Papp Lacitól Kokóig igazi népi sport volt Magyarországon az ökölvívás. A sportág egyik egykori kiemelkedő versenyzője beszél a jelenlegi hazai állapotok nemzetközi összefüggéseiről, gazdasági és politikai hátteréről.

Csötönyi Sándor: Háttéranyag: Én egy kis faluban születtem Dél-Magyarországon, Dunaszentgyörgyön 1949. február 24-én, "Jégtörő" Mátyás napján. Ez a kis falu tulajdonképpen a nagyszüleimnek félig-meddig a birtoka volt. Elég jómódú család volt a háttérben. A nagymama, gróf Ferenci Lívia, a másik oldalról pedig az édesapám szülei, akik módosabb parasztok voltak. A családom szekszárdi gyökerű. Egy várostörténész kutató azt mondta, hogy Szekszárd polgármestere 1600-tól majdnem 200 évig csak Csötönyi volt. Ma is négy Csötönyi família él Szekszárdon. A nagyapám kinősült Dunaszentgyörgyre, s ott, abban a kis faluban élte le az életét. Én is a háromezres lélekszámú faluban cseperedtem fel egészen 8 éves koromig.

K.T.: Innen nem magától értetődő az út az ökölvívásig.

Cs.S.: A boksz – legalábbis régen – a véletlenek sportja volt, részben ma is az. Anyám óvónő volt, apám egy ideig katonatiszt. Nagyapám meg annak ellenére, hogy 1956 előtt kulák volt, téeszelnök lett. A boksz jött, mint derült égből a villámcsapás. 1958. május 1-jén láttam először bokszmeccset Szekszárd belvárosában. Az iskolában is voltak bokszedzések, s ezt követően lejártam, itt nem függsz másoktól, saját magadnak kell az adottságaidat érvényesítened. Ahol az embernek sikerei vannak, ott jól érzi magát. 10 éves koromban elindultam a diákolimpián vagy hogyan is hívták, szóval a serdülő bajnokságon, megnyertem, s nyolc évig veretlen maradtam. Megfertőződtünk a bokszszal, én még Papp Laci miatt is.

K.T.: Volt valamilyen sajátos érdek, ami a régi, "szocialista" rendszerben az ökölvívást ilyen nagy nimbusszal ruházta fel?

Cs.S.: Szerintem igen. Tudniillik ennek a sportnak is mély társadalmi hatása van. Ez képes felszívni a periférián élőket, a romákat, az egyszerű srácokat, akik akkor sem tudták megvenni a drágább sportfelszereléseket. Valamiért az iskolai sport is olyan volt, hogy megtanítottak bennünket arra, hogy nyerni akarjunk. Ez tehát egy kitörési esély volt a proletárgyerekek számára. Részben ez motiválta őket, részben az, hogy itt olyan közösség volt, amely fenntartás nélkül befogadta ezeket a gyerekeket.

K.T.: Te hol tűntél fel?

Cs.S.: Az Újpesti Dózsa le akart igazolni, mint a Szekszárdi Dózsa neveltjét 1966-ban. Ekkor megnyertem a Baranya Kupát és az MTK is el akart hozni, amelynek az ökölvívó szakosztálya billegett és fiatalítani kezdtek. Fekete Pál fedezett fel engem. Egy foci kapusért cseréltek el.

K.T.: Fekete Pálra, a nagyszerű bokszolóra én is emlékszem, az öcsémmel akkoriban gyakran jártunk az MTK bokszmeccseire is, de végül nem maradtál sokáig az MTK-ban.

Cs.S.: Az Újpest tiltakozása miatt fél év kihagyással kerültem az MTK-ba, ahol nagyon baráti közösség, szinte egy család vett körül. De Budapestből eleinte legfeljebb annyit ismertem, amennyi a pályaudvartól az MTK pályához vezetett. Még a munkahelyem is Szekszárdon volt. Hiába ment jól az MTK-ban, egy gyöngyösi versenyen eltört a kezem, s többé már nem voltam a régi, valami orvosi hiba is lehetett, mert nem tudtam rendesen ütni. Aztán elvittek katonának, s mire leszereltem, az MTK boksz szakosztályát igen gusztustalan módon átadták a Vasasnak. 1970-ben még válogatottként bokszoltam, de 21 éves korom után az aktív bokszot abbahagytam, megnősültem, s kitelepültem az NDK-ba, ott lettem edző, nagyszerű német kollégák támogattak, sok sikert értem el, 1988-ig, egy évtizeden át szövetségi kapitány voltam. Lányom ott lett gyermekorvos, ma is ott dolgozik.

K.T.: Ezt követően hazajöttél, de Papp Lacival a viszonyod nem alakult felhőtlenül.

Cs.S.: Az 1988-91-es éveket itthon töltöttem, hisz edzőnek hívtak. Papp Laci volt a kapitány, aki mellett én mindig kitartottam, ám áldatlan személyi harcok jellemezték azokat az éveket. Engem is összeugrasztottak Papp Lacival, mindig azt duruzsolták a fülébe, hogy én az ő helyére pályázom. ő meg elhitte, erre fogtam magam és külföldre távoztam, ahol egy nemzetközi kaszinó-bizniszben játszottam szerepet mint vezérigazgató-helyettes.

K.T.: Értem, hogy te miért hagytál csapot-papot, de miképpen történhetett, hogy az ökölvívás éppen a rendszerváltás után veszítette el nagy tekintélyét, s került olyan áldatlan helyzetbe, amire utaltál.

Cs.S.: Először is az előítéletek. Az úri Magyarország "túlélt" képviselői ezt a sportot valamiféle durva és nem nevelő hatású sportként értékelték. Az állam minden további nélkül kivonult a bokszból, és ügyeletes zsenikre, vagyis csodadoktorokra bízták a vezetést, akik mindegyike egy saját maga által misztifikált reformot akart végrehajtani. Eközben a struktúrához nem nyúltak hozzá, de lerombolták a feltételrendszert, amelyben korábban produkáltunk. Tönkretették az egyesületeket. Aztán a nyugati adórendszer a keleti bérekkel teljesen földhöz vágta a gazdálkodást. Ahelyett, hogy adómentességet kapott volna a sportot támogató cég, véletlenszerűen kellett szponzorokat találni, de ezekre a "véletlenekre" sporttársadalmat építeni nem lehet. A legnagyobb érvágás az volt, hogy a HM- és a BM-egyesületeket felszámolták, annak ellenére, hogy az állandóan hivatkozott Nyugaton éppen a fegyveres testületek támogatják leginkább az ökölvívást.

K.T.: Csak nem az ökölvíváson verték el a régi rendszert?

Cs.S.: Lehet, hogy proli sportnak tekintették a bokszot, de a lényeg az, hogy nem értették az ökölvívás társadalmi szerepét. Pedig Amerikában, Franciaországban, Németországban vagy Japánban a küzdősportokat a fegyveres testületek azért támogatják tudatosan, mert onnan merítik tisztjeiket meg a kiképzőiket, s úgy vélik, jobb, ha ezek a tehetséges és erős srácok nem a banditák oldalára állnak, vagy alantas foglalkozásként nem ajtónálló biztonsági őrök vagy testőrök. Nálunk természetesen ez a második út a jellemző. A régi rendszerben a bunyós, amikor befejezte a pályafutását, gyakran ment el a rendőrtiszti főiskolára vagy honvédelmi tiszthelyettes képzőre. Még a kickboksz és más divatsportok is az ökölvívásból élősködnek, elszívják a nálunk kiképzett fiatalokat. A srácok hamar kiégnek, abbahagyják, nem marad más egzisztencia számukra, mint hogy testőr-cégekhez, disco-őrzőknek stb. álljanak, a perifériára szorulnak, közel kerülnek a bűnözés világához.

K.T.: Akkor mégis miből születnek eredmények, mert azért a VB és a legutóbbi EB fényében úgy látszik, mintha itt valami "csoda" történne.

Cs.S.: Nézd, nem csodáról van itt szó, hanem egy hagyományos sportszeretetről. Mondjam azt, hogy egyfajta hazafiasságról? Szóval egy "csakazértis" szemlélet eredményéről. Van olyan válogatott sportolónk, aki saját maga fizeti az edzőtermet, hogy edzhessen, saját maga veszi a sportcipőjét, állami támogatást csak nemzetközi világversenyekre és a válogatott edzőtáborára kapunk. Kapaszkodj meg, a titkárnő, az irodai dolgozó bérére bruttó 40 ezer forintot kapunk. Persze nem ennyit keresnek, a többit nekem kell összekoldulnom. Ez a koldulás úgy megy, hogy én a baráti és üzleti kapcsolataimat felhasználva kötök reklámszerződéseket meg egyebeket az ökölvívás érdekében. Enélkül nem megy. Évente 170 millió a költségvetés 98 egyesületre. Gondolj arra, egyetlen futballklub költségvetése több ennél. Tehát a pénzek 80%-át összekoldulom. De ez a véletlen, mert mi van, ha holnap elüt a villamos. Meddig lehet csökkenteni a nemzetközi versenyeken való részvétel számát, a hotel-számlákat stb.? És akkor még nem szóltam egy szót sem az utánpótlásról, ami a leglényegesebb kérdés. A magyar sport – néhány hagyományos sportágat kivéve, például a vízilabdát – agonizál, ennek jeleit Sydney-ben, az olimpián is látni fogjuk.

K.T.: Előreszaladtunk egy kicsit. Semmi sem történt '94 után, amikor az MSZP jött?

Cs.S.: Én akkor tértem vissza Magyarországra és az ökölvívásba. Valami változás talán történt, de hát abból, amit elmondtam, látható, nem sok. A sportirányítás mintha szervezettebbé vált volna, az úri előítéletek visszaszorultak. De döntő áttörés egyáltalán nem történt. A '97-es budapesti világbajnokság kezdte oszlatni a közömbösséget. A verseny rentábilis volt, valami megmozdult, de hát hogy jövünk mi a kajak-kenu vagy az atlétika támogatottságához. Ráadásul a boksz nemzetközi szinten hatalmi játékok eszközévé vált.

K.T.: Ezt hogyan kell érteni?

Cs.S. – A küzdősportokban, tehát nemcsak a bokszban, regionális lobbyk jöttek létre mind a sportirányítás, mind a bíráskodás terén. Ezek a régiók egymással konkurálva saját versenyzőiket támogatják, üzletelnek egymás között. Az egyik ilyen lobby az egykori Szovjetunió utódállamaiból verbuválódott, egy nyelvet beszélnek, s miként a briteknél (angolok, skótok, walesiek stb.), bizonyos szolidaritás alakult ki közöttük. Aztán van a balkáni lobby, a török, albán, bulgár stb. csoport, meg a felső centrum, a hollandok, németek, angolok, amerikaiak, akik a mi sportágunkban nagyon keményen és elvtelenül összetartanak, emlékezz a kubaiak elleni képtelen és szégyenletes nyomásra. Mi, közép-európaiak a franciákkal meg a szlovákokkal, csehekkel, olaszokkal, s talán a jugókkal, lógunk a levegőben. Illusztrálom ezt a mechanizmust egy példán. Azt mondják, sorsolják a bírókat. De ha mi például bokszolunk egy azeri gyerekkel, és a pontozók között van mondjuk egy ukrán, a vezetőbíró pedig amerikai, akkor a magyarok nem tudják befolyásolni a mérkőzés kimenetelét. Nekünk magyaroknak mindig nagyon kell győznünk, hogy tényleg nyerjünk.

K.T.: Sándor, te a futballban is otthon vagy, hiszen gyakran találkozunk az MTK-pályán. Mondd, hogyan működik a Várszegi-modell? Nem lehetne azt általánosan alkalmazni? A bokszot is lehetne piacosítani, vagy nem?

Cs.S.: Amit a Várszegi Gabi csinált, az megmentette az MTK focicsapatát, a labdarúgás önállóvá vált, viszont tönkrement az MTK sportegyesülete, az MTK híres kosárcsapata, a sakkszakosztály, ahol oly sok zseni volt. A Polgár-lányok is nálunk voltak, hisz a Polgár-apuka az MTK-nak adta volna a zseniális lányait, a Judit még mindig itthon van. Már a vívás is haldoklik. De minderre már senkinek nem volt pár milliója. A Várszegi-modell akkor lehetne használható, ha Magyarországon lenne komoly működő magántőke. De nincs. Hogy itt miért van másképp, az nem az én asztalom. Annyit biztosan tudok, hogy a hatalom csak felhasználja a sportot a maga érdekében, de támogatni csak minimális mértékben akarja. Mondok egy példát, a paksi esetet. Amikor az 1980-as évek első felében fellendült a boksz, az összes városi potentát, az atomerőmű igazgatójától a polgármesterig, mindenki benne volt a szakosztályvezetésben. Azután amikor már nem lehetett külföldre utazni meg mulatozni a boksz hátán, átmentek a kosárlabdához vagy a focihoz, tehát mindig odamegy ez a csorda, ahol villogni lehet. A megoldás csakis az lehet, hogy a káosz helyén megteremtik törvények útján a rendet. Engem nem lehet lekommunistázni vagy lekonzervatívozni, én sose voltam párttag, azt meg mindenki tudja, hogy a rendszerváltás után SZDSZ-es voltam. Mégis azt mondom, ami a régi rendszerből működött, azt vissza kell hozni. Ilyen a sportiskola rendszere, amit leromboltak. A szovjet utódállamokban már meg is kezdték ennek az utánpótlás-struktúrának a visszaállítását. Ezt a problémakört elmondtam Frankfurtban egy nemzetközi sportkonferencián, amelyet az Európa Parlament szervezett, s nagy vastapsot kaptam. Ott mindenki értette, hogy a kelet-európai országokban teljesen feleslegesen leromboltak működő struktúrákat, amelyek az új rendszerben is alkalmasak lettek volna. Katasztrófa volt ideológiai okokból ezeket az intézményeket mint "szocialistákat" szétverni. A sportiskola mint intézmény egyébként Németországban ma is működik. Az állami pénzeket ezekhez a "janicsárképzőkhöz" kellene telepíteni, ha a versenysportra szükség van.

K.T.: Természetesen a bokszban is lehetetlen megkerülni a sport és a politika viszonyát. Hogyan látod ezt a kérdést?

Cs.S.: Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy a sport és a kultúra fogalmai egymástól elválaszthatatlanok. Mind a sportban, mind a kultúrában az ember áll a középpontban, ezért kell megvédelmezni, mert ezzel magát az embert védjük meg. A politika viszi be a sportba a kirekesztés szellemét, az erőszakot, más ember megsemmisítésének sporttól és kultúrától idegen eszméit és gyakorlatát. Itt van a Kokó esete, akit 3-4 millió ember is megnéz. A boksz összefogja az embereket, s ő tudja ezt, ezért határolódott el az egyik párttól, amely megpróbálta őt a zászlajára tűzni. Ügyvéddel iratott nekik levelet… A sportban a demagóg süket duma nem verhet gyökeret, mert nem produkál semmiféle eredményt.

A kilencvenes években a magyar foci látszólagos professzionalizálódáson ment keresztül. Hasonlóan más társadalmi és gazdasági területekhez, ezen a téren is tovább nőtt leszakadásunk a Nyugattól. A szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat be a nemzetközi futball vérkeringésébe.

