A managed care útja a harmadik világ országaiba, avagy milyen gazdasági és politikai erõk húzódhatnak meg a kevésbé fejlett országok egészségügyi reformjai mögött?

Bevezető

1999 decemberében üdvözlő beszédében a dél-afrikai Nobel-békedíjas Desmond Tutu érsek adta meg egy fontos Miami Beach-i konferencia alaphangját: a Nemzetközi Managed Care Találkozóét. A konferencia részvételi díja, nem számítva az utazást, szállást és az étkezést, 1395 USD volt. A konferencia, amelyet az American Association of Health Plans (Egészségkasszák Amerikai Szövetsége) és az Academy for International Health Studies (Nemzetközi Egészségügyi Kutatások Akadémiája) támogatott, a "felsőbb ügyvezetőket, elnököket, bizottsági elnököket, pénzügyi vezetőket, marketing és vállalati fejlesztési igazgatókat" célozta meg. Tutun kívül a találkozó látszólag progresszív résztvevői között találhatjuk a korábbi kongresszusi tag Ron Dellums-t is, akinek az amerikai állami egészségügyi ellátást érintő törvényhozói próbálkozásai az 1970-es évek közepe óta jelentenek ösztönzést az egészségügyi aktivisták számára. Dellums új szerepkörében, a Healthcare International Management elnökeként vett részt a találkozón.

Bár sokkal kevesebb figyelemben részesült, mint az egy héttel korábbi, a Nemzetközi Világkereskedelmi Szervezethez (World Trade Organisation, WTO) kapcsolódó események, a Miami Beach Találkozón ugyanazok a gazdasági globalizáció felé mutató trendek jelentek meg, mint amelyek ellen Seattle-ben tiltakoztak. A Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a U.S. Agency for International Development arra használta a találkozót, hogy az egészségügyben tevékenykedő nemzetközi vállalatok szerepének kiterjesztését támogassa az egész világon. Ezen multilaterális pénzügyi intézmények képviselői hangsúlyozták a latin-amerikai, afrikai és ázsiai állami egészségügyi rendszerek és társadalombiztosítási alapok privatizációjának fontosságát. Mindebben fontos szerepet játszottak a World Health Organizationtől (WHO) és a Pan American Health Organizationtől (PAHO) érkező résztvevők. Jelen voltak még tisztségviselők Mexikóból, Brazíliából, Argentínából, Chiléből, Kolumbiából, Uruguayból, Paraguayból, Indiából, Nepálból, Thaiföldről, Indonéziából, A Fülöp-szigetekről, Szingapúrból, Nigériából, Zimbabwéból, Dél-Afrikából, Kamerunból, Omanból, az Egyesült Arab Emirátusból, Romániából, Kanadából, Németországból, Hollandiából, Svájcból és Ausztráliából. Kevesen fejezték ki ellenérzésüket az olyan politika ellen, amely a közkiadások csökkentését, privatizációt és a multinacionális ellenőrzött betegellátást folytató szervezetek (managed care organizations, MCO-s) tevékenységének nagy mértékű kiterjesztését követeli mindenütt a harmadik világban.

Háttér-információk

Az ellenőrzött betegellátás (managed care) definíciója szerint az egészségügyi ellátást "átalánydíj" (capitation payment) fejében nagy magánvállalatok veszik adminisztratív ellenőrzésük alá (mindez azt jelenti, hogy vagy a – magán vagy állami – munkaadó, vagy egy közhivatal egy adott időtávra, általában egy hónapra, minden biztosított személy után előre fizet az MCO-nak egy, a tárgyalások alkalmával rögzített összeget). A biztosított személynek ezek után még térítési díjat (copayment) is kell fizetnie. Az Amerikai Egyesült Államokban a legtöbb biztosítottat ma már egy MCO fedez.

Ahogy a tulajdonos által menedzselt biztosítók növekedésnek indultak az Egyesült Államokban, a piac növekvő telítettségével – előre látható módon – estek a profitráták. A folyamat során a vállalatoknak stratégiát kellett kialakítaniuk a hozam növelésére. A stratégiák között számításba jöhet a munkaerő termelékenységének növelése, új termékek felé való elmozdulás, és új piacok keresése. Mint ahogy az Academy for International Health Studies elnöke 1996-ban megjegyezte: "Becslések szerint 2000-re a teljes USA népesség 80%-át valamilyen MCO fogja biztosítani. Mivel az amerikai MCO-k 70%-a profitorientált vállalkozás, a növekedés és a beruházásokon elért hozam fenntartásához új piacokra van szükség"¹. Az Egyesült Államokban például a profitorientált MCO-k beléptek az állami Medicare és Medicaid programokba. Néhány helyen aztán három-négy év után, miután rövid távon hatalmas hozamokat értek el az átalánydíjas betegeken (vagyis akik után a megbízó személyenként és időtávonként fizetett az MCO-nak), kiléptek a programból. Miután megkapta a pénzt, az MCO óriási profitot zsebelhet be, ha a költségeket (mint pl. a betegek ellátása) a lehető legalacsonyabban tartja. Ez az állami szférába történő gyors be- és kilépés sebezhetővé tette a betegellátást és a társadalombiztosítási programokat; új, államilag támogatott alternatívákért kellett versengeniük.

Most már azonban a hangsúly áttevődött új külföldi piacok keresésére. Az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején Európa jó ötletnek tűnt. Több európai ország állami egészségügyi ellátásának reformja is magáévá tette a managed care, a piaci verseny és a közszolgálat privatizációjának elveit. Ezek a reformok Angliában a Thatcher-kormány erős támogatását élvezték, miként más országokban is a konzervatív pártok változó mértékű lelkesedését. A reformokat lebonyolító európai kormányok számára Alain Enthoven és tanítványai szolgáltak tanácsadóként, akik a Clinton kormányzatnak az állami egészségügyi program létrehozására irányuló szerencsétlen próbálkozásait meghatározó managed care javaslatokat is kialakították. De az európai állami rendszerek népszerűsége és sikere jelentős visszahúzó erőnek bizonyult a privatizációval szemben. Az 1990-es évek közepe óta az európai országok, mint az Egyesült Királyság, Hollandia és Svédország is, leállították az állami egészségügyi rendszerük privatizációjára irányuló kezdeményezéseket. Ráadásul a managed care az Egyesült Államokban is egyre népszerűtlenebbé vált.

Minthogy otthon a managed care piacok telítődtek, és Európában korlátozottak a kilátások, a managed care vállalatok a harmadik világ országai, elsősorban Latin-Amerika felé fordították a tekintetüket. A dohányipar és a rovarirtó szerek hagyományát követve az amerikai vállalatok – managed care formájában – olyan termékeket és eljárásokat exportálnak a harmadik világba, amelyek otthon már erőteljes kritikának vannak kitéve. A managed care exportja a Világbank, és más multilaterális pénzügyi szervezetek és multinacionális vállalatok lelkes támogatását is élvezi. A fogadó oldalon a harmadik világ országai erős nyomás alatt állnak, hogy egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerük privatizációjakor a managed care-t fogadják el szervezési alapként. Az amerikai MCO-k és befektetési alapok már betörtek a dél-amerikai piacra, s ez a tapasztalat szolgál modellként a managed care afrikai és ázsiai exportjához.

1995-ben kezdeményeztük a managed care latin-amerikai szerepének, az Egyesült Államokból való exportjának, és az egészségügyi ellátást és az állami egészségügyi rendszereket érintő különböző hatásainak tanulmányozását. A kutatás a managed care olyan befektetők tulajdonában lévő, profitorientált vállalatok általi exportját állította középpontba, amelyek az orvosokra, a kórházakra és klinikákra hárítják át a pénzügyi kockázatokat, szemben azokkal, amelyek egyszerű kereskedelmi kártérítéses (indemnity) biztosítást árulnak.² Eredményeink szerint a harmadik világ országainak egészségügyi és társadalombiztosítási alapjai váltak ezen vállalatok számára az új tőke és a magas profitráták fő forrásává, különösen az előre fizetett átalánydíjas biztosítások bevezetésén keresztül. Azt találtuk, hogy a harmadik világban sokfelé bekövetkező egészségügyi politika-váltás a szabadpiac ideológiáját mint a hatékonyabb és jobban elérhető szolgáltatások felé vezető utat hangsúlyozza (amely retorika egyébként – megfelelő nagyságú honoráriummal és konzultációs díjakkal kiegészítve – elég csábító lehet az olyan progresszív vezetők számára, mint Tutu és Dellums). De bizonyíték arra, hogy az ilyen piaci reformok valóban megoldanák a rossz hatékonyság, a költségek és a hozzáférés problémáját, még az Egyesült Államokon belül is meglehetősen csekély akad, máshol meg tulajdonképpen nem is létezik. Hogy a harmadik világ országainak vezetői ilyen könnyen elfogadják ezt a retorikát, tragédiához vezethet. Ahogy a közszolgálati rendszereket a managed care égisze alatt lebontják, előre láthatóan a nemzetközi vállalatok megjelennek majd a területen, learatják a hatalmas nyereséget, aztán pár év múlva távoznak. A harmadik világnak akkor majd az állami biztosítási rendszere újjáépítésének félelmetes feladatával kell szembenéznie.

A managed care mint csöndes reform

A managed care reform általában válságként értelmezi az egészségügyi költségek problémáját. Hogy az egészségügyi ellátásért fizető intézmények számára lehetővé tegye a költségcsökkentést, a reform egy közvetítőt iktat az ellátók és a fogyasztók közé, hogy elválassza a pénzügyi adminisztrációt a szolgáltatások nyújtásától. A managed care bevezetésére tett javaslatok maguk után vonják olyan (állami, magán vagy vegyes) intézmények létrehozását, amelyek a kockázatmegosztás elve alapján intézik a pénzügyeket és a vezetőkkel az állami ellátórendszerek beolvasztására kötnek szerződést.

A Világbank a Befektetés az Egészségbe (Investment in Health) címet viselő, sokat vitatott 1993-as jelentésében a világ fejlődéséről (1993 World Development Report) azzal érvelt, hogy a közszolgálati programok rossz hatékonysága akadályozza az ellátást, csakúgy, mint a szegénység csökkentését.³ A riport magánbiztosítási ösztönzőket, az állami ellátás privatizációját, a piaci verseny elősegítését javasolta és hangsúlyeltolódást az alapellátás és a megelőzés irányába. Dél-amerikai kritikusai szerint a Világbank ebben a dokumentumában végig, és az ezt követő politikájában azt az ideológiát hirdette, miszerint "az egészég magánügy és az egészségügyi ellátás magánjószág".⁴

Konkrétan a Világbank támogatta azokat a managed care kezdeményezéseket, amelyek az állami egészségügyi intézményeket és a társadalombiztosítási alapok kezelését magánirányítás alá és/vagy magántulajdonba helyezték. Ezek a kezdeményezések új hiteleket is magukba foglalnak, és így növelik a résztvevő országok külföldi adósságát. Az állami társadalombiztosítási alapok tőkéjéhez való hozzáférés fontos ösztönzőjévé vált a multinacionális vállalatok befektetéseinek.

A Világbank nyilatkozatait az állami szektorról általában, és különösen az államilag támogatott egészségügyi ellátásról, a 1990-es években a legtöbb dél-amerikai kormányt érintő pénzügyi válság és a globális vállalatok óhajának – hogy ezt a válságot pénzszerzési lehetőséggé alakítsák – fényében kell vizsgálnunk. Amikor ezek az országok a krízis enyhítése érdekében a Világbankhoz és hasonló szervezetekhez fordultak kölcsönért, kénytelenek voltak bizonyos feltételeket elfogadni. A feltételek magukban foglalták az adósság növekedését, a hazai gazdaság megnyitását a nemzetközi pénztőke előtt, és az állami szféra átalakítását privatizációval és a közkiadások csökkentésén keresztül. Az új kölcsönökhöz való hozzájutás érdekében az érintett országok kénytelenek voltak az ilyen "strukturális kiigazítási" tervekbe belenyugodni. Az egészségügyi ellátás esetében a strukturális kiigazítás azt jelenti, hogy a latin-amerikai kormányoknak el kell fogadniuk a kölcsönt nyújtó intézmények, különösen a Világbank által kezdeményezett reformprogramokat. A strukturális átalakítás feltételeihez való hozzájárulással a kormányok hozzájutnak a kölcsönökhöz, de ugyanakkor bele kell egyezniük a közszolgáltatások jelentős csökkentésébe.

Az ilyen reformok egy új, a jóléti állam válságához kapcsolódó diskurzus kialakulását segítik elő. Ami az egészség, betegség és egészségügyi ellátás fogalmát illeti, a "közfelfogás" fokozatosan átalakul. Az általunk tanulmányozott hivatalos nyilatkozatokban az egészségügyi ellátás megszűnt egyetemes jognak lenni, amelynek biztosítása az állam feladata, és piaci termékké vált. Ez a fajta gondolkodás megkönnyíti a politikusok számára az egészségügyi "reformok" bevezetését.

Az állami költségvetés kialakításakor az új politikák a szolgáltatások iránti keresletre és nem a kínálatra reagálnak. Más szavakkal, csak annyi egészségügyi ellátás lesz elérhető, amennyire kereslet van. Elméletileg ez a fajta hozzáállás a fixköltségek csökkentését és az erőforrások hatékonyabb felhasználását teszi lehetővé, hiszen a fölösleges szolgáltatásokat korlátozza és a pénzeket a feltehetőleg jobb minőségű ellátók felé irányítja. E logika szerint ahhoz, hogy finanszírozáshoz jussanak, az ellátók költségeik csökkentésére és jobb minőségű szolgáltatások nyújtására kényszerülnek. E politikai ajánlások támogatói azt a feltételt hangsúlyozzák (követve a fogyasztói szuverenitás modelljét), hogy ha a vevők ellenőrzésük alatt érzik a szolgáltatásért fizetendő összeg nagyságát, a költségek és a minőség természetes szabályozóivá válnak, hiszen a vevők a legjobb szolgáltatást a legalacsonyabb áron kínáló szolgáltatót fogják választani.

A managed care reformok általában alapjaiban változtatják meg a klinikai gyakorlatot. A változások közé tartozik a egészségügyi dolgozók adminisztratív-pénzügyi logika alá rendelése. Ugyanezek a reformok a független orvosi praxis drasztikus csökkentésére is törekednek, hiszen az orvosoknak fel kell ajánlaniuk szolgáltatásaikat a biztosítóknak vagy a nagy kórházak tulajdonosainak.

A reformokat kísérő politikai folyamat általában csöndes, a kormányzat végrehajtó szárnyára korlátozódik. A politikai döntéshozás részekre bontva történik, ez csökkenti a politikai konfliktus lehetőségét. A Világbank argentin küldöttségének egy tagja és az ország Egészségügyi és Szociális Minisztériumának (Ministry of Health and Social Action) egy magas rangú tisztviselője explicit döntésként jelölte meg a csöndes politikai döntéshozatalra való törekvést. A reformjavaslatok lépésenként fordulnak az állami szektor, a magánszektor, vagy a társadalombiztosítási rendszer felé, de nem alkalmaznak az egészségügy egészét átfogó stratégiát. Általában az új politikák bevezetése elkerüli a törvénykezési ág vitáit.

A csöndes politikai folyamat mindegyik szakaszában csak az egyes alszektorok (állam, magánszektor, vagy az állami egészségügyi biztosítás) szereplői vesznek részt; ez a hozzáállás meggátolja a reform társadalmi megítélését. Az egyes alszektorokon belül a résztvevők megpróbálnak a reformfolyamatokhoz alkalmazkodni anélkül, hogy azoknak a többi szektorra tett hatásait felismernék. Mindezek ellenére a jelenlegi reformok elérték a három alszektor összekapcsolását (ami eddig a legtöbb dél-amerikai országban nem sikerült, az összehangolás régóta deklarált szükségessége ellenére sem), de magánérdekek, és különösen a nemzetközi pénztőke felügyelete alatt.

A managed care exportjának gazdasági ösztönzői

A dél-amerikai managed care piacra belépő vállalatok vezetői jelentős profit/befektetés hányadról számolnak be, a következő évekre nagy hozamokat jósolnak és a befektetők számára magas megtérülési rátát várnak. A managed care exportjáért felelős tisztviselők a pozitív pénzügyi vonatkozásokat hangsúlyozzák, és ritkán tesznek említést a megelőzésről vagy a minőség ellenőrzéséről, amit korábban az Egyesül Államokban néhány egészségfenntartó szervezet (health maintenance organization) (HMO) sokra értékelt. Az oktatás és kutatás támogatása, amiben szintén részt vett néhány HMO, nem jelent meg explicit célként.

A latin-amerikai piacra történő belépés pénzügyi ösztönzőinek magyarázatakor a managed care vezetők egyöntetűen az adott országok társadalombiztosítási alapjaihoz való hozzáférés fontosságát említik. Az USA-val ellentétben a legtöbb dél-amerikai országban szervezett társadalombiztosítási rendszer működik, amely magában foglalja az egészségbiztosítást csakúgy, mint a nyugdíjat sok nagy magán- vagy állami vállalat dolgozói részére. A munkaadók és a munkavállalók is hozzájárulnak a társadalombiztosítási alapokhoz. A társadalombiztosítás által nem fedezett munkavállalók és a munkanélküliek számára a legtöbb dél-amerikai országban léteznek állami egészségügyi intézmények, beleértve állami kórházakat és klinikákat is.

A társadalombiztosítási rendszerek Latin-Amerikában sokfelé nagyon nagy alapokká nőttek, amelyeket az adott kormány, vagy államilag szabályozott intézmények kezelnek. Az észak-amerikai vezetők a pénztőke fontos új forrásaként tekintenek ezekre a dél-amerikai társadalombiztosítási alapokra. Ahogy például egy managed care vezető – az argentin telephelyű EXXEL Group nevű multinacionális vállalat eredetileg indianapolis-i munkatársa – megjegyezte: "Ez egy nagyon nagy haszonnal kecsegtető piac… Egy befektetői tulajdonban levő vállalat számára az igazi lehetőséget az jelenti, ha az obras sociales (társadalombiztosítási) piacra számítva a prepagas (előre fizetett biztosítási) piacon fejleszti eszközeit"⁵.

A kormányzati egészségügyi programok és társadalombiztosítási rendszerek privatizációja fontos tőkebővítési lehetőséget teremtett az MCO-k és a befektetési alapok számára. A közszolgálati szektor olyan országokban, mint Kolumbia és Argentína, korábban rossz hatékonyságtól, növekvő költségektől és korrupciótól szenvedett. Az ezekre a problémákra hivatkozó privatizáció melletti érvek hasonlítottak az amerikai Medicare és Medicaid programokon belül a managed care bevezetését támogató érvekre. Például a Pinochet-diktatúra által beiktatott initiated 1980-as chilei alkotmány lehetővé tette az állami egészségbiztosítási- és társadalombiztosítási alapok kihelyezését magán managed care intézményekbe (Instituciones de Salud Previsional, ISAPREs), amelyeket aztán felvásárolhattak a nemzetközi biztosítótársaságok. A privatizált társadalombiztosítási alapokhoz való hozzáférés – amit egy kereskedelmi újság nemrégiben "a manana nyugdíj bonanzá"-nak nevezett – több milliárd dolláros tőkealapokat hoz létre, amit a résztvevő vállalatok újra befektethetnek.⁶

A gazdasági globalizáció szintén elősegítette a nemzetközi tőkebefektetést a managed care-be. A korábbi kereskedelmi korlátok ledőltek az Általános Kereskedelmi- és Tarifa Egyezményhez (General agreement on Trade and Tariffs, GATT), az Észak-amerikai Szabadkereskelmi Egyezményhez (North American Free Trade Agreement, NAFTA) és a Dél-Amerika déli csücskét lefedő Déli Közös Piachoz (Common Market of the South, MERCONSUR) hasonló megállapodásoknak köszönhetően. A multinacionális vállalatok globális tevékenységük következtében külföldön dolgozó munkavállalóik számára is managed care ellátást kerestek. Például a Mexico City-ben működő cégek, többek között az IBM, a Johnson&Johnson, a Bristol-Myers Squibb és a Hewlett-Packard konzorciumot alapítottak a managed care bevezetésére irányuló törekvések elősegítésére⁷.

Az egészségügyi ellátásra és az állami egészségügyi programokra gyakorolt hatás

Csakúgy, mint az Egyesült Államokban, a managed care-t érintő aggodalmak Dél-Amerikában is a sebezhető csoportok korlátozott hozzáférésére és a kórházi ellátás finanszírozásának csökkentéséra koncentráltak, nem az adminisztrációra, vagy a befektetők hozamára. A managed care biztosítások keretében bevezetett lakossági térítési díjak (copayments) korlátot emeltek az ellátáshoz való hozzájutás elé, és növelik az állami kórházak és klinikák leterheltségét. Chilében évente az ISAPRE MCO-k által fedezett betegek körülbelül 24%-át látják el állami kórházakban és klinikákon, mert nem tudják kifizetni az ISAPRE-k teljes bevételének 8.6%-át kitevő térítési díjat. Az Argentínában és Brazíliában működő önigazgató rendszer (auto-gestión) szükségessé teszi, hogy az állami kórházak versengjenek a társadalombiztosítás és a magánbiztosítók által fizetett átalánydíjért, valamint hogy a betegek térítési díjat (copayment) fizessenek. Az ingyenes ellátásért való jelentkezéskor a szűkölködő betegeknek végig kell járniuk egy hosszadalmas, a jövedelemszinttől függő engedélyezési eljárást; néhány kórháznál az ilyen jelentkezések átlag 30-40 százalékát elutasítják.

Argentínában azoknak az állami kórházaknak, amelyek még nem álltak át a managed care elvei szerint való működésre, a társadalombiztosítás által fedezett betegek özönével kell szembenézniük. 1997-ben például a Buenos Aires-i állami kórházak körülbelül 1,25 millió olyan járóbeteget jelentettek, akiket a nyugdíjasok számára létrehozott, de privát kezelésben levő társadalombiztosítási alap fedezett. Mielőtt még az állami kórházakhoz fordultak volna, ezek a betegek már megtapasztalták az ellátáshoz való hozzáférés korlátait, köszönhetően a térítési díjaknak, a magánorvosok elutasításának (hiszen a társadalombiztosítás nem fizet nekik), és az ellátók megbízatását övező bürokratikus káosznak.

A latin-amerikai MCO-k ráadásul az egészségesebb biztosítottakat vonzzák, míg a rosszabb egészségi állapotban lévő betegek az állami szektorba áramlanak. Chilében az ISAPRE-k a fiatal, krónikus betegségtől mentes munkavállalók biztosítási díjainak megszerzését célozták meg. Ennek eredményeképpen az ISAPRE-k által fedezett betegeknek csak 3,2 százaléka hatvan év feletti, összehasonlításképpen a teljes népességben ez az arány 8,9 százalék, és az állami kórházak és klinikák által ellátott betegek esetében 12 százalék.

