Miért vált oly népszerűvé Romano Rácz Sándor – jórészt félreértelmezett – teóriája, a kívülállás kultúrája? Miért nem jó helyette az underclass vagy a hátrányos helyzet fogalma sem? -teszi fel a kérdést a szerző. Sok múlik egyes fogalmakon, hiszen ha a „kirekesztettség kultúrája" lenne a kiindulópont, akkor nem lehetne nem észrevenni, hogy az, amit kívülállás kultúráján értenek, valójában sajátos társadalmi-gazdasági helyzet eredménye, nem pedig fél évezred óta változatlan, nemzeti/etnikai jellemmvonás.

Bevezetés

Írásomban a cigány vagy roma kultúra egy lehetséges értelmezését pró­bálom vázolni. A tanulmány gondolata egy országos folyóirat internetes oldalán kibontakozott „romaintegráció-vita" néhány megállapítása kapcsán merült föl először, 2009 őszén. A vitában az ún. „cigánykérdés" kapcsán, a roma származású szerzőtől, Romano Rácz Sándortól származó „kívülál­lás kultúrája"¹ fogalom került előtérbe, melyet az egyik hozzászóló „bűvös igazságnak"² nevezett. E bűvös igazság azóta többször is előkerült, és nemcsak az a baj vele, hogy Romano eredeti meghatározása (erre ké­sőbb még visszatérek) eltűnt a fogalom jelentéséből, hanem az is, hogy szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az elmúlt évtizedek törté­neti, szociológiai, kulturális antropológiai stb. kutatásainak eredményeit.

A következőkben tehát a roma/cigány kultúra egy – reményeim sze­rint tudományosan megalapozott – értelmezési lehetőségét próbálom vázolni, egyes megállapításokkal polemizálva és sok szakirodalmi hivat­kozást használva. Ez utóbbival nem titkolt célom a „beletört a tudomány bicskája" jellegű dilettáns megközelítések³ finom, de határozott cáfolata.

A (cigány) kultúra meghatározása és más fogalmi nehézségek

Maga a „kultúra" a két-három legkomplikáltabb jelentésű szó közé sorol­ható az angol nyelvben,⁴ bármilyen meghatározása önkényesnek tűnhet, mégis szükséges meghatározni, hogy jelen írásban milyen értelemben szerepel. Mindenekelőtt külön kell választani az ún. „magaskultúrát" (a mindennapi szóhasználatban kultúrán főleg olyan „magasabb rendű" szellemi tevékenységeket értünk, mint például a festészet, zene, iroda­lom stb.) és az intézményesült nemzeti kultúrákat⁵ a mindennapi élet kultúrájától.

Ez utóbbit érdemes etnográfiai vagy antropológiai értelemben vett kultúra-fogalomnak nevezni, melynek „klasszikus" meghatározása Edward B. Tylortól származik, 1871-ből: „A kultúra vagy civilizáció, […] az a komplex egész, amely magába foglalja a tudást, a hitet, a művé­szetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember, mint a társadalom tagja tesz szert."⁶ Ha axióma számunkra, hogy minden ember egy (vagy akár több) kultúra tagja, és a kultúrák közötti különbségekre keresünk magyarázatot, akkor tisztázni kell, hogy mi a kultúra feladata, szerepe. A modern kulturális antropológia egyik nagyhatású tudósa, Clifford Geertz szerint a kultúra jelentést hordozó szimbólumok szervezett rendszere, mely „nem csupán az emberi lét ékítménye, hanem – mint faji jellegének legfőbb alapja – annak lényeges feltétele".⁷

Bár számtalan kultúra-definíciót alkottak meg a kutatók Tylor óta, mindegyik azon alapult, hogy a kultúra alapvető funkciója az emberek különböző szükségleteinek kielégítése, ezáltal az élet biztonságának és folytonosságának garantálása.⁸ Emellett fontos a társadalomlélektani funkciója is, azaz egyfajta harmónia megteremtése és fenntartása az érintett közösség tagjai közt. A kultúra feladata tehát lényegében az alkalmazkodás folyamatának biztosítása.⁹

A kultúra (és a társadalom)¹⁰ nem egyszerű velejárója az emberi lé­tezésnek, hanem szükséges feltétele, melyet az emberek hoznak létre és – ha kell – át is alakítanak.¹¹ Ha tehát megpróbálunk megismerni, leírni és értelmezni egy kultúrát, akkor az adott társadalmat (meg)alkotó emberek – szükségleteikkel és viszonyaikkal együtt – lehetnek megfelelő kiindulópontjaink, hiszen „az ő szemszögükből nézve a kultúra jelensé­gei eszközök, létezésük fenntartásának, gazdagításának társadalmilag kimunkált eszközei".¹²

Az ilyen „eszközök" változatosságának és tartósságának vizsgálata során hasznosnak tűnik a kulturális ökológiai¹³ megközelítés, mely ki­emelt figyelmet szentel a társadalmak anyagi alapjainak, meghatározott környezethez való specifikus alkalmazkodási folyamatként értelmezve az emberi kultúrákat. Az 1960-as években jelentkező elméleti áramlat fontos eredményeket hozott a kulturális antropológiában, megcáfolva például olyan korábbi nézeteket, hogy a sivatagi „primitív" vadászok nem rendel­keznek gazdasági racionalitással és minden idejüket az élelemszerzésre fordítják.¹⁴ (Az ökológiai szempontokra később még visszatérek.)

A cigány közösségek (kulturális, nyelvi stb.) sokszínűsége szinte köz­helyszámba megy a különböző diskurzusokban. Paradox módon a külön­bözőség vált a cigányság egyik „közös" tulajdonságává (a sok masszívan homogenizáló sztereotípia¹⁵ mellett természetesen). A különbségek okai már nem igazán szerepelnek a „mainstream" diskurzusokban, annak ellenére, hogy „a cigányokat" semmilyen értelemben nem tekinthetjük egy népnek, nemzetnek vagy etnikumnak! Az Európa-, sőt világszerte megtalálható, „cigánynak mondott" emberek egy különböző nyelveken beszélő, eltérő identitású és kultúrájú közösségeket „külső hatásra" integráló, heterogén kategória tagjai. A kulturális sokszínűséggel¹⁶ és a külső besorolás vagy osztályozás (klasszifikáció)¹⁷ jelenségével már többen foglalkoztak, most nem térnék ki külön ezekre az – amúgy meg­kerülhetetlen – tényezőkre.

Röviden utalnom kell azonban az etnicitás (etnikum, etnikai csoport, etnikai identitás) kérdésére. Nemcsak azért, mert a cigányok hivatalosan is a 13 magyarországi etnikai és nemzeti kisebbség¹⁸ közé tartoznak, hanem azért, mert az „etnikum" meghatározása hat a cigányság meg­határozására is. Általánosságban elmondható, hogy minden társadalmi csoport létének egyik jellemzője, hogy igyekszik magát megkülönböztetni másoktól. Ebben a kontextusban jelenik meg az etnicitás fogalma, mely a hétköznapi nyelvhasználatban gyakorta mint „kisebbségi kérdés" jele­nik meg, a kulturális antropológiában azonban „olyan csoportok közötti viszonyokra vonatkozik, amelyek tagjai egymástól különbözőnek tartják magukat, és amely csoportok hierarchikusan rangsorolódhatnak egy társadalmon belül".¹⁹

Ez utóbbi megközelítés használhatóbbnak tűnik a különböző cigány vagy roma csoportokra, mint az a – Julian Bromlej szovjet etnológustól származó – definíció, mely a 70-es években került be a magyar nép­rajztudományba, és napjainkban is az alapját képezi az etnikum meg­határozásának a hétköznapi diskurzusokban. Bromlej szerint: „az etnosz [etnikum – B. M.] olyan történelmileg kialakult embertömegként hatá­rozható meg, amelynek közös, viszonylag állandó kultúrelemei (többek között nyelve) és pszichikai tulajdonságai vannak, ezenkívül egységük tudatos, és szintén tudatosan megkülönböztetik magukat minden hasonló formációtól".²⁰ Bromlej meghatározása a cigányok kapcsán („állandó kultúrelemek", „tudatos egység") kizárólag a modern konstrukcióként értelmezhető roma nemzetre alkalmazható. Ezt a statikus, a kulturális jellemzőket középpontba helyező etnikum-képet haladja meg az ún. konstruktivista irányzat, mely az „etnicitást" állandóan változó dinamikus jelenségként értelmezi.

Ebben a megközelítésben az etnikai identitás a társadalmi szervező­dés velejárója, nem pedig a „kultúra valamely ködös kifejeződése,"²¹ az etnikai csoportokról pedig nem érdemes úgy beszélni, mintha azok éles körvonalakkal rendelkező, belsőleg homogén valódi entitások, tartós kollektívák lennének. A hangsúly az etnicitás szituatív és kontextuális ka­rakterén van.²² Fontosnak tartom még megemlíteni a svéd antropológus, Thomas Eriksen megjegyzését, mely szerint az etnicitás akkor tűnik fel, amikor a kulturális különbségek valamiért relevánssá válnak a társadalmi interakciókban, ezért a társadalmi élet szintjén kell tanulmányozni, nem pedig a szimbolikus kultúra szintjén.²³

Az elméleti fejtegetések után még mindig nyitott a kérdés: kik tehát a cigányok? Az, akit valamilyen kritériumok alapján a nem-cigányok besorolnak a cigányok közé,²⁴ vagy az, aki cigány/roma identitású?²⁵ Az elméleti vitákat²⁶ most mellőzve azt mondhatjuk, hogy hiába érezzük ér­vényesnek az utóbbi meghatározást, ha a külső „hatás" (klasszifikáció és kategorizáció) sem marad hatástalan.²⁷ Ezt jól szemlélteti a nemzetközi roma mozgalomban és a kulturális-szimbolikus nemzetépítésben fontos szerepet játszó lan Hancock megállapítása: „a bennünket összekötő közös tényező nem annak a tudata, hogy mik vagyunk, hanem azé, hogy mik nem vagyunk: a romanik nem gádzsók, azaz nem nem-cigányok".²⁸

Hancock gondolata egy alapvető jelenségre hívja fel a figyelmet, a cigányok és nem-cigányok közötti határvonalra. A két – feltételezett – en­titás határa alkalmas kiindulópont a „kívülállás kultúrája" vagy bármilyen egyéb, a másságot középpontba állító értelmezési keret felállítására. Ez a határ azonban nagyon elmosódott, képlékeny és változó. (Gondoljunk csak arra például, hogy a magyarországi cigányok 80-90%-a magyar anyanyelvű.) Erre a problémára reflektál az akkulturáció fogalma.²⁹

A klasszikus definíció szerint az akkulturáció olyan folyamatokat jelent, melyek akkor jelennek meg, mikor különböző kultúrájú csoportok folya­matos, közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással, és ez az egyik vagy mindkét csoport eredeti kulturális mintájában változást idéz elő.³⁰ John Berry szociálpszichológus négy akkulturációs stratégiát (integráció, asszimiláció, marginalizáció és szeparáció) különböztet meg, melyek annak mentén rajzolódnak ki, hogy az egyén, illetve csoportja hogyan kíván kapcsolódni a többségi csoporthoz. Az erőteljes azonosulás mindkét (többségi és saját) csoporttal az integráció előrejelzője lehet, amennyiben egyik csoporttal sem történik azonosulás, akkor marginalizációról van szó. A többségi kultúrával történő kizárólagos identifikáció asszimilációt von maga után, míg ha csak az etnikai csoporttal történik azonosulás, szeparációról beszélhetünk. Akár egy személy esetében is megfigyelhe­tő, hogy az élet különböző területein más és más akkulturációs stratégiát alkalmaz.³¹

A vázolt főbb fogalmakat (kultúra, etnicitás, kategorizáció és klasszi­fikáció, akkulturáció) alkalmazva megpróbálom a cigány közösségek (nem a cigányság!) valamiféle elvont meghatározását. A konstruktivista etnicitás-elméleten alapuló megközelítésemben tehát a cigány/roma közösségek olyan, önálló etnikai identitással és kultúrával rendelkező társadalmi csoportok, melyek határai és kulturális elemei a gazdasági, társadalmi vagy politikai körülmények változásaira reagálva változhatnak. Ennek megfelelően a közösségek (de akár az egyének is) az akkulturáció különböző szintjein állnak. Ez persze igen általános meghatározás, a következő fejezetben megpróbálom árnyaltabbá, konkrétabbá tenni.

Univerzális modellek vs. roma néplélek

Ebben a fejezetben néhány általános érvényű, de a honi diskurzusokban elsősorban a cigányokhoz kapcsolódó elméleti modellt (peripatetikus közösség/stratégia, underclass, szegénység kultúrája) ismertetek rövi­den, majd megpróbálok egy használható tézist felállítani az egyes roma közösségek gazdasági tevékenységének, társadalomszerkezetének és kultúrájának kapcsolatáról.

A „cigányság", a cigány identitás értelmezésével az 1950-es évek óta próbálkoznak a kulturális antropológusok³² Mivel megközelítésükben az adott csoportokat önálló kultúráknak tekintik (lásd. antropológiai kultúra­fogalom), melyeket saját viszonyrendszereik tükrében vizsgálnak, alap­vető felismerésekkel³³ gazdagították a „ciganológiai"³⁴ tudományosságot. A cigány közösségek gazdasági tevékenységével kapcsolatban kétféle megközelítés – egy ökológiai antropológiai és egy szimbolikus antro­pológiai – bontakozott ki.³⁵ Számomra az előbbi több és használhatóbb fogódzót nyújt, ezért az ökológiai antropológiából származó „peripatetikus közösségek" fogalmat vizsgálom meg.

A peripatetikus közösség a legéletképesebb meghatározásnak tűnik, mely a vándorló cigány közösségek leírásával, értelmezésével próbálko­zik. Aparna Rao meghatározása szerint az a csoport tekinthető peripate­tikusnak, mely (1) mozgása gazdasági stratégiából fakad, (2) elsődleges megélhetési forrása a javak és szolgáltatások értékesítése, (3) endogám, (4) mindig kisebbségben van, és (5) önálló etnikai egységet képez.³⁶ Szorosan ehhez kapcsolódik az ökológiai „niche" (fülke, rés, hézag) fogalma, amely azt jelenti, hogy bizonyos javak és szolgáltatások iránt – adott területen és időben – igény lép fel. Ezt az igényt „peripatetikus stratégia" alkalmazásával próbálják meg egyes csoportok kielégíteni. A peripatetikus stratégia tehát a lehetséges stratégiák egyike, amelynek alkalmazására a külső társadalmi miliő megváltozásakor kerülhet sor.³⁷

A peripatetikus közösség fogalma jól alkalmazható a magyarországi ro­mákról élő „hagyományos" képre, vándorolnak, szolgáltatnak, kisebbség­ben vannak stb. A különböző cigány közösségek magyarországi megjele­nése azonban egy hosszan elhúzódó folyamat volt, nem néhány nagyobb migrációs hullám, mint azt korábban feltételezték. A letelepedési folyamat természetesen nem rekonstruálható teljes egészében, de számos forrás szól letelepült életet élő cigányokról a késő középkortól kezdve (az első ilyen adat 1455-ből származik).³⁸ Az 1893-ban végzett országos cigány összeírás adatai szerint a magyarországi cigányok 89,2%-a állandóan letelepedett volt, a mai országterületen élőknek pedig 79,5%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.³⁹ Egyértelmű tehát (szerintem), hogy pusztán a – tudományosan megalapozott – peripatetikus vagy egyéb, gyakorta dilettáns, misztifikáló megfontolások (mint például nomád tem­peramentum, roma személyiség, kívülállás kultúrája) mentén nem lehet értelmezni a magyarországi „cigányságot", amelynek egyes csoportjai feltehetően különböző irányú és intenzitású akkulturációs folyamatokon mentek keresztül. Nézzük a további lehetséges értelmezési kereteket.

Az underclass hazai viszonyokra alkalmazott pontos meghatározása azért is indokolt, mert vagy vitatják alkalmazhatóságát,⁴⁰ vagy félreértik, mint Németh György, aki a „kirekesztés" fogalom alkalmatlansága mellett érvelve hivatkozik egyik írásában⁴¹ a Ladányi János – Szelényi Iván szer­zőpáros koncepciójára. Az underclass azonban nem helyettesíti a kire­kesztés fogalmát (ahogy Németh feltételezi cikkében), hanem pontosítja azt. Idézem: „az underclass-képződés terminus pedig csak a kirekesztés meghatározott, pontosan definiálható formájára utal".⁴²

Az underclass „eredeti", amerikai értelmezésben városi gettó-szegény­séget jelent, rendszerint faji/etnikai vonzattal. Ellenzői gyakran hangoz­tatták, hogy a politikai jobboldal a maga hasznára instrumentalizálta ezt a kifejezést, a „társadalmon kívülieket" okolva nehéz sorsukért, a média pedig megbélyegző, stigmatizáló gyakorlatára alkalmazta.⁴³ Az ehhez kö­tődő újszegénység diskurzus⁴⁴ kiindulópontja a gyökeresen megváltozott gazdasági és társadalmi kontextus, azok az újszegények, akik a megvál­tozott feltételek következtében elvesztették korábbi pozíciójukat. Ladányi János és Szelényi Iván szerint egy minőségileg új, az osztályszerkezeten kívül rekedt, tartósan szegény rétegről van szó. Elképzelésük lényegében az amerikai underclass fogalom – a közép-kelet európai viszonyokra adaptált – strukturalista verziójának tekinthető.⁴⁵

A romák és az underclass közti viszony értelmezéséhez idézem a szerzőket: „Mi a kelet-európai underclasst olyan társadalmi formációnak tartjuk, amelyben a romák ugyan társadalmi arányukat többszörösen meghaladó mértékben vannak jelen, de amely nemcsak, sőt nagyobb részben nem roma szegényeket érintő kategória. Továbbmenve: az underclass kategória már azért sem eshet egybe a cigánysággal, mert pontosan olyan helyzetre lett kitalálva, amikor vannak olyanok, akiknek sikerül kitörni a szegénységből, mondjuk sikeresen középosztályosod­nak, miközben mások helyzete rohamosan romlik."⁴⁶ Empirikus tapasz­talataikkal is összhangban, Ladányi és Szelényi abból indultak ki, hogy az emberek értékrendje, viselkedése és kultúrája nem oka, hanem következménye strukturális helyzetüknek.⁴⁷ Így jutottak el a „szegénység kultúrája" koncepcióhoz.⁴⁸

A „szegénység kultúrájának" elméletét Oscar Lewis dolgozta ki; először 1959-ben használta Five Families: Mexican Case Studies in the Culture of Poverty című könyvében.⁴⁹ Bár tisztában vagyok Lewis koncepciójának kritikáival, szakirodalmi és empirikus tapasztalataim alapján használha­tónak tartom a fogalmat, főleg a strukturális körülményekre támaszkodó, „univerzális" jellegének köszönhetően. Lewis szerint a „szegénység kul­túrája a modern társadalmakban nemcsak gazdasági deprivációt, szerve­zetlenséget vagy valaminek a hiányát jelenti. Ez valami pozitív is, és olyan előnyökkel is jár, amelyek nélkül a szegények aligha tudnának létezni."⁵⁰

A szegénység kultúrája tehát nem a kultúra hiányát jelenti, hanem alkalmazkodást a többségi társadalom objektív körülményeihez.⁵¹ Ez az alkalmazkodási kényszer hasonlóságokat eredményez a családszerke­zetben, a kapcsolatokban, az időbeosztásban, az értékrendszerben és a fogyasztási szokásokban – ország- és csoporthatároktól függetlenül. Számomra ez a felismerés teszi jól alkalmazhatóvá,⁵² hiszen „fogalma olyan általánosítást tesz lehetővé, ami remélhetőleg […] magyarázni képes egy csomó olyan jelenséget, amelyeket eddig egymástól elkülö­nült faji, nemzeti és regionális csoportjellemzőknek tekintettek".⁵³ Másik előnye pedig az, hogy ebben „a koncepcióban semmi olyasmi nincs, ami a szegénységért való felelősséget a szegények jellemére hárítaná".⁵⁴ Fontos azonban, hogy ha a – súlyos szegénységre adott válaszként, túl­élési stratégiaként értelmezett – szegénység kultúrája kialakult, nehezebb megszüntetni mint magát a szegénységet, hiszen mintái öröklődnek. Így szerepet játszhat a szegénység újratermelődésében is.⁵⁵

Szeretném kiemelni, hogy a három fogalom (peripatetikus, underclass, szegénység kultúrája) egyike sem etnospecifikus jellegű, sokkal inkább strukturális változásokra adott társadalmi-kulturális válaszoknak, illetve következményeknek tekinthetők. (Mint láttuk egyik értelmezési keret sem a cigányokkal kapcsolatban fogalmazódott meg először.) Az eddigiekből talán kiderül, hogy bár a „roma tematika" egyes részeit lefedhetik, magya­rázhatják ezek a modellek, de mindent biztos nem. (Jogos kritika lehet, hogy miért csak ezeket a modelleket citálom ide, de a cigányok „régi" és mai életére, helyzetére vonatkozóan talán ezek a legfontosabbak.) A peripatetikus közösség fogalma csak vándor életmód esetén helytálló, az underclass nehéz körülmények között élő romák és nem romák helyzetét írja le, a szegénység kultúrája pedig – ahol kialakul – nem helyettesíti az etnikus kultúrát, legfeljebb formálja azt.

