Jelentős siker a Marx-Engels összkiadás folytatásáért tett erőfeszítések nyomán.

Miután a közelmúltban szerződés jött létre az amszterdami Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány (IMES) és a Német Tudományos Akadémiák Konferenciája között, a Marx-Engels összkiadás (MEGA) folytatása belátható időre biztosítottnak látszik, A Német Tudományos Akadémiák Konferenciája létesít Németország területén egy MEGA szerkesztőséget, amelynek mindenekelőtt a már előrehaladott szerkesztettségi álla­potban lévő MEGA kötetek befejezése lesz a feladata. E munkában hét kiadói műhely közreműködését hagyták jóvá.

Nincs még egy összkiadás, melynek sorsa iránt oly széles körű ér­deklődés nyilvánult volna meg, mint a MEGA esetében történt az utób­bi két év során. Egyesült Államokbeli, német, francia, japán, dán és más nemzetiségű prominens filozófusok, társadalomtudósok és történé­szek fejezték ki abbéli aggodalmukat, hogy a két gondolkodó írásainak teljes körű, történeti-kritikai kiadására irányuló fontos terv esetleg po­litikai motívumok alapján elakadhat. Nem is olyan régen ezerötszázhu­szonegy japán tudós felhívásban fordult ez ügyben német, orosz és hol­land intézményekhez, melyektől törekvésük támogatását remélték. „Csakis a tudomány látja kárát!" – jelentette ki David Rjazanov 1929-ben, amikor az általa az 1917-es októberi forradalom után kezdemé­nyezett „első" MEGA kiadása megrekedt. Hitler hatalomra jutása és a sztálini terror következtében – mely utóbbinak maga Rjazanov is áldo­zatául esett – a próbálkozás torzó maradt. Az úgynevezett „új" MEGÁ-t, amelyet a hetvenes évek elején a moszkvai és a berlini Marxizmus-Le­ninizmus Intézet kezdett kiadni, az NDK-beli „fordulat" után hasonló fenyegette. Ilyen körülmények között lépett sorompóba a kéziratos Marx-Engels hagyaték legnagyobb részét birtokló amszterdami Nem­zetközi Társadalomtudományi Intézet (OSG), valamint a trieri Karl Marx Ház, amelyek – bár bizonyos fenntartásokkal – korábban is tá­mogatták a MEGA projektumot. 1990-ben Amszterdamban létrejött a Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány, amely ez időponttól magára vál­lalta a MEGA kiadásának irányítását. A tervek szerint a kiadás munká­latai a továbbiakban minden politikai szándék mellőzésével folynak, méghozzá nemzetközi keretekben, bár a teendők nagyobb része nyil­vánvalóan továbbra is Németországban végzendő el. A német Tudomá­nyos Tanács már 1991 januárjában számba vette a MEGA esetleges fel­vételét az akadémiai programba, nemrég pedig alapjában ugyanilyen szellemben nyilatkozott egy, a Német Tudományos Akadémiák Konfe­renciája által létesített és Dieter Henrich müncheni filozófus elnökleté­vel működő nemzetközi szakbizottság is. Az akadémiai műhelyen túl, Trierben és Aix-en-Provence-ban egy német-francia MEGA munkacsoport is létesült. Az IMBS pénzügyi támogatásának köszönhetően előreláthatólag a moszkvai MEGA műhely is folytathatja munkáját. Szó van egy munkacsoport létrehozásáról az IISG keretében is.

A Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány a kiadás munkálatainak se­gítésére létrehozott egy Nemzetközi Tudományos Tanácsot is. Magyar­országról lapunk elnökét, Tőkei Ferenc akadémikust kérték fel a tevé­kenységében való részvételre.

Az IMES titkárságának címe: Cruquiusweg 31, NL-1019 AT Ams­terdam. Telefon: (00-31-) 020-6685866, fax: (…-) 020-6654181.

A Marx Centouno munkacsoportjainak egyikében, nevezetesen abban, amelyik a kapitalizmus kritikájával foglalkozik, azt a fel­adatot kaptam, hogy (újra) nyissak vitát az Észak-Dél viszony­latról, a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszával kapcsolatban. Miután ismerem a rendelkezésre álló teret, nem tudom áttekinteni a problémák egészét a maguk szerves és ta­golt mivoltában; így hát mondanivalómat a Perzsa Öböl konflik­tusából kiindulva, néhány rendszertelen észrevétel megtételére korlátozom, és ily módon fogalmazok meg néhány feltételezést a nemzetközi társadalmi és gazdasági kapcsolatok menetének jövőjéről. Mindezt természetesen úgy, hogy reflektálok a „világ­gazdaság-iskola" néhány kiemelkedő személyiségének a tézise­ire az Öböl-válság természetével kapcsolatban, remélve, hogy ez elősegítheti további vélemények, kritikai észrevételek kinyil­vánítását, és hozzájárulást jelenthet a témáról szóló vitához.

1. A háború az Öbölben: egy amerikai háború

Ahogy az már szóba került, mindenekelőtt tisztázni kel! a Perzsa Öbölben lezajlott konfliktus reális jelentőségét. Ebben az érte­lemben elengedhetetlennek tartom, hogy elhatárolódjam azok­tól, akik szerint a háború pusztán Észak-Dél összecsapás, és akik a következő évtizedek kapitalista rendszerének szín­terén várható feszültségek egyetlen forrását a centrum-periféria-ellentét kiéleződésében jelölik meg. Ugyanis úgy tűnik, nagyon leegyszerűsítenénk a dolgot, ha a konfliktusban felvonuló erők egyetlen demarkációs vonalaként az Északot a Déltől elvá­lasztó távolságot neveznénk meg. Mindezt nem azért a teljes el­szigeteltségért szükséges említeni, amelyben Irak találta magát (ezt az országot különben a félperifériához kell sorolni, annak a régiónak egyik hatalma, nem pedig a Délé), hanem az ellenfél koalíciójának mélységesen heterogén és összetett jellege miatt. Az első észrevétel, amelyet ennek kapcsán el kell mondani, hogy az Öböl-háború (amint a Marx Centouno 4. számának ve­zércikke leírta) amerikai háború volt, amelyet az Egyesüli Álla­mok szándékosan provokált, és ügyesen keverte bele a konflik­tusba a többi fejlett kapitalista országot is (gondoljunk csak Né­metországra vagy Japánra, amelyek – önmaguk ellenére – több milliárdot fizettek egy olyan háború támogatására, amelyet leg­veszélyesebb gazdasági konkurensük irányított!). Ami ezt a kér­dést illeti, azt hiszem nincs mit hozzáfűzni ahhoz a momentum­hoz, amit Samir Amin mutatott ki, nevezetesen, hogy az Egye­sült Államok minden valószínűség szerint csapdát állított Szad­dam Húszéin rezsimjének, hogy egy régen eltervezett USA-koncepció megvalósuljon. Az alapvető kérdés, amelyre választ kell adni: mi késztette az USA-t egy háború kirobbantására, és mi­lyen összetett motivációk késztették ilyen nagy méretű katonai akcióra a Közép-Keleten? Ezzel kapcsolatban nem tagadom, hogy mellék-okként említést érdemel az USA gazdaságát el­árasztó recesszió-hullám (Frank) csakúgy, mint az az igény, hogy az arab világnak az olajból származó hatalmi pozícióit két­ségessé tegyék (Amin); mindenesetre azt hiszem, hogy az ame­rikai intervenció alapvető okát – amennyiben ez összefügg egy sor ellentmondás-halmazzal, amelyek nem pusztán mennyi­ségi és átmeneti jellegűek – a fejlett kapitalista országok kö­zötti (illetve ezek és a Szovjetunió közötti) erőviszonyok összességéből kiindulva kell keresni, amelyek az utóbbi 10-15 évben folyamatosan átalakultak.

Kevesebb mint húsz év elteltével két körülmény járult hozzá a nemzetközi társadalmi-gazdasági kapcsolatrendszer újra meghatározásához: 1) az Egyesült Államok – mint fő gazdasági-pénzügyi hatalom – relatív hanyatlása a kapitalista világrendsze­ren belül (ennek kiváltó oka volt Japán és Németország növeke­dése, amelyek, legalábbis pillanatnyilag, nagyobb hasznot húz­tak a kapitalista termelési mód újjászervezéséből, ami pedig a „számítógép-forradalommal" függ össze); 2) a magukat szocia­listának nevező rezsimek hirtelen összeomlása, és a két pólusú (USA-SZU) gazdasági rend ebből következő vége. Éppen ez utóbbi körülmény tette lehetővé az Egyesült Államok intervenci­óját a Közép-Keleten (amely lényegében éppen az ő relatív gaz­dasági hanyatlását volt hivatott késleltetni). Gyakorlatilag csak a „szocialista" országok és a Szovjetunió totális árulásának kö­szönhető, hogy az Egyesült Államok rákényszerítette a krízis ka­tonai megoldását az Öböl-válságra, és ezzel kettős, jelentős eredményt ért el.

Elsősorban bebizonyította, hogy egy gazdaságilag hanyatló hatalom, amely elsőrendű katonai-ipari komplexummal rendel­kezik, tökéletesen képes világszintű, abszolút uralmi pozíciójá­nak megtartására (ami fordítottan azt jelenti, hogy egy ország vagy országcsoport gazdasági felemelkedésben, ám katonai ar­zenál nélkül, nem tölthet be igazán uralkodó szerepet a kapita­lista világrendszeren belül). Az elkövetkezendő években egyre világosabbá válik, mindenesetre nagyon valószínű, hogy Japán és Németország – amennyiben tényleg versenyezni akar az USA-val a kapitalista világ koordinációs centrumának szerepéért

– nem teheti meg, hogy ne lássa el magát jelentős fegyverarze­nállal (miután anélkül – ahogy az Öböl-események bizonyítják – lehetetlen önálló és független nemzeti politikát folytatni).¹

Másodsorban újra emlékeztetni szeretnék arra, hogy az Egyesült Államok az Öbölben végrehajtott katonai intervencióval – egyfelől a koalícióban résztvevő számos arab országnak nyúj­tott jelentős kölcsönök hatására, másfelől mert (direkt formában és/vagy indirekt módon az izraeli szövetséges további felfegy­verzésével) egyáltalán nem zárható ki az amerikai katonai jelen­lét növekedése a Közép-Keleten – összességében megerősítet­te ellenőrzését a közép-keleti olaj felett, amely legalább is a mostani előrejelzések szerint még hosszú ideig a legfontosabb energiaforrás marad a fejlett kapitalista országok ipara számára. Ez a körülmény is jelentős hatással bírhat az Egyesült Államok és konkurensei közötti viszonyra, mivel – ahogyan köztudott – az utóbbiak az előbbieknél jóval nagyobb mértékben függenek a közép-keleti nyersolaj-importtól.²

Röviden, amit többen állítani szeretnének, nevezetesen, hogy az Észak-Dél ellentét a következő években elmérgesedik – ebben nagy súlya van a nemrégen zárult, az Iszlámra nézve megalázó háborúnak, és abszolúte nincs kizárva, hogy az Egye­sült Államok a Közép-Keletre a neokolonialista uralom külön­böző formáit erőlteti rá (olyanokat, amelyek Latin-Amerika orszá­gaiban évszázadok óta léteznek) -; nos, mindez csak egyike azoknak a tényeknek, amelyekben nyilvánvalóvá válnak az interkapitalista ellentmondások. A színfalak mögött ugyanis mé­lyebb ellentmondások húzódnak meg a fejlett kapitalista belső szektorban, ami előreláthatólag és hosszú távon egy Észak-Észak konfliktusban éleződhet ki újra.

Ezért merülhet fel tehát, hogy ez a sajátos .gyarmatosítás" (vagyis az Észak-Dél ellentét keretében az Egyesült Államok ál­tal diktált „béke") a kapitalizmus egyik (új) fázisának előjátékát jelentheti (amelyet a jól ismert Lenin-elemzés szerint a világ­szintű, imperialisták közötti konfliktus újraéleződése jellemez) – ahogy egyébként a múltban ez nemegyszer bekövetkezett, ami­kor a periférián zajló háborúk mintegy feldiffundáltak a központi területek felé.³

2. A kapitalista világ egy átmeneti „fázisban"

A kapitalista világrendhez tartozó társadalmi formációk konfliktuális feszültségei tehát fejlődhetnek mind „vízszintes" irányban (a magasan fejlett kapitalista országok között), mind „függőleges" irányban (amikor is az ellentét a centrumhelyzetű, a periférikus és a félperiférikus társadalmi formációk közötti viszonyból ered).⁴ A „vízszintes" konfliktusok – csakúgy, mint a „függőlege­sek" – permanensen jelentkeznek azokban a társadalmakban, ahol a világkapitalista rendszer hierarchiája érvényesül, persze más és más gyorsulási idővel (néha éppen lelassuló időszakok­kal) aszerint, hogy a kapitalista termelési mód milyen szintjén levő állapotról van szó.

Hogy az imént felvázolt feltevés teljesen érthetővé váljék, tisztázni kell – ha vázlatosan is -, mit értek a kapitalista termelé­si mód egy-egy állapotán (vagy fázisán). Hogy elkerülhessünk bármiféle félreértést vagy belemagyarázást, előre szeretném bo­csátani, hogy nem kívánok belemélyedni a kérdésbe, és nem célom a kapitalista termelési módra vonatkozó elméletet bármi­féle történelmi koncepcióra visszavezetni, mint amilyen például az a hagyományos marxista felfogás, amely a termelőerők fejlődésének primátusára alapozott elméletből mechanikusan magyarázta mind a termelési módok történelmi egymásutánisá­gát (feudalizmus – kapitalizmus – szocializmus), mind a kapita­lista rendszer evolúcióját (a jól ismert parabola-modell szerint, amely az említett társadalmi rend eredetét, fejlődési szakaszait és végső feloszlását – mint leszálló ágat – ábrázolja). Ellen­kezőleg, szeretném aláhúzni, miként fejlődik a kapitalizmus – nem lineáris és extenzív módon – történelmi szüneteken és megtorpanásokon keresztül, amelyek a rendszer társadalmi-gazdasági struktúrájának új meg új átszervezésében csúcsosod­nak ki (ez utóbbiakat csak post festum !lehet rekonstruálni, mivel elméletileg lehetetlen azonosítani valamiféle „fejlődési törvényt", amely determinisztikusán előirányozná a kapitalista fejlődés egyik stádiumából a másikba való átmenetet).

Mindezt előrebocsátva, nézetem szerint a kapitalista fejlődés minden „fázisát" alapvetően egy vagy több húzó­ágazat szektorának munkafolyamatai, technikai-szervezeti formái határozzák meg, illetve a társadalmi (kapcsolat-) „szervezés" bizonyos formája, amelynek megfelel a kapita­lista világrendszer hierarchiája, a csúcson egy vagy több magasan fejlett országgal. A kapitalista fejlődés „stádiumai" nem határozhatók meg pusztán a technikai-szervezeti appará­tusán történt változtatások arányában, ahogy arra következtetni lehetne néhány olyan szervezetelméleti tanulmányból, amelyet a „harmadik ipari forradalomról" készítettek a munkafolyamatok számítógépesítését követően. Miként Marx állította, a termelés­nek mindig a társadalmi kapcsolatok különleges formájában, il­letve azok közvetítésével kell történnie, és ezt figyelembe véve mondhatjuk, hogy a kapitalista termelés szövetére vonatkozó át­alakulások vezetnek el végül is új kapitalista társadalmi viszo­nyok és termelési formák létrehozásához (éppen azért, mert mó­dosítják az osztályok és a munkafolyama tok vezetésének, illetve a végrehajtásnak hierarchikus viszonyait).

Ebből a perspektívából nézve a kapitalista termelési módnak az első ipari forradalomból kilépő formája eléggé meghatározott jegyekkel bírt, mint ahogyan az is, amelyik a második világhábo­rúból került ki, s amelynek „válsága" mintegy húsz évvel ezelőtt kezdődött, anélkül, hogy már kézzelfoghatóan meg lehetne ha­tározni a kapitalista fejlődés új „fázisának" elemeit.⁵ Ha ugyanis egyfelől a számítógépes és távközlési technológiák nagymérvű fejlődése annak feltevésére ösztönöz, hogy ez lesz a kapitalista fejlődés új fázisának „technológiai paradigmája", akkor másfelől nem világos, melyek lesznek az új termelő húzóágazatok, nem világosak az energetikai döntések (amelyektől többek között az OPEC-országok jövője függ), és mindenekelőtt – hogy elérjünk a kulcsfontosságú ponthoz – még igen bizonytalan a világgazda­sági elsőségért folyó harc végleges kimenetele (Németország? Japán? Egyesült Államok?).

E feltevés alapján állok tehát elő azzal a hipotézissel – ame­lyet persze alá kell vetni a történelem ellenőrzésének -, hogy miközben a „függőleges" konfliktus (a centrum és periféria között) a kapitalista termelési fázis relatív stabilitása idején robban ki (meghatározott szocio-produktív berendezkedéssel és újrakötődő nemzetközi egyensúlyokkal); a „vízszintes" konf­liktus akkor kerekedik felül, amikor a kapitalista fejlődés egyik fázisából a másikba való átmenet időszakában va­gyunk, mert ilyenkor robbannak ki az imperialisták közötti érdekharcok a világszintű hegemónia meghódításáért.⁶

Amit az imént elmondtunk, legalább két elméleti következte­tés levonását igényli. Először is szükségesnek tűnik mindenféle „ultraimperializmus"-teória elutasítása, amely teória egyébként igen gyakori a marxizmusban, de amelyet a kapitalista fejlődés kézzelfogható menete teljes mértékben cáfol.⁷ A kapitalizálódott területek belső konfliktusa bizonyára az újjáalakítás és közvetí­tés pillanataiban nyílik meg; a közvetítések szerződéseken és különféle szerveződéseken keresztül – különösen ebben a szá­zadban – meghatározott apparátusokban is intézményesülnek (például: az OECD, a Közös Piac, a NATO stb.), ámde a vi­szonylag békés fázisok a lényegből fakadóan (szükségszerűen) átmenetiek. A kapitalista termelési mód megszakított fejlődése, a maga megújuló „ipari forradalmaival", a fejlett kapitalista terü­letek egészét nem egységesen érinti, időnként ugyanis összeza­varja a világgazdasági hierarchia struktúráját, meghatározva bi­zonyos országok felemelkedését és mások hanyatlását, követ­keztetésképpen növelve az egyenlőtlen fejlődés és az imperia­lista konfliktusok fellobbanását.⁸

Ebben az értelemben, az Egyesült Államok mégoly gyümöl­csöző kísérlete – a katonai erőszak alkalmazásával – saját világ-hegemóniai helyzetének megőrzésére (ahelyett, hogy szentesí­tette volna egy „új nemzetközi rend" kialakítását) pusztán kon­junkturális győzelmet jelent, mondhatni, a centrum társadalmain belüli újabb konfliktuális huzavonát (minthogy a közel-keleti „gyarmati" vállalkozás egyáltalán nem szüntette meg az USA ál­landósult termelési, kereskedelmi és pénzügyi hanyatlásából származó gondokat).

