Korábbi számok kategória bejegyzései

Felzárkózás Európához

A rendszerváltás nagy jelszava és örök ígérete. Hát­ránya, hogy nincs olyan Európa-definíció, amely szerint értelmezhető lenne. Földrajzi értelemben ugyanis már jóval több, mint ezer éve Európához tartozunk. Gazda­sági fejlettség tekintetében Európa meglehetősen egyen­lőtlen képet mutat; ha viszont csak a volt vasfüggöny­től nyugatra fekvő részeket értjük Európán, ahhoz mért lemaradásunkat (a megtermelt jövedelem tekintetében) csak a történelem egyes kivételes időszakaiban sikerült némiképp csökkenteni (XIX-XX. század fordulója, 1950-60-as évek), és ez reálisan nem is lehet a 90-es évek prog­ramja.

Ez a jelszó azonban mozgósító erővel bír a hazai vál­lalkozók, értelmiségiek és bürokraták egy viszonylag szűk rétege számára, akik az államszocializmus össze­omlása után és a társadalom nagy többségének elszegé­nyedése árán valóban megközelíthetik a nyugat-európai vállalkozók, értelmiségiek és bürokraták életnívóját.

Szűkebb értelemben a fogalom az Európai Közösség, illetve ma már Unió normáihoz való alkalmazkodásról, intézményeihez való hasonulásról kíván szólni. A po­litológusok egy része ezt az „európaizálás" kifejezés­sel jelölt. A 90-es években az „Európához való felzár­kózás" – a „piacgazdaságra való áttéréssel" együtt – lé­nyegében ugyanazt a funciót tölti be, amit hajdanán a „szocializmus építése", vagyis egyfajta perspektívát kí­ván nyújtani a siralomvölgy túlélőinek.

Az „európai" jelző – mint egykor a „szocialista" -manapság univerzálisan használható minden olyan je­lenségre, intézményre vagy magatartásformára, amelyet követendőnek tekintünk, függetlenül attól, hogy Nyu­gat-Európára általában jellemző-e, vagy sem. A fékte­len Európa-mánia következtében az Európa-fogalom már-már önálló életet él, aminek egyik legszebb gyü­mölcse Feledy Péter emlékezetes szentenciája a híres Kónya-Pető vitáról: „Üvöltve nem lehet Európába men­ni!"

Az Európához való felzárkózás fogalmával rokonér­telmű, valóságtartalmát tekintve pedig lényegesen reá­lisabb az „Európához való csatlakozás" kifejezés, amely az EK/EU-tagság elnyerésére vonatkozik. Ezt az aktust kormányfői beiktatási beszédében 1996-ra jósolta An­tall József, ma viszont már jól látható, hogy a csatlako­zási tárgyalások is csak az 19% márciusában elkezdő­dött kormányközi konferencia befejezése után, legko­rábban valószínűleg 1998-ban indulhatnak. A tárgyalá­sok megkezdése sem garancia azonban arra, hogy a be­lépésre az elkövetkező nyolc-tíz éven belül sor kerül.

A csatlakozás/belépés pedig nem garancia a felzárkó­zásra. Amennyiben az EU kevésbé fejlett tagországait tekintjük, úgy azt látjuk, hogy Spanyolország, Portu­gália és Írország a belépés óta valamelyest – néhány szá­zalékponttal – közelített a nyugat-európai GDP-átlaghoz, Görögországnak azonban nem. volt ilyen sikerben része, A spanyol esetben is látni kell, hogy az átlaghoz való közelítés mögött a belső – szociális és regionális – differenciálódás felgyorsulása zajlott le. E példák értel­mezésénél, illetve általában csatlakozási esélyeink la­tolgatásánál sokan figyelmen kívül hagyják, hogy az Európai Közösség sohasem azért bővült, mert a jelent­kezőknek nagy szükségük volt a Közösségre, hanem rendszerint olyankor, amikor a Közösségnek volt szük­sége az in tagokra.

A volt szocialista országok a mediterrán EU-tagország-oknál lényegesen rosszabb gazdasági feltételekkel kezdték az európai csatlakozás, illetve felzárkózás fo­lyamatat (adósságválság, piacvesztés stb.). Ezért a gaz­dasági átalakulás elemzéséhez nemcsak az európai pe­riféria, de a Harmadik Világ különbözői régióínak ta­pasztalatait ís tanulmányozni kell. (Az. európai integ­rációval foglalkozó összeállítást közöltünk az Eszmélet 26; számában.)

Latin-amerikanizálódás

Egy térség periferizálódásának gyakran használt, szemléletes megnevezései Elsősorban arra utal, hogv az adott társadalom és gazdaság egyre inkább kiszolgál­tatottá válik és alárendelődik a világgazdaság centrum-országainak, kiújuló válságai aláássák az esetleges de­mokratikus fejlődést.

Napjainkban az alárendelódes fő formája a transzna­cionális vállalatoknak és a nemzetközi pénztőkének való fokozott kiszolgáltatottság, amelynek kihasználá­sával a centrum alaposan megcsapolja a periferikus or­szág jövedelmeit. A multinacionális tőke behatolása nem járul hozzá a társadalmi és gazdasági rendszer egészének fejlődéséhez; annak csak egyes szegmentuma­it, „enklávé" jellegű részeit kapcsolja a világgazdaság vérkeringésébe, míg a kimaradó részek fejlődését hát­ráltatja, illetve lehetetlenné teszi. Felgyorsítja ugyanak­kor a társadalom jövedelmi és vagyoni differenciálódá­sát, az: abszolút és relatív elnyomorodást.

Térségünk átalakuló országairól a rendszerváltás so­rán mint latin-amerikanizálodó társadalmakról beszél­nek sokan, tekintettel a népesség vagyoni, jövedelmi, demográfiai, kulturális paramétereire, valamint az ár­nyékgazdaság nagyságrendjére. Ezt mások azzal igye­keznek cáfolni, hogy a mi esetünkben nem alakultak ki a Latin-Amerikára hosszú időn keresztül jellemző po­pulista hatalomgyakoriásí formák, illetve a gazdasági megszorító intézkedések nem igényeltek diktatórikus eljárást, mint például Chilében, Argentínában, Paraguayban és másutt. A vita ebből a szempontból való­ban meddő, hiszen az analógia alkalmazásával nem azt feltételezzük, hogy a másutt jellemző folyamatok égy az egyben bekövetkezhetnek, hanem azt, hogy a pár­huzamok felfedésével az átalakulás lényegének meg­ragadásához támaszt nyerhetünk. Így megállapíthatjuk például, hogy a peronista és pinochetista tendenciák gyengesége ellenére a volt szocialista országok többsé­ge inkább a Dél, és nem az Észak országaival mutat több közös vonást.

Célszerűbb tehát a latin-amerikanizálódás helyett periferizálódásról beszélni, már csak azért is, mert az előbbi kifejezés időnként rasszista felhangokkal is pá­rosul, mondván, hogy a latin-amerikaiaknak természe­tes adottság, és tulajdonképpen normális helyzet, hogy latin-amerikai módon élnek, míg nekünk nem az.

A latin-amerikanizálódás fogalmát meg kell külön­böztetnünk a balkanizálódás fogalmától, amely szintén egyfajta társadalmi és politikai válság állandósulására utal. Míg azonban az előbbi döntően országon belüli feszültségekről szól, az utóbbi alapvetően államok kö­zötti konfliktusokra utal, és egyértelműen az európai kulturális hagyományokhoz illeszkedik. A balkanizá­lódás kifejezés még a latin-amerikanizálódásnál is job­ban elfedi a külső tényezők (nagyhatalmi politikai, il­letve multinacionális gazdasági beavatkozás) szerepét az érintett országok válságainak kialakulásában. (Latin-Amerikával kapcsolatos írások olvashatók az Eszmélet 23. [Jamaica, Dominikai. Köztársaság, Mexikó] és 29. [Chile, Kuba] számaiban.)

A kibertér függetlenségének deklarációja

Csak a tévedésnek van szüksége a kormányzat támogatására. Az. igazság önmaga is helytáll." (Thomas Jefferson: Jegyzetek Virginiáról.)

 

Ipari Világ kormányai, ti unalmas, húsból és acélból való óriások, én az Elme új otthonából, a Kibertérből szólok hozzátok. A jövő nevében felszólítalak benneteket, akik a múlt vagytok, hogy hagy­jatok nekünk békét. Nincs köztünk helyetek. A mi világunkbari nincs hatalmatok.

Nincs választott kormányunk, s nem is valószínű, hogy lesz, ezért nem több joggal szólítalak meg benneteket, mint amennyivel a sza­badság maga is mindig szót emel. Az általunk épített globális társas teret természettől fogva függetlennek nyilvánítom azoktól a zsarno­koktól, akiket megpróbáltok a nyakunkra ültetni. Nincs erkölcsi jo­gotok arra, hogy uralkodjatok rajtunk, s nem rendelkeztek olyan kényszerítő eszközökkel, melyektől valódi okunk lenne félni.

