Hazánkban az utóbbi időben egyre elterjedtebb szokássá vált minduntalan Európára hivatkozni, az európaiságot emlegetni. Európa fogalmát a tudományos és mindennapi életben, valamint a tömegkommunikációban a legkülönbözőbb értelemben hasz­nálják, olykor egymással ellentétes politikai, erkölcsi, vallási tar­talmak kifejezésére. Általánosságban a civilizáltság, a kulturált­ság, a tolerancia jelzőjeként vagy szimbólumaként jelenik meg. Szűkebb értelemben többnyire Nyugat-Európát jelenti: a liberális polgári demokrácia társadalmi és politikai rendszeréből fakadó értékeket. Ide tartozik a politikai pluralizmus és a piacelvű gaz­daság éppúgy, mint a nyugati fogyasztási és életmódminták fa­vorizálása.

Az európaiság mindenkor egyaránt jelentett sajátos gazda­sági és társadalmi viszonyokat, civilizációt és kultúrát, társadal­mi és emberi magatartást, szellemiséget. Alapjait a görög-római antikvitásban találhatjuk meg, illetve a középkori „keresztény Eu­rópában". A keresztény univerzalizmus eszméje a középkorban végig egy fiktív egységet volt hivatva demonstrálni, Európa a va­lóságban azonban történelme során sohasem volt egységes egész. A nyugati térség már a IX. században igyekezett kisajátí­tani Európa fogalmát, a nagy egyházszakadással (1054) pedig még inkább elvált egymástól a nyugati és keleti régió – Róma és Bizánc hatósugara szerint.

Tudjuk, hogy a vallási megosztottság mellett Nyugat-Európa „elkülönülése" társadalmi-politikai téren is megmutatkozott a fej­lett agrárkultúrában, az autonóm városfejlesztésben, a rendi ér­tékek szerint tagolt politikai szféra létrejöttében stb.¹ A volt Karo­ling-birodalom határától, az Elba-Lajta vonaltól keletre távolodva a fenti jellegzetességek egyre kevésbé érvényesültek. Ismert az is, hogy miközben a nyugati fejlődéssel való azonosulás soha sem állt fenn, a határozott „elkanyarodás" a Lajtától keletre fekvő területeken gazdaságilag a XVI. századtól vált hangsúlyossá és döntővé.²

Mindebben – az eltérő belső feltételeken túl – nagy szerepe volt Amerika felfedezésének és gyarmatosításának. A tengeri kereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra helyeződött át. Az Újvilágból hatalmas mennyiségű nemesfém­kincs áramlott Nyugat-Európába. Ez elősegítette az áru- és pénzviszonyok további nagy fellendülését, a tőkés bérleti rend­szer és a manufaktúraipar elterjedését, megkönnyítette az ere­deti tőkefelhalmozást. Végső soron jelentősen hozzájárult ah­hoz, hogy a feudális társadalmi és politikai rendszer keretei kö­zött kialakuljanak és megerősödjenek a tőkés termelés és társa­dalom előfeltételei.

Ezzel szemben a Lajtától keletre a gazdaság nem kapott ilyen impulzusokat, az eddigi gazdaságfejlődés íve megtört, csak robotoltató majorsági gazdálkodással, a „második jobbágyság" bevezetésével látszott esély a fejlett Nyugathoz való felzárkó­zásra. A feudalizmus e kései, második kiadása azonban inkább visszalépés volt, s évszázadokra állandósította Európa gazdasá­gi megosztottságát. A keleti rész mezőgazdasági termékeket, nyersanyagot szállított a Nyugatnak, illetve a Nyugat iparcikkei­nek felvevő piaca lett.

Az ipari Nyugat és az agrár Kelet közötti áruforgalom és munkamegosztás korántsem volt egyenrangú, de kölcsönös előnyökkel is járt. A fejlett Nyugatnak szüksége volt közép és kelet-európai perifériájára. Ha fáziskéséssel is, de ez utóbbi te­rületeken is kialakult az agrártechnikának és a városfejlesztés­nek egy relatív fejlettsége, amely nélkül a Nyugat sem lett volna az, ami volt. A régiók egymásrautaltságát már a kortársak is fel­ismerték. Montesquieu például 1724-ben a következőket írta Eu­rópa egységéről: „Európa nem más, mint egy hatalmas, több ki­sebb népből összeállított nemzet. Franciaországnak és Angliának szüksége van Lengyelország és Oroszország jólétére, miként az egyik tartomány rá van utalva másikra. Ha valamely állam a szomszédja leverésével akarja a hatalmát növelni, úgy rendsze­rint csak önmagát gyengíti."³ Nyugat és Kelet ily módon, minden ellentétességük ellenére, feltételezte, kiegészítette egymást.

Feltehető mármost a kérdés, vajon melyek voltak az európai identitásnak és szellemiségnek azok az értékei, amelyek az eu­rópai kultúrát a középkorban a legáltalánosabban áthatották? Nyilvánvaló, hogy megosztottsága ellenére a kereszténységből fakadó értékek e téren igen nagy jelentőségűek.⁴ Itt azonban nemcsak az egyház világi és lelki hatalmára, szellemi monopóli­umára, nem is csak az általános vallási érzületnek a mindennapi életet, erkölcsöt, kultúrát átható erejére kell gondolni. Úgy vélem, a kereszténységből fakadtak és az európai szellemiséghez tar­toztak azok az értékek is, amelyek a „hivatalos" kereszténység­gel szemben, az ellene folytatott eszmei és politikai harcban kovácsolódtak ki; a manicheusoktól kezdve a valdensek, albigensek, katharok, husziták, egészen a humanizmus és a reformáció törekvéséig – mind a keresztény eszmekörben mozogtak. A ka­tolicizmust (s gyakran rajta keresztül magát a társadalmi és poli­tikai rendszert) bírálták, támadták, reformálták, egyben gazdagí­tották is. Az eretnekségek sok esetben nem csak a valláskritikai, hanem az antifeudális progressziót, a korai polgári mentalitást is képviselték. Legnagyobb mértékben a protestanizmus, amely vallási megújulási mozgalomból lett a modernebb, világiasabb erkölcs és életfelfogás hirdetője. Új, személyesebb eszménye­ket, pragmatikusabb életelveket és munkakultúrát hirdetett a születő polgári társadalom igényei szerint. Eszméinek radikális politikai töltése folytán méltán válhatott a németalföldi, majd az angol polgári forradalom ideológiájává.⁵

A mai értelemben vett Európa kialakulásában meghatározó szerepet játszott a polgárosodás folyamata. A nyugat-európai polgárosodás főbb ismérvei a következők:

Bár a fenti ismérvek megvalósulása esetenként csak tenden­ciaként értendő, nem vitás, hogy ez a fajta dinamikus moder­nizáció a tőkés tömegtermelés és a polgári szabadságjogok összekapcsolásával megteremtette a mai nyugati polgári de­mokráciák alapjait. Ehhez azonban a régión belül is kivételesen kedvező körülmények kellettek, amelyek csak néhány ország számára voltak adottak. A polgárosodási folyamat legkorábban, egyben a legteljesebben, legkonzekvensebben a korabeli nyu­gat-európai nagyhatalmak (Hollandia, Anglia, Franciaország) esetében ment végbe. A fenti országokban a gazdasági és poli­tikai viszonyok szerves belső fejlődés útján jutottak el a kapitaliz­mus szintjére. Az egyéniség felszabadulása a prekapitalista kor­látok alól a gazdasági szabad versenyben és a politikai szabad­ságjogokban öltött testet. Nem véletlen, hogy az újkor nagy gon­dolkodói (például Kant, Hegel, Marx) a nyugat-európai fejlődést tekintették az emberi történelem szerves, következetes kialaku­lási útjának. A hegeli rendszerben például az Abszolút Szellem önmegvalósítási folyamata az európai „germán világban" éri el a kiteljesedését, ez a szabadság birodalma. A belső szerves fejlődést a külkereskedelem és a gyarmati rendszer világmé­retűvé tágítása nagymértékben ösztönözte, segítette. Például Anglia, a világpiac ura, gyarmatbirodalma segítségével messze Európa határain túlra is kiterjeszthette az európai gazdaság és civilizáció értékeit. így jöhetett létre – az európai értékek talaján, mintegy Európa „meghosszabbításaként" – Észak-Amerika.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlődése mindinkább ha­sonló pályán haladt. A XIX. században Angliával együtt az USA is világhatalommá vált, a világkapitalizmus vezető ereje lett. Az európai eredetű polgárosodás amerikai talajba való átültetése révén az USA is „európaizálódott", bár az antik és feudális törté­nelmi hagyományokat természetszerűleg nem lehetett adaptálni. Az angol-amerikai típusú polgárosodás nagy hatással volt a fej­lett országok tágabb környezetére is. A XX. századra hatóköré­be vonta Észak-Európát és Dél-Európa egy részét, de a keleti régió továbbra is megmaradt perifériának. A fejlett országok Ke­let-Európa (és a gyarmati világ) alulfejlettségének tartósításában voltak érdekeltek, a világpiaci alávetés, az egyenlőtlen munka­megosztás viszont akadályozta az utóbbiak kapitalizálódását. Kelet és Nyugat korábbi megosztottsága továbbra is az Elba-Lajta vonal mentén manifesztálódott.

Az Elbától keletre fekvő országoknak a Nyugattól való elma­radása tehát történelmi folyamatszerűséggel alakult ki, nem szubjektív szándékok függvénye volt. Az alulfejlettség a nem szerves, inherens fejlődés útján lezajló és megkésett polgároso­dás terméke volt. Kelet-Európa csak az 1848-as forradalmak után indulhatott meg a kapitalizálódás útján, a túlnyomóan ag­rár-jelleg és a viszonylagos elmaradottság fennmaradásával. A nagybirtok „porosz utas" kapitalizációja a társadalomban és a politikában is a konzervatív-feudális erők átmentésének kedve­zett, állandósította a munkaerő személyi függését, korlátozta a polgári szabadságjogok és a civil társadalom kialakulását. A tér­ségben az eredeti tőkefelhalmozás csak részlegesen ment vég­be, az iparfejlesztés – jórészt külföldi tőkével – csak egyes ipar­ágakra korlátozódott. A polgári és független nemzetté válást a XX. századig lehetetlenné tette a dinasztiák által urait soknem­zetiségű birodalmak elnyomó, beolvasztó tevékenysége.

Ezek után felmerül a kérdés: ha az Elba-Lajta vonal ennyire markánsan és tartósan kijelölte Európa Nyugatra és Keletre való megosztottságát, ha ennyire bipoláris Európát, szinte „két Euró­pát" teremtett, lehet-e valamiféle átmeneti, közbülső régióról, azaz Közép-Európáról beszélni? A probléma régóta élénk vita tárgya. Az mindenesetre nem vitás, hogy ez a „közép" nem egy pontosan behatárolható földrajzi térséget jelent, hanem minden­kor csak a két nagy régióhoz képest, azaz történeti viszonyla­gosságában értelmezhető. Az egyház, a vallás, a szellemiség alapján inkább a Nyugattal, a kései feudalizmus jobbágyrend­szere alapján pedig inkább a Kelettel rokonítható. Ugyanakkor mégsem jellemezhető csupán azzal a fogalom párral, hogy „rész­ben Kelet, részben Nyugat". A történeti értelemben vett Közép-Európa egyedi arculatú, viszonylag önálló alrégiókra bontható, amelyek sajátos kultúrával, szellemiséggel, életmóddal gazdagí­tották és gazdagítják az összeurópai mentalitást. A probléma ab­ban áll, hogy az egyes korokban milyen mértékben ismerjük el a mi régiónknak mind a nyugati, mind a keleti struktúráktól eltérő sajátosságait.⁷

A múlt századi polgárosodás időszakában „Közép-Kelet-Eu­rópát" szűkebb értelemben a Habsburg-monarchia képviselte. A birodalom népek, nemzetek, nemzetiségek sokaságát foglalta széles államkeretbe. Az egyes részek között igen nagy nyelvi, etnikai és fejlettségbeli különbségek voltak az iparilag legfejlet­tebb Csehországtól az ellentétes pólust jelentő Bosznia-Herce­govináig. Bármennyire is az etnikai-nemzeti ellentétek által szét­szabdalt, laza konglomerátumról volt szó, a Monarchiának sok vonatkozásban sikerült mintegy népek, nemzetek feletti kép­ződményként, gazdasági és politikai egységként funkcionálnia. Gazdaságilag egységes és kiterjedt belső piacot teremtett, bizto­sította a belső szabad munkaerőmozgást, az eltérő termelési módszerek, a munkakultúrák és technológiák szabad cseréjét.⁸ Politikailag az egységet az óriási történelmi tradíciókkal és ezen alapuló tekintéllyel rendelkező Habsburg-udvar centralizációja és a „birodalmi érdeket" mindvégig szem előtt tartó egyensúlypo­litikája volt hivatva demonstrálni. A Habsburg államkeret – ha nem felelt is meg az ideális közép-európai föderációt megálmo­dó, különböző utópiáknak – olyan reális államszövetség volt, amely népei előtt nem zárta el (bár korlátozta) a fejlődést a pol­gári nemzetté válás felé. Lehetővé tette, hogy az osztrák és cseh tartományokon keresztül a birodalom népei befogadhassák a nyugat-európai civilizáció szellemi, kulturális értékeit. Ezzel elősegítette, hogy a térség leghaladottabb nemzetei a XX. szá­zadra szétfeszítsék az ekkorra már elavult birodalmi kereteket, és a független, polgári nemzeti fejlődés útjára lépjenek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Monarchia politikai-katonai értelem­ben fontos tényezője volt az európai hatalmi egyensúlynak. Olyan integrációt hozott létre, amely hatékony ellensúlyt jelentett akár Anglia, Franciaország, akár Oroszország túlzott kontinentá­lis hatalmával szemben. A Monarchia felbomlása után megada­tott a lehetőség, hogy a térség népei, ha megkésve is, de – nyu­gati mintára, nemzeti és föderatív alapon – szuverén államokat, államszövetségeket hozzanak létre. Ez a lehetőség – nézetem szerint – csak részlegesen és ellentmondásos módon realizáló­dott. Ebben a következő fő okok játszottak közre:

Mivel a régió államai a történelem során gyakran voltak „üt­köző-államok", a XX. században is rendkívül lényeges lett volna egy egységes közép-kelet-európai integráció létrejötte. Ez egyaránt létérdeke lett volna a térség „tagállamainak" és az eu­rópai egyensúlyt őrizni hivatott nagyhatalmaknak. Ennek hiányá­ban a második világháború után az orosz politikai-katonai hata­lom könnyebben felboríthatta az európai status quo-t (amelyet azelőtt a hitleri Németország túlsúlya jellemzett), s érdekszférá­ját az Elbáig kiterjeszthette. Kelet-Európa, s vele együtt Közép-Európa nagy részének „szovjetizálása", szovjet övezetté válása ismét fölerősítette Európa kétpólusú megosztottságát, lefokozta a középső régió specifikumait. A szuperhatalommá váló Szovjet­unió túlzott európai befolyásának ellensúlyozására csak a másik világhatalom, az Egyesült Államok lehetett képes. Európa törté­netében először állt elő az a helyzet, hogy a kontinentális egyen­súlyt nem belső erők, hanem egy területileg nem-európai és egy nagyrészt nem-európai nagyhatalom tartotta fenn. Ez persze ke­vésbé meglepő, ha tudjuk: az USA mintegy „Euro-Amerikaként" évszázadok óta szoros kapcsolatban állt Nyugat-Európával, Oroszország pedig – „ázsiai" vonásai ellenére, legalább is Nagy Péter óta – mint kereskedelmi partner, diplomáciai és katonai ri­vális „bebocsátást nyert" Európába. Annál is inkább fontos kér­dés tehát, hogy mennyire volt „európai" a szovjet típusú szo­cializmus, illetve hogyan befolyásolta az egyes régiók további fejlődését.

Múlt századi elméleti forrásaira nézve a szocializmus euró­pai gondolat, hogy – akár kispolgári-utópista, akár proletár-mar­xi változatát tekintjük. Létét annak köszönheti, hogy a fejlett világ modernizációs paradigmája a társadalomban nemcsak viszony­lagos jólétet és demokráciát, hanem lényeges ellentmondásokat is eredményezett, amelyek megoldására a rendszer keretein be­lül nem rendelkezett kielégítő eszközökkel és stratégiákkal (pél­dául: a periodikus túltermelési válság, a munkásság alulfizetett­sége, kiszolgáltatottsága, az elidegenedés stb.). A szocializmus úgy jelentkezett, mint kiútkeresés ezekből az ellentmondások­ból. Marx és Engels nem kérdőjelezte meg a szerves nyugat-európai polgári fejlődés értékeit (nagyüzemi termelés, urbani­záció, iparosodás, világpiac, „civil társadalom"), inkább termé­szetes előfeltételnek tekintette egy magasabb, posztkapita­lista társadalom megteremtéséhez. Olyan garanciákat keres­tek – elsősorban a tulajdonviszonyok megváltoztatásában, ame­lyek a rendszer lényegéhez tartozó ellentmondások megoldását biztosítják, s ezzel nem tagadják, hanem kiteljesítik az európai fejlődés addigi vívmányait. Marx és Engels eszmeileg is az euró­pai kereszténységhez kapcsolódott, mégpedig annak „forradal­mi" irányzatához, a protestanizmushoz. A polgári forradalmak a megreformál*', a szocialista forradalmak pedig a „szekularizált" kereszténységben, azaz a marxizmusban nyerhettek ideológiai támaszt. „Németország forradalmi múltja ugyanis elméleti, a re­formáció. Ahogyan akkoriban a szerzetes [ti. Luther B. E.], most a filozófus az, akinek agyában a forradalom elkezdődik" – írta Marx 1844-ben.¹⁰ A katolikus Maritain számára sem kétséges, hogy Marx „a zsidó-keresztény hagyomány eretneke, a marxiz­mus… az utolsó keresztény eretnekség."¹¹ Marx persze nem „vi­lágboldogító eszmeként" értelmezte a kommunizmust, hanem olyan „valóságos mozgalomnak", amelynek feltételei a fejlett vi­lágban már fennálló feltételekből adódnak.

