1919 és 1945 után az alulról jövő spontán önkormányzati mozgalom Magyarországon 1956-ban vált országos méretű­vé. A helyzet rendkívüliségét nem kell bizonyítani. Az 1956. október 23-i felkelés sodrában létrejött munkástanácsok na­pok alatt a termelő üzemek irányítóivá váltak, majd november elejére, miután egyre több közülük elhatárolta magát nemcsak a rákosista, de a polgári visszarendezéstől is, a forradalmi átalakulás meghatározó erőivé nőtték ki ma­gukat. November 4-ét követően pedig e törekvések fóku­szába kerültek. Ez egyrészt annak tudható be, hogy igen ko­moly tömegerőt vonultattak föl maguk mögött Budapesten és vidéken egyaránt. Kezükben tartották az általános sztrájk fegyverét. Másrészt annak ellenére, hogy közvetlenül semmi­lyen tömegkommunikációs eszközzel nem rendelkeztek, szervezettségük igen gyorsan nőtt. November 14-én meg­alakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács, és küszö­bön állt az országos munkástanács létrehozása. A szovjet csapatokkal ugyan szétverették a hatalmi intézményeket és a fegyveres ellenállást, a Kádár-kormány a munkások sztrájk­mozgalmával szemben a nyers erőszak alkalmazását nem vállalta. Ez ugyanis óriási anyagi áldozatok árán sem kecseg­tetett feltétlen sikerrel, arra azonban elég lett volna, hogy a kormány „munkás-paraszt" jellegével kapcsolatos reménye­ket és illúziókat szétfoszlassa. A kormány kül-, és belpolitikai szempontból október 23-ával és az ezt követő időszak célkitű­zéseinek mindegyikével nem kívánt frontálisan szembehe­lyezkedni, ez december közepéig tetten érhető magatartásá­ban. A munkástanácsok a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács révén így valódi hatalommal rendelkező politikai té­nyezőként kezdték meg a tárgyalásokat a kormánnyal, jólle­het akkora erejük nem volt, hogy hatalmát megtörjék, hiszen annak bázisát, az idegen csapatok aktív jelenlétét, nem lehe­tett felszámolni.

Az önigazgatás irányába induló társadalmi átalakulás 1956-ban tehát egy rendkívül labilis és polarizált hatalmi hely­zetben indult meg, s ez eleve kérdésessé tette tartósságát. A

munkástanácsokkal megjelent lehetőség mindazonáltal igen „jelentős volt.

Az önigazgatási kísérletek ugyanis akkor válnak iga­zán érdekessé, amikor túllépnek a vállalat, a termelőegy­ségek keretein, átlépik a társadalmi szektorok közötti vá­lasztóvonalat, hatalmi aspirációik keletkeznek, és ezáltal megindulnak a társadalmi rendszerré szerveződés útján. Ekkor dőlhet el ugyanis, hogy adott feltételek mellett megvaló­sítható-e a polgári demokratikus elképzelésektől eltérő, de mégis demokratikus társadalomirányítási szisztéma. Olyan fejlett társadalmi alakulat, amely a közvetlen demokrácia intézményei, a gazdasági önigazgatás és egyéb képvise­leti szervek által tömeges részvételt teremt a döntési fo­lyamatokban, és megakadályozza a gazdasági monopol­helyzetek és az igazságtalan szociális és emberi egyen­lőtlenségek elterjedését. Ma, a polgári demokratikus intéz­mények vitalitásának korában sokan és részben joggal táplál­nak az ilyen kísérletek történelmi létjogosultságával szemben fenntartásokat. Lassan két évszázad történelmére pillantva kétségtelennek tűnik, hogy e kísérleteknek többnyire háborús (polgárháborús) vagy más rendkívüli, például forradalmi vagy katasztrófahelyzet, gazdasági válság teremtette meg létalap­ját, majd ezek elmúltával először csökkent a létrejöttükkor megmutatkozó magas fokú emberi áldozatkészség, végül belső ellentétek vagy még inkább külső vereség következté­ben sorsuk megpecsételődött. Tömegbázisukban gyakran az elemi emberi együvé tartozás mutatkozott meg, amely önma­gában nem tartósíthatott érintkezési formákat tömegméretek­ben. De éppen ezért szinte minden esetben megmutatkozott e radikális átalakítási törekvések humánus tartalma, a társa­dalmi lét fenntartásáért és megújításáért vívott küzdelmük heroizmusa. És – visszatérve az 1956-os valósághoz – no­vember közepétől a helyzet egy ideig kétségkívül kedvezett az önigazgatási törekvések képviseletének. Mindenekelőtt azért, mert az élesen szemben álló, de tárgyalni kényszerülő felek között kisebb kérdésektől eltekintve ez volt az egyetlen megegyezési lehetőséggel kecsegtető kérdéskör. A kor­mány gyorsan legalizálta az üzemi munkástanácsokat, majd tárgyalófélként fogadta él a Nagybudapesti Központi Munkás­tanácsot. A szakszervezetek bevonásával megindult a mun­kástanácsok feladatát szabályozó törvényerejű rendelet szö­vegezése, ami a munkahelyi szintű önigazgatási rendszer kérdésében közös megegyezés reményét villantotta fel. Bár az Elnöki Tanács november 22-én napvilágot látott tör­vényerejű rendelete a munkástanácsok szándéka elle­nére az önigazgatást a termelő üzemekre korlátozta, és az állami irányító szerveknek jelentős hatáskört biztosított az üzemek vezetésébe való beleszólásra, a Nagybudapesti Köz­ponti Munkástanács hajlandónak mutatkozott a rendelet kor­rekciója érdekében a tárgyalások felújítására. Ez meg is tör­tént, és a szakszervezetek közvetítésével bizonyos előrelé­pés volt érzékelhető a november végi konzultációkon.¹ A mindkét fél részéről megmutatkozó elkötelezettség az önigaz­gatási rendszer valamilyen változatának bevezetése mellett így az egyébként egyáltalán nem enyhülő szembenállás elle­nére asztalhoz ültette, munkára serkentette és eredményekre ösztökélte a feleket.

Megkerülhetetlen volt természetesen a termelő egysége­ken, a munkahelyen kívüli irányítási rendszer átalakításának kérdése is. Az ezzel kapcsolatos megoldásokat azonban erő­sebben behatárolták a közvetlen hatalmi érdekek. A kormány, tartva a munkástanácsok erejének növekedésétől, kezdettől fogva kategorikusan elzárkózott az országos munkástanács, tehát egyfajta munkásparlament megalakításától. Kádár Já­nos a példaképre, Jugoszláviára hivatkozott, ahol szintén nem volt ilyen hatalmi intézmény. A kormánynak szüksége volt a régi parlamentre, amelytől joggal várhatta hatalma meg­erősítését. Az 1. számú dokumentum kétkamarás rendszere ezért olyan kompromisszumos kísérletnek tekinthető, amely mind a régi parlament fenntartásának, mind az önigazgatási rendszer országos kiépítésének elképzelését ötvözni kí­vánta.

A másik behatároló tényező a szakszervezetek szerepe körüli vitával függött össze. A Magyar Szabad Szakszerveze­tek Országos Szövetségének Gáspár Sándor által irányított vezetése november 4-e után a Kádár-féle vezetés mögé sora­kozott fel, amit a kormány igyekezett úgy kihasználni, hogy a munkástanácsok szakszervezeti vezetés alá kerüljenek. Ez azonban éles visszautasításra talált, mi több, a Nagybuda­pesti Központi Munkástanács teljes újjáválasztás nélkül még legitim tárgyalópartnernek sem ismerte el a szakszervezeti vezetést. Miután azonban mind a munkástanácsok, mind a szakszervezetek újjáválasztásáról megállapodás született, nem volt akadálya annak, hogy a Szakszervezeti Tanács és a Nagybudapesti Központi Munkástanács között kapcsolat és tárgyalások jöjjenek létre. Ezek főleg az önigazgatás kérdésé­vel foglalkoztak. A szakszervezet megpróbált közvetítő és kezdeményező szerepet betölteni a kormány és a munkásta­nács között. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy olyan önigaz­gatási elképzelés esélyt kapjon, amelyben a szakszerveze­teknek – 1919 mintájára – számottevő hatalmi szerepe alakul­hatott volna ki. A Nagybudapesti Központi Munkástanács ettől elzárkózott, és következetesen olyan koncepcióhoz ragasz­kodott, amely valamilyen módon biztosította volna a munkás­tanácsok megalapozó szerepét a konstrukció kiépítésében.

A harmadik politikai tényező az önigazgatási koncepció formálódását illetően a munkástanácsi vezetők bizalmatlan­sága volt az újjászerveződő államigazgatási intézményekkel, konkrétan a minisztériummal szemben, annak ellenére, hogy azokban megvolt az ellenállás az új főhatalom kiszolgálásával szemben is. Ez a rezisztencia azonban az ottani forradalmi bizottságok likvidálása után nem lehetett tartós, és joggal le­hetett arra számítani, hogy rövid időn belül a főhatóságok a kormány meghosszabbított kezeiként működnek majd. Nem véletlen tehát, hogy a 2. számú dokumentum a minisztériu­mokkal szembeni éles, bár nem teljesen indokolt kirohanással kezdődik. Politikai averzióikat ugyanakkor a tervezet készítői a továbbiakban mintegy elvi rangra emelik, amikor a képvise­leti, döntéshozó funkciók mellé a végrehajtási feladatok egy részét is az önkormányzati kamarákra ruházzák, szembehe­lyezkedve a hatalmi ágak elválasztását hirdető polgári politi­kaelméleti felfogással. A szakszervezeti előterjesztés itt is kompromisszumos javaslatra törekedett, nemcsak annyi­ban, hogy radikálisan le akarta építeni az állami bürokráciát, de abban is, hogy kilátásba helyezte a tervezés decentralizá­cióját.

Az önigazgatás országos kiépítésével kapcsolatos tár­gyalásokban november 22-e jelentett fordulatot. Az Elnöki Ta­nács törvényerejű rendelete okozta felháborodás leszerelése érdekében Kádár János az éjszakai megbeszélésen lemon­dott korábbi, a szakszervezetek hegemóniájára épülő elkép­zeléséről és kerületi, illetve parlamenti termelők tanácsának kiépítéséről beszélt a munkástanácsok küldötteinek.² Néhány nappal később, november 27-én került sor a szakszervezet és a központi munkástanácsiak egyeztető tárgyalására e tárgyban, ahol megállapodtak abban, hogy november 30-ig elkészítik terveiket, amelyeket újabb egyeztető tárgyalásokon igyekeznek egységesíteni.³ A szakszervezet november 29-én, a határidő előtt egy nappal a Népakaratban hozta nyilvá­nosságra elképzelését (1. sz. dokumentum). Hasonló, de már az iparkamarákat is megemlítő koncepcióról számolt be a Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. november 30-án megjelent 2. számú tájékoztatója. A november 30-ai és december 1-i hétvégi tárgyalások ennek ellenére nem hoztak megegyezést. Amennyire a december 4-i munkástanács ülé­sének jegyzőkönyvéből rekonstruálni lehet, a kudarcot első­sorban az okozta, hogy a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács képviselői nem fogadták el az országos önigazgatási szervezet jogkörének korlátozását, tehát azt, hogy a Terme­lők Tanácsának csak gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdé­sekben lehessen kizárólagos döntési jogköre. Ez ugyanis le­hetetlenné tette, hogy az ország szuverenitását, politikai be­rendezését érintő kérdésekben érvényesítse elképzelését.

Nézeteltérés lehetett a minisztériumok és munkástaná­csok, azaz az alulról és felülről építkező szervek viszonyát illetően is. A szakszervezeti javaslat ugyanis sem kamarák­ban, sem területi munkástanácsokban nem gondolkodott. Fel­tehetően az elsejei vitával összefüggésben december 2-án a szakszervezeti vezetés – kompromisszumkészségének han­got adva – már az ipari munkástanácsok szoros együttműkö­désének természetes szükségéről íratott cikket a Népakarat­ban. Ez azonban a kamarák megalakítása mellett magukat végleg elkötelezett munkástanácsiaknak kevés volt.

A sikertelen tárgyalások után a Nagybudapesti Központi Munkástanács december 2-án három szakbizottságot hozott létre (politikait, gazdaságpolitikait és szervezésit). A Ringl István vezetése alatt álló gazdaságpolitikai szakbizottság hozzá is látott az önigazgatással és a népgazdaság irányítá­sával kapcsolatos elképzelések részletesebb kidolgozásá­hoz. A Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. decem­ber 4-i 3. számú tájékoztatójában már az országos forradalmi paraszttanács megalakításának elképzelését is szellőztették a szerkesztők. Végül 1956. december 7-i dátummal került sokszorosításra a munkástanács javaslata az ország gazda­sági életének kibontakoztatására (2. sz. dokumentum), amely az önigazgatás országos kiépítését illetően egy parlamenti törvényhozásba beépülő gazdasági képviseleti és irányító szervezetrendszerben körvonalazta elképzelését. Ezt egé­szítette ki Kársai Sándor, a X. kerületi munkástanács elnöke az 1956. december 8-i utolsó központi munkástanácsülésen azzal a követeléssel, hogy a „karhatalmat is a munkás- és paraszttanácsokra kell építeni. A karhatalomba csakis a mun­kás- és paraszttanácsok ajánlása és felelősségvállalása mel­lett lehessen bejutni…"⁴

Az elgondolás nem juthatott ennél tovább, itt kell hát összegzést végeznünk. Igazán újszerűnek és figyelemre mél­tónak a 2. sz. dokumentumot kell tekintenünk.

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata a munkásönigazgatás korporatista politikai intézménye­sülését kívánta megvalósítani, amely a társadalom érdek­tagoltságai közül mindenekelőtt a gazdasági ágazatok közötti különbségek kifejezésére lehetett volna alkalmas.