Szükségszerűen leegyszerűsítők tehát azok a magyarázatok, melyek egy nézőpontból próbálják megmagyarázni a cigányságot. A – nevezzük így – kulturális nemzetfogalom (közös nyelv, közös sors és történelem, közös őshaza stb.) alapján történő interpretálása a cigányságnak a legismertebb ilyen magyarázat (lásd: 5. jegyzet), melyet most egyetlen idézettel illusztrálnék: „Nincs cigány és cigány között különbség a Földön, mindannyian egy tőről fakadunk, egységben vagyunk, ha szétszórtan élünk is a világban, ha sorsunk és életformánk különböző is, mégis egyek vagyunk: a cigány történelem, kultúra örökösei! […] Indiában, az ősha­zában még egységes népként éltünk, egységes nyelvet beszéltünk. Ma is kötelességünk megőrizni Indiából hozott kultúránkat, nyelvünket, szo­kásrendszerünket, törvényeinket, hiszen ez az, ami összetart minket."⁵⁶

A roma nemzetépítők közé egyébként nem sorolható Romano Rácz Sándor egyik korábbi írásában⁵⁷ a közösségszerveződés roma modelljé­ről beszél, és ennek a közösségi struktúrának az időtállóságával próbálja bemutatni, hogy milyen a roma világkép, a roma „néplélek". A szerző koncepciójának meghatározó eleme a (fél évezredes) változatlanság; idézem: „úgy tűnik, stagnált a roma kultúra, miközben a környezetében jelentős változások zajlottak. Kimaradtunk a történelemből, s ez a kö­rülmény teszi egyedülállóvá a roma népesség helyzetét Európában."⁵⁸ Romano gondolatmenete igen sajátos, hiszen szövegében másutt a roma kultúra páratlan sokszínűségéről beszél, amit – számomra érthetetlen módon – a cigány csoportok közti horizontális kapcsolatrendszerrel ma­gyaráz,⁵⁹ nem pedig az eltérő körülményekhez való alkalmazkodással.

Egy későbbi írásában⁶⁰ már ő is „permanens alkalmazkodási kényszer" jegyében zajló változásokról beszél („a romok kisközösségeitől semmi sem állt távolabb, mint a változatlanság"), de továbbra is kitart a közös­ségi struktúra változatlansága mellett. Az olvasó zavara fokozódik, mikor a „szakértők" szemére veti, hogy a romákat fejlődésképtelennek tarják, majd pár oldallal arrébb már a következőket találjuk: „a cigánynak neve­zett közösségek jelentős része évszázadok óta helyben jár, sőt vannak olyanok, amelyek olykor visszalépnek az időben".⁶¹

Nem célom ízekre szedni Romano Rácz írásait, de véleményem szerint nem képes adekvát és koherens választ adni a cigány kultúra több évszázados jelenlétére. Ami egyébként nem is lenne baj, hiszen még így is magasan a hazai „cigány diskurzusok" átlaga felett teljesít előítélet-mentes, jó szándékú és – egyes esetekben – kimondottan hi­teles írásaival. A baj azzal van, hogy önéletrajzi ihletésű szociográfiája, a Cigány sor (2008), illetve néhány belőle kiragadott gondolat szokatlan legitimációs erővel bír. Ahogy a kötet egyik kritikusa, Borbély Sándor írja, „az önéletrajzi elbeszélés hitelesíti a közösség társadalomtörténetét".⁶² A szerző személyiségének története, illetve a magyar cigányok elmúlt fél évszázados múltjának felidézése nem „ártatlan" diskurzus, hanem egy olyan elképzelt történeti diskurzus, amely politikai és morális céllal rendelkezik (elnyomó és elnyomott viszonyának megjelenítése).⁶³ Ezt természetes dolognak tartom, főleg egy önéletrajzi ihletésű, és ezért igen személyes hangvételű írás esetén, amely azonban csupán egyetlen történet az elbeszélhető cigány történetek közül.

A befogadó közeg (aminek jellemzése külön tanulmányt kívánna), pontosabban egyik része azonban Romano írását tekinti „a" cigány írásnak, melynek autentikussága és legitimitása megkérdőjelezhetetlen. „A cigányságból jött Romano Rácz Sándor szociológus és érzékeny tollú író Cigány sor című művéből megtudható, hogy a cigányság a feltéte­lezettnél jóval nagyobb izolációban él. […] A közvélekedés az, hogy az előítéletek miatt vannak bezárva, holott valójában ők zárták be magukat a saját világukba, és abból csak akkor tudnak kitörni, ha bennük is megfo­galmazódik az igény a többségi társadalomba való integrálódásra."⁶⁴ Egy másik példa: „A cigányságot azonban se a múltban, se a jelenben nem szegregálták kényszerrel. Viszont – mint Romano Rácz Sándor írásából kiderült – a cigányság a kívülállás kultúráját hozta létre, vagyis maga igyekezett magát szegregálni."⁶⁵ A továbbiakban az ilyesfajta állítások és vélemények alátámasztására használt „kívülállás kultúrája" koncepciót vizsgálom meg, mint egy lehetséges értelmezési keretet.

Roma történelem, avagy a kívülállás kultúrája?

A bevezetőben említett romaintegráció-vitában (és más fórumokon is) a „kívülállás kultúrája", mint a cigányság integrációjának alapvető akadálya jelent meg. Romano Rácz Sándor fogalmával kapcsolatban két dolgot kell elmondani: egyrészt torzított, félreértelmezett formában került át más szerzők írásaiba, másrészt alkalmatlan a cigány közösségek fél évez­redes jelenlétének vagy a cigány kultúra mibenlétének értelmezésére.

Németh György megfogalmazásában: „Ha elfogadjuk Romano Rácz Sándor meghatározását, miszerint a cigányság kultúrája a kívülállás kultúrája, akkor a cigányok tudatosan választják a többségi társadalmon kívül állást, vagyis a kirekesztettséget."⁶⁶ Ezzel szemben Romano a következőket írja vitaindító cikkében. A cigányság „ugyanis nem csak eltérő etnikum, hanem egy hosszú évszázadok vándorlása során kialakult sajátos, külön civilizáció, a kívülállás kultúrája. Amely – rendkívül ökono­mikus életvitel mellett – a többségi társadalmak tagjai számára el sem képzelhető, alacsony igényszintű életfeltételeket nyújtott, ám azt mindig a szegénység szolidaritásának biztonságával."⁶⁷

A szöveget látva nem tartom valószínűnek a „tudatos választást", de kétségtelenül lehet így is értelmezni. A hozzászólók által is dicsért könyvében Romano árnyaltabban kifejti teóriáját, mely szerint a „társa­dalmak kirekesztettjei egy saját kultúra megteremtése révén menekültek a permanens párialétből. […] Megszületett a kirekesztettség, a kívülállás kultúrája."⁶⁸ Itt már egyértelmű, hogy szó sincs választásról, annál inkább a mindenkori társadalmi és hatalmi viszonyrendszerek perifériáján kiala­kuló túlélési stratégiáról, melyet – Romano szövege szerint – ugyanúgy nevezhetnénk a „kirekesztettség kultúrájának" is! (A kívülállás és a kire­kesztettség közti különbséget gondolom nem kell külön hangsúlyozni.)

Ilyen értelemben Romano elképzelése valóban alkalmas lehet bizo­nyos helyzetek (de nem több száz éves, differenciált folyamatok) leírá­sára, annál is inkább, mert nagyon hasonlít Judith Okely, angol antropo­lógus elképzeléséhez, aki szerint nem tartható elmélet a mai cigányok kizárólagos indiai származása. Okely szerint az angliai cigányok őseinek nagy része olyan gádzsó (nem cigány), akik a feudalizmus széthullásá­nak idején kerültek a társadalom perifériájára, és túlélésük érdekében vándorló életmódra tértek át.⁶⁹

Ilyen típusú életmódváltási szükséglet a magyarországi cigányok esetében a XVII. század végén jelentkezhetett,⁷⁰ a korábbi vándor élet­mód azonban sokkal inkább magyarázható peripatetikus stratégiaként. A XV-XVI. században ugyanis cigányok és nem-cigányok kölcsönösen elfogadható szimbiózisa jött létre a Kárpát-medencében,⁷¹ melynek gaz­dasági alapját a cigányok munkaereje iránti igény jelentette. Egyik ismert példa erre a kovácsmesterséget űző cigányok esete. Mivel a magyarság rendelkezett régi fémműves hagyományokkal, nem maga a mesterség, hanem annak speciális technikája iránt mutatkozott kereslet. Mint Nagy Pál írja: „Az üllőjét és szerszámait könnyen szállító, a felesége kiegészí­tő munkáját is használó cigány iparos a nagy mezőgazdasági munkák idején helyszíni szolgáltatást tudott nyújtani, s azonnal megjavította a megrongálódott szerszámokat, így téve magát nélkülözhetetlenné a ter­melő munka folyamatosságának fenntartásában."⁷² E példával természe­tesen nem azt akarom illusztrálni, hogy csak peripatetikus közösségként léteztek a cigányok.

Az utóbbi évtizedekben lassan kibontakozó, tudományos igényű törté­neti cigánykutatások⁷³ különböző alkalmazkodási folyamatokról, sikeres együttélési modellekről, letelepült életmódról, hiánypótló gazdasági tevé­kenységekről vagy éppen kirekesztettségről, előítéletekről, üldöztetésről és szegénységről szólnak. Néhány olyan példát mutatnék be, melyek szembemennek a „kívülállás kultúrája" koncepcióval, mely nem csak megalapozatlan, de ellenséges állításokra is ragadtatott egyes szerzőket. (Utóbbi állításomat hadd illusztráljam: „a cigány csoportok, ellentétben a kétszáz évvel ezelőtt idekerült rácokkal, svábokkal, tótokkal vagy zsidók­kal, soha nem kívántak érvényesülni az adott társadalomban, hanem a nomád életformát folytatva azon kívül akartak létezni".⁷⁴)

A történeti adatok szerint Nagyszebenben már a XV. század végén voltak a város joghatósága alá tartozó letelepült cigányok, akik különböző munkákat (fémműves munkák, hóhéri feladatok, erődítési munkák) vé­geztek a település számára. A XVI. század eleji források szerint hasonló helyzetű cigány csoportok éltek Kolozsváron és Brassóban is.⁷⁵

XVI. századi hódoltsági török forrásokban olyan cigányok szerepelnek, akik mint zenészek, kovácsok, tűzmesterek, golyóöntők, seborvosok, katonák stb. a török hadsereg és közigazgatás szolgálatában álltak. Viszonylag sok cigány élt Budán, ahol külön mahallét (negyedet) népe­sítettek be a borkereskedelemmel is foglalkozó görögkeleti és muszlim vallású cigány lakosok.⁷⁶

Maga a „nomád életmód"⁷⁷ a XVII. századi Erdélyben például gyakran mint menlevelekkel biztosított és ellenőrzött vándorló munkavégzés létezett. A földesúri függőségbe kerülő cigányok a földesúr birtokaihoz tartozó falvakban láttak el kézműves szolgáltatásokat, amire a korabeli ipar fejletlensége miatt is szükség volt.⁷⁸

A gondos birodalmi adminisztrációnak és a kitartó levéltári kuta­tásoknak köszönhetően sok információ áll rendelkezésre az erdélyi aranymosó cigányokról, akiket a magyar nyelv Bányász vagy Aranyász Czigányoknak nevezett a XVIII. század közepén.⁷⁹ Főleg ezekre az adat­sorokra támaszkodva a közelmúltban ígéretes kísérlet történt, a román anyanyelvű beás cigányok korai történetének rekonstruálására.⁸⁰

A ma oly sokat hangoztatott integrációra is sor került több helyen. Miskolcon egy, az 1740-es évekből származó statútum a lakatos mester­emberek kérelmére úgy rendelkezik, hogy a cigányok csak a sátraikban gyakorolhatják mesterségüket és a piacon sem patkolhatnak csizmát. A helyi céhek gazdasági érdekeit védő diszkriminatív rendelkezések elle­nére, a főleg kovácsolásból, zenélésből és paraszti, illetve napszámos munkákból élő cigányok a XVIII. század végére letelepült életmódot folytató városi lakosokká váltak. Egy korabeli utazó szavaival: „sok testvérük már olyannyira ki is művelődött, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is észrevehetően meg­változott. Sok miskolci cigányra hivatkozhatunk itt, különösen azokra, akik zenei tehetségüket kiművelték."⁸¹ A gazdasági alapokon nyugvó integrációs (és itt-ott asszimilációs) folyamat érhető tetten például Győr⁸² és Szeged⁸³ városában is a XVIII-XIX. században.

Természetesen a falu társadalmába is tudtak integrálódni a cigány közösségek. A XIX. század első felében a Nógrád megyei cigányok több­sége szegény sorban, de évtizedek óta letelepedettként élt a megye fal­vaiban és mezővárosaiban. A lókupecek szolgáltatásaira gyakorta igényt tartottak a helyi földesurak, akár az uralkodói rendeletekkel is dacolva. A zenélés ekkorra már az egyik, ha nem a legjellemzőbb cigányok által űzött foglalkozássá vált. A megélhetési nehézségeket jelzi azonban, hogy az összeírásokban sokan kovács-muzsikusként, illetve muzsikus-kovács­ként szerepelnek.⁸⁴ A „több lábon állás" ilyen formája természetesen nem valamilyen etnikai sajátosságként, hanem a nehéz gazdasági helyzethez való alkalmazkodásként értelmezendő.

Folytathatnám a sort, és nyilván lehetne olyan helyzeteket is találni (elsősorban az elmúlt 100-150 évben)⁸⁵ , ahol létrejön a „kívülállás (vagy inkább kirekesztettség) kultúrája". (Az észak-magyarországi Csenyéte község esete jól szemlélteti ezt a folyamatot. A XIX. század közepén a ci­gányok a falu belső területén laktak, vegyesen a szegényebb magyarok­kal és a kisszámú zsidósággal, azonban a század utolsó éveiben elkezd­ték őket kiszorítani a falu mellett felépített telepekre, ahol lakóhelyileg szegregáltabb, gazdaságilag pedig marginalizáltabb helyzetbe kerültek. A rendszerváltást követően a megszűnő munkahelyek következtében rohamos mértékben szegényedett el a település lakossága, a magyar és a tehetősebb roma családok elköltöztek (ez az underclass kialaku­lásának folyamata), a tartós munkanélküliség, a nagy szegénység és a szegénység kultúrája pedig azóta is folyamatosan újratermeli önmagát.⁸⁶

Talán sikerült bizonyítani, hogy a „kívülállás kultúrája" teória nem fedi le a cigány közösségek jó fél évezredes magyarországi jelenlétét, történe­tét. A történelmen vagy a társadalmon „kívüliség" nem lehet a cigányság jellemzője, hiszen maga a „cigány kategória" a mindenkori cigányok és nem-cigányok viszonyának „terméke",⁸⁷ a cigány kultúra, vagy inkább cigány kultúrák soha nem elszigetelten, hanem mindig a domináns, az egyes cigány csoportokat körülvevő társadalommal kölcsönhatásban jönnek létre és alakulnak át.⁸⁸ Az akkulturáció fogalmát kell tehát elővenni, hiszen kívülállás helyett – különböző előjelű – kölcsönhatásokról van szó. (Az akkulturáció, mint említettem – a Berry-féle modell szerint – négy irányú lehet: integráció, asszimiláció, marginalizáció és szeparáció. A négy irány vagy „stratégia" akár egy közösségen belül is megtalálható, sőt, egy ember is többféle stratégiával élhet élete során.)⁸⁹

Az egyik lehetséges irány, az asszimiláció kapcsán kell tennünk egy elgondolkodtató kitérőt. Nem csak a cigányok asszimilálódnak a több­ségi társadalomhoz, hanem ellenkező előjelű folyamatok is léteztek, illetve léteznek. Egy magyarországi mezőváros, Siklós XVIII-XIX. századi forrásai alapján Nagy Pál feltárta, hogy a földdel bíró cigányok közti va­gyoni differenciálódás következtében egyes cigányok gádzsókká (latinul: neo-colonus), az elszegényedett gádzsók viszont cigányokká „váltak".⁹⁰ Hasonlóan a napjainkban Magyarország halmozottan hátrányos helyzetű kistérségeiben⁹¹ vagy például egy kis romániai iparvárosban⁹² élő, „ere­detileg" nem cigány emberekhez. A többségi társadalomhoz közeledő (magasabb státuszú, sikeresebb) cigányok közül sokan asszimilálódnak integráció „helyett", míg a cigányok közé kerülő nem cigányok többsége – feltehetően – alacsonyabb presztízsű, rossz anyagi helyzetű ember. „Cigány szempontból" tehát komoly asszimilációs veszteségről beszél­hetünk, de semmi esetre sem kiegyenlített folyamatokról. (Talán túlzó és erős ez az általánosítás, de szerintem sok esetben helytálló lehet.) Nagyon idekívánkozik egy 1944-ből, magyar szerző tollából származó mondat: „Ismerek már kereskedőt, hivatalnokot, ügyvédet, orvost közü­lük, akik tiszteletre méltó úriemberek, akikről nem tudjuk, fölösleges is tudni, hogy cigány eredetűek."⁹³

Az asszimilációs kitérő után térjünk vissza eredeti gondolatmene­tünkhöz. Mi a cigány kultúra megkülönböztető jegye, fő sajátossága? Leonardo Piasere, olasz antropológus évtizedeket szentelt a különböző cigány közösségek kutatásának. A roma rokonsági terminológiákat ösz-szehasonlítva, arra a következtetésre jutott, hogy az egyes terminológiai rendszerek felépítésében alapvetőek azok a viszonyok, amelyeket a történelem során egy csoport a környező nem-cigányokkal létesített. Piasere, bár tudja, hogy nincs egységes cigány kultúra, azt állítja, hogy „talán van egy életstílus vagy inkább kulturális stílus, ami töretlenül fönn­maradt a cigányság története során". Ez pedig egy olyan „mechanizmus, amely a nem-cigány jegyek elfogadásán és újrahasznosításán alapul, és amely a változatlanság és egyformaság ellen küzd".⁹⁴

Piasere megállapítása az adaptációs folyamatok jelentőségére hívja fel a figyelmet, melyek nyilván nem képzelhetők el akkulturációs vonzatok nélkül. Az ökológiai antropológia nyelvén az adaptáció „fenn­maradást elősegítő társadalmi viselkedést"⁹⁵ jelent. Adaptív stratégiák kialakítására gyakran volt szükségük a cigány közösségeknek, főleg a XVII. századtól kezdődően, amikor Magyarországon a specializálódás következtében több fémműves tevékenység is önálló foglalkozássá vált, és céhes keretekbe szerveződött. (Ekkor még a fémművesség volt a legelterjedtebb foglalkozás a cigányok körében, a XIX. század végén már a zenélés.) A céhek egyre erőteljesebben kiszorították a piacról a cigány kézműveseket. „Amikor a tanult mesterség gyakorlásának lehetősége egy adott térben bezárult, kétféle választ lehetett adni: vándorlással új piacot keresni, vagy új megélhetési módra áttérni. Ezzel létrejött a cigányok magyarországi történetében az a tartósan, napja­inkig fennmaradó kényszerhelyzet, amit újra és újra a foglalkozás- és életmódváltás jelent."⁹⁶

Miért nem „írja felül" a cigány közösségeket ez a folyamatos alkalmaz­kodási kényszer, amire maga Romano Rácz Sándor is többször utalt írásaiban? (A kérdésre ő a kívülállás kultúrája koncepcióval és a közös­ségi struktúra változatlanságával próbál válaszolni, véleményem szerint sikertelenül.)⁹⁷ A nyugati marxista antropológusok közül kritikus és eredeti elképzeléseivel kitűnő Maurice Godelier⁹⁸ egyik elmélete talán segíthet a válaszkísérletben. Godelier szerint egy társadalomban azok az uralkodó viszonyok, amelyek (mibenlétüktől függetlenül) termelési viszonyként funkcionálnak. Ez azt jelenti például a „természeti népeknél", hogy a rokonsági viszonyok nem csak a társadalom reprodukcióját biztosító szociológiai eszköztár funkcióját látják el, hanem közvetlenül termelési viszonyként (elosztás, együttműködés keretei, munka megszervezése stb.) is érvényesülnek.⁹⁹ (Ezzel Godelier meghaladja azt a tézist, mely kizárólag a termelési módból vezetné le a rokonsági rendszert.)¹⁰⁰

A peripatetikus cigány közösségek számára a rokonsági viszonyok meghatározóak voltak, hiszen a korlátozott számú niche-k és a bizony­talan „piaci igények" miatt minden csoportnak elemi érdeke volt, hogy „működőképes méretű" maradjon. Ehhez pedig exogám és endogám há­zassági stratégiák összehangolt alkalmazására volt szükség. Bár ez nem egy vaskos alapkutatásokon nyugvó és precízen kidolgozott okfejtés, de talán kijelenthetjük, hogy „peripatetikus kontextusban" fontos szerepe volt a Romano-féle közösségi struktúráknak.¹⁰¹ (Amit épp ezért nem tekint­hetünk roma sajátosságnak, legfeljebb a romák egyik sajátosságának.)

