is nagy megelégedésére szolgálna. Ám a probléma teljes egészében továbbra is fennmaradna.

Jobb híján tehát politikai lépéseket kell tenni. De mi legyen az? Ennél a pontnál minden egyetértés megszűnik az amerikai (szélesebb értelemben a nyugati) politikai küzdőtéren. A héják azt mondják, ez annak bizonyítéka, hogy Saron és a jelenlegi izraeli vezetés helyesen látja: “ezek” egytől egyig terroristák, itt csak a könyörtelen leszámolás segít. Márpedig ezzel eddig nem sokra mentek. Mitől volna ez gyümölcsözőbb George W. Bushnak? És rá tudja-e venni Bush az amerikai népet ennek a drága árnak a megfizetésére? Egy ilyen “héjás” megoldás nem olcsó. Másfelől viszont a szelíd galamblelkűek elég nehezen tudják elhitetni, hogy az eset “tárgyalásos” alapon megoldható lenne. Tárgyalni? Kivel? És milyen eredmény várható?

A pillanatnyi helyzet annyiban összegezhető, hogy ezt a “háborút”, ahogy a sajtóban a héten szerepel, nem lehet megnyerni, és elveszíteni sem fogják, egyszerűen folytatódik. A személyes szabadság szertefoszlása kézzel fogható valóság, ami először csapta arcul az amerikaiakat. A világ sok más részén ez már korábban megtörtént. Az a politikai probléma, ami ezeknek a kaotikus kilengéseknek a mélyén meghúzódik, nem a világrendszer civilizált és barbár oldala között feszül. Legalább azt vegyük észre, hogy mindenki önmagát tartja civilizáltnak, és a másikat barbárnak. Az események mögött világrendszerünk válságának problémája rejlik, és az afeletti küzdelem, hogy milyen világrendszert is szeretnénk következőnek felépíteni¹. Ez a kérdés nem állítja versenybe egymással az amerikaiakat, az afgánokat, a muzulmánokat vagy bárkiket. Ez a világra vonatkozó különböző elképzeléseket ütközteti. 2001. szeptember 11-e sokak vélekedésével szemben hamarosan mellékes epizódnak fog tűnni abban a küzdelemben, amit hosszan fogunk vívni. És ami a Föld legtöbb lakója számára sötét időket ígér.

73. sz. kommentár, 2001. szept. 20.

“Vigyázat! Győzhet az USA!”

“Ha bin Laden azt hiszi, hogy elfuthat és elrejtőzhet az Egyesült Államok és szövetségeseink elől, nagyon téved…. Végül mi fogunk győzni” (George W. Bush). Van egy régi közmondás: “Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert a végén még teljesül!” Nemigen kétlem, hogy Amerika le tudja bombázni Afganisztánt, valószínűleg a tálibokat is el tudja zavarni, és bin Ladent is elpusztíthatja. Egyszóval Amerika győzhet. De mi van aztán?

Egyszer már győztünk Afganisztánban. Az 1980-as években, amikor a kommunisták alkották a kormányt. Az USA elégedetlen volt, gondolta, megdönti. Sikerült. És mi lett az eredménye? Most ott vannak neki a tálibok és bin Laden, akik a kommunista afgán rendszer ellen a CIA-nál kiképzett veteránokra alapozzák szervezetüket.

Abban az időben Bulgária és Laosz is kommunista vezetés alatt állt. Ezek megdöntésére az USA nem tett kísérletet. Napjainkban Bulgáriában poszt-kommunista kormány irányít, és az egykori király fia a miniszterelnök. Nem volt elképzelhetetlen, hogy Afganisztánban is így legyen. A nagyon szegény Laosz pedig, ahol még mindig a kommunisták vannak hatalmon, azon kínlódik, hogy valahogy bekerüljön a világgazdaság vérkeringésébe. Ez senkire, az Egyesült Államokra sem veszélyes. Ez a lehetőség sem volt kizárt Afganisztán esetében. De Afganisztánban az USA akkor győzni akart.

De hogy fog Amerika győzni most? Saját katonai ereje és a külföldi támogatók segítségével. Az Egyesült Államok bejelentette, hogy ragaszkodik minden közel-keleti és muzulmán ország határozott állásfoglalásához, és ahhoz, hogy őt feltétel nélkül támogassák. Úgy tűnik, Pakisztán eleget tett a felszólításnak. Amerika helyi politikája egyfajta feltétel nélküli Izrael-szimpátiára épül. De legalább ennyire annak a két “ikertoronynak” a támogatására, amely az USA erejét képviseli az iszlám világban: Szaud-Arábia és Pakisztán államrendszerének.

Szaud-Arábia és Pakisztán politikája, fekvése és történelme más és más. De van két közös vonásuk: mindketten a régió erős és befolyásos országai, és az utóbbi évtizedekben nagy igyekezettel szolgálták az amerikaiak érdekeit. És mindkét ország hatalmi rendszere a Nyugat-barát, modernizáció-párti elit és a szélsőségesen konzervatív, tömeges támogatottságú iszlám tisztviselők koalícióján alapszik. Ezek az államok azért tudják stabilitásukat megőrizni, mert képesek ezt a kettőt ügyesen kombinálni. Mégpedig kétértelmű intézkedéseik és ugyanilyen nyilatkozataik révén.

Amerika most azt mondja: elég volt a kétértelműségből! Amerika győzhet, semmi kétség. Ám az odáig tartó folyamat közben a szaudi és a pakisztáni rezsim azt fogja esetleg észlelni, hogy népi támogatottsága megállíthatatlanul fogy. Összeroppanhatnak, mint a két ikertorony New York City-ben. És ha így lesz, más kisebb építményeket is magukkal rántanak, akárcsak a WTO ikertornyai, tovább gyengítve ezzel az alapokat. Sajnálhatja majd az Egyesült Államok a napot, amelyen Asszad, Kadhafi, Arafat, sőt Szaddám Husszein már nem lesz hatalmon! Utódaik sokkal hevesebb Amerika-gyűlölők lesznek, mert ezeknek az utódoknak – elődeikkel szemben – nem lesz Amerikával közös szemléletük a modernizáció kérdésében.

Lehet, hogy ez volt bin Laden elképzelése. Lehet, hogy öngyilkos küldetésével csapdába csalja az Egyesült Államokat.

74. sz. kommentár, 2001. október 1.

“A végeredmény nem több, mint bizonytalan”

A Kongresszus és a világ közvéleménye előtt Bush elnök az Egyesült Államok szándékát megerősítő beszédében azt mondta, hogy bár számos nehézségre van kilátás, “a végeredményben biztosak lehetünk”. Ez a világ legnagyobb hazugsága. Amennyiben lelkesítő szónoki fordulatnak szánta, úgy normálisnak mondható egy sarokba szorított nemzet vezetőjének a szájából. Ám ha ez Bushnak és legfőbb munkatársainak a megfontolt véleménye, úgy veszélyes tévedésről van szó.

Az első tisztázatlan kérdés, hogy Bush mit nevez végeredménynek. Gondolhat az al-Kaida megsemmisítésére, ami lehetséges, ámbár szinte elképzelhetetlen. Gondolhat mindazon csoportok eltüntetésére vagy ártalmatlanná tételére, amelyeket az Egyesült Államok “terroristának” minősít bárhol a világon, viszont ebben az esetben nagyon is kétes a siker. Gondolhat az amerikai nép és általában a világ hitének helyreállítására az Egyesült Államok katonai tehetségét illetően, ami pillanatnyilag ugyancsak bizonytalan eredménnyel kecsegtet. Végül gondolhat arra, hogy Amerika mint ország és mint üzleti vállalkozó egyaránt fenntartja érdekeltségeit, de ennek esélye is legfeljebb kétségesnek mondható.

Amikor végeredményről beszélünk, fontos, hogy szabjunk magunknak időkorlátokat. Hármat javaslok: hat hónap, öt év, ötven év. Bush szempontjából a hathónapos perspektíva a legígéretesebb. Gondoljuk csak át, mi mindent ért már el a szeptember 11-e óta eltelt rövid időszak alatt! Korábban a Bush-kormányzatot szinte minden kérdéssel kapcsolatban, igaz, eltérő mértékben, ellenzéki vélemények vették körül; a Kongresszusban a Demokrata Párt, az európai szövetségesek, Oroszország és Kína, az ázsiai, az afrikai és a latin-amerikai országok többségének kormányai és lakossága, valamint a “globalizáció-ellenes” mozgalmak világszerte. Ez a felsorolás impozáns, de a szeptember 11-ei támadás óta szinte minden ellenzékiség megszűnt vagy elnémult. A kongresszusi demokraták és az európai szövetségesek siettek a csapdába esett Amerika megsegítésére. Oroszország, Kína és az ázsiai, az afrikai, a latin-amerikai kormányok többsége is legalább részleges támogatásáról biztosította egy visszavágás esetén. A “globalizáció-ellenes” mozgalom elcsendesedett, és azt fontolgatja, vajon ne alakuljon-e át “békemozgalommá”.

Természetesen nem Bush az egyetlen, akinek közvetlen politikai előnye származott a támadásból. Mivel az Egyesült Államok lázas igyekezettel próbál mindenkit mindenhol legalább minimális mértékben a maga oldalán felsorakoztatni, most diplomáciai fizetséget nyújt cserébe. És a többiek nem haboztak ezt meg is kérni, különösen azok, akik a “barátok” belső körén kívül esnek. A Kongresszusban a demokraták és a nyugat-európai szövetségesek még nem mertek követelésekkel előállni. De Oroszország, Kína, Pakisztán, Szudán, a különböző arab országok (és ki tudja, Powell még kinek tett ígéretet?) nem voltak ilyen szégyenlősek. És lehet, hogy a demokrata pártiak és a nyugat-európai szövetségesek is hamarosan csatlakozni fognak. Eddig tehát mindenki győzni látszik azok közül, akiket Oszama bin Laden nemigen kedvel.

De a számla hat hónap múlva lesz esedékes. Addigra az USÁ-nak valamit tennie kell, méghozzá katonai értelemben. Hogy ez mi lesz, nem tudjuk biztosan, és úgy tűnik, az amerikai kormány sem tudja. Ennek az az oka, mint sokszor elismerték, hogy nincs jó megoldás. Különleges ejtőernyős egységek afganisztáni villámbevetése bin Laden ellen az 1980-as iráni kudarc megismétlődését kockáztatná, ami Carter újraválasztásának meghiúsulásához vezetett. Afganisztán bombázásának, ami a legvalószínűbb lépés, többszörös korlátai vannak: kevés a reális célpont, nagy polgári veszteség várható, amit súlyosbít a Pakisztánba irányuló menekültáradat, politikai nyugtalanság üti fel fejét a muzulmán országokban, ezenkívül csekély az esélye, hogy a bombázás egyedül véget tud vetni a tálib fennhatóságnak Afganisztán központjában.