Bizonyos mértékig egyik előfutára ezzel a Nyugat-Európában más körülmények között a hatvanas, majd a hetvenes évek­ben reneszánszukat élő neokorporatista törekvéseknek.⁵ A hagyományos munkás-tőkés ellentétből eredő munkavál­laló-munkáltató ellentét kifejezése ebben a rendszerben ugyanúgy érdektelen marad, mint a sztálini felfogásban, a különbség csupán az, hogy itt a problémát a munkástanács révén megvalósuló kollektív tulajdonlás útján vélték megold­hatónak. A szakszervezet ennek következtében nem része a korporációs hatalmi rendszernek, hanem a mégis fel­merülő súrlódások – a javaslatban nem kifejtett módon való – elsimításának külső garanciarendszeréhez tartozik.

A tervezet fontos sajátossága, hogy a korporatista ele­mek nem uralják a politikai intézményrendszert, hanem annak egyik meghatározó faktorát képezik. Az önigazgatás nem falja fel szőröstül-bőröstül a parlamentális rendszert, nem kíván visszatérni a bolsevizmus totális tanácshatalmi, még kevésbé a sztálinizmus bürokratikus tanácshivatali meg­oldásaihoz. Egyfajta szimbiózisban kívánja működtetni az önigazgatási és a polgári demokratikus hatalomgyakor­lási mechanizmust. A parlamentarizmus és a kollektív tulaj­donlásra épülő korporatizmus az 1956 végi kettős hatalmi helyzet meghosszabbításaként egymásnak valamiféle ki­egyensúlyozói.

A terv részletes kidolgozására nem maradt idő és a kor­mánnyal való tárgyalások sem kezdődhettek meg. Megkoc­káztatható mégis az az állítás, hogy ha a terv konkrét formát ölt és a munkástanács-mozgalom mögé áll, bevezetésének megteremtődött volna a történelmi realitása. Ebben az eset­ben egyedülálló kísérletnek lehetett volna tanúja a világ. Tör­ténelmi példák mutatnak arra, hogy azokban az országokban, ahol etatista eszközökkel, felülről irányított módon zajlott le a modernizáció, a korporatív megoldások bővítették a társada­lom demokratikus csatornáit, serkentően hatottak a fejlettebb társadalmi és politikai viszonyok elterjedésére. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepén Magyarországon is voltak, akik az átmenet neokorporatív eszközrendszerre történő megvalósítása irányában gondolkodtak.⁶ 1956 Magyarorszá­gán, a bürokratikus sztálini diktatúra viszonyait követően a munkástanács elképzeléseinek bevezetése forradalmi előre­lépést jelentett volna. A javaslatok ugyanis mind a helyi ön­igazgatás, mind a vállalati önállóság, mind az irányítás szférá­ját illetően óvatos elmozdulást tartalmaztak a piaci viszonyok kiteljesítése, a szabályozott piac megteremtése felé. Ezek az elképzelések tehát nemcsak a politikai intézményrendszer re­formja, hanem a tervutasításos gazdaságirányítási modell le­cserélése felé is vezettek. A magyar társadalom ezzel újra arra a pályára kerülhetett volna, amelyről a negyvenes évek második felében letért és amelyen értelmes módon volt felte­hető az a kérdés, hogy polgári demokratikus vagy önkormányzati-szocialisztikus irányba haladjunk-e tovább.

Jegyzetek

1 . L. ezt részletesebben Feitl István: Törvényerőre emelt önigazgatás – Ma­gyarország, 1956. Kritika, 1989. október.

2 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

3 . L. Népakarat, 1956. november 28, 3, Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

4 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

5 . Bruszt László: Korporatizmus-elméletek, Medvetánc, 1983/4.-1984/1.

6 . L: erre Pokol Béla és Bruszt László vitáját. Pokol Béla: Alternatív utak a politikai rendszer reformjára, Valóság, 1986/12., Bruszt László: A több szólamú politikai rendszer felé, Valóság, 1987/5.

 

1. SZ. DOKUMENTUM

Hozzuk létre a Termelők Tanácsát!

(…)¹

Kétkamarás parlamentet

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szer­vezetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosz­tály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhatalom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó pa­rasztok természetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parla­ment egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne. Eddigi egyka­marás államhatalmi szervünket, az országgyűlést tehát kétkamarás rendszerré kellene kiépíteni: a lakóterületi elv szerint titkosan válasz­tott Képviselők Házára – ez a parlament vezető testülete maradna – és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan megválasztott küldöttekből álló Termelők Tanácsára. Alkotmányunk elég világosan rögzíti a Képviselők Háza működésének elveit. A Rá­kosi-klikk uralma idején azonban ezek gyakorlatilag nem érvényesül­hettek. Az Alkotmány módosításával a Termelők Tanácsának alap­vető funkcióját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irányítása, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó határozatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit.

A Termelők Tanácsában a nemzeti jövedelem létrehozásában való részvétel aránya szabná meg az egyes termelő rétegek, szekto­rok képviselőinek a számát. Mivel a Termelők Tanácsa – mint a par­lament egyik háza – nem az egész lakosság képviseleti szerve, kizá­rólagos joggal csak a gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdésekben dönthetne. Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kel­lene biztosítani számára a parlament másik háza, a Képviselők Háza felé. A parlament két háza külön-külön is tanácskozhatna és törvénye­ket hozhatna – az Alkotmány által megjelölt területeken. A gyakorlat által megkívánt esetekben pedig csak a parlament két házának együttes ülése, vagy külön-külön adott hozzájárulása dönthetne bizo­nyos törvényjavaslatok, határozatok törvényerőre emelésében.

A szakszervezetek előbb említett javaslatával kapcsolatban fel kell vetnünk, hogy a termelő munka megindításával számos olyan probléma jelentkezik, amelyet a munkástanácsok- bármilyen jogkö­rük legyen is – önmaguk nem képesek helyileg megoldani. Ilyen prob­lémák elsősorban az energiaelosztás, az anyagellátás, a készáru­készletek ésszerű értékesítése stb.

A terveket az üzemek dolgozzák ki

Sok olyan vállalatunk is van, amelynek folyamatos üzemeltetése több más üzemtől – sokszor 10-15 vállalat tevékenységétől – illetve a velük való együttműködéstől függ. Éppen ezért szükséges, hogy a minisztériumok haladéktalanul és a tőlük telhető legteljesebb mérték­ben nyújtsanak segítséget a vállalatoknak, illetve munkástanácsaik­nak, igazgatóiknak. Hiszen a minisztériumok tevékenységére to­vábbra is szükség lesz, mert a gazdasági élet egészének irányítása, összehangolása az üzemek, vállalatok munkástanácsainak erejét, hatáskörét meghaladó feladat. Ez azonban nem jelenti a régi túlmére­tezett, bürokratikus államapparátusra való visszatérést.

A magyar szabad szakszervezetek véleménye, hogy a munkás­tanácsok létrehozásával kialakult új helyzetnek megfelelően – az üzemi önállóság teljes biztosítása érdekében – csökkenteni kell a minisztériumok és egyéb állami szervek apparátusát. Minisztériumo­kat kell összevonni, és feladatukat úgy meghatározni, hogy az üzemek önállóságai a legkisebb mértékben se csökkentsék. Ezért a többi közt meg kell szüntetni a tervezés eddigi bürokratikus, túlzottan központosított módszereit. Biztosítani kell, hogy a terveket az üzemek saját maguk dolgozzák ki. Csak a népgazdaság érdekében legfonto­sabb arányokat és irányszámokat határozza meg a központi felső állami szerv.

Mindennek megoldása, vagyis az államigazgatási szervezet gyökeres reformja sorrendileg tulajdonképpen még előbbre való fel­adat, mint az első részben felvezetett javaslat államhatalmi szerveze­tünk megváltoztatására.

Az iparágak munkástanácsai tartsanak közös megbeszéléseket

Az egy iparágon belül előforduló problémák megoldása érdeké­ben javasoljuk, hogy ugyanazon iparág munkástanácsai tartsanak egymással szoros kapcsolatot, időnként közös tanácskozást, terme­lési tapasztalataik kicserélése és a felvetődő közös problémák megol­dása érdekében.

Az említett problémák megoldását szolgáló időnkénti tanácsko­zásra, értekezletre a munkástanácsok a legmegfelelőbb szakembe­reket delegálnák, hogy ily módon hozzáértő, szakszerű testület dönt­sön az iparág közös problémáiban.

Szükséges, hogy a kormány megfelelő intézkedéseket tegyen erre vonatkozólag, és ezzel is elősegítse a munkástanácsok tényle­ges önállóságát. Egyidejűleg a kormányban tisztázni kell a miniszte­riális szervek és a munkástestületek egymáshoz való viszonyát.

A szakszervezet a dolgozók hivatott érdekvédelmi szerve

A Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének egyértelmű álláspontja az, hogy a dolgozók érdekvédelmi szerve vál­tozatlanul a szakszervezet. Éppen ezért a szakszervezeteknek a jö­vőben a dolgozók érdekeit – eltérően az elmúlt időktől – hathatósan, megalkuvás nélkül kell képviselniük mind a kormány, mind a terme­lést irányító munkástanácsok és egyéb szervek előtt.

A szakszervezetek ugyanakkor nyújtsanak sokoldalú segítséget a munkástanácsoknak, hogy azok sikerrel oldhassák meg felelősség­teljes feladatukat. A munkástanácsokat a szakszervezetek egész dol­gozó népünk fontos demokratikus vívmányának tekintik, és ha kell meg is védik. Előfordult, hogy nem odavaló elemek is fórumot kaptak a munkástanácsokban. Meggyőződésünk, hogy ez csupán a rendkí­vüli helyzet következménye, és amikor minden területen visszaáll a normális helyzet, a munkások csak az arra érdemeseket, a legbecsü­letesebbeket, a legjobb szakembereket tüntetik ki bizalmukkal. így a munkástanácsok minden bizonnyal sikerrel töltik be hivatásukat.

A munkástanácsoknak viszont – ha sikeresen akarnak működni – elsősorban a szakszervezetekre kell támaszkodniuk. Forduljanak bizalommal a túlnyomó többségben becsületes, áldozatkész, eddig is fáradhatatlanul a dolgozók érdekeiért küzdő szakszervezeti aktivis­tákhoz, akik maguk is kárvallottjai voltak a Rákosi-rezsimnek. Hasz­nosítsák a szakszervezeti vezetők és aktivisták gazdag tapasztalata­it. A munkástanácsok teljes bizalommal forduljanak a szakszervezeti szervekhez, mint ahogy azok is teljes erejükkel támogatják és támo­gatni akarják a jövőben is a munkástanácsokat.

 

Népakarat, 1956. november 29. 3. p.

Jegyzet

1 . A cikknek az általános elveket deklaráló bevezető része leszögezi: az „igazi magyar és szocialista demokrácia" megvalósításának legfőbb biztosítéka a dolgozók tényleges bevonása a közügyek intézésébe. Ennek első lépése a munkástanácsok megszületése és törvényessé tétele volt. Teljes kibonta­kozása az ellenforradalom megsemmisítése és függetlenségünk helyreállí­tása után várható volt. Addig is hozzá kell látni azonban az államhatalom olyan átalakításához, amelyben érvényesül a munkásosztály vezető szere­pe. A szakszervezeti javaslat ennek érdekében született.

 

2. SZ. DOKUMENTUM¹

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata az ország gazdasági életének kibontakozására

 

Az október 23-át követő események után az üzemekben megalakul­tak az üzemi munkástanácsok, amelyek kezükbe vették az üzemek gazdasági életének helyi irányítását.

Ezeknek a munkástanácsoknak központi szerve: a Központi Munkástanács, az üzemi munkástanácsokkal egyetértésben meg­tette az első lépést a gazdasági kibontakozás felé akkor, amikor 1956. november 17-én elrendelte az általános sztrájk beszüntetését és a munka megkezdését.

Több hét telt el azóta, és az üzemi munkástanácsok magukra hagyva próbáltak megbirkózni a súlyos gazdasági feladatokkal. Ezek­ben a hetekben a hatalmasra felduzzasztott minisztériumi apparátu­sok nem tettek és még ma sem tesznek egyebet, mint a saját, de a magyar nép által nem kívánt intézményüket szervezik.

Mit tettek és mivel támogatták a minisztériumok az üzemi mun­kástanácsokat? Határozottan leszögezhetjük – semmivel! Sőt, közü­lük egyesek titkon remélik, hogy az üzemi munkástanácsok, küzdve a jelenlegi gazdasági nehézségekkel – lejáratják magukat.

A munkástanácsok túltették magukat a minisztériumok tétlensé­gén, ezért az ország gazdasági helyzetének további megszilárdítása, valamint az üzemek közötti tervszerű munka megindítása érdekében – alulról jövő kezdeményezés eredményeként – az alábbiakat java­soljuk:

Az egyes gazdasági minisztériumok feladata tehát közigazgatás­ra, gazdasági felügyeletre, gazdaságjogi kérdésekre, találmányi ügyekre stb. terjed ki. Foglalkozik az elvi, műszaki fejlesztési kérdé­sekkel, a tudományos iparfejlesztés elvi problémáival. (…)

A Központi Munkástanács ugyancsak alulról jövő kezdeménye­zés alapján rövidesen ismertetni fogja az egyes kamarák, az Orszá­gos Iparkamara, a Gazdasági Tervbizottság és az Országos Gazda­sági Tanács részletes feladatait, azoknak a kapcsolatait a minisztéri­umokkal, a minisztertanáccsal és az országgyűléssel.

 

(1956. december 7.)

Sokszorosítvány – Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

Jegyzet

1 . A dokumentum Magyarországon itt jelenik meg először nyomtatásban. L. Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. Sajtó alá rend.: Ke­mény István-Bill Lomax, Párizs, Magyar Füzetek (1986.)

