1990 márciusában a privatizáció körüli viták közepette folyóiratunk kerekasztal-beszélgetésre hívott néhány, e kérdésről markánsan el­térő véleményt valló – a kérdésben eltérő módon érdekelt – gazdasági szakembert, az érdekesség kedvéért kizárólag olyanokat, akik a ma­guk helyét a baloldalon határozzák meg. Angyal Ádám nagyüzemi ve­zérigazgatót, ifj. Marosán György bankszakembert, volt kormányszó­vivőt, Mocsáry József közgazdászt, volt igazgatót, a munkástanácsok szakértőjét. Szerkesztőségünket Krausz Tamás képviselte.

Krausz Tamás: Folyóiratunk – mint talán eddig is kiderült – nem napi taktikai, gyakorlati-politikai kérdésekkel foglalkozik, hanem in­kább a mai világban nem nagyon divatos dolgot igyekszik művelni: megkísérlünk előre gondolkodni a következő egy-két évtizedre. Elke­rülhetetlen – és már mi is több kísérletet tettünk rá -, hogy végiggon­doljuk, vajon a fennálló gazdaságpolitikai irányvonal, amelyet mi 1988 májusától számítunk, joggal van-e úgy betáplálva a magyar köztudat­ba, hogy ennek nincs alternatívája, hogy itt olyan világtörténelmi szük­ségszerűségek munkálnak, és az országon belül is olyanok a viszo­nyok, hogy csakis egyetlenegy út lehetséges, tudniillik az, amit ez a kormány csinál? Az első kérésem ez lenne: a jelenlévő három ismert szakember fejtse ki, hogy a kormány [a Németh-kormány] jelenlegi gazdaságpolitikai koncepciójához képest lát-e alternatívát, s ha igen, közelebbről mi lenne az?

Angyal Ádám: A kormány jelenlegi nézeteinek a kulcskifejezése számomra a monetáris restrikció. A Németh-kormány ugyanis a fő problémának a külpiaci eladósodást és ennek nyomán a költségvetési pozíció gyengeségét tartja. Ez – megítélésem szerint- rendkívül kon­zervatív és alapvetően hamis közelítés, viszont nagyon jó taktikai le­hetőséget kínál, hogy azt mondjuk: „az adósságválság a legnagyobb probléma, amíg azt meg nem oldjuk, addig mindent ennek kell aláren­delni…” – ami azután tökéletes elvi alapot nyújt minden restrikció­hoz meg szigorításhoz. Ezzel szemben a gazdaságpolitikában egy másik alternatíva lehet például – biblikus hasonlattal élve – a szenthá­romság, mégpedig a piac-verseny-vállalkozás szentháromsága, amihez tartozik két szentség, a tulajdon és a szerződések szentsége. Ebben a közelítésben az adósságszolgálat meg a költségvetési egyenleg másodrangú kérdés, nincs olyan érdekhierarchia, miszerint a költségvetés vagy az államrezon fontosabb, a vállalkozók meg az ál­lampolgár érdeke pedig kevésbé fontos – ezek ugyanis teljesen egyenrangúak, és semmiféle olyan döntés, amelyik a költségvetési érdeknek alárendeli, mondjuk, az állampolgár vagy a vállalkozó érde­két, nem vezethet eredményre. A tulajdon szentsége mögé értem az egész privatizációs problémát, a szerződések szentsége mögé pedig azt a vitarendszert, ami ma kialakult, amikor is a legnagyobb csaló maga a törvényhozás, amelyik, ugye, most már önmagát támadtatja meg a saját Alkotmánybíróságával, és ezen jót szórakozik egy or­szág … Ez ugyanis a szerződések legmagasabb szintű megszegé­sének az iskolapéldája, de hát az egész KGST-problémát is ide lehet sorolni. Márpedig piac-verseny-vállalkozás szentháromságot a tulaj­don és a szerződések szentsége nélkül nem lehet csinálni. Én tehát azt mondom, hogy van alternatíva, sőt, csakis alternatíva van, lévén, hogy ez a jelenlegi kormánypolitika csődbe vezet.

Ifj. Marosán György: Hogy a konkrét lépéseket és lehetőséget megítélhessük, azt hiszem, szélesebbre kell nyitni a látószöget. Én egyrészt úgy látom, hogy van itt egy nagyon érdekes történelmi átme­net. Talán meglepőnek tartjátok, de úgy gondolom, hogy nagyjából 1900-tól a világ elindult a szocializmus irányába. Ennek a folyamatnak azonban – és ez az érdekesebb – volt egy zsákutcája, mégpedig az, ami 1905-tel kezdődött, az orosz forradalommal, és tulajdonképpen most zárul le. A leninizmusnak volt egy sajátos modellje arra nézve, hogy hogyan lehet ezt a világot átalakítani. Ez a modell végül is csődöt vallott; magyarázhatjuk így vagy úgy, nem kell erre nagyon éles sza­vakat használni, de biztos, hogy ez az átalakítási modell nem műkö­dik. Közben viszont – és ez az érdekes – az átalakulás a világban per­sze folyik. Miközben itt most úgy látjuk, hogy a baloldal hatalmas ku­darcot vallott, a jövő kor történészei – én mindig ezt szoktam mondani: kétszáz év múlva – valószínűleg világosan ki fogják mutatni, hogy el­indult a világ, távolodni kezdett a kapitalizmustól, és most, 2200-ban ez a szocializmus, kommunizmus – mindenki nevezze úgy, ahogy akarja – azért lehetséges, mert különféle próbálkozások voltak. Ez, amiről szó van, most tehát nem ment, de különben Nyugat-Európában eközben tényleg elkezdődött az átmenet a szocializmus felé.

Hogy miért érdekes ez? Mert miközben folyik egy ilyen történelmi átmenet a szocializmus felé, most Magyarországon is zajlik egy átme­net, tulajdonképpen acélból, hogy fölzárkózzunk a fejlődés fővonalá­hoz. Én most arról beszélek, ami nekem tetszik Svédországban, Ausztriában, az NSZK-ban, akár Angliában is, itt-ott, amott. Magyar­országon éppen azt látom az elkövetkező öt – vagy nem tudom hány – év feladatának, hogy fölzárkózzunk ehhez a fővonalhoz. És igenis, ezt az átmenetet, amit a kormány elindított, hogy jöjjön ez a piacgaz­daság és ami vele jár, ha úgy tetszik, kizsákmányolás, privatizáció, külföldi tőke – én ezt szükségszerűnek és kikerülhetetlennek tartom. Szerintem tehát nincs alternatívája. És én egyébként szocialista mi­voltomat is ezen belül látom, ebben fogalmazok meg más hangsúlyokat.

Mocsáry József: Én az ország mai problémáját két szinten né­zem, egyrészt rövid, másrészt hosszú távon. Rövid távon először is itt van a közismert infláció és az adósságszolgálat, amihez most lega­lább ugyanolyan mértékben csatlakozott a KGST-probléma. Ezek kö­zül – véleményem szerint – az inflációra egyértelműen azt kell monda­ni, hogy ennek megállítása minden válságmegoldásnak előfeltétele. És ezt föl kell vállalni teljes szélességében és mélységében. Az adós­ságszolgálat – papírsárkány. Másfél, 1,4 milliárd dollár, 90 milliárd fo­rint. Magyarra fordítva: nem ez állítja fejre az 1.100 milliárdos költség­vetésünket. Ez a 90 milliárd – amely egyébként körülbelül közelíti a Németh-kormány idei, 70 milliárdos költségvetési hiányát, amit két adagban adtak be nekünk – ez a nagyságrend nem oka az inflációnak. Az inflációnak a kormány gazdaságpolitikája az oka. Súlyosabb prob­lémává vált a KGST, amelyet kezelni kéne, de ez a kormány nem vál­lalja fel a KGST kezelését, hanem az általa – és még inkább az ellen­zék által – elkövetett tömeges politikai hibával az adósságszolgálattal egyenrangú problémává növeli. Harmadik alapvető hibaként lehetne hozzátenni egy, a magyar gazdaság valóságát nem ismerő, monetá­ris restrikcióba torkolló gazdaságpolitikát, amelyik például 1980 janu­árjában 30 milliárd forintot kivont a magyar gazdaságból, és ebből a mai napra egy 200 milliárdos sorban állás lett. Ugyanígy, az inflációról – ha most ez lenne a témánk – kimutatható, hogy évente 20% körüli gazdaságszűkülést eredményez, ami fölemészti az infláció következté­ben amúgy is csökkenő életszínvonalat. A megoldás tehát egy, a ma­gyar valóságból kiinduló, a valóságot ténylegesen elemző gazdaságpo­litika lehetne, amelynek az alapja inflációmegállítás, annak minden sú­lyos következményével, amelyeket azonban a dolgozók hamarabb fognak elfogadni, mint az inflációt. Hogy felvállaljuk ezt a gazdaságpo­litikát, tulajdonképpen hosszú távú problémáinkkal kell szembenézni: a gazdaság hatékonysághiányával, koordinálatlanságával, amire – most már azért lassan, vagy nyolc éve – a liberális vagy egyre éleseb­ben azzá váló gazdaságpolitika a válasz; és azt hiszem – mondjuk ki -, hogy a Németh-kormány nem az utolsó szocialista, hanem az első már egyértelműen polgári kormány. Válasza ugyanis egyértelműen a piacgazdaság és a tulajdonreform. Ugyanakkor nem hajlandók szem­benézni azzal, hogy most már nyolc éve vezetjük be a piacgazdasági reformokat – kötvény, váltó, csőd, többszintű bankrendszer és mone­táris politika, és folytathatnám a fejlett kapitalizmus piacgazdasági módszereit, amelyeket bevezetünk- ámde nálunk minden saját ellen­tétébe csap át. Gazdaságunk egyszerűen nem engedelmeskedik a kormány intézkedéseinek. Mindenből más lesz, mint amit a világbanki szakértők és a magyar kormány szakértői elképzelnek. A kormány pe­dig becsukja a szemét – ez egyébként legalább annyira áll az ellen­zékre is -: miközben a gyakorlat olyan, amilyen, továbbra is az elmé­leti piacgazdaságot hajtogatja, az utolsó két évben a tulajdonreform­mal megtetézve. A tulajdonos lesz most már a második csodatévő, aki mindent meg fog oldani. Ő majd teremt hatékonyságot, munkafegyel­met, üzemi szervezettséget, rugalmas piaci alkalmazkodást, és ha kérdezem, hogy miért? Mert hát érdeke, merthogy ő a tulajdonos. Ne­kem ma már a tulajdonreformmal kapcsolatban ugyanakkora kétsé­geim vannak, mint a piacgazdasági reform esetében. Nézzük csak meg: van egy magánszektorunk, amelyik pont úgy viselkedik, mint az állami szektor. És lassan föl kell tételeznünk, hogy a tulajdonreform, a piacgazdasági reform egyszerűen nem felel meg a magyar valóság­nak. Én láttam Egyiptomban az állami nagyvállalatot, ahol a tulajdo­nosnak van egy nagyvállalathoz fűződő, vagy teljesen magán-, vagy nagyvállalati vegyes-magánvállalata … nézzük csak meg a mi spon­tán privatizációnkat, ugyanezt hozza létre. Állami tulajdonban lévő részvénytársaságokat és a vállalat legjobb részeiből a vezérigazgató, a miniszterhelyettes, a butikos vegyesvállalatát. Csak most már nem lesz probléma a vezérigazgató magas prémiumával, nem lesz prob­léma a magas nyugdíjakkal, mert az államkapitalizmusra fagyöngy­ként ráfűződő, teljesen alárendelt magánszektoron keresztül szívják ki a magas jövedelmeket. A magyar piacgazdaságban, és ez az a ti­tok, amelyet nem mondunk ki, a 460 KSH által mért termékcsoportból alig van olyan, ahol 50% alatt van a legnagyobb termelő, és a termé­kek nagy részében 2-3 termelő kezében van a tényleges piaci ura­lom. Ebből következően – és ez a titka a magyar paternalista állam­gazdaság működésének – nem a piac uralkodik a vállalaton, hanem a vállalat uralkodik a piacon, a piaci uralom helyzetében van, ahogy ezt mondani szoktuk, nem a kutya csóválja a farkát, hanem a monopolista farok csóválja a kutyát. Lehet persze, hogy a politikai viharban levág­nak ebből egy-egy szektort, és látványosan áldozattá teszik, ugyan­úgy, ahogy az uralmi elit most a pártelitet feláldozta, ahogy a horthysta Magyarország a zsidó burzsoáziát föláldozta, de ezzel nem változik meg a rendszer jellege. Most föláldozták a pártelitet és nyilván né­hány vállalatot is föl fognak, de még az sem biztos, hogy a rossza­kat. Akinek pechje lesz, azt fogják föláldozni. Maga a rendszer azon­ban marad, és ha volna időnk, bizonyítani lehetne, hogy a magyar ma­gánszektor teljes egészében része ennek a paternalista államgazda­ságnak, ugyanúgy lobbyzik, ugyanúgy kiszolgálja az uralmi elitet, és ugyanúgy nem hatékony. A valóság tehát, hogy mi jelenleg a nagy pri­vatizálással egy szocialista államkapitalizmusból egy latin-amerikai­indonéz-egyiptomi államkapitalizmus felé haladunk. A magántőke nem tud ebből a struktúrából kilépni. Viszont mégiscsak van egy meg­oldása ennek az ördögi körnek, és ez a megoldás a dolgozói tulajdon. Ez a valódi feloldása a monopolstruktúrának, ha tudniillik dolgozói tulajdonba adjuk a gyárat, hiszen a 728 minisztériumi vállalat, ez nem 728 nagyvállalat, hanem 3.000, átlagban 400 fős gyár. Abban a perc­ben, amikor dolgozói tulajdonná tesszük, megmaradnak a valódi nagyvállataink, ahol a dolgozóknak is érdeke a nagyvállalat, de az „Országos Kötőipari Vállalat”, az „Országos Öntőipari Vállalat” tí­pusú üzemhalmaz-nagyvállalatok egymással versenyző dolgozói kol­lektívákra esnek szét.

Krausz Tamás: Mi a szerkezete szerinted a dolgozói tulajdonnak, a dolgozói tulajdonlásnak?

Mocsáry József: A vállalati dolgozók kollektív tulajdona tulajdon­képpen ismert forma Magyarországon, úgy hívták, hogy termelőszö­vetkezet; és ameddig 73 után legalábbis részben vissza nem államo­sították (de még ezután is hatékonyabb maradt), az egész ország, sőt, az egész szocialista tábor meglepetésére a magyar termelőszö­vetkezeti tulajdon létrehozta a magyar mezőgazdasági csodát.

Krausz Tamás: Tehát egy szövetkezeti tulajdonlásról van szó?

Mocsáry József: Sőt, a Fehér Lajos-féle kísérlet – bevinni az iparba a mezőgazdasági rendszert – bizonyítani tudta- nem ok nélkül fordultak annyira ellene -, hogy az iparban is hatékony, hogy nem a mezőgazdaság a lényeg, hanem a rendszer: a dolgozók közösségi tulajdona. Lényegileg valami pofonegyszerű, mutatja, hogy a fejlett kapitalizmus is megindult egy ilyen irányban. Az ESOP Amerikájában ma 10 millió munkás tulajdonos, és ebből másfél millió többségi tulaj­donos. Hiszek benne, hogy a vegyes tulajdonú piacgazdaságban a kisárutermelés: magántulajdon; a személyes tőkés üzem – hogy for­dítsam a német kifejezést-az magántulajdon, tehát ahol még a tőkés vezet; de ahol a tőketulajdon és a tőkefunkció véglegesen szétválik, tudniillik a nagyüzemben, ott előbb-utóbb a dolgozói kollektíva szö­vetkezeti, közösségi tulajdonába fog kerülni, amely sokkal hatéko­nyabb, mint a részvény. A részvény idegen, és kint van. Erről eleget lehet Galbraith-nál olvasni, és általában a modem amerikai és japán közgazdászoknál. Szóval, az igazi megoldás itt a dolgozók közösségi tulajdona, amin mármost még mindig nem egy teljes, tehát 100%-os dolgozói tulajdont kell érteni, hanem egy 50%-ost, tehát ugyanakkor nagyon is párosítható a vegyes tulajdonnal, és így részleges külföldi vagy magánrészvényesi tulajdon is társulhat vele. Lehet önkormány­zati tulajdon, párosítva a dolgozói tulajdonnal, magántőkés tulajdon; éppen Amerikából tudjuk, hogy a forma rugalmas.

Ifj. Marosán György: Igyekszem ugyanezekre a kérdésekre rea­gálni, lehetőleg összefogott módon. Lényegében három problémát emelek ki.

Egy: a monetáris restrikció. Ezzel kapcsolatban annyit akarok csak kérdezni, hogy ugyan miből finanszírozzuk a dolgot? Nem hi­szem, hogy a monetáris restrikciónak itt és most Magyarországon, egy évvel ezelőtt, két évvel ezelőtt és az elkövetkező három-négy év­ben alternatívája van. Nincs. Nincs pénz. Nincs, aki finanszírozzon, kész. És ezzel a dolog tulajdonképpen el is dőlt.

Piacgazdaság? Amit itt Mocsáry József elmondott, azt világosan értettem, de ez az igazi nagy kérdés, mert mit mondanak erre a nálam sokkal okosabb közgazdászok? Hát persze, hogy mindezek a problé­mák fölvetődnek, persze, hogy nem piacgazdaság, mert lassanként vezetjük be. Árupiac, tőkepiac, munkaerőpiac integrált rendszerét kell megvalósítani, és ennek az összes elemeit. Liberalizálni kell; engedni az ár-bér-alakulásban, monopóliumokat leépíteni, versenytörvény kell, tőzsde kell, tehát a tőkepiac feltételeit megteremteni, munkaerő­piac és a többi, ismert dolgok ezek.