Az amerikai kormány néhány tagja Irakot akarja bombázni, ahol legalább reális célpontok találhatók. Csak az a baj, hogy Szaddám Husszein nem szövetségese bin Ladennek, sokkal inkább jövőbeli célpontja. És Irak bombázása nemcsak Powell erőfeszítéseit tenné értelmetlenné a széleskörű koalíció létrehozására, hanem Amerikát újra az 1991-es dilemma elé állítaná: merje-e vállalni egy szárazföldi megszállás terheit?

És ha az Egyesült Államok el is határozza, hogy ezek közül a kétes kimenetelű lehetőségek közül melyiket választja, mi lesz azután? Ha katonailag vereséget szenved, az megerősíti bin Laden kijelentését, miszerint az USA csak papírtigris. Azt mindannyian ismerjük, milyen ingataggá tudnak szövetségesek válni, ha egy nagyhatalom katonai gyengeségről tesz tanúbizonyságot. Ha nem konkrét hadműveletek futnak zátonyra, hanem egy elnyúló katonai konfliktus alakul ki, a következőkre lehet számítani: jelentős amerikai emberélet-veszteség (ez felidézi az USA összes belső vitáját a vietnami háborúban bekövetkezett eszkalációról); súlyos polgári veszteségek Afganisztánban (amiről a világ közvéleményének eszébe juthat, hogy igazságtalanul nagy ár azért a 7000 életért, ami a szeptember 11-ei támadás során elveszett); hatalmas politikai zűrzavar némely muzulmán országban – Pakisztánban, Szaud-Arábiában, Indonéziában, Egyiptomban, Algériában, Libanonban, Palesztinában és talán másutt.

Semelyik sem volna nagyon örvendetes az amerikai kormány számára. Egyik napról a másikra óriási “békemozgalom” bontakozhat ki a világban. És George W. Bush Lyndon Johnsonhoz hasonlóan azt válaszolhatja, hogy ésszerűbb nem folytatni.

Persze lehet, hogy mindez túlzás. Lehet, hogy Amerika képes a villámakcióra. Lehet, hogy a tálibok maguktól szépen összeomlanak. Lehet, hogy Bush ugyanolyan győzedelmes hősként kerül ki, mint az apja 1991-ben. De ennél a pontnál még mindig két további akadályba ütközhet.

Az első belpolitikai természetű. Korábbi győzelme és hihetetlen választási sikere után mindössze 18 hónappal idősebb George Bush elbukott a választásokon, mert – mint abban az időben mondogatták – “az a hülye gazdaság mindennek az oka.” Épp ezen a héten mit írt a The Wall Street Journal, ami a gazdasági konzervativizmus reinkarnációja az Egyesült Államokban? Hogy Paul O’Neill pénzügyminiszter szavahihetőségét kockáztatja, amikor rózsaszínű képet fest a gazdaság helyzetéről. Az nyilvánvaló, hogy számos amerikai tőkés már készül a várható pénzügyi viharokra. Az amerikai választópolgárok rendszerint feledékenyek, és amint vége az ünneplésnek, máris a pénztárcájukkal szavaznak. Aztán a részletekben keresik a gazdasági nehézségek magyarázatát.

Ha ez nem volna elegendő, képzeljük el, hogy az USA elfogja bin Ladent, elzavarja a tálibokat, majd három hónappal később valaki más követ el újra egy hasonlóan látványos merényletet az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában! Egy pillanat alatt szertefoszlana az amerikaiak győzelembe vetett hite. A hősiesség és az önbizalom alapjában megrendülne. Elképzelhetetlen dolog ez?

No már most, ha ötéves távlatból nézzük, erősebb lesz-e a mainál az Egyesült Államok helyzete a világrendszeren belül? Kibírják-e napjaink geopolitikai szövetségei mint a globális politizálás megszervezésének megbízható alapegységei? Előfordulhat-e, hogy a “globalizáció-ellenes” mozgalom valami feszesebbé és sokkal militánsabbá alakul át? Ezek a kérdések nem ok nélkül vetődnek fel. De mindenek előtt: ne volna lehetséges, hogy a kaotikus körülmények egyre inkább egyetemleges normává, a biztonságérzet hiánya pedig még többünk számára napi szükségletté lép elő? És előfordulhat, hogy a világgazdaság nem kezd el vadul oszcillálni?

De ha mégis, hol tartunk 50 év múlva? Ez teljességgel megjósolhatatlan. De ha 50 év elteltével majd visszatekintünk, aligha lesz ennek a mostani szeptember 11-ének ekkora jelentősége.

Bush elnök már idézett kongresszusi beszédében azt mondta: “Tudjuk, hogy Isten nem semleges.” Azt hiszem, Bush nem teológiai ismereteiről híres. Eddig azt hittem, hogy a nyugati világ három nagy vallása – a zsidó, a keresztény és az iszlám – a gonosz létezésének problematikáját (“Ha Isten mindenható, akkor miért engedi meg a gonosz létezését?”) abban a megállapításban oldotta fel, hogy Isten az embert szabad akarattal ajándékozta meg. Ám ha Isten nem semleges, akkor az embernek nincs szabad akarata. Ha viszont van, úgy Isten kizárólag semleges maradhat az emberek közötti konfliktusokban.

75. sz. kommentár, 2001. október 15.

“Egy szuperhatalom dilemmái”

Bush elnök és kollégái bizonyára élénk vitát folytatnak arról, hogyan is válaszoljanak arra a sértésre, amely az Egyesült Államok hatalmi pozícióját és biztonságát érte a szeptember 11-ei támadások révén. Az óvatos megbeszélések során valószínűleg aggodalmuknak is hangot adnak azok miatt a negatív következmények miatt, amiket az USA hivatalos reakcióinak többsége maga után vonhat.

Az első kérdés, hogy milyen széles is legyen az a “koalíció”, amelyet Amerika a “terrorellenes háborúhoz” létre kíván hozni. A világsajtó szerint az amerikai kormányban két meglehetősen eltérő nézet uralkodik tartósan. Az egyik csoport (A) széles koalíciót és “minimális programot” hirdet, a másik (B) a szűk koalíció és a tág körűen megfogalmazott célok híve. A sajtó alapján Colin Powell az A változat legjelesebb szószólója, míg Paul Wolfowitz, a Védelmi Minisztérium államtitkára a B változaté. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy George W. Bush, az alelnök Cheney és valószínűleg Rumsfeld védelmi miniszter az A oldalon áll, és ez szabja meg az ország politikai lépéseit.

Mit is jelent az A változat? Gyakorlatilag azt, hogy a világ minden államát rá kell bírni arra, nyíltan támogassa a bin Laden elleni hadjáratot. Ez persze nem nehéz, mivel bin Laden és az al-Kaida a világ szinte minden államának haragosa, kivéve a tálibokat. Legelőször is az USÁ-t gyűlölik, és vele együtt persze Izraelt is. De gyűlölik Oroszországot, Kínát, Szaud-Arábiát, Pakisztánt, Egyiptomot és Iránt is. Az iraki rendszert sem kedvelik. Nem csoda hát, ha mindezek az országok készséggel viszonozzák az “elismerést”. A célt, bin Laden bíróság elé állítását tehát fenntartás nélkül támogatják.

De hogy lehet bin Ladent bíróság elé állítani? Úgy tűnik, hogy a tálibokra, azaz a de facto (sőt, a de jure) afgán kormányra rákényszerített nyomás segítségével. De miféle nyomással? Hát bombázással. A csekély mértékű bombázást legalább hallgatólagosan jóváhagyta a “koalíció”. És ha nagymértékű lesz? Várjuk ki a végét! És ha a bombázások kiterjednek Irakra is, miként azt a B változat támogatói szeretnék? Ezt nagyon kevés ország vállalná hivatalosan.

Az Egyesült Államok egyelőre nem zárta ki a B lehetőséget. Annyi vehető bizonyosra, hogy először az A kipróbálása mellett döntöttek. Bush elnök óvatosan csempészi be nyilatkozataiba azokat a mondatokat, amelyek résnyire nyitva hagyják az utat a B változat előtt. De szóba jöhet még itt más is. Legyen a koalíció bár az elképzelhető legszélesebb, a katonai beavatkozás továbbra is csupán két országot érint: Amerikát és Angliát. Ez nem véletlen. Az Öböl-háború idején idősebb George Bush, az Egyesült Államok akkori elnöke kérte az ENSZ felhatalmazását. És akkor Amerika rájött, hogy túl sok mindenkivel kell különféle ügyekben megállapodnia. Ezért azután a koszovói beavatkozásnál Clinton elnök gondosan mellőzte az Egyesült Nemzetek Szervezetét és csak NATO-felhatalmazásért folyamodott. És kiderült, hogy még a NATO is túlontúl megköti az Egyesült Államok kezét – legalábbis ennek várakozásaihoz képest. Most, amikor a NATO felajánlotta a katonai segítséget, az USA visszautasította. Németország állítólag különösen fel van háborodva. Ez az eljárás viszont azt jelenti, hogy amennyiben az Egyesült Államok úgy dönt, hogy a B változat irányába mozdul el, ezt elsősorban Tony Blairrel kell tisztáznia. (Újságírók szerint azonban lehet, hogy még Blairt sem lelkesíti a beavatkozás Irakra való kiterjesztésének gondolata.)

Miről is van szó voltaképpen? Mióta bin Laden nyíltan megcsúfolta az amerikaiak katonai tehetségét, az USA presztizse helyreállításáért küzd. Ez nemcsak a lakosság védelmének kérdését jelenti, hanem az amerikai szuperhatalom legyőzhetetlenségébe világszerte vetett hitet is. Vajon képes lesz-e az USA erre?

Az A változattal az a baj, hogy az Afganisztán elleni bombatámadások nem visznek túl sokra. A következő lépés feltehetően a különleges osztagok bevetése lesz. Bin Laden is tudja ezt, és valósággal alig várja. Meggyőződése, hogy Afganisztán győzte le a Szovjetuniót és döntötte meg a szovjet rendszert. Természetesen Amerika meg úgy tartja, hogy ő tette. Csakhogy bin Laden nem így gondolja. Bin Laden egyértelműen azt reméli és arra is számít, hogy Amerika a szovjetek sorsára jut majd Afganisztánban, következésképp ő fogja “lebontani” az Egyesült Államokat mint szuperhatalmat. Ez fantazmagóriának tűnhet, de a New York-i ikertornyok ledöntését is fantazmagóriának tartottuk, mindössze két hónappal ezelőtt.