A szocialista országokban ma már elfogadott nézet az, hogy nem a rendszer hibáit és hiányosságait kell kijavítani, hanem magát a rendszert. A nekilendülő reform-elképzelések az öni­gazgatást jelölik meg a változások végcéljaként. Ez azt jelenti tehát, hogy a két társadalmi rendszer kérdései egymáshoz közelednének? Nem egészen így van: a kapitalista orszá­gokban az önkormányzatot propagálók figyelmének kö­zéppontjában az egyén-közösség kérdése állott, s így van ez most is, míg a szocialista rendszerekben az állam-tár­sadalom kérdésére koncentrálnak. Az önigazgatás problé­májának e kétféle megközelítése a két társadalomtípus kü­lönböző történeti fejlődéséből következik. (…)

A szocialista országokban a reformelképzelések lényegi­leg gazdasági jellegűek. Elsősorban a piacra és a vállalkozói tevékenységekre vonatkoznak. A legfőbb cél az állam vissza­vonulása a gazdaságból; megszüntetni az árak és a termelési szabályo(zó)k adminisztratív befolyását; tehát „bevezetni" a vállalatok közötti versenyt, megadni ezeknek a működési au­tonómiát.

És itt jelenik meg az önigazgatás képzete, a reformok két, egymással összefüggő dimenziójával kapcsolatosan: a válla­latok önállósága és a vállalati vezetőknek az alkalmazottak által történő kiválasztása. Magától értetődően ez az önigazga­tás maga is a piaci verseny (ki)fejlődésének velejárója, a ver­senynek, s az ezzel kapcsolatos jelenségeknek, melyek az árak és a foglalkoztatás területén megjelennek.

(…)

Önigazgatási perspektívák a szocializmusban

Az átalakítás mellett szóló legfőbb érv az, hogy ezáltal a szocialista társadalmak vitálisabbá válhatnak, elkerülhetik a tragikus regressziót, sőt a szocializmus történelmi kudarcát.

A szovjet reformerek valódi problémákat vetnek fel, s bátran közelítik meg e kérdéseket.

De azért ez még önmagában nem elég. E problémának marxista vizsgálata elvezet a szovjet társadalom osztályvi­szonyainak és erőviszonyainak tanulmányozásához. Legtisz­tábban az ellenerők látszanak: nemcsak a bürokratikus appa­rátus számít annak, hanem a fennálló rendszer egésze. Né­hány momentum rávilágított arra, hogy a munkásosztály álta­lában várakozó álláspontot foglal el, és hogy ennek legalábbis egy részét a konzervatív erők könnyen manipulálhatják. Ezzel kapcsolatban hivatkozhatunk Maurice Descaillot azon tanul­mányára, melyben a szovjet társadalom osztályviszonyainak kérdéseit tárgyalja. (A Szovjetunió és mi, Éditions sociales, 1978.) De túl a szovjet munkásosztály esetleges politikai „gyengeségén", a kérdés az, hogy lehet-e őket olyan terv végrehajtására mozgósítani, amely a következőkön alapul: piacgazdaság, (szabad) vezetőségválasztás, áremelés(ek). Ez a legkevésbé sem evidens. A peresztrojka e pillanatban egy olyan szép karosszériához hasonlít, amelyhez még nem találtak motort. A munkásosztályból még hiányzik az az erős motiváció, mely az átalakítás hívévé tenné.

Az alapkérdés az, hogy van-e értelme egy olyan vegyes szabályozásnak (piac-tervezés), ahol az önigazgatás csak valamiféle „kenőolaj" lenne a gépezetben? Ahogy a dolgok most állnak, az önigazgatás eszméje ma még nem olyan szi­lárd, hogy „hitelesítse" az átalakítást, hogy az ellenállás erő­ivel szemben hasonló erejű mozgalommá növekedjék. A perspektívák világosak: vagy sikerül a bürokráciának még azelőtt leszerelni a mozgalmat, mielőtt az meggyökeresedne a társadalomban, vagy az ellentmondások olyannyira kiéle­ződnek, az önigazgatás eszméje annyira tért hódít, hogy szé­les körű mozgósító erővé válik (ebben áll a glasznoszty jelen­tősége is).

A Szovjetunióban (és máshol) sem hiányoznak azok az emberek, akik tapsolnak a peresztrojkának, s közben azt vár­ják, hogy zátonyra fusson. Legfőbb ütőkártyájuk az, hogy az átalakítási tervnek súlyos hiányossága a társadalmi szabá­lyozórendszer tisztázatlansága; még mindig nem született meg a dinamikus szocializmus globális koncepciója, egy olyan modell, amelyik nem vész el a Terv(ezés)-Piac di­lemmájának útvesztőjében. Az önigazgatás nem egy kész recept, hanem egy (kísérleti) műhely, ahol a „lényeget" még most kell kidolgozni. Mindent összevetve ez a hiány egyál­talán nem meglepő: a marxista gondolkodás történeti hiá­nyosságaiból következik. Az „alapító atya" elképzeléseivel, szándékával ellentétesen, a marxizmus „marxista-leninista" variánsát jelentősen megcsonkították. Leegyszerűsödött a gazdaság és a politika színterére. A politika szorosan hozzákapcsolódott a gazdasághoz, miközben a társa­dalmi formációkról s azok működési szabályairól szóló gondolatok háttérbe szorultak. A marxizmus „közgazda­sági" redukciója – mely különösen a sztálini évtizedek alatt „virult" – súlyos teherként jelentkezik ma: sterilizálta a mai szocializmus fejlődéséhez leginkább szükséges területet. És ez nemcsak a Szovjetunióra vonatkozik – mi is hasonló cipő­ben járunk.

Szabályozás

Az önigazgatás fogalmát könnyen manipulálhatják, át­alakíthatják, mintegy mágikus eszközzé bűvölhetik. Különö­sen az az utópia lett károssá, melyet „társadalmi irenizmusnak" nevezhetünk. Volt egy olyan elképzelés, hit, hogy a tár­sadalom szabályozása biztosítható azzal, hogy egyszerűen összekombinálják, szintetizálják a különböző érdekeket, tö­rekvéseket, és ezzel kényelmesen el lehet jutni a (társadalom­fejlődési) csúcsra. Ez az irenikus koncepció egy ideális, el­lentmondásoktól és feszültségektől mentes társadalom képét rajzolja meg.

Veszélyes az effajta utópia. Magával a fejlődés fogalmá­val áll ellentétben. Nincs haladás – és különösen nem tech­nológiai haladás – a társadalmi formáción belül ható haj­tóerők, feszültségek nélkül. Emlékezzük csak Marxnak az angliai ipari forradalom kezdeteiről és a technikai fejlődés lo­gikájáról szóló elemzéseire: ennek „kifutása" a gőzgép – s ez ugyancsak a feszültség logikájára épül. Minden társadalom csak akkor fejlődhet, ha annak minden alkotórészére – termelékenységének növelése érdekében – nyomást gya­korol a közösség; különben a társadalom „önkonzerválásba", stagnálásba, általános hanyatlásba süllyed.

A kapitalizmus bizonyította, hogy elég félelmetes haté­konyságra képes abban a tekintetben, hogy a társadalmat a termelékenység növekedéséhez szükséges feszültségben tartsa – másfelől ma megmutatja, hogy képes ugyanezt a feladatot továbbra is ellátni a technológiai fejlődéssel kapcso­latban. S mindezt a piac közvetítésével teszi, melynek műkö­dési törvényei közül a maximális profitra való törekvés a leg­főbb – az állam csak akkor avatkozik be a folyamatokba, Ha feltétlenül szükséges. Ez a szabályozás a fenyegetés és az erőszak alapján működik: a munkanélküliség veszélye, az elidegenedés és a kizsákmányolás erőszakossága jellemzi. Mindez jelentős mértékű társadalmi zűrzavarral jár együtt: a válságperiódusok a szélsőségességig fokozzák ezt a zűrza­vart és erőszakot.

A szocialista gondolat az ember „felszabadításának" eszméjén alapul. A szocializmus nem más, mint egy, a tőkelogikával együtt járó erőszaktól, a maximális profit el­véből következő zűrzavartól megszabadított és – minde­nekelőtt – humánus társadalom.

De az erőszak felszámolását (mint célt) gyakran azonosí­tották a társadalmi szerkezetben létező (pozitív) feszültségek eltüntetésével. És így az államszocializmus (az elméletben) olyan rendszerként jelent meg, mely lehetővé teszi az összes társadalmi feszültségek megszüntetését, a tervezésnek és a szocialista demokráciának „köszönhetően". A valóságban minden létező feszültséget igyekeztek elfojtani vagy az állam gondjaira bízni, s ez az erőszak egy új formájának kialakulá­sához vezetett. Ezen erőszak sztálini formája semmiben sem maradt el a kapitalizmus legvadabb időszakától, a sztálini idő­szak utáni formái pedig – köztudomásúlag – csődbe jutottak: a zűrzavar hihetetlen méreteket öltött ebben a (fejlődéshez nélkülözhetetlen belső hajtóerőktől megfosztott) rendszer­ben; egy kisebbség privilégiumainak fenntartását szolgálva általános szabállyá lett a konzervativizmus.

Az államszocializmus eme. válsága nyomán – keleten és nyugaton egyaránt – előtérbe került az önigazgató szocializ­mus eszméje – de úgy tűnik, túl sok utópisztikus vonás keve­redik ezekbe az elképzelésekbe. Az önigazgatás francia hir­detői az önigazgatás „irenikus" („békevágyó") változatának hívei; a nagyobb társadalmi feszültségek kiküszöbölésére irá­nyul programjuk, míg a szovjet reformerek – úgy látszik – abban a hitben élnek, hogy a rendszer hibáit lehetséges pusztán azzal korrigálni, ha a piacnak nagyobb teret, sze­repet adnak. És (mi lenne) ha az önigazgatást nem csupán úgy tekintenék, mint a problémák kezelésének „békés" esz­közét, hanem egy olyan gyakorlórendszernek, mely a fejlő­déshez szükséges feszültségek „megtanulásának" iskolája lenne?

A tőke-logikában gondolkodók az effajta feszültséget nem tudják másképpen elképzelni, csak erőszakkal; ahhoz, hogy el tudjanak képzelni egy hatékony társadalmat, szüksé­gük van olyan fogalmakra, mint a fenyegetés és az alkalma­zással való zsarolás. Elegendő meghallgatni ez ügyben Minc urat és társait, amint az alkalmazáshoz (munkához) való jogot támadják, hogy megérthessük e primitív gondolkodás műkö­dési mechanizmusát. A szükséges társadalmi feszültséget számukra az emberekkel szembeni erőszak egy bizonyos mennyisége testesíti meg. Pedig nem éppen az-e a probléma, hogy miképpen lehetne egy új szabályozó rendszert létrehoz­ni? A feszültség alatt tartás úgy is megvalósulhatna, hogy ezt a gazdasági közeg folyamatos hatékonysági kontrollja szolgáltatná, kiegészítve a minden termelőegységen be­lül működő önellenőrzéssel. A kockázat fogalmát csak egy olyan társadalom tudja integrálni, melyet fejlődés s az ezzel járó változatosság jellemez, s ezt a kockázatot kollektíván kell vállalni, a társadalom egészét, az alrendszereket is átható szolidaritás eszméje alapján.

A varázsos csodaszerként elképzelt – minden problémát egy csapásra megszüntető – önigazgatás, illetve a másik, a „kenőolaj" funkciót betöltő, a terv(ezés) és a piac összehan­golására szánt önigazgatás képzete helyett, azt hiszem, fel­vázolhatunk egy reálisabb fejlődési utat, mely hármas szabá­lyozásra alapulna: terv-önigazgatás-piac, ahol az öni­gazgatás központi helyet foglalna el.

Két dimenzió

Kétdimenziós vetületben lehetne elképzelni ezt az ön­igazgatást: szakmai (ágazati) és regionális (területi) vonatko­zásban, a hangsúlyt arra helyezve, hogy elsődleges funkciója a földrajzi és a (piaci) versenylogika szükségszerű ellentmon­dásainak egyidejű megjelenítése lenne. Az alapegységeknek elégséges autonómiával kell rendelkezniük ahhoz, hogy e két logika között manőverezhessenek. Az általános terv és a piac közé ékelődve, az önigazgatás működésének az a feltétele, hogy a termelő- és szolgáltatóegységek ne legyenek be­zárva egy kizárólagosan vertikális logikába; ez csak ugyanazokat a hatásokat (eredményeket) tudná produkálni, mint a központi irányítás vagy a lobbyk. Épp ellenkezőleg, egy olyan nyitott, szerződéses kapcsolatrendszert kell kiala­kítani, amelyben a különféle társadalmi „logikák" szaba­don konfrontálódhatnak. Másfelől ügyelni kell arra is, ne­hogy a rendszer csak a következő két (alap)logikának érvé­nyesülésére szorítkozzon: a gazdasági hatékonyság szűrő­jére és az ágazati keretekben megjelenő társadalmi szükség­letekre gondolok. Épp ellenkezőleg, keresztezni kell e terüle­teket oly módon, hogy a versenyben megjelenjék a társadalmi felelősség, az egyes régiók és közösségek esetében pedig a gazdasági kompetencia.

