Vajon a jelenlegi szalámi-taktikának az a célja, hogy a prob­lémák fontossági sorrendbe állításával megkönnyítse a veszé­lyek megértését, avagy csak arra szolgál, hogy e problémák szétválasztásával elkerüljük azon egymásra hatásának vizs­gálatát? E kérdés látszólag időszerűtlennek tűnik, ha azt a mostanság egymást követő világkonferenciákra vonatkoztat­juk: nem a környezet és a fejlődés összefüggéseinek vizs­gálata volt-e a legfőbb téma Rio de Janiero-ban 1992 júniu­sában? A népesedés és a fejlődés kérdéseinek szentelt, 1994 szeptemberben Kairóban megrendezett nemzetközi konferen­cián nem éppen a demográfiai és a fejlődés összefüggéseit kívánták-e feltárni? És lehet-e „globálisabb" témát elképzelni, mint az, amely az 1995 márciusi, a szociális fejlődés kérdéseit tanulmányozó koppenhágai világtalálkozó napirendjén szere­pelt?

A valóságnak efféle darabokra szabdalása azonban egyál­talán nem segíti elő a tények feltárását, s ennek híján minden elképzelhető megoldási javaslat a legjobb esetben is csak részleges lehet. Rio de Janiero-ban a demográfiai kérdések tárgyalása elmaradt, és miközben egyre közelebbinek látszott a GATT-tárgyalások sikeres befejezése, a környezet, a sza­badkereskedelem, a pénzforgalom, a befektetési politika, a katonai kiadások és a tudományos prioritások közötti össze­függések vizsgálatára egyáltalán nem fordítottak figyelmet. Csupa olyan téma, amelyeknek – értelemszerűen – nem szabadna hiányoznia a demográfiai problémákról folyó vitából.

És hogyan lehet elsiklani az egyik legfőbb, előzetesen tisz­tázandó kérdés felett: mit is jelent maga a fejlődés fogalma? „Mennyire nyugszik szilárd elméleti alapokon a populáció és a fejlődés összekapcsolásának" koncepciója – teszi fel a kér­dést Michel Loriaux -, nem arról van-e szó inkább, hogy mind­ez ugyanazoknak az uralkodó ideológiai megfontolásoknak az eredménye, melyekkel a fejlődésre vonatkozó koncepciót is alátámasztják? És Michel Loriaux felveti azt a már-már bálványrombolói hevületről árulkodó kérdést is, hogy a „humán fejlődés" általánosan elterjedt fogalma vajon nem „egy újabb kísérlet-e arra, hogy elleplezzék az uralkodó gazda­ságcentrikus gondolkodást, valamiféle lelkiismeretesség látszatával felruházva azt?"¹

Ha ugyanezt a szándékot nem is lehet a most már évente kiadott „Világjelentés az emberi fejlődésről" című beszámoló² szerzőinek a szemére vetni, azért annyi bizonyosan igaz, hogy a témával kapcsolatos nyilvános vitában továbbra is ér­vényesülnek bizonyos tilalmak: evidenciákról nem lehet vitat­kozni. Olyan világban élünk, amely hivatalosan egyetlen „ide­ál" felé tart: a gazdag országok „ideálja" felé. Ezeket a hiper-militarizált országokat, a pénzforgalom, a cserearányok, a nyersanyagok és a terület értékének megszabóit, a beruhá­zási és a tudományos politika meghatározóit, a nemzetközi intézmények uralóit, ezeket a „gazdasági válságból" a „társa­dalmi válság" felé tartó országokat mindenekelőtt az jellemzi, hogy „fejlettek". A többiek? „Alulfejlettek" vagy „fejlődők", néha „visszafejődők". Egyedül az északi országok tekinthetők érvé­nyes modellnek, s ebből következően ennek a modellnek a vizsgálatára nem is kerülhet sor.

A demográfiai tényezőket is integrálni képes politika kiala­kításához azonban szakítani kellene a régi sémákkal. „Nem a populációt kell a fejlődésbe integrálni – írja Michel Loriaux -, hanem fordítva, a fejlődést a populációba. Az önvezérelt fejlődés egész filozófiájának alapkérdése ez: a fejlődő orszá­gok polgárainak fokozatosan el kell jutniuk oda, hogy kol­lektív sorsuk uraivá legyenek, hiszen pusztán külső hatá­sokra alapozva nemigen képzelhető el tartós fellendülés."³ Mindez persze a fejlődési utak különbözőségének elismeré­séhez vezet – s ez éles ellentétben áll a jelenlegi tendenci­ával. Olyan ez, mint egy hamis hang az integrálódó új világ szimfóniájának fülsiketítő „globális" koncertjében.