Bush, Rumsfeld és Blair újra és újra, már-már imamalomszerűen azt ismételgeti, hogy ez a háború “hosszú” lesz, és ezen legkevesebb egy évet (vagy inkább kettőt, esetleg hármat?) értenek. Így “készítik fel” az amerikaiak és a világ közvéleményét arra, hogy azonnali győzelemre nincs lehetőség. A “hosszú” háborúban az a buktató, hogy éppen a hosszúsága hajtja bin Laden malmára a vizet, kikezdi egy szuperhatalom alapjait. Ha a háború elnyúlik (és egyre több emberéletet követel), és nincsenek egyértelmű katonai sikerek, annak számos következménye lesz. A “koalíció” szétmállik, de főként a szaudi és pakisztáni támogatás mértéke fog csökkenni. “Békemozgalom” fog kibontakozni Amerikában, később szélesebb körben a nyugati világban, végül mindenütt másutt is.

De ami talán a Bush-kormányzat számára a legrosszabb: saját magát emésztheti fel ezáltal. A B verzió hívei egyre hangosabban kritizálják majd az A változat híveit. Ki tudja, ki fog ekkor lemondani? És ez a fejlemény Bush elnöknek nem jönne jól politikailag. Ha ráadásul puccsok következtében egy-két közel-keleti országban kevésbé Amerika-barát kormányok kerülnének hatalomra, ez még tovább rontaná a helyzetet. És ha, mondjuk, további frontokon (nemcsak az izraeli-palesztin, hanem az észak-ír, vagy indonéz, vagy ki tudja, milyen konfliktusokban) eszkalálódik az erőszak, tarthatatlanná válik a nézet, miszerint bin Laden a világ páratlanul leggonoszabb “terroristája”.

Mindez persze kiábrándító perspektíva az Egyesült Államok kormánya szemszögéből. A B változat támogatói azt fogják mondani, hogy szó sincs szükségszerűségről. Nemcsak a B lehetőséget fogják sürgetni, de abból is a célszerűbb megoldást, például nukleáris fegyverek használatát vagy ehhez hasonlót. Ez nem elképzelhetetlen. Ha végrehajtják, az drámai módon az USA politikai elszigetelődését vonhatja maga után. Másfelől Amerika kevesebb diplomáciai támogatást fog élvezni még annál is, mint ha kitart az A verzió mellett, és nem sikerül neki bin Ladent eltüntetni.

Az Egyesült Államok most nagyon nagy kockázatot vállalt. A Szovjetunió összeomlása után elhitette magával, hogy valóságos szuperhatalom, amelynek semmiféle erő sem állhat az útjába. Tévesen ennek bizonyítékaként értelmezte nagyon is korlátos győzelmét mind az Öböl-háború, mind Koszovó után. Most aztán lehet, hogy azzal kell szembesülnie, hogy ez nem igaz. Ha pedig nem szembesül ezzel, akkor alapjaiban kell átértékelnie viszonyát a külvilághoz. Bin Laden azt állítja, hogy ő az iszlám világot tartósan és folyamatosan érő sérelmek miatt tiltakozik. Olyan új világot jövendöl, amelyben közülünk csak nagyon kevesen találnák meg a helyüket, vagy amit alig néhányan minősítenének élhetőnek. Egyáltalán nem lenne jobb, mint a mai világ, még a muzulmánoknak sem. Ám bin Laden amellett, hogy okos, ideológiailag elkötelezett ember is, aki nagy hasznot húz a hanyatló amerikai hegemónia strukturális gyengeségeiből. És azt egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy az Egyesült Államok kormányai (akár Bush, vagy korábban Clinton) ugyanolyan jól felismerték a geopolitikai realitásokat, mint ő és az al-Kaida. Háborúban és diplomáciában nincs helye önámításnak.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzet

¹ Arról a kérdésről, hogy miért éljük világrendszerünk válságát, bővebben l. Utopics or Historical Choices for the Twenty-first Century, New York: New Press, 1988.

A New York-i és washingtoni támadások új lendületet adtak az Egyesült Államok és Oroszország közeledésének. Több évnyi hûvös viszony és az éles viták után az orosz kormány látványosan igyekszik katonai és politikai szövetségessé válni.

A New York-i és washingtoni támadások új lendületet adtak az Egyesült Államok és Oroszország közeledéséhez. Több évnyi hűvös viszony és az éles megfogalmazások után az orosz kormány látványosan igyekszik katonai és politikai szövetségessé válni. Más kérdés, hogy a Kreml, mereven ragaszkodva a szabadpiaci elvekhez, barátságát a lehető legdrágábban kínálja. Különös, hogy éppen azt akarja a Nyugattól megszerezni, amit a Nyugat mindig is remélt Oroszországtól. Moszkva a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO) való csatlakozásról és a NATO-kapcsolatok megerősítéséről beszél, még a belépés lehetőségét is latolgatva. Magyarán Oroszország célja a teljeskörű integráció azokba a nyugati intézményekbe, amelyekben neki már nem lesz nagy súlya. Oroszország ezáltal gyakorlatilag Észtországgal és Lengyelországgal helyezi magát egy szintre, amelyek az utóbbi tíz év során stratégiailag semmi másra nem törekedtek a külpolitikában, mint hogy a Nyugatba beolvadjanak.

A Kreml és a Nyugat persze eltérően gondolkozik az integrációról. Ám jelen esetben az ördög egyáltalán nem a részletekben lakozik. Az orosz elit célja nagyjából ugyanaz, mint a nyugati elité. Hogy ezek a célok mennyire egyeznek a széles társadalom érdekeivel, az más kérdés. A NATO-ügy nagyon egyszerű. A teljes tagság már csak amiatt sem valószínű, mert óriási költségekkel jár. Vagy minden katonai műszaki szabványt felül kellene vizsgálni, a hadsereget leszerelni és újjászervezni, vagy a NATO-t kellene újjászervezni, ami nemigen fog megtörténni. Így hát legjobb esetben valamiféle társult tagság jöhet szóba. Ez azt jelentené, hogy Oroszország részesévé válna a szövetség politikájának, de teljes értékű döntéshozói jogkör nélkül. Cserébe az orosz fegyvergyártók azt remélik, hogy bejuthatnak bizonyos piacokra, például újra felfegyverezhetik egykori szövetségeseinket a Varsói Szerződésből, ezúttal a NATO kebelén belül.

Másfelől a WTO-tagság mostanában első számú törekvése az oroszországi oligarcháknak. Az 1990-es évek elején az újonnan alakuló vállalkozói réteg tartott a nyugati nagybefektetők oroszországi jelenlététől. Nagyobb forrásokkal és több tapasztalattal rendelkeztek, öt perc alatt felvásárolhatták volna az ország összes minőségi tartalékát. Most, hogy a vagyonfelosztás alapjában lezajlott, az oligarchák helyzete megerősödött. A hároméves gazdasági növekedés és a magas olajárak következtében elegendő tőkét halmoztak fel ahhoz, hogy az ország határain kívülre terjeszkedjenek. Ennek érdekében számos olyan korlátozást akarnak megszüntetni, amelyek a hazai piacot védik.

Oroszország WTO-tagsága egyértelműen az oroszországi multiknak fog kedvezni, és hátrányosan fogja érinteni a kis- és középvállalkozásokat. Eddig ez volt a tapasztalat mindenütt, Afrika és Latin-Amerika országaitól kezdve Dél-Koreáig.

Az Oroszország nemzetközi szervezetekbe való bejutásának gondolata jól illeszkedik a German Gref-féle gazdasági program neoliberális reformjainak új hullámába. A kormány, amely egy éve jelentette be, hogy ezt az irányvonalat követi, még mindig nem volt hajlandó életbe léptetni azt, talán attól való félelmében, hogy ezáltal destabilizálná a társadalmi helyzetet. Az áldozat nem lenne értelmetlen, ha “a nyugati gazdasági szervezetekbe való belépést” azzal az ígérettel szolgálja, hogy végül a mi életszínvonalunk sem lesz alacsonyabb, mint Németországé vagy a franciáké.

A WTO-tagság egyik baja, hogy csak néhányan lesznek a győztesei, míg mások – várhatóan a többség – a vesztesei. Minden döntésnek ára van. Nagyobb baj azonban, hogy a társadalom egy nagy csoportja, sőt a vállalkozói réteg tekintélyes hányada fog kimaradni a döntési folyamatokon túl még a fontos ügyek megvitatásából is. Az orosz polgárok többségének jóformán fogalma sem volt a Nemzetközi Valutaalapról (IMF), amíg nem az írta elő azokat a szabályokat, amelyek szerint jelenleg élünk. Ugyanígy most sem igazán értik, mi fán terem a WTO, és mik a belépés velejárói.

A szovjet rendszer legalább elvben engedélyezte a döntések felülbírálatát. A demokratikus Nyugat teremtette nemzetközi intézményhálózat a megváltoztathatatlanságon alapul. Már meghozott döntéseket felülvizsgálni vagy visszavonni szinte lehetetlen. A WTO-tagság olyan halálos ítélet, amely ellen az elítéltnek nincs joga fellebbezni. Csak az a különbség, hogy ezt az ítéletet mi szabjuk ki önként önmagunkra.

(Fordította: Battyán Katalin)

Az Egyesült Államok kormánya azzal az elképzeléssel játszadozik, hogy a terrorizmusnak az erõszak és az elnyomás fokozásával vethet véget. A terrorizmus azonban tünet, nem betegség.

Új-Delhi, 2001. szeptember 24.

A Pentagon és a Világkereskedelmi Központ elleni elképzelhetetlen szeptember 11-ei öngyilkos támadások után az egyik amerikai csatornán ezt hallhattuk a hírolvasótól: “A Jó és a Gonosz ritkán mutatkozik meg annyira egyértelműen, mint az a múlt kedden történt. Számunkra idegen emberek ismerőseinket mészárolták le. Méghozzá megalázó (kár)örömmel.” Ekkor hangja elcsuklott, majd sírva fakadt.

Itt van a kutya elásva: Amerika a tévéképernyőn ritkán látható, s ezért ismeretlen emberek ellen folytat háborút. Mielőtt bárki pontosan meghatározta vagy kiismerte volna az ellenség természetét, az Egyesült Államok – a közvélemény nyomására és zavarba ejtő szónoki fordulatokkal – “nemzetközi terrorellenes koalíciót” verbuvált össze, mozgósította hadseregét, a légierőt, a haditengerészetet, a médiát, és elkötelezte mindezeket a harc mellett.

