„Plebejus demagógiáját elvont filozófiai madárnyelven írja" – fogalmazott Lukács Györgyről egy kritikusa. Jelen vázlat a lukácsi „demagógia" közérthetőbbé tételére tesz kísérletet.

„a fogalmak helyes jelentésüket nem definíciók által, hanem abban a módszertani funkcióban nyerik el, amely megszüntetve-megőrzött mozzanatokként tartja meg őket a totalitásban" (Történelem és osztálytudat)

„Lukácsot nem lehet teljesen megérteni, ha nem tanulmá­nyoztuk át és nem értettük meg Hegel egész Logikáját" (parafrázis)

 

„A tanítónak nem gratulálunk, amiért oktatja, hogy kétszer kettő négy. Gratulálni talán ahhoz lehet, hogy ezt a szép mesterséget választotta… De mindig eljő az a pillanat a történelemben, mikor az illetőt, aki azt meri mondani, hogy kétszer kettő négy, halállal büntetik. A tanító ezt jól tudja. És a kérdés nem az, vajon mi a jutalma vagy a büntetése ennek az okoskodásnak. A kérdés annyi, vajon kétszer kettő négy-e vagy sem… Ez a viselkedés nem volt csodálatra méltó, csak következetes."

Camus-nek ez a gondolata szép, de nem minden vonatkozásban igaz. Egyrészt: a tanító nem csupán magától értetődő, evidens igazságokat oktat – az adott esetben halálbüntetéssel járó „kétszer kettő négy" is ilyet szimbolizál. Másrészt: a tanítónak nem csupán a különböző hatalmakkal kell megküzdenie az igazságáért, hanem – elsősorban – a diákjaival. Komoly kihívás, velük szemben hogyan legyen az igazságához követ­kezetes?

A tudós felismeri az igazságot. Mivel a felismert igazságot nem tudja visszatartani, ezért – egy akadémikus megfogalmazásában – maga alá ereszti.

A bohócot csak a siker igazolhatja. Sikere a közönség megnevettetése. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségének szintjén bohóckodik. Ha bohóckodása teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége humor­érzékéhez. Közömbös, hogy ő mit tartana viccesnek. Cselekvését nem az ő személyes humora, hanem a közönség feltételezett humorérzéke irányítja. Annál sikeresebb lesz, minél inkább feloldja személyes meg­győződését a közönségigény.

A politikust csak a siker igazolhatja. Akkor sikeres, ha kivívja közön­ségének tetszését, támogatását. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségéhez tud szólni; ha eleget tud tenni e közönség várakozásának. Ha mondandója teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége szem­léletéhez és nyelvezetéhez. Közömbös, hogy ő mit tart igaznak vagy helyesnek. (Ez az ő magánügye.) Cselekvését, mondandóját nem az ő személyes véleménye, hanem a közönség feltételezett elvárása irányítja. Minél inkább sikerül feloldania a személyes meggyőződését a közönség­igényben, annál sikeresebb lesz. Akkor ér el biztos sikert a gyűléseken (és a választásokon), ha a hallgatóságot arról akarja meggyőzni, ami a hallgatóság (illetve a választók) meggyőződése.

A tanítót is csak a siker igazolja. A pedagógusnak (akár iskolai peda­gógus, akár „társadalompedagógus") a közönségéhez kell szólnia. Célja és sikere a mindenkori közönség befolyásolása. Indokolatlanul mondja, hogy „Hozzád beszélek, fiam", ha az illetővel nem sikerül megértetnie a gondolatát. Ebben az esetben az eredmény azt mutatja, hogy bizony nem beszélt hozzá. Nem hozzá beszélt. Az értetlenség nem a megszólított kudarca, hanem a pedagógus kudarca. Ami a célja, a feladata volt – a megértetés -, azt nem tudta teljesíteni.

A pedagógus nem mindig mondhatja azt, amit igaznak vél. Az igazsága helyett olyat kell mondania, amit megértenek. Hol ezt, hol azt kell mon­dania. Mindig azt, amit itt és most éppen értenek. A pedagógus esetében a tudós „becsinálós módszere" – amely nem konkrét személyeket vesz célba, hanem egy elvont tudományos közösséget – nem működik. A pe­dagógus – miként a bohóc vagy a politikus – sikerre van kényszerítve.