A szerződéses forma azonban önmagában még nem je­lenti az önigazgatást. Szükséges még az is, hogy a vállalat­közi megállapodások egy olyan egyezkedési folyamat vége­redményeként szülessenek meg, melynek keretében az érin­tett felek az anyagi és emberi kapacitások felhasználásának megfelelő módozatait meghatározzák. És ez már valódi plu­ralitást feltételez. Nehéz elképzelni, hogy egy olyan ország, mint a Szovjetunió, lemondjon az egypártrendszerről. Viszont akkor a szakszervezeti rendszer alapvető átalakítását, új szervezeti formák megjelenését kell elképzelni: az alkalma­zottak olyan munkahelyi egyesületeket hozhatnak létre, me­lyek egy valódi önigazgatás egyezkedési folyamatainak adná­nak színteret, mivel ezek nélkül az önigazgatás nem lenne más, csak egy újabb haszontalan fogaskerék a gépezetben. Az átalakítás csak akkor lehet sikeres, ha a demokrácia és az áttekinthetőség a termelési rendszer alapjait is áthatja, motiválja és kompetenciával ruházza fel a tömegeket – e nélkül nem születhet semmi más, csak konzervativizmus és erőszak.

Még néhány szó erejéig visszatérnék a kapitalizmusra. Közhelynek számít az a megállapítás, hogy ezek a társadal­mak a profit törvényeinek érvényesülése miatt képesek „ter­mékeny" feszültségben működni. Innen csak egy (gondolati) lépést kell tenni ahhoz – és sokan meg is teszik -, hogy tech­nikai és gazdasági hatékonyságáról kiállítsák a diplomát – megjegyezve ugyanakkor, hogy igen magas társadalmi árat kell fizetni ezért. Ugyanilyen természetességgel következik az újabb „lépés", miszerint a fejlődés érdekében ezt az árat óhatatlanul meg kell fizetni. A japánok példája mutatja legjobban a kapitalizmus hatékonyságát a technikai fejődés terén, sőt megvilágítja a társadalmon belüli feszültségek és a gazdasági eredmények közötti összefüggést is.

Érdemes ezt egy kissé közelebbről is megvizsgálni. A japán eset egészen különleges abban a tekintetben, hogy az ottani kapitalizmus sikeresen használja fel azokat a magatar­tásformákat, értékeket és szabályokat, melyek egy prekapitalista társadalmi formációból öröklődtek át. A japán kapitaliz­mus hatalmas profitra tett szert azáltal, hogy a közösségi szel­lem drákói rendszabályait „vállalati szellemmé" tudta transz­ponálni.

Az igazán szignifikáns példát az Egyesült Államok esete adja, ahol a kapitalizmus valóban a társadalom egészét áthat­ja; az individuális és közösségi értékeket is ez közvetíti. Érde­mes lenne megvizsgálni az amerikai válság jellegét, a külke­reskedelmi és költségvetési deficit rekordméretűvé növeke­désének okait. Vajon csak egyszerű ipari visszaesésről van itt szó, melyet a reagani politika okozott? Nem inkább egy olyan társadalom hanyatlásának vagyunk tanúi, mely a legszélsőségesebb individualizmusra alapul, s mely mára addig jutott, hogy a közösségi elv legelemibb meg­nyilvánulását, az adózást is elutasítja? Nem arról van-e szó, hogy a rendszer megközelítette, elérte saját kiterjedési (terjeszkedési) határait? Elgondolkodtató az a tény, hogy a kapitalizmus eme „tiszta" formája komoly gazdasági nehézségekkel szembesül éppen azon fiatalabb konkuren­seknek köszönhetően, „akik" a társadalmi szabályozás múlt­ból örökölt formáira alapozták rendszereiket. Arra gondolha­tunk mindezek alapján, hogy az amerikai deficitet nem pusz­tán gazdasági okokkal kell magyarázni: inkább annak a jele ez, hogy a kapitalista szabályozórendszerrel van gond. És a reaganizmust nem lehet felelőssé tenni a gazdasági válsá­gért; a reaganizmus inkább az amerikai társadalom strukturá­lis válságának kifejeződése, magának a társadalomszabályo­zásnak a válságába kerülése.

Az amerikai imperializmus azonban rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyek lehetővé teszik, hogy a válságot ex­portálva annak hatásait másokra hárítsa – elsősorban a har­madik világ országaira, másrészt az olyan országokra, mint amilyen például Franciaország – de ez már egy másik történet.

 

MMM – 1988. február, pp. 36-39.

(Ford.: Takács József)

Az alábbi cikket azzal a céllal közöljük, hogy az olvasó világosabb képet alkothasson arról, hol is tart Magyarországon a termelési önkor­mányzat. Bár ez az írás némileg szebbnek tünteti fel a nyugatnémet menyasszonyt, mint amilyen az valójában, s a bemutatott önkormány­zati jogok korántsem jelentik a lehetőségek netovábbját, az egyértel­műen kiderül belőle, hogy az NSZK-ban a dolgozói kollektívának jóval nagyobb befolyása van a termelésre, mint Magyarországon, a tőkéssel szemben lényegesen jobb tárgyalási pozícióval rendelkezik, mint a magyar munkás a bürokráciával szemben.

A magyar kormány mégsem ebből tanul, hanem a kapitalista gazdaság és társadalomszerveződés XIX. századi „modelljében" gon­dolkodik. A magyar bürokráciának – úgy tűnik – semmi sem drága, ha a dolgozói kollektíva érdekeiről van szó… Bezzeg ha a saját érdekeit kell védenie… Ajánljuk megfontolásra a német tapasztala­tokat is.

*

A XIX. században Németországban végbement az agrártársadalom­ból az ipari társadalomba való átmenet. Az ipari munkásság új, gyorsan növekvő rétege kezdetben nagy nyomorban élt és szinte teljesen védtelen és jogfosztott volt. Szervezeteik segítségével azu­tán lassan javítani tudtak anyagi helyzetükön, megteremtve a szociá­lis biztonságot. Az üzemekben viszont a munkavállalók századunk­ban nagyobb függőségben maradtak; a tulajdonos rendelkezési jogát alig korlátozták.

Áttörés a munkásönkormányzat irányába

Ezen a téren csak az utolsó évtizedekben indult el változás. Társa­dalmi rendszerünk alapjának kétségtelenül az emberek önrendelke­zése számít. Adódik ez már a személyiség szabad fejlődésének az alkotmány által szavatolt jogából. Az önrendelkező emberek esz­ményképének viszont ellentmond az, ha a munkavállalót csupán a termelési folyamat egyik alkotórészének tekintik, aki egyedül a kapitalista érdekeknek van alávetve. Ebből az alapgondolatból származik, hogy manapság messzemenő az egyetértés abban, hogy a dolgozók érdekében a vállalati célokat ismertetni kell, és hogy azon vállalkozói döntéseknél, melyek a munkavállaló létérdekét érintik, számára demokratikus beleszólási jogokat kell biztosítani. Az NSZK-ban ezeket a követelményeket a munkavállalók jelentős részét meg­illető, törvényesen biztosított üzemi önkormányzat segítségével pró­bálják igazságosan megvalósítani.

E fejlődés kezdetén keletkezett az 1920. évi üzemi bizottságokról szóló törvény, mely első ízben teremtett arra lehetőséget, hogy a munkások és alkalmazottak megválasztott képviseleteit minden üzemben kialakítsák. A fiatal NSZK 1951-ben a munkavállalói önkor­mányzat irányába komoly lépést tett, mikor az ún. bányász-munkás­önkormányzati törvényt életbe léptette, a bányászat nagy vállalatainál dolgozó munkavállaló számára jelentős munkásönkormányzati jogo­kat nyújtott. Az 1952. évi üzemi alkotmánytörvény csaknem minden üzem munkavállalóinak biztosította a szociális és személyi ügyekben az önkormányzat jogát és a gazdasági döntéseknél a beleszólás lehe­tőségét. Az 1972. évi második üzemi alkotmánytörvény további lénye­ges javulást hozott, mindenekelőtt a munkavállalói képviseletek szá­mára. Az 1976. évi általános munkásönkormányzati törvény végül is egy jelentős reformfolyamat eredménye volt. Az NSZK-ban mind­ezekkel a törvényekkel az „alkotmányos gyár" gondolatát fogalmaz­ták meg. Valósággá vált az, ami néhány évtizeddel ezelőtt utópikus álomnak tűnt. Az alkotmány „szociális állam" elve az élet fontos terü­leteire kiterjedt.

Az üzemi tanács

Az üzemi munkavállalói érdekképviselet legfontosabb intézménye az üzemi tanács. Valamennyi 18. évét betöltött munkavállaló választja meg; a külföldi munkavállaló is választásra jogosult és választható. Valamennyi választásra jogosult jelöltetheti magát, mindegy, hogy szakszervezeti tag-e vagy sem. A gyakorlatban viszont, mindenek­előtt a nagyobb üzemekben, a szakszervezetnek jelentős befolyása van a jelöltek listájának összeállításánál.

Az üzemi tanács taglétszámát a vállalat nagysága szabja meg. Hivatali időszaka 3 évig tart. Mivel a munkaadó megpróbálkozhat azzal, hogy a „kényelmetlenné" vált üzemi tanácstagnak felmondjon, az üzemi tanács tagjai munkaidejük alatt és még egy évig a felmon­dással szemben megerősített védelmet élveznek.

Az üzemi tanács tagjai hivatalukat rendszerint szakmájuk mellett gyakorolják, csak a nagyobb üzemekben kell az üzemi tanács egy vagy több tagját függetlenített állásban tartani.

A közszolgálat hivatalnokainak, alkalmazottainak és munkásai­nak szintén van érdekképviselete, feladatuk és jogkörük hasonló az üzemi tanácsokéhoz.

Az üzemi tanács jogköre

Az üzemi tanácsnak sokrétű jogosultsága van, mindenekelőtt szociá­lis és személyi ügyekben. Némely dolgokba beleszólása van, mások­ban közreműködhet és egyes esetekben végül is valódi önkormány­zati joggal rendelkezik. A „valódi" önkormányzat azt jelenti, hogy a munkaadó az üzemi tanács beleegyezése nélkül nem dönthet. Nem egyezhetnek meg, vagyis üzemi egyeztető bizottság dönt, mely a munkaadó és az üzemi tanács azonos számú képviselőjéből, vala­mint pártatlan elnökből áll. Az üzemi tanács egyetértése nélkül az üzemi vezetés például túlórát és csökkentett munkaidőt nem rendel­het el, nem vezethet be bélyegzőórát vagy egyéb ellenőrző intéz­ményt, nem adhat jutalmat és nem mondhatja fel az üzemi lakásokat. Az üzemi tanács kivívhatja azt is, hogy a be nem töltött vagy újonnan kialakított munkahelyeket az üzemen belül kihirdessék.

Jóllehet egy munkatárs elbocsátását az üzemi tanács nem aka­dályozhatja meg; de minden felmondás előtt ki kell kérni a vélemé­nyét, és bizonyos határok között joga van tiltakozni. Ha tiltakozik és ezen kívül maga az érintett személy keresetet indít a munkaügyi bíró­ságnál, a bírósági döntésig az illetőt tovább foglalkoztatják. Ha a munkaadó nagyobb számú munkatárs elbocsátását tervezi, az üzemi tanácsot idejében értesíteni kell. Ennek alapján joga van olyan „szo­ciális terv" kidolgozását követelni, amely az érintettek számára nem jelent hátrányt, amelyben pl. kártalanítást fizetnek számukra vagy megtérítik az átképzési segélyt.

Az üzemi tanács ott is, ahol csak meghallgatási joga van, ügyes tárgyalásokkal nagyon gyakran könnyítéseket érhet el munkatársai számára. A gyakorlatban az üzemi tanács és a munkaadó csak ritkán áll kibékíthetetlen ellentétben egymással, különben együtt dolgoznak – ahogy ezt a törvény nyomatékosan meg is követeli – és kölcsönösen fáradoznak az értelmes kompromisszumok megkötésén.

Az egyes munkavállalónak – választójoga mellett, amellyel az üzemi tanács tagjait választhatja – joga van arra, hogy meghatározza az üzem „belső szabályait". Így mindenekelőtt joga van tevékenységi módjáról és a munkafolyamatba való besorolásáról információkat kapni, munkabérének kiszámítási módjáról és összetevőiről tudo­mást szerezni, személyi lapjaiba bepillantást nyerni; panaszt emelni, ha megkárosítják vagy jogtalanul bánnak vele. A legtöbb ilyen ügyben a munkavállaló az üzemi bizottság tagjaihoz fordulhat.

Önkormányzat a nagyüzemekben

A vállalat gazdasági ügyvitelére az üzemi tanácsnak nincs befolyása; erről csak bizonyos mértékben kap információt, és csak azokban az üzemekben, ahol a munkavállalók száma 100 fölött van.

A gazdasági önkormányzat azonban különböző formákban majd minden nagyobb üzemben megvan. Az NSZK-ban a nagyvállalatok több mint fele részvénytársaság. A német részvénytársaságnak két vezetősége van; a felügyelő tanács, mint felügyeleti szerv és az igaz­gatóság, mely a folyó ügyeket viszi. Már 1952 óta minden Rt.-nál a felügyelő tanács tagjai harmadának a munkások és alkalmazottak választott képviselőinek kellett lennie. Ez a szabályozás a kis és kö­zép Rt.-ra is érvényes (2.000 foglalkoztatottig) és manapság még más jogi formában működő vállalatokra is, melyek 500-2.000 munkavál­lalót foglalkoztatnak.

A nagyvállalatok számára azonban két külön önkormányzati sza­bályozás van életben; az 1.000 foglalkoztatott fölötti bányászati nagy­üzemekben és a vas- és acéltermelés területén már 1951 óta alkal­mazzák az ún. bányász-önkormányzati törvényt. Ezen törvény értel­mében a felügyelő tanács felét a tőkés és a munkavállaló képviselői alkotják; mindkét oldalon azután további, semleges tagokat kell be­vonni. Az igazgatóságnak a személyzeti és munkaügyi igazgatót, mint teljes jogú tagot kell meghallgatnia különböző kérdésekben, aki vi­szont a felügyelő tanácsban lévő munkavállalók képviselőjének sza­vazatával szemben nem választható meg.