Harmadjára itt van a dolgozói tulajdon. Nagyon érdekes, mert az­zal, ami itt elhangzott, én tulajdonképpen egyetértek. Én csak egyet mondok, hogy énnekem, aki egyébként modellépítő voltam, elegem van a modellekből. Már 82-ben, amikor elkezdtem ezt a szocializ­muskép-kutatást, rá kellett jönnöm, hogy Marx nem akart modelleket konstruálni. A mai helyzetben nem is lehet az emberek elé újabb és újabb ötletekkel kiállni. Tehát nekem voltaképpen tetszik a dolgozói tulajdon gondolata, de azt mondom, ezt tó tegyük lehetővé. Az, hogy a Szocialista Párt ezt zászlajára írja, hogy ezt mi kutassuk, hogy ennek a feltételeit megteremtsük, esetleg úgy, mint az ESOP-nál, preferen­ciát is adjunk hozzá, mert ők is ezt teszik, azért terjed – nos, minden­nek semmi akadálya. De akkor mondjuk azt, hogy ezek majd versen­geni fognak, és majd meglátjuk, mire megyünk. Én ugyanis az esély­egyenlőség híve vagyok, a magam részéről beengedem a nyugati tőkét, egy picit persze vigyázni kell rá …

Angyal Ádám: Ami engem illet, a Németh-kormánnyal – melyet egyébként majdnem tényleg szakértőnek tartok – nálam ott van a probléma, hogy mindazt, ami valóban helyes, egy borzasztó hibával fejeli meg, sajnálatos módon éppenséggel egy nagyon nagy szakmai hibával. A technológia, amit alkalmaznak, azaz a monetáris restrikció

Magyarországon momentán azért nem alkalmazható, mert lényeges előfeltételei hiányoznak. A monetarizmus ugyanis a következőket kö­veteli meg: legyen jó pénz, legyen dinamikus gazdaság, legyen többé-kevésbé egyensúlyban lévő költségvetés, és akkor lehet monetarizmust alkalmazni. Miután ez nincs meg, alaptalan az a feltételezés, hogy majd monetarizmust alkalmazunk, és akkor. …

Ugyanez a helyzet a restrikcióval. A restrikció nem a hiánygazda­ság technológiája. Magyarországon hiánygazdaság volt, van, ezért a restrikció ab ovo nem jó. A monetáris restrikció – a kettő szorzataként – végképp nem alkalmas. Szerintem tehát ez távolról sem egy nyugati típusú, nem az első kapitalista kormány, hanem sajnos, éppenséggel egy álomvárban élő keleti Németh- (vagy, ha tetszik, kelet-Németh) kormány, amely abban a hitben ringatja magát, hogy: „Ha én elhatáro­zom a monetáris restrikciót, akkor az lesz is .. .!” Én egyébként is ál­talában azt gondolom, hogy egy piacgazdaság felé való menetelés­ben a spontán, az evolutív elemeknek legalább akkora terepet kell hagyni, mint a tudatos, tervezett, kényszerített, büntettet stb. elemek­nek. Nem gondolom, hogy ebben a folyamatban kitüntetett megoldá­sokat kell találni, modelleket; és ezért azt mondom, hogy legyenek ESOP-ok, bár szerintem az sem a mi gazdasági fejlettségünk szintjé­hez eszeltetett ki ott, ahol most csinálják; legyen, de ne mint kitüntetett forma. Én a tulajdonproblémában általában a teljes egyenjogúságot szorgalmazom, ha van a fejlődésnek egy olyan korszaka, amikor sze­retnénk, hogy bizonyos fajta vállalkozásformák élénküljenek, akkor azokat lehet átmenetileg preferálni, a külföldit, a magánt, a kicsit, ezt vagy azt, de hogy egy kitüntetett, nagy, modellformáció legyen – mondjuk az ESOP -, az végképp nem tetszik. Ennek a dolognak, az öntulajdonlásnak persze sokkal nagyobb a társadalompolitikai, mint­sem a közönséges gazdasági vetülete. De én most csak a gazdasági­akról szólok. Nem hiszek abban, hogy nagy tőketömeget a résztvevők igazából jól tudnak kormányozni. Ez valószínűleg olyan szakértelmi szintet igényel, ami nem a résztvevők belső szakértelmi szintje. És minthogy a nagy tőketömegek felé mozdul el a világ, a világgazdasá­got egyre inkább a multik uralják. A nagy tőketömegeknek valamilyen tőkekoncentrációja felé nekünk is el kell maid menni, csatlakozni kell hozzá, különben nagyon szétforgácsolódunk. Márpedig ezek a tőke­tömegek nem viselik el, hogy őket bármiféle ilyen demokratikus vagy egyéb irányítási formák kezeljék. Úgyhogy én azt gondolom, ha egyáltalán arról beszélünk, hogy mi lehet a baloldalnak vagy a szo­cialistáknak a szerepe ebben a folyamatban, akkor én is inkább azt mondom: ha már fölismertük azt, hogy a világnak nagyjából milyen irányba kellene mennie magától is, és mi még ezt gyorsítani is hajlan­dók vagyunk, akkor nekünk inkább kontrollszerepet kellene ebben a folyamatban betöltetnünk, hogy mindez lehetőleg az állampolgári, vállalkozói és egyéb megnyomorodások minimalizálásával menjen végbe. Mert ennek a veszélye persze fönnáll. A differenciálódás egye­nes következménye ennek a fajta gazdasági rendszernek, de hogy a differenciálódás legalsó szintje is még tolerálható legyen – ne vezes­sen robbanáshoz, társadalmi feszültséghez -, ebben valóban lehet egy szocialista szerepvállalás. Nem szabad ugyanis akkora sokkot okozni, hogy a végén az egész szétmenjen. Akármilyen goromba vál­tozást fogunk csinálni, akármilyen, az életszínvonalat romboló tech­nológiát alkalmazunk, a szocialista kontrollnak, a politikai értékmérő­nek ott kell lennie, hogy nehogy fölrobbanjon a társadalom, nehogy fölrobbanjon a gazdaság. Magyarul, azért a villany azután is égjen, hogy mi ezt a nagyszerű reformot most be fogjuk vezetni, mert a mű­ködőképességet meg kell tartani. És ez – most a társadalmi értelem­ben vett villanyról beszélek, és nem az Elektromos Művek villanyáról – ez a fajta kontrollmechanizmus pl. az SZDSZ-nél elég halovány. Az SZDSZ-nek van egy szociálpolitikai aspektusa, ami nagyon helyes, de ő igazából hajlandó lenne jobban elviselni az elnyomorodást bizo­nyos szegmensekben, bizonyos rétegeknél, mint ahogy ezt az én szo­cialista szívem indokoltnak látja. Persze fönnáll a veszély, hogy a mi kapitalizmusunk szegény kapitalizmus lesz, de szerintem egész men­talitásunk közelebb áll az európai lehetőségekhez, mint a latin-ameri­kai országokhoz. Nekünk van esélyünk az európai úton járni; egyéb­ként kétség nem fér hozzá, hogy a magyar temperamentum meg a nemzeti színeink azok inkább balkanoidok meg ázsiaiak, hogy na­gyon is szeretjük a hatalmat, aztán meg jót vitatkozni vele és lehetőleg negyvenévenként meg is taposni, szóval ez benne van a magyar mentalitásban …

De térjünk vissza a tulajdon kérdéséhez. Az egyik formájáról, az ESOP-ról már elmondtam, hogy nekem elmegy, de nem az a favori­tom . .. A tulajdonreformnál viszont egy kicsit rokon módon gondolko­dom, mint Mocsáry. Őszintén megmondom, mint gyárvezető, hogy engem soha semmilyen ismert vagy nem ismert tulajdonos – volt az az állam, volt a vállalati tanács, volt a miniszter- meg nem akadályo­zott abban, hogy én ne selejtet gyártsak, hogy jó minőségű terméket csináljak, tehát nem a tulajdonos hiánya miatt voltam én olyan gyenge vállalat vezetője, mint amilyen gyenge vállalatok alakultak ki Magyar­országon; és ebből azt következtetem, hogy önmagában az, hogy most fogunk találni egy tulajdonost, és borzasztó büszkék leszünk, és felkiáltunk: „Megvan!”, „Ő a végső, ő!” – ez önmagában még semmi­lyen garanciát nem jelent arra, hogy attól kezdve én egy csodálatos vállalatot fogok vezetni. Isten bizony, ha én rossz vállalatot vezettem, ez nem azért volt, mert a miniszter engem utasított, hogy „Te, Angyal, te nehogy ott aztán valami rendeset csinálj!”. Szóval azt azért látni kell, hogy ez a tulajdonreform is egy nagy kábítószer – pont olyan, mint az államadósság című kábítószer- és most mindenki azt mond­ja: „Ja, hát, ha lenne tulajdonos, akkor milyen jó lennel”. Nekem ala­pos a gyanúm arra, hogy ha lesz kézzelfogható tulajdonos, akkor is lesz igen ócskán működő vállalat, és egyetértek azzal a nézettel, hogy a jelenlegi magyar privát szektor is tud ugyanolyan középszerűen dol­gozni, mint amilyen középszerűen dolgozik az egész társadalom, és egy abszolút középszerű társadalom kellős közepén különös belső in­díttatás kell ahhoz, hogy valaki csak azért is rendesen dolgozzon – mert egyébként a követelmény nem ilyen. Tehát, az egész piaci lég­körnek kell megváltozni ahhoz, hogy az elemek megváltozzanak, és egy élénk piaci gazdaságban már az állami szektor is ugyanolyan tisz­tességesen tud dolgozni, mint a privát szektor. (A Renault hiába állami cég, annak muszáj nagyon jó autót csinálni.) Szóval, a tulajdonrefor­mot én sem tartom annyira kardinális tényezőnek, ebben tehát rokon­véleményen vagyok Mocsáry Józseffel.

Mocsáry József: … Ami azonban nem jelent teljes nézet­azonosságot. Egyébként a tulajdonreform Sztálin utolsó nagy öröksé­ge. Sztálinnál volt a tulajdon az a csodaszer, amivel az államkapitaliz­must szocializmussá varázsolta. Tudniillik az elosztási viszonyokban – ahogyan mindnyájan tanultuk . . . Szóval, a tulajdon kérdésében van, ahol közel kerültünk, de van, ahol még mindig nincs köztünk egyetértés. A magántulajdon fölényében a kisüzemben, a személyes tőkés üzemben egyetértünk, én is elismerem, hogy jobb. Ugyanakkor nagyüzem esetében, ahol én azt állítom, hogy az optimális tulajdonos a dolgozó, a vállalati kollektíva – ott van köztünk a vita. Mert ha nem a dolgozó a tulajdonos, akkor ki lehet az? A menedzser? Ő nem lehet, mert akkor tulajdonképpen ott vagyunk, hogy az üzem nagytőkés tu­lajdonban van. Marad az állam mint tulajdonos vagy a részvényes. Ha a részvényes a tulajdonos, ő teljesen vállalatidegen, aki nem tudja a menedzsert ellenőrizni; ő egyet néz, hogy a profitja az átlagprofit fö­lötti legyen. Ezzel szemben épp a magyar termelőszövetkezet és most a legújabb amerikai, angol tapasztalatok mutatják, hogy a válla­lati kollektíva ott él az üzemben. Te persze tagadod, hogy tudja ellen­őrizni, mert nincs meg ehhez a szükséges tudása. De hát a részvé­nyesnek sincsen. A tsz-dolgozó viszont egyet tud: volt, amit tudott el­lenőrizni, és a legfontosabb döntést meg tudta hozni. Nem tudta a be­ruházási terveket ellenőrizni, a termelési terveket, de tudta, hogy a személyes jövedelmek hogyan alakulnak, hogy tisztességesek-e a vi­szonyok az üzemben, hogy fejlődik-e az üzem? És pont ebben a há­rom kérdésben ő tudta a legjobb döntéseket hozni, és hogy a jó vezető mögé odaállt, azt most már azért egy-két évtizedes tapasztalat mutat­ja, és tudott dönteni a rossz vezetők ügyében. Nem véletlen, hogy azért a magyar menedzser-gárdán belül olyan csoport is van, aki a dolgozói tulajdon híve. Ugyanakkor, amit a részvényes mellett szok­tak felhozni, hogy igen, de ami a tőkemozgást illeti… házon kívül a munkás nem mozgatja, a részvényes viszont mozgatja a tőkét, a fölös létszámban jobb döntéseket hoz, és így tovább – ez, ha a valódi kapi­talizmust vizsgáljuk, egyszerűen nem igaz. A tőkemozgás a modern kapitalizmusban ugyanis a jó üzemek gyors felhalmozásával és nem tőkemozgatással megy végbe, mert amelyik cég rossz, annak a rész­vényeit már nem lehet eladni.

Ifj. Marosán György: Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, hogy a kollektíva egészében azért nem lehet jó tulajdonos, amiért egy picit az igazgatóság sem (bár lehet, hogy ez az érv papírízűnek tűnik), tudniil­lik mert naturálisan kötődik ahhoz, amit csinál. A kisvállalkozónak is van egy olyan fajtája, és nem is ritka, aki azt mondja: bár tudom, hogy amit csinálok, az nem olyan nyereséges, tudom, hogy a pénzem nem hasznosul nagyon, de én ezt szeretem. Tehát gondolj arra, hogy egy kollektíva vagy az igazgató is ezt meg ezt szokta meg, természetes számára, hogy ugyanoda fektessen be, ahogy Magyarországon min­dig is ugyanoda fektetnek be, és pontosan az a mentalitás hiányzik, hogy ez ugyan nyereséges, de kivonom, és befektetek valami újba, valami egészen másba, mert az többet fog hozni. Én úgy gondolom, hogy a külső részvényesnek, aki naturális dolgokkal nem törődik, pon­tosan ez a lényege. Egyébként a részvényes már csak azért is nélkü­lözhetetlen, mert ott bent szavaz. Ő nem szól bele azokba a dolgokba, amiről most beszélsz. Nem ismer ő semmit. Ö csak annyit tud, hogy itt valami baj van. És nem is olyan befolyásolható. Azt mondja: „Elme­gyek innen, eladom ezt a részvényt, átmegyek oda”. Igenis, nagy szükség van a részvényesre.

Angyal Ádám: Én azt hittem, tanult bankár barátom azt a példát fogja elmondani, hogy a bank tipikusan olyan intézmény, ahol a bank­menedzsment dönt, de a befektető pénzével szórakozik. Mármost a befektető – hadd mondjam el most az én változatomat – igazából nem szól bele a bankpolitikába, ő egyet tud: ha neki nem tetszik, amit a bank csinál, kiveszi belőle a pénzét. Ez a mérce. Ilyen az átlagrészvé­nyes attitűdje. És úgy tűnik, hogy ez a kontroll tökéletesen elegendő. A társadalom fejlődése azt mutatja, hogy tökéletesen elegendő az a kontrollmechanizmus, miszerint az a részvényes, aki nem akar tevé­keny szerepet vállalni a pénzének a működtetésében, csak egysze­rűen látni akarja, hogy az előnyös a számára, adott esetben elhagyja a vállalkozást, elmegy; hogy tehát a menedzsment feje fölött állan­dóan ott lebeg a veszély, hogy elvonják tőle a pénzt. Én tehát végül is azt mondom, hogy ha a tulajdonos nem akarja személyesen irányítani azt, ami az övé (mert persze olyan tulajdonos is van, aki maga akarja irányítani, amikor is egybeesik a menedzser és a tulajdonos), a tulaj­donosnak soha nem kell nagyobb szerepet szánni, mint a bankban á / befektetőnek. Ha tetszik neki a dolog, akkor azt mondja, jó, csináljá­tok, egészségetekre, megszavazom az osztalékot, ez az én tulajdo­nosi dolgom. Ha pedig nem tetszik, akkor válogatok: vagy kirúgom az igazgatót, vagy elviszem onnan magam, kiveszem a pénzem, eladom magam.

Krausz Tamás: Hadd tegyek föl egy kérdést, közbevetőleg. Ne­ked közömbös, hogy te vagy a tulajdonos vagy az Óbudai Hajógyár munkástanácsa? Teljesen mindegy?

Angyal Ádám: A vállalat működésének a minősége szempontjá­ból – ami számomra a legfontosabb – csakis jól menő vállalattal fog a rendszer működni.

Krausz Tamás: Tehát ez azt jelenti, hogy adott esetben te vagy a munkástanács alkalmazottja. Neked mindegy?

Angyal Ádám: Ha én vagyok a vezető a gyárban, tehát én mint menedzser élem bele magam, nekem abszolúte mindegy, hogy ki gyakorolja a tulajdonosi jogot; ha engem csak annyiban tart rövid pó­rázon, hogy azt mondja; „öreg, ha nem hozol elég hasznot, vagy elvi­szem a pénzem, vagy téged zavarlak el”. Nekem abban az esetben mindegy, hogy ezt a saját dolgozóim mondják, egy külső tulajdonos, egy bank, egy társadalombiztosítás, a Műegyetem vagy akárki. Egyet nem tudok elviselni: hogy én vagyok a menedzser, de ő belebeszél. Abból nem lesz működés. Tehát a munkástanácsot én addig hajlandó vagyok szeretni, amíg olyan kontrollt gyakorol felettem, mint minden más tulajdonos. De amikor beleszól nekem abba, hogy a gyárat hogy kell vezetnem, akkor azt mondom: „Gyerekek, itt van nektek az egész, csináljatok, amit akartok, engem hagyjatok békén”.

Mocsáry József: Nem igaz az, hogy mindegy, ki a tulajdonos. Ha azt akarjuk, hogy a tulajdonnak valódi gazdái legyenek – és itt aligha­nem nagy véleménykülönbség van köztünk -, az államot én nem tu­dom elfogadni tulajdonosnak. Mindannyiunk közül, azt hiszem, a gaz­dasági életben eltöltött leghosszabb gyakorlat alapján mondom, hogy tervgazdaságban, indirekt tervgazdaságban helyzeténél fogva az ál­lam mindig rossz tulajdonos volt. Az állami tulajdont én bürokratikus állami tulajdonnak nevezem, amely helyzeténél fogva képtelen tulaj­donosként viselkedni. Ami ma a legnagyobb feladatunk, az éppen az állami bürokratikus tulajdon lebontása. Én elfogadom a lebontást a magántulajdonos javára [Angyal Ádámhoz], te fogadd el a dolgozói kollektíva javára. Nem kérek több kedvezményt a dolgozói kollektívá­nak a tulajdonossá váláshoz, mint amennyit bármelyik butikosnak vagy vezérigazgatónak adunk. Jelenleg a magyar alkalmazotti rész­vényprogramban éppen erről folyik a vita, hogy adjuk meg pontosan azokat a kedvezményeket a dolgozói kollektíva tagjának is, amit egy magánprivatizációban megadunk … Ne adjunk privilégiumot, úgy il­lik mondani, hogy pozitív diszkriminációt senkinek, hanem adjuk meg a lehetőséget. Váljon a dolgozói kollektíva béréből megtakarítva ugyanannyi kedvezménnyel tulajdonossá – tapasztalatból mondom, hogy vállalják! -, amennyit megadunk a maszeknak, hogy részvé­nyessé váljon; és utána a valódi gazdasági piacon, a versenyben győzzön a jobb. De előre senkinek ne adjunk kedvezményt. Jelenleg a pozitív diszkrimináció tömegét zúdítjuk a privatizációs szektorra, és ezzel hatalmas egyenlőtlenséget hozunk létre a nagyvállalatok (akik – mondjuk ki – az országot eltartják) és a maszek szektor között, akiket az ország eltart, de akiknek furcsa módon 87 ezer forintos havi átlag­jövedelme van, és évi átlagjövedelmi szintjükből tavaly 68 ezer kocsi behozatalára volt pénzük . . .