Másrészt azonban a pedagógus közönségre való irányulása-irányult­sága egészen más, mint a bohócé vagy a politikusé. Ők teljesen felol­dódnak a szerepben. A közönségtől függően, hol ebben, hol abban a szerepben. Őket teljesen feloldja a sikeresség taktikája. Teljesen feloldja a győzni akarás személytelen technikája. A pedagógusnak viszont nem egyszerűen csak sikert kell elérnie, hanem az általa vallott, képviselt igazság sikerét. Az ő esetében a sikeresség kényszere nem önmagáért a sikerért, hanem egy azon kívül levő célért (az igazság átadásáért, mint célért) van. A siker, a megértetés, meggyőzés eredményessége ennek a célnak puszta eszköze. Nélkülözhetetlen eszköze – de csak eszköz. A célhoz keresett eszköz. A közölni akart igazság eszköze.

Mindennek következtében a pedagógus cselekvése két pillérre támasz­kodik: a közönségre és a közölni akart igazságra. Vagyis arra, akiket megcéloz, és arra, amivel megcéloz.

A jó pedagógus (akár iskolai pedagógus, akár „társadalompedagógus") csak úgy érhet el sikert, ha az igazságot – az általa vallott igazságot – mondja, de mindig a hallgatóságra szabva, hozzá igazítva. Úgy formálja és adagolja az általa vallott igazságot, hogy a közönségét (hallgatósá­gát, illetve olvasóit) fokozatosan közelebb segítse a közölni akart teljes igazsághoz. Ez a feladatvégzés sajátosan pedagógiai taktikát igényel.

A pedagógiai taktika csak akkor vezet sikerre, ha részlegesen egyneművé tudja tenni a vallott igazságot és a közönséget – ezzel teremtve átjárást közöttük. Ehhez azonban mindkét „pillér" felől egyidejűleg kell építkeznie.

A pedagógiai taktikát tehát két „alany" irányítja: az átadandó igazság és a befogadó közönség. Közöttük hoz létre szerves kapcsolatot a pedagógus, mint szintézist teremtő végső (mindkét részalanyt átfogó) szubjektum.

A pedagógus szerepe a szintézisteremtés, sikere a szintézis. Hol ilyen, hol olyan formát öltő taktikájának az ad struktúrát, folytonosságot, állandó tartalmat, hogy a szintézisteremtésre irányul, és következetesen annak rendelődik alá. Ezzel uralja a pedagógus a szükségesnek ítélt taktikai lépéseket. Ezzel teszi a taktikai megnyilvánulásait személyessé.

Az a gondolkodó, aki közönségének gondolkodását és viselkedését be­folyásolni akarja a gondolatainak átadásával (és Lukácsnál egyértelműen ez a helyzet!), arra kényszerül, hogy jó pedagógus módján cselekedjen. Mondandóját ne valamilyen arcnélküli, absztrakt közönséghez intézze, hanem konkrét, hús-vér emberekhez. Például bizonyos kortársakhoz, társadalmi csoportokhoz, rétegekhez. Az ő gondolkodásmódjukhoz és az általuk használt nyelvezethez igazodva.

Ezzel megkönnyíti a címzettek (megcélzottak) helyzetét, mivel növek­szik a megértés esélye. Egyúttal megkönnyíti a saját helyzetét, mivel megnövekszik a siker, azaz az eredményes megértetés esélye. Ugyanak­kor vannak olyanok, akiknek ezzel a közlési módszerrel ront a helyzetén. Ide tartoznak mindazok, akikhez ugyan nem intézi a gondolatait, de akik esetleg mégis kíváncsiak lennének rájuk. Így azok a kortársak, akiket az adott gondolkodó nem tekint a közvetlen közönségének (például mert más társadalmi csoportokhoz tartoznak). Valamint a későbbi generá­ciókból mindazok, akik szeretnék megérteni az üzenetét. Számukra sajátos feladat kínálkozik. Egyrészt a gondolati mag „megtisztítása" azon nyelvi-stiláris felülettől, amely csak a konkrét pedagógiai célkitűzés (a megértetés) miatt keletkezett. Vagyis az eredeti gondolat kiszabadítása a pedagógiai alkalmazása során történt rárakódások alól (visszabontás, „dekonstrukció"). Másrészt – amennyiben ez szükséges – az eredeti gondolatnak valamely újabb közönség szóhasználatára, „nyelvezetére", metodikájára történő lefordítása (átépítés, újjáépítés), pl. akik számára a rekonstruálást végző érthetővé kívánja tenni az eredeti gondolatokat.