A baj az, hogy ha egyszer Amerika háborúba indul, aligha fog összecsapás nélkül visszafordulni. Ha nem talál ellenséget, a feldühödött otthoniak kedvéért majd csinál. És ha egyszer egy háború elkezdődik, akkor annak meglesz a maga lendülete, logikája és jogalapja, mi meg elfelejtjük, miért is tört ki eredetileg.

A világ legerősebb országa látványosan és reflexszerűen kap ingerülten fegyver után, hogy a régi ösztönnel újfajta háborút indítson. Most, hogy önvédelemről van szó, Amerika hadihajói, szárnyasrakétái és F-16-os vadászrepülői kiöregedett, hasznavehetetlen tárgyaknak bizonyulnak. Ami az elrettentést illeti, nukleáris bombáinak arzenálja már ócskavasnak is értéktelen. Konyhakés, papírvágókés és düh – ilyen fegyverekkel fogják az új évszázad háborúit vívni. A düh a siker titka. Sem a vámvizsgálat, sem a csomagátvizsgálás nem tudja kimutatni.

Ki ellen harcol Amerika? Szeptember 20-án az FBI azt nyilatkozta, hogy a gépeltérítők némelyikének személyazonossága bizonytalan. Ugyanezen a napon George W. Bush azt mondta, hogy ő pontosan tudja, kik a terroristák, és mely államok támogatják őket. Ez úgy hangzik, mintha az elnök tudna valamit, amit az FBI és az amerikai nép nem.

Szeptember 20-án a Kongresszusban elmondott beszédében ifjabb George Bush Amerika ellenségeit “a szabadság ellenségeinek” nevezte. “Az amerikaiak azt kérdezik: de hát miért gyűlölnek minket?” – folytatta Bush. “Szabadságainkat gyűlölik: vallásszabadságunkat, szólásszabadságunkat, választási, egyesülési és egyet-nem-értési szabadságunkat.” Ez a megfogalmazás az embereket két jelentős dolog elfogadására kéri: vegyék tudomásul, hogy ellenség az, akit az amerikai kormány annak nevez, még ha nincs is hozzá elég bizonyíték; másodszor, az ellenség motivációi azok, amelyeket az amerikai kormány megnevez, még ha ezt sem tudja alátámasztani.

Stratégiai, katonai és gazdasági okokból az Egyesült Államok számára létfontosságú annak sulykolása a közvéleménybe, hogy az amerikai szabadság- és demokráciaeszményt, illetve az amerikai életformát érte támadás. A jelenleg uralkodó gyászos és felháborodott hangulatban mindezt igen könnyű elhitetni, ám ha igaz is lenne, érdemes elgondolkodni azon, hogy miért éppen az amerikai gazdasági és katonai fölény szimbólumait – a Világkereskedelmi Központot és a Pentagont – választották célpontul a merénylők, miért nem a Szabadság-szobrot? Lehet, hogy a támadáshoz vezető alvilági düh nem is az amerikai szabadságból és demokráciából merítette erejét, hanem abból, hogy az USA felülmúlhatatlan elkötelezettje és támogatója ezek ellentéteinek: a katonai és gazdasági terrorizmusnak, az ellenzékiségnek, a katonai diktatúrának, a vallási elvakultságnak és az elképzelhetetlen népirtásnak – saját határain kívül?

Nehéz lehet most az árván maradt átlag-amerikainak könnyes szemmel ránézni a világra, amely talán közömbösnek tűnik. Pedig ez nem közömbösség, csupán jel. Annak jele, hogy már nem vagyunk képesek meglepődni. A bölcsesség, amely kifáradt abban, hogy mindig tudja, mi zajlik, végül magához tér. Az amerikai népnek tudnia kell, hogy nem ő, hanem kormányának politikája ilyen gyűlöletes. Mindannyian részvéttel néztük, milyen bátran és méltósággal végezték munkájukat az amerikai tűzoltók, katasztrófamentők vagy a közönséges hivatalnokok a támadást követő napokban. Az amerikai embereknek nem lehet kétsége, hogy a világon mindenhol örülnek nekik, páratlan zenészeiknek, íróiknak, színészeiknek, csodálatos sportolóiknak, filmjeiknek.

Amerika fájdalma a történtek miatt mélységesen mély és mélységesen nyilvános. Furcsa lenne, ha ezt bárki is határok közé kívánná szorítani. Ugyanakkor sajnálatos lenne, ha ahelyett, hogy kihasználnák a lehetőséget, és választ keresnének szeptember 11-e miértjére, az amerikaiak az egész világ sajnálatát, a gyászhoz és a megtorláshoz való jogát kisajátítanák maguknak. Mert így ránk marad, hogy a valóban súlyos kérdéseket feltegyük, és a kemény válaszokat ezekre megfogalmazzuk. Aztán az amerikaiak fájdalmuk és a rossz időzítés miatt nem fognak minket szeretni, figyelmen kívül hagynak, talán el is hallgattatnak.

A világ valószínűleg soha nem fogja megtudni, mi motiválta azokat a bizonyos géprablókat, akik azokba a bizonyos amerikai épületekbe belerepültek. Nem sikeremberek voltak. Nem hagytak búcsúlevelet, vagy politikai üzenetet, semmiféle szervezet nem vállalta magára a felelősséget. Csak annyi ismeretes, hogy hitük abban, amit tettek, legyőzte az ember természetes életösztönét, s azt a vágyat, hogy emlékezetes legyen. Úgy tűnik, hogy indulataik hőfokát nem tudták annál alacsonyabbra leszorítani, mint amit tettek. Végül, mint tudjuk, kilyukasztották a világot. Ismeretek hiányában a politikusok, politikai elemzők és írók (köztük én) a cselekedetet saját politikai céljaikra fogják fordítani, és saját érdekeik szerint magyarázzák majd. Ez a fejtörés, a merénylet politikai hátterének elemzése csak jót hozhat. Viszont a háború elkerülhetetlennek látszik. Bármit is kívánunk még elmondani, gyorsan kell megtennünk.

Érdemes lehet egy-két kérdést tisztázni, még mielőtt Amerika a terror-ellenes nemzetközi koalíció élére áll, még mielőtt aktív közreműködésre hívja (és kényszeríti) az országokat a csaknem isteni küldetésben, amely a “Végtelen Igazság Hadművelet” nevet viselte mindaddig, amíg fel nem hívták a figyelmet arra, hogy ez sértheti a muzulmánokat, akiknek a hite szerint csak Allah rendelkezhet végtelen igazsággal. Ezután a “Tartós Szabadság Hadművelet” elnevezést kapta. Tehát: Végtelen Igazság vagy Tartós Szabadság – de kinek? Ez most Amerika harca az Amerikán belüli terror ellen, vagy harc a terror ellen általában? Mi is lesz itt pontosan megtorolva? Mintegy hétezer tragikusan elvesztett élet, az a bő másfélmillió négyzetméter, ami a manhattani irodaházakban megsemmisült, a Pentagon egy épületszárnyának lerombolása, munkahelyek tömeges megszűnése, légitársaságok potenciális csődje, a New York-i tőzsde összeomlása? Vagy ennél több?

1996-ban Madeleine Albrighttól, aki akkor az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete volt, azt kérdezte a közszolgálati tévé: mit érez annak az ötszázezer iraki gyermeknek a halála kapcsán, akik az amerikai gazdasági szankciók következményeként vesztették életüket. Azt felelte: “nagyon nehéz döntés volt”, de mindent összevetve “úgy látjuk, érdemes volt”. És Albrightnak ez a kijelentése nem került az állásába. Utazgatott tovább a világban, képviselte az amerikai kormány nézeteit és szándékait. Ami ennél is fontosabb: az Irak elleni szankciók változatlanul érvényesek. A gyerekéletek változatlanul pusztulnak.

Helyben vagyunk. Civilizált és civilizálatlan (más szóval “ártatlan embereket lemészároló” vadság) homályos szétválasztása, ha jobban tetszik: civilizációk összeütközése vagy kölcsönös károkozás. A Végtelen Igazság rafinált és részletekig kidolgozott matematikája. Hány iraki élet kell a világ jobbá tételéhez? Hány halott afgán ér egy halott amerikait? Hány gyermekélet teszi ki az összes elvesztett emberéletet? Hány mudzsaheddinnek kell meghalnia cserébe a meghalt bankárokért?

Világszerte megbabonázva nézzük, ahogy a Tartós Szabadság Hadművelet a tévéképernyőn kibontakozik. A világ szuperhatalmainak szövetsége közrefogja Afganisztánt, a legszegényebb, leglepusztultabb, legleromboltabb országok egyikét, ahol a tálib kormány rejtegeti azt az Oszama bin Ladent, akit felelősnek tartanak a szeptember 11-ei támadásokért. Az egyetlen dolog a lakossága, ami a többi országgal egy sorba emelheti Afganisztánt. (Benne félmillió hadirokkant árva. A beszámolók szerint ezek a beteg emberek özönlenek a távoli, megközelíthetetlen falvakba a repülőgépekről ledobott művégtagokért.) Afganisztán gazdasága teljes zűrzavar. Egy megszálló hadsereg számára az jelenti az igazi problémát, hogy nincsenek hagyományos értelemben vett térkép-koordináták vagy támpontok – nincsenek laktanyák, ipari komplexumok, vagy vízvezeték-hálózat. A szántóföldek tömegsírok. Az ország vidéki területei alá vannak aknázva – a legfrissebb becslések szerint tízmillió taposóakna van beásva. Az amerikai hadseregnek először ezeket az aknákat kellene felszednie, aztán utakat építenie, hogy katonáival behatolhasson. Egy esetleges amerikai támadástól való félelmében egymillió ember hagyta el otthonát, és menekült a pakisztáni határ mellé. Az ENSZ becslése szerint nyolc millió afgán polgár fog azonnali segítségre szorulni. A BBC arról tudósít, hogy ahogy a készletek apadnak – az élelmiszer és egészségügyi segélyszervezeteket evakuálták –, korunk egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófája elé nézünk. Ennyit az új évszázad Végtelen Igazságáról… Az emberek éhen halnak, miközben arra várnak, hogy megöljék őket.