Az imént kifejtett észrevételek drasztikusan átértékelik azo­kat az elméleti téziseket, amelyek – mint állandó és alapvető tényt – eltúlozzák az Észak-Dél konfliktus jelentőségét az egyenlőtlen fejlettségű társadalmi formációk kapcsolatainak ke­retében, és hajlamosak elfelejteni, hogy a kapitalizmus előző fej­lettségi fázisában két világháborúra volt szükség ahhoz, hogy meghatározzák, ki is legyen nemzetközi téren az új hegemón hatalom.

És itt érdemes megállni egy pillanatra. Az Észak-Dél konflik­tus döntő voltának tézise – legalább is a marxista ihletésű áram­latok esetében – két jól meghatározott elméleti-filozófiai feltéte­lezésre támaszkodhatott: a humanizmusra és az ökonomista irányzatra. A marxista humanizmus, amikor felhagyott az elide­genedés tüzetes vizsgálatával, és a centrum-periféria viszonnyal kapcsolatos problémákra kezdett koncentrálni, a lelkiisme­retére apellálván rávilágított a „gazdag" országok társadalmi osz­tályainak dúsgazdagsága (ideértve a híres „munkásarisztokráci­át") és a harmadik-negyedik világ „szegény" országaiban élő népek végtelen nyomora és elmaradottsága közötti szakadékra (illetve ez utóbbiak szándékára, hogy felszabaduljanak a kapita­lista fejlődés által rájuk kényszerített szenvedések alól). De mi­után ez a marxista humanizmus soha nem alkotta meg a kapita­lizmus – szigorú és tudományos elemzéssel alátámasztott – el­méleti kritikáját, ezért strukturálisan képtelen volt egy eredeti for­radalmi stratégia véghezvitelére (kivéve azt, hogy felkelésre szó­lította „a világ minden szegényét").

A harmadik-negyedik világ kérdéseire összpontosító ökono­mista irányzat (amely talán nagyobb elméleti károkat okozott, mint a „humanizmus") a hagyományos marxizmusból a kapitaliz­mus végső összeomlásának vagy legalább is tendenciaszerű rothadásának elméletét vette át, amely „rothadást" a tőke csak a periféria „megfojtásával" tud ellensúlyozni; a periféria fejletlensé­ge e szerint az elmélet szerint tehát elsődleges feltételévé válna a kapitalista centrum túlélésének. Ámde valójában egyáltalán nem a periféria nyomora a centrum fejlődésének alapvető feltétele, miután a kapitalista termelési mód – válságok és átalakulások időszakain keresztül – lényegileg centripetális modellt táplál: nem véletlen, hogy az úgynevezett „ipari forradalmak" – a cent­rum – kapitalizmus nyilvánvaló felsőbbségi elemei a világkapitaliz­mus világának perifériájához képest (ideértve a „létező szocializ­musokat" is) – mindig a fejlett kapitalista országokban jelennek meg, mint Anglia, az Egyesült Államok és így tovább. Éppen ezért van az is, hogy a tőke nemzetközi beruházásainak nagy tömege, ahelyett hogy a kevésbé fejlett országokba irányulna, a fejlett kapitalista területen belül áramlik, miközben a periféria munkaereje tömegesen vándorol a világrendszer központi or­szágaiba.

Összességében tehát a tőke centripetális mozgása a jel­lemző, és ezért kell abból a feltevésből kiindulni, hogy elemezni kell a töke világméretűvé válásának formáit, ami – ahogyan azt a hagyományos marxi gondolat jövendölte – kétségkívül bekö­vetkezett, de oly módon, hogy ez nem vezetett a világméretű szocio-produktív struktúrák homogénné válásához, sót a külön­bözőségek növekedése táplálja a kulturális, ideológiai és faji di­vergenciát.

3. A centripetális mozgás és a tőke centrifugája

Az eddig elmondottak szerint tehát nem kell ahhoz a konklúzió­hoz jutnunk, hogy a világkapitalista uralom a társadalmak hatá­rozott kettészakadását eredményezte (a magasan fejlett tőkés országok szűk körére és egy végeláthatatlanul elmaradott és földhözragadt többségre). Ha ez így lenne, teljesen alaptalanok lennének azok a hivatalos közgazdaságtudományi tézisek, ame­lyek világgazdasági dualizmusról beszélnek a fejlett országok és a fejlődő országok között. Valójában annak ellenére, hogy a ka­pitalizmus társadalmi dinamikája többnyire a centrum felé irá­nyuló volt – ez azzal magyarázható, hogy a gazdasági fejlődés színvonala a különböző országok esetében igen differenciált – tapasztalható volt a tőkének a centrumból kifelé irányuló mozgá­sa is (a kapitalista termelési mód világméretű terjeszkedése), de egyértelműen alárendelve az uralkodó dinamikának, amely a ka­pitalista termelési módot a centrumövezetben mozgásba hozta, így nem véletlen, hogy a tőke centrifugális mozgása – az első fázis után, amikor a tőkeexport tanúi lehetünk a kevésbé fejlett országok mezőgazdasága és ipara felé – bár elsősorban – mint­egy decentralizálásként – a központ által ellenőrzött kapitalista vállalatok termelési ciklusait érintette, de érintette a már túlhala­dott gyártási módszereket alkalmazó ipari szektorokat is, hiába termeltek elavult árukat (és tartoztak a kapitalista fejlődés meg­előző „időszakához").

Összességében tehát, az idáig elmondottakat következete­sen úgy lehetne kifejteni, hogy a kapitalizmus társadalmi dina­mikájának kétirányú mozgása van: egy centripetális (ural­kodó) és egy centrifugális (alárendelt). A kapitalista fejlődés e két irányzata általában nem független egymástól, hanem kölcsö­nösen hat egymásra, miután az utóbbi (a centrifugális) végtére is az előzőnek (a centripetálisnak) az eredménye.⁹

A világ társadalmi fejlődését szemlélve, a kapitalizmus egy­másra következő fejlődési fázisainak mozgásából konstatálhat­juk, hogy a központi országokon belül végbemenő kapitalis­ta fejlődés minden egyes előreugrásánál tőkeexpanzió kö­vetkezik be nemzetközi szinten (a rendszer perifériája felé tör­ténő teljes ipari decentralizáción keresztül). Éppen a tőke e cent­ripetális mozgása következtében lehetséges azonosítani a kapi­talista fejlődés különböző fokain álló társadalmi formációkat (az ebből következő hierarchiákkal a periférikus országok, a „harma­dik" és „negyedik" világ között).

A kapitalista rendszerhez tartozó különböző országok gazda­sági (és társadalomszerkezeti) fejlettségi színvonala közötti nö­vekvő különbségek alapvető okát, az imént megadott vezérfonal mentén, a kapitalista termelési mód dinamikájának tanulmányo­zásából kiindulva kell megkeresni. A mi megítélésünk szerint az úgynevezett „negyedik világot" (vagy „perifériát") azok a társa­dalmi formációk alkotják, amelyek – hogy úgy mondjuk – elvesz­tették funkciójukat a nemzetközi munkamegosztásban (amelyet a fejlett kapitalista termelési mód soron lévő szakasza határoz meg). A tőke centripetális mozgása – amely új energiákat, új fo­gyasztási modelleket eredményezve időnként igazi ipari forra­dalmakban konkretizálódik – néhány régió növekvő „periferizáltságához" vezethet, a központi kapitalizmus önreproduktív igé­nyeihez képest elavulttá, túlhaladottá téve az említett társadalmi formációk által előzőleg szolgáltatott terméket és/vagy nyers­anyagot, amelyeket ezáltal eltávolítanak a világgazdaság „alapjaitól".¹⁰

Ami viszont az úgynevezett „félperifériákat" illeti, úgy vélem, olyan országokról van szó, amelyek a tőke centrifugális hatása következtében megőrizték (vagy megszerezték) speciális funkci­ójukat a munka tőkés megosztásának keretében, s ezáltal foko­zatosan stabilizálódnak a tőkés világgazdaságban.¹¹

Ebben az értelemben – fenntartásokkal ugyan – osztom Samir Amin meglátását: „A kapitalizmus fejlődésének éppen az a jellemzője, hogy egyenlőtlen, vagyis a központjában teljesen ho­mogén, míg a perifériája a végtelenségig egyenetlen…" A perifé­riák a kapitalista rendszerben ugyanis csak negatívan ítéltetnek meg: olyan régiók ezek, amelyek nem tudtak centrum-hely­zetűvé fejlődni, következtetésképpen alattvalókká lettek, de bi­zonyos funkciókat el tudnak látni (jóllehet máskor meg nem fe­lelnek meg semmilyen funkciónak, vagy elvesztették azt a funk­ciót, amelynek korábban megfeleltek). A hetvenes, nyolcvanas években felmerülő új megkülönböztetések a harmadik világban – a perifériák féliparosítása, vagy mások „negyedik világiasítása" – nem jelentenek tehát új jelenségeket, csak a kapitalista világ­expanzió jelenségének új formáit tapasztalhatjuk. „A harmadik világ egyenlőtlen ipari fejlődése képezi a világ polarizációjának új formáját; a centrum uralma a perifériák felett ma már új for­mákban jelentkezik, mint amilyen a pénzügyi rendszer, a tech­nológiai és a kommunikációs szisztémák."¹²

Az alapvető pont, ahol nem értek egyet Aminnal (és általá­ban a „világgazdaság-iskola" beállításával), és amelyről érde­mes lenne vitát nyitni: a kapitalista világgal összefüggő gazdasá­gi fejlődés egyenlőtlen (anyagi és társadalmi) alapjainak kérdé­se. Ha nem értelmezem félre Amin problémafelvetését, ő – mi­után hosszú ideig úgy tartotta, hogy a centrum és a periféria kö­zötti szakadék a magasan fejlett és az agrár országok eltérésére vezethető vissza (amely utóbbiakban feltételezték a nem kimon­dottan kapitalista társadalmi-termelési formák széles jelenlétét) – a centrum uralmának alapját a világrendszer perifériája fölött a pénzügyi, technológiai és katonai apparátusnak tudja be (ezért van szerinte az egyenlőtlen fejlődés).¹³ Őszintén szólva ezek a tézisek igen eklektikusak és szerteágazók, mivel valójában nem érintik az említett probléma lényegét.¹⁴ Az én megítélésem sze­rint ugyanis az egyenlőtlen fejlődés alapvetően a kapitalista munka globális szinten érvényesülő dinamikájának uralmá­tól függ, ami magában foglalja a központi, periférikus és fél­periférikus társadalmi formációk összességét (amelyek vi­szont a kapitalista termelési mód fejlődésének rétegei mentén sorakoznak fel).

Ilyen körülmények között igen komplex feladatok tárulnak azok elé, akik a kapitalista termelési móddal kapcsolatos teóriát (a tőke globalizációjának figyelembevételével) újjá kívánják ala­kítani. Különösen azt kell megmagyarázni, milyen meghatározó összefüggései vannak annak, hogy a kapitalista világrendszert alkotó országok növekvő különbségei (a piramisszerű hierarchizálódással együtt) strukturálisan is funkcionálisak a központi ka­pitalista fejlődés szempontjából.¹⁵

Nem lehet célom, hogy e cikk keretében szerves és végle­ges választ találjak erre a központi kérdésre, arra korlátozódom, hogy meghatározzam azt az irányt, amely szerintem elvezethet a probléma elégséges elméleti megoldásához. Még egyszer: úgy hiszem, abból szükséges kiindulni, hogy a kapitalista terme­lési mód milyen átalakítási dinamikával rendelkezik (az előbb említett irányvonalak alapján). Elmondtuk, hogy a kapitalista tár­sadalmi-termelési (és technológiai) struktúra átalakulásának minden fázisa megkísérel meghatározni egy húzóágazatot (ami­lyen az angol textilipar az első ipari forradalom idején, később a taylorista-fordista műszeripar, ma pedig, az informatikai forrada­lom idején, a mikroelektronika ipara és a komponentisztika), amely növekvő dinamikára tesz szert a megelőzően uralkodó történelmi időszakokéhoz képest, fokozva az egyenlőtlen fejlődést a vállalatok és ipari szektorok között. A társadalmi fejlődés előző „időszakában" kialakult termelő ágazatok késés­ben levőnek tűnnek, ha a dinamikusabbakkal hasonlítják össze, és ezért a rendszer egészének fejlődési igényeivel kapcsolatban úgy kezelik őket, mint túlzott források felszívóit. Ritkán találjuk magunkat szemben igazi „csökevényekkel", miután olyan ágaza­tokról van szó, amelyre a kapitalista termelési módnak valójában szüksége van ugyan, de kimondottan alárendelt pozícióban, mert egyre alacsonyabb a dinamikusságuk (elég ha például az ásványiparra, a textiliparra és a gépipar némely ágazatára gon­dolunk). Ezért, ahogy a kapitalizmus fejlődik, fokozatosan a vi­lágrendszer (fél)perifériájára szorítja az előző fejlődési szakasz­ban elavult szektorokat és formákat.

Ilyen módon a centrum kapitalizmusa (amelyben a kapita­lista termelési mód a legmagasabb szintjét éri el) kétszeresen profitál: egyfelől a tőke előbb említett centrifugális mozgása megalapozza a nagyobb tőkerész használatának lehetősé­gét, valamint munkaerő bevonását az új (és dinamikusabb) termelő szektorba, amely a kapitalista fejlődés legújabb sza­kaszában jött létre; másfelől, ezzel egy időben, az olyan társadalmi termelési formákat, amelyek kevésbé dinamikusak, de még megfelelnek a kapitalista újratermelés igényeinek, nem számolják fel, hanem a kapitalista fejlődés szempontjá­ból kevésbé fejlett országokba helyezik át a világgazdasá­gon belül.¹⁶ Ebben az értelemben világos, hogy az egyenlőtlen fejlődés – a tőke két irányú (centripetális és centrifugális) mozgásából eredően – strukturálisan funkcionális a köz­ponti kapitalizmus önújratermelődési igénye szempontjából.

De, hogy világosabban fogalmazzunk, ez „rendszer-funkcionali­tás", mégpedig abban az értelemben, hogy nem az egyenlőtlen fejlődés (és nem is a periféria .fejletlensége") tartja fenn a cent­rum-kapitalizmust, hanem önnön hatóereje idézi elő – ugrások és új társadalmi-termelési időszakok révén – az egyre torzultabb és piramisszerű fejlődést, növelve a különbségeket a tőkés világrendszert alkotó különféle országok között.

Nem tagadva, mennyire szükség van itt még az ismeretek további elmélyítésére – többek között a miénktől eltérő elméleti megközelítések képviselőivel folytatott dialógus útján is – úgy látom, a fentiekben megfogalmazott elméleti feltevésekből kell kiindulni, hogy újraalapozhassuk a társadalom és a tőkés terme­lési mód marxi elméletét.

(Ford.: Földes J. György)

Marx Centouno, 6. 1991. augusztus.

Jegyzetek

1 Másfelől éppoly evidens, hogy az Egyesült Államok sem kerülheti el, hogy a többi kapitalista hatalom „technológiai kihívásának" eleget ne tegyen.

2 1988-ban a közép-keleti olajimportra szoruló három kapitalista nagyhatalom függése – ennek mértékét az a jelentós tartalmazza, amely az említett országokból származó energiaforrások importjára, illetve az említett tőkés országok összimportjára utal – a következőképpen fest: az első helyen Japán áll 44%-kal, utána következik az Egyesült Államok 20%-kal ós Németország 6%-kal. Az USA, konkurenseitől eltérően, olaj-önállóságot élvez (és ha mégis a Közép-Keletről vásárolják az ola­jat, az csak azért van, mert ott kevesebbe kerül, mint otthon).

3 Megkockáztatható egy bizonyos analógia feltételezése a mostani kapitalista többcentrumúság és az első világháborúval jellemezhető tör­ténelmi fázis között, amelyet megelőzött egy sor „periférikus" konfliktus (különböző hatalmú kapitalista országok között), mint a spanyol-ameri­kai háború (1898), az angol-búr háború (1899-1902) és így tovább.

4 A „vízszintes" és „függőleges" konfliktusok csak fokozatuk szerint és nem természetüknél fogva különböznek egymástól, miután mindkét esetben – vagy azonos helyzetű, vagy eltérő hierarchikus helyzetű – ka­pitalista hatalmak között kialakult ellentétről és viszályról van szó. Ezért is tartjuk megalapozatlannak azt, hogy az Öböl-háborút Észak-Dél el­lentétnek állítsák be, ahhoz hasonlónak, amely az USA-t Vietnammal vagy Kubával hozta konfliktusba. Az összes fenntartással együtt azt le­hetne mondani, hogy a kapitalista centrum és a félperiférikus kapitalista hatalmak ütközéséről volt szó (amely utóbbiak megkíséreltek közeledni a „világgazdaság" felé, ós bizonyára nem kíséreltek meg kilépni a kapi­talista termelési mód önmegújító logikájából).

5 Ha felmerül annak az igénye, hogy történelmileg pontosabban re­konstruáljuk a kapitalista fejlődés fázisait, az előbb említett koordináták alapján állítható, hogy a kapitalista fejlődés első fázisát egy speciális tár­sadalmi-termelési szervezet jellemezte (a gépesített nagyipar, amelyet Marx a Tőkében elemzett, és a munka formális és reális alárendelése a tőkének; továbbá egy precíz társadalmi szabályozó mechanizmus – az 1880-as évek piaci konkurenciája -; mindez egy meghatározott nem­zetközi gazdaságai konfigurációval, amelynek közepén Anglia állt, mint a fejlett világ hegemón centruma). A kapitalista fejlődés következő „fázi­sában" – amely ebben a században erősödött meg, a policentrikus kapi­talizmus hosszú időszakában – tanúi lehettünk az angol gazdasági hata­lom leáldozásának, amelyre válaszul az Egyesült Államok felemelkedé­se jött létre, ahol aztán igazán viharos volt a taylorizmus-fordizmus fejlődése (amely viszont létrehozta – a kapitalista ciklus állami szabályo­zásával együtt – a kapitalista fejlődésnek jelenlegit megelőző stádiumára jellemző szocio-produktív struktúráját).