Krausz Tamás: Egyetértés van-e abban, hogy tulajdonossá lenni kizárólag azonos feltételek között lehet, tehát senki senkit semmilyen előnyben nem részesíthet?

Angyal Ádám: Egyetértek, ez így szimpatikus. De van egy kiegé­szítő megjegyzésem. A mai viszonyok között nemcsak az a fontos, hogy egyenlő jogokkal tulajdonossá lehessen valaki, hanem az is, hogy növeljük a piaci szereplők számát, merthogy piacgazdaságot akarunk építeni. Ezért ma Magyarországon indokoltnak tartom prefe­rálni, pozitív diszkriminációban részesíteni azt, aki nem a meglévő vállalkozásban szerez tulajdont, hanem egy új vállalkozást, új piaci szereplőt hoz létre.

Mocsáry József: Én nem hiszek abban, hogy a piaci szereplők számát hatékonyan lehet úgy növelni, hogy a 720 üzemhalmaz-óriás mellé még sok 5-10 munkásos törpét teszünk. Nincs annyi pénze en­nek a népgazdaságnak, hogy a meglévő óriási tőkeállományunkat még egyszer egy konkurens tőkeállománnyal feltöltse…

Angyal Ádám: Igen, valószínű, hogy ennyi nincs.

Mocsáry József: A magántőke különben sem alkalmas az állami monopólium lebontására, mert a magántőkének, ha belép egy üzem­halmazba, az az első gondolata – ez tapasztalat -, hogy „tartsuk csak meg a monopóliumot”, hiszen abból lesz a profit…

Angyal Ádám: Ez a piacgazdaság természete. A piacon minden vállalkozónak az az érdeke, az az eminens magatartásformája, hogy monopol legyen, mert ez javítja az ő pozícióját. Ezért akar kartellt, ezért akar trösztöt. És ezért kell megfékezni a piacépítő munkában a versenykorlátozásra irányuló természetes vállalkozói törekvést. Ezért kell antimonopólium, antikartell, antitröszt, szabályozási mechaniz­mus. Az természetes tulajdonsága minden vállalkozónak, hogy ki akarja irtani a konkurenciát. Azért én azt mondom, hogy amit te mon­dasz, az csak az egyik mód. Jó, a nagyokat tördeljük szét, ám ettől még igazából nem a hatékonyság fog növekedni; a piaci szereplők száma nagyobb lesz, de, mondjuk, a potenciájuk nem fog igazán nőni – de, ismétlem, ez csak az egyik változat. A másik változat, hogy igen­is, alakuljanak újak, támogatni kell őket, legyenek még többen. A mo­nopóliumellenes intézményt viszont tényleg föl kell építeni.

Mocsáry József: Ámde tapasztalatom szerint mi ugyan csinálunk hallatlanul szigorú versenyszabályozást az új monopólium ellen, de megállunk abban a percben, amikor a meglévő monopóliumokkal szembeni szabályozásról van szó. Mert ez a titka a szocializmusnak nevezett államkapitalizmusnak, amely holnap latin-amerikai államka­pitalizmus lesz, amiről nem beszélünk, de amit mindenki, aki benne van a gazdasági életben, tud: a monopolstruktúránk. Egyszerűen nem nézünk szembe a monopolstruktúrával, ezért nincs piacgaz­daság.

Krausz Tamás: Úgy látom, ebben nincs vita. De bedobhatunk ide még egy kérdést, a nemzeti vagyonügynökség problémáját. Miért is olyan nagyon rossz ez a vagyonügynökség?

Angyal Ádám: Én nem mondtam soha, hogy nagyon rossz. Csak nem hiszem el, hogy a spontán privatizálásban rejlő visszaélési lehe­tőségeket egy bármiféle bürokratikus apparátus kontrollálni tudja, merthogy abban pontosan ilyen lehetőségek bujkálnak, legfeljebb el­lenkező előjellel. Mint intézményi megoldás a spontán privatizálásnak nem egy rendőrség a módszere. Ezért a kizárólag ezzel a funkcióval létrehozott nemzeti vagyonügynökséget diszfunkcionálisnak látom, mert a nemzeti vagyonügynökség mai felfogása szerint végered­ményben igazából egy helyen szólhat bele a dologba. Ha úgy látja, hogy én áron alul akarok eladni valamit a drága állami vagyonból egy maszeknak, egy külföldinek, egy akárkinek, és ő azt észreveszi, mert nekem 20 millió fölött be kell jelentenem, akkor azt mondja, hogy „állj, te ezt túl olcsón akarod eladni, én megvizsgáltatom az én szakértőim­mel, és én majd megmondom, hogy mennyiért lehet eladni”. Ezért kár egy hivatalt fenntartani, ennek a természetes mechanizmusa ugye, egyszer az, hogy az ember egy piacgazdaságban áron alul semmit sem akar eladni, de ameddig oda átnövünk, addig az a természetes mechanizmus, hogy minden eladást alá kell támasztani egy auditív megoldással, amit minden vállalkozó a saját pénzéből fizet, ennyi az egész. Ez az egész világon így működik, nálunk is így kell működnie, és erre kár egy rendőrszervezetet rátelepíteni. Nincs rá semmi szük­ség, tudniillik a rendőrszervezet ugyanúgy auditoroktól fogja megvá­sárolni a szakvéleményét, és az auditorok ugyanúgy fognak vele vi­selkedni, mint ahogy velem, magyarul, ha korrumpálhatók, akkor ő fogja őket korrumpálni, ha nem korrumpálhatók, akkor meg senki sem.

Mocsáry József: Mindezzel teljesen egyetértek, és mégis, van itt valami, amit látni kell. Hogy a vagyonügynökségnek mégiscsak van egy nagyon komoly funkciója, mégpedig a következő. A privatizáció, a spontán privatizáció eddig az uralmi elit egyetlen rétegének elő­nyére játszódott le, egyetlen rétegének kedvezett: a menedzserréteg­nek. De az uralmi elitnek van még két rétege, az állami elit és a politikai elit, amelyik ebből teljesen kimaradt. Az állami vagyonügynökség most biztosítja, hogy az elitnek a másik két rétegét is bevonják, mert enélkül a spontán privatizáció nem hajtható végre.

Angyal Ádám: Ezzel bizonyítottad, hogy ez egy abszolút felesle­ges dolog.

Mocsáry József: Mondtam, hogy egyetértek; csak én megindo­koltam, hogy miért nem fölösleges, hanem káros… És szembeállí­tok vele egy másik megoldást, mert a spontán privatizáció ténylege­sen egy érdeket sért, a dolgozók érdekeit, ha visszaélés jellegű. Tehát az állami vagyonügynökséget a valóságban a dolgozók jóváhagyási, egyetértési jogával kell fölváltani.

Krausz Tamás: Egy hozzáértő jogász és közgazdász szerint a vagyonügynökség mindenekelőtt arra jó, hogy visszafordíthatatlanná lehessen tenni a magántulajdon uralmát Magyarországon.

Ifj. Marosán György: így van; ezért jó!

Angyal Ádám: Már elnézést, ehhez nem kellett volna vagyonügy­nökség.

Krausz Tamás: De így törvényes a magántulajdon uralmának megteremtése.

Angyal Ádám: De az enélkül is törvényessé tehető…

Mocsáry József: Ez attól függ, hogy kié a hatalom.

Angyal Ádám: Ha kijelentem, hogy mostantól fogva soha többé nem lehet államosítást csinálni, attól kezdve ez törvényes, mert ma igazából a magántulajdont egy veszély fenyegeti: hogy toppant egyet a parlament, és azt mondja, hogy „Na, vissza az egész bagázst!”'

Mocsáry József: Hadd jegyezzek itt meg még valamit. Én végig­ültem egy sor munkástanácsot. Sok embertől hallottam, tehát nem egyéni vélemény: az apámnak azt mondták, hogy húsz évig hiányzik a borítékjából az az összeg, amiből a gyár épült, nekem tíz évig ugyanezt mondják, most meg kiderül, hogy a mi pénzünkből épült gyár az államé, és szabadon adhatja el külföldre… És ezután meg­mutatta, hogy erről mi a véleménye.

Ifj. Marosán György: Amíg ezt száz ember mondja, nem érdekes. Az lesz a zavaró, ha majd öt millióan lesznek.

Az újraértékelések idejét éljük. Magának az orosz forra­dalomnak az újragondolása is napirenden van. A tudomány azonban csak megfelelő kutatási bázison képes továbbmozdul­ni, ezért a konjunkturális átértékelések „értéke" igen csekély. Mostanában Kelet-Európában mindenütt, s magában a Szov­jetunióban is újra népszerűek lettek bizonyos értelmiségi kö­rökben a hidegháborús időszak nyugati szovjetológiájának avítt tézisei az októberi forradalom puccsjellegéről, az orosz polgári liberalizmus – úgymond – sokat ígérő alternatívájának eltiprásáról stb., stb.

A hidegháborús korszak óta azonban sok víz folyt le nem­csak a Volgán, és a Dunán, de a Temzén és a Mississippin is. Ma már a Szovjetunióban is kiadják a legfontosabb angol és amerikai szovjetológiai munkákat, amelyek a történetírás re­mekeinek tekinthetők: Rabinovitz és Smith, Carr és Tucker könyvei egyként az orosz forradalmi hagyományt ápolják, jól­lehet annak szocialista tendenciáit és lehetőségeit nem egyfor­mán ítélik meg. Abban azonban egyetértenek, hogy az orosz forradalom – mint minden valódi forradalom – milliók műve, Hogy a forradalomban egyidejűleg sok fejlődési variáns és le­hetőség volt adva (és hogy többnyire véletlenül sem az realizá­lódott, amire előre gondolni lehetett).

Az októberi forradalom valóságos újragondolása Ma­gyarországon is folyamatban van, de nem most kezdődött, ha­nem jóval korábban, valamikor a 70-es évek végén, a 80-as évek elején, amikor néhány magyar történész sziszifuszi mun­kájával (külföldi könyvtárakból könyvtárközi kölcsönzés út­ján, később rövidebb-hosszabb ösztöndíjak segítségével) va­lóságos műhely kovácsolódott ki az orosz forradalom és a szov­jet húszas évek tanulmányozására. Az akkori erőfeszítések már gyümölcsöznek, azóta számos dokumentumkötet, feldol­gozás, monográfia jelent meg a témából. A zömében 40-es éveit taposó generáció mellett egy-két fiatalabb történész és fi­lozófus is megjelent, akik ezt az „örökséget" folytatják. Az olykor elkészültük után tíz évvel megjelenő munkák is olyan tényanyagot és koncepciót hagytak ránk, amelyek nélkül a mai kor újratájékozódása aligha volna lehetséges. A figyelem egyre inkább a valóságos történeti tényekre és folyamatokra helyeződik át, az üres koncepciógyártások ideje már befejező­dött (alighanem csak a rendszerváltás konzervatív ideológusai és tankönyvírói térnek vissza letűnt korszakok régi koncep­cióinak felmelegítéséhez).

Az októberi szocialista forradalomról szóló régi, valóban sztálini fogantatású „diadalmenet"-képlet is a hidegháború ideológiai meghosszabbításaként tört be a kelet-európai törté­neti gondolkodásba. Mára ez a felfogás rossz ellentétébe fordult át, ami semmivel sem fedi jobban a valóságot. Az orosz forra­dalom két kiadása – a februári és az októberi – egymástól szét nem választható folyamat. Bár a politika felszínén az esemé­nyek elkülöníthetők egymástól, a megoldásra váró alapvető történelmi feladatok, a földkérdés, a háborúból való kilépés, az önkényuralmi rendszer lerombolása, az alapvető civilizá­ciós vívmányok meghonosítása, az analfabétizmus vagy a nemzetiségi viszálykodások felszámolása stb., stb. mindkét forradalom alapvető problémáit képezték. Még az intézmé­nyek síkján sem látni merev elválást a két forradalom között. Hiszen mind a szovjetek, mind a gyári-üzemi bizottságok, mind a munkások harci osztagai – természetesen belső átren­deződésekkel – mindkét forradalom fontos, ha nem a legfonto­sabb alkotóelemei voltak. A forradalom összoroszországi ki­terjedése és radikalizálódása egyre világosabban mutatta a fej­lődés orosz talajon való korlátozottságát; itt nemcsak az orosz liberalizmus történelmi életképtelenségéről volt szó, hanem mindenekelőtt az alternatívák igen gyors összeszűküléséről. Ahogyan az orosz liberalizmus egyik legkitűnőbb koponyája, Nyikolaj Bergyajev megfogalmazta: 1919-re az orosz alterna­tíva Lenin vagy Kolcsak, a kommunista párt diktatúrája vagy egy fehérgárdista tiszti különítményes diktatúra lehetőségé­ben rajzolódott ki. Így a forradalom történelmi erői, s ezzel együtt nagy céljai olyan belső és külső korlátok közé szorultak, amelyek aláásták a polgári és szocialista feladatok sajátos egy­ségét, amit a bolsevikok 1921 tavaszán a NEP elfogadásával napirendre tűztek. Miután mind a demokratikus, mind a szoci­alista tendenciák „felszívódtak", egyre fenyegetőbb lehető­ségként merült föl egy új tekintélyuralmi rendszer. Az ellen­zék a 20-as évek közepén egy tekintélyuralmi formát öltő kapi­talista restaurációtól félt a leginkább. A 20-as évek végén Buharin ezt az álláspontot tette magáévá, s a cézárizmusról szóló, Usztraljov elleni polemikus írása sajátságos módon éppen a sztálini cézárizmus lehetőségét homályosította el. Trockijnak és híveinek nézőpontja már összekötötte a kapitalista restau­rációt és a sztálini személyi diktatúrát, a bürokratikus elkorcsosulást és egy thermidori fordulat lehetőségét vetítette előre.

A valóságban az történt, hogy a forradalomban lerombolt tekintélyuralmi rendszer helyére a szocialista célokkal ellen­tétben – felfalva a forradalom gyermekeit – egy új tekintély­uralmi rendszer emelkedett fel a szocializmus és a kapitalizmus alternatívájával szemben: a sztálinizmus. Ám éppen napjaink­ban feledkeznek meg gyakran arról a tényről, hogy egy törté­nelmi időpillanatig a sztálinizmussal szemben létezett egy, a forradalomból kinövő, valóságos szocialista alternatíva is, amely azonban a húszas évek második felében felőrlődött a NEP és a sztálinizmus malomkövei között. Mire a szocialista alternatíva lehetősége szélesebb tömegeket is megragadhatott volna, addigra maga az alternatíva tulajdonképpen már meg­bukott. Az 1927-es év egyidejűleg a csúcspont és e bukás éve. Ezt jól tükrözi az Egyesült Ellenzék dokumentuma, amelynek részleteit az olvasó megismerheti. 1929, a „sztálini fordulat", már inkább a végkifejlet történetéhez tartozik.

Azóta hatvan év telt el. A sztálini rendszer alapszerkezete megrendült – ám tanulmányozása megkerülhetetlen, ha meg akarjuk érteni a mai átalakulások lényegét és történelmi kor­látait, valóságos és látens alternatíváit.

1. A szovjet történetírás gyakorlatilag soha sem tett fel olyan kérdést, amely október szociokulturális tartalmára vonatko­zott volna. Ezt egy sor különböző, de egymással kölcsönös összefüggésben lévő ok idézte elő. Először is az ilyen elem­zésmód ellentmondott volna a forradalmat életre hívók érték­törekvéseinek, akik a forradalmat az egész világtörténeti fejlő­dés csúcspontjának tekintették. Másodszor: kialakult az a ha­mis elképzelés, hogy a szociokulturális elemzés „civilizációs”, nem pedig „osztályjellegű” közelítést igényel, s ezért nem kívánatos. Harmadszor: hangsúlyos volt az az óhaj, hogy a februári (polgári demokratikus) és az októberi (szocialista) forradalmak proklamált ellentéte ne mosódjék el. Végül: a szociokulturális közelítést a jól ismert Vehi¹ -tradíciók újra­élesztésének tekintették.

A valóságban az, fia az októberi forradalmat, mint szocio­kulturális fenomént vizsgáljuk, nem mond ellent sem a „civili­zációs”, sem a „formációs” közelítésnek, mivel az analízis minőségileg új szintjét teremti meg. A javasolt közelítési mód abból a feltételezésből indul ki, hogy a forradalom forrásait és végeredményeit meghatározza: a) a gazdasági egyensúly­bomlás, b) ennek válságmegjelenése a szociális szférában, c) a tisztán politikai megoldás és a szociál-utópisztikus impe­ratívusz felülkerekedésének lehetetlensége, és d) az eredeti elképzelés és a végeredmény eltérése, a célok és eszközök heterogén mivolta. Feltételezzük azt is, hogy a forradalmi rob­banás erejét az oroszországi és a világfejlődés kritikus moz­zanatainak találkozása idézte elő, aminek ezután megvoltak az átfogó szociokulturális következményei.

Október eszmei végkövetkeztetéseit legkontúrosabban két, egymásra semmiben nem hasonlító szerző rajzolta meg. A 30-as években Bergyajev (Isztoki i szmiszl ruszkogo kommunyizma – Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Bp. 1989)² , aki az októberi forradalomban a hagyományos orosz messianizmus paradox formájú megjelenését látta. Viszony­lag nem régen Vittorio Strada (A sztálinizmus mint európai jelenség) pedig annak a gondolatának adott hangot, hogy Október végeredményeiben az európai tradíció sajátságos deformálódása érhető tetten. A két szerző végkövetkeztetései és érvelésmódja közötti nyilvánvaló eltérés ellenére rengeteg az érintkezési pontjuk. (…)

2. Az érvelés közös elemének tekinthetjük az arra vonat­kozó tézist, hogy Oroszország sajátos mutagén zóna volt Európa és Ázsia között. A többi ilyen zónától területének nagysága, és a lakosság elszórt mivolta különböztette meg. Ebből következett a mutagén folyamatok lappangó és gör­csös természete, valamint ciklusaik felgyorsulása a történe­lem globalizálódásának függvényében.