Amerikában “lazán” mondogatják: “Afganisztánt kőkorszaki állapotokba kell visszabombázni.” Volna szíves valaki végre bejelenteni a rossz hírt: Afganisztánban kőkorszaki állapotok uralkodnak. És ha ez vigasz: az Egyesült Államoknak nem kis szerepe van ebben. Lehet ugyan, hogy az amerikaiak nem tudják pontosan, Afganisztán merre található (állítólag mindenki térképet vásárol), de az amerikai állam és Afganisztán régi jó barátok. 1979-ben, Afganisztán szovjet megszállása után a CIA és a pakisztáni ISI (Inter Services Intelligence, a.m.: szolgálatközi hírszerzés) együttműködve a CIA legnagyobb titkos akcióját hajtotta végre a vietnami háború óta. Ennek az volt a célja, hogy a szovjetellenes afgán erőket összefogva szent háborút, iszlám dzsihádot indítsanak, amely a Szovjetunió muzulmán tagországait szembefordítja a kommunista rendszerrel, s végül destabilizációhoz vezet. Kezdetben ez a háború a Szovjetunió Vietnamját jelentette, végül ennél is több lett. Az évek folyamán a CIA – az ISI közvetítésével – negyven iszlám országból származó szélsőséges mudzsaheddinek tízezreit pénzelte és sorozta be katonának, hogy Amerika nevében harcoljanak. Az egyszerű mudzsaheddinek nem tudták, hogy a maguk dzsihádját voltaképpen Sam bácsi helyett folytatják. (A sors iróniája, hogy Amerika sem tudta, hogy egy ellene irányuló majdani háborút finanszíroz.)

1989-ben, vérben ázva a tíz éve szüntelenül dúló konfliktus miatt, az oroszok visszavonultak, és egy porig rombolt civilizációt hagytak maguk után. Afganisztánban polgárháború bontakozott ki. A dzsihád átterjedt Csecsenföldre, Koszovóba, végül Kasmírra. A CIA további pénzeket ölt bele, és továbbra is ellátta fegyverekkel, csakhogy a fenntartás költségei óriásira nőttek, és még több pénzre lett szükség.

A mudzsaheddinek elrendelték, hogy “forradalmi adó” gyanánt a gazdák termeljenek ópiumot. Az ISI védelme alatt több száz heroingyártó laboratóriumot helyeztek üzembe Afganisztán-szerte. Két évvel azután, hogy a CIA odaérkezett, az afgán-pakisztáni határvidék vált a világ legnagyobb herointermelőjévé, egyúttal az amerikai utcák kimeríthetetlen drogforrásává. Az állítólag 100-200 milliárd dollár közötti éves bevételt a katonák kiképzésére és felfegyverzésére fordították.

1996-ban a tálibok – az idő tájt veszélyes, keményvonalas fundamentalisták jelentéktelen szektája – hatalomra jutottak Afganisztánban. Anyagi hátterüket az ISI, a CIA régi csatlósa biztosította, s számos pakisztáni politikai párt támogatta őket. A tálib államrendnek a terror lett az alapja. Első áldozatait saját soraiból, főként a nők közül szedte. Bezáratta a lányiskolákat, elzavarta az állami munkahelyek nődolgozóit, érvényt szerzett az ún. saria törvényeknek, amelyek értelmében az “erkölcstelennek” bélyegzett nőket halálra kell kövezni, a házasságtörés bűnébe eső özvegyeket pedig élve kell eltemetni. Tekintve, hogy a tálib kormányzat az emberi jogok szempontjából negatív csúcsot döntött, aligha valószínű, hogy a jelenlegi háború kimenetele, vagy a polgárok életének veszélybe sodrása megrettentené, eltéríthetné céljaitól.

A történtek után elképzelhető lenne-e annál groteszkebb dolog, mint hogy Oroszország és Amerika most közösen rombolná le újra Afganisztánt? Az a kérdés, hogy le lehet-e rombolni a pusztulást? Még több bomba Afganisztánra csak szétgörgeti a romokat, összedönti a régi sírokat és megzavarja a halottak nyugalmát. A kietlen ország a szovjet kommunizmus temetője, egyben az amerikai dominanciájú, egypólusú világ ugródeszkája. Jut itt tér a neokapitalizmusnak és az üzleti globalizációnak, amit ugyancsak Amerika ural. És most Afganisztán készen áll, hogy nyughelye legyen azoknak a szépreményű katonáknak, akik megvívják és megnyerik ezt a háborút Amerika számára.

No és mi a helyzet Amerika bizalmas szövetségesével? Pakisztán szenvedése is óriási. Az Egyesült Államok kormánya nem volt szemérmes, amikor a demokrácia kialakulását megakadályozó katonai diktátorokat kellett támogatni. Mielőtt a CIA betette a lábát, Pakisztánban az ópiumnak csak kis, lokális piaca volt, ám 1979 és 1985 között a heroin-függők elhanyagolható száma tömegesre nőtt. Már szeptember 11-e előtt több millió afgán menekült élt sátrakban a határ mentén. Az ország gazdasága szétesik. Vallási erőszak, a globalizáció jegyében zajló szerkezeti harmonizációs programok és kokainbárók szaggatják az országot darabokra. A szovjetek elleni harcra rendszeresített terrorista-kiképző központok és medreszék, amelyek sárkányfogszerűen sorakoznak az országban, hihetetlenül népszerűvé tették a fundamentalistákat egész Pakisztánban. A tálibok, akik évek óta élvezik a pakisztáni kormány eszmei és pénzbeli támogatását, védelmét, materiális és stratégiai szövetségben állnak Pakisztán politikai pártjaival. És most az USA arra kéri (kéri?) Pakisztánt, hogy vágja le kis kedvencét, melyet oly sok éven át saját kezűleg nevelgetett a kiskertben. Musarraf elnök, miután megerősítette Amerika iránti elkötelezettségét, úgy érezheti, hogy valami polgárháború-féle készül kirobbanni.

India, részben földrajzi adottságainak, részben korábbi, előrelátó vezetőinek jóvoltából mindeddig szerencsésen kimaradt a nagy játszmából. Ha ne adj’ isten belekeveredett volna, szinte biztos, hogy demokráciánk nem élte volna túl. Napjainkban, mint azt néhányan rettegve figyeljük, az indiai kormány dühösen rázza a csípőjét, és valósággal könyörög Amerikának, hogy bázisait inkább Indiában, ne Pakisztánban építse ki. Miután közvetlen közelről figyelhettük meg, miként mocskolódott be Pakisztán, felfoghatatlan, hogy India is ezt akarná. Minden Harmadik Világ-beli országnak, amelynek törékeny a gazdasági rendszere és sokrétű a társadalma, mostanra már tisztában kell lennie azzal, hogy egy szuperhatalmat, mondjuk Amerikát meghívni (akár maradni, akár csak átutazni óhajt) annyit tesz, mintha téglával betörnénk saját autónk szélvédőjét.

A szeptember 11-ét követő médiahadjárat során a fősodorba tartozó tévéállomások általában megfeledkeztek Amerika afganisztáni pályafutásának történetéről. Így azok számára, akik ezt nem ismerték, a támadásokról szóló tudósítások megindítóak, felkavaróak lehettek, a cinikusoknak meg örömére szolgáltak. Ugyanakkor nekünk, akik tisztában vagyunk Afganisztán jelenkori történelmével, az amerikai tévétudósítások és a “Terrorellenes Nemzetközi Koalíció” szlogenje nem más, mint puszta sértés. Az amerikai “szabad sajtó”, akárcsak az amerikai “szabad piac” sokmindenért felelős.

A Tartós Szabadság Hadművelet látszólag az amerikai életforma fenntartásáért folyik, de végül valószínűleg teljesen alá fogja ásni azt. Meghatványozza a dühöt és a terrort világszerte. Az amerikai átlagember szemével nézve ez azt jelenti, hogy életét beteges bizonytalanságban kell leélnie: biztonságban van-e gyermekem az iskolában? Nincs-e ideggáz a metróban? Bomba a moziban? Hazaér-e a párom ma éjjel? Már előfordultak figyelmeztetések a biológiai hadviselés lehetőségéről: himlő, pestis, lépfene – az ártalmatlan permetező repülőgépek halálos szállítmánya. Lehet, hogy apránként adagolva végül rosszabb ez, mintha az atombomba egy csapásra semmisítene meg mindannyiunkat.

Az amerikai kormány és a világ többi kormánya ezt a háborús helyzetet egész biztosan ürügyül fogja használni a szabadságjogok körének szűkítésére, hogy korlátozza a szólásszabadságot, dolgozókat bocsásson el, packázzék az etnikai és vallási kisebbségekkel, csökkentse a közkiadásokat, és óriási összegeket áramoltasson át a védelmi ipar számlájára.

De milyen célból? George Bush elnök egyedül úgy “szabadíthatja meg a világot a gonosztól”, ha szentekkel népesíti be. Abszurd, ahogy az Egyesült Államok kormánya azzal az elképzeléssel játszadozik, hogy a terrorizmusnak az erőszak és az elnyomás fokozásával vethet véget. A terrorizmus ugyanis tünet, nem betegség. A terrorizmusnak nincs hazája. Nemzetközi jelenség, ugyanolyan globális vállalkozás, mint a Coca vagy Pepsi Cola, vagy a Nike. Amint veszélyt szimatolnak, a terroristák szedik a sátorfájukat és a nagyobb siker reményében egyik országból a másikba telepítik át az “üzemet”. Akárcsak a multik.

A terrorizmus mint jelenség talán soha nem fog eltűnni. De ha keretek közé próbáljuk szorítani, Amerikának először fel kell ismernie, hogy rajta kívül más nemzetek, másféle emberi lények is élnek ezen a bolygón, akiknek – bár nem szerepelnek a tévében – megvannak a maguk szerelmei, fájdalmai, történetei, dalai, szomorúságai és – az ég szerelmére! – jogai. Ehelyett, amikor Donald Rumsfeldet, az Egyesült Államok védelmi miniszterét megkérdezték, mit nevezne győzelemnek Amerika eme új háborújában, azt válaszolta: azt, ha el tudná hitetni a világgal, az amerikaiaknak meg kell engedni, hogy saját életüket élhessék tovább.

A szeptember 11-ei támadássorozat botrányos provokáció volt egy velejéig romlott világtól. Lehet, hogy az üzenetet bin Laden küldte (ki tudja?), és az ő futárai kézbesítették, de az is meglehet, hogy a feladók a korábbi amerikai háborúk áldozatainak szellemei voltak.

A Koreában, Vietnamban és Kambodzsában megölt milliók, az a tizenhét és félezer ember, aki akkor pusztult el, amikor Izrael – Amerika segítségével – 1982-ben lerohanta Libanont, azok az iraki tízezrek, akik a Sivatagi Vihar Hadművelet során vesztek oda, az a több ezer palesztin, aki a nyugati parton, az izraeli megszállás ellen folytatott harcok során esett el. És az a több milliónyi halott, akiknek vére az amerikai kormány által pénzzel és fegyverrel támogatott, kiképzett terroristák, diktátorok és tömeggyilkosok kezéhez tapad Jugoszláviában, Szomáliában, Haitin, Chilében, Nicaraguában, El Salvadorban, a Dominikai Köztársaságban, Panamában. És a felsorolás közel sem teljes.