Az eredeti gondolat ettől lesz konkrét. Csak relatíve befogadható – de befogadható. Relatív, de adekvát megértése lehel bele életet.

A liberalizmus: fasizmus

Lukács sehol nem írja le azt, hogy „a liberalizmus: fasizmus". Sehol nem állítja, hogy minden liberalizmus azonos a fasizmussal. Azonban határozottan képviseli azt az álláspontot, amely szerint minden fasizmus a liberalizmusban gyökerezik. A következetesen végigvitt liberalizmus fasizmust eredményez. Fogalmilag elválaszthatatlan tőle. A fasizmus nem azonos a liberalizmussal, hanem csupán részhalmazát képezi annak. Vagyis nem minden liberalizmus fasizmus, de minden fasizmus liberalizmus. Ez a végkövetkeztetés szervesen adódik a liberalizmus lukácsi fogalmából.

Két dolgot tehetünk az olyan sokértelmű (azaz különböző jelentésekkel használt) szavakkal, mint a liberalizmus, demokrácia, fasizmus (sőt, a nép, közélet, közügy stb.). 1. A félreértések elkerülése érdekében töröl­jük a szótárunkból, és helyettük – bővebben kifejtve – azokat a konkrét tartalmakat közöljük, amelyekre éppen gondolunk. 2. Nem mondunk le az alkalmazásukról, de (tisztában lévén az adott szó többértelműségével) pontosan meghatározzuk, hogy milyen jelentéssel használjuk. Lukácsnál általában ez utóbbival találkozunk – bár félreértéseket idéz elő, hogy az egyes kategóriáknak általa tulajdonított tartalmakat nem ismételgeti mindannyiszor.

Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy főbb vonásaiban rekonstruálja a liberalizmus lukácsi tartalmát. Azt feltételezem, hogy a rekonstrukció alábbi nyolc pontjában olyan logikai láncolat is jelen van, amelynek láncszemei szervesen kapcsolódnak egymásba, és körbeérnek. Ezáltal lényegében lefedik azt a valóságértelmezést, amelyet Lukács a libe­ralizmus kategória segítségével (nyelvileg-fogalmilag az alá rendelve) jelenít meg.

I. Filozófiai-metodikai háttér

A „ Történelem és osztálytudatában azt a társadalmi- és eszmerendszert nevezi Lukács liberálisnak, amely a társadalom működését egymástól relatíve elkülönült, saját belső logikával és normarendszerrel rendelkező részterületekre (gazdaság, jog, politika, közigazgatás stb.) tagolja. A részrendszerekre tagolt polgári berendezkedés a benne élő egyén élet­folyamatát intézményesen feldarabolja és a személyiségét felparcellázza. Az „ember tulajdonságai és képességei többé nem kapcsolódnak össze egymással a személyiség szerves egységévé". (A polgári rendszernek racionális részrendszerek együtteseként való megragadásával Lukács egyrészt megelőlegezi, másrészt filozófiailag megalapozza azokat a későbbi szociológiai elméleteket, amelyek társadalmi alrendszerek szerves együttműködéseként mutatják be a modern tőkés társadalom­alakulatot.)

A továbbiakban Lukácsnál – különösen a második világháború végétől – az egyén feldaraboltságának, részekre szakítottságának kiemelésé­ről az egyén kettéosztottságára, kettészakítottságára helyeződik át a hangsúly. Nevezetesen arra, hogy magánemberként és közemberként kényszerűen különváló, meghasonlott életet él. A társadalom szerkezete rákényszeríti arra, hogy megkülönböztesse magától mint magánegyéntől önmagát mint társadalmi lényt (állampolgárt).