6 Ha figyelembe vesszük mindazt, amit már elmondtunk az Öböl-há­borúról, világosan érthető, hogy egy (látszólag) „függőleges" konfliktus kirobbanása a policentrikus kapitalizmus időszakában egyáltalán nem mond ellent az imént felvázolt feltevésnek. Bizonyos hasonlatosságot le­het felfedezni az USA mostani közel-keleti „vállalkozása" és Anglia első világháborút megelőző magatartása között. Anglia akkor még a kapita­lista rendszer centrumában volt, ám már hanyatló fázisban, amikor is minden eszközzel (beleértve a katonaiakat is) ellenszegült Németország gyarmati terjeszkedésének.

7 Ha nem tévedünk, alig húsz éve Baran, Sweezy, Hymer és maga Poulantzas teljesen kétségbevonhatatlannak ítélte meg azt a gazdasági, pénzügyi és katonai uralmat, amelyet az Egyesült Államok ért el a leg­utóbbi világháború óta.

8 Ahogy már említettük, az Egyesült Államok hanyatlásának egyik fő oka gazdasági szempontból a taylori-fordi ipari apparátus megfelelő megújítására való képtelenség volt, pedig ez impulzust adhatott volna a munkafolyamatok mikroelektronikai és számítógépesítési technológián alapuló innovációinak.

9 Ahogy az alábbiakban kiderül, a tőke centrifugális mozgásának a centripetálisból való származása inkább logikai, semmint történelmi összefüggés.

10 Ez a feltevés, amely a tőke centripetális mozgásából vezeti le né­hány társadalom „negyedik világiasítását", szerintünk sokkal plauzibilisebb és tovább mutat, mint az, amelyik még ma is a periféria „kifosztá­sából" indul ki, amelyet, úgymond, a centrum visz véghez. Ez, hogy vilá­gos legyen, nincs összefüggésben a kapitalizmus történelmi megítélésé­vel, amely szerint az „regresszív" az elmúlt történelmi rendszerekhez ké­pest (Wallerstein). Az alapvető probléma éppen abban rejlik, hogy megért­sük, melyek a kapitalista termelési mód folyamatának dinamikai alapjai.

11 Gondoljunk egyfelől az OPEC-országokra – amelyek fejlődésüket az olajiparra (és annak indukáló erejére) alapozták -, másfelől az úgy­nevezett NIC-csoportra (Dél-Korea, Indonézia, Brazília stb.) amely or­szágok gazdasági struktúrája néhány termelő szektor köré csoportosul (textil, ruházati ipar, mikroelektronika), kiegészítve a központi kapitaliz­mus iparát.

12 S. Amin: A harmadik világ újra „viharzóna", Marx Centouno, N 4. 1991. p. 11. [Lásd e számunkban – A szerk.]

13 Erről a kérdésről, az előzőekben idézett Öböl-háborús anyagon kí­vül olvasásra ajánljuk Amin számos cikkét, amely az utóbbi években je­lent meg a Marx Centounoban (valamint számos előző munkáját, amely a bibliográfiai jegyzetben szerepel).

14 Megerősíteném azt a múltban már elhangzott véleményemet, mi­szerint azok a magyarázat-modellek, amelyek a centrum és a periféria közötti szakadást hangsúlyozzák, egyre nehezebben tudják elméletileg magyarázni a világkapitalista gazdaság jelenlegi hierarchikus konfigurá­cióját. Minthogy ma elég nehéz egyetlen kapitalista centrumról beszélni, amely gátolná egy végtelen nagyságú, prekapitalista termelési formák­kal terhelt periféria fejlődését – hacsak nem esünk vissza igen általános koncepciók hangoztatásába, mint például azok, amelyek a „pénzügyi és technológiai rendszereket" minősítik az egyenlőtlen fejlődés meghatáro­zóinak -, könnyen előkerülnek bizonyos ad hoc feltételezések, mint ami­lyen Wallersteiné volt annak idején, aki bevezette a hagyományos cent­rum-periféria pár mellé a fátumszerű „félperifériát", amely az „egyenlőtlen csere" közvetítéséből élne a kapitalisztikusan fejlett és az imperializmus által kizsákmányolt ós fejlődésükben gátolt területek kö­zött.

15 A tőke uralkodó mozgásainak a centripetális fejlődésben bekövet­kező fázisait megjelölni szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy elméletileg megalapozzuk az egyenlőtlen fejlődés marxi teóriáját.

16 Emlékeztetni szükséges, hogy a kapitalizmus centrifugális mozgá­sa nemcsak a már meglevő társadalmi-termelési formáknak a centrum­ból a perifériára helyezését jelenti, hanem a kevésbé fejlett országok be­vonását is – a legkülönfélébb formákban – a fejlett tőkés országok szá­mára fontos kiegészítő és funkcionális termelőágazatokba (gondoljunk csak a múltat illetően a vegyiparra és a mezőgazdaságra, a mai viszo­nyok között pedig a mikroelektronikai ipar néhány bedolgozó részlegé-re).

Irodalom

Lenin, V. I.: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka. Le­nin Válogatott Művei, I. Kossuth, 1967. pp. 437-531.

Kemp, T.: Le teorie dell'imperialismo [Az imperializmus elméletei]. Einaudi, Torino, 1967.

Owen, R.-Sutcliffe, B.: Studii sulla teoria dell'imperialismo [Tanul­mányok az imperializmus elméletéről]. Einaudi, Torino, 1977.

Meldolesi, L.: Teoria economica di Lenin [Lenin gazdasági elméle­te]. Laterza, Bari, 1981.

Dall'analisi marxista aila questiono dsll'imperialism,o contemporaneo [A marxista elemzéstől a mai imperializmus kérdéseiig], Einaudi, Torino, 1977,

Arrighi, G.: Imperialismo e sistema capitalista mondiale [Imperializ­mus és világkapitalista rendszer]. Liquori, Napoli, 197S.

Arrighi, G.: La geometria dell'imperialismo [Az imperializmus geo­metriája]. Feltrinelli, Milano, 1978.

imperialismo [imperializmus]. Címszó az Einaudi Enciklopédiában.

Manacorda, P.: Lavoro ed intelligenza neli'era microelettronica [A munka és az intelligencia a mikroelektronika korában]. Feltrinelli, Milano, 1981.

Lipietz, A.: La mondializzazione della crisi generale dei fordismo [A fordizmus általános válságának világméretűvé válása]. In: Dinamiche delia crisi mondiale [A világválság dinamikái]. Editori Riuniti, 1988.

Parboni, R.: Il conflitto economica mondiale. Finanza e crisi interna­zionale [A világgazdasági konfliktus. Pénzügy és nemzetközi válság]. Etas Libri, Milano, 1985.

Pianta, M. [szerk.]: L'economica globale. Stati Uniti, Europe e Giap­pone tra competizione e conflitto [A globális gazdaság. Az Egyesült Ál­lamok, Európa és Japán versengése és konfliktusa közepette]. Edizioni Lavoro, Roma, 1989.

Balcet, G.: Industrializzazione, multinazionali e dipendenza techno-logica [Az iparosítás, a multinacionálisok ós a technológiai függés]. Loeschner, Torino, 1981.

Amin, S.: L'accumulazione su scala mondiale. Critica della teoria del sottosviluppo [Világméretű akkumuláció. A fejletlenség elméletének bírá­lata]. Jaca Book, Milano, 1970.

-: Lo sviluppo inequale. Saggio sulle formazioni sociali del capitalis­mo periferico [Az egyenlőtlen fejlődés. Tanulmány a periférikus kapitaliz­mus társadalmi formációiról]. Einaudi, Torino, 1976.

-: La teoria del sganziamento. Per uscire dal sistema mondiale [A lekapcsolódás elmélete. A világrendből történő kilépésért]. Diffusioni 84, Milano, 1986.

Wallerstein, I.: Il capitalismo storico [A történelmi kapitalizmus]. Ei­naudi, Torino, 1985.

-: Sistema mondiale dell'economica moderna [A modem gazdaság világrendszere]. Ilmulino, 1974-78.

Frank, A. G.: Capitalismo e sottosviluppo in America Latina [Kapita­lizmus és fejletlenség Latin-Amerikában]. Einaudi, 1969.

Brenner, R.: The origins of caprtalist development: a critique of neo-Smithian Marxism [A kapitalizmus fejlődésének eredete: a neosmithiánus marxizmus kritikája]. New Left Review, 104., 1977.

La Grassa, G.: Le transizioni capitalistiche [A kapitalista átalakulá­sok]. Ediesse, Roma, 1986.

-: L'„inattualità" di Marx [Marx „időszerűtlensége"]. Franco Angeli, Milano, 1989.

La Grassa, G.–Bonzio, M.: Il capitalismo lavoratino e la sua rimondializzazione [A munkálkodó kapitalizmus és újra-globalizálódása]. Franco Anaeli. Milano. 1990.

Tartalomjegyzék

1. Társadalomelméleti folyóiratok konferenciája, Budapest 1991 – Beszámoló
2. Gus Fagan : Magyarország: a kádárizmus összeomlása
3. Andrea Komlosy, Hannes Hofbauer : Az átalakuló Kelet-Európa
4. Luciana Castellina : Olasz kommunistának maradni – Reflexiók a „szocializmus halálára”
5. Vietorisz Tamás : A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője
6. Jacques Bidet : A modernitás metastrukturális elmélete
7. Barry K. Gills, Andre Gunder Frank : A felhalmozás felhalmozódása – Tézisek és kutatási terv az 5000 éves világrendszer történetéhez
8. Andre Gunder Frank : Demokrácia árusítás az antidemokratikus piacon
9. David Laibman : A szocialista gazdaság működési elméletéhez
10. Mészáros István : A hasznosítás csökkenő rátája és a kapitalista állam
11. Catherine Samary : A szükséges önigazgatás
12. Bartosz Julian : Egészen lent, elválaszthatatlan értékekért – Tézisek az 1991. április 11—12-én tartandó budapesti konferenciára
13. Bibliográfia a rendszerváltásról
14. Az 1991. április 11-12-én tartott konferencián részt vett folyóiratok

Az Eszmélet már korábbi számaiban is közölt írásokat, amelyek a közelmúlt és a jelen szovjet és kelet-európai rendszerei jellegének meghatározásával, elem­zésével foglalkoztak. A jövőben sem kívánjuk levenni folyóiratunk lapjairól ezt a valóban fontos és Magyarország lakóit is oly közelről érintő elméleti kér­dést, amelynek megközelítése, elemzése természetesen igen sok szempontból lehetséges. A szerkesztőség nem kíván állást foglalni az ún. „létező szocializ­musnak” sem államkapitalizmusként, sem államszocializmusként, sem pedig a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti korszakként való meghatározá­sa mellett. Mind a hazai irodalomban, mind a nemzetközi vitákban évtizedek óta hangzanak el érvek mindegyik fajta értelmezés oldalán. Mocsáry József ta­nulmányának következtetéseit és az általa használt kategóriákat a lehetséges válaszok egyikének, az e vitához való hozzájárulásnak is tekintjük. (A szerk.)

*

Közel- és félmúltunk paradoxonjai jól ismertek: 1956: „népfelkelés a szocializmus ellen”, mivel a termelőerők és a termelési viszonyok összhangját hirdető rendszer éppen az összhang tragikus hiányát „va­lósította meg”, pazarló gazdálkodást folytatott – a termelés igen ala­csony hatékonysága mellett -, olyan egypárt uralmat, amelynek gyakorlata éppen saját ideológiájának (munkáshatalom, kizsákmányo­lásmentes szocialista társadalom stb.) megsemmisítésére irányult. A munkáshatalom az uralmi elit hatalmává vált, a kizsákmányolásmentes társadalom helyett megvalósult az állami kizsákmányolás, amely a tár­sadalomtól élesen elkülönült, szinte feudalisztikusan uralkodó „nó­menklatúrát” hozott létre; a közvetlen népuralom tanácsrendszere centralizált, hierarchikus államapparátus uralmává korcsosult.

A közvetlenül Sztálintól importált egypártrendszeres diktatúra ná­lunk is számos kommunista életét követelte meg, s a nemzet jelentős tömegeinek igazolhatatlan anyagi, jogi hátrányokat okozott, bár milliók­nak gazdasági és társadalmi felemelkedéshez kínált lehetőséget. Ezek­nek az itt jelzett bonyolult ellentmondásoknak volt az eredménye, hogy az egész korszakon át a párton belül is mindig léteztek újragondolásra és reformra kész irányzatok, amelyek szembefordultak a pártvezetés bizonyos döntéseivel, s keresték az alternatívát. így pl. 1953-ban a Nagy Imre-csoport, az 1956-os pártellenzék, a Petőfi-kör, 1968-ban az új gazdasági mechanizmus (amely a reformkommunizmusnak mint mozgalomnak az eredménye, még ha csupán a párt felső köreit és az uralmi elit demokratizálásra hajló csoportjait ragadta is meg); 1980-1981-től a gazdasági reformerek új hulláma, a reformkommunisták és a velük részben polémiában álló marxista értelmiségiek csoportjai je­lennek meg radikális kritikai elképzelésekkel, amelyek részben visszatérnek a 60-as évek végének, a 70-es évek elejének „hagyományaihoz”. A 80-as években a reformkommunisták elől egyre inkább elhárulnak az akadályok, s egyfajta „diktatúrát” alkalmazva, sa­ját gazdasági programjukat képesek győztes pozícióba emelni. Ennek a reformpolitikának volt a része, hogy az állami vezetés – a pártveze­tés bólogatása és tehetségtelen asszisztálása mellett – a liberális gaz­daságpolitika befolyása alatt egyre gyorsuló ütemben vezette be a sikeresnek látszó kapitalista piacgazdaság módszereit, intézményeit, amelyek azonban a hazai környezetben szinte hatástalannak bizonyul­tak. Végül a legkiáltóbb paradoxon: a hatalmat birtokló párt és vezető csoportja tömegfelkelés, látható kényszer nélkül, önként átadja a hatal­mat, elfogadja a létét és jólétét biztosító rendszer felszámolását (1988­1990).

Az előbbiek nem magyarázhatók azzal – mint ahogy még számta­lan egyéb paradox jelenség sem -, hogy a szocializmust a „személyi kultusz”, Rákosi, Kádár, a funkcionáriusok visszaélései és a szeren­csétlen tévedések rontották el, sem azzal, hogy a szovjetek és hazai ügynökeik úgymond népelnyomó rendszere csak félrevezetésül, meg­tévesztésül tett pozitív gesztusokat. A magyarázatnak mélyebbnek kell lennie.

Véleményem szerint a lehetséges magyarázat az az egyébként ma már többek által vallott felfogás, hogy a „létező szocializmus” a va­lóságban sajátos államkapitalizmus volt.

A dolgozók helyzete, a tőkés és a bérmunkás viszonya a „létező szocializmusban”

Ebben a társadalomban a dolgozók helyzetét a termelési eszközöktől, a termelés anyagi feltételeitől való elválasztottság jellemzi. Az állam mint kollektív tőkés a hagyományos módokon túl az államhatalomban a kizsákmányolás kiterjesztésének új eszközeivel rendelkezik. Jelentős mértékben ki tudja iktatni a munkaerő-piaci versenyt – ami biztosít­hatná a munkaerő árának értéke körüli ingadozását -, és a munka­bérszintet tartósan a munkaerő ára alá nyomja, felfokozva az értéktöbbletet, vagyis a kizsákmányolást. Lehetőséget ad erre, hogy a kizsákmányolás eme fokozását a szocializmus építésének tüntetik föl, továbbá és különösen az egyenlősdi, amely társadalmi igazságként magyarázza a magasabb mennyiségi vagy minőségi teljesítményt pro­dukáló csoportok jövedelmének a létminimum felé való egalizálását. Az, hogy hatalmi funkciói mellett az állam kollektív tőkés is, lehe­tőséget nyújt számára az adó és a profitjövedelmek összemosásá­ra és így a kizsákmányolás leplezésére. S arra is, hogy a kizsákmányolás érdekében alkalmazott gazdaságon kívüli kény­szert ne mint a tőkének a munka feletti uralmát, hanem mint az állam által képviselt társadalomnak a termelés fölötti hatalmát, a dolgozóknak létük anyagi feltételei, viszonyaik feletti uralmát tün­tesse fel.

Az „államszocializmus” kapitalista jellege legnyilvánvalóbb a mun­kabérnél: ez a munkaerő ára, és nem a munka szerinti elosztás eszkö­ze (ahol a kollektívák és ezek egyes dolgozói az általuk megtermelt értéknek a közös költségek levonása utáni részét kapnák). Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a bér a munkaerő létfenntartási költségek alap­ján kialakított ára, és a gyakori bérszabályozási technikák kiindulása mindig a létfenntartási költség. Ezt csak kismértékben tudja elhomályo­sítani, hogy a bérnek csak egy nagyobbik részét kapják a dolgozók munkabérként, a végén már 40%-ot tesz ki a társadalmi juttatás.

A „szocialista” tervszerűség mint a kapitalista anarchia „felszámolása”

Úgy gondolom, a végeredmény közismert: a tervgazdaság nem azt je­lentette, hogy a dolgozók anyagi létük feltételeit saját ellenőrzésük alá vonták. Fennmaradtak az áru-pénz-érték kategóriák, az értéktörvény, és uralmuk a társadalom, az egyes emberek fölött (azzal együtt per­sze, hogy hatásmechanizmusuk a tervgazdaság áttételezésével sokkal bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé, szabályozhatatlanná vált). A bü­rokratikus tervkoordináció mögött ott van a piac, csak a kereslet-kíná­lat nem közvetlenül szabályoz, hanem egy bonyolult, bürokratikus terv-áttételen keresztül, amely „eltorzítja” azt. Gondoljunk a gazdaság­politika váratlan módosulásaira, a szabályozórendszer hullámszerű vál­tozásaira, beleértve a bérszabályozást, és ezek következtében a vállalatok helyzetének hirtelen megváltozását, ami az egyes ember és egész embercsoportok helyzetét, teljesítményüktől, magatartásuktól függetlenül szabja meg.