Ahhoz képest, hogy milyen gyakran keveredik az ország háborúba, illetve konfliktusba másokkal, az amerikai nép rendkívül szerencsés. A szeptember 11-ei csapás mindössze a második ilyen eset volt egy évszázad óta. Az első Pearl Harbor volt. Hosszú út vezetett a megtorlásig, de végül Hirosimába és Nagaszakiba torkollott. Most a világ visszafojtott lélegzettel várja az elkövetkező rettenetet.

Valaki nemrégiben ezt mondta: “Ha Oszama bin Laden nem volna, Amerikának ki kéne találni.” Bizonyos értelemben ez is történt. Bin Laden azoknak a harcosoknak az egyike volt, akik 1979-ben a CIA-akciók keretében Afganisztánba települtek. Egyéni ismertetőjegye, hogy a CIA “csinálta meg”, és az FBI üldözi. Két hét alatt “gyanúsítottból” “első számú gyanúsítottá” lépett elő, majd ezután – jóllehet semmi valódi bizonyíték nem indokolja – az “Elfogni – élve vagy halva!” feliratú plakátokra került a képe. Mindent egybevetve lehetetlen lesz bizonyítékot szerezni (olyat, ami megáll a bíróság előtt) arról, hogy bin Ladennek közvetlen kapcsolata van a szeptember 11-ei merényletekkel. Ez ideig úgy tűnik, a legsúlyosabb bizonyíték vele szemben az, hogy nem ítélte el azokat. Abból, amit működési helyéről és életkörülményeiről tudunk, elképzelhető, hogy nem személyesen tervezte és vitte véghez a támadássorozatot, hanem ő volt az ötletadó személyiség, “a holding vezérigazgatója”. A tálibok válasza bin Laden Amerikából címzett kiadatási kérelmére tőlük szokatlanul ésszerűen hangzott: “Kérjük a bizonyítékot, akkor megkapjátok.” Erre Bush azt felelte: a kiadatás “nem alku tárgya”.

(Ha már a “vezérigazgatók” kiadatásánál tartunk, lehetne Indiának is egy kérése? Adják ki az amerikaiak Warren Andersont, aki a Carbide Egyesület elnöke volt, és felelős az 1984-es bhopali gázszivárgás tizenhat ezer halálos áldozatáért. A szükséges bizonyítékokat már bemutattuk. Ott találhatók az akták között. Akkor tehát megkaphatjuk?)

De ki Oszama bin Laden valójában? Vagy másként: micsoda Oszama bin Laden? Amerika családi titka. Az amerikai elnök sötét hasonmása. Vad ikertestvére mindenkinek, aki szépnek és civilizáltnak akar látszani. Annak a világrésznek a szülötte, amelyet Amerika külpolitikája elhanyagolt: ágyúnaszád-diplomáciája, nukleáris arzenálja, vulgáris nevén “egészpályás letámadásként” emlegetett politikai stílusa, a nem amerikai életek iránt tanúsított fagyos érzéketlensége, barbár fegyveres intervenciói, a despotikus és diktatórikus rendszereknek nyújtott támogatása, végső soron könyörtelen gazdaságpolitikája révén, amely sáskajárás módjára zabálta fel a szegény országok gazdaságát. Prédára leső multijai révén, akik elszívják előlünk a levegőt, elfoglalják a földjeinket, elisszák a vizünket, és elveszik gondolatainkat.

Most, hogy a családi titok napfényre került, az ikrek kontúrjai egymásba mosódnak, míg egyszer csak felcserélhetőkké válnak. Fegyvereik, bombáik, pénzük és kábítószereik egy ideje közösen keringenek a legfelső körökben. (Az amerikai helikoptereket fogadó Stinger-rakétákat a CIA szállította, az amerikai kábítószerfüggők heroinja Afganisztánból származik. A Bush-kormányzat segélyként nemrég 43 milliárd amerikai dollárt küldött Afganisztánnak “kábítószer ellenes harcra”…) Sőt, most már egymás szólamait is kölcsönveszik. Mindketten “a kígyó fejének” nevezik a másikat. Mindketten Isten segítségét kérik, ezenkívül a Jó és a Gonosz tág, több ezer éves fogalmait használják. Mindketten politikai bűntények részesei. Mindketten veszélyesen fel vannak fegyverkezve – egyikük a szemérmetlenül erősek egész nukleáris arzenáljával, másikuk a kimondottan szegények vakító és pusztító erejével. Tűzgömb és jégcsákány. Ólmosbot és balta. Ne feledjük: egyik sem elfogadható alternatíva a másik helyett.

Bush ultimátuma a világ népeihez – “vagy velünk vannak, vagy a terroristákkal” – öntelten arrogáns. Ezt a választást az emberek nem kérték, nincs rá szükségük – és nem is kell, hogy teljesítsék.

(Fordította: Battyán Katalin)

"Azt akarom, hogy az emberek rombolják szét a fennálló kereteket: ne engedelmeskedjenek, öltsenek nyelvet, és szüntelenül sértegessék a hatalmat." John Lennon, Eszmélet 32. szám"

A polgári indulóban a prekapitalista kollektív műfajok gazdag rögtönzött variativitása a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemrészek lapos váltakozásává alakul. Egy valóban élő közösséget nem kívülről vezényelnek, hanem belső erők mozgatnak." Maróthy János, Eszmélet 7. szám

"A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országokban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. (…) a termelés hagyományos struktúráinak felbomlása oda vezetett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált." Saskia Sassen, Eszmélet 28.szám

Tartalomjegyzék

1. Tamás Gáspár Miklós : A posztfasizmusról
2. Mészáros István : Munkanélküliség és okozatiság
3. Fóti Klára : Az Unió félelmei
4. Claire Wallace : A fiatal nők kivándorlási hajlama Magyarországon, Bulgáriában és Csehországban
5. Somogyi Csaba : Félfordulat a német bevándorlási politikában
6. Allan Borowski, Uri Yanay : Vendégmunkások Izraelben
7. Kav La’Oved hírlevél : Külföldiek az izraeli munkaerőpiacon
8. Greg Graffin : Punk kiáltvány
9. Tyner McCoy : A remény és szabadság hangja (Martin Smith interjúja)
10. Andor László : A komolyzene gazdaságtana – Norman Lebrecht: Művészek és menedzserek, avagy rekviem akomolyzenéért, valamint Tokaji András: Zene aszálinizmusban és a harmadik birodalomban c. könyéről
11. Magyar Gizella : A szegregációs nagyüzem – Teresa Hayter: Nyitott határok, a bevándorlás ellenőrzése ellen c. angol nyelvű könyvéről
12. Sean Healey : Rockzenekarok a globalizációról
13. Magyar Gizella : Adósságbumeráng
14. Marcos alparancsnok : A liberális fasizmus

Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elöl alkalmazotti szinten nincs kitérő.

A szex vajon mi?
egy zenész: Pain

A globalizáció vajon mi?
Ne dumát munkát!
egy falfirkáló munkás

"...növekedett a kultúra testén tátongó szakadék
(vagyis a társadalmi hozzáértés lemaradt a technológiai hozzáértéshez képest)" 

G. W. Allport 1954

 

A globalizáció megöli gyermekeit, a globalizáció felemeli a vele lépést tartókat

Az ellentétpárok csodája, hogy csak együttesen igazak és mondanak valamit a megismerhető világunkról. Néha meg még együttesen sem juttatnak sehova. Ilyenkor van az, hogy a népmesebeli parasztlány menne is meg nem is, sohasem jut el Mátyás királyhoz. Induljunk hát mi is egy mesebeli útra, kiindulva a globalizációhoz kapcsolódó közhelyek két legszélsőségesebb, egymásnak leginkább ellentmondó változatából. Keresve sem találnánk népszerűbb témát a világot mindinkább átszövő, az átlagpolgár számára kevéssé érthető jelenségnél. (Baj csak akkor lesz, ha a cikk végigolvasása sem ad majd megoldási kulcsot a nyájas olvasó kezébe a globalizációs csapdákkal szembeni védekezéshez. Pedig nem fog, tehát baj lesz.) Az alábbiakban a globalizációval kapcsolatos két vélekedést kísérelem meg röviden összevetni, fekete-fehér, igen-nem, tehát dichotom leszek, hogy azután szélsőségektől sem mentesen az alkalmazottak, a munkavállalók helyzetének nagyon jó, vagy nagyon rossz változásait vehessem sorra.

A nagyon pozitív forgatókönyv a következőképpen fogalmaz: a világ összeszűkülésével, a közlekedés, a telekommunikáció felgyorsulásával az információk hozzáférhetőbbekké válnak az egyszerű átlagember számára. Nem lesz hát miért összeesküvés-elméleteket szőnünk, hiszen mindannyian ugyanazon hírforrások és híranyagok birtokában hozzuk majd döntéseinket. A telefónia, majd az információs szupersztráda, a www helyek baktérium gyorsaságú elszaporodása, a 24 órás elérhetőségünket biztosító mobiltelefon és laptop magukkal hozzák a kapitalizmus kialakulásának valódi okát, vagyis a származástól független felfelé irányuló mobilitás lehetőségét. Ezt az új típusú egyenlő esélyességet a felemelkedésre nevezzük Athén-forgatókönyvnek. (Z. Karvalics 1995) Ez tehát a szélsőségesen optimista nézőpont, időutazás a múltba, az 1700-as évek végére, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség nagybetűs eszméinek korszakába. Feltétlen hit a megszerezhető hír és az azt összerendezni képes tudás, szaktudás győzelmében.