A több mint 2.000 főt foglalkoztató többi ipari nagyvállalatra az 1976-os általános önkormányzati törvény érvényes. Ebben a törvény­ben, mely a bányászat és a nyomdászat kivételével valamennyi gaz­dasági ágazat mintegy 500 vállalatára terjed ki, eléggé bonyolult a szabályozórendszer. Bár a felügyelő tanácsban teljes paritás uralko­dik a tőkés és a munkavállalói oldal között, de szavazategyenlőség esetén az elnök szavazata dönt, aki nem választható meg a tőkés akarata ellenére. A felügyelő tanácshoz a munkavállalók részéről a „vezető alkalmazottak" legalább egy képviselőjének, azaz egy me­nedzserfunkcióban lévő alkalmazottnak is tartoznia kell.

A szakszervezetek szívesen vették volna, ha a bányász-önren­delkezési törvény, melyről 3 évtizede folyik a szó, egyszerűen a többi nagyüzemekre is kiterjedt volna, bár a törvényhozásban az a kétely kerekedett felül, mely ebben a törvényben az alapvető alkotmányos jogok további korlátozását látta a tulajdon területén. A munkaadói szövetségek úgy vélték, hogy a törvény ebben a formában is túlságo­san erősen korlátozza a tulajdonjogokat és panaszt tettek. A szövet­ségi alkotmánybíróság ezt a panaszt elutasította és megállapította, hogy az önkormányzati törvény az alkotmánnyal összeegyeztethető.

A munkavállalói önkormányzat az NSZK gazdasági és társa­dalmi rendszere stabil elemének bizonyult. Ebben a rendszerben vé­gül is nem minden érdekelt volt kész a korrekt együttműködésre, de az aktív együttműködés lehetősége fokozza a munkások és alkalma­zottak munkamotivációját, és ezzel erősíti a német gazdaság teljesí­tőképességét.

Az üzemi tanács jogai

együttműködés	önkormányzat
állománytervezés	munkaidő
felmondás	munkabér-elvek
munkafolyamat	szabadság
munkahelyek kialakítása	szociális létesítmények
üzemszervezés	szakképzés
üzemen belüli változtatások	üzemi szabályzat
munkavédelem	munkaviszony-áthelyezés

 

(Fordította: Kádár Zsuzsa)

Szerkesztőségi cikk a „Gesellschaft und Bürger" című kötetben, pp. 256-262, München, 1988.

(A Le Monde Diplomatique karikatúrája)

 

A szakszervezetek hagyományosan elfogadták azt a gondolatot, hogy alkudoznak mindazért, amit megkaphatnak, és ráhagyják a vállalatvezetésre a vállalat irányítását, bármennyire rosszul végzi is azt. De ma a szakszervezetek a kérdések széles területén intéznek kihívást a vállalatvezetéshez – sokkal inkább, mint bármikor – fel­használva olyan eszközöket is, mint jelentős részvénytulajdon, mint az igazgatótanácsban való képviselet és szélsőséges esetben a vállalat munkások általi felvásárlása.

A vezetés többé nem számíthat a munkásokra, hogy azok majd csendestársai lesznek azokban a vállalatokban, amelyekről úgy vélik, hogy rosszul irányítják őket.

A vezetés számára az eddigi legerőteljesebb szakszervezeti ki­hívás most érlelődik az Allegris Corporation-nál (korábban UAL Incorporation), ahol a Pilóták Egyesülete (ALPA) azt a javaslatot tette, hogy az United Air Line 7,5 milliárd dolláros részvényét felvásárolja a társaságtól.

Az ALPA ajánlata több mint egy új taktika megjelenése a mun­kások, termelésirányítók harcában. Széles arcvonalú támadás az Al­legris szóvivőjének, Richard J. Ferrisnek stratégiája ellen, mely arra épül, hogy lehetőség szerint integrálja a társaság légiforgalmi, szállo­dai és autókölcsönző ágazatait. Noha az Allegris elutasította az aján­latot, a pilóták kitartanak mellette. „Menedzsereink álláspontja évekig ez volt. Mi menedzselünk, ti repültök" – mondja F. C. Dubinsky, az ALPA szóvivője a United-nál. „Mi mint a bolondok repdesünk, ők viszont nem menedzselnek." Ferris válasza: „Pilótáink rendes embe­rek. Csak azt szeretném, ha a repüléssel foglalkoznának."

A munkások szerepének növelésére irányuló törekvések arra, hogy a tulajdon és az irányítás kérdéseiben részt vegyenek, a legerő­teljesebbek a légiközlekedésben, a fuvarozásban és az acéliparban, ahol fokozatos a restrikció a szabályozók bizonytalansága és a kül­földi versenytársak miatt.

A részben, vagy egészben is az ESOP (az Alkalmazottak Rész­vénytársasági Tervezete) tulajdonában lévő vállalatok növekvő száma lehetővé teszi, hogy a szakszervezetek és a szakszervezete­ken kívüli csoportok is egyre inkább hallathassák hangjukat a korpo­ráció minden szintjén. Kb. 8 millió dolgozó tagja az ESOP-nak, s ez évente 7-6%-kal emelkedik a tervek szerint.

A háborút közvetlenül követő években a vállalatok hevesen elle­nezték a fellendülő munkásmozgalom azon kísérleteit, hogy beavat­kozzanak a vállalatvezetés, a vállalatirányítás kizárólagos jogának tekintett döntésekbe.

A szakszervezetek e szerepükhöz alkalmazkodtak (elfogadták azt), ameddig a vezetés állást tudott adni és növekvő életszínvonalat biztosított. De ez a „társadalmi szerződés" (social contract) – mondja Joseph R. Blasi, a munkástulajdon témájának kutatója a Har­vard Egyetemen, szétesett a vállalatbezárások, vállalati összeol­vadások, és a munkásmozgalom hanyatlásának s a külföldi ver­seny növekedésének korszakában.

Most a szakszervezetek azt állítják, hogy a munkásoknak több a vesztenivalójuk a vállalatban – és jobban szenvednek, ha azt rosszul irányítják-, mint a részvényeseknek, vállalatvezetőknek, intézményi beruházóknak. Ezért a munkás a tulajdonosokkal, válla­latvezetőkkel együtt részesedni akar a hatalomban (a vállalati döntés­hozatalban).

„Nem fogunk tétlenül üldögélni, és engedni, hogy a vállalatveze­tés mindent tönkretegyen, ahogy ez a múltban történt" – mondja Lynn R. Williams, az Acélmunkások Szövetségének (USW) elnöke. A bér­koncessziókért cserébe az USW tagjai meghatározó részvényesei – és döntéshozói is – lettek az olyan nagyvállalatoknak, mint a Nemzeti Acél, a Bethlenem, az LTV, a Kaiser Alumínium, a Colorado Ásvány és Vasérc és ezen kívül számtalan kisvállalatnak is. Az USW által kinevezett igazgatók ülnek ma már a Colorado Ásvány és Vasérc, a Kaiser, a Wheeling Pittsburgh, Bliss-Salem (egy ohiói termelővállalat) és a Copper Rangé (egy michigani rézbánya) igazgatósági asztalá­nál. Az irányítás területére való benyomulás része Williams stratégiá­jának, mely szerint központi szerepre kell szert tenni a beruházásban, és a munkaügyi döntésekben, hogy megőrizhessék a megviselt acél­ipart, amennyire csak lehet. Az ALPA-hoz hasonlóan az USW is haj­landó belemenni a volt részvényesek kártalanításába annak érdeké­ben, hogy az acélmunkásokat távol tarthassák azoktól a rablóktól, akiknek nem érdekük a cégek hatékony működtetése. […]

A vasúti szakszervezetek felajánlották, hogy vásárolnak az el­adásra kínált vasútvonalakból. A Pan American Légitársaságnál négy szakszervezet keres további partnert egyesülésre. A bérkon­cessziók és az ESOP egyik szervezete általi kölcsönvétel kombiná­ciójával a szakszervezetek egybedobhatják vagyonukat más cégeké­vel, s így megszabadulhatnának a Pan Am jelenlegi csúcsvezetésétől. A légitársaság visszautasította a szakszervezetek ajánlatát, azaz a részvénytulajdon növelését, cserébe a koncessziókért. „Nyugtalanok vagyunk a munkahelyek biztonsága és a szállítótársaság túlélési ké­pessége miatt" – mondja Margaret Brendan, a Pan Am Munkaügyi Bizottságának elnöke.

Blasi reméli, hogy ha az amerikai menedzsment nem fejleszti részvételét, akkor a munkavállalók és az intézményi részvényesek koalíciója létrejön majd, s kihívást jelent a menedzsereknek. Ilyen eset már egyszer előfordult a 70-es évek közepén, amikor azok az egyházi szervezetek, amelyeknek részvényeik voltak a J. P. Stevens Co.-ban, támogatták olyan disszidens részvényesek határozatait, akik a társaság munkaügyi politikájának megváltoztatását követelték. Ez egyike volt csak annak a számos hatásnak (nyomásnak), mely rákényszerítette a Stevenst, hogy alkudozzon az Egyesült Ruházati és Textilipari Munkások Szakszervezetével. Az effajta mozgalom leg­nagyobb korlátja az, hogy bizonyos intézmények, mint pl. a nyugdíj-és önsegélyző alapítványok még mindig beérik rövid távú ellen­szolgáltatással, ezzel szemben az alkalmazottak olyan hosszú távú célokat hangoztatnak, mint pl. a pénz újrabefektetése a munkahelyek biztosítására.

Időközben az alkalmazottak egyre nagyobb befolyással van­nak az igazgatósági döntésekre ezer és ezer magáncégnél is, ahol az ESOP-nak meghatározó értékben vannak részvényei.

Az Alkalmazottak Tulajdonjogáért Alakult Nemzeti Központ úgy véli, hogy ezen vállalatok közül kb. 300 igazgatói székében ül nem ­igazgatósági tagalkalmazott, s több száz vállalat esetében tudják az alkalmazottak ESOP-tulajdonú részvényeikkel majd a maguk igazga­tóját megválasztani. Mostanáig az ESOP kis- és közepes magáncé­geknél tett szert ilyen befolyásra. De az alkalmazottak tulajdona legalább a 20%-a annak a közel 30, nyilvánosan eladott vállalat­nak, melyben több mint 1.000 dolgozó van.

Az amerikai munkásságnak nincs szándékában, hogy nyomást gyakoroljon olyan törvények létrehozására, amilyen az NSZK-ban és Svédországban vannak, és amelyek kötelezővé teszik a munkás­részvételt a vállalatok igazgatói tanácsában. De a munkásság a tulaj­don eszközének agresszív használatával gyors ütemben teszi elavulttá azt a régi koncepciót, hogy csak a vállalat vezetésének van joga az üzlet irányításához.

(Fordította: Baráth Katalin)

Business Week, 1987.

 

A nemzetközi ökológiai mozgalom – noha lényegében igen sokféle áramlatot egyesít magában – lényegében a baloldal egyik legjelentősebb huszadik század végi irányzatának te­kinthető. Az alábbiakban a mozgalom egyik legerősebb párt­jának, a nyugatnémet Zöldeknek programjából mutatunk be részleteket.

A részletek kiválasztásánál abból indultunk ki, hogy a Zöld-mozgalom ökológiai szemlélete, iparitársadalom-kriti­kája szemléletüknek talán legismertebb vonása, így most a program jelentős részét kitevő gazdasági fejezeteket elhagy­tuk. Nagy arányban közöljük viszont a társadalompolitikai programot, amely a magyar olvasó számára kevésbé ismert.

Elsősorban olyan részleteket válogattunk, amelyeket vagy 1. a mi társadalmi körülményeink között is aktuálisnak s a baloldal által feltétlenül képviselendőnek tartunk; vagy 2. amelyek éppen azáltal lehetnek érdekesek az olvasó számára, hogy egy, a magyar társadalom viszonyai­tól aránylag távoli jóléti társadalom sajátos problé­máira reagálnak.

(Válogatta: Havas Ferenc)

 

A program tartalomjegyzéke

I. Bevezetés

II. Gazdaság és foglalkoztatás

1. A jelenlegi gazdasági rendszer válsága

2. A Zöldek gazdaságpolitikájának alapja és célja

3. Egy ökológiai és társadalmi meghatározottságú (dinamikusan cirkuláló) gazdaság

4. Munka és technológia

5. Adók, pénzforgalom, költségvetés

6. Energia

7. Mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halgazdálkodás

7. 1. Mezőgazdaság

7. 2. Erdőgazdálkodás

7. 3. Halgazdálkodás

8. Terület- és településfejlesztési politika és közlekedés

8.1. Terület- és településfejlesztés

8. 2. Közlekedés

9. Gazdasági együttműködés a harmadik világ népeivel

III. Külpolitika és béke

1. Világpolitika

2. A zöldek európai békepolitikája

3. Együttműködés a harmadik világ népeivel

IV. Környezet és természet

1. Környezetvédelem

2. A természet és a táj védelme

3. Víz

4. Levegő

5. Zajártalmak

6. Növény- és állatvilág (a fajok védelme) .

7. Vadvédelem

V. Az egyén és a társadalom

1. Demokrácia és jogok

1.1. Szólásszabadság

1. 2. A kormány és a közigazgatás demokratizálása

1.3. Belső pártdemokrácia

1. 4. Tüntetési jog

1. 5. Munkavállalók feketelistája és állambiztonsági felügyelet

1.6. A börtönbüntetésüket töltők jogai és a törvény előtti jogok

1. 7. A rendőrségre vonatkozó törvények

2. Nők

2. 1. Képzés és foglalkoztatás

2. 2. Nyugdíj

2. 3. Katonai szolgálat

2. 4. Nők elleni erőszak

2. 5. Gyermekek

2. 6. Anyavédelem

2. 7. Terhesség

3. Gyerekek és fiatalok

4. Öregek

5. A társadalom perifériális csoportjai

5.1. Külföldiekkel szembeni diszkrimináció

5. 2. Cigányokkal szembeni diszkrimináció

5. 3. Eltérő szexuális viselkedéssel szembeni diszkrimináció

6. Oktatás és kutatás

6. 1. Oktatás

6. 2. Kutatás

7. Kultúra

8. A tömegtájékoztatás

9. Egészség és környezet

9. 1. Egészségügyi politika

9. 2. Pszichiátria

9. 3. Gyógyszerek

9. 4. Fogyatékosok

 

(Ogonyok)

Bevezetés

Mi a hagyományos pártok alternatívája vagyunk. Alternatív csopor­tok és pártok koalíciójából jöttünk létre. Mindazokkal szolidárisak va­gyunk, akik aktív részesei az új demokratikus mozgalomnak: a termé­szetvédő és a környezetvédő csoportokkal, az állampolgári kezdemé­nyezésekkel fellépő szervezetekkel, a munkásmozgalommal, az ön­szerveződéssel létrejött keresztény közösségekkel, a békemozgal­makkal, az emberi jogi, emancipációs és a harmadik világ jogaiért küzdő mozgalmakkal. A világszerte terebélyesedő Zöld-mozgalom részének tekintjük magunkat.