A peripatetikus életmódról való áttérés különböző módozatai viszont már a közösségi struktúrák szerepét is átalakíthatják, avagy – Godelier nyomán – a rokonság helyett termelési viszonyként más instanciák (pl. jogi-politikai, ideológiai) funkcionálhatnak. Gondoljunk a híres magyar cigányzenészekre, akik a magyar nemzeti kultúra integráns részévé vál­tak a XIX. század folyamán. Az ő „cigányságuk" nyilván teljesen más volt, mint a korabeli néhány ezer „peripatetikus" társaiké (1893-ban összesen 8.938 vándor, és 20.406 ún. „félvándor" cigány volt, míg a zenészek kb. 20.000-en lehettek, plusz a családtagjaik).¹⁰² Hadd illusztráljam a zené­szek „identitását" egy idézettel: „célunk a Magyarországon élő, magyar cigányzenészek tömörítése, szellemi, művészi és anyagi érdekeik vé­delmezése, a munkaviszonyok megjavítása, a magyar cigányzenészség hírnevéhez fűződő idegenforgalmi érdekek hathatósabb támogatása, a magyar dal ápolása, tagjainak hazafias és keresztény szellemű egységes irányítása – politikai és vallási kérdések kizárásával". (Magyar Cigány­zenészek Országos Szövetsége, részlet az alapszabályból, 1935.)¹⁰³ Ez is egy adaptív válasz: alkalmazkodás a modern piaci és az uralkodó politikai-ideológiai viszonyokhoz.

A földművelő és/vagy jobbágysorba kerülő cigányok száma a történeti kutatások jelen állása alapján még csak meg sem becsülhető, noha több helyről is vannak ilyen adatok. Ugyanígy a „gádzsósodás" és a „cigányosodás" méreteit, arányait sem lehet meghatározni, még közelítőleg sem. Az államszocializmus éveiben proletársorba kerülő cigány emberek közösségei, szokásai, hagyományai is átalakultak. Felsejlik, hogy a nem „cigányos" foglalkozás, életmód vagy megjelenés sok esetben (spontán) asszimilációt vonhatott, illetve vonhat maga után. Ki dönti el, hogy mi a „cigányos" és milyen kritériumok alapján (etnikai vagy szociális)?¹⁰⁴ Visszatértünk az egyik kiinduló ponthoz.

*

A „cigányságot" alapvetően egy egységes, történetileg kialakult, külső klasszifikációs mechanizmus és sok egyedi, a gazdasági stratégiától, po­litikai viszonyoktól és az akkulturációs folyamatoktól befolyásolt, etnikus kultúra határozza meg.

Befejezés helyett: elszegényedés és etnikai szemlélet a rendszerváltás után

Miért olyan népszerű Romano Rácz Sándor – jórészt félreértelmezett -teóriája, a kívülállás kultúrája? Miért nem jó helyette az underclass vagy a hátrányos helyzet fogalma? Talán azért, mert akkor nem lehetne meg­fogalmazni a kultúraváltás nagy ívű és a nem-cigány magyarok számára „jól hangzó" koncepcióját. A történelmi romanticizmus önbecsapás – írta Németh György. Szerinte a cigányság társadalmi felemelkedésének kulcskérdése egy „cigány kulturális forradalom" véghezvitele, mely a kívülállás kultúrája helyébe a „belülállás" kultúráját állítja.¹⁰⁵ Németh elutasítja a történelmi romanticizmust, de helyette egy történelmietlen romanticizmusnak (kultúraváltás) ágyaz meg, mely a következményekre helyezi a hangsúlyt az okok helyett. Sok múlik egyes szavakon, hiszen ha – a már említett – „kirekesztettség kultúrája" lenne a kiindulópont, akkor nem lehetne nem észrevenni, hogy az, amit ők kívülállás kultúrája alatt értenek egy sajátos társadalmi-gazdasági helyzet eredménye, nem pedig fél évezred óta változatlan, nemzeti/etnikai karakter.

A rendszerváltást követően (újra) megerősödő nacionalizmus, a legiti­mációs küzdelmek, az etnikai elismerés politikája, a definiálatlan „kultú­rát" középpontba állító, misztifikáló és rendező elvként elfogadó miliő¹⁰⁶ kedvező talaja az ilyen koncepcióknak és értelmezéseknek. A statikus vagy hagyományos etnikum-kép uralma, az olyan társadalomlélektani folyamatok mint a rendszerigazolás, a sztereotípiák önigazolási funkciói, vagy a különböző identitások közötti – szükségszerűen létező – kont­rasztok felértékelődése elősegítik „a cigányok" valamilyen úton-módon történő megkülönböztetését.¹⁰⁷

A tanulmányban vázolt folyamatokat azért (is) fontos tudatosítani, mert a cigány közösségek napjainkban két homogenizáló erőnek vannak kité­ve: elszegényedés és nemzetté válás. A növekvő szegénység, a tartós munkanélküliség, a hátrányos helyzetű régiók, települések és település­részek problémája egyre jobban etnicizálódik, „cigányosodik",¹⁰⁸ a ma­gyarországi (és az egész kelet-európai) szegénységnek sokak szemében roma arculata van.¹⁰⁹ Mindez annak ellenére, hogy bár a magyarországi romák legalább kétharmada szegény, ugyanakkor a szegény kategórián belül „kisebbségben" vannak, és a mélyszegénységben élőknek is „csak" mintegy harmada, esetleg fele lehet roma származású.¹¹⁰ (A kultúravál­tás mint megoldás tehát egyszerűen nem vesz tudomást a nem cigány szegények problémáiról.)

Az elismerés politikájával¹¹¹ összefüggésben már az 1970-es évek óta jelen van nemzetközi és hazai színtéren is egy (illetve több) roma nem­zetépítő projekt, amely (kultúr)nemzeti alapon szeretné újraegyesíteni a „cigány népet".¹¹² Bár vitathatatlanul vannak pozitív vonásai egy ilyen legitimációs küzdelemnek,¹¹³ a kétféle homogenizáció csak a szociális alapon meghatározott etnikai és kulturális cigányképben¹¹⁴ érhet össze. (Pontosabban már össze is ért, ahogy azt az előítélet-kutatások ered­ményei vagy az említett „romaintegráció-vita" jelzi.)¹¹⁵

Írásomat a Ladányi-Szelényi szerzőpáros egy – közel tíz éve meg­fogalmazott, de nagyon idevágó – mondatával szeretném zárni: „Vé­leményünk szerint nem létezik cigány »szegénykultúra«, és ahogy a cigányság helyzetének az ellehetetlenülését sem kultúrájuk »okozta«, a szegénységből való kiemelkedésüket sem várhatjuk a mitologizált kultúrától."¹¹⁶

Jegyzetek

1 Romano Rácz Sándor: Cigánysor, cigány sors. 2009. (http://hvg.hu/velemeny/ 20091014_roma_cigany_integracio).

2 Póczik Szilveszter: Ég a város, ég a ház is. (http://hvg.hu/velemeny/20091106_ poczik_ciganysagszegenyseg)

3 Vö. Pelle János: A lelkünk mélyén élő cigány. (http://hvg.hu/velemeny /20091102_cigany_roma_vita)

4 Eriksen, Thomas. H.: Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociál-antropológiába. Budapest, Gondolat, 2006. 13.

5 A roma nemzeti identitás és kultúra fogalmának ismertetésére, elemzésére és kritikáira itt nem térek ki. A tanulmányban elsősorban a következő írások alapján beszélek roma nemzetről: Kovalcsik Katalin – Réger Zita: A tudomány mint naiv művészet. Kritika, 1995. 2. sz. 31-34; Szuhay Péter: A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációjáról és a nemzeti kultúra megalkotásáról. BUKSZ, 1995. 7. évf. 3. sz. 329-341; Fosztó László: Van-e cigány nemzettudat? In: Fedinec Csilla (szerk.): Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002. 207-224; Binder Mátyás: A roma nemzet – történeti és kulturális antropológiai keresztmetszetben. Eszmélet, 2008. 77. sz. 130-160; Binder Mátyás: „Újraegyesülés"? A roma nemzeti gondolat kelet-európai történeti kontextusban. In: Deáky Zita – Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-medencében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.). Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010. 353-365.

6 Tylor, Edward B.: A primitív kultúra. In: Bohannan, P. – Glazer, M. (szerk.): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest, Panem, 1997. 108.

7 Geertz, Clifford: A kultúra fogalmának hatása az ember fogalmára. Kultúra és Közösség, 1988. 15. évf. 4. sz. 69.

8 Vö. Borsányi László: A kultúra fogalmától a kultúra tudománya felé. In: Kézdi nagy Géza (szerk.): A magyar kulturális antropológia története. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2008. 147-150.

9 Vö. Boglár Lajos: Mit jelent a kulturális antropológia? In: Boglár Lajos – Papp Richárd (szerk.): A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Buda­pest, Nyitott Könyvműhely, 2007. 15-16; Borsányi 2008.

10 A kultúra és a társadalom viszonyáról lásd: Sárkány Mihály: Kultúra, etnikum, etnikai csoport. In: uő.: Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 2000. 89-100.

11 Godelier, Maurice: Szociálantropológia vagy kultúrakutatás? Magyar Lettre Internationale, 2001. 43. sz. 15.

12 Sárkány Mihály: Az identitás kutatása az amerikai kulturális és a brit szociál-antropológiában. In: uő. Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 2000. 111.

13 A kulturális ökológiai megközelítést természetesen nem kritikátlanul alkalmaz­va, hanem egyes megfontolásait az ismert kutatási eredményekkel összevetve tartom hasznosnak. A kulturális ökológia és az ökológiai antropológia viszonyáról, és az előbbi kritikáiról lásd: Sárkány Mihály: Kulturális ökológia – távlatok és korlátok. In: Sárkány, 2000. 31-43; Borsos Balázs: Félig festett zebra a Múzeum-körúton. Az ökológiai antropológia a természet- és társadalomtudományok között. In: A. Gergely András (szerk.J: Ökológia – kultúra – embertudomány. Környezet és ember a paradigmaváltások korában. Budapest – Sopron, 2003. 84-99. (http:// www.elib.hu/01700/01710/01710.pdf). A kulturális ökológia és a marxizmus viszo­nyához lásd: Eriksen, 2006. 248-249.

14 Godelier, Maurice: A társadalmak környezetükhöz való adaptációs korlátainak problémája és a „gazdasági racionalitás" fogalma. In: Felkai Gábor – Némedi Dé­nes – Somlai Péter (szerk.): Olvasókönyv a szociológia történetéhez II. Budapest, Új Mandátum, 2002. 446-463.

15 Cigányokkal kapcsolatos előítélet-kutatások Magyarországon már az 1970-es évek végén is készültek, a rendszerváltást követően pedig az előítéletességgel párhuzamosan a kutatás is fellendült. Néhány áttekintő jellegű írás: Tomka Miklós: Gazdasági változások és a cigánysággal kapcsolatos közvélemény. In: Utasi Ágnes – Mészáros Ágnes (szerk.): Cigánylét. Budapest, MTA PTI, 1991. 8-36. Székelyi Mária – Örkény Antal – Csepeli György: Romakép a mai magyar társadalomban. Szociológiai Szemle, 2001. 3. sz.; Csepeli György: Cigányok és gádzsók. Roma­kép a magyar társadalomban. http://www.csepeli.hu/pub/2008/csepeli_ciganyok_ gadzsok.pdf (2010-04-23); Binder Mátyás: Változatosság és állandóság. Cigányok/ romák és etnikai előítéletek Magyarországon. In: Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatás problémája Kelet-Európában 1989 után. Budapest, L'Harmattan – ELTE BTK, 2009. 170-190.

16 Vö. Prónai Csaba: A cigány kultúrák antropológiája. „Transznacionalitás", „multietnicitás", „transzkulturalitás". In: Boglár Lajos – Papp Richárd (szerk.): A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Budapest, Nyitott Könyv­műhely Kiadó, 2007. 206-217.

17 Ladányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, Új Mandátum, 2000, 179-191; Ladányi János – Szelényi Iván: Az etnikai besorolás objektivitásáról. In: Horváth – Landau – Szalai, 2000. 203-209.

18 Magyarországon a „Nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993. évi LXXVII. törvény" a cigányokat etnikai kisebbségként ismeri el, és lehetőséget ad számukra kisebbségi önkormányzatok alakítására. A törvény konkrétan nem nevezi meg az etnikai kisebbségeket, de lényegében azokat a csoportokat jelöli, melyek nem rendelkeznek anyaországgal, így csak a roma és a ruszin kisebbség sorolható ide. Lásd ehhez: Majtényi Balázs – Majtényi György: Állami romapolitikák. Pro Minoritate, 2005. 3. sz. 69-109.

19 Eriksen, Thomas Hylland: Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai perspek­tívák. Budapest – Pécs, Gondolat Kiadó – PTE. 2008. 22.

20 Bromlej, Julian Vlagyimirovics: Etnosz és néprajz. Budapest, Gondolat, 1976. 49.

21 Barth, Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996. 7. évf. 1. sz. 3.

22 Sárkány 2000. 94-97; Brubaker, Rogers: Ártalmas állítások. Mítoszok és tévképzetek a nacionalizmuskutatásban. Beszélő, 1996. 1. évf. 7. sz., 26-41; Keményfi Róbert: Az etnicitás fogalma és helye az etnikai térszerkezeti kutatá­sokban. Kisebbségkutatás, 2002. 2. sz. 377-378; Sokolovskii, Sergey – Tishkov, Valery: Ethnicity. In: Barnard, Alan – Spencer, Jonathan (eds.): Encyclopedia Of Social And Cultural Anthropology. London, Routledge, 1996. 290-295.

23 Eriksen, 2008, 84.

24 Egy megjegyzés: a roma személyek esetében élesen elkülönül a nem cigá­nyok által nekik tulajdonított identitás elviselhetetlensége és a saját csoportjukkal való azonosulás. Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária: Hogyan lesz egy ember cigány? Kritika, 1999. 28. évf. 3. sz. 30-31.

25 A kérdés feltevését indokolja, hogy a legutóbbi népszámlálás (2001) alkal­mával 190 046 fő vallotta magát cigánynak, ezzel szemben szakértői becslések körülbelül 600.000 főre teszik a magyarországi cigányok számát. A két adattípus (népszámlálás: önmeghatározás – szakértői becslés: külső besorolás, osztályo­zás) közti jelentős különbség a térség más országaira is jellemző. Szlovákiában a 2001-es népszámlálás során 89 920 személy vallotta magát roma nemzeti­ségűnek, míg a szakértők becslései 300-500 ezer fő között mozognak. Vano, Boris – Haviarová, Eva: Roma Population Demographic Trends. In: Vasecka, Michal – Jurásková, Martina – Nicholson, Tom (eds.): Cacipen pal o roma. A Global Report on Roma in Slovakia. Institute for Public Affairs, Bratislava, 2003. 297-310. Romániában az 1992-es népszámlálás alapján 401.087 roma ember élt, ugyan­ekkor a kutatók nagyjából 1,2, 1998-ban már 1,5 millió fővel számoltak. Romániai roma vezetők becslései 2-3 millió fő körül mozogtak a kilencvenes években. Achim, Viorel: Cigányok a román történelemben. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 246; Barany, Zoltan: A kelet-európai cigányság. Rendszerváltás, marginalitás és nemzetiségi politika. Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2003. 160-161.

26 A 90-es évek végén, magyarországi társadalomtudósok között zajlott ún. „Ki a cigány?" vitára utalhatunk. A vita fontosabb írásai megtalálhatók: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, Új Mandátum, 2000. A kérdéshez kapcsolódó reflexiók rövid áttekintését lásd: Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Budapest, Osiris, 2009. 16-20 és 277-278.

27 A kategorizáció több módon is hozzájárulhat egy csoport önazonosságának meghatározásához. „Ott van például az a mozzanat, amelyet »internalizációnak« nevezünk: a kategorizált csoport szembekerül azokkal a meghatározásokkal, amelyeket egy másik csoport alkot róla, s ezt részben vagy akár teljesen beépíti a saját identitásába." Jenkins, Richard: Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizálás és hatalom. In: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.): Szöveg­gyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005. 127-147. A külső kategorizáció cigányokra gyakorolt hatásához lásd: Lucassen, Leo: The Power of Definition, Stigmatization, Minorisation and Ethnicity. The Netherlands Journal of Social Sciences. 1991. Vol. 27. Nr 2. 80-91; valamint egy hazai példa: Pálos Dóra: „Cseperedünk". Egy beás cigány közösség önsztereotipizálási folya­matairól, in: Bakó Boglárka – Papp Richárd – Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéleteink. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest, Balassi – MTA ENKI, 2006. 91-119.

28 Hancock, Ian: Mi vagyunk a romani nép. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 20.

29 Az akkulturáció mint a cigányokat történeti perspektívában alapvetően jel­lemző folyamat – tudomásom szerint – Nagy Pál írásaiban jelent meg először Magyarországon. Vö. Nagy Pál: „Gádzsósodás – cigányosodás". Akkulturáció és parasztosodás a cigányok magyarországi történetében. Amaro Drom, 17. évf. (2007) 2. sz. 21-22; Nagy Pál: Cigány csoportok és együttélési modellek változá­sai a Kárpát-medencében a 15-20. században. In: Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest, Történelemtanárok Egylete, 2008. 35-50.