A másik forgatókönyv, a szélsőségekhez illő módon, nagyon fekete képet helyez elénk az új korszakról. Egyenesen Orwell-lel példálódzik, azt fejtegetve, hogy az információ mennyiségének ilyen hihetetlen mértékű megnövekedése ellehetetleníti az egyéni befogadást. A továbbiakban nincs mód arra, hogy önállóan kereshessük meg a számunkra érdekes és életbevágóan fontos híreket, vagy azokat megtalálva, képesek legyünk az irdatlan mennyiség befogadására, feldolgozására. Tehát szükségessé válnak a nagy központi információ-feldolgozók, csúcsszámítógépek, Nagy Testvérek, akik megszűrik az információkat helyettünk. Számunkra megmaradnak a már kellően megtisztított, érthető formátumba öntött (néhány éve még azt írtam volna cenzúrázott, és most is azt írom az infotainment szocializmusról), jól követhető, érthető hírecskék. E nagyon pesszimista forgatókönyvnek Koestler és Huxley¹ után szabadon az orwelli forgatókönyv nevet adhatjuk. Ebben a képben még messzebbre utazunk történelmünkben, talán még a feudalizmus koránál is előbbre a valamikori abszolút despoták korszakába. (Vagy a jóval közelebbi múltba, a totális diktatúrákhoz.) Ebben a pesszimista világban azután megvalósul a 20 – 80 társadalom, amikor a népesség 20%-a feléli a GDP 80%-át. A maradék, a többség éhezik. A munka értelmét veszti, a turbókapitalizmus tittytainmentté alakul át. Tits, mint cicik és entertainment, mint szórakoztatás, amely két szóból az angol fogalom összeáll. (Martin-Schumann 1998) Idehaza a "cickólesők"² elnevezést javasolnám Grétsy Lászlónak. Ebből tényleg látszik, hogy a polgárbarát társadalomtudósok infotainmentjénél sokkalta többről van szó. A vizuális csecsszopók számára is érthetően, tessék elképzelni, lelki szemekkel látni, amint szellőnyi könnyedséggel fel-le hintáznak a szabadon eresztett cickók nyaranta. Az augusztusi kánikulában nem is lehet mással foglalkoznunk, tökéletesen elegendő a nézelődés a gondolataiban nem mélázó férfiember számára. (Ki beszél ilyenkor már Mexikóról!)³

Tengernyi Romulus és Rémus – avagy ilyen és olyan értelemben

Tehát ez a két szélsőséges jövőkép verseng egymással az információs korszak beköszöntése óta. Mielőtt tovább mennék, s megkísérelve a két forgatókönyvben elhelyezni a dolgozókat, tegyünk egy kis kitérőt. Nézzünk meg egy alapfogalmat, amely elhozta az új korszakot a mindennapok karosszékébe. A mai napok stílusához illően ismét betűszóról van szó. A CMC-ben furcsa mód ezúttal nem újabb autógyári megafúziót jelöl a három betű. (Amúgy megfigyelték már a mesebeli hármas visszaköszönését napjaink betűszavaiban? Körülbelül ugyanannyira jellemzőek, mint a kettes, négyes, ötös, hatos, hetes, nyolcas és ennél hosszabban kódolt fogalmak és cégnevek.) A feloldásra a következő magyarázatot adja a fogalom-szerző: Computer Mediated Community (Baym 1995), vagyis számítógépek közvetítette kommunikáció, amelynek következtében szükségtelenné válik a személyes találkozás, a fizikai megjelenés. A gondolatok vásárának többé nem szab határt a távolság és az idő, mindenki írhat és olvashat, amennyit csak bír.

Ennyit az értelmiség internacionalizálódásáról.

De a technológia adta változások ugyanezt megteszik a kétkezi melóssal is, ettől kezdve a kérdés már közügy. Érinti mindkét osztályt, nem csak a társutasoknak jutott ki a világpiac. Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elől alkalmazotti szinten nincs kitérő. Vagyis előbb vagy még előbb ki kell dolgozni a saját válaszunkat a megváltozott termelési feltételekre. A sarkítások mentén tovább haladva erre két lehetőségünk kínálkozik: mintha Athént építenénk újjá, csak kicsit tökéletesebben, vagy mintha űr-odüsszeiává változtatnánk az 1948-as megírásakor futurisztikus 1984-et.

Szebbik arcunk: Athén dolgozóinál járva

Akik a számítástechnika emberi arcra formálhatóságában hisznek, úgy látják, hogy a megfelelő szabályok szerint kialakított globálisan-virtuálisan felgyorsult világ képessé teszi a gazdáit (mindannyiunkat) a jószágok igazságosabb elosztására. Olyan világképeket álmodnak, ahol ember embernek társául szegődik, és az egyenlőbb életesélyek kialakítására segítségül hívja a számítástechnikát meg a vele összenőtt elektronikai iparágakat. (Meggyőződésem, hogy ezt az összenövést már csak néhány évig kell külön is megemlíteni, azt követően evidencia lesz, hogy a számítógép egyben videó, televízió, hűtőgép és miegymás egy tárgyban.) Ebben a történetben a bolygónk körül rohangáló tőkét a számítógépek segítik az emberiség szolgálatába állítani. Athén egyik híve, Szántó Borisz egyenesen Technikai Társadalmi Funkcionális Rendszerként (idézi Z. Karvalics 1995) látja a jövőnket. A ma válságait okozó gazdasági csapdákat a számítógépekkel összekötött, IT tudással felvértezett emberek a világ különböző pontjairól képesek lesznek megszelídíteni. Megéljük azt is, hogy a programozó-matematikusok és egyéb sohasem volt szakmák: webmesterek és rendszeroperátorok (Sysopok) mentik meg az élelmiszerbolti eladókat és a géplakatosokat munkahelyük elveszítésétől⁴.

A biztos kezekben tartott technológiai modernizáció hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a folyamatos gazdasági növekedés eredményeit képesek legyünk a társadalom minden rétegében egyenletesebben elosztani. A jóléti államban létrejött "munkabékék" (l. a németországi Mitbestimmung intézményét, ahol munkás, menedzser és tulajdonos együtt döntött a cégüket érintő fontosabb kérdésekről) mára elveszőben lévő fogalmai újjá éleszthetőekké válnak a jövőben. A közös társadalmi, jóléti felemelkedést megint csak elkíséri a Sozialmarkwirschaft, a társadalmi konszenzuson és szolidaritáson alapuló döntéshozatal. Az informatikára, robottechnológiára alapozott gazdasági növekedés mind több munkahelyet és munkást tesz feleslegessé.

E folyamatnak voltunk tanúi az elmúlt három évtizedben a gépiparban, a bányászatban és szinte a teljes szekunder szektorban. A mezőgazdasági munkásság megfogyatkozása még korábban kezdődött, ma már csak a végeredményként jelentkező statisztikai adatok utalnak a változás kiemelkedő jelentőségére. A mostanában megindult változások már a szolgáltató szektor fogyókúráját vetítik előre, ahová napjainkig folyamatos volt a munkaerő beáramlása. A szolgáltatásról az elemző közgazdászok mostanáig úgy beszéltek, mint aminek négyzetesen emelkedő munkaerőigénye még sokáig munkát ad az első két szektorban munkanélkülivé vált dolgozóknak. Az információtechnológia megdöbbentő sebességű fejlődése azonban átrendezte a fennálló status quót. A negyedik szektorként helyet követelő tudásipar alig két évtized alatt ráállt mai fejlődési pályájára, amelynek csúcsa még nehezen megbecsülhető, de bizonyosnak tűnik, hogy a legmeghatározóbb eleme lesz a gazdaságnak. Ezzel megfosztja a jelenlegi szolgáltató ipart rövid ideig birtokolt vezető szerepétől. A munkavállalók számára ez azt fogja jelenteni, hogy újabb vándorlásra lesznek (vannak) kényszerítve, ezúttal a szolgáltatás után az információiparban kell munkahelyet keresni maguknak.

A gazdaság legfőbb húzóágazatává váló "szolgáltató-informatikai ipar", vagyis a jelenleg létező tercier és a most kialakuló informatikai ipar közös területéből kiépül egy új gazdasági szféra, amely képes lesz a jelenlegi munkanélküliek befogadására. Ráadásul mindezt olyan kedvező feltételekkel teszi majd meg, amelyekről ez idáig csak álmodozhattunk. A számítástechnika és a telekommunikáció összenövése lehetővé teszi az otthoni munkahelyek tömeges kialakítását. Az édesanyák, sőt az édesapák sem lesznek többé elszakítva családjuktól. Lehet bevásárolni, hűtőszekrényt feltölteni az interneten, a "hálón" keresztül. (Az első, interneten tejet és húst önmaga megrendelő, számítógéppel egybekötött frizsidert az elmúlt évben dobták piacra.) Ebben a forgatókönyvben a technológiai fejlődés segít megoldani a kapitalizmus kialakulásával meginduló negatív folyamatot, a tradicionális kisközösségek szétzilálását, a gyermeküket nevelő anyák munkába állítását és ennek eredményeként a gyermekek agyonintézményesített nevelését.

Az otthonról végezhető munka mellett a munkával töltött idő is csökkeni fog, hiszen a gépek sok mindent elvégeznek helyettünk. A munkaidő csökkenésével nőni fog a gyermeknevelésre, a kikapcsolódásra fordítható szabadidő. (Megéljük, hogy a szabadidő javára túl is lépjük majd a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás egykori pártállami jelszavát.)

Ugyanakkor a rövidebb munkaidő nem hozza magával a fizetések csökkentését, mert a számítógépek kezelése a dolgozó népesség többségétől megköveteli majd, hogy hagyja el családja egykor volt tradicionális kétkezi foglalkozásait és válasszon a maga számára a szimbolikus tudásiparból építkező szakmát. Az iparos, szalag melletti munkák csökkenése, majd eltűnése átstrukturálja a jelenlegi bérrendszert is. Mivel a munkavégzés módja közel hasonló lesz, az előállított termék pedig egyre kevésbé emlékeztet matériára, és nem lesz kézzel fogható, a munkabérek sem alakíthatóak ki az előállított tárgybeli érték alapján. Optimista forgatókönyvíró szemmel azt várhatjuk, hogy a társadalom egésze eléri a megélhetési bérnek megfelelő jövedelmeket, a jövedelem-olló összezárul, megállítva a társadalom darabokra, fizetési osztályokra hullását.

Ez hát Athén városának és a beszélgetésekre alkalmas meleg kerteknek a forgatókönyve. A jövő szimbolikus tudásra és technostruktúrára alapozott jószág-elosztási elképzelése. Lesz elegendő jó mindenki számára, vegyük csak el azt, amiből megélünk, amire szükségünk van magunk és családunk jólétéhez. Ebben a boldog életben lesz segítségünk az információtechnológia, amely átvezet a globalizálódott világ nehézségein.