Krausz Tamás az "Eszmélet " 42. számában megjelent vitaindító cikke abból az állításból indul ki,

"hogy kevés olyan, a futballhoz hasonló társadalmi-történelmi jelenség van, amelyben ilyen koncentráltan vizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései."

Ez az állítás önmagában is indokolta, hogy a labdarúgás megoldhatatlannak tűnő mély válságának elemzése a sport-szakmai kérdések köréből a társadalompolitikai fórumok asztalára került. A vitaindítónak tökéletesen igaza van abban, hogy a rendszerváltás, amely a globalizálódó pénztőke számára a labdarúgásban is szabad utat eredményezett, tovább mélyítette a rendszerváltás küszöbére érkezett, szinte gyógyíthatatlan válságban szenvedő magyar labdarúgás katasztrofális helyzetét. Figyelembe véve, hogy a magyar labdarúgás gyorsuló ütemben megnyilvánuló ellehetetlenülése több, mint öt évtizedes folyamat következménye, pontosításra szorul az a politikai diagnózis, amely a labdarúgás válságát összekapcsolja a rendszerváltás kritikájával.

Az Eszmélet által szervezett kerekasztal vitában látszólag a bennfentesség álarcában veszek részt. Több, mint három évtizede vezetőségi tagja, egy éve tanár elnöke vagyok az 1897-ben alapított, az első magyarországi "football" bajnokságon résztvett csapatnak, a "Műegyetemi Atlétikai és Football Club" (MAFC) labdarúgó szakosztályának. Talán nincs a nemzetközi mezőnyben egyetlen olyan sporttársadalom sem, amelyben a vázolt kultúrtörténeti klub ilyen mértékben a labdarúgás perifériájára került volna. Ez a körülmény megengedi, hogy hozzászólásom a bennfentesség elfogultságától függetlenítve "outsider" legyen. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás méltatlanul elhanyagolt helyzete nem tekinthető közvetlen előidézőjének a hazai futball katasztrofális válságának. Ugyanakkor a diák-labdarúgással kapcsolatban tapasztalható szemlélettorzulás lehetőséget biztosít a futballválság anatómiájának megértéséhez. Megítélésem szerint a labdarúgás ezredfordulóra kiteljesedett katasztrofális válsága nem a labdarúgás megváltozott szerepköréből, hanem a sport társadalompolitikai hátterének "megerőszakolásából" fakad. Természetes jelenség az, amikor a társadalom szerkezetét tükröző politikai élet gyökeres változása "begyűrűzik" az arra élénken reagáló labdarúgás alrendszerébe. Ugyanakkor, mint azt a két világháború közötti példa igazolja, a labdarúgás struktúráját érintő gyökeres változást is lehet megrázkódtatás mentesen, evolutív módon biztosítani.

A Horthy rendszer labdarúgásra irányuló sportpolitikája tökéletesen idomult a keresztény középosztály kiváltságait megőrző, a társadalmi mobilitást fékező, a parlamenti polgári demokráciát mímelő jobboldali autokratikus politikai gyakorlathoz. A futball iránt megnyilvánuló tömegméretű érdeklődés a labdarúgást a politika el nem hanyagolható eszközévé kényszerítette. A magyarországi jobboldali kurzus konszolidációját követő másfél évtizedben a labdarúgás iránti politikai törekvések mellett az üzleti szempontok érvényesítésére fontos, de csak kiegészítő szerep hárult. Nem gyengíti a fenti állítást a nemzetközi labdarúgás élvonalában megjelenő professzionalizmus, amely közel öt évtizeddel előbb törte meg a többi sportágban tovább élő coubertini amatőr élsport egyeduralmát, a profi és amatőr labdarúgás békés szimbiózisát hozva létre. A vázolt szervezeti megoldás tökéletesen megfelelt a dolgozó osztályok társadalmi mobilitását korlátozó keresztény középosztály kiváltságait védelmező avítt politikai érdekeinek.

A labdarúgás iránt fizetőképes kereslet formájában realizálható jelentős méretű igény kielégítése, illetve a bevonható játékosállomány többségének szociális helyzete az "úri passzióból űzött sport" kategóriájából az egzisztenciát biztosító foglalkozás körébe emelte e sportágat. A vázolt szervezeti megoldás pontosan tükrözte a – baloldali munkásérdekeket és az ultra jobboldali populista nézeteket elutasító – polgárinak nem nevezhető ókonzervatív politika ízlésvilágát. Egyrészt egyetlen perspektívát és egzisztenciális kitörési lehetőséget biztosított a kulturális és oktatási kiváltságoktól elzárt dolgozó fiatalok számára. Másrészt a futball, átvéve a "panem et circensem" funkcióját, jelentős, kilátástalan helyzetben lévő rétegeket vont el a populista demagógiát alkalmazó ultra jobboldali politika vonzásköréből. A professzionalizmus megjelenését a labdarúgásban a profi és amatőr liga megszervezése reprezentálta. A harmincas évtizedben megvalósított átszervezés pozitívumát a napjainkban megismételt akció működésképtelensége minősíti. A professzionalizmus bevezetésének rendező elvei a következőkben foglalhatók össze:

• a kialakult szerkezet sikeresen oldotta meg a labdarúgás önfinanszírozását;
• a profi és amatőr státusú labdarúgók elkülönítését nem az egyesületek közti hierarchia, hanem a clubok keretében valósította meg;
• legnagyobb pozitívuma az élsport rendkívül széleskörű utánpótlás forrásánakbiztosításában jelölhető meg.

a) A labdarúgásban szereplő reprezentatív profi clubok (Hungária, Ferencváros, Újpest, Kispest) illetve a többnyire a nagyobb városok egyesületei, mint a debreceni Bocskai, a kaposvári Somogy, a Nagyváradi AC, a Szegedi A. K. stb. játékosaik egy részét hivatásos labdarúgó státusra szerződtették.

A labdarúgás élvonalában megjelentek a hazai nagy és középvállalatok által üzemeltetett csapatok, mint például a csepeli WMFC, illetve a Gamma, amelyek vállalati álláslehetőséggel is hozzájárultak a játékos állományuk feltöltéséhez.

A két világháború közti munkaerőpiacon tapasztalható egzisztenciális létbizonytalanság az élvonalbeli labdarúgók számára vonzóvá tette a szolid, de nyugdíjas állást biztosító közüzemek labdarúgó csapatait. Így a negyvenes évtized egyik sikercsapata a Szolnoki MÁV, de megemlíthető az első osztályban szereplő Phőbusz (Újpesti Erőmű csapata), az Elektromos, a BESZKÁRT labdarúgó együttesei.

A harmincas évtized hazai profi labdarúgásának önfinanszírozási lehetősége a következőkkel jellemezhető:

• mivel a nemzetközi méretű játékosáramlásra csak kivételesen, elvétve került sor, ezért a profi labdarúgók díjazása több nagyságrenddel múlta alul napjaink csillagászati magasságot elérő szerződtetési díjait;
• a szervezés rugalmasságát igazolja, hogy nem volt kötelező a klub teljes játékos keretével profi szerződést kötni, lehetővé téve amatőr státusú labdarúgók szerepeltetését;
• a labdarúgó üzletágnak a globalizációs pénztőke által történt felfedezése előtt a profi futball klub pénzügyi eredménye közvetlenül a mérkőzések jegybevételeiben realizálódott. Ez a mai értelemben elhanyagolható bevétel jelentősen haladta meg a labdarúgás viszonylag alacsony működési költségeit, megteremtve ezáltal az állami költségvetés támogatásától függetlenített labdarúgás önfinanszírozó képességét.

b) A játékosok alacsonyabb osztályból felsőbb osztályba irányuló egészséges áramlását elősegítette az a pragmatikus szervezési elv, amely a profi és amatőrök közti választóvonalat nem az egyesületek hierarchikus bajnoki osztálybesorolása alapján határozta meg. A profi klubok keretében fennmaradtak azok amatőr részlegei (MTK, FTC, UTE, WMTK), melyek játékosai – státusváltás illetve igazolás nélkül – szerepeltethetővé váltak klubjuk profi csapatában. Egyetlen megkötés volt, hogy a profi szerződéssel rendelkező játékosok az amatőr liga által szervezett bajnokságban nem vehettek részt. Megjegyzendő, hogy amíg a "Multinacionális Olimpiai Szuperholding" nem szakított totálisan az olimpiai mozgalom coubertini elvével, addig az olimpiai részvétel kizárólag a nemzeti amatőr futball-válogatottak részére volt biztosított.

c) A hazai labdarúgás katasztrofális helyzetét elemezve a legfontosabb tanulság a II. világháború előtti sportpolitika utánpótlást biztosító magatartásából vonható le. A Horthy rendszer avítt osztályszerkezete széleskörű társadalmi rétegek ifjúsága számára a futball által biztosította a szórakozás és az egzisztenciális kitörés lehetőségét. A profi illetve cégcsapatok játékos utánpótlását a grundok kimeríthetetlen forrását felszívó, amatőr alapon működő ún. nevelő egyesületek (UFC, SZAC, III. kerület stb.) közvetítették a labdarúgás élvonala számára. A rendkívül gazdag utánpótlás forrás ellenére a sportpolitika fontos feladatának tekintette az értelmiségi pályára készülő fiatalok labdarúgásának támogatását. Az egyetemi-főiskolai futball klubok jelentős szerepet játszottak az ország labdarúgásában. Ezen túl társadalmi és szakmai figyelemben részesültek a középiskolai diákok számára rendezett KISOK bajnokságok is.

d) A két világháború közötti korszak labdarúgással kapcsolatos értékelése nem lehet teljes a harmincas-negyvenes évtizedben bekövetkezett fordulat ismerete nélkül. A Fehér terror konszolidálására berendezkedett keresztény nemzeti konzervatív jobboldal a II. világháborút kirobbantó német fasizmus befolyása alá került. A magyarországi fasizálódási folyamat előtérbe kerülése a labdarúgás közvetlen "átpolitizálódásában" jelentkezett. Ennek kiváló példáját a szervezett vasmunkások által támogatott VASAS SC labdarúgó csapatának a bajnokság első osztályába kerülése szolgáltatta. A korlátozott anyagi lehetőséggel, illetve szerény tudású, ugyanakkor baloldali elkötelezettségű játékosállománnyal rendelkező lelkes kollektíva – a fasizálódási sportpolitika minden ármánykodása ellenére – alkalmasnak bizonyult a nála összehasonlíthatatlanul kedvezőbb anyagi feltételekkel és játékosállománnyal rendelkező élcsapatokkal szembeni helytállásra. A Vasas labdarúgó mérkőzései antifasiszta, háborúellenes politikai demonstrációkká váltak. Az 1944. március 19-ét követő német megszállás megmutatta a hazai fasiszta sportpolitika igazi arcát. Ez kinevezett kormánybiztos által a baloldali szakszervezeti csapat autonómiájának felszámolásában, nevének, klub színének megváltoztatásában realizálódott. A német fasizmussal kollaboráló magyar sportpolitika a zsidó "Endlösung" előjátékaként betiltotta a zsidó polgárság által favorizált Hungária (MTK) sport klubot.

A labdarúgás "szocialista átalakításának" paradoxona

A negyvenes-ötvenes évtized fordulóján végrehajtott, hatókörét tekintve totális, módszerében radikális voluntarista átszervezés nem kerülhette el a labdarúgás szervezetét sem. A hazai autokratikus sportpolitikának a bürokratikus centralizmus elvén alapuló államosítása – a többi sportegyesülethez hasonlóan – likvidálta a patinás egyetemi-főiskolai klubokat is, és az egyetem-főiskola mellé szervezett labdarúgó alapszervezeteket a HALADÁS névre hallgató "szervezeti falanszterbe" osztotta be. A futball struktúráját megerőszakoló beavatkozás számlájára két egymással ellentétes hatás írható. Amíg az egyik oldalon alkalmasnak bizonyult ez a struktúra az "arany csapat" megszervezésére, addig az amatőr labdarúgás szétverése révén megalapozta a labdarúgás évek múlva kifejlődött katasztrofális válságát.

A társadalom valamennyi szektorára kiterjedő erőltetett és uniformizált szocialista átszervezési politika a sportot, ezen belül a labdarúgást – a diktatúra jellegének megfelelően – a politika szolgálólányává silányította. Míg azonban a Rákosi-rendszer néhány éves tevékenysége a gazdaság, a társadalom szektorait súlyos válságba sodorta, addig a magyar sport az 1952. évi Helsinki olimpián, a magyar labdarúgás legendás "aranycsapata" pedig 1953-54 között érte el történetének legfényesebb diadalát. Az "aranycsapat" világraszóló eredményét a bürokratikus centralizmus alapján végrehajtott átszervezés tette lehetővé. Ennek legfontosabb jellemzői a következők:

• a legfontosabb változtatást a totális államosításban lehet megjelölni. Ennek értelmében a labdarúgás irányítását az akkori ágazati minisztériumnak megfelelő Sport Minisztérium (OTSH) egyik részlegének hatáskörébe utalta. Ebben a militáns szervezetben Sebes Gusztávnak mint az OTSH elnökhelyettesének személyében összpontosult – a mai értelemben – az MLSZ elnökének, illetve az "aranycsapat" szövetségi kapitányának funkciója;
• a sportirányítás másik lényeges vonását a labdarúgó csapatok illetve a labdarúgók szabad átigazolásának megszüntetésében lehet megjelölni. Így utasításos alapon jelölték ki a csapatok szervezeti hátterét és összeállítását. A korszak két legnagyobb egyesülete a Kispestből átalakított Budapesti Honvéd illetve az MTK-ból átalakított Bástya, amely az Államvédelmi Hatóság csapatának minősült, az UTE-ből átalakított Dózsa pedig a rendőrség csapata lett. Mindhárom egyesület játékosait honvéd, rendőr illetve államvédelmi tiszti rendfokozattal látták el. Arra is volt példa Orbán Viktor jelen elképzelését több évtizeddel megelőzve, hogy egyes csapatokat területileg is átcsoportosítottak. Így került a Kőbányai Dózsa Budapestről Pécsre, Pécsi Dózsa néven, illetve a Légi Erő csapata Szolnokra. A vas és acél országának megfelelően NB I-es minősítéshez jutott a Sztálinváros csapata, amely kezdetben Sztálinvárosi Építők, majd a vasmű felépítése után Dunaújvárosi Vasas névre keresztelődött. (Természetesen a sztálini személyi kultusz feltárása a Sztálinvárosi Vasast Dunaújvárosi Vasasra változtatta.)
• A többi nagy csapat az ágazati minisztériumok finanszírozása alá került. Így a már említett Honvédelmi illetve Belügyminisztérium által üzemeltetett csapatokon kívül a Ferencvárosból Kinizsi névre átkeresztelt csapat az Élelmezési és Földművelésügyi Minisztérium, az MTK jogutódjának számító, első fázisban Bástya néven szereplő csapat Vörös Lobogó néven a Könnyűipari Minisztérium, a Vasas névre keresztelt csapatok a Kohó és Gépipari Minisztérium kereteibe kerültek. A minisztériumok a játékosok finanszírozását a felügyeletük alá tartozó szocialista nagyvállalatok útján biztosították.
• Elsősorban a kiemelt "aranycsapat" és a két nagy reprezentatív csapatban szolgáló játékosok ösztönzését az akkor kiváltságosnak számító külföldi utakon való részvétel és győzelem esetén a vámszabályok elnéző kezeléséből származó jövedelmek jelentették.