30 Herskovits és munkatársai definícióját idézi: Berry, John W. – Poortinga, H. Ype – Segall, Marshall H. – Dasen, Pierre R.: Cross-Cultural Psychology. Research and Applications. Cambridge, University Press, 2002. 349.

31 Pálos Dóra: „Cigány" identitások nehézségei. Egy önbeszámolókon alapuló vizsgálat tanulságai. Esély, 2010. 21. évf. 2. sz. 41-63.

32 Vö. Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest – Ka­posvár, ELTE BTK – Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, 1995. 62-94.

33 Prónai Csaba konkrét példák alapján mutatja be, hogyan cáfolták meg antro­pológusok az olyan közismert sztereotípiákat, mint a „piszkos" cigány, az „élőskö­dő" cigány vagy a „nevelhetetlen" cigány. Prónai Csaba: A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004. 254-265.

34 A cigányokkal tudományos igénnyel foglalkozó szakemberek első nemzet­közi szervezete 1888-ban jött létre Londonban (Gypsy Loire Society), melynek Herrmann Antal magyar néprajzkutató lett a főtitkára. (Herrmann Antal: A nem­zetközi cigány-tudós társaság. Ethnographia, 1903. 14. évf. 3. sz. 156-158.) Herrmann mellett Wlislocki Henrik és Habsburg-Lotharingiai József Károly főherceg tartozik az ún. első „ciganológus triászba", lásd: Prónai, 1995. 99-101.

35 Prónai Csaba: A cigány közösségek gazdasági tevékenységeinek kulturális antropológiai megközelítései. In: Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris – MTA KI, 2000. 176-198.

36 Prónai, 2000. 178.

37 Piasere, Leonardo: Szlovén romák: vándorlás és megtelepedés. In: Prónai Csaba (szerk.): Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanul­mányok. Budapest, ELTE BTK, 1997. 110-122.

38 Vö. Nagy Pál: A magyarországi cigányok a rendi társadalom korában. Ka­posvár, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója, 1998.; Nagy, 2008.

39 Herrmann Antal (szerk.): A Magyarországon 1893. január 31-én végrehaj­tott czigányösszeírás eredményei. Magyar Statisztikai Közlemények. IX. évf. Athenaeum R. Társulat, Budapest, 1895. Az összeírás adatait már sokan idézték, elemezték, legutóbbi áttekintését lásd: Dupcsik 2009. 75-84.

40 Stewart, Michael S.: Depriváció, romák és „underclass". Beszélő, 2001. 7-8. sz. 82-94.

41 Németh György: A cigányok, a rózsadombiak és a Mózes-fajták. (http://hvg. hu/velemeny/20091029_ciganyvita_felzarkozas_integracio_akadaly)

42 Ladányi János – Szelényi Iván: Van-e értelme az underclass kategória hasz­nálatának? Beszélő, 2001. 11. sz. 94-99.

43 Vö. Stewart, 2001; Ladányi – Szelényi, 2001; Ladányi János – Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004. 11.

44 A szegénységgel kapcsolatban három fő diskurzus bontakozott ki a kutatók körében: a társadalmi kirekesztettség, az underclass és az újszegénység diskurzu­sai. Péter László: Vázlatok a szegénység szociológiájához. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetem Kiadó. 2006. 130-134.

45 Péter, 2006. 132-137. Lásd még: Ladányi János – Szelényi Iván: Ankét a kisebbségkutatás helyzetéről (hozzászólás). Regio, 2009. 20. évf. 3. sz. 62-67.

46 Ladányi – Szelényi, 2001. 97.

47 Ladányi – Szelényi, 2004. 14-15.

48 Ladányi – Szelényi, 2004. 14. Lewis, Oscar: A szegénység kultúrája. Kultúra és Közösség, 1988. 4. sz. 94-105. A szegénység kultúrája koncepciót más ma­gyar kutatók is használták, mint például Szuhay Péter, valamint Kemény István és tanítványai. (Lásd: Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest, Panoráma, 1999. és Prónai 1995. 109-111.) A személyiségjegyek felvázolása kapcsán Sárkány Mihály egyenesen az akkulturációs tanulmányok csúcsteljesítményének tartja Lewis elméletét, szerinte „ez mondta a legtöbbet arról, hogy a harmadik világ országaiban zajló változások miként hatnak a tömegek életére". (Sárkány, 2000. 111.) A szegénység és a cigányság fogalmak összekapcsolódásának kritikai áttekintését a magyar társadalomtudományi diskurzusokban lásd: Horváth Kata: Éhség-szövegek. A szociológia, a média és egy cigány közösség éhség-interpretációi. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2006. 103-123. Michael Stewart – magyarországi példákra támaszkodva – több ellenérvet is felsorakoztat a szegénység kultúrájával kapcsolatban (Stewart, 2001. 88-89.), melyekre most – a terjedelmi korlátok miatt – nem tudok kitérni.

49 Lewis, 1988. 94.

50 Lewis, 1988. 95.

51 Ladányi – Szelényi, 2004. 24; Lewis, 1988. 95.

52 Vö. Binder Mátyás – Pálos Dóra: A kisebbség kisebbsége és a szegénység kultúrája. Szélsőséges egyenlősdi egy erdélyi magyar cigány közösségben. Nép­rajzi Látóhatár, 2009. 18. évf. 2. sz. 93-115.

53 Lewis, 1988. 103.

54 lewis, 1988. 104.

55 Lewis, 1988; Ladányi – Szelényi, 2004; 2009; Binder – Pálos, 2009.

56 Rostás-Farkas György: Megnyitó. In: Bódi Zsuzsanna (szerk.): Cigány Nép­rajzi Tanulmányok 2. Budapest, Mikszáth Kiadó, 1994. 13-14.

57 Romano Rácz Sándor: A roma kisebbség és a társadalmi kohézió. Iskolakul­túra, 2002. 12. évf. 8. sz. 29-43.

58 Romano, 2002. 31.

59 Romano, 2002. 33.

60 Romano Rácz Sándor: Közösség és emlékezet. In: Boreczky Ágnes (szerk.): Cigányokról – másképpen. Budapest, Gondolat, 2009. 13-58.

61 Romano, 2009. 27.

62 Borbély Sándor: „…mi egy másik darab szereplői vagyunk" – A „cigány" tör­téneti tapasztalat genealógiája. Regio, 2009. 20. évf. 3. sz. 202-220.

63 Borbély, 2009. 215-219.

64 Stadler János: Együtt élni, de hogyan? (http://hvg.hu/velemeny/20091014_ roma_cigany_integracio/2)

65 Németh György: A cigányok, a rózsadombiak és a Mózes-fajták. (http://hvg. hu/velemeny/20091029_ciganyvita_felzarkozas_integracio_akadaly)

66 Németh, 2009.

67 Romano, 2009.

68 Romano Rácz Sándor: Cigány sor. Budapest, Osiris, 2008. 45.

69 Okely, Judith: The Traveller-Gypsies. Cambridge, Cambridge University Press, 1983. 8-15.

70 A történész Nagy Pál szerint a „cigánykérdés" történeti genezise Magyaror­szágon ekkorra datálható, jórészt az általa „relatív túlnépesedésnek" nevezett folyamatnak köszönhetően. A cigányok egyrészt túl sokan lettek az általuk űzött szolgáltató tevékenységekhez, másrészt a XVIII. századra megszűnt az ország szétdaraboltsága, hatékonyabbá vált a közigazgatás, ezzel párhuzamosan pedig megnőtt a periférikus helyzetű társadalmi csoportok és a hatalom közti viszony újrarendezésének szükségessége. Lásd: Nagy, 1998.

71 Bár kezdetben a cigány csoportok zöme Magyarországon keresztül tovább­haladt Nyugat-Európa felé, napjainkban mégis Kelet-Európa országaiban él az európai roma lakosság túlnyomó többsége. Az okokat feltehetően a két terület eltérő társadalmi és gazdasági fejlődésében kereshetjük. A cigány közösségek számára kedvezőbb lehetőségek (pl. több „niche") nyíltak a feudális Kelet-Euró­pában, mint a posztfeudális nyugati országokban, ahol rövid idő után kirekesztő rendeletek sorát hozták ellenük. A kelet-európai államokban a cigányok adók megfizetése vagy munkára kényszerítés útján integrálódtak a helyi társadalmak­ba, integrációjuk foka az Oszmán Birodalomban volt a legmagasabb. Vö. Prónai Csaba: Európa cigányai. [Leonardo Piasere: I rom d'Europa. Una storia moderna. c. könyvéről] In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2006. 361-366.

72 Nagy, 2008. 42.

73 A magyarországi történeti cigánykutatások néhány kérdését, a forráskiadás helyzetét és eredményeit, valamint a szakirodalom rövid áttekintését lásd: Binder Mátyás: „A cigányok" vagy a „cigánykérdés" története? Áttekintés a magyarországi cigányok történeti kutatásairól. Regio, 2009. 20. évf. 4. 35-59. A legfontosabb monográfiák és tanulmánykötetek megjelenésük sorrendjében, de a teljesség igénye nélkül: Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó, 1992; Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris – Szá­zadvég, Budapest, 1995; Nagy, 1998; Gémes Balázs (szerk.): Pillanatképek a romák múltjából. Szekszárd, Romológiai Kutatóintézet, 1998; Bársony János -Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a holocaust idején. Budapest, L'Harmattan, 2004; Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása". Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés" történetéből. Csokonai, Debrecen, 2004; Nagy Pál: „Fáraó népe". A magyarországi cigányok korai törté­nete (14-17. század). Pécs, PTE BTK Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, 2004; Márfi Attila (szerk.): Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene. I. Pécs, 2005; Tóth Péter: A magyarországi cigányság története a feudalizmus korában. Bölcsész Konzorcium. Pécs, 2006; Márfi Attila (szerk.): Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Pécs. 2009; Dupcsik, 2009; Deáky Zita-Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-meden­cében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.) Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010.

74 Stadler János: Együtt élni, de hogyan? (http://hvg.hu/velemeny/20091014_ roma_cigany_integracio/2)

75 Nagy, 2004. 21-26.

76 Mészáros László: A hódoltsági latinok, görögök és cigányok történetéhez. 16. századi oszmán török szórványadatok. Századok, 1976. 3. sz. 474-489.

77 Persze a cigányok soha nem voltak nomádok, hiszen az a legelőváltó, nagy­állattartó társadalmakra használt fogalom.

78 Nagy, 2004. 61-62.

79 Zsupos Zoltán: Az erdélyi aranymosó cigányok 1783-as összeírása. Néprajzi Értesítő LXVII-LXX. (1985-88.) 1990. 129-193; Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Cigány néprajzi tanulmá­nyok. 4-5. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 1996.

80 Landauer Attila: Adalékok a beás cigányok korai történetéhez. In: Deáky Zita-Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát­medencében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.) Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010. 79-96.

81 Tóth Péter: Cigányok Miskolcon a 18. század közepén. In: Veres László -Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve. XXX-XXXI. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1993. 205-215.

82 Perger Gyula: Cigánykovácsok Győr megyében. A győri iszkápások. In: Domonkos Ottó (szerk.): Arrabona – Múzeumi közlemények 34. 1995. 269-319.

83 Kovács János: A czigányok Szegeden.. Ethnographia, 1895. 3. sz. Kovács János írásának rövid összefoglalását lásd: Binder Mátyás: Cigány-képek a sztereotípiáktól az integrációig. Múlt-kor történelmi portál.(http://www.mult-kor. hu/20090107_ciganykepek_a_sztereotipiaktol_az_integracioig)

84 Szomszéd András: A nógrádi cigányság története az összeírások tükrében (A 17. sz. második felétől a 19. sz. közepéig). In: A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve. XIII. Salgótarján, 1987. 157-207; Szomszéd András: A nógrádi letele­pedett cigányság foglalkoztatási viszonyai 1820-1850. In: Gémes, 1998. 20-36.

85 A XIX. század végétől, az ipari fejlődés fellendülésével, a gazdasági szerkezet átalakulásával párhuzamosan jelentősen csökkent, illetve megszűnt a kereslet a hagyományosnak tekintett „cigány termékek" iránt (pl. teknők, kosarak, seprűk, üstök), de csökkent az igény a „klasszikus" cigány szolgáltatások (üstfoltozás, drótozás, nádazás) iránt is. A magyar nemeseknek, polgároknak és parasztoknak zenét szolgáltató cigányzenészek helyzete is jelentős mértékben romlott: miköz­ben a számuk nőtt, a fizetőképes kereslet csökkent irántuk. A cigány közösségek marginalizálódása egészen az 50-es, 60-as évekig, az államszocialista iparosítás kezdetéig tartott; ekkor a hagyományos cigány közösségek jó része felbomlott és sokan az ipari munkásság részévé váltak. A 60-as évektől így egy jelentősnek mondható integrációs és asszimilációs folyamat indult meg, mely azonban a 80-as években lelassult, majd a rendszerváltás folyamatában teljesen megakadt és visszafordult. A sok rendelkezésre álló adat közül egy összehasonlító jellegű: 1985 és 1993 között az országban a munkahelyek 30%-a, a cigányoknál a munkahelyek 55%-a szűnt meg. Vö. Kemény István: Előszó. In: Kemény, 2000. 9-37.; Kemény István: Válság után. Szegények, munkanélküliek, cigányok, versenyképtelenek. Esély, 2003. 15. évf. 2. sz. 66-74.

86 Ladányi – Szelényi, 2004. 56-58.

87 Vö. Törzsök Judit: Kik az igazi cigányok? In: Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, ELTE – IFA – OM, 2001. 29-52.

88 Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások 1987 után Nagy Britanniában, Franciaországban és Olaszországban. Regio, 1999. 1. sz. 156-177. Az antropológusok ilyen állításai egybeesnek a modern történészi megközelítés­sel, Nagy Pált idézve: „Mai ismereteink szerint bízvást mondhatjuk, hogy a mai magyarországi cigány csoportok karakterét a Balkánon és a Kárpát-medencében lezajlott történeti folyamatok befolyásolták a XIV. század óta, nem pedig valamiféle archetipikus, genezisében ősidőkbe homályosuló, változatlan formában továbbélő csoportkarakterről kell beszélnünk. Nagy Pál: Előszó. In: Landauer At­tila – Nagy Pál (szerk.): Írások a magyarországi beásokról. Gödöllő, Szent István Egyetem – Cigány Néprajzi és Történeti Egyesület, 2009. 5-13., 7.

89 Vö. Pálos, 2010; Binder Mátyás: Beások, etnikai mobilizáció és identitás. Kisebbségkutatás, 2009. 2. sz. 207-228.

90 Nagy Pál: Civitas Zingarorum. Amaro Drom, 2000. 10. évf. 8. sz. 26-28.

91 Baranyi Béla – G. Fekete Éva – Koncz Gábor: A roma szegregáció kutatá­sának területi szempontjai a halmozottan hátrányos helyzetű encsi és a sellyei-siklósi kistérségekben. In: Kállai Ernő (szerk.): A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század elején. Budapest, MTA ENKI, 2003. 103-125.

92 Péter László: Elszegényedés és szegregálódás egy ipari kisvárosban. WEB, 2003. 11. sz. 21-28.

93 Idézi: Dupcsik, 2009. 124.

94 Prónai Csaba: Leonardo Piasere antropológiája. In: Prónai, 1997. 8-12.

95 Borsos, 2003. 93.

96 Nagy, 2009. 9. Foglalkozásváltási stratégiákról és kényszerekről lásd még például: Havas Gábor: Foglalkozásváltási stratégiák különböző cigány közös­ségekben. Medvetánc, 1984. 2-3. sz. 209-226.; Fleck Gábor – Virág Tünde: Hagyomány és alkalmazkodás, avagy Gilvánfa kívül-belül. Szociológiai Szemle, 1998. 1. sz. 67-91.; Havas Gábor: Hagyományos mesterségek. In: Kemény István (szerk.): A magyarországi romák. Budapest, Útmutató, 2000. 85-90.; Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris -MTA KI, 2000.

97 Romano, 2009. 21.

98 Godelier elméleti munkásságáról röviden lásd: Descola, Philippe: Az oksági magyarázat. In: Descola – Lenclud – Severi – Tylor: A kulturális antropológia eszméi. Budapest, Századvég, 1993. 15-73., 67-70.

99 Godelier, Maurice: Alap, társadalom, történelem. Világosság, 1979. 20. évf. 10. sz. 616-624.

100 Godelier, 2001. 15.

101 Aparna Rao szerint egy meghatározott társadalmi struktúra reprodukciójá­nak igényétől (belső kényszer) is függ a térbeli mobilitás, nem csak a gazdasági stratégiától (külső kényszer). Lásd. Prónai, 2000. 179.

102 Kemény, 2000. 10.

103 Idézi: Pomogyi, 1995. 173-177.

104 A XVIII. századi magyarországi források egy részében a „cigány" fogalma et­nikai dimenzióban jelent meg (latin: natio, gens; magyar: nemzet, nemzetség). A források egy másik csoportjában a „cigány" fogalma szociális dimenzióban jelent meg: conditio (társadalmi helyzet) és professio (foglalkozás, megélhetési mód), ez esetben cigánynak lenni sajátos társadalmi állapotot jelentett. Nagy, 2008.

105 Németh, 2009.

106 Vö. Laki László: A rendszerváltás, avagy a „nagy átalakulás." Budapest, Napvilág, 2009.; Kovats, Martin: A Jó, a Rossz és a Csúf. A romapolitika három arca Magyarországon. Eszmélet, 1996. 8. évf. 32. sz. 132-153.; Kovats, Martin: The political significance of the first National Gypsy Self-government in Hungary. Contemporary Politics, 2000. Vol. 6. Nr. 3. 247-262.; Lázár Guy: A kisebbségek szerepe a nemzeti identitás kialakulásában. Regio, 1996. 6. évf. 1-2. sz. 28-63.; Hobsbawm, Eric: Etnikai identitás és nacionalizmus. Világosság, 1993. 34. évf. 4. sz. 19-28.; Szabó Ildikó: Rendszerváltás és nemzeti tematika. Politikatudományi Szemle, 2005. 14. évf. 2. sz. 89-110.

107 A rendszerváltás és a „cigányképek" változásaihoz lásd: Binder Mátyás: A cigányokról alkotott történeti kép változása a rendszerváltás tükrében Szlováki­ában és Magyarországon. In: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós – Zahorán Csaba (szerk.): Rendszerváltás és történelem. Tanulmányok a kelet-európai átalakulásról. Budapest, L'Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 2010.

108 Ladányi János – Szelényi Iván: Szegénység a posztkommunista átmeneti időszakban. Az elemző: Közép és kelet-európai politikai és gazdasági szemle, 2005. 1. évf. 2. sz. 123-140.

109 Kligman, Gail: A „másság" társadalmi felépítése: a „roma" azonosítása a posztszocialista közösségekben. Szociológiai Szemle, 2001. 4. sz. 66-84.

110 Ferge Zsuzsa: Struktúra és szegénység. In: Kovách Imre (szerk.): Társadalmi metszetek. Budapest, Napvilág, 2006. 479-500., 489-490. A roma szegénység legfontosabb összetevői, nehezen meghatározható arányban a következők: ala­csony iskolázottság, foglalkoztatási hátrányok, etnikai diszkrimináció és a területi hátrány (felülreprezentáltság a hátrányos helyzetű régiókban). A helyzetet nehezíti, hogy a cigányok nem, vagy alig kaptak földbirtokot a rendszerváltást követően. Lásd: Ladányi – Szelényi, 2004. 151.; Kertesi Gábor: A cigány foglalkoztatás le­épülése és szerkezeti átalakulása 1984 és 1994 között. Munkatörténeti elemzés. Közgazdasági Szemle, 2000. 46. évf. május, 406-443.