Így lesz ez 2_84-ben⁵

A második forgatókönyvben nincsenek rózsaszín oldalak, ennek írói meg vannak győződve arról, hogy a globalizáció tovább tördeli világunkat. A folyamatos tőkekoncentráció, a trösztök újjászerveződése odavezet, hogy minden cégnek ugyanazon jogszabályoknak kell megfelelnie, de a legnagyobbaknak írunk majd kicsit kedvezőbb szabályzókat. Néhány gigantikus konszern fogja uralni a piacot és a termelést. A dolgozókra ínséges napok várnak, hiszen teljesen kiszolgáltatottá válnak a gigantikus, glóbusz szinten uralkodó, monopolpiacot teremtő cégóriásokkal szemben. Kénytelenek lesznek elfogadni a felajánlott minimális fizetéseket, hiszen nem lesznek konkurens vállalatok, ahonnan magasabb jövedelmekkel kellene elcsábítani a szakképzettebb munkatársakat. Egy-egy iparág egy-egy óriás kezében összpontosul, egy akarat, egy jövőkép lesz csak, amelyet a cég igényei és érdekei szabnak meg. A tőke koncentrációja a dolgozó embereknek, a széles tömegeknek elhozza a butaság új korát, silicio sapiensekkel telnek majd meg az utcák, gyárak és a falanszterek. Nem lesz szükség arra, hogy kevéske vezetőn (mai szóval top menedzseren) kívül a termelők tömegei is értsék, esetleg befolyásolják a termelési folyamatokat. Számukra az olcsó bérmunka és a fogyasztás, a fogyasztás és harmadszor is a fogyasztás marad egyedüli osztályrészül. Annak megítélése, hogy a tömegek mit állítsanak elő és fogyasszanak el, a globalizáció és a technicizáció nagy nyertes rétegének feladata lesz. Új elit nő ki a gazdasági és az informatikai csúcsvezetés összefonódásából, s – visszatérve egy korábbi korszak jelöléséhez -, válik új meitokratikus elitté. Birtokába kerül a döntéshozatalhoz szükséges összes információ és a kapcsolati, valamint a technológiai tőke. A többségi társadalom kiszorul abból a szerepéből is, hogy némi információ birtokában legalább alkalmanként voksaival legalizálja a fennálló politikai-gazdasági rendet, ezzel végbemegy a gazdasági élet után a politikai élet gleichscaltolása is.

A folyamat kezdetét a kilencvenes évek elején kezdtük el írni, amikor egyre-másra születtek az adóparadicsomok, az elvándorolt tőke visszacsalogatására a nemzeti, kormányzati, önkormányzati programok a vámmentes iparterületekről, adókedvezményekről, zöldmezős beruházási kedvezményekről. A tőke és a konszernek pedig oda mentek, ahol a(z ön)kormányzat a legalacsonyabbra tette az adófizetési kötelezettségeket. A licit végére a polgárokat szolgáló adóbevételek negatívba fordultak, azaz a cégeket befogadó városok, országok fizettek azért, hogy az adott multi letelepedett, utat épített és munkahelyeket teremtett. Már ma is ott tartunk, hogy az országos kormányzatok sem tárgyalópartnerei a globális multiknak (l. pl. a Volkswagen németországi adóbefizetéseit, amelyek már évek óta negatívba fordultak át, annak ellenére, hogy a cég folyamatosan nyereséges. Martin-Schumann 1998) Tehát sem a civil társadalom, sem a törvényesen megválasztott kormányok nem képesek többé befolyásolni a tőkemozgást. A nemzetközi téren zajló tőkevándorlás kordában tartására csak egy Világállam lenne képes, ilyen azonban nincsen és nem is remélhető, hogy az egymással versenyben álló nemzetállamok képesek lennének kialakítani valamilyen ehhez hasonló szervezetet (l. csak a Népszövetség bukását és az ENSZ kétségbeesett tehetetlenségét). A tőke tehát globális, az államok pedig lokálisak, az aszimmetria, a súlycsoportbeli különbség kiegyenlíthetetlen. A kiépült számítástechnikai telekommunikációs hálózatok a tőke oldalára álltak, elősegítik a tőkejövedelmek elektronikus mozgását, azt, hogy perceken belül a világ bármely pontján megjelenhessenek.

A technikai fejlődéssel a profit megtermelése is mind kevésbé múlik az alkalmazottakon, avagy bármiféle emberi manuális tevékenységen: a robotkar nem kérdez, csak szerel. Az új korszakban nemcsak a megtermelt tőkejövedelmek mozgása változik meg alapvetően, de az előállításukhoz szükséges munka is értékváltozáson megy keresztül. A tőzsdei árfolyam-nyereség és a megtermelt extraprofit nem függ többé a kétkezi munkától.

A fizikai munkával előállítható termékmennyiség és a szellemi munka által előállított szimbolikus javak értékbeli szétválása a prekapitalizmus korában indult meg. A globalizáció korszakában azonban már a szellemi munka kerül termelékenységben olyan távolra a tőzsdeügynöki munkától, mint hajdan a szántó paraszti munka a hercegi kincstárostól.

A Cégnek szüksége lesz kevéske agyra (menedzserekre), akik figyelemmel kísérik, előre igyekeznek kiszámítani a legkisebb tőzsdei, nyersanyag lelőhelybeli, technológiai változásokat; őket tisztességesen, a fényűző élethez megfelelő módon megfizeti, hiszen léte függ döntéseiktől, felkészültségüktől. A többieknek megmarad az a dicstelen szerep, hogy kiszolgálják a gépsorokat, ahogyan ezt már ma is megteszik Ázsia számos országában. (Elég csak Kína hirtelen megugró GDP gyarapodásának hátterét firtatnunk, vagy Tajvan látványos sikerein elméláznunk.) A gépeket ellátó munkások szakértelme a minimumra fog csökkeni, eltűnik a szakmunkásréteg, a munkáért kapott bérnek pedig semmi köze nem lesz a megélhetési jövedelemhez. Sőt, mivel milliók (milliárdok?) szorulnak a gyárkapun, a termelési folyamaton kívülre, maga a munkavégzés, a jövedelem megkeresése is kikerül a tömeg mindennapos gyakorlatából. A népesség többségére egyszerűen nem lesz szükség, ennek következtében – jövedelem híján – fogyasztani sem lesz képes. A néhány fennmaradó cégnek semmi szüksége nem lesz rájuk, a kormányok pedig szegények lesznek a segélyezésükre. Kialakulnak tehát a nincstelen és felesleges, tengődő tömegek, haszontalan és céltalan élettörténetekkel töltve meg a világot.

A munkában maradók számára állandó versenyt és a munkahely elveszítésének félelmét jelenti a mindenki számára beköthető számítógépes-telekommunikációs hálózat (amelyet egykor internetnek hívtak). A helyi közösségek, brigádok és munkakollektívák, bármennyire is szervezettek lesznek, nem tudnak tárgyalóféllé válni munkaadóikkal szemben. A szakszervezetek, üzemi tanácsok legkisebb megmozdulása azonnal megtorolható lesz, akár a teljes termelés elmozgatásával a világ más pontjára. (L. a Caterpiller szakszervezeteinek vereségét a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államokban. Amikor a szakszervezet sztrájkot hirdetett, a menedzsment pedig áttelepítette az érintett gyártókapacitást egy másik kontinensre. A több évig elhúzódó küzdelem a szakszervezetek teljes megsemmisülésével és elbocsátásokkal végződött. Berger 1992) A továbbiakban a menedzsment az információs technológiára alapozva bármikor megtehet majd hasonló lépéseket, az on-line multimédia tehát állásgyilkosként fog szerepelni a dolgozó számára. Mivel az informatikai hálózat segítségével a megfelelő munkás akkor és ott vehető elő a kalapból, ahol és amikor szükség van rá, feleslegessé válik az állandó, határozatlan idejű foglalkoztatás. A just-in-time dolgozók korszaka jön el, alig száz évvel azután, hogy Henry Ford a futószalag mellett megszervezte az alkatrészek elhelyezését. Amit a japán autóipar tovább tökéletesített a just-in-time alkatrész-mennyiségi ellátással. Ott tartunk, hogy a munkás is megfelelő koncentrációban, szakértelemben és időben adagolhatóvá válik a termelési folyamatban.

A dolgozók szemszögéből a megélhetési jövedelmek elveszítése mellett még egy jelentős veszélye van a kialakuló helyzetnek, a történeti szolidaritás szétrombolódása. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább megfigyelhető jelenség (újabb divatos betűszóval élve, talán megbocsátja a kedves olvasó, de már nem állhatom meg) a NIMBY, a Not In My Back Yard, vagyis bárhol tehetsz bármit, bárkivel történhet bármi, csak az én hátsó kertem és fertályom maradjon tiszta. Tehát a megmaradt dolgozó osztály tagjai is erőteljesen megosztottak és kijátszhatóak lesznek egymással szemben. Nem marad más, csak a puszta életben maradásért vívott harc és a globálisra hízott cégek kiszolgálása.

Befejezésképpen

Ez tehát a két szélsőséges forgatókönyv, amelyek mentén a globalizáció és az információtechnológia által átszabott világunk az elkövetkező néhány évben, talán még évtizedben változni fog. Mindez jó-e vagy rossz? Történeti szemlélettel nincsen értelme ezen töprengenünk, a tények, ha futurológiát építünk is belőlük, egyszerűen csak vannak.

Az azonban már elgondolkodtató kérdés, hogy melyik forgatókönyv szerint szeretnénk rendezni? Mert a jövő befolyásolható, leginkább a múltból az.

 

Irodalom

Baym, Nancy K.: The emergency of community in computer-mediated communication in Cybersociety, London – New Delhi – Thousand Oaks: Sage 1995

Berger, Peter L.: A kapitalista forradalom Budapest, Gondolat 1992

Glatz Ferenc: Az európai történelem kérdőjelei História 2000/2

Martin, Hans-Peter és Schumann, Harald: A globalizáció csapdája Budapest, Perfekt 1998

Z. Karvalics László: Információs társadalom Budapest, BME 1995

Jegyzetek

¹ Ez a hivatkozás természetesen teljesen helytelen, valójába Orwell 1984 c. regényéről van szó, amelyet George Orwell írt.

² A Magyar Hírlap 2000. május 7-ei számában a 7. oldal vezércikkírója keményebben fordított. ő a csopatásos szopatás magyar jelentésébe feledkezett bele. Te kedves olvasó ne ragadj le két szinonimánál, folytasd bátran a megkezdett sort!

³ Az asszociáció befejezését mindenkinek saját forgatókönyv írói vénájára bízom annak alapján, hogy a futball vagy a Világbank és a közgazdaságtan hozza inkább lázba.

⁴ Bizonyára kiderül, hogy Jedi lovagok is léteznek, és erre már csak néhány évet kell várnunk. (Úgy hiszem, 2002 és 2004 lesznek a nevezetes dátumok.)

⁵ Ide írják be a tetszőleges évszázadot egy és kilenc között.