Mit jelentett a neoliberalizmus az európai munkásmozgalom és -érdekképviselet számára, s milyen eséllyel képes ma a munka korlátozni a tőkét, vagy legalább hatékonyan képviselni a munkások érdekeit? A tanulmány cáfolja a tézist, hogy a nyugat-európai szakszervezetek kritikátlanul felsorakoztak volna a neoliberális politika mögé, cserben hagyva a munkásokat. E hiedelem a szakszervezetek politikai gyengeségéből fakad. Az európai munkásmozgalom nemzeti alapon szerveződött, s alkupozícióit jelentősen meggyengítette a termelés kihelyezése, a munka informalizálódása, illetve az a fejlemény, hogy a gazdaságnak kevesebb munkaerőre van szüksége, mint a kapitalizmus fordista korszakában. A szerző azonban lát biztató jeleket az európai együttműködésre a munka világában.

Bevezetés

Az 1980-as évek közepe óta az európai integráció újjászületését egyér­telműen a neoliberális igényeknek megfelelő átalakítás jellemzi, minek következtében az európai integráció elválaszthatatlanul összeforrt a globalizációval és a transznacionális korporációk (TNC-k) által dominált, a nemzeteken átívelő termelés egyre növekvő befolyásával, a globáli­san szerveződött egységes pénzpiac kialakulásával és a neoliberális gazdaság meghatározó szerepével. Az Európai Unióban végbement neoliberális átalakulás a nemzetgazdaságok deregulációjában és liberali­zálásában öltött testet a belső piaci programokban, valamint a Gazdasági és Pénzügyi Unión (EMU) belül. Ez utóbbi arra utasítja az Európai Köz­ponti Bankot (ECB), hogy egyetlen és elsődleges célja az árstabilizáció legyen, így aztán az ECB a Stabilitási és Növekedési Egyezményben (SGP) meghatározott, neoliberális konvergencia-kritériumok alapján rö­vid pórázra fogja a tagállamok fiskális politikáját. A társadalmi dimenziót szabályozó társadalmi intézkedések nem változtatnak ezen a funda­mentálisan neoliberális irányon (Bieler, 2006. 9-14.). Amikor az Európai Unióhoz Közép- és Kelet-Európa (CEE) is csatlakozott, az Unió az új tagállamokba egy, a korábbinál is piacorientáltabb neoliberális irányzatot exportált, miközben az új tagállamok nem kaptak lehetőséget az azonnali, szabad munkaerőmozgásra, és az Európai Unió újraelosztó politikájának sem lehettek teljes jogú haszonélvezői (Bohle, 2006).

Globális szinten a neoliberális átalakítás az egyenlőtlenségek drasz­tikus növekedéséhez vezetett. Egyfelől „2006-ban a GDP növekedése 5,2%-on állt, és a világgazdaság 1996 és 2006 között átlagosan 4,1%-kal növekedett" (Bieler et al, 2008. 9.). Másfelől viszont 2006-ban a munkanélküliség elérte a korábban sosem tapasztalt 195,2 milliós számot. A Gini-koefficiens – mely az országok közötti egyenlőtlenség mérésére szolgál, ahol a 0 a teljes egyenlőséget jelenti, 100 pedig a teljes egyenlőtlenség mértéke – az 1980-ban mért 43-ról 1999-ben 54-re, míg 2005-ben már 67-re emelkedett. Az országok közötti fokozódó egyenlőtlenséghez társult az egyes országokon belül tapasztalható növekvő egyenlőtlenség. „Az 1960-as évek és 2000 között vizsgált és értékelt hetvenhárom országból ötvennégyben tapasztaltak növekvő egyenlőtlenséget, tizenkettőben a mutató nem változott, és mindössze hét olyan ország akadt, ahol az egyenlőtlenség mértéke csökkent" (Bieler et al, 2008. 10.). Egyszóval, a neoliberális globalizáció a javak gyarapodását eredményezte, de azon az áron, hogy mind az országok között, mind az egyes országokon belül fokozódott az egyenlőtlenség. A kibővült Európai Unióra vonatkozóan egy nemrégiben készített tanul­mány arra a következtetésre jutott, hogy az integráció eredményeképp a régiós egyenlőtlenségek mértéke csökkent. Ugyanakkor azonban az országok közötti egyenlőtlenség mutatója meredeken emelkedett. „A kibővült Európa országaiban a régiók közötti egyenlőtlenségek az elmúlt nyolc év során 15%-kal nőttek, miközben az egyes országokon belüli egyenlőtlenségek Európában 45%-kal estek vissza" (Heidenreich és Wunder, 2008. 25.). Az új közép- és kelet-európai országokat kü­lönösen sújtja a növekvő belső egyenlőtlenség jelensége. Mint azt Heindenreich és Wunder megjegyezte: „az 1990-es évek közepétől különösen a közép-európai országokban a régiós egyenlőtlenségek erőteljes fokozódása volt megfigyelhető (lehetséges, hogy a szocialista időszak »lefojtott egyenlőtlenségének« ellenhatásaként)" (Heindenreich és Wunder, 2008. 27).

A globális pénzügyi válság, mely szintén a teljességgel szabályozat­lan piacok következtében alakult ki, és ilyenformán szorosan kötődött a neoliberális átalakítási folyamathoz, az Európai Unió tagországai közül elsősorban és különösen súlyosan a kelet-európai régiót érintette. Az Európai Unióba való belépést követően mind a vállalkozások, mind a magánszemélyek óriási mennyiségű, külföldi devizaalapú hitelt vettek fel. „2007-ben a magánszektorban lévő külföldi deviza a kelet-európai országokban a devizatartalékok 126%-át tette ki. És 2008-ban a régió bankrendszerébe még újabb 100 milliárd dollár értékű kölcsön áramlott be" (Roche, 2009). Az elértéktelenedő kelet-európai pénzek miatt a hitelt felvevők közül sokan kerültek abba a helyzetbe, hogy képtelenek tartozásaikat visszafizetni. Különösen súlyosan jelentkezett ez a problé­ma Magyarország esetében, ahol a devizaalapú hitelek az összes hitel 50%-át alkották, továbbá a balti államokban, ahol az előbbi arány elérte a 70%-ot is. Ezek a fejlemények nemcsak valószínűsítik a belső egyen­lőtlenségek további súlyosbodását, hanem elvezethetnek oda is, hogy feléled a Kelet- és a Nyugat-Európa között korábban jellemző egyenlőt­lenség. Ha az Európai Unióra és huszonhét tagállamára mint egységes egészre tekintünk, akkor megállapítható, hogy a munkanélküliség a 2008 decemberében mért 7,6%-ról 2009 decemberére 9,6%-ra emelkedett, ami a legmagasabb arányszám 2000 januárja óta, vagyis azóta, hogy az adatok egységes kezelése elkezdődött (Eurostat, 2010). Röviden, a neoliberális átalakítás az Európai Unió tagállamai közötti egyenlőtlenség növekedését eredményezte, anélkül, hogy lényegesen csökkentette volna az általános munkanélküliséget.

A szakszervezeteknek már az 1980-as évek közepétől ambivalens szerep jutott az európai integráció során. Támogatták az integráció ki­bontakozását, azonban egyfajta „igen, de" pozíció alapján azt követelték, hogy a gazdasági integráció haladjon együtt a társadalmi és a politikai integráció folyamatával, beleértve a tőke európai szintű újraszabályozá­sát. Végül ez a stratégia csak korlátozott eredményeket produkált, ha figyelembe vesszük az Európai Unió szociális dimenzióinak meglehető­sen erőtlen alakulását. Ezért gyakorta hallható az a megállapítás, hogy a szakszervezetek „igen, de" stratégiája valamiféle szimbolikus euro-korporativizmust szült, ahol a szakszervezetek részt vehetnek ugyan a tárgyalásokban, de esélyük sincs arra, hogy valóban számottevő hatással legyenek az egyes javaslatokra (például Ryner és Schulten, 2003). Ahogyan Taylor és Mathers (2002. 54.) megfogalmazta, a „társadalmi partnerségi" megközelítés, ami az európai munkásmozgalmak vezető tagszervezeteinek gondolkodását jellemzi, olyan stratégiát eredménye­zett, amely nemcsak tovább nyirbálja a munkásmozgalom autonómiáját, hanem igazolja is a neoliberális logikát a „korporativizmus segítő oldal­szelének" vagy a „progresszív versenyképesség" elvének révén. Így aztán a szakszervezeteket azzal vádolják, hogy maguk is részesei lettek a neoliberális átalakulásnak, és emiatt elvesztették jelentőségüket a neo­liberális mozgalmakkal szemben. E tanulmány célja az, hogy az európai szakszervezetek helyzetét elemezze az Európai Unió neoliberális átalakí­tásának folyamatában. Elemzésünk azt a megállapítást fogalmazza meg, hogy miközben egyes szakszervezetek elfogadtak bizonyos neoliberális koncepciókat, a szakszervezetek többségükben továbbra is bírálják az átalakítást és a nyomában járó fokozódó egyenlőtlenséget.

Gyakorta elhangzó álláspont, hogy nem korrekt dolog neoliberaliz­musról beszélni, mivel különböző emberek számára egészen eltérő jelentéseket hordoz, és olyan sokféle irányzata és változata lehetséges, hogy bármiféle általános megállapítás nagyfokú leegyszerűsítéshez vezet. Mégis, a neoliberalizmussal szemben álló körökben az emberek pontosan tudják, mit kell érteni a neoliberális közgazdaság alatt, és rendszeresen képesek átlátni azt is, hogy a neoliberális átalakítás miként érinti munkahelyüket és életüket (Bieler és Morton, 2004). Ha a neolibe­ralizmust úgy utasítjuk el, mint megértésre, végiggondolásra érdemesnek tekinthető eszmét, akkor ez esetleg olyan politikai lépésnek tűnhet, mely alapjaiban rendíti meg a neoliberális gazdaságokkal szembeni ellenállást. Ha rávilágítunk a neoliberalizmusban rejlő különböző lehetőségekre, akkor figyelmünket elkerüli a fundamentális problémák özöne, ami ennek a gazdasági eszmekörnek az összes áramlatát jellemzi. Ezért e tanulmány első része a neoliberális közgazdaságtan kialakulását tekinti át. Ezt néhány nemzeti munkásmozgalom rövid elemzése követi, annak megállapítása érdekében, hogy e mozgalmak vajon elfogadták-e a neoliberális gazdaságszervezést. Majd rámutatunk számos olyan, az európai szinten a szakszervezetek által alkalmazható hasznos stratégi­ára, amelyekkel a neoliberális átalakítást sikeresen ellensúlyozni lehet. A következtetés és összegzés további gondolatokkal szolgál az ellenállás lehetőségeit illetően.

A neoliberalizmus kialakulása

A neoliberalizmus a 20. század eleje óta jelen van és elsősorban Friedrich August von Hayek dolgozta ki részletesen. Európában a háborút követő újjáépítés időszakában azonban csak csekély figyelmet kapott. A keynesista igényre orientált gazdaságirányítás láthatólag sikeresen megteremtette a teljes foglalkoztatást, melyhez gazdasági növekedés és emelkedő profitok járultak. Csak az 1970-es években, az egész világon végigsöprő gazdasági válság idején kapott újra figyelmet a neoliberális közgazdaságtan; ekkoriban a fejlett országokat az ún. stagfláció, azaz a magas inflációval párosuló gazdasági stagnálás sújtotta. A neoliberaliz­mus kialakulását négy, jól elkülöníthető szakaszra oszthatjuk. Az 1970-es években a keynesizmus gazdaságpolitikai kritikájaként szerzett jelen­tőséget, és kísérleti jelleggel a Pinochet irányította Chilében vezették be 1973-ban. Később a kapitalista átalakítás programjává nőtte ki magát, és 1976-tól az USA-ban, 1979-től pedig Nagy-Britanniában is bevezették (Harvey, 2006. 12., 15-17.), majd az 1990-es években a globalizáció pozitív értelmezésének szinonimája lett, hogy ezt követően hegemón hittétellé fejlődjön (Gamble, 2001.; Overbeek, 1999). A második fázisból a harmadikba való átalakulást azonban nem szabad sima, akadálytalan folyamatként elgondolnunk. Mindkét fázisban a neoliberális átalakulás mind az USA-ban, mind Nagy-Britanniában számos problémába ütközött, amellett igen lehangoló gazdasági eredményeket produkált. Mint azt Peck és Tickell megállapítja, azon átmenet során, melyet a „visszaszoruló neoliberalizmusnak" a „kibontakozó neoliberalizmusba" való átalakulása­ként írhatunk le, „a megközelítési szempontok fokozatosan eltolódtak a keynesista (tág értelemben meghatározott) jóléti és szociális-kollektív intézmények aktív felszámolásától és lejáratásától a neoliberálissá ala­kult államformák, irányítási módok és szabályozó viszonyok céltudatos kialakítása és konszolidációja felé" (Peck és Tickell, 2002. 384.). Fontos megjegyezni, hogy e folyamat során a neoliberalizmusnak sikerült még jobban beágyazódnia a különböző földrajzi térségekbe, beleértve a régiós és a nemzetközi kontextust is. Jó példája ennek a folyamatnak a monetáris politika depolitizálása: az európai integráció során létrehozták a független Európai Központi Bankot (Gill, 2001). Még újabb fejlemény, hogy a neoliberalizmust egyre több bírálat éri és egyre többen kérdőjele­zik meg eredményeit. A WTO (World Trade Organization – Világkereske­delmi Szervezet) ellen 1999-ben Seattle-ben lezajlott tüntetések, illetve a Társadalmi Világfórum fejlődésével, mely első ízben a brazíliai Porto Alegrében 2001-ben rendezte fórumát (Reitan, 2007), a neoliberaliz­musnak immár negyedik szakaszáról beszélhetünk, melyet az erősödő, élesedő viták jellemeznek.

Az alkalmazott neoliberális politikai eszközök – többek között és első­sorban a privatizáció, a központi bank függetlensége, a liberalizáció, a munkaerőpiac flexibilizálása, a közszféra átalakítása, a szakszervezetek jogainak megnyirbálása stb. -, és ezen eszközök igénybevételének mér­téke országonként eltérő képet mutatott. Az eltérések abból is fakadnak, hogy kétféle neoliberális áramlat létezik: a laissez faire és a szociális piaci áramlat, melyek eltérően vélekednek arról, hogyan lehet az államnak a legátfogóbban működő, szabad piacot biztosítania (Gamble, 2006. 21-22.). Ugyanakkor azonban, minden neoliberális átalakítási projektben van két alapvető, esszenciális tétel: „az első az a hit, hogy az infláció veszélyesebb az általános jólétre nézve, mint a munkanélküliség. A második pedig az a vélekedés, hogy a munkanélküliség, az infláció és az ezekhez hasonló jelenségek egyértelműen az állami beavatkozás következményei egy egyébként önmagát egyensúlyban tartó gazdaság életében" (Blyth, 2002. 147.). Amikor a neoliberális gazdaságtan belső vitáiról gondolkodunk, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk eze­ket a fundamentális közös sajátosságokat. Ha nem így tesz, akkor az elemző könnyen juthat arra a helytelen következtetésre, hogy ezeket a belső nézeteltéréseket döntő jelentőségű megosztottságoknak tekintse, noha ezek tulajdonképpen azonos jelenségek eltérő megnyilvánulá­sai. Mint azt Saad-Filho megállapította azzal a vitával kapcsolatban, mely Joseph Stiglitz és a Nemzetközi Valuta Alap között folyt arról, mi a legeredményesebb gazdasági továbblépés útja, valamint hogy az intézményeknek milyen mértékben kell a piac hibáit kiigazítaniuk – a vita szorosan összefüggött azzal, hogy az ún. washingtoni konszenzust fokozatosan a poszt-washingtoni konszenzus váltotta fel -, „a vita részt­vevői mindannyian azonos módszertani alapokról indulnak, beleértve a redukcionizmust, a módszertani individualizmust, az utilitarizmust és azt a dogmatikus előfeltevést, hogy a csere az emberi természethez tarto­zó sajátosság, nem pedig a társadalom egyik aspektusa" (Saad-Filho, 2005. 118.). Ezért aztán a neoliberalizmusnak ezek a belső vitái nem megosztottságának jelei, hanem „sokkal inkább úgy tekintendők, mint fejlődésének elemei. Hasonlóképpen, ezek a nehézségek és problémák sokkal inkább a neoliberális hegemónia egyidejű újratermelődéséhez és átalakulásához járultak hozzá, mintsem azonnali bukásához" (Plehwe, Walpen és Neunhöffer, 2006. 2.). Röviden, amikor a neoliberalizmus éles vitáit vizsgáljuk, akkor óvatosan kell eljárnunk, nehogy összetévesszük a belső kritikát az alapvető elutasítással. Itt kap jelentőséget Gramscinak az a megállapítása, mely különbséget tett a „történetileg szerves […] valamint az önkényes, kiagyalt, »akart« ideológiák között" (Gramsci, 1970. 106.). Gramsci azt is hangsúlyozta, hogy különbséget kell tenni egyfelől a valódi cselekvés, másfelől a gladiátori dőreség között, mely önmagát cselekvésnek állítja, de csak a szót, a külsődleges gesztust és nem a dolgot változtatja meg.

Ráadásul a neoliberalizmus dominanciájának kialakulását nem vala­miféle tehetetlen sajátosságok eredményezték. Sokkal inkább anyagi struktúrája, vagyis az a tény biztosította előretörését, hogy maga mögött tudhatta a transznacionális tőkének egy kicsi, strukturálisan azonban befolyásos osztályát, az USA-hoz és Nagy-Britanniához hasonló, jelentős országok támogatását, továbbá az olyan nagy nemzetközi szervezetek segítségét is, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank. Ezért aztán a neoliberalizmust úgy kell értelmezni, mint a tőkének egy kísérletét arra, hogy az osztályhatalmat visszaállítsa (Harvey, 2006. 29.). Az 1970-es évek válsága idején a hanyatló profitráta légkörében a tőkének a ter­melőeszközökkel kapcsolatos kiváltsága a fejlett világban egyre inkább megkérdőjeleződött. A világ más tájaira áthelyezett termelőegységek és a deregulált pénzpiacok nemcsak új profitteremtési lehetőségek előtt nyitottak utat, hanem egyidejűleg ki is húzták a talajt a fejlett országok munkásosztályai alól, ahol a szakszervezetek kezdték elveszíteni jelentős hatalmi forrásaikat, hiszen a munkanélküliség tartósan magas százalékon állt. Innen fakad az, mint David Harvey állítja, „hogy „a neoliberalizmus a felsőbb osztályok szempontjából óriási sikernek bizonyult. Vagy vissza­helyezte az osztályhatalmat az uralkodó elitekhez (mint azt az USA-ban és bizonyos mértékig Nagy-Britanniában tapasztalhattuk), vagy megte­remtette a feltételeket a kapitalista osztály kialakulásához (mint Kínában, Indiában, Oroszországban és máshol)" (Harvey, 2006. 42.).

A globális neoliberális átalakítás előőrsét az egyre erősebbé váló transznacionális kapitalista osztály alkotta, mely hegemón projektet teremtett a neoliberális újjáalakítás témája köré (Robinson, 2004. 47-49.; Sklair, 2001. 295.). Magát a projektet, mint azt Carroll és Carson felvázolta, a transznacionális tőke számos, nemzetközi politikacsináló csoportjának interakciója hozta létre, többek között a Nemzetközi Ke­reskedelmi Kamara, a Bilderberg konferenciák, a Trilaterális Bizottság, a Világgazdasági Fórum és a Fenntartható Fejlődést Segítő Globális Üzleti Tanács. „Egységes egészként szemlélve ezeket a globális politi­kacsináló csoportokat, bátran tekinthetők a transznacionális kapitalista osztályformálódás eszközeinek. Ezek biztosítják azt az intellektuális irányítást, mely nélkülözhetetlen abban a fokozatosan kibomló folya­matban, melynek során a transznacionális tőke gazdaságilag domináns osztályból olyan osztállyá alakul át, melynek érdekei az univerzalizmus jegyeit veszik magukra" (Carroll és Carson, 2006. 60.). A transznacionális tőkét támogatják a vele szövetséges kis, alsóbb szintű üzletkötő és el­látó cégek, a specializált szolgáltatóegységek, például a könyvelők és a privilegizált dolgozók (Gill, 1995. 400-401.). Élvezi az egységes globális média támogatását is, mely hirdeti a neoliberalizmus igéjét, ami egyben tartja ezt a transznacionális történeti blokkot (Robinson és Harris, 2000. 31.). Európai szinten a transznacionális tőke legismertebb, bár nem kizárólagos szervezete a gyáriparosok kerekasztala (European Round Table of Industrialists – ERT), melyben Európa legerősebb transznaci­onális korporációinak felső vezetői vesznek részt. Ez a szervezet állt a „beágyazott neoliberalizmus" formálódó kompromisszuma mögött, mely az elsődlegesen neoliberális irányt némi ipari és társadalompolitikai lépéssel egészítette ki, annak érdekében, hogy a neoliberális projekt társadalmi bázisát kiszélesíthesse (van Apeldoorn, 2002).

Ugyanakkor a globális és európai színtéren fellépő, egyre erősebb transznacionális kapitalista osztály kialakulása nem jelenti azt, hogy ne volnának belső feszültségeik vagy nézeteltéréseik. A neoliberalizmus természete szerint is változatos formában jelentkezik, és eltérnek egy­mástól azok a formák is, melyek az egyes országokban a térnyerését elősegítették. Amint azt az Európai Unió pénzpiaci integrációjában érde­kelt pénzügyi kereskedelmi szervezeteket elemző egyik tanulmányában Huw Macartney kimutatta, miközben létezik ugyan ezen szervezetek politikai diskurzusában egyfajta neoliberális konszenzus, addig a német, brit és francia transznacionális pénztőke továbbra is elkülönülő, önálló, nemzeti-hazai kontextusban folytatja térnyerését és ehhez kapcsolódó versengő felhalmozási stratégiáit (Macartney, 2009). Más szóval, míg jelen van egyfajta általános konvergencia Európában és Európán túl a neoliberális átalakulást illetően, addig továbbra is megmaradnak az önálló nemzeti utak, és ezt a transznacionális osztályfrakciók eltérő ter­mészete is jól tükrözi. „A globális, homogén neoliberális hegemónia he­lyett így esetlegesen egymástól gyökeresen eltérő neoliberális hegemón konstellációkra kell következtetnünk, melyek nemzeti, transznacionális, világrégiós vagy globális szinten nyerik el formájukat" (Plehwe, Walpen és Neunhöffer, 2006. 3.).

Fontos azonban az a tény, hogy a neoliberalizmus állandóan versen­gésre kényszerül. Hegemóniáját újra meg újra biztosítania kell. Figyelem­be véve a neoliberalizmus változatos, színes arculatát, a transznacionális tőke egységét nem szabad eltúloznunk. Mint Macartney megállapítja, „az ellenállási mozgalmak jobban tennék, ha erőfeszítéseiket azon európai és nemzetközi intézményekre koncentrálnák, ahol a transznacionálisan orientált frakciók közös érdekei kiforratlanok maradtak, és ahol a társadalmi erők ki tudnák használni ezeket az egymásnak ellentmondó tendenciákat" (Macartney, 2009. 480.). Így az a kérdés áll előttünk: a szakszervezetek milyen mértékben fogják az Európai Unióban oly sok­színűen megmutatkozó neoliberális átalakítással szembeni ellenállásukat fenntartani; vagy pedig már annyira betagozódtak a rendszerbe, hogy csak a helyzet belülről javítására koncentrálnak, anélkül, hogy alapvetően megkérdőjeleznék a neoliberális átalakítást?

A szakszervezetek és a neoliberális átalakulás Európában*

* E tanulmány empirikus része neogramsciánus perspektívából tájékoztat. E nézőpont körvonalairól és kritikai alkalmazásáról lásd Bieler et al (2006) és Morton (2007) tanulmányait.

A szakszervezetekre óriási nyomás nehezedik az európai termelés társadalmi viszonyainak neoliberális átalakítása következtében. A nem­zetgazdaságok deregulációja és liberalizálása – a munkaerőpiacot is beleértve – aláásta országos szinten hagyományosan erős pozícióikat. Mi több, a neoliberális közgazdászok alapjaiban kérdőjelezik meg a szak­szervezetek szerepét, és gyakorta tekintik őket valamiféle akadálynak, mely a szabad piac hatékony működésének állja útját. Ugyanakkor, a szakszervezetek az 1980-as évek végén nagymértékben támogatták a nemzetközi piaci programot. Felbátorodva az akkori Európai Unió bizottsági elnökének, Jacques Delors-nak a szerepén – aki társadalmi integrációt sürgetett azon a címen, hogy ez elengedhetetlen velejárója a gazdasági integrációnak -, a szakszervezetek azt remélték, hogy a gazdasági integráció a politikai egység megteremtéséhez vezető út első állomása lesz, mely majd társadalmi egységet is eredményez (Beiling, 2001. 100.). A Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) elfogadásával és a neoliberalizmusnak a konvergencia-feltételekben megnyilvánuló intézmé­nyesítésével, melyhez az Európai Központi Bank megalapítása társult, a szakszervezetek fokozottan nehéz körülmények között próbáltak az árstabilitásra és a demokratikus ellenőrzés hiányára fókuszálni. Végül aztán, figyelembe véve a szakszervezetek politikai gyengeségét az 1990-es évek elején lezajlott gazdasági recesszió idején, valamint a szociális fejezet kicsinyke eredményeit, a szakszervezetek elfogadták a maastrichti egyezményt (Beiling, 2001. 105.). A szakszervezetek nem kritikátlanul támogatták e lépéseket, azonban ezt követő lépéseiket az „igen, de" attitűd jellemezte. Mint már fentebb utaltunk rá, pontosan ez a magatartás váltotta ki azokat a vádakat, hogy a szakszervezetek beta­gozódtak a neoliberális átalakítási folyamatba.

Nézetem szerint nem szabad a szakszervezeteket mint a neoliberá­lis átalakítással szembeforduló lehetséges szereplőket ilyen gyorsan leírni. Az „igen, de" magatartást nem volna szabad úgy tekinteni, mint a neoliberalizmus egyöntetű elfogadását. Az európai politika most is osztályharc, és a szakszervezetek egyszerűen nem voltak képesek a tőke strukturális hatalmával felvenni a versenyt, ahogyan nem tudták kikezdeni a korszak neoliberalizmusának domináns diskurzusát sem. Az osztrák, brit, francia, német és svéd munkásmozgalom részletes vizs­gálata rámutatott arra, hogy a szakszervezetek döntő többsége, köztük azok is, melyek elfogadták a Gazdasági és Pénzügyi Unió megalakulását, továbbra is szemben állnak a neoliberális átalakítással (Bieler, 2006). A német szakszervezetek például bírálták a Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának neoliberális következményeit, ahogyan azok a konver­gencia-kritériumokban és az Európai Központi Banknak az árstabilitás fenntartására irányuló kizárólagos erőfeszítéseiben megjelentek. A szak­szervezetek általában aktív foglalkoztatási politikát követeltek nemzeti és európai szinten is, továbbá a konvergencia-kritériumok rugalmasabb értelmezését; sőt akadtak olyan szakszervezetek is, melyek azt akar­ták, hogy vegyék be a munkanélküliség kritériumát is, ezzel igazolva a foglalkoztatásnak és növekedésnek a hangsúlyosabb szerepét. Egyes szakszervezetek szorgalmazták az inflációval és a termelékenység növekedésével arányos béremelés fontosságát annak érdekében, hogy a hazai kereslet biztosítva legyen; továbbá azt, hogy harmonizálják az Európai Unió országaiban az adókat, hogy az egyes térségek között ne legyen versengés. Ezt az érvelést arra a felismerésre alapozták, hogy a foglalkoztatást nemcsak strukturális eszközökkel lehet elérni, hanem annak a kereslethez kell igazodnia. Az európai szintű infrastrukturális programok állami fejlesztése ebben a tekintetben csak az egyik járható út (Bieler, 2003a. 34-36.).

Nagy-Britanniában a neoliberális Gazdasági és Pénzügyi Uniót még élesebb kritikák érték. Egyfelől, az országos termelői szférákban működő szakszervezetek – mint például a közszférát képviselő UNISON – ha­tározottan felléptek a Gazdasági és Pénzügyi Unió ellen, mondván, az korlátozni fogja a közellátásra fordítható nemzeti pénzösszegeket és kedvezőtlen hatással lesz a növekedés és a foglalkoztatás szintjére. Rámutattak az Európai Központi Bank demokratikus elszámoltatásának hiányosságaira is. A Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás elutasítása egyértelműen az intézmény neoliberális elfogultságából eredt, és tisztán mutatja, hogy a brit munkaerő igyekezett ellenállni a neoliberális átalakításnak. Másrészt, azok a szakszervezetek, melyek az exportorientált és transznacionális szférákban dolgozókat tömörítik – mint például az Amicus -, a Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás mellett foglaltak állást. Ipari szektoraik megszenvedték a magas font-euró átváltási arányt. A Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás enyhített volna ezen a problémán. De még a transznacionális szektor­ban érintett szakszervezetek is szemben álltak a neoliberalizmussal és az egységes valuta bevezetésével, és nem fogadták el a Gazdasági és Pénzügyi Unió divatos logikai okfejtését. A Gazdasági és Pénzügyi Uni­óval kapcsolatos fenti ellenérveket a nagy szakszervezetek is átvették; így például a GMB, mely a közszféra és a termelői szféra dolgozóit is tömöríti, és ennél fogva mindkét álláspont jelentőségét megértette (Bieler, 2003a. 31-34.). Mint Strange felvázolja, azok a brit szakszervezetek, melyek támogatták a Gazdasági és Pénzügyi Unióba való belépést, mindig követelték az Európai Unió makrogazdasági kompetenciájának kitágítását is, továbbá a magas foglalkoztatási arányt mint támogatásuk előfeltételét (Strange, 1997. 21-23.). A brit szakszervezetek egyfajta euro-keynesista makrogazdasági irányítási projektet fogadtak el, mely végső soron centralizált pénzügyi és monetáris politikán alapulna egy föderációs unióban, és ehhez az európai uniós társadalmi partnerségi ipari kapcsolatok illeszkednének (Strange, 2002. 356-357.).

Franciaországban sem automatikusan zajlott a neoliberális átala­kulás elfogadása a Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának tá­mogatása ellenére. A jelentősebb konföderációk – a CFDT, a CFTC, a CFE-CGC és az UNSA – támogatták a Gazdasági és Pénzügyi Uniót. Ugyanakkor a CFTC és az UNSA a támogatás ellenére is elutasította a Gazdasági és Pénzügyi Unió alapjául szolgáló neoliberális struktúrát. Csak az elsődlegesen a kádereket és a vállalati menedzsereket, azaz a munkásosztály privilegizált szektorait tömörítő CFE-CGC hangoz­tatta az árstabilitás középpontba állításának szükségességét. A CFDT bizonyos mértékben elfogadta a neoliberális elveket, amennyiben nem utasította el a konvergencia-kritériumokat és az Európai Központi Bank független státusát, de még ez sem jelentette a neoliberális átalakítás teljes jóváhagyását. Másrészt, a Force Ouvriére és a G10-Solidaires élesen bírálta a Gazdasági és Pénzügyi Uniót a neoliberális logikája miatt, és különösen az utóbbi szervezet fokozottan együttműködött az átalakítással szembeszálló, többi társadalmi mozgalommal. A CGT szintén bírálta a Gazdasági és Pénzügyi Unió neoliberális vonalát, de bízott abban, hogy ezt magában a Gazdasági és Pénzügyi Unióban meg lehet változtatni, és nem szükséges az unió teljes feloszlatását követelni (Bieler, 2006. 113-119.).

Ausztriában az ÖGB-konföderáció adta meg az általános vita alap­hangját. Elfogadta, hogy a Gazdasági és Pénzügyi Unió és az egységes valuta áldásos hatással van az ország gazdaságára annyiban, hogy a gazdaság stabilitását magasabb szinten garantálják. Ugyanakkor, a Gazdasági és Pénzügyi Unió alapelvei, a neoliberális okfejtés szerintük mindenképp változtatásra szorul. Szerintük a Gazdasági és Pénzügyi Uniónak a teljes foglalkoztatást kellene elsődleges céljának tekintenie, és ezzel kapcsolatban a munkanélküliségi kritérium megfogalmazását követelték. Mi több – mondták -, a Gazdasági és Pénzügyi Uniót fel kellene szólítani arra, hogy koncentráljanak a növekedésre és a foglal­koztatásra is az árstabilitáson túl, amiben az amerikai Federal Reserve Bank (az Egyesült Államok jegybankja) eljárását követnék. Ez egyben szükségessé tenné az inflációs cél újraértelmezését is. Végül az ÖGB azt követelte, hogy az Európai Unió keretei közötti belső kereslet biz­tosítása érdekében a bérmegállapodásoknak a következő formulát kellene követniük: a termelékenység-növekedés mértéke plusz infláció (Bieler, 2006. 107-108.). Ezt az álláspontot a hazai termelési szektorban dolgozókat egyesítő szakszervezetek többsége támogatta. Csak a fém­munkások és a vegyipari dolgozók szervezetei – melyek a nemzetközi orientációjú szektorokban dolgozókat képviselik – foglalkoztak keveset a Gazdasági és Pénzügyi Unió neoliberális alapelveivel.

Ugyanakkor, míg számos európai szakszervezet továbbra is bírálta a neoliberális átalakítás folyamatát, ez az álláspont korántsem tekinthető automatikusnak, mint azt a svéd helyzet mutatja. A Szállítási Dolgozók Szakszervezete és a Kereskedelmi Dolgozók Szövetsége – mindkét szervezet elsődlegesen a hazai termelői szektor dolgozóit tömöríti – ösz-szekötötte a Gazdasági és Pénzügyi Unióval szembeni tiltakozást a neo­liberális átalakítás egyértelmű elutasításával; a neoliberális átalakulást ők a konvergencia-feltételekben és a független, cseppet sem demokratikus Európai Központi Bank intézményében láttak megvalósulni. Ugyanakkor, a szektorok szerinti országos szakszervezetek jó része, melyek nem fog­laltak állást a Gazdasági és Pénzügyi Unióval kapcsolatban – például az Önkormányzati Dolgozók Szövetsége és az Építőmunkás Szövetség -, sokkal kevésbé kritikusan álltak a neoliberális átalakuláshoz vagy éppen­séggel egynéhány neoliberális elvet helyeseltek is. Például, elfogadták az alacsony inflációs politika elvét, továbbá a gazdasági stabilitás érdekében lenyomott béremelési ütemet. Egyes neoliberális elvek elfogadása még látványosabban nyomon követhető volt a transznacionális szektorokban dolgozók szakszervezeteinek és a fizikai munkások konföderációjának, az LO-nak (Landorganisationen) az állásfoglalásaiban (Bieler, 2002b).

Összegezve, az európai szakszervezetek e rövid példatára is mutatja, hogy sokuk továbbra is ellenzi a neoliberális átalakítást. Ugyanakkor a Gazdasági és Pénzügyi Unió és más, európai uniós szintű neoliberális szervezetek ugyancsak egyértelművé tették, hogy a nemzeti álláspont nem elég hatékony a neoliberalizmussal szembeni ellenállás képvisele­tében. A következő fejezetben azt vizsgáljuk, hogy a szakszervezetek európai szinten milyen lehetőségekkel rendelkeznek az Európai Unió döntéshozóinak befolyásolására.

A szakszervezetek európai szintű együttműködése

Az Unió legtöbb nemzeti szakszervezeti szövetsége tagja az Európai Szakszervezeti Konföderációnak (European Trade Union Confederation – ETUC), mely állítása szerint 36 ország 60 millió dolgozóját képviseli. Mi több, létezik még tizenegy Európai Iparszövetség (European Industry Federation – EIF) is, melyek bizonyos iparágak nemzeti szervezeteit tö­mörítik, ilyen például az Európai Fémmunkások Szövetsége (European Metalworkers Federation – EMF) vagy a Közalkalmazottak Szakszerve­zeteinek Európai Szövetsége (European Federation of Public Service Unions – EPSU) (http://www.etuc.org/r/13). Az Európai Unió intézményi keretei között a szakszervezetek egyértelműen hátrányos helyzetben vannak a tőkecsoportokkal szemben, például a politikai döntéshozatalba való beleszólásukat tekintve. Mint azt fentebb röviden vázoltuk, az Euró­pai Unióban az 1980-as évek közepe óta zajlik a neoliberális átalakulás. Az új, neoliberális államformát intézményesen is védelmezik azáltal, hogy a szélesebb értelemben vett résztvevők befolyása alól kivonták a pénz­ügyi és gazdaságpolitikai döntéseket. Először az ún. „új alkotmányosság" révén (a kifejezés Gilltől ered, 2001-ből), amikor az alacsony inflációt szorgalmazó pénzügypolitika az Európai Központi Bank hatáskörébe került át, ahol „pártatlan" technokraták tevékenykednek. Másodszor, a makrogazdasági döntéseket az Európai Tanács, azaz az uniós kormány­fők és államfők tanácskozása hozza, amely nagyjából kikerüli a lobbik nyomását. Minden év júniusában az Európai Tanács megállapodik az ún. tágabb gazdaságpolitikai elvekben, melyeknek az Európai Központi Bank alacsony inflációs politikáját kell szolgálniuk, vagyis rendszerint megerősítik és jóváhagyják a neoliberális átalakulás irányvonalát.

Az Európai Unióra jellemző többszintű irányítási gyakorlat a szakszer­vezeteknek a többi érdekképviseleti csoporthoz hasonlóan könnyű kap­csolatteremtést biztosít a nemzetek feletti döntéshozókkal, de ez azzal is együtt jár, hogy a politikai döntésekre gyakorolt hatásuknak is kisebb a jelentősége (Greenwood, 2003. 29., 73.). A szakszervezetek különösen is szoros kapcsolatban állnak a foglalkoztatási és szociális ügyek és esélyegyenlőség szakpolitikai egységével, a korábbi V. szervezeti egy­séggel. Összességében azonban az Európai Tanácsnak 23 szervezeti egysége van, és az egyes szervezeti egységek súlya és jelentősége eltérő. A versenypolitikáért, gazdasági és pénzügyekért felelős egységek sokkal jelentősebb szerepet játszanak az Európai Unióban. A belső piaci és külkereskedelmi szakpolitikákkal együtt alkotják az Európai Bizottság kemény magját (1. számú interjú), mely a neoliberális projektet a ver­senyképesség diskurzusa révén tolja előtérbe (van Apeldoorn, 2003). Az a tény, hogy a szakszervezetek a foglalkoztatási és szociális ügyi szakpolitikára koncentrálnak, gyakorta hozza őket marginális helyzetbe az Európai Bizottság belső döntéshozatali folyamataiban.