A kormányzatok jogos hatalmukat a kormányzottak beleegyezé­sével nyerik el. A miénket nem kértétek, és nem is kaptátok meg. Mi nem hívtunk benneteket. Nem ismertek minket, s nem ismeritek világunkat sem. A Kibertér határaitokon kívül fekszik. Ne gondol­játok, hogy felépíthetitek, mintha csak egy középítkezési program lenne. Nem tudjátok. Ez egy természetes folyamat, a mi kollektív cselekedeteink által önmaga növekszik. Nem vettetek részt a mi nagyszerű és erősödő kapcsolatunkban, s nem ti teremtettétek meg piactereink gazdagságát. Nem ismeritek kultúránkat, etikánkat, sem az íratlan törvényeket, melyek már most nagyobb rendet biztosíta­nak társadalmunkban, mint amekkorát a ti szabályaitokkal el lehet­ne érni. Azt állítjátok, hogy vannak köztünk problémák, melyeket meg kell oldanotok, Ezt az állítást ürügyként használjátok a mi te­rületünkre való betöréshez. Ezen problémák közül jónéhány nem lé­tezik. Ha vannak valódi konfliktusok és valódi hibák, mi majd felis­merjük és saját eszközeinkkel kezeljük azokat. Már készítjük saját Társadalmi Szerződésünket. Ez a szabályozás a mi világunk feltét­eleihez fog alkalmazkodni, nem a tiétekhez. A mi világunk más.

A Kiberteret műveletek, kapcsolatok s maga a gondolat alkotják, melyek állóhullámként léteznek kommunikációink szövedékében. A mi világunk egyszerre lelhető fel mindenütt és sehol, de a testek vi­lágában nem létezik. Mi egy olyan világ megteremtésén munkálko­dunk, melybe mindenki fajából, gazdasági és katonai hatalmából, társadalmi hovatartozásából adódó privilégiumok és előítéletek nél­kül léphet be. Mi egy olyan világ megteremtésén fáradozunk, mely­ben bárki bárhol kifejezheti gondolatait, bármilyen egyéniek is legyenek azok, anélkül, hogy félnie kellene attól, hogy véleményé­nek elhallgatására vagy konformitásra kényszerítenek.

A ti törvényeitek szerint megalkotott tulajdon, kifejezés, identi­tás, mozgás és kontextus fogalma a mi világunkban nem érvényes. Ezek a fogalmak anyagi alapúak. Nálunk nincs anyag. Az itt létező egyéneknek nincs testük, ezért veletek ellentétben mi nem tudunk fizikai kényszerrel rendet teremteni. Hisszük, hogy kormányzásunk az etikából, a jól felfogott önérdekből és a köz érdekéből fog kibon­takozni. A mi világunk egyénei sokféleképpen vélekedhetnek a ti különböző törvénykezéseitekről. Az egyetlen törvény, melyet a vi­lágunkat alkotó összes kultúra általánosan elfogad, az Aranyszabály. Reméljük, képesek leszünk ezen az alapon kidolgozni saját válasza­inkat. De nem fogadhatjuk el azokat a megoldásokat, melyeket ti igyekeztek kikényszeríteni.

Az Egyesült Államokban ma megalkottatok egy törvényt, a Táv­közlési Reformtörvényt, mely megtagadja saját Alkotmányotokat és semmibe veszi Jefferson, Washington, Mill, Madison, DeTocqueville és Brandeis álmait. Ezeknek az álmoknak bennünk kell újjászület­niük. Rettegtek saját gyermekeitektől, amiért ők bennszülöttek egy olyan világban, ahol ti mindig csak bevándorlók lesztek. S mivel féltek tőlük, hivatalaitokra ruházzátok azokat a szülői kötelezettsé­geket, melyeket magatok nem mertek felvállalni. A mi világunkban az emberi természet összes érzése és kifejezése, a megalázótól a fel­emelőig alkotója egy osztatlan egésznek, a bitek globális kapcsolat­rendszerének. Mi nem tudjuk elválasztani a fojtogató levegőt a szár­nyalást lehetővé tevő levegőtől.

Kínában, Németországban, Franciaországban, Oroszországban, Szingapúrban, Olaszországban és az Egyesült Államokban úgy pró­báljátok meg távol tartani a szabadság mételyét, hogy őrbódékat ál­lítotok a Kibertér határaira. Ezek rövid időre talán elháríthatják a fertőzést, de hasznavehetetlenek lesznek egy olyan világban, melyet hamarosan átsző a bit-elvű média. A ti egyre elavultabb informáci­ós iparágaitok azáltal próbálják fenntartani létjogosultságukat, hogy Amerikában és máshol a világon olyan törvények meghozatalát szor­galmazzák, melyek biztosítanák számukra magának a beszédnek a birtoklását az egész világon. Ezek a törvények a gondolatot újfajta ipari terméknek nyilvánítanák, mely nem nemesebb a nyersvasnál. A mi világunkban az emberi elme bármely terméke korlátlanul és ingyen reprodukálható és terjeszthető. A gondolatok egyetemleges továbbításához többé már nincs szükség a ti létesítményeitek köz­reműködésére.

Ezek az egyre ellenségesebb és gyarmatosításra törekvő jogszabály­ok ugyanolyan helyzetbe hoznak minket, mint amilyenben a szabad­ság és önrendelkezés egykori elkötelezettjei szálltak szembe a távoli és tájékozatlan hatalmak hatóságaival. Kötelességünk hatalmatoktól védettnek nyilvánítani virtuális önmagunkat, ugyanakkor továbbra is elismerjük hatalmatokat a testünk felett. Be fogjuk hálózni az egész világot, hogy senki ne tartóztathassa fel gondolatainkat.

A Kibertérben meg fogjuk teremteni a Gondolat civilizációját. Reméljük, humánusabb és igazságosabb lesz a ti kormányaitok ál­tal létrehozott világnál.

 

Davos, Svájc, 1996. február 8.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Kommentár – kérdőjelek a kibercenzúra körül

Az internet, az új telekommunikációs csatorna sokak számára az állami beavatkozástól, hierarchiától mentes, civil érintkezés szinonimája. Úgy tűnik azonban, hogy a tőkés állam szabályozási kényszere előbb-utóbb ezen a területen is érvényesül.

A politikatörténeti évkönyvekbe a világtörténelem legnagyobb méretű cenzúraellenes tömegdemonstrációjaként vonult be az Internet-felhasználók 1996. februári tiltakozó akciója. (Az Internetről l. Eszmélet 27. sz.) A hagyományos formában – ut­cai gyűléseken – és a számítógépes világhálózat sajátos lehe­tőségeit felhasználva úgynevezett „elsötétített lapok" küldésével újszerű módon is protestálok az Egyesült Államokban frissen el­fogadott távközlési törvénynek a szólásszabadságot korlátozó cikkelyeivel szemben érezték szükségesnek a fellépést. A kö­vetkező oldalakon először közöljük az 1934-es távközlési tör­vényt kiegészítő néhány passzust, amely a felháborodás köz­vetlen kiváltó okának tekinthető, külön cikkben adjuk közre  a „Kibertér Függetlenségi Nyilatkozatát", amely a tiltakozók álláspontjának talán leginkább jellemző megfogalmazása, teoretikus-ideologikus fordulatoktól sem mentesen. Ezt követően rövid kommentárban igyekszünk a kulisszák mögé tekinteni.

Obszcenitás és erőszak

(A telekommunikációs eszközök obszcén, zaklató és sértő módon való felhasználása. Kivonat az 1996-os telekommunikációs törvényből.)

Az 501. fejezet ,A kommunikáció tisztaságáról szóló 1996-os tör­vényeként idézhető.

Az 502. fejezetben az 1934.évi törvény 223. fejezete (…) módosí­tásra kerül

(1) az (a) alfejezet eltörlésével, és annak az alábbiakkal való he­lyettesítésével: (a) Az a személy, aki

(I.) országon belüli vagy más országokkal történő kommunikáció során –

(A) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan

(i) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és

(ii) kezdeményezi

bármely olyan megjegyzés, kívánság, ajánlat javaslat, elképze­lés vagy más közlemény továbbítását, mely egy másik személy bosszantásának, sértegetésének, megfélemlítésének vagy zaklatá­sának céljából obszcén, szeméremsértő, bujálkodó, erkölcstelen vagy trágár;

(B) egy telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan –

(1) megvalósítja, lehetővé teszi, előidézi és (ii) kezdeményezi

bármely obszcén vagy erkölcstelen megjegyzés, kívánság, aján­lat, javaslat, elképzelés vagy más közlemény továbbítását, annak tu­datában, hogy a közlemény vevője 18 évet be nem töltött egyén, füg­getlenül attól, hogy az ilyen jellegű közlemény kibocsájtója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője;

(C) telefonál vagy telekommunikációs eszközt használ személyazonosságának felfedése nélkül a hívott számon jelentkező bármely személy vagy a közlemény vevője bosszantásának, sérte­getésének, fenyegetésénak vagy zaklatásának céljával, függetlenül attól, hogy létrejön-e párbeszéd vagy kapcsolat;

(D) a hívott számon jelentkező bármely személy zaklatásának cél­jával ismétlődően a lelefon csöngését idézi elő vagy okozza; vagy

(E) egy beszélgetés vagy egyéb kommunikáció folytatódása alatt ismétlődően telefonál vagy ismétlődően kapcsolatot kezdeményez egy telekommunikációs eszközzel, kizárólagosan azzal a céllal, hogy zaklassa a hívott számon jelentkező bármely személyt vagy a köz­lemény vevőjét; vagy