A monopol-nagyvállalatok uralma a gazdaságban

A „létező szocializmus” gazdasága nem egyszerűen az állami túlhatalom által irányított, szervezett és az állami tulajdon által meghatározott rendszer. A rendszer meghatározói a gazdaság felett uralkodó mono­pol-struktúrák, az országos üzemhalmaz-nagyvállalatok és trösztök. Néhány jellemző adat: 1987-ben a magyar ipar 51.000 szervezetből állt, a valóságban azonban az 1.043 állami iparvállalat és ezen belül is a 728 minisztériumi vállalat jelentette az ipart. A minisztériumi ipar 728 vállalatáé az ipar állóeszköz-állományának 89 (az 1.043 állami iparvál­lalaté – a továbbiakban zárójelben – 96,4) %-a, az ipar teljes termelési értékéből itt realizálódik 83,5 (90,43) %, az ipar teljes nyereségéből 80 (87) %, az ipar dolgozói létszámából itt dolgozik 74,4 (80,5) %. Az 1 milliárd termelési érték felett produkáló 315 vállalat alkalmazta a lét­szám 59,5 %-át és a 2.000 fő feletti 173 vállalat a létszám 48,6 %-át. Az építőipar 29371 szervezetből áll, de a 164 állami építőipari vállalat­nál dolgozott a foglalkoztatottak 55,7 %-a. Hasonló a helyzet a ke­reskedelemben is, az 500 fő feletti 306 vállalat alkalmazta 1987-ben a létszám 87,5 %-át. Végül tegyük hozzá, hogy a kereskedelmi nagyvál­lalatoknak a termékcsoportokban vagy régiókban gyakorolt kereskedel­mi monopóliuma összefonódik az iparvállalatokéval, és tulajdonképpen együtt alakítják ki a piaci uralmat.

Azóta sok minden változott. Létrejött sok kisvállalkozás, az üzem­halmaz-nagyvállalatok egy része vagyonközponttá és ezek által össze­fogott gazdasági társaságokká alakult. Lényegileg azonban az új formában változatlanul fönnmaradtak és tovább élnek a monopolstruk­túrák. Lényegileg ma is igaz, amit Csillag István 1980-ban, a második decentralizációs hullám után leírt: „a decentralizációk ellenére a ma­gyar ipar 460 termékfőcsoportját átvizsgálva nem akad olyan, amely­ben a legnagyobb kibocsátó részesedése kisebb lenne 51%-nál, illetve alig van olyan, ahol a két legnagyobb kibocsátó részesedése ne érné el a 75%-ot”. Látnunk kell továbbá, hogy itt nem egyszerűen állami pri­vilégiumok (profilgazda, exportkivételi lista, kijelölt importőr, anyagellátó stb.) teremtette monopóliumokkal állunk szemben, hanem a piac felett uralkodó – jóllehet általában mesterségesen létrehozott, de ma már valóságos – termelési és forgalmazási monopol-nagyvállalatok hálóza­tával. Ezek saját, az államtól és a társadalomtól elkülönült érdekekkel rendelkeznek, és ellátási, foglalkoztatási, export-, adófizetési súlyuknál fogva (az államon keresztül) érvényesíteni tudják érdekeiket, megvédik piaci uralmukat. Alá tudják rendelni érdekeiknek az államapparátust is, és azt adóvégrehajtójukká teszik, amely a lakosságtól és a nem mono­polizált gazdálkodóktól elvont adóval gazdaságtalan termelésük, pazar­ló gazdálkodásuk ellenére biztosítja fennmaradásukat, sőt fejlődésüket. Az állami gazdaságpolitika alakulására, a szabályozásra stb. vonatko­zó tömeges megfigyelések bizonyítják, hogy az állam már régóta nem tud a monopolstruktúráknak parancsolni, a monopol-farok csóválja az állam-kutyát.

A magyar szociál-államkapitalizmus kialakulásáról és működéséről

Az állam 1948-49-ben, a fordulat évében, köztulajdonba vette a tőkés termelést, hogy a hivatalos állami ideológia, a marxizmus szellemében végrehajtsa a szocialista forradalmat. Ezt követően két irányban is ra­dikálisan eltért az eredeti, marxi értelemben vett szocializmus koncep­ciójától. Egyrészt államosította a kis- és középüzemeket, sőt, még a kisárutermelést is, hogy a „szocializmust” az egész társadalmat átfogó, egységes állami rendszerré tegye; jóllehet a marxizmus alapján egyér­telmű volt, hogy ez nem kollektivizálás, hanem államosítás, hiszen nemcsak a tőkéstől, hanem végül is a közvetlen termelőtől vették el a termelés anyagi föltételeit. E tényből fakad a jelentós piaci űr, és az így létrehozott ál-nagyüzemek csak nehezen, alacsony hatékonysággal, nagy társadalmi pazarlással voltak üzemeltethetők. Nem változtatott ezen, ha az államosítást „szövetkezetesítés” útján hajtották végre. Hi­szen ezek is állami erőszakkal, és nem önkéntesen, a korszerű techni­ka alkalmazásával jöttek létre, hanem torz álszövetkezetek formájában. A másik döntő eltérés a marxi szocializmustól, hogy az állam az álla­mosítás után nem adta a gyárakat a dolgozóik tulajdonába, hanem mérhetetlen önbizalommal fölvállalta, hogy „érdekükben” náluk jobban fogja azokat működtetni. Így széles állami szektor jött létre, amely az egész gazdaságot átfogó rendszerré vált előbb az iparban, majd a me­zőgazdaságban is.

Lehet és kell azon vitatkozni, hogy ez mennyiben volt szükségsze­rű. (Van olyan álláspont, hogy a tőkés termelésből nem hozható létre más, mint ilyenfajta államkapitalizmus. És lehet elemezni a tényleges fejlődés okait, a szovjet példa és politika befolyását, amely számára el­viselhetetlen lett volna egy más jellegű fejlődés.)

Mindenesetre a kezdeti eufória után a dolgozók előtt hamar nyil­vánvalóvá vált: az állami tulajdon tőlük idegen, és ők pusztán jogfosz­tott bérmunkások. Létrejött az uralmi elit, amely a közfunkciók gyakorlójából a társadalom fölött uralkodó, zárt csoporttá válik. Mind­ezek következtében negatívvá vált a dolgozó tömegeknek a munká­hoz, a „társadalmi-állami” tulajdonhoz való viszonya.

A gazdaságban végbement a monopolizálódlás, tehát olyan mes­terséges folyamat, amely nem a termelés koncentrációjából, a korsze­rű, hatalmas termelőberendezésekből, hanem a vállalatok állami centralizációjából ered. Ugyanakkor a létrejött monopolszervezetek na­gyon is valóságosak: a gazdaságban elfoglalt uralkodó szerepük politi­kai jelentőséggel párosult.

Másfelől azt is látnunk kell, hogy a létrejött üzemhalmaz-nagyválla­latok nemcsak haszonélvezői az államkapitalizmusnak, hanem teher­hordói, szenvedő alanyai is. Helyzetük, valamint az általuk leigázott gyáraik és dolgozóik helyzete nem saját teljesítményüktől függ – amelynek eredményét az állami redisztribució túladóztatással, árpoliti­kával úgyis elvonja -, hanem az állami bürokratikus koordináció átte­kintés nélküli döntéseitől. Ezektől függően jutnak bérfejlesztéshez, tőkéhez, importhoz stb. Erőfeszítéseiket ezért nem is teljesítményeik fokozására (amelyhez úgyis korlátozottak a lehetőségek és az áttekin­tésük), hanem az állammal való együttműködésre és alkura összponto­sítják. Másfelől az időnkénti reformhullámok decentralizációval, a vállalati önállóság szélesítésével, a túladóztatás csökkentésével próbál­ják racionalizálni a rendszert. Végül is a létrejött „államszocializmus”, létrehozóinak szubjektív szándékától függetlenül, speciális, teljesen ki­fejlett államkapitalizmussá válik.

Az államkapitalizmus diktatórikus jellegéről és uralmi elitjéről

Az elmúlt korszakot elítélő közvélekedésben döntő szerepet játszik a rendszer diktatórikus jellege, a valódi demokrácia és a jogállamiság hi­ánya, amit a közvélemény az állampárt és a pártállamiság torzításának tulajdonít. A valóság elemzése ezt megkérdőjelezi, gondoljunk a hiva­talos ideológia és politika törekvéseire, a gyakorlatban persze kiürese­dett, szertartássá merevedett „demokratizmusára” és a tényleges demokratizálási erőfeszítésekre: a diktatórikusán, „felülről” megkövetelt üzemi „demokráciára”, „pártdemokráciára”, a hangoztatott szocialista törvényességre és a rendszer kontrolljának különböző kísérleteire, nép­fronttal, többjelöltes választással, vállalati önkormányzattal. A diktatúra nem ok volt, hanem következmény: a rendszer alaptermészete hiúsí­totta meg a demokratizálási kísérleteket, újra és újra helyreállítva, sót kiterjesztve a diktatórikus hatalomgyakorlást, amely addig még igazol­hatónak is tűnt, amíg az életszínvonal nem mutatott csökkenő tenden­ciát.

A másik, sok félreértéssel terhelt problémakör az uralmi elit kér­dése. Közismert, hogy a politikai élet országos és helyi irányítói (a poli­tikai elit), az államapparátus vezető tisztviselői kara (az állami elit) és a vállalatok, bankok, szövetkezetek hatalomgyakorló csoportjai (a gazda­sági elit; most menedzser-elitnek mondják) együtt zárt uralkodóréteget alkotnak. Ez rendelkezik a gyakorlatban a társadalmi tulajdonnal, bir­tokolja, sőt haszonélvezi. Hatalmi, sőt általános uralmi helyzetét legá­lis, de főleg féllegális és illegális úton jelentős anyagi előnyökké változtatva, a nép általános életszínvonalát messze meghaladó jólétet, biztonságot élvez. Ezt akár jogosnak is fölfoghatjuk, hiszen modern ipari társadalom nem működhet elit nélkül, az antik görögök óta ilyen elit mindig is volt, és helyzetét többé-kevésbé mindig ki is használta. Az elit azonban ebben a társadalomban (sem) a teljesítményük alapján kiemelkedőket egyesíti; tagjai teljesítménytől függetlenül, uralmi helyze­tük alapján birtokolják a társadalom vezetését, ugyanis nem a társada­lom, hanem maga az elit emeli ki őket.

A társadalom és az uralmi elit közötti ellentét nem oldható meg az uralmi elit kisebb vagy nagyobb részének személyi meg­újításával, ilyenfajta „rendszerváltással”, csak az uralmi elit létét előidéző okok megszüntetésével. Ennek gyökere azonban az állam­kapitalizmusban rejlik, amelyből hiányzik az a civil társadalom, ahol a tulajdonosok választanák ki gazdasági teljesítményük alapján a vállalati vezetőket, a lakosság az önkormányzatokat, a képviselőket; és ahol az elitnek ez a széles, folyamatos teljesítménnyel legitimizált alapzata biz­tosítaná, hogy az állami és politikai vezetőket ugyancsak teljesítmé­nyük alapján „válasszák” ki – vagyis a csúcsán álló gúla a talpára fordulna. Látnunk kell azonban, hogy amíg az értelmiség állami alkal­mazott, a munkásság az állam vagy az államtól függő gyárak alkalma­zottja, és még a kisiparos, a vállalkozó is – az adó, a hitel, a nagyvállalati függés ezernyi szálán – a túlsúlyos államtól függ, addig a társadalom hősiesen föllázadhat ugyan, de utána az uralmi elit helyre­állítja az uralmat. Ezt, a demokrácia manipulálását, a vállalati, intézmé­nyi, községi, városi vezetők hatalma biztosítja.

Nem változtat ezen az uralmi elitet alkotó három főcsoport egy­más közötti harca sem a hegemóniáért, bár ezt igyekeznek demokrati­kus küzdelemnek föltüntetni. Az elmúlt négy évtizedben általában a politikai elit gyakorolta a főhatalmat. Ugyanakkor ismételten tanúi vol­tunk az állami elit próbálkozásának, hogy szakértelmiségként előnyo­muljon, és a menedzser-elit kísérleteinek, hogy az állami és politikai elit által kinevezett vállalati helytartóból – aki „feudális szolgáltatásként” a másik két csoportnak, mintegy vesztegetésként, féllegális és illegális jövedelmet is juttat – föléjük nőjön, „megvásárolja” őket. A vállalati önállóságról, a párt(ok), a politika és az állam viszonyáról szóló viták­ban ezt a hegemóniáért folyó küzdelmet is látni kell. Enélkül nehezen értelmezhető az 1968-as új mechanizmus, az 1972-es visszarendezés vagy a vállalati önkormányzatok bevezetése és a menedzserek melletti kiállásuk, vagy az államapparátus és a politika 88-89-es vállalatitanács-ellenessége, legújabban pedig a spontán privatizáció körüli viha­rok vagy a vagyonügynökség parlamenti, illetve kormányfelügyeletének vitája. Az elitek harcban állnak a gazdasági és politikai hatalom, az ál­lami tulajdon újrafelosztásáért.

Az államkapitalizmusról általában, helye a világban, jellemzői

Az államkapitalizmus az 1930-as nagy gazdasági válság nyomán vált a kapitalizmus általánosan elterjedt fejlődési szakaszává. Kiindulása még az I. világháborús hadigazdaság, kibontakozása a keynesi gazdaság­politika sikeres alkalmazása volt. A gazdaságban állami szektor létre­hozásával, pótlólagos piaci kereslet teremtésével, a termelés és a fejlesztés irányításával, anticiklus-politikával megelőzi a válságot, stabi­lizálja a gazdaságot, folyamatos növekedést biztosit. Egyben a jóléti állam” magas szintű és fokozódó állami költekezésre alapított szoci­álpolitikájával politikai stabilitást is teremt. Jelentős szerepe van a világ fejlett régióinak a II. világháború utáni négy évtizedes tartós és nagy­ütemű fellendülésében. Az államkapitalizmuson belül élesen megkü­lönböztethető a fejlett piacgazdaságok és a fejlődő világ állam­kapitalizmusa.

Mindenütt a mi állami iparunkhoz kísértetiesen hasonló jelensé­geket találunk, a fejlett világban is. (Tegyük hozzá, hogy a lényegen nem változtat, ha az állami szektort nem állami vállalatok alkotják, ha­nem gazdasági társaságok, melyeket egy vagy több vagyonügynök­ség, esetleg vagyonkezelő minisztérium irányít. Egyébként a legújabb gazdasági irányzatok szinte mindenütt hozzákezdtek az állami szektor privatizálásához, mert alacsony teljesítménye eltorzította a piacgazda­ságot, és már a gazdaság hatékonyságát is veszélyeztette.)

A világgazdaságban azonban igazi jelentősége már jó ideje nem a fejlett piacgazdaságok visszaszorulóban lévő államkapitalizmusának van, hanem a fejlődő világénak. Ez mindent átfogó, az ottani gazdaság egészén uralkodó, azt meghatározó rendszer. Arculatát az is formálja, hogy milyen mértékben keveredik a kapitalizmus előtti gazdaság ma­radványaival, a piacgazdaság kisebb vagy nagyobb mértékű jelenlété­vel, a külföldi tőke szigeteivel stb. Számunkra, általános elterjedtségén túl, azért is ez az érdekes, mert leginkább ez rokon a kelet- és közép­-európai államszocializmussal”, amelyik – véleményem szerint – ennek a klasszikus vagy latin-amerikai államkapitalizmusnak az egyik varián­sa. Hozzá kell tennünk, hogy a népi demokráciákhoz hasonló szociál­-államkapitalizmus a „szocialista táboron” kívül is megtalálható volt, gondoljunk pl. Allende Chiléjére vagy az „iszlamizált” formában Nasszer Egyiptomára stb.

A klasszikus államkapitalizmus modernizációs modellként jött létre, és ma a fejlődő világ jelentős részére jellemző Latin- és Közép-Ameri­kától (Brazília, Argentína, Chile, Kolumbia, Mexikó stb.) Afrikán át (Al­géria, Egyiptom) Ázsiáig (Szíria, Irak, Irán vagy a Távol-Keleten Indonézia, a Fülöp-szigetek stb.).

Az államkapitalizmusok gazdaságát paternalista államgazdaság­ként szokták emlegetni. A valóságban az államkapitalizmus ennél szé­lesebb jelenségegyüttes. Vegyes gazdaság, amelyen belül uralkodó szerepe van az állami szektornak – alacsony hatékonysága, gazdaságtalansága ellenére is. Ezen alapul az uralmi elit hatalma. Az államkapi­talizmus azonban nem egyszerűen az állami szektor súlyát és hatalmát jelenti, hanem ennek érdekében és erre alapozva az egész gazdasá­got átfogó, szinte népgazdaság-trösztként működő rendszert. Ez az ál­lamgazdaság minden gazdasági szereplőt – a kisárutermelőt, a magánvállalatokat is – alárendel magának, és alapjában szabja meg a helyzetűket. Az államgazdaság összekapcsolja az állam gazdaságon kívüli hatalmát tulajdonosként gyakorolt gazdasági hatalmával. Az ál­lamapparátus alig tesz különbséget a tulajdonosi profitelvonás és az adó, a tulajdonosi és állami gazdaságirányítás vagy tőkeátcsoportosí­tás között, ami sokszor államosításba csap át. A gazdaságirányítás gátlástalanul használ törvényhozási eszközöket a munkaerőmozgás irányításától a monopolhelyzet létesítésén át az állami elképzelésekkel nem egyező gazdasági tevékenység bűnténnyé nyilvánításáig. így jön létre az egész gazdaságot jellemző állapot, melyben az állami vállala­toknak, sőt a magángazdaság szereplőinek helyzetéi sem saját teljesít­ményük, hanem az állami túlhatalom eszközei határozzák meg, úgymint az adó, az árszabályozás, a vámok, a bérszabályozás, az im­portkeretek, és a másik oldalon a támogatások, az adóelengedéstől a vállalati, a termelői és az exportdotációkig, az állami hitelpolitika, a tő­kejuttatás, az exportkivételi lista, valamint az engedélyek és a közvet­len adminisztratív eszközök, például a vezetők kinevezése, a magánszektornál a működési engedély stb. Mindez egyetlen rend­szerben működtetve hozza létre az államgazdaságot, ahol – a formális vállalati önállóságtól függetlenül – az állami vállalatok, sőt, a magán­szektor számára is egyértelmű az állami utasítások, elvárások teljesíté­se, az ellátási felelősségtől az állami fejlesztési programok teljesítésén át az uralmi elit illegális és féllegális jövedelmeinek biztosításáig. (Ahol is az állami vállalatok és a magánszektor egyaránt teljesítik az elvárá­sokat, legfeljebb lobbyzással és nem érdekvédelemmel érvényesítve érdekeiket.)