Mi lehet az oka ennek a változtatásnak? A magyarázatot csak sejteni lehet. Valószínűleg szerepet játszott az értelmezés módosulásában (a hangsúlyáthelyezésben), hogy a szociológusok a társadalom alrend­szerekre történő tagolódását a kapitalizmus melletti érvként használ­ják: a rendszer az újonnan keletkező problémáit újabb alrendszerek létrehozásával – állításuk szerint – sikeresen megoldja. Ez – Lukács álláspontjáról – átmenetileg jó lehet a rendszernek, de semmiképpen nem jó a még tovább darabolódó személyiségnek. Ezért mondandója számára használhatóbbnak tűnik – mert a rendszer apológiájára kevésbé felhasználható – az egyén duális, skizofrén jellegének nyomatékosítása. És még valami. Nem nehéz észrevenni, hogy feldarabolás és kettévágás ugyanarról szól, de különböző szinten. A feldaraboltság végső fokon csak felületi megjelenése annak a kettéosztottságnak, amely előidézi és strukturálja az előbbit.

A másik feltehető ok történelmi. Lukács arra törekszik, hogy rámutas­son a – liberalizmussal csak kevesek által vádolt – Szovjetunió adott állapotának és a tőkés rendszernek a mélystruktúrája közötti azonossá­gára -, minden számos egyéb lényegi eltérés hangsúlyozása mellett. (A sztálini és posztsztálini rendszernek ilyetén jellemzése legbővebben „A demokratizálódás jelene és jövője" c. műben van kifejtve.) Nevezetesen: mindkét hatalomgyakorlási forma kiiktatja az állampolgárok tömegeit a közhatalomból, távol tartja a közügyek közvetlen befolyásolásától, ala­kításától. Ennek végső magyarázata pedig az egyén kettészakítottsága, valamint az, hogy az egyes egyén társadalmi (citoyen) oldala csak jel­képes, absztrakt mozgástérrel rendelkezhet. Ez a belső hasadás (ketté­válás) a Lukács által liberálisnak nevezett társadalomszerkezet szerves következménye, terméke, alapjellemzője.

Nem kizárt, hogy van egy harmadik oka is, amiért Lukács áttér annak az összefüggésnek az előtérbe helyezésére, miszerint a liberalizmus és embereszménye az egyén magán- és társadalmi oldalát különválasztja egymástól. De ez a problémakör eléggé összetett, és – részben – jóval korábbra is visszanyúlik.

Az ember specifikuma – Lukács értelmezésében -, hogy válaszoló lény. Olyan lény, aki az életfolyamatában felmerülő problémák gyakorlati megválaszolására, megoldására törekszik. Ezeknek az életproblémáknak a jelentkezése az az erős ösztönzés, ösztökélés, amely fejlődésre, így egy tágan értelmezett kulturális gyarapodásra készteti. Lukács meg­figyelése szerint, ha az egyén nem kap lehetőséget arra, hogy aktív szerepet játsszon életproblémáinak személyes megoldásában, akkor az említett ösztönzés, késztetés visszavonul, elsorvad. (Folyamatos problémamegoldási gyakorlat hiányában – az adott terület iránt – kö­zömbössé, sőt apatikussá válik.)

Ide kapcsolódik a kérdéskör egy másik eleme. Köztudott, hogy a fiatal Lukács komolyan foglalkozott azzal a Kierkegaard-ral, aki az egyén belső biztonságát annak személyes egyneműségére alapozta. Arra, hogy döntési helyzetekben, választási alternatívákban mindig egyedi személyiségének magjától, lényegi sajátosságaitól vár útbaigazítást, kér tanácsot. Ez biztosítja az egyén viselkedésének homogenitását és folytonosságát. Ez különbözteti meg az egynemű személyiség sokolda­lúságát a cselekedeteknek attól a szétszórtságától (szétszórt sokfélesé­gétől), esetlegességétől, amelyben a személyes bázis hiánya fejeződik ki. Lukács hamar túllép az „egzisztencializmuson", de a homogenitás módszertani fontossága látványosan jelen van későbbi munkásságában: a tudomány, illetve a különböző művészetek egynemű közegében, és – bár nincs konkrétan kifejtve – nem hagyja érintetlenül antropológiai-etikai emberképét. (Vö. az esztétikum és az etikum egynemű közege.) Ez utób­bival kapcsolatos megfogalmazásai olykor elvontak, olykor homályosak. Ezért arról is lehet vitatkozni, hogy a hivatkozott „emberkép" mennyiben leíró, és mennyiben normatív indíttatású. Másként fogalmazva: Normatív érték-előfeltevésekből dedukálódik, avagy elemzés révén állnak elő a saját belső normái?