A marxi elmélethez képest az úgynevezett „létező szocializ­mus" alapvető problémája az volt, hogy nem a szerves nyugati fejlődés folytatásaként, hanem történelmi „kényszerhelyzetben" született. Nem a centrumban, hanem a periférián, nem a fejtett európai, hanem a marginális „eurázsiai" térségben.¹² Márpedig a kapitalizmusénál alacsonyabb anyagi és szellemi szinten, nemzeti keretekbe „zárkózva", a fejlett Nyugat kizárásával és el­lenére marxi értelemben vett szocializmus nem lehetséges. Már csak azért sem, mert a marxi szocializmus csak világrendszer­ként, „világtörténelmi létezésként" képzelhető el, ami lényegileg annyit jelent, hogy gazdasági értelemben uralomra jut a világpi­acon.

Évszázados tapasztalat, hogy a szocializmus sorsa a fejlett világhoz való felzárkózásától vagy a Nyugatnak a szocializmus­hoz való „csatlakozásától" függ. A gyakorlatban egyik alternatíva sem valósult meg. Ennek okát sokan abban látják, hogy a szov­jet modell történelmi gyökereit tekintve egy sajátos ázsiai terme­lési módból táplálkozott. Ez a felfogás még az orosz marxizmus „atyjától", Plehanovtól ered. Azonban követői, oly nevesek is mint Lenin vagy Trockij, nem osztották az oroszországi történel­mi fejlődés tisztán ázsiai eredetéről szóló tézist. Az 1905 után kibontakozó hosszú-hosszú történelmi vitában mindinkább Oroszország fejlődésének szükségszerűségeiről beszéltek.¹³ Mindenekelőtt az állam nagy szerepe, a despotizmus, a stagná­ló gazdaság és a bürokratizmus tartoztak a sajátszerűségek kö­zé. Túlzás tehát a rég letűnt ázsiai formáció közvetlen tovább­éléséről beszélni, de kétségtelen, hogy visszamaradtak bizo­nyos politikai magatartásformák, közigazgatási-hatalomgyakor­lási hagyományok és gondolkodási sémák, amelyek az „ázsiai" múltra emlékeztettek (például: a világ örök rendjének képzete, az egyén lefokozása a kollektivitáshoz képest). Ezek a jellegze­tességek Kelet és Közép-Európától sem voltak teljesen idege­nek, mivel a régió egy részének történetében a török uralom, sőt a belső fejlődés feudális csökevényei is hasonlóképpen hatottak.

Ily módon nem meglepő, hogy a Kelet-Európára kiterjesztett szovjet modell nem hozta egymáshoz közelebb a „két Európát". Ellenkezőleg: a polgári demokráciát elvető egypárti diktatúra és bürokratikus centralizmus expanzív törekvései elzárkózásra és védekezésre késztették a Nyugatot. A Nyugat és a Kelet közötti szakadék elmélyült, a „szovjetizált" régió, önmagát Moszkva-köz­pontú „világrendszerré" nyilvánítva, kezdetben még a korábbinál is kevesebb nyugati hatást fogadott be. Ilyen körülmények között egy lehetséges kelet-közép-európai integráció esélyei is tovább romlottak, bár a Nyugattól való eltávolodás, a politikai-katonai szembenállás mellett a közeledés, az egymásrautaltság jelei is megmutatkoztak.

A szovjet mintájú államszocializmustól sem lehet azonban teljes mértékben megtagadni az európaiságot. Hiszen a politikai abszolutizmus által vezérelt szocialista gazdaság célja éppen a fejlett Nyugathoz való felzárkózás volt; az, hogy egy tervgazdál­kodással megalapozott, erőltetett modernizáció útján kísérletei tegyen a Kelet évszázados lemaradásának felszámolására. E felzárkózási kísérlet, minden gyengeségével együtt, gazda­ságilag Nyugat-Európának sem volt hátrányos. (Nem számít­va a kelet-európai piac kiesését.) A keleti régió nem jelentke­zett vetélytársként a világpiacon, a relatív elmaradottság le­hetővé tette diszkriminatív szerződések megkötését, a hite­lekre való rászorultság és a „valutaéhség" pedig lehetősé­get nyújtott a szocialista országok gazdasági függésbe vo­nására. Ebben a viszonylatban továbbra is kifejeződött a cent­rum és a periféria hagyományos kapcsolata és ellentmondása.

A fenti áttekintésből kiderül, hogy Európa fogalma, értelme­zésem szerint, nem szűkíthető le Nyugat-Európára. Európa mindvégig csakis (viszonylagosan elkülönült) régióinak együtte­seként s régiók egymásra vonatkozásaként értelmezhető. A fej­lett Nyugat is csak a többi régióhoz képest, velük kölcsönhatás­ban az, ami. Az európaiságot az Európát alkotó régiók által tör­ténelmileg felhalmozott, kiküzdött, megőrzött értékek, s ezen ér­tékek cseréje, kölcsönös gazdagítása jelenti. (Még ha ezek az értékek az idők során a régiók szembenállásában, egymás elleni harcában jutottak is érvényre.) Az európaiság tehát az értékek sokszínűsége, az értékek változatos gazdagsága, kölcsönös tisztelete, gyarapítása.

A kelet-európai államszocializmus bukása után látszólag azonnal elhárult az akadály az elől, hogy a történelem során először megvalósuljon Európa egysége. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy a kontinens megosztottsága hosszú történelmi korszakokon és sorsfordulókon keresztül alakult ki és szilárdult meg, akkor indokoltnak tűnik a feltételezés, miszerint a megosz­tottság felszámolása is egy történelmi korszakot fog igényelni. Kelet-Közép-Európában, így hazánkban is, a Nyugat-Európához való „csatlakozás" természetesnek és rövidtávon elérhetőnek látszik, nem szabad azonban megfeledkezni néhány alapvető el­vi és gyakorlati nehézségről. Először is: az európai közösségek­hez és szervezetekhez való csatlakozás még nem teszi az or­szágot nyugat-európaivá; egyáltalán: lehetséges-e, szükséges-e közép-európai történelmi és geopolitikai tradíciónkat „feledve" nyugat-európaivá válnunk? Ma a jelszó: „Visszatérés Európá­hoz!" Igen ám, de melyikhez? Akik a visszatérést emlegetik, gyakran úgy vélik, hogy ahhoz a „keresztény Európához" kell visszatérni, amelynek hazánk a szocializmus előtt szellemiségét tekintve része volt. A Nyugat dominánsnak tekintett polgári libe­rális értékrendje azonban már nem „nemzeti keresztény" módon értelmezi az európai kultúra alapjait. Elveti a nacionalizmust és a vallási (etnikai, nyelvi, világnézeti stb.) intoleranciát. E téren ha­zánknak és a szomszédos országoknak még sok történelmileg felhalmozódott problémát kell megoldania. Már csak azért is, mi­vel régiónk belső feszültségei, a kellő gazdasági és politikai együttműködés hiánya a Nyugathoz való óhajtott felzárkózást is nehezítik.

A demokratizálódás és a gazdasági stabilitás az a kettős kö­zös cél, amely egységbe vonhatja a régió egymásra utalt nem­zeteit. Nyitni kell tehát egymás felé, hogy együtt (s nem egymás ellenére) nyithassunk a Nyugat irányában.

Gazdasági téren Kelet- és Közép-Európa egyaránt „válság­övezetnek" tekinthető. Ez nem csak egymásrautaltságunkat fo­kozza, hanem a nyugati segítségre való rászorultságunkat is. A gazdasági válság (infláció, munkanélküliség, valutahiány stb.) leküzdéséhez még hathatós külföldi támogatás és működő tőke esetén is idő kell, s a recesszió a politikai stabilitást is veszé­lyeztetheti. Szembe kell nézni azzal, hogy hazánk (és régiónk) számára sem a parlamentáris demokrácia, sem a piacgazdaság nem lehet egycsapásra olyan csodaszer, amely megszünteti a fejlett Nyugathoz képest marginális, perifériális helyzetünket.

Jegyzetek

1 Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, 1983. p. 112.

2 Pach Zsigmond Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV.-XVII. században. Kossuth, 1963.

3 Montesquieu: Európa egységéről. Phönix kiadás. 1943. p. 54.

4 Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In.: Válogatott ta­nulmányok III. Magvető, 1986. pp. 176-181.

5 Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondo­lat, 1982. pp. 142-143., 167-168., 176-181.

6 Vitányi Iván: Az „Európa-paradigma". Magvető, 1986. pp. 16-32.

7 Niederhauser Emil Kelet-Európát négy alrégióra bontja, koncepciójá­nak szintézisét lásd az Eszmélet 5. számában.

8 Katus László: A Monarchia közös piaca. Magyar Tudomány, 1989/10-11. sz. pp. 808-820.

9 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In.: Válogatott tanulmányok II. Magvető, 1986. pp. 195-197.

10 Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. pp. 385-^86.

11 Maritain: Az erkölcs filozófiája. In.: Huszár Tibor szerk.: Modern pol­gári etika III. Bp. 1987. p. 123.

12 A centrum-periféria viszonyról, a világgazdaság mint világrendszer működéséről lásd az Eszmélet 8. és 11-12. számában I. Wallerstein és A. G. Frank írásait.

13 E vita történetéről részletesebben lásd Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. (Viták az „orosz történelmi fejlődés sajátosságairól", különös tekintettel a 20-as évekre.) Akadémiai Kiadó, 1991.

Feltételezhető volt, hogy a sztálini rendszerek bukása kedvező feltételeket teremt a nemzetközi baloldal megtisztulása és meg­újulása számára. Megszabadult azoktól az elméleti, politikai, eti­kai tehertételektől, amelyek hiteltelenítették és kompromittálták. A baloldaliak levonhatják a kapitalizmus meghaladására tett első történelmi kísérlet tanulságait, azt, hogy hogyan lehet szer­vesebben, történelmileg megalapozottabban egybekapcsolni a de­mokratikus és a szocialista törekvéseket, a világrendszerbeli és a nemze­ti adottságokat.

A jelenlegi szakaszban azonban nemcsak a kommunista pár­tok térveszteségének, felbomlásának vagyunk tanúi, hanem szá­mos országban a szocialista és a szociáldemokrata pártok hitel­vesztésének, a belső frakcióharcok nyomán bekövetkező labilitá­suknak, az új társadalmi mozgalmak stagnálásának, a hagyomá­nyos nemzeti-felszabadító mozgalmak súlyos politikai, erkölcsi leértékelődésének is. Szétestek az olyan, nem-kommunista egy­ségszervezetek is, mint az el nem kötelezett mozgalom, az Afri­kai Egységszervezet, az Arab Liga.

A baloldal pillanatnyilag nem testesít meg valóságos alterna­tívát. Híveinek jelentős része nem tud mivel azonosulni, elkese­redett, dezorientált. A kétségbeesés, a kiábrándultság, az apátia, olykor az undor uralkodik körükben. Értetlenül állnak egy sor kérdés előtt. Miért vezetett az októberi forradalom a kapitaliz­mus visszaállításához? Miért destabilizálódnak a demokratikus rendszerek? Miért feslik fel a társadalom kulturális és erkölcsi szövete? Vakok lettünk, vagy csak vakít az események szokatlan fényjátéka? Bénák lettünk, vagy csak bénítólag hat, hogy egy helyben topogva keressük a helyes irányvonalat? Az emberek érzéketlenné váltak-e egyéni sorsuk, az emberiség sorsa iránt?

A baloldal tehetetlensége, erőtlensége nemzetközi méreteket ölt. Az országok nagy részében egy szétvert, visszavonuló had­sereghez hasonlít.

Töprengéseimet e helyzet láttán az alábbiakban lényegében egy problémakörre koncentrálom: lehet-e elsődlegesen vagy ki­zárólagosan a létező szocializmus összeomlására visszavezetni a baloldal térveszteségét? A baloldal világméretű válsága, vissza­szorulása azt jelzi-e, hogy a forradalmak, átalakulások, a kapita­lizmus meghaladásának történelmi lehetőségei is kimerülőben vannak, vagy inkább azt, hogy a demokratikus forradalmaknak, átalakulásoknak, a baloldali mozgalmaknak új módon, új uta­kon kell kibontakozniuk, ha egyszer a globalizálódás következtében transznacionalizálódásra kényszerűinek a nemzetállamok, amelyek­nek keretében pedig eddig a politikai közösségek, a demokrati­kus intézmények, a civil társadalmak, a politikai küzdelmek és társadalmi erők közötti konszenzusok létrejöttek. ÚJ típusú kihí­vásokkal szembesülnek a demokratikus, baloldali erők, de ezek megválaszolására még nem készültek fel érdemlegesen. Vajon a demokratizálódás és elmaradottság kizárják-e egymást egy hierarchizált világrendszeren belül?

Mindjárt az elején különös paradoxonra bukkanunk: a balol­dal térvesztése, vérszegénysége, kudarcai aligha abból fakadnak, mintha a történelmi kapitalizmusban, globalizálódó világunk­ban enyhültek volna az ellentmondások, a feszültségek, az egyenlőtlenségek, az igazságtalanságok, az elidegenedés, a zűrzavarok, a konfliktusok. Hiszen fokozódnak a megrázkódta­tások, amelyeket a nagyhatalmak, a transznacionális vállalatok rivalizálása, a nemzeti és vallási ellenségeskedések váltanak ki. Egyidejűleg ível felfelé a tudományos, technikai, termelékenysé­gi teljesítmény és a marginalizálódotlak, kiszorítottak, kizártak száma. Sőt, halmozódnak az emberiség túlélését veszélyeztető jelenségek. A retrográd erők előrenyomulását sokféle tényező összefonódása készítette elő, és tette – remélhetőleg csak átme­netileg – feltartóztathatatlanná: a multinacionális-vállalat ok által indukált globalizálódás, az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a társadalmi tagozódásban végbemenő változások, a fogyasztói társadalom nemzetközi térhódítása, az au­diovizuális információk és kultúra világméretű elterjedése (és né­hány társaság által való monopolizáltsága), s végül, de nem utol­sósorban, a baloldal bezárkózása a nemzeti határok közé, egy olyan korban, amikor a társadalmi élet szférái nemzetköziesednek.

Az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a világrendszerben. A baloldal kérdőjelek között

Az atomfegyverek és a ballisztikus rakéták feltalálása következ­tében a jaltai világrendszerben valószínűtlenné vált egy új világ­háború, de elkerülhetetlenné lettek a hidegháború és az „enyhü­lési háborúk", a szaporodó helyi konfliktusok. A világ két nagy birodalomra oszlott. Expanzionista törekvései mérlegelésekor a két katonai szuperhatalom tekintettel volt a másik fél létfontos­ságú érdekeire, konfliktusos egyensúlyi helyzetet teremtettek.

Az Egyesült Államok és a nyugati világ nem a hidegháborút nyerte meg, ahogyan ezt Bush elnök állítja, hanem az „enyhülési háborút".¹ Természetesen mindkét szuperhatalom az enyhülés időszakában is arra törekedett, hogy biztosítsa katonai fölényét (a Szovjetunió annak érdekében, hogy visszavonulásra, enged­ményekre kényszerítse az amerikaiakat és szövetségeseiket, az amerikaiak pedig, hogy fenntarthassák hegemóniájukat szövet­ségeseik felett, és a fegyverkezési verseny fokozásával gazdasá­gilag tovább gyengítsék a szovjet tömböt, előmozdítsák és fel­gyorsítsák dezintegrációját).

Az „enyhülési háborúnak" számos nem-katonai vonatkozása is volt. Az iparilag fejlett tőkés országokban, az évtizedeken át tartó fellendülést arra használták fel, hogy megteremtsék a kon­szenzust az államhatalom, a vállalkozók és a munkavállalók kö­zött (jóléti állam). A szovjet tömbön belül az enyhülés előmozdí­totta a gazdasági és kulturális kapcsolatok kiszélesítését a nyu­gati világgal. A domináló katonai társadalom mellett igyekeztek kielégíteni a civil társadalom szükségleteit, és bizonyos fokig li­beralizálták a sztálini rendszert. Egy sor reformkísérlet született, különösen az SZKP XX. kongresszusa után. A reformtörekvések megnyilvánultak a kommunista mozgalomban is (euró kommu­nizmus, kádárizmus).

Számos belső és külső, történeti, társadalmi és lélektani té­nyező kölcsönhatása következtében azonban bebizonyosodott, hogy a létező szocializmust és gazdasági rendszert nem lehet be­lülről megreformálni. Az „enyhülési háború" a létező szocializ­mus, a Varsói Szerződés, a KGST felbomlásához vezetett.

Az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati nagyhatalom a maga javára tudta fordítani Gorbacsov új nemzetközi politikai gondolkodását, visszavonulási stratégiáját, aki viszont felte­hetőleg arra számított, hogy befogadják a „G7" csoportjába, és a Szovjetunió egy új Szent Szövetségen belül megtarthatja nagyha­talmi státusát. A peresztrojka azonban – kezdeményezője szán­déka ellenére – nem egy új világrend előmozdítását, nem a Szov­jetunió presztízsének növekedését, nem a demokrácia elvein ala­puló rend megszilárdítását eredményezte, hanem a felbomlási folyamat felgyorsulását, a lappangó feszültségek és ellentétek felszínre törését.

A világ végül katonailag lényegében egypólusúvá vált. Az USA eddig a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot hasz­nálta fel arra, hogy érdekeit rákényszerítse a világra. A legutóbbi időben az ENSZ-t is igyekszik felhasználni hegemonikus szere­pének megerősítésére. Azáltal, hogy az USA nyerte meg az eny­hülési háborút, retrográd erők vezérlik a demokratikus átalaku­lást, amely ettől kívülről is, belülről is ingataggá válik. A balol­dali erők a jelenlegi szakaszban lényegében egymástól elszigetel­ve küzdenek a fennmaradásért, új koncepció kidolgozásáért. A két világcsendőr által ellenőrzött világban ugyanis kiszélesedett az emancipációs mozgalmak mozgástere, manőverezési le­hetőségeik. Ám az egyik szuperhatalom kiesése ezt a mozgáste­ret újra beszűkítette.

Fordítsuk most figyelmünket azokra a dilemmákra, ame­lyekkel az Európai Közösség kerül szembe a keleti országok in­tegrációjával kapcsolatban – dilemmákra, amelyekre a balol­dalnak sincs egyértelmű válasza.