Magát a populáció fogalmát is valamiféle homály övezi, mely igen hasznos mindazok számára, akik meg akarják aka­dályozni annak tárgyszerű vizsgálatát: populáció = demográfia = robbanás, a gyors gazdasági növekedés lehetetlensége (hi­szen a gazdasági növekedés a fejlődés részét képezi) vagyis bármiféle közjogi fejlődés lehetetlensége (hiszen gazdasági növekedés = demokrácia és igazságosság). Pedig éppen ezen téren mutatkoznak meg az egész bolygót érintő problé­mák. De ezek a megtévesztő általánosítások lehetővé teszik, hogy a politikusok megfeledkezzenek néhány olyan tényről, mely sértené korunk dogmáit.

Azzal, hogy a jelenlegi és jövendőbeli krízisek alapvető oká­ul megjelölt „demográfiai nyomást" túlzottan is reflektorfénybe állítják, el lehet kendőzni a természeti és emberi környezet rombolásának azon eseteit, melyek éppen hogy gyengén benépesített területeken folynak, ahol legalábbis a lakosság gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni azoknak a külső erők­nek, melyek rájuk kényszerítik akaratukat, bizonyíték erre az indonéziai Irian-Yaja esete⁴ vagy Dél-Amerikában a mexikói Sierra-Madre-del-Sur, ahol is a falusi gazdálkodást szétzúzó külső beavatkozások utóbb „demográfiai nyomáshoz" vezet­tek: az extenzív állattenyésztés meghonosítása parasztok tö­megeit fosztotta meg földjeitől, és így aztán nem maradt más választásuk, mint a környezetromboló felégetéses technika, hogy új termőföldekhez jussanak.⁵

Hervé Kempf legutóbbi könyvében⁶ számos példán keresz­tül mutatja be, hogy „a falusi területek demográfiai elsúlytalanodása nem mindig hoz magával megkönnyebbülést", s hoz­záteszi: „Ha a jelszavak világából visszatérünk a realitásba, láthatjuk, hogy a gyenge népsűrűség nem szinonimája az egészséges ökoszisztémának. Vessünk egy pillantást Amazóniára, ahol pedig minden négyzetkilométerre csupán 3 fő jut. Az indiai Himalájában az erózió az úr, mivel a parasztok a városokba költöztek, s nincs, ki karban tartsa a lejtők tera­szait." És nem tekinthetők „demográfiai kérdéseknek" azok a tényezők sem, amelyek Thaiföldön – a gazdasági növekedé­sére oly büszke országban – éppen egy kolosszális emberi és ökológiai kudarcot készítenek el; mindez sokkal inkább a nyerészkedésre alapozott termelési mód, a rövid távú speku­lációk és az egyoldalú, túlzottan kifelé irányuló orientáció együttes hatásának eredménye.⁷ Thaiföldön a populációra legkevésbé sem figyelő „fejlődési" koncepció oda vezetett, hogy a falusiak jelentős tömegei Bangkokba, ebbe az emberi életre immár alkalmatlanná vált megapolisba özönlötték.

Demográfia? Vagy abszurd urbanizáció?

Paradox módon, az efféle „modellhez" való ragaszkodás ter­mészetellenes taktikai szövetségek létrejöttéhez vezethet. Bruce Richnek a Világbankról írott könyvében a riói konfe­renciával kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „A popu­láció kérdését a hivatalos üléseken – a Vatikán, a fejlődő or­szágok és persze az Egyesült Államok tiltakozásának köszön­hetően – nem-tárgyalandónak minősítették. A gazdag és a szegény országoknak egyaránt érdeke volt megkerülni ezt a problémát, hiszen az erről folyó vita nemcsak a fejlődő orszá­gok demográfiai növekedésének következményeit világította volna meg, hanem azt a sokkal fontosabb tényt is, hogy mi­lyen hatása van a fejlett északi országok lakosságnövekedé­sének a Föld egészére. Az Egyesült Államok minden egyes új lakója a hatszorosával járul hozzá a bolygó felmelegedé­séhez, mint egy mexikói; egy kanadai pedig e tekintetben 190 indonézzel ér fel."⁸ Pedig az amerikaiak – a kormányok és mindenféle alapítványok – már évtizedek óta hirdetik a de­mográfiai növekedés világméretű kontrolljának szükségessé­gét. Ám Bruce Rich magyarázata kétségkívül helytálló: ennek a kérdésnek a nyilvános vitája minden bizonnyal felvetné az északi országok – és a gazdasági növekedést hajszoló egyes déli országok vezetői – felelősségének kérdését a környezet­szennyezés vonatkozásában, ez pedig a nincstelen tömegek felelősségének relativizálásához, vagyis a fejlődés lényegé­nek megkérdőjelezéséhez vezethetne.