(II.) tudatosan engedélyezi, hogy az ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (1) paragrafusban tiltott cselekedet­re használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen jellegű cselekedet­re használják fel,

az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő bör­tönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre Ítélendő; és

(2) végül (…)

(d) Az a személy, aki –

(1) országon belüli vagy nemzetközi kommunikáció sarán tuda­tosan

(A) interaktív számítógépes szolgálatot használ fel arra a célra, hogy egy bizonyos 18 év alatti személynek vagy személyeknek bár­mely, a jelenkori közösségi normák szerint tartalmában és kifeje­zésmódjában nyilvánvalóan sértő, szexuális vagy anyagcserével kapcsolatos aktusokat ecsetelő vagy körülíró megjegyzést, kíván­ságot, ajánlatot javaslatot, elképzelést vagy más közleményt küld­jön;

(B) bármely interaktív számítógépes szolgálatot felhasznál arra, hogy egy 18 év alatti személy által elérhető módon az (A) pontban leírt közleményeket közöljön, függetlenül attól, hogy az ilyen jellé­gű szolgáltatás felhasználója volt-e a hívó fél vagy a kommunikáció kezdeményezője; vagy

(2) tudatosan engedélyezi, hogy az ilyen személy ellenőrzése alatt álló bármely telekommunikációs eszközt az (I) paragrafusban til­tott bármely cselekedetre használják, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen cselekedetre használják fel,

az Egyesült Államok Törvénykönyvének 18. főcíme értelmében pénzbírság megfizetésére vagy nem több, mint 2 évig terjedő bör­tönbüntetés letöltésére, vagy mindkettőre ítélendő.

(e) A törvény által nyújtott egyéb jogvédelmek mellett:

(1) Egy személyt nem lehet az (a) vagy (d) alfejezetben foglaltak megszegésével vádolni pusztán azért, mert bemenetet vagy össze­köttetést biztosít egy nem az adott személy ellenőrzése alatt álló esz­közzel, rendszerrel vagy hálózattal, ideértve a közvetítő adást, az adatlehívást, a közvetítő tárolást, a hozzáférési szoftvert vagy más kapcsolódó lehetőségeket, melyek hozzátartoznak az ilyen jellegű hozzáférések és összeköttetések biztosításához, mely nem tartalmaz­za a kommunikáció tartalmának létrehozását.

Kommentár

A két dokumentumot összevetve nehéz elképzelni, hogy ne a feltűnő kontraszt legyen az első benyomásunk: néhány, szán­dékaiban elsősorban a 18 év alatti gyermekek „információs vé­delmét", másodsorban minden állampolgár „információs autonó­miájának" bizonyos fokú biztosítását célzó paragrafussal szem­ben azonnal Függetlenségi Nyilatkozat, új Társadalmi szerző­dés szövegeződik, a „műfaj" hagyományait követve bombaszti­kus fordulatokkal, korszakos igénnyel. Aránytévesztésről volna szó, vagy más is áll a dolog mögött?

A számítógépes világhálózat, az Internet fejlődésének első két évtizedében annak a tudományos közösségnek vált a fórumá­vá, közös alkotásává és mindennapi kommunikációs eszközé­vé, amely kiszakítva a hálózat „ősét" a katonai kutatási progra­mok kalodájából viszonylag hamar nemzetközivé és széleskö­rűvé tette a hozzáférést. A „tudósok" mellé eképpen csatlakoz­hattak az egyetemisták milliói, hogy aztán hamarosan a könyv­tárak és az információs intézmények is „rávessék" magukat az új lehetőségekre. Az a kommunikációéhes értelmiségi közeg, amelyik a hálózat fizikai kiépítésének és spontán erkölcsi rend­jének létrehozójaként magáénak érezte az Internetet, féltékenyen őrizte az önállóságot és a függetlenséget a piac erőivel szem­ben. A kereskedelem ugyanis – amint a felhasználók száma át­lépett egy kritikus értéket – azonnal reklámhordozóként próbál­ta meghódítani az Internetet, amit a „működtetők" a maguk sa­játos eszközeivel igyekeztek megakadályozni (a reklámcélú üze­netek küldőjének mindenfajta tudatos szervezőmunka nélkül ak­kora tömegű adatot küldtek el szorgos kezek, hogy gépe jóidőre alkalmatlanná vált hasonló tranzakcióra, s legközelebb kétszer is meggondolta, hogy hirdessen-e). A kormányok ezidőtájt a fel­használók „szövetségeseinek" számítottak, mert a kivívott auto­nómiáját a nagyvonalú állami támogatás tette lehetővé: a háló­zathasználat költségeit szinte mindenütt kormányzati programok révén sikerült a kulturális élet kulcsintézményeinek biztosítani (Magyarországon mindez az IIF-nek, az Információs Infrastruk­túra Fejlesztési Programnak volt köszönhető).

Igenám, csakhogy ha egy könyvtár megjelenhet a hálózaton, egy világcég miért ne csinálhatna saját „homepagé"-t, „honla­pot", amelyen magát mutatja be és termékeit népszerűsíti? Szó sincs itt direkt marketingről, akit érdekel, csak az kéjes és ta­lál… Ha egy világcég felkerülhet a hálózatra, egy középvállalat miért ne? És ha bárki, akkor ugye egy pizza-étterem is jelent­kezhet a maga kínálatával: rendelj pizzát a hálózaton keresztül!

A telematika (a számítástechnika és a távközlés összekap­csolt rendszere) világpiacán hirtelen szélesre tárultak az ajtók. 1995 az Internet-business éve volt – két szempontból is. Az Internet-szolgáltatások és eszközök biztosítása óriási „iparág­gá" növekedett, másrészt minden, magára valamit adó cég egy­szerre rohamozta meg a hálózatot. Amint ugyanis kézzelfogha­tó közelségbe kerültek az elektronikus pénz (E-money) vásár­lást és banki tranzakciókat egyaránt lehetővé tévő rendszerei, az Internet globálissá válása és a jelenlegi (30-50 milliós) tá­borhoz képest akár milliárdos felhasználói nagyságrendet is ígérő növekedése a kereskedelem számára a stratégiai tervezés kulcs­területévé tette. Egyetlen pillanat alatt, robbanásszerűen, mégis szinte észrevétlenül megváltoztak a hagyományos arányok és ezzel együtt az erőviszonyok. A tudósok és egyetemisták las­san „ingyenélők" lettek a szolgáltatásokért kemény árat fizető piaci szereplők szemében, mind többféle módon jelent meg az ingyenesség megszüntetésének Damoklész-kardja a régi fel­használói világokban, miközben szinte természetesnek veszi mindenki, hogy a csodálatos keresőprogramok ingyenességét éppen a képernyőn rafináltan elhelyezett hirdetéscsíkok bizto­sítják…

John Perry Barlow az Elektronikus Határ Alapítvány, az Internet „tisztaságán" évekig őrködő legendás szervezet egyik társala­pítója számára méltán keserű a pohár, s ez az „életérzés" gyor­san általános is lett az „alapító atyák" körében. Annál is inkább, mert részben magukat is okolhatják: miközben a piaci erők be­áramlottak a hálózatra, ők sokkal inkább az USA kormányának akcióival voltak elfoglalva, amelyek a hálózati kommunikáció el­lenőrizhetősége körül forogtak. Amikor egy Zimmermann nevű szakértő olyan rendszert dolgozott ki és terjesztett ingyenesen bárki számára, amellyel a hálózaton továbbított közleményeket szinte megfejthetetlenné lehetett kódolni, ez a szövetségi ható­ságok villámgyors akcióját váltotta ki. A programot, a PGP-t (Pretty Good Privacy) betiltották, szerzőjét letartóztatták, s re­torziók érték mindazokat, akik az Internet „lehallgathatósága" ellen tevékenykedtek. Clinton elnök ugyan botrányos pillanatok után átmenetileg visszatáncolt a Clipper-chip (a kormányzati „je­lenlétet" készülékekbe beültetett eszközzel biztosító eljárás) be­vezetésétől, ám a gyakorlatban a világ számos országában épült ki erős hatósági kontroll. Kínában, Vietnamban, Szingapúrban és Ázsia számos más országában a hálózatépítés ára a „belügyi" fennhatóság megteremtése volt, s országok tucatjai el­lenőrzik vaskézzel a hálózati közleményforgalmat. Az „ázsi­ai" minta azonban elképzelhetetlen a szabadságjogok igézeté­ben felnőtt amerikai és nyugat-európai generációk számára, ezért a hálózati közösség régi sérelme és állandóan napiren­den tartott gondja a hálózati tér ellenőrzése, a „kibercenzúra" (cybercensorship). „Nyugaton" mindemellett avval is szembesülni kellett, hogy a jog belépése a „kibertérbe" azonnal lerombol­ja a megszokott autonómiahatárokat. A képek, szövegek, ze­nei, sőt filmrészletek hálózati jelenléte eleve képlékennyé teszi a korábbi, viszonylag jól szabályozott copyright-szabályozást, s egy-két botrány után kiderült, hogy a jogrendszernek „uralma van" a korábban teljes függetlenséget és szabadosságot élvező Internet felett is. A Szcientológia Egyház jogi rohama, amivel a számukra kellemetlen szövegek hálózati jelenléte ellen tiltakoz­va szerzői jogi okokra hivatkozva csikartak ki bírósági ítéletet az inkriminált szöveget terjesztő személyek és a szövegek terjesztését lehetővé tévő hálózati szolgáltató ellen, már jól jelezte, hogy új korszak kezdődött a hálózaton: a „minden­felettiség" diadalmas érzése a múlté, s jönnek a szigorú hétköz­napok, amelyek betagolják az Internetet is a liberális demokrá­cia bejáratott intézményi rendjébe.