A managed care-nek való ellenállás és alternatív javaslatok

A managed care exportja az egyes országokban változó mértékű ellenzéssel találkozik. Ecuadorban egy szakszervezetekből, szakmai szervezetekből, tanárokból és az amerikai őslakosok szervezeteiből álló koalíció megakadályozta, hogy magán managed care rendszereket vezessenek be a közszolgálati szférában. 1995 folyamán a koalíció szavazatokat gyűjtött egy népszavazásra készülve, amely a népesség preferenciáit derítette ki a gazdaság tizenegy szektora, többek között az egészségügy, az olajipar, a közlekedés és a közművek privatizációjával kapcsolatban. A népszavazásban szereplő mind a tizenegy javaslat esetében az ecuadori szavazók körülbelül két-harmada ellenezte a privatizációt. A népszavazás óta a koalíció továbbra is aktívan tevékenykedik a privatizáció elkerüléséért, és ismeretterjesztő előadásokat szervez a managed care-ről, mint az egészségügy és az állami gyógyító intézmények privatizációját célzó kezdeményezések egyik eleméről.

Brazíliában az orvosok és a népegészségügyi aktivisták álltak ellen a managed care bevezetésének. A Brazil Nemzeti Munkáspárttal (Partido dos Trabalhadores) kapcsolatban álló aktivisták például ellenezték a közszolgáltatások MCO-k számára történő privatizációját. Az ezt a pártot képviselő, Brasiliában, Santosban, Rio de Janeiróban és más városokban megválasztott kormányzati tisztviselők szembehelyezkedtek a privatizációs politikákkal, és alternatív javaslatok bevezetésén dolgoznak, amelyek önkormányzati szinten erősítenék meg a közszolgáltatásokat. A Munkáspárt tagjai és más politikai aktivisták hangsúlyozzák, hogy az 1988-as módosított brazil alkotmány az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutást állampolgári jogként határozza meg, amelyet "egységesített egészségügyi szervezeten" keresztül kell biztosítani. A nemzeti és szövetségi állami törvényhozó testületekben felhívták a figyelmet az alkotmány utasításai és a managed care profitorientált vállalatok égisze alatti bevezetését ösztönző privatizációs politikák közötti ellentmondásra. Ezen kívül a nagy orvos-szervezetek ellenszegültek a managed care elveinek, és szövetkeztek, hogy erősítsék közös tárgyalási pozíciójukat az MCO-kal szemben. Egyik példa az UNIMED, az egészségügyi dolgozók egy szervezete, amely gazdasági "együttműködés"-ként jött létre, és tagjai között több ezer praktizáló orvos található. Az UNIMED sikeresen korlátozta a nagy MCO-k felügyeleti jogát az orvosi gyakorlat feltételei felett, és megpróbálta meghiúsítani az állami ellátás managed care égisze alatt történő privatizációjára irányuló törekvéseket is.

Az MCO-k kevésbé szervezett ellenállással találkoztak az Argentínához, Chiléhez és Kolumbiához hasonló országokban, ahol a korábbi diktatúrák és autoriter kormányok elősegítették a közszolgáltatások privatizációját. Másrészről viszont a szakmai szövetségek és a szakszervezetek kampányokat szerveztek az MCO-k belépése ellen az állami szektorba. Chilében a Nemzeti Egészségügyi Szövetség (Colegio Médico) az állami Nemzeti Egészségbiztosítási Alapot (Fondo Nacional de Salud, FONASA) felhasználva állt ellen az ISAPRE-k terjeszkedésének. Argentínában az egészségügyi dolgozók a szakszervezetek nemzeti szövetségével (Central de Trabajadores Argeninos, CTA) működtek együtt annak ismeretterjesztő munkájában, hogy ösztönözzék vita kialakulását a privatizációt és managed care-t illetően. Fáradozásaik eredményeképpen Argentína Córdoba tartományában a heves társadalmi megmozdulások megakadályozták az egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerek privatizációját. A Public Services International, a közalkalmazottakat képviselő szakszervezetek nemzetközi koalíciója is sok országban segített megszervezni a managed care ellenzékét.

A közfelfogás politikai újjáépítése

Mint ahogy az egyesült államokbeli terjeszkedésük mutatja, az MCO-k előreláthatóan folytatni fogják a belépést új piacokra külföldön. A befektetők úgy tekintenek a managed care megjelenésére Dél-Amerikában, mint egy kecsegtető üzleti lehetőségre. Ahogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségével az állami szolgáltatásokat és a társadalombiztosítási alapokat visszaszorítják, privatizálják, és a managed care elvei szerint átszervezik, e reformoknak a megelőző és gyógyító ellátáshoz való hozzájutásra gyakorolt hatása fontos szerepet fog játszani mindenütt a harmadik világban.

Ideológiai szempontból megpróbálnak egy új "közfelfogást" összekalapálni, ami majd társadalmilag elfogadott igazsággá válik. Az egészségügyben szakértőként elismert személyek közül sokan hozzájárulnak ez új közfelfogás létrehozásához a következő tizenegy, a rendszer újragondolásához szükséges alapelv hangoztatásával:

1. az egészségügy válsága pénzügyi okokra vezethető vissza;
2. az ellátás ellenőrzése (management) új és a válság megoldásához nélkülözhetetlen adminisztratív racionalitást vezet be;
3. a klinikai döntéseket alá kell rendelni ennek az új racionalitásnak, ha a költségek féken tartása a cél;
4. nő a hatékonyság, ha a finanszírozás el van választva a szolgáltatás nyújtásától, és ha verseny van az alszektorok (állami, társadalombiztosítás és magán-) között;
5. létre kell hozni az egészség piacát, mert a piac a minőség és a költségek legjobb szabályozója;
6. a keresletet kell támogatni a kínálat helyett;
7. a munkaügyi kapcsolatok rugalmassá tétele a legjobb módja a hatékonyság, termelékenység és a minőség elérésének;
8. a magánigazgatás hatékonyabb és kevésbé korrupt, mint a közigazgatás;
9. a társadalombiztosítási járulékok a munkavállalók saját tulajdonát képezik;
10. a társadalombiztosítás deregulációja megadja a fogyasztónak a választás lehetőségét, a legjobb kezelőt választhatja pénzalapja kezeléséhez;
11. a használó/beteg/kedvezményezett átalakítása klienssé/fogyasztóvá biztosítja a jogok tiszteletben tartását.

Ezek az ideológiai állítások alaposan átalakítják a közfelfogást. Az állami intézmények és a társadalombiztosítás alacsony hatékonyságú működéséről, az erőforrások hiánya miatt korlátozott ellátáshoz való hozzájutásról, a túlzott bürokratizálódásról, a népesség igényeihez való korlátozott alkalmazkodási képességről, a költségek emelkedéséről szóló diagnózisok magától értetődő igazságokká válnak. A használók és az egészségügyben dolgozók mindennapi tapasztalataik nyomán növekvő mértékben osztják ezeket a nézeteket, amelyeket aztán a reformjavaslatok igazolására használnak fel. Ez teszi lehetővé a közfelfogás átalakítását az egészséget, betegséget és a szolgáltatásokat illetően – lépésről lépésre, hogy a hozzájuk fűződő kapcsolatok elüzletiesítése természetesnek tűnjön. A különösen az állami egészségügyi ellátás szószólói által sokáig fenntartott nézetek, miszerint az egészségügy az állam felelőssége és közjószág, átadták helyüket a privatizációról, a gazdaság átstruktúrálásáról és a fiskális konzervativizmusról szóló "komplex" diskurzusoknak. A leendő progresszívek gyakran elfogadják ezeket az elméleteket, még ha közben el is akarják határolni magukat a neoliberális projekttől.

Az ilyen elképzelések ellenében fontos azt megmutatni, hogy ezek nem feltétlenül képviselik az igazságot, hanem pénzügyi érdekek által meghatározott nézetek. A reform a hivatalos vitákban most megjelenő formájában nem az egyetlen, és a népesség egészségi állapota szempontjából nem is a legjobb lehetőség. Sok csoport dolgozik alternatív projekteken, amelyek megvédenék az egészség közjószág jellegét. Ezek a mozgalmak erősebbek néhány dél-amerikai országban, mint másutt. Hasonló mozgalmak indultak Afrikában és Ázsiában is. Erre a harcra egyre inkább nem csupán osztályharcként tekintenek, hanem az imperializmus elleni harc részeként – amely imperializmus új álarcot öltött, a növekvő egészségügyi költségektől és a rossz hatékonyságú bürokráciáktól akarja megmenteni a harmadik világ országait, az Egyesült Államokból exportált neoliberális managed care megoldások bevezetésével. Sok más területhez hasonlóan, ezen a téren is alapvető fontosságú a nemzetközi szolidaritás a globális rendszer logikájának ellenállók között.

(Fordította: Remák Edit)

Jegyzetek

¹ J. C. Lewis: "Latin American Managed Care Partnering Opportunities", az Association of Latin American Pre-Paid Health Plans (ALAMI) nyolcadik konferenciáján ismertetett tanulmány, Sao Paulo, Brazília, 1996. november 8.

² A Nemzetközi Egészségügyi Szervezet (World Health Organization) által támogatott latin-amerikai managed care tanulmányban résztvevő szervezetek és kutatók: Buenos Aires-i Egyetem, Argentína (Celia Iriart, Silvia Faraone, Marcela Quiroga és Francisco Leone); Campinasi Egyetem, Brazília (Emerson Elias Merhy, Florianita Coelho Braga Campos); Közgyógyászat Kutató- és Tanító Csoport (Grupo de Investigación y Capacitación en Medicina Social), Santiago, Chile (Alfredo Estrada, Enrique Barilari, Silvia Riquelme, Jaime Sepúlveda, Marilú Soto és Carlos Montoya); Egészségkutató- és Tanácsadó Központ (Centro de Estudios y Asesoría en Salud), Qiuto, Ecuador (Arturio Campana, Jaime Breilh, Marcos Maldonado, Francisco Hidalgo), és az Új Mexikói Egyetem (University of New Mexico) (Howard Waitzkin, Karen Stocker). A kutatást Celia Iriart és Howard Waitzkin felügyelte. A kutatás egy korábbi változata megtalálható: K. Stocker, H. Waitzkin, C. Iriart: "The Exportation of Managed Care to Latin America" (A managed care latin-amerikai exportja), New England Journal of Medicine 340 (1999): 1131-1136. Az Egyesült Államokbeli kutatást részben a Agency for Health Care Policy and Research támogatta (1R01 HS09703).

³ World Bank, World Development Report 1993: Invest in Health (Washington DC, World Bank, 1993).

⁴ A.C. Laurell, O. Lopez, "Market Commodities and Poor Relief: The World Bank Proposal for Health", International Journal of Health Services 26 (1996): 1-18. A Világbank politikájának kritikáját India esetében lásd: M. Rao (ed), Disinvesting in Health: The World Bank's Prescriptions for Health (New Delhi: Sage, 1999). Afrika esetében lásd: M. Turshen, Privatizing Health Services In Africa (New Brunswick, NJ: Rutgers University Press, 1999).

⁵ L. Kertesz, "The New World of Managed Care", Modern Healthcare (November 1997): 114-120.

⁶ M. Tangeman, "The Manana Pension Bonanza", Institutional Investor 31, 2 (1997): 69-72.

⁷ R. Ceniceros, "Managed Care Makes Inroads in Latin America", Business Insurance (October 6, 1997): 3-6.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete elõtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. Minőségi politikai gondolkodás? Kit érdekel, lényegtelen… A legfontosabb elvárás az a képesség, hogy a felsőbb osztályok pénzét becsatornázzuk.

A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete előtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára. A jelölteknek fel kell hívniuk az összes lehetséges támogatót, 500 dolláros belépődíjas koktélpartikon cseverésznek, elfogyasztanak számtalan ebédet, fényképezkednek a jelentős adományozókkal, és minden más módot megragadnak, hogy akárhogy is, de még több készpénzt gyűjtsenek be – nap nap után, egész évben. S a kör bezárul. Ha már megválasztották, a hivatalnok azonnal elkezd még több pénzt gyűjteni a következő választásokra, hacsak nem a legutóbbi költséges kampánycsatából fennmaradt adósságait kívánja szanálni.

Egyre inkább az a helyzet, hogy sok pénze kell legyen annak, aki az Egyesült Államokban hivatali posztért verseng. Idén az összes jelentős elnökjelölt mindkét nagy pártban milliomos, holott a népességnek kevesebb, mint 2%-a az.

Persze a fejlett tőkés országok politikai folyamatait mindig is át meg átszőtte a pénz, a "burzsoázia végrehajtó bizottsága" – és még mi mindent. Ám az amerikai politikában a pénznek a választásokra gyakorolt hatásában mennyiségi és minőségi terjeszkedés figyelhető meg az elmúlt három évtizedben: mennyiségi, amennyiben minden választói ciklusban több pénzt költenek, mint az előzőben, s minőségi, amennyiben a "pénzhatalom" (money power) átláthatósága, ahogy a XIX. századi amerikai populisták nevezték, olyan dimenziókat öltött, mint semmi más a Bearanyozott Kor (Gilded Age) óta.

Az amerikai politikai rendszer, amelyre a világ egy jó része bizonyos értelemben még mindig úgy tekint, mint modelldemokráciára, egyre kevésbé demokratikus. Egyre messzebb kerül a "néppel, a nép által és a népért" elvétől, s egyre inkább a gazdagokkal, a gazdagok által és a gazdagokért van.

Bár a hollywoodi képzetekben a pénzt a csillogással kapcsolják össze, úgy tűnik, a politikára fordított hatással van a pénz. Az idei őszi elnökválasztási versenyről azt mondják, hogy a legdrágább lesz az amerikai történelem során, de úgy tűnik, az egyik legunalmasabb is. A verseny tartalmatlansága bizonyára tovább rontja a már így is történelmi mélyponton lévő szavazói részvételi arányt, nem beszélve a szavazók hangulatáról.

Így a mostani választás valójában inkább a közelmúltról fog szólni, semmint a jövőről. A meglepetést az előválasztások idején az okozta, hogy a pénz nyilvánosan elismert és vitatott témává vált. Bill Bradley és John McCain, a Demokrata és a Republikánus párt két éllovasának fő kihívói így vagy úgy mindketten a pénznek a politikára gyakorolt fojtogató hatásáról beszéltek. A konzervatív szakértők sokáig azt gondolták, hogy a kampányfinanszírozás nem igazán érdekli a szavazókat, ám Bradley és McCain támadásai pontosan azon az általános véleményen alapultak, hogy az ország politikai intézményei, amelyek mindig is távol álltak a tömegek ellenőrzésétől, már a tömegek nyomására is egyre kevésbé reagálnak.

Bár a Demokrata Párt, amelyet inkább befolyásol a közérdek (nők, feketék, munkások), még mindig meglévő imázsa alapján a legkézenfekvőbben lehetne fóruma az ilyen vitáknak, mégsem a demokraták között vált népszerűvé a téma. Néhány balos értelmiségi és liberális bízott ugyan Bradley-ben, de a kampánya leállt, miután egyetlen előválasztást sem sikerült megnyernie. Azonban mint a hivatalban lévő alelnök ellenfele, Bradley – aki korábban New Jersey állam szenátora volt – minden várakozáson felül teljesített. Sokkal kedvezőbb volt a sajtója, és a választások előtt néhány felmérésben még vezetett Al Gore előtt. Bár Bradley a kampányfinanszírozás reformja mellett érvelt, képtelen volt a maga javára fordítani Gore komoly hátrányát e témában. (Gore-t számos 1996-os választási ügyeskedéssel összefüggésbe hozták, amikor a Clinton-kormány rekordot döntött a pénzgyűjtésben.) Bradley reformpozícióját saját sikerei ásták alá, amikor elképesztő összegeket gyűjtött össze például Wall Street-i befektetőktől.

A Republikánus előválasztáson beszéltek tehát legtöbbet a pénzről. Ez jelentős fordulatnak számít a korlátlan kapitalizmus, a szupergazdagok kedvelt pártjában, ahol a szerzés virtus dolga. A jelenlegi Republikánus Pártot azonban a jobboldali populizmus fülsértő, antielitista retorikája határozza meg. Nem nehéz így rájönni, hogyan lett McCain népszerű. Vietnami háborús hősként egy szuperpatrióta és militarista pártban, arizonai szenátorként egy olyan pártban, amely a déli és nyugati országrészeket tekinti geopolitikai bázisának, McCainnek számtalan előnye volt, s ezeket csak felerősítette nyílt, józan közvetlensége és fanyar humora, amely általános népszerűséget hozott neki az írott banalitások korában. New Hampshire-ben McCain azt ígérte a választóknak egy városi találkozó alkalmával, hogy elnökként bezáratna egy közeli katonai támaszpontot. Az ilyen nyíltság üdítő színfoltot jelentett a politikai cinkoskodás megszokott rítusai között. (Bradley ugyanakkor hátat fordított régi szenátusbeli szavazási szokásának, mellyel az etanoltermelés támogatását ellenezte, hogy ezzel az ügyetlen próbálkozással nyerje meg az iowai gazdákat és az agrárszektort.)

A legfőbb politikai téma, amely megerősítette a McCain-jelenséget, az volt, ahogy McCain a kampányfinanszírozás reformjának egyik vezető szószólójaként jelent meg a nagyközönség előtt. Miután saját maga is körülményes módon részt vett a "Keating Five"-ban, a 80-as évek protekciós botrányában, karrierjét reformerként folytatta, többek között támogatta a McCain-Feingold elnevezésű, kiemelkedő jelentőségű kampányfinanszírozási törvénytervezetet. McCain intézkedései a felesleges költekezéssel és a "sertéspolitikával" szemben (kormányzati támogatás valamely vállalat vagy beruházás számára a kampánytámogatásért cserébe), a "szabad piac" elvén alapulnak. A republikánus uralkodó osztály (establishment) azonban már korábban is jobban kedvelte a szabad piac elméletét, mint gyakorlatát. McCain az államellenesség elvét kiterjesztette a tekintélyes republikánus törvényhozók kedvenc programjaira is, s ezzel magyarázta, miért csak egy maroknyi republikánus szenátor támogatta őt Bush-sal szemben. Mindenesetre azok az emberek, akik McCainre szavaztak, abban a hitben tették ezt, hogy elnökségének középpontjában a kampányfinanszírozási reform lesz, és kulturális kérdésekben visszafogottabban nyilatkozik majd, azaz a vallásos jobboldallal szemben Bush-hoz képest kevésbé lesz gyáva. Ezért szerepelt McCain azokban az államokban a legjobban, ahol nyílt előválasztások voltak, azaz a függetlenek és a demokraták is szavazhattak a republikánus előválasztásokon.

És ezért állt McCain a legközelebb ahhoz, hogy valódi tömegbázissal a háta mögött legyen elnökjelölt. Ugyanez a helyzet, ha annak alapján hasonlítjuk össze Bush-sal vagy bármelyik demokrata ellenfelével, hogy kampánypénzének hány százaléka érkezett kisebb és hány százaléka nagyobb adományozóktól. A jelöltek önkéntes szövetségi választási adatainak a Center for Responsive Politics által végzett elemzése alapján Bush választási pénzeinek 93%-át olyan adományozóktól kapta, akik 200 dollárt vagy annál többet adtak. Gore 70%-ot kapott ilyen adományozóktól. McCain pénzeinek csak 47%-a származott ilyen forrásokból. (A 200 dollár elég jól használható alap. Magyar viszonyok között ez azt jelenti, hogy McCain támogatóinak kevesebb, mint a fele volt olyan, aki megengedheti magának, hogy 54.000 forintot kipengessen egy politikus jelöltnek. Bush-nak majdnem az összes, Gore-nak pedig a legtöbb pénze ilyen emberektől származik.)

Az esélyek McCain ellen szóltak. Mind a republikánus párti elit, mind a vallásos jobboldal hamar Bush mellé állt, így megválasztása teljesen bizonyossá vált. McCain pedig a lenyűgözően izgalmas New Hampshire-i győzelme után elkövetett néhány stratégiai hibát, mint például egy negatív televíziós reklám bemutatása Dél-Karolinában, amelyben Bush-t Clintonhoz hasonlította, ami lehetővé tette, hogy Bush a gyalázatos módon bemocskolt áldozat képében jelenhessen meg az ultrakonzervatív államban (bár a Bush csapat még ennél is piszkosabb trükkökkel operált, amikor McCain válását, felesége fájdalomcsillapító-függőségét, sőt még fogadott bangladeshi lányukat is felhasználta arra, hogy diszkreditálja a konzervatív és rasszista szavazók körében). A Bush-kampány New Hampshire után igyekezett hatalmas költekezésekkel is lesöpörni a McCain-féle kihívást. Így végül annak ellenére, hogy a kampányfinanszírozás kulcsfontosságú téma volt az előválasztások során, mindkét párt szándékosan visszafogottan kezelte a dolgot – elsősorban természetesen azért, mert válogatás nélkül költekeztek!

Bush és Gore tökéletesen beilleszkedtek a jelenlegi rendszerbe. Idén ősszel minden valószínűség szerint "reformernek" fogják nevezni magukat, és ha felkérik őket, akkor emelkedetten fognak beszélni a témáról, de csak zsenge javaslataik, vagy pusztán ötleteik lesznek, amelyek tovább rontják a helyzetet. Bush és Gore a pártvezetőség gondosan kiválasztott jelöltjei, akik támogatják a mostani helyzetet. Ami biztos, az az, hogy bármely jelölt esetén minden korábbit meghaladó mértékben növekedne a vállalati befolyás és az elitrétegekből származó adományozók szerepe a politikai folyamatokban. Ross Perot Reform Pártja jelölheti a jobboldali Pat Buchanant, a valódi baloldal – elsősorban a különböző állami Zöld- és Munkáspártokon keresztül – pedig tömörülhet a fogyasztást támogató Ralph Nader mellett, ám az országos vita a status quo fő (mainstream) jelöltjein keresztül jelenik meg.

Nem a már létező kampánytörvények megszegése a probléma az amerikai politikában a pénz jelenlétével, bár ilyen botrányok is rendszeresen kipattannak. A gond a mindent átható törvényes korrupció.