A többszektorú társadalmi párbeszéd az Európai Szakszervezeti Konfö­deráció egyik fő eszköze az európai uniós politikacsinálás befolyásolásá­ra, az 1991-es maastrichti egyezmény megszületése óta. Ha az Európai Szakszervezeti Konföderációnak és a munkaadók szervezetének, az UNICE-nek sikerül egyezségre jutnia egy adott ügyben, akkor ez a közös megállapodás a Miniszterek Tanácsa elé kerül, mely további tárgyalások és viták nélkül határozattá emeli azt. Az első eredmények között van az 1996-os szülési szabadságról szóló határozat (Falkner, 1998). Egészét tekintve azonban a társadalmi párbeszéd jelentőségét nem szabad eltú­loznunk. A mai napig mindössze néhány egyezményt sikerült kiharcolni, melyek a minimális követelményeket tartalmazzák (Greenwood, 2003. 68.), többek között olyan egyezményeket, mint a távmunkáról rendelke­ző 2002-es határozat, mely kötelező érvényű, és melynek alkalmazását maguknak a társadalmi partnereknek kell megoldaniuk a gyakorlatban. Mégis, mint azt az alábbi példák illusztrálják, a szakszervezetek strukturá­lis hátrányaik ellenére rendelkeznek hatékony stratégiákkal, hogy nyomást gyakoroljanak az Európai Unió döntéshozó szervezeteire.

Az Európai Fémmunkások Szövetsége (EMF) a munkásokat az egyik leginkább transznacionális európai szektorban szervezi, többek között a fogyasztói elektronikával, az autógyártással és a gépgyártással foglal­kozó dolgozók számos szakszervezetét tömöríti. A transznacionalizáció kérdésében az az álláspontjuk, hogy az Európai Fémmunkások Szö­vetségének folytatnia kell működését és nemzetközivé kell tennie struktúráját és tevékenységét. A valódi fordulópontot az 1990-es évek eleje jelentette. „Az európai határok lebontásának, az erősödő nem­zetközi verseny, a gazdaság teljes európaizálása és az Európában tapasztalható tömeges munkanélküliség hatására [az Európai Fém­munkások Szövetsége] határozott tendenciát tapasztalt a versenyköz­pontú, kollektív alkupolitika kialakítása érdekében" (EMF, 2001. 1.). A Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának tervei számos országos kollektív tárgyalási egyeztető kerekasztal-megbeszélésen még inkább fokozták a társadalmi leértékelődés veszélyét a bérek csökkentése és a munkakörülmények romlása révén (EMF, 1998. 1-2.). Az Európai Fémmunkások Szövetsége érzékelte, hogy a bértárgyalások a további­akban már nem az adott, nemzeti keretű szektorban dőlnek el, hiszen a szektorokat egyre inkább a transznacionalizált termelési struktúra jellemezte. Válaszul az Európai Fémmunkások Szövetsége hozzálátott szervezete átalakításához, és tapogatózó lépéseket kezdett a lehetséges bértárgyalási koordináció megteremtése érdekében (2. számú interjú). Az Európai Fémmunkások Szövetsége koordinációs stratégiáját három pillérre alapozza (EMF, 2001. 1.): (1) információs kapcsolatrendszer a nemzeti kollektív tárgyalási folyamatokról, ez az ún. Európai Kollektív Tárgyalási Információs Hálózat (EUCOB@); (2) a határokon átívelő kollektív bértárgyalási hálózat, melynek részét alkotják a kollektív tárgya­lásokban részvevő megfigyelők, szakértők (Gollbach és Schulten, 2000. 166-176.); és (3) általános minimumszintek és irányelvek elfogadása, melyek között a bértárgyalások koordinálása nem pusztán az egyik, de vitán felül a legfontosabb aspektus. Az országos béralkuk koordináci­ójának politikáját 1998-ban fogadták el, és az Európai Fémmunkások Szövetsége megpróbálja biztosítani a feltételeket ahhoz, hogy a nemzeti szervezetek közös stratégiát alkalmazzanak, vagyis a termelékenység növekedése, plusz az inflációs ráta arányában követeljék a béremelést (EMF, 1998. 3.; Schulten, 2005. 274-289.). A rendelkezésünkre álló adatok alapján azt mondhatjuk, hogy bár a nemzeti tárgyalásokon a munkások képviselői nem hivatkoztak az Európai Fémmunkások Szövet­ségének alapelveire, a tényleges béralkuk eredményei 2001-ig követték az 1998-as alapelvek körvonalait. A jelenleg folyó béralkuk már eltérnek ettől a formulától, de fontos, hogy az irányelveket egyre szélesebb kör­ben alkalmazzák a politikai tárgyalások eszközeként (2. számú interjú). A kollektív bértárgyalások koordinálásának fő célja az, hogy elkerüljék a különböző nemzeti tárgyalási folyamatok során az egymás alá licitálást, és hogy megvédjék a dolgozókat az ebből következő bércsökkenéstől és a munkakörülmények romlásától. Így, „egy európai szintű, egységes béralku-politika jelentős szerepet játszik majd az európai egység társa­dalmi dimenzióinak fokozásában és megerősítésében" (EMF, 1998. 1.). Ez, egyúttal, jelzi, hogy az Európai Fémmunkások Szövetsége továbbra is ellene van a neoliberális átalakításnak.

Fontos megjegyezni, hogy az intézményi változások párhuzamosan folytak az alkalmazottak számának növelésével. 1998-ban az Európai Fémmunkások Szövetségének négy főállású munkatársa volt, ma pe­dig már tizenkilenc embert foglalkoztat (2. számú interjú). Az Európai Fémmunkások Szövetségének második kongresszusán 2003. június 13-14-én Prágában a szervezet belső döntéshozatalát tovább erősítette az, hogy a Végrehajtó Bizottságot felhatalmazták arra, hogy a politikai bizottságoktól érkező ajánlásokat kétharmados többség esetén elfogad­ja. A többségi szavazás bevezetése tisztán mutatja, hogy az Európai Fémmunkások Szövetsége független, önálló szereplővé nőtte ki magát az európai színtéren. Ennek a szövetségnek a példája rávilágít arra, hogy az Európai Unió államszervezetéből fakadó strukturális hátrányok sem állhatták útját a helyes, alternatív módszer kialakításának a bér­alkuk koordinálása segítségével. Ez az új, alternatív módszer három lényeges előnnyel rendelkezik: (1) nem számít a vállalkozói tárgyaló­partnerre, mely nem mutatott eddig sem hajlandóságot a lényegbevágó társadalmi dialógusra; (2) az Európai Unió szervezeti kereteiből adódó hátrányos helyzetnek nincsenek súlyos következményei, mivel az egyes szakszervezetek közötti együttműködéshez nincs szükség az európai uniós vagy a nemzeti szervezetek egyetértésére; (3) és ez a stratégia lehetővé teszi, hogy figyelembe vehetők legyenek a nemzeti sajátosságok, melyeket gyakorta tekintenek az európai szakszervezeti együttműködés legfőbb akadályainak. Ha a termelékenység az egyik országban alacsonyabb, mint egy másikban, akkor ennek megfelelően az előbbi országban alacsonyabbak lesznek a bérkövetelések, mint a másikban.

Az európai cselekvés egy másik példáját az Európai Közszolgálati Szakszervezetek Föderációja (European Federation of Public Service Unions (EPSU) szolgáltatja (Bieler, 2005. 475-477.). Ez a szervezet a helyi intézményekben dolgozó közalkalmazottakat tömöríti éppúgy, ahogyan tagjai az európai kormányzati dolgozók is, továbbá az egész­ségügyi dolgozók, valamint az energia- és vízszolgáltatásban dolgozók is. Ilyenformán az EPSU mindazon szektorokban dolgozókat szervezi, melyek hagyományosan a közszféra részét alkották a tisztán nemzeti termelési struktúrában. Mindazonáltal, az EPSU független szereplőként az 1990-es évek óta egyre aktívabb tevékenységet folytat az európai színtéren, mivel a hagyományosan nemzeti közszféráknak – amilyen az energia- és a közellátás – a deregulációját és liberalizálását az egyes nemzeti kormányok az európai uniós előírásoknak (a szolgáltatásokra vonatkozó határozatokat is beleértve) megfelelően hajtották végre. Mi több, az Európai Bizottság képviseli az Európai Uniót a szolgáltatások kereskedelméről szóló általános egyezményről (General Agreement on Trade in Services – GATS) folyó tárgyalásokon. Ennélfogva a nem­zetközi, európai szint jelentősebbé vált a szakszervezeti tevékenység számára. Az EPSU-hoz kapcsolódó tagszervezetekhez írott levélben a főtitkár, Carola Fishbach-Pyttel ismertette a közszolgálatokra vonatkozó, az Európai Unió egészére érvényes, 2003-ban elfogadott határozatokat. Ezek között szerepelt az Európai Bizottság által a GATS-tárgyalásokon képviselt álláspont, az Európa jövője elnevezésű tanácskozáson a szociális Európával foglalkozó munkacsoport jelentése, az Európai Parlamentben a közellátással és a villamossági és gázpiacok további megnyitásával kapcsolatos törvényjavaslatokról folytatott viták, a Köz­érdekű Szolgáltatások Bizottságának Zöld Könyve. Beszámolt továbbá a belső piaci szakpolitika további követeléseiről az általános gazdasági érdekű szolgáltatások további deregulációja kapcsán (EPSU, 2003a). Az EPSU szerint „az Európai Bizottság liberalizációs politikája, mely maga mögött tudhatja az Európai Tanács többségi támogatását, a közérdeket veszélyezteti" (EPSU, 2002).

A neoliberális átalakítással szembeni ellenállás kifejezése volt, hogy az EPSU a villamosenergia-iparban közel az egész szektort átfogó társadalmi párbeszédbe kezdett; ez a szektor az EPSU hatáskörének leginkább transznacionális egysége (Eironline, 2002; Eironline, 2004b). Mi több, 2004 januárjában az EPSU a helyi és a regionális kormányzati szektorokban új, társadalmi dialógust folytató bizottságokat állított fel, melyek elsőrendű lépésként a távmunkáról szóló közös állásfoglalást fogadtak el (Eironline, 2004a). 2002-ben az EPSU Végrehajtó Bizott­sága az Európai Fémmunkások Szövetsége által elfogadott bértárgya­lási információs tájékoztatórendszerhez hasonló hálózatot alakított ki a következő elnevezéssel: EPSUCOB@, és most már minden évben konferenciát rendeznek a kollektív tárgyalási stratégia kérdésében (1. számú interjú). Az EPSU által alkalmazott újabb stratégia az Európai Unió intézményeinél végzett lobbi tevékenység. A GATS-cal kapcsolatban az EPSU-nak az az álláspontja, hogy az Unió közellátásai afféle rulett­zsetonok az Európai Bizottság kezében, melyeket arra használ, hogy az európai szolgáltatási exportőröknek újabb terepeket nyerjen meg (EPSU, 2003a). Az EPSU fenntartásait fejezte ki a GATS szigorú biztonsági klau­zulái miatt 2003. február 17-én, amikor Pascal Lamyval, a kereskedelmi szakpolitika biztosával tárgyaltak; a biztonsági záradék engedélyezte az egyes országoknak, hogy saját szabályozásukat fenntartsák. Az EPSU tiltakozott a jelen tárgyalások titkosítása miatt, mert egyes intézmények, például a Világbank nyomást gyakorolt a fejlődő országokra (ezek az intézmények azt követelték, hogy a fejlődő országok mozduljanak el a liberalizáció felé ezeken a területeken), valamint tiltakoztak az Európai Unióban szerződéssel munkát vállaló külföldi állampolgárok jogait illető megszorítások ellen (EPSU, 2003b).

Az EPSU legújítóbb szellemű stratégiája azonban az, hogy egyre inkább együttműködik a többi társadalmi mozgalommal. A GATS-cal kapcsolatban például azon kívül, hogy közvetlenül is lobbizik az Európai Bizottságnál, az EPSU részt vett a belga szakszervezetek és az ATTAC által szervezett tüntetésen 2003. február 9-én, ahol azt követelték, hogy a közszolgáltatások maradjanak kívül a GATS körein. Ráadásul, az EPSU tevékeny szerepet vállalt a GATS-cal és a közszolgáltatásokkal kapcsolatos nemzeti akció európai napján 2003. március 13-án, melyet az Európai Szociális Fórum szervezett, valamint részt vett az Európai Szakszervezeti Konföderáció által 2003. március 21-ére szervezett Nemzeti akció a szociális Európáért elnevezésű mozgalomban (EPSU, 2003a). A többi társadalmi mozgalommal való kapcsolata ugyancsak jól látható a közellátás kérdésében is. 2002-ben és 2003-ban az EPSU és sok más európai iparszövetség együttműködött egy sor környezetvédelmi és más társadalmi mozgalommal, így például az európai Greenpeace és a Szociális Platform szervezeteivel – utóbbi maga is egyike az európai civil szervezetek hálózatainak, mely az Európai Unió szociális dimenzi­ójának fejlesztéséért dolgozik. Az EPSU lobbizott továbbá az európai miniszterek tanácsánál és különösen az Európai Parlamentben, azért, hogy a közellátási törvényjavaslat direktíváiba foglalják bele a társadalmi, környezetvédelmi és tisztességes kereskedelemre vonatkozó kritériumo­kat a közellátási szerződések elbírálása során (Coalicion for Green and Social Procurement, 2002 – Környezetvédelmi és Társadalmi Közellátási Koalíció; 1. számú interjú). Végül a koalíció nem járt nagy sikerrel a döntéshozatali folyamat befolyásolásában, részben azért, mert túlzottan bízott az Európai Unió intézményi rendszerén belüli lobbizás hatékonysá­gában (Bieler, 2011). Ugyanakkor, a többi társadalmi mozgalommal való együttműködés fokozása az egyik lehetséges módszere annak, hogy az ellenállás társadalmi bázisát kiszélesíthessék.

Két másik példa is mutatja, hogy az Európai Unió politikai döntéseinek befolyásolására a széles koalíció hozhat eredményeket, de megmutatja azt is, hogy a tömegek mozgósítását a lobbizás eszközével párosítva sokkal eredményesebb lehet a küzdelem. 2006-ban a szakszervezetek és a társadalmi mozgalmak széles koalíciója alkalmazta ezt a módszert: lobbiztak Brüsszelben és egyidejűleg nagy demonstrációkat szerveztek, ahol azon szolgáltatási irányelvek ellen tüntettek, melyek liberalizálni kívánták az Európai Unióban a határokon átívelő szolgáltatások biz­tosítását. A kampány csúcspontja két, nagyszabású, európai szintű tüntetés volt Brüsszelben és Strasbourgban 2005-ben és 2006 elején; a tüntetéseken jelen voltak a szakszervezetek és más társadalmi moz­galmak az európai országokból (ETUC, 2006). Végül, a széles koalíció szerepe annyiban mégis sikeresnek mondható, hogy megakadályozta az irányelvek eredeti törvényjavaslatát. Másodszor, 2001-ben és 2004-ben az Európai Unió bizottsága kétszer is kísérletet tett arra, hogy az európai kikötőkben liberalizálja a szolgáltatásokat. A szállítási dolgozók szakszervezete mindkét esetben ellen tudott állni az átalakítási tervek­nek azzal, hogy egyfelől belső információs és mobilizálási kampánnyal, másfelől nemzetközi sztrájkokkal és nagyszabású tüntetésekkel lobbi­zott. Ahogyan Turnbull megállapítja: „azzal, hogy az érvek erejének az erő érveivel adtak nagyobb nyomatékot, a kikötői szakszervezeteknek sikerült sokkal hatékonyabbá tenni az információszerzési, jelentésírási, lobbizó határozat-elfogadási játszmát" (Turnbull, 2007. 133.). Az európai szakszervezetek fellépésének ezek a példái illusztrálják, hogy a szak­szervezetek továbbra is ellenállnak a neoliberális átalakításnak. Bár strukturálisan hátrányos helyzetben vannak az Európai Unió intézményi szerkezetében, stratégiájuk része a széles mozgósítás is, továbbá a tömegtüntetések és/vagy a sztrájkok, melyek segítenek e hátrányok leküzdésében.

Következtetések

Ez a tanulmány abból a tételből indult ki, hogy az Európai Unió átalakí­tása az 1980-as évek óta neoliberális elvek alapján zajlik, és az átala­kítást elsődlegesen az európai transznacionális tőke nyomása hajtja. És miközben a Kelet- és Nyugat-Európa közötti egyenlőtlenség esetleg csökkent az uniós bővítés óta, az egyes országokban tovább mélyült, sőt drasztikus méreteket öltött a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlen­ség – és itt különösen az új közép- és kelet-európai tagországokra kell gondolnunk. Ráadásul, mint arra rámutattunk, a transznacionális tőkét nem szabad homogén cselekvőnek tekinteni. A neoliberalizmus rendkí­vül sok formában él, és a neoliberális átalakítás homogén projektje újra meg újra megerősítésre szorul. Ugyanakkor ez a helyzet teremt lehető­séget az ellenállás számára. Amikor a munkának az átalakításhoz való viszonyát elemeztük, világossá vált, hogy az európai munkásmozgalom nagyrészt nem fogadta el a neoliberális elveket, és továbbra is ellene szegül az átalakítási folyamatoknak. Az Európai Unióban tapasztalható számos szakszervezeti kezdeményezést soroltunk fel, mint pozitív példáit annak, hogyan lehetséges európai szinten is sikeres ellenállást kifejteni. A tanulmány hátralévő részében további megjegyzéseket kívánok fűzni az ellenállás lehetőségeinek kérdéséhez.

A jelenlegi globális pénzügyi válság újra csak rámutat a szakszerve­zeteknek a globális, illetve az európai színtéren játszott, meglehetősen korlátozott szerepére. Bár a szakszervezetek állásfoglalásokat fogal­maznak meg arról, mi a teendő (például az ITUC, 2009), ám nincsenek egészen a helyzet magaslatán abban a tekintetben, hogy eldöntsék, hogyan kellene a válságra reagálniuk. Ez a gyenge pozíció a globális gazdaságban az elmúlt harminc-negyven évben lezajlott fejlemények következménye, valamint annak, hogy a termelői szektorok fokozódó transznacionalizálódása együtt járt a transznacionális kihelyezés és a termelési szétforgácsoltság terjedésével, valamint a munkakörülmények informalizációjával, plusz a döntéshozatali mechanizmusok erősödő központosításával a transznacionális korporációkban. Ráadásul tanúi lehettünk a közszféra elleni fokozódó támadásnak, és szüntelenül érez­hetjük a nyomást, hogy a természeti források szolgáltatását – így például a vízszolgáltatást – privatizálják mind a fejlett, mind a fejlődő világban. A munkásmozgalmak, melyek döntően nemzeti szinten szerveződnek, rendszerint nincsenek abban a helyzetben, hogy a nyomásra megfelelő választ adjanak (Bieler, Lindberg és Sauerborn, 2010. 237-242.). A ka­pitalizmus expanziója egyenlőtlen és összetett módon folyik. Ahogyan Silver megfigyelte, a jelenlegi kapitalista átalakítás nem hozta el a mun­kásság életkörülményeinek homogenizációját. Ehelyett azt történt, hogy „miközben egyes területek megsegítése már-már kezdte oldani az Észak-Dél közötti megosztottságot, a technológiai fejlődés, a termékek fejlődése és a protekcionizmus ismét csak a megosztottság fenntartását erősítette" (Silver, 2003. 170.). Így aztán a világ különböző régióiban élő munkások lényegesen eltérő körülmények között dolgoznak, és a transznacionális szolidaritás gyakorta ütközik akadályokba – ha nem éppen lehetetlen. Például az Európai Unió keleti bővítése sajnálatos módon feszültséget keltett a keleti és a nyugati szakszervezetek között a munkaerő szabad áramlása kérdésében. A nyugat-európai szakszervezetek az Európai Unió gazdasági és szociális bizottságának támogatásával, az Európai Szakszervezeti Konföderáció megkeresésére, továbbá a német DGB-nek és az osztrák ÖGB-nek saját kormányaikra gyakorolt nyomása révén el­érték, hogy hét évi átmeneti periódust iktassanak be a munkaerő szabad áramlásának engedélyezéséig. Azzal érveltek, hogy ennek az alapvető jognak az azonnali biztosítása aláásná a szociális Európa fejlődését a ke­leti és a nyugati régiók közötti óriási jövedelmi különbségek miatt. Ráadá­sul, a szabad munkavállalás, mondták, fokozná a társadalmi félelmeket a nyugati országokban, és ezzel a jobboldali pártoknak kedvezne a helyzet (Bohle és Husz, 2005. 102-106.). A nyugati szakszervezetek győztek, részben persze azért is, mert a transznacionális tőke ezen engedmény miatt csak kisebb gazdasági veszteségeket szenvedett, ha egyáltalán érte bármilyen veszteség. Azonban, mint azt Bohle és Husz egyértelműen megmutatja, ez a transznacionális szolidaritás hiányát igazoló politikai győzelem a munka világa számára általában katasztrofális következmé­nyekkel járhat, amennyiben a kelet-európai és a nyugat-európai munkás­mozgalom hosszú távú megosztottságához vezet, és ezzel gyengíti a összeurópai munkaerő helyzetét (Bohle és Husz, 2005. 108-109.). Ami Kelet-Európát illeti, a szakszervezetek elvesztették befolyásukat, mert a régi kommunista rendszerek eszközeit látták bennük a dolgozók. Ahol mostanság aktívan fellépnek, ott nem a szolidaritás, hanem a privilegizált munkások érdekei mozgatják őket. Egy összehasonlító tanulmányában Ost leírja, hogy eleinte a kelet-európai szakszervezetek a rendszerváltás idején támogatták az alacsony hatékonyságú üzemek átalakítását, és tétlenül nézték az átalakítással járó munkahely-megszüntetéseket; ké­sőbb ismét aktivizálódtak, de már mint „a szakképzett, elit munkások kis szakszervezetei, az új munkásarisztokráciát szolgáló egyfajta unionizmus formájában" (Ost, 2006. 327.). Röviden, nem világos, vajon a kelet- és közép-európai szakszervezetek abban a helyzetben vannak-e, hogy a neoliberális átalakítással sikeresen szálljanak szembe.

A mérleg másik serpenyőjében, vagyis a pozitív oldalon ott van azon­ban az, hogy az Európai Társadalmi Fórum folyamatai teret adhatnak a kelet- és nyugat-európai munkásmozgalomnak e feszültségek feloldá­sára és a mainál sokkal intenzívebb kooperációra a többi mozgalommal annak érdekében, hogy az ellenállás társadalmi bázisa kibővüljön. 2002. november 6-10. között az európai „globalizációellenes" mozgalmak, köztük szakszervezetek, civil szervezetek és társadalmi mozgalmak tanácskozást szerveztek az olaszországi Firenzében: ez volt az első Európai Társadalmi Fórum. A négyszáz tanácskozáson és vitán mintegy 32 000-40 000 küldött vett részt egész Európából, illetve még nyolcvan országból más földrészekről. A delegáltak vitákat folytattak a fórum három nagy témakörében: „globalizáció és [neo]liberalizmus", „háború és béke", valamint „jogok – állampolgárság – demokrácia". Az Európai Társadalmi Fórum csúcspontját a korábban aligha látott méretű háborúellenes tünte­tés jelentette november 9-én este, amikor a rendőrségi jelentések szerint mintegy 500 000, a szervezők állítása alapján viszont egymillió ember vonult végig békésen Firenze utcáin az iraki háború elleni tiltakozásuk jeléül (Bieler és Morton, 2004). Firenzében az egyes társadalmi moz­galmak, a hagyományos szakszervezetek és az új, radikális szakszer­vezetek között tisztán kirajzolódtak a különbségek. Míg a hagyományos szakszervezetek továbbra is a munkaadókkal és az állam képviselőivel folytatott „társadalmi partnerségre" összpontosítanak annak érdekében, hogy tagjaik követeléseit érvényesíteni tudják, addig a radikális szak­szervezetek az alulról szerveződő alakulatok szerepét hangsúlyozzák és a sztrájkokra, tüntetésekre valamint a többi társadalmi mozgalommal való együttműködésre koncentrálnak, az ellenállás társadalmi bázisának kiszélesítése érdekében. Ugyancsak rengeteg feszültség tapasztalható a szakszervezetek és a társadalmi mozgalmak között is. Míg az utóbbiak meglehetősen szkeptikusak abban a tekintetben, hogy a szakszervezetek hierarchikus belső struktúrái képesek és hajlandók-e szembefordulni a neoliberális átalakítással, az előbbiek megkérdőjelezik a társadalmi mozgalmak képviseleti jogosultságát és belső felelősségét. Ezeknek a különbségeknek persze nem szabad elhomályosítaniuk a közös érde­keket és az ezekből következő lehetséges közös tevékenységeket. Az eltérő stratégiák és struktúrák ellenére, az Európai Társadalmi Fórumon résztvevő minden mozgalom az ellenállás fő célpontjának a neoliberális globalizációt, pontosabban annak gazdasági, deregulációs formáját, illetve harcias verzióját tekintette (amint az éppen az Irak elleni hábo­rúban megtestesül). Így aztán számos kérdéskörben közös álláspontot sikerült kialakítani a közös tevékenységek elvégzéséhez, többek között megegyeztek abban, hogy világszerte felhívást intéznek a dolgozókhoz az iraki háború elleni tiltakozásul 2003. február 15-én, valamint abban, hogy közösen lépnek fel a közszféra neoliberális átalakításával szemben (Bieler és Morton, 2004. 312-319.). Firenze óta az Európai Társadalmi Fórum mozgalma már a hatodik találkozó megszervezését készíti elő, melyre 2010 júliusának elején Isztambulban kerül majd sor. Ez a folyamat párosul azzal a ténnyel, hogy a transznacionális szolidaritásnak vannak sikeres példái (lásd Bieler és Lindberg, 2010), és mindez jelzi, hogy a neoliberális átalakítással szembeni transznacionális szolidaritás megva­lósítható. Röviden, míg a szakszervezetek határokon átnyúló együttmű­ködése, illetve a szakszervezetek és más társadalmi mozgalmak közötti kapcsolatok nem jönnek, nem jöhetnek létre automatikusan, mégis adott a lehetőség a sikeres ellenállásra a neoliberális átalakítással szemben. Az Európai Unió az egyik olyan színtér, ahol az effajta stratégiák hasz­nosan működhetnek.

(Fordította:Baráth Katalin)

Interjúk

1. számú: Közalkalmazottak Szakszervezete Európai Szövetségének főtitkár­helyettese, Brüsszel, 2003. január 22.

2. számú: Fémmunkások Európai Szövetségének főtitkárhelyettese, Brüsszel, 2003. január 23.

Irodalom

Apeldoorn, B. van (2002): Transnational Capitalism and the Struggle over European Integration. London, Routledge.

Apeldoorn, B. van (2003): ..European unemployment and transnational capitalist class strategy: The rise of the neo-liberal competitiveness discourse", in H. Overbeek (ed.): The Political Economy of European Employment. London, Routledge. 113-134.

Bieler, A. (2003a): ..Labour, Neo-liberalism and the Conflict over Economic and Monetary Union: a comparative analysis of British and German trade unions", German Politics, Vol. 12/2. 24-44.

Bieler, A. (2003b): .Swedish trade unions and Economic and Monetary Union: the European Union membership debate revisited?", Cooperation and Conflict, Vol. 38/4. 385-407.

Bieler, A. (2005): .European Integration and the Transnational Restructuring of Social Relations: the Emergence of Labour as a Regional Actor?", Journal of Common Market Studies, Vol. 43/3. 461-84.

Bieler, A. (2006): The Struggle for a Social Europe: Trade unions and EMU in times of global restructuring. Manchester, Manchester University Press.

Bieler, A. (2011): .Labour, new social movements and the resistance to neo-liberal restructuring in Europe", New Political Economy, 16(2), forthcoming.

Bieler, A. and A.D. Morton (2004): „Another Europe is Possible?" Labour and social movements at the European Social Forum", Globalizations, Vol. 1/2. 303-25.

Bieler, A., W. Bonefeld, P. Burnham and A.D. Morton (2006): Global Restructuring, State, Capital and Labour: Contesting neo-Gramscian Perspectives. Basingstoke, Palgrave.

Bieler, A., I. Lindberg and D. Pillay (2008): „The future of the global working class: an introduction", in A. Bieler, I. Lindberg and D. Pillay (eds): Labour and the Challenges of Globalization: What prospects for Transnational Solidarity? London, Pluto Press. 1-22.

Bieler, A. and I. Lindberg (eds) (2010): Global Restructuring, Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London, Routledge.

Bieler, A., I. Lindberg and W. Sauerborn (2010): „After thirty years of deadlock: labour's possible strategies in the new global order", Globalizations, Vol. 7/1. 237-49.

Bieling, H.-J. (2001): ..European Constitutionalism and Industrial Relations", in A. Bieler and A.D. Morton (eds): Social Forces in the Making of the New Europe: the Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Basingstoke, Palgrave. 93-114.

Blyth, M. (2002): Great Transformations: Economic ideas and institutional change in the twentieth century. Cambridge, Cambridge University Press.

Bohle, D. (2006): ..Neoliberal hegemony, transnational capital and the terms of the EU's eastward expansion", Capital & Class, No. 88. 57-86.

Bohle, D. and D. Husz (2005): ..Whose Europe is it? Interest group action in accession negotiations: the cases of competition policy and labor migration", Politique europeenne, Vol. 15. 85-112.

Carroll, W.K. and C. Carson (2006): ..Neoliberalism, capitalist class formation and the global network of corporations and policy groups", in D. Plehwe, B. Walpen and G. Neunhbffer (eds.): Neoliberal Hegemony: A Global Critique. London/New York, Routledge. 51-69.

Coalition for Green and Social Procurement (2002). Proposal for a directive on the coordination of procedures for the award of public supply contracts, public service contracts and public works contracts, http://www.eeb.org/activities/product/policy/Coalition-PP-April-2002-v3.pdf; letötés: 2007. július 10.

Eironline, 8 November 2002, http://www.eiro.eurofound.ie/2002/11/inbrief/eu0211203n.html; letöltés: 2007. julius 11.

Eironline, 23 March 2004a, http://www.eiro.eurofound.eu.int/2004/03/feature/eu0403203f.html; letöltés: 2007. július 11.

Eironline, 6 July 2004b, http://www.eiro.eurofound.eu.int/2004/07/inbrief/eu0407201n.html; letbltes: 2007. julius 11.

EMF (1998): Collective Bargaining with the Euro. 3rd EMF Collective Bargaining Conference, Frankfurt, 9/10 December;http://www.emf-fem.org/index.cfm?target=/default.cfm; letöltés: 2004. október 26.

EMF (2001): ..EMF position on the European industrial relation system". Adopted by the EMF Executive Committee, Luxembourg, 3rd and 4th December; http://www.emf-fem.org/index.cfm?target=/default.cfm; letöltés: 2004. október 26.

EPSU (2002): Services of General interest and the Convention on the future of Europe – You can shape the future of Europe! EPSU General Circular No. 13 (1712/2002), http://www.epsu.org/Campaigns/sgi/gen13.cfm; letöltés: 2003. június 17.

EPSU (2003a): 2003: a crucial year for public services in Europe. Letter by the EPSU General Secretary Carola Fischbach-Pyttel to all affiliated unions, http://www.epsu.org/gen1.cfm; letöltés: 2003. január 30.

EPSU (2003b): GATS, PSI-EPSU and Pascal Lamy, http://www.epsu.org/Campaigns/GATS/Lamy.cfm; letöltés: 2003. június 17.

ETUC (2006): Euro-demonstration. Strasbourg 14/02/2006; http://www.etuc.org/a/1581; letöltés: 2003. június 7.

Eurostat (2010): December 2009 – Euro area unemployment rate up to 10.0%, EU27 up to 9.6%, http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_PUBLIC/3-29012010-AP/EN/3-29012010-AP-EN.PDF; letöltés: 2010. február 2.

Falkner, G. (1998): EU social policy in the 1990's: towards a corporatist policy community. London, Routledge.

Gamble, A. (2001): „Neo-Liberalism", Capital & Class, No. 75. 127-34.

Gamble, A. (2006): „Two Faces of Neo-liberalism", in R. Robison (ed.): The Neo-Liberal Revolution: Forging the Market State. London/New York, Routledge. 20-35.

Gill, S. (1995): ..Globalisation, Market Civilisation, and Disciplinary Neoliberalism", Millennium: Journal of International Studies, Vol. 24/3. 399-423.

Gill, S. (2001): „Constitutionalising Capital: EMU and Disciplinary Neoliberalism", in A. Bieler and A.D. Morton (eds): Social Forces in the Making of the New Europe: The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Basingstoke, Palgrave. 47-69.

Gollbach, J. and T. Schulten (2000): „Cross-Border Collective Bargaining Networks in Europe", European Journal of Industrial Relations, Vol. 6/2. 161-79.

Gramsci, A. (1970): Filozófiai írasok. Bp. Kossuth Könyvkiadó.

Greenwood, J. (2003): Interest Representation in the European Union. London, Palgrave.

Harvey, D. (2006): „Neo-liberalism and the restoration of class power", in D. Harvey (ed.): Spaces of Global Capitalism: Towards a theory of uneven geographical development. London/New York, Verso. 9-68.

Heidenreich, M. and C. Wunder (2008): „Patterns of Regional Inequality in the Enlarged Europe", European Sociological Review, Vol. 24/1. 19-36.

ITUC (2009): G20 Finance Meeting: Action for Employment Welcome, but many questions remain (9 November 2009); http://www.ituc-csi.org/spip.php7article4612; letöltés: 2009. november 11.

Macartney, H. (2009): „Variegated neo-liberalism: transnational oriented fractions of capital in EU financial market integration", Review of International Studies, Vol. 35/2. 451-80.

Morton, A. (2007): Unravelling Gramsci: Hegemony and Passive Revolution in the Global Political Economy. London, Pluto Press.

Ost, D. (2006): „After Postcommunism: Legacies and the Future of Unions in Eastern Europe", in C Phelan, C. (ed.): The Future of Organised Labour: Global Perspectives. Oxford, Peter Lang. 305-32.

Overbeek, H. (1999): „Globalization and Britain's Decline", in R. English and M. Kenny (eds): Rethinking British Decline. London, Palgrave. 231-256.

Peck, J. and A. Tickell (2002): „Neoliberalising Space", Antipode, Vol. 34/3. 380-404.

Plehwe, D., B. Walpen and G. Neunhbffer (2006): „Introduction: Reconsidering neoliberal hegemony", in D. Plehwe, B. Walpen and G. Neunhbffer (eds.): Neoliberal Hegemony: A Global Critique. London/New York, Routledge. 1-24.

Reitan, R. (2007): Global Activism. London/New York, Routledge.

Robinson, W.I. (2004): A Theory of Global Capitalism: Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore/London, John Hopkins University Press.

Robinson, W.I. and J. Harris (2000): .Towards a Global Ruling Class? Globalization and the Transnational Capitalist Class", Science & Society, Vol. 64/1. 11-54.

Roche, D. (2009): .Eastern Europe and the Financial Crisis", The Wall Street Journal, 28 March 2009; http://online.wsj.com/article/SB123819932316462089. html; letöltés: 2010. február 2.

Ryner, M. and T. Schulten (2003): .The Political economy of labour-market restructuring and trade union responses in the social-democratic heartland", in H. Overbeek (ed.): The Political Economy of European Employment: European integration and the transnationalization of the (un)employment question. London/ New York, Routledge. 176-198.

Saad-Filho, A. (2005): .From Washington to Post-Washington Consensus: Neoliberal Agendas for Economic Development", in A. Saad-Filho and D. Johnston (eds.): Neoliberalism: A Critical Reader. London, Pluto Press. 113-119.

Sklair, L. (2001): The Transnational Capitalist Class. Oxford, Blackwell.

Schulten, T. (2005): ..Foundations and perspectives of trade union wage policy", in E. Hein et al. (eds): Macroeconomic policy coordination in Europe and the role of the trade unions. Brussels, ETUI. 263-292.

Silver, B.J. (2003): Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization since 1870. Cambridge, Cambridge University Press.

Strange, G. (1997): .The British Labour Movement and Economic and Monetary Union in Europe", Capital & Class, No. 63. 13-24.

Strange, G. (2002): ..Globalisation, Regionalism and Labour Interests in the new IPE", New Political Economy, Vol. 7/4. 343-365.

Taylor, G. and A. Mathers (2002): .The Politics of European Integration: A European Labour Movement in the Making?", Capital & Class, No. 78. 39-60.

Turnbull, P. (2007): .Dockers versus the Directives: Battling Port Policy on the European Waterfront", in K. Bronfenbrenner (ed.): Global Unions: Challenging Transnational Capital through Cross-Border Campaigns. Ithaca/London, 2007. 117-136.

A hazai kulturális trendek nyomon követése s különösképpen a jövő előrelátása roppant nehéz feladat az ellentmondó tendenciák jelenléte miatt. Az okok között fel kell ismerni, hogy egyszerre, egy időben van jelen (még) a szabad, a kornak megfelelő kulturális fejlődés, és az antiliberális, nemzetieskedő, múltba merevedő hivatalos kultúrpolitika.

Fodor Ákos: Sms a kultúrsátorból

(Élet és Irodalom, 2006. május 19. 23. p.)

A kulturális valóság- és önismeret feladatai, teljesítményei, szakmai gyújtópontjai nem köthetők naptári fordulókhoz. Mégsem haszontalan a század második évtizedének küszöbén feltenni a kérdést: mi a helyzet a mai magyar művelődésben. A válaszadási kísérletre az kínál alkalmat,* hogy Pécs Európa 2010-es kulturális fővárosaként nem csupán innovatív rendezvénysorozatot, előbb-utóbb remélhetőleg megvalósuló monumen­tális beruházásokat s talán lokális kultúraváltást hoz, hanem ez a sze­repköre az értelmiségi, a kultúraközvetítői hivatástudat megerősítésének kötelezettségével is együtt jár. Mindezen túl a rendszerváltozás-történeti pillanat is kikényszeríti a helyzet tudatosítását: egy gyökeres – bár még beláthatatlan távlatú – politikai kurzusváltás időszakában vagyunk.