Az idős Lukács fogalmi megkülönböztetést tesz az „egész ember" és az „ember egésze" között. (A negyvenes években még nem tett ilyen megkülönböztetést, és a két kifejezést szinonimaként használta.) A mindennapi élet „egész embere" a különböző helyzetekben rendre azon külső tárgyak, dolgok felé fordul cselekvően, amelyek az éppen adott cél szempontjából jelentőséggel bírnak. A célok sokfélesége miatt az egyén viselkedése hol ilyen, hol olyan – vagyis belsőleg nem követ­kezetes, nem homogén. Az „egész ember" ki van szolgáltatva annak, hogy minduntalan letér arról az útról, amely a személyiségének egyedi sajátosságából eredne.

Ezzel szemben vannak olyan esetek, amikor az egyén tevékenységét nem pusztán a külső célszerűség irányítja, uralja, hanem a személyes (azaz az egyedi személyiséghez szervesen kötődő, személyiség sze­rinti) problémamegoldás. Ilyenkor visszaszorulnak, felfüggesztődnek a személyiség egyedi lényege szempontjából másodlagos, járulékos elemek. Az „egész ember" sokfélesége helyett az „ember egésze", annak egyetlen közegre történő koncentráltsága, a cselekvés egyne­műsége kerül előtérbe. („Minden egynemű közeg az embereknek abból a szükségletéből támad, hogy a számára objektíve adott világot… egy lényeges nézőpontból kiindulva intenzívebben és mélyebben, átfogóbban és részletesebben ragadhassa meg, mint ahogy ezt a mindennapi élet megteheti, és olyan problematikából kiindulva közelítse meg, amelyet a dezantropomorfizáló tudománynak módszertani szükségszerűséggel mellőznie kell.")

Témánk szempontjából mindez egyrészt azért érdekes, mert a Luk­ács által tárgyalt (liberálisnak nevezett) korszak egyénének éppen az a sajátossága, hogy nincs esélye magánemberként és állampolgárként egyaránt folytonosságot, egyneműséget biztosító viselkedésre. (Sze­mélyiségének homogenitásában korlátozott.) Másrészt azért tesz szert jelentőségre, mert megmutatja, hogy a liberalizmus által kettévágott egyén mozgástere – életproblémáinak aktív megoldása tekintetében – eleve határok közé van szorítva, kényszerítve: bizonyos életproblé­máinak alakítására (társadalmi-történelmi okok miatt) nincs lehetősége. (Problémamegoldó specifikumában korlátozott.)

II. A liberális rendszer lukácsi jellemzésének váza

1. A liberális rendszer antropológiája

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi az egyének szabad gazdasági versengését. Megengedi (sőt elvárja), hogy a gazdaságilag gyenge egyén korlátozások nélkül megküzdjön a gazdaságilag erőssel.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint állampolgárok szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi (sőt előírja), hogy az egyének megválasszák a politikai képviselőjüket. Pontosabban fogalmazva: hogy részt vegyenek a politikai képviselőjük megválasztásában.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek és mint állampolgárok szabadságát és egyenlő­ségét. Az egyén számára külön biztosítja a magánemberi, és külön az állampolgári szabadságot, egyenlőséget. A polgári alkotmányok rögzítik magánpolgár és állampolgár (homme és citoyen, homo oeconomicus és homo politicus) jogi különválasztását.

A liberális antropológia szétválasztja, elkülöníti az egyén magánemberi és társadalmi (állampolgári, közemberi) oldalát. A liberális társadalmi rendszer működése az egyének magánemberi és közemberi (társadal­mi) szabadságának (valamint egyenlőségének) elkülönítésére épül. Az emberek társadalmi gyakorlatában, ezért szemléletmódjában az egyén megkettőződik: szembekerül egymással a privát léte és a társadalmi

léte.

2. Konkrétum és absztraktum (materiális és eszmei)

A liberális antropológia duális emberképe a tapasztalatból kerül át a gon­dolkodásba: a mögötte zajló társadalmi gyakorlat képeződik le az egyes egyénre. Nevezetesen: az a társadalmi gyakorlat, amely a magánegyé­nek spontán materializmusára, jól felfogott „gazdasági önzésére" épül. (A többiektől elkülönülő, atomizálódott magánpolgár számára a másik ember elsősorban mint saját törekvésének korlátja jön számításba.) A gazdaság szereplőjeként és a mindennapi élet résztvevőjeként materiális életet él: sorsának – bár erősen korlátozott – aktív alanyaként jelenik meg. A gazdaság területén versengő magánegyén (akár nyertesként, akár vesz­tesként kerül ki a küzdelemből) konkrét ember: hús-vér individuum.