Érzékletesen szemlélteti ezt a kampánnyal kapcsolatos észvesztő pénzmennyiség. Több pénzt gyűjtenek és költenek az idei elnökválasztáson, mint az amerikai történelem során eddig bármikor. Bush, aki elkerülte a szövetségi támogatási alapokat (matching funds), és annyit szedhet össze, amennyit csak akar, több testhosszal vezet, miután már összehozott egy szinte felfoghatatlan 73 millió dolláros alapot (nagyjából 20 milliárd forint). Gore a 40 millió dolláros határon van, amely azokra vonatkozik, akik a szövetségi támogatási alapokhoz fordultak, és itt volt Bradley is, mielőtt felállt volna az asztaltól. McCain körülbelül 35 milliót gyűjtött össze, mielőtt visszalépett.

Vajon mi motiválja az adományozókat, hogy a jelöltekre költsenek? A politikai lojalitás, gondolhatnánk, ám a legtöbb esetben ez nem igaz. A kapcsolati és befolyásolási tényezők sokkal fontosabbak. A Center for Responsive Politics (az adatokat rendszeresen frissítik a www.opensecrets.org című honlapon, érdemes belekukkantani) táblázatba foglalta az adományozók foglalkozását. Ebből az információból következtethetünk egyes gazdasági szektorok preferenciáira az egyes jelöltek esetében. Az is látható, hogy a tőke szempontjából sok esetben az egyes jelöltek személye bizonyos értelemben lényegtelen, és a stratégia az, hogy minden egyes megbízható versenyzőnek juttassanak.

Például sok szektor mindenkinek ad szabadon. Az ügyvédek az első három foglalkozási csoport között szerepelnek azon adományozók közül, akik mind a négy fontosabb jelöltnek: Bush-nak, McCainnek, Gore-nak és Bradley-nek is juttatnak. Az ingatlanüzlet az értékpapír/befektetési terület mellett az első ötben volt azok között, amelyek képviselői mind a négy jelöltet támogatták. Ezen szektorok tagjai nyilvánvalóan több vasat tartanak a tűzbe, hogy előnyhöz jussanak, bárki nyer is. Ez akár az egyes vállalatok szintjén is érvényesülhet. A Wall Street-i Goldman, Sachs, and Co. 209.500 dollárt adott "kötegelt pénzként" (bundled cash) Bradley-nek. Ugyanakkor meglehetősen nagy kötegelt összegeket adtak Bush-nak és Gore-nak is. (A kötegelt pénz azt jelenti, hogy a vezetők és a többi alkalmazott, akik egyénileg maximum 1.000 dollárt adhatnának, csoportokba szerveződnek kollégáikkal és családtagjaikkal, hogy együtt többszörös adományokat juttathassanak, annak ellenére, hogy a közvetlen vállalati adományozást tiltja a törvény.) A Citigroup hasonló módon kötegelt pénzeket adott Bush-nak, Gore-nak és Bradley-nek egyaránt. Bush és Gore ugyanakkora adományokat kapott a következő négy foglalkozási szektorban: telekommunikáció, ügyvédek, érdekkijárók (lobbyists) és köztisztviselők.

Néhány szektorban biztosan többet adnak az egyik jelöltnek, mint a másiknak. Azonban még itt is kevésbé jellemzőek az ideológiai-politikai indokok, inkább a józan becslés a motiváló, hogy a gazdasági érdekeket egy adott jelölt szolgálja a legjobban. Hat szektorban adott a túlnyomó többség Bushnak a többi jelölttel szemben: számítógépes felszerelések és szolgáltatások, olaj- és gázipar, ingatlanüzlet, kereskedelmi bankok, biztosítás, egészségügyi szakemberek és vállalatok. Néhány indok felismerhető Bush mellett. Texas kormányzójaként Bush az olaj- és gázipar kiszolgálója volt. Ráadásul legfőbb törvényhozásbeli eredménye a magánjogi vétkes cselekmények (tort) reformja volt. Ez látszólag igyekezett csökkenteni a védőügyvédek feleslegesen magas számát és a felelőtlen fogyasztók (például az az asszony, aki megégette magát a McDonald's-os kávéval) által nyert perek, az abszurd módon súlyos ítéletek számát, a reform azonban átlátszó kísérlet arra, hogy a bíróságok megértőbbek legyenek a biztosításüzlet, az egészségügyi vállalatok és az ipari termelés képviselőivel szemben, akik mind elkötelezettek Bush mellett, hiszen megígérte, hogy továbbviszi a jogi reformot szövetségi szinten is. Gore a maga részéről aránytalanul jól teljesített a szórakoztatóipari szektorban (filmipar, televízió és így tovább), amelyet a Clinton-kormány hűségesen képviselt, különösen a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon.

A kampányfinanszírozás témája különleges kilátásokat és dilemmákat teremt az amerikai baloldal számára. Bradley és McCain lázadása és veresége jól mutatja, hogy mindkét nagy párt mereven elzárkózik a kampányfinanszírozási reform elől, habár a közvélemény érdeklődése nagyobb a téma iránt, mint ahogy azt a népszerű szakértők állítják. Ebben a helyzetben a kampányfinanszírozás reformjának – ami teljesen kivonná a pénzt a politikai folyamatokból – következetes továbbvitele tömeges támogatást szerezhetne a demokratikus és egalitariánus törekvések szélesebb alapú politikájához.

Idén azonban a baloldal számára a legsürgetőbb döntést az állandó dilemma igényli: támogassák-e a demokratákat vagy sem. Annak ellenére, hogy az idei valószínűleg erősebb és függetlenebb Nader-kampány lesz, mint a félgőzzel vállalt 1996-os jelöltség, a baloldal legnagyobb része feltehetően mégis Gore-t fogja támogatni egy Bush-elnökség kilátásaival szemben. Habár Clinton sürgette a vállalati kérdések megoldását a jóléti reformtól kezdve az Észak Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásig, az AFL-CIO nagy része megtette azt a szokatlan lépést, hogy már az előválasztások szintjén kiállt Gore mellett. Sok balos liberális, sőt számos radikális is követni fogja ősszel a tömeget.

A tragédia az, hogy a baloldal valószínű, ám nem egyöntetű kiállása Gore mellett nyolc év clintoniánus neoliberalizmus után következik be, nem beszélve az összes fontosabb jelölt meggyőződéses vállalatbarát politikájáról. Politikai értelemben Bradley és McCain sem jelentettek alternatívát. ők is a "globalizáció" képviselői voltak, azaz a vállalati szabadkereskedelem (NAFTA, GATT), a Wall Street, az IMF, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) neoliberális politikájának a képviselői. Ez mind megmagyarázza a Bradley iránti lelkesedést befektetői körökben. Bradley és Gore, a demokraták, ugyanolyan elkötelezettjei a vállalati rugalmasság politikájának, mint a republikánusok, amely politika egymás ellen uszítja a munkásokat, közösségeket és országokat, miközben leépíti a környezetvédelmi normákat, a béreket és az adóterheket. Igaz, a demokraták gyakrabban kísérlik meg, mint a republikánusok, hogy munkásszimpatizánsaikat és környezetvédő támogatóikat erőtlen gesztusokkal, jelképesen engeszteljék ki.

Tehát az összes jelentős elnökjelölt neoliberális programot támogatott, ami tovább növelte a globális szegénységet, 89 országot rosszabb helyzetbe juttatva, mint amilyenben 10 évvel ezelőtt volt, és megduplázva a világ 20 leggazdagabb országának vagyonát az elmúlt négy évben. Buchanan, a Reform Párt valószínű jelöltje nagyobb eséllyel fog ezekről a témákról beszélni, bár kissé reakciós és alig leplezett rasszista hangnemben. Csak a baloldalnak van olyan politikája, amely ezt ellensúlyozhatja. Ezért, hogy a baloldal, mostani viszontagságai és a szocializmus sokat emlegetett halála ellenére továbbra is fontos tényező marad. Szemben a jobboldal kemény nacionalizmusával, a baloldal Észak és Dél szolidaritását, vagyis olyan nemzetköziséget képzel el, amely a vállalati "globalizációval" szemben az emberi jogi normák, a környezeti fenntarthatóság, a demokrácia, a társadalmi és gazdasági igazságosság mellett elkötelezett.

Azonban az amerikai baloldal jelenleg is tartó szervezeti és morális válsága, krónikus kudarca a tekintetben, hogy koherens és valós kihívást jelentsen a politikai életben, azt jelenti, hogy nincs abban a helyzetben, hogy racionális és haladó szellemű alternatívát tudjon felmutatni bármely jelentősebb erővel a háta mögött. Az amerikai baloldal problémáinak több, különböző gyökere van: egyrészt a Sztálin, másrészt a hidegháború iránti túlzott imádat. Azonban legalább részben egy olyan kampányfinanszírozási rendszer eredményei is, amely milliók hangja mellett kiszorít mindenféle alternatívát. A századforduló és Eugene V. Debs óta egy szocialista jelölt sem érte el az 5%-ot az országos választásokon. Még ha Nader egy erőteljes, radikális politikával és kampánnyal állna is elő teljes mértékben kihasználva saját és támogatói képességeit, akkor sem tudna televíziós reklámot vásárolni olyan mértékben, mint ahogy azt a nagy jelöltek megtehetik.

Magyarán egy ördögi körről van szó: maga a tábor, amely (a gondolatok és értékek tekintetében) legnagyobb valószínűség szerint jelenthetne kihívást a vagyon globális szinten zajló, felfelé irányuló áramlására – amely nyilvánvalóan a fő tényező azok közül, amelyek a politika feletti növekvő pénzhatalmat (money power) mozgatják -, komoly politikai hátrányban van, figyelembe véve, hogy a tőke jelenleg mennyire markában tartja a politikát.

Ha van még remény, akkor az a választási paradigmán kívül van, méghozzá az a lehetőség, hogy a türelmetlen hangulat, amely most már egy ideje magától értetődő a széles értelemben vett munkás aktivisták és a fiatalok között, új áttöréseket hozhat. Az újfajta tőkés "globalizáció"-ellenes tevékenységből, kezdve a harcias WTO-ellenes seattle-i tüntetésektől a Világbank-ellenes washintoni demonstrációkig, erőt merítve feltámadhat a baloldal, ami a kisebb bűnösök rövid távú számításai mellett feltartóztathatja a vállalati kizsákmányolást is. Ezen új mozgalom váratlan megerősödése nélkül azonban a politikának vagy a pénznek, mint általában, biztos helye marad az USA-ban.

(Fordította: Gedeon Béla)

A BBC közvéleménykutatása szerint a most lezárult évezred gondolkodója Karl Marx (akinek nevét egyetem viselte egykor Budapesten), megelőzve olyan elméket is, mint Einstein, Newton vagy Szent Tamás. Ebből kiindulva közlünk összeállítást arról, miként fest a múlt századi tudós életműve és gondolatvilága az ezredfordulóról visszatekintve – Nyugaton és itthon.

Az eszmetörténeti visszapillantás mellett aktuális külpolitikai kitekintést tartalmaz e lapszámunk. Foglalkozunk a tavasz legjelentősebb európai politikai fejleményével, a Haider-jelenséggel, valamint a kelet-európai átalakulás egyes mozzanataival. Közöljük annak a vádiratnak a szövegét, amelyet az Egyesült Államok volt igazságügyminisztere írt Bill Clinton ellen.

Tartalomjegyzék

1. Borisz Kagarlickij : Út a fogyasztáshoz
2. Immanuel Wallerstein : A rasszista albatrosz
3. Pankovits József : A haider-szindróma olaszországi hatásvizsgálata
4. Bárdos-Féltoronyi Miklós : Geopolitikai gondolkodás a Szovjetunió utáni Oroszországban
5. Peterdi Nagy László : Oroszország és a posztmodern – Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása c. könyvéről
6. Terry Eagleton : Csak aprópénzét veszíthette – Francis Wheeen: Karl Marx c. angol nyelvű könyvéről
7. Francis Wheen : Marx a toplista élén
8. Karl Marx : Idézet morzsák
9. Paul Le Blanc : Kik azok a szocialisták?
10. Salvatore Puledda : A történelmi humanizmus válsága és az új humanizmus
11. Thad Williamson : Az ökológiailag fenntartható gazdaság
12. Ramsey Clark : Vádirat Bill Clinton ellen
13. Kovács-Eichner György : Miért nem bombázták Auschwitz-Birkenaut?

1989 nem volt sem a „civil társadalom" győzelme, sem a döntő szakítás a múlttal. A kommunista uralom alatt álló társadalmak legutolsó periódusában dédelgetett fogyasztói ambíciók, valamint e társadalmak növekvő függősége a Nyugattól – ezek voltak azok a tényezők, amelyek a rendszerváltást logikussá és könnyűvé tették. Az emberek, akik fennhangon követeltek nagyobb szabadságot, tulajdonképpen a nyugati fogyasztásról ábrándoztak. És pontosan azt kapták, amit nyilvánosan követeltek: a nyugati intézményeket, nem a nyugati gazdagságot. A létező társadalmi és gazdasági struktúrák alakulása azonban végső soron megkérdőjelezi 1989-91 demokratikus hozadékát is. A posztkommunista társadalmak a kapitalista világrendszer új perifériájává váltak. Összehasonlítva a nyugatiakkal, a kapitalista viszonyok itt barbárnak tűnnek, de ez természetes a tőkés világ perifériáján, és nem is lehet másképp. A társadalmak és a gazdaságok demodernizálódtak. Új modernizáció válik szükségessé. Ahhoz, hogy ezt elérjük, el kell szánnunk magunkat, kihívást kel

Eleinte olyan szépnek tűnt…

Amikor a Berlini Fal leomlott 1989-ben és Kelet-Európa országai a Nyugat karjaiba vetették magukat, senki sem akart az eljövendõ problémákra és megpróbáltatásokra gondolni. Három évvel később, amikor a Szovjetunió szétesett és a romjaiból kiemelkedő Oroszországi Föderáció kinyilvánította azt a szándékát, hogy végrehajtja az átmenetet a kapitalizmusba, mindenki tudta, hogy a változások fájdalmasak lesznek. Tíz év elteltével egyre kevesebb olyan ember van a volt kommunista országokban, aki még kitart a hite mellett. A neoliberális ideológiák, legyenek bár importáltak vagy hazaiak, azt ígérték a kelet-európai embereknek, hogy országaik bele fognak olvadni a Nyugatba. Tíz év múltán az életszínvonal a kontinens két részén semmivel sem került közelebb egymáshoz. Kelet-Európa országai először egy mély gazdasági válságot éltek át. Néhánynak közülük sikerült bizonyos növekedést elérnie, de egyiküknek sem sikerült meghaladnia a válság előtti szintjét, még kevésbé csökkentenie azt a távolságot, amely a nyugati szomszédoktól elválasztotta őket. Felismervén, hogy önállóan nem tudnak sikert elérni, a volt kommunista blokk országai most minden reményüket a Nyugat politikai struktúráival való integrációjukhoz fűzik. Csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt, az elitek széles körű támogatást élveznek a társadalomban. Mindenki azt gondolja, hogy a NATO katonai szövetségébe vagy az Európai Unióba történő belépés végül is lehetővé teszi ezeknek az országoknak azt, hogy kimeneküljenek abból a zsákutcából, ahová jutottak, és azt, hogy valóban csatlakozzanak a gazdag nemzetek családjához. A politikai integráció, úgy hiszik, maga után vonja a gazdasági integrációt.

“Amikor a népesség többségének életszínvonala hanyatlik és a korrupciós esetek aláássák az uralkodó pártok hazai támogatottságát, az európai integráció felé történő haladásról szóló jelentések a kormányzati politika legitimációjának forrásaként tűnnek fel. ‘Európát’ egy olyan legfelső tekintéllyé emelték, ahonnan levezethető a reform és az átmenet politikája – a mezőgazdaságtól kezdve egészen a bankügyig.”¹ A baloldaliak éppen olyan aktív propagandát fejtenek ki az Európai Unióba történő belépés mellett, mint a jobboldaliak, mivel ebben “a szociális állam fejlődésének”² lehetőségét látják.

Ezek a remények éppúgy kudarcra ítéltek, mint a korábbiak. A NATO-tagság nem hozott jómódot Törökország népének és egyáltalán nem tud javítani a tömegek helyzetén Lengyelországban vagy Magyarországon. Miközben a posztkommunista országok mindenáron arra törekszenek, hogy integrálódjanak a Nyugat struktúráival, a “mindenki saját magáért” elv alapján cselekszenek. A Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország félrelöki Romániát, Szlovákiát és a balti országokat. Ukrajna megpróbál helyet szerezni magának a sor végén. Oroszországnak már nincs semmi esélye. A régió hagyományos kötelékei, amelyek a szovjet haderő megjelenésénél jóval korábban léteztek, drasztikusan meggyöngültek, miközben az ellentmondások élesebbé váltak. Következésképpen a régió országai mindenben egyre függőbbé válnak a Nyugattól, a technológiától kezdve a tájékoztatásig. Jugoszlávia valamikor arra volt büszke, hogy független a katonai blokkoktól és nem zavarják belső etnikai konfliktusok (eltekintve az albán kisebbség problémájától, amelynek hatása időnként érzékelhető volt még Tito alatt is). Ma a volt Jugoszlávia nemcsak olyan terület, ahol etnikai háborúskodás pusztít, hanem fokozatosan átalakul egy olyan zónává, ahol a NATO katonailag jelen van. Az Európai Unió érdekeltségi körébe tartozó kelet-európai országok hihetetlen bürokratikus akadályokkal szembesülnek. Arra szólítják fel őket, hogy olyan sok tárgykörben szolgáltassanak adatokat, ami még a szovjet tervgazdálkodás szakemberei számára is elképzelhetetlen lett volna. Arra kényszerítik őket, hogy a legkülönfélébb jelentéktelen dolgokat koordinálják, egészen a paradicsom átmérőjéig. Valójában valami sokkal lényegesebb rejlik a bürokratikus késleltetés mögött, mint az, hogy a bürokraták Brüsszelben kedvüket lelik a hatalom gyakorlásában. A Nyugat egyszerűen nem tudja integrálni Kelet-Európát, még akkor sem, ha akarja. Legjobb esetben is naivak azok a remények, amelyeket a szociális helyzet javításához fűznek Keleten a Nyugattal történő egyesülés után. Ha a keleti országok valaha is belépnek az Európai Unióba, ez erősen megváltoztatja az Unió jellegét. Elitek klubjából olyan hierarchikus szervezetté fog alakulni, ahol a szegények és gyengék a gazdagok és erősek hatalmától függnek. Röviden szólva, a “kiterjesztett” Nyugat struktúrái valami hasonlóra lennének ítélve, mint a szovjet blokk struktúrái, amelyeket aztán leromboltak 1989-ben – vagy talán valami sokkal rosszabbra.

Egyre nagyobb néptömegek ébrednek rá arra, hogy az a kurzus, amelyet 1989-ben választottak, holtvágányra jutott. Ezért tiltakozó mozgalmak bénítják egyik országot a másik után. 1998-ban és 1999-ben tömeges zavargások rázták meg Albániát és Romániát. Lengyelországban és Ukrajnában mindennapossá váltak a dolgozók és a rendőrség közötti elkeseredett összetűzések. A régió politikai élete krízisek végeláthatatlan folyamatává alakult. De nemcsak a nyugati kapitalizmus csodálói kerültek nehéz helyzetbe. A baloldal is komoly problémákkal néz szembe. 1989-ben, amikor senki sem kételkedett a kapitalizmus kelet-európai győzelmében, a marxista kritikusok meg voltak győződve arról, hogy az új társadalmi viszonyok hamarosan arra kényszerítik a dolgozókat, hogy ráébredjenek valóságos érdekeikre, megszervezzék magukat és megvédjék jogaikat.

A Berlini Fal leomlása óta eltelt tíz évben Kelet-Európa nemcsak a kommunista jelszavakat utasította el és nemcsak az állami vállalatokat privatizálta, megteremtvén közben a saját fináncoligarchiáját. Kelet-Európa a világ kapitalista gazdaságának részévé is vált – új perifériájává. A periferiális gazdaság összes hagyományos vonása jelen van. Az adósság-függőség, ami már a kommunista rezsimek számára is komoly problémává vált a nyolcvanas években, gyorsan növekedett a kilencvenes években, akkor, amikor liberálisok váltották fel a kommunistákat. Egyre nagyobb méreteket öltött a függőség a külföldi piacoktól és technológiától, az informális gazdaság kiterjedt. A tőkehiány, az elavult eszközök modernizációjának növekvő igénye következtében általános problémává vált a régió összes gazdaságában.

1989 nemcsak nem hozta el a történelem végét; a kezdetét sem jelentette. Senki sem indulhat “tiszta lappal”. A második világháború előtt Közép- és Kelet-Európa országai, a cseh területek kivételével, a Nyugat perifériái vagy félperifériái voltak. A nemzeti tőke gyenge volt és a külföldi tőkéktől függött, az állami struktúrák tekintélyelvűek voltak, a hivatalnokok korruptak. A kelet-európai kapitalizmus gyengeségével magyarázható az, hogy a helyi elitek nem tudtak ellenállni a német lerohanásnak1939-től 1941-ig, továbbá annak, hogy később ezeket az országokat a szovjet befolyási övezethez csatolják. A kommunista blokk fennállásának egész ideje alatt Kelet-Európának az egypártrendszer kényszerzubbonyát kellett viselnie, ugyanakkor azonban gyors modernizáción ment keresztül. Lengyelország, Jugoszlávia és Magyarország újjáépült a romokból. Városok és iparágak nőttek ki, létrehozták az általános oktatás- és egészségügy rendszereit. Az alacsonyabb társadalmi osztályok előtt olyan lehetőségek nyíltak meg, amelyek korábban teljesen hiányoztak. Amikor Sztálin halála után politikai válság árnyékolta be a szovjet blokk csaknem valamennyi országát, az aktív ellenzék elnyomásának és a belső reformoknak a kombinálásával sikerült olyan megoldást találni, amely javított a többség helyzetén. Ez a döntés nagyon hatékonynak bizonyult. Az életszínvonal a hetvenes évek közepéig folyamatosan emelkedett. Egy fogyasztói társadalom körvonalai jelentek meg Kelet-Európában. Eközben az egyéni szabadság köre határozottan tágasabbá vált. Az 1990-es évek antikommunista ideológusai szeretnek elfeledkezni arról, hogy milyen kíméletlen politikai rezsimek uralkodtak a legtöbb ilyen országban a második világháború előtt és alatt. Azokkal a kormányokkal összehasonlítva, a kommunista rezsimek még liberálisabbnak is tűnnek, legalábbis Magyarországon és Lengyelországban. Mindez tömegtámogatást adott a kommunista rezsimek számára, amelyeket nem kizárólag a szovjet szuronyok tartottak életben. A Szovjetunión belül is egyre engedékenyebbé vált a politikai rendszer, lehetővé téve az emberek számára, hogy reménykedjenek a további fokozatos fejlődésben.