Ripp Zoltán legutóbb így fogalmazott: hazánkban „az 1989-es demok­ratikus köztársaság alapjait megrengető közjogi ellenforradalom érlelődik, a korábbinál is gátlástalanabb hatalmi térfoglalással, a szellemi életben megkezdett hittérítő agresszióval párosulva". Egy olyan autoriter, popu­lista, „keresztény-nemzeti mázzal bevont" „demokratúrás" rendszer felé megyünk, amelynek modernizációs potenciálja és tényleges stratégiája (még akár tekintélyelvű keretben is) meglehetősen kétséges.¹ Ennek a formálódó új rendszernek már most láthatók az antiliberális, „nemzeties" és „evangelizációs" zászlókat lobogtató, szigorúan centralizáló, a múltba visszaforduló kulturális, oktatás- és művelődésügyi kísérőjelenségei, sőt pillérei. Tettem már kísérletet egy-egy időszak kultúrpolitikájának szak­mai indíttatású, tárgyilagosságra törekvő kortársi bírálatára.² Meglenne az indokoltsága ennek az áttekintésnek a most kezdődővel is, de ehe­lyütt mégsem a Fidesz-művelődéspolitika már látható koncepciójának, intézkedéseinek és a mögülük rekonstruálható kulturális világképnek az elemzésére vállalkozom. Itt és most nem vonom meg a nyolc évig hatalomban volt szocialisták és liberálisok művelődés-felfogásának, valamint kulturális kormányzati cselekvésének, illetve ezek baloldali és „baloldali" karakterének a szigorúan kritikus mérlegét sem. E tanulmány keretei között a művelődéspolitikáknál sokkal tágabb dimenzió, az ország műveltségi állapota foglalkoztat, már csak azért is, mivel ez a szempont, azaz a makrokulturális tények és trendek olykor sajnos „nem szokták zavarni" a mindenkori kulturális ideológiákat, a tevőleges kormányzati és/vagy ellenzéki művelődéspolitikákat.

Természetesen csupán néhány műveltségi és művelődési tendencia megnevezésére, sarkított kiemelésekre törekedhetek; tanulmányom nem helyettesítheti a magyar nemzeti kultúra állapotának, intézmény­rendszerének, ágazatainak felmérésére hivatott kollektív vagy egysze­mélyes tudományos szintéziseket. Amúgy nem túl bőségesen állnak a rendelkezésünkre ilyenek, de még ezeket is alig ismerik, forgatják, használják az illetékesek, közöttük a politikai osztály képviselői – tisz­telet a kivételeknek. Pedig az elmúlt években, ha töredezetten is, de folytatódtak s a nyilvánosság (benne a politika) rendelkezésére álltak/ állnak a szisztematikus művelődésszociológiai kutatások. A Hidy Péter és Vitányi Iván irányította 90-es évekbeli analízisek és összegezések,³ majd ezek továbbfejlesztései, a friss szabadidő-kutatások,⁴ a Találkozások c. sorozat Hunyadi Zsuzsa és mások által írott kötetei,⁵ az új szociológiai elemzések és összefoglalások⁶ sok tanulságos, esetenként megdöb­bentő adattal és általánosítható tanulsággal szolgáltak s szolgálnak ma is. Közben a társadalomtudományokban itthon is végbement egy ún. kulturális fordulat, a hagyományos irodalom- és művészettudományok­ban pedig egy ún. mediális nyitás tapasztalható. Általában is: a cultural studies-típusú vizsgálatok egyre szélesebb és újszerűbb témaköröket, illetve multidiszciplináris megközelítéseket vonnak be a kutatásokba.⁷ Ezek eredményei fontos innovációkat eredményeztek a kortárs kultú­ra – benne mindenekelőtt a populáris és tömegkommunikációs szféra természetének – megértő feltárásában, s egyúttal nemzetközileg is karakterizálhatóbbá tették a hazai tendenciákat.

Változó műveltségfogalmak

A tudományos felismerések új fogalmakat, paradigmákat, szempontokat (némelykor persze csupán divatszavakat) vezettek be a kulturális diskur­zusokba, hadd utaljak a „McWorld kontra Dzsihad" kulturális alternatívá­jára, a posztmodernre, a posztkulturális társadalomra, a hálózatiságra, az élmény- és a rizikótársadalomra, a médiakonvergenciára stb. Annak örülhetünk, hogy a társadalomtudományokban végbement „kulturális fordulat" ráirányította a figyelmet az addig döntően „materiálisnak", gazdasági megalapozottságúnak hitt objektív társadalmi-életmódbeli folyamatok kulturális determináltságára és összefüggéseire, igaz, ez egyáltalán nem vadonatúj felismerés, hiszen például Vitányi már három évtizeddel ezelőtt, méghozzá élesen polemikus hangvétellel megfogal-mazta.⁸ A „kulturális fordulattal" talán emelkedett a „puhább" társada­lomtudományok presztízse, mindazonáltal e változásoknak a társadal­mi-közéleti cselekvés, a politika dimenzióiban [polity, politics, policy].⁹ Magyarországon alig voltak termékeny, hosszú távú, művelődésstratégiai mértékű pozitív következményei. Sőt, mivel ez a kulturális fordulat nagy­jából egybeesett a társadalomtudományok és a történelemszemlélet ún. posztmodernesedésével, az egyértelmű értékrendeket, haladáselvű normákat felváltó szubjektivizálódással, a „narratívák és diskurzusok" relativizáló elméleti metodikájával, továbbá a hazai rendszerváltás, a politika professzionalizálódása nyomán a küldetéstudatos, átpolitizált humán értelmiségi szerep leértékelődésével, a kultúra „rögtön" vesztett is rangjából. Hiszen a posztmodern „ideológiamentes", új ideológiájaként minden egyéni, csoport- és szubkultúra, értékrend és értékkollízió elbe­szélések és szimbólumok legitim, „egyenrangú" alakzataként definiálódik és igazolódik, s ezáltal maga az értelmiségi és kultúraközvetítői hivatás is – okkal, ok nélkül – lefokoztatik a korábbiakhoz képest.

De szálljunk le a kultúratudományi metaelmélet „magas" lováról, s vessünk pillantást a magyar társadalomban zajló kulturális folyamatok­ra. Ezek közé természetesen – sőt elsődlegesen, alapozó módon – az oktatás állapota és eredményessége is beletartozik, de ehelyütt, az alábbiakban elsősorban az iskolán kívüli kultúraközvetítésre koncent­rálok. A legtöbb elemzés és összegezés többirányú, ellentmondásos arculatúnak láttatja a hazai műveltségi viszonyokat és kultúrát,¹⁰ még ha vannak is, akik inkább a pozitívumokra, a modernizációs és globalizációs eredményekre, mások pedig a negatívumokra, a társadalmi-nemzeti kockázatokra és a minőségi süllyedésre tesznek erősebb nyomaté­kot. Ezt az ellentmondásos kettősséget bemutatva, a negatívumokat is sorolva, három évvel ezelőtti tanulmányomban a hangsúlyt magam inkább az újdonságokra, a mediális, digitális és mobilkommunikációs kultúraváltás termékenyítő esélyeire, azaz a pozitívumokra tettem.¹¹ Úgy véltem: minden súlyos tünet ellenére meg kell védeni a jórészt a fiatal generációkra jellemző, esetenként radikálisan új kulturális életformákat, szokásokat, értékrendeket az avítt konzervativizmussal, a régi kánonok nosztalgikus vagy értetlen számonkérésével, egyfajta nemzeti bezárkó­zással, sérelmi és panaszkultúrával, vagy éppen az arisztokratizmussal és sznobizmussal szemben. A „válság vagy megújulás", a „leépülés vagy modernizáció", a „dezintegráció vagy innováció" pólusai közül – bár a negatív tüneteket is erőteljesen szóvá tettem – 2007-ben az utóbbiak erősebb vonzását, kedvező hatását emeltem ki és üdvözöltem. 2010 nyarán, az évtizedfordulón is fönntartom ennek a nem elvtelen békít­getésnek szánt „egyrészt-másrészt" árnyalásnak az igényét, de ma sokkal súlyosabbnak és rapidabbnak látom a negatív tüneteket, főleg a társadalom általános és mindennapi kulturáltságát, a közműveltséget, a kulturális esélyegyenlőtlenségek megmerevedését illetően. Az elmúlt három év egyértelműbbé tette számomra ennek a kulturális állapotnak a veszélyes szociálpszichológiai, társadalompolitikai együtthatóit és követ­kezményeit is. Ugyanakkor mostanra világossá vált: a korábbi, köztük a szocialista-szabaddemokrata kormányzatok nem vagy alig számoltak e folyamatokkal; az akkori ellenzékiek és a 2010 nyarára hatalomba kerül­tek viszont durván visszaéltek/visszaélnek velük, sőt agresszív módon rá is játszanak e trendekre, elég csupán az iskolai szegregáció konzervatív megvédésére utalni.

Kétarcúság a kultúraváltás tükrében

A közelmúltban kerültek nyilvánosságra egy 3000 fős mintán végzett friss művelődésszociológiai kutatás (a Szonda Ipsos, illetve az MTA Politikai Tudományok Intézetének Érték- és Kultúrakutató Műhelye) összegezé­sei.¹² Ezek tükrében is örvendetes, hogy kulturálisan mobilabbá váltak egyes társadalmi rétegek, csoportok, hogy pl. nőtt a fesztiválok iránti érdeklődés és a különböző alternatív szubkultúrák vonzereje. (Érdekes tünet, hogy a kulturális témájú egyetemi szak- és diplomadolgozatok között megszaporodtak az egyes ifjúsági szubkultúrákkal foglalkozók.¹³) Számos tapasztalat bizonyítja: csökkentek az „elit-" és a „tömegkultúra" közötti elvi ellentétek, a válaszfalak kezdenek alacsonyabbá válni, még­hozzá igazi kvalitások révén; hadd utaljak csak az – éppen idén felbomló – Kispál és a Borz, továbbá a Quimby a 30Y vagy éppen a Csík-zene­kar népszerűségére, a jazz-boomra, a Sziget-, az EFOTT- és a Művésze­tek Völgye-jelenségre, vagy éppen az igényesebb crossover terjedésére. Sok maradandó értéket hozott felszínre és „emelt föl" a minden korábbi időszakénál sokszínűbb kortárs ifjúsági szubkultúra is. Adatok bizonyít­ják, hogy – legalábbis a kulturális érdeklődés vonatkozásában – némileg csökkentek a regionális különbségek; a megyeszékhelyen élők kulturális aktivitása erősebb a budapestiekénél (a községek, kisvárosok lakossá­gáé azonban nem); vidéken a fővárosinál is sűrűbb a mobiltelefóniás ellátottság. A 14 éven felüli lakosság internethasználata végre átlépte az 50%-ot, még ha ez továbbra is 10-15%-os lemaradást mutat az Európai Unió átlagához képest; s már nem az ún. passzív internet-látogatók, honlap-olvasók vannak többségben, hanem az interaktívak, a nyitot­tak, a tudatosan keresők és főleg a közösségi oldalak elkötelezettjei.¹⁴

A digitális szakadék általánosságban nem csökkent, de a kulturálisan is ösztönző hálózatosodás új társadalmi és lokális tereket is meghódított. Az alulról jövő, civil kulturális kezdeményezések erejét, kreativitását és konfliktustűrő képességét is számos bizonyíték támasztja alá. A kultúraváltás fontos jelensége az ún. ikonikus fordulat,¹⁵ amelynek nem csupán a televízió- és internetfüggőséggel kapcsolatos, a fogalmi­értelmi-érzelmi kultúrát gyengítő kockázatai vannak, hanem olyan pozitívumai is, mint az amatőr filmezés, a digitális fényképezés, a nem­zetközi fájlcsere és „letöltésőrület" terjedése, a YouTube-nyilvánosság szélesedése. E pozitívumok – Vitányi Iván kedvelt fordulatával¹⁶ a „jó hírek" – közé tartozik a modernizálódó hazai múzeumi és kiállítási intézmények, illetve egyes rendezvényeik vonzerejének látványos nö­vekedése is, hadd emlékeztessek csak a 2010. június 19-i Múzeumok Éjszakája kirobbanó sikerére.

A szakmai köztudatban, legalább elvileg és verbálisan kezd elfogadottá válni: a kultúra saját, szűkebben értett, belső szférája, klasszikus és mo­dern, elit és populáris értékei mellett az életminőség meghatározó normá­ja a hétköznapok, az emberi kapcsolatok kulturáltsága, a viselkedés és a politikai kultúra is. Ez a felismerés kedvező szemléletváltásra vall, még ha nem járt is együtt a mindennapok kulturáltságának érzékelhető tényleges javulásával, sőt a valóságban éppen hogy ellentétes folyamatokat kell megélnünk: az eldurvulásét. Hankiss Elemér elavultnak, nevetségesnek mondja a kultúra magasra és alacsonyra való tagolását, helyette – ha egyáltalán beszélhetünk két kultúráról – ezt ajánlja: „van egy szimbolikus kultúra, művészek, kultúraszakértők stb., akik a szimbólumokat termelik: zenét, színházat, sakkot, játékot, internetes játékot, filmet. Ez a kultúra olyan szimbólumokat teremt, amelyek segítenek a megértésben, segí­tenek az embernek élni, szembenézni az élet problémáival, illetve a töb­bieket elviselni, saját magát elviselni […] A másik a mindennapi kultúra, a viselkedéskultúra, amibe belejátszanak a szimbólumok, de azért nem feltétlenül szimbolikus benne minden. […] A kultúrának a nem szimbolikus része legalább vagy a kevésbé szimbolikus része legalább olyan fontos vagy fontosabb, mint a kifejezetten kifinomult, magas szintre kicsiszolt szimbólumoknak a rendszere."¹⁷

Ám ha valaki túlzottnak tartja is ezt a megfogalmazást, tény: olyan nagyságrendű globális és egyúttal hazai kultúraváltás tanúi, részesei vagyunk, amely sok vonatkozásban analóg funkciójú a korábbi nagy történelmi kultúraváltásokkal, a kereszténység fölvételével, a huma­nizmussal és reneszánsszal, a protestantizmussal, a felvilágosodás és reformkor nemzeti fordulatával, valamint a XX. század eleji polgári mo­dernizációval. Mindez együtt jár a műveltségfogalmak korszerűsödésé­vel, átstrukturálódásával: ha művelődéstörténetileg nézzük, a mágikus-sámánisztikus világkép, a keresztény írásbeliség és könyvműveltség, a Gutenberg-galaxis után beértünk a médiaműveltség, az információs műveltség, illetve írástudás, sőt legújabban az ún. posztkulturális vagy a multimodális műveltség paradigmáinak korába.¹⁸ Olyan kikerülhetetlen nemzetközi expresszvonat ez a mostani kultúraváltás, amelyre fel kell kapaszkodni, ha nem akarunk végleg lekésni saját nemzeti esélyeink­ről. Vagy netalán, tragikus következményekkel számolva, feküdjünk eléje? A tét annál is nagyobb, mivel ez a globális kultúraváltás – sok fájdalmas kísérőjelensége ellenére – a nemzeti kultúra gazdagodását, demokratizálódását és nemzetköziesedését, azaz ismertségének és presztízsének növekedését eredményez(het)i. A globalizáció ugyanis a kultúra övezetében sem csak szolgai utánzást, sodródást jelent, s nem is szükségképpen a multinacionális tőke korlátlan uralmának eufémizmusa, hanem – még egy kis nemzet esetében is – az érték­népszerűsítés, sőt a folyamatalakítás lehetőségét, az expresszvonat előtt elágazó vágányok közötti választásba történő némi beleszólás esélyét is kínálhatja.

Veszteségek, kétarcúságok és ellentmondásosságok kimutathatóak voltak a korábbi radikális nemzeti vagy/és globális kultúraváltások esetében is. Ma sem szükséges őket lihegő sznobériával, kincstári optimizmussal vagy csupán mundérbecsületből igazolni, pláne meg­ideologizálni – még a konzervatív-védekező sérelmi hangulatkeltés ellenpólusaként, azzal jogosan vitatkozva sem. A mobilkommunikációs és digitális kultúraváltás, az internet, a web 2.0 az egyik oldalról pél­dául bővíti az interperszonális kapcsolatokat, erősíti a kreativitást és a közösségi jelleget, másik oldalról viszont nivellál, páratlanul széles nyilvánosságot teremt a szélsőséges, demagóg nézeteknek is és a kommentálás anonimitása révén a felelőtlenséget szintén eszkalálja.¹⁹ Az sms-nyelv és -szimbólumrendszer – szemben a purista nyelvféltő hangulatkeltéssel – gazdagítja a nyelvet, rengeteg találó, ötletes, szel­lemes alakzatot visz be anyanyelvünkbe, a nyelvi szubkultúra számos elemét teszi köz- és irodalmi nyelvivé, másrészt viszont több ponton szürkít is, homogenizál és esetenként vulgarizál, durvít. A kettősségekre és paradoxonokra, a nyereség-veszteség egyenleg hullámzásaira jó példa a könyvolvasásra fordított szabadidőnek a rendszeres olvasók között is tapasztalt csökkenése, a nemzetközi és hazai könyvtárhasz­nálati trendek kettős arculata is.²⁰ Hogy a kulturális életformát tekintve mennyire kétesélyes, értékváltós, bizonytalan, az orientálódást ne­hézzé tevő kor a miénk, azt tökéletesen érzékelteti Fodor Ákos Sms a kultúrsátorból című keserédes haikuja, mely tanulmányom mottójaként olvasható: „egy már összedőlt / s egy még föl nem épült ház / között lakhatok". A nosztalgiát kifordító, a sms-t az SOS-re alludáló három­soros versremek maga is gazdag hermeneutikai és recepcióesztétikai analízis tárgya lehetne, de e nélkül sem szükséges parafrazálni: önma­gáért beszél. A kultúraváltástól vagy akár paradox kettősségeitől élesen megkülönböztetném ugyanakkor azokat a „rossz híreket", amelyekre nem mentség semmiféle globális, technikai, digitális eredetű vagy ter­mészetű fordulat, sőt forradalom.

A „nem menthető" degradálódás tünetei

Számos olyan káros , illetve „antikulturális" tendencia tapasztalható, amelyre nem kínálhat magyarázatot s amelyek alól nem is adhat föl­mentést a kommunikáció és a művelődés szerkezetének átalakulása, a modernizáció, a globalizáció és az európai integráció. Ezeknek a negatívumoknak a bírálata így aligha tekinthető a korábbi kánonok iránti nosztalgiának vagy fundamentalista aggodalmaskodásnak. E tendenciák – persze céltudatos, hosszú távú és kitartó munkát igénylő – korrekciója döntően az intézményeken, az embereken, a közösségi, civil cselekvé­sen, az oktatásügyön és a közművelődésen, a médiumokon, a politikai mintákon s nem utolsósorban az értelmiség, az írástudók nyilvánosság előtti felelősségén múlik. Jóllehet ennek a praxisnak is vannak objektív feltételei és akadályai, „csak" akarni kell; ám ezen nem „az akarat dia­dala" típusú szélsőséges, kirekesztő totalitarizmust vagy akár „csupán" a konzervatív-tekintélyelvű centralizálást értem. Ez utóbbi – amelynek sajnos egyre több és riasztóbb példáját érzékelhetjük 2010-ben – a valóságos ellentmondások és torzulások rossz előjelű, történelmileg visszafelé mutató „rendezését" szolgálja.

A negatívumok fölsorolása mindig könnyebb, mint a megalapozottan pozitív jelenségeké, különösen egy olyan nyilvánosságban, amelyet fo­lyamatosan és intenzíven szőnek át a magyar kulturális értelmiség – kü­lönböző előjelű – sérelmei és sirámai. Nem akarok ugyanebbe a hibába esni, de már tanulmányom elején jeleztem: most kénytelen vagyok a hangsúlyt a figyelmeztető gondokra, kockázatokra helyezni. Nem ment­hető a mediális és digitális kultúraváltással a szövegértés és általában az olvasáskultúra riasztó hazai állapota; annál is kevésbé, mivel számos, nálunk mediatizáltabb és digitalizáltabb európai országban is sokkal jobb a helyzet. Évek óta ismert adat,²¹ hogy a felnőtt társadalom 76%-ának gyenge az alfabetizáltsága (ezen belül a 33% súlyos szövegértési problé­mával küszködik). A 15 évesek háromévenkénti PISA-felmérési eredmé­nyei szerint átlag alatti, tartósan a 25. körüli Magyarország helyezése. Az elmúlt 40 év során 40%-ról 60%-ra nőtt a könyvet egyáltalán nem olvasó felnőttek aránya, rohamosan szűkül az igényes újság- és hetilapolvasás köre. Az elmúlt években tovább csökkent, illetve rövidült az igényes, kre­atív gyermek- és ifjúsági programok száma, illetve műsorideje a közszol­gálati rádió- és tévécsatornákon, hasonló a helyzet a gyermeklapokkal; a kereskedelmiek kínálata, illetve arculata pedig – enyhén szólva – igen sok kívánnivalót hagy maga után. A magyarok idegennyelv-tudása 25 európai ország közül az utolsók között van; a háztartások kb. 60%-ának lényegében nincs kulturális kiadása.

Nyíltan kell beszélni arról, hogy ezek a jelenségek s más – itt nem részletezhető – súlyos kulturális egyenlőtlenségek jelentős részben a legszegényebb, a leszakadó, a deprivált, köztük nagy számban a roma származású fiatalokra, családokra, társadalmi rétegekre, csoportokra jellemzőek. Mindezek az adatok és tények meglehetősen közismertek a szociológiai összegezésekből; a reményt, hogy ezek a – több évtizede alig változó – trendek javulni fognak, a legutóbbi kutatások sem igazolták vissza. A korábbiaknál modernebb matematikai-statisztikai módszerek­kel, ún. klaszterelemzéssel végzett 2008-2009-es felmérések szerint is a felnőtt lakosság közel 50%-a gyakorlatilag semmilyen aktív kulturális tevékenységben nem vesz részt (a tévénézés nem sorolható közéjük), 66% mostanában ténylegesen nem olvasott/nem olvas könyvet.²² Ami pedig magát a televíziózást illeti: kétségbeejtő a színvonal, a tényleges választék és a kulturális minőség romlása – tisztelet a kevés kivételnek.

Többnyire persze van magyarázat e jelenségekre, s tény: a miattuk vi­selt felelősség nem köthető mechanikusan politikai kurzusokhoz. Egy do­log, hogy általában csökken a hagyományos olvasásra fordított szabadidő (a könyvbarátoknál is), s ez összefügg a kultúraváltással. Egészen más vi­szont (tehát „nem menthető"), hogy széles rétegek már az általános iskola elvégzése után kiesnek az olvasási kultúrából (sokaknál létre sem jön ez a kontaktus), nem kis mértékben azért, mert hat-nyolc év alatt sem sikerült alaposan és szenvedéllyel elsajátítaniuk az olvasás-írás képességét és örömét. Nem az internet s még csak nem is a televízió a fő „bűnös". Az is figyelmeztető trend, hogy nálunk a szülők anyagi helyzetének, társadalmi státuszának és iskolai végzettségének – a fejlett, különösen a skandináv országokban tapasztaltakhoz képest – kiugróan erős a predeterminációs szerepe a gyerekek továbbtanulási esélyei szempontjából. Aligha kell részletezni, hogy ennek milyen káros következményei vannak a mun­kavállalási és egyáltalán, az életesélyek szempontjából, hogy fékezően hat a társadalom belső mobilitására, rombolja a közlevegőt és a politikai kultúrát, vagyis hogy demokratikus deficittel, illetve a nemzeti integrált­ság súlyos zavaraival jár. Az „objektív" okok között nem hallgatható el, hogy az egy tanulóra jutó pénzügyi ráfordítások 2006-ban hazánkban az OECD-országok átlagának csak 60%-át tették ki, a nyelvrokon finneknél tapasztalhatónak pedig az 1/7-ét.²³ Jóllehet a TÁRKI 2008-ban publikált háztartási monitoring-vizsgálatai szerint az elmúlt évtized során valame­lyest szűkült a társadalom alsó és felső decilisének jövedelme közötti szorzó, vagyis picit szűkült az olló (1992: 6-szoros; 1996: 7,5-szeres; 2003: 8,1-szeres; 2005: 7,6-szeres; 2007: 6,5-szeres),²⁴ a kulturális esély­különbségek érzékelhetően nem csökkentek, sőt egyes vonatkozásban még növekedtek is. Riasztó, hogy – Kuti Éva vizsgálatai szerint – még a bevallott kulturális érdeklődés (tehát nem a realizált kultúrafogyasz­tás) adatai is romlottak, az ún. nagyon érdeklődők között is.²⁵ Nem vált kedvezőbbé a kulturális életmódok – klaszterelemzés nyomán kialakított – struktúrája sem. Vitányi Iván 2006-os könyve (a történeti változásokat is kimutatva) így foglalta össze az akkor rekonstruálható tipológiát: „kul­túraorientáltnak" tekinthető a felnőtt társadalom 15%-a; „felhalmozónak" (azaz nem stabil értékorientációjú, de vegyes kulturális affinitással azért rendelkezőnek) 15%; „rekreatívnak", tehát magát kizárólag a szórako­zás többnyire igénytelen formáiban otthonérzőnek 25%; „kulturálisan passzívnak" 30% és „teljesen depriváltnak, társadalomalattinak" 15%.²⁶ Nem mutat pozitív változást a némileg más struktúrájú 2008-as kultú­rafogyasztói tipológia sem, amelyet az Antalóczy-Füstös-Hankiss-féle tanulmány állít fel. Eszerint a kulturális elit 10,1 %-nyi; hozzáteszem: ez lényegében fél évszázada változatlan arány, jóllehet közben kicserélődött ennek a rétegnek legalább a fele. A további csoportok: a „mindent fogyasz­tók": 8,6%; a „könnyed szórakozók": 13,8%; a „kulturálisan érdeklődők": 20,5% és végül a „kulturálisan passzívak": 47,1%. A kulturális degradá­lódás, polarizálódás és fragmentálódás e tendenciái nem foghatók rá a mediális-digitális kultúraváltásra, még kevésbé az otthoni szórakoztató elektronika és a mobilkommunikációs eszközök terjedésére, valamint az ifjúsági szubkultúrákra. Sokkal inkább a súlyos foglalkoztatási, társadalmi és életesély-zavarok, a kirekesztettség, az anómia és a brutalizálódás terjedésének „kulturális", pontosabban kultúrahiányos tünetcsoportjáról van szó. Aggasztó tények ezek, korrekciójuk nem oldható meg hangzatos „nemzeti" vagy „modernizációs" jelszavakkal, „csak" szívós társadalom- és művelődéspolitikai építkezéssel.

Szélhámosok, sarlatánok és celebek

Ahogy a modernizáció és kultúraváltás felől „védhetetlen" a magyar közműveltség – fentiekben bemutatott – súlyos mennyiségi és minőségi deficitje, ugyanígy igazolhatatlan a tudománytalan nézetek, okkult tanok, régi-modern szélhámosságok döbbenetes mértékű konjunktúrája is. Igaz, az internetnek mint technikának is van felelőssége ezek terjedésé­ben, de a tünetek szélesebbek és az okok mélyebbek. Nem részletezem most a képernyőkön rendelő csodadoktorok és sámánok, jósok és aszt­rológusok, az ezoterikusok, az álomfejtők és babonamágusok, a pszicho­logizáló délutáni showmanek és -ladyk szellemi-erkölcsi (olykor emberi életeket kockáztató) bűntetteit, melyeket természet- és orvostudományi zöldségek gyanánt vagy éppen a „zöld", azaz a környezeti problémák kapcsán terjesztenek. Ez a rombolás (melyet a csillogó-csábító reklámok sem enyhítenek, sőt…) a nagyszámú gyerek nézőt is sújtja. De általában is megingatja az (úgy-ahogy) megismert, elsajátított természettudomá­nyos világkép józan kereteibe, stabil alapjaiba vetett hitet – különösen a tájékozatlan és védtelen, a hiszékenységre hajlamos, képernyő- és internetfüggő embertársainkban. A kortárs filmművészet kiemelkedő egyénisége, Mundruczó Kornél ezeket a negatív „kulturális" jelenségeket összefüggésbe hozza a magyar társadalomban – szerinte – erősnek mutatkozó infantilizmussal, szabadság- és szuverenitás-deficittel, be­folyásolhatósággal és manipulálhatósággal is, amelynek egyik további következménye a modern, kísérletező szellemű humanista művészettel szembeni idegenség is.²⁷

A sarlatánságot népszerűsítő – esetenként eredetileg információs rendeltetésű – televíziós, rádiós műsorok, illetve internet-szolgáltatások egyre jobban összekeverednek a „művészi" igényű Akciós műfajokkal, a sci-fik, horrorok, vámpírprodukciók, az erőszakban tobzódó felnőtt- és gyermekrajzfilmek világképével, azaz egybecsúsztatják a reális és a virtu­ális valóságot. Ez a tudományellenes, üzleti érdekektől vezérelt felelőtlen tendencia az egyébként nem túl népszerű közszolgálati csatornákban is terjed, miközben nem kap meggyőző erejű, hatékony és széles körű kri­tikát a szakmáktól, a tudományos ismeretterjesztéstől, illetve „alternatív" tévéműsoroktól. Kevés erre a közoktatás kötelező tanrendje, a Magyar Tudományos Akadémia egy-egy felhívása, néhány okos publicisztika vagy éppen a Vágó István s mások kezdeményezte rokonszenves civil mozgalom, a Szkeptikus Társaság; az internet, a médianyilvánosság és a mobiltelefónia tömegességével sajnos nem tudják fölvenni a versenyt. A populáris médiakultúrát védelmező, minden narrációt, minden létezőt legitimáló egyes posztmodern „teóriák" még igazolni is látszanak ezt a „sokszínűséget".

Az elmúlt évtizedek során a nálunk fejlettebb országok lakosságának egy részében is megrendült a tudományokba vetett széleskörű bizalom. Jócskán vannak egyelőre megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések; továbbá számos valódi tudományos polémia is borzolhat­ja a kedélyeket – például a globális felmelegedésről. A tudományos viták örvén azonban gyakran igyekeznek eladni tenyérbe mászóan tudománytalan, amatőr, sőt kontár „elméleteket", amelyekkel szemben hiányzik a szakmák önérzetes föllépése. Azzal a – némileg érthető – arisztokratizmussal érvelnek, hogy „nem szabad fölvenni ezt a koszos kesztyűt, mert ha vitába szállnánk ezekkel a nézetekkel, óhatatlanul ránk is ragad valami a sárból". A sarlatán és csaló nézetek olyan széles körben terjednek, hogy már a főiskolai és egyetemi vizsgákon is egyre gyakrabban kell szembesüljenek velük a tanárok. Az egyének gyakori stabilitás- és perspektívahiánya, a családok, közösségek, nemzetek és a világ előtti félelmetes kihívások, a globális veszélyek és bizony­talanságok, a terrorizmus, az ökológiai és éghajlati katasztrófák – a világtörténelemben nem először – az évezredfordulón új ösztönzést adtak a végítélet-pszichózisoknak és a megváltás-teóriáknak. Nem a vallásos világképek transzcendens értékorientációját illetem e bírálat­tal, hanem a vallások hitvilágára, tradícióira és bensőségességére is veszélyt jelentő újpogányságot, fundamentalista babonaságot. Bizony újra aktuálisak felvilágosodás kori nagy nemzeti költőinknek, köztük Berzsenyi Dánielnek a racionalitást költői hitellel védő episztolái és epigrammái, a sötét babonák ellen indított szellemi küzdelme, a Vandál bölcsesség vagy A Pesti Magyar Társasághoz intézett aggodalmas költői kérdése: „Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész / Emel ki minket a barmok sorából? / Ki kétli azt, hogy minden érdemünk, / minden sze­rencsénk ezzel nő s hanyatlik?"

A történelmi tudat megzavarodása

A régi, felújított vagy új keletű vandál bölcsességek között különösen fájdalmasak és veszélyesek az áltörténelmi tanok. Rohamosan ter­jednek az őstörténeti kontárkodások, a históriai babonák, a dilettáns származástani nézetek, amatőr nyelvészkedések, okkult régészkedések „produkciói". Magukat komoly értelmiségieknek tartók is összekeverik a történelmi genetikát, az etnikum származástanát és a nyelv históriáját. A szkíta-hun-szittya-avar genealógia „tudós" népszerűsítői (akiknek pozícióit vélhetőleg komoly szponzoráció is erősíti) osztrák-labanc­szovjet ármánynak tartják a finnugor nyelvcsaládhoz tartozás elméletét; de vannak ennél is „mélymagyarabb" víziók: a magyar nyelv és kultúra világelső voltáról, Jézus magyar származásáról, a pogány ősvallás és a kereszténység szintéziséről. Köz- és felsőoktatási tankönyvcsomag is jelent meg ebben a szellemben.²⁸ Különösen tipikus példája volt ennek a zavaros komplexitásnak – az egykor jobb arcát mutató – Szaniszló Ferenc vizuális monológja az EchoTV 2010. január 10-i műsorában, amelynek során a sumerológia melletti érvektől az ún. „kisugárzások" népszerűsítésén át jutott el a szélsőjobboldali szellemiségű napi poli­tikai állásfoglalásig. Ez a koktél nem csupán a józan nyilvánosságot, a normális politikai kultúrát veszélyezteti, hanem a demokratikus érzületű konzervatív szellemiséget, a vallásos világképet, a nemzeti önbecsü­lést is. Érdemes e „kulturális helyzet" jellemzésére néhány tipikus, és a lényeget tekintve egybehangzó véleményt idézni a hazai értelmiség különböző értékrendbeli és ideológiai-politikai térfelén helyet foglalóktól, az egymásétól markánsan elütő kutatási módszertant képviselőktől:

„Változatlanul tovább él – írja R. Várkonyi Ágnes – […] az a romanti­kus történelemfelfogás, amely a magyar múlt döntően fontos korszakait mondhatni egyetlen nagy kuruc-labanc csikicsukinak tekinti, néhány, rendszerint tendenciózusan félreértett főszereplővel."²⁹ Más nemzetek korábbi életszakaszaiban is bevett szokás volt a kollektív emlékezet tudatos politikai befolyásolása és a történelemnek az éppen aktuális szükségletekhez való hozzáigazítása – a mindenkori hatalom és/vagy ellenzéke megrendeléseként. Szabó Miklós szerint szervesen beleillik ez a programideológiák vagy állapotideológiák mechanizmusába.³⁰ A kollektív emlékezet, a történelmi tudat látványos, érzelmileg túlhevített, historizáló manipulálása – a heroizálás és a bűnbakképző kompromittálás kettős gesztusával – különösen erős tapasztalata a világrendszerváltás utáni posztszocialista országoknak, köztük hazánknak, ahogy ezt leg­utóbb Pataki Ferenc elemezte szociálpszichológiai szemszögből.³¹ Az emlékezetpolitikai manipuláció leggyorsabban ott, abban a nemzedékben hat, ahol hiányoznak a szisztematikus történelmi ismeretek – részben az oktatás, részben a személyes és mediális tapasztalatátadás hiányossá­gai, felszínessége miatt. Itt ér össze a tágabb kulturális-oktatási-mediális szféra és a direkt, irányított politikai nyilvánosság, s ezért is van roppant felelőssége a hatalmilag vezérelt emlékezetpolitikának, főleg vizualizált övezetének, a televízióknak, bulvárlapoknak, a népszerű internetes honlapoknak, a plakátoknak. E médiumok ugyanis képesek végtelenül leegyszerűsített képi „magyarázatot" adni és „lényegiséget" tulajdonítani egy-egy összetett valóságos vagy szimbolikus esemény kiragadott ele­mének, s ezzel akár önigazoló-önheroizáló vagy éppen megbélyegző­kirekesztő tömegindulatokat mozgósítani.

Pataki szerint „a hun-magyar-rokonság, a sumér eredet, a »halsza­gú« finn testvériség ügye, netán az ősmagyar hitvilág és a rovásírás inkább belterjes, szektaszerű csoportokat érint", míg vannak ezekhez a tételekhez képest vadabb, aktualizálóbb újkori történelmi mítoszok.³² Ez az elkülönítés azonban – szerintem – nem ennyire magától értetődő. Az előbbiek sem veszélytelenek: éppen a nemzeti történelem előzmé­nyeiről, kezdeteiről betáplált hazugságok, manipulációk alapozzák meg az egész nemzeti világkép torzítását, sérelmi vagy felelősségáthárító elrajzolását, amire azután könnyen ráépíthetők a „magyarellenes vi­lág-összeesküvések", a Szent Korona-tan aktualizálásai, a Trianon-hisztériák, a holokauszttagadás vagy éppen a 2010-es „forradalom" hamis és bornírt ideológiája. „Valamely nyilvánvalóan hamis, az ismert tényeknek ellentmondó tétel népszerűsége nyilván gazdasági, politikai és társaslélektani körülményektől függ. […] Néhány évvel később ezek a kezdetben marginális tébolygások milliók ünnepélyes meggyőződé­sévé váltak" – írja Tamás Gáspár Miklós.³³ Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója szerint „az őstörténeti mítoszok néha komoly érzelmeket támasztanak. Híveik gyakran olyan vallási kö­zösségként működnek, melynek tagjai nem ismerik a toleranciát, és csak azokat tekintik hazafinak, akik nézeteiket fenntartás nélkül elfogadják."³⁴

Természetesen voltak, vannak szakmai viták ezekkel a torz nézetek-kel,³⁵ sőt, már a magyar katolikus egyház is rákényszerült arra, hogy nyilvánosan állást foglaljon az őspogány mítoszokat szakralizáló, illetve a magyar kereszténységet a sámánizmusig, a turul mitológiáig, a szkíta-pártus-hun legendáig antedatáló szélhámosságokkal, az ún. ősmagyar szinkretizmussal szemben.³⁶ Olykor a népszerűbb, esetenként a konzer­vatív, jobboldali szellemiségű hetilapokban is olvashatók ilyen, a históriai babonákat vitató írások,³⁷ ám a populáris sajtóig, a bulvármédiáig, vala­mint a jobboldali weblapokig alig jutnak el ezek a korrekciók. Amott ez nem üzlet, ellenkezőleg: éppen hogy az okkultizmusnak és a történelemcsináló demagógiának van piaca, esetenként fesztiválterepe is. Természetesen nem azt bírálom, ha lokális vagy civil hagyományőrző egyesületek, játé­kos gyermek- vagy ifjúsági rendezvények a vélt vagy tényleges magyar múlt rekvizitumait felhasználva szerveznek közösségeket, felelevenítve a históriai öltözködés, lovaglás, bajvívás, étkezés, rekreáció formáit; ez rokonszenves kulturális akció lehet. Ám ha ehhez hamis történelemtudatra építő agresszív, öncsaló és kirekesztő ideológia társul, akkor már baj van, s ekkor már szó sincs pozitív közösségépítésről.