Vita folyik az Európai Közösségen belül arról, hogy a szovjet tömb összeomlása után az integráció elmélyítésének vagy kiszélesí­tésének a stratégiáját helyezzék-e előtérbe. Nem zárható ki, hogy az Európai Közösség Kelet-Európa bevonásának elhúzódásával, Európa kettéosztottságának fenntartásával versenyképességét szeretné fokozni Japánnal és az Egyesült Államokkal szemben. Az „elmélyítés" hívei az egymásrautaltságot hangsúlyozzák, at­tól a gondolattól vezérelve, hogy könnyebb lesz szűkebb keretek között elfogadtatni az állampolgárokkal a nemzeti államok transznacionalizálását. De vajon az „elmélyítési" stratégia növeli vagy fékezi az újraegyesített Németország hegemonisztikus helyzetét a Közösségen belül és Kelet-Európában? Előkészíti-e az elmélyítés stratégiája Németország és Japán közeledését? Va­jon időhúzás ez, amely lehetővé teszi az erőviszonyok átcsopor­tosítását, a mély tendenciák kikristályosodását (annál is inkább, hogy Nyugat-Európára áramlanak vissza a kelet-európai és ex-Szovjetunióbeli zavarok hullámai? Mi kívánatosabb, illetve mi veszélyesebb a Nyugat számára: egy felbomló, vagy egy stabili­zálódó FÁK?

A „kiszélesítés" stratégiáját is precízebben és konkrétabban kellene megfogalmazni. A vég nélküli ígéretek kompromittálják a széptevőt. A rosszul szeretettek sirámai (Vö. Apollinaire: La chanson du mal-aimé) a kiábrándult szerelmesek szemrehányá­saivá fajulnak Mi, kelet-európaiak, elvárnánk, hogy a Közösség hatalmasai ne folyamodjanak egy kolonialista típusú retoriká­hoz: „Ezek a balkáni, félázsiai országok nem elég fejlettek, éret­tek ahhoz, hogy befogadhassuk őket, és szembenézhessenek a piacgazdaság törvényeivel és következményeivel" (azelőtt azt hangoztatták, hogy a gyarmati népek nem eléggé érettek a füg­getlenségre).

Miként járul hozzá a Közösség a piacgazdaságba való átme­netet megkönnyítő szakasz előkészítéséhez? Új nemzetközi munkamegosztást kellene megteremteni. Jelenleg az integráló­dást a volt keleti tömb országai elsősorban azzal készítik elő, hogy a nyugati termékek beáramlását fokozzák piacaikon. Ez veszé­lyezteti termelőrendszerüket és a demokratikus rendszert. Az aktív la­kosság mind nagyobb része hátrányos helyzetbe kerül, a kis és középvállalatok zöme a spekulációs gazdaság felé vonzódik. El­kerülhető-e egy olyan típusú modernizáció, amely a kelet-euró­pai lakosság gépkocsiállományának megújításához hasonlít, amelyet a nyugatiak számára már használhatatlan, leértéke­lődött autók behozatala, beszerzése jellemez?

Nyugaton a baloldali erők eltérő álláspontokra helyezkednek az Európai Közösség integrációs stratégiája, az Európa Parla­ment jogosítványainak kiszélesítése, a végrehajtó hatalom transznacionalizálása vonatkozásában. Viták folynak arról, hogy gazdaságilag, politikailag, szociális szempontból milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az egyik vagy a másik stratégia.

Kelet-Európában a baloldal nem zárkózhat el az integrálódás elől, de nincs egyértelmű és világos elemzése arról, hogy milyen előnyös, il­letve hátrányos következményei lesznek az integrációnak, és hogyan le­het a káros kihatásokat enyhíteni. Hogyan lehet versenyezni a fejlet­tebb nyugat-európai vállalatokkal, elkerülni a szabadpiac látha­tatlan, de kíméletlen kezét?

A kelet-európai „barbárok" ma nem akarnak hódítani, de re­mélik, hogy meghódítják őket. Vajon, ha nem garantálják politi­kai, területi biztonságukat, ellen tudnak-e állni annak a migráci­ós folyamatnak, amely az Uraitól kiindulva elöntheti a közép-kelet-európai térséget? Mi lesz, ha a közösség lezárja határait, és Közép-Európa nem tudja fékezni a nagy népvándorlásokat, in­váziókat, ahogyan ez a tatárokkal és törökökkel történt? Ez eset­ben mi újra egy megtizedelt, feldúlt, széttaposott régió leszünk.

Nem lenne ideje már gátat vetni a kíméletlen állatiassággal dühöngő emberi mohóságnak? Egy hierarchizált világban csak hierarchizált Európa képzelhető el? Paloták <:s kunyhók, kasté­lyok és hátsó udvarok…

Egy új, emberibb világrend felé vivő előrehaladás hiányában félő, hogy az emberiség történelme nem lesz más, mint az emberi­ség elcsökevényesedésének és hanyatlásának története. Nemzeti, európai és világviszonylatban is érdemes idézni Alexis Tocqueville megállapítását és jóslatát: „Korunk nemzetei a körülmények ala­kulása folytán nem lehetnek nem egyenlőek; de minden attól függ, hogy az egyenlőség mire vezet: a szolgasághoz vagy a sza­badsághoz, a felvilágosultsághoz vagy a barbársághoz, a pros­peráláshoz vagy a nyomorúsághoz… A kis nemzetek gyakran nyomorúságos helyzetben vannak, nem azért mert kicsik, ha­nem mert gyengék; a nagyok prosperálnak, nem azért, mert na­gyok, hanem azért, mert erősek. Az erő a nemzetek számára na­gyon gyakran elsőleges feltétele a jólétnek, sőt magának a lét­nek.''²

A baloldal szembesülése a világ globalizálódásával

A korábbi időszakokban a baloldali erők ki tud ták aknázni a vi­lágrendszerben jelentkező zavarokat, visszásságokat, igazságta­lanságokat, és nem egy esetben olyan szabályozásra kényszerí­tették a kormányzatokat, amelyek – legalábbis részlegesen – te­kintettel voltak az ellenzéki erők követeléseire. A kikényszerített konszenzusok erősítették a munkáspártok, a szakszervezetek, a demokratikus irányzatok tekintélyét, elősegítették befolyásuk ki­szélesítését.

A szovjet tömb elleni harc során a nyugati világ arra töreke­dett, hogy a demokratikus értékek, a szellemi szabadság, a gaz­dasági hatékonyság, a tudományos és a technológiai teljesít­mény, a társadalombiztosítási szolgáltatások megtestesítője le­gyen. A „szocialista világ", ellenségük, arra kényszerítette őket, hogy tekintettel legyenek saját baloldali közvéleményükre. (Ez nem zárta ki, hogy a nemzetközi politikában – különösen a har­madik világban – ne támogassák a katonai diktatúrákat, az anti­demokratikus erőkel, és ne építsék ki az uralmi-alárendelési vi­szonyok új hálózatát.)

A 70-es években a jobboldali, a konzervatív erők új ideoló­giai-politikai platformot kezdtek kimunkálni, a neoliberaliz­must, a konzervatív forradalmak elméletét, amely figyelembe vette a globalizálási folyamatokat, a bérből élők világának differenciá­lódását, a kétsebességű társadalmak konfliktusait, a harmadik világ új tagoltságát, a fogyasztói társadalom térhódítását, a szov­jet világban mutatkozó törésvonalakat, a nyugati nagyhatalmak együttműködését a világfolyamatok szabályozásában (hegemó­niájuk megőrzése érdekében).

A baloldal megújulási kísérletei eddig nem vezettek olyan al­ternatívák kidolgozására, amelyek összhangban lennének a vi­lágrendszerben végbemenő változásokkal, az emberek új igé­nyeivel és várakozásaival. A baloldal túl sokáig kötődött ha­gyományaihoz. Konzervatívvá vált. Míg a tőke nemzetköziesedett, globalizálódott, a baloldal mindinkább elnemzetiesedett. A nemzeti politikát nem világrendszerbeli megközelítése szem­szögéből elemezte.³ Pedig a nemzetközi baloldalnak – minden áramlatának – mélyebben és átfogóbban kellene figyelembe ven­nie a globalizáció jelenségét és annak kihatásait a társadalmi élet minden szférájára, annak érdekében, hogy elméletileg megala­pozottabb stratégiát dolgozzon ki, az egyes régiók sajátosságait figyelembe véve. Samir Amin új könyvében (L'empire du chaos – A káosz birodalma?)⁴ elemzi ezt a problémakört. Abból a tételből indul ki, hogy a kapitalizmus mindig nemzetközi rend­szert alkotott. Maga a tőke, amely a mai napig lényegében nem­zeti maradt, éppen korszakunkban kezdi ezt a minőségét elve­szíteni, és ehelyett a mundializáció révén uralkodó nemzetközi tőkévé válni, mégpedig elképzelhetetlen gyorsasággal – írja a szerző. E minőségi változásoknak számos következménye van. A felhalmozás szabályozása a centrum államaiban azoktól a po­litikai és társadalmi harcoktól függött, amelyek nemzeti szinten kialakultak, és meghatározták a hatalomra kerülő szövetségi blokk szerkezetét. Nemzetközi érvényű szabályozási mechaniz­mus még a hárompólusú konstellációban (USA, Japán, Európa) sem alakult ki. Korunk drámája éppen a társadalmi tudat azon hiányosságából ered, hogy nem vagyunk képesek a mai körül­mények között pozitív és haladó, koordinált és komplementer alternatívákat felvázolni és előremozdítani. Ez a tehetetlenség egyfelől azt eredményezi, hogy az államok csupán helyi hatalmi érdekeket közvetítenek, másfelől azt, hogy a társadalmi mozgal­mak tevékenysége csak spontán reakciókra, válaszadásokra kor­látozódik. Ezek a megnyilvánulások igen gyakran elkerülhetet­lenül csekély hatékonyságúak, bukással fenyegetettek Úgy me­nekülnek előre, hogy a régmúltba esnek vissza. (Vallási, etnikai bezárkózás.)

A globalizációval együtt jár a polarizáció a nemzetállamok között és a nemzetállamokon belül. Michel Chossudovsky pél­dául, az ottawai egyetem tanára, „Nehogy a szegénység világ­méretűvé váljék" című írásában sok adalékot szolgáltat arról, hogyan váltja ki a globalizáció a polarizációt:

„A nemzetközi pénz­ügyi szervezetek egyfajta párhuzamos kormányzatot alkotnak, amely nem tartozik számadással a civil társadalomnak. … Az uralomnak ez az új formája, amelyet »piaci kolonializmusnak« nevezhetünk, népeket és kormányokat rendel alá e piac személytelen erőinek és tudatos manipulációinak, ami ilyen mértékben történelmileg példátlan szituáció. … Lengyelország és Magyarország helyzete nem tér el alapvetően sok latin-amerikai országétól. A reálbérek leszorítása és a nemzetgazdaságok nyugati piaci nyitása követ­keztében bezárják a belső piac ellátására berendezett, »nem hatékony« vállalatokat. … Itt is hat a szegénység világméretű fejlődése, amely az exportra rendezkedik be, és alapja az olcsó munkaerő, termelési kapacitása pedig hatalmas, tekintettel a munkaerő óriási tömegére. A harmadik világban a reálbérek át­lagosan csak a harmincad részét érik el az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és Japánban fizetett reálbéreknek. … Expor­tálni vagy meghalni – ez a jelszó. … Mindenki ugyanazokon az európai és észak-amerikai piacokon akar eladni. … Az export nö­velési politika növelése csökkenti a termékek árát, következés­képpen a jövedelmet is, amelyet az adósság törlesztésére szántak volna. Valójában egy túltelített világpiacon ez a stratégia csak néhány alacsony munkabérű országnak hozhat hasznot. … A Dél szegénysége szűkíti az import iránti keresletet. … Bűvös kör alakul ki: az ipar áthelyezése a harmadik világba a gazdaság és ezzel a munkanélküliség átrendeződését váltja ki a fejlett orszá­gokban. … (A ruházati ágazatban például a divatárus három vagy négy dollárért veszi meg a Vietnamban vagy Thaiföldön tervezett inget. Ezt az inget aztán 45 dollárért adja el Nyugaton.) … Miközben a Nyugat-Európában és az USA-ban fogyasztott termékek növekvő része származik a harmadik világból, a gaz­dag országok járadékgazdasága a világjövedelemnek mintegy 80 százalékára teszi rá a kezét. Itt van a forrása a Dél eladósodá­sának."⁵

Ricardo Petrella, az Európai Közösség Bizottságának FAST-programja (a tudomány és a technológia értékelésével és jövőku­tatással foglalkozó program) igazgatója több írásában elemzi a multinacionális vállalatok és a nemzeti kormányok új viszonyát és an­nak kihatásait a politikai és ideológiai életre. Azok, akik azt hirdetik, hogy a „láthatatlan kézre" kell bízni az egyének, vállalatok, vá­rosok, országok közötti gazdasági irányítást – írja Petrella -, be­folyásuk folytán igen nagy hatalmat tartanak kézben. Valójában számos „látható kéz" irányítja a világgazdaságot, de kizárólag saját, alapvetően ágazati és testületi jellegű érdekeinek megfe­lelően. Gondolni lehetne jól irányzott intézkedésekre, amelyek megakadályozzák nagy ipari világtrösztök létesítését. Az orszá­gos szinten létező legszigorúbb trösztellenes törvény sem akadá­lyozza meg a világméretű „birodalmak" kifejlődését, és nem na­gyon hatékony az ipari és pénzügyi koncentrációval szemben. Tíz-húsz év múlva csupán két nagy műholdgyártó világcsoport létezik majd, három-négy autógyár, hat-nyolc nagy távköz­lési hálózat stb. Vajon gondolnak-e erre, amikor a piac „szabad­ságát" követelik? így tehát valójában nem a „láthatatlan kéz" és a „látható kéz" között lehet választani, hanem kétféle típusú kéz között, amelyek mindegyike egyformán látható: az egyik olda­lon állnak a világméretű magán oligarchiák, amelyek a nemzeti államok apparátusainak támogatását élvezik, a másik oldalon a mindenki által ismert intézmények és játékszabályok. Ez utóbbi­ak lehetővé tehetnék az állami és magánszerveknek, hogy a vi­lág gazdaságát világos alapokra támaszkodva irányítsák, szá­mos egyeztetés után világosan meghatározva és felkutatva a kol­lektív közérdekeket és az emberiség fejlődésének nagy irányvo­nalait.⁶

Abban a jelentésben, amelyet Ricardo Petrella a Belfortban tartott nemzetközi kollokviumra készített („Európa, Köztársa­ság, Egyetemesség" 1991. szeptember 21-22), és amelynek el­nökségét Chevénement volt hadügyminiszter vállalta, a követ­kezőt olvashatjuk: „Új jelenség, hogy az államok és a vállalatok, többek között a globalizáció következtében, a szövetség és az együttműködés új szakaszába léptek… A vállalatoknak szüksé­gük van a »lokális« (a nemzeti) államokra, hogy szembesülhes­senek a mundializációval, és ők maguk is mundializálódhassa­nak. A lokális államoknak pedig szükségük van transznacionális vállalatokra, hogy biztosíthassák legitimitásuk folyamatosságát, lövőjüket (úgy is, mint politikai formáció, és úgy is, mint «lokális» társadalom)."

A hatvanas évek óta a nemzeti hídfőállásokból kiindulva fel­gyorsult a transznacionalizálódási folyamat. A multinacionális vállalatok már nincsenek alárendelve az államnemzet hatalmának, mindazonáltal megfelelő forrással kell rendelkezniük abból a célból is, hogy stabilizálják, erősítsék, szélesítsék pozícióikat, javítsák versenyképességüket az idegen multinacionális vállalatokkal szemben a termelés, a kereskedelem, a pénzügyek, az anyagi és szellemi infrastruktúra tekintetében. Azt lehet állítani, hogy az a nemzetállam, amelyik rendelkezik multinacionális vállala­tokkal, érdekelt is azok sikerében. Ez vonatkozik a hatalmon lévő politikai elitre, a szakszervezetekre, és bizonyos fokig és bizonyos érte­lemben a lakosság egészére.

A fejlett tőkés országokban a baloldal számára új dilemmát teremt ez az érdekegybeesés, ez a – nem konfliktusmentes – új szövetségi rendszer. Relatíve privilegizált helyzetbe kerül a bérből élők többsége, összehasonlítva az elmaradt európai és a nem-európai térség aktív lakosságával. (Bérek, társadalombizto­sítások, juttatások színvonala, képzési rendszer, nemzetközi po­litikai befolyás.)

Európában az államnemzetek nemzetközivé tétele olyan mo­dellt kínálhatna, amely lehetővé tenné a nemzeti különbségek mérséklését, a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldását kínálhatná, és biztosíthatná a konfliktusok kezelését. Ebből a szempontból az újraegyesített Németországnak nagy a felelőssé­ge. Németország missziója kettős lehet: lehetősége van arra, hogy az európai baloldal támogatásával hegemón szerepet vállaljon egy új európai entitás megteremtésében, amely egy kevésbé embertelen világrend kialakítására irányuló törekvés fő mozgatóereje lenne, de fennáll az a lehetőség is, hogy önnön világhegemonisztikus terjeszkedését fogja szorgalmazni. Hogy Németország végül is melyik utat vá­lasztja, ez összefügg azzal a másik kérdéssel is: vajon Európa egyesülése a hegemóniáért folyó versenyt fogja-e erősíteni, vagy az egyesülés értékei realizálódnak?

Nehogy hátrálva lépjen be a nemzetkőzi baloldal a XXI. századba…

Az eddigi fejtegetések arra szolgáltak, hogy érzékeltessek né­hány olyan tényezőt, amely alátámasztja azt a feltételezéseméi, miszerint a hagyományos baloldal történelmi lehetőségei kimerülőben vannak. Ugyanakkor úgy látom, hogy a megújuló balol­dal hosszú távon visszanyerheti korszerűségi koefficiensét, vi­lágméretű lendületét.