A szovjet rendszer modernizációs potenciálja azonban nyilvánvalóan kiürült az 1970-es évek végére. A Szovjetunióban a gazdasági növekedés mutatói már 1959-ben csökkenni kezdtek, amikor a háború utáni újjáépítés lényegében befejeződött. Csehszlovákia, amely a legkevesebbet szenvedett a második világháború alatt, és amely a legfejlettebb gazdasággal rendelkezett a kommunizmus előtti időkben, elsőként döbbent rá arra, hogy a létező rendszer keretein belül nincs többé kilátása a fejlődésre. Ez az oka annak, hogy Csehszlovákiában a pártállami elit számottevő része támogatója, sőt kezdeményezője volt az 1968-as reformmozgalmaknak. De a Szovjetunió még nem állt készen a változásokra. Sőt, az 1973-as arab-izraeli háborút követő olajválság petrodollárok jelentős tömegét áramoltatta a Szovjetunióba. Az olcsó szovjet olaj az ipar növelésének folytatására ösztönözte a “baráti országokat”. Leonyid Brezsnyev alatt a “stabilitás” lett a fő jelszó a Szovjetunióban. Ezt a “stabilitást” azon az áron szerezték meg, hogy elzárkóztak a fejlődés új útjainak keresésétől. Az új társadalmi szerződés szerint a tömegek tartózkodni fognak a polgári szabadságjogok növelésének követelésétől, cserébe viszont megkapják a fogyasztás növekedését. Ez volt a korrupció elharapózásának időszaka, nemcsak a társadalom csúcsán, hanem minden rétegében. Olajdollárokkal fizettek az importált fogyasztási javakért és technológiákért. Ez a pénz azonban nem volt elegendő, és a szovjet kormány elkezdett külföldi kölcsönökért folyamodni. Az 1970-es évek az olcsó hitel évei voltak. Ennek következtében Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és a Szovjetuniót a Nyugat legnagyobb adósai között tartották számon.

A fejlődés választott útja Kelet-Európa országai számára azt biztosította, hogy fokozatosan be fognak kapcsolódni a világgazdaságba, mégpedig a Nyugat perifériájaként. Függőségük folyamatosan nőtt az 1970-es, 1980-as években. Belső problémáik ugyanakkor nem oldódtak meg. Kezdve attól, hogy a rendszer képtelen volt eleget tenni a fogyasztói elvárásoknak, egészen addig, hogy nőtt a politikai elégedetlenség, amit csak megsokszorozott egy szűk látókörű sértettség. Az 1989-es mozgalom épp annyira volt a felbőszűlt fogyasztók felkelése, mint a felébresztett “civil társadalom” lázadása.

A lázadó erők közötti kapcsolat különböző volt az egyes országokban; Csehszlovákiában “bársonyos forradalom” zajlott le, míg Romániában a polgárháború határáig jutottak el. A változás folyamatában részt vevő tömegek aránya szintén különbözött. Lengyelországban és Romániában az emberek kimentek az utcára, hogy változásokat követeljenek, Magyarországon passzívan várták a hatalom és az ellenzék “kerek asztalának” eredményeit, Oroszországban a tömegek jelentős része már a kezdetektől tartott a reformoktól. Mindent számba véve, a történések dinamikus és társadalmi jellege mindenütt ugyanaz volt.

A felszínen úgy tűnhet, mintha az 1989-es események az 1968-as reformtörekvések folytatásai lennének. De ez nem így volt. A Brezsnyev-korszak volt az az idő, amikor a szovjet blokk összes országában teljesen korrupttá vált az uralkodó réteg. Paradox módon, a korrupció a bürokráciát fogékonnyá tette a demokrácia jelszavai iránt. Az elit rétegekben felébresztett új szükségleteket csak egy “nyitott társadalom” tudná teljesen kielégíteni. Ráadásul a hatalom legitimációjához egy új mechanizmusra volt szükség. Olyan körülmények között, amikor a társadalom egyre inkább rétegződött, egy egalitáriánus ideológia már nem felelt meg a hatalmon lévőknek, mivel nem szolgálhatta hatalmuk igazolását. A kommunista hatalom struktúráinak eltávolítása pontosan azt szolgálta, hogy megnyíljon az út afelé a végső átalakulás felé, amely Kelet-Európa országait a kapitalista világgazdaság perifériájára vezeti. Ebben az értelemben az 1989-től 1991-ig tartó időszak nem volt sem fordulópont, sem egy új korszak kezdete, csupán azoknak a folyamatoknak a betetőzése, amelyek a korábbi évtizedekben alakultak ki. A kommunista elitek azért adták meg oly könnyen magukat, mert maguk is azt érezték, hogy régóta nyomasztja őket ez a hatalom, pontosabban a hatalom korábbi formája. A bürokrácia természetesen nem volt egységes. Elnyomó szervezete és ideológusai féltek a változástól, de hatalmukat már elveszítették. A régi nómenklatúra saját válságát azon az áron oldotta meg, hogy lerombolta a rendszert. Ez a nómenklatúra arra törekedett, hogy megtartsa pozícióját, azaz hatalmát pénzzé konvertálva, ennek a pénznek a segítségével hatalmon maradjon. A kommunista elit fokozatosan burzsoává vált már jóval 1989 előtt. A keleti blokk szétesése lehetővé tette számára, hogy nyíltan burzsoáziának vallja magát.

Kelet-Németország kivétel volt. A Nyugat egyszerűen annektálta. A tömegek fogyasztói igényeit kielégítették, de a helyi nómenklatúrát kiszorította az összehasonlíthatatlanul gazdagabb és erőteljesebb nyugati burzsoázia. Miután a bürokratákat elintézték, a helyi értelmiség elnyomása is megkezdődött. Az áldozatok tiltakoztak. Mivel meghiúsult az a lehetőség, hogy integrálódjanak a rendszerbe, arra vágytak, hogy megváltoztassák azt. Nem meglepő, hogy a német “új tartományokban” sokkal hamarabb újjáéledt a baloldali mozgalom, mint Kelet-Európa többi részén.

A tömegeket mindenütt becsapták. De épp ilyen helytálló, ha azt mondjuk, hogy az emberek pontosan azt kapták, amit követeltek. A helyzet arra a közismert mesére emlékeztet, amelyben egy ember, aki egyetlen nap alatt akar meggazdagodni, megtudja, hogy szeretett fia meghalt és így másnap kifizetik neki a biztosítás összegét. 1989-ben az emberek szabadságot akartak és azt, hogy hozzáférjenek a nyugati fogyasztási javakhoz. Mindkettőt megkapták – de milyen áron?

A posztkommunista országok gazdaságai mély depressziót éltek át, az életszínvonal hanyatlott. A tömegek nagy része számára nehezebbé vált az oktatási rendszerbe való belépés, és az általános ingyenes egészségügyi rendszer is szétzilálódott. A fogyasztói paradicsomról kiderült, hogy nem más, mint a kiválasztott kevesek klubja. A munkanélküliség az összes országban 10–16 százalékot ért el, kivéve a Cseh Köztársaságot és Fehéroroszországot.

Mivel sem az állami, sem a magánvállalkozások nem voltak képesek arra, hogy megfelelő számú munkahelyet teremtsenek, az emberek a szerint az elv szerint kezdtek el élni, hogy “a fuldokló megmentése a fuldokló számára is munka”. Emberek millióit vonták be jelentéktelen magánvállalkozásokba, de olyan alacsony technológiai és szervezeti szinten, amelyen – miként sok szakember elismeri – a kis vállalkozások “inkább a gazdasági változások kerékkötőivé, mintsem motorjávᔳ válnak. Ezek a “vállalkozók” nem afféle peremre szorult kispolgárok, akik sem tulajdonnal, sem megbízható létfenntartási eszközökkel nem rendelkeznek, és csak nehézségek közt tengődve tartják fenn magukat. Az ő életük labilis és tele van kockázatokkal. Az 1990-es évek végére az önfoglalkoztatók aránya a volt szovjet blokk országaiban – miután gyorsan meghaladta a nyugat-európai, ázsiai és latin-amerikai szinteket – elérte Afrikáét.

Az “árnyékgazdaság” gyorsan növekedett a régióban majdnem mindenütt. 1989-ben a reform ideológusai egyöntetűen azzal érveltek, hogy a feketepiac és az illegális üzletelés kizárólag a központi tervezés és a merev állami szabályozás körülményei között tenyészik, mivel ez a társadalom elemi reakciója a gazdasági tevékenység “természetellenes” megszorításaira. A híres orosz tudós, Szergej Glazüjev megjegyzi, hogy “az államnak mint az ellenőrzés alapvető közegének az eltávolítása a gazdaságból nem a piac önszabályozásához és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy banditák vették át a funkcióját”.⁴

A modernizáció ígéretei dacára, a gazdaság és a társadalom lényegében minden ilyen országban pontosan az ellenkezőjén ment keresztül. A cégeket és intézményeket kompjuterekkel látták el, de a tömegek oktatási színvonala meredeken esett. A Nyugattal szembeni lemaradás nőtt. A termelési hatékonyság mutatói romlottak, még a legsikeresebb országokban is, mint például a Cseh Köztársaságban. Ha a cseh gazdaság energiaigénye az 1980-as években körülbelül 40 százalékkal magasabb volt, mint Nyugat-Európa fejlettebb országaiban, az egy főre eső energiafelhasználást tekintve, és 150 százalékkal magasabb volt a GDP-ben mérve – 1995-re ez a lemaradás növekedett. Közvetlen következménye volt ez annak, hogy a vállalkozásokban lelassult az eszközök fejlesztésének folyamata. A Cseh Köztársaság további lemaradása a Nyugattól a munka termelékenységében is megmutatkozott. 1989-ben ez az index az európai uniós szint 39 százaléka volt, és 1995-ben – dacára a modernizációnak, ami sok olyan vállalatnál lezajlott, amelyet a nyugati tőke vásárolt meg – csak 33 százalék.⁵ A többi országban sokkal drámaibban nőtt a technológiai lemaradás és a függőség a Nyugattól. Oroszországban és Ukrajnában a helyzet egyszerűen katasztrofálissá vált.

Ahogyan a Harmadik Világban, megtörtént a gazdaság technológiai rétegződése. Az egyik oldalon a fejlett vállalatok kis csoportja közvetlenül integrálódott a világpiacba, itt magas béreket fizetnek, a külföldi tőke tulajdonában vannak vagy annak érdekeit szolgálják. A másik oldalon ott van az összes többi vállalkozás, amely megpróbál működni a helyi piacon és nehézségekkel küzd létfeltételei megteremtése közben. A paradox az, hogy a “fejlett” vállalatok egy napig sem élnének meg, ha a “hagyományos háttérszektor” nem biztosítaná az önreprodukciót a társadalom egésze számára. Valójában a külföldi vállalkozók és a helyi pénztőke a hatóságoktól kapott aktív támogatás segítségével kihelyezi költségeit a hagyományos szektorba.

Bármely elfogulatlan megfigyelő láthatja, hogy egyetlen ország sem lett gazdagabb, ha lelkiismeretesen követte a neoliberális nézeteket. Moldávia, Oroszország és Kirgízia is a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakácskönyvének receptjeit követte az utolsó betűig, de gazdaságaik elbuktak. Ezzel szemben Szlovénia visszautasította a privatizációt, a régióban a legmagasabb életszínvonalat élvezi, és jó úton van afelé, hogy gyorsan belépjen az Európai Unióba. A privatizáció nemcsak hogy nem segítette a modernizációt Kelet-Európa országaiban, de végső soron szoros kapcsolatban van az általános hanyatlással. Éppen azokban az országokban szembeszökő az ipar növekedése, amelyek nem követték az IMF diktátumait – Kínában, ahol fennmaradt a kommunista rezsim, és Fehéroroszországban, ahol sok évi krízis után a Nyugat által oly gyűlölt Alexander Lukasenko került hatalomra. Bizonyos fokú siker regisztrálható 1989 és 1997 között a Cseh Köztársaságban is, ahol a privatizációt csak szimulálták (a privatizált vállalkozásokat az állami befektetési bankok vásárolták föl). A privatizáció eredményei Ukrajnában különösen tanulságosak. A liberális reform eredményeit elemezve a közgazdász Jurij Buzdugan megállapította, hogy a teljesítmények zuhanása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt azokban a szektorokban, ahol széleskörű privatizációt hajtottak végre.⁶

Az árszabályozás mellőzése és a vállalkozás teljes szabadságának bevezetése az ígért jólétet sem hozta el. Glazüjev már 1994-ben megállapította: “A gazdaság liberalizálásának mértékét tekintve Oroszország lehagyott sok fejlett kapitalista országot. Az állami szabályozástól és felügyelettől való jelenlegi szabadságunk azonban kiegészül a gazdasági tevékenység módszerei és eredményei iránt érzett felelősségtől való szabadsággal”.⁷ Az ország példátlan válságba süllyedt. Az eredmények hanyatlása mindenben túltesz a “Nagy Depresszió” idején tapasztaltakon, és az 1998-as pénzügyi összeomlás a pénzügyi stabilizációs politika teljes csődjét is napvilágra hozta. A válság olyan mélynek bizonyult, hogy 1999-ben még mértéktartó szakemberek is azt állították, a válságból kivezető egyetlen reális út “az áttérés a gazdaság mobilizációjára”.⁸

Nagyon lényeges, hogy a gazdasági növekedés mértékének hanyatlását és a Nyugattal szembeni technológiai lemaradást állandóan úgy emlegették, mint annak a válságnak a fő szimptómáit, amely a szovjet típusú társadalmak bukásához vezetett. Miután elindultak a kapitalista úton, ezek a társadalmak úgy küzdötték át magukat a következő évtizeden, hogy közben sokkal súlyosabb hanyatlást kellett elviselniük, és – legalábbis a felszínen – beletörődtek a Nyugattól való függőségbe. A magyarázat egyszerű: ami elfogadhatatlan volt a két rendszer közötti verseny keretei között, teljesen természetes lett, miután az egész világ egyetlen kapitalista rendszerré egyesült. Ennek a rendszernek a kontextusában egészen természetes, hogy egyes országok dinamikusabban fejlődnek, mint mások, és hogy a “periféria” elmaradottsága szükséges feltétele a “centrum” virágzásának.

Természetesen Kelet-Európa országai maguk is azt remélték, hogy a “centrum” részeivé válnak. 1989-ben a kommunista országok legtöbb polgára teljesen közömbös volt az éhezésre ítélt afrikai népek vagy az ázsiai szegénység iránt. A reformok eredményei nemcsak megjósolhatóak voltak, de az emberek nagyon is megérdemelték őket. A szegénység és a bizonytalanság, ami járványként söpört végig Kelet-Európán, egyfajta történelmi büntetés volt a felelőtlen fogyasztói ambiciókért és a világ más részein élők iránt érzett faji megvetésért.

Ha a nyugati stílusú gazdagság megtévesztő volt, a demokrácia bizonyos mértékben realitássá vált. Ebben is van egy paradoxon: amikor az emberek a nyugati életszínvonalról álmodoztak, akkor ezt “bent” tették, magánemberekként, de amikor a Nyugaton meglévő politikai szabadságjogokat követelték, akkor “kint” voltak hangosak. Végső soron pontosan azt kapták, amit követeltek – szabadságot. De gazdagság nélkül.

A nyugati demokráciára jellemző intézmények a régió csaknem valamennyi országában kiépültek, Albániát és Oroszországot is beleértve. A Cseh Köztársaságban és Lengyelországban az intézmények viszonylag hatékonynak bizonyultak, ez nem mondható el Albániáról a választási rendszer merevsége miatt, Oroszországról a tekintélyelvű alkotmány miatt, vagy Lettországról, ahol a népességnek majdnem a fele nem kapta meg az állampolgári jogokat. De még a legjobban prosperáló országok is olyan problémákkal szembesültek, amelyek megkérdőjelezik a demokratikus jövőt.

Az “átmenet folyamatának” árát az emberek többségével fizettették meg. Emberek milliói számára, akik a fogyasztási paradicsom eljövetelére vártak, jelentett ez megrázkódtatást. Nem meglepő, hogy a neoliberális ideológia “tiszta formájában” gyorsan elveszítette vonzerejét. Ha az emberektől további áldozatokat vártak, kiegészítő motivációkra volt szükség. A neoliberalizmust nacionalizmussal támasztották alá.

A szovjet korszakban a nacionalista eszmék erőteljes ösztönzést jelentettek az emberek számára a rendszerrel szembeni ellenállásra. Kelet-Európa történelmének nacionalista interpretációja nem látott mást a kommunizmusban, mint egy olyan rendszert, amelyet a szovjet szuronyok vezettek be. Az emigráció orosz nacionalista sajtója éppen ellenkezőleg azzal érvelt, hogy a kommunista eszmék teljesen idegenek az orosz néptől; Nyugatról importálták őket Oroszországba, és a zsidók és a lettek ültették el. A kommunista elmélet és gyakorlat nacionalista alternatíváját keresve, a nacionalizmus ideológusai az 1945 előtti évekhez fordultak (Oroszországban a cárizmus idejéhez), egyfajta “aranykort” látván bennük. A kommunistákat követő rezsimek már a kezdet kezdetén a múlt feltámasztását tűzték ki célul. Ebből adódik a régi állami szimbólumok általános visszaállítása (mint Oroszországban, Magyarországon és Lengyelországban), egyes esetekben a régi alkotmányoké is (mint Lettországban és Észtországban). Lengyelország és Oroszország, bár hivatalosan köztársaságok maradtak, koronával díszítették fel címerüket. Szlovákiában, Horvátországban és 1996-ig Fehérorosz­országban is olyan állami szimbólumok kaptak hivatalos státust, amelyeket korábban a helyi fasiszták használtak.

A múlthoz való visszatérés mindig utópia volt. Kelet-Európa minden országában a társadalom szociális, gazdasági, sőt demográfiai struktúrái is radikálisan megváltoztak az 1920-as, 1930-as évek óta. A háború előtti “aranykorhoz” való visszatérés eszméje is egy reakciós utópia volt, mivel a létező társadalom – miután a kommunista uralom 40 éve alatt átalakuláson ment keresztül – a szociális és gazdasági fejlődés sokkal magasabb szintjén állt, mint az a társadalom, amelyhez visszatérni óhajtottak. Nem meglepő, hogy a restauráció folyamatának előrehaladásával egyre inkább nőtt a spontán ellenállás. A szülők nem akartak kötelező vallásos nevelést az iskolákban és az óvodákban. A nőket elkeserítette, hogy kísérletek történtek az abortuszhoz való joguk megnyirbálására vagy jogaik csorbítására a bonyolultabb válási ügyekben. Paradox módon, a Nyugat felé való politikai és gazdasági orientáció összekapcsolódott a társadalom életének demodernizációjával. A kommunizmus előtti időkben Kelet-Európa legtöbb országa feltétel nélkül függött gazdaságilag a Nyugattól. A múlthoz való visszatérés ideológiája a periferiális kapitalizmus restaurációját biztosította. Ez nagyonis megfelelt a transznacionális társulásoknak és a nyugati pénzügyi intézményeknek. Ami pedig a helyi eliteket illeti, a többségüknek egyszerűen nem volt más választása.

A neoliberalizmus kritikusai egységesen hibáztatták az új eliteket azért, hogy a társadalmat a tizenkilencedik századba akarták visszavezetni, és hogy egy olyan társadalmi rendszert akartak Kelet-Európába plántálni, amely rég letűnt a Nyugaton. Ha összehasonlítjuk azt a kapitalizmust, amely a kontinens keleti részén körvonalazódott, azzal a kapitalizmussal, amely az Európai Unióban uralkodott, nem volt nehéz erre a következtetésre jutni. “Az a társadalom, amely most bontakozik ki Oroszországban, távol áll a nagyon hatékony, szociálisan orientált piacgazdaságoktól” – állítja az Orosz Tudományos Akadémia egyik jelentése. “Ez inkább egy olyan társadalom, amely a tulajdonosok rétegének hipertrófiáján, a szervezett bűnözésen és a külföldi országoktól való függőségen alapul. Társadalmi-gazdasági szempontból nézve ez nem egy lépés előre, hanem azt jelenti, hogy az országot kétszáz évvel visszaveti a primitív, ‘vad’ kapitalizmus korszakába”.⁹ “Lengyelországban ma a tizenkilencedik századi vadkapitalizmus jellegzetességei kerültek felszínre” – írja Tadeusz Kowalik¹⁰ lengyel közgazdász.

A “vad”, “primitív” és “elmaradott” kapitalizmus gondolata Kelet-Európában jól jön mind a baloldaliaknak, mind a neoliberálisoknak. Az előbbiek számára lehetővé teszi, hogy finoman utaljanak a klasszikus marxista szövegekre, ezzel szemben az utóbbiak azzal tudnak érvelni, hogy idővel, a “civil társadalom” fejlődésével együtt a kelet-európai kapitalizmus is “civilizálódni” fog. Európában a “vadkapitalizmus” korszakában nem volt sem Nemzetközi Valuta Alap, sem fejlett tőzsdei spekulációs rendszer, sem transznacionális társulások. Az “elmaradott” és “vad” kelet-európai struktúrák bensőséges kapcsolatban állnak a “fejlett” és “civilizált” nyugatiakkal. Sőt, mi több, a nyugati kapitalizmus az 1990-es évektől egyáltalán nem egy “civilizáltabb” irányba tart. Másként szólva, az 1990-es években nem annyira a posztkommunista kapitalizmus “civilizálódott”, mint inkább a nyugati kapitalizmus vált “vaddá”. Az egyetlen különbség az, hogy a neoliberális politika Nyugaton összeakaszkodott a “civil társadalom” erős védekező soraival. A posztkommunista országokra viszont, ahol a “civil társadalom” gyenge volt, a neoliberális modellt egy “lovassági rohammal” rá tudták kényszeríteni, tehát sokkal gyorsabban és következetesebben. Minden propaganda ellenére, az 1989-es események egyáltalán nem jelentették a “civil társadalom” győzelmét az állam felett. A nyugati típusú politikai intézmények ugyan létrejöttek, de a nép részvétele a politikai életben – akárcsak korábban – minimális volt, és szinte semmi kapcsolat nem volt a demokratikus folyamatok és a döntéshozó mechanizmusok között.

