Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás ment végbe a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. A század történetét a nacionalizmus szellemében kezdték interpretálni.

Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás következett be a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. Addig a közös jugoszláv államot egy “természetes” folyamat, a XVII. században megindult délszláv egységtörekvések eredményeként és a “történelmi igazság” érvényesüléseként aposztrofálták. Ezzel az integralista és – különösen az 1941 utáni korszakot tekintve – osztályharcos szemlélettel szemben viszont az 1980-as évektől kezdve megfigyelhető volt egyfajta nemzeti befelé fordulás. Revízió alá került az egész XX. századi történelem – elsőként és legintenzívebben a szerb történetfelfogásban –, amelyet mostmár a nacionalizmus szellemében kezdtek interpretálni.

A szemléletváltásnak számos oka volt, köztük olyanok is, amelyek annak idején a történettudománynak a politika uralmától való megszabadulásával kecsegtettek. 1945 után a jugoszláv történetírást is (elsősorban persze a közelmúlttal és a jelenkorral foglalkozó diszciplínáit) számos ideológiai béklyó tartotta fogva. Ezek már az 1960-as évektől lazulni kezdtek, olyannyira, hogy az 1980-as években már a régi Jugoszlávia legnagyobb szentségét, Tito életművét is lehetett kritikusabban szemlélni. Vladimír Dedijer 1981-es könyvében például (Újabb adalékok J. B. Tito életrajzához) a néhai állam- és pártelnök továbbra is nagy forradalmárként és kiemelkedő államférfiként jelenik meg, de egyúttal olyan személyként, akinek voltak politikai hibái és emberi gyengéi. Később kiadtak számos olyan, fontos forrásértékkel bíró munkát, amelyek korábban csak külföldön jelentek meg (például Milovan Ðilas könyvei), vagy sehol sem (például az 1971-es horvát vezetők memoárjai). Született több, gyakran publicisztikába vagy esszébe hajló, de történettudományi értékkel is bíró ismertetés az 1941 utáni történelem fehér foltjairól, leginkább az 1944–45-ös megtorlásokról és az 1948 utáni Kominform-ellenes kampányról.

A történettudomány “felszabadulási folyamata” azonban hamarosan megtört. A pénztelenség és a közelmúltra vonatkozó legfontosabb forrásanyagok hozzáférhetetlensége (az ugyanis jobbára Belgrádban, a régi szövetségi fővárosban vannak, ahol a Milosevics-rezsim még a szerb történészek hozzáférését is korlátozta, a nem szerb kutatók számára pedig a háborús körülmények eleve óriási akadályokat jelentettek) az 1990-es évekre oda vezetett, hogy a XX. századdal foglalkozó történeti munkák főáramává lényegében a már ismert tényanyag újra-interpretálása vált. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen megnyílt a régi béklyóktól mentes bemutatás lehetősége. Csakhogy időközben a történelem ismét ideológiai funkciót kapott. Bizonyos, Kelet- és Közép-Európa-szerte jól ismert, de sok szerb és horvát történész által is szívesen vállalt szakmai tradíciónak, a háborús pszichózisnak, valamint az új autokrata kormányzatok nyílt elvárásainak megfelelően a történetírás egyik legfontosabb feladatává az aktuális politikai célok történeti legitimálása vált. Az általános re-nacionalizálódás közepette az új interpretációk – néhány tiszteletre méltó kivétel mellett – hamarosan túlléptek a régi ideológiai torzítások természetes korrekcióján, köztük a nemzeti mozzanat rehabilitációján. A valós történeti folyamatok elvesztették jóformán minden alternativitásukat, s a nemzetállamok létrehozása a szerb, horvát, macedón stb. történelem “természetes végkifejleteként” jelent meg, amely egyenesvonalúan következett az évszázados nemzeti célokból – vagy, mint egyes szerb leírásokban, maga Jugoszlávia jelent meg szinte kizárólagosan a szerb nemzeti emancipáció és egységtörekvések eredményeként és eszközeként, s nem közös délszláv projektként. Az 1990-es évek többé-kevésbé reprezentatívnak tekinthető munkáit, például Ljubodrag Dimić A szerbek és Jugoszlávia, Blaže Ristovski A macedón nemzet története vagy Dušan Bilandžic Modern horvát történelem című könyveit egyaránt átlengi ez az újfajta nemzeti szemlélet és legitimációs törekvés (a konkrét példáknál maradva: Dimićnél és Ristovskinál erősebben, Bilandžicnál lágyabban és szakmailag korrektebben).

A történelem ideológiai eszközként való felhasználása azonban nem csak, sőt a legkártékonyabb formában nem is az új történettudományi szemléletben volt tetten érhető. Gyakran maga a politika – kormányok, pártok, politikusok, köztük politikusként fellépő történészek – nyilvánított konkrét véleményt történeti kérdésekben. Közvetlenül meg akarták mondani, hogy milyen volt a múlt, kiket és milyen korszakokat kell rehabilitálni, vagy hogy milyenné – persze az új politikai kurzussal konformmá – kell formálni a társadalom történelmi köztudatát.

Az új szemléletmód, és egyben az ideológiai indoktrináció új korszakának első s talán mindmáig egyik legjellemzőbb példája a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia centenáriumára (1986) készített jelentés-tervezet, az ún. akadémiai memorandum volt¹. A Jugoszlávia, Szerbia és a szerb nemzet helyzetét taglaló dokumentumot a szerb irodalom és társadalomtudomány jeles képviselőiből összeállított, A. Isakovicíró által vezetett szerkesztőbizottság készítette. Valódi szellemi atyjának azonban a neves író és esszéista (egyben 1992–93-ban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke), Dobrica Ćosić tekinthető, s a szerzői kollektívában csak két történész kapott helyet. A memorandumot nem tekinthetjük kizárólagosan nacionalista politikai elaborátumnak, hiszen sok részletkérdésben figyelemre méltó helyzetértékelést adott, és a Tito-korszakot sem csak a szerb nacionalizmus talajáról bírálta, hanem a demokratikus értékek alapjáról is. Érdemes viszonylag részletesen idéznünk belőle, ugyanis az új szerb történelem-szemlélet alapját e memorandum képezi, a nem-szerb történelem-interpretációk pedig, ha kimondatlanul is, de igen gyakran erre válaszolnak: másrészt azért is érdemes idéznünk, mert a magyar olvasó inkább csak a hírét ismerheti, a tartalmát kevésbé.

A memorandum lesújtóan nyilatkozik a jugoszláv gazdaság korabeli állapotáról és az önigazgatási rendszerről: “A gazdasági válság már öt éve tart és a kiútnak még mindig semmi jele. A társadalmi termék 1981–85 közötti 0,6 %-os növekedési ütemével Jugoszlávia ma a világ gazdaságilag legkevésbé sikeres országai között van. […] Az idő múlásával mind világosabb, hogy a válságból való kiutat nem is lehet megtalálni a gazdasági és politikai rendszer alapvető megváltoztatása nélkül. [257. old.] […] [Az önigazgatás] reálisan nem létezik a globális társadalmi szinten, soha nem is épült ki mint teljes demokratikus rendszer, s az ebből fakadó konzekvenciákat sem vonták le. Ezért az önigazgatás csak megszépítő elv, nem a társadalom alapja. A rendszer összességében inkonzisztens. Igazából nincs sem tervezés, sem piac, sem állam, sem önigazgatás. A jugoszláv gazdaság ágazati és területi dezintegrációja pedig [amelyet a rendszer autokratizmusa és inkonzisztenciája mellett a memorandum a válság fő okának tekint – J. J.] ellentétes a történelem tendenciájával, s ez a dezintegráció közvetlenül egy másik, méginkább történetietlen tendencia következménye. Annak a tendenciának, hogy az AVNOJ² határozatain és a háború utáni első évtized politikáján alapuló föderációt átalakítsák valamifajta konföderációvá, az 1974. évi alkotmány által intézményesített formában. A történelem pedig több példát is ismer arra, hogy a konföderációk – gyengeségük természetes következményeként – föderációvá váltak, de ellentétes irányú átalakulást egyet sem. [264–265. old.] […] A két legfejlettebb köztársaság³, amelyek ezzel az alkotmánnyal megvalósították saját nemzeti programjukat, ma a fennálló rendszer makacs védelmezőiként lépnek fel. Vezéreiknek a politikai hatalom központjaiban elfoglalt helyéből adódóan már a sorsdöntő 1960-as évek előtt, de utána is ez a két köztársaság volt a kezdeményező a politikai és gazdasági rendszer minden kérdésében. Saját szándékaik és szükségleteik szerint ők szabták meg Jugoszlávia társadalmi és gazdasági rendjét. [267. old.] […] A mai jugoszláv politikai rendszer nem rendelkezik a kortárs politikai rendszerek egyetlen előnyével sem. Nem liberális demokrácia, nem tanácsdemokrácia, de még csak felvilágosult bürokratikus rendszer sem. Nem biztosítja a politikai szabadságot és a polgárok közvetlen részvételét a politikai életben. […] Sem erkölcsi, sem jogi alapja nincs annak, hogy bármilyen elit (akár Isten kegyelmére vagy származására hivatkozva, vallási, faji, vagy osztály-okokból, ideológiai hovatartozás alapján, történelmi érdemeire hivatkozva vagy bármilyen más indok alapján) jogot formáljon arra, hogy a nép nevében beszéljen, döntsön és erőszakot alkalmazzon. A nép csak meghatározott időre ruházhatja át politikai hatalmát képviselőire, fenntartva magának a jogot, hogy megválassza, ellenőrizze és leváltsa azokat, szükség esetén erőszakot is alkalmazva, ha megsértenék a ‘társadalmi szerződést’ és az általános nemzeti érdekek helyett saját külön érdekeiket kezdenék követni.” [269. és 277. old]