A hálózati közleményforgalmat korlátozó amerikai törvény ezért az utolsó csepp a pohárban. Ha bizonyos közleményeket eleve tiltanak, illetve horribilis összegű büntetéssel szankcionál­nak, akkor végképp vége a pionírkorszaknak, ráadásul nem lát­ni, hogy mindez hová vezet? Ha ugyanis a „jelenkori közösségi normák"alapján kell megítélni egy üzenet obszcén, trágár vagy szeméremsértő voltát, akkor a mindenkori „megítélőtől" függ, hogy mit is tekint annak. Abban az országban, ahol Bertolucci Huszadik század című filmeposzának levetítése miatt eltávolít­ható egy középiskolából a tanár, aki nem felel meg a városka „normáinak", ahol az apa kezében megremeg a fényképezőgép, amikor a vízből kimászó pucér fiacskáját fényképezi, mert tarta­nia kell attól, hogy a képet előhívó fényképész hivatalból továb­bíthatja ezeket a kockákat mint esetleges szeméremsértések bizonyítékait, nos, ott ugyancsak kétségesek a normahatárok. Amikor mindössze hat ellenszavazattal átmegy a szenátuson a trágárság-ellenes törvénycikk, amelynek alapján egyetlen – és bizony a hálózaton ugyancsak megszokott – trágárJqrdulatért akár negyedmillió dolláros büntetéstis kiszabható, miközben fül­tanúk szerint a szenátusi falatozó minden trágárságok fészke, és sehol annyi sértő, obszcén szó nem hangzik el, rnlht éppen ott, nos, akkor bizony felvetődik annak a kérdése, hogy a politi­kai prüdéria mikor vált át a Rubasov-effektusba (ti. „beemel" a működésmódok közé és törvényesít egy olyan mechanizmust, amely gyorsan öngerjesztővé és önpusztítóvá is válhat).

Vajon mennyiben új fejlemény mindez az Egyesült Államok­ban? Robert Liston szerint (The Right to know. Censorship in America. New York, 1973) a prüdéria és az erkölcstelenség cenzúrája egyidős az USA történetével. A hivatalos és legális változatok mellett az illegális cenzúra, a búvópatakszerűen megnyilvánuló, a szélesen hömpölygő cenzúra hullámhegyei és hullámvölgyei jellemzik. Története Jesse Sharpless 1815-ben fes­tett „botrányos" képeivel indul, majd avval folytatódik, hogy a massachusettsi Isaac Parker főbíró 1821-ben mint erkölcstelent betiltja John Cleland Angliában, 1740-ben megjelent Fanny Hill című regényét. Ettől kezdve könyvnyi méretű az erkölcstelen­ség cenzúrájának története (a legjobb áttekintés talán: Morris-Schwartz: Censorship: The Search for the Obscene. New York, 1964.). Jellemző epizód, hogy 1966-ban az USA legfelsőbb bí­rósága kimondja, hogy a Fanny Hill nem obszcén, de evvel pár­huzamosan a kongresszusban éppen a szex és az erőszak el­leni kirohanások adják a szónoklatok javát, amelyek következ­tében mindig valamilyen helyi incidensre vagy botrányra is sor kerül.

De miért éppen az „erkölcstelenség" és a „pornográfia" a cél­pont? És miért baj – baj-e egyáltalán? – hogy a fiatalkorúak sze­méremvédelme a fenti módon kap jogi szabályozást?

A pornográfia jelenléte nagyjából egyidős az Internettel. Gyak­ran hallani eltúlzott számokat arról, hogy a teljes képforgalom hány százalékát teszik, illetve tették ki a pornóképek. Mindez addig, amíg felnőtt-felnőtt relációban zajlott, nem okozott gon­dot és feltűnést. Ahogy megjelentek a felhasználók között a 18 év alatti gyermekek, a helyzet azonnal feszültté vált, elsősorban a szülők számára. Ahogy azonban a problémát az új technika, az új médium termelte ki, úgy kínálkoznak az eszközök a káros jelenségek kiküszöbölésére ezen a technikán belül. Ahogy a televízió esetében egy beépített eszközzel a szülőknek mód­jában áll bizonyos műsorokra vagy csatornákra „családi tilalmat" kimondaniuk, úgy tehető védetté az otthoni számítógép is, s úgy teszi többlépcsőssé a hálózati szolgáltató (például az on­line Playboy) a szülők szűrőjének beiktatásával a kép-forgalmat. A törekvés, hogy az „erkölcstelen" információt hagyományos mó­don terjesztő médiumok szabályozása érvényes legyen az új tö­megkommunikációs eszközre is, elfogadható és vitathatatlan. Hogy azoknál többet, homályos és bizonytalan talajra építkez­ve, kétséges definíciókkal, nagy adag prüdériával és disszonáns mozzanatokkal éppen az Internettel szemben kell érvényesíte­ni, az legalábbis kétséges. Miközben tehát a kibercenzúra ellen szólók látszatra verébre lőnek ágyúval, a háttérben kirajzolódik egy nehezen körvonalazható, alaktalan, de mindinkább érzékel­hető fenyegetés.

Az erkölcs cenzúrája és annak kifinomult vagy éppen nyers technikája ugyanis mindig történelmi krízishelyzetekben válik központi kérdéssé. A toruni Kopernikusz Egyetem kutatója, Ma­rian Filar évtizedek óta vizsgálja a kérdést, és azt tapasztalta, hogy „minél erősebb a totalitarizmusra való törekvés, annál szigorúbb, annál prűdebb az állam. Amikor a hatalmon lévő csoportok az élet minél nagyobb területeire akarják kiterjeszteni a befolyásukat, előbb-utóbb eljutnak az 'erkölcsi normákra' épülő szexuális tiltásokig."

Az „obszcén, erkölcstelen" szövegek első nagy megregulázó-ja az a feltörekvő francia és angol polgárság volt, amely a sza­bados és hierarchiát, normát nem ismerő korai szexirodalomban azonnal meglátta az ellenfelet, az éppen uralomra jutó normá­kat, a tekintélyt, a vagyont, a férfi-központúságot nem tisztelő, sőt azokat bosszantó szabadszájúsággal megkérdőjelező irodal­mi és közéleti kihívást. Fellépése gyors és határozott volt. A vo­natkozó műveket begyűjtette, bezúzatta, egy-egy példányt pe­dig a párizsi Bibliotheque National, illetve az oxfordi Bodleiana zárt gyűjteményében őriztetett. A párizsi különgyűjtemény (amely a L'enfer – A pokol nevet kapta) éppen napjainkban vált az újra­kiadás révén közkinccsé, nagy könyvkiadói sikerré és annak lát­ványos bizonyítékává, hogy az erkölcstelenség elleni harc fel­színe alatt bonyolult, összetett társadalmi és hatalmi probléma­teret találunk. A piac logikáját el nem ismerő, önszerveződő, sa­játos, belülről táplálkozó kontrollal működő hálózati közösség, a kibertársadalom (cybersociety) vészkiáltása azért figyelemremél­tó, mert nem kizárt, hogy az obszcenitás hálózati cenzúrája egy átfogóbb, szélesebben korlátozó praxis előfutára. Minden nyitott dilemmával együtt ez a tétje a távközlési törvénnyel szembeni tiltakozásnak.

A kaláka alakváltozásai – reciprocitás nem archaikus társadalomban

Polanyi Károly, az Ausztriába, Nagy-Britanniába, majd Kanadába kivándorolt társadalomtudós volt az úttörője a reciprocitás mint társadalmi koordinációs mechanizmus kutatásának és értelmezésének. A két szerző bemutatja Polányi elméleti rendszerét, és alkalmazza azt a Magyarországra jellemző kaláka leírására, tartalmi változásainak magyarázatára.

Írásunkban arra vállalkozunk, hogy Polányi Károly fogalomrend­szerének egyik kulcskategóriáját, a reciprocitást vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogyan használható modern társadalmak elemzésére. Ehhez – az általa bemutatott, egzotikusnak tűnő példákhoz képest – hozzánk közelebb álló tárgyat, a kalákát vá­lasztottuk terepül. Természetesen nincs szó forradalmi újításról akkor, amikor Polányi döntően nem-nyugati társadalmak kutatá­sához használt fogalmát adaptáljuk, hiszen az integrációs for­mák hasonló esete, a redisztribúció már „befutott" kategóriája a mai társadalmak elemzésének. (Elég Szelényire vagy Kornaira utalni, hogy csak magyar példákat hozzunk.) Ugyanakkor nem titkolt szándékunk, hogy a mára háttérbe szorult reciprocitás­kategória gondolkodást megtermékenyítő hatására felhívjuk a figyelmet.