A posztkommunista demokráciáról kiderült, hogy éppen olyan “alulfejlett” és “elmaradott”, mint a helyi kapitalizmus. De itt nem az a probléma, hogy hiányoznak a hagyományok vagy rövid az idő. Az alulfejlettségnek és elmaradottságnak ugyanaz a magyarázata: 1989 után Kelet-Európa társadalmai integrálódtak a kapitalista rendszerbe, a periféria szereplőiként. A Cseh Köztársaság és Szlovénia csakúgy, mint a német “új tartományok”, közelebb voltak a “centrumhoz”, mint Lengyelország és Románia, nem beszélve Oroszországról és Ukrajnáról. Még a legkivételezettebb országoknak sincs azonban esélyük arra, hogy gyorsan váljanak a Nyugat valódi részévé. A “kiválasztottak klubjának” bővítéséhez szükséges erőforrások egyszerűen nem léteznek. A Cseh Köztársaság vagy Szlovénia esetleges sikere új problémákat jelenthet Portugália vagy Görögország számára, amelyek klubtagsága ugyancsak ingatag.

A periferiális kapitalizmus más logika szerint fejlődik, mint a “centrum” országainak kapitalizmusa. A hírhedt tőkefelhalmozásról, amelyről azt feltételezik, hogy biztosítja a helyi vállalkozó osztály felemelkedését, kiderült, hogy lehetetlen, mivel a globa­lizált világgazdaság keretei között a befektetési források spontán újraelosztása folyamatosan a “centrum” javát szolgálja. Az évtized végére a korábbi kommunista blokk majdnem minden országa ugyanazzal a problémával szembesült, mint a fejlődő országok Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában – a befektetések hiányával.

Azt az elméletet, mely szerint a magántulajdon győzelme gyors befektetést hoz a független vállalkozók osztálya számára, szintén megcáfolta a tapasztalat. “A posztkommunista társadalmi struktúra legmegkülönböztetőbb jegye Kelet-Európában a tőkés osztály hiánya” – állítják szociológusok.¹¹ “Miután hat év eltelt gazdasági szabadságban – jegyzi meg meglepetten Dmitrij Galkov­szkij liberális író –, nem tehetünk mást, mint sétálhatunk Moszkva központjában fényes nappal egy lámpással a kezünkben, és azt kiálthatjuk: »Mutassatok nekem egy igazi kapitalistát!«”¹² Semmi okunk arra, hogy meglepődjünk ezen, hiszen az 1989 óta zajló átalakulásnak már kezdettől fogva ez volt a lényege. A nómenklatúra burzsoává vált, de nem vált kész burzsoáziává. Beleolvadt a kapitalista világrendszerbe, elfogadta a rendszer játékszabályait, de nem vetette le saját jellemző vonásait. A nómenklatúra és a technokrácia nemcsak a kapcsolatait és a hatalmat örökölte a “kommunista” rendszertől, de jelentős mértékben a hatalom módszereit is.

Liberális tudósok hasonlóságot találtak az itteni sógor-komaságon alapuló kapitalizmus és a délkelet-ázsiai országok “aberrációi”, sőt a Japánban fellelhető félfeudális üzleti struktúrák között. Utólagos éleslátással a piacgazdaságok összes hibáját csupán a “speciális helyi adottságokkal” próbálták magyarázni, jóllehet a periferiális kapitalizmus nem lehet más, mint “különböző” és “anomáliás”. Éppen a társadalom régi rendjéhez való nagyfokú ragaszkodás akadályozta meg a társadalmi robbanást, dacára a “reformfolyamattal” való tömeges elégedetlenségnek. A munkások függése a menedzsmenttől, a szociális jóléti ellátások maradványainak bürokratikus paternalizmussá alakítása és a politikai klientúra mind hatékony védelmül szolgáltak az osztályharc ellen.

A kommunista rendszer nem engedte meg az embereknek, hogy tudatára ébredjenek érdekeiknek, vagy hogy egyesüljenek azok megvédése érdekében. Az előző társadalomban az egyes állampolgárok csak fogyasztóként cselekedhettek önállóan, minden egyebet az állam szervezett meg számukra. Ez az, amiért 1989-ben emberek milliói oly hihetetlenül naivak voltak és oly könnyen ráálltak arra, hogy saját érdekeik ellenében manipulálják őket. A piac ezzel szemben arra kényszeríti az embereket, hogy tudatában legyenek saját érdekeiknek és annak, hogy ezek az érdekek hogyan ütköznek más emberek érdekeivel. A munkások felfedezik, hogy nemcsak fogyasztók, hanem bérbe vett alkalmazottak. A piac tapasztalata jelentős iskola az antikapitalista mozgalmak számára.

Egy ilyen helyzetben a periferiális kapitalizmus számára életbevágóan fontos, hogy fenntartsa a hagyományos kötelékeket, hogy megvédje a munkásokat a piac megrázkódtatásaitól és visszatartsa a vállalkozókat a munkásokkal való közvetlen összetűzésektől. Ezek a korporatív, patriarchális és korrupt hagyományos struktúrák azonban megakadályozzák azt, hogy egy dinamikusabb vállalkozói osztály alakuljon ki. Eltorlaszolják a modernizáció útját, még abban az ésszerű értelemben is, amennyiben a modernizáció valóban szükséges a nemzetközi pénztőke számára. A társadalom holtvágányra jut.

A helyi liberális ideológusok és a nyugati kommentátorok azt hangoztatják, hogy a társadalmat meg kell szabadítani a helyi “barbárságtól”, és ha majd ezt a kapitalizmust “megtisztították”, integrálódnia kell a “világ civilizációjával”. Pontosan ugyanígy hangoztatta Gorbacsov azt, hogy a szovjet rendszert meg kell “tisztítani” a bürokráciától és a tekintélyelvűségtől. A neoliberalizmus ideológiájának szavaival a kelet-európai kapitalizmus éppen olyan “deformált”, mint amilyen a “szocializmus” volt a peresztrojka ideológiájának szavaival.

Ez végeláthatatlan viták sorát váltja ki a “nyugatosítók” és az “anyaföldet” védők (azaz a nacionalisták) között lényegében a volt keleti blokk minden országában. De sem a “nyugati út” támogatói, sem a “megkülönböztetett identitás” bajnokai nem tudnak kiutat találni ebből a helyzetből. Mégcsak megélni sem tudnak egymás nélkül, mivel a “civilizált” és a “barbár” struktúrák szorosan összefonódtak.A periferiális kapitalizmus nem fogja modernizálni Kelet-Európát. Ezért aztán – a liberalizmus nyelvén szólva – bármilyen komoly kísérlet történik is a kapitalizmus “megtisztítására”, éppúgy bukásra van ítélve, mint Gorbacsov peresztrojkája. A korporatív és nómenklatúra struktúrák lerombolása lehetetlen a periferiális kapitalizmus alapjainak aláásása nélkül. Nem sikerülhet a nómenklatúra álburzsoáziát és a bűnöző klánokat “igazi” vállalkozókkal helyettesíteni anélkül, hogy ne vonnánk kétségbe éppen a magánvállalkozás és a “magántulajdon szentségének” elvét. Ez az, amiért csak a baloldal tudja megoldani a modernizáció kérdését Kelet-Európában és csak radikális burzsoá-ellenes rendszabályokkal. A 1990-es évek végén a régió egyetlen országa sem állt készen ilyen változásokra, és a baloldali pártok maguk is képtelenek voltak arra, hogy radikális erőként cselekedjenek. Ebből csak egyetlen következtetés adódik – új forradalmi megrázkódtatások hiányában a posztkommunista világ arra van ítélve, hogy azon az úton járjon, amelyet ma követ. Kelet-Európa legtöbb országában a baloldaliak “nyugatosítók” lettek (ez talán az egyetlen, amiben különböznek a jobboldaliaktól), míg Oroszországban, amely mély nemzeti megaláztatást élt át, a Kommunista Párt a szlavofilizmus felé fordult. A baloldali pártok azonban egyik esetben sem a tömegekre, nem a dolgozók többségére akarnak támaszkodni, hanem a helyi elitek egyes csoportjaira. A baloldal gyakorlatilag a neoliberális rendszer részévé vált, nem tud és nem akar úgy cselekedni, hogy kifejezze a tömegek tiltakozását. Ez a régió népeit új áldozatokra és kétségbeesésre fogja ítélni. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a politikai demokrácia hanyatlása. Ennek már az összes tünete megfigyelhető. A gyakorlatban a valódi döntéshozatal már távol áll a demokratikus eljárásmódoktól, miközben az állami intézmények egyre inkább tekintélyelvűvé válnak és nacionalista mozgalmak ütik fel a fejüket a “mélyből”.

A rendszerrel szembeni ellenállás nő. A munkásosztály egyes elemei a baloldali mozgalmak lehetséges bázisává válnak, miután meg- és kijárták a piac iskoláját, bár ez a bázis összehasonlíthatatlanul kisebb, mint azt az ortodox marxisták feltételezték. A kommunista rendszer elutasítása után Kelet-Európa megint ugyanazokkal a problémákkal néz szembe, amelyek a huszadik század eleje óta kínozták. A modernizáció és a függetlenség kérdései, amelyekkel sem a liberálisok, sem a nacionalisták nem tudtak megbirkózni, ismét napirendre kerültek.

Ebben a helyzetben a baloldalnak az a kötelessége, hogy saját tervvel álljon elő. Ennek a tervnek nemzetinek kell lennie, de ugyanakkor következetesen nacionalizmus-ellenesnek. Annyiban kell nemzetinek lennie, amennyiben elkötelezett amellett, hogy saját országa érdekei elsőbbséget élveznek a fejlődésben; meg kell mutatnia, miként kell legyőzni a függőséget a Nyugattól és hogyan kell a gazdaságot az ország saját érdekeinek szolgálatába állítani. Ennek a tervnek nacionalizmus ellenesnek kell lennie, mert a nacionalizmus a helyi elitek ideológiája, akik abban érdekeltek, hogy megőrizzék privilégiumaikat, és ezért abban is, hogy fenntartsák a periferiális kapitalizmust. A nemzeti érdekeket az elitek érdekeinek ellensúlyaként kell beállítani. A helyi elitek lényegüket tekintve nemzetellenesek, mivel népellenesek. Nacionalista retorikájuk csak elleplezi azt, hogy naponta kirabolják a tömegeket. Sem a nemzetközi, sem a helyi tőke nem tudja teljesíteni a társadalmi és a technológiai modernizáció feladatát, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek a feladatok még a napirendjén sem szerepelnek. Még kevésbé képesek arra, hogy a radikális változáshoz szükséges erőforrásokat mobilizálják. A nemzeti fejlődés bármely tervezete azt igényli, hogy az államnak mint fő befektetőnek a szerepe drámai módon növekedjék. Ez azt jelenti, hogy a privatizációt előbb-utóbb egy olyan politikának kell felváltania, amely bővíti a társadalmi szektort. A modern világban lehetetlen egyedül hadat üzenni a nemzeti függetlenségért. Kelet-Európa népei több ízben megmutatták szolidaritásukat, amikor megvédték jogaikat a szovjet “nagy testvérrel” szemben. A szolidaritás még inkább szükséges akkor, amikor a moszkvai “nagy testvér” helyét valaki Washingtonból vagy Brüsszelből tölti be.

Az Európai Unióval való integráció a kelet-európai fogyasztó utolsó reményét és utolsó nagy illúzióját reprezentálja. Ezek a remények nem fognak valóra válni, sem azok számára, akik kívül maradnak az Unión, sem azok számára, akiket befogadnak. Az előbbiek semmit nem fognak kapni, míg az utóbbiak ismét olyan dolgokat fognak kapni, amiket nem vártak. A politikai ciklus eléri csúcspontját. A “gazdagok klubjába” való integrálódásról szóló álmokat fel fogja váltani annak belátása, hogy az embernek meg kell védenie saját érdekeit. A fogyasztónak állampolgárrá és proletárrá kell válnia.

Kelet-Európában nem létezik egyetlen homogén munkásosztály a hagyományos marxista értelemben. Lényegében sehol sem létezik ilyen. A periferiális kapitalizmus körülményei között a baloldali mozgalom nem “osztálymozgalomként”, hanem “népmozgalomként” bontakozik ki. Ugyanakkor azonban még az olyan elemi követelések is, mint a bérek azonnali kifizetése vagy a szénbányászat megtartása, megkérdőjelezik a rendszer létét. Ezeket az igényeket mindaddig nem lehet kielégíteni, amíg az egész gazdasági kapcsolatrendszer, beleértve a Nyugattal és az IMF-fel való kapcsolatot, nem megy át radikális változásokon.

A régi problémákhoz való visszatérés elkerülhetetlenül magával hozza a kísértést, hogy megismételjük a régi megoldásokat. Azt jelenti-e ez, hogy Kelet-Európában vagy legalábbis néhány országában lehetséges annak a kommunista rendszernek az újjáéledése, amely 1989-ben összeomlott? Vannak emberek, akik erről álmodoznak, míg mások félnek ettől. De nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Dacára azoknak a párhuzamoknak, amelyek a század vége és eleje között fellelhetők, van egy alapvető különbség e között a két időszak között. A Szovjetunió évei nem teltek el hiába. A társadalom sokkal műveltebb, fejlettebb és összetettebb lett. Éppen ez az oka annak, hogy olyan gyengék azok az ortodox kommunista csoportocskák, amelyek az 1920-as évek formulái szerint próbálnak meg élni.

A baloldal előtt az a feladat áll, hogy okuljon a szovjet kommunizmus történelméből és a Harmadik Világ nemzeti fejlődésének tapasztalataiból is. Ebben az esetben nem az a probléma, hogy mennyire voltak “szocialisták” ezek a modellek. Az a lényeges, hogy mindkettő a periferiális kapitalizmus alternatívájaként emelkedett ki. Mindkettő vereséget szenvedett. Kelet-Európa országai visszatértek a kapitalista világrendszerhez, míg a Harmadik Világ államai soha nem törtek ki belőle. Mind a szovjet modell, mind a Harmadik Világ nemzeti mozgalmai felgyorsították a fejlődést azon az áron, hogy megtagadták a demokráciát. Végső elemzésben bukásuk döntő oka az volt, hogy figyelmen kívül hagyták az emberi jogokat és a személyes szabadságot. A bukás nem azért következett be, mert 1989-ben emberek milliói hirtelen elkezdték követelni a szabadságot (valójában sokan még azt sem tudták, mi az), hanem mert egy olyan társadalom, amelyik nem szabad, nem tudja mozgósítani innovatív potenciálját és nem tud sikeresen ellenállni a kapitalizmus offenzív propagandájának és fogyasztói vonzerejének.

Az 1990-es évek végére világossá vált, hogy a politikai felszabadulás egyszerűen mellékterméke volt a kommunista rezsimek válságának. A periferiális kapitalizmus hosszú távon összeegyeztethetetlen a demokráciával. A baloldal újraéledése Kelet-Európában (és a világ egészén) végső soron attól függ, hogy a baloldaliaknak milyen mértékben sikerül a vezető demokratikus és innovatív erővé válniuk. Valóra fog-e válni a felszabadulás új terve? Csak abban az esetben, ha olyan átfogóbb globális változások részévé válik, amelyek végül is a kapitalista világrendszer eltörléséhez és egy igazságosabb világrenddel való felváltásához vezetnek. Nekünk, Kelet-Európa polgáraiként nincs különleges sorsunk. A fogyasztói paradicsom illúzió volt, de a harc a szabadságért és az igazságosságért csak most kezdődik.

(Fordította: Pach Éva)

Jegyzetek

1 Andor László: A magyarországi baloldal és az euro-atlanti integráció, ESZMÉLET, szerk.: Krausz Tamás (Budapest, 1997), p.202.

2 Petr Uhl: Attitudes to EU Membership in the Czech Republic, (Az EU-tagsághoz való viszony a Cseh Köztársaságban) Labour Focus on Eastern Europe, (Spring 1998, no. 9.), p. 19.

3 Svetlana Glinkina, Opit ekonomicseszkih preobrazovanij v sztranah Centralnoj i Vosztocsnoj Jevropi. (A gazdasági átalakulás tapasztalatai Kelet-Közép-Európa országaiban), Al’ternativi (1998, no.3) p.776.

4 Sergej Glazjev: Ekonomika i politika: epizodi bor’bi (Gazdaság és politika: a harc epizódjai) (Moszkva, Gnozis, 1994) p.87.

5 lásd Svetlana Glinkina, op. cit, pp. 67-77.

6 lásd Jurij Buzdugan, Social-demokraticsnij vibir (A szociáldemokrata választás) (Kijev, 1998, kézirat) p. 22.

7 Sergej Glazjev op. cit., p. 22.

8 Vladimir Filatov: Ili razumnaja «csrezvycsiajka» ili Barkashov i Anpilov so svojej economikoj (Vagy mi vetünk be ésszerű kényszerrendszabályokat vagy Barkasov és Anpilov jön a gazdaságpolitikájával), Vek (1999, no. 1) p. 6, lásd még: Alekszandr Privalov: Soblazn tridtcatih godov (A harmincas évek), Izvesztyija (12. 02. 1999.) p. 2.

9 Idézi Roy Medvegyev: Kapitalizm v Rosszii? (Kapitalizmus Oroszországban?) Moszkva, Prava Cheloveka, 1998, p. 125.

10 Tadeusz Kowalik: August – A Bourgeois Epigone Revolution (Augusztus – Egy burzsoá-epigon forradalom), Labour Focus on Eastern Europe, (Summer 1997, no. 57.) p. 51.

11 Gil Ezal, Iván Szelényi, Eleanor Townsley: The Theory of Post-Communist Managerialism (A posztkommunista menedzserség elmélete), New Left Review (March-April 1997, no. 222.) p. 60.

12 idézi R. Medvegyev, op. cit. p. 249.

A nemrég Budapesten járt amerikai tudós a világrendszer-elmélet keretei közé ágyazva vizsgálja a Haider-jelenséget, az újfasizmus fellendülését Közép-Európában. Elemzése arra is felhívja a figyelmet, hogy a rasszizmus elleni küzdelem is oszthatatlan: nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

“Az égre!…Szemed, vén

Tengerész,

mily ördögi fényű, riadt..!

mért oly feketén…?!” –,

Nyilammal én

lelõttem a szent madarat!”

Samuel Taylor Coleridge: Rege a vén tengerészről, I. 79-82. (Szabó Lőrinc ford.)

 

Coleridge költeményében a vihar kietlen tájra sodor egy hajót. A tengerészek egyetlen vigasza egy albatrosz, mely megosztja velük élelmét. De Coleridge tengerésze megmagyarázhatatlan okból – lehet, hogy puszta gőgből – lelövi a madarat. Emiatt a hajó minden utasának szenvednie kell. Az istenek megbüntetik a gonosz cselekedetet. A többi tengerész a madarat elpusztító hajós nyakába akasztja az albatroszt. Az albatrosz, a barátság szimbóluma most a bűn és a szégyen szimbóluma lesz. Az utazás egyetlen túlélője ez a tengerész. És egész hátralévő életét kitölti az, hogy szembe kell néznie tette következményeivel. Az élő albatrosz az a másik énünk, amely idegen, távoli tájakon segítségünkre siet. A halott albatrosz, mely nyakunkban lóg, dölyfünk: rasszizmusunk hagyatéka. Nincs nyugtunk tőle, foglyai vagyunk.

Jó egy évvel ezelőtt felkértek, hogy Bécsben tartsak előadást A társadalomtudomány az átmenet korszakában címmel. Előadásom egy sorozatba illeszkedett volna bele, melynek összefoglaló címe a következő volt: Von der Notwendikeit des Überflüssigen – Sozialwissenschaften und Gesellschaft. A felkérést boldogan elfogadtam. Azt hittem, abba a Bécsbe jövök, mely olyan ragyogó szerepet játszott a világ társadalomtudományának megteremtésében különösen 1870–1930 között, a Traum und Wirklichkeit korszakában. Bécsben élt Sigmund Freud is – én őt tartom a huszadik századi társadalomtudomány legjelentősebb alakjának. Bécs legalábbis addig otthont adott neki, amíg élete alkonyán a nácik arra nem kényszerítették, hogy Londonba meneküljön. Élete egy fontos szakaszában Bécsben élt Joseph Alois Schumpeter és Polányi Károly is. E két, politikailag oly nagy mértékben szembenálló figura szerintem a huszadik század két legjelentősebb gondolkodója a politikai közgazdaságtan terén, ám mindkettőt háttérbe szorították és jelentőségüket sem ismerték fel. És Bécs volt tanárom, Paul Lazarsfeld otthona is, akinek úttörő jelentőségű, a politikára irányuló kutatásai és módszertani újításai az Arbeitlösen von Marienthal című művével kezdődtek – e tanulmánynak társszerzője volt Marie Jahoda és Hans Zeisel. Szóval, ebbe a Bécsbe készültem én előadást tartani.

S aztán ránk szakadt a legutóbbi ausztriai választások korántsem magától értetődő eredménye s ennek következménye, az FPÖ (Szabadságpárt) – a Freiheitliche Partei Österreichs – kormányzati szerepe. Az Európai Unió többi állama nyomatékosan elutasította ezt a rendszerváltozást, és mindennemű kétoldalú kapcsolatot felfüggesztett Ausztriával. Újra el kellett hát döntenem, hogy jövök-e, s még mindig haboztam. Ha ma itt vagyok, annak két oka van. Először is, szerettem volna kifejezni szolidaritásomat a másik Ausztriával, mely feltűnően mutatja jelenlétét az új kormány beiktatása óta. A másik és talán az elsőnél jóval fontosabb oka jelenlétemnek az, hogy mint társadalomtudós, magamra vállaljam a felelősségből rám eső részt. Mi együtt nyilaztuk halálra az albatroszt. Mindannyiunk nyakában ott lóg. S mindannyiunknak lelki és szellemi küzdelmet kell vívnunk egy új, másfajta történelmi rendszer újjáalakítása, megteremtése érdekében; ez az új rendszer majd maga mögött hagyja a rasszizmust, ami modern világunkat oly mélyen és oly gonoszul irányítja. Ezért új címet adtam előadásomnak: “A rasszista albatrosz: a társadalomtudomány, Jörg Haider és a Wiederstand”.

Ha a tényeket nézzük, s csak arra vagyunk kíváncsiak, mi történt Ausztriában, akkor a felszínen minden nagyon egyszerűnek látszik. Hosszú ideig két nagy és meghatározó párt gyakorolta a hatalmat Ausztriában, az egyik az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ), a másik pedig az Osztrák Néppárt (ÖVP). Az egyik balközép, a másik jobbközép és kereszténydemokrata beállítódású volt. Kezdetben elsöprő közös választói támogatottságuk az 1990-es években folyamatosan csökkent. Aztán az 1999-es választásokon az FPÖ első ízben – igaz, csak néhány száz szavazattal, de – megelőzte az ÖVP-t, amely így második lett. A két, korábban meghatározó jelentőségű párt között ezután folytatott tárgyalások a nemzeti koalíciós kormány létrehozásáról nem jártak eredménnyel, az ÖVP pedig az FPÖ-t kérte fel partnerének. Az ÖVP ezen döntése nagyon sok osztrákot, többek között Klestil elnököt is mélységesen felháborította. De az ÖVP kitartott, és a kormány megalakult.