A mutációk a migrációs folyamatok felerősödését tükröz­ték. Ez utóbbiak a rendszer egyensúlyának megbomlásai mi­att, geopolitikai, gazdasági és államigazgatási tényezők hatá­sára következtek be. Mutagén impulzust hordoztak maguk­ban a társadalom marginális elemei is.

Figyelembe kell venni az etnoszociális tényezők hatását is. Oroszországban roppant sok olyan ember élt, akinek etni­kai forrásai nem estek egybe a hivatalos államkultúrával. Ez a legarchaikusabb természetű nemzetiségi mozgalmak széles­körű kibontakozásában mutatkozott meg. 1917-re már mind­ezen tényezők hatásai felhalmozódtak.

Mindez akkor történt, amikor Nyugat-Európában tel­jesen felülkerekedett a „racionális” gondolkodás, az az elképzelés, hogy a társadalmi haladás mechanikus függ­vénye a gazdasági növekedésnek, s az az illúzió, hogy az egész társadalmi-gazdasági élet teljes racionalizálása rendkívül jótékony hatású lesz. A marxista szocializmus eszméi ezen a talajon mentek át a köztudatba Nyugaton, s te­vődtek át később Oroszországba.

3. Oroszországban a társadalmi fejlődés utolérő típusa lett jellemző, ami az államhatalom nehézkességével magya­rázható. Ez váltotta ki az állam aktivizálódását közgazdasági téren, ami ipari gigantomániában teljesedett ki. Ez utóbbi megfertőzte a társadalom ellenzéki és forradalmi elemeit is. Mellesleg a fékevesztett iparosítás teljesen megfelelt a XX. század eleji európai mentalitásnak is.

Az oroszországi kapitalizmus terjedésével is arányosan elkerülhetetlenül szélesedett a városi és falusi gazdasági be­rendezkedés közötti szakadék, s ezt a szakadékot tovább mé­lyítették a különböző etnikumok életmódjában lévő különbsé­gek. A nemzetgazdaság hagyományosan gyenge infrastruk­túrája képtelen volt biztosítani a város és falu együttműködé­sét, az államigazgatási rendszer pedig túlságosan primitív volt egy ilyen feladat megoldásához.

Mind városon, mind falun dichotomikus (nem pedig hie­rarchikus) elképzelések váltak uralkodóvá a társadalomra vo­natkozóan – s ezek mindig veszélyesek a szociális stabilitás­ra. Hogy Oroszországban ez így alakult, az egyrészt a prole­tariátus óriási koncentrációjával, másrészt a parasztság obscsina szervezeteivel függ össze.

Okvetlenül meg kell említenünk azt is, hogy hiányzott a gazdaságilag fejlett középosztály, amely – amint az Nyuga­ton történt – a rendszer stabilizáló tényezőjévé válhatott vol­na. Ehelyett egy egészen másfajta réteg fejlődött ki: képzett emberek marginalizálódott tömege, akik nem találtak módot arra, hogy vezetői és irányítói képességeiket gyümölcsöztes­sék. Az értelmiség kezdte kidolgozni (vagy átdolgozni) azokat a radikális eszméket, amelyekből kialakult a politikai kultúra úgynevezett tagadó típusa. Ennek leginkább jellemző meg­nyilvánulása az volt, hogy nem fogadták el a történelmileg ki­alakult hatalmat.

4. Az oroszországi társadalom pártpolitikai rendszeré­nek kialakulása mindezt híven tükrözte. Oroszországra jel­lemző lett a politikai pártok formálódásának „fordított” rendje – balról jobbra. A pártok jelentős része nem osztályokat képvi­selt, hanem a haladásról való elképzelés változatainak felelt meg.

A XX. század elejére az értelmiség tudatában a legújabb nyugati szociális doktrínák – mindenekelőtt a marxizmus – ke­rekedtek felül. Ennek megfelelően először a szociáldemokra­ták tömörültek pártba, s csak utánuk az újnarodnyikok, akik – úgy tűnt – történelmi tradícióra építhettek. Jellegzetes ekkor Oroszországban a politikai doktrínák kiméra jellege: a narodnyikok például szívesen támaszkodtak Marxra, s 1917-ben könnyen egyetértésre jutottak a mensevikekkel a helyzet­elemzésben. A liberális pártok közül abszolút fölénybe kerül­tek az „európaizálódott” kadetok. A jobboldali pártok között többségben voltak a nyíltan reakciós pártok – egészen a nagy létszámú feketeszázasokig.

A társadalmi-politikai tevékenységet nemcsak a hatalom el nem fogadása, de a kölcsönös civódások is táplálták. A két-párti vagy két blokkból álló szisztéma kialakulása, amely már akkor megindult a politikailag legfejlettebb nyugat-európai ál­lamokban, Oroszországban lehetetlen volt. Teljességgel hi­ányzott a szárnyakat kölcsönösen kiegyensúlyozó pártpoliti­kai centrum. Azt mondhatjuk, hogy az ország politikai sorsá­nak a kialakult pártrendszertől függetlenül kellett eldőlnie.

5. A társadalmi organizmus instabilitása jelent meg az utópista elképzelések karrierjében is. Bármilyen sokfélék vol­tak is, Oroszországban minden ilyen elképzelés etatisztikus és egalitárius jellegű. A néptömegeket egészen más el­képzelések vezérelték a társadalom átalakításának útjait illetően, mint a létező politikai pártokat. Igaz, a világháború kapcsán terjedtek olyan eszkatológikus hangulatok, amelyek a kapitalizmus ellentmondásainak természetes feloldását a kapitalizmus felszámolásában látták. Ezzel egyidejűleg fel­erősödtek (a keresztény tradícióval teljességgel összhang­ban) a chiliasztikus remények egy eljövendő igazságos birodalmát illetően. Ezek egybecsengtek az egyenlősítés esz­méivel. A tömegek nem ismerték a munka protestáns kultu­szát (kivéve néhány konfesszionális csoportot). Ebből az kö­vetkezett, hogy az országnak nem volt lehetősége szociokulturális evolúcióra, ehelyett az ideologikusan orientált giganti­kus forradalmi robbanás érlelődött.

Ennek ellenére 1917-ben a tömegtudat utópisztikus komponensei sajátságosan illeszkedtek a szocialista pártok tevékenységéhez. Például, amikor az Alkotmányozó Nemzet­gyűlés megválasztása idején a nép a szocialistákra szavazott, sajátságos módon a szocializmust választotta. Holott a szoci­alista pártok többsége egyáltalán nem gondolt arra, hogy az országban szocialista forradalom lehetséges, mivel látták, hogy Oroszországban objektíve csak a demokratikus átala­kulások értek be. Így 1917-ben a mérsékelt szocialista pártok vezetői és tagsága egymástól eltérő koordinátarendszerben gondolkodott, eltérő politikai kultúrákat testesítve meg.

E körülmények között a nép két alapvető szociális konflik­tusra való készségét nyilvánította ki: az egyik a proletariátus harca a burzsoázia ellen az egész létező rend teljes elutasítá­sával, a másik az agrárforradalom, amit a „csornij peregyel”³ eszméje lelkesített, elutasítva a kívülről jövő gyámságot. (A külön „katonai” vagy „nemzeti” forradalmak kiemelése aligha igazolható. A katonák csupán az egész oroszországi társada­lom marginalizált halmazát képezték, és minden irányban ge­neralizálták a konfliktust; a nemzeti forradalmak az esetek többségében az agrárforradalom változatai voltak.)

6. A forradalom valamennyi áramlatának konszolidálását a bolsevizmus vállalta magára. Kétségtelen, hogy ez az áram­lat a populizmus által radikalizált európai tradícióra alapozó­dott. Előtérbe kerülését a világforradalom eszméje támogatta meg. Ezzel együtt 1917-ben a bolsevikok bizonyos mértékig az elemi erejű népi mozgalmak túszai lettek, melyekben a po­pulista és etatisztikus alapelvek sajátos elegye és a tömegte­vékenység teremtő erejébe vetett, a technokratizmussal pá­rosult hit uralkodott. Mindezek együttese szolgált a győzelem biztosítékául.

Kétségtelen, hogy legmagasabb rendű megszemélyesülésében a bolsevizmus nem volt összeegyeztethető az „egy­nemű szocialista kormány” eszményével. A bolsevikok annak a negativisztikus politikai kultúrának a szélsőséges kifejező­dései voltak, amelytől idegen a kompromisszumkészség, s amely kultúra az egész radikális, sőt liberális értelmiségre jel­lemző volt.

7. Az idő perspektívájából nem kell nagy merészség ah­hoz a feltételezéshez, hogy a világforradalom ellehetetlenü­lése esetében Október robbanásának energiája egészen vá­ratlan szociokulturális következményeket idézett elő. A technokratikus forradalmi terv egyesítése a tömegek egalitárius utópiáival kaszárnyakommunizmuson kívül sem­mi egyebet nem eredményezhetett. A proletár és paraszt forradalmi háborúk összeütközése egy ország zárt térsé­gében azzal fenyegetett, hogy kölcsönösen elnyelik egy­mást. Amellett a negativisztikus politikai kultúra önmagában is hordozói megsemmisítőjévé válhatott. Lényegében ez is tör­tént. Az októberi forradalom – az európai fejlődéstől izolálód­va, s eredeti céljaival szembekerülve – a társadalmi fejlődés zsákutca-variánsába (sztálinizmus) torkollt, egy olyan ideokratikus államiságba, amely a tömegek dezorientáltságán és chiliasztikus vágyálmain nyugodott.

De a világ egészének kereteihez mérve Október alap­vető szociokulturális öröksége egészen másként nyilatkozik meg. Széles kontextusban az összeurópai forradalmi hely­zet reakció volt a múlt polgári forradalmaira, amelyek a személyes szabadság megszilárdulásának jegyében zaj­lottak le, de szociális védettséget nem tudtak biztosítani. A XX. század elején Európa népei megkísérelték megkapni azt, amit nem kaptak meg a múltbéli polgári forradalmaktól. Ez lényegében sikerült is nekik: általános választójog, nyolcórás munkanap – íme az új, szociális helyzet kiindulópontjai Nyu­gat-Európában. Egyáltalán nem véletlen, hogy a klasszikus liberalizmus szociáldemokráciává kezdett transzformálód­ni. Ám a szociális igazságosság aligha érhetett volna el ilyen aktív megerősítést az októberi forradalom győzelme nélkül.

(Ford.: Harsányi Éva)

Elhangzott a moszkvai Nemzetközi Szovjetológiai Történészkonfe­rencián, 1990 áprilisában.

Jegyzetek:

1 Vehi [Korszakhatár] – az 1905-ös orosz forradalom bukása után a vezető orosz értelmiségiek egy liberális csoportja ilyen című kötet­ben fejtette ki politikai hitvallását (1909). Ehhez a körhöz tartozott Bergyajev, Bulgakov, Frank és mások.

2 Lásd recenziónkat e számban. (A szerk.)

3 Csornij Peregyel – a társadalmilag igazságos föld-újrafelosztás eszméje, ill. az ezt az eszmét zászlajára tűző oroszországi forradalmi narodnyik szervezet (1879) elnevezése, amely szervezet az egyéni terrorral szemben egy általános népfelkelés előkészítésé­ben látta politikai célját. A szervezet közvetlenül a címében a „feke­te”, egyenlősítő földosztásra utaló folyóirattól kapta a nevét. E szer­vezet tagja volt többek között Plehanov is.

­­

Az orosz forradalom és a kortárs Szovjetunió magyarországi elemzőit a Horthy-rendszer időszakában több, érdekei szerint világosan elkülönülő csoportra oszthatjuk.

Az illegalitásban dolgozó, de sajtótermékeikkel, propagan­dájukkal mindenütt jelenlévő kommunisták mind ideológiai, mind politikai, mind „egzisztenciális” okokból csupán a forra­dalom és a szovjetorosz viszonyok kritikátlan és történetietlen dicsőítésére vállalkozhattak. Igazából akkor sem volt más vá­lasztásuk, amikor a sztálini önkény tömegével pusztította el a párt közmegbecsülésnek örvendő vezetőit. A sztálini terrortól megrettenő, tiltakozó értelmiségieket, polgárokat a párt kita­szította soraiból.

A másik fontos marxista ideológiai politikai véleményt a szoci­áldemokrácia alakította ki. Ők-saját legitimitásuk és legalitá­suk védelmében is, ami a teljes magyar progresszió elemi ér­deke is volt-folyamatosan igyekeztek elhatárolódni a szovjet elmélettől és gyakorlattól egyaránt. Fontosnak tartották annak az álláspontnak következetes védelmét, hogy a marxizmus tanai csak a legfejlettebb tőkés országokban győzhetnek, ami Oroszországban történik, az definíciószerűen nem lehet marxista politika. A koncepciós perekben, a sztáliniz­mus győzelmében annak effektív bizonyítékát látták, hogy az európai szociáldemokrácia, például Luxemburg vagy Kautsky figyelmeztetései, melyeket a tízes és húszas években Lenin nem fogadott el, beigazolódtak. A Szocializmus következete­sen szociáldemokrata alapról, a tudományos szocializmus, a Lenin előtti marxizmus alapjáról bírálja a szovjetorosz viszo­nyokat, soha nem használ föl jobboldali forrásból származó híreket vagy trockiji gondolatmenetet. Szövegszerűen bizo­nyítható, hogy egyetlen pillanatig sem kívánták az orosz ellenforradalom győzelmét, s az is, hogy éppen az orosz és kelet-európai haladást féltették attól, hogy a forradalom radikalizálódása a cárizmus híveit juttatja majd hatalomra, s az egyébként fanyalgó antant-kormányokat is az orosz szélső­jobboldal karjába kergeti. Ez a veszély objektíve fennállott, s a magyar szociáldemokrácia igazán nem láthatta előre az orosz polgárháború végkimenetelét.

A két világháború közötti magyar politikai élet legfelké­szültebb baloldali polgárai, a radikálisok a Századunkban publikálták ilyen tárgyú írásaikat. Megterhelve „a proletárfor­radalom 1919-es szálláscsinálói” vádjával, minden polgári erő közül a legnehezebb helyzetben voltak. Ennek ellenére nemcsak kompenzálásra, hanem objektív elemzésre is töre­kedtek. Az ő folyóiratuk az egyetlen polgári lap, mely részletes (Jászi Oszkár tollából származó) beszámolóban foglalkozott a Trockij-emlékiratokkal vagy a koncepciós perekkel. A nyu­gati típusú demokrácia felkent hazai apostolaiként közös ro­vatban. A diktatúrák országaiból cím alatt veszik fel a harcot a barna és fekete veszély mellett a vörössel is. E hírek persze hírek, és semmiképpen sem emlékeztetnek az útszéli antibolsevista propagandára, nincs szó csöpögő vérről, szétvert csa­ládi tűzhelyekről.

Egy fokkal kisebb objektivitás, de még mindig kifejezetten európai hangvétel jellemzi a liberális sajtót és parlamenti kép­viselőket. Ők elsősorban a szabadversenyes világrend pusz­tulása miatt aggódtak, s ezt nemcsak a bolsevikoktól, nem­csak a fasisztáktól, de a rooseveltianizmustól is féltették. Oroszország közép-európai befolyásának növekedésétől olyannyira féltek, hogy a harmincas években a szovjet-fran­cia közeledés még Franciaországtól is elidegenítette őket.

A kisgazda tömörülés legjellegzetesebb figurája, Bajcsy-Zsilinszky viszonyát a kérdéshez külpolitikai és nemzetközi in­díttatásai határozták meg. Az ideologikus és misztikus voná­sokkal erősen átszőtt külpolitikai koncepció a Németországtól kurucosan független, Oroszországtól pedig a kelet-európai népek összefogójaként független Magyarországot vázolt fel, a két pogány közt helytálló harmadik nagyhatalom, egy „Hu­nyadi Mátyás-i birodalom” koncepcióját. E birodalom feladata a mindenkori német és mindenkori orosz nagyhatalom között egyensúlyozni. E koncepciót igazából nem érdekli sem az orosz, sem a német társadalmi rendszer, csak saját álmai, illú­ziói vezérlik. Viszonya az orosz társadalmi fejlődéshez végül is indifferens, pontosabban nem változott a húszas évek szélső­ségesen jobboldali, egyszerre liberalizmus- és szocializmus­ellenes korszaka óta.

Noha e helyt csak a politikai csoportok és nem a szellemi élet viszonyulásáról kívánunk szólni, röviden meg kívánjuk említeni, hogy a népi centrum politikailag és kulturálisan egy­aránt reprezentatív képviselője, Illyés Gyula oroszországi úti jelentése az objektivitás szándékával íródott; saját bevallása szerint bonyolult módon, patikamérlegszerűen annyi negatí­vumot hagyott el, amennyi pozitívumot el kellett hagynia a cenzúra nyomására. Illyés műve persze csak Magyarorszá­gon számít kuriózumnak, valójában abba a világdivatba illesz­kedik, hogy a nyugati demokrácia gyakorlatától megcsömör­lött, kiábrándult értelmiségiek a Szovjetunióba látogatnak és dicséretével foglalkoznak, a szovjet-orosz viszonyok lényegi megértése vagy elemzése nélkül, egyfajta messianizmustól hajtva. A népi erők egy része a szovjet – nem a nyugati indivi­dualizmusra, hanem a szerintük a „magyarsághoz” is köze­lebb álló „kollektív keleti népi lélekre” épített – modernizációt valamilyen értelemben mintának látta. így sajátos módon a sztálinizmus antiintellektuális-antitrockista fordulatát pozití­vumként élték meg.

A szovjet agrárpolitika bizonyos elemeinek kiemelésével egyidejűleg lehetett fellépni a kormányzat, az urbánus-liberá­lis ellenzék, illetve a nagybirtokos alkotmányvédők gazda­ság- és társadalompolitikai koncepciója ellen. A konkrét ma­gyar viszonyok között, amikor a legális baloldali ellenzék és a konzervatív politikai erők összefogása jelentett volna esélyt a fasizmus megállítására, valahogy úgy, ahogy az a híres 1937-es körmendi gyűlésen megkezdődött – ez végső soron a rendszer jobbratolódását segítette. A kor alapkövetelménye a nyugati típusú demokrácia talaján álló antifasiszta összefo­gás volt, s ebben az aspektusban kellene egyszer újragondol­nunk a népi centrum tevékenységét, s ezen belül az oroszor­szági utazás objektív hatását. Az orosz fejlődés dicsérete eb­ben az interpretációban a sajátos orosz út apológiája, amely a sajátos magyar út gondolatköréhez szolgáltat érvanyagot. A népiek jobboldali csoportjai viszont a világháborús szovjetel­lenes propaganda legrosszabb és objektíve legkártékonyabb eleméhez – azaz a judeo-bolsevizmus gondolatához – szol­gáltattak szellemi alapanyagot.