Az egyes államkapitalizmusok vegyes gazdaságában, a meghatá­rozó állami szektor mellett, a gazdaság fejlettségétől függően van kü­lönböző jelentősége a többi szektornak, így a kapitalizmus előtti kistermelésnek, a sokszor igen kiterjedt kézművességtől a paraszti gazdálkodásig, amely csak fokozatosan válik árutermelővé. Mellettük megtalálható a kisárutermelés és az azt kiegészítő második gazdaság. Megjegyzem, hogy a vegyes gazdaság fennmaradása a „reálszocializmus”-féle államkapitalizmusra jellemző. Például még a Rákosi-korszak­ban is fennmaradt a kisipar, a parasztgazdaság, sót a spekulációs tőke is, ha erről esetenként nem a statisztika, hanem a bírósági akták tudó­sítanak is, illetve tudnunk kell értelmezni a háztáji, téesz-segédüzemági, bedolgozói stb. jelmezeket.

A klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmusra általában jel­lemző az igazi tőkés szektor is. Ezt egyrészt a külföldi tőke korszerű szigetei jelentik, amelyek részben külföldi inputtal termelnek, kihasznál­va a helyi olcsó munkaerőt, nyersanyagot, alacsony környezetvédelmi előírásokat és az államgazdaság nyújtotta előnyöket, a bürokratikus koordináció redisztribúciójától a dolgozók kiszolgáltatottságán át az alacsony munkabérekig. Jobbára exportra dolgoznak. Ritkábban a he­lyi piacra termelnek, általában korszerű termékeket, de monopolhely­zetben, és az országból magas profitot vonnak ki. Ehhez a valódi tőkés szektorhoz számíthatók a gazdaság jószerével periférikus terü­letein elhelyezkedő vállalkozói kis- és középüzemek és a spekulációs tőke. Ezek, hogy elkerüljék az állami redisztribúciót, többnyire a fél­legalitás viszonyai közé húzódnak. A spekulációs tőke főleg a luxus­importban, az idegenforgalomban, a telekspekulációban, a luxus­lakás-építésben és a speciális exportágazatokban működik (kézműves­-termékek, keleti szőnyeg vagy egyenesen arany, drágakő, valuta, sőt kábítószer).

Végül a klasszikus államkapitalizmus vegyes gazdaságának fontos jelenségei az élősködő szatellitvállalatok és speciális kizsákmányolá­suk. Az állami monopol-nagyvállalatokra élősködő növényként települ­nek rá ezek az őket kiszolgáló és szipolyozó magán- vagy állami-magán kis- és középvállalatok. Általában a nagyvállalatokból választották le őket, és szimbiózisban élnek azokkal, de elsősorban nem e nagyvállalatok rugalmas kiegészítőiként, jóllehet számukra gyár­tanak részegységet, szervizelnek, importálnak, exportálnak vagy összeszerelnek stb. Szerepük ugyanis főleg a „szerencsés” üzletkötés, amely számukra, vagyis a tulajdonosaik, az uralmi elit és az újgazda­gok számára – a nagyvállalatok profitjának egyidejű csökkenésével – igen magas: 50-100%-os, sőt, e fölötti tőkearányos profitot biztosít. Ez­zel az uralmi elit számára megszűnik az államkapitalizmusokban min­dig kísértő egyenlősdi problémája; a magas vezetői fizetések, nyugdíjak és főleg az illegális, féllegális jövedelmek legális profitjövede­lemmé válnak – a rendszerváltás óta ezt láttuk Magyarországon is.

Az uralmi elit a klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmus­nak is jellemzője. Ezen belül itt is általában a politikai elit a hegemón csoport, amely azonban ritkábban pártelit, gyakrabban katonai elit vagy ezek koalíciója. Az állami és a politikai elit között igen gyakori az első­ségért való küzdelem, sőt az állami elit sok esetben kiszorítja a politikai elitet, és átveszi annak a szerepét is. A menedzserelit általában egyen­rangú partner, és abban is különbözik a szociál-államkapitalizmus ha­sonló rétegétől, hogy sokkal „színesebb”. Önálló csoportjai az állami nagyvállalatok vezetői mellett a külföldi tökét képviselő komprádorok, a spekulációs tőke és a perférikus töke valódi tőkései meg az uralmi elit­ből ide átszármazott pszeudotőkések. Jellemző az állami vállalati me­nedzsereknek a periférikus és a spekulációs tőkésréteggel való szoros együttműködése, amit kiegészít személyi összefonódásuk a politikai és az állami elittel. Ebben döntő szerepe van annak, hogy a menedzserek és velük a politikai és állami elit tagjai társtulajdonosai a monopolválla­latokon élősködő szatellitvállalatoknak.

A klasszikus államkapitalizmus gazdasági stabilitásáról és politikai instabilitásáról

Ez igen izgalmas téma számunkra, hiszen a nemzetközi tapasz­talatokból következtethetünk a piacgazdaságra való áttérés realitására, a politikai rendszerváltozás stabilitására és lehetőségeire. A közfelfo­gás az államkapitalizmusokat – tekintve, hogy azok diktatórikus jellegű­ek – politikailag igen stabilnak, de gazdaságilag instabilaknak tekinti, mivel a gazdaságuk alacsony hatékonyságú, s így hajlamos a válság­ra. Szélesebb kitekintésben azonban a tapasztalat éppen ezzel ellenté­tes. Ugyanis igen gyakoriak a puccsok, sőt népfelkelések és ezek talaján a politikai rendszerváltozások, amelyek rövidebb-hosszabb dik­tatórikus szakasz után szinte törvényszerűen következnek el. Gon­doljunk Dél-Amerikára, a szinte menetrendszerű katonai hatalomátvé­telekre, vagy Délkelet-Ázsiára, Afrikára stb. Politikai stabilitásról tehát nehezen lehetne beszélni. Ugyanakkor azonban meglepő a gazdasági rendszer stabilitása. Nasszer „szocializmusépítő” rendszere megbukott. Többpártrendszer következett, de az államkapitalizmus lényegében érintetlen maradt. Argentínában az 1943-46-os Perón-korszak óta már volt katonai diktatúra, többször pluralista demokrácia, majd újra perónista győzelem, amelyet napjaink felé közeledve újra katonai diktatúra, ezt felváltó többpártrendszerű demokratizálás és most újra perónista elnökválasztási győzelem követett. A hasonló példák még hosszan so­rolhatók, a lényeg, hogy a demokratikus változás általában nem tud megküzdeni az államkapitalizmussal.

Az államkapitalizmus stabilitásának két forrása van, az államgaz­daság és az uralmi elit. Az elsőre jellegzetes példa Chile. A szociál­-államkapitalizmus (Allende „szocializmusa”) bukása után Pinochet diktatúrája kemény privatizálásba kezdett az amerikai tőke támogatá­sával, a Nobel-díjas Martin Friedmann tanácsadói irányításával. A pri­vatizálás 10 éves korszakának eredménye: a bürokratikus-állami tulajdon 80%-ról 60%-ra szorult vissza. Az állami szektor tehát lénye­gében túlélte a privatizációt, kiszélesedett ugyan a magántőke – azon­ban elsősorban a külföldi tőke szigeteiként, a gazdaság periférikus területein és spekulációs tőkeként. A privatizáció periférikus maradt, és jelentós részben csak szimulált. A legdöntőbb azonban, hogy a gazda­ság egésze megmaradt paternalista államgazdaságnak, és az állam gazdasági túlsúlya még nagyobb mértékben fennmaradt, mint tulajdo­nosi szerepe.

Az uralmi elitnek a stabilitásban betöltött szerepe nem mond ellent annak, hogy a változások némelyike igen komoly személycserékkel jár, sőt az uralmi elit jelentős részének fizikai megsemmisítésével is páro­sulhat (lásd például Indonézia és Chile). Mégis, az uralmi elit túlélte és megújult, ha személyileg nagyon jelentősen kicserélődött is. Uralmá­nak lényege ugyanis nem személyeiben, hanem a néptől elkülö­nült, azzal szemben uralmi helyzetben lévő, zárt jellegében van: a struktúrában.

Történelmi paradoxonainkról az államkapitalista hipotézis fényében

Az 1956-os felkelésben a „munkáshatalom”, a „szocializmus” ellen fel­kelő munkásság ellentmondása mindjárt értelmezhetővé válik és a „for­radalom vagy népfelkelés” vita is megoldódik, ha felhagyunk azzal a fikcióval, hogy az „államszocializmus” is szocializmus.

1956-ban a fegyveres fölkelésben és a tömegmozgalomban is a diákság és bizonyos lumpenproletár elemek mellett a munkásság je­lentette a fő erőt. Az ígért szocializmus helyett az állami, kollektív tőkés tulajdont, az uralmi elit hatalmát kapták, és most harcba indultak a gyárak dolgozói tulajdonba vételéért. A munkástanácsok anyagai, az egykorú újságok, dokumentumok, a kihallgatási jegyzőkönyvek erre bő­séges bizonyító anyagot tartalmaznak. És érthetővé válik a parasztság­gal, a kispolgársággal való sikeres szövetségük is a mindent maga alá gyűrő államkapitalizmussal szemben. A parasztok a beszolgáltatás, a kolhoz ellen lázadtak, a föld szabad birtoklásáért, a kisárutermelés szabad fejlődéséért; a kisárutermelők – pontosabban a volt kisáru­termelők – az üzletért, a műhelyért harcoltak. (1956 teljes képéhez hoz­zátartozik, hogy a tegnap emberei, a volt tőkések, földbirtokosok, csendőrök és katonatisztek is jelentkeztek a még nem is oly régmúlt restaurációjáért. És végül a lumpen elemek is, akik számára különösen nyomasztó volt az államkapitalizmus kemény rendje. Őket keserű, el­nyomorodott életük mozgatta, és a számukra enyhet hozó zűrzavarért vállaltak szerepet, véletlenszerű szövetségben hol a munkásokkal, hol a tegnap embereivel. Az ö „sajátos szabadságharcuk” a fasizmusba torkollt volna.)

A kétségtelenül létező polgárháborús fenyegetésen túl a szovjet és hazai uralmi elitet elrémítette a szocializmus zászlaja alatti tényle­ges demokratizálás esélye, amely a termelőknek adta volna a termelő­eszközöket, a munkások tulajdonába a gyárakat, a parasztokéba a földet, a kistermelőknek a műhelyt, az üzletet. Ez a változás ugyanis nem hagyott volna helyet az uralmi elitnek, amely létének és jólétének alapja a bürokratikus-állami tulajdon. Az ilyen konszolidáció közvetle­nül fenyegette létében az uralmi elitet, és félelmes példájával a többi kelet- és közép-európai szociál-államkapitalizmust.

Az 1968-as új mechanizmus és az 1972-es visszarendezés

A reformkommunizmus győzelmét jelentő 1968-as reform a terv és a piacgazdaság párosítása, vagyis a piacgazdaság felé tett lépés, lénye­gében az államkapitalizmus korszerűsítése volt. A marxista reform­közgazdászok a növekedés lelassulása, a fokozódó gazdasági ne­hézségek és az akkor is kezdődő eladósodás ellen a megoldást az áru-pénz-érték kategóriák és az értéktörvény alkalmazásával, vagyis a piacgazdaságban keresték. A reform sikere egyrészt azt mutatja, hogy az államkapitalizmuson belül is van jobb és rosszabb variáns, más­részt azt, hogy milyen fontos az irányítás színvonala. A szinte vissza­esés nélkül előrelendülő gazdaság a valóság helyes felismerését és alkalmazását tükrözte. Minimális volt az átmeneti korszak, amikor a ré­gi szabályozás már és az új, részben piaci viszonyok még nem ha­tottak. A másik tapasztalat azonban az új mechanizmus gyors kimerülése, 1972-re beálló válsága. Ez megmutatta, mennyire korláto­zottak a korszerűsítés lehetőségei, ha az állami tulajdon konzer­válódása folytatódik. Ahol igazi volt a siker, ott az államkapitalizmus meghaladásáról volt szó. Az 1972-es válság ugyanis nem érintette a mezőgazdaságot, ott elég messzemenően megvalósulhatott a piacgaz­daság, úgy, hogy a termelőszövetkezeti formában elvben adva voltak a valódi tulajdonosok: a dolgozók. A magyar mezőgazdasági „csoda” korszaka volt ez, amikor a téesz gazdálkodni és a tagság dolgozni kezdett. A termelőszövetkezetek ugyanis bevételeikből kifizették kiadá­saikat, állami kötelezettségeiket, és ami maradt — sok vagy kevés -, az az övék volt személyi jövedelemre, beruházásra, minden külön adó­zás, szabályozás, állami beleszólás nélkül. És hogy a siker nem a me­zőgazdaság különlegességének vagy a juttatott tőkének az eredménye volt, az abból is látható, hogy az állami gazdaságokban ez a pozitív trend nem jelentkezett, pedig sokkal több tőkéhez jutottak, mint a tée­szek. Ugyanezt bizonyítják a termelőszövetkezetek ipari vállakózásai, amelyek szinte tőke nélkül az állami ipar komoly versenytársaivá lettek.

A korszak nagy paradoxona az 1972-es visszarendezés. Az or­szág évszázados modernizációs feladatát vállaló szocialista kísérlet négy sikeréve után, amikor gyors ütemben fejlődött a gazdaság és megtörtént a „mezőgazdasági csoda”, amelyet az egész „szocialista tá­bor” hitetlenkedve nézett (s a termelőszövetkezetek ipari sikerei bizo­nyították az új mechanizmus ipari alkalmazhatóságát is), a biztató trend váratlanul véget ért. A fejlődés jelentkező feszültségeire – az ipa­ri munkásság bérének elmaradása a téesz-jövedelmek mögött; a nagy­ipar fellendülésének elakadása és a téesz-iparral szembeni ver­senyképtelenségének sokasodó jelei; a mindezek következtében fellé­pő politikai nehézségek – a vezetés nem a sikert hozó módszerek álta­lános, elsősorban ipari bevezetésével reagál, hanem gyors és határozott visszarendezéssel. Lépéseket tesznek a téeszek „államosí­tására” (regulatív béradó, az elnökválasztás párthatáskörbe vonása és feddhetetlenségi igazoláshoz kötése, a téesz-gazdálkodás „szabályo­zása”, bekapcsolása az állami redisztribúcióba, a támogatások, elvoná­sok rendszerébe stb.), vagyis végbemegy az államkapitalista viszonyok termelőszövetkezetekre való kiterjesztése. (Egyidejűleg miniszteri en­gedélyhez kötik a termelőszövetkezetek ipari tevékenységét, hogy a nagyipart megvédjék a hatékonyabb versenytárstól. Végül a korszerű technika tömeges injekciójával akarják hatékonnyá tenni a nagyipart anélkül, és ahelyett, hogy a gazdasági reformot érvényesítenék.) Az eredmény közismert, a nagyipar hatékonysága nem javul, a termelő­szövetkezetek fejlődése viszont lelassul. A visszarendezés előtt a gaz­daság sikereiből táplálkozó életszínvonal-emelkedést ezután jórészt hitelfelvételből tartják fent, abban a reményben, hogy a nagy beruhá­zások meghozzák az eredményt. Ez az egyik titka az eladósodásnak, amelyet a nemzetközi adósságcsapda bezáródása tesz majd tragikus­sá.

A visszarendeződés másik okát – anélkül, hogy a szovjet befolyást tagadnánk – az uralmi elit döntő szerepében kell keresnünk. Rádöb­bentek, hogy a termelőszövetkezeteknek az új mechanizmusból eredő gazdasági önállósága növekvő gazdasági sikereket hoz ugyan, de ve­szélyezteti az uralmi elitnek való engedelmességet és így az anyagi szolgáltatásokat is. (A tagság által választott elnök és vezetés nem hallgat sem a megyei pártbizottságra, sem a minisztériumra, hiszen a téesz helyzete saját eredményeitől függ, sőt kritizálják a minisztériumi irányítást, és mint sikeres pártszervezetek még a magasabb pártszer­vek dolgába is bele akarnak beszélni. Így alakult ki a vélemény, hogy ez túl nagy ár a gazdasági sikerekért, és ha az új mechanizmust az iparban, az egész gazdaságban bevezetik, új világ lesz, amelyben az uralmi elitnek – ők ugyan úgy mondták, hogy a párt vezető szerepé­nek, a szocialista állam tekintélyének, a nemzetközi együttműködésnek – nem marad helye.)

Az uralmi elit pánikja mozgatta meg a „munkásellenzék” vezér­egyéniségeit, és ók vonták be a hazai vitákba a szovjet vezetést és néhány testvérpártot. Ezt megkönnyítette, hogy az ottani uralmi elit is érzékelte a magyar példa veszélyét. Sem a szovjet, sem általában a kelet-európai uralmi elitek nem kívánták az állami tulajdon közös­ségivé alakítását.

„Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”, avagy a nagy félreértés

Az előzmény: Az 1968-as új mechanizmus sikere; az ország gazdasági fejlődése, a „legvidámabb barakk” javuló életszínvonala, frizsider­-szocializmusa, automobilizációja, az ország növekvő nemzetközi tekintélye az értelmiség széles rétegeit töltötte el a fellendülés és a nemzeti kibé­külés reményével. A sikerek megnövelték a reformkommunisták önbi­zalmát, hittek a további gazdasági sikerekben és egy ideig a marxizmus reneszánszában. Szükségesnek látták ehhez az értelmiség legjobbjainak a „bevonását”, s ebben a helyzetben a „beat”-nemzedék fiatal értelmiségiéi vállalták a „kommunista szakember” szerepét. Zö­mük nemcsak a karrierért, hanem hogy végre szakemberek vezesse­nek. Hittek az új mechanizmusban, s a visszarendezés után is helyükön maradtak, öncsalással mondván, hogy ők a hibás politikát is jobban csinálják; meg mi egyebet tehettek volna… Eljutottak a vállalati hatalom csúcsaira, a gazdaságvezetői elitbe. A 70-es évek végére egyre nagyobb szerephez jutottak az állami elitben is, és a 80-as évek kezdetén megjelentek előbb a területi, majd a központi pártap­parátusban. Lassan növekedett a szerepük, összetartottak, és képzett­ségük folytán egyre nőtt a súlyuk, hatáskörük. A 80-as évek derekára már csak a hatalom csúcsain nem volt övék a vezető szerep. Azonban a háttérintézmények szakember­-teamjeiként és a pártapparátus munka­társaiként is egyre nagyobb befolyásra tettek szert.

Az értelmiség egésze csak fokozatosan józanodik ki és döbben rá, hogy az államkapitalizmus nem az értelmiség osztályuralma, ha­nem az uralmi elité, amely még a 80-as években sem föltétlenül áll kvalifikált értelmiségiekből. Csak törpe kisebbségük juthat be a politikai elitbe. A mérnökök, közgazdászok, számviteliek, jogászok stb. zöme nem tartozik a vállalatok hatalomgyakorlói közé, és a pedagógusoknak, orvosoknak, jogászoknak, újságíróknak is csak a törpe kisebbsége lehet intézményi vezető vagy szabad egzisztencia; vállalkozóvá is csak n kevesek válhatnak. A zömük bizony ugyanúgy dolgozó, mint a munkások, alkalmazottak, kistermelők, téesz-tagok, és sorsuk is velük és az ország sorsával közös.

Az 1980 utáni liberális gazdaságpolitikai kurzus paradoxonai

1979-re az ország nagyfokú eladósodása kikényszeríti a gazdasági re­form újraindítását. A nagypolitikában azonban tovább él a tervgazda­ság elsőbbségének a dogmája, új mechanizmus helyett csak a gazdaságirányítás reformjáról szabad beszélni, még az indirekt terv­gazdaság fogalma sem szalonképes; nem rehabilitálják a reform­kommunizmust (a Nyers-Fock-Fehér-csoportot), még a reform ki­teljesedését jelentő „második reform” kifejezés is tilos.

Ez idáig érthető. Ami érthetetlen, hogy a „szocializmus” kemény védelme meglepő gazdasági változásokkal párosult. 1982-től kimutat­ható az 1989-ben spontán privatizációnak becézett kisajátító privatizá­ció első, de már nagyon jelentős felvonása a gmk-k és főleg a kisszövetkezetek útján. Megkezdődik a klasszikus államkapitalizmusra jellemző, a nagyvállalatokra ráfűződő, élősködő gazdasági szervezetek létrejötte, mozgásba jön a spekulációs tőke (például működni kezd a zöldség-gyümölcs maffia és a külkereskedelmi maffiák). Fejlődik a pe­riférikus tőkés szektor a kisipar megélénkülésével és még sokkal in­kább a második gazdaság gyors kiterjedésével. 1986, az új visszarendeződés meghiúsulása után a „Dimitrov téri fiúknak” becézett liberális gazdaságpolitikusok gyorsuló ütemben vezetik be a Friedman-, Reagan-, Thatcher- stb. stílusú piacgazdasági reformokat.

És most: a liberális piacgazdasági reformok abszurd tapasztalatai

Sorra bevezetik a fejlett kapitalizmus, az egyetlen ismert, sikeres piac­gazdaság intézményeit, módszereit: a privatizálást a második gazda­sággal, gmk-val, kisszövetkezettel; megjelenik a kötvény, a váltó, a csődtörvény; a kétszintű bankrendszer, a kapitalista adórendszer, a monetáris gazdaságpolitika; a gazdasági társaságokról szóló és a csat­lakozó átalakulási törvény, a tőzsde; az import- és árliberalizálás; az általános privatizálás, a külföldi tőke bevonása stb. Ezek azonban – több év tapasztalatai alapján kimondhatjuk – teljesen hatástalanok. Pontosabban a magyar gazdaságban másképp viselkednek, mint ere­deti környezetükben. Nem a paternalista államgazdaságot változtatják piacgazdasággá, hanem ők válnak az államgazdaság részeivé. Erre nincs más magyarázat, mint az, hogy az államkapitalizmus asszimilálja őket, alárendeli saját uralkodó viszonyainak. A végeredmény ismert: egyre ellenőrizetlenebbül kibontakozik az infláció, a munkanélküliség, a gazdaság hanyatlása. Tehetetlenek vagyunk, amíg nem értjük az ab­szurd jelenségek okát, azt, hogy a piacgazdasági reformokat szociál-államkapitalizmusban vezették be, amely így se nem „szociális”, se nem piaci (kapitalista).

A másik meghökkentő paradoxon, az uralmi elit színeváltozása

1. Azt látjuk, hogy a párt- és állami vezetés, amely a 68-as reform radi­kálisabb áramlatai elől is mereven elzárkózott, ugyanakkor befogadta a kisajátító privatizációt, a spekulációs tökét, a második gazdaság kiter­jesztését, mégpedig nem egyszerűen eltűrte, hanem segítő jogszabá­lyokkal és szabályozási kedvezményekkel (adó-, bérszabályozás stb.) hívta életre és támogatta azt. Sőt, 1986 után – sorozatos csődjük elle­nére – egyre markánsabb liberális piacgazdasági reformokat vezetnek be. A magyarázat csak az lehet, hogy az 1968 után, a 80-as évekre megújult uralmi elit számára egyre terhesebb szociál-államkapitalizmus helyett a klasszikus (latin-amerikai, Fülöp-szigeteki) államkapitalizmus már nem rémálom, hanem lassanként vágyálom. A menedzser-elit, az állami elit köreiben, sőt a végén már a pártközpontban is, egyre gyak­rabban beszélgetések tárgya lesz, hogy mit ér a villalakás, az elegáns hétvégi ház, a feleség nercbundája. Innen csak egy kis lépés, és meg­indult a kirajzás a „Fehér Házból” és a megyei pártközpontokból. Előbb csak egy kis lépés a feleség zöldség-gyümölcs üzletéig, divatszalonjá­ig, a spekulációs tőkének nyújtott védelemig, némi csendestársi rész­vétellel. Ebbe illeszkedik a vállalati tanács, amely a menedzser-elit mozgásszabadságát növeli, és ez közvetve az elit többi részének is hasznos. Ezután következnek a kft-k, s szabadul el a spontánnak be­cézett, kisajátító privatizáció. Ezek a mérföldkövei annak az útnak, amelyen az uralmi elit egy „szép, új világba” menetel, ahol nem kell szűkös jövedelmét veszélyes féllegális és illegális módon kiegészítenie, hanem, mint a klasszikus államkapitalizmusban, legális, profit jellegű jövedelemhez jut. Nem hurcolják meg többé a magas prémiumokért, nincs vita a magas nyugdíjakról.

Úgy gondolom, a 80-as években lejátszódó folyamat reális magya­rázata, hogy a megújult uralmi elit felismerte a „létező szocializmus” igazi természetét, és elhatározta, hogy komfortossá teszi, klasszikus államkapitalizmussá „korszerűsíti”, ahol szégyenkezés nélkül élvezheti kiváltságos helyzetét. Ezzel a „szocializmus” uralmi elitje – amely­nek a legjobbjai korábban még hittek abban a hamis tudatban, mely szerint a nép érdekében vezetik az országot – tudatosan vál­lalta az államkapitalizmust. Ezt értem az uralmi elit első színeváltozá­sán.

2. A hatalmat birtokló pártelit, a jól szervezett, színvonalas állami elit és menedzser-elit a „rendszerváltás” keretein belül békésen átadta a hatalmat az ellenzéknek, akiket részben még ó segített életre (pl. Pozsgay az MDF egyik alapítójaként). Jellemző, hogy már hatalomban van a volt ellenzék, de még mindig retteg a visszarendeződéstől, mint­hogy ez a hatalom pusztán az ölébe hullott – lévén, hogy az uralmi elit úgy ítélte meg, hogy a neki megfelelő viszonyok politikailag ily módon stabilizálhatók a legjobban. Az más kérdés, hogy az inga túllendült, és az uralmi elit színeváltozása válságba csapott át. A pártelit, mint olyan, lényegében megsemmisült, és a megmaradáshoz szinte mindenkinek meg kell járnia a „damaszkuszi utat”. A gazdasági-pénzügyi és mene­dzser-elit viszont az államkapitalizmus új formájában is jelentős rész­ben túlélőnek bizonyult, mégpedig azáltal, hogy átállt az új politikai hatalom, az új erőcentrum oldalára.

A változásokat – lássuk be – Kelet-Európában általában ez jellem­zi: minden megváltozik, hogy semmi se változzék. Teljes a „rend­szerváltás”, de az államkapitalizmus túlél, az uralmi elit legfeljebb „megújul”. Szerencsés esetben a változást újabb, hosszabb-rövidebb „siker”-korszak követi. Lényegileg azonban a folyamat egy nagy körfor­gás, és a körből való igazi kitörésre nem nagyon ismerünk példát.

A kapitalista út realitásai

Az élet rideg valósága lassan széttépi az illúzióinkat: hogy Bős-Nagy­maros leállításának költségeit elintézik a nyugati környezetvédők; az adósságteher majd megoldódik a fejlett országok segítségével; az or­szágra alapvetően terhes KGST-kapcsolatok megszakításának hátrá­nyaiért bőven kárpótolnak a nyugati gazdasági kapcsolatok, a fejlett országok hatalmas piacai és az Európa-házba való gyors bejutásunk; a gazdaság korszerűsítését finanszírozza a külföldi tőke. Lássuk a va­lóságos tényeket. Hitelezőinknek és az IMF-nek a fő céljuk – és ez tu­lajdonképpen érthető -, hogy fizessük az adósságterheket. „Segíteni” csak annyira és abban segítenek, hogy ne omoljunk össze, megőrizzük a fizetőképességünket. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a tőke gazdaságilag vagy politikailag bizonytalan helyre nem megy. Ami jön, a spekulációs tőke, az olcsón megszerzett kapacitásokból akar magas profitot a bel­ső piacon, monopolárakkal. Nem akarja és nem is tudja a korszerűsí­tést vagy a fejlesztést finanszírozni. Lassan belátjuk, ahogy az USA-nak a latin-amerikai államkapitalizmusokra mint perifériákra van szüksége (és nem arról van szó, hogy segíti azok fejlett piacgazda­sággá válását), ugyanígy az európai piacgazdaságoknak a kelet-kö­zép-európai államkapitalizmusok szükségesek perifériaként. Az Európa-házban kemény verseny uralkodik, és akkor lesz jobb helyünk, ha – úgymond – javítjuk a teljesítményünket. Rádöbbenünk, hogy sú­lyos gazdasági problémáinkat belső erőforrásainkkal és munkánkkal nekünk kell megoldanunk, ebben más nem fog segíteni. Magunknak kell kitörnünk az államkapitalizmusból, s felépíteni a piacgazdaságot…

Ez a csapdahelyzet tükröződik az egyre radikálisabb privatizációs elképzelésekben. A tulajdonos a remélt Messiás, aki tulajdonosi érde­kétől indíttatva, tulajdonosi hatalmával mindent megold, és megteremti a kitörés gazdasági csodáját. Két problémával azonban nem nézünk szembe jelentőségének megfelelően: az egyik az államkapitalizmus va­lódi tartalma és a privatizáció lehetséges szerepe a fölszámolásában, a másik a privatizáció reális lehetősége, minőségi és mennyiségi kér­dései.

Tudomásul kell vennünk, hogy az államkapitalizmus nem egysze­rűen a tőke állami tulajdona, a vállalatok állami jellege, amit „megold” a privatizáció, hanem túlsúlyos állami uralom a gazdaság fölött és annak bürokratikus koordinációval irányított, centralizált, hierarchikus állam-gazdaságként való működtetése. És ennek nagyon is reális alapjai vannak, amiből csak az egyik az állami szektor. A másik és legsúlyo­sabb összetevő a gazdaság már említett monopolstruktúrái, üzemhal­maz-nagyvállalatai, s ezek összefonódása az állammal. Végül a harmadik összetevő a GDP 60-70%-át koncentráló államháztartás. Ez az, ami az állami túlhatalom és szerep fenntartására kényszerít, vi­szont földbe nyomja a gazdaságot. Megakadályozza tehát a piacgaz­daságra való áttérést, az államkapitalizmus fölszámolását.

A demokratikus átalakulás az államkapitalizmusnak ezekkel a va­lódi alapjaival nem fordult szembe. A valódi cél: a rendszerváltás keretében birtokba venni az államapparátust és hatalmas intézmény­rendszerét, valamint az azt finanszírozó államháztartást. És birtokba venni a monopolstruktúrákat, megszállva annak csúcsait. (Ez érthető is, hiszen a demokratikus átalakulás legfőbb támasza éppen az az ér­telmiség és a széles alkalmazotti réteg, amelyeknek egzisztenciáját ve­szélyeztetné egy radikális államháztartási reform a túlméretezett államapparátus és intézményrendszer leépítésével. Másfelől egy valódi piacgazdasági reform – amely az üzemhalmazok gyáraikra darabolásá­val és a dolgozók tulajdonába adásával megteremtené a piaci ver­senyt, és az államháztartás reformja útján, csökkentve az elvonást, működőképessé tehetné a gazdaságot – egyben az uralmi elit létét is végveszélybe sodorná. Ezeket a lépéseket tehát ezért sem tehették meg szinte sehol az államkapitalizmusok, mégoly radikális forradalmi fordulataik folyamán sem.)

Az államkapitalizmus tényleges reformja nélkül azonban az a ve­szély fenyeget, hogy a gazdaság teherviselő képességét szétfeszítik a demokratikus átalakulás és főleg a privatizáció igen magas költségei.

Ezt a gazdaság nem tudja kitermelni, és így egyre gyorsuló inflációba csúszik. Végleg fölbomlanak a gazdasági kapcsolatok, amelyeket úgyis veszélyeztet az átmeneti állapot, ahol a régi bürokratikus koordináció már nem, és a piaci koordináció – mivel a piac létrejötte elmaradt a centralizált gazdaságirányítás felszámolása mögött – még nem szabá­lyoz. A végeredmény túlelvonás, infláció, a gazdaság irányíthatatlanná válása és gyorsuló szűkülése. Mindez a gazdaság Lengyelországhoz hasonló összeroppanásához vezet, ahonnan már nincs kiút, illetve ahol az ország a gazdaság tragikus összeszűkülésén, (fél)gyarmati helyzetbe jutásán, a lakosság mérhetetlen áldozatain keresztül is csak nagyon alacsony szinten lesz stabilizálható. A tragikus vízióra jelenleg csak egy válasz van.

A privatizáció reális lehetőségéről és útjairól

A feladat mérhetetlenül nagy, a működő tőke zömének, 90-95%-ának, 1989-es árakon 2400 milliárd forintnak az állam tulajdonából termé­szetes tulajdonosok kezére juttatása. Ezzel szemben áll mintegy 40-45 milliárd forintos magántőke és a hasonló, 600 millió dolláros, vagyis 40 milliárd forintos külföldi tőke. Tudnunk kell ugyanis, hogy a jelenlegi társasági vagyon, 520 részvénytársaság és 2.000 kft tőkéjének jelentős része is banki és vállalati, közvetett állami tulajdon. A 300 milliárdos la­kossági betét pedig egyrészt lakás, autó és egyéb tartós használati tárgy előtakarékossága, másrészt az állam, illetve a bankok már elköl­tötték más lakáskölcsönökre és mást hitelekre. A betétesek által tör­ténő átcsoportosítás tehát a bankrendszer szinte azonnali összeroppanását vonná maga után. A vállalkozói tőkének – ami fő forrás lehetne -, jelentéktelen súlyán kívül az is a problémája, hogy ugyan magas, sőt igen magas a profitja (jórészt állami kedvezmények folytán, ha ez az adóbevallásokban nem jelentkezik is, de mutatja az újgazda­gok életmódja, a luxusautók, luxuslakásárak), azonban a vállalkozói szféra profitjainak jelentős része luxusfogyasztásra és restaurálásra kerül, mert a gazdaság túladóztatása miatt – még ha van is rá piaci le­hetőségük – nem tudják befektetni. (Akkor ugyanis elérik az adóztatha­tó méretet, és zuhanásszerűen csökken a profitjuk.) Az pedig, hogy a nagyvállalati szférába fektessenek be, eleve kizárt. Az infláció jelenleg 30%-os, amit követ a kamat, viszont az ipar átlagos vagyonarányos nyeresége 10%-os, amit még magas nyereségadó, MŰFA is terhel. A tisztességes privatizáció, ahol az állami tulajdon megfelelő ellenérték ellenében kerül magántulajdonba, tehát eleve lehetetlen.

Az előprivatizáció – a vendéglátóipari, kereskedelmi, szolgáltató egységek magánkézbe adása – és ehhez hasonlóan a nagy jövedelmű vezetők és újgazdagok tulajdonossá tétele az 50%-os kedvezményen túl is csak állami privatizációs és vállalkozói hitellel oldható meg. Ez inflációt gerjeszt, és 18%-os kamatával a 30%-os infláció mellett az ál­lami tulajdon elherdálása. Tegyük hozzá, hogy a 18%-os kamat költ­ségvetést terhelő kamatkiegészítése költségvetési hiányt és inflációt okoz. Mindezen nem változtat a tőzsde vagy a versenytárgyalásos elő­privatizáció sem. Ezek ugyanis olyan piacok, ahol a hatalmas kínálattal szemben nem áll fizetőképes kereslet, tehát legfeljebb legalizálják a köztulajdon elherdálását, és ha megjelenik is valamennyi külföldi, spe­kulációs tőke, ez csak annál rosszabb. A privatizáció tehát szükség­szerűen csap át kisajátító privatizációba.