Ami pedig a jelenség szakmai oldalát illeti: tisztában vagyok azzal, hogy a történetírás az orális eredetkultuszról, a mitológiáról, a korai et­nikai tudatról és a dinasztikus érdekű krónikaírásról vált le. Tudom, hogy volt és van átmenet a mítosz és a szakszerű történetírás között, hogy a nemzetté válásban, a nemzet konstituálódásában termékenyítő szerepe (is) volt/van a mitologikus múltfelfogásnak, a kollektív emlékezetnek és a múlt egyes mozzanatait kiemelő, birtokba vevő örökségdiskurzusnak.³⁸ Mindazonáltal a tudományos diskurzus teljes félreértése és visszaélés a történetelméleti vitákkal, amikor az ún. posztmodern história-felfogásra, a mikrotörténelemre és a narratív történettudományra hivatkozva vélik igazolni a kontár szemléletet. Elemi szakmai vétség (közismereti, tömeg­lélektani következményeiről nem is beszélve), amikor a tényszerűséget és folyamatszerűséget összekeverik az értelmező és értékelő interpre­tációval, s éppen ezt használják föl „tudományos argumentumként" az aktivista és konstrukcionista jellegű politikai történelemcsináláshoz.³⁹ Gyáni Gábor is élesen bírálja ezt a kulturális-ideológiai-tömeglélektani komplexumot, illetve metódust, pedig ő az ún. posztmodern történelem­szemlélet – igaz, tudományos hitelességű – képviselője: nem hajlandó releváns „elbeszélésekként" igazolni a tudománytalan sarlatánságokat. Kritikusan jellemzi a tömegkommunikációs kultúraváltás történelemis­mereti hatását a nyilvánosságra: „a történeti diskurzus kezd mindinkább elszakadni az olvasáskultúra hegemóniáján nyugvó hagyományos tör­ténetírói beszédmódtól", s a számítógéppel is szimulálható, vizualitásba áttett, szappanoperaszerűvé szétmesélt virtuális tévétörténelem kezd az iskolai oktatásnál jóval hatékonyabbnak tűnni.⁴⁰ „A történetíró értelme­zési szabadságának is megvannak a határai: a szakmaiság mezsgyéit az alapvető emberi értékek – a civilizáció, demokrácia, humánum – is kijelölik. Az »underground« történetírói termékek kívül esnek ezeken a határokon. A holokauszttagadás nem a történelem félreértelmezése, hanem szélsőséges politikai ítélet. A revizionista holokauszttagadók – írja Gyáni; s kénytelen vagyok hozzátenni: egyre többen vannak itthon, még a felsőoktatásban is – nem a racionalitást keresik a múltban, hanem erkölcsi relativizmussal kreálnak maguknak múltat. Ez pedig a tudomány számára kezelhetetlen. A történész annyit tehet ellene, hogy tudományos ismeretekkel újra és újra rekonstruálja a valóságot."⁴¹

Historizálás, általános műveltség és politikai manipuláció

Nem csupán az iskolázatlan tömegek tévhiteiről és bulvár-látványossá­gairól van tehát szó. Különösen szomorú, amikor igényes kulturális folyó­iratban,⁴² esetenként egyetemi katedrákon, történelem szakos hallgatók között tűnnek föl az efféle tudománytalan nézetek, vagy akár csak kódolt igazolásaik. Történelmi tévedések persze mindenkit – szakembereket, tanárokat is – elérhetnek. Azt mégis szimptomatikusnak, a historizáló retorikát leleplező lapszusnak tartom, ha a harsány nemzeti-történelmi ideológiát képviselő új hatalom egyik vezető – s azóta többszörösen is előléptetett – embere, Schmitt Pál összekeveri II. Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost. Az új kormány megalakulását, az Orbán Viktor mi­niszterelnököt ünneplő 2010. május 29-i Kossuth téri nagygyűlésen az ország televíziós nyilvánossága előtt Schmitt Pál ezt találta mondani: „Mint gyönyörű Kossuth-szobrunk oldalán olvasható: »Cum Deo pro Patria et Libertate«".⁴³ Ez csupán egy névtévesztés volt, bár alapfokú nemzettörténeti témában. (Csak figyelmetlen vagy felületes munkatársai, beszédírói voltak a „vétkesek"?) Van azonban példa arra, hogy parlamenti pártok agitprop műhelyei, netalán vezetői, ismert politikusok álltak/állnak közvetlenül vagy közvetve, programszerűen vagy ravasz célzásokkal a torz nézetek terjesztése, az emlékezetpolitikai manipulációk mögé, pl. egy finnugorellenes őstörténeti „tudományos" kutatóintézet felállításá­nak követelésével vagy a forradalmak természetének és történetének meghamisításával. Mind a múlt kriminalizálásával, mind üdvtörténetté hamisításával súlyos – jó adag „magyar" öncsalással fűszerezett – nem­zettudati, történelemismereti károkat lehet okozni a társadalmi tudatban.⁴⁴

A történelmi tudatlanság, a félműveltség, a tényeket semmibe vevő felszínesség gyakran érhető tetten a baloldali-liberális tradíció nagy formá­tumú személyiségeinek (pl. Jászi Oszkár, Lukács György, Szabó Ervin, Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond) harsány, neofita, sőt élveteg meg­rágalmazásakor is. Mindezt természetesen nem e progresszív egyéniségek és életműveik apologetikus kanonizálásának igénye felől teszem szóvá: a jobboldali hátszelű történelemhamisítás konjunktúrájára nem mentség a baloldali (vagy inkább „baloldali") historizálás, amelyre szintén bőven volt példa a XX. században. A napjaink Európájában s Magyarországán is – különböző okokból – újraéledő tekintélyelvű, idegenellenes és tota­litárius mozgalmak „visszamenőlegesen, történetileg is kizárólagossá vagy legalábbis kormeghatározóvá óhajtják tenni szerepüket. Ezt kétféle módon kivitelezhetik. Egyrészt arra törekszenek, hogy ősi mivoltukat, mély történelmi gyökereiket dokumentálják, s evégett különféle eredet­mitológiákat ápolnak. Másrészt azt remélik, hogy a versengő áramlatok stigmatizálásával, sőt kriminalizálásával korlátozzák azok befolyását" -írja Pataki Ferenc.⁴⁵ Már az 1990-es évek elején érződött ez a veszély, magam is írtam erről;⁴⁶ majd állami dekorációval intézményesült az év­ezredforduló körüli, koronaúsztató millenniumi ünnepségsorozat⁴⁷ idején. Igazi, agresszív veszéllyé azonban mintha mára vált volna.

Romsics Ignác szerint „a különböző politikai erők mára fölépítettek maguknak egy saját történelmi képet, különösképpen a 20. századra, de a honfoglalásra és a magyarok eredetére vonatkozólag is. Bizonyos politikai körökben és szubkultúrákban ma megkérdőjelezhetetlen dogmá­nak számít, hogy a sumeroktól származunk, de ha nem is a sumeroktól, biztosan nem a finnugoroktól. És aki mást gondol vagy mást mond, az nem téved, hanem hazaáruló. De legalábbis történelemhamisító és idegenszívű."⁴⁸ Az általános műveltség alacsony fokának a tévtanok eszkalációját is magyarázó strukturális okairól és valóságérzékelési, beilleszkedési, szociálpszichológiai következményeiről megrendítően beszél Nádas Péter.⁴⁹ Rév István szerint elsősorban a globalizációs, modernizációs lemaradási szorongással megvert és dezorientált, a popu­lista nemzetieskedésben védelmet kereső bölcsész és jogász hallgatók viszik a prímet e „kultúrában".⁵⁰ Ormos Mária is a felsőoktatás helyzetével hozza kapcsolatba e jelenségeket, de még tágabb összefüggésekre utal: „tragikus az egyetemekre kerülők színvonala". Ezzel, meg az értelmes diákközösségek, civil mozgalmak erőtlenségével, a demokratikus köz­beszéd gyengülésével is összefügg szerinte, hogy 2006 óta a fiatalok között különösen „aggasztóvá vált a szélsőjobboldali befolyás", a kire­kesztő ideológia, ami – az 1920-1930-as évekhez hasonlóan – általában együtt jár a tudománytalan, mitikus tanok iránti fogékonysággal. Sőt, ez az ideológia annak idején a fizikai erőszakra, pl. a zsidóverésekre is „felhatalmazást" adott. „A hallgatók jelentős része nem egyszerűen konzervatív – azzal nem lenne baj -, hanem egyre inkább a szélsőjobb felé csúszik. […] Az oktatás színvonalának csökkenése – szélesebb összefüggésben – meghatározza, hogy az ország élhetővé. kulturálisan magabiztossá válik-e vagy sem."⁵¹ Mindez – teszem hozzá – nem a balliberális és a konzervatív világképek szembenállásának ügye, nem a szocialisták keltette hisztéria, hanem mindkét szellemi-ideológiai érték­rendet fenyegeti, de leginkább az egészséges nemzeti valóságismeretet, identitást és önérzetet.

Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól tükrözik a Vásárhelyi Mária és munkatársai által a 2000-es évtized során végzett reprezentatív tudás­szociológiai felmérések. Ezek szerint folyamatosan nőtt a jellegzetes tévhitek és az esetenként hozzájuk kapcsolódó irreális, illetve veszélyes cselekvési stratégiák híveinek aránya.⁵² A hun származástanban hívők 2003-ban 76%-ot, 2008-ban 80%-ot képviseltek; a magyar zsidóság sorsáért a II. világháború idején viselt magyar felelősséget teljesen a né­metekre áthárító nézet vallóinak aránya 33%-ról 42%-ra emelkedett. Nem véletlen, hogy – ezekkel az „ismeretekkel" is összefüggésben – 5 év alatt 18%-ról 43%-ra nőtt a Trianon valamiféle revánskorrekcióját támogatók aránya. A szociológusok szerint ezek a tévképzetek nem csupán isme­rethiányból vagy tudatos emlékezetpolitikai manipulációból származnak, hanem mélyebb társadalomtudati motívumokból is; a rendszerváltozással kapcsolatos várakozások egy részének illúziónak bizonyulásából, illetve e csalódás mitikus, „kelet felé forduló", „Európa- és nyugatellenes" előjelű kompenzálásából. A nemzetközi értékkutatások eredményei szerint, Tóth István György megfogalmazásában hazánk – néhány nyugatos életvitelérték és modernizációs szükséglet elismerése mellett – elindult „kelet" és a „Balkán", az ortodox kultúrkör felé, különösen ami a zárt gondolkodásmódot, a bizalomhiányt, a tekintélyelvűség és vezérkultusz csábítását, a demokratikus szabadságjogok komolyan vételét illeti.⁵³ Nem elsősorban napi politikai ügy ez (ha van is ilyen elágazása), hanem széles áramlatú kulturális trend.

A rossz „történelmi", azaz rendies tradíciók szívósságát bizonyítja, hogy – ugyanezen nemzetközi értékanalízis szerint – az Európai Unióban nálunk a legalacsonyabb azoknak az aránya, akik szerint a társadalmi, egzisztenciális érvényesüléshez a műveltség, az iskolai végzettség a legfontosabb; ezzel szemben – a vizsgálatok szerint – az a legfonto­sabb, hogy „az ember jó családba szülessen". Komplex módon elemzi ezt a jelenséget Romsics Ignác, amikor azt érzékeli, hogy „számos történelmi mítosz keletkezett vagy éledt újjá és jelent meg a magyar közbeszédben. A mitikus gondolkodásra, illetve a misztikus történelmi és politikai magyarázatokra való hajlam – mint a politikai antropológia művelői hangsúlyozzák – mindig és mindenhol megvan az emberekben, ám békés időkben, kiegyensúlyozott viszonyok közepette jóval kevésbé virulens, mint olyan válságos korszakokban és instabil körülmények kö­zött, amikor az egyének elveszítik lábuk alól a biztos talajt, és kételkedni kezdenek saját képességeikben és lehetőségeikben. Az ilyen frusztrált vagy traumatikus helyzetekben a modern társadalmakban is csökken a racionalitás magyarázó ereje, s előtérbe kerülnek a primitív társadal­makra jellemző fantáziadús, illúziókkal és képzelgésekkel teli mitológiák. A mítoszok ebben az értelemben – mint egy francia tudós (E. Doutté) találóan elnevezte őket – »kollektív vágyak«, s ha személyre irányulnak, akkor »megszemélyesített kollektív vágyak«."⁵⁴

Visszaérkeztünk kiinduló pontunkhoz: ha természetesen nem is lehet a digitális-mobilkommunikációs kultúraváltást, az ifjúsági szubkultúrákat, valamint az oktatást, a médiát, a művelődéspolitikát és egyáltalán a kultúraközvetítést súlyos társadalmi-tudati zavaraink elsődleges okává kinevezni, azért a szellemi szférának, az intézményeknek, a – legalább két évtizede porondon lévő – kultúrpolitikák „csinálóinak" és végrehaj­tóinak meglehetősen nagy a felelőssége. Korrekcióként azonban nem valamiféle ideologikus, újrakanonizáló rendteremtésre lenne szükség (pe­dig jól érzékelhető az erre irányuló hatalmi-kormányzati hajlam), hanem a tudományos szakszerűség, a népszerű ismeretterjesztés pozícióinak, mindenekelőtt pedig a kritikai értelmiségi éthosz eredményességének és tekintélyének a megerősítésére. Ebben természetesen hatékonyan támaszkodni kellene a kultúraváltás, az ikonikus és mobilkommunikáci­ós fordulat, a nyilvánosság kínálta új lehetőségekre, a fiatal generációk jogos szükségleteire és igényeire, a frissülő technikai, mediális, digitális eszközrendszerre.

A „három B" és a progresszív régi-új kultúrafogalmak

A kulturális leépülési trendet és – ennek részeként – a kollektív történeti tudat megzavarodását nem tudom másként értékelni, mint a nemzeti nyil­vánosság dekulturációját. Ez semmiképpen sem keverendő össze (ha az egyidejűség okán olykor érintkezik is) a kultúraváltás jelenségeivel. Mivel a közbeszédben kezdenek divatba jönni a Kádár-korszak művelődéspo­litikájának „3 T"-jét perszifláló-dekonstruáló-újraíró játékos betűszavak, ennek a mai trendnek a megnevezésére szerintem a „3 B" kívánkozik: domináns kockázattá napjainkban a bulvárosodás, a bunkósodás és a barbarizálódás vált. Természetesen ezt a hármasságot nem lehet ráhúzni az egész, tágan értelmezett kortárs magyar művelődésre, de a mélyben és a felszínen zajló folyamatoknak igenis van egy ilyen veszélyes sod­rása. Különösen akkor látszik ez tisztán, ha a kultúrát – a tanulmányom elején említett – szélesebb, „társadalomontológiai" értelmében fogjuk föl. S ha már annyiszor bíráltam napjaink torz históriai beszédmódjait, nem árt néhány ellenpélda is a progresszív emlékezetpolitika üzenőfalára. A széles, modern, világkép- és életmódközpontú kultúrafogalomnak vannak ugyanis szép történelmi alakzatai a magyar szellemi életben. Csak négy XX. századira hadd utaljak.

A rendszerváltás után sikerszerzővé előlépett Márai Sándornak döb­benetesen időszerű az a kevéssé idézett tézise, amelyet a Röpirat a nemzetnevelés ügyében c. 1942-es (!) írása – humanista utópizmussal egy elvaduló világban – a nemzetnevelő népiskolai oktatás hiányzó pro­filjáról kifejtett: „nem ártana az emberi együttélés legfontosabb minőségi feltételének, a tapintatnak is szentelni minden héten néhány órát".⁵⁵ A szellemi élet másik féltekéjén (ha nem is az ellenpólusán) alkotó Lukács György szintén e tág, életvitel-szabályozó, én- és identitásteremtő kul­túrafogalom felől, a magas és a tömegkultúra közötti éles válaszfalakat áttörve közelítette meg a szűkebb, művelődési teendőket. A kultúra igazi szerepe – mondja Lukács, egy élete vége felé adott interjúban (de ez jellemezte már korai írásait és 1919-es kultúrpolitikusi praxisát is) – mégiscsak az, hogy „a munkától, a tervezéstől kezdve egészen a legkomplikáltabb életmegnyilvánulásokig az emberek felismerik, hogy maguknak kell dönteni saját életük problémái fölött".⁵⁶ Németh László is erre a tág – a munkától, a szocializációtól, a nemzeti és társadalmi viselkedésmódtól elválaszthatatlan – kultúrafogalomra építi a maga (egy időben veszélyesen elhibázott tételeket, pl. a „mélymagyar"-teóriát is megfogalmazó, de évtizedeket átívelő, maradandó szellemiségében mégiscsak progresszív) nevelés- és művelődés-felfogását: „A kultúra nem ismerethalmaz, amelyet zsákolnak s tengelyen vagy hajón átszállíta­nak a szomszéd országba. A kultúra egy nagy néptest életében kialakult szellemi és erkölcsi szokásjog: ízlés, etikett, gondolkozásmód, amelyben éppolyan otthonosan kell éreznünk magunkat, mint a bőrünkben. […] A műveltség nem ünneplő ruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyver-zete."⁵⁷ S innét csak egy lépés Bibó Istvánnak a „magyar alkat"-ról és a politikai kultúráról kialakított szintetikus felfogása, amelynek hátterében a konzervatív, a liberális, a baloldali és a népi-nemzeti kultúrafelfogás progresszív oldalainak ma sem tanulság nélküli szintéziskísérlete érhe­tő tetten. Egyikük kultúrafelfogása, ideológiai-művelődési praxisa sem „sebezhetetlen", de a tágas, életvitel-központú, haladás- és értékelvű műveltségi orientációt tekintve a közös vonások és a maradandó igaz­ságok dominálnak bennük.

Visszautalva a negatívan minősíthető kulturális trendek, a szélhámos tanok, az okkultizmus terjedésének, a történelmi tudat meg­zavarodásá­nak idézett tüneteire: nem diszciplináris kérdésről, nem pusztán kognitív deficitről s nem is csupán hamis tudatról van szó. Nem a történelmi tudás és műveltség apriori felsőbbrendűségének hite, nem valamiféle legújabb kori aufklerizmus fűt, amikor ezeket a vészjelzéseket⁵⁸ leadom. Sokkal inkább egy széles, komplex és modern műveltségfelfogás gyakorlatias, tehát oktatási, tömegkommunikációs, közművelődési, politikai képvi­seletének az igénye. Olyané, amelyet – ha a kultúra belső szerkezetét átstrukturálja is – nem írt, nem ír felül a mostani kultúraváltás sem. A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert több mint 35 éve, televíziós portréfilm­jében, így válaszolt Győri György kérdéseire: „Természettudós vagyok, tehát azt várja tőlem, mondjam, hogy az iskolában a természettudomány a legfontosabb. Énszerintem sokkal fontosabb a történelem ismerete, mert az emberiségnek csak a múltjából lehet tanulnia. Más kiindulási anyag nem áll rendelkezésünkre. Csak az a kérdés, hogy mit tanítunk történelemnek. […] Mi a történelem? […] Az igazi történelem az én né­zetem szerint felelet arra a kérdésre, hogyan emelkedett fel az ember az állati létből a mai szintjére. Ez más, mint amit ma történelem tantárgynak hívunk, ebben benne van a fizika, a matematika, az összes tudomány és az összes művészet, minden, ami emberi alkotás. […] Egyszóval amikor azt mondom, hogy az iskolában a történelemé az elsőbbség, ezt tessék úgy érteni, hogy ne hazug, áltörténelem legyen, […] hanem igazi törté­nelem. Mutassa a zenét, az irodalmat, a művészeteket, a tudományokat, mindenkit, akik alkottak, akik építették a világot, és mindig felépítették azt, amit a nagy rombolók leromboltak!"⁵⁹

Évtizedek múltán, a mostani századfordulós kultúraváltás, illetve posztkulturális sokk idején sem nagyon lehet ennél hitelesebb mű­veltségfogalmunk és kultúraközvetítési normánk. Hogy azután ennek hatékony érvényesítésében, vagy tágabban: a magyar művelődés – pozitív jeleket is felmutató, de mégis inkább aggodalmat keltő – álla­potában a különböző politikai kurzusoknak és erőknek milyen szerepe, felelőssége volt, van és lehet, illetve hogy mi látszik kibontakozni, sőt eszkalálódni 2010 tavaszától, annak elemzése már egy másik dolgozat tárgya lehetne.

* Készült a Pécsett 2010. május 6-7-én „Kulturális iránytű. Európa jövője, a jövő kultúrája" címmel rendezett konferencia előadása nyomán. A kézirat és a hivatko­zások lezárása: 2010. szeptember 20.

Jegyzetek

¹ Ripp Zoltán: Jobb- vagy balmagyar. Az ungváryzmus téziseiről. Mozgó Világ, 2010. 7. sz. 66-83. p.

² Agárdi Péter: A három részre szakadó ország. Mozgó Világ, 1991. 12. sz.; Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájának történetéhez. Eszmélet, 20. sz. (1993. december) 129-165. p.; A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996. Bp., Új Mandátum, 1997.; Kultúra, média és hatalom, avagy az ország négy részre szakadása. Mozgó Világ, 2002. 3. sz.; Magyar kultúra és média a XXI. század elején. Pécs, FEEK, 2005.; Vezetők, káderek és intellektuelek – avagy elitváltás a tudományos-kulturális életben. Egyenlítő, 2010. 3. sz. 47-52. p.

³ Vitányi Iván: A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os vizsgálat zárójelentése. Bp., Maecenas, 1997. In: ugyanő: Kultúraelméleti és művelődésszo­ciológiai írások. Pécs, FEEK, 2005. 240-286. p.; ugyanő: A magyar kultúra esélyei. Kultúra, életmód, társadalom. Bp., MTA Társadalomkutató Központ, [2007] 2006.

⁴ Falussy Béla: Az időfelhasználás metszetei. Bp., Új Mandátum, 2004.

⁵ Hunyadi Zsuzsa és más szerzők tanulmányai a Találkozások a kultúrával c. so­rozatban: Bp., Magyar Művelődési Intézet-MTA Szociológiai Intézet, 2004-2005. 1-7. füzet; Glatz Ferenc, Marosi Ernő, Szabó B. István (szerk.): Kultúra. Magyar tudománytár 6. kötet. Bp., MTA Társadalomkutató Központ-Kossuth Kiadó, 2006.

⁶ Kovách Imre (szerk.): Társadalmi metszetek. Hatalom, érdek, individualizáció és egyenlőtlenség a mai Magyarországon. Szociológiai tanulmányok. Bp., Nap­világ, 2006. [Elsősorban a kulturális vonatkozású tanulmányok.]; Polónyi Katalin, Székely Gáborné (szerk.): Társadalmi ellátórendszerek, 2006. Oktatás. Kultúra. Bp., Központi Statisztikai Hivatal, 2007. 83-101. p.; Kolosi Tamás-Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2008. Bp., TÁRKI, 2008.; Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 1. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intéze­te; Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció stb.

⁷ Pl. Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Bp., Osiris, 1997.; Kulcsár Szabó Ernő-Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás. Bp., Balassi, 2003.; Balázs Géza-Bódi Zoltán (szerk.): Az internetkorszak kommunikációja. Bp., Gondolat-Infonia, 2005.; Oláh Szabolcs­Simon Attila-Szirák Péter (szerk.): Szerep és közeg. Medialitás a magyar kultú­ratudományok 20. századi történetében. Bp., Ráció, 2006.; Jeney Éva-Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A kultúra átváltozásai. Kép, zene, szöveg. Bp., Balassi, 2006.; Havasréti József-Szíjártó Zsolt (szerk.): Reflexiók vagy mélyfúrások? A kultúrakutatás változatai a „kulturális fordulat" után. Bp.-Pécs, Gondolat-PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2008.; Császi Lajos: Médiakutatás a kulturális fordulat után. Médiakutató, IX. évf. 3. sz. 2008. ősz, 93-108. p.; Kulcsár Szabó Ernő: Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben. Bp., Akadémiai, 2010.; Vitányi Iván: Mire jó a kultúra? In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció. 6-13. p. A „kulturális fordulat" értelmezésében támaszkodhattam Kleisz Teréz 2010 tavaszi pécsi egyetemi előadásaira is, amelyért ezúton is köszönetet mondok.

⁸ Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről. Bp., Gondolat, 1983. Vö.: Agárdi Péter: Kultúránk és jövőnk. Népszabadság, 1983. február 25.

⁹ Vö. Bayer József: A politikatudomány alapjai. Bp., Napvilág, 1999. 9-25. p.

¹⁰ Legutóbb például: Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor: A kultúra változása – változások kultúrája. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intézete. 18-84. p.

¹¹ Agárdi Péter: Műveltségi modellek és kultúraváltások a két századelőn (1907-2007). Egyenlítő, 2008. 4. sz. 36-42. p. és 5. sz. 43-45. p.

¹² Mindenekelőtt: Antalóczy Tímea-Füstös László-Hankiss Elemér: Magyarország kulturális térképe. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció. 15-52. p.

¹³ Egyetlen friss példa az általam konzultáltak közül: Óber Péter: Szubkultúra és ifjúsági művelődés a XXI. század elején. A hiphop mint újító kulturális erő. Kézirat, Pécs, PTE, 2009. A munka tömörítéséből készült publikáció: Ifjúság, hiphop, kultúraközvetítés. Tudásmenedzsment, [Pécs] XI. évf. 1. sz. 2010. április, 93-101. p.

¹⁴ Ez utóbbiról lásd: Csepeli György-Prazsák Gergő: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Bp., Jószöveg, 2010.

¹⁵ Lásd erről Balázs Géza, H. Varga Gyula (szerk.): Ikonikus fordulat a kultúrában. Budapest, Eger, Magyar Szemiotikai Társaság – Líceum Kiadó, 2009.

¹⁶ Vitányi Iván: A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os országos vizsgálat zárójelentése. Bp., Maecenas, 1997.

¹⁷ Nemzeti kultúra – kulturális nemzet. Műhelybeszélgetés. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intézete. 423-424. p.

¹⁸ Lásd: Balázs Géza-Bódi Zoltán (szerk.): Az internetkorszak kommunikációja. Bp., Gondolat-Infonia, 2005. 25-57. p.; Varga Katalin (szerk.): A 21. század műveltsége. E-könyv az információs műveltségről. Pécs, FEEK, 2008. http://mek.oszk.hu/06300/06355 ; Bókay Antal: Posztkultúra és irodalomtanítás. Iskolakultúra, 2002. 11. sz. 79-86. p.; Koltay Tibor: Médiaműveltség, média-írástudás, digitális írástudás. Médiakutató, 2009. 4. sz. 111-116. p.

¹⁹ Ehhez lásd: Csepeli György: Álarcosbál a blogteremben. A névtelenség hatásai az új médium révén történő kommunikációban. Kritika, 2009. 6. sz. 3-5. p.

²⁰ Balogh András: Közkönyvtár-használati trendek, kihívások itthon és a nagyvilágban. I-II. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2010. 1. sz. 3-15. és 2. sz. 3-14. p.

²¹ Lásd a 2-5. jegyzetben említett összefoglalásokat.

²² Antalóczy Tímea-Füstös László-Hankiss Elemér: Magyarország kulturális térképe. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció. 15-52. p.

²³ Az adatot Romsics Ignáctól vettem: „Szólamokkal tele van a padlás". Romsics Ignáccal beszélget Rádai Eszter. Mozgó Világ, 2010. 4. sz. 3-11. p.

²⁴ http://www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/b193.pdf (2008. augusztusi letöltés).

²⁵ Kuti Éva: A kultúra iránti érdeklődés és a kultúrafogyasztás alakulása a Nemzeti Médiaanalízis adatai alapján. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intézete. 151-199. p.

²⁶ Vitányi Iván: A magyar kultúra esélyei. Kultúra, életmód, társadalom. Bp., MTA Társadalomkutató Központ, [2007] 2006. 283. p.

²⁷ Kun Zsuzsa beszélgetett Mundruczó Kornéllal a Klubrádió Klubdélelőtt című műsorában 2010. augusztus 21-én.

²⁸ Vö.: Nagy László: Nyilaskás tankönyvcsomag. Népszava, 2008. december 6. 6. p.

²⁹ R. Várkonyi Ágnes: Beszűkített múltszemlélet. László Ferenc interjúja. Magyar Narancs, 2007. november 15. 8-9. p.

³⁰ Lásd ezekről: Szabó Miklós: Programideológiák és állapotideológiák. Az ideológia szerepe és típusai a polgári korszakban. In: Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Bp., Medvetánc könyvek, 1989. 93-108. p.

³¹ Pataki Ferenc: Az emlékeztetés műveletei. Mozgó Világ, 2010. 6. sz. 27-41. p.

³² I. m. 29. p.

³³ Tamás Gáspár Miklós: Fordulattagadás. Magyar Narancs, 2010. február 18. 48-51. p.

³⁴ Hamvay Péter interjúja Csorba Lászlóval. Népszava, 2010. április 26. 13. p.

³⁵ Pl.: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Bp., Osiris, 2002.; Honti László, Csúcs László, Keresztes László (szerk.): A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Bp., Tinta, 2010.; Romsics Ignác: Trianon okai. Népszabadság, 2010. június 5. Hétvége 1-3. p.; Trianon és a 20-as évek Magyarországa. Rubicon, 2010. 4-5. sz.; Lőrinc László (szerk.): Egyezzünk ki a múlttal. (Műhelybeszélgetések történelmi mítoszokról, tévhitekről) Bp., Történelemtanárok Egylete, 2010.; Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Bp., Jaffa, 2010.; Sándor Klára kitűnő internetes sorozata a magyar nyelv és etnikum történetéről: www.galamus.hu stb.

³⁶ A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a katolikus hit megőrzéséről… 2009. szeptember 21. http://kdnp.hu

³⁷ Zsuppán István: Ifjú szívekben. Politikai okkultizmus Magyarországon 8. Magyar Narancs, 2006. január 5. 20-21. p.; Jeskó József: Gyorsan terjed a Jobbikhoz köthető ellenkultúra. Heti Világgazdaság, 2009. november 27., Ablonczy Bálint: A táltosok már a spájzban vannak. Heti Válasz, 2009. október 1., 40. sz. http://hetivalasz.hu ; Sümegi Noémi: Menekülés az őstörténetbe. Pörzse Sándor, Müller Péter, Budapest TV. Heti Válasz, 2009. október 15., 42. sz.; Nádasdy Ádám: A gonosz Budenz. [A finnugor nyelvrokonságról az újabb viták tükrében.] Élet és Irodalom, 2010. április 23. 13. p.; Szilágyi Ákos: Állam és forradalom. Népszabadság, 2010. május 22. Hétvége 5. p.; Nyerges András: Színrebontás. Forradalomdömping. Élet és Irodalom, 2010. június 25. 5. p. stb.

³⁸ Lásd erről legújabban: Gyáni Gábor: A nemzet történelme mint mítosz. Élet és Irodalom, 2010. szeptember 17. 13. p.

³⁹ Pataki: i. m.

⁴⁰ Gyáni Gábor: A történetírás újragondolása. In: Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. Bp., Nyitott Könyvműhely, 2010. 28-31. p.

⁴¹ A történelem kizsákmányolása. Gyáni Gáborral beszélget a „többféle" múltról Herskovits Eszter. 168 Óra, 2010. június 3. 38-39. p.

⁴² Pl.: Wodianer-Nemessuri Zoltán: A nemzettudat gyötrelmei. Hitel, 2009. 12. sz. 53-68. p.; Mórocz Zsolt: Magyarok időben, térben, zsákutcában. Hitel, 2010. 2. sz. 4-28. p.; http://www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20100301-94852.pdf

⁴³ Saját fülemmel hallottam, megörökítette a Magyar Narancs is (2010. június 3. 66. p.); a Fidesz és a kormányzat digitális honlapjai azóta remélhetőleg javították a kínos névcserét.

⁴⁴ Lásd még: A Szent Korona-tan mint régészeti lelet. Gerő Andrással beszélget Bolgár György a Klubrádió 2010. június 16-i Megbeszéljük című műsorában. www.galamus.hu; Forradalmi párhuzam. Standeisky Évával beszélget a díszletdemokráciáról Sándor Zsuzsanna. 168 Óra, 2010. augusztus 5. 17-18. p.; Nagy Tímea: Tévtanöröklés. Történészhallgatók és történeti mítoszok. Magyar Narancs, 2010. augusztus 12. 18-19. p.

⁴⁵ Pataki Ferenc: A „felejtsd el" parancsa. Mozgó Világ, 2010. 8. sz. 78. p.

⁴⁶ Agárdi Péter: A tegnap holnapja (1993). In: Feitl István (szerk.): Jobboldali radikalizmusok tegnap és ma. Bp., Napvilág, 1998². 234-270. p.

⁴⁷ Lásd erről összefoglalólag: Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Bp., Napvilág, 2010. 9-13. p.

⁴⁸ „Szólamokkal tele van a padlás". Romsics Ignáccal beszélget Rádai Eszter.
Mozgó Világ, 2010. 4. sz. 3-11. p.

⁴⁹ „Látható, hogy merre nem lehet továbbmenni." Mihancsik Zsófia interjúja Nádas Péterrel. Magyar Narancs, 2010. április 22. 8-11. p.

⁵⁰ Rév István interjúja Rádai Eszternek. Élet és Irodalom, 2010. április 9. 3. p.

⁵¹ Ormos Mária: Diplomás analfabéták. Lampé Ágnes interjúja. 168 Óra, 2007. október 4. 14-15. p. Vö. még: Ormos Mária: A kultúránkról. Tanulás – oktatás – siker. Élet és Irodalom, 2007. október 5. 5. és 12. p.

⁵² Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Pozsony, Kalligram, 2007.; Vásárhelyi Mária: Történelmi jobbra át. Élet és Irodalom, 2008. december 19. 13. p. Vö.: György Péter: A Magyarország-szöveg. Ideológiai terápia vagy kulturális gyakorlat. Élet és Irodalom, 2009. június 12. 9. p.; ugyanő: Magyar Gárda. A Bováryné-félelem. Élet és Irodalom, 2009. július 17. 5. p.

⁵³ A TÁRKI „A gazdasági növekedés társadalmi/kulturális feltételei" c. 2008-2009-es kutatási anyagai, ezen belül Tóth István György elemzészáró tanulmánya. A kutatások elérhetősége: http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult; illetve: „A társadalom rendkívül bizalomhiányos". Tóth István György szociológussal Rádai Eszter készített interjút. Élet és Irodalom, 2009. december 4. 7-8. p. Vö. még: Niedermüller Péter: A nacionalizmus kulturális logikája a posztszocializmusban. Századvég, 16. sz., 2000. 91-100. p.; Szabó Ildikó: Nemzet és szocializáció. A politika szerepe az identitások formálódásában Magyarországon 1867-2006. Bp., L'Harmattan, 2009.; Böcskei Balázs: Szorongok, tehát vagyok. Politikai tömegkultúrák és az ifjúság. Beszélő, 2010. 1. sz. 44-51. p.; ugyanő: Vissza a jövőbe? Szorongó ifjúság, radikális politikai szubkultúra és elismerés a jelenkori Magyarországon. Egyenlítő, 2010. 6. sz. 20-24. p.; Bayer József: Inkább okai, mint céljai voltak [a rendszerváltozásnak]. Hovanyecz László interjúja. Tekintet, 2010. 3. sz. 9-22. p.

⁵⁴ Romsics Ignác: A történetírás objektivitásának mítoszáról és a történelem mitizálásának elfogadhatatlanságáról. In: Romsics Ignác: Múltról a mának. Bp., Osiris, 2004. 422. p.

⁵⁵ Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Pozsony, Kalligram, 1993. 134. p.

⁵⁶ Lukács György interjúja Fehér Ferencnek és Simon Istvánnak. Kortárs, 1969. 4. sz. 514-515. p.

⁵⁷ Németh László: Sznobok és parasztok. [1934] In: Németh László: Művelődéspolitikai írások. Szerk.: Monostori Imre. Bp., Múzsák, 1986. 19. és 21. p.

⁵⁸ E metaforával a már többször idézett művelődésszociológiai tanulmánykötet címére is utalok: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész] jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 1. Bp., [2009.], MTA Politikai Tudományok Intézete.

⁵⁹ „Megszívatni az agyat az alkotó munka gyönyörűségével." Szent-Györgyi Alberttel beszélget Győri György. Köznevelés, 1973. november 16. 3-5. p.

A Mester és Margarita olyan időszakban íródott, amikor a sztálini terror pontot tett az 1920-as évek „papírmasé racionalizmusára", és a tömeges letartóztatások, az egzisztenciavesztés, a lágerbe küldött emberek százezrei és a halálos ítéletek olyan légkört teremtettek, ahol a lehetetlen nagyon is lehetségessé vált, s könnyedén egybeolvadhatott a fantasztikum világa, a valóság és az irracionalitás. A tanulmány ebben a történeti kontextusban igyekszik megérteni Bulgakov filozófiáját és műveiben megjelenő erkölcsi alapállását. A valódi gonoszt nem a pitiáner ügyeskedők és a lakásért egymást feljelentő szomszédok „képviselik" a műben, hanem az a Berlioz, akinek a fejében nincsenek eszmék; egyetlen célja a hatalom elvtelen kiszolgálása. Berlioz léte azonban valójában nem-lét; és ez Bulgakov ítélete is lehet minden öncéllá vált hatalom fölött.

Rögtön az elején leszögezhetjük: jobban jár az ember, ha Poncius Pilá­tussal van dolga, mint ha Kajafással.

Hogy miért? Poncius Pilátus valódi ellentéte Jesuának, és mint a hata­lom képviselője, képes felfogni, hogy e hatalom igazsága viszonylagos. Nem törekszik arra, hogy az örök kérdéseket megoldja. Neki egyszerűbb és ugyanakkor nem kevésbé bonyolult problémákkal kell megküzdenie: hogyan állítsa vissza a rendet a felbolydult tartományban, hogyan érje el, hogy a lakosság többé-kevésbé elégedett legyen helyzetével, és ne lázongjon, hogyan birkózzon meg a bűnözéssel, és hogyan oldja meg az élet ezer más, súlyos és kevésbé súlyos kérdését. Ne keressünk itt magasztos eszményeket! Poncius Pilátus katonaemberként pontosan tudja, mennyit ér az élet és a halál, és minden helyzetben feltalálja magát – vagyis Poncius Pilátus a tettek embere.