Az ellenzék végigtekintését folytatva meg kell állapíta­nunk, hogy ideológiatörténeti eszközökkel gyakorlatilag elemezhetetlen a magyar szélsőjobb álláspontja. Legfontosabb propagandafogásuknak azonban azt kell tekintenünk, hogy az antifasiszta nagyhatalmak együttműködését mint „judeo-bolsevista-plutokrata” nagykoalíciót, a világ zsidóinak nagy összeesküvését állították be. (Megállapíthatatlan, hogy ez mennyiben volt ideológia, interiorizálódott gondolat, és mennyire tudták a terjesztők maguk is ennek képtelenségét, ahogy német kollégáik esetében Lukács György meggyő­zően bizonyítja.) E koncepció terjesztésében a legkevésbé sem zavarta őket, hogy a sztálini koncepciós pereknek épp­úgy megvolt a maguk markáns antiszemita vonása, mint a be­vándorlást a legaggasztóbb pillanatban is korlátozó amerikai politikának vagy a toleranciájáról egyébként híres Anglia Pa­lesztina-politikájának. A másik ilyen, szintén fajelméleti ere­detű gondolatcsoportjuk, hogy az Új Európa – azaz Német­ország és szövetségesei – tulajdonképpen az ázsiai Oroszországgal, a gyarmati csapatokat illetve néger etni­kumú katonákat bevető angolszászokkal küzdenek. (Éppen ezért nem volt igazán szerencsés, hogy Németh László szár­szói beszédében a szovjet győzelem következményeit ele­mezve hasonló frazeológiát használt.) A nyilas és más szélső­jobboldali orgánumok abban sem láttak ellentmondást, hogy miközben a hadijelentések egyik felében az európaiakat az ázsiai oroszok ellen uszították, a hadijelentések másik felé­ben az európainak legjobb indulattal sem nevezhető, de várat­lanul rokonnak nyilvánított japánok győzelmeit ünnepelték.

A legfontosabb ideológus-csoport, amely a konzervatív-li­berális Ser/i/en-csoporttól a jobbra nyitott Hóman- és Imrédy-féle politikusokig terjedt, többfelől közelítette meg az orosz kérdést. Gyakorlatilag függetlenül attól, hogy éppen mely ré­szük befolyásolta döntően a kormányt.

Az egyik lehetséges megközelítés az októberi forradal­mat a gyarmatbirodalmak válságára adott sajátos orosz vá­lasznak tekintette. E koncepció szerint – legfontosabb képvi­selője Hóman Bálint kultuszminiszter a harmincas években – az orosz birodalom megtartásának egyetlen lehetséges mód­ja az volt Oroszország számára, hogy szembefordult mind­azzal, ami a népek börtönét, a cári birodalmat jellemezte, és új módon, új eszközökkel, új ideológiával kötötte magához a nem orosz népeket. E koncepció a Szovjetunióban azért lá­tott ellenséget, mert az, úgymond, felvállalta a cári birodalom hagyományait, így a kelet-európai szláv népek egyesítésé­nek eszméjét is. Magyarországnak tehát nincs más választá­sa, mint a mindenkori Németországgal a legszorosabb szö­vetségben állni, mert sem az angolszászok, sem a franciák, sem az olaszok nem képesek Oroszország közép-európai előrenyomulását megakadályozni.

A másik megközelítés, ezzel szöges ellentétben, a Szov­jetunióban nem a nacionalista, hanem az internacionalista nagyhatalmat látta, s a veszélyt is innen eredeztette. Nézetük szerint a természetes nemzeti alapon fejlődött társadalmakra a nemzetközi eszmék nagy veszélyt jelentenek. Ezeknek a nemzetközi eszméknek a legfontosabb központja Moszkva. A nemzeti eszmére a döntő veszélyt (ellentétben a XIX. század­dal) nem a trónokon, hanem a szocializmussal megfertőzött tömegek között kereshetjük – hirdette Klebelsberg Kunó kul­tuszminiszter a húszas években.

A harmadik megközelítés a Szovjetunióban az ateista nagyhatalmat látta. A Magyar Kultúra körül tömörült gondol­kodók szerint a felvilágosodástól a liberalizmuson és a szocia­lizmuson át a szovjetkommunizmusig mint egyetlen fő vonal húzódik az egyházellenesség, a vallásellenesség, az istente­lenség. A kommunizmust nem mint új jelenséget kell tehát ül­dözni, hanem mint mindezeknek a szabadszellemű áramla­toknak a kiteljesedését. E csoportok utólagos megerősítést nyertek az 1937-es kommunizmusellenes pápai enciklikában. ők hirdették a leghangosabban, hogy a vallásellenesség mi­att széthullott az orosz család, az erkölcs, a civilizáció. (Ugyanezen csoportok az első világháború idején még az orosz barbárságra, a nyugati kereszténység intellektuális fö­lényére hivatkoztak – ez az elem közben teljesen eltűnik, hi­szen ez valamiképpen legitimálná a forradalmat.) Ennek az érvelésnek eltúlzott és vulgarizált elemeit a nyilasok igen ha­tékonyan használják majd fel a lakosság rémisztgetésére.

A Gyáriparosok Országos Szövetsége az új orosz rend­szerben elsősorban a magántulajdonhoz való viszony min­den korábbitól eltérő voltát ismeri fel. Egyedül rájuk jellemző az a rugalmasság, melynek eredményeképpen intenzíven szorgalmazzák a kapcsolatok felvételét a NEP-korszak sok gazdasági lehetőséget biztosító Szovjet-Oroszországával, 1927 után azonban elvesztik érdeklődésüket.

Az agrárexportőr birtokos csoportok viszont konkurenst láttak az orosz rendszerben, attól féltek, hogy az a rendkívüli ha­talomkoncentráció, amely a szovjet államot jellemzi, képes a belső fogyasztás radikális leszorítására, a termés erőszakos begyűjtésére és exportálására, s ezzel az európai gabona­árak veszélyeztetésére.

Lehetséges megközelítési mód volt az európai politiká­ban betöltött szerep elemzése. A felszabadulás utáni magyar történettudomány – valószínűleg azt hangsúlyozandó, hogy érdekközösség állott fenn a Szovjetunió és Magyarország kö­zött – alighanem túlértékelte azt a tényt, hogy a Szovjetunió nem ismerte el a párizsi békeszerződést. Ezt tudniillik csak ak­kor tekinthetnénk valóban érdekközösségnek, ha elhinnénk azt a nacionalizmus eszmekörébe tartozó állítást, hogy létezik osztály- vagy csoportérdek feletti nemzeti érdek. A történeti valóság viszont nemcsak az, hogy az uralkodó körök a reví­ziós propagandával saját hatalmukat legitimálták, és felhasz­nálták azt az ellenzék és a „nem-történelmi osztályok” elleni harcban, hanem az is, hogy a trianoni területeket meghatáro­zott rétegek állás- és hatalmi igényeinek kielégítésére kíván­ták visszaszerezni, ahogy ez a negyvenes évek erdélyi és fel­vidéki képviselőinek panaszos interpellációiból is kitűnt. E re­víziós mozgalom számára tehát nemcsak a lenini program, a trianoni béke forradalmi összetörése nem alternatíva, de még egy, az államhatárokat kedvezően módosító, viszont társa­dalmi következményekkel is járó „Pax Sovietica” sem.

A Bethlen-kormány törekvése, hogy a Szovjetunióval rendezze a viszonyt, nem annyira a távoli revíziós célból, ha­nem abból a konkrét helyzetből következett, hogy a rapallói szerződéssel összekapcsolt Németország-Szovjetunió blokk olyan diplomáciai erőt jelentett, melyet egy oly tipikusan egyensúlyozó külpolitikája kormány, mint Bethlené, nem hagyhatott figyelmen kívül. A későbbiekben azonban, amikor a szovjet-francia-cseh szerződéssel a Szovjetunió az euró­pai status quo stabilizálására vállalkozott, a külpolitikai érde­kek szembekerültek, és csak a Hitler-Sztálin együttműködés esztendejében váltak ismét közössé, Románia rovására. (Közvetlen összefüggés mutatható ki a szovjet területi követe­lések érvényesítése és a magyar területi követelések érvénye­sítése között. Még sincsenek egyeztetett lépések: mindkét fél kvázi Hitlertől kapja a területeket.) A külpolitikai gondolkodás­ban a Szovjetunió a fentiek miatt csak ellenségként szerepel­hetett.

Az államvédelemért felelős csoportok világosan felis­merték, hogy a külpolitikáért felelős kormányzati csoportok­nak esetleg hasznos lehet a szovjet diplomáciai képviselet Budapesten, rendkívül megnehezülne azonban a Komintern befolyásának távoltartása, amiért viszont karrierjükkel feleltek az uralkodó osztályoknak. Ők tehát abban voltak érdekeltek, hogy a bűnüldöző és igazságügyi szervek lapjaiban, de alkal­manként másutt is, úgy mutassák be a szovjet politikát, mint ami „főállásban” a világforradalom szervezésével foglalkozik. (Azaz: nem az elvakult antikommunizmus miatt nem ismerték fel, hogy Sztálin feladta a világforradalmi koncepciót és alá­rendelte azt az orosz nagyhatalmi érdekeknek, hanem tudás-szociológiailag is jól leírható csoportérdekből.)

A rendszer „politológus” csoportjából, a Magyar Szemle köréből két érdekes elemzést is idézhetünk. Gratz Gusztáv, aki a létező rendszereket polgári demokráciákra és totális ál­lamokra osztotta, mint az alábbi idézetből talán kitűnik, sokkal jobban és tudományosabban érzékelte a totális államok kö­zötti különbségeket, mint például az ötvenes évek hideghábo­rús amerikai szakirodalma. „Az [olasz] fasizmus jellegzetes felvilágosult abszolutizmus, amennyiben a diktátor hivatalos államfő, aki korlátlan hatalommal, de az állam nevében és az állami közérdek megvalósításának célzatával, az állami hata­lom legális útján és a tőle megállapított jogrend szellemében kormányoz. A német vezéri állam politikai rendje cezarizmus. A diktátor hivatalos államfő, aki nemcsak hogy demokratiku­san, azaz a nép nevében kormányoz [ezen csupán az érten­dő, hogy Hitler választásokon győzött], de hatalmát szabályo­san akklamáltatta is a néppel – mint az antik cézárok -, és minden döntő fontosságú állami aktust népszavazással ratifikáltat – mint a modern cézárok, a Napóleonok. Emellett a dik­tátor rendes hatalma az állami szerkezet rendes útján, legáli­san érvényesül.” Mindezekhez képest viszont „A Szovjet poli­tikai rendje: deszpotizmus. A diktátor hatalmát demokratiku­san, a szuverén proletariátus nevében, de illegálisan [azaz választatlanul], önkényesen, minden formális felhatalmazás és hatáskör nélkül [Sztálinnak, szemben Hitlerrel és Mussoli­nivel, nincs miniszterelnöki megbízása], a saját magától elis­mert állami és jogi szabályozás keretein kívül [azaz: nem a ta­nácsok hálózata, hanem a pártapparátus az úr], és nemcsak azoktól függetlenül, de azoknak teljes figyelmen kívül ha­gyása mellett gyakorolja.”

Gratz 1917-et földosztó parasztlázadásnak értékeli. A hatalom megragadásával Gratz szerint az individuál-szocializmustól a kollektivisztikus szocializmus felé fordul az ideológia, az egyéni materiális felszabadulás helyett az uralmi tudat elégíti ki a proletariátust. Gratz pontosan elemzi a NEP történetét és az ellenzékek küzdelmét, anélkül, hogy állást foglalna.

A Balla Antal-i gazdaságtörténeti elemzés viszont az orosz állam államkapitalista jellegére és a termelés amerika­nizálására helyezi a fő hangsúlyt.

Jellemző azonban, hogy éppen azok a politikai csoportok hasonlítják össze – totális jellege miatt – Oroszországot Né­metországgal, amelyek számára a német minta elfogadhatat­lan, következésképpen ezekből a színvonalas politikai elem­zésekből is csak a szovjet forradalom elutasítása következ­het.

A fenti vázlatból véleményünk szerint az következik, hogy nem csupán az ellenforradalmi rendszer uralkodó ideológiája mentén, hanem bármely más szemszögből tekintve is, a Szovjetunió csupán elutasításra találhatott Magyarországon. Éppen ezért – a kommunistákat leszámítva – nem a Szovjet­unió elutasításának különböző mértéke szerint csoportosít­hatjuk a magyarországi politikai erőket, még csak nem is an­nak alapján, hogy megítélésükben el tudták-e választani a le­nini bolsevizmust és a sztálinista berendezkedést, hanem az elutasítással kapcsolatos érvrendszer mentén. Ugyanis az országot nem azok kergették előbb háborúba, majd az 1944-es tragédiába, akik mint diktatúrát utasították el a szovjet rendszert, hanem akik másfajta diktatúrát akartak helyette; nem azok, akik a polgári gazdálkodási rendet féltet­ték, hanem akik magyar állami és esetleg német birodalmi se­gítséggel, polgári képességek nélkül akartak a gazdasági élet vezető pozícióiba jutni; nem azok, akik a polgári liberaliz­must féltették, hanem akik egyszerre akartak leszámolni a li­beralizmussal és a szocializmussal.

És amikor ezek az erők 1944-ben diadalmaskodtak Ma­gyarországon is, válogatatlanul küldték a halálba a liberáliso­kat, konzervatívokat, szocialistákat és kommunistákat, az ok­tóberi forradalom szövetségeseit és bírálóit egyaránt. Itt az ideje rámutatnunk, hogy ezeknek az antifasiszta erőknek egy táborba kerülése éppúgy nem történelmi véletlen, mint ahogy a hagyományos brit polgári demokrácia és a modernizált rooseveltiánus rendszer, illetve a társadalmi rendszerében gyöke­resen ellentétes Szovjetunió antifasiszta együttműködése sem. Amikor az első világháború után a polgári demokra­ták és a kommunisták egymást deklarálták fő ellenség­nek, nem ismerték fel, hogy a történelem végleg megféke­zettnek tűnő erői – a hagyományos militarizmus és nacio­nalizmus- megújulva, sőt újjászületve összekuszálják az osztályfrontokat, és a meg nem gondolt gondolat egyaránt fertőz meg burzsoát és proletárt, parasztot és intellektuelt a fasizmus országaiban. A polgárok még a szélsőjobboldali ve­szély egyértelművé válása után sem ismerték fel, hogy a fa­sizmus leküzdéséhez szükségük van a marxizmus elemző módszereire és a szervezett munkásság ütőképességére; s a kommunisták sem ismerték fel, hogy a parlamentarizmus, a kis és nagy szabadságkörök, az európai értékek védelme nél­kül nem lehet, nincs esély megállítani a diadalmas nemzeti szocializmust. Hiába tekinthették a kortársak biztató jelnek a harmincas évek közepének népfront-elképzeléseit, a döntő pillanatra, 1938-1939-re ebből már egyfelől müncheni alku, másfelől Molotov-Ribbentrop-megállapodás lesz, megfelelő belpolitikai következményekkel.

*

Ahogy telnek a világháború utáni évtizedek, egyre világosabb, hogy az antiliberális és antikommunista erők új és új szövet­sége jön létre. A harmincas és negyvenes évek tragikus ta­pasztalata éppen az, hogy a liberálisoknak, szociáldemok­ratáknak, trockistáknak és leninistáknak ma is és talán még évszázadokra történelmi értelemben partnereknek, sőt talán szövetségeseknek kell lenniük az irracionaliz­mus, a nacionalizmus, a fasizmus mindig új alakban újjá­éledő társadalmi és nemzetközi erőivel szemben.

Az ellenzék az alábbi nyilatkozatot 1927 nyarán dolgozta ki, és az SZKP XV. kongresszusára készítette el. A szerzőket pontosan megne­vezni ma már lehetetlen. A nyilatkozat azonban mindenképpen kol­lektív munkát tükröz: Victor Serge adatai szerint, amelyek sajnos nem mindig megbízhatóak (pl. ő 17 aláírót nevez meg, noha ténylegesen csak 13-an voltak), Zinovjev és Kamenyev dolgozta ki a mezőgazda­ságról és az Internacionáléról szóló fejezeteket, Trockij írta az iparo­sítással foglalkozó részt. Pjatakov és Szmilga vettek részt még e mun­kában mint az ellenzék képviselői. A program végleges összeállítását Trockij és Zinovjev végezte.

A programot a következő 13 fő írta alá: Muralov, Jevdokimov, Rakovszkij, Pjatakov, Szmilga, Zinovjev, Trockij, Kamenyev, Peterszon, Bakajev, Szolovjov, Lisdin és Avgyejev. Az aláíróknak ez a sor­rendje szerepel az eredeti orosz nyilatkozaton. Mindannyian a Köz­ponti Bizottság vagy a Szovjet Kommunista Párt más vezető szervei­nek tagjai voltak.

Az aláírók száma után az ellenzék nyilatkozatát gyakran A Ti­zenhármak Nyilatkozatának nevezik. Később külföldön is kiadták a platformot. Megtévesztő volt azonban, amikor Trockij neve alatt je­lent meg, s félrevezető volt Az orosz valóság cím is.

A nyilatkozat terjesztését a szovjet kommunista párt Politikai Bizottsága 1927. IX. 8-án megtiltotta; az ellenzék ennek ellenére illegá­lisan kiadta. A GPU (Állami Politikai Ügyosztály), amely előzőleg tit­kos ügynököt épített az ellenzékbe, szeptember 12-ről 13-ra virradó éj­szaka működésképtelenné tette annak nyomdáját. Az ellenzék több hívét bebörtönözték, deportálták, vagy, mint ahogy Preobrazsenszkijjel és Szerebrjakovval tették, kizárták a pártból. Ők voltak azok, akik politikai felelősséget vállaltak a nyilatkozat illegális terjesztéséért. Ugyanakkor az ellenzéket azzal a váddal illették, hogy soraiban egy­kori Vrangel-tiszt bujkál. A másik vád szerint egy fehérgárdista ellen­forradalmi szervezettel tart fenn kapcsolatokat, amely hatalomátvé­telre készülődik. Később fény derült arra, hogy az ellenzéken belül va­lóban volt egy Vrangel-tiszt, de éppen ő az a titkos ügynök, akit a GPU beszervezett.