Az 1954-es Labdarúgó világbajnokságon elért ezüstérem szétrobbantotta az "aranycsapat" töretlen fejlődésének lehetőségét. A csapat elvesztette a korábbi évek alatt szerzett kivételes presztízsét, s ezt az 1956-os események hatására történt tömeges disszidálás tette teljessé.

A válsághoz vezető "csúszda" kezdete

Az 1956 után bekövetkezett politikai illetve stílusváltás sportpolitikája a tartalom és forma konfliktusával jellemezhető. A patinás sportegyesületek (MTK, FTC) mellett az egyetemi-főiskolai sportklubok is visszakapták eredeti nevüket, egyesületi színüket és egyéb kellékeiket. Az egyetemi labdarúgás példájából levezetve ez a formai engedmény már nem tette lehetővé az 1949-ben Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokság extrém esetének megismétlését. Az FVB labdarúgó tornájának aranyérmét az a komplett aranycsapat nyerte, amelynek későbbi világhírét nem egyetemi tanulmányai alapozták meg.

A formai engedmények ellenére az 1945 után kialakult főiskolai labdarúgás helyzetében semmi nem változott. Az állami illetve szakszövetségek szemlélete egészen az Orbán-Deutsch-Mészöly triumvirátuséig bezárólag alkalmatlannak bizonyult a főiskolai labdarúgás kezelésére. Az egyetemi labdarúgó csapatok helyét – a futottak még közt – a hivatalos labdarúgás negyedik-ötödik vonalában jelölték ki. Az elmúlt négy évtizedben a szabályt erősítő kivételként néhány éven keresztül két "egyetemi" futball csapat szerepelt a labdarúgás élvonalában (a SZEAC az NB I-ben, a DEAC az NB II-ben). A két nevezett csapat finanszírozása, szerkezete tökéletesen megfelelt a többi élvonalbeli klub által képviselt szervezeti modellnek. De hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessen Szeged városára a tekintetben, hogy két egyeteme képes eltartani egy NB I-es foci csapatot, az egyesület nevében is "beolajosodott" és SZEOL néven folytatta tevékenységét.

Még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy a hazai futball strukturális válságát a főiskolai labdarúgás bajnoki osztálybesorolásával kötöm össze. A főiskolai labdarúgás – ellentétben az atlétikával, úszással, kosárlabdával, vízipólóval stb. – egyetlen külföldi országban sem tartozik a futball élvonalába. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás a jól működő piaci koordinációban meghatározott funkciót tölt be. Ennek hiánya alkalmas a hazai labdarúgás súlyos strukturális ellentmondásának bemutatására. A vázolt feloldhatatlan strukturális ellentmondás néhány következtetés levonására ad lehetőséget.

A katasztrofális válság gyökerei a labdarúgás "szocialista átszervezésének" időszakára, ezen intézkedések következményeire vezethetők vissza. Ezek:

• a labdarúgás monolit szerkezetének kialakítása, amely együtt szüntette meg a hazai futball professzionális és amatőr státusát;
• a sportág hivatalos önfinanszírozásának modell rendszerű kiiktatása megteremtette a fekete gazdaság térnyerésének feltételét;
• a játékos utánpótlás szervezett csatornáinak felszámolása.

Bár az ötvenes évtized első felében a labdarúgás gyökeres átszervezése lerakta a katasztrofális válság alapjait, az ideológiai szempontokat szolgáló totális sportpolitika a rendelkezésére álló pénzügyi lehetőségek, a kiváltságokat jelentő direkt szabályozó eszközök révén a magyar futball soha meg nem ismételhető aranykorát hozta létre. Ebből logikusan következik, hogy a csúcsról a szakadék felé vezető csúszda a kádári korszak már említett elvi tartalma és a fokozatos engedményeket tartalmazó forma inkonzisztenciájának terméke. A vázolt gyorsuló ütemű folyamat a következő jelenségekkel illusztrálható:

a) A labdarúgás kialakult – a profi illetve amatőr státust kiküszöbölő – uniformizált szerveződési elve a teljesítménykényszert negligáló "ösztönzés" létrejöttét eredményezte. Az országos sőt a területi bajnokság alacsonyabb osztályaiban résztvevő egyesületek álamatőrizmusa Puskás őrnagy elhíresült "kis pénz, kis foci" mondását, "kis foci, nagy pénz" magatartássá változtatta. A könnyebb ellenállás, párosulva a korábban kizárólag élsportolók alkotta kiváltságosok körének felhigulásával a labdarúgók alulról felfelé áramlását megfordította. A tendencia az első lépcsőben növelte a "rugalmasabb" gazdálkodást lehetővé tevő szövetkezeti szektorban üzemeltetett Spartacus illetve Vörös Meteor vonzerejét. Jól illusztrálja a vázolt jelenséget a pályafutása zenitjén álló többszörös válogatott Mátrai Sándor esete, aki az FTC-ből az alacsonyabb játékerőt illetve presztizst jelentő, de nagyobb jövedelmet biztosító egyesülethez kényszerült átigazolni.

b) A labdarúgás vázolt belső szervezeti deformálódása, kiegészülve a társadalmi-gazdasági fejlődés strukturális ellentmondásaival, szélesre tárta a kaput a feketegazdaság érvényesülése előtt. A labdarúgás gyökeres átalakításában kulcsszerep hárult az önfinanszírozást felváltó költségvetési finanszírozásnak. Az állami költségvetés mint forrás apadásának következtében a költségvetés-centrikus jövedelemáramlást fokozódó mértékben a kontroll nélküli feketegazdaság-típusú pénzmozgás egészítette ki. Ez a folyamat megerősítette a teljesítménykényszer nélkül működő labdarúgás mechanizmusát, kialakította a labdarúgás környékén tevékenykedő ügyeskedő "szakemberek" körét. A tendencia a hatvanas-hetvenes évtized "bunda botrányaiban" került felszínre.

c) A Kádár rendszernek az életszínvonal, életmód javítására, illetve a társadalmi mobilitás elősegítésére irányuló politikája megszüntette a grund-foci egyedüli vonzerejét. A társadalmi viszonyok változásához alkalmazkodó utánpótlás-modell kialakításának hiánya, a II. világháború előtt született utolsó generáció (Albert, Göröcs, Varga Zoltán, Bene stb.) kiöregedése következtében, a magyar labdarúgás elvesztette a korábban nagy számban megjelenő nemzetközi klasszisú futballista utánpótlását.

Rendszerváltás a válság körülményei közt

A Kádár-korszak felemás társadalompolitikai magatartása következtében a magyar labdarúgás a nemzetközi csúcsról a futballvilág perifériájára szorult. A rendszerváltás a nemzetközi presztízsétől megfosztott labdarúgást katasztrofálisan lerobbant állapotban találta, amely a vitaindító következő diagnózisának pontosítását igényli:

"A magyar futball kihelyezése a világpiacra, a "nyitás" valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – katasztrófához vezetett" (Krausz Tamás: Eszmélet 42. 164. oldal)

A globalizálódó pénztőke által felfedezett nemzetközi futballvilág felé nyitó hazai labdarúgás számára a rendszerváltás nem a katasztrófa kiváltó okát, hanem a már kialakult válság további elmélyülését jelentette. A szakmai, morális és pénzügyi válság okozta presztízsveszteség a magyar labdarúgás egészén túl a játékosok, edzők piaci értékét is devalválta. A rendszerváltás a magyar labdarúgás szerkezetét, finanszírozási rendszerét radikális mértékben változtatta meg. A KGST piac összeomlása a hazai labdarúgást fenntartó "szocialista nagyvállalatok" zömének megszüntetését illetve privatizálását eredményezte, s ezek labdarúgó szakosztályai (Csepel, Volán, DVTK, Videoton stb.) elvesztették működésük finanszírozási forrásait. Ugyanakkor a privatizált, de különösen a multinacionális vállalatok igazgatóságaiban a cégek nevét viselő labdarúgó csapatok működtetésére nincs hajlandóság.

Az állami költségvetés krónikus deficitje negatív módon befolyásolta a Honvédség illetve a Rendőrség által működtetett reprezentatív klubok (BP Honvéd, illetve Újpesti Dózsa) rendelkezésére álló pénzügyi kereteket.

A rendszerváltást követő súlyos recesszió különösen az alsóbb osztályú NB III-as illetve a területi bajnokságokban működő kis csapatok megszűnéséhez vezetett. A hazai labdarúgópályák jelentős része – néhány kivételtől eltekintve – tökéletesen elhasználódott, a nemzetközi mérkőzések megtartására alkalmatlan. Az ország futballpályái közül viszonylag sok kis csapat pályája lett a hazai ingatlanpiac áldozata. Összegezve tehát: az elmúlt tíz év negatív hatását az igazolt játékosok illetve pályák számának csökkenése jelzi.

A rendszerváltás során a csörgedező állami pénzforrások hirtelen elapadása a "professzionalizmus" bevezetésének kényszerét váltotta ki. Ennek lényege, hogy az állami pénzforrások dominanciájából s az ezt kiegészítő feketegazdaságból származó vegyes finanszírozás helyét a legalizált "magán" pénzügyi forrás dominanciája váltotta fel. Ennek menedzselése – a kivételektől eltekintve – ugyanazokra a labdarúgás körül "ügyeskedő szakemberekre" támaszkodott, akik korábban az antiprofesszionista nézeteikkel segítették elő a "zavarosban halászást". Ez a körülmény a korábbi évtizedek megváltó ígéretének ítélt professzionalizmus sajátos idomulását idézte elő a vezető elithez. Még a hazai rendszerváltás folyamatában is példátlan a futball szakmának az a negatívuma, amely a radikális átszervezés ellenére is stabilizálta a labdarúgás teljesítménykényszer nélküli mechanizmusát. A vázolt átszervezési folyamat kulcsmondata a "szponzor kerestetik" lett, mely törekvés típusai a következők:

a) Az átszervezett labdarúgás legkezdetlegesebb lenyúlási módszere a reklám ürügyén történő szponzorálás. A magyar futball nemzetközi megméretésben elért "homokzsák" funkciója, illetve a hazai közvélemény érdektelensége kizárja a szponzorálásnak a reklám funkciójával való összekapcsolását. Ez a legújabb kori finanszírozás olyan kompenzáció nélküli egyirányú pénzáramlási forma, ahol az adományozó saját presztízsét növelendő "baráti támogatást" nyújt a néhány évtizeddel korábban a nemzetközi labdarúgó piacon teljesítménye alapján jegyzett, ezáltal a médiák által "feltupírozott" labdarúgó személyiségeknek. Annak ellenére, hogy a hazai labdarúgóipar negatív teljesítménye alapján méltatlannak bizonyult reklámhordozó szerep betöltésére, mégis, a reklám alapú szponzorálás az átalakult pénzügyi mechanizmus tartós alapformájának bizonyult. A reklámhordozó jelleget illusztrálja a labdarúgó csapatok ragadványnevének gyakori változása, továbbá a játékosok meze mint "hirdetőtábla". A megváltozott pénzügyi mechanizmus módosította a futballvezetés szakmastruktúráját. Megjelent a színtéren a szakma legfontosabb pénzügyi feltételét biztosító pénzügyi menedzser réteg, melynek egyéni jövedelemszerzési érdekei meghatározó szerepet játszanak a teljesítménykényszer nélkül működő hazai futballipar stabilizálásában. Ez a meghatározó befolyás a kialakuló menedzser réteg sajátos összetételét hozta létre. A hazai labdarúgás kontroll nélküli, rendezetlen állapota mágnesként vonzotta a kétes manipulációkban rutint szerzett, többnyire a fejlett nyugati piacgazdaságokból hazatérő "honfitársainkat" és a hozzájuk csapodó, hazai talajon nevelkedett "osztap bender" típusú "vállalkozókat". Az így összegyűlt "money-maker" szakemberek befolyásuk érvényesítése érdekében koalícióba tömörültek nemzetközi sikereket felmutatni tudó sportolókból verbuválódott, a legmagasabb edzői képesítéssel rendelkező, illetve a nemzetközi és hazai élvonalban tapasztalatot szerzett sportvezetőkkel (pl.: Dr. Szívós, Szabó Bence, Dr. Páncsics, Dr. Bálint, Komora, Mészöly stb.).

b) A reklámorientált szponzorálás kezdetleges módszere a TV-sportközvetítés jogdíjának megszerzése útján került továbbfejlesztésre. Az így kialakított nagyüzemi módszer felfedezése és működtetése az Egyesült Államokból hazatelepült nagy organizátor, a Szaknévsor és a Szerencsejáték vállalkozó tulajdonosa, Bodnár úr nevéhez fűződik. A nagy fehér varázsló egy rendkívül "ügyes" szerződést kötött a korábbi MLSZ vezetőséggel, és külön kiemelten az általa preferált "Profi Labdarúgó Liga" vezetőivel. Bodnár úr színrelépése alapjában változtatta meg a magyar labdarúgás vezetési struktúráját. Nevezetesen a labdarúgó közvetítések jogdíjai által lenyúlható nagy összegek kerültek a labdarúgásirányítás centrumába. Ennek érdekében, ha a szükség úgy kívánta, lehetett a közvetítések lebonyolításában érdekelt MLSZ elnököt és elnökséget választani. A labdarúgó bajnokság első osztályában szereplő csapatok számát kizárólag "futball szakmai okokra hivatkozva" tizenhatról tizennyolcra emelni. (Bodnár úr eredeti javaslata húsz első osztályú csapat szerepeltetésére irányult.) Az így kialakított FUTBALL DUO KFT a "Profi Labdarúgó Ligán" keresztül befolyásolni tudta a bajnoki kiírások rendjét és a közvetítésre kerülő meccsek időpontját. A nagy üzlet ellenére a magyar labdarúgás helyzetére jellemző, hogy a nemzetek rangsorában megközelítette a 100. helyet. Mint ismeretes, a Jugoszláv-Magyar labdarúgó mérkőzés katasztrofális eredménye alapján 1998 februárjában Kovács Attilával az élen alakult át az új MLSZ vezetőség. Kovács Attila mint egy modern "Naszredin Hodzsa", a magyar fociban fellelhető amorális rendszer felszámolására törekedett. Így szinte természetes, hogy egyetlen tervét sem tudta megvalósítani, s alkalmassá vált az "Orbán-Deutsch-Mészöly" triumvirátus által meghirdetett progresszív irányú labdarúgó reformot akadályozó, ezért leváltandó szerepének eljátszására.

c) A reklámorientált finanszírozáson kívül megemlítendő az a törekvés, amely a labdarúgó létesítmények felszámolásán keresztül próbál jelentős jövedelemhez jutni. Ennek illusztrálására egyetlen példa, amely a magyar futball egyik nagy alakja, Dr. Bálint nevéhez fűződik. Dr. Bálint nagy manővere a népligeti Ganz-Mávag pálya ingatlanpiaci értékesítése.

d) A labdarúgás "humán erőforrást" kiszívó módszere lehetővé teszi a játékosok átigazolását elősegítő nemzetközi licenc, illetve kontroll nélküli menedzseri tevékenység elburjánzását. Így a klubok a játékosvásárláshoz szponzorok pénzügyi támogatását veszik igénybe. A többnyire feketegazdaságból származó pénzügyi támogatás fejében az adományozó megszerzi a labdarúgó viszonteladásából származó többletjövedelem egy részét. (Ennek illusztrálására egy példa az ún. "Mészöly-szindróma". A kiváló labdarúgómúlttal rendelkező edző szakmai támogatására egyik nagy tisztelője saját pénzéből egy 100 kg-os testsúlyhoz közelítő csatárt vásárolt, hozzájárulva ezzel egyik hazai élcsapatunk játékosgondjának megoldásához. A másik kirívó példa egy néhány hónapja feltűnt magyar-belga "lenyúló" szakértő, Pintér úr esete Komora Imrével.)