Nem maradt más, mint annak megállapítása, hogy napjaink különböző forradalmai – a tudományos, a társadalmi (a munka helye a gazdag a társadalmakban), a stratégiai, ideológiai (a kommunizmus kimúlása), a gazdasági (a hatalom és a keres­kedelem világméretű megszerveződése, a világűr hasznosítá­sa) stb. – egybeesnek a demográfiai robbanással. Ez a de­mográfiai forradalom már lezajlott, de mivel ezt nem lehet egy államcsínnyel semmissé tenni, hatalmas hullámainak lökéseit még sokáig érezni fogjuk. Vajon pesszimisták vagy realisták vagyunk, ha aggodalommal szemléljük a körülményeket, ame­lyek közepette ez a lassú átalakulás végbemegy?

A demográfiai adatok ismertek. Több ezer évnyi relatív sta­bilitás után a 18. században kezdődött meg a növekedés, mely aztán fölpörgetett tempóban folytatódott a 20. század közepéig – tegnapig. Ma pedig már 5,5 milliárd ember él boly­gónkon. Száz évet (1830-1930) kellett várni ahhoz, hogy el­érjük a 2 milliárdos lakosságot, aztán harmincat, hogy eljus­sunk a 3 milliárdhoz, és végül csak tizenötöt a 4 milliárdig.⁹ A várható további fejlődésről ijesztő prognózis sokassága je­lent és jelenik meg. De szükséges-e mindjárt invázióról, min­denféle apokalipszisről beszélni avagy – főleg anélkül, hogy a módszert is megmondanánk – a „kívánatos" 2 milliárdos, sőt 500 milliós lélekszámhoz való visszatérést sürgetni?¹⁰

A Vatikán, örök etikai princípiumokra hivatkozva – melyek azonban voltaképpen csupán egy bizonyos kultúrának jellem­zői – minden erejét a születésszabályozás „művi" eszközei elleni kampánynak szenteli. De a vita még a katolikus egy­házon belül sem mondható lezártnak. A Delaporte érsek ve­zette „Igazság és béke" nevű szervezet francia bizottságának egyik, a német keresztények által publikált munkákra támasz­kodó tanulmányában a következőket olvashatjuk: „A termé­kenység fékezése a világ egyes régióiban olyan óvintézkedés, mely nem a következő generáció számára lesz hasznos, hi­szen az már megszületett, hanem az azt követő generációk­nak." És számításba kell venni az etika társadalmi szintű ál­lapotát is: „Világméretekben vizsgálva a termékenység kérdé­sét, az nem ítélhető meg az egyéni szexuális erkölcsre vo­natkozó normák és kritériumok szerint; ennek a társadalmi doktrína egy fejezetévé kell válnia, márpedig mindeddig ritkán tekintették annak."¹¹

Társadalmi szinten, világméretekben való gondolkodás

Hiszen az egész emberiségnek szembe kell néznie egy kettős kihívással: most rögtön meg kell „emészteni" a végbement de­mográfiai forradalmat, mégpedig oly módon, hogy tiszteletben tartsuk az emberi jogokat és a különböző kultúrákat, miközben e forradalom „következményeit" fokozatosan ellenőrzésünk alá kell vonnunk. Az idő pedig minden területen sürget minket.

Az azonnal jelentkező problémák közül is mindenekelőtt a rendkívüli egyenlőtlenségek kérdésére kell koncentrálnunk. Az ENSZ 1991-es Fejlődési Programja (PNUD) kiemeli, "hogy a világ össztermelésének 84,7%-a a lakosság leggazdagabb ötödére jutott, míg a lakosság legszegényebb ötödre mindössze 1,4 % esik. Ha egyes országokban létezik is valamiféle középosztály, a bolygó egészét tekintve irreális lenne ilyenről beszélni….¹² A világ össztermelése az utolsó ötven évben hétszeresére nőtt, a lakosság pedig megduplázódott, ám a javak elosztása mind kevésbé igazságos. Éhínség pusztított (ez 800 millió embert érintett), miközben pedig a rendelke­zésre álló élelmiszer-mennyiség elvileg elég ahhoz, hogy minden emberi lényt elláthassunk táplálékkal: óriási fo­gyasztás északon, délen pedig élelmiszer-hiány, nagy népes­ségpusztulás az elavult politikai stratégiák alkalmazása miatt, azért, mert élelmezési téren számos ország teljesen a külvi­lágtól függ (Etiópia esetében például e függőség mértéke 100 pont volt 1970-ben, míg mára már 885, Haiti esetében 364, Szudánban 156 stb.). Maga a rendszer beteg. És a jelenlegi botrányos helyzet egyáltalán nem könnyíti meg a holnapi problémák megoldását: „Az egész világ megfelelő táplálásá­hoz – a jövő század közepéig tartó időszakban – meg kell háromszorozni az élelmiszertermelést. Azonban az ilyen fej­lesztés természeti forrásai éppen kimerülőben vannak."¹³