Az ellenzék a nyilatkozat aláírására szólította fel híveit, de a nyomda gyors felszámolása és az elnyomás általános légköre miatt a remélt 20.000-30.000 aláírás helyett – Serge adatai szerint – csak 5.000-6.000-et tudott összeszedni. A becsült 20.000 fős ellenzéki csoport, amelynek tagjai aktívan vettek részt a pártéletben, és még relatíve erős frakciót alkottak, gyakorlatilag már nem rendelkezett semmilyen reális politikai pozícióval. Éppen ezért a kb. 1 milliós összlétszám mellett könnyűszerrel el lehetett távolítani a pártból.

Az itt közölt szöveg közvetlen forrása: Die linke Opposition in der Sowietunion. Texte von 1923-1928. Hrsg. von Ulf Walter, Bd. I-V. Berlin; Olle und Walter: 1976-1979. A több mint száz gépelt oldalas eredeti szövegnek körülbelül egynegyedéi, a legfontosabb téziseket publi­káljuk, amelyek kellőképpen dokumentálják a bolsevik párton belül annak a szárnynak a gon­dolkodását, amely a sztálini irány kibontakozásának megakadályozását tűzte napirendre az 1920-as évek közepén. Az olvasó természetesen felismeri, hogy a dokumentum korhoz kötött­sége kifejeződik a nyelvezetben is. Ma már így nem írnak sem a kommunisták, sem a szocialista baloldal más irányzatai. Úgy gondoljuk azonban, olvasóink a korhoz kötöttség ellenére sem pusztán történeti érdekességű dokumentumot kapnak kézhez. (Az Eszmélet szerk.)

*

(…) Új gazdaságpolitikánk nem tudja elkerülni az ellenséges erők, így a kulákok, nepmanok és bürokraták bizonyos mértékű növekedé­sét. Ezeket az erőket nem lehet egyszerűen államigazgatási intézkedé­sekkel vagy gazdasági nyomással megsemmisíteni. Az új gazdaságpoli­tika kialakításával (NEP) bizonyos teret engedtünk országunkban a tő­kés viszonyoknak, és ezt még hosszú ideig mint megmásíthatatlan tényt el kell fogadnunk. (…)

De a kisparasztokra támaszkodó és a középparasztokkal együtt­működő munkásosztály helyes, jól átgondolt, és szisztematikus politi­kájával felül tudunk kerekedni a negatív jelenségen. (…)

A helyes lenini politika ügyes manőverezést is megkíván. Lenin a kapitalista erők elleni küzdelemben gyakran alkalmazott mesteri fogá­sokat. Egyes esetekben engedett az ellenségnek, hogy túljárhasson an­nak eszén, máskor ideiglenesen visszavonult, hogy később annál ered­ményesebb legyen az előrelépése. A manőverezés ma is elengedhetet­len eszköznek számít. (…)

Az utóbbi időben viszont vezetőink kifejezetten eltávolodtak a le­nini gyakorlattól. A Sztálin-csoport irányítja az őt vakon követő pár­tot. Miközben ez a csoport az ellenség erőit rejtegeti, és hivatalosan minden dolognak sikeres látszatát kelti, a proletariátusnak nem ad át­tekintést a jelenlegi helyzetről, vagy ami még rosszabb, félrevezeti őt. Ide-oda ugrál ez a csoport, az ellenséges elemekhez alkalmazkodik, sőt beférkőzik azok kegyeibe is. Gyengíti és összezavarja a proletár se­reg erőit, fokozza a vezetőséggel szembeni bizalmatlanságot, és lerom­bolja a forradalmi hatalomba vetett hitet. A lenini manőverezési kísér­letekre való hivatkozással igyekszik mindig eltussolni alaptalan inga­dozását, amit egyébként sem ért senki, és csak a párt erőit gyengíti. Ennek egyetlen eredménye van: az ellenség időt nyer, és lépést tesz elő­re. A manőverezés ilyen értelmezésének „klasszikus” példáit Sztálin, Buharin és Rikov szolgáltatta Kína-politikájában, az angol-orosz bi­zottságban folytatott tárgyalásokon, nemzetközi síkon és a kulákokkal szemben tanúsított magatartásukkal belpolitikai síkon. (…)

E két évnek a végén – mely idő alatt pártunk politikáját valójában a Sztálin-csoport határozta meg – bizonyított ténynek vehető, hogy ez a csoport nem tudta megakadályozni a következőket:

1. Azoknak az erőknek a rendkívüli mértékű növekedését, ame­lyek tőkés irányba akarják terelni hazánk fejlődését.
2. A munkásosztály és a legszegényebb parasztok helyzetének romlását a kulákok, nepmanok és bürokraták növekvő hatalmával szemben.
3. A munkásállam általános helyzetének gyengülését a világkapi­talizmussal vívott harcban, a Szovjetunió nemzetközi pozíciójának romlását.

A Sztálin-csoport legfőbb hibája, hogy ahelyett, hogy a teljes igazságot mondaná el a pártnak, a munkásosztálynak és a parasztság­nak, a valóságban eltitkolja a tényeket, kisebbíti az ellenséges erők nö­vekedésének veszélyét, és befogja az igazságot követelők száját.

A „veszély balról” jelszava – miközben jobboldali veszély áll fenn -, minden kritika durva, mechanikus elnyomása – amely kritika ráadá­sul csak a proletárforradalom sorsa miatt jelentkező jogos felhívás a proletariátus felé –, a jobbra fordulás nyílt, hallgatólagos eltűrése, a párt proletár és bolsevik magja befolyásának aláásása – mindez gyen­gíti és lefegyverzi a munkásosztályt abban a pillanatban, amely a prole­tariátus aktivitását, éberségét és párton belüli egységét, valamint a le­ninizmus örökségéhez való hű ragaszkodást követelné meg. (…)

A munkásosztály helyzete és a szakszervezetek

Az októberi forradalom – a történelem folyamán először – a munkás­osztály kezébe adta egy óriási állam kormányrúdját. A termelőeszkö­zöket ez az állam társadalmi tulajdonba vette. Az államosítás határo­zott lépés volt a régi társadalmi rendszer szocialista átalakításának irá­nyába, megszüntetve az embernek ember általi kizsákmányolását. A munkásosztály anyagi- és kulturális életkörülményeinek jelentős javí­tása a nyolcórás munkanap bevezetésével kezdődött. Az ország rend­kívül szegény volt, mégis a munkások helyzetének javítására munka­törvényeket hoztak – a legelmaradottabbak és a legszegényebbek szá­mára is, akik korábban meg voltak fosztva mindenféle csoportvéde­lemtől -, és olyan törvényes garanciákat biztosítottak, amilyeneket még a leggazdagabb tőkés államok sem adtak és nem is fognak adni. Napjainkban a szakszervezetek váltak a kormányzó osztály legfonto­sabb eszközévé. Ezek a szervezetek lehetőséget kaptak arra, hogy szervezzék a tömegeket – ez a lehetőség számukra minden más körül­mények között elérhetetlen maradt volna -, és közvetlenül befolyásol­ják a munkásállam összpolitikai irányvonalát. (…)

A szocializmus felé vivő úton való előrehaladásunk értékelésénél a következő döntő faktorokat kell megvizsgálni: 1. a termelőerők mi­lyen mértékben növekedtek, 2. erősödött-e a szocialista elemek ha­talma a tőkések felett, 3. mutatnak-e határozott javulást a munkásosz­tály életkörülményei? E javulásnak meg kell mutatkoznia anyagi vonatkozásban (az iparban foglalkoztatott munkások száma, a reálbérek növekedése, a munkás személyes költségvetésének jellemzői, életkö­rülmények, orvosi ellátás stb.), politikai síkon (párt, szakszervezetek, szovjetek, kommunista ifjúsági szervezetek) és végül kulturális téren (iskolák, könyvek, újságok, színházak). Elméletileg hamis és politi­kailag veszélyes az a törekvés, hogy a munkásosztály lényleges és konk­rét érdekeit háttérbe szorítsák és azokat a „céhszocializmus” lekicsinylő megnevezése alatt a munkások általános történelmi érdekével szembeál­lítsák. (…)

Munkásállamunkat ellepték a bürokraták. A felduzzadt és privile­gizált államigazgatási apparátus felemészti értéktöbbletünk jelentős ré­szét. Másodszor itt van a növekvő burzsoázia, amely, csoport szintén zsebre vágja az értéktöbblet nagy hányadát a közvetítő kereskedelem és a rendkívül nagymértékű árkülönbségekkel való spekuláció révén.

Általában véve elmondható, hogy ez alatt az átalakulási időszak alatt a munkások száma emelkedett és létfeltételeik javultak, nemcsak abszolúte, hanem relatív értelemben, azaz a többi osztályhoz viszo­nyítva is. De a legutóbbi időben éles fordulat következett be. A mun­kásosztály számszerű növekedése és helyzetének javulása ugyanis csaknem abbamaradt, miközben ellenségeink növekedése – minden szempontból – tovább tart, sőt üteme felgyorsul. Mindez azonban nemcsak a gyári munkások helyzetének romlásához, hanem a proleta­riátus szovjet társadalomban betöltött relatív szerepének csökkenésé­hez is vezet. (…)

A munkások helyzete

Az újjáépítés időszaka 1925 őszéig a bérek elég gyors ütemű növeke­dését eredményezte. De 1926-ban gyorsan csökkenni kezdtek a reál­bérek, csak 1927 elején sikerült megakadályozni a további béresést. Az 1926-1927. pénzügyi év első két negyedében a nagyiparban kifize­tett havibérek – moszkvai rubelben számolva – 30 rubel 67 kopeket il­letve 30 rubel 33 kopeket tettek ki, szemben az 1925 őszén kifizetett 29 rubel 68 kopekes fizetéssel. A harmadik negyedévben – nem pontos számítások szerint – a bérek 31 rubel 62 kopekre rúgtak. Vagyis megál­lapítható, hogy ez évben a reálbérek még mindig csak olyan magasak, mint 1925 őszén.

Természetesen a különleges helyzetű munkásrétegek és a külön­leges területek – elsősorban Moszkva és Leningrád – bérei magasab­bak és az általános anyagi helyzet kétségkívül jobb az átlagosnál. Ezzel szemben más, nagyszámú munkásrétegek anyagi helyzete jóval az át­lag alatti színvonalat mutatja.

Minden statisztikai számítás világosan bebizonyítja, hogy a bérek növekedése a munka termelékenységének emelkedése mögött marad. A munkaintenzitás nő – a rossz munkafeltételek nem változnak. (…)

A munkanélküliek közvetve vagy közvetlenül a költségvetést ter­helik. Az alkoholfogyasztás ugrásszerű növekedése szintén a munkás vagyoni állapotát rontja. A most bevezetett termelésracionalizálás is a munkásosztály helyzetét nehezíti, ha azt nem kíséri az iparés a keres­kedelem további terjeszkedése, ugyanis ezek a gazdasági ágak tudnák felszívni a máshonnan elbocsátott munkaerőt. A gyakorlatban a „raci­onalizálás” gyakran a munkások „kidobásával” és mások anyagi hely­zetének romlásával végződik. Ez persze mindenképpen bizalmatlan­sággal tölti el a munkástömegeket a racionalizálással szemben.

A munkafeltételek romlása közben mindiga leggyengébb csoport szenved a legtöbbet: a tanulatlan munkások, az idénymunkások, a nők és a fiatalkorúak tábora.

Az 1926. évben az iparnak szinte minden ágában csökkent a nők bére, összehasonlítva a férfiakéval. 1926 márciusának adatait vizsgálva, az ipar három különböző ágában a nők jövedelme – a tanulatlan mun­kások csoportján belül – a férfiak jövedelmének következő hányadát tette ki: 51,8%, 61,7% és 83%. A nők munkafeltételeinek javításához szükséges intézkedéseket még mindig nem hozták meg az olyan gazda­sági ágazatokban, mint a tőzegipar, ki- és berakodás stb. A fiatalok át­lagbére az általános munkásbérekhez viszonyítva állandó csökkenést mutatott: 1923-ban 47,1%-át, 1924-ben 16%-át, 1925-ben 43,4%-át, 1926-ban 40,5%-át és 1927-ben 59,5%-át tették ki azoknak…

A mezőgazdaság

A mezőgazdasági munkások bérei általában a törvényes minimum alatt találhatók – sőt ez még a szovhozokra is érvényes. A reálbérek átlaga nem emelkedik a háború előtti szint 63%-a fölé. A munkanap legtöbb­ször hosszabb ideig tart, mint nyolc óra. Az esetek túlnyomó részében még korlátai sincsenek az időtartamnak. A béreket rendszertelenül fi­zetik ki. (…)

Munkanélküliség

Az ipar lassú fejlődése sehol sem okoz olyan nagy problémákat, mint a munkanélküliség esetében, ami az ipari proletariátus legelszántabb tag­jainak sorait kezdte ki. A hivatalosan is nyilvántartott munkanélküliek száma 1927 áprilisában 1.478.000 volt. A munkanélküliek tényleges száma körülbelül két milliót tett ki. A munkanélküliek száma összeha­sonlíthatatlanul gyorsabban nő, mint a foglalkoztatott munkások össz­létszáma. Az állami vállalkozásokkal foglalkozó bizottság ötéves terve szerint iparunknak az öt év folyamán valamivel több, mint 400.000 ál­landóan foglalkoztatott munkásra lesz szüksége. Ez pedig a munkanél­külieknek az országból történő kiáramlása mellett azt jelenti, hogy 1931 végén a munkanélküliek száma legalább 3 millióra rúg majd. Az ilyen állapotnak az lesz a következménye, hogy megnő a jövőben a haj­léktalan gyermekek, a koldusok és a prostituáltak száma. Az a csekély kártalanítás és segély, amit a munkásoknak fizetnek, jogosan kelt fel­háborodást. Átlagosan 11,9 rubelt kapnak, ez az összeg 5 háború előtti rubelnek felel meg. A szakszervezetek átlagosan 6,5-7 rubel nagyságú munkanélküli segélyt fizetnek. De a segélyben a szakszervezeti tagság­nak csak mintegy 20%-a részesül. (…)

Az üzemi gyűlések fokozatosan elvesztik minden jelentőségüket. A munkások által elfogadott javaslatok többsége sohasem kerül át a gya­korlatba. Sok munkásban ellenszenv fejlődik ki az üzemi gyűlésekkel szemben, ugyanis a segítségükkel megvalósított, a munkások helyze­tén „javító” intézkedések gyakran a munkáslétszám csökkenéséhez vezetnek. Ezért érthető, hogy az üzemi gyűlések rendkívül gyéren lá­togatottak.

A szakszervezetek és a munkások

Az üzemekben a munkafeltételekről folyó vita, amiről a XI. pártkong­resszus is említést tesz, jelentősen felerősödött az utóbbi években. En­nek ellenére a szakszervezeti mozgalommal kapcsolatos új pártpoli­tika – a szakszervezeti vezetők cselszövései révén – oda vezetett, hogy a kongresszus is kénytelen beismerni: „A szakszervezetek gyakran nem voltak képesek feladatuk teljesítésére, mert első és legfontosabb feladatukat – az általuk irányított tömeg gazdasági érdekeinek védel­mét és anyagi helyzetük javítását – háttérbe szorították.” (…)

A végrehajtó apparátus választott tisztviselőinek csoportjában az üzemi dolgozók és a párttagsággal nem rendelkező munkások százalé­kos aránya rendkívül alacsony (2-13%). A szakszervezeti konferenci­ákon megjelenő küldöttek túlnyomó többsége olyan ember, akinek semmiféle kapcsolata sincs az iparral. Soha olyan távol nem álltak a szakszervezetek és a dolgozó tömegek az állami ipar vezetőségétől, mint manapság. A szakszervezetekbe szerveződött munkástömegek önálló tevékenységét felváltották a helyi titkárok, üzemigazgatók és a gyári és üzemi bizottságok vezetői közötti tárgyalások. A munkások­nak a gyári és üzemi bizottságokkal szemben tanúsított magatartása bi­zalmatlanságot tükröz. A közgyűléseken általában kevesen vesznek részt.

A munkások elégedetlensége, ami a szakszervezetekben nem talál visszhangra, a föld alatt nő tovább. „Az ember csak ne beszéljen túl so­kat! Ha azt a kis kenyérdarabkádat meg akarod tartani, jobb, ha nem jártatod a szádat!” Ilyen és ehhez hasonló hangokat gyakran hallani. (…)

Érthető az is, hogy a munkások miért igyekeznek a helyzetükön saját maguk javítani, a szakszervezet közreműködése nélkül. Már ez is sürgetően követeli a pillanatnyi szakszervezeti politika teljes megvál­toztatását.

A legfontosabb gyakorlati javaslatok

1. Mindenféle, a nyolcórás munkanap meghosszabítására irá­nyuló kísérletet meg kell akadályozni. A túlóra csak akkor engedhető meg, ha feltétlenül szükség van rá. Nem engedhető meg a kisegítő munkások alkalmazásával való visszaélés és az állandóan foglalkozta­tottak idénymunkásokként történő kezelése. Az egészségre ártalmas üzemekben a legutóbbi időben bevezetett munkanap-meghosszabításokat semmissé kell tenni.

2. A legsürgősebb feladat a bérek emelése, legalább olyan mér­tékben, amennyire a munka termelékenysége növekedett. A jövőben a munkajövedelem mindenféle növekedéséhez a reálbér emelését kell kapcsolni. Meg kell próbálni a különböző munkásrétegek bérét ki­egyenlíteni, mégpedig úgy, hogy az alacsony fizetésnek jövedelmét kell növelni, és nem a magas fizetéseket megnyirbálni.

3. Meg kell akadályozni a racionalizálási intézkedésekkel tör­ténő bárminemű visszaélést. Ezeket csak akkor lehet megvalósítani, ha szoros kapcsolatban állnak az ipar helyes irányú fejlesztésével, a munkaerő tervszerű elosztásával, és a munkásosztály – elsősorban az iskolázott munkások – termelőerőinek pazarlása ellen folytatott harccal.

4. A munkanélküliség kellemetlen következményeit enyhíte­nünk kell. E célból a munkanélküli-segélyeket egy bizonyos terület át­lagbéréhez kell igazítani. A munkanélküli-segély juttatásának maxi­mális időtartamát egy évről másfél évre kell kiterjeszteni. Nem tűrhet­jük a társadalmi biztosítás illetményének további csökkenését, és ko­moly harcot kell indítani annak szokásos ki nem fizetése ellen. Egyszer és mindenkorra fel kell hagyni azzal, hogy a felhalmozódott biztosítási pénzeket az általános egészségügyi ellátás intézkedéseinek végrehajtá­sára fordítsuk. Minden határozatot meg kell semmisíteni, amely kü­lönböző kibúvók segítségével megfosztja az igazi munkanélkülieket a segélyhez és a munkát keresők listájára kerüléshez való joguktól. Tö­rekedni kell a munkanélküli-segély emelésére – főként az ipari mun­kásoknál. Nagyszabású és hosszú távú terveket kell kidolgoznunk a társadalmi vállalkozások számára, hogy még a munkanélküliséget is a lehető legelőnyösebben használhassuk fel hazánk gazdasági és kultu­rális felvirágoztatásához.