1. Polányi fogalomrendszere

1.1. Polányi és a gazdaságantropológia

Polányi Károly több oldalról is támadja a klasszikus közgazda­ságtant és annak alapelveit. Gondolkodásának alapja, hogy a gazdaság a társadalom szerves része; a társadalmi-politikai és kulturális összefüggéseitől megfosztott ökonomizmus helyett egy újfajta „gazdasági antropológiát" próbált kidolgozni, amely a tár­sas interakciók gazdasági aspektusát vizsgálja, és a vizsgáló­dás során nem próbálja kiemelni sem a gazdasági tevékenysé­geket a társadalmi folyamatokból, sem a gazdasági szereplőket (legfőképp a „racionálisnak" tartott egyént) a társadalmi intéz­ményekből, a társadalmi viszonyrendszer egészéből. Az egyént adott kultúrába és tradíciósodorba beágyazva fogja fel. így a gaz­dasági jelenségeket a társadalom egészének, intézményi és kulturális rendszerének összefüggéseiben értelmezi.

Mindezek hiánya teszi Polányinál alkalmatlanná a társadalom­ról, a kultúráról leválasztott modern közgazdaságtant a „primitív" társadalmak elemzésére, megértésére, hiszen nála a gazdaság „formális" és „lényegi" oldala összekapcsolódik. (Ez a forrása a szubsztantív-iskola elnevezésnek, ahogy Polányi elméletére hi­vatkoznak.) Itt egy fontos, továbbgondolásra érdemes ponthoz érkeztünk Polányi életművében: a modern társadalmakkal kap­csolatos kritikájának egyik lényeges eleme az, hogy itt a gazda­sági játékszabályok teljesen függetlenednek a társadalom más területeitől. Ebből a gondolatból legalább kétfelé ágazik el a mai tudományos gondolkodásban az út. Egyrészt az államnak mint a modern redisztribúció alapintézményének támogatói Polányiban találják meg egyik fő hivatkozási alapjukat, hiszen egy másik koordinációs mechanizmus bekapcsolásával – a piaci mellé – megoldhatónak tűnik a gazdaság „kiágyazódásának" problémája. Másrészt az új, Granovetter, Coleman és mások által fémjelzett gazdaságszociológiai iskola arra.hívja fel a figyelmet, hogy a „pri­mitív" társadalmakban Polányi által elemzett kapcsolat, ami a gaz­dasági játékszabályok és a személyközi struktúrák között van, a modern társadalmakban is tetten érhető és éppen ennek felszín­re hozása az új kutatási irány. Természetesen az is látható, hogy az új gazdaságszociológia elutasítja Polányi „erős" beágyazódás tételét, és így nem alapulhat rá olyanfajta kapitalizmusbírálat, mint amilyet Polányinál láthatunk.

Polányi támadja a jelenleg is elfogadott közgazdasági gondol­kodás pszichológiai megalapozottságát is. Nem fogadja el azt a felfogást, mely szerint az ember legfőbb jellemzői a racionalitás (a társadalomtól, a moráltól, a szokásoktól függetlenített racio­nalitás) és az önérdek. Tagadja, hogy az emberi természet fel­osztható elkülönülő részekre, két összetevőre: „az egyik 'anya­gi', a másik 'eszmei'; az egyik 'gazdasági', a másik 'nem gazda­sági"; az egyik 'racionális', a másik 'nem racionális'.1 Polányi el­veti Adam Smith-nek a cserét folytató vademberre vonatkozó pa­radigmáját, amelyet a közgazdaságtan (és más társadalomtu­dományok is) a maguk axiómájává tettek: „Ami a tényeket illeti, Adam Smith elképzelései az első emberek gazdasági pszicho­lógiájáról éppoly tévesek voltak, mint Rousseau elképzelései a vadember politikai pszichológiájáról."2 Polányi szerint az ember gazdasági cselekedeteit társadalmi, szociális motívumok irányít­ják: „Az ember nem úgy cselekszik, hogy az anyagi javak bir­toklásával kapcsolatos egyéni érdekét óvja, úgy cselekszik, hogy társadalmi helyzetét, társadalmi jogait, társadalmi javait óvja meg. Az anyagi javakat csak annyira becsüli, amennyire ezt a célt szol­gálják."3 Ez még erőteljesebben igaz olyan társadalmakra, ahol a társadalom atomizálódása még nem indult meg, s az ember még erősen beágyazódik az adott kultúrába, tradícióba. Vagyis Polányi szemléletében az egyén gazdasági érdekei ritkán el­sődlegesek, sokkal inkább a társadalmi kötelékek fenntar­tásának van döntő jelentősége. Két okból is. Egyrészt, mert ha az egyén nem a hagyományok, a közösség által elfogadott értékek és normák szerint cselekszik, akkor elszakad a közös­ségtől és kivetetté válik, másrészt azért, „mert hosszú távon a társadalmi kötelezettségek mindig kölcsönös jellegűek, és ezek teljesítése szolgálja legjobban az egyén érdekeit".4

Polányi szembeszáll azzal a felfogással, amely a kapitalizmus idealizált képétől eltérő társadalmakat, illetve rendszereket mint civilizálatlan, primitív elődöket, vagy téves útra futott átmeneti pró­bálkozásokat mutatja be. Ez a szemléletmód az „elmaradott" or­szágok társadalma számára követendő útnak, azok „modernizá­lási" feltételének a szabad piaci mechanizmus bevezetését, illet­ve fejlesztését írja elő. A közgazdasági szemlélet agresszív terje­désével annak értékválasztása, normarendszere is beszivárog más kultúrákba, szétfeszítve és rombolva a tradíció, a kultúra part­falait. Az agresszív euro-amerikai civilizáció nyomulásának első „hadteste" a gazdasági mechanizmusának terjedése.

Az etnocentrizmus mintájára megalkothatjuk a gazdasági ökocentrizmus fogalmát, amely az egyik alapja az etnocentrikus látásmódnak. Ez a közgazdasági gondolkodást és látásmódot leszűkítő és homályosító szemüveg akadályozza más társadal­mak (többek között gazdasági) mechanizmusainak megértését. Ha az eltérő társadalmak (különböző szegmenseinek) vizsgála­tára egy új fogalmi és eszközrendszer kialakítására törekszünk a vázolt szemléletmód alapján, akkor szemügyre kell vennünk, hogy milyen értékek alapozzák meg azt, vagyis az adott kultúra általános vizsgálatához jutunk vissza. Tehát ott vagyunk Polányi gondolatánál, nevezetesen, hogy a gazdaság nem szakítható ki a társadalomból, nem vizsgálhatjuk az adott kultúra általános köntöséből kihámozva.

1.2. A reciprocitás

Ezek után tekintsük végig az elmélet szintjétől egészen a konk­rét példákig Polányi próbálkozását, aminek során megkísérli új­raintegrálni a közgazdaságtant a társadalommal mint szerves egésszel foglalkozó tudományba, s ennek kapcsán a kulturális antropológiai megközelítéssel való összefüggésre is fény derül.

Polányi három antropológus munkájára támaszkodott vizsgá­lódásai során: Malinowski Trobriand-szigeteki kutatásaira, Thurnwald új-guineai bánarókról írt művére és Bahannan nyu­gat-afrikai tivekről szóló könyvére. Ezek közül Malinowski ered­ményeit elemezte részletesen.

Mint már említettük, Polányi rendszerében a gazdasági motí­vumok a társadalmi élet kontextusából jönnek létre. Úgy gon­dolta, hogy ennek vizsgálatához az adott közösség rokonsági és területi szervezetét kell figyelembe venni, melyeket a szokás, a jog és a vallás befolyásol.

Az elemzés során kiderült, hogy ezekben a törzsi társadalmak­ban „hiányzik a nyereség motívuma, hiányzik a díjazásért vég­zett munka elve, hiányzik a legkisebb erőfeszítés elve, és legfő­képpen hiányzik minden olyan önálló és elkülönült intézmény, amely gazdasági motívumokon alapulna".5 A felmerülő kérdés­re, miszerint akkor mi biztosítja a rendet a termelés és elosztás működésében, a választ egy olyan viselkedési elvben találta meg, amely elsősorban nem is a gazdasággal kapcsolatos: a reciprocitásban. Ez egy integrációs forma, amely képes a gaz­daság működésének szabályozására.

Először is megpróbáljuk Polányi alapján definiálni a reciprokatív integrációs formát.6 A reciprocitás a szimmetrikus csoporto­sulások kölcsönösen megfelelő pontjai közti mozgásokat jelöli. Tehát ajándékozási és viszontajándékozási kötelezettséget je­lent meghatározott, szimmetrikus szociális viszonyok által egy­máshoz kapcsolt csoportok, illetve tagjaik között. A csoportokat összefűző kötelékek hol rokonsági, hol territoriális, hol politikai vagy vallási-ceremonális kapcsolatokból – de mindig a sajátosképpeni gazdasági szférán kívül meghatározott kapcso­latokból – fonódnak, s a reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezek a szociális kapcsolatok diktálják. A kapcsolatok szimmetriája azt jelenti, hogy valamennyi érdekelt csoport azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik a többivel szemben. A reciprok ajándékozás – a gazdasági folyamatok beágyazottságának megfelelően – nem csupán az új anyagi létfenntartási eszközök allokációját biztosítja, hanem a csoportok közti szociális kapcsolatok megerősítését is.