A hagyományos pártok Bonnban úgy lépnek fel, mintha nagyon is véges Földünkön lehetőség volna az ipari termelés korlátlan növe­lésére. Azt állítják, hogy csak az atomháború és az atomerőművek között, Hirosima és Harrisburg között választhatunk. A világméretű gazdasági válság napról napra súlyosabb. A természeti erőforrá­sok egyre jobban kimerülnek, a vegyi hulladékok tárolásával kapcsolatos botrányok egymást követik, egész állatfajok pusz­tulnak ki, növényfajták tűnnek el, a folyók és a tengerek lassacs­kán szennyvízgyűjtőkké változnak, és hanyatlásnak indult a túl­érett ipari-fogyasztói társadalomban az emberiség lelki és szel­lemi színvonala. Lehangoló örökséget hagyunk a jövő generá­ciókra.

Az élet és a munka alapjainak lerombolása és a demokratikus jogok szétbomlasztása oly fenyegető mértéket öltött, hogy teljes vál­tásra támadt szükség mind a gazdaságban, mind a politikában, mind a társadalomban. Ez az igény keltette életre a demokratikus állampolgári kezdeményezések mozgalmát. Több ezer ilyen csoport alakult, melyek nagyszabású tüntetéseket szerveztek a nukleáris erő­művek építése ellen. Az állampolgárok úgy érezték, hogy az atomerő­művekkel kapcsolatos veszélyeket nem lehet megszüntetni, és a ra­dioaktív hulladék biztonságos tárolására nincs mód; tiltakoztak a ter­mészet tönkretétele, a vidék betonba öntése, a „dobd el" jelszavát hirdető, az életet fenyegető társadalom indítékai és konzekvenciái ellen.

A jelenlegi szűk látókörű tervezés teljes átstrukturálására van szükség. Tévedés azt hinni, hogy mai pazarló társadalmunk képes még boldogítani az embereket és megvalósítani életcéljaikat. Épp az ellenkezője igaz: az emberek jobban ki vannak zsákmányolva és kevésbé szabadok, mint korábban voltak. Csak akkor leszünk ké­pesek az élet új. ökológiailag megalapozott újraformálására, ha meg­szabadítjuk magunkat az anyagias életvitel egyeduralmától, ha ismét lehetőséget teremtünk az önmegvalósításra, és ha tiszteletben tartjuk önnön természetünk adottságait.

A Parlamenten kívüli, a helyi és regionális kormányszervezetek­ben folytatott munkát éppoly fontosnak tartjuk, mint a Bundestagban való fellépést. Célunk az, hogy felhívjuk a figyelmet az általunk java­solt politikai alternatívákra, és hogy meggyőzzük az embereket he­lyességükről. Alternatív módszert ajánlunk az állampolgári csoportok és bázisközösségek számára érdekeik képviseletére és céljaik meg­valósítására. (…)

Szemléletmódunk ellentétes a csak a termelés fokozásával törő­dő, egydimenziós, elvakult politikával. A mi politikánkat egy távoli jövőkép irányítja, és négy alapelv határozza meg: az ökológiai, illetve a szociális érzékenység, a bázisközösségek demokráciája és az erőszakmentesség.

Ökológiai politika

Ökológiailag megalapozott politikánk abból indul ki, hogy a természeti törvényeket tiszteletben kell tartani, és hogy végtelen növekedés nem lehetséges; az embereket és környezetüket egyazon természet két tényezőjének tekinti. Az emberi élet is az ökoszisztémák ciklikus mozgásához kötődik: tevékenységünkkel aktív hatást gyakorolunk a természetre, mely visszahat ránk. Nem szabad tönkretennünk az ökoszisztémák stabilitását.

Ökológiai politikánkra mindenekelőtt az jellemző, hogy teljes mértékben szakít a rablógazdálkodással, a természeti erőforrások és nyersanyagok könnyelmű tékozlásával, és nem intéz romboló táma­dást a természet önmegújító képessége ellen. Meggyőződésünk, hogy a természet kizsákmányolása ellen éppúgy harcolnunk kell, mint embertársaink kizsákmányolása ellen, ha szembe akarunk nézni az­zal a fenyegetéssel, mely már magát az életet veszélyezteti.

Politikai alapelvünk szerint együtt kell működnünk az embe­rekkel és a természettel egyaránt. Ez úgy érhető el a legkönnyeb­ben, ha kis méretű, önszabályozó és önkormányzó adminisztrá­ciós és gazdálkodási egységek lépnek működésbe. Az általunk javasolt gazdasági rendszer a mi generációnk és az eljövendő gene­rációk alapvető emberi szükségleteit hivatott kielégíteni. E rendszer kitüntetett jelentőséget tulajdonít a természet megóvásának és a ter­mészeti erőforrások átgondolt felhasználásának. Egy valóban de­mokratikus társadalom képe lebeg a szemünk előtt, olyan társadalo­mé, amelyben az emberek a mainál sokkal inkább tudatosítják kötő­désüket embertársaikhoz és a természethez, és amelyben ez a tuda­tosság gyakorlati erővé válik.

E változások, melyek a jelenlegi hatalmi struktúrák ellen irányul­nak, egy valóban demokratikus mozgalmat igényelnek, melynek résztvevői teljes mértékben szolidárisak egymással az életet ve­szélyeztető versenyszellem, a hierarchikus és teljesítményelvű gondolkodásmód elleni küzdelemben. Mindezeket a szociális és gazdasági változásokat csak demokratikus eszközökkel, és a lakos­ság többségének támogatásával lehet kivívni.

Társadalompolitika

Olyan társadalompolitikának, amely a jövőre tekint, nem lehet más célja, mint egy stabil társadalmi rendszer. A „társadalmi" ebben az összefüggésben mindenekelőtt különféle gazdasági elemeket jelent.

Az állandó infláció, nemkülönben az állami adórendszer, vala­mint a támogatási programok csupán fokozzák a jövedelmek kiegyen­súlyozatlanságát és a szegények és gazdagok közti vagyoni különb­séget Elutasítjuk azt a termelési szisztémát, amelyben a gazda­sági hatalom birtokosai önkényesen diktálják a feltételeket, és amelyben egy maroknyi ember tartja ellenőrzése alatt nem csu­pán a termelt javakat, hanem gyakorlatilag emberek ezreinek az egzisztenciáját is. E rendszer természetes folyománya egyfelől a munkanélküliség, másfelől embertelen munkakörülmények.

A bérek növekedése ellenére az emberi élet valójában egyre inkább elszegényedik, mivel tönkremegy a környezet, amelyben élünk, egyre távolabbra kell munkába mennünk, természetes igénye­ink és szabadidős tevékenységünk egyre inkább kommercializálódik. Az alacsony jövedelmű csoportok mellett e folyamatnak a fiatalok, az öregek és a testi fogyatékosok az első számú kárvallottjai.

Könyörtelen hajsza folyik a mind nagyobb termelésért és növekedésért, minthogy a gazdasági hatalom az államnál és a kapitalista magánmonopóliumoknál összpontosul, s a gazdasá­got a versenyszellem mozgatja. Mindennek következtében már az ember alapvető életterét is teljes elszennyeződés és pusztulás fenyegeti. Pontosan ez az a terület, ahol a környezetvédő csoportok és az ökológiai mozgalmak egyesíthetik erőiket a munkásokkal és a szakszervezetekkel. Velük együtt küzdünk a napi munkaidő csökken­téséért és a munkakörülmények emberibbé tételéért.

Csak ha a közvetlenül érintettek kezükbe veszik a sorsukat, akkor lehet remény az ökológiai, társadalmi és gazdasági válság leküzdésére. Mivel kívánatosnak tartjuk, hogy minden ember maga dönthessen a sorsáról és szabadon fejleszthesse ki képességeit, és meggyőződésünk, hogy minden embernek külső nyomástól mente­sen, a kölcsönös tisztelet jegyében és a természetes környezettel összhangban, alkotó módon kellene meghatároznia önnön szükség­leteit és vágyait, feltétel nélkül támogatjuk az emberi és demokratikus jogokat, itthon és külföldön is.

Társadalmi körülményeink tömeges nyomorúságot szülnek tár­sadalmi méretekben és pszichológiailag egyaránt. Különösen kedve­zőtlen azoknak a helyzete, akiket etnikai, társadalmi, vallási vagy nemi megkülönböztetés sújt. A jelenlegi társadalmi rendszer egyre ingatagabb, s következtetésképpen egyre nagyobb méreteket ölt a bűnözés, az öngyilkosság, a kábítószerezés és az alkoholizmus. A társadalmi feltételek eltorzulása mutatkozik meg a nőkkel szembeni diszkriminációban is, abban, ahogy a társadalom szinte valamennyi területén elnyomják őket.

Bázisdemokrácia

A bázisdemokrácia politikai eszméje a közvetlen, decentralizált de­mokrácia kiszélesítését jelenti. Alapmeggyőződésünk, hogy a bázis­szinteken hozott döntéseknek elsőbbséget kell élvezniük. A kicsi, könnyen áttekinthető és decentralizált helyi és vidéki bázisszerveze­teknek nagyobb autonómiát kell biztosítani, és egyre több jogot kell rájuk ruházni, hogy ők maguk igazgathassák magukat. Ez a fajta demokrácia sem lehet meg ugyanakkor megfelelő szervezetek és együttműködés nélkül, ha a közvélemény alakításában, a nagy ellen­állást leküzdve, érvényre akarjuk juttatni az ökológiai irányultságú politikát. Valamennyi politikai szinten azért szállunk síkra, hogy a helyi, regionális és szövetségi népszavazásokon – az érintett lakos­ság erősödő aktivitása révén – a közvetlen demokrácia elemei teret kapjanak a létfontosságú döntések meghozatalában.

Belső szervezetünk, a támogatóinkkal és a szavazóinkkal kiala­kított kapcsolatunk élesen különbözik attól, ami a hagyományos bonni pártalakulatokat jellemzi. Ezek a pártok se nem akarnak, se nem képesek új mintákat, új gondolkodásmódokat elfogadni, és nem vál­lalják fel a demokratikus mozgalmak által kifejezett érdekeket. Ezért elhatároztuk, hogy egy új típusú pártszervezetet hozunk létre, amely a bázisdemokrácián és a decentralizáció elvén alapul. A két eszme elválaszthatatlan egymástól. (…) A pártszervezet kiépí­tésekor az volt az alapgondolatunk, hogy a választóknak folyamato­san ellenőrizniük kell tisztségviselőiket és választott képviselőiket, a nyilvánosság, a limitált hivatalviselési idő és más eszközök segítsé­gével. Mindenhez társul, szükség esetén, a visszahívás joga. Erőfe­szítéseink arra irányulnak, hogy a párt szervezete és politikája min­denki számára áttekinthető legyen, és hogy a választott vezetők ne szakadhassanak el bázisközösségeiktől.

Erőszakmentesség

Erőszakmentes társadalom megvalósítására törekszünk, mely­ben az embereket nem fenyegeti többé a más emberek általi elnyomás és erőszak. Legfőbb alapelvünk, hogy lehetetlen hu­mánus célokat embertelen módszerekkel elérni.

Az erőszakmentesség elvének kivétel és korlátozás nélkül min­denkire érvényesnek kell lennie. Vonatkozik ez az egész társadalom­ra, annak minden csoportjára, valamennyi nemzetiségre és fajra.

Az erőszakmentesség elve nem zárja ki az önvédelem alapvető jogát, és helyet hagy a társadalmi ellenállás legkülönfélébb formáinak is. Hosszabb távon, az ellenállás társadalmilag kibontakozó formája lehet a legeredményesebb, amint azt az atomellenes mozgalom bizo­nyította. Élesen ellenezzük a nemzetek közötti erőszak eszközét, a háborút is.

A fentebbiekből következően nemzetközi szinten is elkötelezet­tek vagyunk a béke ügye mellett. Aktív békeprogramunk ellenzi bár­mely ország idegen csapatok általi megszállását és a kisebbségek elnyomását. Minden önállóságáért küzdő kisebbség számíthat a se­gítségünkre, és támogatjuk őket abban, hogy maguk határozzák meg a sorsukat. A béke ügye elválaszthatatlan az egyes országok függetlenségétől és a demokratikus jogok érvényesülésétől határain­kon belül. Nincs más lehetőség, mint a világméretű leszerelés; az atom-, vegyi és biológiai fegyvereknek el kell tűnniük a Föld színéről, és a megszálló csapatokat minden országból vissza kell vonni.