A döntés a többi EU-állam politikai vezetőjét is felháborította, vagy inkább meglepte. Együttesen úgy határoztak, hogy felfüggesztik kétoldalú kapcsolataikat Ausztriával, és az EU azóta is kitart ezen álláspontja mellett, bár akadnak néhányan, akik kétségbe vonják a döntés bölcsességét. Az EU magatartását viszont sok osztrák elítélte, és nemcsak azok, akik támogatták a jelenlegi kormánykoalíció megalakítását, hanem ellenzékiek is. ők azt hangsúlyozták, hogy az EU eltúlozza azokat a veszélyeket, melyek az FPÖ kormányzati szerepéből következhetnek. “Haider nem Hitler” – mondták nézeteik alátámasztására. Mások azzal érveltek, hogy Haiderhez hasonló politikusok minden EU-tagállamban vannak, sőt bizonyos mértékig a kormányok munkájában is részt vesznek. Ezért tehát – mondták az EU-lépés bírálói – álszent volt az EU döntése. Végül pedig néhány osztrák (és más európai is) azt állította, hogy az EU részéről az lett volna a helyes lépés, ha várakozó álláspontra helyezkedik, és akkor – és csakis akkor – marasztalja el az új kormányt, ha az arra ténylegesen alkalmat ad. Közben Ausztriában is elindult a Wiederstand, mely azóta is folytatódik.

Elemzésem tárgya most nem az FPÖ-nek mint pártnak és nézeteinek vizsgálata, hanem az EU kemény ellenállásának vizsgálata az FPÖ kormányzati szerepével szemben, illetve az osztrák ellenzéki reakciók és a Wiederstand okainak kutatása. A hatást és az ellenhatást egyaránt csak akkor érthetjük meg, ha elemzésünket Ausztriánál szélesebb körre, a világrendszer egészére, ennek valóságára terjesztjük ki, és számba vesszük, mit mondtak a társadalomtudomány művelői ezekről a viszonyokról. Ennek érdekében azt javasolom, hogy ezt a szélesebb kontextust négy időkeretben tekintsük át, melyek a következők: a modern világrendszer 1989 óta, a modern világrendszer 1945 óta, a modern világrendszer 1492 óta, illetve a modern világrendszer 2000 után. Ezek persze szimbolikus dátumok, de ebben az esetben a szimbólumoknak nagy a jelentőségük. Lehetővé teszik, hogy egyszerre vizsgáljuk a valóságot és a valóságról alkotott képzeteket. Remélem, ezzel sikerül együttérzésemet érzékeltetnem az osztrák Wiederstanddal, és egyúttal szeretném mint társadalomtudós a saját morális és intellektuális felelősségemet is megfogalmazni.

1. A világrendszer 1989 óta

1989-ben összeomlott az ún. szocialista tömb. Közép-Kelet-Európa országai, melyek a Brezsnyev-doktrína (pontosabban a jaltai egyezmény) szellemében a szovjet övezetbe tartoztak, most látványosan kinyilvánították politikai autonómiájukat a Szovjetunióval szemben, és mindegyik ország megkezdte a rendszer lebontását. Két év sem telt el, és széthullott a Szovjetunió Kommunista Pártja is, sőt, maga a Szovjetunió is tizenöt önálló államra esett szét. Ha a kommunista államok történelme Kelet-Ázsiában és Kubában különbözött is az európai országokétól, ennek csekély hatása volt ahhoz képest, amilyen következményeket a kelet-európai események a világrendszer geopolitikai állapotára gyakoroltak.

1989 óta a világ figyelme jórészt a volt kommunista országokra összpontosult. A társadalomtudomány művelői végeláthatatlan konferenciákon elemezték az átmenet jellemzőit, így egy idő óta már létezik a “tranzitológia” tudománya. Eközben a korábban a Jugoszláv Szövetségi Köztársasághoz tartozó területeken és a Szovjetunió kaukázusi régióiban számtalan piszkos polgárháború dúlt, melyek nagy többségében aktív szerepet játszottak az idegen hatalmak. Ezeket a konfliktusokat, melyeket a hosszú ideje tartó etnikai szembenállás eredményezett, sok tudós az “etnikai tisztogatás” fogalmával írta le. Még azokban az országokban is, amelyek elkerülték a súlyos belső összecsapásokat (mint például a Cseh Köztársaság, Magyarország vagy a balti államok), felvillantak a láthatólag újraéledő etnikai feszültségek szikrái. Ezzel egyidejűleg Afrika vagy Indonézia (hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsük) számos pontján országos vagy helyi polgárháborúk robbantak ki.

A páneurópai világban (ezalatt Nyugat-Európa, valamint Észak-Amerika és Ausztrália értendő, de Közép-Kelet-Európa nem) a polgárháborúk elemzésekor a tudósok főképpen arra koncentráltak, hogy a volt kommunista tömb országai esetében a civil társadalom gyengeségét és az emberi jogok érvényesítésének történelmi mellőzését hangsúlyozták. Aki a nyugat-európai sajtót rendszeresen olvassa, elkerülhetetlenül felfigyel arra, hogy a volt kommunista területekkel kapcsolatban gyakorlatilag egyetlen “problémára” szűkült a Nyugat érdeklődése. A problémát de facto úgy határozták meg, mint a páneurópai világra jellemző modernitáshoz mért kelet-európai elmaradottságot.

Közben pedig legalább ennyire feltűnő, milyen mértékben hanyagolták el – a sajtóban, a politikában, de legfőképpen a társadalomtudományokban – annak vizsgálatát, hogyan változott meg 1989 óta maga a páneurópai világ. Azok a politikai rendszerek, amelyek nemzeti logikájukat arra a tényre alapozták, hogy a “hidegháború” résztvevői, most egyszeriben azt tapasztalták, hogy a negyven év alatt kialakult struktúrák értelmüket vesztették mind a szavazók, mind a politikusok számára. Miért kellene fennmaradnia Olaszországban a kereszténydemokrácia állandó többségére épített pentapartiti (illetve a tangentopoli) rendszerének, ha véget ért a hidegháború? Mi tartotta volna egyben Franciaországban a gaullista pártot, Németországban pedig a kereszténydemokrata uniót? Vajon miért ragaszkodna az Egyesült Államok Republikánus Pártja a “kétoldalú külpolitika” kívánalmaihoz? S mi az önkép összeomlásának eredménye? A páneurópai világ meghatározó konzervatív pártjai egyre veszítenek erejükből, ízekre szaggatják őket a gazdasági liberalizmust hirdető új szélsőségesek és az inkább szociális érzékű konzervativizmus közti ellentétek; az lett a kérdés, vajon olyan politika formálódjon-e, mely az állampolgárok megrokkant erkölcsiségének feljavítását várja az államtól, vagy pedig a paternalista alapú szociális biztonsági hálót újrafoltozó államot vágyja vissza. És e frakciók mögött olyan szavazók és támogatók állnak, akik attól tartanak, hogy a nagy zűrzavarban megszerzett társadalmi pozícióikat és jövedelmüket alapvető veszély fenyegeti.

De vessünk csak egy pillantást a balközép pártokra, amelyek többsége szociáldemokratának nevezi magát! Ezek a pártok is bajban vannak. A kommunizmus összeomlása valójában csak betetőzte az egyre fokozódó kiábrándulást, mely a régi baloldal mindhárom megjelenési formáját érintette: a kiábrándulás egyaránt vonatkozott a kommunista pártokra, a szociáldemokrata pártokra és a nemzeti felszabadítási mozgalmakra. A kiábrándulás tragikus kezdetét 1968 világforradalma jelentette. A kiábrándulást nem éppen paradox módon a fentebb említett mozgalmak sikereinek következményei okozták, nevezetesen az, hogy e mozgalmak világszerte megszerezték a kormányzati hatalmat. Mikor ugyanis hatalomra kerültek, cseppet sem mutattak elegendő erőt történelmi ígéreteik beváltására, holott korábban azt állították, ha megszereznék az államhatalmat, akkor új társadalmat építenének, azaz a társadalmat lényegileg egalitariánusabbá, demokratikusabbá formálnák.

A hagyományos baloldal Nyugat-Európában elsődlegesen a szociáldemokráciát jelentette. És 1968, de még inkább 1989 óta az történt, hogy az emberek mint pis aller szavazhatnak ezekre a pártokra, de senki sem kerekedik táncra az utcákon, ha e pártok győzelmet aratnak. Senki nem várja tőlük, hogy forradalmat vigyenek véghez – még békés formában sem. De mind között legkiábrándultabbak saját vezetőik, akik a Der Mitte centrista nyelvezetét beszélhetik csak. E baloldali pártokból való kiábrándulás együtt járt az állami struktúráktól való eltávolodással is. Korábban polgáraik tolerálták az államokat, sőt néha egyenesen a társadalmi átalakulás lehetőségét is az államtól várták. Most viszont egyre inkább a korrupció, a fölösleges erőszak megtestesítőjének tekintik, mely nem a polgárok javát szolgálja, hanem terhet jelent.

Ebből a leírásból világosan kitűnik, hogy Ausztria az általános páneurópai folyamatoknak csak egyik pontja. Miért volna szükség nemzeti koalícióra a posztkommunista korszakban? De miért is kellene egyáltalán olyan pártokra szavazni, amelyek elsődlegesen a Proporz kérdésével foglalkoznak? Ebben a kontextusban kell szemlélnünk azt a tényt, hogy 1999. október 3-án az FPÖ 26,9%-ot szerzett a választásokon. Kétségtelen, hogy 1945 óta ez a legmagasabb szavazati arány, melyet egy szélsőjobb párt Európában elnyert. 1995-ben Le Pen Nemzeti Frontja 15,1%-ot kapott Franciaországban, s már az is sokkolta a közvéleményt. Akkor azonban a két fő konzervatív párt kitartott amellett, hogy semmiképpen sem kér a Nemzeti Front támogatásából. Aztán 1998-ban, amikor a helyi választásokon az eredmények alapján sok körzetben a konzervatív pártok csak a Nemzeti Front szavazataival együtt alkothattak volna többséget, öt körzeti vezető figyelmen kívül hagyta ezt az országos hatáskörű döntést, és elfogadták a NF támogatását a helyi kormányzatok megalakításában. Ezeket a helyi vezetőket azonban nyomban kizárták a két fő konzervatív nemzeti pártból, az RPR-ből és az UDR-ből. Másrészt viszont Olaszországban Berlusconi kormányt alakíthatott Fini és az Alianza Nationale támogatásával – ez a párt gyakorlatilag olyan, mint Haider pártja, azzal a csekély különbséggel, hogy Fini a választások előtt hangsúlyosan megtagadta neofasiszta múltját.

Miért helyezkedett akkor az EU olyan hajthatatlan álláspontra – amint jónéhány osztrák felveti – éppen az Ausztriában történtekkel kapcsolatban? A válasz valóban nagyon egyszerű. Az EU országai mind attól tartanak, hogy mivel saját államaik gyakorlatilag semmiben sem különböznek Ausztriától, hamarosan hasonló helyzetben találják magukat, és választópolgáraik csábítónak találhatják az ÖVP által választott utat. Saját maguktól való félelmeik váltották ki erőteljes ellenreakciójukat. Ugyanakkor az osztrákok tiltakozása az EU álláspontjával szemben csak értetlenségükkel magyarázható: nem akarták megérteni, hogy Ausztria valóban átlépte azt a határt, amelyet Nyugat-Európa maga állított fel – nem 1999-ben, hanem 1945-ben. Hadd magyarázzam meg egészen világosan álláspontomat! Egyetértek az EU döntésével, az Ausztriával meglévő kétoldalú kapcsolatok felfüggesztésével. Meggyőződésem, ha ezt nem teszik meg, akkor valóban hátára kaphat minket egy olyan ideológiai dagály, amely darabokra szaggatja, szigetekké tördeli Nyugat-Európát. De az is igaz, hogy az EU döntése mögött jó adag képmutatás, pontosabban önáltatás húzódik meg. Hogy mi ennek az oka, ahhoz nem elég, ha a világrendszer 1989 óta zajló történéseit vizsgáljuk, hanem vissza kell lépnünk 1945-ig.

De mielőtt ezt tenném, hadd szóljak még a világ társadalomtudományának 1989-cel kezdődött fejezetéről. Ez egyszerűen siralmas. Mindenki – gyakorlatilag a politikai meggyőződésétől is függetlenül – csak és kizárólag a globalizációról beszél, mintha e fogalom nem lenne több tűnékeny retorikai eszköznél abban a folytonos küzdelemben, amelyet a kapitalista világrendszer vív a határokat nem ismerő terjeszkedés érdekében. Az egész csak porhintés. Akárcsak a vég nélküli siránkozás az etnikai feszültségekről – bár ebben nemcsak a társadalomtudomány művelői, hanem az emberjogi aktivisták is ludasak. Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy az etnikai konfliktusok ne volnának rémítő és szörnyű valóságunk részei, hanem arról, hogy ez a probléma hangsúlyozottan nem csak és kizárólag a kevésbé szerencsés, a kevésbé bölcs, a kevésbé civilizált népeket érinti. A jelenség teljesen normális következménye világrendszerünk egyre mélyülő és növekvő egyenlőtlenségeinek, és hatástalan vele szemben az erkölcsi intelem, illetve az, ha a tiszták és fejlettek úgymond beavatkoznak a tisztátalanok és az elmaradottak által ellenőrzött területek életébe. A világ társadalomtudománya nem kínál nekünk hasznavehető elemzési módszereket ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik a világrendszerben 1989 óta, és ezért ahhoz sincsenek eszközeink, hogy a mai osztrák valóságot megértsük.

2. A világrendszer 1945 óta

1945-ben véget ért a nácizmus uralma, vége szakadt szörnyű rémtetteinek is. Az antiszemitizmust nem Hitler, de még csak nem is a németek találták ki. Az antiszemitizmus az európai világ mélységes rasszizmusának már hosszú ideje legfontosabb megjelenési formája volt, modern változata pedig legalább egy évszázada már népbetegség volt Európa-szerte. Ha valaki ebből a szempontból veti össze az 1900-as Párizst és Berlint, akkor azt tapasztalja, hogy a helyzet Berlinben semmivel sem rosszabb. Az aktív antiszemitizmus mindenhol jelen volt – a II. világháború alatt is, sőt, az Egyesült Államokban is.

De hát miért váltott ki – legalábbis 1945 után – szerte a világon olyan nagy felháborodást a nácizmus? A válasz követelő szükségesség, nem kerülhető meg. A felháborodást az Endlösung eredményezte. Igaz, hogy 1945 előtt a páneurópai világban gyakorlatilag mindenki nyíltan és önfeledten antiszemita volt, de azt senki sem akarta, hogy ezek az érzelmek az Endlözungig fajuljanak. Hitler végső megoldása nem egyezett a rasszizmusnak a kapitalista világgazdaságban betöltendő, eredeti szerepével. A rasszizmus célja ugyanis nem az, hogy egyes embercsoportokat kirekesszen, még kevésbé az, hogy elpusztítsa őket. A rasszizmusnak az a funkciója, hogy mindenkit a rendszeren belül tartson, de egyeseket Untermenschsé minősítsen, vagyis gazdaságilag kizsákmányolhatónak, politikailag pedig bűnbaknak tehesse meg őket. A nácizmus azt a bűnt követette el, amit a franciák dérapage-nak neveznek – vagyis elvesztette a mértéket, túllépte a határokat. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak a szellem kiszabadult a palackból.

Az embernek illett rasszistának lennie, de az Endlösungnál tudnia kellett a határt. Mindig is kifinomult játszma volt ez, bár kétségtelenül volt már korábban is déparage – de soha nem ilyen mértékű, a világrendszernek ilyen központi arénájában –, és soha, soha nem ennyire szemmel láthatóan. 1945-ben a náci koncentrációs táborokat felszabadító szövetséges csapatok katonái egyénileg valóban mélyen meg voltak rendülve. A páneurópai világnak mint közösségnek meg kellett találnia a módját annak, hogyan tudja a szellemet visszaparancsolni a palackba. Ezt folyamatosan, a rasszizmus nyilvános használatának betiltásával, mindenekelőtt az antiszemitizmus visszaszorításával érték el. Így vált az antiszemitizmus tabu-nyelvvé.

A társadalomtudósok belementek a játékba. 1945 után egyik könyvet írták a másik után a faji gondolat értelmetlenségéről¹, arról, hogy nem léteznek olyan kimutatható különbségek a társadalmi csoportok között, amelyek genetikai sajátosságokkal magyarázhatók. A holocaust emlékezete beépült az iskolai tananyagba. A németek kezdetben kissé vonakodva, de végül bizonyos erkölcsi bátorságot is tanúsítva megpróbálták bűnösségüket elemezni, és ezzel a szégyen súlyát enyhíteni. És 1989 után kétségtelenül vonakodva bár, de a tisztázásban csatlakoztak hozzá a páneurópai világ többi országai. Franciaország és Hollandia kezdte beismerni saját bűnrészességét abban, hogy hagyta, hogy a déparage megeshessen, illetve, hogy voltak állampolgárai, akik aktívan is részt vettek a folyamatban. Az EU erőteljes, Haider-ellenes fellépésének egyik oka az, hogy Ausztria mint állam mind a mai napig adós bűnrészességének beismerésével, sőt, kitart amellett, hogy alapvetően maga is áldozat volt. Lehet, hogy az osztrákok többsége nem akarta az Anschlusst, bár ez eléggé nehezen hihető, ha az ember megnézi a korabeli híradófelvételeket, amelyek a Bécsbe bevonuló nácikat üdvözlő osztrákokat mutatják. Ám annak sokkal nagyobb a jelentősége, hogy az Anschluss utáni Ausztriában a zsidókat és a cigányokat kivéve mindenki németnek minősült, és a többséget ez iszonyú büszkeséggel töltötte el.

Az a felismerés, hogy a II. világháború a rasszizmust teljesen lejáratta, két lényeges következménnyel járt az 1945 utáni páneurópai világban. Először is, ezek az országok minden alkalmat megragadtak nemzeti erényeik hangsúlyozására, annak megmutatására, hogy mint integratív nemzetek ők nem alacsonyodtak le a rasszizmus szintjére, és hogy a szabadság terréniumai lévén gyökeresen különböznek “az ördög birodalmától”, a Szovjetuniótól; a Szovjetunióban uralkodó faji megkülönböztetés tehát a nyugati propaganda kedvenc témája lett. Mindenféle társadalmi és politikai döntés ebből a kísérletből fakadt: az Egyesült Államokban 1954-ben a Legfelsőbb Bíróság törvényben ítélte el a faji megkülönböztetést; ezzel magyarázható a páneurópai világ minden országának Izrael-barát politikája; sőt, még a nyugati keresztény világban az ökumenikus szemlélet feltámasztása is erre vezethető vissza (akárcsak annak az eszmének a hangsúlyozása, hogy létezik közös zsidó-keresztény örökség).

Másodszor, ezzel együtt és legalább ennyire szükségszerűen mégis helyre kellett állítani az “egészséges” rasszizmus eredeti szerepét annak érdekében, hogy az embereket fogva tarthassa a rendszer – de Untermenschekként. Ha a zsidókat már nem lehetett rabszolgákként kezelni és a katolikusok sem voltak erre alkalmasak a protestáns országokban, akkor valahol távolabb kellett ezeket az embereket megtalálni. Az 1945 utáni korszakban – legalábbis eleinte – hihetetlen gazdasági fellendülés zajlott, s ezzel egyidejűleg a páneurópai világban radikálisan csökkent a születések száma. Ennek a világnak több munkáskézre lett volna szüksége, mint bármikor azelőtt, ehelyett egyre kevesebb gyerek született. Ezzel vette kezdetét az a periódus, amelyet a németek finoman Gastarbeitern-korszaknak neveznek.

Kikből is verbuválódott ez a vendégmunkások hada? Mediterrán emberek mentek el dolgozni a nem mediterrán országokba, latin-amerikaiak és ázsiaiak vándoroltak Észak-Amerikába és Nyugat-Európába, fekete afrikaiak és dél-ázsiaiak bukkantak fel Európában. És 1989-től a volt szocialista országokból egyre többen mennek Nyugat-Európába. Ezek az emberek mind azért hagyták el szülőföldjüket, mert el akartak menni, mert Nyugat-Európában munkát tudtak találni, és persze a páneurópai országoknak égető szükségük volt az ő munkaerejükre ahhoz, hogy prosperálhassanak. Ugyanakkor azonban szinte kivétel nélkül a társadalmi piramis legalján kaptak csak helyet – gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt.

Amikor a világgazdaság az 1970-es években a hosszú Kondratyev-ciklus B-szakaszába lépett, és 1945 óta első ízben növekedni kezdett a munkanélküliség, kézenfekvően a vendégmunkások lettek a bűnbakok. A szélsőjobb erői, amelyek 1945 óta abszolút törvényen kívüliek és marginálisak voltak, hirtelen újra lábra kaptak, gyakorta a vezető konzervatív pártokon belül vagy önálló struktúrákként újjáéledtek (s ez utóbbi esetben nemcsak a konzervatív pártok támogatására számíthattak, hanem nagyon sok esetben a balközép munkáspártokéira is). Az 1990-es évekre ezek a pártok láthatóan megerősödtek; ennek okait korábban már említettem.

A vezető politikai pártok bizonytalankodtak e többé-kevésbé nyíltan rasszista pártok megítélésében. Pánikba estek, hogy a szellem ismét kiszabadul a palackból, és feldúlja államaik társadalmi nyugalmát. Voltak, akik azt mondták, ezeket a szélsőjobb pártokat hatástalaníthatják azzal, ha szelídített formában ugyan, de a vezető pártok is átveszik a bevándorlók elleni jelszavakat. Másoknak az volt a véleménye, hogy ezek a szélsőséges erők olyan vírust jelentenek, amelyet minél gyorsabban el kell szigetelni. Önök jól ismerik ezeket az érveket, hiszen itt és most, Ausztriában naponta hallják őket.