A magánszférában aktív egyén a nagyobb társadalmi folyamatok, a közös ügyek területén (a közszférában) passzivitásra van ítélve. A közélet nem ad alkalmat az önálló tevékenységre. Nincs közvetlen beleszólási, beavatkozási lehetősége a közhatalom dolgaiba. Nem áll módjában cse­lekvő állampolgárként szabadon kezdeményezni a közhatalom ilyen vagy olyan intézkedését, működésének megváltoztatását; nem tud személyes, közvetlen befolyást gyakorolni a mozgásaira. Ilyen szabadsággal nem rendelkezik. Megtapasztalja, hogy ebben nem szabad. Az állampolgár nem tényleges szubjektuma a társadalmi-politikai folyamatoknak.

A liberális társadalmi rendszer egyéne a közszféra területén, azaz társadalmi lényként, közemberként nem rendelkezik reális, materiális létezéssel. A közhatalom mozgását meghatározó politikai ügyek, állam­ügyek nélküle, fölötte zajlanak. (A liberális rendszer – mutat rá Lukács – kikapcsolja a nép akaratának közvetlen megnyilvánulását az állami élet valamennyi területén.) Mint állampolgár, mint politikai lény – Lukács kifejezésével – „dematerializálódik".

A liberális társadalmi rendszerben a közös ügyek, a közhatalom terü­letén az egyének nem jogosultak arra, hogy az elképzeléseiket megva­lósítsák. Nem képviselhetik önmagukat. Úgymond, hozzá nem értésük miatt politikai képviseletre szorulnak. A gazdaságban cselekvő magán­egyéntől eltérően a politika területén az állampolgár csupán eszmei, ennyiben absztrakt ember marad. A hivatalos, formalizált politikai életben való részvétel legfeljebb valamiféle citoyen-idealizmussal ruházza fel az egyes individuumokat.

Ahogy a társadalmi folyamat kettéhasad gazdasági és politikai szfé­rára, úgy hasad ketté az egyén konkrét, gyakorlatias, materialisztikus magánemberre és elvont (a közszférában csak elvontan, közvetetten jelen levő) közemberre.

3. Liberális demokrácia = liberális bürokratizmus

A közhatalom gyakorlásának képviseleti rendszere a demokrácia liberális változata. A liberális demokrácia több vonatkozásban is formális. Egy­részt az alkotmányosan deklarált szabadság és egyenlőség legfeljebb némelyek számára lehet gyakorlati valóság. Másrészt formális és forma­lizált abban az értelemben, hogy a politikai képviselők megválasztásának előre meghatározott, központilag szabályozott jogára korlátozódik. („…a formális polgári demokrácia alapvető gyengéinek egyikét fejezi ki: a látszat az, mintha a tömegek – formailag, a szavazás aktusát tekintve – abszolút, megfellebbezhetetlen uralmi helyzetben lennének, valójában azonban semmi hatalmuk sincs, és – a drót valóságos rángatóinak aka­rata szerint – nem is szabad, hogy hatalmuk legyen".)

A liberális demokráciában a képviselőválasztás kötelezettségén túl a képviselőválasztás iránya is meghatározott. Az egyszerű emberek – úgymond – nem alkalmasak a saját közös ügyeik alakítására, mivel a politika olyan szaktudást igénylő terület, amelyet szakemberekre (elitre) kell bízni. A formális demokrácia rendszere a vezető elitet függetleníti a dolgozó tömegek tevékenységétől, illetve akaratától; létrehozza a specialisták kasztját, a politikai szakszerűség „népélettől elszakadt bürokratizmusát"; („az emberek ötévenként egyszer leszavaznak vala­miről, s attól fogva a sorsuk a bürokrácia kezében van"). Megjegyzendő, hogy a liberális demokrácia ilyen formális jogosultságot nem alkalmaz a gazdaság területén. A gazdaságot a liberális rendszer kivonja a de­mokrácia – mindenfajta demokrácia – hatálya alól. (A liberális gazdaság nem ismer és nem tűr demokráciát.) Törvényi szabályozását a politikai képviselőkre bízza.