A demokratikus és piaci reformok szorgalmazása mellett azonban a memorandum tengelyét a szerb nemzeti céloknak, illetve azok alapján a jugoszláv állami egység megerősítésének a hangoztatása alkotta: “Azoknak a gondoknak a sokasága, amelyek a szerb nemzetet gyötrik, olyan körülményekből fakad, amelyek közösek mindegyik jugoszláv nemzet körülményeivel. A szerb nemzetet azonban más balsors is sújtja. Szerbia gazdasági fejlesztésének tartós lemaradást eredményező elhanyagolása, Jugoszláviához és a tartományokhoz fűződő államjogi viszonyainak tisztázatlansága, valamint [az albánok által a szerbek ellen gyakorolt – J. J.] koszovói genocídium együttes erővel jelentek meg a politikai színtéren és feszültté, szinte robbanásveszélyessé teszik a helyzetet. Ez a három sorsdöntő probléma, amelyek a Szerbia irányában régóta folytatott politika következményei, drámaian fenyegetik nemcsak a szerbséget, hanem Jugoszlávia egészének stabilitását is. Éppen ezért ezeknek kell a figyelem középpontjába kerülniük. […] Nem szükséges sok adat és bizonygatás annak alátámasztásához, hogy a szerbiai gazdaság tartósan lemaradt. Az egész háború utáni periódusban Szerbia gazdasága egyenlőtlen cserének volt kitéve. Aktuális példája ennek az egyenlőtlen cserének az elektromos energia alacsony ára, amelyet nagy mennyiségben szállítanak más köztársaságokba. Az újabb időkben pedig Szerbia relatív elmaradásának legfontosabb okozói a mostani gazdaság- hitel- és monetáris politika eszközei és rendszabályai, különösen a gazdaságilag elmaradott térségek fejlesztését szolgáló szövetségi alapba történő befizetések. [280. old.] […] A szerb gazdaság 1945 utáni következetes diszkriminálását nem érthetjük meg anélkül, hogy a [délszláv] nemzetek egymáshoz való viszonya 1918–41 közötti periódusának értékelését a Jugoszláv Kommunista Párt által tekintetbe ne vennénk. S ez az értékelés a Komintern direktíváin alapult. A Komintern pedig saját stratégiai és taktikai céljainak megvalósítására törekedve Jugoszlávia szétverését szorgalmazta. […] A JKP értékelése az volt, hogy a szerb burzsoázia politikai hegemóniája együttjárt Szerbia gazdasági dominanciájával. Ezt lényegében a szeparatista polgári pártoktól vették át, s a JKP sem a háború előtt, sem utána nem volt kész arra, hogy közvetlenül megvizsgálja a valóságos helyzetet.” [281. old.]

Különösen elítélően beszél a memorandum az 1974-es alkotmányról, amellyel “…Szerbia gyakorlatilag három részre lett felosztva. Az autonóm tartományokat mindenben kiegyenlítették a köztársaságokkal, kivéve, hogy nem államként határozták meg őket, és hogy a föderáció egyes szerveiben nincs a köztársaságokkal azonos számú képviselőjük. Ezt a hiányt azonban kárpótolhatják azzal, hogy a közös köztársasági parlamenten keresztül beavatkozhatnak a szűkebb Szerbia belügyeibe, míg az ő képviselőházuk teljesen autonóm. A szűkebb Szerbia politikai és közjogi helyzete teljesen rendezetlen, se nem köztársaság, se nem tartomány. […] Szerbia és a tartományok viszonyát nem lehet megérteni pusztán az alkotmányok formál-jogi tolmácsolása alapján. Mindenekelőtt a szerb népről és államáról van szó. Egy nemzet, amely hosszú és véres harcok árán újra kiharcolta saját államát, kivívta a polgári demokráciát, s amely a két utóbbi háborúban 2,5 millió embert veszített, megélhette azt, hogy az új Jugoszláviában pártapparatcsikok döntései miatt egyedül neki ne legyen saját állama. Ennél gonoszabb történelmi rémtettet békeidőkben elképzelni sem lehet. [285–287.old.] A szerb nép kiűzetése Koszovóról mélységesen elgondolkodtató tanúbizonysága a szerbség történelmi vereségének. [ …] [Csak] az utolsó húsz esztendőben Koszovót és Metohiját mintegy 200.000 szerb hagyta el. Az ottani szerbség maradékának maradéka pedig nemcsak hogy folyamatosan és nem csökkenő ütemben távozik, hanem minden jel szerint – az elnyomástól, a fizikai, morális és pszihológiai terrortól hajtva – kifejezetten a végső exodusra készülődik. Alig tíz év múlva, ha a dolgok lényegesen nem változnak, nem lesznek már szerbek Koszovón, s teljességgel megvalósul az “etnikailag tiszta Koszovó”, ami a nagyalbán rasszistáknak már az 1878–81-es prizreni liga által megalapozott és egyértelmű célja. [287–289. old.] […] Koszovó nem az egyetlen olyan terület, ahol a szerb nemzet diszkriminációs nyomás alatt áll. A szerbek számának nemcsak relatív, hanem abszolút csökkenése Horvátországban elegendő bizonyítéka ezen állításnak. Az 1948-as népszámlálás szerint Horvátországban 543.795 szerb élt, azaz 14,48%. Az 1981-es népszámlálás szerint viszont számuk 531.502-re csökkent, ami Horvátország lakosságának csak 11,5%-a. […] De a horvátországi szerbség nemcsak kulturálisan van elszakítva anyanemzetétől, hanem az anyanemzetnek sincs meg az a lehetősége, hogy sorsukról, gazdasági és kulturális helyzetükről akár csak olyan mértékben tájékozódjék, mint amilyen mértékben néhány jugoszláv nemzet kapcsolatot tarthat más országokban élő nemzettársaival. A szerb nemzetnek és kultúrájának az össz-jugoszláviai integritása a szerbség létezésének és fejlődésének sorsdöntő kérdéseként vetődik fel,… [ezért] a szerb nép történelmi és demokratikus joga, hogy helyreállítsa teljes nemzeti és kulturális integritását, függetlenül attól, hogy melyik köztársaságban vagy tartományban él.” (290–291., 297. old.)

Jegyzet

¹ in: Bože Ćović (ed.): Izvori velikosrpske agresije. Zágráb, A. Cesarec – Školska Knjiga 1991. Az idézetek oldalszámait l. a szöveg közben.

² Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa, a jugoszláv partizánok politikai csúcsszerve és a titói Jugoszlávia első parlamentje.

³ Szlovénia és Horvátország.

⁴ A HDZ programja. In: Tagolódó politikai színtér. Létünk (Újvidék), 1990/2-3. Sz., 324. old.

A német és a japán közélet eltérően viszonyul a 20. század első felének örökségéhez. Németországban az agressziót és a holokausztot egyetlen felelős politikai tényező sem kérdőjelezheti meg, Japánban viszont szalonképesek maradtak a szigetország történelmi szerepét újraértékelő gondolatok.

A leigázó és a leigázott országok történelemfelfogásának különbözőségei

Bár a nemzetközi közvélemény viszonylag egységesen vélekedik Németország és Japán legújabb kori történelmi szerepérõl, a német és a japán közélet eltérően viszonyul a XX. század első felének örökségéhez. Németországban az agressziót és a holokausztot egyetlen felelős politikai tényező sem kérdőjelezheti meg, Japánban viszont szalonképesek maradtak a szigetország történelmi szerepét újraértékelő gondolatok. A délkelet-ázsiai országok egyöntetűen állítják: Tokió még mindig nem nézett szembe a birodalmi múlt bűneivel. A begyógyulatlan sebeket sorozatosan tépik fel azok a viták, amelyek a japán középiskolai történelemtankönyvek megjelenését kísérik. Legújabban egy japán hazafias szövetség által szerkesztett tankönyv szélsőségesen nacionalista hangvétele szítja az indulatokat.

A japán belpolitika törésvonalai

Japán és az általa leigázott országok történelemfelfogásának különbözőségei már több ízben vezettek heves összetűzésekhez. Az államközi konfliktus mögött a japán belpolitika törésvonalai húzódnak. 1995-ben Murayama Tomiichi, Japán szocialista miniszterelnöke nyilatkozataiban egyértelműen állást foglalt “a múlt őszinte felvállalása” mellett:

“50 év telt el a háború vége óta. Most, amikor a háború hazai és külföldi áldozataira emlékezem, szívemet elárasztják az érzelmek. […] Most, hogy Japán a békét és a bőséget élvezi, kezdünk megfeledkezni arról, mekkora áldás is a béke. A mi feladatunk, hogy közvetítsük a fiatal generációknak a háború minden borzalmát, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen tragédia. Úgy vélem, ha kezet fogunk – különösen a szomszédos országok népeivel –, biztosítani tudjuk a valódi békét az ázsiai-csendes-óceáni térségben. […] Most, a háború végének 50. évfordulója alkalmából vissza kell néznünk múltunkat, hogy tanuljunk a történelmi leckékből, és a jövőben ne tévedjünk el a béke és a jólét ösvényén.