Vele szemben Kajafás az eszme emberének mutatkozik, de hamis ellentéte Jesuának. Kajafás ugyanis nem az eszme erejére támaszko­dik, hanem a nyers erőszakra, a csalásra és az árulásra. Jesua ezért nem folytathat párbeszédet Kajafással, mint ahogyan a Mester sem tud értelmes eszmecserét folytatni Berliozzal és Latunszkijjal. A becsületes, saját hagymázas eszméiben őszintén hívő Hontalan Ivánnal viszont lehetséges a párbeszéd. Ám ahhoz, hogy ez a párbeszéd létrejöjjön, számtalan csodának kell megesnie. Iván súlyos lelki megrázkódtatáson megy keresztül, bekerül a tébolydába, és egy kissé még eszét is veszti azért, hogy elméje megszabadulhasson Berlioz és a hozzá hasonlók sátáni hatalmától.

De honnan ered ennek a valójában jelentéktelen embernek (és a hozzá hasonlóknak) a szellemi hatalma? A plebejus igazság ereje mozgatja Sarikovot¹ és a hozzá hasonlók millióit, és emiatt veszít elsősorban az eszmei vitában – Preobrazsenszkij professzor. Preobrazsenszkij és Latunszkij ennek a társadalmi és valójában egyetemes erőnek többé-kevésbé adekvát ideológiai képviselői .

A plebejus igazság ereje Bulgakov kései művében azonban már nem megbonthatatlan, hanem megkettőződik. Jobban mondva, a hasadás már jóval korábban megkezdődött. Preobrazsenszkij professzor és Sarikov, e két ellentétes karakter nem kevés közös vonást is mutattak, és ezek a közös vonások olyan ördögi kört alkottak, amelyből nincs reális kiút -megoldásért csak a mesébe vagy a fantázia világába menekülhetünk. Preobrazsenszkij a maga szociális demagógiájával, tudatosan vállalt passzivitásával (amellyel alapvetően elutasítja az új történelmi helyzetet) lényegében a Svonderek, a gátlástalan karrieristák és a „percemberek" sikerét készíti elő. Utóbbiak közé tartoznak a Sarikovokon kívül a Hon­talan Ivánok is.

Míg a Kutyaszívben az ellentétpárok belső azonosságot mutatnak (és pontosan ezáltal jön létre az a hibás kör, amelyről fentebb szóltunk), addig Hontalan Iván és Berlioz „egysége" egészen más jellegű, hiszen természetükben nincsen semmi közös. És itt nem csak arról van szó, hogy Iván, még ha megtévedt ember is, alapvetően mégiscsak becsüle­tes, őszinte jellem, míg Berlioz elvtelen, ravasz köpönyegforgató. Iván és Berlioz szövetségének felbomlása azt bizonyítja, hogy maga a plebejus igazságosság kettőződik meg, vagy legalábbis fennáll a lehetősége annak, hogy kettéhasad – ezáltal törve meg a hibás kört.

De Bulgakovnál a megkettőződés éppen csak felsejlik (ld. a regény 11. fejezetét, ahol „Iván tudata kettéhasad"), így jobbára csak közvetett jelekből alkothatunk képet róla. Miután Iván kikerült Berlioz hatása alól, majd később Iván Nyikolajevics Ponirjev történészprofesszorrá vált, egy nyugtató injekció hatására állandóan kába, neuraszténiás ember lett. Múltjából semmire sem emlékszik, és csak álmában, holdvilágos éjje­len sejlik fel előtte a megszerzett új tudás egy-egy szelete. Hogy miről ír Ponirjev történész, nem tudjuk, de nyilvánvalóan nem az álomban látottakról – vagyis nem arról, amiről nappal megfeledkezik. A Mester elhagyta azt az embert, aki a tanítványául szegődött, hiszen ő maga is hátat fordított a világnak, amelyben élt. De mire is tudta volna tanítványát megtanítani? Ha Iván hű maradt volna mesteréhez, akkor követnie kellett volna az önként vállalt száműzetésbe is…

Ez a regény egyik vonulata. Van azonban egy másik is. Emlékezzünk csak vissza Wolandnak Berliozzal folytatott beszélgetésére a regény fantasztikus nyitányában. A mesterien megkomponált jelenet arról ta­núskodik, hogy a igazi létezés ereje nem Berlioz és cinkosai oldalán áll. Berlioz nem más, mint egy múló mítosz, illúzió, fantazmagória. Hogy miért van ez így? Mert az igaz ember nem más, mint Jesua. Az embe­riség története felől szemlélve Jesua az, aki valós és igazi, aki a valódi lét státuszával rendelkezik, nem pedig Berlioz, aki tagadja Jézus létét, vagyis a történelem transzcendens változását. Az olyanok, mint Berlioz, nyomtalanul tűnnek el, az örök történelemben nincsen számukra hely.

A probléma abból fakad, hogy az itt és most zajló történelemben rend­szerint ezek a Berliozok és Latunszkijok a helyzet igazi urai. De vajon valóban azok-e? Hiába szerzik meg a pillanatnyi győzelmet, hiába küldik tébolydába, börtönbe vagy munkatáborba az igaz embereket, diadaluk nem lehet teljes – színre lép ugyanis a Sátán mint végső igazságosztó, és ő lesz az, aki meghozza majd az ítéletet, ha a helyzetet már nem lehet más, ésszerűbb és emberibb eszközökkel megoldani. Ez a történelem univerzális, Hegel által megfogalmazott törvénye.

A hegeli filozófiában a történelemnek gyakorlatilag a gonosz az egyet­len mozgatórugója. Rendszerében ennél emberibb megoldási lehetőség nem szerepel. Noha a művészet minden időben tanúbizonyságot tett a költői igazságszolgáltatásról; a költői igazság nem más, mint a művé­szet saját formájában, vagyis a jó alakjában jelenlevő igazság végső győzelme.

Mivel Bulgakov regénye valódi művészet, a hegeli elv teljes mértékben vonatkozik rá. Idézzük csak fel a Rjuhin költőt felvillantó jelenetet – ki állítaná, hogy nem a valóságot tükrözi. Igaz, a bűnbánat és a szomorúság egy kivételes helyzetben (miután meglátogatta Ivánt a tébolydában ) tört rá. Ám Rjuhin nem változtat az életén, és igyekszik minél gyorsabban elfelejteni, mi is kedvetlenítette el őt oly nagyon. Nála szerencsésebb sorstársai fejében végképp nem fordulnak meg ilyen gondolatok. Ebben az esetben azonban arcok helyett torzképeket, vadállati pofákat látunk, még ha azok illedelmes álarcok mögé rejtőznek is.

De mit takar az önelégült, művelt, és a Mester szerint nagyon is ravasz Berlioz álarca? Az égvilágon semmit. Az ürességet.² Látjuk a reakcióit, ismerjük a gondolatait, halljuk az Ivánnak címzett, kioktató szavait – és mindezt ténylegesen látjuk és halljuk. Vagyis Berlioz figurája művészileg ábrázolt karakter, nem pedig absztrakcióként, allegóriaként jelenik meg előttünk. És mégis – a figura pusztán üresség, és semmi több. Még egy Iván Nyikanorics Boszom-féle szereplőbe is sokkal több élet és egyéni vonás szorult. Mikor Boszom nagy étvággyal hozzálát az agyvelő elfo­gyasztásához, vagy amikor Istenre gondolva zokogva vallja meg vétkeit, egy emberrel állunk szemben, még ha igen ellenszenvessel is.

Berlioznak mintha szintén lennének emberi reakciói – a félelem bele­nyilall a szívébe, elszédül, majd az az ötlete támad, hogy el kell utaznia Kiszlovodszkba kipihenni a fáradalmakat. De ha belenézünk a lelkébe, ha – úgymond – elidőzünk egy keveset a háza tájékán, egyetlenegy olyan vonást, egyetlenegy olyan fogódzót, egyetlenegy olyan rezonálásra bírható húrt sem találunk, ami arról árulkodna, hogy párbeszédet lehetne folytatni ezzel az emberrel. Egyetlen olyan gondolat, egyetlen olyan esz­me sincsen, amely komolyan megérintette volna vagy felkeltette volna az érdeklődését. Mint biológiai lény, reagál a veszélyhelyzetre, hőséget, szomjat is érez; Jézusról szóló eszmefuttatását nemcsak bizonyos fokú tudományosság, de még némi pátosz is áthatja. De ezek mégsem eszmék, mindössze testi reakciók a fizikai lényt ért zavaró ingerekre. Az eszmék őt hidegen hagyják, mivel számára a világ ideális mozgatója nem egyéb, mint mítosz; akárcsak a testiség a mai posztmodern filozófiában, amely kizárólag szomaként konstituálja ezt a mozgatót. Márpedig e valós-ideális princípium nélkül maga az ember is mítosszá, vagy ahogy Herzen fogalmaz, növényemberré válik. Meg se fordul Berlioz fejében, hogy történhetnek rendkívüli dolgok, amelyek túlmutatnak a hétköznapiság korlátain, és átléphetnek az örökkévaló történelem világába.

Éppen ezért Berlioz még a pitiáner szélhámos Boszommal összevet­ve is halott. Boszomnak a lelke mélyén még pislákol valami homályos elképzelés arról, hogy létezik az odaát – még ha mégoly primitív, inkább babonára emlékeztető vallásos hit formájában is.

Berlioznak van teste, a testre jellemző nagyon is bonyolult reakciókkal – amely értelemnek tekinthető -, de nincs lelke. Amikor az ilyen embe­rek kezébe kerül a hatalom, akkor azzal törvénytelenül élnek más vagy mások rovására, ráakaszkodva valamilyen igaz létre. Berlioz a plebejus igazságra tapad rá.

Sarikov a hitványak közül a leghitványabb, a pimaszok közül a legpima­szabb, ámde Sarikovban túlteng az élet. Hogy mit jelentsen ez? Talán azt, hogy Sarikovban ott van az ideális princípium? Igen, bár szélsőségesen torz formában. Sarikov életkedve lázadás a boldog békeidők minden igazságtalansága ellen. Ám ennek a lázadásnak csak és kizárólag az állati ösztönök megőrzése a célja, vagyis az eszményi itt a legdurvább, legprimitívebb anyagba fordul át. A végleteknek a harmonikus egyen­súlytól igen távol eső azonossága egy szörnyszülöttet hoz létre, a XX. század új torzszüleményét, akitől könyörületességet várni nem lehet, kompromisszumot keresni pedig nem érdemes.

Akkor hát milyen közvetett ismertetőjegyekről beszélhetünk, amelyek a plebejus igazság princípiumának megkettőződésére utalnak? Iván a megvilágosodását követően egyszerűen kiesett a történelemből. Miután elutasította a lázálmokat, semmi új eszményre nem tett szert.

És Bulgakov, az író? Valami arra késztette, hogy megbékéljen az ábrá­zolt valósággal. Máskülönben honnan lenne a regényben a szenvedélyes elvágyódáson és a szerelmen, az élet romantikus igenlésén túl valami különös megnyugvás és majdhogynem arisztophanészi derű, humor?

Hegelt idézzük: „a szellemnek az abszolút szabadsága, amely önma­gában véve kezdettől fogva bízik mindenben, amihez az ember hozzáfog, a szubjektív derűnek ez a világa az, amelybe Arisztophanész bevezet bennünket. Aki nem olvasta, alig tudhatja, hogy az ember ilyen jól is érezheti magát."³

Hegel szavait, hogy tudniillik Arisztophanész „kezdettől fogva megbékül mindennel, amihez az ember hozzáfog", nem lehet szó szerint értelmezni, sem úgy tekinteni, mint a mindent megbocsátás és a passzív buddhista szemlélődés megnyilvánulását. Hiszen Arisztophanész köztudottan he­ves és kibékíthetetlen vitapartner volt, aki könyörtelenül kigúnyolta sok kortársát, köztük olyan kiváló elméket is, mint Szókratész. A megbékélés, amiről Hegel beszél, abban áll, hogy Arisztophanésznél az emberek „minden sikertelenséggel és veszteséggel szemben önmagukban szilár­dak és biztosak maradnak".⁴ Vagyis a legfontosabb, hogy ráébredjünk a saját magunkban lévő végtelen létre. A végtelen lét felől közelítve minden veszteség és sikertelenség jelentéktelennek, nevetségesnek tűnik.

Utolsó regényében Bulgakov éppen ehhez az arisztophanészi megbé­kéléshez közelít. Az alapot az „örök történelem" szolgáltatja, amely anél­kül, hogy enyhítené a veszteség és a kudarc fájdalmát, mégis stabilitást és magabiztosságot jelent az írónak. „Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ"⁵ – mondja Woland a regény záró fejezetében.

De miből táplálkozik ez a bizonyosság? Nem a különböző filozófiákból, hanem az élettapasztalatból, a valós történelem tapasztalatából, amely – úgy tűnt – nem sugallhatott ilyen bizonyosságot.

Az 1930-as évek második felének terrorhulláma sok korábbi kiskirályt elsodort. Ez azonban sátáni igazságszolgáltatás volt, amely bizonyos fokig ki tudta elégíteni a bosszú jogos érzését, de azt a fajta derűs arisztophanészi megbékélést, amelyről az előbbiekben beszéltünk, nem adhatta meg. Mert ez a terrorhullám nem csupán a gazembereket söpörte el, hanem ártatlan áldozatok sokaságát is. Bulgakov, Alekszej Tolsztojjal ellentétben, nem lehetett e folyamat apologétája. Jól látta, hogy egy régi, meglévő csomó átvágása csak újabb, még szorosabb csomókat eredményez.

A való életben a helyzet kilátástalan volt, az ördögi körből nem lehetett kitörni.

Ugyanakkor a regény mikrotörténeteiben minden úgy zajlott, ahogy történnie kellett – az infernális erők hathatós segítségével. „Lehet, hogy a szerző szerette volna, ha minden megoldódik magától, de ez nem ment. Nem tudta megkerülni a fantasztikum erőit. Szüksége volt a segítségükre, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. És erre is kell annak áldása, ami [olvashatatlan] igazsága."⁶

A bulgakovi fantasztikum nem valamely konkrét allegóriája; ezért nem kell és nem is lehet megfejteni, mint egy rejtvényt. A fantasztikum célja a mélységes realizmus, és abból a felismerésből fakad, hogy az örök tör­ténelem nem mesterségesen, hanem a belső szükségszerűség mindent átható erejével kötődik a valós élethez, az 1920-as, 1930-as évek orosz mindennapjainak világához.

Az a nyugalom, amire a Mester törekedett, és amit az író Bulgakov bizonyos mértékig, élete utolsó éveinek tragikus eseményei ellenére is megkapott, nem más, mint az arisztophanészi paradox optimizmus, mi több, boldogság adta megbékélés. Olyan boldogság, amelyre a szenvedés kútjába lökve tesz szert az ember. Ez a Bulgakov család, amely legalább annyira különbözik a Turbin családtól, mint amennyire a fehérgárdista konzervatív utópia különbözik a végtelen horizonttól, ahol az örök történelem feloldódik a mindennapi élet egyetemes va­lóságában.

A fantasztikus erők segítségével Bulgakovnak sikerült megoldani a helyzetet; a fantasztikum az írónak meggyőző erőt, alakjainak és az egyes epizódoknak pedig realista igazságot biztosított. így például Ber­liozt pontosan olyannak látjuk, mint amilyen a valóságban volt – nem kis mértékben Wolandnak és kíséretének köszönhetően.

A művészet azonban minden realizmusa ellenére sem helyettesítheti a valóságot, önmagában nem tudja összekapcsolni mindazt, ami még nem fonódott egybe.

A posztmodern a szétszabdaltság, töredezettség állapotát az emberi létezés végső, vitathatatlan igazságává tette. Ebben a vonatkozásban a posztmodern az abszolút némaságba burkolózott, és álláspontja nem­hogy nem veszíti érvényét, de éppen ellenkezőleg, felerősíti a posztmo­dernisták túlzott szószátyárságra való hajlamát. Ezzel a szóáradattal nem lehet párbeszédbe elegyedni; ugyanúgy áttörhetetlen, olyannyira süket a valódi más megértésére, mint Berlioz tudományoskodó fecsegése.

Isten és a Sátán (Jesua és Woland)

A Bulgakov regényével kapcsolatos viták két élesen ellentétes álláspontot tükröznek. Az egyik szerint Bulgakov világa következetesen védelmezi a liberális értelmiség által képviselt humanizmust és kultúrát.⁷ A másik nézőpont szerint – amely közel áll az ortodox pravoszlávizmushoz – Bulgakov akarva-akaratlanul is poetizálta a gonoszt, amennyiben engedményeket tett a sátáni erőknek. Véleményem szerint a fenti két olvasat hol az egyik, hol a másik oldalát ragadja ki az író által megformált alakok dialektikájának, és a kiragadott elemet az abszurdumig viszi, mi­közben Bulgakov hőseinek igazi művészi jelentése hozzáférhetetlenné, értelmetlenné válik, vagy önkényes értelmezést kap. Vizsgáljuk meg két jelentős irodalmi tekintélynek, Szolzsenyicinnek és Laksinnak A Mester és Margaritáról folytatott vitáját.

A hatvanas évek végén, amikor Bulgakov regénye megjelent, az olva­sóközönség lelkesen fogadta a művet. A jelentős írók és kritikusok közül csak Szolzsenyicin volt az, aki finoman fogalmazva némi fenntartással viszonyult a regényhez. Laksinhoz írott levelében (Laksinnak Bulgakov regényéről írott cikke kapcsán) a következőképpen fogalmazta meg a kritikussal szembeni ellenérveit: „Nagyon bonyolult regény, igen összetett értelmezést kíván. Amit ön ír, az rendkívül érdekes, ti. az az értelmezése, hogy Bulgakov a sátáni erőket használja arra, hogy az igazság a képze­letben érvényesüljön. Én azonban úgy gondolom, hogy van egy mélyebb, komolyabb magyarázata mindkét kérdésnek:

• a sátáni erő megjelenítésének; és
• az evangéliumi történetnek.

(1)  Az előbbi túllép a regény keretein; valamilyen bűnös vonzalom, valamilyen megengedhetetlen szenvedély ez, amely áthatja Bulgakov minden regényét, kezdve az Ördögösdivel, ahol már túlteng ez a vonza­lom, és az ízléstelenségbe fordul […]

(2)  Ha csak egyszerű kísérlet lenne, hogy a művész szemszögéből értelmezze a jól ismert bibliai történetet, az még elfogadható volna. Ám a regényben annyira felmagasztosul a tisztátalan erő és olyan mértékben alacsonyul le Krisztus, hogy ez tisztázásra szorul. Egyik ismerősöm úgy fogalmazott, hogy a könyvben olvasható evangéliumi történet a Sátán nézőpontjából fogalmazódott meg.

Éppen ennek a két oldalnak (a tisztátalan erő és Isten) az egyidejű megjelenése és egymáshoz való viszonya az, ami óvatosságra int – itt valami még magyarázatra szorul, még homályban van."⁸

Szolzsenyicin értékelése többé-kevésbé megelőlegezi a mai hi­vatalos pravoszláv kritika viszonyát a regényhez. „Többé-kevésbé", nemcsak azért, mert a pravoszláv kritika visszafogottabb, de azért is, mert Szolzsenyicin nem csupán bizonyos ördögi tendenciákat emel ki a regényből, hanem valami mélyebbet is észrevesz, ami további értelme­zést kíván, és ami még nem tükröződik a regénnyel foglalkozó kritikai irodalomban.

Meg kell jegyezni, hogy még a „liberális marxista" (ha egyáltalán minő­síthetjük így Laksint – legalábbis az 1960-as, 1970-es években), és a vele szemben állást foglaló pravoszláv sajtó álláspontja is látszólag „összeér" a Szolzsenyicin által említett ponton – persze, mint szélsőségek. Se Laksin, se a Bulgakovot bíráló ortodox-pravoszláv kritikusok nem látják a regény mélyebb, magyarázatra szoruló tartalmát. E kritikusok számára minden világos. „Krisztust semmilyen értelemben nem alázza meg senki a regényben – válaszolja Laksin Szolzsenyicinnek -, a Sátán apologeti­kája pedig szarkasztikus jellegű. Szolzsenyicinnek igaza van, mikor arról beszél, hogy Bulgakov nem ortodox hitű, ugyanakkor kijelenthetjük, hogy Bulgakovot se hitetlennek, se a sötétség fejedelme apologétájának nem lehet nevezni."⁹

Valóban nem lehet Bulgakovot a sötétség fejedelme apologétájának nevezni, de – ahogy mondani szokás – a gonosz erőkhöz való viszonya ambivalens, és ezt a viszonyt aligha lehet a „szarkazmus" fogalmával leírni. A szarkazmus nemcsak univerzális elutasítást, de lealacsonyító tagadást is jelent. Még Goethe Mefisztója is olyan erő, mely ugyan örökké rosszra tör, de örökké jót művel. Bulgakov Wolandja és szolgái pedig feltétlenül jóval rokonszenvesebbek, mint Goethe teremtménye.

Woland rokonszenvesebb, vonzóbb, de talán félelmetesebb, mint Mefisztó. Mefisztó szkeptikus alak, és mint ilyen, néha vereséget szen­ved, nem beszélve a tragédia befejezéséről, ahol Faust lelkét sikerül kiszabadítani a Sátán hatalmából.

Bulgakovnál minden másképp van. Nem Jézus viszi el az örök nyu­galom királyságába a Mestert és Margaritát, hanem Woland. Woland semmiben sem szenved vereséget. Van benne nagyvonalúság, ám teljességgel hiányzik belőle a szkepszis, ami pedig a kevésbé jelenté­keny, vagy ha úgy tetszik, a tragikusnak nem nevezhető lelkek sajátja. Mefisztó nem képes megérteni a tragédiát: nevet az eseményeken, ta­gadja a tragikum létét, mert a tragikus álca mögött kicsinyes és piszkos számítást sejt.

Tehát mégiscsak Szolzsenyicinnek lenne igaza és nem Laksinnak?

Tény, hogy Szolzsenyicin Bulgakov-bírálata, illetve a pravoszláv kritika (ahogyan arra Laksin rámutat) szembetűnően ideologikus és nem mű­vészi természetű. Ha az ortodox pravoszlávia kritériumait alkalmaznánk a legnagyobb művekre Boccacciótól, Rabelais-tól kezdve Puskinon át Tolsztojig, akkor mi maradna ezekből a művekből?

Mihail Lifsic az 1960-as évekből származó feljegyzéseiben ugyancsak elutasítja Bulgakov regényeinek moralizáló kritikáját: „A szerzők (a kritikai tanulmányoké – V. A.), mondhatnánk, ajtóstul rontanak be a jó és a rossz birodalmába. Mindent, ami történik, így vagy úgy, de közös nevezőre hoz­nak, és egy síkon tárgyalnak. Egyesek többre értékelik az evangéliumi Jézust mint a többi figuránál szellemibb teremtményt, mások a bennünk élő törvény objektív esendősége ellen szállnak síkra;megint mások a jó és a rossz harcát látják […]. Egyebek között Bulgakov művész, aki kiemelkedően fogékony az idő által rajzolt konkrét mintázatokra, és a jóról illetve rosszról alkotott képzetei – mivel azok egy olyan regényben jelennek meg, ahol maga Jézus Krisztus is szerepel -, olyan erőteljesen összefonódnak a valós élet konkrét történelmi folyamával, hogy semmi­lyen erkölcsi számítás nem meríti ki […] a dolgot […] Abból kell kiindulni, ami ténylegesen jelen van a regényben, és ezekhez a történésekhez nem kell hozzákölteni ilyen vagy olyan erkölcsi sémát."¹⁰

Mi ment végbe a valódi történelemben? Szolzsenyicin szerint az 1930-as évek Oroszországa szüntelen rémálom volt, a Sátán birodalma, amelyben bűn lenne bármiféle értelmet keresni, vagy számára igazolást találni. Mihail Lifsic szerint Bulgakov a történelemnek azt a periódusát ábrázolja, amelyben – nevezzük így – a Sötétség birodalma korlátlan hatalomra tett szert. De a moralizáló kritikusokkal ellentétben Bulgakov nem éri be a puszta átkokkal, hanem igyekszik objektíven megérteni és ábrázolni korát. Objektíven, azaz Lifsic szerint differenciáltan. Hol van az 1920-as, 1930-as évek szovjet valóságában az ördöginek és sátáninak a forrása? „Mi az, ami hangsúlyos Bulgakovnál? A titok feltárása az 1920-as évek játékos, könnyed világában rejlik; e világ hamisság is – végső soron – burzsoá vonás";¹¹ „az 1920-as évek játékos-könnyed világa, az amerikai-szovjet stílus"¹² magukban rejtették – folytatja Lifsic – „a mélyben rejlő ördögi világot", amely áttör mind Zamjatyin, mind Olesa, mind pedig Zoscsenko művészetén is. Ez az ördögi világ, amely „jelen van a mindennapokban és ugrásra készen várja, mikor lázadhat fel", sokszínűen jelenik meg a regény lapjain: így például a „megvásárolt nő, a házi rabszolga, a Varieté, az írói ösztönösség, az étterem, Annuska".¹³ Annuskában – írja Lifsic – „maguk a tisztátalan erők munkálkodtak, ahogy ezt Bulgakov elbeszélései is mutatják".¹⁴ „Ez egy másik őserő, akárcsak a Hontalan Ivánokban. Ahogy az írók étterme, úgy a lakáskérdés abszur­ditása is. Nem, itt valami tisztátalan van."¹⁵

Ismételjük, Bulgakov nem moralizál, hanem egyszerűen csak író, rá­adásul – ahogy maga is hangsúlyozta – misztikus író. „Az elmúlt korok ro­mantikájában az elégikus elvágyódás az iróniából született, a valóság és a letűnő patriarchális világ áttetsző dicsfényének összevetéséből sarjadt ki, és az illúziók elsőként törik össze a mindennapi élet prózáját. Bulgakov romantikájában ellenkező irányú mozgás dominál – a legkicsinyesebb, a Zoscsenkó szatíráiban is ábrázolt kispolgáriság fantasztikus olajnyoma­tát, a valóság színezett másolatát teremti meg, amelyben lehetetlen hinni. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy az ábrázolt lenyomat hamis."¹⁶

„Ez a szobalányok és nyárspolgárok romantikája, az erkölcsi értékek szembeállítása" – véli Lifsic. „Ezért nincs semmi igénye a szimbólum jelentésére; ennek úgy kell hatnia a tömegben, mint fantázia szülte olajnyomatnak, amely híján van minden mély jelentésnek. Utóbbi csak két dologból áll."¹⁷

Az első az, hogy a regényben jelenlevő ördögi világ nem kitalált, számos megjelenési formája van a rabszolga házicselédtől az írói tár­sadalomig. Az alakok minden hétköznapiságuk és látszólagos jelenték­telenségük ellenére mégis olyan tényleges erő forrásai, melyek képesek felrobbantani „a szovjet '20-as évek könnyed, játékos racionalizmusát".¹⁸ Pedig úgy tűnt, már minden világos, egyszerű és eldöntött. Bulgakov részben érezte, előrelátta, hogy még nincs eldöntve minden, részben ennek már tanúja is volt. Nem véletlen, hogy a regényben összefonódnak az 1920-as és az 1930-as évek."¹⁹

A sátáni erők, amelyek a NEP-korszak játékos szovjet racionalizmusát szükségképpen akkor vetették szét, amikor úgy tűnt, hogy megszilárdult az amerikai-szovjet stílus – nos, Bulgakov egész alkotói pályájának ez a fő tárgya. Ez az ördögi – nevezzük így – az a nivelláló lumpen igazsá­gosság, amely hol a maga nemében klasszikus Sarikov képében jelenik meg, hol az együttélésre képtelen szomszéd, Vaszilij Ivanovics alakjában, hol pedig a lakóbizottságok különféle elnökeiben; még a rokonszenves Preobrazsenszkij professzor is a maga felelőtlen társadalmi demagógi­ájával ehhez az infernális, katasztrófával terhes léthez tartozik.

És bekövetkezett, aminek be kellett következnie. De mennyire más­képp, mint amire ez az ördögi csapat számított, beleértve Annuskát, a lakóbizottsági elnököt és a Gribojedov-ház törzsvendégeit. Kiderült, hogy a „sötétség fejedelme nem a pitiáner besúgók parancsára működik. Az ő gonoszságuk túlságosan kicsinyes a sötétség urához képest, aki felborítja a számításaikat; ez a sors iróniája, amely azokra sújt le, akik kapzsi módon maguk akarják irányítani a sorsot, miközben a közjóval takaróznak."²⁰

Az 1930-as évek Moszkvájában természetesen nem volt jelen a sö­tétség fejedelme, mint a pokol reális, tudatosan cselekvő küldöttje. De ugyanakkor nem kevésbé volt reális az, amiben a ravasz és gyakorlatias emberek nem hittek, amiről nem akartak tudomást venni, mert a „sors iróniájáról" és a történelemről szóló fejtegetésekre úgy tekintettek, mint mesékre, mítoszokra és nem pedig mint tényre. Ezen erők felbukkanása Moszkvában azonban tény – ahogyan Woland mondja Berlioz levágott fejének. Hiszen az, ami történt, nem „kitalált leszámolás az igazsággal", ahogy Laksin feltételezte, hanem reális és semmiképpen sem képzelet­beli történelmi megnyilvánulása a – meglehet – sátáni erőnek.

És itt elérkeztünk ahhoz a második fontos momentumhoz, amelyre Lifsic kitér. A liberális-szocialista Laksin számára Woland egyfajta alle­gória, a tényleges megoldás helyettesítője, amely megoldásnak termé­szetesen a jó látszatát és lényegét kell magában hordoznia. Az, hogy a gonosz a legnaturálisabb, hogy egyáltalán nem operettfigura, hogy ez a gonosz áldozatok millióit és elképesztő bűnöket idéz elő, hogy ez a valódi gonosz bizonyos mértékig és bizonyos fokig a kiélesedő ellentétek feloldása lehet, az előre irányuló mozgás eszköze – ez sem a múltban, sem ma nem fért bele a liberálisok fejébe. A liberalizmus lényegét tekintve nem értheti meg, hogy „egész történelmi periódusok vannak úgy berendezve, hogy a történelem fontos lépéseit csak az önfelbomlástól, a vezető réteg krízisétől, a történelem objektív iróniá­jától lehet várni. Minden egyéb, a legokosabb és legjobb is, egyelőre erőtlen."²¹ Persze, korántsem minden önfelbomlás és a hatalmi csúcsok minden válsága transzformálódhat a gonosz erejévé, amely valamely jót is tehet. Bármily problematikus is legyen, mindez eléggé komoly és jelentős önmagában is. Azért, hogy egy ilyen erő létrejöjjön, a hatalom önfelbomlásának magában kell foglalnia a bosszú, a történelem objektív iróniájának objektív erejét. Ebben az esetben a méretét tekintve ret­tenetes gonosz szert tesz bizonyos furcsa, ördögi bájra, amely sajátja mindazoknak, akik az isteni korbács szerepét játsszák – így nevezték el az egyházatyák a hunok támadását, akik megsemmisítették az ér­telmetlen, önmagát túlélt Rómát.

„Nem hiszem – írja Mihail Lifsic a jegyzeteiben -, hogy Woland és kísérete valamilyen meghatározott jelentéssel bírnának, de úgy gon­dolom, hogy Bulgakov helyesen látta azt a történelmi feltételt, ami az 1920-as évek racionális máza alatt rejtőzött."²² Woland nem Sztálin vagy valamelyik reális politikai gonosztevő allegóriája. Alakja azért lehet olyan realisztikusan meggyőző és elképesztően erős, mert a fantasztikum vilá­gát testesíti meg. De éppen arról van szó, hogy az általános krízis és a „racionális máz" lebomlása egy teljességgel reális valamibe sűrűsödött össze, egy ellentétes előjelű hullámba, amely szörnyű erővel éppen arra csapott le, ami tevékenyen és ravaszul előkészítette ezt a csapást.

Bulgakov regényében „a zoscsenkói szintű legkicsinyesebb nyárspol­gáriság teremti meg önmagából ezt a fantasztikus olajnyomatot, amely­ben lehetetlen hinni. Azonban nem lehet azt mondani, hogy ne volna igaz.

Vegyük például a rendőrséget, amely tüzet nyit, nyomozást indít stb., de azt kell látni, hogy az író által ábrázolt világban az 1920-as, 1930-as évek fordulóján léteznek olyan felettes erők, amelyről lepattannak a törvény őreinek lövedékei, és nem lehet őket letartóztatni. Vajon ez sem volna igaz? Ezek az erők szeretik megviccelni az embereket, olyan hatal­masak, hogy nem a közös ajtón járnak-kelnek? Sőt, mi több, olyan hatal­masak, hogy egyáltalán nem értékelik Alojzij vagy a keriáthi fiatalember közreműködését."²³ Ezek a ganék lehallgatnak, besúgnak, pénzért vagy más anyagi haszonért elárulnak, megszokták a büntetlenséget, s teljes egészében számolnak is vele, „a legfelsőbb erő pedig játszik, szereti a váratlan fordulatokat, és te meg csak nézel, és éppen aki a legjobban igyekezett megfelelni, az kerül elsőként az üstbe".²⁴

Ezzel szemben Szolzsenyicin „a tisztátalan erők iránti bűnös vonzal­mat"²⁵ látja Bulgakovnál. Szolzsenyicin ezen indulatos megállapítása azon alapszik, hogy nem veszi észre Bulgakov erős oldalát, nevezete­sen azt, hogy különbséget tesz az alulról jövő sátániság, mely a rossz valódi forrása volt, és a történelem erre adott kegyetlen, iszonyatos, de véres igazságszolgáltatástól sem mentes válasza között. Természetesen tökéletes ostobaság lenne elmarasztalni az írót a Sarikovok, Annuskák, Svonderek, Berliozok és a többi szemét iránt tanúsított „bűnös vonzalom" miatt. De Bulgakov nem is démonizálja őket – ez a kicsinyes, jelenték­telen, visszataszító gonosz. Talán – Sarikovot kivéve – egyik szereplőt sem világítja meg a sátáni tűz fénye, mindegyikük banális figura, és megérdemli az elnéző jóindulatot.

Együtt azonban már történelmet alakító erőt képviselnek, és az író képzeletében „a szobalányok és nyárspolgárok romantikája" olyan „fantasztikus olajnyomatot szül, melyben nem lehet hinni", és amelyben mégis hiszünk, mert nem szimbólum, nem jelkép, nem allegória, hanem a korszak valódi szellemiségének tükröződése.

Végül is a lakosság semmiben sem bűnös, jobban mondva csak annyiban, amennyiben az egész emberi nem bűnös. Inkább szánalmat érdemel. De akkor ki a hibás? Legfőképpen bizonyára az a valóban dé­moni erő, amely hatalmába kerítette ezeket a kisembereket – a plebejus igazságosság, amely a legkülönfélébb formákat öltötte az egészen sátáni jelenségekig és amelynek megtestesülése éppen a hírhedt „lakáskérdés".

És íme a bosszú. Blok és Bulgakov művészetében „az a közös – írja V. Laksin (bár a kritika szerint sokban ellentétek – V. A.) -, hogy mindketten hisznek a megtorlásban, mint az igazságszolgáltatás földi törvényének eszközében. De nem a lázadásban, nem a hontalanságban, nem a forra­dalom kétségbeesett elfogadásában, hisz a forradalom a kúriák hamuját és könyvmáglyát hagy maga után."²⁶ A megtorlás azonban, melyet Bulga­kov a regényében leírt, sajnos igen kevéssé hasonlít egy átlagos liberális megszokott igazságosság-képéhez. A maga véres könyörtelenségével és az emberi élet értelmetlen pazarlásával semmivel sem marad el a legkegyetlenebb forradalomtól. Mellesleg szólva Laksinnak mint a „de­mokratikus szocializmus" hívének tudnia kell, hogy a forradalom – Marxot idézve – nem lázadás, mert a forradalom megkülönböztető jegye az alsó néprétegek lelki-szellemi energiáinak felszínre törése, az emberek azon képessége, hogy kezükbe vegyék sorsuk irányítását.

Az, amit Bulgakov leírt, nem forradalom a szó teljes értelmében. In­kább felkelés, de olyan felkelés, amelyet fentről irányítanak, és amely lent és fent is nagyot üt. A történelem még nem ismert a forradalomtól megkülönböztethető, másféle bosszút „mint az igazságosság földi tör­vényének részét".

Hogy viszonyul Bulgakov ehhez a történelmi bosszúhoz, mely ördögi lángjával a XX. századi Oroszország nem egy évtizedét perzselte meg? Bulgakov szemében a bosszú maga a gonosz, és mindenki, aki valami­lyen formában, még ha az elviselhetetlen körülmények kényszerű hatásá­ra is, de egyezséget köt vele, bűnétől soha nem fog megszabadulni. Se a Mester, se Margarita nem szolgáltak rá az égi királyságra, a sötétség fejedelme viszi őket magával. Ha a boldogság nem is, a nyugalom az osztályrészük lehet.

De miért a nyugalom, miért nem a pokoli kínok?

A Mester nyugalma hasonlatos a hegeli megbékéléshez, ami oly ismert téma volt a XIX. századi orosz irodalomkritika számára, és ami – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – újult erővel tört felszínre a XX. század 1930-as éveinek irodalmi csatározásaiban.

A megbékélés nem a gonosszal kötött egyezség, mi több, történelmileg elkerülhetetlen és szükségszerű. Ez lehet az egyetlen lehetséges módja az adott körülmények között a reális jó védelmének.

Mit tehetett Margarita a Mester megmentése érdekében, aki bolon­dokházában találta magát a Gribojedov-ház olyan törzsvendégei túlbuz­góságának köszönhetően, mint Latunszkij kritikus és megannyi társa? Van úgy, hogy az ember kész magával az ördöggel is egyezséget kötni.

De egyezség és egyezség közt nagy a különbség. Képzeljük el, hogy Margarita alkuba bocsátkozik Sarikovval azért, hogy kiebrudalják a laká­sából Preobrazsenszkij professzort, majd a Mesterrel együtt beköltözik oda. Nonszensz! Miért? Mert ez aljasság. Mert hiszen ez a cselszövés együttműködés azzal a kicsinyes, sátáni világgal, amely minden rossz forrása; ez a cselszövés már írói megbékélés lenne Bulgakov részéről azzal, amit egész életén át zsigerileg elutasított és ami kíméletlen és igazságos művészi kritikájának tárgya volt. Ez a cselszövés megsem­misítette volna Bulgakovot mint írót.

De Bulgakov Woland ügyleteiben sem vállal részt. Csak megérti azokat. Érti a visszacsapó hullám elkerülhetetlen ütését és bizonyos jo­gosságát. Jogossága pedig abban áll, hogy nem Meigel besúgó hangját halljuk, hanem a történelem ember feletti dübörgését. Ezt a földrengést a föld alatti erők okozzák, és túl van a korlátolt emberi értelmen – ez világos az író számára. Ostobaság lenne hegyi beszédet tartani a történelemnek. Tetszik vagy sem, de a történelem vulkanikus erőivel nem tudunk megbir­kózni. Hatalmasságuk nemcsak a gonosz grandiozitásában rejlik, amely minden emberi képzeletet felülmúl, de abból a zavarba ejtő igazságos­ságból is ered, amely nem fér bele az ember ésszerű erkölcsi normáiba.