Elsivatagosodás, az erdők pusztulása, a talaj kimerülése és szennyeződése (nem csak délen) – és mindezt csak áttéte­lesen lehet a demográfiai nyomás számlájára írni. Tovább nö­veli a bajt a víz egyre fokozódó hiánya is: „A világ egy lako­sára jutó rendelkezésre álló víz mennyisége ma az 1970-es mennyiségnek csupán egyharmada." E probléma – más gon­dokkal együtt – valószínűleg súlyos helyzetbe hozza majd Kí­nát, mely nagy léptekkel igyekszik belevetni magát egy bi­zonytalan kimenetelű „fejlődés" örvényébe, ami egy – a tör­ténelemben mindeddig példa nélkül álló – súlyos ökológiai válsághoz vezethet.¹⁴

És mindez akkor, amikor északon épp úgy, mint délen, a „honvédelem" és a kereskedelem imperatívuszaira hivat­kozva teljesen ésszerűtlen döntések születnek: abból a pénzből, amelyért Kína 26 harci repülőgépet vásárolt Orosz­országtól, egy teljes évre meg lehetett volna oldani 140-200 millió (jelenleg vízhiánnyal küszködő) ember ivóvízellátását; a Pakisztán által vásárolt 23 francia harci gép árából két évre biztosítani lehetett volna mindannak az 55 millió pakisztáninak az ivóvizét, akik most nélkülözik azt, meg lehetett volna szer­vezni mintegy 20 millió pakisztáni számára a születéssza­bályozási szolgálatot, 13 milliónak biztosíthatták volna a szük­séges alapvető gyógyszereket, 12 millió gyerek számára szer­vezhették volna meg az alapfokú oktatást.¹⁵

Az urbanizáció gigantikus csődje

A másik világméretű jelenség, melynek hatásait senki sem tudja megjósolni: az urbanizáció. Az ázsiai urbanizáció, mely ugyan még éppen hogy csak megkezdődött, de máris hatal­mas méreteket öltött, az emberi létezés minőségének jelentős romlását eredményezte.¹⁶ A perspektívák máshol sem tűnnek kedvezőbbnek, és e téren ugyancsak elválaszthatatlanul összemosódnak a demográfiai kérdések és a szocio-ökológiai stratégia hatásai. A Brazil Munkáspárt „ökológiai kormány­programjában" a következők olvashatók: „A felgyorsuló ipa­rosítás, a földterületek összevonásán alapuló extenzív mono­kultúrás mezőgazdasági termelés kibontakozása következté­ben tömegessé vált a falusiak elvándorlása (20 év alatt 40 millió falusi dolgozó költözött el, 40 %-uk a nagyvárosokba, illetve környékükre, 30 %-uk 80 ezer lakosnál kisebb városok­ba, a maradék 30 % pedig más falvakba). Az életminőség javításának kérdése tehát immár más színhelyeken, és még inkább felerősödve merül fel, miközben a különböző brazíliai ökoszisztémák erőteljesen pusztulnak."¹⁷

Mindenhol új szerveződési formákra és új szociális véde­lemre lenne szükség, hiszen ez egy teljesen új, korábbról is­meretlen helyzet. Mindenekelőtt a harmadik világban, ahol a változás a leginkább szembeszökő, hiszen az északi orszá­gok fejlődése már több évszázados múltra tekinthet vissza: az egészségügyi helyzet, az átlagéletkor meghosszabbodása, alacsony halandósági ráta stb. Ilyen körülmények között álta­lánosságokban beszélni (ennyi milliárdnyi emberről) teljesen értelmetlen lenne. Figyelembe kell venni továbbá ezen töme­gek jelenlegi és jövőbeni életkori megoszlását is. Gondoljunk csak a több száz milliónyi munkanélküli fiatalra….És ugyan­ilyen kényes kérdés, hogy mi lesz a több száz milliónyi öreg­emberrel, akik nagyrészt a városokban élnek, távol a hagyo­mányos családi „fészektől". Kínában például 10 éven belül több, mint 120 millió ember kerül majd ilyen helyzetbe.¹⁸

A már létező problémák és a várható tragédiák hosszú lis­tája már elkészült. Vajon a politikai diskurzus és gyakorlat a feladat ijesztő nagysága miatt olyan, amilyen, vagy minden tanulmány és figyelmeztetés dacára a jelenlegi út helyessé­gébe vetett hit továbbra is annyira elvakítja a politikusokat, hogy nem veszik észre a kiáltó evidenciákat? Gary S.Becker, az 1992-ben Nobel-díjat kapott chicagói egyetemi tanár a Business Week-ben megjelent egyik cikkének a következő címet adta: „Hatástalanítsuk a demográfiai bombát a szabad­kereskedelem segítségével!"¹⁹ E jelszót egy világ választja el attól az elemzéstől, melyet a fejlődéskutatás egyik legkiválóbb indiai művelőjének köszönhetünk. Vandana Shiva a „mező­gazdaság távlatairól", a transznacionális vállalatok hatalmáról, a termelők és fogyasztók közötti kapcsolatról és a társada­lmon belüli egyenlőtlenségekről gondolkodva leszögezi: „azt állítani, hogy a mezőgazdasági termények kereskedelmé­nek szabaddá tételével egy demokratikusabb jövőt lehet épí­teni, nem más, mint misztifikáció."²⁰