A nem túl messzi múltban Japán hibás politikát követve a háború útjára lépett, és a japán népet végzetes katasztrófába taszította. A gyarmatosító politikával és az agresszióval sok nép szenvedését és hatalmas veszteségeit idézte elő. Ez különösen vonatkozik az ázsiai népekre. Remélem, ilyen hibák nem fordulhatnak elő a jövőben. Elismerve a megcáfolhatatlan történelmi tényeket, kimondom, hogy mély bűntudatot érzek, és őszintén bocsánatot kérek. Engedjék meg, hogy kifejezzem valamennyi hazai és külföldi áldozatért érzett mélységes gyászomat. A háború végének 50. évfordulóján, mély bűntudatunktól vezérelve, Japánnak ki kell rekesztenie az önigazoló nacionalizmust, hogy a nemzetközi közösség felelős tagja lehessen. […]”¹

A szélsőségektől való elhatárolódás azonban korántsem általános. A konzervatív Liberális Demokrata Párt több képviselője pozitívan viszonyul a szigetország legújabb kori történelmi szerepének újraértékeléséhez. Sőt, bizonyos összefonódás is tetten érhető: a botrányos történelemtankönyv a Sankei Shimbun című konzervatív napilap érdekszférájába tartozó Fusosha kiadóvállalat gondozásában jelent meg.

A már említett hazafias szövetség 1996-ban jött létre, azzal a céllal, hogy helyreállítsa a japán nemzeti büszkeséget. Érvelésük szerint ugyanis a második világháború utáni történelemszemlélet kiölte az emberekből a nemzeti érzést. Első akciójukkal a tokiói oktatási minisztérium által rendszeresített történelemkönyvek ellen léptek fel. A szövetség azt kifogásolta, hogy a tankönyvek megemlítik a gyarmati országok területén a császári hadsereg bordélyaiban prostitúcióra kényszerített – elsősorban koreai és fülöp-szigeteki – nők szenvedéseit. A hazafias szervezet az érintett fejezetek kivágását követelve egy saját szerkesztésű, a “legújabb tudományos kutatások” eredményeire támaszkodó tankönyv kiadását határozta el.

A szövetség tizenegy fős vezetősége legnagyobb részt idősödő egyetemi professzorokból áll. Jellemző, hogy történészi végzettséggel egyikük sem rendelkezik. Ez a tény bizonyítja legjobban, hogy a szövetség tevékenységének semmi köze nincs a tudományossághoz. Érdekes, hogy a vezetőségben helyet kapott egy manga-képregény rajzoló is. Tajvanról már kitiltották az illetőt, mert egy háborús képregényében a katonai bordélyokba hurcolt nőket önkéntes prostituáltként ábrázolta.

A Fusosha-tankönyv délkelet-ázsiai kritikája

Az elmúlt hónapok során egy meglehetősen széles koalíció lépett fel a Fusosha-tankönyvvel szemben. Kína és Tajvan, valamint az egymással szintén rendezetlen viszonyban lévő Észak- és Dél-Korea egyaránt tiltakozik a történelemhamisítás ellen, és a fiatal generációk félretájékoztatásával vádolja a szigetországot.

A Fusosha-tankönyv meglehetősen új fényben tünteti fel Japán történelmi szerepét. A távol-keleti dominancia megszerzéséért vívott orosz-japán háborút (1904–05) a cári imperializmus elleni felszabadító harcként mutatják be. A szerzők demagóg megfogalmazása szerint az “európai hatalmon aratott ázsiai győzelem” reményt adott az elnyomott népeknek.

Korea annektálását (1910) a félsziget geopolitikai helyzetével indokolják. Véleményük szerint a nagyhatalmi vákuumban lévő országot a “japán birodalom részévé válás” mentette meg a kínai és az orosz megszállástól. Azt meg sem említik, hogy a 35 évig tartó japán gyarmati uralom a koreai nép kegyetlen kizsákmányolásával járt együtt. Az egyetlen hivatalos nyelv a japán lett, és a koreai nyelv használatát megtiltották. A teljes asszimiláció érdekében mindenkinek japán családnevet kellett felvennie. A tankönyv állításai szerint a japán gyarmati kormányzat nagyszabású fejlesztésekbe kezdett: vasútvonalak és öntözőberendezések sora épült. Azt nem részletezik, hogy a japánok által eszközölt fejlesztések kizárólag a császári hadsereg mindenkori szükségleteinek kielégítését szolgálták. E sorok írója a dél-koreai Csedzsu-szigeten saját szemével láthatta a japán építkezések örökségét: a szántóföldeken sorakozó vasbeton repülőgép bunkerek és a tengerparti sziklafalba fúrt katonai alagútrendszerek emlékeztetnek a japán gyarmati uralom éveire.

A szerzők a császári hadsereg szárazföldi hadműveleteit megelőző japán provokációkról sem írnak semmit. A Kína elleni agresszió (1937) kapcsán minden felelősséget a megtámadottakra hárítanak. Ugyanakkor eltussolják azt a történelmi tényt, hogy a Nankingba bevonuló japán csapatok 300 ezer civilt gyilkoltak meg. A második világháborús japán expanziót (1941–42) Délkelet-Ázsia felszabadításaként értékelik. A szerzők véleménye szerint az ázsiai népek “egyöntetűen támogatták” a britek és az amerikaiak elleni harcot. Azt nem részletezik, hogy a megszállt területek lakosságát kényszermunkára irányították. Csupán 1942-ben 750 ezer koreait kényszerítettek munkaszolgálatra, többségüket a japán szigetekre hurcolták. A kapituláció idején hozzávetőlegesen 2 millió 300 ezer koreai kényszermunkás dolgozott a szigetországban.²

csoportját a japán haditengerészet szállította volna vissza a dél-koreai Puszanba. A haditengerészeti állományba tartozó Ukishima Maru 1945. augusztus 22-én futott ki Honshu északi részérA könyv nem említi azt a tisztázatlan incidenst sem, amelyben több mint 10 ezer koreai kényszermunkás vesztette életét. A kapitulációt követően a Hokkaidóra hurcolt koreaiak elsőől, de rövidesen letért a tervezett útvonalról. Honshu déli részén, Maizuru város partjainál a fedélközben robbanás történt, és a hajó azonnal elsüllyedt. A hivatalos álláspont szerint az Ukishima Maru egy amerikai tengeri aknának ütközött, de ezt a túlélők kizártnak tartják. A japán kormány 1954-ben kiemeltette a roncsok egy részét, és a hajótestet hulladékvasként exportálta. A kiemelést végző munkások utólagos nyilatkozatai szerint a hajó fenéksúlyában 360 tonna követ találtak. Miként a témával foglalkozó Minjog 21 című dél-koreai folyóirat megállapítja, a katasztrófa okait firtatva nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a halott munkások egy része titkos katonai építkezéseknél dolgozott.³

A Fusosha-tankönyv japán kritikája

A délkelet-ázsiai tiltakozással párhuzamosan több japán civil szervezet is fellépett a történelemhamisítás ellen. A baloldali értelmiség a második világháború demagóg ismertetését kifogásolja.⁴

A háborús években a japán kormányzat és a katonai vezetés a szigetország hadba lépését az “ABCD országok” gyűrűjével indokolta. A korabeli álláspont szerint az Egyesült Államok (A), Nagy-Britannia (B), Kína (C), és Hollandia (D) elszigetelte Japánt. A szigetország a “gazdasági blokád” miatt kényszerült a hadba lépésre. A Fusosha-tankönyvnek a “Japánt sarokba szorító gazdasági blokád” című alfejezete egy az egyben átveszi a háborús idők érvrendszerét. A szerzők hamisítása szerint a katasztrofális kőolajhiánnyal küzdő szigetország önhibáján kívül sodródott a háborúba: Japán és az Indonéz-szigetek kőolaj kitermelését ellenőrző Hollandia tárgyalásai megszakadtak. Így a szigetország körül bezárult az ABCD országok gyűrűje. Azt nem említik, hogy a kőolaj a kínai szárazföldön zajló agresszió folytatásához kellett.

A Fusosha-tankönyv a háborús idők érvrendszerén túl a korabeli retorikát is alkalmazza. A japán csapatok hatalmas veszteségeit hősi eposzként írják le:

“Augusztusban [1942] az amerikai csapatok partra szálltak a Guadalcanal-szigeten (Salamon-szigetek). A japán helyőrség reménytelen harcokat vívott. 1943 februárjában a japán csapatokat visszavonták a szigetről. Az Attu-sziget kétezer fős helyőrsége azonban folytatta az ellenállást. A japán katonák lőszerkészletei és rizstartalékai kifogytak, mégis szembeszálltak a 20 ezer amerikai tengerészgyalogossal. A japán erők Új-Guineától a Mariana-szigetekig becsületben haltak meg. Nem adták meg magukat az ellenségnek.”⁵

A tankönyv idézi a háború utolsó hónapjaiban öngyilkos bevetésre induló fiatal katonák fennmaradt feljegyzéseit is. Az egyik idézet egy 19 éves fiatalember búcsúlevele, amelyet húgához írt:

“Minden nap félned kell a légitámadásoktól. Bátyád egy ellenséges repülőgép-anyahajóba csapódva fogja ezt megbosszulni. Amikor Fumikóval [az idősebb lánytestvérrel] a győzelem dalát fogod énekelni, nagyon boldog leszek.”⁶

A következő idézet egy 23 éves fiatal férfi búcsúleveléből származik. A támadásra induló katona hátrahagyott sorai hatalmas elszántságra vallanak:

“Az otthonom. A barátaim. Lemondok önmagamról és vágyaimról, hogy megvédjem a nemzetet. Az örökkévalóságnak szentelve magamat indulok a támadásra. Lelkem vissza fog térni hazámba. Bár testem a cseresznyevirághoz hasonlóan lehull, vissza fogok térni a földre. Örökké védelmezni fogom hazámat.”⁷

A szerzők célja alighanem visszaigazolódik: a tankönyvet forgató középiskolások a szigetország második világháborús részvételére elkerülhetetlen kényszerűségként, a csendes-óceáni harcokra honvédelemként fognak emlékezni. A halálra készülő fiatalok utolsó sorait összeszoruló szívvel fogják olvasni.