Mi következik ebből?

Bulgakov nem lesz annak az amorális irracionalizmusnak a híve, amely Nietzschétől és tanításaitól kezdve meghódította a nyugati és nem csak a nyugati értelmiség szívét. Nincs nála bűnös kacérkodás a gonosszal, mert semmiféle, az emberi lelket emésztő féregrágás nem vált ki belőle titkos csodálatot. Éppen ellenkezőleg, a mai narcisztikusok rejtett aljasságaival szemben, akik látszólag tiszteletreméltó életvitellel és viselkedéssel igyekeznek eltakarni a szemétgödröt, Bulgakov ugyanannyira megbékíthetetlen, mint Tolsztoj, Csehov vagy Dosztojevszkij. Ezért Bulgakov a szó legmélyebb és legigazabb értelmében az erkölcsi erő legmagasabb fokán álló író, aki soha egyetlenegy – legyen az bármilyen apró – engedményt nem tett annak a látható vagy láthatatlan gonosznak, amely szétmarja a mai tudatot.

„Innen a Mester és Margarita elképesztő szövetsége a gonosszal. Az ábrázolt gonosz történelmi, nagy formátumú. A gonosz, amely félresöpri a kicsinyes rosszat. Jobb a Sötétség fejedelmének szolgálni, mint a nappali világ kis ördögöcskéinek. Ez minden monarchia kialakulásának forrása. Az egyszerű emberek Woland oltalmát élvezik, a kisstílű paraziták felett pedig ott lebeg Woland akarata mint isteni büntetés. Így vélekedik a művész, a szépséges boszorkány és a szabadgondolkodók."²⁷

Igen, a szabadgondolkodók és a felvilágosodás hívei, a meggyőző­déses demokraták, a mindennemű erőszak ellenségei, az alsó nép­tömegek (az onnan jövő erőszak ellenére is) – így gondolkodtak, és olyan zsarnokokkal keresték a szövetséget, mint Nagy Frigyes vagy II. Katalin. Tévedtek, de utána elismerték a tévedéseiket, mint Voltaire Nagy Frigyessel, Diderot pedig Nagy Katalinnal kapcsolatban. Felvilágosult zsarnokság nem létezik. Ezt utánuk Hegel is megértette, de nem ítélte el a hibát, hanem megtalálta benne azt, ami valóban igaz volt – létezik olyan zsarnokság, amely vasabroncsként meggátolja, hogy a társadalom elvesszen a kisstílű gazemberek anarchiájának „nappali világában".

De vajon Oroszország esetében erről volt szó? Vagyis, amikor a monarchia léte bizonyos mértékig történelmileg igazolható? És itt el­érkeztünk a Szolzsenyicin és Bulgakov közötti alapvető eltéréshez. Meg kell jegyezni, hogy ennél a pontnál Szolzsenyicin jóval közelebb áll Laksinhoz, a „szocialista demokrácia" hívéhez, mint Bulgakovhoz, a konzervatív íróhoz, a forradalom ellenzőjéhez és az evolúciós fejlődés hívéhez. Hiszen mind Laksin mind Szolzsenyicin számára a sztálinizmus jelensége az abszolút gonosz szinonimája, amely nem kaphat semmilyen történelmi igazolást: a történelem fekete gödre.

Bulgakov másképp látta a körülötte zajló eseményeket. Soha sem lett volna az NKVD munkatársa, amire Szolzsenyicin – saját bevallása szerint – lelkiekben kész volt az 1930-as években. Szolzsenyicin sokat tudott az iszonyatos megtorlásokról, és nem volt az infantilis életöröm állapotában, mint Laksin az 1950-es években, ahogyan azt a kritikus vallomásából tudjuk. Soha sem válhatott volna a „szocialista realizmus" mesterévé Alekszej Tolsztoj szellemében. Bulgakov Batum című szín­darabja emberileg érthető tévedés, amiért ostorozta is magát. Nem az a fontos, hogy megírta ezt a darabot, hanem hogy a mű nem volt a hatalom ínyére – hiányzott belőle a tudatos nemtudás öröme, az a kívánság, hogy ne vegyen tudomást arról, amiről tulajdonképpen már mindenki tudott, még a politikától és irodalomtól legtávolabb álló emberek is.

Bulgakov akkor se tudott volna sztálini udvarnok lenni, ha nagyon akart volna. Nem volt olyan alkat. Egy akaratlan gesztus, ami még a Batum darabban is megmutatkozik, leleplezte őt. Udvari íróként megszűnt volna Bulgakovnak lenni.

De Szolzsenyicintől és Laksintól eltérően Bulgakov meglátta azt, hogy a világban olyan elképesztő fordulat ment végbe, olyan tektonikus törés, amelynek repedéseiben nagyon messzire ellátni – sokkal messzebbre, mint amit az 1920-as évek „papírmasé racionalizmusa" tett volna le­hetővé, amit mellesleg Bulgakov nosztalgiával emlegetett, hiszen az a kisszerű és nevetséges létezés mégiscsak emberi világ volt, amelyben ha nem is komfortosan, de némi emberi melegséggel élni lehetett.

Az 1930-as években megnyíltak az ég csatornái és mennydörgés zúdult a földre, helyesebben megjelent a Sátán mint Isten ostora. Fé­lelmetes ezekben az években élni, sok vér és mocsok tapad hozzájuk. Senkinek se kívánhatjuk, hogy a nagy korszakváltások éveiben éljen – a régi kínaiak is így tartották. De a történelem furcsa logikája szerint a társadalmi kataklizmák némely korszakában kitárul a történelmi horizont, és messzebbre lehet látni. Hangsúlyozzuk, hogy némely kataklizma ilyen, korántsem mindegyik, hiszen van úgy, hogy a társadalmi katasztrófa a horizont teljes bezárulását eredményezi, amikor olybá tűnhet, hogy egy­általán nincs is semmi, se múlt, se jövő, se perspektíva – a történelem megállt, megdermedt, eltűnt.

Bulgakovnál éppen, hogy az 1930-as években jelent meg a „nem mérgezett, mondhatni már történelmi perspektíva".²⁸ Hiszen a történelem nem a tények összegyűjtése, hanem éppen a hiteles perspektíva, aminek köszönhetően a tények az igazság szintjére emelkednek.

Pontosan ebből a perspektívából ábrázolja Bulgakov Jézus történetét.

Szolzsenyicin azt állítja, hogy Bulgakov regényében Jézust „meg­alázzák". Ez valóban így van, csakhogy nem az író alázza meg Jesuát, hanem a körülmények. Helyesebben az, hogy nem hódol be az általá­nosan elfogadott életmódnak. Jesua olyan próféciákat mond a népnek, hogy leomlik a régi hit Temploma, és felépül az új hité. Kajafás meg van győződve róla, hogy ez nagyobb bűn, mint a fegyveres lázadásra való buzdítás. Miért?

„Jesua viselkedése egyáltalán nem az áldozat viselkedése, egyszerűen csak értelmetlen. Nem akarja magát feláldozni, mert naivan hisz abban, hogy sikerül beszédre bírni az embereket."²⁹ Ez nem sikerül neki – a nép közönyös a kivégzése iránt. Egy lázadás felbujtójának viszont nagyobb sikere lehetett volna. Miért van az, hogy Kajafás mégis Jesuával, ezzel az ostoba, szegény filozófussal szemben kérlelhetetlen?

Ha a főpap elfogadta volna, hogy Isten, a Messiás áll előtte, akkor kötelessége lett volna térdre borulni előtte, és elismerni a hatalmát. Nem Jesua emberfeletti ereje készteti arra Kajafást, hogy a Golgotára küldje a filozófust. Annál is kevésbé, mert sem Kajafás, sem pedig Pilátus nem ismeri fel a vándorprófétában a nagyság jeleit. Csodákat nem vitt végbe, a Napot sem állította meg. Akkor hát mivel ejtette ámulatba Poncius Pilátust a vándorfilozófus és orvos Jesua?

„A hatalmas élettapasztalattal rendelkező prokurátor, akiben a fejfájása ellenére is pislákol valamiféle abszolút igazság, a hit és a hitetlenség ha­tárán hirtelen megérzi ebben a furcsa, gyermekien naiv elesett figurában az erő meglétét, a Római Birodalom és a teokratikus zsidó állam egész építményénél hatalmasabb erő prioritását, mely erő azonban paradox módon erőtlen. Eme erő és erőtlenség rejtélye a regény valódi témája."³⁰

Jesua azt hirdeti, hogy minden ember jó. A bölcs, tapasztalatokkal rendelkező Poncius Pilátus és mások számára ez nyilvánvaló ostobaság, hiszen minden ismert tény ellentmond ennek. Jesua azonban birtokában van a meggyőzés képességének, máskülönben miért félne ennyire Ka­jafás a próféciáitól?

Vajon miben áll szavai meggyőző erejének a titka? Kajafás és Pilátus Jesuával szemben az uralkodó hatalom minden előnyével rendelkezik, beleértve az előítélet erejét, melynek igézetében él a tömeg. Ha Kajafás szavai meggyőzőek a tömeg számára, az csak azért lehet, mert e sza­vak mögött az uralkodó erő tekintélye áll. Mit jelent ez a valóságban? Nemcsak azt, hogy a főpapnak csak egy szavába kerül kivégeztetni bárkit, hanem azt is, hogy a Kajafás szavaival és eszméivel való egyet nem értés – legyen az nyílt vagy burkolt, akár csak gondolati jellegű – az embert a megvetett számkivetett, a pária, a kívülálló szerepére kárhoztatja. Nevetséges lesz mások szemében, és megvetéssel fogják sújtani.

A XIX-XX. század végén az üldözött és meg nem értett zseni alakja közkedvelt irodalmi téma volt. Leggyakrabban művészekre osztották e szerepkört, például Van Goghra. De miért zseni Van Gogh? Ha hiszünk a populista mítoszoknak, amelyet a kortárs média terjeszt, akkor azt kell gondolnunk, hogy a zsenialitás forrása irracionális. A zseni egyfajta szörny, vagy legalábbis ereje valami olyan dimenzióban mozog, amely a józan ész számára nem elérhető. És ami minden bizonnyal a legfon­tosabb: rendelkezik az erőszak képességével. De a James Bond- és Schwarzenegger-féle hősöktől eltérően ez szellemi erőszak. Ez valami­féle tömeghipnózisra való készség – amely nem mutatkozik meg azonnal. Van Gogh és más zseniális alkotók művészete a modern tömegkultúra értelmezésében az a képesség, hogy uralkodni képesek az emberek gondolatain és érzésein. Hatalmuk forrása ez a csoda, ami irracionális, inkább gonosz, démonikus, mint jó előjelű. A mai történészek Lenint is ekképp láttatják. Lenin az emberfeletti akarat hordozója.

Jesua hangsúlyozottan gyenge a bulgakovi ábrázolásban. És nem fizikailag. Gyenge főként azért, mert nem támaszkodik erőre, sem a ró­mai, se egyéb légió erejére, ahogy nem használja – mai terminológiával élve – a manipulatív ideológia erejét sem, vagyis a pszichikumra való ráhatás ilyen vagy olyan irracionális eszközét. Ez utóbbi ott van minden demagóg vezér eszköztárában – beleértve természetesen Kajafást is.

Bulgakov regényében nem halljuk Jesua prédikációit. Nem tudjuk, miről akart beszélni Patkányölővel. Csak azt látjuk, hogy a Pilátussal játszódó epizódban Jesua az emberek fizikai és lelki állapota megértésének ritka, szinte csodával határos képességéről tesz tanúbizonyságot. Önmagában azonban ez a képesség még nem elegendő ahhoz, hogy felforgassa Ka­jafás és Pilátus világát, hiszen ez az orvos képessége, aki meggyógyítja az egyes ember egyes betegségét, de nem a világ bajait.

Ha Bulgakov egyszerűen csak azt sugallná olvasóinak, hogy Jesua birtokában van a meggyőzés képességének, de nem bizonyította volna ezt a művészi ábrázolás erejével, akkor nekünk, olvasóknak, ha őszinték akarunk lenni, minden jogunk meglett volna ahhoz, hogy ne higgyünk neki. Ám a nagy igazságot, mely Jesua próféciájában rejlik, a regény megmutatja.

Nem halljuk Jesua szavait, de látjuk a tartalmát. Miben? A sátán cselekedeteiben. Ez paradoxon, de reális paradoxon. Ott, ahol Kajafás és Pilátus uralkodik, előbb vagy utóbb bekövetkezik a fordított hullám­csapás, melynek ereje felülmúlja az emberi belátás és ésszerű kontroll minden erejét, de bizonyos megértés számára hozzáférhető. Semmiféle automatizmus nincs a visszaható erő mozgásában, mint ahogyan nem tart örökké a bűnösök bűnhődése sem. Kajafás bizonyára szerencsésen, jólétben élt hosszú élete végéig. Ugyanilyen sors jutott vagy juthatott osz­tályrészül sok Berlioznak is. De ha minden gazember azonnal megkapná a jól megérdemelt büntetést, akkor már rég szentéletű emberekké váltak volna, hiszen az ilyen semmirekellőkre – ahogy Scsedrin írta – leginkább a testi fenyítés réme hat, és mindig az erősebb oldalára állnak.

Jesua oldalán teljesen más természetű erő áll. Nem a Sötétség fejedel­mének a bosszúja, hanem az, amit a klasszikus filozófiában az objektív igazságnak neveznek. Utóbbi az emberiség történelmének nagyobbik részében végtelenül gyenge volt, keveseket tudott meggyőzni, és nem tudott érdemben hatni a reális események menetére. Másképp fogal­mazva, nem rendelkezett a reális, nyilvánvaló és hatékony alternatíva meggyőző erejével.

Ugyanakkor a világ eszményi tartalma nem üres mítosz. De van olyan korszak, amikor ez a tartalom az ellenkezőjén keresztül nyer bizonyossá­got, a Sötétség fejedelmének – nevezzük így – cselekedetein keresztül. És vannak olyan, bár ritka és rövid pillanatok, amikor ez az eszményi a saját alakjában [oblicsje] jelenik meg – ezek az igazság pillanatai. Az egyik ilyen a kereszténységnek az összes, lehetséges Kajafások szemszögéből váratlan és teljességgel fantasztikus sikere, mely romba döntötte a Római Birodalmat. A siker, ami Berlioz és a „tudatosan passzív magatartásúak" szemszögéből nézve egész egyszerűen nem létezett, hiszen ők csak az erőben hittek, és ezt a hitet igazolta egész élettapasz­talatuk. Ha győzött is a kereszténység, akkor sem az eszme erejével, hanem az erőnek, például az osztályérdek erejének köszönhetően, amelyet mesterien az objektív igazság mezébe bújtattak bele.

A tudatosan vállalt passzivitás a maga nemében szintén igazolt. Válaszreakció volt a prédikációra, amelynek értelmében az igazság diadalmaskodik a világban, míg a rossz csak bosszantó bűnbeesés, melyet a kötelező és adekvát megtorlás követ, ha nem itt, akkor odaát, a transzcendencia világában. Sok nemzedék tapasztalata megmutatta, hogy ez nem így van. Sőt, mi több, az eredendően nemes eszme a jó feltétlen győzelméről és abszolút uralmáról szintén ideológiává válhat, ráadásul az uralkodó, elnyomó osztály ideológiájává.

Más szóval az ideális és reális, az igazság és a tévelygés, a jó és a rossz közötti viszonyt nem szabad absztrakt módon megközelíteni, az nem kőbe vésett evidencia. Ezek a viszonyok az emberi történelem örök drámájának elemei. Örök, de nem értelmetlen és nem unalmas állandó ismétlődései és körforgásai. Jesua és Poncius Pilátus vitája – ha hihetünk Bulgakovnak – a mennyben is folytatódik. Abszolút, egyszer és minden­korra érvényes megoldás nem lehetséges, a vitázó feleknek mégis van esélyük a megegyezésre. Hiszen – véli Lifsic, és Onto-gnoszeológiájában meg is alapozza ezt – a világban nincs és nem is lehet végső győzelme az értelem elvének, de mégis a jónak van gyönge túlsúlya.

„Azt kell mondjuk – összegzi Mihail Lifsic Bulgakov regényének értel­mét -, hogy a bemutatott séma, a jó és a rossz harca, […] nem fogható fel mégsem szó szerinti vagy naiv értelemben. Ez tradicionális séma, amelyben az író ugyanannyira nem hisz, mint ahogyan nem hisz Honta­lan Iván ateizmusában sem.

Minek a szimbóluma a jó és a rossz harca? Csak annak, hogy a törté­nelem a maga sokszínűségében, felfoghatatlanságában, paradoxitásá­ban folytatódik.

Én magam is tudnék számos történetet mesélni (melyek azt a gyanút ébresztenék), hogy talán Kafkától származnak."³¹

A Mester és Margaritában Margarita együttműködik a Sötétség fejedel­mével annak érdekében, hogy visszakaphassa szerelmét. Más támaszt nem talál, nem találhat a felkínált lehetőségek közt. De Bulgakov regénye furcsa módon arról győz meg minket, hogy a világ minden fantasztikuma, gonoszsága, irracionalitása ellenére nem „egy zajos, dühödt, értelmet­lenség, nem mese, amelyet egy félkegyelmű ad elő".³²

Jesua háza

Laksinnak és Lotmannak is igaza van és mindenkinek, aki látja a nyil­vánvalót: Bulgakov élete végéig őrizte Turbinék „krémszínű függönye" mögött megbúvó zavartalan boldogságának emlékét. Visszatérni ebbe a házba valószínűleg ugyanolyan álom volt, mint az anyai gyöngédség utáni vágyakozás: vonzó, de gyermekien naiv és beteljesületlen álom.

Hiszen a gyermekkorba való visszatérés a veszteséget átélt ember gye­rekes reakciója lenne, aki semmit sem tanult népe élettapasztalatából – és nem is bocsátott meg semmit.

Turbinék házának ablakain túl sötétség van, üvölt a szél és tombol a vihar, hallani a közeledő ellenség, a bolsevikok lövéseit, akik valami újat, ismeretlent és halálosat hoznak. Magát az ellenséget nem látjuk, csak az egyik szereplőtől halljuk, hogy Dosztojevszkij egyik, korábban istenhívő parasztjából alakult át. A meggondolatlan társadalmi kísérlet a sötét, szunnyadó erőt anakonda-szörnnyé változtatja, mely őrült tombolásában mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Bulgakov későbbi regényeiben a gonosz mind konkrétabb testet ölt. Sarikov személyében követeli a jogait, egy sor érvet vonultat fel saját védelmében, amelyektől Preobrazsenszkij professzor megriad. A Sarikov-kór Preobrazsenszkij professzor házának a betegsége.

És íme az utolsó regény, az író legnagyobb műve. A rossz nem vé­letlenül becsúszott hiba, nem egy kísérlet terméke, hanem ugyanolyan örök, mint a földi világ. A legnagyobb vétek felszínesen, absztrakt módon ítélkezni jóról és rosszról, pálcát törni felette egy abszolút, moralizáló pozícióból.

Ez nem jelenti a mindent megbocsátás pozícióját, hanem annak megértését, hogy a rossz maga szüli büntetését. Ez ugyanannyira el­kerülhetetlen, mint a Föld mozgása. Eközben „mosni a kezet" és kívül maradni az örök történelmen gyávaság, minden bűnnek a leghitványabbika. Még ha ma nincs is alternatívája a bűnnek és a gonoszságnak, még ha a Sötétség fejedelme lép is fel mint az isteni büntetés, a jónak és az igaznak szintén vannak jogai, és az utolsó szó mégis az övék. A jóság és az igazság nem bosszúvágy, mely az erőszakra támaszkodik, hanem az arra való képesség, hogy beszédre bírja azt a világot, amely a házad ablakán túl tárul fel – egy végtelenül gazdag, bonyolult, káprá­zatos, bűnös és gyönyörű világot. A legnagyobb ostobaság és a bűnök forrása a félművelt emberek önelégültsége, akiket elvakít saját házuk látszólagos jóléte, mely jólét azon alapul, hogy nem akarják megérteni, nem akarnak tudomást venni a házukon kívül történtekről. Hiszen csak a magánélet határain túl zajló eseményekben lehet megbékélést találni, ami nem az ostoba ember szégyenteljes boldogsága, aki nem szokott hozzá a rendhagyó jelenségekhez és ezért túljárt a saját eszén is, hanem annak a nyugalma, akinek egyidejűleg sikerült a központba kerülni és részévé válni annak a hol kihunyó, hol meg újra lángra kapó, végtelen egésznek, amely a szenvedés és boldogság, értelem és zagyvaság örök és múló forrása.

Valóban Bulgakov háza-e az a „belső, zárt, védettséget jelentő tér", amiről Jurij Lotman ír? Lehet-e a „zárt tér", ahol megpróbálnak elbújni a való világtól – a veszélyes, paradoxitásában és kimeríthetetlenségében vonzó világtól – a kultúra, az alkotás és a harmónia szinonimája? Lehet, abban az esetben, ha a kultúrát és az alkotást úgy értelmezzük, ahogy Bulgakov egyik hőse, aki öntudatlanul is félt a „házán" túl kezdődő léttől, értelme mesterséges konstrukcióival elkerítette magát tőle, és ezért -ahogy Woland mondja – nyomtalanul eltűnt a létből.

Bulgakovnak nem volt háza, ha ezen olyan teret értünk, amelyben boldog lehet az ember. Bulgakov természetesen boldogtalan volt.

De vajon előnyben részesítenénk-e a szerencsétlen és hontalan Bul­gakovval szemben a mai boldog Berliozt, még ha saját, jól védett villát építtetett is fel?

Ez az egyik olyan kérdés, amelyre nem hogy nem tud válaszolni a posztmodern vagy az ellentétpárokban gondolkozó strukturalizmus, de hasonló kérdések egyszerűen nem is léteznek számukra.

Ugyanakkor a posztmodern közelebb áll a közvetlen realitáshoz, mint például Bulgakov; a történelem végének liberális feltételezéséhez, ami­kor nemcsak Jesua, de a Sötétség fejedelme is levéltárakba kerülnek, és jobb esetben is csak szimulakrumként, azonosságként léteznek. Ha az utóbbiak, Szókratészhez hasonlóan, a tagadás kategóriájával és gyakorlatával próbálják magukat megkülönböztetni ellentéteiktől, akkor a kultúra, a politika és a mindennapi élet sikeres emberei – Deleuze szerint – csak a kiemelkedést, a kiválást, a kitűnőséget ismernék. Berlioz minden kétséget kizáróan nemcsak Jesuától különbözik, de Poncius Pilátustól is, aki képes párbeszédet folytatni egy furcsa prófétával. De ha Bulgakov regényének művészi középpontja annak bizonyítása, hogy az első és második közötti különbség nem merül ki az egyszerű különbözőségben, hogy a köztük lévő viszony akkor, amikor a Berliozok győznek, elkerül­hetetlenül villámcsapást szül, és a Sötétség fejedelmének eljövetelét eredményezi, akkor a posztmodern számára a modern dráma összes szereplője csupán csak különbözőséget mutat, és semmi többet. Nincs villámcsapás. Vér ugyan továbbra is folyik, de nincs és nem is lehet többé költői igazságosság.

A 2001. szeptemberi amerikai események félelmetes emlékeztetők arra, hogy a történelem hegeli esze, mely Isten ostoraként lesújtott, még nem a múlté. Sajnálatos módon a világ civilizált közösségének válasza a terrortámadásra pontosan olyan volt, amilyenre számítani lehetett. Az erőszakra erőszakkal válaszoltak. De hogyan másképp?

Az általános vélekedés szerint a modern terrorizmus melegágya a Föld népességének túlnyomó többségét fenyegető szegénység: ez a hányad nem tartozik az emberiség arany milliárdjához. De ez nincs teljesen így. Ahhoz, hogy a félénk Akakij Akakijevics csinovnyikból démonikus erő váljon, az emberi megalázás legfelső fokáig kellett elvinni őt. A szegény­séget még elviselte volna.

A világtörténelem későbbi eseményei – különösen a XX. századi – megmutatták, hogy a megalázottak és megszomorítottak, ahogy azt Dosztojevszkij előre látta, megteremtik a tiszta gonoszság ördögi erejét, az odúlakó önmagáért való gonoszságát. Ezt a gonoszságot a gyűlölet táplálja, gyűlölet minden iránt, ami a megalázott plebs fölött áll, de ki­váltképp erős az ellenszenv a műveltséggel, a tehetséggel szemben. A gyűlölet egyenes arányban nő az irigységgel minden iránt, amit ezek az eltaposott emberek nehézség nélkül – akik, Sarikovhoz hasonlóan, már képtelenek emberré válni – használni tudnának, amit esetünkben a professzor lakása szimbolizál a modern posztindusztriális társadalom ké­nyelmével és egyéb jó oldalaival együtt, beleértve a tömegkultúrát is. Ez az irigység a gyűlölet formáját ölti. A vallási fanatizmus őszinte gyűlölete minden iránt, ami Nyugatról jön, vitathatatlan, mint ahogyan vitathatatlan a mélyen megbúvó forrása, az irigység is. A irigység a plebejusoknak és a lumpeneknek a műveltség, a tudomány, a civilizáció egésze iránt táplált gyűlöletük nem egyetlen, de nagyon is fontos forrása. A Kutyaszív című elbeszélés nagyszerű illusztrációja ennek a tézisnek.

Bulgakov művészete azonban több, mint banális, közismert igazságok illusztrációja. Cáfolja a felszínes következtetéseket, amelyek könnyen levonhatók a bulgakovi szatíra és fantasztikum szüzséjéből. A Sarikov-kór világbetegsége nem gyógyítható a sebész szikéjével. Részben azért, mert a betegség egyik forrása éppen a szikében keresendő, helyesebben a modern természet- és humántudományok tudatosan vállalt passzivi­tásában. A passzív magatartás és annak betetőzése, a posztmodern a mindennemű nihilizmus ismert maximájára vezethető vissza: ha nincs igazság, akkor mindent szabad. Ennek a filozófiai irányzatnak klasszikus képviselői a XIX. század végi Oroszországban Szaltikov-Scsedrin szerint a „szutykos" Kolupajev és Razuvajev voltak. „Egész vidám Oroszhonban, Mescsanszkijtól Kunavinig hallatszik a kiáltás: jön a szutykos! Jön, és a kérdésre, mi az igazság? határozottan és szigorú pontossággal felel: a talponálló és a bögrecsárda!

Az elveszett emberek tolonganak és várakoznak az alkoholmámoros győzelem hangos és édes előérzetében […] Jól tudják, hogy a »szutykos« egyáltalán nem azért jön, hogy elhozza számukra az »új szót«, hanem csakis azért, hogy megmutassa nekik, hol van a kutya elásva. Azt is tudják, hogy éppen rájuk fog legelőször is lecsapni, hogy aztán akadálytalanul végezhesse el a kendőzetlen vérszívási kísérletet. A tény cáfolhatatlansága olyannyira evidens, hogy eszükbe se jut védekezni. Jön a »szutykos«, tetőtől talpig meztelenül, erős kézzel, korgó gyomorral – jön és mindent beszlopál! Mindössze ennyi az egész."³³

Az író tévedett – a „szutykosnak" ellenálltak, s ez vezetett a két alulról és az egy felülről jövő forradalomhoz (utóbbi az 1930-as évek elején); közel hetven évnyi szovjet hatalom után pedig ez teremtette meg a talajt a világtörténelemben precedens nélküli gazdasági, politikai és ideológiai hatalommal bíró új „szutykos", helyesebben, az „új orosz" eljöveteléhez. Nemcsak az erőre támaszkodva győzedelmeskedett, hanem elsősorban morális, és – bármilyen furcsán hangzik is – intellektuális győzelmet aratott. A „mi az igazság?" kérdésére a jelcini idők liberális ideológiája teljességgel Szaltikov-Scsedrin hősének szellemében azt felelte: tal­ponálló és bögrecsárda! Ami a mai politológia és posztmodern nyelvére lefordítva annyit tesz, hogy önmagában az igazságra irányuló kérdésnek nincs értelme, sőt, mi több, a kérdés a totalitarizmus felelősségét magán viselő metafizika és klasszikus filozófia útvesztőjébe vezet. A totalita­rizmus sötét örökségétől szabadulni vágyó Oroszországot az elterjedt liberális logika értelmében csakis az „új oroszok" hatalma mentheti meg. És minél „szutykosabb", elvtelenebb és kegyetlenebb lesz ez a hatalom, annál gyorsabban és szilárdabban térhetünk vissza abba a történelembe, amelyet a bolsevikok bűnös módon megakasztottak. Ez pedig nem más, mint a civilizáció korszaka, azaz a modern kapitalizmusé. Igaz, időről időre maguk a liberális politológusok, akik higgadtan elmélkednek arról, hogy az Oroszországban most megvalósuló reformok radikális módon csökkentik a népesség számát, mintegy észbe kapva kiáltanak fel: „Ez a diskurzus az emberevők beszélgetésére emlékeztet!". De lám, nekünk más nem adatott – zárják le a vitát. A „szutykosok" hatalmának nincs alternatívája. Nemcsak a gazdasági és politikai, de a szellemi szférában sem. Az igazságra irányuló kérdést mint jogosulatlan és provokatív kér­dést zárójelbe kell tenni. Sarikov számára az igazság az, ami rá nézve hasznos, a hazugság pedig az, ami neki káros.

Ahhoz, hogy Hontalan Iván megtalálhassa önmagát és mesterét, el kellett magát vágnia a Sarikovoktól, nem a szó fizikai értelmében, hanem magából kellett „kihasítania" Sarikovot. Szert tenni egy házra, de nem a szolga jogán, mint egy hűséges kutya, hanem egyenlő félként, lehetsé­ges utódként. Az írót pedig beengedni a házba, hisz mindenki számára van benne hely. Ez nem Turbinék háza. Ez a vándorló, hontalan próféta, Jesua háza, jobban mondva Templom, melyet a régi, omladozó, magát is túlélt hit, az egykori igazság helyén kívánt felépíteni a filozófus.

Jesua temploma mindenki számára nyitott – függetlenül a nemzeti hovatartozástól vagy az emberek hierarchiában elfoglalt helyétől. Mert minden ember jó. Pontosabban, jókká válhatnak, ha „beszédre bírják" őket – ahogyan Jesua tette. De egy ilyen beszélgetéshez speciális felté­telek szükségeltetnek. Kit tudott beszédre bírni a szerencsétlen próféta azok közül, akik keresztre feszítve, kínok között haldokoltak étlen-szomjan? Hontalan Ivánnak sok rendhagyó eseményt kellett megélnie ahhoz, hogy meglássa a Mester igazságát. És vajon minden igazság feltárult-e előtte, miközben Ponirev professzorrá változott? Professzorként mindent elfelejtett, ami vele történt. Mint Sarikov gazdája lábánál, akit csak a rossz időben feltörő főfájás emlékeztetett a múlt rendhagyó történései­re. Ahhoz, hogy visszatérjünk az emberi kultúra világába, ahhoz, hogy belépjünk Jesua Templomába, nem elég a történelem professzorának lenni. Meg kell őrizni az emlékezetet vagy újra vissza kell azt hódítani.

Az emlékezet csak azok számára adatik meg, akik maguk is istenné válnak. Akik végigmentek a kereszt útján. Istenné válni annyit jelent, hogy önmagadban a teljes világra lelsz, lefejtve az egyéni ambíciókat. Hontalanná válni, mint Jesua? Igen, de eközben nem Hontalan Ivánná alakulni, aki hivalkodik a nyomorával, és mint egy lobogót, úgy hordozza azt. Olyan közös házat vagy templomot kell felépíteni, amely egyúttal a saját lakhely meglétét is feltételezi, elég kényelmeset ahhoz, hogy emberi életet lehessen élni benne, hogy szabadon lehessen alkotni és gondolkodni.

Az ilyen közös ház felépítésének kísérlete szörnyszülöttet eredménye­zett. Ez is igaz. Ahogy az is helytálló, hogy ez a kísérlet tette lehetővé, még ha csak a távoli jövőben is, a Mester és Hontalan Iván szövetségét. Egyenlőségi alapon és jogon szerveződő szövetség a korábbi ellentétek egysége helyett, ami a gazda-isten és a hozzá hű kutya-szolga között állt fenn. Az ilyen jövőbeni szövetség perspektíváját Bulgakov, az író nem Engelsnek Kautskyval folytatott levelezéséből olvassa ki, hanem a világtörténelemből. Végeredményben az az ember került ki győztesként, aki először nyújtotta kezét mindenkinek – Poncius Pilátusnak, a Patkány-ölőnek és Lévi Máténak. Ezért halt meg. Ezért győzött.

Kezet nyújtani annyit jelent, mint észrevenni a szörnyetegekben a lehetséges tanítványokat és szellemi örökösöket. És meglátni a társa­dalmilag közel álló „kultúrlényekben" e jövőbeni szövetség lehetséges akadályait. Helyesebben: megérezni a „kultúrában", amellyel ezek az emberek kérkednek, az üresség leheletét. És megtagadni a gazda és a szolga jól bevált szövetségét. Megszabadulni attól az elképesztő gőgtől, ami a mocsokból emelkedik ki, hogy aztán lábbal tiporja a professzorokat és kultúrájukat. Egyszóval magunkba olvasztani az igazság teljességét, amelyet egyetlenegy tankönyv vagy könyv sem foglal magába. Még a leghatalmasabb és legszentebb könyv sem, amelyet Lévi Máté írt, aki ráadásul sok mindent össze is kavart benne. Hiszen az igazság teljes­sége más könyvek számára is hagy helyet. Beleértve Engels levelezését Kautskyval, amelyet a professzor olyan finnyásan a tűzre dob, el se gondolkodva azon, milyen példával szolgál ezzel az árgus szemmel figyelő Sarikovnak.

Félt-e Bulgakov a tömegtől? Igen, félt. És ez a félelem tette konzer­vatívvá. Elpusztítják a Házat? De Bulgakov háza már a kezdetektől különbözött Turbinék házától. A legfontosabb, ami oly vonzóvá teszi az utóbbit, a becsületesség, a közvetlenség, az önzetlen emberi kapcsolatok melegsége. Mi fenyegette ezt a kis szigetet? A falain túli sötét őserő. A család egyik tagjának az árulása. Petljura, a németek – mindez nagyon elvont. A bandavezérek árulása. A Turbinék végnapjai című darabban az események értelmezésében Bulgakov még közel áll a nemzeti múlt azon felfogásához, amelyet a peresztrojka liberális ideológiája és Szolzsenyicin, a Vörös kerék írója vallott.

De Turbinék házát szétzúzták – és kezdődött a „lakáskérdés". Kik lesznek Bulgakov házának leendő lakói? Poncius Pilátus, Iván. Vég­eredményben az összes ember, beleértve azokat is, akiknek Turbinék házában csak a szolga, a hűséges kutya szerepe jutott. Bulgakov ép­pen akkor szűnt meg félni a felkelő tömegektől, amikor ez a felkelés a Szovjetunióban a legszörnyűbb formákat öltötte. És nem azért nem félt tőle többé, mert nem vette észre a szörnyűségeket, mert elvakult volt, vagy mert semmit sem tudott. Megértette a gonoszt – ez a rejtély nyitja.

Ami a legszörnyűbb lehet a tömegek felkelésében, az Berlioz. De ne démonizáljuk tovább ezt az üres alakot. Berlioz aktívan cselekvő üresség. A semmi. Az a semmi, amit Heidegger démonizált. A lét, amely hallgat. Bulgakov számára ez azonban még nem a teljes lét. Nem a teljes, az egész lényeg, ezért nincs halált hozó, „nyugodt" borzalom, ami mögött a fehér üresség van.

A sor Vaszilij Ivanoviccsal kezdődik, majd a Sarikov-Preobrazsenszkij párocskán keresztül folytatódik, át Berlioz-Hontalan Iván kettősén, hogy végül Bulgakov eljusson az ő Jesuájáig. A holt hit, a posztmodern átkozott istene és annak másik oldala, a véres irracionalitás helyett káprázatosan élő történelmet kapunk. Bulgakov fantasztikus prózája az irracionalizmus és a misztika ellentéte (ha az utóbbin az értelmetlen lét apologetikáját ért­jük). Az elbeszélésmód töredezettsége, a lét szilánkjai egységes egészbe rendeződnek. Igaz, egyik bulgakovi hős sem képes önmozgásra, fejlődés­re. Ha nem jön a Sátán, minden a helyén maradt volna – a mindenható Berlioz is, aki pórázon vezeti Hontalant. Üres és reménytelen kép volna ez. A széllökés fellebbenti az örök történelem függönyét. így volt, így lesz. Nem rosszabb, mint korábban. De nem is jobb. Az 1930-as évek erős szél­lökésének köszönhetően Bulgakov bevonult a világtörténelem Házába.

(Fordította: Vértes Judit és Baráth Katalin)

A tanulmány a szerző Posztmodernyizm i ruszkij„tretyii puty": Tertium datur rosszijszkoj kulturi XX veka (Moszkva, Kulturnaja revoljucija, 2007) c. monográfiája Bulgakov-fejezetének a szerző engedélyével rövidített, szerkesztett változata.

Jegyzetek

¹ Hetényi Zsuzsa fordításában Gömböc (- a ford.).

² Himics felhívja a figyelmünket arra, hogy Berlioz „üres testű" név: „Az üres testű nevek – írja V.V. Himics – olyanok, mint az öregek az élet bálján: a zene már elhallgatott, a gyertyák kihunytak, de ők még mindig esetlenül toporognak a bálteremben." Ld. Himics, V.V.: Bulgakov „furcsa realizmusa". Jekatyerinburg, 1995. 202. Az egyik utolsó szövegvariánsban Bulgakov Csajkovszkijra változtatta Berlioz nevét, később azonban visszatért az eredeti változathoz.

³ Hegel: Esztétika. Budapest, Akadémia Kiadó, 1980. III. kötet, 423. (Fordította: Szemere Samu.)

⁴ Uo.

⁵ Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 2004. 477. (Ford.: Szőllőssy Klára.)

⁶ Lifsic, Mihail archívuma, M. A. Bulgakov dossziéja.

⁷ Bulgakov szerint vannak világtörvények és van a Világegyetem saját értelme, sajátságos célszerű berendezkedése, amely biztosítja az őt alkotó elemek har­monikus fejlődését, és – ahogyan többször is megmutatkozik az író regényeiben – a lét e legmagasabb fokú eleve elrendeltsége mélységes humanizmussal van átitatva.