A nyugat-melanéziai Trobriand-szigetek lakosainál, akik a gazdaság eme típusához illusztrációként szolgálhatnak, a reciprocitás főleg a társadalom szexuális szervezetének, vagyis a családnak és a rokonságnak a vonatkozásában működik. E közösségekben családról – a nőről és a gyermekekről – való gondoskodás az anyai ágú rokonok kötelezettsége. Vagyis a Trobriand-szigeteki férfiak nővérük családja iránt viselnek kötelezettséget. De ők maguk nem a nővér férjétől számíthatnak segítségre, ha­nem, amennyiben nősek, saját feleségük fivérétől – egy harma­dik, megfelelő viszonyban lévő család tagjától. A reciprocitás át­fogó elve tehát nemcsak a termelés, hanem a családfenntartás biztosítását is elősegíti.

Az ilyen viselkedési elvek azonban csak akkor válhatnak ha­tékonnyá, ha létező intézményi struktúrák teszik lehetővé alkal­mazásukat. A reciprocitás csak azért képes írott bizonylatok és bonyolult adminisztráció nélkül biztosítani egy gazdasági rend­szer működését, mert az adott társadalom szervezete a szim­metria struktúráinak a segítségével lehetővé teszi ezt a megol­dást. A legalapvetőbb szimmetrikus struktúra a már említett ro­koni kapcsolatok hálózata, de ilyen a reciprocitás alapjául szol­gáló struktúra a törzsi társadalmakban meglepően sűrűn előfor­duló „dualitás" is. A Trobriand-szigetek minden part menti falujá­nak egy szárazföldi falu a párja. így zökkenőmentesen bonyo­lódhat le a halnak és a kenyérfa gyümölcsének igen fontos cse­réje, ami reciprok formában, időben is ténylegesen elkülönülő ajándékozásként zajlik le.

A szimmetria azonban nem feltétlenül korlátozódik a dualitás­ra. Több egyén vagy csoport is szimmetrikus lehet két vagy több tengelyhez képest. A csoportok tagjai nem feltétlenül annak tar­toznak viszonozni az ajándékot vagy a szívességet, akitől kap­ták: a kötelezettség irányulhat egy harmadik csoport megfelelő tagjára, akivel hasonló viszonyban vannak (mint ahogy ezt már láttuk a példában).

Itt meg kell jegyeznünk, hogy ugyan a szimmetria már félig kielégíti a reciprocitás szükségleteit, de az intézményes struk­túrák és a viselkedési elvek (emberi attitűdök) kölcsönösen ki­egészítik és feltételezik egymást. Érdemes az egymásra való ki­hatásukat is végiggondolni. A szimmetria intézményesült struk­túrája segítheti a reciprokatív viselkedési elvek kialakulását, de ez fordítva már nem igaz. Az egyéni viselkedésmód és attitűd nem hozza létre a megfelelő intézményi struktúrát, s így nem is lesz képes – az intézményi struktúrák hiányában – a gazdasá­got integráló általános elvvé válni.

Az is mutatja, hogy reciprocitás a gazdaságot integráló for­mává válhat, hogy képes más integrációs sémákat mind a redisztribúciót, mind a piaci cserét alárendelt módszerként al­kalmazni. (A redisztribúció egy központ felé irányuló, majd a köz­pontból kiinduló elsajátítási mozgásokra utal, a csere oda-vissza mozgásokra vonatkozik, melyek egy piaci rendszer szereplői kö­zött zajlanak le meghatározott mechanizmusok által vezérelve. Polányi szerint ez a három integrációs forma uralhatja a gazda­ságot, nevezetesen: a reciprocitás, a redisztribúció és a piaci csere.) A reciprocitás megvalósulhat úgy, hogy az emberek a megfelelő munkákat és terheket redisztributív szabályok szerint osztják el (pl. amikor „sorjában" végzik el az egyes egyénekre háruló munkafeladatokat), más esetekben reciprocitást rögzí­tett egyenértékek cseréje biztosítja. Ezekre az itthoni kalákák közt is találhatunk példákat.

A reciprocitás nem csupán egyének vagy kis csoportok (csa­ládok) között jöhet létre, hanem egészen nagy rendszerek gaz­dasági aspektusát integrálhatja. Ezt példázza a Trobriand-szi-geteken kialakult kula-kereskedelem. A kör alakú szigetcsopor­ton belül igen bonyolult és kiterjedt kereskedelmi forma alakult ki, ami a reciprocitás elvén működik. Ezt a tevékenységet nem gazdasági motívumok mozgatják (sem a pénz, sem a profit­szemlélet nem jelenik meg), hanem teljes egészében az etikett és a mágia szabályozza. A reciprocitás elve egyszerű szabá­lyaival (melyek mint említettük a társadalmi praxis egyéb szfé­ráiban gyökereznek) egy olyan komplex, bonyolult tér-idő­személy rendszert működtet, amely több száz mérföldet és több évtizedet fog át, és személyek százait kapcsolja össze. (Előfordul, hogy egy-egy kultikus ajándéktárgy akár tíz év alatt járja körül a szigetcsoportot.)

Végül az, hogy a három integrációs forma közül melyik domi­nálja a gazdaság mechanizmusait, a társadalom kialakult struk­túráitól és a kultúra egyéb szegmenseitől is függ. Azonban azt meg kell jegyeznünk, hogy ezek az integrációs formák semmi­féleképp sem képviselnek fejlődési „szakaszokat". Számos alá­rendelt forma lehet jelen a domináns forma mellett, amely maga is időlegesen háttérbe szorulhat, majd újra felbukkanhat.

2. A kaláka

A második részben a magyar falusi társadalom egyik jellegze­tessége, a kaláka bemutatása kapcsán arra teszünk kísérletet, hogy a Polányi-féle reciprocitás kategória nem archaikustársa-dalombeii működését elemezzük.

Elsőként ehhez a kaláka fogalmát kell tisztázni, illetve leírni főbb mozzanatait, majd a történelmi változásokat érdemes számba­venni, végül elvégezhetjük az összehasonlítást a reciprocitás el­méleti kategóriája és a kaláka tényleges valósága között.

2.1. A kaláka – általános megjegyzések konkrét példákhoz kapcsolódva

Induljunk ki egy tipikusnak mondható társasmunka leírásából. Bodrogközben minden év májusában, amikor a földeken még és már nincs olyan sok feladat, egy-két család kihasználja az időt házépítésre, vagy más nagyobb építkezést igénylő munká­ra. Ilyenkor az építkező család körbejár a faluban, maga mellé gyűjt 10-12 embert a segédmunkák elvégzésére, és felkér egy irányító szakembert, aki majd vezeti a műveleteket. Ez utóbbin kívül senkinek nem fizetnek, a munkát szívességből végzik a fa­lusiak. Tudják, hogyha majd nekik lesz szükségük segítségre, ők is találnak embereket. Hogy pont azokat, akiknek ők segítet­tek, az korántsem biztos, de kialakulhatnak állandósult csopor­tok. Az általános az, hogy akiket a segítségkérő séta során meg­szólítottak, azok mind mentek.

A leírt példa jól tükrözi a kaláka általános jellemzőit: a közös­ség valamilyen formában kiválasztódott tagjai segítségül sietnek a közösség egy másik tagjának, de nem ellenszolgáltatást vár­nak el munkájukért, hanem tudják azt, hogy ők is bármikor szá­míthatnak ilyenfajta segítségre.

Vizsgáljuk meg, hogy a falusi társadalomra jellemző egyéb társasmunkától mi különbözteti meg a kaláka-típusút. Nagy Géza felosztása tűnik a legpraktikusabbnak az eltérő kategóriák be­mutatására. Ő háromféle társasmunkát különböztet meg, asze­rint, hogy kik, hányan dolgoznak és kinek:

  1. Többen egy embernek vagy egy családnak segítenek.
  2. Egyének maguknak dolgoznak, de közösen.
  3. Többen dolgoznak a közösség érdekében.

Valamennyi társasmunkára jellemző tehát a közösen végzett tevékenység és az, hogy nem ellenszolgáltatásért, pénzért dol­goznak. A megkülönböztetésből az is kiderül hogy a kaláka-tí­pus az első kategóriához tartozik.

A fentebb bemutatott építkezésen kívül számtalan .más kalá­ka-típusú együttműködést igénylő munka fordult elő a falúban. Az alábbiakban a leggyakoribbakat foglaljuk össze:

a) A gabonával kapcsolatos munkák közül a csépté*s a leg­több helyen kalákában történt, esténként a kévehordást is így szervezték meg. Az aratás csak nagyon kevés helyen történt társasmunkában.

b) Az állattenyésztés köréből a sertésvágás és a takarmány­előkészítés, a kukoricamorzsolás szerveződött kalákában.

c) A lakodalmak megszervezését, előkészítését, lebonyolítá­sát is ebben a formában végezték.

d) A temetéseknél a halottvirrasztást, ha nem is mint munkát, de mindenféleképpen mint közös tevékenységet folytatták.

e) Az egymást segítésnek kialakult egy teljesen direkt formá­ja is: a szülés után gyermekeikkel otthonmaradó anyákat a ro­konság szintén kaláka-formában látja el. Ezt a gondoskodást hív­ják paszitnak, paszitának tájegységtől függően.

Természetesen a felsorolásból kimaradt jó néhány típus (pl. kútásás, kenderfeldolgozás, fonás stb.), de így is látszik, hogy csaknem a teljes falusi életet behálózta a szívességre, szo­lidaritásra alapuló, a pénzviszonyokat kirekesztő együttmű­ködési forma. Ahogy a példákból is kiderült, nemcsak a szoro­san vett gazdasági tevékenység, a munka megszervezésére használták a kaláka-formát: ez a mindennapi élet más szegmen­seit – házasság, halál, gyermekáldás – is érintette.