A vezető magyar klubok a bevételeik jelentős részét a játékosok külföldi eladásából szerzik. A legálisan engedélyezett játékosexport néhány évtizede indult el. Korábban, amikor ez a labdarúgás mai presztízsénél összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételekkel rendelkező néhány válogatott játékosra korlátozódott, a játékosok szerepeltetése és árfolyama megfelelt a nemzetközi labdarúgópiac színvonalának. Ezzel szemben a magyar futball átalakuló mechanizmusában meghatározó szerephez jutó pénzügyi menedzser rétegnek elemi érdeke a kontroll nélküli játékosáramlás. A klubok többsége az üzemeltetés elemi feltételeit kizárólag játékosai eladásából tudja biztosítani, amely a magyar labdarúgó árfolyam szégyenteljes leértékelődéséhez, a játékosok kiszolgáltatottságához vezetett.

Összegezve: a szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat a nemzetközi futball vérkeringésébe. A tömeges játékos-kiárusítás kényszere tovább devalválja a magyar labdarúgás üzemeltetése szempontjából szerényen csörgedező pénzügyi forrásokat. A vázolt egymást erősítő ok-okozati összefüggések a válság irányába lefelé mozgó spiráleffektushoz hasonlíthatók, amely gátját képezi a nemzetközi és magyar labdarúgás színvonala közti szakadék csökkentésének.

Perspektíva az alagsorból

A hazai labdarúgás négy és fél évtizedes folyamatos mélyrepülés után a lejtő végállomására, a nemzetközi sereghajtó pozíciója révén "kritikus elágazási ponthoz" érkezett.

Felmerülhet, hogy a Futball Duó és más parazita finanszírozási mechanizmus működtette "profi" futball vegetálását érdemes-e költségvetési injekciókkal támogatni?

A válasz:

• egyrészt azért nem, mert a magyar nemzetgazdaság adott külső és belső feltételrendszerében nincs olyan költségvetési forrás, amely alkalmas lenne a globalizált pénztőke által felfedezett nemzetközi futballipar és a hazai színvonala közötti szakadék csekély mértékű csökkentésére;
• másrészt azért sem, mivel az "eredményeitől és nézőközönségétől függetlenített kvázi labdarúgóipar" fenntartásához olyan súlyos anyagi érdekek fűződnek, hogy működtetését a "nemzetközi szintű vállalkozóink" önmaguk is biztosítani képesek.

A költségvetési források csapjainak gondos elzárása nem rokonítható a – mindent legjobban tudó – tévériporter "Hagyjuk abba…" kezdetű bugyuta kifakadásával. A XX. század talán legnépszerűbb játékának mágikus hatása okán "annyi balszerencse közt, oly sok viszály után" a focit a magyar társadalomból kiiktatni nem lehet. A következő példákkal illusztrálom állításomat:

a) a magyar labdarúgás élvonalát képező ún. profi liga 18 csapata közül akad 3-4 olyan labdarúgó szakosztály (MTK, Dunaferr SE, Gázszer stb.), ahol az üzemeltetés a kultúrországok átlagos szintjén folyik. Az MTK közismert kivételes helyzetén túl a történelem fintora, hogy a vas és acél országának politikai stratégiája által, hatalmi eszközökkel konstruált és fenntartott Sztálinvárosi Építők, illetve Dunaújvárosi Kohász SE jogutódja, jelenleg a Dunaferr politikai támogatás hiányában éri el kiemelkedő sporteredményeit;

b) pozitív jelenségnek tartom a futball-amatőrizmus reinkarnálódását, amely a BLSZ bajnokság osztályaiban résztvevő csapatok közt kezd spontán módon terjedni. Csak a BLSZ II. osztályában az elmúlt 6-8 évben kb. 8-10 olyan labdarúgó szakosztály alakult, ahol a játékosok fizetik a szakosztály felmerülő összes működési költségeit.

c) A 103 éves MAFC labdarúgó szakosztályának működése jól igazolja az amatőr szemlélet reinkarnációját. A 15000 egyetemi hallgató, 1800 igazolt sportoló verseny- illetve tömegsport igényét huszonhárom szakosztállyal, tíz diák sportkörrel rendelkező klub próbálja kielégíteni. Az egyetemi versenysport illetve tömegsport intézményére szánt állami (egyetemi) támogatás összege (8 millió Ft) nem éri el a profi labdarúgó csapatoktól nagy gyakorisággal menesztett edzők belépési összegének 20-25%-át sem. Ez a minősíthetetlen költségvetési támogatás kizárólag az egyetemi sport működőképessége látszatának bizonyítására szolgál. Az elvárható intézményesített anyagi és erkölcsi támogatás hiánya a klub elnökségének mozgásterét szűkre szabja. Vagy megszünteti egyes szakosztályok (a MAFC esetében: kosárlabda, sí, torna, vívás stb.) tevékenységét, vagy a versenysport működtetésének látszatát fenntartva, takaréklángon, a szakosztályok "önfinanszírozó" képességére bízza a sporttevékenység folytatását.

A "lenni vagy nem lenni" költői kérdése a labdarúgó-szakosztály életben tartásával kapcsolatban is felmerült, annak ellenére, hogy az 1897-ben alakult MAFC nevében szereplő "F" betű a hazai futballt alapító klub nevét őrzi. A sporttörténeti hagyomány megőrzése az érzéketlen sportpolitika, illetve az állami, egyetemi gazdasági bürokrácia helyett a szakosztály egykor és jelenleg sportoló játékosai futball szeretetének és a klubhűségének köszönhető. Működési költségeinek finanszírozásában a labdarúgó szakosztály nem számíthat a tőkeerős pénzügyi intézmények illetve multinacionális vagy hazai tőkeerős vállalatok szponzorálására. Az anyagi támogatáson túl a klubhűség megnyilvánulása, hogy volt játékosaink aktív sporttevékenységüket a klub színeiben folytatják, egy részük az első és a tartalék csapatban. A 10-20 év előtti csapat játékosállománya MAFC Favorit néven 100%-osan a játékosok finanszírozásában működik. A versenyzők öntevékeny helytállását az alamizsnaszint alatti állami finanszírozáson túl a sporttevékenység alapfeltételét meghatározó sportpálya gond is nehezíti. Mint ismeretes, a MAFC és a BEAC sportpálya az EXPO áldozatává lett, ezért több, mint két teljes bajnoki szezonon át a szakosztály idegen pályán, albérletben, embertelen körülmények között kényszerült folytatni sporttevékenységét. Annak ellenére, hogy több százmillió Ft állt rendelkezésre a sportpálya helyreállítására, az egyetem gondnoki osztálya képtelen volt a kivitelezőt a pálya hibátlan átadására kötelezni. Ezért a felmerült pályabérleti díjtöbblet kizárólag a vétlen szakosztály saját kiadásait terheli. A már említett sportlétesítményt a Club ügyvezető alelnökének önkéntes segítségével sikerült vitatható állapotban 1999. szeptember 1-jén sportolási célra átadni. Azóta a létesítmény igénybevételének engedélyezése az egyetem gondnoki osztálya vezetőjének kizárólagos döntési kompetenciájába került.

A felsorolt méltatlan és mostoha körülmények ellenére a szakosztály működik, sportolási lehetőséget nyújt az egyetem rendkívül tehetséges hallgatóinak. Ez a pozitív teljesítmény kizárólag a Clubhoz hűséges, tanulmányaikat 10-20 éve végzett játékosok anyagi-erkölcsi támogatásának köszönhető. Kiemelésre méltó közülük a csapat volt játékosa, Dr. Simon János, a NIKE hazai képviselőjének a labdarúgók felszerelésében nyújtott támogatása. A felsoroltakon kívül, a hazai labdarúgás alapító szakosztályának fennmaradásában meghatározó szerep hárult Dózsa Attila edzőre, aki a csapat szakmai irányításán kívül a szakosztály technikai igazgatói, a mosodai tevékenységet is magában foglaló szertárosi feladatokat látja el – többségében társadalmi munkában.

Összegezve

Labdarúgásunk súlyos morális szakmai válsága ellenére néhány olyan biztató jelenség tapasztalható, amelyek a kibontakozás csíráját hordják magukban. Mindez felveti a politikai hatalom és a labdarúgás kapcsolatát. Az 1998-as kormány koalíció a labdarúgás kezelését tekintve megváltoztatta az "állam visszavonulásával" kapcsolatos korábban uralkodó filozófiát, abból kiindulva, hogy a társadalomfejlődés alapkérdéseit tükröző futball válságának megoldásában a politikai hatalomnak fontos feladata van. Ám ez a funkció nem a jelenleg kialakult parazita futball továbbélésének költségvetési injekciókkal történő támogatásával valósítható meg. Az ambiciózus miniszterelnök kormányzati filozófiájának torzulása a legjobban a futball területén nyilvánul meg. Ennek lényege abban fogalmazható meg, hogy a labdarúgás területén is érvényesíteni kívánja az ötvenes évek sajátosságának számító bürokratikus centralizmus elvét. Ennek érdekében megalakult a modern piacgazdaságok institucionális rendszerétől teljesen idegen Ifjúsági és Sport Minisztérium, amely a költségvetési válság körülményei közt jogosítványt szerzett a sport célú költségvetési pénzeszközök elosztására. A tervgazdálkodás idejétmúlt hagyománya köszön vissza a hat "kiemelt" szakszövetség preferált támogatásában, ami bevezetése pillanatában is komoly zavarokat okozott a hazai sporttársadalom reprezentánsainak körében. Ugyanígy minősíthető a futball átszervezését szolgáló bugyuta orbáni program is. A sport átszervezését a bürokratikus centralizmus jegyében vezénylő minisztérium a megfelelő költségvetési eszközök hiányában objektíve is alkalmatlan a "fennkölt" program megvalósítására. Ekkor még nem ejtettünk szót a frontparancsnok, Dr. Deutsch miniszter úr és apparátusa államigazgatási tapasztalatairól. Az ellentmondást reprezentálja az a koalíció, amely egyrészt az eszköz nélküli bürokratikus centralizmus politikusai másrészt a magyarországi parazita futball képviselői között megköttetett.

Nem látszik reménykeltő megoldásnak Dr. Torgyán társuralkodó "sikeres" expanziója, amely a nemzeti kincs funkcióját megtestesítő FTC elnöki székének megszerzésében reprezentálódott. A Dr. Torgyán-Dr. Szabadi által érvényesített kézi vezérlésű "piac orientált" filozófia mögött az a primitív elgondolás húzódik meg, hogy a nagy politikai befolyással bíró elnök pozitív szívóhatást gyakorol a tőkeerős vállalkozók szponzorálási szándékára a közpénzek egyidejű elherdálásával.

Végezetül megítélésem szerint az orbáni-torgyáni politika alapján nem valószínűsíthető a magyar futball megújulása. Szerencse az általános szerencsétlenségben, hogy a magyar futball nemzetközi összehasonlításban elért pozíciója már tovább nem süllyedhet. Ugyanakkor optimizmusra ad okot, hogy ez a foci az elmúlt évtizedek során oly sok megpróbáltatáson ment keresztül, hogy ezt is túl fogja élni.

Egy olvasónk nemrégiben ezt írta: “Egyértelmûen támogatom A szocializmus alapjai című sorozat folytatását, de azoknak a kifejezéseknek a tisztázásával kezdeném, amelyekkel a különféle baloldali csoportosulások Amerikában és másutt önmagukat definiálják, úgymint szocialista, szociáldemokrata, kommunista, forradalmi szocialista, és vajon a IV. Internacionálét támogató trockistáknak miért tetszik jobban a ‘forradalmi szocialista’ elnevezés, és mi a különbség az önmagukat marxistának minõsítő csoportok között, de a bármelyikük által kiadott propaganda-, illetve elméleti anyag is elemzést érdemelne, ideértve a Labor Standard-et is.”

Milyen igaz. Kik is a szocialisták, és hogyan lehet megkülönböztetni a mintegy 31 különböző “ízű” marxistát és az 57-féle szocialistát egymástól, és miben tér el a szocialista a szociáldemokratától, a kommunista a trockistától? De miért érdekes ez? Hogy mindezekre a kérdésekre egyetlen cikken belül adhassunk választ, a szokásosnál terjedelmesebbnek kell lennünk. De talán megéri ez az egyszeri kivétel.

Miért érdekes ez?

Egy korábbi cikkünkben a kapitalizmus természetét tárgyaltuk. Egy hihetetlenül erőteljes, nagyban kreatív és fokozottan romboló hatású gazdasági rendszerét, amely a keveseknek kijutó gazdagságot és hatalmat a sokak kárán állítja elő. Egy embertelen, erkölcstelen és antidemokratikus gazdasági formáét, amely azzal fenyeget, hogy elpusztítja a bolygót, melyen élünk.

Egy másik cikkünkben azzal a ténnyel foglalkoztunk, hogy az emberi természet képes egy emberségesebb és demokratikus társadalmat támogatni, és hogy csak egy efféle társadalomban tudna alapvető hajlamainak – úgymint kreativitás, közösségi lét és szabadság – eleget tenni.

Egy harmadik írásunk a munkásosztályról szólt, arról a többségi osztályról, amelyet a kapitalizmus hozott létre, és amely ennek megfelelően a kapitalista gazdaságban az alkotás és a termelékenység forrását jelenti. Megállapítottuk, hogy ez a munkásosztály az a hatalommal bíró és kreatív erő, amelynek megvan az igénye és képessége a kapitalizmus trónfosztására, és helyébe egy humánus és demokratikus gazdaság bevezetésére, amit mi szocializmusnak nevezünk.

Ha mindezek igazak, akkor ezek külön-külön minden ember számára, gyermekeinknek és az eljövendő nemzedékeknek is fontosak. Olyannyira azok, hogy nélkülük lehetetlen meghatározni, mit is jelent az, “emberi”, mi, illetve mi lehetne az emberi lét feltétele, és egyáltalán, mi életünk értelme. Sokan, akik ezekről a kérdésekről ebben a felfogásban gondolkodnak, természetszerűleg jutnak arra a következtetésre, hogy a munkásosztály számára nagyszerű volna a szocializmust kivívni.