5. A munkások életkörülményeit szisztematikusan kell javítani. Minden lakásügy esetében hűnek kell maradnunk osztálypolitikánk­hoz. A nem proletár elemek lakáskörülményeinek javítása semmikép­pen se a munkások rovására történjen. Tilos kiűzni lakásukból az elbo­csátott munkásokat és a rövidített munkaidőben dolgozókat.

Energikus intézkedéseket kell foganatosítani a szakszervezetek egészségesebb fejlődése érdekében. Vívmányait és kedvezményeit elérhetővé kell tenni az alacsonyabb fizetésűek számára is. (…)

Az állami vállalkozásokkal foglalkozó bizottság lakásépítési ter­vét – mivel a szocialista politikával összeegyeztethetetlen – el kell vet­ni. Az üzleti vállalkozásokat olyan mederbe kell terelni, amelyben la­kásépítésre szánt pénzüket, az erre a célra kijelölt földparcellákat és a hozzátartozó hitelt úgy használják fel, hogy a következő öt évben a munkások lakáskörülményeinek határozott javulását idézzék elő.

6. A kollektív szerződéseket a munkásgyűléseken írásba kell foglalni. A következő pártkongresszuson vissza kell vonni a XIV. párt­kongresszus azon határozatát, amely a gyárak és üzemek vezetőségé­nek kényszerdöntési jogkört biztosított. A munkatörvény a jogok mi­nimumának és nem maximumának tekintendő, amely jogokra a mun­kások mindig igényt formálhatnak. A kollektív szerződéseknek garan­ciákat kell tartalmazniuk a munkások és alkalmazottak létszámcsök­kenésével szemben – a szerződés időtartamára (a megengedett kivéte­leket nyomósán meg kell indokolni). A munkateljesítmények nagysá­gát egy munkás átlagteljesítménye után és a munkaszerződés egész időtartamára kell kiszámítani. Minden esetben tiltott dolog minden­nemű szerződésváltoztatás (normarendezés), amely a korábbi megál­lapodáshoz képest rontja a munkás bércsoportját.

7. A bérek és bérnormák hivatalát a munkások és szakszerveze­tek hatékony ellenőrzése alá kell vonni, valamint meg kell akadályozni a bérek és bérnormák folyamatos romlását.

8. Növelni kell a biztonsági berendezésekre és a gyári munkakö­rülmények javítására szánt kiadásokat. A védelmi előírásokat megsze­gőknek magasabb büntetést kell fizetniük a munkások javára.

9. Felül kell vizsgálni a munka törvénykönyvének minden értel­mezését, és azokat, amelyek a munkakörülmények romlásához vezet­nek, meg kell szüntetni.

10. A női dolgozókra a következő előírás legyen érvényes: „Egyenlő munkáért egyenlő bért!” Ennek megfelelően a női munkát nagyobb megbecsülésben kell részesíteni.

11. A meg nem fizetett tanoncmunka végzését megtiltjuk, csak­úgy, mint a fiatalok bérének csökkentésére tett kísérleteket. Intézke­déseket kell hozni az inasmunka feltételeinek javítására.

12. A takarékrendszert semmilyen esetben sem szabad a mun­kások létérdekének megsértésével működtetni. Vissza kell adnunk a dolgozóknak azokat a „kis kedvezményeket”, amelyeket korábban megvontunk tőlük (gyermekotthonok, ingyen menetjegyek stb.).

13. Sürgősen fel kell hívnunk a szakszervezetek figyelmét a szezo­nális foglalkoztatás problémáira.

14. A munkásoknak az üzemekben nyújtott orvosi segítség szín­vonalát emelni kell (mentőautó, elsősegélynyújtó állomás, kórházak stb.).

15. A munkások lakta területeken növelni kell az iskolák számát.

16. A munkásszakszervezeteket meg kell erősíteni, ennek érde­kében állami intézkedéseket kell foganatosítani. (…)

*

(…) A mezőgazdasági hitelek esetében meg kell szüntetni, hogy ezek – mint ahogy általában eddig szokásos volt – a falu módos köreinek pri­vilégiumát képezzék. Véget kell vetnünk azoknak a jelenlegi viszo­nyoknak, amelyek lehetővé teszik, hogy a szegények amúgy is erősen megcsappant megtakarításait ne a maguk számára kijelölt célra, ha­nem a módos- és középparasztok javára használják fel.

A magántulajdon növekedését vidéken a kollektív mezőgazdaság gyorsabb fejlesztésével kell kiegyenlíteni. Fontos, hogy tervszerűen támogassuk a parasztok – főként a szegényparasztok – törekvéseit a szakszervezetekbe történő belépésre. (…)

A pártnak minden körülmények közölt elő kellene segítenie a kö­zépparasztság gazdasági fejlődését. A felhasználható eszközök: ügyes árpolitika folytatása a gabonák esetében, minden lehetséges szakszer­vezeti hitelnyújtás kiépítése és bővítése, e legszámosabb csoport jól megszervezett és fokozatos átvezetése a gépesített és kollektív nagy­üzemi termelésre. (…)

A fennálló földadó-rendszert úgy kell megváltoztatni, hogy a leg­szegényebb parasztcsaládok 40-50%-a mentesüljön adófizetési kötele­zettsége alól, anélkül azonban, hogy ez a kiesés a középparasztság tö­megeinek fokozottabb megadóztatása révén kiegyenlítődne. Az adó­szedést és az adók nagyságát fokozatosan az adófizetők alsó rétegeinek érdekeihez kell igazítani.

A szovjetek és a kollektív gazdaságok létrehozásához sokkal na­gyobb összegeket kellene engedélyezni. Az újonnan létrehozott kol­lektív gazdaságokkal és a kollektivizmus más formáival sokkal kíméle­tesebben kellene bánni.

Szövetkezetek

A falun folyó szocialista építés legfőbb problémája a mezőgazdaság re­formja a gépesített szövetkezeti nagyüzem bázisán. A legegyszerűbb útnak e cél eléréséhez a parasztok számára a szövetkezet létrehozása mutatkozik, amint ezt Lenin A szövetkezetek létrehozásáról c. mű­vében már leírta. Ez az az óriási előny, amit a proletárdiktatúra és a szovjetrendszer a parasztoknak biztosítani tud. Csak a földművelés iparosítása tudja ennek a szocialista szövetkezeti rendszernek, a kol­lektivizmusnak az alapjait megteremteni. De nem lesz igazán eredmé­nyes a munka az igazán jól működő szövetkezeti rendszer kialakítása irányában, ha a termelés egész folyamatában nem hajtunk végre techni­kai revolúciót. (…)

A szövetkezeti építés továbbá csak az együttműködő lakosság le­hetőleg nagymértékű függetlensége alapján lesz eredményes. A szö­vetkezeteknek a nagyiparral és a proletár állammal meglévő igazi szö­vetsége megköveteli a szövetkezeti szervezetek szabályozott vezeté­sét, kizárva minden bürokratikus módszert. (…)

A Szovjetunió és a nemzetközi tőkés gazdaság

A két kibékíthetetlen, ellenséges gazdasági rendszer – a kapitalizmus és a szocializmus – között folyó hosszú harcban az eredményességet a két rendszer munkatermelékenységének viszonyával határozzák meg. Ezt pedig a piaci feltételek szerint a belföldi és a világpiaci árak közötti viszony alapján ítélik meg. Erre a fontos tényre gondolt Lenin, amikor egyik utolsó beszédében attól a közelgő „megpróbáltatástól” óvta a pártot, „amelyet számunkra az orosz piac találkozása hoz a világpiac­cal, amelynek alá vagyunk rendelve és amelyhez kötve vagyunk, amitől nem tudunk szabadulni”. Ezen okból Buharin elméletét, amely szerint gazdaságunk mindenféle ütemben, még a „teknősbékatempóban” is a szocialista fejlődés útját járná, csupán kispolgári elgondolásnak fogad­hatjuk el.

Nem rejtőzhetünk el a kapitalista környezet elől kizárólag a nem­zetgazdaság védőszárnyai alá. Egy ilyen gazdaság éppen elzárkózása miatt rendkívül lassan tudna csak fejlődni. Ennek következményekép­pen a nemzetgazdaság mind a kapitalista hadseregek és flották (az in­tervenció), mind a túlnyomóan olcsó tőkés áruk inkább felerősödött, mintsem legyengült nyomásának, versenyének lenne kitéve.

Ameddig a kapitalista országok technikai színvonala magasabb mint a miénk, a szocialista fejlődés életben maradása számára szükség­szerű fegyvert jelent a külkereskedelem monopóliuma. De a most ki­alakulóban lévő szocialista gazdaság csak akkor tudja megvédeni ezt a monopóliumát, ha állandóan közeledik a világgazdaság műszaki szín­vonalához, termelési költségeihez, az ott megtalálható termékek minő­ségéhez és árához. A gazdasági vezetőség célja ne egy zárt, önellátó gaz­daság kialakítása legyen, ami színvonal- és fejlődési ütem- eséshez vezet. Ellenkezőleg, törekedjen a vezetőség arra, hogy a világgazdaság rend­szerében képviselt relatív súlyunkat növelni tudja, amelyet e tempó le­hetőleg nagy felgyorsulása vezet be.

Ehhez a következőkre van szükség: 1. Meg kell érteni, hogy ex­portunk óriási jelentőséggel bír, és most – sajnos – veszélyes módon összipari fejlődésünk mögött marad. (A Szovjetuniónak a világkeres­kedelem összforgalmából való részesedése az 1913. évi 4,22%-ról 1926-ban 0,97%-ra esett vissza.) 2. Különösen a kulákokkal szemben folytatott politikánkat kell megváltoztatni, ami a későbbiekben lehe­tővé tenné számunkra, hogy a szocialista exportunkat gátló további nyerstermék-felhalmozást megakadályozzuk. 3. Erősítenünk kell kapcsolatainkat a világgazdasággal az iparosítás meggyorsítása útján, sokkal fokozottabban kell támogatnunk a szocialista elemeket, mint a gazdaságban élő kapitalista elemeket. Korlátozott erőinket fokozato­san és jól megfontolt terv szerint új termelési típusra kell fordítanunk, amely a legszükségesebb és a leghasznosabb gépek nagy hozamát biz­tosítja.

Meghamisítjuk az egész perspektívát, ha az izolált szocialista fejlő­désben és a világgazdaságtól független növekedési ütemben reményke­dünk. Ezáltal gazdasági vezetőségünk eltér a helyes iránytól, és elve­szíti a világgazdasági kapcsolataink kedvező rendezéséhez szükséges szálakat. Ebben az esetben pedig már nem tudunk dönteni, mit kellene saját magunknak gyártani és mit importálni külföldről. Ha elfordulunk az elszigetelt szocialista gazdaság elméletétől, néhány év lefolyása alatt a következő eredményeket érhetjük el: segéderőink összehasonlítha­tatlanul gyorsabb kihasználását, az ipar gyorsabb fejlődését, gépgyár­tásunk tervszerű és gyors növekedését. Ez elvezet a foglalkoztatott munkások számának gyorsabb növekedéséhez és az árak tényleges csökkenéséhez is – egyszóval a Szovjetunió igazi megerősödését idézi elő kapitalista környezetben. (…)

A szovjetek

Minden polgári állam bürokratikus apparátusa a lakosság fölé emelke­dik és megszilárdítja uralmát, miközben a vezető osztálynak segít ab­ban, hogy kellő mértékben összetartson, a tömegeknek pedig az ural­kodó csoportokkal szemben tanúsítandó félelemről és alázatosságról prédikál. Amikor az októberi forradalom a régi államgépezetet a munkások, parasztok, katonák szovjetjeivel, azaz a tanácsrendszerrel váltotta fel, a bürokratikus állam régi halványára a történelem eddigi legnagyobb csapását mérte.

Pártunk programja erről a kérdésről a következőképpen nyilatko­zik:

„Az elkeseredett harcban, amelyet az orosz kommunista párt a bürokratizmus ellen kezdett meg, a teljes győzelem kivívása érdeké­ben a következő intézkedéseket tanácsolja: 1. A tanácsok minden tag­ját kötelezően be kell oszlani az államigazgatás meghatározott munká­jára. 2. E tevékenységi kört állandóan változtatni kell, ily módon min­den tag lassanként részt vesz az államigazgatás minden részének mun­kájában. 3. Az egész dolgozó lakosságot – az utolsó emberig – fokozato­san be kell vonni az államigazgatás munkájába. Ezeknek az intézkedé­seknek tényleges és mindenoldalú megvalósításával – mely intézkedé­sek további lépést jelentenek azon az úton, amelyre egykor a Párizsi Kommün lépett – leegyszerűsödik az államigazgatási tevékenység, és általános emelkedést idéz elő a munkások kulturális életében.”

A „szovjet bürokrácia” kérdése nemcsak felduzzadt hivatalnoki apparátust jelent. Alapjában véve ez a bürokrácia által játszott osz­tályszerepnek a problémája is, szociális kapcsolatainak és rokonszen­vének, hatalmának és privilegizált helyzetének, a nepmanhoz és a ta­nulatlan munkáshoz, az értelmiségihez és az analfabétához, a szovjet-”excellencia” feleségéhez és a legostobább parasztfeleséghez való vi­szonyának kérdése is. De voltaképpen melyik oldalon áll a hivatalnok?

Ez az az alapvető kérdés, amelyet munkások milliói vizsgálnak nap mint nap, mindennapi életük tapasztalatai segítségével. (…)

Milyen irányba tart a szovjet állam apparátusának fejlődése né­hány év óta? Sikerült-e elérnie a költségek egyszerűbbé válását és csök­kenését? Közeledik-e a városi és vidéki dolgozók tömegeihez? Csök­kenteni tudja-e az uralkodó réteg és az alattuk lévők közötti mély szaka­dékot? Hol tart az életkörülmények nagyobb egyenlőségét célzó irány a gyakorlatban? Teszünk-e előrelépést ezen a területen? Mindenki előtt világos, hogy ezen kérdések egyikére sem lehet igenlő választ adni. (Azt már nem is kell megemlíteni, hogy tényleges és teljes egyenlősé­get csak akkor lehet elérni, ha az osztályokat megsemmisítjük.)

A NEP időszakában, vagyis az új magángazdaságok lehetőségé­nek, felvirágzásának ideje alatt akadályozták és későbbre halasztották az egyenlőség kivívását, de ennek elérése nem lehetetlen. Számunkra a NEP nem a kapitalizmus, hanem a szocializmus felé vezető utat je­lenti. Ezért nincs más út előttünk, mint az, hogy az egész dolgozó la­kosságot fokozatosan bevonjuk az államigazgatás rendszerébe, és tervszerűen harcoljunk a nagyobb egyenlőség eléréséért, ami a NEP ideje alatt a párt egyik legfontosabb feladata. Azonban ez a harc csak akkor lehet eredményes, ha az ország növekvő iparosításának és a pro­letariátus az anyagi- és kulturális építőmunka minden ágában erősödő hatalmának a bázisán folyik. Az átmeneti időszakban a nagyobb egyenlőségért vívott harc semmiképpen sem zárja ki a tanultabb mun­kások magasabb fizetését, a szakemberek anyagi helyzetének javítását. Ugyanígy nem zárja ki a tanárok és a hozzájuk hasonlók fizetésének emelését, mint ahogyan az a polgári államokban szokásos.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a hivatalnoki sereg lét­száma az utóbbi években állandó növekedést mutat. A hivatalnokok nem konszolidálódnak, a köznép fölé emelkednek, és összefonódnak a városi és falusi módosabb elemekkel. (…)

A városi szovjetek, amelyek a legfontosabb segítőeszközt jelentik ahhoz, hogy a munkásokat és az alsó tömegeket az utolsó szál emberig be tudjuk vonni az államigazgatási munkák elvégzésébe, az utóbbi években minden eddigi jelentőségüket elvesztették. Ez világosan mu­tat arra a tényre, hogy az osztályerő-viszonyok kétségtelenül eltolódtak a proletariátus rovására. Az ilyen jelenségeket nem lehet egyszerűen egy fentről kapott hivatalos rendelettel megszüntetni. Csak szilárd osz­tálypolitikával lehet legyűrni ezeket – határozott harccal, amely az új kizsákmányolók ellen folyik, és a szovjet államban a proletariátus sze­repének növekedését, nagyobb megbecsülését eredményezi.

Molotov „elmélete” – amely szerint nem követelhetjük a munká­soknak az államigazgatási munkába való bevonását, illetve az állam­nak a munkásokhoz való közeledését, mert az állam maga egy munkás­államot testesít meg – a legrosszindulatúbb bürokratikus tétel, amit el lehet képzelni. (…)

A „bürokratizmus ellen” folyó pillanatnyi hatósági küzdelem, amely nem a munkások osztálytevékenységén nyugszik, hanem ezt az apparátus működtetésével akarja helyettesíteni, nem tud és a későb­biekben sem lesz képes átfogó eredményeket hozni. Sőt, sok esetben a fennálló bürokratizmust segíti és tovább erősíti.

A tanácsok belső életében az utóbbi években is egy sor reakciós folyamat ment végbe. A tanácsok egyre kisebb és kisebb mértékben vesznek részt fontos politikai, gazdasági és kulturális kérdések döntési munkálataiban. Egyre inkább a végrehajtó bizottságok és az elnökség függelékévé válnak. Ugyanakkor meghosszabítják a tanácsi szervek újraválasztásai között eltelt időszakokat, ami viszont fokozza ezen szervek függetlenségét a munkástömegektől. A tanácsi gyűléseken a különböző problémákról folyó viták valójában csak látszatviták. Mind­ezen jelenségek nagy mértékben megnövelik a hatósági elemek dön­tési körét. (…)

A választási alapelv teljes egészében elvesztette jelentőségét és a választókkal szembeni felelősségről értelmetlen dolog beszélni. (…)

(…) A tanácsok „újjáélesztése” érdekében fokozni és erősíteni kell a munkások, a napszámosok, a szegény- és középparasztok osz­tálytevékenységét. (…)

A városi tanácsokat a proletárhatalom igazi szerveivé kell alakíta­nunk, illetve annak eszközévé kell tennünk, hogy a széles tömegeket a szocialista vállalatokat irányító munkába bevonjuk. (…)

A nemzetiségi kérdés

A szocialista fejlődés általános ütemének lelassulása, az új burzsoá ré­tegek városon és vidéken egyaránt megfigyelhető növekedése, a pol­gári értelmiségi réteg megerősödése, a bürokratizmus növekedése az állami szerveken belül, a rossz pártirányítás, valamint mindezekkel kapcsolatban a nagyhatalmi sovinizmus és a nacionalista gondolkodás feltámadása leginkább a nemzetiségi valamint az autonóm köztársa­ságoknak a Szovjetunión belüli létével kapcsolatos problémákban jut kifejeződésre.