A történelmi kapitalizmus a XVI. század óta egyrészt olyan eszméket, változásokat, mozgalmakat keltett életre, amelyek megkérdőjelezték, szétroncsolták vagy felszámolták a prekapitalista társadalmakat, másrészt olyanokat, amelyek szembeszáll­tak a kapitalizmus által kitermelt elembertelenítő ellentmondá­sokkal, az egyéni szabadság és a piaci szabadság korrelációjából adódó torzulásokkal a társadalmi élet minden szférájában, nem­zeti és nemzetközi vonatkozásokban egyaránt.

A kapitalizmus a demokrácia és a szocializmus táptalaja. Előmoz­dította a nemzetté válás folyama tát és a nemzeti dezintegrációt, a modernizációt és az elmaradottságot; egy olyan hierarchikus vi­lágrendszer kialakulását, amelynek szimbólumai a felhőkarco­lók és a bádogvárosok. A történelmi kapitalizmus sorsát alakító nagyhatalmaknak és oligarchiáknak sikerült eddig felbomlasztani, le­verni, bekebelezni, semlegesíteni a rendszeridegen (l. Wallerstein) moz­galmakat, forradalmakat, lázadásokat, mégpedig kiaknázva gazdasági, pénzügyi, hatalmi, katonai, ideológiai fölényüket és az ellenük szegülő mozgalmak belső gyengeségeit, torzsalkodásait, nem-adekvát stratégiá­jukat és szervezeti-működési jellegüket.

A XX. század végén a kapitalizmus világméretű győzelmet könyvelhet el. A demokrácia világa földrajzilag jelentősen ki­tágult, ugyanakkor mindenhatóvá vált a profit logikája, a nagyhatalmak Szent Szövetsége. Nem a kommunizmus kísérte­te járja be Európát és a világot, hanem a valóságosan létező kapi­talizmus csodái és rémei kísértenek. A globalizáció kiváltja a po­larizációt, az egyenlőtlen fejlődést (Samir Amin), egy új típusú dualizmust: „Lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazda­sági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjén napjainkban egy globális méretű kettős gazda­ság és társadalom van kialakulóban… Ez az új dualizmus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve, akik többé nem tud­nak részt venni a világméretű munka megosztásban… A citromot azután dobják félre, hogy kifacsarták." (így A. G. Frank.⁷ )

A hagyományos és az új demokratikus rendszerek végső soron egy totalitárius világrendszeren belül vergődnek. Ennek fő mozgatói és irányítói az Egyesült Államok, Japán, Németország és azoknak transznacionális oligarchiái.

Századunk végére a nemzetközi baloldalt szétpattintotta ez a totalitárius világrendszer. A hagyományos baloldal lényegé­ben nemzeti keretek között folytatta harcát, fogalmazta meg célkitűzéseit, de képtelen volt befolyásolni azokat a mélyáramlatokat, amelyek kialakították a világrendszer fő vonásait. Nem volt képes korlátok közé szorítani a nemzetközi tőke uralmát. A hagyományos baloldal nemzetközi szolidaritása, együttműködése a vezető testületek tanácskozásaira és az ott megfogalmazódott javaslatokra, illetve határozatokra korlátozó­dott.

A baloldalnak keresnie kell azokat a módozatokat, amelyek révén valamilyen módon szabályozni tudja a mindenható transznacionális tőke mozgását, amely jelentős mértékben – ahogyan ezt már említettük – függetleníti magát a nemzeti tár­sadalmaktól és megszabja azok sorsát, felfelé ívelő vagy ha­nyatló pályáját. A baloldal nem folyamodhat a babitsi Jónás hi­ábavaló haragjához, szemrehányásaihoz. A világon a baloldal potenciális hívei és hívői, rokonszenvezői túlnyomó többséget alkotnak. Az állóháború és a frontális támadás között milyen le­hetőségek kínálkoznak az egyes országokban és régiókban? Hogyan lehet koordinálni a szenvedő népek ellenállását? Milyen közbülső szakaszokon keresztül lehet majd elérni a világrend­szer működésének szabályozását? Hogyan lehet összekapcsolni az eltérő indíttatású és jellegű tiltakozásokat, szembenállásokat, aspirációkat? Mennyire tudja majd a baloldal befolyásolni a nemzetállamok transznacionalizálási folyamatát és azok intéz­ményrendszerét?

A hagyományos baloldal által hozott áldozatok, a megvívott harcok, a meghirdetett eszmék és célok hosszú időn keresztül összhangban voltak a kor lehetőségeivel és követelményeivel. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a haladó ideáloknak az a sorsuk, hogy anticipálják a jövőt, elősegítsék egy új korszak el­jövetelét, amelynek valóságos mozgása azután diszkreditálja és megcsúfolja őket.

Ahhoz, hogy a baloldal visszanyerje időszerűségi koefficien­sét, és célravezető alternatívát dolgozzon ki, hosszú időre lesz szükség, nem utolsó sorban azért is, mert – ahogyan említettem – nem kristályosodott ki még az új világrend.

Íme néhány követelmény, amellyel a megújuló baloldal fel­tétlenül szembesül.

Mint már szó volt róla, napjainkkal a nemzetállamok transznacionalizálásának korszakába kerültünk. Nélkülözhetetlenné vált a világrendszerbeli megközelítés. Ami távolinak tűnik tér­ben és időben, az a jelen szívlüktetését jelzi.

A globalizálódás nem iktatja ki a nemzetit, a lokálist. Az ön­szerveződést, az önvédelmet, az asszociatív életet kell hangsú­lyozni éppen abból a célból is, hogy az állampolgárok szerveseb­ben tanulják meg összekapcsolni a közvetlent és a távolit, a he­lyit és a világrendszerbelit.

A hagyományos baloldal a XX. század közepéig eltérő forrá­sokból táplálkozott, változatos eszméket hirdetett, egymáshoz közel álló, de mégis megkülönböztethető társadalmi rétegekre támaszkodott. Felháborodásukban gyakran közösen meneteltek, a célok és megoldások módozataiban gyakran szembekerültek egymással. A hagyományos baloldalon belül két fő áramlatot kü­lönböztethetünk meg, mindkettőn belül sokféle elágazással. Az egyik fő áramlat mindenekelőtt a francia forradalom hagyomá­nyaihoz kötődött. A demokratizálódás kiszélesítését, gazdagítását szorgalmazták, érzékenyek voltak minden iránt, ami csorbította az em­beri méltóságot, a szellemi és morális értékeket, a demokratikus jogok érvényesítését. Közelebb álltak a munka világához, mint a tőke vi­lágához. Ezen áramlatban találjuk a kistulajdonosokat, az értel­miséget, a szociális problémák iránt érzékeny hívőket. A hagyo­mányos baloldal másik áramlata ellenben elsősorban a munka vi­lágához kötődött, mindenekelőtt a tőke és a munka ellentétét hangsúlyozta. A szabadságot alárendelték az egyenlőségnek és a mun­kások közötti szolidaritásnak. A szakszervezeti mozgalmakon és a munkáspártokon keresztül törekedtek érvényesíteni politikai és gazdasági érdekeiket. A III. Internacionálé megalakulása után a szociáldemokrácián belül a reformista irányzat, a kommunista mozgalmon belül pedig a voluntarizmus erősödött. A lehetséges minimum elérésének elhalasztása és a történelmileg lehetetlen követelése között húzódott a határvonal.

A megújuló baloldalnak el kell hárítania az ouvrierizmust és azt a hiedelmet, hogy a nyomor önmagában forradalmasít. A fejlettebb országokban a következő évtizedekben egyér­telműen a szellemi bérből élők válnak a társadalmi élet fősze­replőivé. A gyenge láncszemekben az ipari tartaléksereg és a foglalkoztatottak, a szakképzett és a szakképzetlen munkaerő közötti elválasztó vonal bizonytalanabbá válik, és bonyolult át­meneti formákat fog felmutatni. A baloldal új szerveződési for­máinak feltétlenül igazodniuk kell ezekhez a változásokhoz.

Kongassuk meg a vészharangot!

A nemzetközi baloldal közvetlen főfeladata a jelenlegi szakaszban: feltartóztatni a neoliberális és a szélsőjobboldali erők közös offenzíváját

Világrendszerünkben fokozódnak az instabilitást kiváltó té­nyezők; a baloldal elerőtlenedése csak egy ezek közül. „A kon­zervatív és a jobboldali eszmék, értékek, mozgalmak újraéledése és megújulási kísérletei nem kis mértékben arra is visszavezet­hetők, hogy a kommunista madárijesztő eltűnésével a liberális kapitalizmus elvesztette legjobb alibijét. Ezentúl a szegénység övezetei az Európai Közösségben és Észak-Amerikában, a fejlődő országok társadalmi zavarai – mindez ama fennálló egyet­len gazdasági rendszernek lesz tulajdonítható, amely nem tud új erőre kapni. Meddig mernek még türelmet prédikálni a fellendülésre várva? … A politikusok kitérnek az érdemi válasz elől…. Porhin­tés, szédelgés ez, ha előbb nem tűzik ki a gazdasági és szociálpo­litika megváltoztatását, amely napról-napra új híveket sorakoztat fel Le Pen mögé…. A kommunizmus romjain kihajt a tekintélyural­mi rendszerek csábítása, amelyek rendet ígérve, de félretolva a demokráciát, kikényszerítik a piaci törvények szabad érvényesü­lését. A szélsőséges áramlatok a régi demokráciákban is teret nyernek. Milyen közei van hozzánk Kelet-Európa, és nemcsak földrajzilag…"⁸

Christian de Brie a Le Monde Diplomatique 1992. januári szá­mában ugyancsak terjedelmes és félelmetes cikket ír a szélsőjobb európai internacionáléjáról. Felhívja a figyelmet: „1989-ben összesen mintegy 7 millió európai választópolgár szavazott faj- és idegengyűlölő pártokra.⁹ Politikájuk vegyes elemeire jellemző a német republikánusok mérsékeltnek számító – és Le Pen szélsőséges nézeteit gyakran kritizáló – pártprogramja: a külföl­diek fokozatos eltávolítása, szociális jogaik megvonása, internáló és kényszermunkatáborok létesítése (a politikai ellenzék számá­ra is), a cenzúra bevezetése, a szakszervezetek állami irányítása. … A cél egy és ugyanaz: minden esetben a faji kérdés az a fe­szítővas, amellyel a demokratikus rendszert ki lehelne billenteni, s beledönteni abba az »új rend« nevű szakadékba, amelyből csaknem fél évszázaddal ezelőtt Európának mintegy 50 millió halott árán sikerült kikecmeregnie. A félelem pontosan annyira megalapozott a fenyegetett középosztályok részéről, mint amennyire valóságos a nyugati társadalom válsága. Mindaddig, amíg a demokrata állampolgárok sorsukat elvakult elitpolitiku­sokra bízzák, a szélsőséges kísértések erősödnek."

A baloldal nem túlozhatja el, de nem is kicsinyelheti le a ret­rográd erők nemzetközi offenzíváját. Feladata, hogy figyelmének és tevékenységének középpontjába állítsa a szélsőjobboldal felé sodródás veszélyének elhárítását. Kongassuk meg a vészharangot, nehogy nekünk szóljon a lélekharang. Ne feledkezzünk meg róla, hogy annak idején a nem-fasiszták bénultsága, helytelen helyzet­értékelése Hitler hatalomra jutását eredményezte. Napjainkban nincsenek Hitlerek, de szaporodnak a felfegyverzett próféták, azok a politikusok, akik azt hirdetik, hogy messianisztikus kül­detésük a rend visszaállítása a demokratikus zűrzavarok kikü­szöbölésére. Le Pen 1991. szeptember 1-jei üzenetében azt írja: „a gát mögött a dagály mind magasabbra csap, míg el nem sodorja a gát zsilipéit". (Idézzük ehhez Victor Hugo figyelmeztetését a „Borzasztó év" [l'Année Terrible] című verseskötetéből: „Azt hi­szitek, hogy én vagyok a dagály, pedig özönvíz vagyok.")

A baloldalnak nem az a hivatása, hogy Noé-bárkákat építsen a menekülők számára, hanem, hogy minél több, mind nagyobb szakértelemmel rendelkező gátépítőket toborozzon, akik képe­sek lesznek megszilárdítani a gátat mélységében, magasságában és szélességében. Az apátia, a közömbösség azoknak nyújt segít­séget, akik egy kemény hatalmat akarnak megteremteni, hogy könnyedebben és hosszadalmasabban kordában tarthassák azo­kat, akik beletörődtek abba, hogy gyengék. Széles nemzetközi összefogásra lenne szükség a retrográd neoliberális áramlatok és a szélsőjobboldali erők szövetségének megakadályozására.

A demokratikus vívmányok megvédésén és gazdagításán keresztül lehet összekapcsolni – s különösen így van ez a kelet-európai országokban – egy perspektívát nyújtó politikai irány­vonalat és a bérből élő világnak, a lakosság széles rétegeinek ér­dekérvényesítését.

A baloldal megújulásának egyik döntő feltétele a demokrati­kus vívmányok védelmezése. A konzervatív erők számára a francia forradalom befejezett forradalom. A baloldal számára a forradalmi fejlődésnek, az individualizációnak és a szocializáló­dásnak nincsenek ha tárai.

1992. március.

Jegyzetek

1 „Enyhülési háborúról" lehet beszélni, mert az enyhülés ernyője alatt mindkét szuperhatalom katonai erőfölényre nem-katonai téren pedig társadalmi-politikai fölényének demonstrálására törekedett. Egymás ki­szorítására, legyőzésére. Az amerikai fél, a Nyugat nem segítette elő a reformkísérletek sikerét. Az enyhülésből adódó lehetőségek kiaknázásá­ra törekedtek, elsősorban a Szovjetunió és szövetségei közötti viszony la­zítására, az ellenzéki csoportok fokozottabb támogatására.

2 Alexis Tocqueville: La Démocratie en Amerique. Összes Művei 1. kötete, 164. rész.

3 Érdemes ebből a szempontból felfigyelni Hamvas Béla gondolatai­ra, amelyeket a Világválság c. művében olvashatunk: „A nagy kultú­rával feltétlenül, együtt jár az a kötelezettség, hogy az ember továbbépít­se. Kultúrában születni nem csak annyit jelent, hogy élvezni a kiváltsá­gokat, amiket az ősök alkotása teremtett, hanem annyit is, hogy előkészí­teni az utódok kultúráját. … E kettőséget kell élni. Aki nem éli, az nincs jelen a korban és minél kevésbé éti, annál nagyobb a „korszerűtlenségi koefficiense" (Ortega kifejezése). … A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. … A legfontosabb helyzet az időszerűség helyzete. … Az alapvető bizonytalansági érzet a megoldhatatlan problé­mastruktúrából következik, és annak az az emberi tudatban való jelent­kezése. …" Hamvas Béla: A világválság. Magvető, Budapest, 1983. p. 41.

4 Samir Amin: l'Empire du chaos. La nouvelle mondialisation capitaliste. L/Harmattan. Paris, 1991. 9. és 13. oldal alapján.

5 A Le Monde Diplomatique 1991. októberi számából.

6 Le Monde Diplomatique, 1992. február.

7 Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. szám, pp. 242-243.

8 Claude Julien: Oda az alibi – támadnak a szélsőségesek. Le Monde Diplomatique, 1991. december.

9 Meglehet, 1992-ben a helyzet még rosszabb. (A szerk.)

Tartalomjegyzék

1. Társadalomelméleti folyóiratok konferenciája, Budapest 1991 – Beszámoló
2. Gus Fagan : Magyarország: a kádárizmus összeomlása
3. Andrea Komlosy, Hannes Hofbauer : Az átalakuló Kelet-Európa
4. Luciana Castellina : Olasz kommunistának maradni – Reflexiók a „szocializmus halálára”
5. Vietorisz Tamás : A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője
6. Jacques Bidet : A modernitás metastrukturális elmélete
7. Barry K. Gills, Andre Gunder Frank : A felhalmozás felhalmozódása – Tézisek és kutatási terv az 5000 éves világrendszer történetéhez
8. Andre Gunder Frank : Demokrácia árusítás az antidemokratikus piacon
9. David Laibman : A szocialista gazdaság működési elméletéhez
10. Mészáros István : A hasznosítás csökkenő rátája és a kapitalista állam
11. Catherine Samary : A szükséges önigazgatás
12. Bartosz Julian : Egészen lent, elválaszthatatlan értékekért – Tézisek az 1991. április 11—12-én tartandó budapesti konferenciára
13. Bibliográfia a rendszerváltásról
14. Az 1991. április 11-12-én tartott konferencián részt vett folyóiratok

1988 óta a fogyasztói árindex évente kétszámjegyűen emelkedik. A megélhetési terhek azonban a fogyasztói árindex által jelzettnél na­gyobbak, mert a fogyasztói árindexben – szükségszerűen – meg nem jelenő egyéb kiadások (hitelkamatok növekedése, biztosítási és hitelfel­tételek változása, korábban ingyenes szolgáltatások térítésessé válása stb.) is állandóan nőnek. A családok jövedelmeit tehát nemcsak az áremelkedés, hanem a növekvő egyéb elvonások, kötési kényszerek is megsarcolják.

Közgazdasági evidencia, hogy a növekvő kiadásokra a lakosság fogyasztási szerkezetének változásával, fogyasztói magatartásának módosításával reagál, természetesen rétegenként eltérő módon. Az el­múlt időszakban kétévente készült háztartás-statisztikai felmérések las­san, megkésve jelezték ezeket a folyamatokat. Felmerült és erősödött az a nézet, hogy az alkalmazkodóképesség kimerülőben van, a lakos­ság nagy többségénél már nincsenek tartalékok az infláció negatív ha­tásainak kivédéséhez. Minthogy ebben a kérdésben inkább csak hitek, mint adatok ütköztek, szükségesnek látszott a probléma adatszerű megközelítése. Ez indokolta a Szakszervezetek Gazdaság- és Társa­dalomkutató Intézetének felmérését, amelyet a Miskolci Egyetem Számviteli és Statisztikai Tanszékének közreműködésével végzett el, és amelyhez az apropót az 1990. év eleji áremelés szolgáltatta.¹

Anyagi helyzet, megélhetési költségek

A kérdőív közérzetvizsgálatot is szolgált. Az elején azt tudakoltuk, hogy – a megkérdezettek véleménye szerint – a háztartás (család) helyzete az előző évihez képest hogyan változott, ezt minek tulajdonítja, illetve a megélhetési költségek milyen mértékben növekedtek.