Szó ami szó, a társadalomtudomány most sem segített valami sokat. A nácizmus jelenségét a német történelmi helyzet egynéhány sajátosságából próbálták levezetni ahelyett, hogy észrevették volna, az egész világrendszer már hosszú ideje játszik a tűzzel, és csak idő kérdése, mikor lobban valami lángra. A társadalomtudományok művelői azzal voltak elfoglalva, hogy a világ tudomására hozzák saját erkölcsi bátorságukat (valódi érdemeikre majd mindjárt kitérünk), és hogy feloldozzák a páneurópai világot a háború utáni, látszólag nem rasszista hivatalos retorikára hivatkozva, miközben a páneurópai fajgyűlölet 1945 után éppen olyan virulens volt, mint 1933-ban vagy 1945 előtt. Egyszerűen csak a gyűlölet és félelem tárgya változott meg. Hiszen manapság is az ún. “civilizációs szakadékról” (ezt a fogalmat is egy társadalomtudós vezette be) vitatkozunk, nemde?

Amennyire én látom, az a tény, hogy az EU elítéli Ausztriát, maga is a rasszizmus jegyeit mutatja. Mit is mond tulajdonképpen az Európai Unió? Valójában azt mondja: Haiderek lehetnek, az sem kizárt, hogy egészen természetesek a páneurópai világ határain kívül, sőt, olyan közel eső országokban is megengedhetők, mint Magyarország vagy Szlovénia. De a Haiderek elképzelhetetlenek, megengedhetetlenek a civilizált Európában. Nekünk, európaiaknak meg kell őriznünk erkölcsi magasabbrendűségünket, és Ausztria esete azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felsőbbrendűségünk egy szép napon ellehetetlenül. Igaz: Ausztria valóban veszélyezteti az európaiak erkölcsi magasabbrendűségének megőrzését, és Ausztriának valahogyan vissza kell térnie a helyes útra a jelenlegi tűrhetetlen eltévelyedéséből. De az EU kifogásai ingatag erkölcsi alapokon állnak. Nyugat-Európa egyetemes értékei maguk is mélységesen leértékelődtek a páneurópai világ krónikus, eredendő rasszizmusa következtében.

Ennek megértéséhez, valamint annak a sajátos helyzetnek a megítéléséhez, hogy vajon a társadalomtudomány miért nem tárta fel ezeket a tényeket, szemügyre kell vennünk a modern világrendszer 1492 utáni fejlődését.

3. A világrendszer 1492 óta

Amikor az európaiak először partra szálltak az amerikai földrészen, és meg akarták hódítani a területet, úgy találták, hogy a bennszülött lakosság számukra teljesen ismeretlen tulajdonságokkal rendelkezik. Voltak olyan népek, amelyek egyszerűen szervezett, vadászó és gyűjtögető társadalmat alkottak. Más népek viszont kifinomult és magasan szervezett birodalmakban éltek. Mindkét formáció fegyverzete és fizikai ellenálló képessége elégtelennek bizonyult a benyomuló gyarmatosítókkal szemben. Ezt követően az európaiaknak el kellett dönteniük, milyen bánásmódot alkalmaznak a leigázottakkal szemben. Voltak olyan európaiak, akik óriási földterületekre tettek szert (gyakorlatilag a történelem során először), és ezeket minél hamarabb ki akarták zsákmányolni, ennek érdekében pedig nem riadtak vissza attól, hogy a bennszülött lakosságot rabszolgaként dolgoztassák. A szörnyű bánásmódot azzal igazolták, hogy a bennszülöttek barbárok, semmi másra nem alkalmasak, mint szolgáknak.

Ugyanakkor voltak keresztény evangélisták, akiket elborzasztott az európai conquistadoroknak a bennszülöttekkel szemben tanúsított szörnyű bánásmódja, és kitartóan hangsúlyozták, milyen fontos és mennyire lehetséges is a bennszülöttek lelkét megnyerni a keresztény üdvözülésnek. Egyike volt ezeknek a humanistáknak Bartolomé de las Casas, akinek szenvedélyes és harcias álláspontja jól megmutatkozott a híres és klasszikussá vált 1550-es vitában, melynek tárgyát a “mások, a különbözők” képezték. De már 1547-ben rövid összefoglalót írt V. Károly császárnak (és mindenki másnak), melyben beszámolt az Amerikában zajló szörnyűségekről, s a következőképpen összegezte a történteket:

“A keresztények azért öltek meg és tettek tönkre olyan sok kiváló lelket, mert aranyat akartak, szédületesen meg akartak gazdagodni rövid idő alatt, és saját képességeiket messze meghaladó, magas pozícióba akartak emelkedni… E népek iránt [melyek oly szelídek, oly türelmesek és olyan könnyen leigázhatók] sem tiszteletet, sem belátást, sem megbecsülést nem tanúsítanak… Nem úgy bántak velük, mint vadállatokkal (bárcsak Isten adta volna, hogy olyan gondosan bánjanak velük, mint a vadállatokkal); a vadállatoknál sokkal rosszabbul bántak velük, úgy bántak velük, mint a trágyával.”²

Kétségtelen, Las Casas az emberi jogok szenvedélyes és harcos védelmezője volt. Említésre méltó tény, hogy ő volt a Chiapas első püspöke; ez a terület ma az újzapatisták központja. Itt még ma is küzdelmet kell folytatni azon célokért, amelyekért Las Casas 500 évvel ezelőtt küzdött: a bennszülötteknek az emberi méltósághoz és földjeikhez való jogaiért. Ezek az emberek ma alig élnek jobban, mint Las Casas idejében. Van is olyan álláspont, amely Las Casast és a többi újskolasztikus spanyol teológust, filozófust és jogászt Grotius elődeinek tekinti, “a modern emberi jogvédelem megalapozóinak”.³

Az uralkodót eleinte meggyőzték Las Casas érvei, és kinevezte őt az indiánok védnökévé. Később azonban meggondolta magát, és 1550-ben Vallodalidban különleges bírói testületet hívott össze, hogy Las Casas és az uralkodó egy másik tanácsadója, Juan Ginás de Sepúlveda a testület előtt megvitathassa álláspontját. Sepúlveda, aki Las Casas megingathatatlan ellenfele volt, négy okot sorolt fel az indiánokkal való szörnyű bánásmód igazolására, amelyet Las Casas megcáfolt. A négy érv a következő: ezek az emberek barbárok, és ezért természetes állapotuk a civilizáltabb nemzeteknek való alávetettség. Bálványimádók, gyakorolják az emberáldozatot, s ez igazolja a hódítók fellépését a természeti törvények elleni bűnök megakadályozása érdekében. A beavatkozás azzal igazolható, hogy ártatlan életeket mentenek meg. Ráadásul az intervenció elősegíti a keresztény hit elterjesztését. Ezek az érvek döbbenetesen időszerűeknek hangzanak. Elég, ha a kereszténység fogalmát a demokrácia fogalmával váltjuk fel.

Ezekre az érvekre Las Casas a következőképpen reagált. Egyetlen népet sem igázhat le egy másik népet azzal az ürüggyel, hogy kulturálisan állítólag fölötte áll a leigázottnak. Nem lehet senkit sem olyan bűnért megbüntetni, melyről elkövetője nem tudja, hogy az bűntett. Erkölcsileg csak akkor igazolható az ártatlanok megmentésére való hivatkozás, ha maga a megmentés nem okoz súlyosabb ártalmakat másoknak. A kereszténységet nem lehet karddal terjeszteni. Ezek az érvek szintén hihetetlenül időszerűen hangzanak.

Néhányan ezért Las Casast tekintik a Comuneros utolsó képviselőjének; ők alkották az első jelentős társadalmi tiltakozó mozgalmat, mely a XVI. század első harmadában Spanyolországban szerveződött. A mozgalom demokratikus és kommunisztikus elveket vallott. Las Casas ellenérvei gyakorlatilag a spanyol birodalom alapelveit ingatták volna meg, ez volt az oka annak, hogy később V. Károly megvonta Las Casastól a támogatást.⁴ Amikor Las Casas kifejti, mit ért a barbár fogalmán, kitart amellett, hogy “bárki képes arra, hogy kordában tartsa a barbárok dominanciáját”, s ezzel arra emlékeztette a spanyolokat, hogyan bántak velük annak idején a rómaiak.⁵ Vannak azonban olyanok is, akik azt mondják, Las Casas tulajdonképpen a “jó” gyarmatosítás teoretikusa volt, olyan reformer, aki “fáradhatatlanul, élete végéig kitartott amellett az álláspontja mellett, hogy a gyarmatosító rendszerből következő problémákat az encomienda elvén alapuló megoldásokkal semlegesítsék”.⁶

A legérdekesebb azonban az, hogy senki sem tudja, hogyan döntött a nagy vitában a különleges bíróság. Bizonyos értelemben e tény a modern világrendszer szimbóluma. Született-e valaha is döntés bármely kérdésben? Képesek vagyunk-e dönteni? Igaz-e, hogy Las Casas, az antirasszista, az elnyomottak védelmezője maga is csak a “jó” gyarmatosítás intézményesítését kívánta volna elérni? Szabad-e, lehet-e karddal hirdetni az evangéliumot? Ezekre a kérdésekre soha nem kaptunk választ, pedig logikusan következtek a dolgokból, illetve politikailag olyan lényegesek voltak, hogy véget vethettek volna mindenféle vitának. Az is lehet, hogy e kérdésekre nincsenek válaszok.

Las Casas működése óta megteremtettünk egy kapitalista világgazdaságot, mely aztán addig terjeszkedett, míg magába nem szippantotta az egész földgolyót, s amely mindig, minden pillanatban a fajgyűlölettel igazolta a hierarchiáját. A tekintetben is mindig bizonyosságra volt szüksége, hogy legyen egy meghatározott embercsoport, amely megkísérli ennek a rasszizmusnak a legsúlyosabb következményeit enyhíteni, és el kell ismeri, hogy néhányan közülük értek is el némi sikert. Ugyanakkor mindig voltak tömegmészárlások, Endlösung az Endlözung előtt, igaz, azok kevésbé bürokratikusan, szisztematikusan és hatékonyan szervezettek voltak, és a nyilvánosság kisebb körei szereztek róluk tudomást.

Ah – mondják most önök –, de aztán kitört a francia forradalom, és megszületett a Déclaration des Droits de l’Homme. Részben igazuk van, de részben nagyot tévednek! Való igaz, hogy a francia forradalom a hierarchia, az előjogok, az elnyomás elleni tiltakozást fejezte ki, s ezt az egyetemes egyenlőség alapján tette. E tiltakozás szimbolikus kifejeződése volt a “monsieur” (úr) megszólítás elvetése és a “citoyen” (polgártárs) kifejezéssel való helyettesítése. Hát ez itt a bökkenő – Shakespeare-rel szólva. Hiszen a polgár eszméje eredetileg mindenkire kiterjedt. Minden állampolgárnak joga volt véleményt nyilvánítania a kormányzatban, nem csak az arisztokraták szűk körének. E gondolatmenetnek az a bökkenője, hogy ha egy bizonyos jogot a csoport minden tagjára ki akarunk terjeszteni, akkor először valakinek el kell döntenie, kik a tagjai ennek a csoportnak. És ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy lesznek olyan személyek, akik nem tagjai a csoportnak.

A polgártárs eszméje nyilvánvalóan éppen annyira kirekesztő, mint amennyire egyenlősítő, befogadó. A polgári lét kirekesztő mivolta éppen olyan lényegi eleme volt a polgári világnak a francia forradalom óta, mint a befogadás készsége. Amikor Karl Lueger, a hírhedt bécsi politikus 1883-ban kijelentette: “Wir sind Menschen, Christlichen Österreicher”⁷, akkor tulajdonképpen a polgársághoz való tarozás korlátait határozta meg; azokat, melyeket a bécsi választók helyesnek tartottak annak ellenére is, hogy a császár ellenezte e határokat. Lueger például nem fogadta be ebbe a csoportba a zsidó magyarokat⁸ , akiket ő éppen annyira idegeneknek tartott, mint a külföldi tőkéseket, akikről szintén rossz véleménnyel volt. Vajon ez protofasizmus volt, ahogyan sokan vélik, vagy csak “kiszámított szélsőségesség”, miként John Boyer állítja?⁹ Manapság gyakran felteszik ezt a kérdést Jörg Haiderrel kapcsolatban. De vajon van-e jelentősége, melyik a helyes válasz? A politikai eredmény gyakorlatilag így is, úgy is ugyanaz.

Ugyanakkor, amikor a francia forradalom a polgár ezen eszméjével számtalan szellemi aknát fektetett le, a tudomány világát is jelentős válság rázta meg. E változás azt követően állott be, hogy a tudás szekularizálódott, miután a filozófia sok évszázados küzdelem után kivált a teológiából. De ekkor már többről volt szó, mint a tudás szekularizációjáról. Nagyjából a XVIII. század második feléig két fogalom: a tudomány és a filozófia, ha nem is szinonim, de majdnem azonos jelentést hordozott, a század végére azonban már ontológiai ellentétet jelentettek. Elfogadottá vált a két kultúra, a modern világrendszer tudományos struktúrája eme egyedi sajátosságának, a tudás alapvető meghasadtságának ténye. Ezzel a meghasadtsággal aztán együtt járt egyfelől az igazság (a természettudományok területe), másfelől a jó és a szép (a filozófia vagy humaniórák/Geisteswissenschaften területe) kutatásának intellektuális és intézményi elkülönülése. Ez az alapvető törés szabta meg a társadalomtudományok további fejlődésének irányát, és – véleményem szerint – azt a sajátosságát is, hogy képtelen a kapitalista világrendszer egyik alkotóeleméről, a rasszizmusról beszélni. A továbbiakban ezzel a problémával egy kicsit részletesebben is foglalkozom.

A francia forradalom két döntő kulturális öröksége az a gondolat volt, hogy a politikai változások természetes jelenségek és hogy a szuverenitást nem az uralkodó, sem nem a nemesek egy csoportja, hanem maga a nép hordozza.¹⁰ A második gondolat egyszerűen csak a polgár fogalmának logikus gyakorlati kifejeződése volt. Következményeit tekintve mindkét örökség szélsőségesen radikálisnak mutatkozott, és sem a jakobinus diktatúra bukása, sem pedig az utána következő napóleoni rezsim összeomlása nem volt képes ezeket az eszméket megakadályozni abban, hogy áthassák a világrendszert, és általánosan elfogadottá váljanak. A hatalom gyakorlói rákényszerültek arra, hogy számításba vegyék ezt az új geopolitikai realitást. Ha a politikai változások természetesnek tekintendők, akkor megnő a jelentősége a rendszer működését vizsgáló tudományoknak, hiszen a folyamatokat így jobban lehet ellenőrizni. Ez adta a döntő lökést a társadalomtudományok intézményes kialakulásához; ez az ismereteknek az a csoportja, melynek célja a társadalmi cselekvés, a társadalmi változások és a társadalmi struktúrák magyarázata.

Nincs most lehetőségünk arra, hogy elemezzük a társadalomtudományi intézményesülés történetét. Ezt alaposan elvégezte egy nemzetközi bizottság, amelynek vezetője voltam. A beszámoló címe: Open the Social Sciences¹¹. Mindössze két dolgot fejtenék itt most ki részletesebben: az egyik a társadalomtudomány helyének kérdése a két kultúrában, illetve hogy milyen szerepet játszott és játszik a társadalomtudomány a rasszizmus megértésében.

A két kultúra a tudomány területét olyan választóvonalak mentén osztotta fel, amit ma természetesnek tekintünk, pedig senki még csak elképzelni sem tudta volna ezt a XVII. században vagy korábban. A természettudomány kizárólagos területének tekinti a természet világát. A humaniórákra szállt az eszmék világa, a kulturális termelés és az intellektuális spekuláció vizsgálatának feladata. Amikor a társadalmi valóság vizsgálatára került sor, akkor a két kultúra egymással versengett. Mindketten azt állították, hogy ez a terület valójában hozzájuk tartozik. Mikor aztán a társadalomtudományi intézmények helyet kaptak a XIX. századi újraszerveződő egyetemi rendszerben, akkor a társadalomtudomány területeit részekre szaggatta ez az episztemiológiai vita, ez a Methodenstreit. A társadalomtudományok tábora megoszlott, némelyek mai fogalmaink szerint – különösen kezdetben – erősen az idiografikus, humanisztikus (történelem, antropológia, orientalisztika) irányba fordultak el, mások viszont inkább a nomotetikus, szcientista megközelítést (közgazdaságtan, szociológia, politikatudományok) képviselték. Mindennek témánkra gyakorolt hatása abban mutatkozik meg, hogy a társadalomtudományok erősen megosztottak voltak a tekintetben, hogy kizárólag csak a valóság vizsgálatával kell-e foglalkozniuk, vagy feladatuk emellett a jó kutatása is. Ezt a kérdést a társadalomtudományok mindmáig nem válaszolták meg.

Ami a rasszizmus kérdését illeti, a legdöbbenetesebb tény az, hogy a társadalomtudományok a XIX. század végétől egészen 1945-ig sohasem néztek szembe közvetlenül ezzel a témával. Közvetetten igen, ám ennek eredménye lesújtó. Kezdjük a történelemmel, az egyetlen olyan modern társadalomtudománnyal, amely ezen a néven, a maihoz hasonló koncepcióval már jóval a XIX. század előtt is létezett. A XIX. században a történelem ún. tudományos forradalmon esett át, s ennek a folyamatnak a meghatározó figurája Leopold von Ranke volt. Önök mindannyian tudják, Ranke ragaszkodott ahhoz, hogy a történészeknek úgy kell a történelmet megírniuk, “wie es eigentlich geweswn ist”. Ez azt jelentette, hogy a múltat elsődlegesen a tanulmányozott korszakból származó anyagok alapján kell újraírni. Ezért megnőtt az archívumok, a múlt írott dokumentumai tárházainak szerepe, s mint forrásokat a dokumentumokat kritikailag kellett elemezni.

Most nem térek ki arra, hogy később azért bírálták ezt a módszert, mert nyilvánvalóan arra korlátozza a történészt, hogy csaknem kizárólag politika- és diplomáciatörténettel foglalkozzék, az állammal és az uralkodókkal kapcsolatos írásokat elemezze. Nem térek ki arra sem, hogy ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az archívumok az adatok döntő forrásai, akkor ezzel a történelmet kizárólag a múltra irányítjuk, aminek időbeli határait az szabja meg, hogy az egyes államok mennyi betekintést engednek a kutatóknak az archívumok anyagaiba. Engedjék meg, hogy a történelemírásnak csak egyetlen aspektusát idézzem fel azzal kapcsolatban, milyen volt az 1945 előtti gyakorlat. A történelem csak és kizárólag az ún. történelmi népek történetével volt azonos. Ez nem csoda, ha a fenti módszerre gondolunk.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában csakúgy, mint máshol, a történelmi nép koncepciója nem pusztán tudományos megközelítésként élt, hanem politikai fegyver is volt. Világos, kik alkotják a történelmi népeket és melyek ezek. Azok a népek, amelyek erős, modern államokba szerveződtek, s amelyek azért finanszírozzák és arra kérik történészeiket, hogy róluk írjanak. Képzeljék el, még az 1960-as években is előfordult, hogy egy történész, név szerint H.R. Trevor-Roper arra a hihetetlen következtetésre jutott, hogy Afrikának nincs történelme. De az ember felteheti a kérdést, vajon hány kurzust látogathattak a XIX. században a bécsi egyetemen a hallgatók mondjuk a szlovén történelemről. S vajon ma hány ilyen kurzus van? Maga a fogalom, történelmi nemzet rasszista kategóriát visz a történelmi gyakorlatba. Nem véletlen tehát, hogy ha megnézzük az 1945 előtti történetírást, akkor a művek (legalább) 95%-a öt történelmi nemzet vagy térség történetével foglalkozott, ezek: Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok, a német területek (szándékosan választottam ezt a megfogalmazást) és az olasz államok. A maradék öt százalék nagyjából-egészében a kevésbé jelentős európai államokkal foglalkozik, például Hollandiával, Svédországgal vagy Spanyolországgal. Hozzá kell tennem, hogy csekély százalékban ugyan, de írtak még az európai középkorról, illetve a modern Európa elődeiről: az ókori Görögországról és Rómáról. De nem beszéltek az ókori Perzsiáról vagy az ősi Egyiptomról. Vajon lehetett-e számítani a német területekkel foglalkozó történészekre a közvélemény tájékoztatásában abban a vitában, amelyet Karl Lueger és társai működése keltett Bécsben a XIX. század utolsó harmadában? Azt gondolom, semmiképpen sem.

Vajon jobban szerepelt-e a társadalomtudományok többi ága? A közgazdászok szorgalmasan dolgoztak azon, hogy egyetemes érvényű elméleteket fogalmazzanak meg a homo economicusról. Híres meghatározásában Adam Smith azt mondja, hogy minden ember “csereberélni és kereskedni” akar. Könyvének, A nemzetek gazdagsága című műnek célja az volt, hogy meggyőzzön bennünket (és a brit kormányt), mindenkinek azonnal fel kell hagynia azzal, hogy beavatkozzon az emberi természetbe. Amikor Ricardo a komparatív előnyök eszméjére alapozva megalkotta a nemzetközi kereskedelem elméletét, egy később szintén elhíresült hipotetikus illusztráló példára hivatkozott, melyben Anglia és Portugália volt a két, összevetett ország. Azt nem árulta el, hogy a példa vajon valós, történeti alapon nyugszik-e. Azt sem magyarázta el, hogy a brit hatalom ezt az ún. komparatív előnyt mennyire kényszerítette rá a sokkal gyengébb portugál államra.¹²

Igen, néhány közgazdász valóban azt állította, hogy a korabeli angol történelem nem feltétlenül azonos az egyetemes törvények alapvonalaival. Gustav von Schmoller valóságos mozgalmat szervezett, ez volt az ún. Staatswissenschaften, melynek célja a gazdasági elemzések történeti szempontú módszerének alkalmazása volt.¹³ Egy bécsi közgazdász, Karl Menger vezette az ilyen megközelítés ellen tiltakozó támadásokat, s végül is sikerrel járt, pedig a Schmoller-féle módszernek erős támogatói voltak a porosz egyetemi rendszerben. Másrészt a klasszikus közgazdaságtant a Schmollerénél jóval élesebb bírálat is érte. Polányi Károly A nagy átalakulás (The Great Transformation) című könyvét Angliában írta, miután 1936-ban elhagyta Bécset. De a közgazdászok nem olvassák Polányit. Ha egy mód van rá, a közgazdászok nem szívesen foglalkoznak a politikai gazdaságtannal; a vezető közgazdász, Polányi e jelentős műve a rasszizmus problémáját alapvetően piaci döntési kérdésként tárgyalja.¹⁴

A mértékadó közgazdászok látható megvetése aziránt, hogy bármiféle olyan kérdést elemezzenek, ami kívül esik a ceteris paribus keretein, szükségszerűen eredményezi azt a beállítódást, hogy nem tartanak elemzésre alkalmasnak semmiféle olyan magatartást, amely nem igazodik a piac normáihoz – vagyis ahhoz, amit a közgazdászok normáknak tekintenek. A tettetett politikai ártatlanság, mely ezen előfeltevésekből következik, megakadályozza, hogy a rasszista mozgalmak gazdasági forrásait vagy következményeit elemezzék. Egyszerűen kizárják a tudományos analízisből ezt a problémát. De ami még rosszabb, a fenti megközelítésből az is következik, hogy a rasszistának minősíthető vagy éppen a rasszizmus korlátozására irányuló viselkedést gazdaságilag irracionális magatartásnak kell tekinteni.