111 Vö. Taylor, Charles: Az elismerés politikája. In: Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris, 1997. 124-152.

112 Lásd:. Szuhay, 1995.; Fosztó, 2002.; Binder, 2008.; 2010.

113 Egy, magát roma értelmiségiként definiáló ismerősömtől származik a követ­kező idézet: „Az, hogy a cigány nemzetfogalom létrejöjjön és elfogadottá váljon Magyarországon, az azért szükséges, hogy ezt a kultúrát önmagában is fel tudjuk mutatni, tehát ne csak egy alávetett, szociális alapú kultúraként mutatkozzon meg, hanem önállóan, szuverén kultúraként ismerjék el Európa-szerte. […] Azt gon­dolom, hogy a cigányság egy olyan politikai alapú nemzetfogalmat tud magának kialakítani, aminek nem a fő eleme az, hogy milyen nyelvet beszél, hanem elfo­gadja azt, hogy többnyelvű, és több – egymástól távolabb eső, speciális – kultúrát, szubkultúrát tartalmazó közösség, nemzet." Idézi: Binder, 2009.

114 Paradoxnak tűnik, de míg az általános és középiskolai tankönyvekben alig találunk használható ismereteket a romákról, addig a felsőoktatásban használt népismereti tankönyvek egy jelentős része még mindig a romantikus („naiv") cigányképet közvetíti. Lásd: Kovalcsik – Réger, 1995.; Dupcsik Csaba: A romák a történelem oktatásában. In: Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest, Történelemtanárok Egylete, 2008. 25-34.; Beck Zoltán: Tekintély és szöveg – miért van baj a cigány népismerettel? Educatio, 2004. 13. évf. 2. sz. 314-318.

115 Érdemes elolvasni a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom hozzászólását az említett vitához, amely elsősorban magára a kérdésfeltevés mikéntjére reagál. „A média arrogancia újabb határokat sért" http://hvg.hu/velemeny/20091106_roma_ integracio_vita

116 Ladányi – Szelényi, 2001.

 

Mi a magyar? – tették fel a kérdést még 1939-ben a kor jeles magyar gondolkodói, elsősorban a nagy költő, Babits Mihály és a nagy történész, Szekfű Gyula, és nem tudtak érvényest választ adni. Néhány éve am­biciózus utódaik ismét nekirugaszkodtak: és csoda-e, ha ismét válasz nélkül maradtunk?

Miért gondolom mégis, hogy a „mi az orosz?" megválaszolása nagyobb sikerrel kecsegtet? Azért, mert az oroszokról elmélkedni mindig érdekes. Mert az oroszok „titkát" kifürkészni mindig izgalmas. Tisztába jönni az „orosszal" ezen felül még hasznos is. Ez nem jelenti azt, hogy a kuta­kodás okvetlenül sikerrel jár, ahogy a nemzetkarakterológiák általában is komoly kívánni valót hagynak maguk után, és alapvető kétségeket támasztanak a tudomány emberei számára. A feladat azonban ígére­tes, még a megoldásába belebukni is szép és kegyes halálnak számít. Egyébként pedig kétséges, hogy egzakt módon, egzakt eszközökkel kell-e a problémához közelítenünk.

Ez az, amit elvileg már Tyutcsev óta tudunk. Kezdjük tehát azzal, hogy az „orosz" ésszel felfoghatatlan, rejtélyes, misztikus, kívül esik a ráció tartományán, a racionalizmus fogalomkészletével lehetetlen leírni, megragadni a lényegét. Nem segít más csak az intuíció, az empátia és az érzelem. Ez lenne az első számú sztereotípia. Maguk az oroszok találták ki, de lelkesen osztják a külföldi turisták és befektetők is. A hatalomtechnikusok, a kremlinológusok és ruszisták viszont cáfolják, de legalábbis úgy gondolják, csak a testükön keresztül lehet a titkok labirintusának kulcsához jutni.

Csak rációt ne! – harsogták a szlavofilok annak idején, hisz az az átkos Nyugatról jön, végső soron pedig az eretnek „latinhitből", tehát a kato­licizmusból ered, s mint ilyen, az ördögtől való. Valami igazuk lehetett, ugyanis az orosz történelem három nagy racionalistája (I. Péter, Lenin, Jelcin) után nagy történelmi traumák következtek: a rabszolgatartó állam­feudalizmus, a sztálini államszocializmus és a liberális rablókapitalizmus. A radikális európaizálás tehát nem hozta meg az eredményt, pontosab­ban: nem a kívánt eredményt hozta, hanem az elképzelt, a vágyott vagy utólag optimálisnak ítélt fejlődés karikatúráját. És nem azért, mert ezek a történelmi személyiségek maguk sem nélkülözték a karikatúraszerű vo­násokat. Mai szemmel nézve van valami megmosolyogtató a nagytestű, ám kisfejű ácscár hiperaktivitásában, a forradalom vezérének antihősi aurájában vagy a rendszerváltó expárttitkár állandó kapatosságában.

Ám a lényeg nem ez, hanem éppen az, hogy nem ők kölcsönözték e hősi korszakoknak a történelmi komikumot, hanem Oroszország színpadán vált a dráma tragikomédiává.

Azonban túlságosan sok ember pusztult bele a pétervári nagy álomba, került a GULAG-ra, és túlságosan sok minden pusztult el a „zavaros időszak" második, jelcini kiadásának idején ahhoz, hogy az orosz lét groteszk és suta vonásaira tegyük a hangsúlyt. A nyugati ember mindig akkor követi el a legnagyobb hibát, amikor elkezdi megmosolyogni vagy – ami még rosszabb – lesajnálni az oroszokat. Merthogy viccelődésre lenne elég ok. Még 1963 telén, amikor először jártam Moszkvában, apám is viccnek hitte, hogy nem lehet kinyitni az Osztankino szálló ablakát. Végül addig feszegette, amíg az egész ablakkeret rá nem szakadt. Pedig csak a „foltocska" rendeltetésszerű használatát kellett volna ismernie. Ahhoz, persze, illett volna valamit tudnia az orosz télről is, amit Marco Polótól kezdve a nyugati utazók már évszázadok óta megénekeltek.

A velencei mesemondó kalmár az első, egyszersmind legjobb példája annak, hogy a messziről jött ember bármit mondhat Oroszországról. Mi sem természetesebb annál, hogy ő is egy – úgymond – „megtörtént esettel" ecseteli az orosz hideget. Eszerint „mikor egyszer a dorbézolásból egy férfi hazafelé ment a feleségével, az asszony leguggolt vizelni. Ám olyan szörnyű hideg volt, hogy a lába közötti szőrzet összefagyott az út füvével. Szegény asszony nem tudott mozdulni a fájdalomtól, és segítségért kiáltott. A férj igen részeg volt ugyan, de mégis szívére hatott felesége szerencsétlensége, úgyhogy négykézlábra állt, és odalehelgetett. Lehelete azonban szintén jéggé vált…" Itt már nem folytatnám a szürreálisnak tetsző leírást, kinek-kinek vizuális fantáziájára bízom annak a duális szoborcsoportnak elképzelését, amely egyszerre két örökérvé­nyű moszkovita toposz allegorikus ábrázolása: az északi hidegé és az egyetemleges részegségé. Az európai ember efféle „igaz történetekkel" kezdte a 13. században – és ugyanott folytatta még a 19. században is. Nem ok nélkül fakad ki minden idők legnagyobb orosz történésze, Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij 1865-ben emígyen: „Az orosz népnek hosszú évszázadokon keresztül az a szerencsétlenség jutott osztályrészül, hogy mindenki az összes lehetséges sületlenséget világgá kürtölhette róla, anélkül, hogy félnie kellett volna a cáfolattól."

És ma sincs ez másképp. Torzítunk, mert nem értjük. Akár a premodern ember. Az európai felsőbbrendűségi érzés, a „Mi" és „Ők" típusú szembe­állítás határozza meg orosz-képünket. A keleti szlávok az idegen népeket összefoglaló néven „németeknek" (nyemci), vagyis „némáknak" nevezték, hiszen nem értették őket. Századok, lassan évezredek telnek, és még mindig azt hisszük, hogy mindenki barbár, aki nem mi vagyunk.

Barbárság, erőszak, vadság, brutalitás – ezek voltak a nyugati sajtó leggyakrabban használt kifejezései az oroszokkal kapcsolatban egy pár évvel ezelőtt végzett vizsgálat szerint. Vannak még aztán a könnyed eufemizmusok (ld. „orosz medve") vagy a szinonimaként használt „KGB" és „maffia". Vagy a szofisztikáltabb eszmefuttatások – Safarevics gyűj­tésében – arról, hogy „az orosz történelmet olyan »archetipikus« orosz jellemvonások határozzák meg mint: a szolgalelkűség, a méltóságtudat, a más véleménnyel szembeni türelem hiánya, az idegen hatalommal szemben érzett rosszakarat, irigység és meghunyászkodás szolgai elegye. Hogy az »idegen« elleni gyanakvásukban és ellenségességük­ben valamennyi bajukért hajlamosak bárki mást: tatárokat, görögöket, németeket, zsidókat vádolni – kivéve saját magukat."

A színvonal a 18. századi stájer néptábláéval vetekszik, amely tudvale­vőleg minden ottani kocsmában ki volt téve, útba igazítandó a gyanútlan korcsmárosokat a serért betérő idegenek szokásait illetően. Mármost valamilyen oknál fogva a csaposoknak nem volt túl hízelgő a véleménye a „muszkavitákról". Rosszindulatúaknak, végtelenül durva, tudatlan, vere­kedésre hajlamos népségnek tartották és a szamárhoz hasonlították őket. Más kérdés, hogy minket, magyarokat sem nagyon szíveltek: épp csak egy hajszállal voltunk jobb képességűek, de úgyszintén vérszomjasok, kegyetlenek és még lázadók is.

Mindebből az a kézenfekvő igazság következik, hogy mi mindannyian, istenhez egyformán közel vagy távol álló népek, fajok, nemek és hitek, egyként vagyunk prédái a klán-sovinizmusnak, a törzsi barbarizmusnak, az etnicizáló imperializmusnak. Most az oroszok kerültek a célkeresztbe, holnap ránk vadásznak. Itt őket gyalázzák, néhány száz kilométerrel arrébb minket szidalmaznak. Ideje lett a toleranciának.

Kétségtelen ugyanis, hogy mások vagyunk. Nem jobbak vagy rosszab­bak, hanem mások. Az oroszok például többet olvasnak, de jobban is lökdösődnek a metrón, nem öltöznek ki, ha színházba mennek, a vécéik pedig egyenesen katasztrofálisak. A hallgatóimnak az óráimon időnként felteszek két találós kérdést. Aki tudja a megfejtést, az már nem kezdő az orosz stúdiumok terén. Az egyik: milyen célt szolgált a leningrádi kollégiumomban a WC-fülkéket elválasztó falba, kb. szemmagasságban fúrt két lyuk? Válasz: a kagylóra felállók, majd visszaguggolók számára a kapaszkodást segítette elő. A második: miért árultak öreg nénik a metró kijáratok környékén kiégetett villanykörtéket a 90-es évek elején? Válasz: mert a vevők a munkahelyükön kicsavarták a működő körtéket, majd a használtakat tették a helyükre.

Az első kérdést még senki nem fejtette meg (ha nem számítjuk, ter­mészetesen, a helyismerettel rendelkezőket), míg a másodikat évekkel ezelőtt még viszonylag sokan megválaszolták. Aminek komoly oka van. Az árnyékszék-kultúra terén ugyanis közelebb állunk a nyugati „water closet"-hez, mint az ázsiai „pottyantóshoz". A létező szocializmus idején felnövekedett generáció ugyanakkor nálunk is pont úgy lopta a gyárból a közvagyont, mint orosz sorstársa. Még csak nem is ragaszkodtak a villanyégőhöz, vitték, viszik haza a WC-papírt is a mai napig.

E röpke művelődéstörténeti exkurzusból az sejlik tehát fel, hogy más­ságunkat egyáltalán nem kell abszolutizálni. Vannak dolgok, amiben jobban hasonlítunk az oroszokra, mint a művelt Nyugatra. Az Egyesült Ál­lamokban például, amikor annak idején részt vettem egy kisvárosi piknik pingpong versenyén, mindenki részvevően mosolygott a lúzerségemen, mert én minden beütött csusza után kényszeresen elnézést kértem. Sok évvel később a Balatonnál teniszeztem egy orosz akadémikussal. Korosabb lévén gyakran rontott, de minden egyes alkalommal hangos „én hibáztam!" felkiáltással exkuzálta magát.

E történetet nem az amerikaiak javára meséltem el. Csak érzékeltetni akartam, hogy az alkalmazott mércéink nagyon szubjektívek és viszony­lagosak. Mi európaiak szükségképpen a zsidó-keresztény kultúra által ihletett, a görög-római antikvitás és a barbárság szimbiózisából kinőtt feudalizmus, és az azt leromboló kapitalizmus lineáris fejlődését tekintjük etalonnak.

Nos, ha így nézzük, akkor az oroszok előtörténete sem különbözik más későn jött európai népek történetétől. Legfeljebb a keleti szlávok eredetileg nem voltak annyira harciasak, mint a germánok, de ugyanolyan barbár fejedelemségekben éltek. Hosszan vitatkozhatnánk arról, hogy mindebben mi volt a skandináv varégok szerepe, de bármilyen jelen­tőséget tulajdonítsunk is nekik, az biztos, hogy a 9.-10. századi Kijevi Rusz története kísértetiesen hasonlít a korai magyar történetre. Azzal a különbséggel, hogy a mi kalandozó eleink szilaj paripáikon inkább az Atlanti-óceánt és a Földközi-tengert vették célba, ők harci dereglyéken a Fekete-tengerig portyáztak. Az eltérő földrajzi orientáció csakhamar vallási-kulturális téren is érvényre juttatta hatását: a mi őseink Nyugatról, a keleti szlávok Délről, Bizáncból választották vallásukat. Ez sok mindent megmagyaráz majd a későbbiekben, de amilyen vontatottan ment az új uralmi viszonyok, az új társadalmi-gazdasági rend kialakulása, olyan lassú volt a krisztianizáció is. A fiatal állam élén patrimoniális uralkodó állt, akinek kíséretéből kialakult a privilegizáltak rétege, amely a társadalom zömét alkotó szabad harcosokat letelepült életmódra kényszerítette. A keleti szlávoknál ez a folyamat lassabban ment végbe, mert a kedvezőbb geopolitikai helyzetük miatt tovább élhettek a könnyű bevételi forrást jelentő hadizsákmányból, mint a fáradságos földművelésből. Lassan-lassan azonban itt is kialakultak a világi és egyházi nagybirtokok és bár kezdetben ezeket zömmel rabszolgák művelték meg, de fokozatosan a fegyverforgató parasztok is függésbe kényszerültek. Így ment ez a Kijevi Rusztól nyugatra eső területeken is, nem véletlenül tekintették az uralkodók a már ekkor a keresztény világ perifériájának számító Kelet-Európában kollégáknak egymást. Bőszen háborúztak és házasodtak egymás famíliájával, ahogy az a középkorban illett. Bölcs Jaroszláv egyik lánya így jutott el egészen Sárospatakig és Tihanyig. És ezzel lett András királyunk egyszerre a francia és norvég királynak is sógora.

A dolgok akkor kezdtek megváltozni a keleti szlávok kárára, amikor a tatárok Európa felé vették útjukat. A geopolitika az oroszok elődeit sújtotta: kihasználva a korai államfejlődés szükségszerű velejáróját, a széttagoltságot, a Kijevi Rusz jelentős részét a tatárok fennhatóságuk alá vonták és 250 hosszú éven át abban is tartották. Ezenközben tőlük nyugatra megjelentek a jobb életfeltételeket remélő külföldi (zömmel né­met) paraszttelepesek és kézművesek, akik új, korszerűbb munkakultúrát és technikát honosítottak meg, mintegy exportálva a feudalizálódásban élenjáró európai országok vívmányait. Ezeken a területeken kialakul az egységes jobbágyság és kialakulnak a nyugati értelemben vett városok. Ettől kezdve van okunk Közép-Kelet-Európáról beszélni.

Az egykor volt Kijevi Rusz ebből a nyugati hatásból már kimaradt, és ezzel megmaradt a tulajdonképpeni Kelet-Európának, ahol ügyeik törté­nelmileg igen kedvezőtlen fordulatot vettek. Ez már a Moszkvai-Orosz­ország kora, amikor is a moszkvai fejedelmek a tatárokkal kollaborálva gyűjtögetni kezdik az egykori keleti szláv földeket, hogy a 16. század elejére majd hárommillió, a század közepére kb. 5,5 millió km2-t gyűjt­senek össze belőlük. Ahogy Marx írja a marxizmus-leninizmus ideológiai hegemóniája alatt szamizdatként elhíresült művében, A XVIII. századi titkos diplomáciában: „Moszkva a mongol rabszolgaság förtelmes és siralmas iskoláján nőtt fel és vált naggyá." Nincs mit szépítenünk ezen a történeten: Marxnak megint igaza van, legfeljebb nem kell szeretnünk ezért. És ha belegondolunk abba, hogy az orosz elitek Sztolipin és Sztálin „szorításában" nemrég azt az Alekszandr Nyevszkijt hozták be „Orosz­ország nevének", tehát minden idők legnagyobb oroszának, aki maga is a tatároknak köszönhette nagyfejedelemségét, akkor kicsit illetlennek tartjuk magunkat, hogy egyáltalán szóba hoztuk ezt a témát.

A tatárokat és általában a keleti hatások kérdését nem lehet megke­rülni, ha a Moszkvai-Oroszországról beszélünk. Az orosz nyelvben alig találunk skandináv eredetű szavakat, mongol viszont annál több van, elsősorban az államszervezetet, az igazgatást, a hadászatot érintő lexi­kában. Nézzünk meg egy bojár-ábrázolást a 16. századból: szakasztott olyan, mint a bibliai háromkirályok. A Vörös-téri fő turista szimbólum, a Vaszilij Blazsennij székesegyház pedig egy keleti mézeskalács házikó. A mongol-tatár hatás elementáris erejű az orosz históriában, az igazi történelmi talány ezért az, hogy miért nem tudta átstrukturálni, új pá­lyára állítani az orosz fejlődést? Miért nem lett belőle kínai fajta keleti despotizmus?

Pedig az orosz nagyfejedelmek, majd cárok igencsak igyekeztek. Buzgón alkalmazták a tatároktól ellesett hatalmi titkokat, praktikákat, eszméket és intézményeket. Igénybe vették hozzá a szintén keleti fo­gantatású bizánci egyházi ideológiát, és létrehozták az évszázadokon keresztül diadalmas autokratikus rendszerüket is. Mindez azonban csak azért maradhatott életképes, mert szervesen illeszkedett a kora-feudális – tehát európai típusú – berendezkedéshez, a „fejedelemségem a ma­gánbirtokom" uralmi elvhez. Ezzel azonban egy tradicionális szisztéma erősödött meg, konzerválódott – és prolongálódott. Az orosz társadalmi­gazdasági rend egészen a 17. század közepéig megrekedt a majd' ezer évvel azelőtti nyugati szinten. A világtörténelmi kora újkorban itt még kora középkori időszámítás szerint éltek.

Csoda-e, ha Oroszország nem tudta eredményesen felvenni a harcot még a lengyelekkel sem? Ez a magyarázata az izolacionizmus hosszú évszázadai után az első Romanovok óvatos, majd I. Péter drasztikus „európaizálásának", ami az orosz lét újabb alapellentmondásait segítette életre. Közben azonban az orosz földek kimaradtak a skolasztikából, a humanizmusból, a reneszánszból, a reformációból, a barokk is csak amolyan hagymakupolás „Nariskin-barokk" volt. Hasonlítson valaki össze egy 17. század végi orosz templomot a római Szent Péter bazilikával, mindjárt érzékelni kezdi a különbséget. Oroszországban az első – udvari – színház nagyjából Moliére halálának évében alakult.