Jegyzetek

¹ Az idézett beszéd teljes terjedelmében olvasható a www.mofat.go.kr oldalon. Továbbá Murayama miniszterelnök állásfoglalásáról bővebben: Wakamiya Yoshibumi: The Postwar Conservative View of Asia. LTCB International Library Foundation. Tokyo, 1999.pp.253–58, 260–61.

² A témáról bővebben: Fukuoka Yasunori: Koreans in Japan: Past and Present. In: Saitama University Review. Vol.31, No.1.

³ Forrás: Kim Ji Hyung: Maichuru aphpada’e suchang’twen chosonin 1man myong. (A maizurui tengerben nyugvó 10 ezer koreai.) In: Minjog 21. 2001/4.pp.38–45. (koreaiul)

⁴ Fuwa Tetsuzo, a Japán Kommunista Párt Központi Bizottságának elnöke az Akahata című pártlapban részletesen elemzi a Fusosha-tankönyv állításait: Fuwa Tetsuzo: Can we tolerate education which indoctrinates children into believing that Japan fought a just war? – On the core issue of ’New History Textbook’ In: JCP daily Akahata. July 15, 2001.

⁵ Idézi: uő.

⁶ Idézi: uő.

⁷ Idézi: uő.

Az 1989-ben megszületett kurzus félgyarmati kapitalizmusokat termelt ki, amely gyorsan megtalálta a közös vonásokat a két háború közötti ellenforradalmi-tekintélyállami rendszerekkel. Így került sor Magyarországon a Horthy-rendszer rehabilitálására.

Kelet-Európa legtöbb államában 1989–90-ben ellenforradalmi kurzusok indultak el. Ezek céljai ellentétesek voltak az 1956 és 1981 közötti kelet-európai forradalmak céljaival. Míg emezek a munkástanácsokra kívánták építeni a szóbanforgó országok gazdasági rendszerét, s megtagadtak minden közösséget azokkal az ellenforradalmi tekintélyállamokkal, amelyek – Csehszlovákia kivételével – a két világháború között a térségben fennálltak, addig az 1989-es átalakulások – a nemzetközi tőke nyomása alatt – félgyarmati kapitalizmusokat termeltek ki, melyek gyorsan megtalálták a közös vonásokat a két háború közötti ellenforradalmi-tekintélyállami rendszerekkel.

Így került sor Magyarországon a Horthy-rendszer rehabilitálására. Az olyan szennylapokban, mint a Magyar Fórum vagy a Magyar Demokrata, ez különösen durva formák között történt s történik. E lapok hivatkozása Horthyra nemcsak aljas, de hazug is: mocskos hangú szövegeikből kiderül, hogy még Horthy is csak puszta ürügy számukra. Szemükben valójában nem a Horthy-rendszer a példakép, hanem az 1938–41-ben kialakult magyar fasizmus. “Szelidebb”, sőt kritikusabb Horthy-, illetve Horthy-rendszer-rehabilitációt figyelhetünk meg a nemrégen elhunyt Gosztonyi Péter és újabban Bencsik Gábor Horthy-életrajzaiban, vagy a korábban más húrokat pengető filmesztéta, ma magas kormányhivatalnok, Nemeskürty István “Búcsúpillantás” címû könyvében. Ezek – elsősorban a zsidókérdés vonatkozásában – elítélik a rendszer 1939 utáni “elfajulását”, az 1920–29 közötti állapotokat azonban nagyjában-egészében rendbenlévőknek tartják, mintha csak Magyarországon “normális parlamentarizmus” létezett volna. Közbülső helyet foglal el a puccsszerűen létrehozott XX. századi Intézet. Ennek vezetői, Schmidt Mária és Tőkéczki László múltba révedő tekintettel, reakcionárius “ideológiájukkal” eltelve dicsőítik a Horthy-rendszert. Az 1939-től 1944-ig tartó szakasz “negatívumait” a “kényszerű” náci függés rovására írják, de ezeket a “negatívumokat” is mindenképpen el akarják tüntetni, s csak az 1944. március 19. utáni időszakot ítélik el egyértelműen, amelyben, úgymond, Horthynak már semmiféle szerepe nem volt.

A szerecsenmosdatás, vagyis az “erősebb”, illetve “gyengébb” rehabilitálások állításai a következőkben foglalhatók össze:

1. Bár a Horthy-rendszer születésénél voltak “kilengések”, ez csupán az 1918–19-es forradalmak terrorjára adott reakció volt.
2. Ezekért Horthy amúgy sem volt felelős, amint lehetett, le is állította őket, és liberális-demokratikus (!) alapelveken nyugvó parlamentarizmust valósított meg.
3. A rendszer fő célja “az igazságtalan trianoni békeszerződés” revíziója volt. Minthogy a nyugati demokráciák erre nem voltak hajlandóak, a rezsim német orientációját bizonyos fokig meg lehet érteni.
4. A nyugati demokráciák maguk is a német érdekzónába sorolták Magyarországot. A zsidótörvényeket és az 1941. évi hadbalépést Németország kényszerítette ki az ország vezetőiből, akik ebbe vonakodva mentek csak bele. (Nem említik, hogy a harmadik, tisztán faji jellegű zsidótörvény preambulumát Teleki Pál írta sajátkezűleg, akinek éppen mostanában kívánnak szobrot emelni.)
5. Ami “negatívum”, mind 1944. március 19., Magyarország náci megszállása után történt, és már tényleg semmi köze nem volt Horthyékhoz: ez a hitleri Németország műve volt.
6. A kommunista történetírás 1945 és 1990 (!) között bepiszkolta Horthyékat: rendszerüket Horthy-fasizmusnak nevezte és minden tekintetben elmarasztalta, ma azonban már látjuk e – kiváló – korszak érdemeit. (Nem esik szó arról, hogy a hivatalos marxista történetírás Ránki György akadémikustól kezdve már a 70-es évek legelején is “konzervatív-tekintélyuralmi ellenforradalmi rendszernek” nevezte a Horthy-rezsimet, amely különbözött a fasiszta típusú berendezkedéstől.)

Mindenekelőtt az utolsó ponttal kívánok foglalkozni. Nem vitás, hogy a már a koalíciós korszakban is alkalmazott “Horthy-fasizmus” kifejezés egyoldalú volt. Hiszen a fasizmus elsődlegesen kispolgári-lumpen, tönkremenő és munkájukat veszített emberek tömegmozgalma, amely eltorzított szociális jelszavakkal jelentkezik, és olyan diktatúrát valósít meg, amely képzetes egységbe fogja össze a nemzet különböző osztályait és rétegeit. A fasizmus a társadalmi forradalom aberrációja, az elvetélt baloldali forradalmakra adott reakció vagy éppen az ilyen forradalmak megelőzésére szolgáló preventív hatalomátmentés.

A Horthy-rendszer ezzel szemben nem gyökerezett tömegmozgalomban, és kezdeti szakaszában egyáltalán nem támaszkodott az “alsóbb” osztályok támogatására. Ezek közül a parasztság inkább Károlyi Mihály, a munkásság pedig jobbára a szociáldemokrácia híve volt. 1921–41 között a Horthy-rendszer nem volt diktatúra, hanem olyan tekintélyállam, amely ugyan végső soron az erőszakra épült, de ezt egy korlátozott – bár korántsem szabályosan korlátozott – parlamentarizmussal elegyítette. A radikális szélsőjobboldal és a fasizálódó csoportok fokozatosan beépültek a rendszer hatalmi struktúráiba. Ál-“forradalmi” a rendszer annyiban volt, hogy a köznemességből lezüllött “keresztény” középosztályból próbált vezető osztályt kreálni, s bizonyos fokig háttérbe szorította a nagytőke, kevésbé a nagybirtok képviselőit. A rendszert a fasizmussal a katonai “erények” bárgyú dicsőítése is rokonította.

A Horthy-rendszer tehát az 1918–19-es forradalom (forradalmak) reakciója volt. Elevenítsük fel, mik is voltak az 1918. október 23–31. között kitört magyar forradalom fő célkitűzései: 1. általános választójog; 2. földosztás; 3. szociális reformok; 4. függetlenedés Német-Közép-Európától; 5. egyenjogúság a nemzetiségek számára; 6. békés külpolitika. Ami a két utolsó pontot illeti, e tekintetben azok a mélyen tisztességes és humanista államférfiak, akik 1918-ban kormányra kerültek, teljes kudarcot vallottak. A nemzetiségiek ugyanis nem elégedtek meg többé valamilyen autonómiával a “Szent István-i” Magyarországon belül, teljesen el kívántak szakadni Magyarországtól. A győztes antanthatalmak pedig nem tartották magukat többé a wilsoni 14 pont szelleméhez, és – enyhén szólva – a Károlyi-kormány mély humanizmusa sem hatotta meg őket. Franciaországban egyértelműen a nacionalista-katonai szellem kerekedett felül. Nem kívántak népszavazásokat tartani az egyes területek hovatartozására vonatkozóan, s a teljesen magyar területek elszakításához is hozzájárultak. Azonban éppen a helyzet elleni tiltakozás demonstrálására a kormány választásokat sem rendezett, a földosztást pedig későn, csupán 1919 februárjában indította meg. Az októberi kormányok tehát nem tudták elképzeléseiket megvalósítani. A Tanácsköztársaság viszont diktatúrát vezetett be, a választások gondolatát elvetette, miként elutasította a földosztást is. Ugyanakkor számos szociális reform mellett jelentékeny kísérletet tett az ország integritásának helyreállítására egy szövetséges tanácsköztársaság keretei között. Megfelelő bázis hiányában azután ez a kísérlet is elbukott, s a hatalmat a nyílt ellenforradalom vette át.