⁸ Ld. Laksin, V.: Berega kulturi (A kultúra partjai). Moszkva, 1994. 267-268.

⁹ Uo. 268.

¹⁰ Lifsic. Archívum, 244-es „Bulgakov 2" mappa.

¹¹ Uo. 3.

¹² Uo. 3.

¹³ Uo. 1.

¹⁴ Uo. 5.

¹⁵ Uo. 5.

¹⁶ Uo. 2.

¹⁷ Uo. 2.

¹⁸ Uo. 1.

¹⁹ Uo. 5.

²⁰ Uo. 6.

²¹ Uo. 3.

²² Uo. 1.

²³ Uo. 1.

²⁴ Uo. 2.

²⁵ Idézi Laksin, V.: Berega kulturi [A kultúra partjai]. Moszkva, 1994. 334.

²⁶ I. m. 262.

²⁷ Lifsic. Archívum, 244-es „Bulgakov 2" mappa, 6.

²⁸ Uo. 4.

²⁹ Uo. 3.

³⁰ Uo.

³¹ Uo. 6.

³² Uo.

³³ Szaltikov-Scsedrin M. Je. M., 1988. 427.

A környezetvédelem és a Glóbusz védelme nem ugyanaz. Az ökumenikus ökológia (ökuöko) is legfeljebb a zöld kapitalizmus eszméjéig jut el, nem pedig a következetesen végigvitt, bolygószintű környezetvédelem gondolatáig és gya-

–  Ha ez így megy tovább, mi már nem fogunk nyugdíjat kapni.
–  Ez az optimista forgatókönyv.
–  Miért? Milyen a pesszimista?
–  Hogy addigra már nem lesz emberiség.
(Frissdiplomások beszélgetéséből)

Arra a kérdésre, hogy mi 1968 legjelentősebb eseménye, az emberek többsége feltehetően a prágai tavaszt vagy a párizsi forrongásokat említené. Pedig 1968 valószínűleg legjelentősebb eseménye, hogy megalakult a Római Klub, az a csoportosulás, amely először nézett szembe szisztematikusan az emberiség fennmaradásának veszélyez­tetettségével.

A Római Klub tucatnyi kutatást végeztetett és hozott nyilvánosság­ra. Legfontosabb közülük A növekedés határai (1972) című könyv. A Meadows-házaspár vezette kutatócsoport akkor az alábbi főbb követ­keztetésekre jutott:

• A Glóbusz teherbíró képessége véges. Véges rendszerben nem lehetséges végtelen növekedés.
• A növekedés vége összeomlással vagy „rendszerváltással" (egyen­súlyi társadalom létrehozásával) fog bekövetkezni. Ez utóbbi a gazdaság növekedésének és az emberiség létszámbeli növekedésének szándékos meggátlását jelenti.
• Az egyes célkitűzéseket abból a szempontból kell minősíteni, hogy akadályozzák-e a Glóbusz hosszú távú egyensúlyának kialakulását.
• Ha nem teszünk eleget a problémák megoldásáért, akkor sokat teszünk a súlyosbításukért. Ez „azt jelenti, hogy az összeomlás kockáza­tának növelése mellett döntöttünk". Hosszú távú elköteleződés hiányában cselekedeteink az összeomlást segítik.
• Az összeomlás elkerüléséért (az életben maradás jogáért) bizonyos emberi jogokat (egyéni szabadságjogokat) kell adnunk cserébe.

A növekedés határai megjelenése után három évtizeddel Meadows-ék az eltelt időt eltékozolt jövőnek nevezik, abban az értelemben, hogy az akkor még meglevő túlélési lehetőségek jelentős része időközben elenyészett.

Az 1990-es években Mathis Wackernagel és csapata kidolgozta az „ökológiai lábnyom" fogalmát és kiszámításának főbb paramétereit. Az emberiség ökológiai lábnyoma a Glóbusznak az a területe, amelyet mindenkori életmódunk igénybe vesz. Egyebek mellett magába foglalja a felhasznált gabonát, takarmányt, halállományt, faanyagot éppúgy, mint a kibocsátott szennyező anyagok semlegesítéséhez szükséges forrásokat. Különböző mérések, számítások szerint körülbelül 1980-ig az emberiség terjeszkedéssel növelte az ökológiai lábnyomát. Ekkorra azonban a Föld telítődött, és nincs tovább hova terjeszkedni. Ám a növekedés azóta sem állt meg, sőt, még inkább felgyorsult. Minden esztendőben közzéteszik, hogy a harmadik negyedév valamelyik napján (2010-ben augusztus 21-én) teljesítettük az éves fogyasztási tervet és átléptünk az emberiség tőkéjének felélésébe. Ez a tőke maga a Glóbusz, amellyel szemben tartós túlfogyasztás nem lehetséges. Azt is mondhatnánk, hogy túlfo­gyasztásunknak a jövő nemzedékek isszák meg a levét: az ő rovásukra történik. Másként fogalmazva: ellenszolgáltatás nélkül, hitelbe fogyasz­tunk – amely hiteleket azután (az életszínvonal radikális csökkentésével) a következő nemzedékeknek kell visszafizetnie.

Tapasztalva a földi kapacitások felélését, különböző – az emberiségért aggódó (ezért Glóbuszvédő) – elemzések bevezették a fenntartható bolygó fogalmát, és körvonalazták e fenntarthatóság kritériumait. Rámu­tatnak, hogy a Föld olyan rendszer, amelynek működésében megbomlott az egyensúly, de az – az emberiség alkalmazkodása vagy elpusztulása árán – szükségképpen helyre fog állni. Egy fenntartható társadalomra, fenntartható rendszerre való áttérés révén lehet elérni a természeti-kör­nyezeti egyensúly helyreállítását. Ez azonban a túlhasználás, „tőkefel­élés" beszüntetését, sőt, az eltékozolt hitel gyors visszafizetését is jelenti. A fenntartható társadalom két legfontosabb alappillére:

• olyan gazdasági rendszer, amely korlátozza a növekedést;
• az emberiség szaporodásának szabályozása, korlátozása. (Az Ötven egyszerű dolog, amit a Föld védelmében tehet című kiadvány szerint minden nő legfeljebb két gyereket vállalhat.)

Tehát az egyetlen lehetséges megoldás: kisebb étvágy és kevesebb száj.

Meadows-ék is úgy számolnak, hogy átlagosan maximum két utód az, amit a bolygó még elvisel. Ha ez így van, akkor szembe kell nézni egy kiélezett dilemmával. Elegendő-e az önkéntes önkorlátozás? Az ösztönös és tudatos születésszabályozások spontán összegeződése elvezet-e a fenntartható társadalom által igényelt állapothoz? Vagy csak valamiféle világkormány tud gondoskodni arról, hogy egyetlen anya se szüljön harmadik gyereket, illetve a renitens módon mégis megfoganó-megszülető gyerekek – környezetvédelmi megfontolásból történő – kiiktatásáról?

(A drasztikus születéskorlátozás alternatívája nem pusztán elméleti felvetés. Van, ahol – a tendenciát tekintve – már megvalósult. Kínában főszabályként családonként csak egy gyerek engedélyezett, amit szigo­rúan is vesznek. Kivételt képez például, ha a szülők – amennyiben az érkező hírek igazak – megvásárolják utódjuk élethez való jogát. Ami arra figyelmeztet, hogy adott esetben egy fix kvótát megkövetelő világkormány eltökéltségét is keresztezhetik bizonyos üzleti-kereskedelmi mozgások.)

Vége?

Két bolygó találkozik.
– Mi van veled? Nem nézel ki valami jól!
– Képzeld, homo sapiensem van.
– Szegény, az nagy baj. De ne aggódj, hamarosan elpusztul!

„Vége?" – teszi föl a kérdést egy könyv címe az emberiség létezésével kapcsolatban. Milyenek az esélyei a következő nemzedékeknek az életben maradásra? A könyv következtetései szerint nagyon rosszak. Ha így folytatjuk tovább, akkor belátható időn belül az emberiségnek VÉGE.

Az ipari civilizáció által alkalmazott technikai eljárások felborítják a természet egyensúlyát, és katasztrófát idéznek elő az ember földi kör­nyezetében. A civilizációnk okozta levegőszennyezés veszélyezteti az élethez szükséges oxigénkészletet. A civilizációnk okozta talajszennye­zés tönkreteszi az élelmiszerek előállításához szükséges termőföldet. A civilizációnk okozta vízszennyezés veszélyezteti a rendelkezésre álló ivóvízkészletet. (Az ENSZ Környezetvédelmi Programja megállapította, hogy a jelenlegi fogyasztási szokások megtartása esetén 2025-re a Föld lakosságának kétharmadát érinteni fogja valamilyen vízkorlátozási intézkedés.) Stb.

Az emberiség „ökológiai lábnyoma" az utolsó negyven évben több mint háromszorosára nőtt. Az egy főre jutó 1,8 hektár biológiailag aktív terület helyett fejenként átlag 2,2 hektárt használunk. Az arányok tovább romlanak. Egyrészt civilizációnk mindennapi működése lendületesen növeli a bolygó ökológiai terhelését. Másrészt az emberiség lélekszáma is rohamtempóban gyarapodik.

A modern környezetszennyezés alapvető sajátossága a károk globa­lizálódása: a helyi szennyezések környezetkárosító hatásainak jelentős része – közvetlenül vagy közvetve – az egész Földre szétterül. A követ­kezményeket a jelenlegi, de különösen a közeljövőbeli emberiség egésze kénytelen elszenvedni. A környezetkárosítás növekedésével (illetve a természet visszacsapásainak súlyosbodásával, a természetrombolás emberellenes hatásainak megtapasztalásával) párhuzamosan bizonyos körökben egyre inkább tudatosodik a környezeti válság léte és mélyülő tendenciája. A válaszok, az elméleti és gyakorlati reagálások igen kü­lönbözőek.

I. A mennyiségi és a minőségi környezetvédelem

Nem akar a környezetrombolásról beszélni az, aki nem akar a kapitalizmusról beszélni.
(Horkheimer parafrázis)

Egy antik filozófus szerint kezdetben voltak a végtagok, törzsek, fejek, szemek stb., majd amikor ezek egymásra találtak és egységes testekké álltak össze, létrejöttek az élőlények. A konkurens értelmezés szerint viszont az egyes tagok, szervek már eredetileg is csak élőlények szer­vezetének részeiként léteztek. A két értelmezés felidézését a mennyiségi és a minőségi szemlélet különbségének illusztrálására szánom.

A mennyiségi szemlélet – kimondva-kimondatlanul – a részmegoldá­soktól, a részproblémák orvoslásától várja a kiutat. Egészséges egész – úgymond – a részek külön-külön történő meggyógyítása révén keletkezik. A minőségi szemléletben viszont a részek betegsége úgy jelenik meg, mint amit magának a szervezetnek a betegsége idéz elő. Ezért az egyes részeket meggyógyítani sem lehet egyesével, hanem csak az egész, a szervezet struktúrájának rendbetételével. Mivel ez az értelmezés kizá­rólag a teljes megoldást (illetve a teljes, strukturális megoldásból való kiindulást és hozzá való közeledést) tartja eredménynek, abból vezeti le a szükséges részmegoldásokat.

A mennyiségi szemlélet másik sajátossága, hogy hajlik az alábbi felté­telezésre: a folyamatosan keletkező bajok utólagosan is orvosolhatók. (A baj ugyan megtörténik, de – semlegesítve a következményeket – helyre­állítjuk az eredeti, „bajmentes" állapotot.) Ezért gyógymódja a rendszer keretein belül marad, annak alapjait nem kérdőjelezi meg, nem érinti. A minőségi szemlélet ellenben egyértelműen a baj keletkezésének, újra­termelődésének radikális megelőzésére helyezi a hangsúlyt, és erre a feladatra koncentrál. így elkerülhetetlenül a fennálló rendszer egészével kerül összeütközésbe.

Témánk szempontjából alapvető kérdés: A részleges környezetvédel­mek (a környezetvédelmi részproblémák megoldása) spontán összege­ződése elvezet-e a Föld (ezáltal az emberiség) megvédéséhez?

A környezetvédelem és a Glóbusz védelme nem ugyanaz. A szakiro­dalomban többé-kevésbé elválik egymástól a bolygószintű (planetáris, globális) és a részleges környezetvédelem problémája. Vagy a teljes testre, vagy a test egyes tagjaira összpontosítjuk a figyelmünket. A boly­gószintű megközelítés (és elköteleződés) abból indul ki, hogy a Föld, a földi élet egésze van veszélyben. Ezért csak azt tekinti környezetvédelmi megoldásnak, ami bizonyíthatóan az ember által megbontott globális egyensúly helyreállítását szolgálja. Radikálisan egyértelmű kérdésfel­tevést, probléma-megjelölést, és radikálisan következetes (elméletileg kíméletlen) válaszadást követel.

Más a helyzet a környezetvédelem részleges formáival. Ezek vala­milyen részterületre szakosodnak. Megteszik a maguk talajvédelmi, levegővédelmi, vízvédelmi, génvédelmi vagy újrahasznosítási stb. erőfeszítéseiket, de ezek az erőfeszítések nem kapcsolódnak össze: nem erősödnek egyetlen, szerves mozgássá, mozgalommá. Még az ökumenikus ökológia is legfeljebb a „Zöld kapitalizmus" (J. Heartfield könyvének címe) eszméjéig jut el, nem pedig a következetesen végigvitt, bolygószintű környezetvédelem gondolatáig és gyakorlatáig.

Némely környezetvédő azzal gondolja védelmezni a Glóbuszt, hogy védi a természetet. Némely környezetvédő azzal gondolja védelmezni a Glóbuszt, hogy nem a természetet védi. (Meglátása szerint a Glóbusz megvédését maga a fennálló társadalmi struktúra gátolja meg, zárja ki.) A minőséginek nevezett környezetvédelem a környezetrombolást nem kör­nyezetvédelmi, hanem alapvetően társadalmi, azaz termelési-fogyasztási rendszerproblémának tekinti. A valóban eredményes környezetvédelmet csak a társadalom szerkezetének, a rendszer struktúrájának megváltoz­tatásával tartja lehetségesnek.

Pillantsunk bele a környezetvédelmi beállítódások alaptípusaiba!

1.1. A környezetkárosítás csökkentése
(Semmi kétely – teljes siker)

1.1.1. Én csökkentem a környezetkárosítást

Vannak, akiket nem hagy érintetlenül a természeti környezet károsí­tásának tapasztalata. Segíteni akarnak, ezért saját, mindennapi éle­tükben környezetkímélő eljárásokat alkalmaznak. (Takarékoskodnak a termékekkel és nyersanyagokkal, csökkentik az energiafogyasztásukat, szakszerűen kezelik a veszélyes hulladékot, szelektíven gyűjtik, illetve újrahasznosítják a háztartási szemetet, „újrapapírt" használnak, papír­alapú helyett elektronikus levelezést folytatnak stb.) Időnként mintegy „alamizsnát adnak" a szűkölködő természetnek. Tudják, hogy ezzel nem szüntetik meg a természeti környezet károsítását, hiszen nem képesek valamennyi környezetkárosító tevékenységükről lemondani. Tudják, hogy azért sem akadályozhatják meg a környezetrombolást, mert csak a saját hatókörükben van módjuk környezetbarát eljárásokat előnyben részesí­teni, ami nem változtatja meg a többiek viselkedését: nem vezet arra, hogy valamennyien felhagyjanak a környezetrombolással. De legalább megpróbálják alkalmilag csökkenteni a természeti környezet károsítását, legalább részben és ideiglenesen mérsékelni tudják azt.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy mellőzzenek néhány környezetkárosító gyakorlatot. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek, hiszen a céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lenne környezetkárosítás, de – meggyőződésük szerint – csak a kisebbik rossz valósítható meg. Nevezetesen: ha ritkábban és kisebb mértékben történik a természeti környezet károsítása.

Nem logikátlan, ha valaki, akinek fontos a természeti környezet kímé­lése, mindennapi élete során arra törekszik, hogy a saját viselkedését, fogyasztását természetbarátabbá tegye. Meggyőződése szerint cselek­szik a természeti terhelés mérsékléséért.

1.1.2. Mi csökkentjük a környezetkárosítást

Vannak, akiket gyötör a természeti környezet károsításának tapasztalata. Segíteni akarnak, ezért összefogást tartanak szükségesnek a környezet védelméért. Környezetvédő szervezetek, mozgalmak tevékenységében vesznek részt. Természetvédelmi témájú rendezvényeket szerveznek, természetvédő akciókat indítanak. Célzott megmozdulásokkal, kam­pányokkal csökkentik a környezet terhelését. Tudják, hogy ezzel nem szüntethető meg a környezetrombolás, hiszen csak keveseket képesek mozgósítani. Tudják, hogy ezekkel a módszerekkel nem lehet a környe­zetrombolást felszámolni: csak a természetkárosítás egyik-másik terü­letén tudnak részleges és alkalmi eredményeket felmutatni. De legalább ezeken a területeken sikerül a pusztítást valamelyest enyhíteni.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy időről-időre enyhítsenek a környezet terhelésén. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek, hiszen a céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lenne termé­szetkárosítás, de – meggyőződésük szerint – kisebbik rossz, ha kisebb károsítás történik, és kevesebbszer.

Nem logikátlan, ha valaki idejének és energiáinak egy részét a szerve­zett környezetvédelemre fordítja. Saját meggyőződésének megfelelően vesz részt a természetvédelemben.

1.1.3. Ők csökkentsék a környezetkárosítást

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a környezetrombolás problémáján nem magánszemélyek vagy civil szervezetek önkéntes cselekedeteivel, ha­nem politikai eszközökkel kell segíteni. A jó szándékú önkéntesség csak esetlegesen és keveset képes változtatni – továbbá azt is csak néhány területen. Egy ökológiailag érzékeny kormányzatnak viszont megvannak az eszközei arra, hogy hatékony környezetpolitikát folytasson. Ezért job­bak a környezetvédelem esélyei, ha nem pusztán személyes jóindulatra (illetve társadalmi szervezetekre, civil összefogásra), hanem kormányzati politikára (állami ökopolitikára) épül, és állami erőszakra támaszkodik. Az államhatalomnak megvannak az eszközei arra, hogy – ilyen szándéka esetén – környezetpusztító eljárásokat megakadályozzon, betiltson, utólag szankcionáljon.

Ebből következően olyan pártot kell kormányzati helyzetbe juttatni, amelynek reményteljes az ökopolitikai programja. Ha pedig a politikai kínálatban nem létezik ilyen párt, akkor új, koncentráltan környezetvé­dő pártot kell alapítani, és politikai sikerét minden eszközzel elő kell segíteni.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy a politikusok – állami eszközök bevetésével – csökkentsék a környezetpusztítást. Ha sikerül környezetbarátabb kormányzatot (pártokat) hatalomra segíteni, akkor elégedettek lehetnek, hiszen a céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lenne környezetrombolás, de – meggyőződésük szerint – még mindig az a kisebbik rossz, ha sikerül minél több környezetvédő intézkedést keresztülvinni. Jelentős eredmény, ha a kormányzat – politikai eszkö­zökkel – csökkenti a környezetrombolást.

Nem logikátlan, ha valaki, akinek fontos a természeti környezet védel­me – és bízik az állami eszközök alkalmazásában -, a hivatalos politika területén cselekszik: mindent megtesz a választott párt (illetve pártok) parlamenti sikeréért. Saját meggyőződése szerint viselkedik a természeti terhelés mérsékléséért.

I.2. A környezetkárosítás felszámolása: a természetromboló rendszer megdöntése
(Egy az igazság – de a siker nem az ő prófétája)

Vannak, akik nem a kisebbik rossz választására, hanem arra teszik a hangsúlyt, hogy jó szándékú gesztusokkal nem lehet lényegi, minőségi változást elérni: a terhelés pusztán mennyiségi csökkentésével nem állítható meg a környezetkárosítás. Az önkéntes egyéni és a szervezett civilmozgalmi önkorlátozás csupán felületi kezelés, tüneti orvoslás, amely mérsékelheti ugyan egyes területeken a káros hatást, de a legnagyobb környezetszennyezők viselkedését alapvetően nem befolyásolja. Vagyis globális szinten nem akadályozza meg a környezetrombolást.

Nem lehet érdemben segíteni a környezetpusztításon politikai eszkö­zökkel, állami kényszerintézkedésekkel sem. Állami környezetpolitika ideiglenesen vagy tartósan javíthat egyes mutatókon, eredményeket érhet el egyes területeken. A legálisnak tekintett parlamenti keretek és eszközök azonban alkalmatlanok a környezetrombolás megállítására. Az állami környezetvédelmi intézkedések egyébként nem is törekednek (nem is törekedhetnének) erre. A globális szintű fenyegetés elhárítása kívül esik az egyes államok, sőt államcsoportok hatókörén.

Vannak tehát olyanok, akik szerint nem a környezetrombolás egyes jelenségei, nem a környezetrombolás alkalmilag kiválasztott tünetei, hanem annak okai ellen kell fellépni. A környezetrombolás kiváltó oka a fennálló (növekedéskényszeren alapuló) rendszer.

A fennálló rendszerben növekedés nélkül nincs prosperáló gazdaság. Növekedés viszont nincs környezetrombolás nélkül. A környezetrombo­lás a fennálló rendszer terméke, annak szerves része. Ezért a fennálló rendszer keretei között nem is várható a megszüntetése. A környezet­rombolás felszámolásáért folytatott következetes küzdelem egyetlen útja a környezetrombolást létrehozó és folyamatosan újratermelő rendszer felszámolásáért vívott küzdelem. A környezetrombolás felszámolása egybeesik a rendszer megdöntésével.

A környezetrombolás elleni következetes fellépés – úgymond – kizárja az alkalmi vagy részleges környezetvédelem minden formáját, legyen az akár állami-kormányzati szintű környezetpolitika, akár magánjellegű. A részleges környezetvédelem, a természeti környezet részleges óvása valójában az érdemi, minőségi megoldás keresésének elodázása, sőt elutasítása. Hatásaiban nem más, mint a környezetrombolás konzervá­lása, ennyiben támogatása. A környezetvédelemnek mind az önkéntes, mind az állami szintű környezetpolitikai formája – végső fokon – a globális környezetrombolás tényleges felszámolása elleni cselekvés.

A környezetrombolás felszámolása azt jelenti, hogy földi méretekben megszűnik a természet kiszolgáltatottsága és kifosztása. Aki beéri ennél kevesebbel, az akarva-akaratlan a környezetrombolást létrehozó és újra­termelő (a gazdaság növekedési kényszere miatt bővítetten újratermelő) rendszert védi. Ezáltal a környezetrombolás fennmaradását támogatja. Aki nem a teljes megoldásért, azaz minden környezetrombolás (ezért a környezetromboló rendszer) radikális és teljes felszámolásáért cse­lekszik, az – végső fokon – semmit sem akar: gyakorlatával a lényegi változatlanságot, a pusztítás folytatását szolgálja.

Erről az álláspontról minden kompromisszum, a rendszerrel való bár­milyen együttműködés az egész rendszer igazolásának képét mutatja és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hordozza. (A rendszer elméleti megtagadásából, elvetéséből viszont az egész rendszerből – a rendszer logikájából – való teljes kilépés, a rend­szerrel való minden együttműködés elutasítása következik.) Bármilyen kisebbik rosszra való hivatkozás – úgymond – elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges (azaz végleges) megoldásról.

Akik így gondolkodnak, azoknál bekövetkezik a rendszer elvi alapon történő tagadása: jó megoldás csak a környezetrombolás rendszerének teljes felszámolása lehet. Számukra egyetlen logikus célkitűzés marad: a környezetrombolást létrehozó és újratermelő rendszer megdöntése. A célkitűzésen nem változtat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek. Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdöntésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tu­datosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át. Ha sikeres elméleti és propagandamunkát végeznek, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen cselekvésük nem távolodik el a célkitűzésüktől: cselekedeteiket mindenkor a végső céljuk irányítja, vezérli.

Nem logikátlan, ha valaki ragaszkodik az elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához, és nem tesz semmilyen engedményt. Akkor követ­kezetes, ha elutasít mindennemű kompromisszumot.

I.3. A környezetkárosítás felszámolása: a természetromboló rendszer elhagyása
(Fél igazság – fél siker)

Vannak, akik szerint a természetrombolás nem számolható fel terhelés­csökkentő önmegtartóztatással. A puszta terheléscsökkentés valójában tartósítja a természetromboló rendszert. Ugyanakkor a természetrombo­lás kiküszöbölését nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer „meg­döntése" utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki az adott kereteken belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meghaladása már a jelenben. (Ezek a – Guy Dauncey kifejezésével – jövő-műhelyek azok a hidak, amelyek feladata: az embereket a jelenből átvezetni egy környezetbarát társadalmi rendszerbe.)

A fennálló rendszer egyik alapvető sajátossága a tulajdonosoknak való kiszolgáltatottság. A fennálló rendszer másik alapvető sajátossága a tőkés magántulajdont védő politikai hatalomnak és uralmi eszközeinek (alkotmány, jogrend, iskolarendszer, médiarendszer stb.) való kiszolgál­tatottság.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdonnak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszá­molására. A jelenlegi erőviszonyok mellett csupán e kiszolgáltatottság részleges semlegesítésére van esély. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken (részlegesen és fokozatosan) mente­sítsék magukat a piac, az állam stb. kényszerítő uralmától. Egyének és csoportok megkísérelhetnek – részben vagy egészében – úgy gondos­kodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy kivonják magukat a tőke, a magántulajdon, az adózás, a parlamentarizmus stb. elméleti és gyakorlati tekintélye alól. Vagyis – egyszerre önvédelmi és környezetvé­delmi megfontolásból – mindennapi gyakorlatukká tesznek valamilyen, a fennállóhoz képest alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdon­nak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszámolására. De nem teljesen esélytelen olyan nyomásgyakorlás alkalmazása, amely egyes rétegek, csoportok számára lehetőséget har­col ki alternatív (azaz nem növekedésorientált) gazdálkodási eljárások kikísérletezésére. Az ilyen gazdálkodási eljárások részleges alternatívát (bizonyos mértékű önálló mozgásteret) biztosítanak a növekedéskény­szeren alapuló, természetromboló rendszerrel szemben.

Vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy – elméletileg tekintve – nem a fennálló környezetromboló rendszer politikai megdöntése az egyetlen történelmi kiút. Szerintük a jelenben kiépített alternatívák, rendszeride­gen tettek összegeződhetnek, és a jövőben beletorkollhatnak egy új rendszerbe. A bolygó fenntarthatóságához, mint szándékolt jövőhöz való közeledés elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonysá­gán és intenzitásán áll vagy bukik. A fenntartható társadalom, mint távlati cél egyértelmű megfogalmazásából következik, hogy csak olyan aktuális tettek elfogadhatók (mert következetesek), amelyek közelebb visznek a cél megvalósulásához. így minden konkrét lépést e célhoz való közele­dés részének, e cél megvalósulását elősegítő eszköznek lehet tekinteni. Ebben az esetben célkitűzés és aktuális cselekvés nem válik ketté, a cél és az alkalmazott eszköz egynemű.

Akik így gondolkodnak, azok természetvédelmet akarnak – azonban nem bármely formában és bármilyen áron. Az egész Glóbusznak akar­nak segíteni, ezért az egész természetromboló rendszer felszámolását tartják szükségesnek, de az emberek mindennapi életével és feladataival összekapcsolva: az aktuális lehetőségek kiaknázása, aktuális gondok enyhítése révén. A természetért aggódóknak a rendszerből való fokoza­tos kiszervezése révén. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehetnek, hiszen közelebb kerülnek végső céljuk megvalósulásához, és úgy segítenek a természetnek a jelenben, hogy az összhangban van távlati célkitűzésükkel (az emberiség fennmaradásával). Tevékenységük két irányból építkezik, egyidejűleg két pillérre támaszkodik: az egyének aktuális feladataira és a szándékolt jövőre. Konkrét céljuk annyiban reális, elérhető, amennyiben a megvalósítási folyamatban sikerül összekap­csolni a jelent és a jövőt: a jelenből sikerül kibontani a távlatot. Másként fogalmazva: a távlati célt a jelen kihívásaiban sikerül lehorgonyozni. Az így gondolkodók oly módon tevékenykednek a nagyobbik jóért, hogy közben elkerülik a kisebbik rossz kompromisszumát.

Nem logikátlan, ha valaki – korlátozott lehetőségek mellett is – ra­gaszkodik mind az elméleti meggyőződéséhez, mind a gyakorlati tenni akarásához. Az ilyen egyén akkor következetes, ha a mindenkori jelen­ben, a konkrét erőviszonyok mellett próbálja megtalálni az elméleti meg­győződéséhez, elvi álláspontjához illeszkedő cselekvési lehetőségeket.

***

Tiszteletre méltó mindenki, aki megpróbálja óvni a természeti környe­zetet, és ennek érdekében a meggyőződése szerinti módon cselekszik. Kinek-kinek a saját meggyőződése az a személyes hitvallás, amely irányítja a tetteit. Ugyanakkor észre kell venni: a szubjektíve tiszteletre méltó tettek hatásai, következményei nagyon eltérőek. Akár az eredeti céllal, szándékkal ellentétesek is lehetnek (vö. a mennyiségi és a minő­ségi környezetvédelem különbségéről mondottakkal).

(Egy rövid kitérő. A környezetvédelmi beállítódások eltéréseinek lélektani összefüggése is van. Jobban belegondolva, a különböző „tiszteletre méltó" meggyőződésekben – a nagyon eltérő következményeken túl – valamiféle azonosság is fellelhető. Bennük egyfajta személyes eredményesség­szükséglet, siker-szükséglet kielégítésére való törekvés is kifejeződik.

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszítésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy ku­darcot kudarcra halmoznak. /„Semmi kétely – teljes siker"./

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbál­nak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz, és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek. Számukra – az adott erőviszonyok mellett – nem a külső, hanem a belső eredmé­nyesség, a minden körülmények közötti elvhűség a legfontosabb. /„1 igazság – 0 siker". De a lelkiismereti sikernek ez az éppen adott feltétele./

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének sem az elméleti meggyőződésük­ről, elvi álláspontjukról, sem a siker-szükséglet kielégítéséről /a siker élmé­nyének megéléséről, megtapasztalásáról/ nem akarnak lemondani. Ekkor olyan cselekvési lehetőségeket keresnek, amelyek ugyan nem esnek egybe az eszményi elméleti álláspontjukkal, de illeszkednek ahhoz: hozzá való gyakorlati közelítést, közvetítést jelentenek. /„Fél igazság – fél siker"/

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha nem téve elvi engedményt, lemond a szerény lehetőségek között elérhető gyakorlati sikerekről. Az egyén belső kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető eredmény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését. Az egyén belső kompro­misszumot köt, ha hol az elvi szilárdságot, hol a gyakorlati sikert részesíti előnyben. És akkor is belső kompromisszumot köt az egyén, ha tuda­tosan megkettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel az elméleti meggyőződését, ezért nem tud teljes mértékben azonosulni azzal, amit tesz /amit az eredményesség érdekében tennie kell/).

II. Klímafenyegetettség

A környezetrombolás legfenyegetőbb (illetve leginkább fenyegető ve­szélyként tudatosult) területe a klímaváltozás. A Föld légkörének átlag­hőmérséklete emelkedik. A felmelegedés egyik oka az üvegházhatású gázok növekvő kibocsátása. Az üvegházhatású gázok kibocsátása az ipari forradalom óta megsokszorozódott. A másik ok: erdőségek roham­tempójú kivágása. (Hat másodpercenként futballpályányi erdőt irtanak ki.) Annak az erdőnek a kiirtása, amely légköri szenet köt meg, ezáltal oxigént szabadít fel, ily módon csökkentve a felmelegedést.

Hírek, idézetek a sajtóból (annak ellenére, hogy a konkrét számok, a számszerű prognózisok jelentős eltéréseket mutatnak, a tendencia árulkodó):

• „A Föld lakossága drasztikus változások előtt áll: a természeti csapá­sok mindennapossá válnak, a bolygó átalakulása pedig megállíthatatlan lesz. Húsz évünk maradt, hogy tegyünk ellene valamit."
• „A klímaváltozás tíz éven belül visszafordíthatatlanná válik."
• „Nem elegendő, hogy lefékezzük és megállítjuk a klímaváltozást, hanem el is kell kezdeni visszahűteni a Földet."
• „2020-ig 40 százalékos emisszió-csökkentés szükséges."
• „A jövőbeni változások modelljeinek többsége 2020-ig a légköri széndioxid mennyiségének megduplázódásával és a hőmérséklet további 1,5-3 Celsius-fokos emelkedésével számol."
• „Két-három foknál van az a küszöb, amit ha meghalad a globális felmelegedés, akkor nagyon veszélyes és ugrásszerű változások kö­vetkeznek be."
• „A G8 csoport célul tűzte ki, hogy a világ átlaghőmérséklete nem emelkedhet 2 Celsius-foknál jobban."
• „Sem a G8, sem az OECD nem hazudtolja meg magát: irány a kör­nyezetrombolás fokozása, a globális felmelegedés minden határon túli gyorsítása, a sarki jégsapkák, Antarktisz elolvasztása, majd az olvadáshő nélkül nagyságrendileg megugró globális melegedés segítségével 2050-ig a teljes élővilág kipusztítása."

A klímaváltozás legfontosabb következményei:

1.  Szélsőséges időjárás. Az atmoszféra melegedésével az éghajlat nemcsak forróbb, hanem instabilabb is. A klímaváltozás hatására az időjárás szeszélyesebb, kiszámíthatatlanabb. Szaporodnak a szélső­séges éghajlati jelenségek: esőzések, árvizek, viharok, hurrikánok, szárazságok, erdőtüzek, az évszakok jellemzőinek elbizonytalanodása. („A hatalmas esőzések áradásokat és földcsuszamlásokat okoznak. Az áradások napjainkban 150 millió embert érintenek." „2003 májusában az Egyesült Államokban 562 tornádó pusztított 41 ember életét oltva ki.")

2.  Sarki felmelegedés. A levegő melegedése nyomán gyorsuló ütem­ben olvad a sarkokon a jég. A tengerek szintje emelkedik. Városokat, országrészeket veszélyeztet elárasztással. Kisebb szigeteket már el­tüntetett. („Jelenleg 100 millió ember él a vízemelkedéssel fenyegetett területen.")

3.  Elsivatagosodás, terméskiesés, éhínség. „Ha a jelenlegi ütemben folyik tovább a felmelegedés, alig száz éven belül 3 milliárd ember élelmiszerszükségletét biztosító terület válhat pusztasággá, s taszít­hatja éhhalálba az ott élőket." „Évente 75 milliárd tonna talaj vész el világszerte […] Ha nem teszünk drasztikus lépéseket, a világ termő­talaja akár 60 éven belül is eltűnhet." „A hőség a termést sem kíméli. Olaszországban a kukoricatermelés 36 százaléka elpusztult, míg Franciaországban a betakarított gyümölcs mennyisége 25 százalékkal kevesebb volt a korábbi évekhez képest." „Dél-Európában jelenleg 300 ezer négyzetkilométernyi területet és 16 és fél millió lakost fenyeget közvetlenül az elsivatagosodás." „A szélsőséges időjárás megtizedeli az állatállományt, így egyre több család kénytelen felhagyni a megélhetést nyújtó pásztorkodással." Magyarországon „fél Celsius-fokos átlaghőmér­séklet-emelkedés esetén tíz százalékkal csökken az évi csapadék. Az aszályok gyakorisága 60 százalékkal nő." Az Alföld elsivatagosodik. A mezőgazdaságban a termés nemcsak az aszály és az elsivatagosodás miatt csökken. A klímaváltozás hatására új, rezisztens kórokozók meg­jelenése is ezt erősíti.

4.  Környezeti menekültek, klímamenekültek. Tömegek kényszerülnek lakóhelyük elhagyására. Egyrészt azok, akiknek a lakóhelyét elönti a tenger. Másrészt azok, akiket az elsivatagosodás, a termőterület visszahú­zódása éhhalállal fenyeget. („2050-ig mintegy 200 millió ember kénysze­rülhet lakhelyének elhagyására megélhetési alapjának elvesztése miatt.")

5.  Hőhalál. „A hőségtől Európa is szenvedni fog. Emlékezhetünk, hogy 2003-ban 52 ezren [egy óvatosabb megfogalmazás szerint »legkevesebb mintegy 20 ezren«] haltak meg a kontinensen végigsöprő hőhullám kö­vetkeztében. A kutatók szerint 2080-ra minden évben ennyi áldozattal kell számolni."

6.  Egészségügyi ártalmak. Olyan rezisztens vírusok, baktériumok jönnek létre, amelyek ellen a jelenlegi gyógyszerek hatástalannak bizo­nyulnak. Új allergiás megbetegedések alakulnak ki. Rohamosan terjed, és növekvő területen szedi áldozatait a malária. Stb.

III. Mit tehetünk a klímaváltozás ellen?

A klímaváltozás következményeivel való szembesülés lényegében ugyanazokat a szemléleteket és reagálás-típusokat hozza létre, mint az általában vett környezetvédelem.

A klímaváltozást lassítja minden részeredmény

1.     Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és a saját hatókörük szintjén cselekszenek. Csökkentik az energiafelhasználásukat. Takaré­koskodnak a fűtéssel, világítással stb. Háztartási gépeiket, gépkocsijukat energiatakarékosra cserélik. Kisebb energiaigényű lakóhelyet használnak (szigetelések, passzívház). Áttérnek a megújuló energiaforrások alkalmazására (szél-, nap-, víz-, geotermikus, hullámenergia, biomassza). Fákat ültetnek az oxigéntermelés növelése érdekében. Stb.

2.  Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és ezt szervezett formában, szervezeti keretek között tartják hatékonynak. Bekapcsolódnak környezetvédő szervezetek, környezetvédő mozgalmak tevékenységébe. Ezek tagjaiként, keretei között népszerűsítik az energiatakarékosság, alternatív energia, erdővédelem stb. fontosságát. Ezek szervezőiként, szereplőiként vesznek részt energiatakarékossági, energiahelyettesítési, erdővédő stb. akciókban.

3.  Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és ezt politikai eszközök alkalmazásával tartják a leghatékonyabbnak. Környezetvédő párt szervezésével, illetve tevékenységében való részvétellel (környe­zetvédő politika aktivistájaként) próbálnak tenni a klímaváltozás ellen.