A politikatudományok művelői sem könnyítették meg a dolgunkat. Mivel e tudományág alapvetően a jogtudományokból fejlődött ki, eleinte alkotmányossági kérdéseket vizsgált, s a rasszizmus elemzését a formális törvénykezés tárgykörébe utalta. Az apartheid Dél-Afrika azért volt rasszista, mert a törvénykezési rendszer formálisan is diszkriminatív volt. Franciaországot viszont nem tekinthették rasszistának, mert ott nem volt ilyen törvényi diszkrimináció – legalábbis a nagyvárosokban. Az egyes államok alkotmányainak elemzésén kívül a politikai tudományok művelői 1945 előtt kidolgoztak egy általuk “összehasonlító kormányzati” módszernek nevezett analízist is. De vajon mely kormányzatokat hasonlították össze? Régi ismerőseinket, az öt jelentős páneurópai országot: Nagy-Britanniát, Franciaországot, az Egyesült Államokat, Németországot és Olaszországot. Egyetlen más országot nem tartottak elemzésre érdemesnek, hiszen a többi állam nem volt valóban civilizált. Attól tartok, ebbe a kategóriába tartozott a különös fenevad, az Osztrák-Magyar Monarchia is. Remélhetnénk, legalább a szociológusok, akik az egyetemi rendszeren belül a politikai radikálisok hírében álltak, többet tettek a helyzet feltárása érdekében. Sajnos, nem ez az igazság. ők voltak mind között a legrosszabbak. 1945 előtt kétféle szociológus-iskola létezett. Volt egyrészt egy csoport – különösképpen az Egyesült Államokban –, amely nyíltan igazolta a fehér felsőbbrendűség koncepcióját. A másik csoport tagjai lényegében a szociális munkával vagy vallási tevékenységgel foglalkozók köréből szerveződtek, akik a nagyvárosokban élő jogfosztottak helyzetéről írtak, és magyarázatot kerestek a vizsgált alanyok “devianciájára”. Ezek a leírások általában jó szándékúak, bár atyáskodó hangvételűek voltak, ám az a kiindulópont, hogy e viselkedésformák deviánsak, és hogy a középosztály normáihoz kell őket idomítani, kétségbevonhatatlan ténynek minősült. És mivel az alacsonyabb társadalmi osztályokat rendszerint – és nem csak az Egyesült Államokban – etnikailag is a középosztályoktól különböző egyedek alkották, e csoport rasszista kiindulópontja egyértelmű és világos még akkor is, ha ők maguk esetleg nem ismerték fel e tényt.

És ami aztán a legtragikusabb a helyzetben: mind a négy alapdiszciplína – a történelem, a közgazdaságtan, a politikatudományok és a szociológia – csak és kizárólag a páneurópai világot elemezte, melyet a modernitás és a civilizáció csimborasszójának tartott. Univerzalizmusuk előfeltételezte a modern világrendszer hierarchikus felépítését. Az Európán kívüli területek elemzését meghatározott tudományágak végezték: a “történelem nélküli”, barbár népekkel az antropológia foglalkozott, az orientalisztika a nem nyugati típusú “fejlett civilizációkat” elemezte, melyek valahogy képtelenek voltak a modernitáshoz felzárkózni az európai beavatkozás és társadalmi dinamikájuk átszervezése nélkül. Az etnográfia hallani sem akart az általa vizsgált “törzsek” történeti változásának gondolatáról: ezek változatlanok voltak legalábbis a “kulturális kontaktus” időszaka előtt. Az orientalisztika pedig ezeket a társadalmakat történetileg állandónak tekintette.

Az Európán kívüli világ jelentette a “hagyományt”; a páneurópai világ egyet jelentett a modernitással, a fejlődéssel, a haladással. A világ ilyenformán két félre oszlott: a Nyugatra és a többi részre. Érdemes felidézni, hogy a modern világ elemzésére a társadalomtudományok egyszerre három diszciplinát is bevezettek annak érdekében, hogy a jelenkor társadalmi szabályait feltárják; e három a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia. De az Európán kívüli világ elemzéséhez nemcsak a történelemre nem volt szükség, hanem a páneurópai világ leírásához kifejlesztett szentháromságra sem. Ez abból fakadt, hogy a társadalmi cselekvést elkülönült szférákra “differenciálták” – volt a piac, az állam és a civil társadalom –, s e differenciálást a modernitás vívmányának vagy inkább valódi lényegének tekintették. Mivel a filozófia és a tudomány már korábban szétvált, senki és semmi nem figyelmeztette a tudományágak művelőit arra, hogy a különválás a liberális ideológia tétele volt és nem a társadalmi valóság kézzelfogható jelensége. Így hát nem csoda, hogy a társadalomtudományok nem siethettek a segítségünkre, amikor a nácizmust próbáltuk megérteni. E tudományok 1945 utáni fejlődése pedig – bár igazított az irányvonalon – nem adott segítséget a Haider-jelenség magyarázatában sem. És – számunkra most talán ez a legfontosabb – nem volt magyarázat a Wiederstandra sem, legfeljebb mint valami újabb deviáns cselekvéssorra, mely iránt az ember érezhet vonzalmat – bár ehhez kissé lekezelő módon viszonyultak.

A társadalomtudósokat annyira lefoglalták a modern világrendszer születése körüli harcok, hogy nem bírták felvenni a küzdelmet a létező, funkcionáló világrendszer megértéséért. A tudományos elfogulatlanság érvényesítése az egyház elleni harcot jelentette (illetve ebből adódóan az állam elleni küzdelmet is), mert az egyház megpróbált ránehezkedni a tudósokra. Amikor Weber a világ kiábrándultságáról beszélt, a teológia nyelvén szólalt meg annak ellenére is, hogy maga ténylegesen kikelt a porosz nacionalizmus ellen. Csak az I. világháború által meggyalázott polgári értékek láttán kezd Weber ismét ráébredni – a müncheni egyetem hallgatóinak tartott híres beszédében (“Wissenschaft als Beruf”) –, hogy a társadalomtudományok nem tarthatják magukat előkelően távol a mindig is megbabonázott világtól:

Nicht das Blühen des Sommers liegt vor uns, sondern zunächst eine Polarnicht von eisiger Finsternis und Härte, mag äusserlich jetzt siegen welchen Gruppe auch immer. Denn: wo nichts ist, da hat nicht nur der Kaiser, soendern auch der Proletarier sein Recht verloren. Wenn diese Nacht langsam weichen wird, wer wird dann von denen noch leben, deren Lenz jetzt scheinbar so üppig geblüht hat?¹⁵

4. A világrendszer 2000 után

Az a tény, hogy az FPÖ ilyen sok szavazatot szerzett, illetve hogy az EU ilyen erőteljesen reagált e tényre, egyaránt jelzésértékű, bár nem az első jelei a mostani válságnak. A jövőbe vetett, megingathatatlan optimizmust, a bizonyosságnak azt a tudatát, hogy a jövőben minden egyre jobb lesz, már korábban felváltotta a félelem, hogy nem így történik majd, s ez a félelem lassan áthatotta az egész nyugati világot. A biztos hitet, hogy a központi, irányító, racionalista reformizmus lassan, de biztosan a helyes irányba vezet – amint ezt Ausztriában, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is hitték –, most határozott szkepticizmus váltotta fel a mértékadó politikai erők ígéreteit illetően: függetlenül attól, hogy ezek a politikai erők a balközéphez vagy a jobbközéphez tartoznak-e. Örökre eltűnt a XIX. századi liberális ideológia által hirdetett konszenzus: alapjai 1968-ban inogtak meg, és 1989-ben végképp sírba szálltak.

A világrendszer, melynek mi magunk is részei vagyunk, a kaotikus átalakulás hosszú időszakába lépett. Az átalakulás végeredménye gyakorlatilag megjósolhatatlan. Igaz viszont, hogy a jövőt mi magunk is formálhatjuk. A komplex tudományok is ezt az álláspontot támasztják alá.¹⁶ S ezt a szemléletet kellene ma a társadalomtudományoknak közvetíteniük.¹⁷ És ebbe a kontextusba kell belehelyeznünk Jörg Haider és a Wiederstand jelenségét is. Az összeomlóban lévő világrendszerben – melynek strukturális alkalmazkodási lehetőségei a végsőkig kimerültek – a hatalommal és kiváltságokkal rendelkezők nem fognak tétlenül állni, és nem fogják szó nélkül tudomásul venni helyzetük fenyegetettségét. Összefognak annak érdekében, hogy más alapelveken ugyan, de hasonlóan hierarchikus és egyenlőtlen világrendszert hozzanak létre. ők Jörg Haidert demagógnak és veszélyes figurának tekintik. Haider ugyanis oly kevéssé érti napjaink valóságát, hogy még azt sem fogta fel: ahhoz, hogy az osztrákok megőrizhessék jelenlegi életszínvonalukat, évente kétszer, háromszor vagy akár négyszer annyi emigránst kellene Ausztriának a következő 25–50 évben befogadnia, hogy rendelkezésre álljon az a munkaerő-szükséglet, amely képes volna az egyre jobban elöregedő osztrák társadalom nyugdíjasait eltartani. Egyértelmű a veszély, hogy a haideri demagógia a páneurópai világot csak még gyorsabban taszítja a pusztító polgárháborúk felé. Bosznia és Ruanda szörnyűségei ott élnek mindannyiunk tudatában. Az Európai Unió vezetői látják ezt. És látja ezt Klestil elnök is. De nyilvánvaló, hogy az ÖPV vezetői nem vesznek róla tudomást.

E folyamatokkal egyidőben azonban megszerveződött az ellenállás is. Az ellenállásban azok az erők öltenek testet, melyek a kapitalista világrendszer válságát az FPÖ és az EU vezetőinek véleményétől eltérően ítélik meg. De vajon van-e nekik világosan kialakult képük arról, mit is akarnak? Valószínűleg csak halvány elképzelés él bennük. Itt volna, lehetne jelentős szerepe a társadalomtudományoknak – feltéve, ha a társadalomtudományok a továbbiakban nem különítik el az igazság és a jó keresésének terrénumait, vagyis ha a tudomány újra kész összerakni a két kultúra elemeit. Csak az olyan tudomány alkalmas e feladatra, amely az állandó változás tényéből és az ebből fakadó lehetőségekből kiindulva nyit teret a kreativitásnak és az igazi, új racionalitásnak (Max Weber ezt nevezte materielle Rationalität-nek).

Hiszen mindenekelőtt arra van szükségünk, hogy egy lényegében irracionális történelmi rendszer fejlődési lehetőségeit feltárjuk, és a mai halódó és kiüresedett rendszer helyébe állíthassuk. Mindenképp szükséges a rasszista privilégiumok mély gyökereinek feltárása, mivel ezek az előjogok teljes egészében átszövik a mai világrendszert, meghatározzák annak minden egyes intézményét – beleértve a tudásnak és persze magának a Wiederstandnak az erőit is. A gyors változások világában élünk. Olyan rossz dolog ez? Az eljövendő évtizedekben számtalan újabb válsággal és változással kell szembenéznünk. És bizony Bécs is meg fog változni. De a változások mostanában gyakoribbak lettek, mint korábban, és sokkal gyorsabbak, mint azt valaha is képzeltük. A társadalomtudományok félrevezettek minket a múltról formált hamis képzeteikkel. Hamis képet festettek a tradicionális világról, melyben – oh – minden szépen, lassan változott. Az a világ valójában sohasem létezett. És persze nem létezik ma sem, sem Ausztriában, sem bárhol másutt a világban. E bizonytalanság közepette a jövő csak akkor lesz láthatóvá, ha megkíséreljük múltunkban a jót és a szépet felfedezni, és ezeket a elemeket beépítjük elképzelt jövőnk képébe. Olyan világot kell teremtenünk, amelyben az emberek képesek élni. Ehhez persze szükség van a képzelőerőnkre is. És hozzá kell látnunk, hogy felszámoljuk a mélyen bennünk lakozó rasszizmust is.

1968-ban, a franciaországi diáklázadások idején a diákság vezére, Daniel Cohn-Bendit, a vörös Dani elkövette azt a taktikai hibát, hogy Németországba utazott. Mivel nem francia, hanem német állampolgár volt, de Gaulle kormánya meg tudta akadályozni visszatérését Franciaországba. Ekkor Párizsban a diákok a következő jelszavakkal vonultak az utcákra: “Mindannyian német zsidók vagyunk. Mind palesztin arabok vagyunk”. Nagyon jó jelszó volt ez, nekünk is át kellene vennünk. De sajnos hozzá kell tennünk (ha őszinték akarunk lenni) azt a jelszót is: “Mindannyian Jörg Haiderek vagyunk”. Ha le akarjuk győzni a világ Jörg Haidereit, akkor először alaposan magunkba kell szállnunk. Hadd mondjak el önöknek egy jellemző példát. Amikor megalakult az új osztrák kormány, az izraeli kormány nagyon korrekten hazahívta nagykövetét tiltakozása jeléül. Alig egy hónappal később az izraeli parlament nehéz helyzetbe hozta Barak miniszterelnököt. Elfogadott ugyanis egy törvényjavaslatot, melyben a képviselők ragaszkodnak ahhoz, hogy csak akkor lehet érvényes a Golan-fennsíkról való kivonulásról döntő népszavazás, ha azt az ún. “különleges többség” megszavazza. Ez egyszerűbben szólva annyit jelent, hogy ez a megszorítás gyakorlatilag jogfosztottá teszi ebben a kérdésben az izraeli arab állampolgárokat. És e törvényjavaslat egyik legharcosabb előterjesztője Natan Saranszkij és orosz emigránsokból álló pártja volt. Ez a Saranszkij nem más, mint aki korábban a Szovjetunióban a kormány de facto antiszemita politikája elleni tiltakozásul börtönbe került, s ezzel az egész világ rokonszenvét elnyerte.

A rasszizmus elleni küzdelem oszthatatlan. Nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

Engedjék meg, hogy elmeséljek még egy anekdotát – méghozzá egy meglehetősen különös anekdotát. A legutóbbi amerikai elnökválasztási küzdelemben a republikánus jelölt jelentős előnyre tett szert Dél-Karolinában. A döntő versengés során George W. Bush úgy szeretett volna jelentős támogatást szerezni az úgynevezett keresztény jobboldal köreiben, hogy beszédet tartott az ezen erők egyik fellegvárának számító Bob Jones Egyetemen. A problémát csak az a tény okozta, hogy a Bob Jones Egyetem két dologról volt ismert: arról, hogy a pápát antikrisztusnak tekintik, és ezért elítélik (az egyetem fundamentalista szellemű protestáns intézmény), illetve hogy az egyetem megtiltotta hallgatóinak, hogy más bőrszínűekkel járjanak együtt. Az elnökjelöltet, George W. Busht ez a látogatás később kellemetlen helyzetbe hozta. Ekkor sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nem adott hangot nemtetszésének ebben a két kérdésben az egyetemen tartott beszédében (vagyis a nyílt katolikusellenességet és a különböző fajtájúak közötti együttjárást illetően).

Az anekdotának nem az a csattanója, milyen kellemetlen helyzetbe került Bush, hanem az, hogyan szeghetők meg az 1945 utáni tabuk. Érdekes volt ugyanis az egyetem elnökének, III. Bob Jonesnak a reakciója, amikor a közvélemény felháborodására reagált. III. Bob Jones megjelent Larry King műsorában a CNN-ben. Larry King első kérdése III. Bob Joneshoz így hangzott: Miért tiltotta meg az egyetem a hallgatóknak, hogy más fajtájúakkal járjanak együtt? A válasz így hangzott: Elutasítjuk azt a nézetet, mely szerint nincsenek különbségek, azaz csak “egy világ” létezik. Larry King erre azt válaszolta, hogy szerinte egy dolog az, ha nem értenek egyet az “egy világ”-elmélettel, és egészen más dolog az, ha megtiltják két fiatal együttjárását. Bob Jones ezt visszautasította, de aztán ragaszkodott ahhoz, hogy sem ő, sem az egyetem nem rasszista (ez a nagy tabu), és hozzátette, hogy az egyetem éppen ezen a napon visszavonta ezt a tiltást, mondván, nincs nagy jelentősége, és mindenképpen kevésbé alapvető fontosságú, mint a kereszténység elterjesztésének eszméje. Úgy vélem, ez az eset jól mutatja, hogy néhány rasszista a nyilvánosság hatására – legalább taktikailag – hajlandó engedni. Ez tanulságos lehet azon konzervatív erőknek is, amelyek rettegnek a szélsőjobb ellenük irányuló esetleges támadásaitól.

De a taktikai húzástól függetlenül tény marad, hogy a rasszizmus továbbra is él. Az albatrosz ott van a nyakunkban. Olyan gonosz erő ez, amely bajt hoz ránk. A Wiederstand erkölcsi kötelességünk. Elemzés nélkül azonban nem lehet értelmesen és hasznosan cselekedni, a társadalomtudományoknak pedig erkölcsi és szellemi feladatuk is egyben, hogy az elemzést elvégezzék. De ahogyan óriási erőfeszítést igényel, hogy kiirtsuk magunkból a rasszizmus legkisebb jelét is, éppen olyan nagy erőfeszítéseket követel majd a társadalomtudományoktól az, hogy túllépjenek azon a gyakorlaton, amely megbénított minket. Remélhető, hogy az elavult módszer helyébe újabbat, hasznosabbat állítanak majd. Hadd ismételjem meg újra előadásom eredeti címét: “A társadalomtudományok az átmenet korszakában”. Ilyen korszakban mindannyiunknak óriási szerepe lehet az események alakulásában. A szerkezeti változások időszakában vad kilengések tapasztalhatók, és még a kis lökéseknek is jelentős következményei lehetnek – szemben a kiegyensúlyozottabb, stabilabb korokkal, amikor a nagy lökéseknek is legföljebb kis hatásuk szokott lenni. Ez azonban nemcsak lehetőség, hanem egyben erkölcsi kötelesség is számunkra. Ha az átmeneti korszak végére a világ nem lesz szemmel láthatóan jobb, mint amilyen most, akkor csakis magunkat hibáztathatjuk. S ez a “mi” nem jelent másokat, mint a Wiederstand résztvevőit. Ez a “mi” – a társadalomtudósok. Ez a “mi” nem jelent másokat, mint minden tisztességes, átlagos embert.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Az UNESCO egész sorozat ilyen könyvet támogatott.

2 Bartolomé de las Casas: Très brèves relations de la déstruction des Indes, Paris, La Découverte, 1996 [1547], 52.

3 Angel Losada: “Ponencia sobre Fray Bartolomé de las Casas”, in Las Casas el la Politique des Droits de l’Homme (Institut d’Etudes Politique d’Aix & Instituto de Cultura Hispánica, Aix-en-Provance, 12-13-14. Octobre, 1974), Gardanne: Imp. Esmenjaud, 1976, 22.

4 Lásd Vidal Abril Castello: “Bartolomé de Las Casas, el último Comunero”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit.

5 Henry Mechoulan: “A propos de la notion de barbare chez Las Casas”, Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 179.

6 Alain Milhou: “Radicalisme chrétien et utopie politique”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 166.

7 Helmut Andics: Ringstrassenwelt, Wien 1867–1887. Luegers Ansteig, Wien: Jügend und Volk, 1983, 271.

8 Lueger elítélte a zsidó szocialistákat, a zsidó liberálisokat és a zsidó szabadkőműveseket.

9 John W. Boyer: Political Radicalism in Late Imperial Vienna: Origins of the Christian Social Movement, 1848–1897, Chicago: University of Chicago Press, 1981, xii.

10 Lásd ez én “The French Revolution as a World-Historical Event”, Unthinking Social Science, Cambridge: Polity Press, 1991, 7–22. [Németül: “Die Französishe Revolution als welthistorische Ereignis”, Die Sozialwissenschaften »kaputtdenken«, Weinheim: Beltz Athanäum Verlag, 1995, 12–30.]

11 Open the Social Sciences: Report of the Gulbenkian Commission on the Restructuring of the Social Sciences, Stanford: Stanford Univ. Press, 1996. A német fordítás I. Wallerstein: Die Sozialwissenschaften öffnen: Ein Bericht der Gulbenkian Kommission zur Neustrukturierung der Sozialwissenschaften, Frankfurt: Campus Verlag, 1996.

12 Lásd S. Sideri: Trade and Power: Informal Colonialism in Anglo-Portuguese Relations, Rotterdam: Rotterdam Univ. Press, 1970.

13 Lásd Ulf Strohmayer: “The Displaced, Deffered or was it Abandonad Middle: Another Look at the Idiograhic-Nomothetic Distinction in the German Social Sciences”, Review, XX, ¾, Summer/Fall 1997, 279–344.

14 Lásd Gary S. Becker: The Economics of Discrimination, 2nd ed., Chicago: University of Chicago Press, 1971.

15 Max Weber: “Wissenschaft als Beruf”, Geamtausgabe, Bd. 17, hrsg. Von W. Jo. Mommsen u.a., Tübingen: Möhr, 1992, 251. “Nem a nyár virágai hivogatnak bennünket, sokkal inkább a jeges sötétség és súlyos megpróbáltatások sarki fagyossága – függetlenül attól, kívülről szemlélve melyik csoport látszik győztesnek. Nincs már semmi, nemcsak a császár, hanem a proletariátus is elvesztette jogait. Amikor ez a jeges éjszaka lassan elmúlik, vajon kik lesznek még az élők sorában azok közül, akiknek a tavasz olyan pompázatosan bontotta szirmait?” “A tudomány mint hitvallás, in Max Weber Állam, politika, tudomány; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 139. oldal.

16 Lásd elsősorban Ilya Prigogine La fin des certitudes, Paris: Odile Jacob, 1996. [In English: The End of Certainty, New York, Free Press, 1997]

17 Két újabb munkámban próbáltam e szemléletet érvényesíteni: Utopistics, or Historical Choices for the Twenty-first Century, New York, New Press, 1998; és T.K. Hopkins & I. Wallerstein coords: The Age of Transition: Trajectory of the World-System, 1945-2025, London, Zed Press, 1996.