I. Péter, tehát „hozott anyagból" dolgozott. Nem újat hozott létre, a régit erősítette meg. Nem modernizálta, hanem konzerválta az orszá­got. Oroszország európai tényező lett – amelynek tudta nélkül, ahogy a korabeliek ezt dicsekvően mondogatták, egyetlen ágyú sem dördülhetett el Európában -, de nem lett európai ország. Európában a harmadik rend már intenzíven ásta a feudalizmus sírját, amikor I. Péter egyetemleges szolgálatra kötelezte a nemességet, rabszolga státuszba döntötte a parasztságot és kényszermunkaerőre alapozta az állami megrendelésre dolgozó manufaktúráit. Eredeti állami tőkefelhalmozás folyt, a katonai monarchia totális kiépítése. A liberális 20. század eleji történész, Pavel Miljukov szerint a reformok a lakosság legkevesebb egyötödének pusz­tulása árán valósultak meg. E felülről történő erőszakos beavatkozás mintát adott minden későbbi „utolérő modernizációnak", amely a polgári társadalom nélkül, annak híján valósult meg.

Innentől kezdve a Pétervári-Oroszország birodalom és nagyhatalom, európai elittel és ázsiai néppel. Egy nagy csatahajóra hasonlít, amelyet tunyán visz előre a nehézkedési erő, s amelynek akár milliméternyi irányváltozása is roppant sok energiába kerül. Az egyre többet kár­hoztatott jobbágyrendszer azonban eltartja a szalonokban gyülekező nemesi aranyifjakat, akik jófajta dohányt füstölve és pezsgőt hörpintgetve világmegváltó terveket szövögetnek, és saját emelkedettségüktől meg­részegülten nemesebbnél nemesebb eszméket hirdetnek. Nem történik ugyan semmi, de ez a semmi iszonyú intellektuális-érzelmi erőfeszítések eredménye. Mellékterméke viszont az orosz bölcselet és a világirodalmi rangú klasszikus orosz irodalom.

Ki az, aki Puskint, Gogolt, Turgenyevet, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot olvasva megkérdőjelezné európaiságukat? Kinek jutna eszébe Ázsia Muszorgszkij, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov dallamait hall­gatva, Repin, Szerov, Verescsagin képei előtt állva? Ki merné elvitatni, hogy Mengyelejev, Lobacsevszkij, Pavlov munkássága az európai tudo­mányosság része? Vagy lehetséges lenne, hogy európai kultúra nő az ázsiai ugaron?

Ez az Oroszország, amelynek ilyen elsőrangú magas kultúrája volt, fokozatosan még olyanabb anakronizmussá vált a 19. században. Csak azért nem érdemelte ki az „Európa beteg embere" címet, mert azt már lefoglalták a törökök. És ezt csak ideig-óráig tudta leplezni külső és belső agressziójával, mert a 19. század közepi krími háború idején kiderült, hogy a király meztelen, a japánok erre már csak ráerősítettek a 20. szá­zad elején, és az I. világháború maga alá temette a retrográd, megújulni képtelen önkényuralmi rendszert.

Az ezt követő szovjet rezsim bő hetven évéből én a folytonosságot emelném ki. Kétségtelen rendszerváltozás ment végbe, de az minden erőszakossága ellenére megmaradt az „orosz paradigmán" belül. Nem egy összeesküvő csoport puccsa buktatta meg a cári Oroszországot és nem Sztálinnak, ennek a IV. Ivánba oltott I. Péternek személyes bűne a terror, a kollektivizálás, a büntető munkatábor-rendszer. Amint nem személyes érdeme a német fasizmus feletti győzelem sem. Az orosz társadalom olyan választ adott az I. világháborúra és a centrum országok világhatalmi ambícióira, amilyet egy félfeudális-félkapitalista periféria adhat. Visszatérést az autarkista földrajzi determinációkhoz, az obscsina-hagyományokhoz és a tekintélyuralmi rendhez. A szlogenek, a terminusok megváltoztak, a „Moszkva = harmadik Róma"-teóriát, a pravoszláv messianizmust felváltotta a világforradalmi, internacionalista küldetéstudat eszméje. A birodalom és a birodalmi (ön)tudat azonban maradt.

Ezért nincs igazán nehéz dolguk a mai rendteremtőknek. Egykori becsületes párt- és Komszomol-tagokként buzgón hányják a keresztet, a szellem dolgaiban jobb híján hagyják érvényesülni a pátriárkát, gond nélkül levedlették tehát a marxizmus-leninizmust. A szovjet himnusz zenéje azonban megmaradt, Lenin békésen nyugszik mauzóleumában és folynak a viták arról, hogy Sztálingrád is visszakapja nevét. A Nagy Honvédő Háború emléke hovatovább a társadalom legstabilabb kohéziós erejévé vált. „Irányított", „szuverén" demokráciáról beszélnek, de mi – a „szocialista" demokrácia, humanizmus, realizmus stb. után – pontosan tudjuk, hogy a különféle izmusok előtti jelzők a valóságban mindig zá­rójelbe teszik a jelzett szavakat. Mindebből pedig az következik, hogy az orosz múltból – annak ellenére, hogy időről-időre valóban nehezen megjósolható – tényleg érteni lehet a jelent.

Vajon definiálni is tudjuk a történelem segítségével azt, hogy mi az „orosz"? Történész vagyok, nehéz kimondani, de félek, hogy nem tudjuk. A historikus hagyományos eszközeivel azt lehet megállapítani például, hogy az orosz középkor nem ismerte a rendeket, a rendi-képviseleti or­szággyűléseket, ezért az újkorban sem alakult ki a nyugati értelemben vett polgárság, a parlamenti demokrácia. Ezért adottságnak vesszük, hogy a jelenkorban sincs civil társadalom, csak „imitálják" az igazi par­lamenti pártokat és állandó demokrácia-deficittel küzd a társadalom. Ma is meghatározó feltétel, amit a kiváló orosz történész, Szergej Szolovjov még a 19. század közepén írt, hogy: „A természet Nyugat-Európának édes-, Oroszországnak viszont mostohaanyja". Hatalmas, északi fek­vésű, nagy folyók szabdalta, sík ország. A sovány termőföld alig-alig bizonyult alkalmasnak a művelésre. A kimeríthetetlennek tűnő természeti kincsek ugyanakkor a puszta felélésre csábítottak, csábítanak a mai napig. De ebből következett az is, hogy a nyitott határok az egész orosz történelem folyamán előtérbe állították az emiatt kórosan megnagyobbo­dott állam külső (védekező/támadó) funkcióit. Az ország ezért egy katonai tábor képét öltötte és állandóan háborúzott. Így a birodalom egyre nőtt, a benne lakó alattvalók azonban egyre rosszabbul érezték benne magukat.

Ezek a történelmi-földrajzi feltételek az évszázadok során speciális lenyomatot hagytak az orosz emberen. A muzsik iszonyú erőfeszítések árán hódította el az erdőtől szántóját, de a művelésre a zord éghajlat ke­vés időt hagyott neki. Az év nagyobbik felében ezért halászott, vadászott, gyűjtögetett. Szabad volt, mert egészen 1649-ig szabadon költözhetett; de még inkább szabad volt a lelke. Eggyé vált a természettel: szemlélődő, meditatív lelki alkatú, sok tekintetben természeti ember maradt. A nemes szintén nem volt rászorítva a gazdaságra. Ha becsülettel szolgált az ál­lamnak, akkor az becsülettel eltartotta. Ezért inkább bízott a cári kegyben (adományban), mint soványka birtokában. A nemesi szabadság ethoszát így alig éli/érti meg, annál pontosabban igazodik el az állami szolgálat útvesztőiben. Vonatkozik ez a bürokráciára is, amelynek korruptsága csak a törökökével hasonlítható. Az orosz pópa talán a legszánalmasabb mindegyikőjük közül. Szegény, tudatlan, bárdolatlan, a hatalom talpnyalója. I. Péter még a gyónási titkot sem hagyja meg neki. A pravoszláv alattvalók ezért inkább hisznek a remetéknek, a szent félkegyelműeknek, önpusztító szektáknak és a hivatalos egyháztól elszakadt óhitűeknek. A felsőbbséghez való viszonyát tekintve nem különbözik ettől a soványka parvenü értelmiség sem: boldogan kiszolgálja a hatalmat, hiszen úgy éli meg, hogy annak köszönheti viszonylagos kivételezettségét. A piramis csúcsán a cárok, főtitkárok álltak. Volt néhány tehetséges közülük, felfe­dezhető bizonyos mértékben a „jó" és „rossz" uralkodók váltógazdasága az orosz-szovjet történelemben, de összességében mégiscsak igaz, hogy a nép olyan vezetőket kapott, amilyeneket megérdemelt.

Ez az, ami nagy tömegben, a derékhadra áll és igaz. Mindig, minden társadalmi rétegben akadtak azonban a „normálistól" eltérő, az adott körülmények között deviánsnak minősíthető, rendkívüli emberek. Voltak egyfelől a béketűrő parasztok, és voltak másfelől békétlen sorstársaik, a kozákok. Egyszerre helytálló tehát a szolgalelkűség, a mindenbe zokszó nélküli beletörődés és a mértéket nem ismerő, pusztító „népakarat" míto­sza. Az is kétségtelen továbbá, hogy az orosz nemes „felesleges" ember, de nemesnek született például Puskin is. Egyszerre, egymás mellett és ellen léteztek a Raszputyin-féle egzaltált kocsmatöltelékek és az igaz hit tűzhalált is vállaló mártírjai; a „pravoszlávia, önkényuralom, népiség" szentháromságát hirdető kultúrhivatalnokok és cárt robbantó „nihilista" egyetemisták. Tengernyi szovjet párttörténet professzor az egyik oldalon, Andrej Szaharov, Alekszandr Szolzsenyicin, Dmitrij Lihacsov a másikon.

A standardtól mégis leginkább egy cár tért el, I. Péter, aki azonban a tipikust is legtipikusabban képviseli Oroszországban. Az orosz szokáso­kat, erkölcsi normákat látványosan felrúgó, a „maradiságot" tűzzel-vassal irtó Péter, akinek bizony meggyűlt a baja étkezés közben a késsel és villával, belepirult, ha német hercegkisasszonyokkal kellett társalognia, és merő atyai jóindulatból azonnal nyakon vágta még a legelőkelőbb bojárt is, ha pedagógiailag azt indokoltnak találta. Aki fővárost álmodott a birodalom egy mocsaras zugában, selyemhernyót akart a hideg északon termeszteni, és levágott kaftánt, szakállt, fejeket. Nem kímélt senkit – szimpatikus, hogy saját magát sem. Ahogy Lenin mondta (Kljucsevszkij nyomán): „erőszakkal harcolt az erőszak ellen". Birodalmat szervezett despotikus alapon – hosszú időre száműzve a polgári társadalom illúzi­óját. A rendelkezésére álló eszközökkel a lehető legnagyobb hatásfokkal valósított meg egy országa előtt álló reális célt. Az emberi életekért azon­ban minden korban kár, különösen, ha áldozatuk hiábavaló volt. Péter azt tette, amit tennie kellett és lehetett. Fogcsikorgatva „európaizált", mert az autokratikus birodalomnak arra volt szüksége Az orosz nagy­hatalomnak minden oka megvan a dicsőítésére, az alattvalónak pedig a megátkozására.

A 80-as évek elején gyakran jártam a Szovjetunióban. Akkortájt gyors egymásutánban hunytak el a pártfőtitkárok. Egyikük temetésének napján éppen az akkor negyvenes éveiben járó dékán – egyébként első rangú történész – szobájában ültem. A hangulat nem annyira gyászos, mint inkább feszült volt, ugyanis a közintézményekben kötelezően nézni kellett a szertartást és az egyetemi készülék csak hangot adott, képet nem. Végül nagy nehezen bejött a kép is, ekkor a hangot levettük és beszélgetni kezdtünk közös dolgainkról. Beszélgettünk volna, ha nem toppan be a szobába egy idős, ősz szakállú professzor, aki hosszasan exkuzálta magát amiatt, hogy betegsége miatt nem tudott részt venni a legutóbbi értekezleten. „Rendben – rivallt rá beszélgetőtársam -, de többé ez ne forduljon elő!" Bevallom, engem meglepett a jelenet, ugyanis Magyarországon már 25 évvel ezelőtt sem volt divat öreg tudósokat sa­rokba térdepeltetni. Kérdőn néztem a dékánra. „Ezekkel csak Sztálin furkósbotjával lehet bánni" – mondta és a maga részéről lezárta a kérdést.

Pár év telt csak el, amikor az Európai Kulturális Fórum alkalmából a gorbacsovi idők emblematikus orosz értelmiségijével, Dmitrij Lihacsov akadémikussal beszélgethettem. Kiről másról, mint I. Péterről folyt a diskurzus, amelyet levélváltás követett. (Levelét, nagy örömömre, Dmitrij Szergejevics később publikálta is, aminek kapcsán kifejtette, hogy az orosz történelem természetes kerete az abszolutizmus.) Szóban még hozzátette: „és egy orosz értelmiséginek nem marad más választása, mint hogy drukkoljon annak, hogy ne egy despota, hanem egy felvilágo­sult uralkodó álljon az ország élén".

Így lenne ez? Ma már bizonytalanabb a nemleges válaszom. A törté­nelem kétségtelenül azt bizonyítja, hogy az „oroszhoz" hozzátartozik, annak egy meghatározó sajátossága a tekintélyuralmi rend – de hozzá­tartozik a szabadság is. Tajga, amíg a szem ellát, a hömpölygő folyók, az áradó zene szabadsága. Az orosz lélek, a „russzkaja dusa" túláradó dominanciája, amely mindig felülírja, ha kell, a józan számításokat, a rideg törvényszerűségeket, a történelmi fátumokat. Oroszországban a rend és rendetlenség, erőszak és könyörületesség, jámbor beletörődés és féktelen lázadás, anyagelvűség és spiritualizmus, profithajsza és jótékonyság párban jár, békében és állandó békétlenségben egymással.

Igen, talán ez a kettősség ez, amely az oroszt leginkább jellemzi. Hogy Európa is és Ázsia is, hogy hívő is és ateista is, hogy keresztény, de kele­ti, hogy lelketlen és mégis emberi, hogy hatalmas – és mégis oly esendő.

Én nem gondolom, hogy meg- és kiismerhetetlen. Az oroszok se gondolják ezt magukról. Sőt, értetlenül fogadják, ha az ember nem érti őket. Nekem például a mai napig rejtély, hogy az oroszok mikor váltanak át tegeződésre a magázódásból, miért került annak idején kopejkára ugyanannyiba az előkelő italnak számító pezsgő és a népital vodka, vagy, hogy a „szicsasz" egészen pontosan mennyi időt jelent? De igyekszem mindent befogadni, törekszem arra, hogy mindent megértsék. Nyitottsá­got, előítélet mentességet, egy kis empátiát javaslok mindenkinek, aki nemcsak megérteni, de megérintve lenni is szeretne. Nem nagy dolgok ezek. Nekik is csak annyi bizalmat kell megszavazni, amennyit magunk­nak is megadnánk.

Hogy mi végül az orosz? Az orosz egy hosszú szőke hajú lány, aki megbabonázva, elhomályosodó szemmel hallgatja Bulat Okudzsava „Imáját". Haja a végtelen orosz róna, szeme a folyók kékje, arca Andrej Rubljov harmóniája, lelke egyház és világ szimfóniája. De orosz Fé­lelmetes Iván, Nagy Péter és Sztálin is. Sose hagyjuk azonban ezzel megtéveszteni magunkat! Nagy 19. századi írónk, Jókai Mór máig ér­vényes módon mutatja fel az igazi értéket: „Az orosz kormánynak van kancsukája, vannak szibériai ólombányái, vannak vérrel írt ukázai, de az orosz nemzetnek van szabadság utáni vágya, mit demokrata egyletei fenyegetve hirdetnek a világnak, van hatalmas literatúrája, melynek ma­gas lelkű bajnokai az általános szellemi jobblétért, a nagy koreszmékért küzdenek…"

Az „orosz" tehát ember. Kicsit más, mint a magyar. Nem különb és nem alávalóbb, nem tehetségesebb és nem tehetségtelenebb. Néha rossz­kedvű, fáradtan kel, és morcosan megy a munkába. Máskor viszont rásüt a nap, és keblére öleli a világot. Ilyenkor bizony gyakran felönt a garatra, de ugyanúgy szereti gyerekeit és oltalmazza családját. Neki is megvan­nak a vágyai, céljai, hobbijai. Náluk kicsit rövidebb a nappal, hidegebb van, mint nálunk, szélesebbek az útjaik és nagyobbak a távolságaik.

Minden nagyobb. Több náluk a magas, szőke ember. Jobban hokiznak és kosárlabdáznak. Mi viszont gyakran megverjük őket vízilabdában. A futballjuk momentán jobb, de ők sincsenek igazán megelégedve vele. Ki­csit több Nobel-díjas írójuk van, de mi sem panaszkodhatunk Amerikába szakadt atomtudósainkra. Turistáik „annyian vannak, mint az oroszok". Jó vendégek: sokat isznak, sok borravalót adnak. Ránk meg azt mondják, hogy igen vendégszerető nép vagyunk.

Azalatt a tizenkét század alatt, amióta dolgunk van egymással a kelet-európai síkságon – amikor nem szólt közbe a politika -, tulajdonképpen egész jól elvoltunk velük.

…Mi az orosz? Miért, a magyar mi?…

„Plebejus demagógiáját elvont filozófiai madárnyelven írja" – fogalmazott Lukács Györgyről egy kritikusa. Jelen vázlat a lukácsi „demagógia" közérthetőbbé tételére tesz kísérletet.

„a fogalmak helyes jelentésüket nem definíciók által, hanem abban a módszertani funkcióban nyerik el, amely megszüntetve-megőrzött mozzanatokként tartja meg őket a totalitásban" (Történelem és osztálytudat)

„Lukácsot nem lehet teljesen megérteni, ha nem tanulmá­nyoztuk át és nem értettük meg Hegel egész Logikáját" (parafrázis)

 

„A tanítónak nem gratulálunk, amiért oktatja, hogy kétszer kettő négy. Gratulálni talán ahhoz lehet, hogy ezt a szép mesterséget választotta… De mindig eljő az a pillanat a történelemben, mikor az illetőt, aki azt meri mondani, hogy kétszer kettő négy, halállal büntetik. A tanító ezt jól tudja. És a kérdés nem az, vajon mi a jutalma vagy a büntetése ennek az okoskodásnak. A kérdés annyi, vajon kétszer kettő négy-e vagy sem… Ez a viselkedés nem volt csodálatra méltó, csak következetes."

Camus-nek ez a gondolata szép, de nem minden vonatkozásban igaz. Egyrészt: a tanító nem csupán magától értetődő, evidens igazságokat oktat – az adott esetben halálbüntetéssel járó „kétszer kettő négy" is ilyet szimbolizál. Másrészt: a tanítónak nem csupán a különböző hatalmakkal kell megküzdenie az igazságáért, hanem – elsősorban – a diákjaival. Komoly kihívás, velük szemben hogyan legyen az igazságához követ­kezetes?

A tudós felismeri az igazságot. Mivel a felismert igazságot nem tudja visszatartani, ezért – egy akadémikus megfogalmazásában – maga alá ereszti.

A bohócot csak a siker igazolhatja. Sikere a közönség megnevettetése. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségének szintjén bohóckodik. Ha bohóckodása teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége humor­érzékéhez. Közömbös, hogy ő mit tartana viccesnek. Cselekvését nem az ő személyes humora, hanem a közönség feltételezett humorérzéke irányítja. Annál sikeresebb lesz, minél inkább feloldja személyes meg­győződését a közönségigény.