Az erőszakmentesség nem zárja ki az aktív társadalmi ellen­állást, és nem jelent mentséget a passzivitásra. Az erőszakmen­tesség elve sokkal inkább azt jelenti, hogy egy nép harca egy önké­nyeskedő és elnyomó rendszer vagy bizonyos esetekben meghatáro­zott állami törvények ellen, elemi érdekeik megvédéséért, nemcsak legitim, de egyenesen szükséges is lehet (pl. ülősztrájk, blokád, a közlekedés megbénítása stb.). (…)

V. Az egyén és a társadalom

1. Demokrácia és jogok

Napjaink egyik legjelentősebb konfliktusa a demokratikus jogok meg­őrzésével és érvényesítésével kapcsolatos. (…)

Az alapvető demokratikus jogok szabad és korlátlan gyakorlása döntő fontosságú minden állampolgár számára, aki nem akar lemon­dani szociális és politikai érdekeinek érvényesítéséről. Ha sikeresen akarunk harcolni a környezet tönkretétele ellen, és ha javítani akarunk az emberek élet- és munkakörülményein, akkor meg kell őriznünk, sőt ki kell szélesítenünk demokratikus jogainkat.

A feketelistákkal, kémkedéssel, rendőri felügyelettel a hagyomá­nyos pártok olyan légkört teremtettek hazánkban, amely meghunyászkodásra és konformitásra ösztönöz. E politika drasztikusan visszaszorította a nyílt politikai fellépést és a demokratikus szabad­ságjogok gyakorlását, és elveszi a bátorságot a környezetrombolás, a munkanélküliség és a politikai elnyomás elleni tiltakozás minden­fajta kinyilvánításától.

A demokratikus jogok korlátozódása nem elszigetelt jelenség: több területen is ugyanaz a folyamat megy végbe. Éppen ezért a demokratikus jogok szétrombolása ellen nem külön-külön, hanem összességében kell fellépni.

Mindenfajta politikai elnyomó intézkedéssel szembeszegü­lünk, bárhol kerüljön is rá sor a világban, és támogatjuk mindazo­kat a népeket és népcsoportokat, amelyek diktatúrák, gyarmati elnyomás, külföldi befolyás ellen küzdenek, és amelyek a sza­badsághoz és az önkormányzáshoz való demokratikus jogukat követelik. (…)

1. 2. A kormány és a közigazgatás demokratizálása

Az elbürokratizálódás és a hierarchikus közigazgatás, s ami eb­ből következik, kizárja az állampolgárt a kormányzásban való részvételből. A kormányszervek eme megközelíthetetlensége és áttekinthetetlensége arra szolgál, hogy egyedi gazdasági és po­litikai érdekeket leplezzen. Mindez reális veszélyt jelent a demokrá­ciára.

A Zöldek ezért követelik:

1. 3. Belső pártdemokrácia

A Német Szövetségi Köztársaság pártjai ma nem egy működő, élet­erős demokrácia képét mutatják.

Ezért új párttörvényt követelünk. Saját pártunkban már kísérletet is tettünk az általunk szükségesnek ítélt változtatások bevezetésére.

1. 5. Munkavállalók feketelistája és állambiztonsági felügyelet

A bel- és külföldi tiltakozás ellenére, és annak ellenére, hogy biztosí­tottak minket és ismételten ígéretet tettek a „radikálisokra vonatkozó rendeletek" eltörlésére, 1972 óta több ezer polgártársunkat nem al­kalmazták, illetve bocsátották el állásából politikai okokból. Alkot­mányvédő hivatalok jelentése szerint jóval több, mint egymillió vizs­gálatot folytattak le magánszemélyek állampolgári hűségének ellen­őrzése céljából. Több ezer személyt idéztek be meghallgatásra és szégyent tettek meg, politikai meggyőződésükről faggatva őket.

2. Nők

A nőket több ezer éve külön elnyomás és kizsákmányolás sújtja; igazságtalanságokkal és hátrányokkal kell szembenézniük. Nap mint nap megakadályozzák őket demokratikus jogaik gyakorlásában. Ez a kettős munkateher következménye, a „passzív nőiesség" ideáljá­nak fennmaradásáé, és hozzájárulnak azok az előítéletek és hátrá­nyos megkülönböztetések is, amelyek az elnyomással szemben fellá­zadó nőket sújtják.

A nők már nem várakoznak csendben, mialatt a férfiak a külön­böző parlamentekben figyelmen kívül hagyják az érdekeiket. Hosszú időn keresztül a nők olcsó és rendelkezésre álló munkaeszközként funkcionáltak: a gazdasági fellendülés idején a nőket „egyenlőnek" tekintik és alkalmazzák őket, de eközben persze semmi kétség, hogy ezzel egyidejűleg szerető hitvesnek és gondos anyának kell lenniük. Manapság is a nőket bocsátják el a legelőször. A nagyarányú mun­kanélküliség mindig jobban érinti a nőket, mint a férfiakat. Ekkor fokozottan felhívják a figyelmüket „igazi küldetésükre", és visszatessékelik őket otthonukba és családjuk körébe. Csak ilyen­kor ismerik el a háztartást „munkahelynek". Ám sok nőnek mind a két munkahelyén helyt kell állnia.

A Zöldek célja egy humánus társadalom, amely a nemek teljes egyenlőségén alapul. (…) Ha biztosítani akarjuk a jövendő generá­ciók életét, és ha túlélési politikánkat a gyakorlatban is meg akarjuk valósítani, akkor arra van szükség, hogy a nők teljes erővel bekapcso­lódjanak a politikai küzdelembe és együtt dolgozzanak a férfiakkal.

Erre jelzés a nők példás részvétele az állampolgári csoportok­ban. Magában a Zöld Pártban is a nők jóval aktívabb partnerek a politikai célok meghatározásában, mint az egyéb pártokban. Ez a folyamat még fel is erősödik majd abban a mértékben, amelyben a nők késznek mutatkoznak, hogy nagyobb politikai felelősséget vállal­janak; a nők nem foszthatok meg többé a felelősségteljes és vezetői feladatoktól.

2.1. Képzés és foglalkoztatás

(…) A nők szociális megkülönböztetése, hátrányos helyzete és kizsákmányoltsága részben gazdásági önállótlanságukon és függőségükön alapul. Ezért követeljük, hogy az otthoni munkát és a gyermek­nevelést ismerjék el olyan foglalkozásnak, amelyért mind a férfiak, mind a nők teljes anyagi elismerést kapnak, beleértve a nyugdíjat is. Ez a jövedelem legyen független a családi pótléktól.

A nőket akkor is rosszabb munkakörökbe helyezik, ha egyébként a férfiakéval azonos végzettséggel, képességekkel rendelkeznek. A „könnyű" futószalagmunkát „a tagolt munkafolyamat korszakában" szinte kizárólag nők végzik. A kettős megterhelés következtében a dolgozó nők – és különösen az anyák – elviselhetetlen stresszhatás­nak vannak kitéve. Gazdasági válság idején először a nőket bocsátják el; jelenleg kétszer annyi a női, mint a férfi munkanélküli.

Ezért követeljük:

2. 4. Nők elleni erőszak

Évente mintegy négymillió nőt bántalmaznak az NSZK-ban. Annak a társadalomnak az áldozatai, amelyben a hatalmat és az elnyomást eltűrik és rutinszerűen gyakorolják. A nőket segítő központok, ame­lyek az ilyen helyzetben lévő nőket és gyerekeiket befogadják, rend­szerint nem kapnak feltétel nélküli állami támogatást. Rémisztő a nemi erőszak növekedése. Ezért követeljük:

2. 5. Gyermekek

Némely szülőt arra indít a felelősségérzete, hogy feladja hivatását és teljesen a gyermeknevelésnek szentelje magát. Az ilyen szülők fontos társadalmi feladatot látnak el. A gyermek zökkenőmentes fejlődése érdekében fontos, hogy ugyanazon szülő gondozza a gyermeket és maradjon vele otthon az első, meghatározó jelentőségű években. Ezért helyesnek tartanánk olyan képzési programot, amely a háztar­tással és a gyermekneveléssel foglalkozna, és síkraszállunk a fizetett gyermeknevelés intézményéért. Továbbá szorgalmazzuk a jelenlegi örökbefogadási rendeletek enyhítését.

A legtöbb dolgozó szülőnek kevés ideje van arra, hogy gondját

viselje beteg gyermekének anélkül, hogy ne érné érzékeny anyagi veszteség. Rendszerint nincs más lehetőség, mint az, hogy az egyik szülő feláldozza a szabadságát, vagy elfogadja jövedelmének csök­kenését, csakhogy otthon maradhasson gyermekével. Ezért követeljük:

2. 6. Anyavédelem

Szorgalmazzuk az egymás szomszédságában lakó szülők közötti munkamegosztási kezdeményezések támogatását.

2. 7. Terhesség

A terhességmegszakítással kapcsolatban a Zöldek két alapvető cél­kitűzése kerül egymással ellentétbe: egyrészt feltétlen hívei va­gyunk annak, hogy a nőknek és férfiaknak joguk legyen dönteni saját sorsukról; másrészt az élet minden megnyilvánulását vé­deni szeretnénk.

Ha azonban az élet, mindenekelőtt pedig az emberi élet védelmé­ért szállunk síkra, ha felelősséget érzünk az emberiség további fejlő­déséért, akkor azért is küzdenünk kell, hogy az eljövendő gyermekre lehetőleg boldog, emberhez méltó jövő várjon. Ennek biztosítása nem csupán az egyes családok lehetőségein múlik, hanem átfogó társa­dalmi és állami támogató intézkedéseket követel.

A terhességmegszakítás, lévén az erkölcsi felfogás és a szemé­lyes életkörülmények függvénye, nem lehet jogi szankciók tárgya. Az lenne a kívánatos, hogy ez a beavatkozás a felvilágosítás, az anyagi és társadalmi segítség, valamint a születésszabályozás új módszerei révén feleslegessé váljék.

Követeljük:

3. Gyerekek és fiatalok (kidolgozás alatt)

4. Öregek

Ma már sok idős honfitársunknak az a sorsa, hogy speciális otthonok­ban helyezik el őket, elszigetelődnek a társadalomtól, és másod­rendű állampolgárként kezelik őket.

Követeljük az idősek humánus és méltó életfeltételeinek biztosí­tását:

5. A társadalom periférikus csoportjai

A Zöldek egyik vezérelvüknek tekintik, hogy szilárdan kiállnak a ki­sebbségek érdekei mellett. Azok az előítéletek és az a megkülönböz­tetés, amely oly sok törvényben és közigazgatási rendeletben kifeje­zésre jut napjainkban, egyrészt a tudatlanságon alapul, másrészt az úgynevezett periférikus csoportok tudatos elnyomásának az eredmé­nye.

Támogatjuk a nemzeti kisebbségek jogát saját identitásuk kialakításához, valamint ahhoz, hogy önkormányzatuk segítségével (többek között) megőrizzék kulturális és vallási jellegzetességei­ket. Tiltakozunk a külföldiekkel, a fogyatékosokkal és a betegekkel szembeni méltánytalanságok ellen, az ellen, hogy ugyanúgy, mint az öregeket, speciális otthonokba küldik, kiközösítik és pusztán pénz­ügyi tehertételnek tekintik őket. Az élet minden területén megkülön­böztetés sújtja a homoszexuálisokat, akiket, akárcsak a cigányokat vagy a büntetett előéletűeket, kiközösítenek a társadalomból.

A következőkben említésre kerülő csoportok csupán például szolgálnak: e példa érvényessége számtalan csoportra kiterjeszthető.

A Zöldek ellenzik a társadalmi sérelem minden formáját, és síkraszállnak az önmeghatározás, önigazgatás és önmegvalósítás jogáért.

5. 1. Külföldiekkel szembeni diszkrimináció

A Zöldek szerint a külföldi munkások és családtagjaik nagyszámú csoportja a német társadalom fontos és elválaszthatatlan részét ké­pezi. Szemben állunk azzal az ellenük irányuló megkülönböztetéssel, ami például a korlátozott időre szóló tartózkodási és munkavállalási engedélyek kibocsátásában tükröződik.

Meggyőződésünk szerint külföldi kollégáinknak és családtagja­iknak, amennyiben igényt tartanak rá, biztosítani kell társadalmunk polgári jogainak összességét (mozgásszabadság, szabad munka­vállalás, szabadon kifejthető politikai tevékenység).

A Zöldek további követelései:

5. 2. Cigányokkal szembeni diszkrimináció

A Harmadik Birodalombeli üldöztetéseket követően a cigányok hely­zetét a második világháború után is az jellemezte, hogy teljesen ki voltak szolgáltatva a hatóságok önkényének, demokratikus jogokkal nem rendelkeztek, és kényszerlakóhelyeket jelöltek ki számukra. An­nak érdekében, hogy e nép számára garantálják identitásuk megőrzé­sét, és hogy ápolhassák saját kultúrájukat, a Zöldek a következőket követelik:

5. 3. Eltérő szexuális viselkedéssel szembeni diszkrimináció

Társadalmunkban nemcsak a homoszexualitás tabu és üldözendő, hanem a szexualitást általában is elnyomják. A szexualitás-tudomány eredményei alapján, más felvilágosult emberekkel együtt (…) a ho­moszexualitás terén mindenfajta társadalmi és jogi megkülönbözte­tés ellen tiltakozunk. (…)

6. Oktatás és kutatás

6. 1. Oktatás

A mai iskolák a következőket nyújtják gyermekeinknek: hajsza a jobb jegyekért, versengés, az engedelmesség megjutalmazása, stressz, félelem a bukástól, amely gyakran öngyilkossághoz vezet, a tanulás­sal szembeni közöny; túlzsúfolt osztályok és alacsony színvonalú oktatás, miközben fennáll a tanárok munkanélkülisége. A jelenlegi alsó- és felsőoktatási rendszernek, amely arra szolgál, hogy a technokraták és a mintaállampolgárok kifejlesztője legyen, azo­kat a vonásait kell erősíteni, amelyek a személyiség kiteljesíté­sére hivatottak. Ide tartozik a lelki, intellektuális, társadalmi és etikai képzés éppúgy, mint a gyakorlati, testi és alkotóképességek kibonta­koztatása. Erősíteni kell az ökológiai tudatosságot, valamint a szociális érzékenységet és a demokratikus viselkedési normá­kat, a szolidaritásérzést és a toleranciát az embertársak, vala­mennyi nemzet fiai iránt.