Ez egyike azon misztifikációknak, melyeket a hiperproduktivizmusra, a konkurenciára, a rövid távú profitra alapozott logika határoz meg, és amely minden ájtatoskodó szájalás ellenére nem más, mint a demokrácia tagadása. A demográfiai „bomba" csak relatív veszélyeket jelentett volna, ha „robbaná­sa" nem éppen akkor következik be, amikor egy „barbár gaz­daság" kiépülése van folyamatban, ráadásul bármiféle szer­vezett társadalmi vagy politikai ellensúly nélkül.²¹ Mindez oda vezet, hogy egy liberális angol lap örömmel ír arról, hogy el­jutottunk az „1 milliárd fogyasztóhoz Ázsiában".²²

Mikor tesszük fel végre a kérdést, hogy vajon mennyire jól megalapozott az északi országok gazdagsága, hogy képesek-e biztosítani az igazságosságnak legalább valamiféle minimu­mát; hogy meddig tartják fenn és erősítik tovább szent szö­vetségüket a gazdag és a szegény déli országok vezetői a legkülönbözőbb éghajlatok alatt élő nincstelen tömegekkel szemben; hogy a nyilvánvaló igazsággal szemben meddig tarthat még a jelenlegi tendenciák dicséretét zengő maszlagolás; és a demográfiai kérdés kapcsán meddig lehet még halogatni a döntést a „mértékletesség kultúrája"²³ javára? For­radalom? Minden bizonnyal. Talán csak egy ilyen forradalom szüntetheti meg bolygónk etikai alulfejlettségét.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

1 Michel Loriauz cikke az Intégrer population et développement című kötetben jelent meg, Academia-L'Harmattan, Louvain-la Neuve-Paris, 1994. 825. o.

2 Rapport mondial sur le développement 994, Humain programme des Nations Unis pour le développpement (PNUD) Economica, Párizs, 1994. 240. o.

3 Michel Loriauz, i. mű. 204. o.

4 Vö. Garbiel Defert: Dieu et Mammon régnent sur l'lrian-Yana, in: Le Monde diplomatique, 1994 július.

5 E jelenséggel kapcsolatban érdemes elolvasni Hubert Cochet ta­nulmányát, mely a Revue Tiers-Monde 1993 április-júniusi, Agricultu-re, écologie et développement című számában jelent meg (PUF, Pá­rizs). Továbbá: Krishna B. Ghimire: Linkages Between Population, En-vironment and Development. Case Studies from Costa Rica, Pakistan and Uganda, UNRISD, Genf, 1993 november.

6 Henri Kempf: La Baleine qui cache la fórét. Enquétes sur les piéges de l'écologie, La Découverte, Párizs, 1994. 222. o. (Különösképpen a 6. fejezet.).

7 Vö. Guy Trébuil: Agriculture pionniére, révolution verte et dégra-dation de l'environnement en Thailande, Revue Tiers-monde, id. szám.

8 Bruce Rich: Mortgaging the Earth. The World Bank, Environmental Impovershment and the Crisis of Development, Beacon Press, Boston, 1994. 262. o.

9 V. ö. Jean-Luc Mathieu: Les Grands Problémes de population, PUF, „Que sais-je" sor. Párizs, 1994. Továbbá: A Le Monde diplomatique 1990 május dossziéja Démographie, développement, démocratie… címmel.

10 Több, komoly aggodalmat tükröző tanulmány jelent meg a Stratégies énegériques, biosphére et société 1993-1994 című kötetben, Éd. Médecine et hygiéne, Genf, 1993. 11. Igazság és Béke Bizottság: Réflexions sur la maitrise de la fécondité mondiale, 1994. április, 29. o. 71, rue Notre-Dame-des-Champs, 75006 Párizs.

11

12 Rapport mondial…, i. mű.

13 l. h.

14 Ennek a „modernizációnak' a következményeiről Vaclav Smil alap­vető műve tájékoztat: China's Environmental Crisis. An Inquiry Into the Limits of National Development, Sharpé, Armont, New York, 1993.

15 Rapport modial… i. mű.

16 Vö. Jacques Decornoy: Demain, 2,4 milliards d'Asiatiques en ville, In: Le Monde diplomatique, 1993 december, Továbbá: A Population című fejezet az Asia 1994 című, a Far Eastern Economic Review által kiadott kötetben, Honkong, 1994.

17 A programot az Ecologie politique 10-es számában publikálták, 1994 nyár, Párizs.

18 Vö. Dániel Stöcklin: En Chine, des enfants „illégaux" par millions, In: Le Monde diplomatique, 1992. február, Továbbá: Jean-Pie'rre Lari-viére: Les Chinois, Maison, Párizs, 1994.