A hosszú távú osztályérdekek tudatosítása

Csakhogy a valóság nem ilyen egyszerű. A munkásosztály számtalan különböző embert tömörít magába, akik közül sokan nem ezt a felfogást követik. (A korai, még a cárizmus idejének oroszországi munkásmozgalmában azokat a gyári és más dolgozókat, akik annak idején ezt a felfogást vallották, “öntudatos munkásoknak” nevezték.) Tehát a kérdés a következő: ki segíti majd elő ennek a tudatosságnak a munkásosztályon belüli terjedését, továbbá: miként fogják azok a bizonyos “öntudatosak” előidézni a számunkra szükséges változásokat?

Nyilván a már jelenleg szocialisták lesznek azok, akik hozzájárulnak majd ennek a tudatosságnak az elterjedéséhez munkatársaik, barátaik, családtagjaik, ismerőseik stb. körében. És ugyancsak a szocialisták fognak – remélhetően – előállni azzal a tervvel, mely alkalmas lesz a szocializmus ügyén lendíteni. Hogy mennyire meggyőzőek, értelmesek és tájékozottak, mennyire józan gondolkodásúak, mindez sokat számít abban, hogy mekkora hatásfokkal tudnak majd a szocializmus megteremtésében közreműködni.

Nem meglepő, hogy a szocializmus jellegéről és létrehozásának módjáról eltérőek a vélemények. Nem elégedhetünk meg a puszta csatlakozással egy olyan személyhez, aki a szocializmus mellett szónokol. Bizonyos, feltételezetten a szocializmushoz vezető ösvények valójában nem tartanak sehová, míg mások esetleg nem is a szocializmust célozzák, hanem valami olyasmit, ahová nem is kívánkozunk.

A szocialista gondolkodásnak és politikának ugyancsak megvoltak a maga eltérő “iskolái” és irányzatai. Némely szocialisták az 1880-as évtized elején (ezek később az “utópista szocialisták” címkét kapták) kidolgozták a tökéletes társadalom részletes tervét. Ezt követően befolyásos, gazdag és hatalommal rendelkező személyeket igyekeztek rávenni ennek a tökéletes társadalomnak a létrehozására. Vagy arra próbáltak meg néhány értelmiségit rábeszélni, hogy kisebb csoportjaikkal alkossanak szocialista közösségi modelleket, és ezáltal mutassák be, meny–nyivel jobb lesz a szocializmusban. Azt remélték, hogy ettől egyre több ember válik majd szocialistává. Egy-két esetben abban reménykedtek, hogy egy erőszakos politikai merénylet révén valahogy magukhoz tudják ragadni a politikai hatalmat, és jó értelemben vett diktatúrát alakíthatnak ki, amely aztán afelé tereli (vagy kényszeríti) az embereket, hogy valamiféle “szocialista tökéletesség” eszményei szerint éljenek.

A szocialisták és Marx

Amikor Karl Marx és barátja, Friedrich Engels csatlakozott a szocialista mozgalomhoz az 1840-es években, mindketten kétségbe vonták, hogy a szocializmus varázsütésszerűen, vagy elitista, illetve autoriter módszerekkel volna elérhető. Legfőképpen amellett kardoskodtak, hogy a szocializmusnak a valóság és az emberi társadalom tényleges működésének felkészült és kritikus megközelítésén kell alapulnia. A szocializmusból csak akkor válhat igazi lehetőség – vélekedtek –, ha szervesen fakad a történelmi, gazdasági, társadalmi és kulturális talaj valóságos mozgásából.

Ezért ragaszkodtak ahhoz, amit maguk tudományos szocializmusnak neveztek. (Még napjaink nem marxista vagy nem szocialista kutatóira és értelmiségére is hatással van mindaz, amit Marx a filozófiához, a történettudományhoz, a közgazdaságtanhoz, a szociológiához, az életmódtörténethez és a politikatudományhoz hozzátett.) Marx szocializmus-felfogásának középpontjában az a másik kulcsgondolat állt, hogy a szocializmusnak demokratikusnak kell lennie: ez a nép uralmát jelenti, tehát a szocializmust olyan emberek tudják kivívni, akik az önfejlesztés valamelyik formáját választják, ami végül politikai és gazdasági önkormányzathoz vezet.

Marx úgy érzékelte, hogy a társadalomban élő emberek többsége a munkásosztály részévé válik. A szocializmus – érvelt – csak a munkásosztály önfelszabadítása révén születhet meg, ha a munkások öntudatra ébrednek, létrehozzák új szervezeteiket, ha megvívják saját csatáikat, hogy megnyerjék a demokráciáért folytatott háborút, ha mind a kormányzati, mind a gazdasági irányítást kezükbe veszik. A munkahelyi körülmények javításához célravezetőnek tartotta a munkások szakszervezetekbe tömörülését. Engelssel együtt ugyancsak célravezetőnek találták, ha a munkások politikai és társadalmi mozgalmakba tömörülnek a reformok (kedvező változások) kikényszerítéséhez, mint amilyen a napi munkaidő csökkentése, a minimálbér megállapítása, a gyerekmunka beszüntetése, a közoktatás bevezetése, a választójog kiterjesztése minden nagykorú állampolgárra stb. Azt javasolták, a munkásosztály tagjainak legyen saját önálló munkáspártja, hogy ezeket a reformokat eredményesebben tudják kikényszeríteni, végső soron hogy politikai hatalmat szerezzenek.

Ami azt illeti, a munkásosztály efféle szakszervezet-szerű szerveződései, a reformküzdelmek és a munkáspárti erőfeszítések kibontakozóban voltak az 1840-es és 1880-as évek kapitalista társadalmán belül, ezért aztán Marx nézetei nagy hatást gyakoroltak a munkásmozgalomra, és számos munkásosztálybeli aktivista úgy látta, hogy ezekben törekvéseik értelmes célja ölt testet. Azt a tényt, hogy a munkásosztállyal szemben a tőkések sokszor lépnek fel az erőszak eszközével, hogy gazdasági erejükkel a kormányt és a politikai folyamatokat ugyancsak a munkások ellen irányítják, nos, mindezt Marx és Engels előre megjósolta.

Arra is felhívták a figyelmet, hogy a munkások mozgalma – még a viszonylag nyugalmas politikai fejlődés szakaszaiban is – elkerülhetetlenül forradalmi jellegűnek tűnik, mert ha az lenne a látszat, hogy a munkások békés és legális úton is megnyerhetik a demokráciáért folytatott csatát, a tőkések máris erőszakot alkalmaznának gazdagságuk és hatalmuk védelmében. Ha viszont a munkások résen vannak, összetartanak, és lankadatlanul harcolnak a jogaikért, esélyesek lesznek a győzelemre.

Röviden szólva Marx szocializmusa demokratikus, a munkásosztályra épülő, forradalmi szocializmus.

Szocializmus – kommunizmus

Sokan és gyakran megkérdezik: mi a különbség a szocializmus és a kommunizmus között? A válasz így hangzik: valamikor régen bizony nem volt köztük különbség – két eltérő szóval illették ugyanazt a jelenséget. Marx és Engels első népszerű politikai röpiratuknak azért adták a Kommunista kiáltvány címet, hogy nézeteiket elhatárolják az utópista szocialistákéitól. Engels később írt egy másik népszerű pamfletet Utópista és tudományos szocializmus címmel, melyben Marxot és önmagát szocialistának nevezte. Tulajdonképpen az a helyzet, hogy mivel a Marx hatása alatt álló munkásosztály-beli szocialisták lényegi kapcsolatot érzékeltek szocializmus és demokrácia között, ezért a “szocialista” és a “szociáldemokrata” kifejezéseket ugyancsak szinonímaként használták.

Ezek között a szocialisták vagy szociáldemokraták között azonban az 1890-es évek vége, az 1900-as évek eleje táján súlyos nézeteltérések kezdtek kialakulni. Abban mindannyian egyetértettek, hogy először reformokat kell kiharcolni, a munkásosztály csak ez után veheti át a hatalmat. Csakhogy míg néhányan kitartottak Marx mellett abban, hogy a munkásosztály hatalomra kerülése csak forradalmi úton lehetséges, addig mások erről másképp vélekedtek. Azt hangoztatták, hogy a forradalom nem szükségszerű – ha a munkásmozgalom folyamatosan ki tudja vívni a reformokat, úgy a békés és fokozatos átalakítások révén képes lesz megszüntetni a kapitalizmus ártalmait, és ez elvezet a szocializmus evolúciójához.

A fokozatosságnak ezek a visszafogott hívei lettek aztán a reformisták, nevükben is elkülönülve a forradalmi szocialistáktól. A reformisták inkább hajlottak a megállapodásra, a kompromisszumokra a tőkésekkel, illetve a kapitalizmus-párti politikusokkal. Ez olyannyira így volt, hogy amikor 1914-ben kitört az I. világháború, országaikban szívesen támogatták a tőkések háborús céljait. Akik kitartottak forradalmi szocialista hitvallásuk mellett, ellenezték ezt a háborút, és azt hangoztatták, hogy ez a gyilkos szembenállás csak a kapitalistáknak előnyös, de a munkásosztály kárán.

Az orosz birodalom némely forradalmi szocialistája, V.I. Lenin és Lev Trockij mögött felsorakozva élére állt annak a munkás- és parasztforradalomnak, mely elűzte a cárt, és 1917-ben megalapította a munkásköztársaságot. Arra hívták fel a világ szocialistáit és munkásait, hogy kövessék példájukat. Minthogy a “szociáldemokrata”, sőt magát a “szocialista” szót is eltorzították a reformisták, a forradalmiak a kommunista név mellett döntöttek. 1917 után a szociáldemokrata reformszocialistát jelentett, megkülönböztetve azt ezáltal a forradalmi szocialistától.

Sajnos más országban nem zajlott le sikeres forradalom. Az orosz forradalom magára maradt, kegyetlen inváziók, gazdasági blokádok és véres polgárháború sújtotta, aminek az lett a következménye, hogy a kommunista kormány olyan sürgősségi intézkedéseket kényszerült bevezetni, melyek korlátozták a demokráciát. Ezek az antidemokratikus korlátozások folyamatossá váltak, így aztán az újonnan létrejött országot (végül Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége néven) a munkásosztály demokráciája helyett a Kommunista Párt diktatúrája uralta.

Az oroszországi és nemzetközi kommunizmus bürokratizálódása

A kapitalisták szerepét a gazdasági irányításban a Kommunista Párt új főtitkárának, J.V. Sztálinnak a vezénylete alatt a bürokraták vették át. Halála előtt a befolyásos, de súlyos beteg Lenin kísérletet tett arra, hogy valamilyen formában helyreállítsa a munkásosztály demokráciáját, és Sztálint elmozdítsa. Miután Lenin meghalt, a sztálinista diktatúra ellen Trockij megszervezte az úgynevezett baloldali ellenzéket, de Sztálin erősebbnek bizonyult. Miközben azt hangoztatta, hogy Lenin legjobb tanítványa, elérte, hogy a kommunizmus egyet jelentsen a véres antidemokratizmussal. Sztálin és elvtársai azáltal is erősítették a szocializmus antidemokratikus jellegét, hogy kizárólag állami tulajdonban, a gazdaságnak csakis állami irányításában gondolkoztak, “a nép érdekében”, de anélkül, hogy ezt a többségi munkásosztály demokratikusan ellenőrizhette volna.

Más országok kommunista pártjai – Sztálin vezetési módszereit követve – hagyományosan forradalmi marxista–leninista retorikájukat sztálinista elgondolásokkal és intézkedésekkel ötvözték, így aztán amikor a II. világháború után Kelet-Európában, Kínában és másutt ezek kerültek hatalomra, országaik politikai és gazdasági élete kiáltóan antidemokratikussá vált. Néhányan ugyanakkor élesen elválasztják egymástól a szocializmus és a kommunizmus fogalmát. Nemcsak a reformista szociáldemokraták, de olykor azok is, akik hűségesek a Marx, Lenin és Trockij nevéhez fűződő eszmékhez, szocialistának aposztrofálják magukat – ámbár ez utóbbiak forradalmi szocialistának tekintik csoportjukat.

A forradalmi szocializmus

A forradalmi szocializmus tanításának követőit a sztálinisták és a szociáldemokraták gyakran illették a “trockista” jelzővel. Ezzel szemben azok, akik önmagukat forradalmi szocialistáknak tartják, nem feltétlenül Lev Trockij követői, ugyanakkor Trockij minden követője nyilván forradalmi szocialistának nevezi magát. (Néhányan úgy tartjuk, hogy Trockij képviselte a legkövetkezetesebben és a legkoherensebb módon a forradalmi szocializmus eszméjét, és az ő különböző országbeli hívei hozták létre a IV. Internacionálé nemzetközi szervezetét.)

E három áramlat – reformszocialista, sztálinista és forradalmi szocialista – mindegyike mást-mást ért szocializmuson, és eléréséről is eltérően vélekednek.

A reformisták kitűzött céljaikat annyira fokozatosan gondolták megközelíteni, hogy néha rászolgáltak a “slowcialista”¹ névre, és olyan lényeges kérdésekben voltak hajlandóak kompromisszumot kötni a tőkésekkel, hogy az már-már a szocializmusról való teljes lemondást sugallta. Készségük a “népuralom” gazdasági bevezetésének késleltetésére kétségeket ébreszt a politikai demokrácia mellett hangoztatott elkötelezettségük iránt.

A sztálinisták – és még sokan mások, akikre a sztálini tradíció egészen az 1990-es évekig hatással tudott maradni – enyhén szólva szintén ellentmondásosan viszonyulnak a demokráciához. A szocializmusnak általuk megtestesített formája oly csekély támogatást élvezett, hogy csak egy-két évtizedig tudott fennmaradni.

A forradalmi szocialisták – akik akár a reformer, akár a sztálini platformról kívántak egyszerűen elmozdulni, vagy akikre Trockij konkrét elgondolásai voltak hatással – ennél többre törekedtek. Úgy tűnik, a Kommunista kiáltványban megfogalmazott utat igyekeztek járni.

Ám néha áldozatul estek annak a politikai kórnak, melyben a csoport felfuvalkodott tagjainak (vagy vezetőinek) véleménye mint sajátos kisebbségi gondolkodásmód jelentkezett. Az úgynevezett “forradalmi” csoport egyedi nyelvezete és tevékenysége egyre valóságosabbá és fontosabbá vált, miközben a munkásosztály tagjainak tényleges élete és küzdelmei kezdtek a háttérbe szorulni. Az önmagukat forradalminak kikiáltó különféle csoportosulások arra vesztegették az időt, hogy egymást sértegessék, ahelyett, hogy a munkásosztályt komolyan támogatták volna jogai védelmében.

Akadtak azért olyan csoportok, illetve egyének is, akik többre vitték. Az, hogy valakire a “szocialista” a “szociáldemokrata” vagy a “forradalmi szocialista” címkét aggatják, nem sokat számít. Minden esetben csak az lehet a kérdés, az illető személy vagy csoport hozzájárult-e ahhoz, hogy a munkásosztály javítson körülményein, hogy “a demokráciáért vívott küzdelmet megnyerje”.