A problémák csupán megduplázódnak azáltal, hogy néhány ilyen köztársaságban még számolni kell a tőkés fejlődés előtti kultúrák ma­radványaival is. (…)

A nagyhatalmi sovinizmusra támaszkodó bürokratizmus odáig vezetett, hogy a szovjet-centralizáció a hivatali állások nemzetiségiek közötti elosztásával kapcsolatos viták forrásává vált (dél-kaukázusi fö­deráció). A központ és a határvidékek közötti kapcsolat teljesen meg­romlott. Ez a „szovjetek” fogalmát a nemzetiségiek számára vitathatat­lanul semmitmondóvá telte. Az autonóm köztársaságok fölötti bürokra­tikus gyámkodást olyannyira túlzásba vitték, hogy ezeknek már arra sem maradt joguk, hogy a helyi és orosz lakosság közötti vitás kérdé­sekben dönthessenek. Mind a mai napig ez a nagyhatalmi sovinizmus – különösen pedig abban a formájában, ahogy a kormányzó szervben megnyilvánul – a legjelentősebb akadálya annak, hogy a különböző nemzetiségbeli munkások ténylegesen összeforrjanak.

A szegények tényleges támogatása, szorosabb szövetség megvaló­sítása a szegény- és a középparasztok valamint a vidéki munkások kö­zött, az utóbbiak független osztályhatalommá való szervezése – mind­ez különösen fontos a nemzetiségi területeken és köztársaságokban. Ha nem valósul meg a vidéki munkások tényleges szervezése, a szegé­nyek szövetkezeti és szervezeti összefogása, annak a veszélynek le­szünk kitéve, hogy elmaradott keleti területeinket a rabszolgaság tra­dicionális állapotában hagyjuk, s ezáltal az ezeken a területeken talál­ható pártszervezeteket megfosztjuk az alsóbb osztályokból származó becsületes párttagoktól. Az elmaradottabb vagy az ébredező naciona­lista területeken kommunistáink feladatának kell lennie, hogy éppen a nemzeti ébredés folyamatát próbálják szocialista irányba terelni. Ennek legfontosabb eszközei a helyi nyelv és az iskolák fejlesztése, valamint a szovjetszervek nacionalizálása. Olyan területeken, ahol bizonyos súr­lódások vannak a nemzetiségekkel vagy a nemzetiségi kisebbségekkel, ez a nacionalizmus-ha egyidejűleg a polgári elemek növekedése is kí­séri – gyakran nagyon agresszív formát ölt.

Ilyen esetekben a nacionalizálás általában a nemzetiségi kisebbsé­gek rovására történik. A határkérdések a nemzetiségi gyűlölet forrása­ivá válnak. Ily módon a nacionalizmus teljésen elmérgesíti a párt, a szovjetek és a szakszervezetek munkáját.

Az ukranizálást, a türkmenizálást stb. csak abban az esetben tud­juk helyesen megvalósítani, ha a szövetség szerveiből teljes egészében kiirtjuk a bürokratikus törekvéseket és a nagyhatalmi elképzeléseket. Ez a folyamat csak abban az esetben valósulhat meg helyesen, ha a nemzetiségi köztársaságokban a proletariátus megőrzi uralkodó szere­pét, ha mi magunk az alsóbb osztályokra támaszkodunk, s szakadatlan és könyörtelen harcot folytatunk a kulákok és soviniszta elemek ellen.

Ezek a kérdések különösen fontosak olyan ipari központokban, mint pl. a Don-vidék vagy Baku, amelyek proletár lakosságának na­gyon széles tömegeit a környező területektől eltérő nemzetiségbeliek képezik. Ilyen esetekben a város és vidék közötti helyes kulturális és politikai kapcsolat csak különösen figyelmes és őszintén testvéries vi­szonyra épülhet, amelyen belül a város tekintettel van a másként fejlő­dött vidék eltérő anyagi és szellemi igényeire, s mindketten határozot­tan ellenállnak minden olyan polgári kísérletnek, amely a vidéki körze­tekkel kapcsolatos bürokratikus intézkedések vagy a kulákság várossal szembeni reakciós gyűlölete kapcsán éket szeretne verni a vidék és a vá­ros közé. (…)

Az októberi forradalom következtében a nemzetiségi köztársasá­gok és területek dolgozói számára lehetségessé váll felemelkedés az oka annak, hogy ezek a tömegek mindenképpen a nyilvános életben való közvetlen és szabad részvételre törekednek. Bürokratikus kor­mányunk azáltal kísérli meg ezt a részvételt megbénítani, hogy a töme­geket a helyi nacionalizmus körüli lármával próbálja elrémiszteni.

Pártunk XII. kongresszusa hangsúlyozta ama harc szükségességét, amely a „nagyhatalmi sovinizmus maradványai”, „a Szovjetunión belül élő népek gazdasági és kulturális egyenlőtlensége” valamint „a naciona­lizmus maradványai ellen folyik, azon népek esetében, amelyek az orosz elnyomás súlyos jármát voltak kénytelenek elviselni”. (…)

A konferencia ugyanakkor egyöntetűen hangsúlyozta, hogy azok­nak a kommunistáknak, akik a centrumból az elmaradottabb köztársa­ságokba, illetve területekre mentek, nem a tanítók, hanem a segítők szerepét kellett volna magukra vállalniuk. Az utóbbi években ez az egész teljes egészében az ellenkező irányban haladt. A nemzetiségi pártapparátusok vezetői – a Központi Bizottság Titkársága által irá­nyítva – a párttal, illetve a szovjetekkel kapcsolatos minden problémá­ban önmaguknak tartják meg a tényleges döntés jogát. Ily módon a nemzetiségek tényleges munkásaiból valamiféle „másodosztályú” kommunista réteget csinálnak, szerepük teljes egészében formálissá válik. (…)

Az ötéves gazdasági tervben éppen ezeken az elmaradott határterü­leteken kell megvalósítanunk az ipar fejlesztésének gyorsabb tempóját. Olyan ötéves tervet kell kialakítani, amely a nemzetiségiek lakta terüle­tek és köztársaságok érdekeit jobban szem előtt tartja. (…) Határozott harcot kell indítanunk ama mechanikus nyomás ellen, amelyet az ural­kodó nemzetiségi nyelv gyakorol azokra a munkásokra és parasztokra, akik más nemzetiségekhez tartoznak. Minden köztársaság területén garantálni kell a nemzetiségi kisebbségek tényleges jogait, s mindenek­előtt hallatlanul nagy figyelmet kell fordítanunk arra a viszonyra, amely a korábbi elnyomók s az általuk korábban elnyomottak között kialakulhat. Nyelvi kérdésben a dolgozó tömegeknek teljes választási szabadságot kell biztosítanunk. (…)

A sajtóban nyilvánosságra kell hozni Lenin levelét, amely Sztálin­nak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontját bírálja.

A párt

Az oroszországi kommunista párt a proletárforradalom lényeges esz­köze. Az orosz kommunista párt a Kommunista Internacionálé vezető pártja is. Soha egyetlen pártnak nem volt ilyen jelentős, történelmi fe­lelőssége, mint a miénknek. Ezért, valamint a kezében összpontosuló hatalom miatt, mindenféle félelem nélkül elemeznie kell saját hibáit is. Föl kell tárnia saját gyenge oldalait; szem előtt kell tartania a néptől való eltávolodás veszélyét is, hogy a megfelelő időben hozott intézke­désekkel ezt meg tudja akadályozni. Ezt így tették Lenin életében is, aki állandóan figyelmeztetett minket arra a veszélyre, hogy pártunk a beképzelt kicsinyeskedők pártjává válik. Amikor pártunk pillanatnyi helyzetéről, az árnyoldalakat sem mellőzve, a következő képet alkot­juk, mi az ellenzék, szeretnénk szilárd meggyőződésünket és remé­nyünket kifejezni, hogy a párt az igazi lenini politika segítségével győ­zedelmeskedik majd gyengéin, s ezáltal képessé válik történelmi fel­adatainak betöltésére. (…)

Másfél év során pártunk 100.000 üzemi munkást vesztett el. 1926-ban a pártból való „automatikus” távozás 25.000 kommunista tagot érintett, akiknek 76,5%-a ipari munkás volt. A „tisztogatási folyamat”, amely a tagok újbóli felvételét is jelentette, hivatalos adatok szerint (me­lyek kétségtelenül bizonyos mértékig kedvezőbb színben kívánják fel­tüntetni a tényeket) mintegy 80.000 tag kiválását jelentette. A tagok leg­nagyobb hányada az ipari munkások soraiból került ki. (…)

Az eszerek és a mensevikek jelentősége a pártapparátuson belül, a vezető posztokon megnövekedett. A XIV. Kongresszus idején saj­tónkban a felelős és vezető posztok mintegy 38%-át töltötték be olyan személyek, akik más pártokból jöttek át hozzánk. (…)

Az utóbbi évek során, miközben a bolsevik párt egész tradíció­rendszere a pártkongresszusokon hozott közvetlen határozatok egész sorával egyetemben súlyos sérülést szenvedett, a párton belüli demok­rácia szisztematikus szétrombolásának lehetünk tanúi. A tisztségvise­lők tényleges választása a gyakorlatban teljesen kihalófélben van. A bolsevizmus szervezeti alapjait lépésről lépésre meghamisítják. A párt szervezeti szabályzatát tervszerűen változtatják, hogy ezáltal a vezető­ség hatásköre növekedjék, s így a közönséges párttagok jogai csökken­jenek. A különböző kerületi bizottságok választásának időpontját a Központi Bizottság egy, két vagy esetleg több évvel is elhalasztja.

A felsőbb bizottságok vezetői lényegében elmozdíthatatlanok, mi­közben három-ötéves időszakokra kapják meg a kinevezésüket.

Valójában érvényét vesztette a párttagok azon joga, hogy „alap­vető problémák esetén a párt törvényszékén tiltakozhassanak”. A kongresszusokat és a konferenciákat anélkül hívják össze, hogy, mint az Lenin életében szokás volt, előzőleg az egész párt szabadon megvi­tatott volna minden kérdést. Az ilyen vita iránti igényt a pártfegyelem megsértésének tekintik.

A jelenlegi irányvonal természetes kísérőjelensége, hogy azokat a régi párttagokat, akik a cári korszakot vagy legalábbis a polgárháborút végigszenvedték, s független, egyéni elgondolásokkal bírnak, egysze­rűen kizárják a pártból. Olyan új elemekkel helyettesítik őket, akik min­denekelőtt feltétlen engedelmességükkel tűnnek ki. Ennek az engedel­mességnek, amelyet fentről a forradalmi fegyelem nevével illetnek, va­lójában semmi köze sincs a forradalmi fegyelemhez. Nem ritka az olyan eset, hogy az új kommunistákat azon munkások soraiból választják ki, akik annak idején a cári tekintély iránti legnagyobb alázatossággal tűn­tek ki. Most egyik napról a másikra a munkásosztály helyi szövetségei­nek valamint a közigazgatási intézményeknek a vezető állásaiba fész­kelik be magukat. A forradalom legnehezebb pillanataiban behízelgik magukat, élesen ellenséges magatartást tanúsítva a régi munkástagok­kal valamint a munkásosztály vezetőivel szemben.

Ez a jelenség még sokkal gyűlöletesebb formát ölt az állami appa­rátusban, ahol az ember gyakran találkozik az igazi, törekvő szovjet­tisztviselő tökéletes figurájával. Ünnepi alkalmakkor esküt tesz az ok­tóberi forradalomra, az általa vállalt feladat iránti közömbösség jel­lemzi, teljes egészében valamiféle polgári miliőben él, magánéletében szidja a pártvezetőket, pártgyűléseken pedig ugyanezt az ellenzékkel teszi.

Egy vezető beosztású párttagnak, mindenekelőtt egy párttitkár­nak sokkal több joga van, mint funkció nélküli, „alul elhelyezkedő” párttagok százainak. Azt a folyamatot, hogy magát a pártot fokozato­san helyettesíti saját hivatalnoki apparátusa, csak elősegíti Sztálinnak azon elmélete, amely a minden bolsevik számára sérthetetlen lenini elv tagadása, és amely szerint a proletariátus diktatúráját csak a párt dikta­túrája tudja megvalósítani.

A pártéletben lévő demokratikus magatartás eltűnése a munkásde­mokrácia megszűnését vonja maga után, ami tapasztalható mind a szak­szervezetekben, mind a többi párton kívüli tömegszervezetben. (…)

Nem csak az történik, hogy a meggyőzés módszere helyett a kény­szer módszerét alkalmazzák, hanem mindennapossá vált a párt megté­vesztésének módszere is. Mióta a pártnevelést a hivatalos propaganda szintjére csökkentették, általános tendencia figyelhető meg a párt egy­szerű megkerülésére. (…) A párt, apparátusának jelenlegi hibás irányvonala miatt, passzív ellenállásba húzódott vissza. (…)

A párton belül azonban nemcsak a törtetés, a bürokratizmus és a protekcionizmus növekedésének lehetünk szemtanúi, hanem olyan idegen, osztályellenes forrásokból táplálkozó szennyes áramlatoknak a hatását is megfigyelhetjük, mint például az antiszemitizmus. Pusztán a párt fennmaradására való törekvés is azt követeli meg, hogy kímélet­len harcot indítsunk az ilyen mocsokságok ellen. (…)

Ezen tények ellenére elnyomó intézkedéseket kizárólag a balolda­liakkal szemben alkalmaznak. Általános gyakorlattá vált, hogy az el­lenzékhez tartozókat helyi gyűléseken mondott beszédeik, éles hang­vételük, vagy pusztán azon kísérleteik miatt, hogy Lenin testamentu­mát felolvassák, a pártból kizárják. A politikai tájékozottság, hozzáér­tés, sőt, ami még fontosabb, a párt iránti odaadás tekintetében a kizártak gyakran messze fölötte állnak a pártban bennmaradtaknak. Ezek az elv­társak, így hogy pillanatnyilag a párton kívülre kerültek, most meg­próbálják eddigi pártos életüket a párt keretein kívül folytatni. Gyak­ran ezek az elvtársak sokkal hűségesebben, sokkal odaadóbban szol­gálják a pártot, mint néhány ottani törtető nyárspolgár, akik nyugod­tan maradhattak a pártban. (…)

*

A Központi Bizottságnak lehetővé kell tennie a párt minden tagja szá­mára, hogy tanulmányozhassa mind a párton belüli viták lényegét, mind pedig a pillanatnyi harcok alakulásának módját. Mindezt azáltal kellene megvalósítania, hogy közben a sajtóban, gyűléseken, röpira­tokon minden olyan dokumentumot közzétesz, amelyeket mindeddig elrejtett.

Minden elvtársnak és az elvtársak bármely csoportjának lehető­séget kellene nyújtani arra, hogy véleményüket a párt előtt nyilváno­san, a sajtóban, gyűléseken stb. megvédhessék. A különböző nézetek rövid ismertetését (a Központi Bizottság programjavaslatát, helyi szervek, csoportok vagy tagok programjavaslatát stb.) a Pravdában, annak mellékletében, valamint a helyi pártújságokban is legalább két hónappal a XV. Pártkongresszust megelőzően nyilvánosságra kellene hozni.

A vitát tárgyilagosan, és elvtársiasan kellene lebonyolítani, min­den személyes támadás és indulat mellőzésével. (…) Az egész párt­apparátus döntő többségének olyan gyári munkásokból, haladó párt-kommunistákból kell állniuk, akik mind a párttal, mind a párton kívüli tömegekkel jó viszonyban vannak. Az apparátusnak semmiképpen sem szabad pusztán fizetett hivatalnokokból állnia, tagjainak sorát ál­landóan munkásokkal kell felújítani. A helyi szervek költségvetését alapvetően a tagok hozzájárulásából kell fedezni. A helyi pártszervek­nek meghatározott időközönként beszámolót kell készíteniük tagjaik számára kiadásaikról és bevételeikről. Csökkenteni kell a párt mostani költségvetését, az apparátusnak folyósított összeget. A pártmunka je­lentős hányadát ingyenesen elvégezhetnék olyan párttagok, akik szá­mára ipari és egyéb tevékenységeik mellett erre a célra időt biztosíta­nánk. (…)

Harcolnunk kell a titkárok azon törekvései ellen, hogy személyük leválthatatlan legyen. Meghatározott időtartamokat kell megállapíta­nunk a titkári és más fontos posztok betöltésére. Könyörtelen harcot kell vívnunk a pillanatnyilag fennálló korrupció ellen, a legtöbb cso­portban tapasztalható hanyatlás, protekcionizmus és „burzsoászolidaritás” ellen. (…)

Már a X. Kongresszuson, Lenin irányításával egy sor olyan hatá­rozatot fogadtak el, amely a nagyobb egyenlőség szükségességét hang­súlyozta a pártban és a dolgozó tömegek soraiban. A párt már a XII. kongresszuson felhívta a figyelmet arra, hogy a pártmunkások burzsoá elemekkel való érintkezése milyen veszélyeket rejt magában. (…) Az egyenlőtlenség aláássa a demokráciát, a párton belüli korrupció egyik forrása, és a kommunisták tekintélyének megingásához vezet. Tekintet­tel arra, hogy az eltelt években ez az egyenlőtlenség hallatlan mérték­ben megnövekedett, ezt a kérdést újra fel kell vetnünk és forradalmá­rokként meg kell oldanunk.

Mi, az ellenzék, elítélünk minden olyan kísérletet, amely két párt alakítására irányul. A sztálini csoport az, amely miközben arra törek­szik, hogy a lenini ellenzéket kiszorítsa a kommunista pártból, a „két-párt-programjáról” beszél. Mi azonban nem akarunk egy újabb pártot létrehozni, hanem csak a „közös” kommunista párt irányvonalának helyreállítására törekszünk. (…)