A horthysta ellenforradalom sikeres ellenforradalom volt – ezt érdemes hangsúlyozni. Mert például az 1814-es Bourbon-restauráció nem volt képes helyreállítani a francia forradalom által felszámolt nagybirtokrendszert. Magyarországon a földreform valójában már 1919 tavaszán elakadt: a Horthy-rendszernek ezért a nagybirtokrendszert még csak restaurálnia sem kellett. Hasonlóképpen problémamentes volt magánkézbe visszaadni az energiaforrásokat és a termelőüzemeket: a Tanácsköztársaság idején a munkástanácsoknak jórészt csak hatalmi eszköz szerepük volt, alá voltak rendelve a már kialakulóban lévő pártbürokráciának, s így ellenállást a reprivatizációval szemben nem fejthettek ki.

Az az ideológia, amelyet az ellenforradalom felépített a maga számára, mindenekelőtt fajvédő, nacionalista, antihumanista nézetrendszer volt. Az 1918-as tapasztalatokból azt a következtetést vonta le, hogy mind a társadalom belső problémáinak humanista megoldási kísérletei (demokrácia, szocializmus), mind a nemzetközi kérdések rendezésének demokratikus szellemű próbálkozásai (a népek önrendelkezése és szövetsége) katasztrófához vezetnek. Hiszen az elsőből diktatúra következett, a másodikból pedig Magyarország megcsonkítása. Hogy e két tapasztalat egymással ellentétben áll, ez az ideológia összekotyvasztóit, Szekfüt, Hómant, Milotayt, Lendvay-Lehnert egyáltalán nem zavarta… A “megoldás” tehát szerintük az volt, hogy egyrészt “befelé” valamiféle reakciós – bár némi szociális mázzal bekent – tekintélyállamot kell kialakítani, “kifelé” pedig a nemzetközi ellenforradalom, méghozzá lehetőleg a német ellenforradalom erőihez kell csatlakozni, hiszen a gyűlölt 1918 a német-közép-európai élettérből való kiszakadás kísérletét is jelentette. Midez a “bolsevizmus elleni szent háború” jelszava alatt foglalódott össze.

Az ekként összerakott ellenforradalmi ideológia rendkívül hazug és képmutató volt, három okból is.

1. A kereszténységre hivatkozott, miközben annak minden elemét nélkülözte, csupán az egyházak intézményességét őrizte a “három millió koldus országában”.

2. Magát nemzetinek, sőt sovénnek tartotta, ami a környező népekkel szembeni bárgyú gyűlölködés szüntelen felkorbácsolása tekintetében igaz is volt. A rendszer azonban külső segítséggel jött létre, méghozzá olyan államok közreműködésével, amelyek e segítség feltételéül éppenséggel Magyarország érdekeivel ellentétes döntéseket szabtak, olyan döntéseket, amelyek következményei ellen azután a rendszer állandóan kapálódzott és lármázott.

3. Jóllehet a rendszer antiszociális volt, s intézkedéseivel elsősorban a munkásságot, a parasztságot és az értelmiség alsó és középső rétegeit sújtotta, egyszersmind a középosztály lázadását is megtestesítette: korlátozni kívánta a nagybirtok és az azzal összefonódott nagytőke hatalmát is, kínosan ügyelve persze arra, hogy ez a korlátozás ne csapjon át valóságos társadalmi reformba, az 1918-ban megkezdett demokratikus-szocialista kísérlet megismétlésébe.

E három szempont – a rezsim pszeudovallásos, pszeudonemzeti és pszeudoszociális jellegének – keveréke tette az antiszemitizmust a rendszer középponti problémájává. Az állami kereszténység hiposztazálása involválta a zsidóság elleni harcot: olyan “kereszténység” volt ez, amely gyökereiről tudni nem akart, s előszeretettel kezelte a zsidóságot úgy, mint “ősi ellenségét” (aminek egyébként a történeti kereszténységben jelentős és igen rossz hagyományai voltak). A nemzeti szempont olyan “túlhiposztazálása”, amely közben hajlandó volt bármely erőszakhatalomtól való függőségre, levezethető volt a zsidóság mint “nemzetietlen” elem elleni gyűlölködéssel. Az a fajta hatalmi szemlélet pedig, amely a valóságos társadalmi reform ellen tűzzel-vassal harcolt, miközben a középosztály erősítése céljából mégis valamiféle “szociális reformot” kívánt végrehajtani, nos, ez nagyon jól forgatható volt a zsidóság ellen, amelynek konzervatív részét kapitalistaként, haladó csoportjait pedig leplezett vagy nyílt kommunistaként bélyegezte meg (tudvalévő, hogy a kommunista párt törvényen kívül volt helyezve), s egyszersmind feltételezte, hogy a két “szárny” között “összjáték” áll fenn.

Mindezekből az előfeltételezésekből a náci Németországgal kötött csatlósi szövetség majdnem egyértelműen következett. Németh László híres Szekfü-tanulmányában kimutatja: a Horthy-rendszer konzervatív elitje is a német “élettérbe” kívánta visszavinni az országot, és az 1933 utáni Németországtól csak a nermzeti szocialista “forradalom” katolikusellenes jellege tántorította el. (Németh ugyanakkor nem egészen vette észre – vagy nem akarta észrevenni – a “forradalom” alapvetően keresztényellenes és antihumanista jellegét.) E csoport vezére Bethlen István, fő ideológusa pedig Szekfü Gyula volt; ők egyébként antiszemitizmusuktól is fokozatosan elszakadtak. A “keresztény” középosztály zöme azonban nem követte a konzervatív elitet: számukra az antiszemitizmusban megnyilvánuló “forradalmi ellenforradalom” volt a legfontosabb, s a német nemzeti veszélyt nem érzékelték. Úgy vélték, a “nemzeti szocializmus” keresztényellenességét majd valahogy “meg lehet úszni”, hiszen ők a kereszténységben amúgy is annak merő hatalmi vonásait becsülték. A Bethlen-vonal körül végül “elfogyott a levegő”, és – fájdalom – bukása nem volt tragikus. Más kérdés, hogy a különben cinikus Bethlen István végül tragikus áldozattá vált.

1921-ben a Bethlen-konszolidáció a demokratikus-szocialista kísérlet megtörésére, az ország legjobb szellemi erőinek (Jászi, Lukács, Mannheim) kiűzésére alapozta uralmát. Tulajdonképpen az 1930. szeptember 1-jei, már-már forradalmi jellegű munkástüntetésektől számíthatjuk a Bethlen-konszolidáció bukását.

A rendszer a kirobbant válságra két eszközzel válaszolt. Az egyik a hatalom erőszakos természetének erősítése volt. A szociáldemokrata párt “törzséhez” nem tartozó, a rendszerrel – vagy legalábbis annak következményeivel – szemben álló magyar progresszió már az 1920-as évek végén kettészakadt. Mindkét szárnya középponti feladatnak tekintette a parasztkérdés megoldását, a magyarországi feudalizmus és az azzal összenőtt nagytőke túlhatalmának leépítését. Ám két, többé-kevésbé markáns álláspont alakult ki. Az egyik az emberi jogok teljes körű helyreállítását tűzte ki elsődleges célként, s e tekintetben különleges figyelmet szentelt a numerus clausus-törvény által korlátozott hazai zsidóság jogainak helyreállítására, s némileg ambivalens, nem teljesen elutasító viszonyban állt a kapitalizmussal. A másik álláspont a parasztkérdésnek rendelt alá minden egyéb szempontot, s a magyarországi feudálkapitalizmus egész rendszerét le kívánta bontani. A zsidóság egyenjogúsítását csupán e társadalomalakító művelettel párhuzamosan vagy éppenséggel annak befejezése után kívánta végrehajtani, mivel az volt az álláspontja, hogy az adott társadalmi struktúra fenntartása mellett a zsidóság egyenjogúsítása a túlnyomórészt “zsidó” kapitalizmus pozícióit erősítené.

Mármost az erősödő erőszakhatalom a progressziónak éppen ezt a szárnyát kívánta “elcsábítani”, képviselőit “megtűrt ellenzékként” a maga szekerébe fogni, gondosan ügyelve eközben arra, hogy törekvéseik azért ne vezessenek valóságos társadalmi átalakuláshoz. Mivel ez a “népies” szárny távolról sem volt annyira érzékeny az emberi jogi problémákra, mint az urbánus csoport, az erőszakhatalom kiépítésének sem állhatott annyira az útjában. A hatalom önmagát bizonyos fokig “antikapitalistává” igyekezett maszkírozni, s ezt megkönnyítette, hogy – antiszemita lévén – a “zsidó nagytőkét” támadta (bár korántsem annyira, mint a “kis” zsidóságot), és elterjesztette magáról azt az illúziót (is), hogy a “zsidó nagytőke” elleni fellépés az egész magyar feudálkapitalizmus összeomlásához fog vezetni. Persze az ideológiai vonatkozások mögött mindig látni kell, hogy a keresztény-nemzeti középosztály széles tömegei számos területen (főleg értelmiségi, kereskedelmi és hivatalnoki pályákon) konkurenciában álltak zsidó származású polgártársaikkal.