Az állam számára csak az a döntés marad, hogy a tömegek meg­nyugtatására leállítja a menedzserek és újgazdagok szövetkezésének spontán privatizációját, és beindítja a kormány által irányított, szerve­zett privatizációt. Ez a „tisztességes” privatizációhoz szükséges fizető­képes kereslet hiányában ugyanúgy kisajátító privatizáció lesz, legfeljebb nem a menedzserek, hanem a folyamatot ellenőrzésük alá vonó állami és politikai elit és a most már velük szövetkező újgaz­dagok lesznek a haszonélvezői. Szükségszerűen támad fel újra a – konkrét esetek tömegével alátámasztható – megalapozott vád a kor­rupcióról és a köztulajdon kisajátításáról, ami a gyorsan szegényedő országban, ahol egyre fokozódnak a jövedelmi differenciák, elviselhe­tetlen politikai terhet fog jelenteni.

A másik súlyos következmény, hogy a kisajátító privatizáció nyer­tesei szükségszerűen nem a versenyben kiemelkedő vállalkozók lesz­nek, akik alkalmasak a tőke működtetésére, hanem az új (és részben a régi) uralmi elit tagjai és a velük szövetkező spekulánsok. A létrejövő tulajdonosok tehát a privatizáló klasszikus államkapitalizmusokból oly jól ismert pszeudotőkések és -vállalkozók. Itt, Közép-Európában, úgy is mondhatjuk, hogy egy dzsentroid tőkésréteg, amelyik nem ért a tőke működtetéséhez, és az nem is igazán érdekli. Célja a luxusfogyasztás (a könnyen megszerzett tulajdon hasznából). Tegyük hozzá, hogy a ki­sajátító privatizálásban elfogy az állami tőkevagyon, de megmarad az 50-60%-ot kitevő államadósság, így a változatlan állami terhek mellett az újgazdagok luxusfogyasztása és a privatizálást finanszírozó kölcsö­nök is terhelik a nemzeti jövedelmet, fokozzák a tömegek elszegénye­dését.

A valóságos privatizáció tehát korlátozott kiterjedésű lesz, a gaz­daság mellékes területeit érinti és az államkapitalizmus főhatalma, redisztribúciója ezeken a területeken is fönnmarad. Ezt egészíti ki az államkapitalizmust érintetlenül hagyó, szimulált privatizáció. Értem ezen az állami vagyon társasági tőkévé alakítását (banki és vállalati kereszttulajdonlással, vagyonkezelő szervezetekkel vagy önkormány­zati, intézményi, társadalombiztosítási tulajdonnal, ami lényegében kor­szerűsített bürokratikus-állami tulajdon). Ugyanígy csak szimulált reform a monopolstruktúrák, a piaci uralom birtokában lévő üzemhal­maz-nagyvállalatok részvénytársaságokra bontása, miközben központ­juk vagyonkezelő szervezetként vagy egyesülésként működteti tovább a monopóliumot. A szimulált privatizációt azután megkoronázzák az uralmi elit és az újgazdagok magántulajdonában vagy magán-állami vegyes tulajdonában lévő, a monopol nagyvállalatokra ráfűződő, azo­kon élősködő kis- és középvállalatok, amelyek tulajdonosaik számára magas profitot biztosítanak.

Egy lehetséges alternatíva: a dolgozói tulajdonon alapuló, vegyes tulajdonú piacgazdaság

Az államkapitalizmust meghaladó megoldás nem lehet ideologikus utó­pia, a múlt vagy a jövő álomvára, hanem egyszerre kell hatékonynak, korszerűnek, emberségesnek lennie, és „logikusan” következnie kell gazdasági és társadalmi viszonyainkból. Az átalakítás főiránya egyér­telműen – a piacgazdaság. De az igazi kérdés az, hogy milyen piac­gazdaság?

Valódi tulajdonosokra van tehát szükség, mert a bürokratikus-álla­mi tulajdon sem a régi, sem az újabban divatba jövő, modernizált meg­oldásaiban – a megújult keresztény-nemzeti vagy européer-liberális uralmi elit kezében – nem lesz hatékony. Az optimális tulajdonos a kis­iparban, kereskedelemben, szolgáltatásban: az iparos, a kereskedő. A kisebb üzemekben, az úgynevezett személyes tőkés üzemben – ahol a tőkés a vállalkozás irányítója -: a vállalkozó tőkés. A nagyüzemben – ahol a tőketulajdon és funkció szétvált, és a vállalatot a menedzser irá­nyítja – az optimális tulajdonosok a dolgozók. Áttekintésük van a válla­lat egészéről, s megélni is csak jól menő üzemben tudnak, ezért olyan igazgatót választanak, és olyan döntéseket hoznak, hogy ez egyszerre biztosítsa a jó béreket és az üzem fejlődését. Ezt azonban nem sza­bad abszolutizálni, mint azelőtt az állami tulajdont és most a tőkés ma­gántulajdont. Helyet kell kapniuk a külföldi és hazai tőkés üzemeknek, valamint a dolgozói és külső részvényesi közös tulajdonban lévőknek egyaránt. Azután a piaci verseny döntse el, hogy melyik a hatéko­nyabb, mert ez a fő kérdése annak a folyamatnak, amely az államgaz­daságból átvezethet a hatékony piacgazdaságba, és az ezen nyugvó civil társadalomba.

A dolgozók bekapcsolása a privatizálásba

A dolgozói tulajdon nem azonos a bürokratikusán bevezetett, formális dolgozói tulajdonlással, amelyik csak álca az uralmi elit birtoklásán (vállalati önkormányzat, ingyen adott népi részvény stb.). A valódi dol­gozói tulajdon a dolgozók anyagi áldozatával, felelősségvállalásával és főleg aktív cselekvésével jön létre, amit az állam csak támogathat, ked­vezményekkel. A lényeg, hogy az állami tőke privatizálásához – amellyel szemben nem áll megfelelő vállalkozói, lakossági vagy mun­kavállalói tőkeerő – új tulajdonosokat talpra állító támogatási rendszer kerüljön kidolgozásra. És ennek – a jelenlegi rendszerrel szemben, ahol annál nagyobb a kedvezmény, minél gazdagabb, aki kapja – egyenlő támogatást kell adnia minden új tulajdonosnak, vagyis a dol­gozók tulajdonossá válásához is. Tekintve azonban, hogy a vállalkozó bárhol befektethet, a dolgozó pedig csak saját üzemében, ott elsőbb­séget kell számukra biztosítani. Ez a privatizálásba bekapcsolja a bér­ből, fizetésből élők még az inflációs elszegényedés ellenére is igen jelentős vásárlóerejét, főleg pedig érdekeltté teszi őket vállalatuk gaz­dálkodásában, teljesítményének fokozásában. Így az új tulajdonosok széles köre és versenyük végül megszünteti az elit részéről történő, il­letve a spekulánsi kisajátítást, elfogadhatóvá teszi a privatizációt a szé­les tömegek számára. A vállalkozók és ugyanígy a dolgozói közőssé­gek nem az uralmi elit kegyéből kapják a tulajdont, hanem egymással versenyben, és csak akkor tudják megtartani, az árát letörleszteni, ha hatékonyan működtetik.

A dolgozói tulajdon megteremtését is fölvállaló privatizálás techni­kai megoldása sokféle lehet: a vállalatok részvénytársasággá alakítá­sánál alkalmazott részvényprogram, elviselhető (pl. 10%-os) saját erővel; a vállalatok bérbeadása és/vagy lízingelése a dolgozok által alapított és vállalkozói hitellel alátámasztott társaságoknak; a vállalati dolgozók társaságainak vagyonkezelői kijelölése stb. A lényeg a ver­senysemlegességet biztosító azonos hitel, támogatási rendszer a ma­gánvállalkozók és a dolgozók vállalkozói közösségei, szövetkezeti számára, ami a tisztességes piaci versenynek a föltétele. Így alakul ki a tulajdonosok optimális rendszere: a dolgozói tulajdonban lévő üze­mek, külföldi és hazai tőkés üzemek és a vegyes tulajdon, ahol a dol­gozók többségi vagy kisebbségi tulajdona mellett esetleg hazai és külföldi tőkéstársak, sőt önkormányzati, intézményi, társadalom­biztosítási tulajdon is van. Ugyanis az utóbbiak, mint kizárólagos vagy többségi tulajdonosok csak a bürokratikus-állami tulajdon egyik formá­ját jelentik, azonban pozitív szerepet játszanak – segítve az önkor­mányzat, intézmény TB-gazdálkodását -, ha a dolgozói vagy magántulajdonosi többség biztosítja a vállalat hatékony működését, és megvédi attól, hogy az intézményi, önkormányzati kiskirályságok ré­szévé váljon.

A dolgozói tulajdonnal szemben – egy XIX. századi magántulajdo­nosi vízió bűvöletében – nagy az ellenállás. Ezen még a fejlett ipari társadalmak legújabb tapasztalatai: az USA-beli ESOP-program, a ja­pán modell, a vállalati dolgozókat a privatizációnál előnyben részesítő angol gyakorlat sem látszik változtatni. Változatlanul él a magántulajdo­nosi legenda, amit nem zavar, hogy a nagyvállalatoknál a részvényes már régen nem képes a vállalatot áttekinteni, a menedzsereknek ki­szolgáltatott, általuk könnyen manipulálható látszattulajdonos csak jel­mez a menedzseri hatalmon, és ez lesz nálunk az uralmi elitén is.

Az államkapitalizmus pedig tovább él, az uralmi elit személyi összetételében felfrissülve, esetleg döntően megújulva fennmarad, és változatlanul őrzi szerepét, hatalmát. S a már most is rosszkedvű, gya­nakvó tömegek rádöbbennek: megint minden megváltozott, hogy sem­mi se változzék.

Csakhogy vannak „tudások", melye­ket az elme elhárít magától. Ilyen, hogy anyánk meghal, ilyen, hogy népünkön nem tudunk segíteni.  Németh László 

A bibói módszer

Az 1989 utáni, „rendszerváltásos" Magyarországnak kevés kö­ze van Bibó Istvánnak 1944-től haláláig vallott elképzeléseihez.

A bibói módszer alapja: az idealizmus és a realizmus vala­miféle egysége. A helyes politika – Jászi és Bibó szerint egyaránt – az, amelyik tisztában van önnön céljaival, azokat tisztességesen és őszintén kifejti, ugyanakkor megvizsgál­ja, hogy az adott viszonyok között mi az, ami e célokból megvalósítható, mi az, ami nem valósítható meg, és mi az, ami megvalósítható ugyan, de súlyos kockázatokkal jár: például a társadalmi élet valamely pontján javítana ugyan az állapotokon, de más pontokon lerontaná azokat.

Mivel itt kulcsfontosságú kérdés a társadalmi állapotok „jobbításának", „moralizálásának" kérdése, úgy hiszem, le kell szögeznem: Bibó „balközepes" típusú politikai gondolkodó volt.

A baloldali gondolkodás a zsidó-keresztény ethosz, a felvi­lágosodás, a „polgári" forradalmak társadalmi-antropológiai ideáltípusából indul ki. Eszménye egy olyan társadalom, mely­ben lehetőleg egyenlő helyzetben levő emberek megtehetik mindazt, ami másnak nem árt, és lehetőleg olyan dolgokat tesznek, mely másoknak is használ. „Balközepesnek" azt az álláspontot tekintem, mely tisztában van ezen antropológiai ide­áltípus egész bonyolultságával: a szabadság és az egyenlőség eszményei között feszülő ellentmondással, az ember szolidarisztikus „nevelésében" rejlő nehézségekkel. Vajon, ha az egyenlőséget és a szolidaritást állítjuk középpontba, nem ala­kul-e ki egy önmagát „kiválasztott" csoport, mely az egyenlőség és testvériség nevében elnyomja a többieket, tehát korántsem lesz velük egyenlő és szolidáris? Viszont nincs-e egy pontja az egyenlőtlenségnek, ahol már nem beszélhetünk a társadalom egy jelentős részének valódi szabadságáról? A „balközepes" álláspont szerint itt kompromisszumokra van szükség.

Reform és forradalom

Megítélésem szerint a bibói rendszerből valamely államforma és társadalmi szerkezet megreformálásának vagy forradalmi le­bontásának egy bizonyos felfogása következik.

Egy államforma és egy társadalomszerkezet megreformá­lása azt jelenti, hogy annak „végső" legitimitását nem kérdő­jelezzük meg, azonban igenis megkérdőjelezzük és meg­változtatjuk annak számos működési elvét. Így lesz pl. az ab­szolút monarchiából alkotmányos monarchia: a társadalom el­ismeri az uralkodóház legitimitását, azonban azt nem tekinti immár „isteni" eredetűnek, és a törvényhozás valamint a bírói függetlenség eszközeivel korlátozni kívánja. Így kell értelmez­nünk a „szociáldemokrata" típusú társadalomreformot: a sza­bad gazdasági szerződés elve fennmarad ugyan, ám jelentős és állandó állami vagy szakszervezeti beavatkozás történik, éppen a szerződések feltételeinek kiegyenlítése, humanizálása céljából.

A „forradalmi" megoldás viszont azt jelenti, hogy valamely csoport egy struktúra végső legitimációs elveit megtagadja, és önmagára kötelezőnek immár nem tartja, egy tabula rasaból kiindulva új legitimációs elveket keres. Ha ez a felfogás a tár­sadalom nagyobbik részére kiterjed, akkor valóban politikai és társadalmi forradalomról beszélhetünk, ha csak egy szűk cso­portra, akkor inkább egyfajta politikai hatalomátvételről.

Mármost megítélésem szerint a reform a társadalmi átala­kulásnak humanistább típusú módszere, mert kevesebb áldozattal-kockázattal jár, jobban lehetővé teszi a társadalom önnevelődését és a fejlődés irányának humanista jellegű meg­tervezését. A forradalom viszont – ha valóban társadalmi mére­tű esemény – nagyobb katartikus élményt ad, azonban eredeti (általában megfogalmazatlan) célkitűzéseiből könnyen kibillen, és kezdeti céljaival akár ellentétes irányban kezd mozogni (lásd pl. a francia forradalmat). A forradalom megtervezhetősége csak egy szűk csoport hatalomátvétele esetén áll fent, itt vi­szont fennáll annak veszélye, hogy ez a csoport diktátuma alá vonja az egész társadalmat.

Másrészt, ha valamely társadalom alapstruktúrája rassz, azaz nem humanista jellegű, akkor a reform semmiképpen sem ragadhat meg felszíni jelenségeknél, melyek megváltoztatását aztán alapvető változássá kívánnák „átkeresztelni".

Lényegében így alakul ki az ún. „radikális reform" mód­szertana: olyan változások bevitele valamely rendszerbe, me­lyek azt lényegében és nem pusztán felszínesen változtatják meg.

A kádárizmus „legitimációja" és a demokratikus ellenzék

A kádárizmus morális és történelmi értelemben illegitim volt. Olyan rendszer és személy, melynek és kinek kezdeti pálya­futási pontjait megszegett ígéretek és gyilkosságok soro­zata jelezte, ebből a nézőpontból semmiképpen sem volt legitimálható, akkor sem, ha később elviselhetőbbé próbálta tenni az 1956. november 4., 1956 december 9., 1958. június 16. által „megkezdett" rendszert.

Volt viszont a kádárizmusnak bizonyos kvázi-legitimációja, mely a magyar „társadalom" nagy részét átfogta. Melyek voltak e kvázi-legitimáció főbb elemei?

1. Az a „tudat", hogy a „szovjet"      típusú rendszerek közül mégiscsak a kádárizmusban vannak a      legelviselhetőbb viszo­nyok: viszonylagos szabadság, viszonylagos jólét      (legalább egy réteg számára) stb.
2. Egyfajta paternalista „rend-"      és „stabilitás-"tudat, mely minden nem kifejezetten terrorista      tekintélyuralmi rendszer alattvalói között fellép, hogy tudniillik itt „nagyobb      közbiztonság, nyugalom" van, mint egy teljesen szabad, demokratikus or­szágban      stb.
3. A szocialista gondolkodás      valaminő igen eltorzult ma­radványa: a rendszer, bár a szocializmus      eltorzult formáját kép­viseli, mégis hordoz néhány „kvázi-egalitariánus"      értéket: munkahelyi biztonságot, a jövedelmek nem túl nagy különbsé­gét,      lehetővé teszi egy viszonylag jómódú parasztság kialaku­lását stb.

Egy demokratikus reformmozgalomnak pontról pontra ele­meznie kell ezeket a „legitimáló érzelmeket", ki kell mutatnia: mely pontokban fejleszthetők tovább, mely pontokban teljesen hamisak, mely pontokban igen reakciósak akkor is, ha önma­gukban helytállók stb.

Nyilvánvalóan igen élesen meg kell, kellett volna támadni a gyökerében reakciós 2. „érvet": tudatosítani kell (kellett volna) a társadalomban, hogy rendet a szabadságjogok alapján is tel lehet építeni, hogy az önkorlátozó rendőrállam „rendje" sem éri meg, hogy a szabadság értékeit félredobjuk miatta.

Az 1. ponttal kapcsolatban a helyzet bonyolultabb, ugyanis igaz volt. A kérdés csak az, hogy ebből a más országoknál „kedvezőbb" helyzetből milyen következtetéseket vonhatunk le? A párt-uralkodóosztály ugyanis itt igen labilis helyzetben ta­lálta magát. Nem kívánhatta, hogy a környező országok vagy különösen a Szovjetunió „társadalma" alapvetően demokratizá­lódjék és előrelépjen, mert akkor Magyarország e „kedvező helyzete" azonnal elvész, és vele együtt elvész a kádárizmus e „legitimációs elve" (ezt jól megmutatta az a teljes zűrzavar, melybe ez az uralkodó réteg 1987 tavaszán, Gorbacsov de­mokratizálási kampányának megindulása után került). Ugyan­akkor a szomszédos rendszerek szélső reakciós fordulatát sem kívánhatta, mert attól tarthatott, hogy egy ilyen fordulat után ezek az országok a kádárizmus „kedvezményeit" erőszakkal vagy presszióval megsemmisíthetik. Az uralkodó osztály tehát kénytelen volt nacionalista álláspontra helyezkedni: nem kíván­ta a szomszéd országok és a Szovjetunió előrelépését, ugyan­akkor – mindenféle formális hűségnyilatkozat ellenére – táplálta a félelmet ezekkel az országokkal kapcsolatban. Így érthetjük meg, hogy számos, a késői Horthy-rendszerrel kapcsolatos re­miniszcencia magából a párt-uralkodóosztályból indult el.