19 Let's Defuse the Population Bomb, with Free Markets, In: Business Week, 1994, május 23. Ugyanez a hetilap az óceánok halkészleteinek gyors és aggasztó fogyásáról és a „szabadkereskedelem" elveivel el­lentétes szükséges óvintézkedésekről közölt egy tanulmányt 1994. jú­lius 4-én.

20 Vandana Shiva: Biotechnologies: vaches sacrées contre troupeaux brevetés, In: L'Evénement européen, No 23-24, 1993 szeptember, Pá­rizs.

21 Philippe Saint Marc: L'Economie barbáré, Éd. Frison-Roche, Pá­rizs, 1994. 491. o.

22 The Economist, 1993. október 30.

23 Vö. Henri Kempf: i. mű, 100. o.

„A LINKS a nemzetközi viták új folyóirata. A hidegháború utáni baloldal magazinja, amely elutasítja a szocialista program sztálini tor­zulásait, figyelmet fordít az ökológiai kérdésekre, és lépéseket tesz azért, hogy világunk szocializmuspárti erőit összehozza és egyesítse. Olyan magazin, amely a különböző' hagyományok marxistáit kívánja egyesíteni, nyílt és konstruktív viták segítségével.

A lap határozottan szocialista, anti-kapitalista és anti-imperialista, válasz a Szovjetunió összeomlására, és felismerése annak, hogy to­vábbra is sürgető a féktelen kapitalizmus bűneire és ellentmondásaira adható szocialista megoldás megtalálása.

A LINKS nem az akadémiai marxistákat célozza meg, mint sok ma létező' elméleti magazin, bár szerzői között sok akadémiai mar­xista lesz. Szerzői és olvasói között inkább aktív szocialisták lesznek, a napi harcok résztvevői, különösen azok, akik a szervezetek és pártok építésének létfontosságú fel­adatait vállalják. A magazin nem egy bizonyos vonalát fog képvi­selni. Nyitott és plurális lesz, igazi vitafórum. Nem lesz rendszeres vezércikk, de bizonyos irányokhoz tartani fogjuk magunkat. A LINKS az igazi szocializmus felé vezető utat kívánja kimunkálni és megje­lölni.

A LINKS nem egyszerűen kü­lönböző országok és kontinensek aktív szocialistáit kívánja össze­hozni, hanem a különböző' hagyo­mányok felől érkező szocialistákat kívánja egyesíteni. Moszkva-szim­patizáns kommunista pártokból, trockista pártokból, a maoisták kö­zül, a nemzeti mozgalmak balszárnyáról, a szociáldemokráciától el­szakadó baloldali erőkből, a társadalmi mozgalmak aktivistái közül, akik felismerik, hogy szükségük van egy pártra. Mi mindannyian különböző' irányokból jövünk, és gyakran különbözik a véleményünk, de egységesek vagyunk abban, hogy:

• szocialista meggyőződésünk szerint alapvető társadalmi válto­zásra van szükség;
• szükség van egy demokratikus és nem tekintélyuralmi szocia­lizmusra; és
• olyan szocializmusra van szükség, amelyik zöld, feminista és antirasszista."

A Links első három számának visszatérő témáiból egyértelműen látszik, hogy melyek azok a régiók és országok, amelynek politikai fejleményeire, társadalmi átalakulására a folyóirat (és a nemzetközi mozgalom) megkülönböztetett figyelmet kíván fordítani. Ezek: Oroszország (lehetséges-e stabilizálni a gazdaságot, milyen állapot­ban vannak a szakszervezetek), Brazília (a radikális Munkáspárt ta­valy igen közel került ahhoz, hogy jelöltje megnyerje az elnökvá­lasztást), Dél-Afrika (létrejöhet-e egységes baloldal a rendkívül bo­nyolult átalakulás sodrában), Egyesült Államok (a politikai erők át­csoportosulása eredményezheti-e egy munkáspárt megjelenését), és Nicaragua (ütőképes politikai erő marad-e a sandinista mozgalom). A regionális sajátosságoknál fogva a Links az európai és amerikai lapoknál bővebben foglalkozik a Fülöp-szigetek, Indonézia, Új-Zé­land, és természetesen Ausztrália politikai folyamataival. Az aktuális országtanulmányok mellett viszonylag kevés hely jut az elméleti vagy tematikus cikkeknek. Ilyen jellegű írások az eddigi számokban Az új világrend, A marxizmus relevanciája, Progresszív-e a nemzeti tőke, valamint Népesedés, környezet, és a nők jogai címmel jelentek meg.

A lap 3., 1994-ben utolsó száma tudósított arról a nemzetközi kon­ferenciáról, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés rendezett az újbaloldal tehetségeiről Budapesten (1994 szeptember 16-f8), és a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrehozásának 50. évfordulója alkalmából szervezett Alternatív Fórumról, amelyre 1994. szeptember 26. és október 3. között került sor Madridban. A Linksben előzetest is közölnek azokról a nemzetközi tanácskozásokról, amelyek az el­következő időszakban kerülnek megrendezésre a világ valamely pontján.