Hangsúlyozni kell, hogy a népi mozgalom “elcsábítása” a fasizálódó jobboldal részéről sohasem sikerült teljesen. 1937–38-ban, amikor Magyarország egyre egyértelműbben a hitleri terjeszkedés vonzásába került, a népiek, a “népfrontos” kommunisták segítségével, létrehozták a Márciusi Frontot, amely az ország demokratikus-szocialista átalakulásának olyan programjával állt elő (földosztás, szövetkezeti gazdálkodás, a kapitalizmus korlátozása, emberi-politikai jogok stb.), amilyen 1918 óta nem került napirendre.

Ámde a hitlerizmus erősödése az ellenforradalmi Magyarország számára területi előnyökkel kecsegtetett: a trianoni határok részleges revízióját ígérte, s ezt a szempontot nagyon nehéz volt kivédeni. Mint említettem, a rendszer egy ellenforradalmi német fordulatra épített, s ez most reálpolitikának látszott. A “hagyományos” magyar németellenesség szólamai itt már keveset értek: azok a Habsburg-uralom ellen fogalmazódtak meg, nem pedig a vilmosi vagy az annál is sokkal rosszabb hitleri birodalom ellen; itt már kicsorbult az élük. A hitlerizmus antiszemitizmusa pedig nem volt ellenszenves az uralkodó középosztály számára, amely legfeljebb annak “túlzásait” vetette el, ha elvetette egyáltalán.

Mindehhez azonban a magyar progressziót fel kellett bomlasztani, s 1938 végére ez sikerült is. Számos “népi” ideológus ugyanis fogékony volt az antiszemitizmusra, azt hívén, hogy így a zsidó kapitalizmus ellen harcol. Igaz, egyúttal németellenesek is voltak, ám paradox módon jobban szemben álltak a német veszéllyel általában, mint magával a nácizmussal. Egyáltalán nem voltak vérgőzös irredenták, a szomszédos népekkel való megértés szükségességét hangsúlyozták, de ők is kívánták a “magyar revíziót” – mint ahogyan kívánta minden irányzat a nyilasoktól bizonyos értelemben egészen az illegális kommunisták egyes csoportjaiig.

Az 1938–41 közötti esztendők hitleri segítséggel végrehajtott területvisszacsatolásai az országot most már teljesen megrontották. A két zsidótörvény megszavazása, de ami a legbotrányosabb: a harmadik előkészítése, sőt, a Szovjetunió megtámadása is minden német nyomás nélkül történt. 1939-ben nagy létszámú nyilas tábor került be a parlamentbe, a liberalizmus és a szociáldemokrácia pedig marginalizálódott. A Müncheni egyezmény, illetve a Hitler-Sztálin-paktum éveiben úgy tűnt: Európa véglegesen az embertelenség földjévé vált.

1941. június 27-én Magyarország átlépte a Rubicont. A hadbalépés elfogadásával a parlament lényegében kiküszöbölte önmagát. A harmadik zsidótörvény az országot a mocsokba taszította. 1942–43-ban Horthy és Kállay már egy fasizálódott országot próbált megmenteni a teljes lezülléstől és a megérdemelt katonai vereségtől. Az 1944. március 19. és augusztus 29. közötti időszak fejleményei – német megszállás szinte minden ellenállás nélkül, a náciellenes politikusok elhurcolása, aktív magyar részvétel 600 ezer magyar állampolgár elpusztításában – a Horthy-rendszer lényegét tárta fel, annak inherens logikáját vitte a végsőkig. Csupán egy tette volt Horthynak, amely elismerést érdemel: saját jól felfogott érdekében is a budapesti zsidóság valóban bátor megmentése.

Miután még a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) sem igen találkozott komoly ellenállással, világossá vált: a Horthy-rendszer ténylegesen és morálisan egyaránt összeomlott, a hozzákapcsolódott politikai pártok és erők diszkreditálódtak. Az új Magyarországot teljesen más alapokról kellett felépíteni: a népi önkormányzat, az állampolgári jogegyenlőség és a társadalmi igazságosság alapjáról, s mindehhez mindenekelőtt a fasiszta fertőzést kellett kipusztítani – tudjuk, mely politikai erők játszottak ebben vezető szerepet.

1944 decemberében úgy tűnt: a debreceni honalapítás, az ott létrehozott koalíció alkalmas lehet e feladat végrehajtására.

"Azt akarom, hogy az emberek rombolják szét a fennálló kereteket: ne engedelmeskedjenek, öltsenek nyelvet, és szüntelenül sértegessék a hatalmat." John Lennon, Eszmélet 32. szám"

A polgári indulóban a prekapitalista kollektív műfajok gazdag rögtönzött variativitása a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemrészek lapos váltakozásává alakul. Egy valóban élő közösséget nem kívülről vezényelnek, hanem belső erők mozgatnak." Maróthy János, Eszmélet 7. szám

"A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országokban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. (…) a termelés hagyományos struktúráinak felbomlása oda vezetett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált." Saskia Sassen, Eszmélet 28.szám

Tartalomjegyzék

1. Tamás Gáspár Miklós : A posztfasizmusról
2. Mészáros István : Munkanélküliség és okozatiság
3. Fóti Klára : Az Unió félelmei
4. Claire Wallace : A fiatal nők kivándorlási hajlama Magyarországon, Bulgáriában és Csehországban
5. Somogyi Csaba : Félfordulat a német bevándorlási politikában
6. Allan Borowski, Uri Yanay : Vendégmunkások Izraelben
7. Kav La’Oved hírlevél : Külföldiek az izraeli munkaerőpiacon
8. Greg Graffin : Punk kiáltvány
9. Tyner McCoy : A remény és szabadság hangja (Martin Smith interjúja)
10. Andor László : A komolyzene gazdaságtana – Norman Lebrecht: Művészek és menedzserek, avagy rekviem akomolyzenéért, valamint Tokaji András: Zene aszálinizmusban és a harmadik birodalomban c. könyéről
11. Magyar Gizella : A szegregációs nagyüzem – Teresa Hayter: Nyitott határok, a bevándorlás ellenőrzése ellen c. angol nyelvű könyvéről
12. Sean Healey : Rockzenekarok a globalizációról
13. Magyar Gizella : Adósságbumeráng
14. Marcos alparancsnok : A liberális fasizmus

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete elõtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. Minőségi politikai gondolkodás? Kit érdekel, lényegtelen… A legfontosabb elvárás az a képesség, hogy a felsőbb osztályok pénzét becsatornázzuk.

A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete előtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára. A jelölteknek fel kell hívniuk az összes lehetséges támogatót, 500 dolláros belépődíjas koktélpartikon cseverésznek, elfogyasztanak számtalan ebédet, fényképezkednek a jelentős adományozókkal, és minden más módot megragadnak, hogy akárhogy is, de még több készpénzt gyűjtsenek be – nap nap után, egész évben. S a kör bezárul. Ha már megválasztották, a hivatalnok azonnal elkezd még több pénzt gyűjteni a következő választásokra, hacsak nem a legutóbbi költséges kampánycsatából fennmaradt adósságait kívánja szanálni.

Egyre inkább az a helyzet, hogy sok pénze kell legyen annak, aki az Egyesült Államokban hivatali posztért verseng. Idén az összes jelentős elnökjelölt mindkét nagy pártban milliomos, holott a népességnek kevesebb, mint 2%-a az.

Persze a fejlett tőkés országok politikai folyamatait mindig is át meg átszőtte a pénz, a "burzsoázia végrehajtó bizottsága" – és még mi mindent. Ám az amerikai politikában a pénznek a választásokra gyakorolt hatásában mennyiségi és minőségi terjeszkedés figyelhető meg az elmúlt három évtizedben: mennyiségi, amennyiben minden választói ciklusban több pénzt költenek, mint az előzőben, s minőségi, amennyiben a "pénzhatalom" (money power) átláthatósága, ahogy a XIX. századi amerikai populisták nevezték, olyan dimenziókat öltött, mint semmi más a Bearanyozott Kor (Gilded Age) óta.

Az amerikai politikai rendszer, amelyre a világ egy jó része bizonyos értelemben még mindig úgy tekint, mint modelldemokráciára, egyre kevésbé demokratikus. Egyre messzebb kerül a "néppel, a nép által és a népért" elvétől, s egyre inkább a gazdagokkal, a gazdagok által és a gazdagokért van.

Bár a hollywoodi képzetekben a pénzt a csillogással kapcsolják össze, úgy tűnik, a politikára fordított hatással van a pénz. Az idei őszi elnökválasztási versenyről azt mondják, hogy a legdrágább lesz az amerikai történelem során, de úgy tűnik, az egyik legunalmasabb is. A verseny tartalmatlansága bizonyára tovább rontja a már így is történelmi mélyponton lévő szavazói részvételi arányt, nem beszélve a szavazók hangulatáról.