Anyagi helyzetük idén a válaszadók 48,8%-a szerint erősen rom­lott; 34,2% szerint kicsit romlott; 12,5% szerint nem változott, 2,2% szerint némileg javult és 0,6% szerint javult.

Különféle rétegjellemzők szerint nézve anyagi helyzetük erős rom­lását leginkább a 60 év felettiek (hiszen nekik nyilván már kevesebb a lehetőségük a jövedelemkiegészítő tevékenységre, a jövede­lemnövelésre), az alacsonyabb iskolai végzettségűek, kevésbé kvalifi­kált munkát végzők (segédmunkások)² , a többgyermekesek³ , illetve a több eltartottról gondoskodó háztartások panaszolták a legnagyobb arányban.

A helyzet megítélése a fő tendenciákat tekintve ugyan a vizsgálat minden helyszínén lényegében hasonló volt, az arányokat tekintve azonban már elég jelentős különbségek adódtak.

 Az anyagi helyzet romlásának legfőbb okaként szinte kivétel nélkül mindenhol (97,9%-os arányban) az árak növekedését jelölték meg, il­letve azt, hogy a bérek, keresetek ezzel a növekedéssel nem tudtak lé­pést tartani.

Arra a kérdésre, hogy ez a romlás miben mutatkozott meg, a vála­szok széles skálán mozogtak. A leggyakoribb válasz az volt, hogy az élelmiszerek drágulása mástól von el pénzt. Az, hogy mitől (ruházko­dás, kultúra, nyaralás, megtakarítás stb.), különbözött. A ruházat mint másik alapvető kiadás gyakran került említésre. Nem volt kevés azon­ban azoknak a száma sem, akik az élelmiszerek megvásárlásának gondját jelölték meg az életszínvonal romlásának jeleként. Voltak, akik helyzetük rosszabbodásának megnyilvánulásaként azt említették, hogy kölcsön kell kérniük, illetve máról holnapra élnek. Az árak növekedé­sén (és az azokkal lépést tartani nem tudó béreken) túl viszonylag kis mértékben számoltak be az anyagi helyzet romlását előidéző egyéb okokról, mint több eltartott vagy jövedelemcsökkenés. Összességében a helyzet romlásának áremelkedésen kívüli okaiként a keresők számá­nak csökkenését 8,7%; a főállásból származó jövedelem csökkenését 9,2%; a külön jövedelem csökkenését 5,0%; a külön jövedelem meg­szűnését 3,7%; az eltartottak számának növekedését 6,6%, egyéb részletezett okot 3,1% említett. (Az a kisebbség, amely anyagi hely­zetét változatlannak vagy javulónak ítéli, többnyire jövedelmeinek az áremelkedésnél nagyobb növekedésével, illetve a megfontoltabb köl­téssel magyarázza azt. Sokan értelmezték azonban úgy, hogy miután eddig is csak a legszükségesebbekre futotta és jelenleg is csak azokra telik, a helyzetük kilátástalanul változatlan. A helyzet változatlanságá­ról, illetve javulásáról beszámolók 53,9%-a a főállású jövedelem növe­kedésére hivatkozott. Többen jelezték, hogy vállalkozásba fogtak. Egyéb okként 9,7% a keresők számának növekedését, 15,3% a külön-jövedelem növekedését, 11,7% valamilyen új különjövedelemhez ju­tást, 7,0% az eltartottak számának csökkenését és 11,7% az ún. egyéb okot jelölte meg.)

Statisztikailag nehezen értelmezhetők azok a válaszok, amelyeket a megkérdezettek a jelenlegi életszínvonaluk valamely korábbi időszak­hoz hasonlítására, illetve a számukra „aranykornak” tekinthető, vagyis nekik legmagasabb életnívót biztosító évekre adtak. Gyakran visszaté­rő válasz volt, hogy ilyen rossz még soha nem volt. Viszont azok, akik ennél pontosabb válaszokra törekedve valamely időpontot igyekeztek megadni (ennek a horizontja a II. világháború előtti időktől napjainkig terjed) legalább olyan számban jelöltek meg bizonyos éveket, korsza­kokat a jelenlegihez hasonló rosszként, mint ahányan ugyanazt az idő­szakot „aranykornak” nevezték. A jó anyagi helyzet időszakaként mindazonáltal leginkább a 60-as évek végét, a 70-es éveket és a 80-as évek elejét említették sokan. Minden megyében és Budapesten is előfordult az 50-es évek mint legjobb időszak említése.

A megélhetési költségek tavalyihoz mért növekedésénél ugyan­csak széles skálán mozogtak a válaszok. Úgy tűnik, hogy a válasz­adók jelentős része elfogadja a statisztikai közleményekben és újsághírekben közzétett információkat, és azt saját véleményként adja vissza. Az említések gyakoriságát tekintve ugyanis a legtöbbször a 30% és a 40%, illetve a köztes értékek szerepeltek. Összességében a válaszadók 42%-a tette a megélhetési költségek növekedését e hatá­rok közé. Érdekes, hogy a válaszadók 2-3%-a szerint nem nőttek a megélhetési költségek. (Itt feltehetően arról is szó lehet, hogy a válasz­adók a jövedelemkímélő megoldásokkal tulajdonképpen az árnöveke­dést kivédő stratégiájukat ítélték nagyon jónak.) Országos átlagban a 45% körüli értéket kaptuk. Ezen belül a városokban magasabb (46-47%), a községekben alacsonyabb (kb. 44%) volt az átlag. Az iskolai végzettség szerint azonban lényegesebb volt a különbség. A felsőfokú végzettségűek átlagosan 40%, a kevesebb iskolával rendelkezők in­kább 46% körüli megélhetési költségnövekedést valószínűsítettek.⁴ A kérdés megítélésében a területi elhelyezkedés sem volt elhanyagol­ható.

A fogyasztásban bekövetkezett változások a drágulás hatására

A rosszabbodó körülményekre adott magatartásbeli válaszok szerint az alkalmazkodás nagyon differenciált, ami nyilvánvalóan azon múlik, hogy mennyire alapvető vagy kevésbé alapvető szükségletet érint a fo­gyasztáskorlátozási kényszer, illetve, hogy az embereknek milyen lehe­tőségeik vannak a jövedelem kímélésében. Ebbe az alkalmazkodási folyamatba beletartozik a fogyasztáson belüli jövedelemátcsoportosítás a kevésbé fontostól a nagyon fontoshoz. De beletartozik az is, hogy a családok berendezkednek az önellátásra, gyümölcsöt, zöldséget ter­melnek, disznót nevel(tet)nek, maguk tapétáznak, javítják az autót, vagy éppen ruhát varrnak, kötnek otthon. Ezenkívül megkeresik az ol­csóbb piacokat, kéz alatti, használtcikk-vásárlás, KGST-piacok, fusizók révén. Bár a vizsgálat erre nem terjedt ki – mert őszinte válaszokat aligha lehetett volna kapni -, a külföldi vásárlások egy része is a relatí­ve olcsó piacok keresését jelenti, még a feketén vásárolt deviza maga­sabb árfolyama ellenére is.

A családok tehát legnagyobb arányban ott jeleztek kiadás-növe­kedést, ahol a takarékoskodásnak, a fogyasztásról való lemondásnak a legszűkebb lehetőségét érezték. így az élelmiszereknél, rezsinél, tisztí­tószereknél, közlekedésnél, gyermekneveléssel kapcsolatos kiadások­nál (úgymint óvodai, bölcsődei díjak, tanszerek, iskolaköpeny, tankönyvek, tanulmányi kirándulások stb.). Jelentős arányban említettek csökkenést azonban például a minőségibb élelmiszereknél és a kultú­ránál is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a legalapvetőbb szükségletek ki­elégítése folyamatosan csökkenti a szabadon elkölthető jövedelmet (így a megtakarítást is), másrészt azt, hogy – már ahol eddig sem volt ilyen – megindul egy szellemi és fizikai leépülést hozó átrendezés a fogyasztáson belül. E kiadások csökkenését jelző családok arányát tekintve azonban nem mellékes, hogy a háztartások mekkora százalé­ka jelezte: nincs ilyen kiadása. Ez az élelmiszereknél 0 (de azt is te­kintetbe kell venni, hogy a hús, zöldség, gyümölcs, burgonya fogyasztását egy elég jelentős réteg a saját termeléséből biztosítja), ugyanakkor a kultúránál már meglehetősen magas. Az átcsoportosítás irányait és arányait a következő táblázat mutatja.

 Az egyes rétegjellemzők a fogyasztási struktúraváltásra adott válaszo­kat elég jelentősen meghatározták. A városokban élők például az élel­miszerkiadások (erőteljes) növekedéséről csaknem 87%-ban, a községekben élők alig 84%-ban szóltak. A (nagyobb) növekedést jel­zők aránya a közlekedési kiadásoknál városokban csaknem 60%, vidé­ken kb. 39%, a gyermekekkel összefüggő kiadásoknál városban 52%, vidéken 47% körül volt. Figyelemre méltó, hogy kulturális kiadásaik csökkenéséről, illetve erőteljes csökkenéséről szólt 13,1% vidéken, mi­közben 52,5%-nak nincs ilyen kiadása. Budapesten azok aránya, akik­nek nincsenek kulturális kiadásaik: 38,4%.

Az életkor szerint vizsgálva a kiadási szerkezetváltozást, élelmi­szer-kiadásaik növekedését a legkisebb arányban a 70 év felettiek (akiknél tudvalevően az elfogyasztott mennyiség iránti igény csökken) és a legnagyobb arányban a 18-30 évesek (ahol viszont a gyermekek születésével nő a család élelmiszer-fogyasztása) jelezték. Gyógyszer­kiadásaik emelkedéséről a 70-en felülieknek 70,5%-a, viszont a 18-30 év közöttieknek csak 32,9%-a adott számot. Ezzel szemben a hiteltör­lesztési terhek növekedéséről (nyilvánvalóan a családalapítással, la­káshoz jutással, berendezkedéssel összefüggésben) a 18-30 évesek 34%-a, míg a 60 felettieknek már csak 5-7%-a szólt. A gyermekneve­léssel kapcsolatos kiadások növekedését természetszerűen a legna­gyobb arányban (67,9%) a 30-40 év közöttiek jelezték.

A családfő szakmai besorolását nézve az élelmiszer-fogyasztásra fordított kiadások növekedéséről a legnagyobb arányban a szakmunká­sok (88,0%), de érdekes módon hozzájuk hasonló arányban nem a többi fizikai munkát végzők, hanem a vezetők (87,2%) és az önállóak (87,0%) számoltak be. A legkisebb mértékben e kiadásuk növekedé­séről a nyugdíjasok nyilatkoztak.

Az újsággal és folyóirattal kapcsolatos kiadásaik emelkedését leg­nagyobb arányban (53,3%) a vezetők, legkisebb arányban (19,9%) a segédmunkások jelezték. Ez utóbbiak 24,7%-a mondta, hogy nincs ilyen kiadása, 4,8% azt, hogy erősen csökkent és 14,8% azt, hogy csökkent az ilyen irányú költsége.

Miközben az élelmiszer-fogyasztás a legmerevebb keresletet rep­rezentáló fogyasztási elem, a fogyasztási szolgáltatások a legrugalma­sabb keresletű javak közé tartoznak. Ezek azok, amelyeket legkönnyebb házi munkával kiváltani; természetesen erre csak azok­nak van módjuk, akik korábban még igénybe tudták őket venni. A kér­dőíven megkérdezett öt szolgáltatásfajta (fodrász, kozmetikus, mosoda, lakástakarítás, étterem) igénybevétele többnyire már 1989-ben is elég szűk körű volt. A fodrászt leszámítva 80% vagy afelett volt azoknak az aránya, akik e szolgáltatást már tavaly sem vették igénybe.⁷ A fodrász esetében ezek aránya 23% volt. A „struktúraváltás” azonban elsősorban nem ezek arányának növekedésében, hanem az igénybe­vétel gyakoriságának csökkenésében mutatkozott meg.

Kiegészítésül az előbb leírtakhoz, a növekedésre-csökkenésre vo­natkozó kérdést két-két változatban tettük tel. Majd a „nőtt”, „kicsit nőtt”, „csökkent”, „jelentősen csökkent” kategóriák értelmezéséhez megkérdeztük, hogy mit értenek e fogalmak alatt. A nőtt fogalom 1% szerint 10%-os, 3% szerint 100%-os, 42% szerint 30-40%-os növeke­déssel egyenlő, de a két szélső érték között minden mérték előfordul. Az átlagként kapott érték 44%. A kicsit nőtt 4% szerint 5%-kal, 1% szerint 60%-kal egyenlő. Az átlagos érték itt 19% volt. A csökkent fo­galmát a legtöbben a 10%-kal, illetve a 20%-kal azonosították. Azon­ban 6% szemében ez 5%-ot, míg 1% szemében 80%-ot jelent. Az átlagos érték itt 20% volt. Végül a jelentősen csökkent megjelölés a legtöbbeknél 50%-ot képvisel. A két szélső értéket itt is a 10% és a 100% jelentette. Átlagosan csaknem 39%-ot adott ki az összesítés.

Kivédési stratégiák

Amint szó volt róla, az alkalmazkodásnak – a jövedelmek kiadásnemek közötti átcsoportosításán kívül – számos egyéb módja is van. Ilyen pél­dául az önellátás.

Az önellátásra való berendezkedést jelzik azok az arányok, ame­lyeket a házilagosan végzett munkákra adott válaszokból kaptunk. A kapott válaszok alapján országosan a családok több mint 40%-a termel magának zöldséget, gyümölcsöt. Ez az arány tavalyról idénre csaknem egy százalékponttal nőtt. Vagyis mintegy 30 ezerrel több család pró­bálkozik az árnövekedés ezen részének kivédésével.

Az állattenyésztés városon belüli korlátai is közrejátszanak abban, hogy ilyen típusú jövedelemkiegészítő tevékenységről már csak 26% nyilatkozott. Ezen belül a községekben 65% körül, a városokban csak 7% körül van azok aránya, akik ezzel foglalkoznak. Bár itt is volt némi növekedés, de az nyilvánvalóan azért csekély mértékű, mert a helyi adottságok ebben meghatározóak. Tehát úgy tűnik, aki tehette, az már eddig is tette. A növekedés egyértelműen a községekben élőknél kö­vetkezett be, a középfokú végzettségű háztartásfővel rendelkező csalá­doknál, illetve ott, ahol a háztartásfő betanított munkás kategóriába esik.

A többi megkérdezett jövedelemkímélő tevékenységet folytató ház­tartás aránya 20% körül mozog: szabás-varrás, kötés 24%, szerelések házilagos elvégzése 18,7%. Érdekes, hogy az ilyen jövedelemkímélő megoldásokkal inkább a városokban élők és a magasabb iskolai vég­zettségűek élnek. A szabás-varrást házilag végzők aránya városban 27% felett, a községekben 16% körül van, a javító-szerelő munkáknál kisebb a különbség: 20%, illetve 15%. Az iskolai végzettség emelkedé­sével egyenes arányban nő e tevékenységek aránya a családokban. Ugyancsak a várakozással ellentétes, hogy ezeket a munkákat a nyug­díjas háztartásokban is kevéssé végzik el. A házilagos szerelést kb. 9%-os, a szabás-varrást mintegy 12%-os arányban említették a nyug­díjas háztartásoknál.

Ezeken túl a családok mintegy 3%-ánál fordul elő ún. egyéb, nem részletezett, kiadásmegtakarító tevékenység. E kérdésekre adott vála­szok nem zárták ki egymást, tehát egy család több jövedelemkímélő, házilagos munkavégzésnél is megjelenhetett a vizsgálatban. Ezért lé­tezhet és minden bizonnyal létezik is a családoknak egy olyan, nyil­vánvalóan szűkebb, köre, amelyik valamennyi jövedelemkímélő megoldással él. Az állattenyésztésnél és a zöldség-, gyümölcs­termelésnél csaknem bizonyos az egybeesés.

Az olcsóbb piacok keresésének elemeként említettük a fusizók (számla nélküli szolgáltatók) igénybevételét bizonyos szolgáltató-javító munkáknál. Mégis, arra a kérdésre, hogy a fogyasztott szolgáltatások hány százalékát végeztetik számla nélküli szolgáltatóval, nagyon cse­kély volt a válasz aránya. Ennek eredményeként a számla nélküli szol­gáltatásra kifizetett összeg is meglehetősen alacsony volt, havi átlagban 285 forint.

Az olcsóbb piacok keresésének másik módja az alkalmi árusoktól, használtcikk-boltokból, piacokon történő vásárlás vagy annak növelése. Azt, hogy van egy nem elhanyagolható mértékű eltolódás ebbe az irányba, a következő táblázat mutatja.

Az alkalmi árusoktól szürkepiacokon történő vásárlások jelentősége te­hát növekvő a gazdaságunkban. Erre utal az is, hogy az átlagként ha­vonta ilyen célokra költött 660 – Ft-ból – a kiadást jelzők arányának megfelelően – éves szinten az összlakosságra nézve 6,8% milliárd Ft költés adódik. 1986-ban a Gazdaságkutató Intézet és a KSH közös fel­méréséből⁸ még csak 4,5 milliárd Ft ilyen típusú költést lehetett számí­tani.

Végül az árnövekedésre válaszul az is kivédési reakció, hogy a fo­gyasztó takarékoskodik az ún. nem kötelező kiadásokkal. Nálunk köz­ismerten nem elhanyagolható a rejtett gazdaság, a láthatatlan jövedelmek mérete és ezen belül a borravalók, árkiegészítésképpen fi­zetett hála- és csúszópénzek mennyisége. Ez utóbbi kiadások azon­ban még a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatásfogyasztásoknál is nagyobb rugalmassággal bírnak. Az ilyen típusú kiadáscsökkentés – mint kivédési mechanizmus – megmutatkozik azon szolgáltatások iránti igény visszafogásában, amelyeknél e kiadás szükségszerű (pl. fodrász, kozmetikus, étterem). Ha a szolgáltatást egyáltalán nem vagy leg­alábbis ritkábban veszik igénybe, akkor az ilyen járulékos kiadás is csökken.