Külön ki kell emelni a kalákák leírásánál azt a tényt – erre még az elemzéskor vissza fogunk térni -, hogy az egyes tevékeny­ségekhez szorosan kapcsolódtak más szokások, hagyományok is, összefűzve ezzel a mai szemléletmód számára a kultúra egy­mástól távol levőnek tekintett területeit, például a vallást és a munkát. Szendrey Ákos 1938-as elemzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a házépítő kaláka minden egyes munkafázisá­hoz egy adott rítus, szertartás tartozik, ami nemcsak mint külső tényező jelentkezik, hanem szerves részét képezi az egész te­vékenységnek. Mindez azonban az I. világháború előtti helyze­tet jellemzi és kérdéses, hogy mára mindebből mi maradt meg.

2.2. A kaláka történeti változása

Arra a kérdésre, hogy mikor alakultak ki először kaláka-típusú együttműködési formák a történelem során, dokumentumok hi­ányában nehéz válaszolni. A mezőgazdasági munkákkal kap­csolatban már a késő-középkori leírásokban találunk utalásokat, de ezek is azt mutatják, hogy ezen munkaszervezési formák ki­alakulása jóval régebbre tehető. Ehhez képest a házépítés ka­lákái újszerű képződmények, több forrás egybehangzó tanulsá­ga szerint legfeljebb a késő-középkor óta léteznek. Korábban a vidéki házak, az életvitel igénytelensége és természeti jellege miatt olyan egyszerűek voltak, hogy felépítésükhöz rendszerint elég volt a háztartás saját tudása és fizikai munkaereje. A Polányi-féle kategorizálást és magyarázatot elfogadva azt lehet megállapítani, hogy ahol és amennyiben szimmetrikus struk­túrák jellemzőek egy társadalomra, ott kedvező feltételek teremtődnek meg egy reciprocitás dominanciájú életszerve­ződési forma kialakulására. A konkrét magyarországi példa is ezt látszik igazolni, ugyanis csak ott tapasztalható a kaláka-tí­pusú együttműködés elterjedése, ahol a kiscsaládi formák túl­súlyban vannak (pl. Gömörben, Bodrogközben), és így, akár fel­foghatjuk kényszernek is, kialakulnak az egymásra épülés, a kölcsönös segítség struktúrái. (Ellentétben az alföldi aprócsalá­dokkal, ahol inkább a függőségi rendszerek kiépülése dominál, a bérmunka aránya messze meghaladja a társasmunkáét és a palóc nagycsaládokkal, ahol inkább a családon belüli megoldá­sok, az önellátásra való törekvés a jellemző.) . Természetesen a kalákák kialakulásához más tényezők is hoz­zájárulnak: a rossz természeti viszonyok felerősíthetik az együtt­működési kényszert az egyéni alkalmazkodás elégtelen volta miatt, az erőforrások asszimetrikus szűkössége, a pénzviszonyok elterjedésének kezdetlegessége szintén a rendszeren belüli együttműködési formákat erősíti; és a külső tényezők mellett ne feledkezzünk meg a megfelelő emberi attitűd fontosságáról sem.

Mivel ez az elemzés arra koncentrál, hogy a mai helyzet ho­gyan alakul ki, elegendőnek tűnik a formaváltozás folyamatát a XX. században nyomon követni. Ebből a szempontból all. világ­háború előtti helyzetet lehet a kaláka „aranykorának" tekinteni, s az akkori állapot leírásához mint kiindulóponthoz lehet hasonlíta­ni a mai viszonyokat, s számba lehet venni a változásokat.

Vegyük először szemügyre, milyen funkciókat látott el ez a „klasszikus" kaláka:

1. Gazdasági, ezen belül:

  • pénzmegtakarító funkció,
  • munkaidő lerövidítése,
  • munka megkönnyítése.

2. Szórakoztató, ezen belül:

  • munka szórakozássá tétele,
  • párválasztás elősegítése,
  • közösségi megnyilvánulások lehetővé tétele.

3. Rituális, kultikus funkció.

A felosztás természetesen analitikusan értendő, az egyes te­vékenységek egyszerre felelnek meg ezeknek a funkcióknak, éppen ebben az együttes létezésükben van a lényegük: a modernitásra jellemző funkciószétválás nem jelentkezik, a gaz­dasági szféra szervesen összekapcsolódik az integráló, minta­fenntartó, célkijelölő rendszerekkel. Sőt, éppen az elkülönülés hiányából adódóan rendszerekről is csak megelőlegező értelem­ben beszélhetünk. A „klasszikus" állapotra a multifunkcionalitás mellett a kiterjedtség jellemző: Szendrey Ákos az említett elem­zésben több mint száz kaláka típust tudott megkülönböztetni.

A II. világháború utáni helyzet különösségét az adja, hogy a meghirdetett elveknek látszólag nagyon is megfelelő, valódi kö­zösségi munkaforma „zavarja" a rendszert, hiszen a kollektivi­zálás nagyon is modernitáson belüli eszméje nem tudott mit kez­deni egy „premodern", a gazdaságot nem különálló rendszer­ként kezelő intézménnyel. így a falusi társadalomra ráerősza­kolt kolhoz (pedig az elnevezés szintén közös gazdálkodást je­lent) nem volt képes – igaz, nem is akarta – integrálni a kalákát, hanem a gazdaság területéről kiszorította azt.

A 60-as, 70-es évek mezőgazdasági szervezeti átalakulásai kellettek ahhoz, hogy újra megjelenjen a kaláka a szorosan vett munka területén, de ez már korántsem volt az a társadalmat meghatározó, együttélést szabályozó forma, hanem lereduká­lódott egy pusztán gazdasági funkcióval bíró együttműködési tí­pusra, amelynek ugyan még vannak hatásai az élet más szeg­menseire is, de ezek a kihatások már másodlagossá váltak, töb­bé nem integráns részei a kalákának. A funkcióvesztés mellett a mai folyamatok másik jellemzője a kaláka visszaszorulása: a II. világháború előtti több mint százról 10-15 féle kaláka-típusra csökkent a számuk.

Lássunk néhány példát a kaláka átalakulására:

A bodrogközi építkezéseknél az addig a kaláka természetes velejárójaként értelmezett vendéglátás (ez adott munkát a csa­ládok nőtagjainak, s ez tette lehetővé, hogy a megerőltető fizi­kai munka ellenére szerepet kapjon a szórakoztató funkció is) lassan a fizetés egy sajátos formájává vált, és ez természete­sen az egyéb területekre való kihatások gyengülésével, illetve megszűnésével jár együtt.

A ragályi sertésvágás régebben magába foglalta a szórako­zás egy különös formáját, a mórikálást is. A mórikálás az amúgy zárt rokoni kötelékbe tartozó sertésvágásra összegyűlt csalá­dok rendjét megzavaró, maskarába bújt fiatalok incselkedését, tréfálkozásait jelentette, ami mintegy erő- és ügyességi próba­ként is funkcionált a legények férfivá érésekor. Mára mindebből semmi sem maradt, magába a kalákába is betüremkedett ácse-remomentum: a régebben szívességből dolgozó hentesnek ter­mészetben fizetni kell.

A kaláka leépülésén kívül azonban megfigyelhető az új viszo­nyokhoz adaptive közelítő folyamat is. A városokba faluról be­költöző családoknál megfigyelhető, hogy a városhoz kötődő szo­kásokat a saját képükre átformálva alakítják át. Ilyen módon to­vábbélnek a régi hagyományok az új környezetben, azon­ban ennek nemcsak környezetváltoztató hatása van, hanem a hozott szokások is deformálódnak. Például a ballagások kapcsán a falusiak összetartása nemcsak azt eredményezi, hogy egyfajta kalákajelleg továbbél a városi környezetben, hanem azt is, hogy a ballagásokból szinte erőfitogtató verseny válik: kinek a gyereke kap több, értékesebb ajándékot, kiknél a leggazda­gabb a ballagási vacsora – ezzel torzul a kaláka eredeti célja. Érdemes megfigyelni azt, hogy hogyan igyekeznek létrehozni azt a struktúrát, ami a faluban adottságként jelentkezett a rokon csa­ládok közelségéből adódóan: egy gyereknek 10-12 keresztszü­lője is lehet, így és ebből alakulnak a kalákák.

2.3. Mennyiben példa a kaláka a reciprocitásra?

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy már eddig is próbáltuk jelezni az analógiákat a Polányi-féle kategória és a kaláka kö­zött, illetve eleve úgy mutattuk be a társasmunkák ezen típusát, mint egy nem archaikus társadalombeli példáját a reciprocitás­nak. Azonban a most következő részben megpróbáljuk közvet­lenül megvizsgálni az analógiák meglétét, mélységét, mivel az eddig használt implicit feltételezésünk reflektálatlan mivoltában gyenge lábakon állt.

Első megközelítésben a formai megfelelést vegyük szemügy­re. Ezen a szinten mindenképpen adekvátnak tűnik példánk, hi­szen – „klasszikus" formájában – domináns rendezőelvként fuknkcionál, a meglévő szimmetrikus struktúrára épít, és ez ha­tározza meg a benne résztvevők viselkedési elveit.