Trockij sokszor határvonalat húzott azok közé, akik forradalminak minősítették magukat (és ezt marxi kifejezésekkel próbálták igazolni), és azok közé, akik ténylegesen a forradalmi marxista elmélethez folyamodtak, hogy segítségével a forradalmi változás irányába vivő mozzanatokat idézzenek elő.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzet

1 Lefordíthatatlan szójáték. Angolul slow annyit tesz: lassú. A fordító.

A humanizmus napjaink egyik legellentmondásosabb és legfélreérthetőbb eszméje. Emiatt mindenekelőtt különböző történelmi megjelenéseit kell újrafogalmazni, és megvilágítani közülük a legfontosabbakat. Az új humanizmus egyetemes értelemben alternatívát kíván állítani a neoliberalizmussal szemben.

Lehetõséget kaptam arra, hogy beszéljek a hagyományos humanizmusok válságáról, valamint az elmúlt években feltûnt új irányzatokról, amelyek a humanizmus egy új eszméjét látszanak jelképezni. Mint mindannyian tudjuk, nagyon kiterjedt témakörről van szó, amelynek alapján nem lehet csak úgy egyszerűen általánosítani. Ezért, valamint a számomra előírt idő rövidsége miatt néhány olyan új eszme bemutatására fogom korlátozni mondandómat, amelyeknek biztosan még fejlődésre és szigorúbban behatárolt nyelvezetre volna szükségük, viszont elsőrangúan tudják érzékeltetni mai világunk humanizmusának problémáit. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy jelenleg a humanizmus eszméje egyike a legellentmondásosabb és legfélreérthetőbb eszméknek. Jelentése immár olyan zavarosnak tűnik, mint Bábel Tornya a különböző nyelvek és fordítások kavalkádjában. Ezért mindenekelőtt különböző történelmi megjelenéseit, vagy legalábbis a legfontosabbakat kell újrafogalmazni és megvilágítani. Szögezzük le azonban rögtön, hogy egy ilyenfajta kutatás eredményét nem préselhetjük egy egyetemi vagy szakelőadás keretei közé, mintha megfejtettünk volna egy történelmi rejtélyt. Magyarázhatjuk ezt azzal, hogy minden “humanizmus” többé-kevésbé félreérthetetlenül hordoz magában egy definíciót vagy egy határozott képet a “természet rendjéről” vagy az emberi “létről”, azaz minden humanizmus mond számunkra valamit, ami mindannyiunkat közelről érint: elmondja nekünk, hogy mi, vagy milyen az emberi lét, illetve milyennek kellene lennie. Más szóval minden humanizmus tartalmaz egy “irányadó” szemléletet és egy tervezetet, amelyet azok, akik ezt a tervezetet készítették, megpróbálják a gyakorlatba átültetni. Amikor aztán mélyebben megvizsgáljuk ezt a témát, látni fogjuk, hogy mindannyiunknak van egy elképzelése, mely lehet többé-kevésbé világos, jól vagy kevésbé jól behatárolt, hallgatólagos vagy zavaros, arról, hogy milyen az emberi lét vagy milyennek kellene lennie. Ezeknek az elképzeléseknek az alapját az képezi, hogy gyakran próbálunk előtérbe helyezni vagy megmagyarázni bizonyos viselkedéseket, másokat pedig megpróbálunk elkerülni. Egyértelmű, hogy egyes elképzelések nem egyéniek, személyesek, hanem – hogy úgy mondjam – abból a kulturális “lényegből” erednek, amely mindannyiunkat alakított. Ettől fogva van jelentősége a humanizmus eszméjéről szóló elemző előadásnak. De vegyük sorjába a humanizmus különböző értelmezéseit és a különböző elképzeléseket az emberi létről. Az első humanizmus, melyet számba kell vennünk, az antonomázia humanizmusa, vagyis a reneszánsz humanizmus. Valóban, mindannyian tudjuk, hogy a reneszánsz egy különlegesen kiterjedt és sok rétegű kulturális jelenség volt, mely nagyon sok és egyben erősen ellentmondásos arcát mutatta. Mindazonáltal ami az emberi létről való elképzeléseket illeti, van néhány meghatározó részlet, amelyek már a reneszánsz kor kezdetekor feltűntek, s jelen voltak egész fejlődése során. Én így foglalnám össze őket:

1. Az önérzet és az emberi lét szabadságának magasztalása.
2. Egy állandó, változatlan emberi “természet” hiányának elismerése. Más szavakkal, az embernek nincsen egyszer s mindenkorra meghatározva a lénye, hanem saját magának építi fel azt. Ez a gondolat nagyon világosan kifejtve megtalálható Pico della Mirandola “Az ember méltóságáról” című művében, melyet a reneszánsz humanizmus igazi, saját “Kiáltványának” tekinthetünk.
3. Az ember teremtése mint “nagy csoda”, mint egy végtelen, mely mikrokozmoszként tükrözi vissza önmagába az univerzum vagy makrokozmosz minden sajátosságát. Ezzel a teremtéssel együtt jár az is, hogy az univerzum nem egy egyszerű lélektelen anyag, mint a modern felfogás szerint, hanem egy, a maga módján élő és érző szervezet, egyfajta makro-ember. Ez a teremtés számunkra, akiknek a modern gondolkodásmód a meghatározó, s akik a realitás manapság általánosan elfogadott világában élünk – a modern tudománytanban, ahogyan Foucault mondaná –, különösen nehezen felfogható, annak ellenére, hogy a reneszánsz kiemelkedő egyéniségei számára, mint például Leonardo, kétségbevonhatatlan igazság volt. A reneszánsz vége felé, a tapasztalaton alapuló tudomány megszületésével, a racionalizmus és a mechanikus világszemlélet fejlődésével az emberi létet kezdik tisztán természeti jelenségként értelmezni. Elkezdődik a humanizmus mint filozófiai látásmód hanyatlása, mely az emberi létnek a természet világában egy sajátos, központi szerepet követelt. A XIX. században, az idealizmussal és a pozitivizmussal a humanizmus szó teljes mértékben elveszti reneszánsz jelentését, és amikor használják – például Feuerbach – arra szolgál, hogy egy szigorúbb látásmódon belül az emberi létet mint egy tiszta és egyszerű, természetes létezési formát határozza meg.

Ebben a században ismét sokkal nagyobb gyakorisággal beszélünk humanizmusról, és a kifejezés új értelmezéseivel is találkozhatunk. Jelentős filozófiai irányzatokat neveznek újra humanistáknak, azonban ezek a gondolati irányzatok, melyek a humanizmus iránt feltámadó érdeklődést mutatják, annak élesen megkülönböztetett értelmezései is egyben. Annak ellenére, hogy századunk humanizmusa ugyanolyan összetett és sokrétű, mint a reneszánszban, ma nem homogén humanista mozgalmak jelenlétéről, hanem különböző humanizmusok konfliktusáról beszélhetünk. A három említett gondolati áramlat ugyanis nagyon különbözően fogja fel az emberi lét lényegét. Marx számára az ember egyrészt olyan természeti lény, mint amilyennek Feuerbach is felfogta, másrészről rendelkezik egy olyan sajátossággal, ami “emberivé” teszi őt, vagyis alapvetően megkülönbözteti az összes többi természeti lénytől. Ez pedig a társulási ösztön, a közösség létrehozására való képesség. A közösségben élő ember a többi emberrel közösen végzett munka segítségével biztosítja magának fizikai szükségletei (élelem, lakás, ruházkodás, szaporodás stb.) kielégítését, és átalakítja a természetet, hozzá egyre közelebbivé, egyre emberibbé téve azt. Az ember Marx számára akkor szűnik meg embernek lenni, amikor megtagadja természetes társulási ösztönét, mint a kapitalista társadalomban, ahol munkája mint társadalmi tényező háttérbe szorul, és egy kisebbségnek van kiszolgáltatva. A keresztény vagy istenközpontú humanizmusban, ahogy azt eszmei szerzője, Maritain ennek a századnak az első felében kifejtette, az ember emberségét istenbe vetett hitén keresztül mérlegelhetjük, és határozhatjuk meg. Az ember emberi, mert Isten fia, mert összefonódik a megdicsőülés keresztény történetével. Az egzisztencialista humanizmusban, ahogyan azt Sartre 1946-ban megfogalmazta, az embernek nincsen egy meghatározott léte; az ember alapvetően egy világra vetett létezési forma, és önmaga megválasztása útján fejlődik. A meghatározó sajátosság, mely “emberivé” teszi, éppen a választás szabadsága és az a szabadság, hogy önmagát megválasztja, megtervezi, felépíti és megvalósítja. Az ember akkor szűnik meg “emberinek” lenni, amikor visszautasítja ezt a szabadságot, és elfogadja azokat a viselkedési formákat, melyeket Sartre “rosszhiszeműségnek” nevez, vagyis beéri az elfogadott és törvényszerű viselkedésekkel, a társadalmi hierarchiákhoz és különböző szerepekhez kapcsolódó beskatulyázással. Mint tudjuk, az emberi lét ezen különböző értelmezéseinek nemcsak filozófiai körülírásai léteznek, hanem megjelentek a politika hadszínterén is, köszönhetően a különböző pártok megalakulásának, melyek a hatalom elhódításáért harcoltak. A keresztény humanizmus megfogalmazása ugyanis illik a katolikus egyháznak a modern világ felé tett, már a múlt században elkezdett általános nyitási törekvéseihez, amivel célja éppen az volt, hogy kiépítse azoknak a keresztény ihletésű pártoknak az ideológiai alapelveit, melyek elvitatták a marxista és liberális pártoktól a hatalmat. Sartre azon szándékát, hogy egzisztencializmusát humanizmusnak minősítse, olyan erőfeszítésnek kell tekinteni, melyet annak érdekében tett, hogy egy harmadik utat nyisson Franciaországban a kommunista és a keresztény párt között.

Ebben a zűrzavarban, a szembenálló elképzelések konfliktusában a “humanizmus” szó elvesztette tartalmát. Ma már csak egy általános aggódást fejez ki az emberi életért, amely a legkülönbözőbb problémákkal küszködik, s hovatovább globális katasztrófa veszélye fenyegeti.

Ezt a szituációt kristálytisztán határozta meg Heidegger a negyvenes évek végén egy híres levelében, pontosabban a “Levél a humanizmusról” címűben, melyet egy francia filozófusnak címzett, aki azt kérdezte tőle, hogyan lehet visszaadni a sok különböző trónkövetelő közé ékelődött “humanizmus” szónak a jelentését.

Heidegger nagy éleslátással és mélységükben vizsgálta meg a különböző történelmi humanizmusokat, és talált bennük egy előre feltételezett hallgatólagos egységet. Minden antik és modern humanizmus megegyezik abban, hogy az emberi lét megfelel Arisztotelész ókori meghatározásának, vagyis, hogy az ember egy “ésszel rendelkező” állat – bár ez a problémakör számukra sosem volt mélyreható kutatások tárgya. A meghatározás első felében, az “állat”-ban, egyik sem kételkedik különösképpen, míg az “ésszel rendelkező” megnevezés jelentése különböző filozófiák szerint az értelem, a lélek, az egyéniség, a szellem, a személy stb. Igen, mondja Heidegger, ilyen módon érvényesül valami valóságos az emberi létből, azonban lényét túl behatároltan képzeljük el. Az ember lényegét az “állatiasságból” és nem az “emberiességből” kiindulva gondoljuk el, ezért az embert természeti jelenséggé változtatjuk át, egy akármilyen lénnyé, végül pedig akármivé, elfeledkezvén arról, hogy az ember alapvetően egy “ki”, aki felteszi a kérdést a létező létezéséről, és a saját lényegéről. Ez Heidegger azon elgondolása, amely a humanizmusról szóló aktuális előadások magvát képezi, ezért egy kicsit elmélyültebb magyarázatot igényel. Ez aztán felszínre fog hozni egy újabb elképzelést az emberi létről, mely manapság a legmeghatározóbb, és amely szerint az ember egy “biológiai gépezet”. Ez egy olyan elképzelés, melyet a tudomány vetett fel, vagy inkább egy tudományos értelmezés, amit pozitivizmusnak vagy neo-pozitivizmusnak nevezünk.

Heidegger azt mondja: az emberek úgy a mindennapi életben mint a tudományos tevékenységben, azt kérdezik, mi is lehet egy létező forma, például egy szikla, egy növény, egy atom, és azt felelik: a létező vagy ez, vagy valami más, például egy szikla az egy szilárd anyag, stb.; röviden: tulajdonságokkal válaszolnak, különböző meghatározásokkal, melyek a “van” szóval vannak összekapcsolva, és azt magyarázzák.¹ Arról vitatkoznak, hogy egy dolog ez vagy az, de sohasem tesznek fel kérdést a létezésről magáról; a lét megvilágítása, mely a létező minden felfogásának az alapját képezi, teljesen feledésbe merül. De nemcsak erről van szó. Az embert úgy tanulmányozzák és értelmezik mind a humán tudományokban, mind pedig a természettudományokban, mint egy lényt, egy tárgyat, egy akármilyen természeti jelenséget, elfeledkezve arról, hogy az emberi lény az, aki felteszi a kérdést a létezőkről, aki megkérdezi: “mik vagy kik azok”. Röviden: Heidegger számára a világ tárgyai (a létezők) és az emberi lét között alapvető különbség van, egy ontológiai (lénytani) különbség, melyet az emberi lét modern látásmódja egyre inkább átformálni törekszik.

Láttuk, hogy a hagyományos humanizmusok mennyire az “állatiasságából” kiindulva értelmezték az emberi létet, vagyis mint egy állattani jelenséget, “némi többlettel”. Korunkban, a technika korában ez a “némi többlet” eltűnni látszik, és az emberi lét végérvényesen egy “valami” jellemzőit ölti magára. Mivel az ember egy “valami”, technikai megközelítésben áll, a vele szembeni legalapvetőbb elvárás a használhatóság. Az emberek “biológiai gépezetek”, “termodinamikusak”, vagyis munkaerők, termelők, fogyasztók stb. Mivel ez az eltárgyiasítás ilyen globálisan elterjedt, nincs semmi lehetőség értékek létrehozására, hacsak nem tekintjük annak a használhatóságot. Így az emberi lét, mint az egész világ, elveszti “érzékiségét”. Van, létezik egy homályos, hétköznapi, banális világban, de eltűnik létezésének érzése, annak lényege. Heidegger szerint ebben gyökerezik a nihilizmus és a technikai társadalom mérhetetlen pusztító ereje.

Az elképzelés, mely “biológiai gépezetnek” tekinti az embert, napjainkban Nyugaton meghatározó. Nemsokára eléri, vagy már túl is lépte az ésszerűség határait, vagyis az az alap, amelyre felépülnek és amelyekből kibontakoznak a felmutatott modellek, egy olyan alap, melyet nem vizsgáltak meg, nem tanulmányoztak. Ez a tények világa, amelyről mindenkinek eleve egyezik a véleménye, és amelyről sohasem vitatkoznak. Ez az öntudatlan társadalmi igazságok világa, ahogyan Foucault mondaná.