Így a mostani választás valójában inkább a közelmúltról fog szólni, semmint a jövőről. A meglepetést az előválasztások idején az okozta, hogy a pénz nyilvánosan elismert és vitatott témává vált. Bill Bradley és John McCain, a Demokrata és a Republikánus párt két éllovasának fő kihívói így vagy úgy mindketten a pénznek a politikára gyakorolt fojtogató hatásáról beszéltek. A konzervatív szakértők sokáig azt gondolták, hogy a kampányfinanszírozás nem igazán érdekli a szavazókat, ám Bradley és McCain támadásai pontosan azon az általános véleményen alapultak, hogy az ország politikai intézményei, amelyek mindig is távol álltak a tömegek ellenőrzésétől, már a tömegek nyomására is egyre kevésbé reagálnak.

Bár a Demokrata Párt, amelyet inkább befolyásol a közérdek (nők, feketék, munkások), még mindig meglévő imázsa alapján a legkézenfekvőbben lehetne fóruma az ilyen vitáknak, mégsem a demokraták között vált népszerűvé a téma. Néhány balos értelmiségi és liberális bízott ugyan Bradley-ben, de a kampánya leállt, miután egyetlen előválasztást sem sikerült megnyernie. Azonban mint a hivatalban lévő alelnök ellenfele, Bradley – aki korábban New Jersey állam szenátora volt – minden várakozáson felül teljesített. Sokkal kedvezőbb volt a sajtója, és a választások előtt néhány felmérésben még vezetett Al Gore előtt. Bár Bradley a kampányfinanszírozás reformja mellett érvelt, képtelen volt a maga javára fordítani Gore komoly hátrányát e témában. (Gore-t számos 1996-os választási ügyeskedéssel összefüggésbe hozták, amikor a Clinton-kormány rekordot döntött a pénzgyűjtésben.) Bradley reformpozícióját saját sikerei ásták alá, amikor elképesztő összegeket gyűjtött össze például Wall Street-i befektetőktől.

A Republikánus előválasztáson beszéltek tehát legtöbbet a pénzről. Ez jelentős fordulatnak számít a korlátlan kapitalizmus, a szupergazdagok kedvelt pártjában, ahol a szerzés virtus dolga. A jelenlegi Republikánus Pártot azonban a jobboldali populizmus fülsértő, antielitista retorikája határozza meg. Nem nehéz így rájönni, hogyan lett McCain népszerű. Vietnami háborús hősként egy szuperpatrióta és militarista pártban, arizonai szenátorként egy olyan pártban, amely a déli és nyugati országrészeket tekinti geopolitikai bázisának, McCainnek számtalan előnye volt, s ezeket csak felerősítette nyílt, józan közvetlensége és fanyar humora, amely általános népszerűséget hozott neki az írott banalitások korában. New Hampshire-ben McCain azt ígérte a választóknak egy városi találkozó alkalmával, hogy elnökként bezáratna egy közeli katonai támaszpontot. Az ilyen nyíltság üdítő színfoltot jelentett a politikai cinkoskodás megszokott rítusai között. (Bradley ugyanakkor hátat fordított régi szenátusbeli szavazási szokásának, mellyel az etanoltermelés támogatását ellenezte, hogy ezzel az ügyetlen próbálkozással nyerje meg az iowai gazdákat és az agrárszektort.)

A legfőbb politikai téma, amely megerősítette a McCain-jelenséget, az volt, ahogy McCain a kampányfinanszírozás reformjának egyik vezető szószólójaként jelent meg a nagyközönség előtt. Miután saját maga is körülményes módon részt vett a "Keating Five"-ban, a 80-as évek protekciós botrányában, karrierjét reformerként folytatta, többek között támogatta a McCain-Feingold elnevezésű, kiemelkedő jelentőségű kampányfinanszírozási törvénytervezetet. McCain intézkedései a felesleges költekezéssel és a "sertéspolitikával" szemben (kormányzati támogatás valamely vállalat vagy beruházás számára a kampánytámogatásért cserébe), a "szabad piac" elvén alapulnak. A republikánus uralkodó osztály (establishment) azonban már korábban is jobban kedvelte a szabad piac elméletét, mint gyakorlatát. McCain az államellenesség elvét kiterjesztette a tekintélyes republikánus törvényhozók kedvenc programjaira is, s ezzel magyarázta, miért csak egy maroknyi republikánus szenátor támogatta őt Bush-sal szemben. Mindenesetre azok az emberek, akik McCainre szavaztak, abban a hitben tették ezt, hogy elnökségének középpontjában a kampányfinanszírozási reform lesz, és kulturális kérdésekben visszafogottabban nyilatkozik majd, azaz a vallásos jobboldallal szemben Bush-hoz képest kevésbé lesz gyáva. Ezért szerepelt McCain azokban az államokban a legjobban, ahol nyílt előválasztások voltak, azaz a függetlenek és a demokraták is szavazhattak a republikánus előválasztásokon.

És ezért állt McCain a legközelebb ahhoz, hogy valódi tömegbázissal a háta mögött legyen elnökjelölt. Ugyanez a helyzet, ha annak alapján hasonlítjuk össze Bush-sal vagy bármelyik demokrata ellenfelével, hogy kampánypénzének hány százaléka érkezett kisebb és hány százaléka nagyobb adományozóktól. A jelöltek önkéntes szövetségi választási adatainak a Center for Responsive Politics által végzett elemzése alapján Bush választási pénzeinek 93%-át olyan adományozóktól kapta, akik 200 dollárt vagy annál többet adtak. Gore 70%-ot kapott ilyen adományozóktól. McCain pénzeinek csak 47%-a származott ilyen forrásokból. (A 200 dollár elég jól használható alap. Magyar viszonyok között ez azt jelenti, hogy McCain támogatóinak kevesebb, mint a fele volt olyan, aki megengedheti magának, hogy 54.000 forintot kipengessen egy politikus jelöltnek. Bush-nak majdnem az összes, Gore-nak pedig a legtöbb pénze ilyen emberektől származik.)

Az esélyek McCain ellen szóltak. Mind a republikánus párti elit, mind a vallásos jobboldal hamar Bush mellé állt, így megválasztása teljesen bizonyossá vált. McCain pedig a lenyűgözően izgalmas New Hampshire-i győzelme után elkövetett néhány stratégiai hibát, mint például egy negatív televíziós reklám bemutatása Dél-Karolinában, amelyben Bush-t Clintonhoz hasonlította, ami lehetővé tette, hogy Bush a gyalázatos módon bemocskolt áldozat képében jelenhessen meg az ultrakonzervatív államban (bár a Bush csapat még ennél is piszkosabb trükkökkel operált, amikor McCain válását, felesége fájdalomcsillapító-függőségét, sőt még fogadott bangladeshi lányukat is felhasználta arra, hogy diszkreditálja a konzervatív és rasszista szavazók körében). A Bush-kampány New Hampshire után igyekezett hatalmas költekezésekkel is lesöpörni a McCain-féle kihívást. Így végül annak ellenére, hogy a kampányfinanszírozás kulcsfontosságú téma volt az előválasztások során, mindkét párt szándékosan visszafogottan kezelte a dolgot – elsősorban természetesen azért, mert válogatás nélkül költekeztek!

Bush és Gore tökéletesen beilleszkedtek a jelenlegi rendszerbe. Idén ősszel minden valószínűség szerint "reformernek" fogják nevezni magukat, és ha felkérik őket, akkor emelkedetten fognak beszélni a témáról, de csak zsenge javaslataik, vagy pusztán ötleteik lesznek, amelyek tovább rontják a helyzetet. Bush és Gore a pártvezetőség gondosan kiválasztott jelöltjei, akik támogatják a mostani helyzetet. Ami biztos, az az, hogy bármely jelölt esetén minden korábbit meghaladó mértékben növekedne a vállalati befolyás és az elitrétegekből származó adományozók szerepe a politikai folyamatokban. Ross Perot Reform Pártja jelölheti a jobboldali Pat Buchanant, a valódi baloldal – elsősorban a különböző állami Zöld- és Munkáspártokon keresztül – pedig tömörülhet a fogyasztást támogató Ralph Nader mellett, ám az országos vita a status quo fő (mainstream) jelöltjein keresztül jelenik meg.

Nem a már létező kampánytörvények megszegése a probléma az amerikai politikában a pénz jelenlétével, bár ilyen botrányok is rendszeresen kipattannak. A gond a mindent átható törvényes korrupció.

Érzékletesen szemlélteti ezt a kampánnyal kapcsolatos észvesztő pénzmennyiség. Több pénzt gyűjtenek és költenek az idei elnökválasztáson, mint az amerikai történelem során eddig bármikor. Bush, aki elkerülte a szövetségi támogatási alapokat (matching funds), és annyit szedhet össze, amennyit csak akar, több testhosszal vezet, miután már összehozott egy szinte felfoghatatlan 73 millió dolláros alapot (nagyjából 20 milliárd forint). Gore a 40 millió dolláros határon van, amely azokra vonatkozik, akik a szövetségi támogatási alapokhoz fordultak, és itt volt Bradley is, mielőtt felállt volna az asztaltól. McCain körülbelül 35 milliót gyűjtött össze, mielőtt visszalépett.