Ezzel szemben a demokratikus ellenzéknek internaciona­lista álláspontra kellett helyezkednie: Magyarországnak, ha kedvezőbb helyzetben van, elő kell mozdítania a környező or­szágok demokratizálását. Táplálnia kellett azt a – ma már és még, sajnos, illúziónak tűnő – hitet is, hogy a környező orszá­gok demokratizálódása az ott élő magyarok helyzetét javítani fogja.

A 3. ponttal kapcsolatban a demokratikus ellenzéknek ter­mékeny vitát kellett volna nyitnia a szocializmus és a kapitaliz­mus kérdéseiről.

Végül, ami a „kezdeti legitimációs pontot" illeti, a demokra­tikus ellenzéknek azt szét kellett zúznia. „Ki kellett ráznia" a társadalmat az amnéziából, emlékeztetnie kellett az 1957-61-es évek rémuralmára, mégpedig nem azért, hogy fejetlen bosszúhadjáratot indítson el, hanem azért, hogy – ismétlem – a kádárizmus „végső legitimációját" megkérdőjelezze.

Ezek lehettek volna egy Jaszi-Bibó-típusú „radikális refor­mizmus" középponti feladatai és problémái.

Aminek történnie kellett, és ami történt

1985-ben Monoron az ellenzék két szárnya – az „emberjogi" és a „népi" szárny – között megegyezés történt abban a kérdés­ben, hogy a rendszer „legitimációját" többé nem ismerik el, visszatérnek az 1956-os hagyományhoz. Ugyanakkor az MSZMP 1985. tavaszi kongresszusa megmutatta, hogy a párt vezetésében nincs többé egység. Pozsgay Imre, a reform-szárny vezetője – az 1954-es Nagy Imrét követve – a Hazafias Népfrontból próbált egy, a konzervatív pártbürokráciával szem­ben álló ellenerőt kibontakoztatni. Mindez kétségtelenül egy „radikális reform" kezdeteinek értékeit mutatta fel.

Az 1987. januári Gorbacsov-beszéd felgyorsította az ese­ményeket: Magyarország az 1955-öshöz hasonló helyzetbe ke­rült. A magyar pártvezetésben még a konzervatív-reakciós vonal uralkodott, miközben a szovjet pártvezetésben egyértel­műen a reformer szárny került hatalomra. Ezt kihasználatlanul hagyni valóban súlyos hiba lett volna. Ilyen helyzetben dolgoz­ták ki a demokratikus ellenzék vezetői a Társadalmi szerződés című tanulmányt. Ebben végre eljutottak a legfontosabb pontig: Kádár János leváltásának követeléséig. Ugyanakkor azonban az egypártrendszer törvényes körülírásában látták a megoldást, természetesen egy igen széles reformprogram alapján, melybe az 1956 utáni perek revíziója is beletartozott.

Nyilvánvaló, hogy a Társadalmi szerződés egyrészt a pár­ton kívüli magyar társadalomnak, másrészt az MSZMP reform­szárnyának volt címezve. Ez komoly dolog volt: egyfajta „alkotmányszerű" javaslat. Egy ilyen javaslatot komolyan végig kell gondolni. Szerintem ebben az időben már tovább lehetett volna menni: már „proto-pártok" is létrejöttek. De ha egyszer a demokratikus ellenzék így gondolta végig a dolgot, akkor vala­miképpen ragaszkodnia kellett volna az alapelvekhez, és nem lett volna szabad az 1989-90. év bárgyú „antikommunista" ordibálásaiba „átváltani". Ez a bibói értelemben vett „hazugság" példája, mely, ha egy átalakulás „alapjaiba" beépül, szétrom­bolja az egész konstrukció moralitását.

Mármost Pozsgay 1987-ben Lakitelken a demokratikus el­lenzék és az MSZMP „között" álló népies írókat és reformköz­gazdászokat gyűjtötte össze, és belőlük hozta létre a Magyar Demokrata Fórumot. Ebben Pozsgayt bizonyára az a meggon­dolás vezette, hogy ne zárják ki az MSZMP Központi Bizottsá­gából: nyilvánvalóan emlékezett arra, hogy Nagy Imre csak ak­kor került vissza az MDP vezetőségébe, amikor a tömeg már kifütyülte a parlamentnél. Aligha gondolta végig azt a „perspek­tívát", hogy az MDF rövidesen zavaros középosztályi mozga­lommá „fejlődik", mely sokat „vesz fel" a Horthy-rendszer nosztalgiáiból. Az MDF alapítólevele erre semmiképpen se mu­tatott: plebejus demokrata mozgalomnak tűnt ez.

1988 egyértelműen azt mutatta, hogy a magyar társada­lom – legalábbis a nagyvárosokban – forradalmi állapotba ju­tott. Tüntetések követték egymást, és ekkor még kevéssé volt reakciós, ellenforradalmi jellegük: még az ebből a szempontból nézve „legkényesebb" Erdély-tüntetés is kerülte az irredenta jelszavakat („Nem Erdélyt akarjuk, hanem emberi életet Erdély­ben"). Magában az MSZMP-ben 1988 májusában egy „fél-áttö­rés" történt. Novemberben Grósz Károly sportcsarnoki beszéde nyomán egyértelművé vált, hogy a főtitkár szemben áll a forra­dalom és a reform határán járó folyamattal. Ez után, 1988/89 fordulóján vált a helyzet egyértelműen forradalmivá. És ekkor mind a Nyers vezetése alatt álló Új Márciusi Front, mind a Pozsgay-Bíró-csoport felvetette az egyetlen valóban forradalmi megoldási módot: az országgyűlés feloszlatását és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását. Magyarországon alkotmányozó nemzetgyűlés Werbőczy óta nem volt – most meg lehetett volna csinálni.

Mi történt ehelyett? A Szabad Demokraták Szövetsége egy teljesen lehetetlen elképzeléssel állt elő: az országgyűlés törvénytelen, de hozzon „jó sarkalatos törvényeket". Ezzel a – megvalósult – elképzeléssel tört meg a magyar forradalom len­dülete. Nem lehet egy – így vagy úgy – „megválasztott" ember­csoportot egyszerre megalázni és ugyanakkor valami „jót" kicsikarni tőle. Az így kicsikart „jó sarkalatos törvényekben" a magyar nép nem hihetett többé. Az Ellenzéki Kerekasztallal nem alakult ki valamiféle legitim ellenhatalom, hiszen azt sem választotta meg senki. Kettős hatalom alakult ki, de ennek egyik „felét" sem tarthatta senki törvényesnek.

„Reformról" többé nem lehetett szó. De társadalmi forrada­lomról sem, a kettő egészséges szintéziséről pedig a legkevés­bé. Egyre világosabbá vált, hogy – sok korábbi elképzeléssel ellentétben – szó sincs a termelőeszközök valamiféle csoport vagy közösségi tulajdonba juttatásáról, hanem csakis egyes személyek magántulajdonába való átadásuk a cél. Miközben 1956 rehabilitációjával volt tele a levegő, 1956 legszebb, a munkástanácsokban megtestesülő hagyományát lábbal tipor­ták. Ebbe nem szólhatott bele sem a Parlament, sem a Kerek­asztal. Annál inkább a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, mely az országot egyszerűen diktátum alá helyezte. Ennek el­lensúlyozására természetszerűleg kialakult a nacionalista-de­magóg hangulatkeltés, elsősorban az MDF jobbszárnyán és az ettől is jobbra álló töredékcsoportokban.

Meg kell azonban mondanom, hogy az MDF még fel sem vetette, hogy ő tulajdonképpen „jobbközép" párt, mikor 1989 elején Tamás Gáspár Miklós behajította a köztudatba „Búcsú a baloldaltól" című cikk-bombáját, amelyben az egész 1945-48. évi nem kommunista magyar baloldalt „kriptokommunizmus" bűnében marasztalta el, és a thatcherizmus szellemében szór­ta az átkokat a nyugat-európai szociáldemokráciára. Egyben – némi parancsnoki gőggel – kijelentette, hogy „a magyar ellen­zék bibói korszaka véget ért". Nem egészen értettem már ak­kor sem, hogy a demokratikus ellenzék a cikktől miért nem határolta el magát akár csak e miatt a mondat miatt is, ugyan­is: Tamás Gáspár Miklósnak teljes jogában állott a maga ré­széről megtagadni a bibói örökséget, de milyen jogalappal terjesztette ki ezt az ellenzék egészére? A cikk várható ka­tasztrofális hatását már akkor megjósoltam. Nem látom: miért tartotta volna magát valamiféle plebejus-demokratikus „vonal­hoz" az MDF, amikor az SZDSZ – ahogy azt 1989. áprilisi programja is megmutatta – teljességgel elfogadta Tamás Gás­pár Miklós álláspontját? Természetesen: Tamás Gáspár Miklós leszögezte, hogy az ő jobboldalisága nem az 1920-45-ös évek magyarországi jobboldalisága, hanem valamiféle sohasem vagy csak alig volt magyar liberál-konzervativizmus, melybe most a thatcheri infúzió bocsátana valamelyes friss vért. A cikk azonban – akár így akarta Tamás Gáspár Miklós, akár nem – a másik póluson a horthysta remineszcenciákat szabadította el. Rövidesen alig volt már más irányzat az MDF-ben, mint egy konzervatív „úri" vonal és egy jobboldali „populizmus".

A kérdések középpontjába immár a kapitalista (vagy feudálkapitalista) restauráció módja került. A Tamás Gáspár Mik­lós-féle irányzat a fő módszert cinikus módon abban látta, hogy a gyárakat a „kommunista", igazgatók tulajdonába kell adni, ami elég különös ellentétben állt az SZDSZ-jobbszárny szájté­pő „antikommunizmusával". Ezzel szemben az MDF – különö­sen annak Csurka-féle jobbszárnya – miközben tiltakozott és tiltakozik e cinikus folyamat (a „spontán privatizáció") ellen – a termelőeszközöket valamiféle „jó magyarok" (a keresztény­nemzeti középosztály) között kívánja elosztani. Demokratikus szocializmusról – ami 1988-ban még vezérszólam volt – immár szó sincs, még abban az értelemben sem, hogy legalább meg­kérdeznék a munkásokat: mit akarnak ők?

Egyáltalán nem véletlen, hogy a parlament most, 1991-ben – úgy tűnik – a földkérdés körül vált működésképtelenné. A „termelőszövetkezetek" gyökerükben többszörös hazugságon és erőszakon alapultak, de még­is a magyar gazdaság egyetlen viszonylag működőképes szektorát ké­pezték. A radikális reform tipikus esete volna: hívják össze a termelőszövetkezetek közgyűlését, és a tagság döntse el, mi történjék: együtt maradjon-e a tsz vagy osszák fel földjét a tagság között, fizes­senek-e jóvátételt a régi tulajdonosoknak, akik már nem dolgoznak a tsz-ben stb. Hát nem! Inkább menjen tönkre az egész mezőgazdaság – így a Kisgazdapárt egyes politikusai. Reprivatizáció kell! Hogy az nem fog megállni ezen a ponton? Istenem! Pusztuljon el minden, csak a „szent magántulajdon" eszméje győzedelmeskedjék!

Az 1989/90-es választási kampány egyes, akár ellenforradalmi­nak is nevezhető mozzanatai és az azt követő MDF-SZDSZ paktum aztán tényleg az újjáéledt magyar politikai élet teljes le-züllését mutatta. A két legerősebb, legesélyesebb párt elmond­ta egymást „kommunistabarátnak" illetve „volt marxistának", hogy azután vezetőik titkos paktumot kössenek. Az 1990. ele­jén még viszonylag nagy politikai érdeklődést tanúsító közvéle­ményt valójában ez a lépés ábrándította ki a demokratikus politizálásból. Mit? Hát az „új urak" is kabinetpolitikát folytat­nak?

Nem kevésbé szégyenteljes volt az a lelki terror, mellyel az „új politikai elit" nagyobbik része kierőszakolta a koronás „címer" elfogadását. So­kan túlzottnak tartják ezzel kapcsolatos érzékenységemet. Higgyék el, ha a skandináv vagy a Benelux államokban élnék, ahol a monarchia egy díszletszerű, különösen veszélyes határhelyzetekben pedig egysé­gesítő tényező, egyáltalán nem érdekelne, hogy az államcímer miféle feudális rekvizítumokból „áll össze". A koronás „címer" elfogadása az új elit részéről azonban nálunk visszatérés a Werbőczy-féle „szentkorona-tanhoz", és állásfoglalás a Horthy-rendszer mint „folytatható jogalap" mellett.

Annak ellenére, hogy a paktum 1990 augusztusában felbom­lott, a „nép", a „társadalom" az új rendszert ösztöneiben nem tekinti demokráciának. A nagyobb rokonszenv most kétségtele­nül az ellenzéki pártoké, mindenekelőtt az SZDSZ-é, de ezt sem lehet igazán komolyan venni, hiszen az önkormányzati vá­lasztásokon már nagyon alacsony volt a szavazók száma. A taxisblokád napjai világosan megmutatták a politikai és a társa­dalmi demokrácia közötti szakadást.

Ezt a szakadást már szinte paródiaszerűen példázza, hogy a parlament egyik első intézkedése az ún. „társadalmi vi­ta" törvényen kívül helyezése volt. Ez az „intézmény" (már amennyire egyáltalán létezett) minden bizonnyal a fügefalevél és a levezetőszelep szerepét játszotta a diktatúra idején. De nem látom: miért nem lehetett valamiféle valóságos tartalom­mal bíró intézménnyé alakítani, miért kellett betiltani. Az októ­beri napokban aztán megjelent a társadalmi vita – az utcákon.

Az ország tehát szétesett egy vékony „politokratikus" ré­tegre, és egy, a Kádár-rezsim apolitizmusát „újratermelő" társa­dalomra. Ennek a társadalomnak van bizonyos stabilitásigénye (lásd a polgármester-választások eredményeit). Egyéb törekvé­sei meghatározott érdekek körül csoportosulnak (lásd benzin­blokád, tejtermelők tüntetése); ezek az érdekek persze számos pontban ütköznek egymással. Ideológiai problémákra ez a tár­sadalom kevéssé fogékony.

Ezt az állapotot én a divatos „posztkommunista" jelző he­lyett inkább „posztpaternalistának" nevezném. Bármily ellent­mondásos legyen is a „kommunizmus" eszmeköre, bizonyos, hogy a Kádár-rezsimben ez az eszmekör puszta díszlet, „fel­mondandó szöveg" volt, melyet sem a rendszer vezetői, sem annak alattvalói nem vettek komolyan. A kádárizmus paterna­lista állapot volt, lényegében a magyar feudálkapitalizmus ideológiátlan továbbélése, melyben azonban az 1920-45 közötti időszakhoz képest erősödött a kapitalista mentali­tás. A feudális reminiszcenciákat hordozó MDF és a kapitalista SZDSZ (és FIDESZ) döntő fölénye és szembenállása egyrészt megmutatja: mi volt a kádárizmus, továbbá azt is, hogy ennek felszámolása viszonylag retrográd módon történt és történik.

Jeleztem már, hogy az MDF és a liberális tábor az ún. pri­vatizálás folyamatát két, egymásnak teljesen ellentmondó mó­don képzeli el. Mindazok, akiknek egyik megoldás sem tetszik, elvadult csoportokban harcolnak egymás ellen, mely csoportok némelyikére állandóan az a gyanú vetül, hogy a diktatúrát kí­vánják restaurálni. És valóban: az igen marginális szélsőjobb-és szélsőbaloldali csoportok sokszor „meg is kívánják lovagol­ni" ezeket a mozgalmakat. Azonban: én úgy látom, nem külö­nösebb eredménnyel. Az 1919 óta eltelt időszak valamiképpen tudatosította népünkben, hogy a politikailag szélsőséges „meg­oldások" jó eredményeket nem szülhetnek. Mindez bizonnyal nem humanizmus még (ennek nagyon is híjával vagyunk), azonban nevezhetjük egyfajta józan pragmatizmusnak.

A szélsőséges csoportok jórészt az „irt semmi sem válto­zott", „igazi rendszerváltás kell" hangulataira igyekeznek ráját­szani. Bizonyos, hogy az „itt semmi sem változott" hangulata általánosan elterjedi. Ám ha most már az „utca emberét" kér­dezzük meg, hogy hát tulajdonképpen minek is kellett volna megváltoznia, ami nem változott meg, eléggé zavaros válaszo­kat fog adni. Valami ugyanis csakugyan nem változott meg: a magyar társadalom „hagyományos" fölé-alárendeltségi, merev viszonyrendszere. A helyzetet tovább kuszálják a volt rendszer kvázi-"funkcionáriusaival" kapcsolatos problémák. A kádáriz­mus szinte az egész értelmiséget és középosztályi réteget „át­fonta": innen az „önátfestéseknek" még magyar viszonylatban is megdöbbentően nagy száma. Nem tartom meggyőzőnek Heller Ágnesnek azt a tételét, hogy az egész 1948-89 közötti korszak tulajdonképpen „eltöröltetett": a reformkommunistáknak nem jár „hála", a bűnösöknek nem jár büntetés (még egy levál­tás erejéig sem). Baj van az olyan átalakulással, mely eleve ki­nyilvánítja, hogy nem is kíván igazságos lenni.

Úgy jellemezhetem tehát a magyar társadalmi tudatot, mint egy „posztpaternalista" tudatot, mely csalódott a parlamentáris demokrácia kezdeteiben, és jórészt érdekproblémákban fejezi ki magát. Ugyanakkor van egy politokratikus réteg, melynek vi­tái e posztpaternalista társadalom számára egyre öncélúbbak­nak tűnnek, és fokozzák az embereknek a politikából mint „öncélú hatalmi harcból" való kiábrándulását. A helyzet „kedve­ző" bizonyos, ha nem is diktatúrás, de paternalista kísérletek számára, melyek most talán „jobbközép" jelszavakkal lépnének fel (bár az idő és az MDF dilettantizmusa megdöbbentően gyorsan szétporlasztotta e jelszavak hitelességét).

A bibói szellemű politizálás viszont – e kísérletekkel szem­ben is – ma elsősorban az érdekvédelem és a dolgozói (rész­vény)tulajdon problémái köré épülhet fel, mert ezek a kérdések a társadalmat közvetlenül érintik, és az itt jelentkező, egymás­sal gyakran ellentétes érdekek valamiféle „második parlament" keretében megvitathatok és kiegyensúlyozhatok.