Mi, a Zöldek, a következő célokat tűztük ki magunk elé:

Az oktatás tartalma

Az oktatásban arra kell törekedni, hogy a tanulók képessé vál­janak a rendszerek összefüggéseiben való gondolkodásra, hogy jobban megértsék a társadalmi összefüggéseket, az ökológiai ciklusokat és az uralkodó ellentmondásokat. Az iskolának arra is fel kell készítenie a tanulót, hogy felismerje a társadalmi és a személyi konfliktusok mögött meghúzódó érdekeket. Meg kell nekik tanítani, hogyan oldhatók meg békés eszközökkel az emberek közti konf­liktusok, hogyan fogalmazhatják meg önnön érdekeiket, és má­sokkal összefogva hogyan adhatnak kifejezést ezeknek az érde­keknek.

Nyitott oktatási és tanulási lehetőségek

6. 2. Kutatás

Az alkalmazott, illetve gyakorlati tudományok kutatási eredményei oly mértékben változtatták meg környezetünket, hogy e fejlődés korlátai egyre nyilvánvalóbbá váltak. Nem szabad, hogy az alkalmazott tu­dományok legfőképpen gazdasági érdekeket szolgáljanak. Az ér­dekszövetségeket, különösen pedig a politika, a közigazgatás, a tudo­mány összefonódását a nagyiparral fel kell számolni. (…) A Zöldek indítványozzák:

7. Kultúra

A kulturális tevékenységnek és a kultúra élvezetének számos előfel­tétele van, és nagymértékben függ a következő tényezőktől:

a)     A munka vagy ösztönzi a kulturális tevékenységet (krea­tív, érdekes, változatos, kommunikatív elfoglaltságok), vagy semlegesen áll vele szemben, de hathat rombolóan is a kultúrára (ha monoton, egyoldalú és kimerítő feltételek kö­zött zajlik).

b)     A kulturális jelenségek sokrétű és változatos formáit csak megfelelő információk birtokában lehet felfogni és helyesen értelmezni.

Ha egyszer mindenkit ugyanazok a kulturálódási lehetőségek illetnek meg, akkor arra kell törekednünk, hogy mindenki egyenlő mértékben megfelelő képzési és munkakörülmények közé kerüljön.

Az állam által támogatott kultúrának vajmi kevés köze van az emberek szükségleteihez, életéhez vagy érdekeihez. Ráadásul a kul­turális intézmények a sűrűn lakott területek centrumaiban épültek fel, minek következtében a külvárosiak és a falusiak lényegében el van­nak vágva használatuk lehetőségétől. A tömegtájékoztatásban meg­jelenő kulturális kínálatnak alig van köze az emberek valódi érdeklő­dési területeihez, nem ösztönzi képzelőerejüket, és nem sarkallja őket az önálló kulturális tevékenység élvezetére.

Éles bírálat illeti a kultúripart, mivel:

a)     lerombolja az alkotók és a közönség közötti kapcsolatokat, és puszta „kultúrafogyasztással" helyettesíti őket; visszaél a rossz munkakörül­mények és nem kielégítő tanulási lehetőségek által teremtett kulturá­lis elmaradottság következményeivel;

b)     az emberek túlnyomó többségét teljes passzivitásra ítéli; fokozza a kultúra áruvá válását és a sztrárkultuszt.

A professzionális kultúripar mellett létezik azonban egy báziskö­zösségeken alapuló kulturális mozgalom is. Ez utóbbi számos társa­dalmi csoportnak biztosítja az önkifejezés lehetőségét. Számosan azok közül, akik részt vesznek ebben a mozgalomban, egyre kevésbé fogadják el az állami kultúripar átlagfogyasztóinak szerepét. Ezek az emberek hozzáláttak ahhoz, hogy létrehozzák a saját színházukat, a saját zenéjüket, művészetüket a lakóközösségi központokban és a helyi fesztiválokon, és kezdik felfedezni e tevékenységek szórakoz­tató és hasznos voltát. E mozgalomnak az az egyik fő jellegzetessé­ge, hogy felszámolja a kultúra fogyasztása és létrehozása közötti elszakítottságot. E fontos tevékenységhez azonban hiányoznak az anyagi feltételek, és gyakran a hagyományos pártok és tömegtájékoz­tatási szervek kultúrpolitikusainak ellenállásával is meg kell küzdeni.

A kulturális tevékenységnek azonban, hogy hozzájárulhasson a társadalmilag hátrányos helyzetű emberek kulturális önkifejezésé­hez, meg kell szabadulnia mindenfajta politikai manipulációtól és nyo­mástól.

A Zöldek követelései és céljai a következők:

Ezeknek a kulturális tevékenységeknek minden üzleti érdektől függetlenedniük kell, és fel kell kelteniük az alkotó és közössége közti aktív kommunikáció élményét. Különösen támogatni kell a külvárosi és vidéki kulturális központok létrehozására irányuló erőfeszítéseket.

8. A tömegtájékoztatás

Az alkotmány 5. cikkelyének, mely kimondja, hogy „mindenkinek jo­gában áll, hogy véleményét szóban, nyomtatásban vagy filmen sza­badon kifejtse", az ország minden lakosára vonatkoznia kell. Minden olyan törvényt, amely korlátozza a szólásszabadságot, el kell törölni. E szabadságjogokon mérhető le, hogy milyen mértékben valósult meg a demokrácia.

A sajtóban a piacgazdálkodás azt eredményezi, hogy a nagy, tőkeerős lapok tönkreteszik a kisebbeket, vagy hogy a független la­pok kénytelenek információs és kiadói egyesületekbe tömörülni. A színvonalas és kritikai hangvételű hírbeszámolók egyre inkább ritka­ságszámba mennek. Annak érdekében, hogy ismét létrejöjjön az esz­mék szabad áramlása, új törvényre van szükség, mely megakadá­lyozza a tömegtájékoztatási ipar monopolizálódását és az összefonó­dásokat. E kartellellenes törvénynek visszamenő hatályúnak kell len­nie. Növelni kell a pénzügyi nehézségekkel küzdő lapok állami támo­gatását. Támogatásunkról biztosítjuk az alternatív és a helyi sajtót.

(…)

Csökkenteni kell a gazdasági hatalommal rendelkező csoportok valamint a partok befolyását a televízió és a rádió műsorára, a sajtó tartalmára.

Gondosan őrködni kell a tömegtájékoztatás szabadsága felett. Továbbra is meg kell tiltani televízió- vagy rádióadások magántulaj­donba kerülését. Ugyanez a tiltás legyen érvényes a jövőben kiépülő kábel-tv-rendszerekre is.

(…)

A tömegtájékoztatás nyilvánossága (a televízió és a rádió) álljon rendelkezésére minden társadalmi csoportnak. Több lehetőséget kell biztosítani a kisebbségeknek is, hogy a tömegtájékoztatásban nyilvánosságra hozzák problémáikat és nézeteiket. A holland televí­ziózási rendszer lehetne a minta, ahol a hírek és a politikai információ kivételével a programok túlnyomó részét bárki által szabadon alapít­ható, nem profit-érdekeltsegű stúdiók hozzák létre.

A közérdekű tömegtájékoztatásból szigorúan ki kell tiltani a hir­detéseket.

(…)

 

 

9. Egészség és környezet

9.1. Egészségügyi politika

Az ökológiai helyzet minőségileg romlott a környezetkárosítás, az autók által okozott levegőszennyezés, az ételek és a fogyasztási cikkek szennyezettsége miatt. Már a modern orvostudomány sem képes ellensúlyozni azt a stresszhatást, amelyet az éjszakai műszak, a váltott műszak és a szalagmunka okoz az ipari társadalomban.

Napjainkban minden negyedik ember olyan rákbetegségben hal meg, amit az ötvenes és hatvanas évek környezetszennyezése oko­zott.

Szemben a nyilvánosságra hozott hivatalos statisztikákkal, a vár­ható élettartam csökkenő tendenciát mutat, és az egészségügyi pa­naszokban a krónikus betegségek játsszák a vezető szerepet.

A főbb okok a következők:

A jelenlegi egészségügyi ellátás egy sor betegség esetében nem képes a gyógyításra, hanem legjobb esetben is csak arra, hogy orvosi eljárások és szerek segítségével elnyomja a tüneteket, és ezzel vég­képp tönkretegye a betegek regenerációs képességét. Általában az orvosi beavatkozásnak az az egyetlen célja, hogy a beteg minél ha­marabb talpra álljon. Egyre inkább gépek állítják fel a diagnózist és szabják meg a gyógyítás menetét. E gépek kiszolgálása hamarosan fontosabb lesz, mint a beteggel való törődés. A beteg elhagyatott, tehetetlen tárggyá válik, amely ki van szolgáltatva ennek az egész­ségügyi politikának. Ugyanazok az erők teszik tönkre egészségünket és környezetünk épségét, mint amelyek jelenlegi gazdasági rendsze­rünket mozgatják.

Az utóbbi évtizedekben az egészségügyi szolgáltatás hatalmas gépezetté növekedett. Országunkban csak azokat az eljárásokat tá­mogatják, amelyek racionális, mechanikus és automatizált szolgálta­tásokat és profitot eredményeznek. Az egészségügyi problémákat nem lehet a környezetünktől, a munkakörülményeinktől, a szabadidős tevékenységünktől és általában az életmódunktól függetlenül kezelni. Sok gyakori betegség mögött ma környezeti ártalmak rejlenek: ilyen a tüdőbetegség, a mozgásszervi betegségek, a végtagok megbete­gedése, a halláskárosodás, a bőrbetegségek, a gyomor és emésztő­rendszer betegségei, a fertőzések, a szívbetegségek, a keringési, problémák, a cukorbaj stb. És ezek a megbetegedések növekvő ten­denciát mutatnak.

Az egész embernek kell állnia a gyógyítás középpontjában. Még fontosabb a megelőzés, az emberek felvilágosítása; a jobb egészségügyi tájékoztatás révén az emberek képesek lesznek rá, hogy vigyázzanak magukra, és így felelősséget fognak érezni a saját egészségügyi állapotukért.

A megelőzés többet ér a gyógyításnál.

Egy megelőzésen alapuló ökológiai egészségügyi program azon a belátáson alapul, hogy a széles körben elterjedt civilizációs beteg­ségek legnagyobb részét környezeti, illetve szociális hatásokra lehet visszavezetni. A megelőzés csak akkor lehet sikeres, ha az okokat ökológiai értelemben szüntetik meg. Ennek érdekében a betegségek igazi okait feltáró információt elérhetővé kell tenni az iskolákban és a munkahelyeken.

A hatékony egészségügyi ellátásnak az ember teljes körű szükségleteire kell figyelnie.

9. 2. Pszichiátria

A szomszédsági kapcsolatok szétrombolása, a modern lakókörnye­zetek ridegsége, az értelmetlen munka, a munkanélküliségtől való félelem miatt kiéleződő verseny, az egyre kegyetlenebb hajsza az iskolákban az osztályzatokért és a jobb teljesítményért, az autoriter oktatási formák (melyek oka gyakran a tehetetlenség-érzés), a szű­külő kapcsolatteremtési lehetőségek és a növekvő izolálódás – mind­ez a társadalomlélektani alapon magyarázható betegségek (alkoho­lizmus, az úgynevezett neurózis, pszichózis, pszichoszomatikus megbetegedések) terjedéséhez vezet.

Az ökológiai szemléletű pszichiátria a társadalomlélektani gon­dozás kiszélesítését javasolja, többek között a tanácsadó központok számának növelésével.

A betegeket nem szabad passzivitásra kárhoztatni, hanem arra kell ösztönözni őket, hogy önmagukra találjanak.

Gyakran előfordul, hogy a betegeket önkényesen, s nem egy­szer zárt pszichiátriai intézményekbe utalják, pusztán azért, mert pszichológiai problémáik vannak. Ezen intézmények állapotai hozzá­járulnak ahhoz, hogy ezek az emberek azután megbetegednek. Zárt részlegekben helyezik el őket, miközben semmi lehetőségük a véde­kezésre; igen nagy mértékben korlátozzák őket jogaikban.

Az ökológiai szemléletű pszichológia garanciát nyújt arra, hogy a kisebb pszichológiai problémákkal küzdő embereket nem kénysze­rítik ilyen központi intézményekbe. Ezek, meg az úgynevezett „té­bolydák" feleslegessé válnak, mihelyt gondoskodnak arról, hogy a betegek integrálódjanak a helyi közösségi életbe. Az integrációt olyan közösségi találkozóhelyek és terápiás központok segíthetik elő, ame­lyekben a betegekkel intenzíven foglalkozhatnak, méghozzá anélkül, hogy eközben megfosztanák őket társadalmi kapcsolataiktól.

(…)

9. 4. A fogyatékosok

A szellemi és testi fogyatékosok hozzá tartoznak társadalmunkhoz, és lehetővé kell tenni számukra, hogy részt vegyenek a társadalmi életben. Nem szabad többé elkülöníteni őket. Azt akarjuk, hogy ve­lünk éljenek.

Ezért igényeljük:

 

1980. március.

(Fordította: Koppány Márton. Kiem.: a szerkesztőség)