A politikust csak a siker igazolhatja. Akkor sikeres, ha kivívja közön­ségének tetszését, támogatását. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségéhez tud szólni; ha eleget tud tenni e közönség várakozásának. Ha mondandója teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége szem­léletéhez és nyelvezetéhez. Közömbös, hogy ő mit tart igaznak vagy helyesnek. (Ez az ő magánügye.) Cselekvését, mondandóját nem az ő személyes véleménye, hanem a közönség feltételezett elvárása irányítja. Minél inkább sikerül feloldania a személyes meggyőződését a közönség­igényben, annál sikeresebb lesz. Akkor ér el biztos sikert a gyűléseken (és a választásokon), ha a hallgatóságot arról akarja meggyőzni, ami a hallgatóság (illetve a választók) meggyőződése.

A tanítót is csak a siker igazolja. A pedagógusnak (akár iskolai peda­gógus, akár „társadalompedagógus") a közönségéhez kell szólnia. Célja és sikere a mindenkori közönség befolyásolása. Indokolatlanul mondja, hogy „Hozzád beszélek, fiam", ha az illetővel nem sikerül megértetnie a gondolatát. Ebben az esetben az eredmény azt mutatja, hogy bizony nem beszélt hozzá. Nem hozzá beszélt. Az értetlenség nem a megszólított kudarca, hanem a pedagógus kudarca. Ami a célja, a feladata volt – a megértetés -, azt nem tudta teljesíteni.

A pedagógus nem mindig mondhatja azt, amit igaznak vél. Az igazsága helyett olyat kell mondania, amit megértenek. Hol ezt, hol azt kell mon­dania. Mindig azt, amit itt és most éppen értenek. A pedagógus esetében a tudós „becsinálós módszere" – amely nem konkrét személyeket vesz célba, hanem egy elvont tudományos közösséget – nem működik. A pe­dagógus – miként a bohóc vagy a politikus – sikerre van kényszerítve.

Másrészt azonban a pedagógus közönségre való irányulása-irányult­sága egészen más, mint a bohócé vagy a politikusé. Ők teljesen felol­dódnak a szerepben. A közönségtől függően, hol ebben, hol abban a szerepben. Őket teljesen feloldja a sikeresség taktikája. Teljesen feloldja a győzni akarás személytelen technikája. A pedagógusnak viszont nem egyszerűen csak sikert kell elérnie, hanem az általa vallott, képviselt igazság sikerét. Az ő esetében a sikeresség kényszere nem önmagáért a sikerért, hanem egy azon kívül levő célért (az igazság átadásáért, mint célért) van. A siker, a megértetés, meggyőzés eredményessége ennek a célnak puszta eszköze. Nélkülözhetetlen eszköze – de csak eszköz. A célhoz keresett eszköz. A közölni akart igazság eszköze.

Mindennek következtében a pedagógus cselekvése két pillérre támasz­kodik: a közönségre és a közölni akart igazságra. Vagyis arra, akiket megcéloz, és arra, amivel megcéloz.

A jó pedagógus (akár iskolai pedagógus, akár „társadalompedagógus") csak úgy érhet el sikert, ha az igazságot – az általa vallott igazságot – mondja, de mindig a hallgatóságra szabva, hozzá igazítva. Úgy formálja és adagolja az általa vallott igazságot, hogy a közönségét (hallgatósá­gát, illetve olvasóit) fokozatosan közelebb segítse a közölni akart teljes igazsághoz. Ez a feladatvégzés sajátosan pedagógiai taktikát igényel.

A pedagógiai taktika csak akkor vezet sikerre, ha részlegesen egyneművé tudja tenni a vallott igazságot és a közönséget – ezzel teremtve átjárást közöttük. Ehhez azonban mindkét „pillér" felől egyidejűleg kell építkeznie.

A pedagógiai taktikát tehát két „alany" irányítja: az átadandó igazság és a befogadó közönség. Közöttük hoz létre szerves kapcsolatot a pedagógus, mint szintézist teremtő végső (mindkét részalanyt átfogó) szubjektum.

A pedagógus szerepe a szintézisteremtés, sikere a szintézis. Hol ilyen, hol olyan formát öltő taktikájának az ad struktúrát, folytonosságot, állandó tartalmat, hogy a szintézisteremtésre irányul, és következetesen annak rendelődik alá. Ezzel uralja a pedagógus a szükségesnek ítélt taktikai lépéseket. Ezzel teszi a taktikai megnyilvánulásait személyessé.

Az a gondolkodó, aki közönségének gondolkodását és viselkedését be­folyásolni akarja a gondolatainak átadásával (és Lukácsnál egyértelműen ez a helyzet!), arra kényszerül, hogy jó pedagógus módján cselekedjen. Mondandóját ne valamilyen arcnélküli, absztrakt közönséghez intézze, hanem konkrét, hús-vér emberekhez. Például bizonyos kortársakhoz, társadalmi csoportokhoz, rétegekhez. Az ő gondolkodásmódjukhoz és az általuk használt nyelvezethez igazodva.

Ezzel megkönnyíti a címzettek (megcélzottak) helyzetét, mivel növek­szik a megértés esélye. Egyúttal megkönnyíti a saját helyzetét, mivel megnövekszik a siker, azaz az eredményes megértetés esélye. Ugyanak­kor vannak olyanok, akiknek ezzel a közlési módszerrel ront a helyzetén. Ide tartoznak mindazok, akikhez ugyan nem intézi a gondolatait, de akik esetleg mégis kíváncsiak lennének rájuk. Így azok a kortársak, akiket az adott gondolkodó nem tekint a közvetlen közönségének (például mert más társadalmi csoportokhoz tartoznak). Valamint a későbbi generá­ciókból mindazok, akik szeretnék megérteni az üzenetét. Számukra sajátos feladat kínálkozik. Egyrészt a gondolati mag „megtisztítása" azon nyelvi-stiláris felülettől, amely csak a konkrét pedagógiai célkitűzés (a megértetés) miatt keletkezett. Vagyis az eredeti gondolat kiszabadítása a pedagógiai alkalmazása során történt rárakódások alól (visszabontás, „dekonstrukció"). Másrészt – amennyiben ez szükséges – az eredeti gondolatnak valamely újabb közönség szóhasználatára, „nyelvezetére", metodikájára történő lefordítása (átépítés, újjáépítés), pl. akik számára a rekonstruálást végző érthetővé kívánja tenni az eredeti gondolatokat.

Az eredeti gondolat ettől lesz konkrét. Csak relatíve befogadható – de befogadható. Relatív, de adekvát megértése lehel bele életet.

A liberalizmus: fasizmus

Lukács sehol nem írja le azt, hogy „a liberalizmus: fasizmus". Sehol nem állítja, hogy minden liberalizmus azonos a fasizmussal. Azonban határozottan képviseli azt az álláspontot, amely szerint minden fasizmus a liberalizmusban gyökerezik. A következetesen végigvitt liberalizmus fasizmust eredményez. Fogalmilag elválaszthatatlan tőle. A fasizmus nem azonos a liberalizmussal, hanem csupán részhalmazát képezi annak. Vagyis nem minden liberalizmus fasizmus, de minden fasizmus liberalizmus. Ez a végkövetkeztetés szervesen adódik a liberalizmus lukácsi fogalmából.

Két dolgot tehetünk az olyan sokértelmű (azaz különböző jelentésekkel használt) szavakkal, mint a liberalizmus, demokrácia, fasizmus (sőt, a nép, közélet, közügy stb.). 1. A félreértések elkerülése érdekében töröl­jük a szótárunkból, és helyettük – bővebben kifejtve – azokat a konkrét tartalmakat közöljük, amelyekre éppen gondolunk. 2. Nem mondunk le az alkalmazásukról, de (tisztában lévén az adott szó többértelműségével) pontosan meghatározzuk, hogy milyen jelentéssel használjuk. Lukácsnál általában ez utóbbival találkozunk – bár félreértéseket idéz elő, hogy az egyes kategóriáknak általa tulajdonított tartalmakat nem ismételgeti mindannyiszor.

Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy főbb vonásaiban rekonstruálja a liberalizmus lukácsi tartalmát. Azt feltételezem, hogy a rekonstrukció alábbi nyolc pontjában olyan logikai láncolat is jelen van, amelynek láncszemei szervesen kapcsolódnak egymásba, és körbeérnek. Ezáltal lényegében lefedik azt a valóságértelmezést, amelyet Lukács a libe­ralizmus kategória segítségével (nyelvileg-fogalmilag az alá rendelve) jelenít meg.

I. Filozófiai-metodikai háttér

A „ Történelem és osztálytudatában azt a társadalmi- és eszmerendszert nevezi Lukács liberálisnak, amely a társadalom működését egymástól relatíve elkülönült, saját belső logikával és normarendszerrel rendelkező részterületekre (gazdaság, jog, politika, közigazgatás stb.) tagolja. A részrendszerekre tagolt polgári berendezkedés a benne élő egyén élet­folyamatát intézményesen feldarabolja és a személyiségét felparcellázza. Az „ember tulajdonságai és képességei többé nem kapcsolódnak össze egymással a személyiség szerves egységévé". (A polgári rendszernek racionális részrendszerek együtteseként való megragadásával Lukács egyrészt megelőlegezi, másrészt filozófiailag megalapozza azokat a későbbi szociológiai elméleteket, amelyek társadalmi alrendszerek szerves együttműködéseként mutatják be a modern tőkés társadalom­alakulatot.)

A továbbiakban Lukácsnál – különösen a második világháború végétől – az egyén feldaraboltságának, részekre szakítottságának kiemelésé­ről az egyén kettéosztottságára, kettészakítottságára helyeződik át a hangsúly. Nevezetesen arra, hogy magánemberként és közemberként kényszerűen különváló, meghasonlott életet él. A társadalom szerkezete rákényszeríti arra, hogy megkülönböztesse magától mint magánegyéntől önmagát mint társadalmi lényt (állampolgárt).

Mi lehet az oka ennek a változtatásnak? A magyarázatot csak sejteni lehet. Valószínűleg szerepet játszott az értelmezés módosulásában (a hangsúlyáthelyezésben), hogy a szociológusok a társadalom alrend­szerekre történő tagolódását a kapitalizmus melletti érvként használ­ják: a rendszer az újonnan keletkező problémáit újabb alrendszerek létrehozásával – állításuk szerint – sikeresen megoldja. Ez – Lukács álláspontjáról – átmenetileg jó lehet a rendszernek, de semmiképpen nem jó a még tovább darabolódó személyiségnek. Ezért mondandója számára használhatóbbnak tűnik – mert a rendszer apológiájára kevésbé felhasználható – az egyén duális, skizofrén jellegének nyomatékosítása. És még valami. Nem nehéz észrevenni, hogy feldarabolás és kettévágás ugyanarról szól, de különböző szinten. A feldaraboltság végső fokon csak felületi megjelenése annak a kettéosztottságnak, amely előidézi és strukturálja az előbbit.

A másik feltehető ok történelmi. Lukács arra törekszik, hogy rámutas­son a – liberalizmussal csak kevesek által vádolt – Szovjetunió adott állapotának és a tőkés rendszernek a mélystruktúrája közötti azonossá­gára -, minden számos egyéb lényegi eltérés hangsúlyozása mellett. (A sztálini és posztsztálini rendszernek ilyetén jellemzése legbővebben „A demokratizálódás jelene és jövője" c. műben van kifejtve.) Nevezetesen: mindkét hatalomgyakorlási forma kiiktatja az állampolgárok tömegeit a közhatalomból, távol tartja a közügyek közvetlen befolyásolásától, ala­kításától. Ennek végső magyarázata pedig az egyén kettészakítottsága, valamint az, hogy az egyes egyén társadalmi (citoyen) oldala csak jel­képes, absztrakt mozgástérrel rendelkezhet. Ez a belső hasadás (ketté­válás) a Lukács által liberálisnak nevezett társadalomszerkezet szerves következménye, terméke, alapjellemzője.

Nem kizárt, hogy van egy harmadik oka is, amiért Lukács áttér annak az összefüggésnek az előtérbe helyezésére, miszerint a liberalizmus és embereszménye az egyén magán- és társadalmi oldalát különválasztja egymástól. De ez a problémakör eléggé összetett, és – részben – jóval korábbra is visszanyúlik.

Az ember specifikuma – Lukács értelmezésében -, hogy válaszoló lény. Olyan lény, aki az életfolyamatában felmerülő problémák gyakorlati megválaszolására, megoldására törekszik. Ezeknek az életproblémáknak a jelentkezése az az erős ösztönzés, ösztökélés, amely fejlődésre, így egy tágan értelmezett kulturális gyarapodásra készteti. Lukács meg­figyelése szerint, ha az egyén nem kap lehetőséget arra, hogy aktív szerepet játsszon életproblémáinak személyes megoldásában, akkor az említett ösztönzés, késztetés visszavonul, elsorvad. (Folyamatos problémamegoldási gyakorlat hiányában – az adott terület iránt – kö­zömbössé, sőt apatikussá válik.)

Ide kapcsolódik a kérdéskör egy másik eleme. Köztudott, hogy a fiatal Lukács komolyan foglalkozott azzal a Kierkegaard-ral, aki az egyén belső biztonságát annak személyes egyneműségére alapozta. Arra, hogy döntési helyzetekben, választási alternatívákban mindig egyedi személyiségének magjától, lényegi sajátosságaitól vár útbaigazítást, kér tanácsot. Ez biztosítja az egyén viselkedésének homogenitását és folytonosságát. Ez különbözteti meg az egynemű személyiség sokolda­lúságát a cselekedeteknek attól a szétszórtságától (szétszórt sokfélesé­gétől), esetlegességétől, amelyben a személyes bázis hiánya fejeződik ki. Lukács hamar túllép az „egzisztencializmuson", de a homogenitás módszertani fontossága látványosan jelen van későbbi munkásságában: a tudomány, illetve a különböző művészetek egynemű közegében, és – bár nincs konkrétan kifejtve – nem hagyja érintetlenül antropológiai-etikai emberképét. (Vö. az esztétikum és az etikum egynemű közege.) Ez utób­bival kapcsolatos megfogalmazásai olykor elvontak, olykor homályosak. Ezért arról is lehet vitatkozni, hogy a hivatkozott „emberkép" mennyiben leíró, és mennyiben normatív indíttatású. Másként fogalmazva: Normatív érték-előfeltevésekből dedukálódik, avagy elemzés révén állnak elő a saját belső normái?

Az idős Lukács fogalmi megkülönböztetést tesz az „egész ember" és az „ember egésze" között. (A negyvenes években még nem tett ilyen megkülönböztetést, és a két kifejezést szinonimaként használta.) A mindennapi élet „egész embere" a különböző helyzetekben rendre azon külső tárgyak, dolgok felé fordul cselekvően, amelyek az éppen adott cél szempontjából jelentőséggel bírnak. A célok sokfélesége miatt az egyén viselkedése hol ilyen, hol olyan – vagyis belsőleg nem követ­kezetes, nem homogén. Az „egész ember" ki van szolgáltatva annak, hogy minduntalan letér arról az útról, amely a személyiségének egyedi sajátosságából eredne.

Ezzel szemben vannak olyan esetek, amikor az egyén tevékenységét nem pusztán a külső célszerűség irányítja, uralja, hanem a személyes (azaz az egyedi személyiséghez szervesen kötődő, személyiség sze­rinti) problémamegoldás. Ilyenkor visszaszorulnak, felfüggesztődnek a személyiség egyedi lényege szempontjából másodlagos, járulékos elemek. Az „egész ember" sokfélesége helyett az „ember egésze", annak egyetlen közegre történő koncentráltsága, a cselekvés egyne­műsége kerül előtérbe. („Minden egynemű közeg az embereknek abból a szükségletéből támad, hogy a számára objektíve adott világot… egy lényeges nézőpontból kiindulva intenzívebben és mélyebben, átfogóbban és részletesebben ragadhassa meg, mint ahogy ezt a mindennapi élet megteheti, és olyan problematikából kiindulva közelítse meg, amelyet a dezantropomorfizáló tudománynak módszertani szükségszerűséggel mellőznie kell.")

Témánk szempontjából mindez egyrészt azért érdekes, mert a Luk­ács által tárgyalt (liberálisnak nevezett) korszak egyénének éppen az a sajátossága, hogy nincs esélye magánemberként és állampolgárként egyaránt folytonosságot, egyneműséget biztosító viselkedésre. (Sze­mélyiségének homogenitásában korlátozott.) Másrészt azért tesz szert jelentőségre, mert megmutatja, hogy a liberalizmus által kettévágott egyén mozgástere – életproblémáinak aktív megoldása tekintetében – eleve határok közé van szorítva, kényszerítve: bizonyos életproblé­máinak alakítására (társadalmi-történelmi okok miatt) nincs lehetősége. (Problémamegoldó specifikumában korlátozott.)

II. A liberális rendszer lukácsi jellemzésének váza

1. A liberális rendszer antropológiája

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi az egyének szabad gazdasági versengését. Megengedi (sőt elvárja), hogy a gazdaságilag gyenge egyén korlátozások nélkül megküzdjön a gazdaságilag erőssel.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint állampolgárok szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi (sőt előírja), hogy az egyének megválasszák a politikai képviselőjüket. Pontosabban fogalmazva: hogy részt vegyenek a politikai képviselőjük megválasztásában.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek és mint állampolgárok szabadságát és egyenlő­ségét. Az egyén számára külön biztosítja a magánemberi, és külön az állampolgári szabadságot, egyenlőséget. A polgári alkotmányok rögzítik magánpolgár és állampolgár (homme és citoyen, homo oeconomicus és homo politicus) jogi különválasztását.

A liberális antropológia szétválasztja, elkülöníti az egyén magánemberi és társadalmi (állampolgári, közemberi) oldalát. A liberális társadalmi rendszer működése az egyének magánemberi és közemberi (társadal­mi) szabadságának (valamint egyenlőségének) elkülönítésére épül. Az emberek társadalmi gyakorlatában, ezért szemléletmódjában az egyén megkettőződik: szembekerül egymással a privát léte és a társadalmi

léte.

2. Konkrétum és absztraktum (materiális és eszmei)

A liberális antropológia duális emberképe a tapasztalatból kerül át a gon­dolkodásba: a mögötte zajló társadalmi gyakorlat képeződik le az egyes egyénre. Nevezetesen: az a társadalmi gyakorlat, amely a magánegyé­nek spontán materializmusára, jól felfogott „gazdasági önzésére" épül. (A többiektől elkülönülő, atomizálódott magánpolgár számára a másik ember elsősorban mint saját törekvésének korlátja jön számításba.) A gazdaság szereplőjeként és a mindennapi élet résztvevőjeként materiális életet él: sorsának – bár erősen korlátozott – aktív alanyaként jelenik meg. A gazdaság területén versengő magánegyén (akár nyertesként, akár vesz­tesként kerül ki a küzdelemből) konkrét ember: hús-vér individuum.

A magánszférában aktív egyén a nagyobb társadalmi folyamatok, a közös ügyek területén (a közszférában) passzivitásra van ítélve. A közélet nem ad alkalmat az önálló tevékenységre. Nincs közvetlen beleszólási, beavatkozási lehetősége a közhatalom dolgaiba. Nem áll módjában cse­lekvő állampolgárként szabadon kezdeményezni a közhatalom ilyen vagy olyan intézkedését, működésének megváltoztatását; nem tud személyes, közvetlen befolyást gyakorolni a mozgásaira. Ilyen szabadsággal nem rendelkezik. Megtapasztalja, hogy ebben nem szabad. Az állampolgár nem tényleges szubjektuma a társadalmi-politikai folyamatoknak.