A rendszer politikai gyakorlatában a közhatalom specialistái a konkrét szereplők: ők gyakorolják a tényleges hatalmat. (A politikából „sajátos hivatásspecialitás lesz, amelybe kívülálló nem »szakember« nem szólhat bele és ne is szóljon bele; hiszen ez is éppen úgy »szakkérdés«, mint teszem az elektronika".) A közhatalmat mint az emberek fölött álló állam­hatalmat bürokratikus irányítással működtetik. A citoyen-idealizmusnak a képviseleti rendszer, a képviseleti politikának pedig a politikai bürokrácia, politikai bürokratizmus az adekvát megfelelője.

4. A liberális arisztokratizmustól a liberális elitizmusig

A felvilágosodás által meghirdetett – és a liberális rendszerben hivatalo­san deklarált – eszmék válsága Lukács szerint már a francia forradalom győzelmével elkezdődik. „Azért, mert a modern polgári társadalom gazdasági alapját, a kapitalizmust, a maga kibontakozott ellentmondá­saival, konkrét történeti feltételeivel és az angol ipari forradalommal való korántsem véletlen párhuzamosságával épp ez a győzelem juttatta kife­jezésre. Ennek pedig az a világnézeti következménye, hogy az ily módon kialakuló társadalmi helyzet a felvilágosodás eszméinek beteljesedését, ámde ugyanakkor s tőle elválaszthatatlanul cáfolatát is magában rejti." A rendszer gyakorlata ellentmond az egyének tartalmi szabadságának és tartalmi egyenlőségének.

A liberális demokrácia hierarchikusan működő társadalom. A hierarchi­kus működés kitermeli a neki megfelelő, a hierarchikus működést elmé­letileg alátámasztó és gyakorlatilag szentesítő ideológiát. Az egyéneknek a társadalmi gyakorlatban megnyilvánuló belső dualitása logikusan vezet az emberek alá-fölé rendelésének szükségességét valló arisztokratikus világnézet kialakulásához. Az arisztokratikus világnézet annak a tapasz­talatnak a kinyilvánítása, nyilvánossá tétele, hogy a rendszer működése nem viseli el (ezért nem is akarja elviselni) az egyének tartalmi szabad­ságát és tartalmi egyenlőségét.

A liberális rendszerben a politika (közhatalom) területén hierarchikus viszony mutatkozik a hozzáértő irányítók és a közügyekben dilettánsnak minősített irányítottak, a vezetők és a vezetettek, egyszóval a politikusok és az egyszerű választópolgárok között. Ennek megfelelően a „szabad­ság és egyenlőség" eszméje átfordul „a kétféle emberfajta tanába". A társadalmi gyakorlatban tapasztaltaknak megfelelően végbemegy a csak magánemberként aktív és a közemberként is aktív (azaz politikai hatalommal bíró) egyéneknek az elméleti megkülönböztetése, szétvá­lasztása, rangsorolása is.

Tapasztalati alátámasztást nyer az a nézet, hogy az állampolgárok nem egyenértékűek, tehát nem is lehetnek egyenlők. Tapasztalati megalapozást (ezért megindoklást) kap az az ideológia, hogy különb­séget kell tenni az értékes, a szakember elit és az arctalan, értéktelen tömeg között. A tapasztalt egyenlőtlenségek igazolására különböző, az embereket antropológiai sajátosságaik szerint rangsoroló elitelméletek is születnek.

Az antropológiai vagy társadalmi pesszimizmust kifejező arisztokratikus világnézetek megjelenése és térhódítása elsődlegesen nem tudati kér­dés, nem ismeretelméleti probléma. Felvilágosítással, elméleti kritikával nem szüntethetők meg. Ezek „korunk társadalmi létéből fakadnak"; „tény­leges problémákat, tényleges szenvedéseket, tényleges szükségleteket tükröznek gondolatilag". „Minthogy a társadalmi létben gyökereznek, megvan a maguk jogosultsága".

Az arisztokratikus világnézet végső társadalmi és antropológiai gyökere az egyének – liberális rendszerben bekövetkező – gyakorlati mozgáste­rének, ezért személyiségének kettészakítottsága.