Azt, hogy a „klasszikus" kaláka domináns rendezőelvként funk­cionál, több oldalról is be lehet mutatni. Annyiban tekintjük integrálóelvnek, amennyiben a falusi társadalom egészét behá­lózza, egyrészt úgy, hogy szinte valamennyi tevékenység része valamilyen kaláka-csoportnak, másrészt multifunkciójából adó­dóan az egyéni életpraxis különböző szegmenseit átjárjá-moz-gatja. Dominánsnak pedig annyiban tekinthetjük, amennyiben a más típusú integrációs formákat maga alá tudja gyűrni, márpe­dig ez történik a cserére alapuló piaccal és a redisztribúcióval is: a pénz, ha egyáltalán megjelenik, nem értékmérőként, ha­nem a körforgás eszközeként; a munkát megszervező közpon­tok pedig csak ideiglenesek, éppen ezek képezik a körforgás elemeit.

A mai kor kalákája éppen ezért nem azonos a „klasszikus" ka­lákával, épp ez a dominanciája és rendezőelvként való funkcio­nálása szűnt meg. Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy a kalá­ka-csoportok állandósulnak, illetve a másnak végzett és mástól kapott munkákat, segítségeket számontartják. Mindezt a kaláka intézményének erősítéseként is lehetne értelmezni, azonban lát­ni kell, hogy ez inkább azt mutatja, hogy külső kényszer nélkül nem működne a rendszer, felszakadt az automatizmus. Ugyan­csak ezt a változást mutatja a ragályi cséplő-kaláka esete is, ahol a szerveződés nem rokonsági vagy lokalitási alapon történik, ha­nem a vagyoni helyzet hasonlóságából adódóan – ezzel akadá­lyozva meg az egymásnak nyújtott segítségek asszimetriáját. Va­gyis: a reciprokatív viselkedési elvbe bekerül a csere momentu­ma is (persze alárendelve a reciprocitás elvének).

A következő kérdés az kell hogy legyen: milyen szimmetrikus struktúrákra alapul a kaláka? Az nyilvánvaló, hogy létezik az egymáshoz kötődő családok, közösségek hálózata, amire ráépül a kaláka. Az igazi kérdés az, hogy vajon mennyiben válhatnak alapjává a reciprokatív integrációs elv kialakulásának ezek a szimmetriák, együvétartozások. Két fő okot lehet megállapítani: a hasonlóságuk és az egymást kiegészítő mivoltuk. Három di­menzióban is nyomon lehet követni ezeket:

  1. A családok struktúrájában – hiszen egyértelmű a kiscsalá-dok helyzetének hasonlósága, és éppen méretükből adódóan a reprodukciót érintő egymásrautaltságuk. (Szép példája ennek a Szendrey Ákos által említett szőlőőrző-kaláka, aminek elsőren­dű feladata nem is a tényleges munka, hanem a párválasztás lehetőségének a megteremtése.)
  2. A képességek hasonlósága és egymás kiegészítő jellege, hiszen ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy szinte min­denki képes mindenféle tevékenységnél segédmunkára, és egy­némely területen a közösség nem nélkülözheti az egyén szak­tudását, mint ahogy más alkalommal ő szorul segítségre szak­ismeretet igénylő munkával kapcsolatban.
  3. Az erőforrások birtoklásában jelentkező hasonlóságban és egymásrautaltságban – mivel ez teremti meg a lehetőségét és sok esetben a kényszerét az együttműködésnek. (A fentebb már említett cséplő-kaláka is példa erre, ahol a cséplőgép mint szűk keresztmetszet adja e kényszert.)

Mindehhez hozzájárul a Polányi által kevéssé elemzett ténye­ző is, nevezetesen az, hogy a falusi társadalmat a maga zártsá­ga és csak önmagán belül (ott viszont szinte tökéletesen) meg­oldott információáramlás jellemzi. Voltaképpen ez az, ami a fen­ti három dimenziót a reciprocitás keretében oldatja meg és nem a piaci csere elve alapján. Ezt a struktúrát alkotja újra a városi kaláka működéséhez a műrokonság intézménye.

Ennek a résznek a végén térünk ki a viselkedési elvek analó­giájának elemzésére. A „klasszikus" kaláka időszakában, Ries­mann kategóriáját használva, az emberek „tradíció által irányí­tottan" megkérdőjelezetlenül hagyták a kaláka intézményét, ben­ne éltek a hagyományban. A kalákával szembeni ellenérzésein­ket is ennek mentén lehet indokolni. Igaz ugyan, hogy számta­lan pozitív vonása a mai gazdasági rendszerrel szemben kihí­vásnak minősíthető, de éppen a tradícióba ágyazottsága zárttá teszi mindennemű változtatás iránt, illetve az egyén kibontako­zását jelentősen behatárolja. Mindez persze csak a „klasszikus" kaláka tagjára igaz, hiszen a változás éppen abba az irányba történt, hogy a ma embere pusztán mint eszköz tekint a kaláká­ra, egészen máshonnan jött értékeinek, céljainak elérése érde­kében.

Összegzés

Úgy tűnik, hogy az általánosság szintjén is megfogalmazhatjuk, hogy amennyiben valamely rendezőelv már nem az egészre vo­natkozik, akkor deformálódik önmaga jellege is. Nem hatja át az élet más szféráit, eszközzé válva másfajta értékrendszerekből születő célok alá rendelődik, s így a benne rejlő értékkompo­nensek elkopnak vagy átalakulnak. Ez utóbbi természetesen tör­ténhet az egész rendszert megváltoztatva, de „alkupozíció" a rendezőelvek között aszimmetrikusan határozódik meg. Bár a kaláka évszázadokra visszanyúló története nem ért véget, tartalma megváltozott: míg régebben a gazdaságot, a társa­dalmat és a kultúrát egyaránt integráló reciprokatív rendszer alap­ja volt, addig ma a piaci csere által koordinált gazdasági szisz­téma részévé válik, annak alárendelődve esetenként mint a mikroökonómiailag leggazdaságosabb munkaszervezési forma jelenik meg.

A reciprocitás rendezőelvként ugyan deformáltan köszön ránk a kalákából, azonban eme intézmény vizsgálatához megkerül­hetetlen szempontokkal járul hozzá. A modern társadalom több jelenségének (pl. feketegazdaság, autóstop) értelmezéséhez nyújthat segítséget a reciprocitás fogalmának használata.

Jegyzetek

1 Polányi Károly, 1976.137.

2 Uo. 51.

3 Uo. 54.

4 Uo. 55.

5 Uo. 57.

6 Röviden reflektálunk Sahlins reciprocitás-fogalomhasználatára, amely különbözik Polányi kategóriájától. Sahlins háromféle reciprocitást kü­lönböztet meg: általánosított reciprocitás, amelynek során úgy kerülnek átadásra javak, hogy az átadó nem vár ellenértéket cserébe; kiegyen­súlyozott reciprocitás, ami egyenlő áruk cseréjét jelenti; és végül a ne­gatív reciprocitás, ahol a felek minél többet akarnak egymástól meg­szerezni.

Ez az antropológusok körében kedvelt reciprocitás-felosztás több ol­dalról is támadható. Az egyik ellenvetésünk az, hogy Sahlins leszűkíti a reciprocitást az anyagi javak cseréjére, ezáltal nem lesz elemezhető a reciprocitás társadalmi és kulturális vetülete ebben a fogalomrendszer­ben. Másrészt leszűkíti az érzelmi kötődésre azt a struktúrát is, amely a reciprocitást alapozza meg.

Ezzel szemben a Polányinál oly fontos elemként szolgáló szimmetria magában foglalja az intézményi struktúrák széles körét (rokonsági, ter­ritoriális, politikai, vallási kapcsolatok). Mindezeken felül Sahlins hármas felosztása is problematikusnak tűnik, abból a szempontból, hogy pont azok az elemek keverednek bele a reciprocitás(ok) definíciójába, ame­lyek elválasztása (Polányi szerint is) a leglényegesebb momentum len­ne a gazdasági integráló elvek megkülönböztetésében. Sahlins a piaci csere jellemző mozzanatait lopja bele a felosztásába: a kiegyensúlyo­zott reciprocitásnál kibővíti ezt a piaci cserét jellemző attitűddel is, ne­vezetesen, hogy a gazdasági aktusban résztvevő szereplők a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb nyereséget érjenek el. Ez utóbbi tulajdon­képpen az árucsere kifejlett formája, ami szétfeszíti a reciprocitás Polányi által kifeszített fogalmi kereteit.

Felhasznált irodalom

Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Gondolat, 1976.

Sík Endre: Az „örök" kaláka. Gondolat, 1988.

Szendrey Ákos: A népi társas munkák és összejöveteleik. Ethnográíia, 1938. 273-286.

Petrovszki Ildikó: Társasmunkák Ragályon. In: Gömör néprajza 17. Debrecen, 1989. 109-127.

Bujdosó Erika – Zsupos Zoltán: Társasmunkák, társas élet Bakonszegen. In: Bakonszeg története és néprajza. Debrecen, 1990. 417-432.

Dobos Ilona: Népszokások a városban. Valóság, 1983/10. 56-64. Nagy Géza: Társasmunkák a Bodrogközben. In: Fejezetek a Bodrog­köz néprajzából. Miskolc, 1986. 51-62.

Kolumbán Samu: Lozsád és népe. Ethnográfia, 1894. 326-336.