Van azonban a szolgáltatásoknak egy olyan köre, amelynek az igénybevétele többnyire messze nem az igénybevevő döntésén múlik, mégpedig az egészségügy. Mivel a hálapénz – mint láthatatlan jövede­lem – elterjedt kiadásnem, külön kérdeztünk erre. Persze az erre a kérdésre adott válaszok értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az anyagi áldozatot itt a legdrágább kincs, az egészség visszaszerzéséért adják. így esetenként a nagyon alapvető kiadások (pl. ruha-, élelmiszervásárlás) rovására is fönntartják. Ezért nem meg­lepő, hogy a hálapénz és borravaló kiadásainak növekedéséről 19%-nál, míg annak csökkenéséről csak 4%-nál van szó. Az arányok értékeléséhez azonban az is hozzátartozik, hogy csaknem 56% azt említette, hogy nincs ilyen kiadása, miközben a családoknak csupán 14%-a mondta, hogy nem jár orvoshoz a tagjai közül senki, és mintegy 36%-uknál van, aki állandó orvosi kezelés alatt áll, illetve rendszeresen jár orvoshoz. Ezzel együtt az orvosnak (illetve az egészségügyben) adott hálapénz egy (adakozó) családra számított éves átlagos összege ma (1.013 Ft) lényegesen alacsonyabb, tekintve a közben végbement több mint 80%-os inflációt, mint a már említett 1986-os felmérés idején volt, ahol akkor 1.300 Ft jött ki átlagként.

Vagyoni helyzet, megtakarítások

Az adatgyűjtés során arról is kérdeztünk, hogy a háztartások mennyire látják kielégítőnek használati eszközökkel való ellátottságukat, illetve megtakarítási lehetőségüket. Ezzel összefüggésben azt is kérdeztük, mennyire áll szándékukban tartós fogyasztási cikk vásárlása, illetve mennyire valósították azt már meg idén.

Arra a kérdésre, hogy miért nem vesznek tartós fogyasztási cikket idén, eléggé magas (8,3%) volt a válaszmegtagadás. Egyébként az ok 4,0% szerint, hogy minden jó minőségben megvan a háztartásban; 26,4% szerint minden megvan, ami kell; 58,3% szerint kellene bizo­nyos dolgokat vásárolni, de nincs rá pénz, és 3,0% szerint e döntésük­ben egyéb okok játszanak közre. A kereső végzettsége szerint nagyobb különbségek vannak e kérdés megítélésében. A háztartásfő iskolai végzettségével egyenes arányban nőtt azoknak a válaszoknak a száma, hogy a háztartás jól van felszerelve, illetve minden megvan, ami kell.

Mindenfajta kivédési stratégia, fogyasztási, kiadási szerkezetátcso­portosítás ellenére a lakosság egyre szűkebb rétege képes megtakarí­tani. Egyetlen év alatt több mint 20%-kal nőtt azon családok aránya, amelyek 1989-ben még tudtak, 1990-ben azonban már nem voltak ké­pesek megtakarítani. Így ebben az évben a megtakarítani nem tudó háztartások aránya már 62,6%-ra nőtt a korábbi 40,7%-ról. Emellett egy bizonyos körben megkezdődött a megtakarítások felélése is. Nem arról van szó, hogy mindazok, akik azt jelezték, hogy kénytelenek vol­tak megtakarításaikhoz hozzányúlni (37,8%), fel is élték azt. Hiszen so­kan közülük tartós cikkek vásárlása, lakáscsere, lakásfelújítás miatt vettek ki pénzt a korábbi betéteikből. Ám azoknak a száma sem elhanyagolható, akik valóban az életszínvonal tartása, az esetenkénti elővásárlások, a megélhetési terhek fokozódása következtében kény­szerültek ilyen lépésre.

A megtakarítani képesek számának csökkenése, illetve a tarta­lékaikat valóban felélni kezdők arányának emelkedése viszont azt je­lenti, hogy nő az egyik napról a másikra élők, vagyis egy váratlan esemény (tartós betegség, az egyik kereső munkanélkülivé válása, ha­láleset stb.) esetén sebezhetővé váló, azaz társadalmi gondoskodásra szoruló családok száma, illetve csökken az önerőből lakáshoz jutni, gyermekeiket lakáshoz juttatni, illetve vállalkozni képesek köre.

Következtetések

A felmérésből kiderült, hogy az elmúlt évek sok, a lakosság helyzetére vonatkozó közgazdasági hitvitája viszonylag egyszerűen letesztelhető, eldönthető.

Az állandó és egyre nagyobb arányú áremelések a lakosságot a megtakarítások csökkentése, az autarchizálódás, a szolgáltatásokról való lemondás és a rejtett gazdaságbeli fogyasztói részvétel felé taszít­ják. A rejtett gazdaságbeli munkavállalás és jövedelemszerzési tenden­ciák vizsgálata e tanulmánynak nem volt célja.

A lakosság különböző rétegei eltérő módon, eltérő arányban rea­gálnak az árnövekedésekre. Az áremelkedés nem igényel lemondást, fogyasztás-átcsoportosítást attól a szűk körtől, amelyik a jövedelmeit az inflációnál nagyobb mértékben tudta növelni. Ennek a rétegnek a jelenlétét, méretét mutatják azok a válaszok, amelyek az anyagi hely­zet javulásáról vagy kisebb mértékű javulásáról szóltak; akik szerint a megélhetés költségei nem nőttek idén (vagyis ők nem érzékelték azt); akik arról számoltak be, hogy több húst, sajtot, déligyümölcsöt, édes­séget, üdítőt, sört, bort stb. vásárolnak, mert többre van igény; akik „több jut a szórakozásra” típusú válaszokat adtak.

Ezzel szemben sokkal szélesebb és folyamatosan növekvő réteget képeznek azok, akik a megélhetési terhek növekedését nagynak, anyagi helyzetük romlását jelentősnek érzékelik, és emiatt különféle életstratégiák alkalmazására kényszerülnek.

A középréteg vékonyodását, onnan sokaknak a lecsúszását muta­tó jelenségek (pl. értelmiségi családokban nagyarányú szabás-varrás ruhavásárlás helyett és az autarchizálódás egyéb jelei; az újság-, fo­lyóirat-vásárlásra, a kultúrára fordított kiadások csökkentése minden társadalmi rétegnél, illetve azok magas (43%-os) aránya, akik azt mondták, hogy ilyen kiadásuk nincs; a megtakarítások csökkentése, esetenként felélése stb.) azért nagyon veszélyesek, mert a gazdaság, az állam tartópillére minden polgári demokráciában a középosztály Széles, jómódú középréteg mellett az állam az adókból könnyen elő tudja teremteni a szociális biztonságot jelentő feltételeket a társadalom hierarchiájában alsó szintre szorultak számára, anélkül, hogy emiatt a legfelső réteget olyan arányú adókkal sújtaná, hogy azok vállalkozó­kedvét ezzel elvegye. A jómódú középréteg léte egy országban tehát egyszerre érdeke a középrétegnek, a vagyonosoknak, a szegényeknek és a politikusoknak. Ennek hiányában a társadalom és vele a gazda­ság is – hiszen annak teljesítménye (a technikai fejlődés ellenére még mindig) alapvetően a társadalom tagjainak képességein múlik – leszál­ló pályára kerül. Természetszerűen nem lehel magas vagy emelkedő szellemi vagy fizikai teljesítményt várni olyanoktól, akik rend­szeresen nem jutnak kikapcsolódáshoz, szellemük műveléséhez, akiknek tájékozódási lehetőségei beszűkülnek, akik a rossz lakás­körülmények miatt még igazi pihenéshez sem jutnak, a táplálkozá­sukban az ún. egészséges megoldásokat pénz hiányában nem tudják megvalósítani, esetleg kifejezetten rosszul tápláltak stb. A lehetőségek hiányából adódó rossz teljesítmények következtében pe­dig egyre kisebb lesz a jól értékesíthető (mert jó minőségű) javak mennyisége, vagyis csökken az elosztható érték. Ezen nem változtat az, hogy vannak, lesznek kiemelkedő eredményeket elérő üzemek is, amelyek a teljesítményt jól megfizetik, és így annak újratermelését biz­tosítják. Változás csak akkor várható, ha ez tömegméretűvé válik.

A középrétegek lecsúszása mellett a lentről is lejjebb csúszók nö­velik az önmagukról gondoskodni nem képesek számát. Így az állam szociális kötelezettségei nőnek, miközben az azok ellátásához szüksé­ges források – éppen a jómódú középréteg csökkenése miatt – folya­matosan apadnak. Így a kormány választás elé kerül: vagy nem teljesíti szociális gondoskodási feladatait (amely pedig ma már minden magát polgári demokratikusnak valló kormányzat számára küszöbér­ték), tehát magára hagyja a szegényeket, vagy pedig fokozza az elvo­násokat azoktól, akiktől még lehet. Mindkét esetben a negatív tendenciák felerősödése várható. Az első változat esetén ugyanis a szociális biztonság hiánya, az emiatti elégedetlenség, a rossz teljesít­mények olyan gazdasági-politikai atmoszférát teremthetnek, amely a külföldi tőkét elriasztja. A második esetben viszont a jövedelmeket ter­helő magas és növekvő elvonások riasztják el mind a vállalkozóképes magántőkét, mind a külföldi tőkét a struktúraváltást lehetővé tevő beru­házásoktól, termelésnöveléstől, munkahelyteremtéstől. A vállalkozók már ma is úgy ítélik meg, hogy a jelenlegi elvonás mértéke vállalkozás­ellenes, tehát aligha fognak beruházni ennél is magasabb elvonások esetén.

A középréteg további csökkenése mindenképpen elkerülendő. A már említetteken túl ugyanis ez azzal jár, hogy éppen a magánerőre fokozottan építeni kívánó gazdaságpolitikai irányzat meghirdetésével egy időben szűkül azoknak a köre, akik még képesek megtakarítani és abból idővel tőkét képezni. Az autarchizálódó háztartások pedig a be­ruházásoknak is a motorját képező belső piac szűkülését jelentik. Ez persze az utóbbi évtizedben cél is volt. Azonban a piacgazdaságra va­ló áttérés igényének megfogalmazódásával, a múlttal való szakítani vá­gyással egy időben talán ez a tétel is felülvizsgálatot igényelne. Főként azért is, mert a lakosság a feltétlenül szükségesnél legfeljebb olyan tő­le független okokból fogyaszt többet, mint a távfűtés egyes lakásokon belül nem korlátozható energiafelhasználása vagy az elöregedett és eleve magas üzemanyag-igényű autóállomány benzinfogyasztása és hasonlók.

A kormányzatnak tehát végül is nem az előbbi két lehetőség kö­zött kell választania. Az igazi válasz a csak szavakban, illetve a való­ban antiinflációs politika között van. Az infláció ugyanis folyamatosan rendezi át a jövedelmeket a középen és alul levőktől a magas jövedel­műekhez, ezzel számos egyébként ki nem alakuló problémát okozva. (Jó tudni: 1986 és 1988 között a legmagasabb keresetű 4,6% a teljes bér- és bérjellegű jövedelem 1,4%-át csoportosított át magához a töb­biektől.) Ugyanakkor az infláció már kifejezetten fontos fogyasztási ele­mektől von el jövedelmet a nagy többségnél, és ezzel az új struktúra kialakulását is segítő fogyasztást akadályozza. Ennek egyik tipikus jele a szolgáltatások iránti kereslet csökkenése, ami nem teszi lehetővé ilyen munkahelyek teremtését, miközben a fejlett országokban a szol­gáltatási szféra a legnagyobb munkaadó. Éppen ezért a legfontosabb feladat az infláció megállítása, hogy a középrétegek további vékonyodását, illetve a lakossági megtakarítások elfogyását és elértéktelenedé­sét elkerüljük.

Jegyzetek

1 A kérdezés Komárom-Esztergom, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyében folyt Az országos adatok a felvétel eredményeinek – KSH-rétegadatokra épülő – súlyo­zásával készültek.

2 Az ő kerestük egy-két éve kevésbé nő. 1990 első félévében az anyagi ágakban a fizikai dol­gozók nettó keresete az 50-300 fős szervezetekben 19,5%-kal emelkedett, a szellemieknél az arányok 22,5, ill. 26,5% voltak.

3 A gyermekcikkek árai az átlagosnál jóval nagyobb ütemben nőttek.

4 Ez azért érdekes, mert ma általában az értelmiségiekre mondják, hogy elégedetlenek, tehát pesszimistábbak.

5 „Nőtt” – azaz erősen emelkedett – és „kicsit nőtt” válaszok együttesen.

6 „Csökkent” és „erősen csökkent” válaszok együttesen.

7 Ebben közrejátszhatott, hogy a vezetők és az önállóak többször veszik igénybe az éttermi szolgáltatásokat, és ezeknek árai igen gyorsan nőnek.

8 A lakosság egyes láthatatlan jövedelmei. GKI 1987. június.

1990-ben többpártrendszerű választásokat tartottak Magyarországon. Ezeket önmagukban nem lehet értékelni, ezért bevezetőként azt szeretném kérdezni, milyen szituációban került sor a többpártrendszer bevezetésére, majd a válasz­tási kampányra?

Közismert, hogy a politikai vagy államszocializmus korszaká­ban a politikai berendezkedést az egypártrendszer jellemezte, azokban az államokban is, amelyekben formálisan több párt működött. Ennek feltehetően az volt az alapvető oka, hogy az új társadalmi forma nem szilárdult meg, legitimációja gyenge volt, s ezt az ellentmondást – a korai polgári liberális társadal­maktól eltérően – nem a választójog, hanem a politikai szerve­zetalakítás szabadságának korlátozásával próbálták megoldani. Az egypártrendszer ugyanakkor akadályozta az új társadalmi forma bázisának kiszélesítését, hiszen nyilvánvalóvá tette, hogy a formális demokrácia terén a legfejlettebb tőkés államok jelentős előnnyel rendelkeznek. A közvéleményt kevéssé érde­kelte, hogy a polgári demokrácia mai formája jórészt a mun­kásmozgalom több évtizedes harcának eredményeként alakult ki, s azt sem mérlegelte, hogy e berendezkedés az alapvető osztályok társadalmi konszenzusán nyugszik. A 80-as évek vé­gén a közép-kelet-európai társadalmak politikai rendszerük át­alakítására kényszerültek; a formális demokrácia hiányából fakadó társadalmi elégedetlenség mellett a folyamatban a leg­fejlettebb tőkés országok közvetlen politikai nyomása is közre­játszott, amit főleg az eladósodás nyomán fellépő gazdasági függőség alapozott meg. Ezt a beavatkozást Magyarország esetében különösen tisztán megragadhatjuk. 1989 elején a Va­lutaalap, a Világbank és a mögöttük levő amerikai kormányzat már nem egyszerűen gazdasági engedményeket követelt az MSZMP vezetőitől, hanem a politikai rendszer gyökeres átala­kítását is. Alapvető követelésük az volt, hogy hivatalosan is­merjék el a többpártrendszert, s a politikai hatalmat az ún. szabad választásokon győztes pártnak, illetve pártkoalíciónak adják át. 1989. február 10-11-én a Központi Bizottság – mint közismert – elfogadta a többpártrendszer bevezetését. Az már kevésbé ismert, hogy az új pártokat nem kizárólag Magyaror­szágon szervezték, s a többpártrendszer bevezetését a Valuta­alap ultimátumszerűen követelte, kilátásba helyezve a készenléti hitelek folyósításának megszüntetését. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a régi MSZMP – rendkívül szorult helyzetében – maga is kísérletet tett egy olyan többpárti struk­túra kialakítására, melyben az egyes pártok valamilyen formá­ban mégis elfogadják az MSZMP hegemóniáját. Ezzel függ össze, hogy a Szociáldemokrata Pártot – mint az a sajtóban megjelent írásokból is nyilvánvalóvá vált – az MSZMP székhá­zából segítették újraéledni, az MDF létrehozásában pedig Pozsgay Imre mindenki által ismert kiemelkedő szerepet ját­szott. Ha ilyen nyilvánvalóan nem is lehet bizonyítani, de egyes háttér-információk számomra azt jelzik, hogy a régi MSZMP a Szabaddemokraták Szövetsége, sőt a Kisgazdapárt megszer­vezésében is közreműködött. A pártpluralizmus hivatalos elis­merését követően felgyorsultak a politikai válságfolyamatok, a háromoldalú egyeztető tárgyalások eredményeként végrehajtott alkotmánymódosítás pedig megteremtette egy polgári típusú politikai berendezkedés kialakításának feltételeit. Ugyanakkor az MSZMP támogatottsága a közvélemény-kutatások adatai szerint hullámzóan alakult. 1989. április végén, május elején a szociológiai adatfelvétel eredményei még azt jelezték, hogy az MSZMP a legerősebb pártként kerülhet ki egy többpártrendsze­rű választásból; ezt mind budapesti, mind vidéki – Győr, illetve Debrecen környéki – vizsgálatok nyomán rendelkezésre álló adatok bizonyították. Másrészt az is nyilvánvaló volt, hogy egy egységes ellenzékkel szemben az MSZMP relatív győzelme nem lenne elegendő a kormányzáshoz. Az MSZMP tekintélyét átmenetileg súlyosan gyengítette a Nagy Imre-temetés után ki­alakult közhangulat, ami azonban a Kádár-temetés során gyö­keresen megváltozott. Az 1989. július második felében lefolytatott vizsgálatok mutatták a régi MSZMP legmagasabb fokú támogatottságát; ekkor a választásra elmenni szándéko­zók 37%-a nyilatkozott úgy, hogy az MSZMP-re adná szava­zatát. Második helyre a Magyar Demokrata Fórum került, a Szabad Demokraták Szövetsége viszont rendkívül gyenge tá­mogatottságot élvezett. Az ellenzék azonban az e nyáron lebo­nyolított – részben képviselő-visszahívásokkal kierőszakolt – időközi választásokon mindenhol győzött, aminek az volt az oka, hogy az új pártok többnyire egységesen léptek fel, illetve a második fordulóra egyesítették erejüket. Az MSZMP politikai vezetése pártjának 20-30%-os szavazati részesedését kudarc­ként fogta fel, s ennek következtében a párt centruma is hajlott a reformkörök véleményének elfogadására, miszerint a válasz­tási siker egy új párt megalakítását feltételezi. Az 1989. október 6-9. között lebonyolított Kongresszus '89 ezeknek az igények­nek megfelelően megszüntette azt a pártot, amely akkor még relatív többséget élvezett, de legalábbis egy második helyre mindenképpen esélyes volt, s létrehozta helyette az akkor még tagok nélküli Magyar Szocialista Pártot. E változtatás több szempontból is súlyos nehézségeket okozott a baloldalnak. Egyfelől azért, mert a politikai egyeztető tárgyalások során megalkotott új választójogi törvény egyértelműen a nagy, sőt, a legnagyobb pártoknak kedvezett, olyan választási rendszert alakítván ki, melyben a relatív többség abszolúttá változtatható. Másfelől az új párt nem rendelkezett sem tagsággal, sem meg­felelő számú aktivistával, s az ily módon létrejött politikai váku­umban ott is megjelentek az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, ahol korábban nem működtek. Az új párt megszervezé­se ráadásul azt az érzetet keltette a politika iránt közömbösek számára, hogy a vezetés nem bízik saját kormányzóképessé­gében. Mindez közrejátszott abban, hogy az MSZP létrehozása a párt tekintélyének hanyatlását csak rövid időre állította meg. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ok­tóber 18-23. között lebonyolított közvélemény-kutatás még azt jelezte, hogy az MSZP több mint 30%-os szava­zatrészesedéssel az első helyen végez. Döntő fordulatot végül is a november 26-i népszavazás jelentett; s noha a köztár­sasági elnök megválasztási módjának kérdésében mindössze 6100 szavazattal veszített az MSZP álláspontja, ez is azt bizo­nyította a társadalom számára, hogy a párt már teljes mérték­ben elvesztette kontrollját a politikai folyamatok felett, s ez presztízsének soha nem látott zuhanásához vezetett. A nép­szavazást követő közvélemény-kutatás szerint az MSZP már csupán 7%-os támogatottságot élvezett, s ez ugyan december­ben 13-16%-ra emelkedett, ám a máig tisztázatlan Dunagate-botrány ismét a párt tekintélyének hanyatlásával járt, s támogatottságának mértéke folyamatosan tovább csökkent.