Ennek az elképzelésnek a hatása egy sor problémát von maga után, igen súlyosakat is. Vizsgáljunk meg közülük egyet, mely ökológiai témakörre vonatkozik, s amelyet pillanatnyilag mindannyian döntőnek tartunk. A jelenlegi környezetvédő irányzatok a hihetetlenül nagyléptékű ökológiai problémák gyökereit – melyek bolygónk pusztulásával fenyegetnek – a természet anyagi dologgá, puszta gazdasági tárggyá formálásában keresik. Mégis, ezeknek az egyforma környezetvédelmi irányzatoknak a többsége nem habozik az emberi lét egy teljesen természeti látásmódján belül elhelyezkedni: nekik az emberi lét egyszerűen egy természetes evolúciónak alávetett biológiai gépezet, amely jelen pillanatban rosszul működik. Nem tudni, hogy genetikai okokból-e, valamilyen belső meghibásodás, vagy egy sor külső, környezeti hatás miatt. Miután az emberi létet megfosztottuk minden szabadságától és szándékától, nem marad más magyarázat erre a működési hibára, mint a véletlen, vagy a természet farkastörvényei. Ettől fogva jelenik meg egyfajta tompa reménytelenség, és az emberi lét negatív, sőt tragikus látásmódja. Az emberi lény tehát “rossz” állattá válik, amely megsemmisít minden más életformát. Paradox módon az állatvilág ebben a tekintetben odáig jut, hogy a természet jóságának jellemzőivel bír, melyeket Rousseau egykor az embernek tulajdonított, sőt minden további nélkül szert tesz azokra a pszichikai és akarati tényezőkre, melyeket az emberi lét elvesztett. Egyfajta Disneylanddé válik, ahol a vadállatiasság, az agresszivitás, a belsőből fakadó, állati léptékű erőszakosság, az evés és az áldozattá válás annyira megszelídül, hogy szinte meg is szűnik, mert az élet mindenképpen megtartja a kiegyensúlyozottságát, és a maga összhangjában minden esetben védelmet talál. Ebben a paradox látásmódban az emberi lény egy egyensúlyt felborító, veszélyes tényezővé válik, így esetleges eltűnése nem tekinthető szükségképpen kedvezőtlennek.

Egy másik érdekes eset azokat a politikai áramlatokat tekinti, melyek gyökerei a marxista, vagy általánosan a “baloldali” tradíciókból táplálkoznak, és amelyek ellenzik, s egyúttal emberietlenséggel is vádolják a szabad áruforgalmat a gazdaságban, mindezt a szolidaritás és az egyenlőség felsőbbrendű emberi értékeinek nevében. De az emberi lét egy szűken vett materialista látásmódjában, mely tudományos akar lenni, hogyan lehetséges olyan értékeket létrehozni, melyek tudománytalanok? Hogyan építhet föl értékeket biológiai gépezet, mely mechanikus és vak törvényeknek felel meg, és miért az a sok kifogás a piac ellen, melyet a neoliberalizmus úgy mutat be, mint a gazdasági tevékenység természetes szelekciójának mechanizmusát? Miért a sok kifogás a piac “tudományos” törvényei ellen, mikor az emberi lét ebből a látószögből egy biológiai gépezet, amely a környezet által végrehajtott természetes kiválasztódásnak van alárendelve? A neoliberalizmus, amely egyfajta társadalmi darwinizmuson alapszik, kezdetlegessége ellenére is sokkal következetesebb, mint a “baloldal” azon álláspontjai, melyekről beszéltünk.

Nem azért mondom mindezt, hogy leckét adjak a “baloldalnak” (ami egy túlságosan bizonytalan és zavaros eszme), hanem, hogy rámutassak: egy álláspontnak, mely következetes ezen a két területen (az ökológiában és a gazdaságban), amely ellenzi a neoliberalizmust, továbbá a természet, valamint az általa előre vitt emberiség megsemmisítését, le kell mondania az emberi lét természeti fogalmáról, talonba kell tennie a “biológiai gépezetet” és az “ésszel rendelkező állatot”, és új elképzelést kell kidolgoznia.

Az utóbbi években azonban, pontosabban a nyolcvanas évektől kezdődően olyan új mozgalmak tűntek fel politikai és filozófiai téren, sőt még a természettudományok területein is, amelyek visszahelyezik az emberi lényt a legelső szintre, amelyek visszakövetelnek számára egy központi és különleges helyet a természet világában, és a humanizmus egy új felfogására utalnak.

A filozófia terén az újdonságot Silo Új Humanizmusa jelenti. Silo újraértelmezi a humanizmus fogalmát, belehelyezi egy átfogó történelmi képbe, összhangban az aktuális korral. Ez a humanizmus az emberiség történetében először látja egy planetáris társadalom születését. Silo azt állítja, hogy a reneszánsz korban Európában megjelenő humanizmus – mely méltóságot és központiságot nyújtott a kor emberének, erényeket, amelyek a keresztény középkorban nem számítottak fontosnak – ez a humanizmus tehát jelen volt más kultúrákban is, például az iszlámban, vagy Indiában és Kínában. Természetesen más névvel illették, mivel mások voltak a hivatkozásul szolgáló kultúra paraméterei. Silo értelmezésében a humanizmus nem egy kulturálisan és földrajzilag elhatárolható európai jelenség. Inkább egy olyan jelenségről van szó, amely a világ különböző részein és különböző korokban született és fejlődött ki. Éppen ezért egy irányba terelheti a különböző kultúrákat a tömegkommunikációs eszközök révén egyesített földgolyón. Azokat a kultúrákat, amelyek akarva akaratlanul egymás mellett élnek.

Silo az embert a szabadság dimenziójában értelmezi. Számára, aki ebben a fenomenológiához tér vissza, az emberi tudat nem a természetes világ passzív vagy torz visszatükröződése, hanem alapvetően a természet és a társadalom újjáépítésére irányuló állandó szándék megfogalmazása. Az embert – noha a természet része, mivel testtel rendelkezik – nem lehet úgy felfogni, mint egy egyszerű természeti jelenséget; nincs természete, nincs meghatározott lényege. Az ember a természet és önmaga átalakítására irányuló “terv”.

A kollektív emberi terv Silo számára a Föld emberivé tétele, vagyis a fizikai fájdalom és a szellemi szenvedés megszüntetése, az erőszak és a diszkrimináció minden formájának eltörlése, mert ezek megfosztják az embereket a szabadságuktól és szabad akaratuktól, tárgyakká és mások szándékának eszközévé alacsonyítják őket.

De vajon ezen az erőszakkal egységesített földgolyón, ahol különböző világnézetek, eltérő értékek állnak egymással szemben, mi lehet az a közös nevező, amely a népeket, kultúrákat és vallásokat egyesíti? Hogyan lehet egy egyetemes emberi nemzet kialakításához hozzálátni? Silo szerint ez emberi hozzáállással lehetséges, amit a következő paraméterekkel határoz meg:

1. Az ember középpontban elfoglalt helye úgy, mint érték, s úgy is, mint “aggodalom”.
2. Minden ember egyenlőségének elismerése.
3. A személyes és kulturális különbözőségek elismerése.
4. Az abszolút igazságként elismert tudáson túli tudás fejlesztésének elősegítése.
5. A nézet- és vallásszabadság elismerése.
6. Az erőszak elvetése.

Az ilyen viselkedéssel, személyes és kollektív életperspektívával jellemzett humanizmus tehát nem egy meghatározott kultúra öröksége, hanem lehet az összes kultúráé, s ilyen értelemben mint egyetemes humanizmus jelentkezik.

Róma, 1996. április 16.

A tanulmányt a Humanista Mozgalom bocsátotta rendelkezésünkre.

Jegyzet

1 . A létező megismerésében, hozzá való bármilyen viszonyulásunkban használjuk a “létet”, mely íly módon “minden további nélkül” értendő. Hiszen mindenki tudja, mit jelent, ha azt mondom: “Vidám vagyok”, “az égnek kék színe van”. (Magyarázat Heidegger Lét és Idő című művéhez)

A zöldek és a gazdasági haladás hívei bizonytalan és problematikus szövetségesek. Ez az összeütközés azonban nem szükségszerű. Fel lehet vázolni azokat az intézményi kereteket, amelyekben a két cél összeegyeztethető, azaz megszüntethető a szegénység a természeti környezet feláldozása nélkül is.

A zöldek és a gazdasági haladás hívei bizonytalan és problematikus szövetségesek – talán nem is szövetségesek. Elég, ha azokra a bagolyvédõ középosztálybeli aktivistákra gondolunk, akik a Csendes-óceán észak-nyugati partvidékén összetûzésbe kerültek a favágókkal. Vagy a nézetkülönbségre a haladást a munkahely-teremtésben, a gazdaság bővülésében, a fogyasztás növekedésében látó liberális közgazdászok és azok között a környezetvédelmi aktivisták között, akik éppen azt igyekeznek cáfolni, hogy a haladás ezekben volna mérhető.

De vajon szükségszerű-e a zöldek és a gazdasági progresszió céljainak összeütközése? Vagy képes lehet a környezetvédelem élni és virulni egy olyan világban, amely a szegénység végleges megszüntetésére, az egyenlőség és az anyagi biztonság megteremtésére, valamint a termelékenység fokozására és a technológia folyamatos fejlesztésére rendeltetett?

Egy szóval válaszolva: igen. Az ökológiailag “fenntartható” gazdaság azt jelenti, hogy a természeti erőforrásokat nem merítik ki, és csak annyi hulladékot termelnek, amennyit az ökorendszerek felszívni képesek. Egy efféle gazdaságnak már-már természetszerűleg sok vonatkozásban meg kellene egyeznie a gazdasági haladás híveinek hagyományos céljaival, szinte látjuk magunk előtt a mind társadalmilag, mind környezeti értelemben fenntartható, eszményi világot. De milyen is volna ez a világ?

Először is anyagi biztonságot garantálna az egyén és a közösségek számára. Amíg a lakosság zöme számára a jövedelem jelenti a táplálkozás legfőbb korlátját, és amíg az emberek jövedelmük elveszítésétől félnek, addig a gazdasági expanzió (más szóval növekedés) és a munkahelyteremtés többségük szemében mindig is politikai elsőséget fog élvezni a környezetvédelemmel szemben.

Az anyagi biztonság és a fenntarthatóság közötti összefüggés is mélyebben keresendő. Egy olyan szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban, mint a mienk, ahol a közös javak – például a közbiztonság vagy az oktatási intézmények – minősége nagyon eltérő, ott az egyén és a család arra kényszerül, hogy ne egyszerűen csak létezzen, hanem keressen elegendő pénzt ahhoz, hogy a középosztály természeti környezetet próbára tevő, életmódját folytathassa.

Közösségi szinten – amennyiben a helyi közösségek továbbra is a magánvállalkozók gazdasági sértetlenségét szolgáló beruházási döntések függvényei maradnak – a környezet védelme a sor végére fog kerülni. És a szegény, ipar nélküli városok, mint a pennsylvaniai Chester is, ott fognak udvarolni, hogy kevéske adójukért hadd kapjanak egy szemétégetőt.

Ha olyan társadalomban szeretnénk élni, amelyben az egyénnek nem a több és még több megszerzése az elsődleges célja, és a közösségek zöme sem a “növekedést” hajszolja, akkor először is biztos anyagiakra van szükség.

Másodszor, az én-nek kell olyan tartalmat találnunk, amely a fogyasztáson kívül valami másban is értelmet kap. Az amerikai társadalom hihetetlen nagy mérvű fogyasztásának természetesen nem az anyagi bizonytalanság az egyetlen oka. Elsőként Thorstein Veblen mutatott rá 1899-ben, majd Juliet Schor dokumentálta az 1990-es években, hogy a fogyasztás mértéke sokszor státusszimbólum, különösen azoknak a javaknak az esetében, amelyek mások számára világosan láthatók, így például a gépkocsi, a ruházat, vagy a kozmetikum. Az amerikai munkások körében az önkifejezés leghatásosabb módjának a fogyasztás bizonyul, mert ebben végre saját döntéseiket érvényesíthetik. Ezek a döntések aztán az amerikai identitás sarkalatos pontját képezik. Eredményképpen egy olyan nemzetet kapunk, amelynek tagjait a javak és szolgáltatások kényszeres fogyasztása és ennek a fogyasztásnak folytonos fokozása tartja össze. Egy ökológiailag elfogadható társadalomban ezzel szemben az emberek elégedettsége elsősorban nem a vásárlási döntéseikből fakad, és reálisan érzékelik, miből mikor elég.

Harmadszor, a környezetet károsító gyártóknak állniuk kell az általuk okozott kár költségeit. Pillanatnyilag azonban a magánvállalatok kikényszerítik, hogy a társadalom fizesse meg az általuk kibocsátott szennyezés és a természeti erőforrások kimerítésének költségeit. Minthogy az előállítás tényleges költségeit a piacra kerülő árucikkek árai nem tükrözik, a cégek úgy teremtik elő a hasznot, hogy például a környezetszennyezés költségét áthárítják. Ez a rendszer arra ösztönzi a vállalatokat, hogy a környezetvédelem költségét a könyvelésen “kívülre helyezzék”, ha egy mód van rá. Egyúttal ellenálljanak annak az állami törekvésnek, amely rendeletek útján igyekszik a kiadásokat a legkisebbre szorítani. A társadalom ökológiai fenntarthatóságának védelmezői ezért azt vallják, hogy a gyáraknak, üzemeknek a tevékenységükből eredő minden költséget maguknak kellene fedezniük. Itt persze fel kell tennünk azt a nem elhanyagolható kérdést, hogy ezt miként lehetne elérni?

Negyedszer, új világunkban a lehető legkörnyezetbarátabb technológiát kell alkalmaznunk. A XX. század folyamán az amerikai állam sajnos oly módon avatkozott be a gazdaságba, hogy az ökológiailag eredménytelen sőt romboló megoldásokra serkentett. Miközben csak alamizsnát juttatott a nap- és szélenergia felhasználásának fejlesztésére, addig az 1950 és 1990 közötti időszakban mintegy 100 milliárd dollárt költött nukleáris erőművek támogatására. Ugyanígy, az autópálya-alap is jelentős összegekben részesült, létre jött a belföldi autópálya-rendszer, ámde a tömegközlekedés minden ága hanyatlásnak indult. A mai napig a szövetségi közlekedésre fordított kiadások több mint 80%-a a személygépkocsival összefüggő infrastruktúrát támogatja, a tömegközlekedésre alig marad 20%. Ez az elosztási gyakorlat, párhuzamosan a családi jelzálog-kölcsön adó-leírási lehetőségével, rendetlen külvárosi terjeszkedéshez vezet (és így tovább fokozza az autók által okozott környezeti kárt.). A “rendpártiak” viszont sokszor csak tüneti megoldásra törekszenek ahelyett, hogy magán a termelő folyamaton próbálnának meg változtatni.

Ezeket a döntéseket bármilyen fenntartható társadalomban fel kell adni, és prioritást kell biztosítani a lehető legkörnyezetbarátabb technológiák bevezetésének. A környezetbarát technológia egyben új munkahelyek millióit teremtheti meg a XXI. században – és a gyorsvasút-hálózat kiépítése valószínűleg ugyanolyan kifizetődő, mint az autógyártás. Hasonlóképpen, a sok munkaerőt igénylő közmunka-programokat ökológiai célok – városszépítés, kerékpárút-építés, napelem-telepítés, ólomtartalmú festék eltávolítása, épületszigetelés – érdekében is lehetne szervezni. Az államoknak ugyancsak kötelessége lenne, hogy beszerzéseik során a környezetileg ártalmatlan termékek minőségfejlesztését teljes erejükből szorgalmazzák.