Vajon mi motiválja az adományozókat, hogy a jelöltekre költsenek? A politikai lojalitás, gondolhatnánk, ám a legtöbb esetben ez nem igaz. A kapcsolati és befolyásolási tényezők sokkal fontosabbak. A Center for Responsive Politics (az adatokat rendszeresen frissítik a www.opensecrets.org című honlapon, érdemes belekukkantani) táblázatba foglalta az adományozók foglalkozását. Ebből az információból következtethetünk egyes gazdasági szektorok preferenciáira az egyes jelöltek esetében. Az is látható, hogy a tőke szempontjából sok esetben az egyes jelöltek személye bizonyos értelemben lényegtelen, és a stratégia az, hogy minden egyes megbízható versenyzőnek juttassanak.

Például sok szektor mindenkinek ad szabadon. Az ügyvédek az első három foglalkozási csoport között szerepelnek azon adományozók közül, akik mind a négy fontosabb jelöltnek: Bush-nak, McCainnek, Gore-nak és Bradley-nek is juttatnak. Az ingatlanüzlet az értékpapír/befektetési terület mellett az első ötben volt azok között, amelyek képviselői mind a négy jelöltet támogatták. Ezen szektorok tagjai nyilvánvalóan több vasat tartanak a tűzbe, hogy előnyhöz jussanak, bárki nyer is. Ez akár az egyes vállalatok szintjén is érvényesülhet. A Wall Street-i Goldman, Sachs, and Co. 209.500 dollárt adott "kötegelt pénzként" (bundled cash) Bradley-nek. Ugyanakkor meglehetősen nagy kötegelt összegeket adtak Bush-nak és Gore-nak is. (A kötegelt pénz azt jelenti, hogy a vezetők és a többi alkalmazott, akik egyénileg maximum 1.000 dollárt adhatnának, csoportokba szerveződnek kollégáikkal és családtagjaikkal, hogy együtt többszörös adományokat juttathassanak, annak ellenére, hogy a közvetlen vállalati adományozást tiltja a törvény.) A Citigroup hasonló módon kötegelt pénzeket adott Bush-nak, Gore-nak és Bradley-nek egyaránt. Bush és Gore ugyanakkora adományokat kapott a következő négy foglalkozási szektorban: telekommunikáció, ügyvédek, érdekkijárók (lobbyists) és köztisztviselők.

Néhány szektorban biztosan többet adnak az egyik jelöltnek, mint a másiknak. Azonban még itt is kevésbé jellemzőek az ideológiai-politikai indokok, inkább a józan becslés a motiváló, hogy a gazdasági érdekeket egy adott jelölt szolgálja a legjobban. Hat szektorban adott a túlnyomó többség Bushnak a többi jelölttel szemben: számítógépes felszerelések és szolgáltatások, olaj- és gázipar, ingatlanüzlet, kereskedelmi bankok, biztosítás, egészségügyi szakemberek és vállalatok. Néhány indok felismerhető Bush mellett. Texas kormányzójaként Bush az olaj- és gázipar kiszolgálója volt. Ráadásul legfőbb törvényhozásbeli eredménye a magánjogi vétkes cselekmények (tort) reformja volt. Ez látszólag igyekezett csökkenteni a védőügyvédek feleslegesen magas számát és a felelőtlen fogyasztók (például az az asszony, aki megégette magát a McDonald's-os kávéval) által nyert perek, az abszurd módon súlyos ítéletek számát, a reform azonban átlátszó kísérlet arra, hogy a bíróságok megértőbbek legyenek a biztosításüzlet, az egészségügyi vállalatok és az ipari termelés képviselőivel szemben, akik mind elkötelezettek Bush mellett, hiszen megígérte, hogy továbbviszi a jogi reformot szövetségi szinten is. Gore a maga részéről aránytalanul jól teljesített a szórakoztatóipari szektorban (filmipar, televízió és így tovább), amelyet a Clinton-kormány hűségesen képviselt, különösen a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon.

A kampányfinanszírozás témája különleges kilátásokat és dilemmákat teremt az amerikai baloldal számára. Bradley és McCain lázadása és veresége jól mutatja, hogy mindkét nagy párt mereven elzárkózik a kampányfinanszírozási reform elől, habár a közvélemény érdeklődése nagyobb a téma iránt, mint ahogy azt a népszerű szakértők állítják. Ebben a helyzetben a kampányfinanszírozás reformjának – ami teljesen kivonná a pénzt a politikai folyamatokból – következetes továbbvitele tömeges támogatást szerezhetne a demokratikus és egalitariánus törekvések szélesebb alapú politikájához.

Idén azonban a baloldal számára a legsürgetőbb döntést az állandó dilemma igényli: támogassák-e a demokratákat vagy sem. Annak ellenére, hogy az idei valószínűleg erősebb és függetlenebb Nader-kampány lesz, mint a félgőzzel vállalt 1996-os jelöltség, a baloldal legnagyobb része feltehetően mégis Gore-t fogja támogatni egy Bush-elnökség kilátásaival szemben. Habár Clinton sürgette a vállalati kérdések megoldását a jóléti reformtól kezdve az Észak Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásig, az AFL-CIO nagy része megtette azt a szokatlan lépést, hogy már az előválasztások szintjén kiállt Gore mellett. Sok balos liberális, sőt számos radikális is követni fogja ősszel a tömeget.

A tragédia az, hogy a baloldal valószínű, ám nem egyöntetű kiállása Gore mellett nyolc év clintoniánus neoliberalizmus után következik be, nem beszélve az összes fontosabb jelölt meggyőződéses vállalatbarát politikájáról. Politikai értelemben Bradley és McCain sem jelentettek alternatívát. ők is a "globalizáció" képviselői voltak, azaz a vállalati szabadkereskedelem (NAFTA, GATT), a Wall Street, az IMF, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) neoliberális politikájának a képviselői. Ez mind megmagyarázza a Bradley iránti lelkesedést befektetői körökben. Bradley és Gore, a demokraták, ugyanolyan elkötelezettjei a vállalati rugalmasság politikájának, mint a republikánusok, amely politika egymás ellen uszítja a munkásokat, közösségeket és országokat, miközben leépíti a környezetvédelmi normákat, a béreket és az adóterheket. Igaz, a demokraták gyakrabban kísérlik meg, mint a republikánusok, hogy munkásszimpatizánsaikat és környezetvédő támogatóikat erőtlen gesztusokkal, jelképesen engeszteljék ki.

Tehát az összes jelentős elnökjelölt neoliberális programot támogatott, ami tovább növelte a globális szegénységet, 89 országot rosszabb helyzetbe juttatva, mint amilyenben 10 évvel ezelőtt volt, és megduplázva a világ 20 leggazdagabb országának vagyonát az elmúlt négy évben. Buchanan, a Reform Párt valószínű jelöltje nagyobb eséllyel fog ezekről a témákról beszélni, bár kissé reakciós és alig leplezett rasszista hangnemben. Csak a baloldalnak van olyan politikája, amely ezt ellensúlyozhatja. Ezért, hogy a baloldal, mostani viszontagságai és a szocializmus sokat emlegetett halála ellenére továbbra is fontos tényező marad. Szemben a jobboldal kemény nacionalizmusával, a baloldal Észak és Dél szolidaritását, vagyis olyan nemzetköziséget képzel el, amely a vállalati "globalizációval" szemben az emberi jogi normák, a környezeti fenntarthatóság, a demokrácia, a társadalmi és gazdasági igazságosság mellett elkötelezett.

Azonban az amerikai baloldal jelenleg is tartó szervezeti és morális válsága, krónikus kudarca a tekintetben, hogy koherens és valós kihívást jelentsen a politikai életben, azt jelenti, hogy nincs abban a helyzetben, hogy racionális és haladó szellemű alternatívát tudjon felmutatni bármely jelentősebb erővel a háta mögött. Az amerikai baloldal problémáinak több, különböző gyökere van: egyrészt a Sztálin, másrészt a hidegháború iránti túlzott imádat. Azonban legalább részben egy olyan kampányfinanszírozási rendszer eredményei is, amely milliók hangja mellett kiszorít mindenféle alternatívát. A századforduló és Eugene V. Debs óta egy szocialista jelölt sem érte el az 5%-ot az országos választásokon. Még ha Nader egy erőteljes, radikális politikával és kampánnyal állna is elő teljes mértékben kihasználva saját és támogatói képességeit, akkor sem tudna televíziós reklámot vásárolni olyan mértékben, mint ahogy azt a nagy jelöltek megtehetik.

Magyarán egy ördögi körről van szó: maga a tábor, amely (a gondolatok és értékek tekintetében) legnagyobb valószínűség szerint jelenthetne kihívást a vagyon globális szinten zajló, felfelé irányuló áramlására – amely nyilvánvalóan a fő tényező azok közül, amelyek a politika feletti növekvő pénzhatalmat (money power) mozgatják -, komoly politikai hátrányban van, figyelembe véve, hogy a tőke jelenleg mennyire markában tartja a politikát.

Ha van még remény, akkor az a választási paradigmán kívül van, méghozzá az a lehetőség, hogy a türelmetlen hangulat, amely most már egy ideje magától értetődő a széles értelemben vett munkás aktivisták és a fiatalok között, új áttöréseket hozhat. Az újfajta tőkés "globalizáció"-ellenes tevékenységből, kezdve a harcias WTO-ellenes seattle-i tüntetésektől a Világbank-ellenes washintoni demonstrációkig, erőt merítve feltámadhat a baloldal, ami a kisebb bűnösök rövid távú számításai mellett feltartóztathatja a vállalati kizsákmányolást is. Ezen új mozgalom váratlan megerősödése nélkül azonban a politikának vagy a pénznek, mint általában, biztos helye marad az USA-ban.

(Fordította: Gedeon Béla)