A folyóirat nemzetközi társszerkesztői köréhez tartozik – a nálunk is ismert személyiségek közül – Andre Brie Németországból, Luciana Castellina Olaszországból, Borisz Kagarlickij Oroszországból, Alain Krivine Franciaországból, Ernest Mandel Belgiumból, valamint Kra-usz Tamás, akinek az 1994-es magyarországi választásokról írott cik­két a Links 2. száma közölte.

Tartalomjegyzék

1. Maróthy János, Szilágyi Ákos, Z. Karvalics László, Csoóri Sándor ifj. : Beszélgetés a tömegkultúráról
2. James Petras : Kulturális imperializmus a XX. század végén
3. Andor László, Krausz Tamás : A kultúra jelene és jövője – interjú Kósa Ferenccel
4. Kállai R. Gábor : Virulens-e az oroszlán?
5. Kenneth McRobbie : A költészet gazdaságtana – Polányi Károly: A nagy átalakulás
6. Rónai Mihály András : Görgei Artúr a végzetes kalandor
7. Simó Endre : Közép-európai dilemmák
8. Peter Gowan : A fejetlenség hegemóniája – Az euro-atlanti szervezetek szerepe Kelet-Közép-Európában
9. Gerda Falkner : „Szociális dömping” az Európai Unió piacán? -Az Európai Unió szociális következményei
10. Gáspár Tamás : Az Európai Monetáris Unióról
11. A Maastrichti Szerződés
12. Az európai nőpolitika
13. Gallai Sándor : Politikai sarkkörkép
14. Jacques Decornoy : Rio, Kairó, Koppenhága – Az úgynevezett demográfiai bomba és az etikai alulfejlettség
15. Links
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Engels halálának 100. évfordulójára
17. Mészáros István : A közöségi gazdálkodás rendszere és az értéktörvény szerepe Marxnál és Lukácsnál
18. Szalai Pál : Helyzetfelmérés – Gondolatok az antikommunizmusról

Néhány tanulságos idézet a nacionalizmusról és a párt vezető szerepéről.

Hazafiságról, blanquizmusról és „vezető szerepről"

Az 1879-ben alapított, Guesde és Lafargue vezet­te Francia Munkáspártot 1893 tavaszán internaci­onalista elvei miatt durva támadások érték, a par­tot hazafiatlansággal vádoltak, tagjait hazátla­noknak nevezték. A párt tömeggyűllésekkel és egy nyilatkozat kiadásával ellentámadásba len­dült, s önmagát nyilvánította az „igazi hazafiság" képviselőjének.

Engels 1893. június 20-án Marx leányának, La­ura Lafargue-nak írott levelében így reagált az eseményre: „A Francia Munkáspártnak a hazafi­ság' kérdésében elfoglalt új álláspontja magában véve ésszerű; nemzetközi egyesülés csak nemze­teik között állhat fenn, amelyeknek létezése, bel­ső ügyekben való autonómiája és függetlensége ezért már benne foglaltatik magában a nemzet­köziség fogalmában. S az álhazafiak nyomá­sa előbb-utóbb óhatatlanul kikényszerített volna egy ilyen állásfoglalást…" [Marx-Engels Művei 39. kötet, Budapest, 1979, 84. o.]

Ez a levél még néhány sor után idő hiányában befejeződik, de Engels egy hét múlva, június 27-én Paul Lafargue-hoz írt levelében megfogalmaz­za kifogásait is, mégpedig a következőképpen: „Felhívásuk Franciaországban, remélem, megte­szi majd a hatását, és éppúgy remélem, hogy Né­metországban nem figyelnek fel rá. Mégpedig a következő okból – ezek nem komoly dolgok ugyan, de mégis azt hiszem, rá kell irányítanom a figyelmüket, hogy a legközelebbi alkalommal elkerüljék: – Nem akarok a hazafi szó használa­táról beszélni, arról, hogy Önök az egyedül ,igaz' hazafiaknak tüntetik fel magukat. Ennek a szó­nak olyan szűk az értelme – vagy inkább olyan bizonytalan, ahogy vesszük -, hogy én sohasem merném ezt a minősítést magamra alkalmazni. Én a nem-németekhez mint német beszéltem, éppúgy, ahogy a németekhez mint egyszerű in­ternacionalista beszélek; azt hiszem, nagyobb ha­tást érhettek volna el, ha egyszerűen franciának vallják magukat – ami tényt fejez ki, tényt, amely magában foglalja a belőle adódó logikus követ­kezményeket. De hagyjuk ezt, ez stílus kérdése." [Uo. 86. o.]