A liberális társadalmi rendszer egyéne a közszféra területén, azaz társadalmi lényként, közemberként nem rendelkezik reális, materiális létezéssel. A közhatalom mozgását meghatározó politikai ügyek, állam­ügyek nélküle, fölötte zajlanak. (A liberális rendszer – mutat rá Lukács – kikapcsolja a nép akaratának közvetlen megnyilvánulását az állami élet valamennyi területén.) Mint állampolgár, mint politikai lény – Lukács kifejezésével – „dematerializálódik".

A liberális társadalmi rendszerben a közös ügyek, a közhatalom terü­letén az egyének nem jogosultak arra, hogy az elképzeléseiket megva­lósítsák. Nem képviselhetik önmagukat. Úgymond, hozzá nem értésük miatt politikai képviseletre szorulnak. A gazdaságban cselekvő magán­egyéntől eltérően a politika területén az állampolgár csupán eszmei, ennyiben absztrakt ember marad. A hivatalos, formalizált politikai életben való részvétel legfeljebb valamiféle citoyen-idealizmussal ruházza fel az egyes individuumokat.

Ahogy a társadalmi folyamat kettéhasad gazdasági és politikai szfé­rára, úgy hasad ketté az egyén konkrét, gyakorlatias, materialisztikus magánemberre és elvont (a közszférában csak elvontan, közvetetten jelen levő) közemberre.

3. Liberális demokrácia = liberális bürokratizmus

A közhatalom gyakorlásának képviseleti rendszere a demokrácia liberális változata. A liberális demokrácia több vonatkozásban is formális. Egy­részt az alkotmányosan deklarált szabadság és egyenlőség legfeljebb némelyek számára lehet gyakorlati valóság. Másrészt formális és forma­lizált abban az értelemben, hogy a politikai képviselők megválasztásának előre meghatározott, központilag szabályozott jogára korlátozódik. („…a formális polgári demokrácia alapvető gyengéinek egyikét fejezi ki: a látszat az, mintha a tömegek – formailag, a szavazás aktusát tekintve – abszolút, megfellebbezhetetlen uralmi helyzetben lennének, valójában azonban semmi hatalmuk sincs, és – a drót valóságos rángatóinak aka­rata szerint – nem is szabad, hogy hatalmuk legyen".)

A liberális demokráciában a képviselőválasztás kötelezettségén túl a képviselőválasztás iránya is meghatározott. Az egyszerű emberek – úgymond – nem alkalmasak a saját közös ügyeik alakítására, mivel a politika olyan szaktudást igénylő terület, amelyet szakemberekre (elitre) kell bízni. A formális demokrácia rendszere a vezető elitet függetleníti a dolgozó tömegek tevékenységétől, illetve akaratától; létrehozza a specialisták kasztját, a politikai szakszerűség „népélettől elszakadt bürokratizmusát"; („az emberek ötévenként egyszer leszavaznak vala­miről, s attól fogva a sorsuk a bürokrácia kezében van"). Megjegyzendő, hogy a liberális demokrácia ilyen formális jogosultságot nem alkalmaz a gazdaság területén. A gazdaságot a liberális rendszer kivonja a de­mokrácia – mindenfajta demokrácia – hatálya alól. (A liberális gazdaság nem ismer és nem tűr demokráciát.) Törvényi szabályozását a politikai képviselőkre bízza.

A rendszer politikai gyakorlatában a közhatalom specialistái a konkrét szereplők: ők gyakorolják a tényleges hatalmat. (A politikából „sajátos hivatásspecialitás lesz, amelybe kívülálló nem »szakember« nem szólhat bele és ne is szóljon bele; hiszen ez is éppen úgy »szakkérdés«, mint teszem az elektronika".) A közhatalmat mint az emberek fölött álló állam­hatalmat bürokratikus irányítással működtetik. A citoyen-idealizmusnak a képviseleti rendszer, a képviseleti politikának pedig a politikai bürokrácia, politikai bürokratizmus az adekvát megfelelője.

4. A liberális arisztokratizmustól a liberális elitizmusig

A felvilágosodás által meghirdetett – és a liberális rendszerben hivatalo­san deklarált – eszmék válsága Lukács szerint már a francia forradalom győzelmével elkezdődik. „Azért, mert a modern polgári társadalom gazdasági alapját, a kapitalizmust, a maga kibontakozott ellentmondá­saival, konkrét történeti feltételeivel és az angol ipari forradalommal való korántsem véletlen párhuzamosságával épp ez a győzelem juttatta kife­jezésre. Ennek pedig az a világnézeti következménye, hogy az ily módon kialakuló társadalmi helyzet a felvilágosodás eszméinek beteljesedését, ámde ugyanakkor s tőle elválaszthatatlanul cáfolatát is magában rejti." A rendszer gyakorlata ellentmond az egyének tartalmi szabadságának és tartalmi egyenlőségének.

A liberális demokrácia hierarchikusan működő társadalom. A hierarchi­kus működés kitermeli a neki megfelelő, a hierarchikus működést elmé­letileg alátámasztó és gyakorlatilag szentesítő ideológiát. Az egyéneknek a társadalmi gyakorlatban megnyilvánuló belső dualitása logikusan vezet az emberek alá-fölé rendelésének szükségességét valló arisztokratikus világnézet kialakulásához. Az arisztokratikus világnézet annak a tapasz­talatnak a kinyilvánítása, nyilvánossá tétele, hogy a rendszer működése nem viseli el (ezért nem is akarja elviselni) az egyének tartalmi szabad­ságát és tartalmi egyenlőségét.

A liberális rendszerben a politika (közhatalom) területén hierarchikus viszony mutatkozik a hozzáértő irányítók és a közügyekben dilettánsnak minősített irányítottak, a vezetők és a vezetettek, egyszóval a politikusok és az egyszerű választópolgárok között. Ennek megfelelően a „szabad­ság és egyenlőség" eszméje átfordul „a kétféle emberfajta tanába". A társadalmi gyakorlatban tapasztaltaknak megfelelően végbemegy a csak magánemberként aktív és a közemberként is aktív (azaz politikai hatalommal bíró) egyéneknek az elméleti megkülönböztetése, szétvá­lasztása, rangsorolása is.

Tapasztalati alátámasztást nyer az a nézet, hogy az állampolgárok nem egyenértékűek, tehát nem is lehetnek egyenlők. Tapasztalati megalapozást (ezért megindoklást) kap az az ideológia, hogy különb­séget kell tenni az értékes, a szakember elit és az arctalan, értéktelen tömeg között. A tapasztalt egyenlőtlenségek igazolására különböző, az embereket antropológiai sajátosságaik szerint rangsoroló elitelméletek is születnek.

Az antropológiai vagy társadalmi pesszimizmust kifejező arisztokratikus világnézetek megjelenése és térhódítása elsődlegesen nem tudati kér­dés, nem ismeretelméleti probléma. Felvilágosítással, elméleti kritikával nem szüntethetők meg. Ezek „korunk társadalmi létéből fakadnak"; „tény­leges problémákat, tényleges szenvedéseket, tényleges szükségleteket tükröznek gondolatilag". „Minthogy a társadalmi létben gyökereznek, megvan a maguk jogosultsága".

Az arisztokratikus világnézet végső társadalmi és antropológiai gyökere az egyének – liberális rendszerben bekövetkező – gyakorlati mozgáste­rének, ezért személyiségének kettészakítottsága.

5. A liberális demokrácia hatása az egyénre: a személyiség megcsonkítása

A liberális rendszer működése megkülönbözteti az egyént mint magán­embert és az egyént mint állampolgárt. Ezt a kettéválasztást az individuu­mok többsége megsínyli: személyiségük kibontakozása féloldalassá vá­lik. A rendszer az egyének társadalmi-közéleti képességeit elsorvasztja, („a személyiségnek mindazokat a lehetőségeit és képességeit, amelyek csupán a közéleti tevékenységben bontakozhatnak ki, mesterségesen és erőszakosan kiirtja"). De „a közéletben részt nem vevő, állampolgári életet nem élő ember… mint egyén, mint magánember is – nem teljes ember, hanem meg van csonkítva". („A liberális, formális demokrácia privatizálja az embert. A citoyen-lét az életből eltűnik; ennek a folyamat­nak eredményeként pedig… az ember, éppen mint individuum, mint személyiség is megcsonkul.") Lukács szerint a polgári rendszer minden jelentős konfliktusának alapforrása: a csonkává vált privát egyén és a megcsonkított társadalmi lény közötti hasadás, konfliktus.

6. A liberális demokrácia hatása a társadalmi rendszerre: közömbösség és fasizmus

Lukács célzatosságot állapít meg abban, hogy a liberális hatalomgyakor­lás az egyének aktivitását a magánszférára korlátozza. A „tömegeknek a közéletben való részvételétől rettegő, lényeges beállítottságában an­tidemokratikus liberalizmus" az egyéni öntudat privatizálására törekszik: száműzi az individuumból az állampolgári tudatot. Az egyének „a tisztán privátba menekülnek", és nem érdeklik őket a társadalmi kérdések. A társadalmi gyakorlat kitermeli azt az objektív látszatot, mintha „az elszige­telt egyes ember – a társadalom izolált atomja, »ablak nélküli monádja« – állana szemben a tisztán tárgyi, dologi jellegű, összefüggéseiben em­bertelen társadalommal. A közélet, tehát az egyének életének társadalmi, politikai oldala egyre jobban »eldologiasodik«, fetisizálódik."

A sajtó is a liberális hatalmat szolgálja. Feladata a tömegek apolitikussá nevelése. Az eredmény nem marad el: terjed a társadalmi-politikai kér­dések iránti közömbösség. Az állam vezetőinek az a szándéka, amely a tömegek depolitizálására irányul, megerősítést kap az állampolgárok oldaláról.

Bizonyos történelmi válsághelyzetekben a liberális rendszer demokra­tikus formákat követő működése nyílt összeütközésbe kerül a rendszer hierarchikus alapszerkezetével és tartalmával. A rendszer tartalmának és formájának konfliktusában a tartalom az erősebb, és felfüggesztésre kerülnek a demokratikus formák. Ez történt a fasizmus esetében is. (A tömegek közömbössé nevelődése miatt a formális demokrácia „kiszol­gáltatottan, védelmezők nélkül maradt".)

A hitleri korszakban – úgymond – bebizonyosodott, hogy a jogi és parlamentáris elvek betartása csak addig fontos, amíg annak játékszabá­lyai „békésen, súrlódás nélkül alárendelik a dolgozó tömegeket". Ennek hiányában minden eszköz alkalmas a rendszer védelmére. A liberális (azaz liberális antropológiai alapon működő) rendszer demokratikus változata szervesen torkollik bele a liberális rendszer fasiszta változatá­ba. („A fasizmus mint világnézet… arisztokratikus elméletek minőségi kiteljesedése".)

Liberális demokrácia és fasizmus közös társadalmi-antropológiai gyökere az egyének belső kettészakítása – mivel a rendszer védelme megköveteli, hogy a néptömegek távol maradjanak a közös ügyektől, ki legyenek zárva a politika közvetlen alakításából. A „tömegektől való félelem, a valóságos, szervezett és tudatos tömegek megvetése volt és marad is a fasizmus legfőbb ideológiai hídfőállása". A liberális demokrácia újratermeli a fasizmust.

7. Túl a fasizmuson = túl a liberalizmuson

Hogyan szüntethető meg a fasizmustól való fenyegetettség? Miként lehet biztosan elejét venni a fasizmus kiújulásának? Lukács a történelmi tapasztalatokból azt a következtetést vonja le, hogy a „hídfőállás" lerom­bolásával: az állampolgárok demokratává válásával. Mit jelent, és miként érhető el a tömegek demokratává válása?

Ez a demokrácia – úgymond – „eredeti tartalmi gazdagságának" visszahozását jelenti. Így érhető el a tömegeknek cselekvő demokratává válása a társadalmi gyakorlatban. Ebben az esetben a demokrácia nem pusztán törvényi-jogi forma, hanem az egyének egész tevékenységét átható életforma. Személyes részvételen nyugvó közvetlen demokrácia, amely biztosítja valamennyi állampolgár (Lukács szóhasználatával a „tömegek", az „egész nép") közvetlen beavatkozási lehetőségét a közös ügyek alakításába. E felfogás (illetve történelmi gyakorlat) szerint min­denki részt vehet azokban a döntésekben, amelyek róla is szólnak, „az ő bőrére mennek".

A közvetlen demokráciában az állampolgárnak tartalmi beleszólása van a közügyekbe, aktivitásával a közhatalom részévé válik. A tartalmi, érdemi beavatkozás jogával a formális demokráciát tartalmi demokrácia válthatja fel. „A népi demokrácia – írja Lukács – mindenütt tudatosan kifej­leszti a tömegek állandó, szerves és szervezett részvételét a társadalmi lét minden területén, amely a tömegek életérdekeit érinti. Tehát azok között a határok között, amelyeket egy modern kisebb-nagyobb állam igazgatásának folytonossága parancsolóan előír – a maximumig fejleszti ki újból a közvetlen demokráciát, mint gyakorlati életelvet."

A társadalmi gyakorlat közvetlen demokratikus szerveződése túllép a liberális (vagyis duális) alapstruktúrán. A közvetlen demokrácia ellenszere az arisztokratizmusnak, és ellenszere a bürokráciának. Ezáltal elejét veszi a fasizmusnak.

8. A tartalmi demokrácia hatása a társadalomra és az egyénre

A demokrácia – Lukács értelmezésében – minden egyénnek lehetővé teszi, hogy ráhatása legyen a közügyekre. Lehetővé teszi, hogy közvet­lenül részt vegyen a közfeladatok (közös feladatok) meghatározásában. A demokratikus közélet kialakulása és folyamatos működése ténylegesen „a demokratikus életre ébredt nép hatalma". Egy ilyen társadalmi gyakor­lat elősegíti a „citoyen szellem felébredését" az egyénben. A közvetlen demokrácia „a citoyen feltámasztása". Elősegíti annak tudatosodását, hogy a közügyekben „a te dolgodról van szó", ezáltal hozzájárul a közös problémák (közügyek) személyes problémákká, személyes ügyekké való alakulásához.

A közvetlen demokratikus szerveződés megnyitja az utat a szabadság és egyenlőség pusztán formális jellegének a meghaladásához. A közélet birtokba vétele mellett a gazdaság demokratikus szervezését (vagyis a gazdálkodás területén tartalmi demokratizmus megvalósulását) is lehetővé teszi. („a demokratikus átalakulás éppen azért, mert legelső­sorban igazán gyökeres gazdasági, társadalmi és politikai átalakulás, egyszersmind az egész ember felszabadulása".) Mit jelent konkrétan az egyének tartalmi szabadsága és egyenlősége? Elsődleges fontosságú közügy, közfeladat annak garantálása, hogy valamennyi állampolgár -munkavégzés révén – gondoskodhasson a megélhetéséről. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az egyes individuumok maguk dönthetik el, hogy milyen közvetlen fogyasztói igényeik kielégítését akarják biztosítani, és milyen termelő munkával. Másrészt beleszólást jelent abba, hogy milyen közös szükségletek kielégítését (ezért feladatok ellátását) tartják szükségesnek, és ennek fedezetét milyen többletmunkával (illetve adófizetéssel) tudják biztosítani. Vagyis a közvetlen demokrácia mindenki számára lehetőséget teremt, hogy közvetlenül, az eredményt befolyásoló módon részt vegyen mind a saját (privát és társadalmi) szükségleteinek meghatározásában, kialakításában, mind a kielégítésük feltételeinek megteremtésében.

A közvetlen demokrácia gyakorlatának a liberális rendszerétől eltérő antropológia felel meg. A közvetlen demokrácia elősegíti az aktív magán­ember és az elvont, eszmei közember (társadalmi lény) közötti szakadás felszámolását. Ez a gyakorlat nem választja külön az egyén személyes és társadalmi oldalát, hanem az egyének mint egységes szubjektumok számára biztosít fokozatosan bővülő mozgásteret. (A „demokratikus életformák következtében a benne résztvevő emberek szemléleti, átélési, gondolkodási stb. köre minőségileg megváltozik; amennyiben így az ember egyéni élete szervesen magában foglalja a közéletet is".)

Lukács hangsúlyozza, hogy az individuális és a társadalmi átalakulás nem külön úton halad, hanem – végeredményben – ugyanaz a folya­mat. „A népi demokrácia új formáit csak a tömegek, tehát az emberek cselekvése teremtheti meg, s ha ezek a formák megszületéshez segítik az új, immár nem megcsonkított embert, úgy ez az ember is önmagát teremtette meg."

Az emberek közvetlen demokratikus együttélésében és együttműkö­désében megteremtődik a társadalmi lehetősége annak, hogy az indivi­duumok belsőleg egységes (belső kompromisszumok nélküli) személyi­ségekké váljanak, és – tendenciájában – ilyenekként cselekedjenek.

***

A liberalizmus empirikusan nem azonos a fasizmussal. Fogalmilag azonos vele. Az antropológiai gyökérzetük közös. A liberális rendszer termeli ki folyamatosan azt a belsőleg és külsőleg duális embert, aki adott esetben az arisztokratikus szélsőségek nyersanyagává válik. A liberális arisztokratizmus minőségi kiteljesedése a fasizmus. Liberalizmus és fasizmus egy tőről fakad: az egységes személyiség hiányából.

A liberalizmus lukácsi fogalmának történelmi lényege: a korábbinál na­gyobb szabadság a magánegyénnek – a személyiség kettévágása árán. A magánszabadság megnövelése a létbiztonság társadalmi feltételeinek csökkentésével. Ennek – történelmileg megvalósítható – ellenpontja a magán- és társadalmi lényként egynemű individuum. Más szavakkal: az egységes személyiség nevében fellépő gyakorlati humanizmus, embervédelem.

Visszajutottunk a lukácsi kiindulóponthoz: a belsőleg harmonikus egyén esélyeinek kérdéséhez. Lukács tehát nem adja fel a személyes individualitás iránti ifjúkori elköteleződését, de mivel – következtetése szerint – ennek kialakíthatósága döntően a társadalmi körülményektől függ, ez utóbbit helyezi előtérbe az elemzéseiben. A „harmonikus em­beri egyéniség", „teljes, sokoldalú és kiteljesedett emberi egyéniség" történelmi lehetőségének megteremtését akarja, ezért arra a kérdésre koncentrál, hogy melyek „az emberi egyéniség harmonikus kiteljesülésé­nek gazdasági és társadalmi alapjai". A lukácsi értelemben harmonikus személyiség a társadalomalakulat közvetlen demokratikus szerveződé­sének a terméke.

E számunk a témák sokféleségével tűnik ki. Az Eszmélet fontos feladata, hogy időről-időre felvesse a „Mi jön a kapitalizmus után?" kérdését. Neves orosz szerző mutatja be, hogy a korrupció szerves része a kelet-európai és világkapitalizmusnak, amitől a rendszer objektíve nem képes megszabadulni, függetlenül attól, hogy éppen milyen mély a válság foka. Készülni kell a világrendszer új folyamatainak megértésére is, amely ismét dinamizálja a „Mi a félperiféria" kérdését egy régi-új vita keretében. A probléma vizsgálata előbbre visz atekintetben is, hogy a rendszer különböző régióiban miféle antikapitalista stratégia lehet hatékony. Összeállításunk ismét reflektál az alapkérdésre: miben áll a „kommunista perspektíva" az államszocializmus bukása után, és a tőkés világgazdasági válság új korszakában? Ösztönzi-e a válság a piaci termelési módon túlmutató gazdálkodási formák kibontakozását, vagy a kérdésfelvetések megmaradnak a politikai infantilizmus szintjén? Ilyen a liberalizmus és a fasizmus közti belső összefüggés negligálása, amire Lukács György már évtizedekkel ezelőtt rámutatott; hagyatéka élő és aktuális. Egy másik írás azt boncolgatja, mi történt Európában a szakszervezetekkel a neoliberális uralom évtizedei alatt. Az „előtörténet" tisztázásra váró kérdése: vajon mely okokból született meg az eurokommunizmus jelensége, aminek tanulságait immár érdemes lenne megvonni.