A jelenlegi hatalmi struktúrában azok a magánérdekeltségű cégek – az olaj- és az autóipar területéről –, amelyek veszítenek a nekik jutó közpénzekből, megakadályoznak minden olyan lépést, amely a közkiadásokat a környezetkímélőbb és társadalmilag ésszerűbb célok felé sodorná, egyúttal ellenállnak minden szabályozásnak, amely bizonyos fajta termelő folyamatokat írna elő. Pénzükkel beavatkoznak a képviselő-választások kimenetelébe, ezáltal (és ez még fontosabb) befolyásolják a jogrendet – ebben segíti őket az, hogy kevés politikus támogat készséggel olyan intézkedéseket, melyek saját körzetük vállalataira nézve veszélyesek lehetnek. Elég csak az energia-lobbira emlékeznünk, milyen részletekbe menően támadták, míg végül legyőzték Al Gore alelnök szerény energiaadó-javaslatát 1993-ban. Ezzel szemben, egy ökológiailag fenntartható társadalomban az a követelmény, hogy a politikát ne a vállalati, illetve magánérdek urallja. Ezt a nagyon szigorú kikötést ritkán szokás emlegetni a környezetről folytatott, konvencionális politikai vitákban.

Végül, abban a világban, amelyben a környezeti és a progresszív gazdasági célokat egységben látják, nem a növekedésnek jutna a legelső hely. Vállalati kapitalista társadalmunkban a bankok és a befektetők még az előtt mérlegelik, hogy a profit és a gazdaság egésze vajon növekedni fog-e, mielőtt pénzükkel valamely vállalkozást támogatnák. Ugyanakkor egy ökológiailag fenntartható gazdaság egészséges működéséhez nincs szükség magas növekedési mutatókra. A fenntartható gazdaságnak nem célja a növekedés, miként a gazdasági javak igazságos elosztása sem lehet a folytonos növekedés függvénye. Ehelyett, mivel minden egyén és minden közösség részt kap a gazdaságból, nem kell majd a termelés bővítését feltétlenül az előtérbe helyezni. A hatékonyabb termelés előnyeiből az emberek csökkentett munkaidő vagy szigorúbb környezetvédelem formájában részesülhetnek.

A gazdasági növekedést mint olyant, persze, még a fenntartható gazdaságban sem kell teljességgel elvetni. Míg az erőforrások felhasználásának és a környezetszennyezésnek a csökkentésére az egyik lehetőség az, ha csökkentjük a termelést és szűkítjük a gazdaságot, addig a másik lehetőség szerint a termelőrendszereket kell hatékonyabbá tenni. Azt is választhatjuk, hogy környezetileg kevésbé káros termékeket állítunk elő. Nincs logikus magyarázat arra, hogy az a társadalom, amely az ökológiai értelemben hatékony termelés mellett kötelezi el magát, mind a tényleges termelő folyamat, mind az előállított javak tekintetében, miért ne lenne képes elérni azt, amit ma gazdasági növekedésnek hívunk. Ha például úgy döntenénk, hogy több tanítót foglalkoztatunk, és egyidejűleg kevesebb kertápolási cikket veszünk, a környezetrombolás mértéke azonnal visszaesne, jóllehet a gazdaság lényegében változatlanul működne tovább. Annyi a különbség, hogy a gazdasági növekedés mint öncél nem állna egy efféle gazdaság középpontjában.

A fenntartható gazdaság intézményei

Könnyű a környezeti problémákat megoldani egy olyan, minden ízében erős államnak, amely mind az egyénekre, mind a közösségekre szigorú ökológiai normákat kényszerít. Ám ez az elképzelés nemcsak taszító, de feltehetően csupán időleges megoldást kínál. Előbb-utóbb elzavarnák azt az ökofasiszta rezsimet, amely polgárainak támogatása nélkül próbálna meg józan ökológiai lépéseket kikényszeríteni, és megint ott állnánk, ahonnan elindultunk: hogyan egyeztessük össze a demokrácia, az igazságos gazdaság és az ökológiai fenntarthatóság hármas célját? Miként volna ez lehetséges? És lehetséges volna-e egyáltalán?

A közösség szintjén talán a következő kérdéseket kell mindenekelőtt átgondolni: Ki rendelkezik tőkével? És kinek áll módjában a termelésre vonatkozó, alapvető döntéseket meghozni? A megszokott válaszban szereplőknek – kisvállalkozások, vállalatok, az állam, illetve a dolgozók – mind meglenne az oka a környezetszennyezésre és az ökológiailag pazarló termelési stratégiákra. Az ötödik megoldási lehetőség a helyi közösség tulajdonlásában rejlik. Ahhoz, hogy ezt belássuk, érdemes végigvennünk, hogy mi a baj a többi lehetséges válasszal.

Az a fajta szabályozás, amely megengedi, hogy a magánvállalatok úgy szervezzék meg a termelésüket, ahogy azt jónak látják, mindig is óriási küzdelemhez fog vezetni, hogy a cégek megfizessék az általuk előidézett környezeti ártalom árát. Ez a küzdelem még nagyobbnak ígérkezik az USA-szerű országok esetében, ahol gyenge a szociáldemokrácia. Ráadásul a szociáldemokrata szemléletű környezetgazdálkodásról szóló sikertörténeteknek is megvannak a maguk határai. Például még egyetlen ipari ország sem tudta oly mértékben visszafogni gépkocsi- és autópálya-iparának növekedését, ahogy az az üvegházhatás csökkentéséhez szükséges volna.

A dolgozói tulajdonban lévő vállalat szép megoldásnak tűnik, hiszen a dolgozók valószínűleg nem szennyeznék be önnön közösségük környezetét (és egészségüket sem tennék kockára a munkahelyükön). És van itt egy ennél kevésbé nyilvánvaló ok is: a dolgozói tulajdonban lévő vállalatoknak kisebb a növekedési lendülete, mint a kapitalista cégeknek. Ettől még előfordulhat, hogy egy adott vállalat dolgozóinak mások az érdekei, mint a többi embernek. Minthogy a vállalat irányítását a munkások végzik, ezért szemükben a környezetért vállalt felelősség a versenyképességük elleni fenyegetésnek tűnhet, ahogy Gar Alperovitz és Herbert Gintis gondolta – különösen abban az esetben, ha a szennyezést a saját telephelyükről tovább tudják engedni.

Az is problematikus, ha a vállalatok állami tulajdonban vannak. Ha az állami tisztségviselők nem kötelesek beszámolni, ha a környezeti értékeket más céloknak vetik alá, akkor az állami vállalkozások és az átfogó kormányintézkedések ökológiai katasztrófát idézhetnek elő. Az állami vállalatok még a legkedvezőbb körülmények között is racionálisnak ítélhetik a helyi ökoszisztémák szükségleteinek kompromisszumos kielégítését valami nagyobbnak mondott közjó érdekében. Ennek legrosszabb példája, ahogy az Energiaügyi Minisztérium a Nevada sivatag nyúlványait a “mindannyiunk érdekében” végrehajtott nukleáris fegyver-kísérletekkel mérgezi.

Ezzel elérkeztünk a “Ki diszponáljon a tőke fölött?” kérdésére adható ötödik lehetséges felelethez: a tulajdonos helyi közösség. A “közösségi tulajdonú” cégek körébe beletartozhatnak az önkormányzat és a helyi érdekeket érvényesítő non-profit szervezetek (például közösségfejlesztő) vállalkozásai, vagy azok a vállalatok, amelyeknek csak helyi lakosok lehetnek a részvényesei (ahogy Michael Shuman “közösségi vállalatában”). A közösségi tulajdonú vállalkozások elméletileg olyan mértékben fogják vállalni a tevékenységükkel járó környezeti kiadásokat, ahogyan elszámoltatja őket a közösség. Amennyiben egy közösségi vállalat vezetői úgy döntenek, hogy a termelés növelése érdekében feláldozzák környezeti céljaikat, a polgároknak a választás eszközével lehetőségük van ezeket elbocsátani.

Ezenkívül, egy közösségi vállalkozás nyereségét a közösség tagjai között mint második jövedelmet szét lehet osztani, ami hozzájárul az anyagi biztonság korábbiakban már említett követelményének teljesítéséhez. És ami talán az egészben a legjobb: attól nem kell tartani, hogy a helyi közösség tulajdonában lévő cég fogja magát, és elköltözik. Ez a fenyegetettség Demoklész kardjaként lebeg pillanatnyilag sok olyan kisváros felett, ahol bár szeretnék a szigorú környezeti normákat bevezetni, de semmi esetre sem a munkahelyek számának rovására.

A közösségi tulajdonlás legelterjedtebb XX. századi formája az Egyesült Államokban az a durván 2000, helyi szintű, non-profit áramszolgáltató, amely egyfelől alacsony tarifákat, másfelől szélesebb nyilvánosságot, harmadrészt jobb (igaz, koránt sem tökéletes) ökológiai mutatókat kínál, mint magánkézben lévő társai. Az utóbbi húsz évben a közösségi tulajdon számos ettől eltérő formája is kibontakozott. Idetartoznak a közösségek építőipari vállalkozásai, a közösségi földtársulások, a közösségi finanszírozású mezőgazdasági tevékenységek, a közösségi hitelegyesületek és az önkormányzati vállalatok.

Mi több, a közösségi cégek tűnnek a legalkalmasabbaknak a tőke fölötti diszponálásra, legalábbis a közép- és nagyvállalatok esetében. A különféle közösségi tulajdonformák mostanában tapasztalható elszaporodása azt tükrözi, hogy ez járható út. Ez nem jelenti azt, hogy a többi tulajdonformát el kell törölni, épp ellenkezőleg: a közösségi vállalkozásoknak a kisvállalkozások, a dolgozói tulajdonban lévő cégek, a vegyesvállalatok és az állami nagyvállalatok mellett kell létezniük. A lényeg az, hogy a helyi közösség elegendő vállalkozás felett gyakorolhasson tényleges kontrollt ahhoz, hogy a helyi gazdaságot biztosnak tudhassa, és megszabhassa az általános termelési szokásokat.

A föld – főként a belterületi és a használatba be nem vont földterületek – közösségi tulajdonlása ugyancsak lényeges a helyi közösség ökológiai egészségének optimalizálásában. A magán-földhasználók földhasználati gyakorlata a városi fejlődés önös, terpeszkedő formáit eredményezte. A föld közösségi tulajdonba kerülése lehetővé tenné az áttérést a környezetbarát, erőforrás-takarékos településfejlesztésre. A belterületi vállalkozásoknak bérbe adott földterületekből származó bevételből ugyancsak közvetlenül, vagy anyagi biztonságát elősegítő szolgáltatások formájában részesülhetne a helyi lakosság.

Összességében tehát egy olyan helyi gazdaság képe bontakozik ki előttünk, amelyet nagy arányú közösségi tulajdon, egyúttal számottevő közösségi földtulajdon jellemez, aminek következtében a helyi szintű demokratikus politikai erők a vállalkozásokat az ökológia céljai felé terelhetik, és a közösség bármely nyeresége szétosztható a tagok között (anyagi biztonságuk megerősítése érdekében). Ha, mondjuk, ez az elképzelés Amerika minden településén valóra válna, elegendő volna-e ez egy fenntartható társadalom megteremtéséhez?

Aligha. Állami, sőt, talán regionális szinten is szükség volna olyan mechanizmusokra, amelyek garantálják, hogy egyik közösség sem szórja a szemetet a másikra, és a környezeti előírásokat betartják. A tervezési eljárás ahhoz kell, hogy a maga szintjén minden közösségnek elegendő tőke jusson a teljes foglalkoztatás biztosításához, és hogy a közösségek váltani tudjanak, ha bizonyos iparágak a piac változásai miatt hanyatlásnak indulnak.

A kormánynak a fenntarthatósághoz ugyancsak lényeges közjavakkal kell hozzájárulnia, úgymint vasút és tömegközlekedés, alternatív energiaforrások kifejlesztése, ökológiailag szükséges munkálatok “levezénylése” és a makrogazdaság átfogó koordinációja. Azáltal, hogy alapjában véve eltávolítjuk a politikai folyamatok felett aránytalanul nagy hatalommal rendelkező magánvállalatokat, és helyükbe közvetlenül közösségi érdekeltségű cégeket állítunk, könnyebbé kell hogy váljon annak eldöntése, mit finanszírozzanak a közmunka-költségvetésből, hány órás legyen a normál munkahét és így tovább – ökológiailag ésszerűen. A környezetszemléletű kormányzás kontinentális vagy globális formái jól megfelelhetnek egyes környezeti problémák, például az üvegházhatást keltő gázok kibocsátása esetében. (Gar Alperovitz helyi, regionális és országos gazdasági intézményeket is felvázol ezt a gondolatmenetet követő, átfogó rendszerében.)

Egy ilyen rendszer sokkal esélyesebben tudna eleget tenni a fenntartható társadalom feltételeinek, mint a napjainkban létező bármely ipari társadalom (akár kapitalista, akár szociáldemokrata, akár államszocialista).

Kimondhatjuk-e, hogy ez a javasolt rendszer természeténél fogva fenntartható? Nem, pontosabban nem egészen. Olyan modern gazdasági rendszert sajnos valószínűleg senki nem tud eltervezni, amely ökológiailag is biztosan fenntartható, miközben olyan kulcsfontosságú normákat is képes garantálni, mint a szabadság, az egyenlőség és a demokrácia. Elégedjünk meg ezért egy olyan gazdasággal, amely a fenntarthatóság logikai feltételeinek teljesítése mellett lehetőséget ad arra, hogy polgárai demokratikusan eldönthessék, miféle világban kívánnak élni.

Néhány polgár talán zaklatásnak veszi, ha életmódjába és fogyasztási szokásaiba az állam beleszól (megszabva például, hogy háztartásonként minden héten csak egy zacskó hulladék “termelhető”), mások úgy vélhetik, hogy ennek van értelme. Az efféle politikai viták kimenetele kétséges, és az emberek, szigorúan ökológiai szemmel nézve, időről időre rossz döntéseket fognak hozni. De legalább a közérdek égisze alatt, és nem magánérdekek kiváltotta reakcióként fogják ezeket a rossz döntéseiket meghozni, és még csak nem is egy növekedés-orientált gazdaság kerekeit olajozzák.

Biztosak lehetünk, abban hogy az a hosszú út, amelynek végén az igazán fenntartható társadalom épülete emelkedik, a gazdaság és a természeti környezet szüntelen, zéró összegű alkudozásaival van kikövezve. Ezek a részletek azonban nem vakíthatják el sem a zöldeket, sem a gazdasági fejlődés híveit, hiszen közös talajon állnak mindannyian, és ennek így is kell maradnia, ha bármelyikük el akarja érni politikai céljait a XXI. században.

(Fordította: Battyán Katalin)

Források

Ted Howard: “Ownership Matters” (National Center for Economic and Security Alternatives, 1999), www.ncesa.org ;

Mark Hertsgaard: Earth Odyssey (Broadway Books, 1999);

Gar Alperovitz: “Sustainability and the System Problem” PEGS Journal, 1996.