III.2.  A klímaváltozást szolgálja minden részeredmény

Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és úgy ítélik meg, hogy részeredményekkel nem megoldjuk, hanem csak tartósítjuk, új­ratermeljük a problémát. Úgymond, nem a tünetek, a következmények kezelésével, hanem a kiváltó okok megszüntetésével lehet megállítani, illetve visszafordítani a klímaváltozást. A kiváltó ok pedig maga a fenn­álló, növekedésen alapuló rendszer. Aki nincs ellene, az vele van, és a fenntartható Glóbusz (ezáltal az emberiség) megsemmisítésére játszik. Aki nem a bolygó fenntarthatóságáért munkálkodik, az az emberiség fennmaradása ellen cselekszik. A klímaváltozás megállítása nem kör­nyezetvédelmi, hanem hatalmi-politikai feladat. A klímaváltozás megál­lításának, a fenntartható bolygó megteremtésének egyedüli útja: agitáció és cselekvés a jelenlegi gazdasági-politikai berendezkedés leváltásáért, felszámolásáért. A klímaváltozás ellen az egyetlen érdemi védekezés: a fennálló rendszer megdöntése.

III.3.  A klímaváltozás felszámolását a rendszer elhagyása szolgálja

Vannak, akik nemcsak magánpolgárnak és állampolgárnak, hanem planetáris polgárnak is tekintik magukat. Náluk a planetáris felelősség tudata háttérbe szorítja (hátrább rangsorolja) az egyéb szempontokat. Minden mással szemben ennek adnak elsőbbséget (prioritást). Planetáris polgárként arra a meggyőződésre jutnak, hogy a klímaváltozás megál­lítása csak a fennálló rendszeren túl, egy alapvetően más rendszerben érhető el. (Ezért elutasítják a fennálló rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt.) Álláspontjuk szerint az emberiség számára az egyetlen esély a növekedésorientált rendszer meghaladása, felszámolása. De úgy ítélik meg, hogy a természetbarát gazdálkodás és életforma meghonosításával nem kell várni a rendszer összeomlásáig vagy „megdöntéséig", hanem annak működéséből részlegesen kilépni már a jelenlegi rendszer fennállása esetén is lehetséges. Úgy ítélik meg, hogy csak annyiban nem támogatják, nem éltetik a klíma­változást okozó rendszert, amennyiben el tudják hagyni, azaz leválnak róla, kiválnak a működtetéséből.

A planetáris felelősségtudat – következetesen végiggondolva – az alábbi két viselkedésre ösztönöz.

1. Termelői támogatás megvonása a klímaveszélyeztető rendszertől.
Konkrétan: a planetáris felelősségtudat nem engedi meg, hogy klí­materhelő technológiával állítsunk elő termékeket. Nem engedi meg, hogy a növekedés (nyereség) érdekében kifejlesztett környezetromboló technológiákat alkalmazó rendszer szolgálatába álljunk. Olyan mértékben védjük az emberi élet számára szükséges éghajlatot, amilyen mértékben nem veszünk részt a rendszer árutermelő gyakorlatában, hanem más, alternatív termelési célokat és eljárásokat követünk. Vagyis aktívan korlátozzuk a klímaváltozást termelő rendszer működését: elősegítjük termelő tevékenységének a csökkentését.

2.  Vásárlói támogatás megvonása a klímaveszélyeztető rendszertől.
A planetáris felelősségtudat – szigorúan véve – nem engedi meg, hogy vásároljunk a rendszer termékeiből. Nem engedi meg, hogy áru­vásárlással termelési megbízatást adjunk a fennálló rendszernek. Olyan mértékben védjük az emberi élet számára szükséges éghajlatot, amilyen mértékben nem fogyasztunk a rendszer termékeiből. Azáltal védjük, hogy az áruvásárlással szemben előnyben részesítjük a szükségletkielégítés alternatív formáit (vö. „Hogyan nem védelmezzük államunkat", Eszmélet, 79. sz.). A növekedésalapú rendszertől az áruvásárlás megtagadásával, helyettesítésével vonjuk meg a támogatást.

Mit jelent tehát – ezen értelmezés szerint – planetáris felelősségtu­dattal élni?

Olyan életforma követését, amely igazodik a planetáris egyensúly elvárásaihoz. Olyan termelést és fogyasztást, amely előnyben részesíti a hosszútávon fenntartható életet (életmódot). Nevezetesen:

• Törekvést élelmiszer-önellátásra, ezért helybeni élelmiszer-terme­lésre. A helyi társadalom döntően azzal táplálkozik, amit maga állít elő. Ezáltal csökken az a sebezhetősége, ami a külső (piacgazdasági) moz­gások velejárója. (Csökken továbbá az áruszállítás okozta környezetter­helés, széndioxid-kibocsátás.) A planetáris elköteleződés (vagy kevésbé patetikus megfogalmazásban: a túlélési esélyek növelése) ösztönöz a falura költözésre, a vidéki önfenntartó életforma vállalására (vö. például: László Ervin: Harmadik évezred; Guy Dauncey: Összeomlás után – A szivárványgazdaság kialakulása).
• Törekvést energia-önellátásra, ezért helybeni energia termelésére; a fosszilis tüzelőanyagok használatának teljes megszüntetésére; klí­mabarát alternatív energiaforrások, emberléptékű szelíd technológiák alkalmazására.

IV. Környezeti egyensúly – környezeti adósság

A klímaválság végső kiváltó oka, hogy a természet egységes egészként, szerves rendszerként működik, és az emberi tevékenység egyre inkább megzavarja ezt a működést. Az emberi tevékenységnek azok a formái zavarják meg, amelyek megbontják a rendszer egyensúlyát. Azzal, hogy több szennyezőanyaggal terhelik a természetet, mint amennyit az semlegesíteni tud, „megsebzik" a rendszer működését, felbomlasztják, alapvetően átalakítják a kiinduló feltételeket. A globális felmelegedésben, az éghajlat megváltozásában a természeti rendszer egyensúlyának megbomlása fejeződik ki.

Természeti anyagoknak és erőknek emberi célok szolgálatába állí­tása általában véve az emberi szabadság növekedését, gyarapodását szolgálja. Természeti anyagoknak és erőknek mértéktelen, a követ­kezményeket figyelmen kívül hagyó felhasználása azonban visszaüt, ellenkező hatáshoz vezet, és az emberi szabadság korlátozójává válik. A természetet – embertársainktól eltérően – nem lehet becsapni, nem lehet kompromisszumokba belevinni vagy türelemre inteni. Mihelyt nem az ő törvényei szerint viselkedünk – mivel nem tehet mást -, szenvtele­nül és következetesen visszaüt. Az emberi szabadság alapfeltételeinek biztosítása a természeti környezettel való egyensúly megőrzésén áll vagy bukik.

A gazdasági növekedésre alapozott ipari civilizáció – legalábbis a XX. század második felében – végletesen és végzetesen megbontotta ezt az egyensúlyt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az emberiség arányta­lanul több hitelt vett föl a természettől, mint amennyit visszatörlesztett. Hatalmas környezeti adósságot halmozott fel az emberiség, ami most megbosszulja magát.

Már több évtizede átléptünk az „adós fizess!" korszakba. És itt nem lehet az adósság elengedésében vagy átütemezésében reménykedni. A környezeti adósságot – ha életben akarunk maradni – mindenképpen ki kell egyenlíteni. Ellenkező esetben csak az adós halálával, vagyis az emberiség elpusztulásával tűnik el ez az adósság.

A természet – egyre észrevehetőbben – beszünteti a további hitele­zést. Nem „ad" elég oxigént, nyersanyagot, energiát. Viszont – egyre kiszámíthatatlanabbá, szeszélyesebbé válva – ad helyettük szárazságot (aszályt) és özönvízszerű esőket, árvizeket, viharokat, földrengéseket, földcsuszamlásokat stb.

Az emberiség fennmaradása az éghajlat megmentésén múlik. Az ember számára létkérdés (azaz életfeltétel) az elviselhető éghajlat biztosítása, ami a Glóbusz természeti egyensúlyának visszaállításától függ. Más szavakkal: a környezeti adósság kiegyenlítésétől, vissza­törlesztésétől.

IV.1. Az egyensúly ára: csökkenő termelés, csökkenő fogyasztás

A klímaváltozásban ludas globális egyensúlyhiány két módon csök­kenthető: a következmények ellensúlyozásával, illetve a kiváltó okok mérséklésével. Az első esetben a szennyezés utólagos semlegesítése történik – például széndioxid-terhelés ellensúlyozása erdőtelepítéssel. A második eset a szennyezés visszafogását jelenti: korlátozását a környe­zet asszimilációs, szennyezőanyag-feldolgozó kapacitásának mértékére. Az első eset csak az összeomlás elodázására, késleltetésére alkalmas – az elkerülésére nem. A második eset viszont a termelés radikális visszaesésével jár.

Gazdaságkritikai és környezetvédelmi elemzések egyaránt rámutat­nak, hogy a növekedésre alapozott gazdaság fenntarthatatlan: fejlődés helyett előbb-utóbb ellenőrizhetetlen hanyatlást eredményez. Egyedüli kiút a túlélés számára: bővített helyett szűkített újratermelés, a termelés és a fogyasztás visszafogása, az életszínvonal csökkentése. Annak idején a Nobel-díjas Jan Tinbergen írta: „A környezet megmentése minden bizonnyal korlátozni fogja a termelés bővülését, és valószínűleg alacsonyabb nemzeti jövedelmekhez vezet". Mások kevésbé óvatosan fogalmaznak. Például a 2001-ben rendezett „Globalizáció és környezet" konferencián György Lajos kiemelte az egyensúly helyreállításához szükséges korrekciók várható konkrét következményeit. „Ha azt akar­juk, hogy az ember, a kultúra fennmaradjon, akkor fel kell készülnünk a mostani életforma megszűnésére. Pontosan mire? Például arra, hogy nem lesz tévé, internet, elektromosság sem – csak amit a kis közösség termel. Nem lesz gépkocsi, csak postakocsi – föltéve, ha terem zab a lovaknak."

IV.2. Klímaegyezmény – kvótakereskedelem

A klímaváltozás következményeinek megtapasztalása az utóbbi évtize­dekben különböző válaszokhoz vezetett. Viszonylag új fejlemény, hogy a globális, planetáris kihívással nemzetközi szinten is foglalkoznak. A nemzetközi szintű próbálkozások célja a felmelegedést előidéző környe­zetszennyezés lassítása, illetve megállítása.

Elemi előfeltétel a kialakult helyzet tudatosítása. „A klímaváltozás ellen csak akkor lehet eredményesen fellépni, ha a Föld minden lakosa számára fontossá válik a környezet védelme" – mondta Károly walesi herceg a Google Zeitgeist konferenciáján.

A környezettudatos szemlélet és viselkedés puszta népszerűsítésénél szélesebb hatókörű megállapodás született 1997-ben. A kiotói egyez­mény célként tűzte ki, hogy 2012-ig 5,2 százalékkal csökkenjen az ipari­lag fejlett országok széndioxid-kibocsátása. Ezek az országok az összes kibocsátásnak mintegy a feléért felelősek. A reményteljes egyezmény hatásosságával kapcsolatban azonban több kétely is felmerült.

1. Bizonytalan a leginkább felelős országok szerepvállalása. (A világ legnagyobb kibocsátója, az összes kibocsátás közel negyedét adó Egyesült Államok nem részese a megállapodásnak: 2001-ben kihátrált az egyezményből. A harmadik legnagyobb kibocsátó Oroszországot csak 2004-ben sikerült rábírni az egyezmény aláírására.)

2. A megállapodást maguk a csatlakozók sem feltétlenül tartják be. Például a 2012-re hatszázalékos csökkentést vállaló Kanada kibocsátása az ígért mérséklődés helyett 24 százalékkal nőtt.

3. Az erős környezetterhelők közé új szereplők kerülnek. Az ún. fejlődő világ számos országa (kiváltképp Kína és India) dinamikusan növeli az ipari termelést, ami együtt jár a kibocsátás gyors növekedésével.

4. Az Európai Unió bevezette a kvótakereskedelmet. Egyes országok – hogy ne kelljen végrehajtani a vállalt csökkentést – kibocsátási jogot vá­sárolnak olyan országoktól, amelyeknek felhasználatlan kvótája maradt. A kvótapiac bürokratikus bevezetése a csökkentés ellen dolgozik. Ami egyeseknél elért terhelés-megtakarítás, az nyomban átváltozik mások terhelés-növelésévé. Vagyis a részleges csökkentés globális szinten nem jelent csökkentést. A kvótakereskedelem – kinyilvánított szándékával ellentétesen – a természetrombolás fennmaradását szolgálja.

5. Az Európai Unió maga is többlelkű és következetlen. Miközben meghirdeti a széndioxid-kibocsátás csökkentését, egyidejűleg a szén­használatot is ösztönzi. Így nem meglepő, hogy csökkenés helyett tovább nő a széndioxid-termelés és a légkör széndioxid-tartalma. Az utolsó évti­zedben hozzávetőlegesen tizenöt százalékkal emelkedett a széndioxid-terhelés. 2005-ben az Európai Környezetvédelmi Ügynökség jelentése már alábbadta a perspektívát: „Az Európai Unió reményei szerint a kiotói klímaegyezmény előírásainak betartásával sikerülhet a globális felmele­gedés mértékét két Celsiusra korlátozni." (Arra a két Celsius-fokra, amely fölött – a korábbi hivatkozás szerint – a klímaváltozás kezelhetetlenné válik: „nagyon veszélyes és ugrásszerű változások következnek be".) Közben egy ENSZ-jelentés leszögezi: a légkör széndioxid-tartalmának a mai szinten tartása sem lenne elég. A felmelegedés fékezéséhez a kibocsátást felére kellene csökkenteni.

Mindez érthetően váltja ki a környezetvédők aggodalmát és zsörtölő­dését. „Az EU vezetői gyors megoldásokon veszekednek a csődbe ment bankok megsegítése érdekében, de híján vannak a gondos előrelátásnak a bolygónk megmentését illetően. Még a mi életünkben megmutatkoznak a megállíthatatlan klímaváltozás jelei, hacsak nem hoznak létre egy olyan hosszú távú zöld gazdasági csomagot, amely az éghajlat megmentését is szolgálná."

IV. 3. A környezeti adósság kérdése a „fejlődő világ"-ban

Az utóbbi évszázadokban az emberiség globális környezeti adósságot halmozott fel. Az emberiség egyetlen menekülési útja: az adósság „visszafizetése", vagyis a megbontott globális egyensúlyi állapot hely­reállítása. A környezeti hitel felvételével egyes országokban (régiókban) megteremtődött az ipari civilizáció. Más országok (régiók) kimaradtak ebből a folyamatból. Vagyis az ipari civilizáció megteremtése (az ún. „modernizáció") során nem csak a globális természeti egyensúly borult fel, hanem az országok (régiók) közötti egyensúly is megbomlott. Egyes országok más országok rovására (mintegy az ő nevükben) is felvesznek a bolygótól környezeti hitelt. A bolygó viszont nem differenciál: az emberi­ség adósságát rajtuk is számon kéri, megvonva tőlük az oxigént, az ivóvi­zet, a termőtalajt, a nyersanyagot stb. Következetesen végiggondolva: az iparosodó országok a környezeti adósság mellett történelmi adósságot is felhalmoznak. Nem csak a természettől, hanem a nem modernizálódóktól is hiteleket vesznek fel – a megkérdezésük nélkül. Ily módon nem csak a Glóbusszal, hanem velük szemben is adósokká válnak. (Vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?" Eszmélet, 82. sz.)

A klímaterhelés sajátossága, hogy az bárhol keletkezik, hatása előbb-utóbb mindenkit utolér: az egész Glóbuszon szétterül. Vagyis bárki vesz fel környezeti hitelt, az egész emberiség válik adóssá. Ez „az én hitelem a te adósságod is" helyzet igencsak megnehezíti bármilyen végrehajtható, egységes, következetes klímaegyezmény létrejöttét.

Az Európai Tanács 2009 tavaszi csúcstalálkozóján az állam- és kor­mányfők támogatták egy új pénzügyi tervezet létrehozását, amely a fej­lődő országoknak teremtené elő a szükséges forrásokat, hogy képesek legyenek a klímaváltozással megbirkózni. A tervezet szerint három fő te­rületen szükséges támogatást nyújtani: (1) a megújuló energiák nagyobb arányú elterjedésében; (2) az erdővédelemben; (3) és a klímaváltozás már elkerülhetetlen hatásainak leküzdésében. De a tagállamok vezetői csak az elvekben jutottak egyetértésre, azonban óvatosan tartózkodtak a konkrét felajánlásoktól. (A fejlett országoknak 2020-ig legalább évi 110 milliárd euróval kellene támogatniuk a fejlődő országokat a klímavédelem érdekében.) Ez az ódzkodás – érthetően – a másik oldalon is passzivitást vált ki. „Habár az EU elismerte, hogy tartozik a fejlődő világban fokozottan érvényesülő klímaváltozásért, a fejlődő országok kétszer is meggondolják majd, hogy csatlakozzanak-e egy globális klímaegyezményhez az EU és más gazdag országok pénzügyi kötelezettségvállalása nélkül. Nem lehet tárgyalásokat kezdeményezni arról, hogy ki, mihez járuljon hozzá a klímaváltozás megfékezése érdekében, amíg nincs szó konkrét össze­gekről" – figyelmeztetett Joris den Blanken, a Greenpeace EU energia- és klímastratégiai igazgatója.

V. Ökoparadoxonok

Némely környezetvédő fontosnak tartja a szelektív hulladékgyűjtést. Ott­honában külön tárolja a műanyagflakonokat, majd autójával elfuvarozza őket a szelektív hulladékgyűjtőbe. Innen nagy teherautókon utaznak tovább a flakonok az újrahasznosítóba, ahol – a szükséges energiák bevetése révén – olyan nyersanyag keletkezik, amelyből – a szükséges energiák elhasználásával – ismét flakonokká inkarnálódnak. (Közben a flakonokkal párhuzamosan képződik a „zöldipar" profitja.) Más környe­zetvédők – annak ismeretében, hogy a flakongyártás környezetromboló – felhagynak a flakonos áruk vásárlásával.

Némely környezetvédő fontosnak tartja a fémdobozok újrahasznosítá­sát. Otthonában összegyűjti a különböző sörök, üdítők és energiaitalok fémdobozát, majd autójával elfuvarozza őket a legközelebbi gyűjtőhelyre. Tisztában van azzal, hogy egy kilogramm fémdoboz újrahasznosítása révén annyival csökkentjük a környezetterhelést, amennyi háromórai TV-nézés során keletkező szennyezéssel egyenlő. (Formailag tekintve: aki leadott egy kilogramm fémdobozt, az jogosult háromórányi tévézés­re.) Más környezetvédők – annak ismeretében, hogy a tévéhasználat környezetszennyező – igyekeznek leszokni a TV-nézésről, egyidejűleg felhagynak a fémdobozos áruk vásárlásával.

Némely környezetvédő fontosnak tartja a fák védelmét. Részt vesz a különböző fásítási akciókban, programokban. Időt és pénzt nem kímélve facsemetéket vásárol, autójával kiszállítja a telepítés helyszínére, és beássa őket. Más környezetvédők – annak ismeretében, hogy a fák kivágása okozta oxigénmegvonás és az autókázás okozta széndioxid-szennyezés egyenértékű, egymásra átváltható – leszoknak a gépkocsi-használatról.

A környezetvédelemben kialakult alternatíva világos és egyértelmű. Vagy a szelektív hulladékgyűjtést és a hulladékok újrahasznosítását szorgalmazom, vagy elsődlegesen a hulladéktermelés ellen lépek fel. Vagy a keletkezett szennyezés utólagos semlegesítésére, ellensúlyozá­sára koncentrálok, vagy a termelésből-fogyasztásból adódó szennyezés elkerülésére, megelőzésére, megszüntetésére. Vagy a mennyiségi, vagy a minőségi környezetvédelem szempontjait követem. Vagy – vagy. Vagy véresen komolyan veszem az emberiség fenyegetettségét, és a környe­zetszennyezés teljes felszámolására törekszem, vagy ímmel-ámmal – mintegy hobbyból – alkalmilag „környezetvédek". (Vö. „Autómentes Nap", „Kapcsold ki a villanyt öt percre!" „Ne Vásárolj Semmit Nap" stb. nemzetközi kampányok.) Innen nézve a környezetterhelés növelése és csupán részleges csökkentése egyazon kategóriába tartozik: tartalmilag, lényegileg egyaránt a rendszer környezetromboló jellegét tartja fenn, konzerválja.

Ökoparadoxon, hogy kiderül – ha kiderül -, hogy minden részleges környezetvédelem a globális környezetrombolást szolgálja. Arra a kérdésre, hogy „Mit tegyek, ha rombolni akarom a Glóbusz természeti egyensúlyát?", két választípus adódik. (1) Romboljam. (2) Foglalkozzak részleges környezetvédelemmel. A két eljárás között – hatásait tekintve – csak fokozati különbség állapítható meg.

A Glóbusz megvédése az emberiség ökológiai lábnyomának radikális csökkentését feltételezi: „kislábon élő" emberiséget jelent. Mitől csök­ken az emberiség ökológiai lábnyoma? Meadows-ék levezetése szerint egyrészt „létszámcsökkentéstől", másrészt termeléscsökkentéstől. Az a paradox következtetés adódik, hogy a Glóbusz megvédése csak az emberiség lélekszámának sorvadása-sorvasztása árán biztosítható. Mi segíti elő az emberiség létszámának csökkenését? Tisztán logikailag tekintve két dolog. 1. Emberek elpusztítása. 2. Emberek megszületésé­nek megakadályozása. Mi segíti elő a termelés radikális visszafogását? A jelenlegi szisztéma leváltása csökkenésalapú gazdálkodással. Rész­eredménynek tekinthető termelési kapacitásoknak a leállítása-kiiktatása. (Ilyesmi – elméletileg – többféleképpen képzelhető el: 1. A tulajdonos rábeszélésével, meggyőzésével. 2. Törvényi erőszak alkalmazásával. 3. Az adott kapacitások elpusztításával. 4. Az ott előállított termékek megvásárlásának elutasítása, megtagadása következtében.) Egy másik lehetséges részeredmény: a fenntartható (azaz a természettel egyen­súlyban levő) gazdálkodás szigeteinek, „jövő-műhelyeinek" létrehozása.

Megemlítek két további ökoparadoxont.

Ökoterrorista természetvédelem?

„Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?" (B. Brecht)

– Miért kívánod, hogy az összes olaj- és benzinkút felrobbanjon ?
– Környezetvédelmi elkötelezettségből. Mert hozzásegítené a nagy környezetszennyezőket ahhoz, hogy valamit személyesen megtapasztaljanak, a saját bőrükön érezzenek. Hogy ők se rom­bolhassák olyan spontán könnyedséggel a természetet.

„Meg kell állítani a szennyezőanyag-kibocsátást, illetve át kell térni egy kisebb szennyezéssel járó gazdaságra" – fogalmazott 2005-ben az exeteri klíma-konferencián a brit környezetvédelmi miniszter. „Kérdés, hogy Exeter üzenete mikor ér el az esőerdőket irtó vállalkozásokig, a hőerőművek üzemeltetőiig" – vetette fel a kommentátor.

Hogy ennek az esélyei nem túl jók, azt szemléletesen illusztrálja az Egyesült Államok budapesti nagykövetségénél 2001-ben tartott „Kiotó­demonstráció" szónokának fejtegetése. „Aki ma elég gazdag, az meg tudja fizetni, hogy ő ne érzékelje a klímaváltozás életünkre gyakorolt kellemetlen hatásait. Talán még azt is el tudja érni, hogy a gyerekei se érzékeljék ezeket. De az unokái már biztosan szenvedni fognak tőlük."

Amitől az átlagember szenved, annak az érzékelését a gazdagok csaknem teljesen ki tudják védeni. Legalábbis késleltetni tudják. A nagy környezetterhelők a gazdagok között vannak. A vétlenek (illetve kis elkövetők) bűnhődnek, miközben a nagy elkövetők mentesülnek a „bün­tetéstől". Akik érdemben tehetnének a természeti egyensúlyért, akiknek hatalmában állna eredményesen cselekedni a felmelegedés ellen, azok talán nem is érzékelik (mert nem érzik a saját bőrükön) a problémát. Lehet, hogy nagy jótétemény lenne az emberiség számára, ha ők is még időben részesednének a környezetterhelés hatásaiból? Ha megszűnne számukra a késleltetett észlelés kiváltsága? Ha tudatos környezetvédők célzottan és koncentráltan megajándékoznák őket olyan (vagy akár felfokozott) tapasztalatokkal, amelyekben mások naponta részesednek?

Csökkenő termelés növekedésalapú rendszerben?

Publicisták és elméleti elemzők jelentős része valamiféle világkormány létrehozásában látja az egyetlen esélyt az emberiség megmentésére. Eszerint csak valamilyen egységes szabályozás, egységes uralom képes megállítani és visszafordítani az önpusztító felmelegedési folyamatot. E világhatalom feladata kettős lenne. Egyrészt a fogyasztókkal elfogadtatni („tűzzel-vassal" elfogadtatni) az életszínvonal radikális visszaesését, a megszokott kényelmi eszközökről való lemondást. Ez korántsem egyszerű feladat, de kellő haderő bevetésével nem eleve megoldha­tatlan. Másrészt (és ez tűnik reménytelenebbnek) elérni, hogy az ipari cégek, közlekedési vállalatok stb. a hagyományos termelési technikák és nyersanyagok döntő részét a továbbiakban ne használják. E feladat megvalósításának két útja képzelhető el – tisztán logikailag:

1. El lehet képzelni, hogy a növekedésre alapozott (mert nyereségre, sőt többnyire rövidtávú, gyors nyereségre alapozott) gazdaság szerep­lőinek „okos gyülekezete" úgy dönt, hogy az emberiség megmentése fontosabb, mint az ő privát profitja; ezért – a kialakult kényszerhelyzetben lényegében egyik napról a másikra – önként megszünteti a környezetter­helő eljárásokat. A növekedésalapú rendszer – békés („bársonyos") forra­dalommal – átalakul természetbarát, környezetalapú, „csökkenésalapú" rendszerré.

2. Az emberiség összefogását reprezentáló világkormány betiltja a kör­nyezetterhelő eljárások alkalmazását az iparban, a mezőgazdaságban, a közlekedésben, a háztartásokban. Teszi ezt főképpen a nagybani ter­melők tiltakozása ellenére, profitmaximalizálásban érdekelt ellenállásukat letörve és megtörve. Teszi ezt – ha másképpen nem megy – az előbb már említett haderő bevetésével.

(Nem ide tartozik a következő fejtegetés. Vagy mégis? „Az éghaj­latváltozás a következő évtizedekben várhatóan mélyreható stratégiai kihívások elé állítja az Egyesült Államokat. A heves viharok, aszályok, a miattuk bekövetkező tömeges migrációk és járványok amerikai katonai beavatkozásokat tehetnek szükségessé a világ különböző pontjain" – foglalja össze a The New York Times amerikai katonai körök véleményét. Mindezt kiegészíti Meadows-ék megállapítása 2004-ből: „a hadsereg és az ipar egyre növekvő tőke-, erőforrás- és energiaigényt támaszt arra, hogy hozzáférhessen, elfoglaljon és megvédjen olyan erőforrásokat, melyek egyre kisebb, egyre távolabbi és egyre ellenségesebb régiókban koncentrálódnak".)

Fel kell tenni a kérdést: Kik fogják finanszírozni a világkormánynak és hadseregének a működését? Kik állják azokat a költségeket, amelyekbe ezek tevékenysége kerül?

A jelenlegi gazdasági rendszerben az államok, a kormányok, a nemze­tek feletti szervezetek költségvetése lényegében a profittermelés adójá­ból, valamint a profittermeléssel összefüggő más adókból (jövedelemadó, illetékek stb.) táplálkozik. A profittulajdonosok – minden részleges nézet­eltérés, kötélhúzás ellenére – érdekeltek ezeknek a szervezeteknek, in­tézményeknek a finanszírozásában, hiszen ezek biztosítják a folyamatos profittermelés (és ezzel összefüggő növekedés) helyi és tágabb feltétele­it. Elképzelhető, hogy ők adott esetben a profitkorlátozó intézményeket is fenntartsák, finanszírozzák? Vagy egy termeléscsökkentő rendszer kialakulásában, anyagi támogatásában már nem lennének érdekeltek? Lehetséges, hogy egy ilyen támogatású világkormány létrejöttének ugyanannyi az esélye, mint annak, hogy a nagy profittulajdonosok – az emberiség megmentése érdekében – maguk szervezik meg a termelés csökkentését az egész Glóbuszon?

Lehet, hogy a növekedésre alapozott tőkerendszerben az emberiség számára tényleg nem létezik kiút? Lehet, hogy az emberiségnek tényleg nincs jövője?

 

(A Baloldali Alternatíva Egyesülés 2010. november 12-i rendezvényén elhangzott előadás szerkesztett változata.)

A rendszerváltás huszadik évfordulójára nem ünnepléssel emlékezett a magyar társadalom. Sokkal inkább a kiábrándultság, tanácstalanság, illúzióvesztés volt jellemző a társadalmi közérzetre. A világgazdasági válság elmélyülése, a közhangulat romlása és a választások közelsége miatt egyetlen politikai párt sem vállalkozott a mérleg megvonására. A „honnan hová jutottunk" és „miért így, miért ilyen kedvezőtlenül alakult a nemzet sorsa az elmúlt két évtizedben" kérdések megválaszolására leginkább a társadalomtudományok művelői vállalkoztak.

Több tudományos ülésszakon került sor érdemi véleménycserére. Számos könyv látott napvilágot, melyeknek tárgya a rendszerváltás ilyen-olyan vonatkozásainak elemzése volt. A Napvilág Kiadó egész sorozattal járult hozzá a tisztázás igényének kielégítéséhez. Földes György, a „20 év után" c. sorozat szerkesztője így fogalmazta meg célkitűzésüket. „A sorozatunkban közreműködő történészek, közgazdászok, szociológu­sok, társadalomlélektannal foglalkozó tudósok kritikailag értelmezik a közelmúltat, a jelent, de nem ítélkeznek. Mindegyikük saját tudományá­nak eszközeivel, módszereivel igyekszik feldolgozni választott tárgyát, megmutatni, miként formálódott, alakult a magyar társadalom, gazdaság, politika és kultúra az utolsó két évtizedben."

A „20 év után" című sorozat keretében jelent meg Laki László könyve, melynek középpontjában az 1989/90-es rendszerváltás kihívásai, az ezekre adott politikai, gazdasági válaszok és társadalmi következményeik állnak. Elsőként azt a kérdést teszi fel a szerző, hogy a rendszerváltás­kor melyek voltak a legsürgetőbb, megoldásra váró gazdasági, politikai, intézményi stb. problémák. Másodsorban, ezzel szorosan összefügg annak tisztázása: „vajon felmérték és értették-e a történelem sodrában rekrutálódó politikai osztályok különféle csoportjai […] a kihívások azon halmazát, amelyeknek megoldására rendszerváltóként vállalkoztak?" (13. o.) Harmadrészt pedig arra keres választ, hogy a félperifériás társadalom és gazdaság újratermelődésének gondjai miért nem kényszerítették a rendszerváltó politikai elitet arra, hogy újraértelmezze, korrigálja politikai gyakorlatát.

Laki László könyve széleskörű szakirodalmi tájékozottságot mozgó­sít. Túllépve az általa is művelt szociológia területén, számos fontos tudományág (történelem, közgazdaságtan, politológia, pszichológia, szociálpolitika, szociográfia, jogtudomány) eredményét hasznosítva keres magyarázatot arra, hogy a társadalom nagy részének csalódottsága miért indokolt. Az újkori történelem hosszú távú modernizációs folyamataiba ágyazva, a korábbi rendszerváltásokra emlékeztetve fogalmazza meg értékítéletét arról a „nagy átalakulásról", amely rendszerváltásként – oly­kor: rendszerváltozásként – ment be a köztudatba. A történeti-szociológia megközelítés alkalmazásának legfőbb előnyét abban látja a szerző, hogy „a modernizáció hosszú távú trendjei esetenként merőben másként írják le és mutatják be a történelmet, illetve más tényezőket, folyamatokat és összefüggéseket tesznek hangsúlyossá, mint amelyeket az iskolai törté­nelemtankönyvekből megtanultunk-elsajátítottunk". (14-15. o.)

Laki László könyvében nem foglalkozik politikai történésekkel, pártokkal és programokkal, és statisztikai adatok tömegét sem zúdítja az olvasóra. Érvelése mindvégig elméleti jellegű, fogalmilag próbálja megragadni a történtek lényeges jellemzőit. Tetten érhető ez több vonatkozásban is; pl. külön fejezetet szentel mind a rendszerváltás, mind a modernizáció ér­telmezésének. Ugyancsak említésre méltó a kialakult legitimációs válság jellegzetességeinek összefoglalása. így fogalmaz: „a máig kiépült-kiépített újkapitalizmus eddigi gazdasági, foglalkoztatási, mobilitási, demokratikus, jövedelmi és fogyasztási teljesítményével nem képes igazolni a rend­szerváltás sikerességét [.] vagyis teljesítményével képtelen önmagát legitimálni [.] azt sem képes igazolni, hogy az ezért hozott nem kevés »áldozat« megérte, illetve a »nemzet« érdekét szolgálta". (144. o.)

Márpedig köztudott: ez a remény – a relatív elmaradottság meghala­dásának vágya – meghatározó volt a magyar közgondolkodásban az 1980-as évek második felében. Ausztria példája, követhetősége, mi több, utolérése mobilizáló erő volt a rendszerváltás kezdetén. Ehelyett kialakult a tömeges és tartós munkanélküliség, sokak számára lett valódi veszély az elszegényedés és lecsúszás. Rendkívüli mértékben megnőttek a területi különbségek. Ezek a folyamatok társadalmi méretekben szültek rossz közérzetet, elkeseredettséget és kilátástalanságot.

Laki László művében kísérletet tesz a reményvesztés okainak feltá­rására. Mélységi elemzés helyett (erre a könyv terjedelme nemigen ad lehetőséget) az igazság kimondására törekszik. Ez az igazság termé­szetesen összetett, hiszen vannak olyan történelmi tényezők – a korábbi modernizációs kísérletek felemás eredményei -, amelyek befolyásolják a jelenlegi állapotokat. A szerző ítéletet mond a „fejlett Nyugat" cselekede­teiről is. A piacszerzés, a gyors integráció kísérlete erősebb motivációs tényező volt, mint a felzárkóztatás mindenoldalú elősegítése. Legalább ennyire fontos az „uralkodó elit", a hatalmat gyakorló politikai osztály teljesítményének megítélése. Érdemes e témánál kissé elidőzni, annál is inkább, mert ez a jövő alakulására nézve fontos üzeneteket tartalmaz.

Laki László emlékeztet arra, hogy noha az új politikai osztály alapvető­en a világgazdasági korszakváltásnak köszönhette születését, valójában nem értette meg a kor kihívásait. Sem a felemás államszocialista mo­dernizációból adódó problémákat, sem pedig azt, hogy mit jelent az új, globalizálódó világgazdasági rendszerbe való betagolódás lehetősége.

A rendszerváltó politikai elit teljesítményét úgy értékeli Laki, hogy „a magyar politikai osztály nem a valós körülményeknek megfelelően definiálta a rendszerváltás történelmi léptékű kihívását, így annak a kezelésére nem került sor távlatos »nemzeti« program kidolgozására". (68. o.) Szerinte nem volt helyes a rendszerváltást egyszerűen „szocia­lizmus-kapitalizmus" váltásként, a „köztulajdon" és a „magántulajdon", a „redisztribúció" és a „piac" mechanikus cseréjeként interpretálni. Ezt nyomatékosítandó, hozzáfűzi: „az ideológiai, érzelmi-indulati vagy gaz­dasági indíttatású szocializmusrombolás még nem adekvát és sikeres kapitalizmusépítés, a politikai-igazságtételi alapú tulajdonosztás még nem hatékony világgazdasági integrációs eljárás, az államszocializmus kiátkozása vagy az »igazi piaci viszonyok« látomásszerű-agresszív rea­lizálási kísérlete pedig még nem távlatos nemzetépítés". (70. o.)

Laki számos példát hoz annak alátámasztására, hogy a rendszervál­tó politikai osztály az ország „elmaradottságát" kizárólag a szocialista időszak számlájára írta, s éppen ezért nem vállalt szerepet a felemás modernizáción átesett magyar gazdaság válságmenedzselésében. Holott – a szerző véleménye szerint – ebben támaszkodhatott volna „mindazok­ra a versenyképes gazdasági rendszerekre, kutatás-, technológia,-, és tudásközvetítő potenciálokra, szervezeti tudásra, termelési-felvásárlási­értékesítési hálózatokra […], amelyek a Kádár-kori modernizációban ki­épültek, és amelyek már a globalizáció irányába mutattak, illetve amelye­ket globalizáció-konform módon lehetett volna továbbfejleszteni". (85. o.)

A szerző elítéli a köztulajdon kizárólag ideológiai-politikai megala­pozottságú privatizálását, azaz az osztogatás-fosztogatás ismert gya­korlatát. Emlékeztet arra, hogy politikai eszközökkel léptek fel azokkal szemben, akik – pl. a tőkeerős termelőszövetkezetek összefogásával – az élelmiszeripari kapacitások hazai kézben tartására törekedtek. Pedig adva voltak a feltételek, hogy ebben az ágazatban magyar mul­tinacionális vállalat jöjjön létre. „[…] ezt azonban a politika meggátolta […], így a magyar üzemeket nyugat-európai cégek vásárolták fel, és ma ezek nemzetközi hálózatok részeként ellenőrzik a hazai piacot". ( 85. o. )

A politikai osztály tevékenységének bírálatában Lakinál fontos elem a belső küzdelem értelmezése. Ennek kapcsán a következőt hangsúlyozza: ahelyett, hogy a nemzet távlatos érdekeit képviselték volna, „a különféle politikai csoportok és pártok pillanatnyi érdekei folytonosan felülírták az ország távlatos érdekeit, hiszen a pártok programjait és teendőit nem a reálfolyamatok, hanem az ellenségként kezelt politikai ellenfelek zömé­ben szintén önkényes és alkalmi rendszerváltó ötletei és tettei ihlették. Így aztán nem is alakítottak ki reális kapitalizmusképet, egy erre épített távlatos nemzeti programot, amelyet minden politikai erő betartani tar­tozott volna." (84. old.)

Már az említettek is jelzik, hogy Laki László műve számos ponton sarkos értékítéleteket fogalmaz meg; ösztönözve ezzel a polémiát, az elmúlt két évtized történéseinek mélységi elemzését, s egyúttal azt is, hogy a pártok – kormányon és ellenzékben egyaránt – hozzálássanak végre egy konszenzusos és távlatos „nemzeti" program megalkotásához.