A választások előtti folyamatok vizsgálatát azonban nem korlátozhatjuk a régi MSZMP, illetőleg az MSZP politikai súlyá­nak alakulására. Azt is látnunk kell, hogy október és március között az ellenzéki pártok erőviszonyaiban is jelentős változá­sok történtek. 1989 nyarán ugyan minden időközi választáson az „egyesült ellenzék” győzött, de az ellenzéki pártok közül egyedül a Magyar Demokrata Fórum mutatott fel komoly ered­ményt, négy képviselőt juttatva a parlamentbe, más pártok az MSZMP-nél gyengébben szerepeltek. Ebben a helyzetben az SZDSZ és a FIDESZ számára úgy merült fel a kérdés, hogy vagy képesek egy éles kommunistaellenességre alapozott lát­ványos politikai akcióval szűk bázisukat kibővíteni, vagy margi­nális szereplői maradnak a politikai színtérnek. A két párt az előbbi utat választotta; már a politikai egyeztető tárgyalások zá­ródokumentumát sem írták alá, majd a hozzájuk kapcsolódó kisgazdák és szociáldemokraták támogatásával népszavazást erőszakoltak ki. A népszavazási sikert kihasználva az SZDSZ és a FIDESZ kitört politikai bezártságából, s fokozatosan mind­kettő nagy párttá vált. A népszavazási kampány során az MDF kétarcú politikát folytatott. A bojkott meghirdetésével élesen szembefordult az SZDSZ-el és a FIDESZ-szel, tulajdonképpeni célja azonban a Szocialista Párt lejáratása volt. Ezt a párt egyik szélsőséges teoretikusa, Csengey Dénes, egy évvel ké­sőbbi írásában el is ismerte. Mindamellett a népszavazási ku­darc nemcsak a Szocialista Pártnak, hanem az MDF-nek is ártott; a közvélemény-kutatási adatok az SZDSZ, a FIDESZ és a Kisgazdapárt előretörését jelezték, sőt a Dunagate-botrány után még azt a lehetőséget sem tartották kizártnak, hogy a két liberális párt választások nélkül is megszerzi a hatalmat. Az SZDSZ és a FIDESZ előretörése március elejéig tartott, ekkor azonban a március 15-i ünnepségekkel kapcsolatos viták és a marosvásárhelyi események, valamint az MDF egyre erősödő kommunistaellenes propagandája e folyamatot lefékezte, majd megfordította. A választás előtti utolsó két hétben az MDF is­mét vezető politikai erőnek látszott.

Mit értenél azon, hogy a liberális pártok esetleg választások nélkül is megsze­rezhették volna a hatalmai?

1989 novemberében már felmerült egy olyan elképzelés, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek stabil, számukra megfelelő kormányt igényelnek, függetlenül attól, hogyan alakulnak a vá­lasztási eredmények. Ezt a gondolatot a nyilvánosság előtt Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes fogalmazta meg 1989. november 10-én, amikor arra utalt, hogy egy sajátos összetételű nemzeti kormányt kell alakítani, s a választások után is ennek kell gyakorolnia a hatalmat. E kormány, mely el­sősorban a központi állami szervekben dolgozó liberális beállí­tottságú hivatalnokokra kívánt támaszkodni, előnyös lehetett volna az SZDSZ számára is. Másrészt a két liberális párt hely­zetét a népszavazás után tovább erősítette a Dunagate-bot­rány, melyet e politikai erők robbantottak ki. E botrány hatására azt sem lehetett kizárni, hogy a kormány összeomlik, s az álta­lános politikai zavar közepette az SZDSZ és a FIDESZ veszi át a hatalmat. Azt, hogy 1990 januárjában, februárjában a háttér­ben milyen folyamatok zajlottak le, ma még kevéssé tudjuk. Biztos azonban, hogy Mark Palmer nagykövet visszahívása sú­lyosan érintette a liberálisokat, nyilvánvalóvá téve, hogy az MDF és más magyar politikai erők nem kívánják az amerikaiak által támogatott SZDSZ-FIDESZ érdekcsoport győzelmét.

1990. márciusában hogyan állt elő az az eredmény, amely májusban az új kor­mány megalakulásához vezetett?

1990. március 25-ón még nem született meg az az eredmény, amely a parlament végleges összetételét meghatározta, mert a szavazást két fordulóban bonyolították le. A magyar választási rendszer közismerten három elemből tevődik össze: az ország­gyűlési képviselőket részben egyéni választókerületben vá­lasztják, részben pedig területi, illetve országos listáról szerzik mandátumukat. A politikai egyeztető tárgyalások nyomán kiala­kult kompromisszum eredményeként, majd az országgyűlési döntés következtében, amely e kompromisszumon csekély mértékben változtatott, 176 egyéni választókerületet hoztak lét­re és 152 képviselő került volna be területi, további 58 pedig országos listáról a parlamentbe. A területi lista sajátosságai kö­vetkeztében azonban 32 mandátum „felcsúszott” az országos listára, így végeredményben erről összesen 90 képviselő került az országgyűlésbe. Az egyéni választókerületi rendszer a rela­tív többséget abszolúttá változtatja, s ezáltal a viszonylag legje­lentősebb politikai befolyással rendelkező párt a mandátumok akár kétharmadát, sőt háromnegyedét is megszerezheti. A lista alapvető sajátossága viszont az, hogy meglehetősen pontos képet ad a tényleges politikai tagozódásról, s a választók aka­ratnyilvánításának megfelelő összetételű testületet eredmé­nyez. A történelem paradoxona, hogy a tárgyalóküldöttségek közül leghatározottabban az MSZMP harcolt az egyéni válasz­tókerületi rendszerért, az ellenzéki pártok többsége pedig a lis­táért. A választásokon viszont kiderült, hogy az MSZMP helyébe lépő MSZP (egyetlen kivételtől eltekintve) egyéni vá­lasztókerületben nem tudott képviselői helyhez jutni, 33 mandá­tumából 32-t területi, illetve országos listáról szerzett. (Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a régi MSZMP tárgyalóküldöttsége két feltételezésből indult ki. Az egyik az volt, hogy a legnagyobb pártként vesz részt a választásokon ­ezt a Kongresszus '89 keresztülhúzta – a másik pedig az, hogy az ismert személyiségek nagy szerepet játszanak majd a választói magatartás alakításában. A választási eredmények azonban azt mutatták, hogy a személyiség, az ismertség – egy-két kivételtől eltekintve, mint például Németh Miklós vagy Czoma László – egyáltalán nem befolyásolta a szavazókat. Ezt bizonyítja egyfelől a független képviselőjelöltek igen gyenge szereplése, másfelől pedig a „méltóságteljes” emberek szerve­zeteként fellépő Hazafias Választási Koalíció tizenegyedik he­lyezése.)

A politikai tagoltságot tehát leginkább a területi listás ered­mények alapján tudjuk feltárni. A területi listán 24,73%-os sza­vazati részesedésével az MDF győzött, míg a második helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, 21,39%-os teljesít­ménnyel. A február végi közvélemény-kutatások szoros MDF-SZDSZ versenyt jeleztek, sőt, volt olyan vizsgálat is – bár ez az SZDSZ-szimpatizáns „Mediántól származott -, amely SZDSZ-győzelmet feltételezett. A választások előtt lebonyolított közvélemény-kutatások azt is sugallták, hogy a Független Kis­gazdapárt akár 20%-os eredményre is képes, ami a választá­sok megnyeréséhez is elegendő lehet. Ez a vélekedés nem igazolódott be, de a Független Kisgazdapárt – az előző évi vá­rakozástól eltérően – jól szerepelt, és 11,73%-os eredményé­vel a harmadik helyre került. Negyedik helyen végzett a Magyar Szocialista Párt, 10,89%-kal. Gyenge választási sze­replése egyenes következménye volt az előbb már említett eseményeknek, a pártkongresszusi határozatoknak, a népsza­vazási kudarcnak, illetőleg a Dunagate-botránynak. A gyenge eredményben azonban az is közrejátszott, hogy a párt vezetői szinte mindvégig reménykedtek a nemzeti centrummal, különö­sen az MDF-fel való együttműködésben, noha október után az MDF a Szocialista Párttól éppoly egyértelműen elzárkózott, mint a népszavazás kiskoalíciós pártjai. A választások megle­petésének tekintették a FIDESZ és a KDNP feltételezettnél jobb eredményét; a FIDESZ 8,95%-os eredménnyel lett ötödik, a KDNP pedig 6,46%-ossal hatodik. Ez utóbbi még szervezeti­leg sem épült ki a választásokig, az egyház azonban helyette­sítette a pártszervező munkát, sőt, azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a papok prédikációi sok helyen nagyobb befolyást gyako­roltak a pártok választási propagandájánál.

A területi listás eredmények elemzésekor nem állhatunk meg a parlamenti pártok helyzetének bemutatásánál. (A vá­lasztójogi törvény szerint az a párt, amely a területi listákon a szavazatok 4%-át sem érte el, csak egyénileg juttathat képvi­selőt a parlamentbe, s valamennyi területi listás, illetőleg orszá­gos mandátumától elesik.) Hetedik helyre került, 3,68%-kal a megújult MSZMP, amely az MSZP létrejöttét követően szerve­ződött újjá, s alakuló kongresszusát 1989 decemberében tartot­ta meg. (E párt, ahhoz képest, hogy néhány vezetője, s tagsága szervezte meg ismét, kielégítően szerepelt. Ha azon­ban azt nézzük, hogy elődpártja az ország legnagyobb politikai erejeként működött, választási teljesítményét rendkívül gyengé­nek kell tekintenünk.) Sokak számára meglepetésnek látszott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nyolcadik helyezése és 3,55%-os szavazati részesedése. Ez azért tűnt váratlannak, mert a szakirodalomban és a politikai közvéleményben egya­ránt feltételezték, hogy a magyar társadalom elfordult ugyan az ún. kommunista értékektől, de annál nagyobb a hajlama a szo­ciáldemokrata eszmék és értékek befogadására. A választási eredmények e feltételezést a legkevésbé sem igazolták. A köz­vélemény-kutatók, a politikusok és az újságírók meglepetésüket azzal próbálták palástolni, hogy az MSZDP gyenge választási eredményéért Petrasovits Anna politikai magatartását tették fe­lelőssé. Ez azonban a probléma nagyfokú leegyszerűsítésének tűnik. Az MSZDP ugyanis egy olyan nyugat-európai jobboldali szociáldemokrata irányvonalat követett, amely azokban az or­szágokban is, ahol hasonló beállítottságú pártok működnek, ugyanilyen mértékű támogatottsággal rendelkezik. (Ilyen ered­ményt tud felmutatni például az Olaszországi Szociáldemokrata Párt, valamint az 1970-es évek elején létrejött Luxemburgi Szo­ciáldemokrata Párt. Mindkét pártot, a Petrasovits Anna-féle MSZDP-hez hasonlóan, éles kommunistaellenesség és liberális gazdaságfilozófia jellemzi.) Még gyengébb eredményt ért el az Agrárszövetség, amelyet az egykori ellenzéki erők a régi MSZMP harmadik utódpártjának tekintettek. E párt a téesz-vezetőket és a mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozó agrárér­telmiséget tömörítette. 3,13%-os szereplése többek között azzal is összefügg, hogy a városokban nem tudott igazán bá­zist szerezni, és Budapesten még listaállítással sem kísérlete­zett. Az országos listán induló pártok közül a 10-12. helyre a 2% alatti eredményt elért Vállalkozók Pártja és a Hazafias Vá­lasztási Koalíció, valamint az 1%-nál kevesebb szavazatot szerzett Magyar Néppárt került. Ez utóbbi választási eredmé­nye – tulajdonképpen nem igényelne elemzést. A Néppárt kép­viselte azonban Magyarországon az ún. harmadik utas erőket, melyek azt állították magukról, hogy politikai tevékenységüket 1945 előtt a jobboldal, 1945 után pedig a baloldal akadályozta. 1990-ben viszont sem a jobb-, sem a baloldal nem emelt for­mális, adminisztratív akadályokat ezen irányzat elé, ennek elle­nére történelmük leggyengébb választási eredményét érték el. Ezt aligha magyarázhatjuk kielégítően pusztán a párt gyenge szervezeti felépítésével, rossz propagandájával s anyagi esz­közeinek valóban igen alacsony szintjével, hiszen az MDF-en belül is éppen azok a képviselőjelöltek szerepeltek a legrosszabban, akik a Néppárthoz közelálló nép-nemzeti irányzatot követték. E politikusok, amennyiben a parlamentbe bekerültek, kizárólag listáról jutottak mandátumhoz. Mindez a harmadik utas álláspont rendkívül csekély támogatottságát jelzi.

A választási eredmények átfogó értékelése azonban szá­mos, politikai szempontból alapvető jelentőségű kérdésre nem ad igazán választ. Nem tudjuk ugyanis, hogy mely társadalmi rétegek támogatták az egyes pártokat, s így tulajdonképpen azt sem, hogy az adatok milyen politikai tagozódást fejeznek ki. Ennek feltárása a választási eredmények sokkal részletesebb, településsoros elemzését igényli, valamint azt, hogy a válasz­tási kutatást politikai és értékszociológiai vizsgálatokkal egé­szítsük ki. A választási eredmények kerületi bontásban történő elemzéséből azonban mégis levonhatunk bizonyos következte­téseket, mert az egyes megyék társadalmi összetétele és politi­kai hagyományai jelentősen különböznek egymástól. A pártok megyei szintű „választási” térképe ennek megfelelően valóban sajátos vonásokat mutat. A Magyar Demokrata Fórum elsősor­ban az ország középső és keleti megyéiben, a Dunántúlon Veszprém és Zala megyében, valamint sokak számára megle­petésként Budapesten ért el jó eredményt. A Szabad Demok­raták Szövetsége főként a nyugat-dunántúli megyékben, az ország legfejlettebb ipari régiójában szerepelt sikeresen, míg a Kisgazdapárt Dél-Magyarországon rendelkezik jelentős bázis­sal: az öt déli megyében, Baranyában, Somogyban, Bács-Kis­kunban, Békésben és Csongrádban a községi településeken a szavazatok 1/4-ét szerezték meg. A Magyar Szocialista Párt ki­elégítően szerepelt Budapesten, Borsod, Somogy és Hajdú-Bi­har megyében, viszont rendkívül gyenge eredményt ért el a Duna-Tisza közötti térségben, valamint a nyugati határszélen, különösen Vas és Győr-Sopron megyében. A Keresz­ténydemokrata Néppárt, amely öt megyében még listát sem tu­dott állítani, Észak-Magyarországon, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében mutatott fel viszonylag jó eredményeket. Ez egyben azt is jelzi, hogy a falusi keresztény­nemzeti beállítottságú szavazókat az ország déli részén a Kis­gazdapárt, az északin pedig a KDNP vonzotta, a kelet-nyugati megosztottság mellett tehát egy észak-déli is érvényesül. A FI­DESZ viszonylag kiegyensúlyozottan szerepelt, de számos egyéni választókerületben nem indított jelöltet. Ez is közreját­szott abban, hogy kizárólag a soproni körzetben szerzett egyé­ni választókerületi mandátumot, ott viszont Szájer József Pozsgay Imrét győzte le.

A területi bontás mellett azt is érdemes megnézni, hogy a város-falu megoszlás milyen mértékben befolyásolja a válasz­tói magatartást. E szempontot figyelembe véve megállapíthat­juk, hogy az országban három tipikusan falusi párt működik. A megyei adatok város-falu bontásban történő vizsgálatakor ugyanis kiderül, hogy a Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, és az Agrárszövetség általában sokkal jobban szere­pelt a községi jogállású településeken, mint a városokban, a többi párt viszont inkább a nagyobb településeken ért el ered­ményeket. Figyelemre méltó, hogy a keresztény-nemzeti irány­zat vezető ereje, a Magyar Demokrata Fórum sem jutott el a kis falvakig; ezek egy részében még szervezeti egységei sem jöttek létre. A Kisgazdapárt viszont, noha a szokványos pa­raszti óvatosság következtében a nagy ellenzéki tömörülések közül legutolsóként szerveződött meg, a leggyorsabban építet­te ki a kisközségekig lefutó hálózatait, s ez döntő mértékben hozzájárult falusi sikeréhez. A régi MSZMP szétesése után vol­tak olyan térségek, amelyekben egyedüli politikai erőként a Kisgazdapárt működött.

Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a baloldal egésze ho­gyan szerepelt a választásokon. A kampány során a baloldalt az egykori ellenzéki erők az MSZMP négy utódpártjaként tá­madták, s ez az adott politikai helyzetben, a Kongresszus '89 után, rendkívül kedvezőtlen társadalmi hatást gyakorolt. A bal­oldalt sújtotta a már említett 4%-os választási határ is, amely eredetileg éppen az MSZMP érdekeit szolgálta volna. A törté­nelem paradoxona volt az is, hogy az egyes baloldali pártok saját hitelességüket a másiktól való elhatárolódással kívánták bizonyítani. Az MSZP állandóan arra törekedett, nehogy össze­keverjék előd-utód pártjával, az MSZMP-vel, s így az új MSZMP-nek a két párt közötti kapcsolat kialakítására irányuló kísérletei szükségszerűen meghiúsultak. Az Agrárszövetség, és az akkor még működő Hazafias Népfront keretében megszer­veződött Hazafias Választási Koalíció viszont oly módon kíván­ta képviselőjelöltjeinek pártállami múltját feledtetni, hogy a Szocialista Párttól határolódott el. Ezért, egyes kivételektől elte­kintve, a baloldali pártok között sehol sem jöttek létre választá­si szövetségek, s a szétforgácsoltság következtében a HVK, az Agrárszövetség és az MSZMP egyaránt a 4%-os határ alatt maradt. Arányos választási rendszer esetén a baloldal össze­sen 77 képviselőt juttatott volna a Parlamentbe, így azonban meg kellett elégednie az MSZP 33 és az Agrárszövetség egy képviselőjével. Az MSZMP szétesése és a választási rendszer – még a rendkívül gyenge márciusi támogatottságot is figye­lembe véve – csaknem félszáz képviselőtől fosztotta meg a magyarországi baloldalt.

A tavaszi választások eredményeit viszonylag sokan látták előre. Az volt a kérdés, hogy az MDF vagy az SZDSZ válik-e meghatározó kormányzati erő­vé. Milyen folyamatok játszódtak le március 25. és április 8. között? Miért módosultak látszólag lényegesen az erőviszonyok? Itt elsősorban Budapestre gondolok.

A kérdésben a válasz is benne rejlik, hiszen a megfogalmazás szerint az erőviszonyok látszólag módosultak. Valójában az áp­rilis 8-i eredményeket a március 25-iek már magukba foglalták, csak az SZDSZ és a FIDESZ vezetői ezt nem vették figyelem­be. Az első fordulóban ugyanis, ha az MDF és a KDNP szava­zatszámait összeadjuk, nyilvánvalóvá válik a keresztény nemzeti centrum jelöltjeinek győzelme a liberálisokkal szemben a fővárosban. Ez volt a helyzet vidéken is, elsősorban Nyugat-Magyarországon. Ezen túlmenően a keresztény irányzatú pár­tok eredményét javította az is, hogy az SZDSZ és a FIDESZ szavazóbázisa kevéssé fogott össze, a FIDESZ-re szavazók gyakran nem támogatták az SZDSZ jelöltjét, s fordított esetben sem mindig érvényesült a liberális szolidaritás. Végezetül az MDF helyzetét tovább erősítette, hogy az SZDSZ és a FIDESZ hangos antikommunista propagandájától megrettent szocialista párti, sőt esetenként MSZMP-szavazók egy része a második fordulóban – távolmaradás helyett -, kisebbik rosszként az MDF-et támogatta. Ezt egyértelműen kimutathatjuk Újpesten, a IX. kerületben, valamint Csepelen. Ez utóbbi helyeken a balol­dali erők azért harcoltak, hogy vezető liberális politikusok, mint például Tölgyessy Péter és Orbán Viktor, egyéni választókerü­letből ne jussanak be a parlamentbe. Nyilvánvaló volt ugyanak­kor, de a választók ezt nem vették figyelembe, hogy e támogatásért az MDF-től cserébe semmit sem kaphatnak. A baloldal politikai dezorientációját jelezte tehát ez a fejlemény is. A helyzetet egyébként az is bonyolította, hogy főleg a Tiszántúlon az SZDSZ és a Kisgazdapárt is választási szövetség létre­hozására törekedett. Noha a Kisgazdapárt országos vezetése az MDF-fel és a KDNP-vel próbált a második fordulóban együttműködni, Békés, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a kisgazda, illetőleg a sza­baddemokrata jelöltek egymás javára léptek vissza. Ez a választási szövetség azonban a gyakorlatban alig működött; a liberális orientációjú választópolgárok nem voltak hajlandóak a kisgazda jelölteket támogatni, sőt az is előfordult, hogy a visszaléptetett SZDSZ-FIDESZ-jelölt a kisgazdákkal szemben álló baloldali politikus támogatására szólította fel választóit. (Ennek eredményeként került a parlamentbe egyedüli agrárszövetségi jelöltként Vargáné Piros Ildikó, a Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyei 10-es választókerületből.)

A tavaszi választások igazán nagy szenzációval nem szolgáltak. Az őszi vá­lasztások eredménye viszont a politikai elemzők többségét is meglepte.

A tavaszi választások után csaknem az egész ország várta az új parlament, az új kormányzat tevékenységét. Nagyon sokan reménykedtek abban, hogy Magyarország a többpártrendszerű parlamenti berendezkedés hatására kijut a válságból, vagy leg­alábbis megkezdődik a válságból való kilábalás folyamata; a baloldal pedig politikai defenzívába szorult, amihez az MDF-SZDSZ paktum is hozzájárult. A baloldalon – nem indokolatla­nul – olyan hangulat alakult ki, hogy nincs tényleges cselekvési terük, és minden áramlatukkal szemben kemény, erőszakos, esetleg megtorló jellegű kormányzati fellépések várhatók. Ezt a vélekedést a kormánykoalíció számos prominens politikusának kijelentései is alátámasztották. Olyan helyzet alakult ki, mely­ben a kormánypártok elsöprő győzelmet értek volna el a helyi választásokon is, ha azokat június 8-ára írják ki, amikor a taná­csok mandátuma lejár. A három koalíciós párt azonban nem ezt a megoldást választotta. Annyira meg voltak győződve ar­ról, hogy az országban a keresztény nemzeti irányzat túlsúlyba került, hogy nem törekedtek helyzeti előnyük kihasználására, hanem azt tartották alapvető jelentőségű politikai kérdésnek, hogy ne tanácsi, hanem önkormányzati választásokat bonyolít­sanak le. Az új önkormányzati törvény elfogadása azonban időt igényelt, s ezért a parlament május 24-én 3 hónappal meg­hosszabbította a tanácsok mandátumát, amely így szeptember 8-án járt le. Ugyanakkor e pártok is érezték, hogy a Valutaalap nyomására mindenképpen meghozandó gazdasági megszorító intézkedések még a magyar társadalom tradícióinak leginkább megfelelő keresztény-nemzeti kormányzat presztízsét is ront­ják, s ezért az őszi választások mielőbbi megtartására töreked­tek. Pozícióikat azzal is erősíteni kívánták, hogy egy olyan választási törvényjavaslatot terjesztettek a parlament elé, amely az egyéni választókerületeket preferálta. Az ország­gyűlési választásokon ugyanis az MDF nagyarányú győzelmét az egyéni választókerületekben elért siker alapozta meg, s a kormányzat feltételezte, hogy az őszi választási eredmények lényegében a tavasziakhoz hasonlítanak majd, sőt, a keresz­tény nemzeti erők még szavazatokat is nyerhetnek. A választó­jogi törvény elfogadása azonban a képviselők 2/3-ának támogatását igényli, s ez lehetővé tette, hogy a három parla­menti ellenzéki párt jelentős módosításokat vezessen keresztül a tervezeten. E pártok kikényszerítették, hogy a polgármestert a tízezernél kisebb népességszámú településeken közvetlenül válasszák – a tervezetben kétezres létszámhatár szerepelt -, s azt is elérték, hogy az egyéni választókerületek helyett e tele­püléseken kislistás módszert alkalmazzanak, a többiek eseté­ben pedig 50-50% legyen az egyéni választókerületi és a listás mandátumok aránya. (Az eredeti elképzelés 2/3-1/3 megoszlást tartalmazott, az egyéni választókerületek szerepét azzal is növelve, hogy egy szavazatot kétszer számolnak el, vagyis a listára nem történt volna külön szavazás.)

A kormánypártok a nyári időszakban sajátos politikai ma­gatartást tanúsítottak; egyfelől többször is kísérletet tettek a keresztény-nemzeti társadalom alapvető intézményeinek helyreállítására, így például a kötelező hitoktatás bevezetésével próbálkoztak, a jelenleginél szigorúbb abortuszkorlátozást, ne­tán abortusztilalmat szerettek volna elérni, a Trianon-emlékmű visszaállítására törekedtek, s ekkor még – legalábbis a nyilvá­nosság előtt – az MDF is támogatta a kisgazdák eredeti föld­törvény-koncepcióját. Ugyanekkor vált egyértelművé az is, hogy a kormánypártok a leszámolást egy egységes koncepció, az ún. Justitia-terv keretében kívánják megvalósítani. A kor­mányzat azonban nagyon óvatosan járt el; mihelyt társadalmi ellenállást tapasztalt, visszahúzódott, és demokratikus szándé­kairól kívánta meggyőzni a közvéleményt. Ehhez az is hozzájá­rult, hogy a koalícióra ezekben az ügyekben is bizonyos fokú külföldi nyomás nehezedett, hiszen Nyugaton a kapitalizmus, nem pedig a Horthy-rendszer restaurációját kívánták elérni. Ez az óvatos politika az MDF belső megosztottságával is össze­függött; a nemzeti liberális áramlat ugyanis ellenezte a túlzot­tan konzervatív elképzeléseket. A felemás lépések ugyanakkor mind a jobboldalt, mind a centrumot és a baloldalt kiábrándítot­ták, a kormány népszerűsége érezhetően csökkent. A kisgaz­dák és az MDF populista politikusai érezték, hogy a helyi választások előtt eredményeket kell felmutatni, s ezért arra tö­rekedtek, hogy a parlament augusztus 20-a előtt döntsön a földtulajdonviszonyok 47-es alapon történő rendezéséről. Ami­kor ennek lehetetlensége kiderült (amihez az is hozzájárult, hogy az önkormányzati és az önkormányzati választási tör­vényjavaslatok vitája egyszerűen elvette az időt más terveze­tek megtárgyalása elől), a kisgazdák támadásba próbáltak lendülni, országos megmozdulásokkal jelezve földosztási igé­nyeiket. Ezt azonban a Kisgazdapárt kormányban ülő képvise­lői – a miniszterelnök nyomására – megakadályozták, s ugyanakkor az MDF populista szárnya is visszaszorult; így a helyi tanácsi és termelőszövetkezeti vezetőkkel való közvetlen konfrontáció elmaradt. Ily módon ez utóbbiaknak lehetőségük nyílt arra, hogy a tavaszi vereség sokkhatásait kiheverjék, a rendszerváltást politikailag túléljék. A gazdasági stagnálás, va­lamint a baloldali és mérsékelt beállítottságú választópolgárok kiábrándulása a jobbra tartó MDF-ből már jelezte, hogy a nagy­városokban a helyi választásokon a kormánypártok nem érnek el igazán jó eredményeket. Ugyanakkor fenyegetett az a ve­szély, hogy falusi szervezettségük és a választási rendszer sa­játosságai miatt a Kisgazdapárt fölényesen győz a tízezernél alacsonyabb népességszámú településeken. Amikor a válasz­tási kampány megkezdődött és lezajlott a jelöltállítás, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a pártok közül a falusi térsé­gekben valóban a Kisgazdapárt a legerősebb szervezett politi­kai erő. Az adatok azonban azt is jelezték, hogy a legtöbb polgármester, illetőleg helyi képviselőjelölt a községekben a függetlenek közül került ki, s ez már megkérdőjelezte a kisgaz­dák egyértelmű túlsúlyát.

Szerinted végül is milyen eredmények születtek az őszi önkormányzati válasz­tásokon?

Az eredmények értékelése komoly nehézségekbe ütközik, amit a választási rendszer bonyolultsága idéz elő. Az első forduló­ban – annak ellenére, hogy a törvény az érvényességet, csu­pán 40%-os részvételhez kötötte – a 162 tízezer főnél nagyobb népességszámú település közül a szavazás csak 13 egység­ben volt érvényes. A többi településen viszont az első forduló általában sikeresnek bizonyult, ami azt bizonyítja, hogy az ön­kormányzati választások a falvakban sokkal nagyobb érdeklő­dést váltottak ki, mint a városokban. A polgármesteri és a kislistás választások a függetlenek nagyarányú győzelmét hoz­ták – amennyiben ezekről mint csoportról egyáltalán beszólni lehet, hiszen a „független” igen sokféle alapállású embert takar -, míg a pártok közül a várakozásoknak megfelelően a Kisgaz­dapárt került az első helyre. A nagy meglepetést az MDF gyen­ge választási eredménye okozta; a városokban a liberálisok, a községekben a függetlenek és a kisgazdák előzték meg a Fó­rum jelöltjeit. A második fordulóban tovább csökkent a részvé­tel, 40,16%-ról 28,94%-ra esett vissza. Alsó határ nem lévén, ez is elegendőnek bizonyult a képviselőtestületek és a polgár­mesterek megválasztására.

Amennyiben a megszerzett polgármesteri helyeket, vala­mint a kislistás, az egyéni választókerületi és a listás mandátu­mokat összeadjuk, első helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, második helyre a Független Kisgazdapárt került, és a tavaszi választások nyertese, az MDF, csupán a harmadik helyet foglalta el. Negyedik helyezést ért el a KDNP s ötödiket a FIDESZ, amely kiemelkedő nagyvárosi eredmé­nyét igen gyenge községi szerepléssel társította. A Magyar Szocialista Párt hatodik lett, a hetedik helyre az Agrárszövet­ség került, amely a választási rendszer sajátosságai folytán a községekben érvényesíteni tudta viszonylagos befolyását. Elő­retört a Vállalkozók Pártja; a tízedik helyről a nyolcadikra jött fel. Tovább csúszott lefelé az MSZMP, és megsemmisítő vere­séget szenvedett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A baloldali pártok gyengülését viszont ellensúlyozta, hogy szá­mos független jelöltet az MSZP, illetőleg az MSZMP támoga­tott, sőt, ezek egy része a választás idején is e pártok valamelyikének tagja volt. Más függetlenek viszont – s az érté­kelés során ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül – a kisgazdák támogatását élvezték.

A bonyolult választási rendszer miatt a politikai tagoltságot csak a fővárosi közgyűlés választási eredményei alapján lehet igazán feltérképezni. A budapesti listán az első, még érvényte­len fordulóban az SZDSZ került az első helyre, az MDF pedig, tavaszi teljesítményéhez képest 3,5%-ot vesztve, a második helyre szorult. Az október 14-i fordulóban az SZDSZ tovább erősödött, s az MDF is növelte szavazatainak számát; április 8-ához hasonlóan a kereszténydemokraták és kisebb mértékben a kisgazdák hívei az MDF-re szavaztak. A második fordulóban 34,68%-ot ért el az SZDSZ, 27,35%-ot az MDF, 18,16%-kal a harmadik helyre került a FIDESZ, az MSZP pedig 7,25%-os szavazati részesedéssel a negyedik lett, ami az országgyűlési választásokhoz képest igen komoly visszaesést jelentett. Az ötödik helyet a Kereszténydemokrata Néppárt foglalta el 5% alatti eredménnyel. Gyengébb szereplésében döntően közreját­szott az, hogy a második fordulóban – amint erre előbb utaltam – szavazóbázisának egy része az MDF-et támogatta. A hatodik helyen végzett MSZMP már nem érte el a 4%-os határt, s így nem küldhetett képviselőket a fővárosi közgyűlésbe. Budapes­ten megsemmisítő vereséget szenvedtek a kisgazdák, szava­zóbázisuk csaknem 80%-át elvesztették. A szociáldemokrata szavazatok száma – ezt csak érdekességként jegyzem meg – 37.000-ről 3.000-re esett vissza. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a választáson nagyarányú relatív győzelmet szer­zett SZDSZ is csaknem 100 ezer támogatót vesztett, és a sza­vazati részesedését leginkább növelő FIDESZ bázisa is több mint 20 ezerrel csökkent.

A politikai közömbösség növekedését nem csupán a pár­tok magatartására vezethetjük vissza. A szeptemberi, októberi választások már azt jelzik, hogy a magyar társadalom széles rétegei rádöbbentek arra: az államszocialista kísérlet megbu­kott, a helyébe lépő restauráció, rekapitalizáció viszont a társadalom túlnyomó többségének életszínvonal- és egyéb problémáit nem tudja megoldani, sőt, számukra a teljes el­szegényedést, a tömeges proletarizálódási jelentheti. Egyes közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy a ma­gyar társadalom jelentős része sem kapitalizmust, sem szocializmust nem akar, hanem egy olyan berendezkedést igényel, amelyben „meg tud élni”. Ez jelenik meg a pártoktól való függetlenedés szándékában, a pártpolitika elvetésében is, hiszen ma minden párt a privatizációt, illetőleg a reprivatizációt hirdeti, az MSZMP-t pedig az államszocialista berendezkedés­sel azonosítják. A pártoktól való függetlenedés szándéka tehát véleményem szerint nem egyszerűen a pártok helytelen, a vá­lasztókat riasztó taktikai magatartásából következik, hanem an­nak felismerését jelzi, hogy a többpártrendszerű formális demokrácia bevezetése és a tőkés piacgazdasághoz való visszafordulás, ha az egyéni szabadságjogok oldaláról bizo­nyos fokú előrelépésnek látszik is, a társadalom jó része szá­mára csak egy letűntnek vélt rendszer ellentmondásainak visszahozatalát jelenti. Ám abban, hogy az államszocializmus és a kapitalista restauráció helyett a történelem egy demokrati­kus, szocialista alternatívát is kínál, a társadalomnak csupán igen kis töredéke reménykedik.