Nos, Engels a reá jellemző szellemes és ele­gáns stílusban alapvető jelentőségű kérdésről be­szél. Miképpen a levél folytatása is, amelyben Marx és Engels igazsága történetelméleti rangra emelkedik: „Abban is teljesen igazuk van, hogy büszkék Franciaország forradalmi múltjára, és úgy vélik, hogy ez a forradalmi múlt kezeskedik az ország szocialista jövőjéért. De úgy tűnik fel nekem, hogy eközben kissé túlságosan beleestek a blanquizmusba, azaz abba az elméletbe, amely szerint Franciaország arra hivatott, hogy a prole­tárforradalomban ugyanazt a szerepet játssza (nemcsak a kezdeményezőét, hanem a vezetőét is), amelyet az 1789-98-as polgári forradalomban játszott. Ez ellentmond a mai gazdasági és poli­tikai tényeknek. Franciaország ipari fejlődése el­maradt Angliáé mögött; jelenleg Németországé mögött is, amely 1860 óta óriási lépéseket tett; a franciaországi munkásmozgalom ma nem hason­líthatja magát a németországihoz. De sem fran­ciák, sem németek, sem angolok nem élvezik majd azt a dicsőséget, hogy egyedül döntötték meg a kapitalizmust; ha Franciaország – talán – megadja a jelt, a harc Németországban, abban az országban, amelyet a legalaposabban ragadott meg a szocializmus és amelyben az elmélet a leg­alaposabban hatolt be a tömegekbe, dől majd el, és ennek ellenére sem Franciaország, sem Német­ország nem biztosíthatja végérvényesen a győzel­met, amíg Anglia a burzsoázia kezében marad. A proletariátus felszabadítása csak nemzetközi akció lehet, [s] ha Önök egyszerűen a franciák akciójává próbálják megtenni, lehetetlenné te­szik. A polgári forradalom kizárólagos francia vezetése – ámbár a többi nemzet ostobasága és gyávasága miatt elkerülhetetlen volt – tudják-e, hová vezetett? Napóleonhoz, a hódításhoz, a Szent Szövetség inváziójához. Franciaországnak a jövőben ugyanezt a szerepet szánni, ez a nem­zetközi proletármozgalom eltorzítását jelenti, sőt ez azt jelenti, hogy mint a blanquisták, nevetsé­gessé teszik Franciaországot, mert az Önök hatá­rain túl nevetnek ezeken a túlzott igényeken." [Uo. 86-87. o.]

Ha eltekintünk a történelmi részletektől s fi­gyelmünket a mi századunkban történtekre össz­pontosítjuk, Engels igazsága olyan erős fényt vet a szocializmus tragédiájára, hogy nevetni aligha tudunk rajta. Ám Engels üzenete nemcsak törté­nelmi tapasztalatainkat világítja meg, hanem – mutatis mutandis – aktuális üzenet ez napjainkra is, s bizonnyal az marad még a távoli jövő szá­mára is.

Jeles történészeket kértünk fel, hogy mondják el véleményüket arról: miért alakult ki az államszocializmus. Természetesen vita lett abból is, hogy egyáltalán használható-e ez a kifejezés az úgynevezett „negyven év" társadalmi berendezkedésének leírására. Ezt a korszakot – amelyre egyre jobb történelmi rálátásunk kezd kialakulni – jellemzik különböző szempontokból a hidegháborúról, a „hetven év" történetírásáról, a női munkaerő sajátos helyzetéről, valamint a rendszer felbomlásáról szóló írások. Visszatérünk egy korábbi (20-as) számunkban felvetett kérdésre is: milyen utat járt be, és milyen alternatívát kínál napjainkban a szociáldemokrácia?

Tartalomjegyzék

1. Jemnitz János, Balogh Sándor, Niederhauser Emil, Berend T. Iván, Krausz Tamás, Romsics Ignác, Hanák Péter, Borhi László, Pach Zsigmond Pál, Kende Tamás, Szokolay Katalin, Z. Karvalics László, Tőkéczki László, Harsányi Iván : Miért alakult ki az államszocializmus?
2. Paul M. Sweezy : Szocializmus: örökség és megújulás
3. Monthly Review
4. Ernest Mandel : Egyenlőtlen fejlődés
5. Tom Bottomore : Haladás
6. Szabolcs Ottó : Iskolai tankönyvek az 1918-1919-es magyar forradalmakról (1920-1984)
7. Görög Tibor : Alekszandr Zinovjev
8. Alekszandr Zinovjev : A kommunizmustól a gyarmati demokráciáig
9. Gervai Pál : A hidegháborútól a történelem végéig – A kétpólusú világrendről és a szocializmus jövőjéről
10. Krausz Tamás : Baloldali fordulat Kelet-Európában – de miért és milyen?
11. Susan Zimmermann : A szabad munkaerő nyomában – „Utolérő” fejlődés és női munka Magyarországon
12. Havas Péter : A szociáldemokrácia „marad”