5. A liberális demokrácia hatása az egyénre: a személyiség megcsonkítása

A liberális rendszer működése megkülönbözteti az egyént mint magán­embert és az egyént mint állampolgárt. Ezt a kettéválasztást az individuu­mok többsége megsínyli: személyiségük kibontakozása féloldalassá vá­lik. A rendszer az egyének társadalmi-közéleti képességeit elsorvasztja, („a személyiségnek mindazokat a lehetőségeit és képességeit, amelyek csupán a közéleti tevékenységben bontakozhatnak ki, mesterségesen és erőszakosan kiirtja"). De „a közéletben részt nem vevő, állampolgári életet nem élő ember… mint egyén, mint magánember is – nem teljes ember, hanem meg van csonkítva". („A liberális, formális demokrácia privatizálja az embert. A citoyen-lét az életből eltűnik; ennek a folyamat­nak eredményeként pedig… az ember, éppen mint individuum, mint személyiség is megcsonkul.") Lukács szerint a polgári rendszer minden jelentős konfliktusának alapforrása: a csonkává vált privát egyén és a megcsonkított társadalmi lény közötti hasadás, konfliktus.

6. A liberális demokrácia hatása a társadalmi rendszerre: közömbösség és fasizmus

Lukács célzatosságot állapít meg abban, hogy a liberális hatalomgyakor­lás az egyének aktivitását a magánszférára korlátozza. A „tömegeknek a közéletben való részvételétől rettegő, lényeges beállítottságában an­tidemokratikus liberalizmus" az egyéni öntudat privatizálására törekszik: száműzi az individuumból az állampolgári tudatot. Az egyének „a tisztán privátba menekülnek", és nem érdeklik őket a társadalmi kérdések. A társadalmi gyakorlat kitermeli azt az objektív látszatot, mintha „az elszige­telt egyes ember – a társadalom izolált atomja, »ablak nélküli monádja« – állana szemben a tisztán tárgyi, dologi jellegű, összefüggéseiben em­bertelen társadalommal. A közélet, tehát az egyének életének társadalmi, politikai oldala egyre jobban »eldologiasodik«, fetisizálódik."

A sajtó is a liberális hatalmat szolgálja. Feladata a tömegek apolitikussá nevelése. Az eredmény nem marad el: terjed a társadalmi-politikai kér­dések iránti közömbösség. Az állam vezetőinek az a szándéka, amely a tömegek depolitizálására irányul, megerősítést kap az állampolgárok oldaláról.

Bizonyos történelmi válsághelyzetekben a liberális rendszer demokra­tikus formákat követő működése nyílt összeütközésbe kerül a rendszer hierarchikus alapszerkezetével és tartalmával. A rendszer tartalmának és formájának konfliktusában a tartalom az erősebb, és felfüggesztésre kerülnek a demokratikus formák. Ez történt a fasizmus esetében is. (A tömegek közömbössé nevelődése miatt a formális demokrácia „kiszol­gáltatottan, védelmezők nélkül maradt".)

A hitleri korszakban – úgymond – bebizonyosodott, hogy a jogi és parlamentáris elvek betartása csak addig fontos, amíg annak játékszabá­lyai „békésen, súrlódás nélkül alárendelik a dolgozó tömegeket". Ennek hiányában minden eszköz alkalmas a rendszer védelmére. A liberális (azaz liberális antropológiai alapon működő) rendszer demokratikus változata szervesen torkollik bele a liberális rendszer fasiszta változatá­ba. („A fasizmus mint világnézet… arisztokratikus elméletek minőségi kiteljesedése".)

Liberális demokrácia és fasizmus közös társadalmi-antropológiai gyökere az egyének belső kettészakítása – mivel a rendszer védelme megköveteli, hogy a néptömegek távol maradjanak a közös ügyektől, ki legyenek zárva a politika közvetlen alakításából. A „tömegektől való félelem, a valóságos, szervezett és tudatos tömegek megvetése volt és marad is a fasizmus legfőbb ideológiai hídfőállása". A liberális demokrácia újratermeli a fasizmust.

7. Túl a fasizmuson = túl a liberalizmuson

Hogyan szüntethető meg a fasizmustól való fenyegetettség? Miként lehet biztosan elejét venni a fasizmus kiújulásának? Lukács a történelmi tapasztalatokból azt a következtetést vonja le, hogy a „hídfőállás" lerom­bolásával: az állampolgárok demokratává válásával. Mit jelent, és miként érhető el a tömegek demokratává válása?

Ez a demokrácia – úgymond – „eredeti tartalmi gazdagságának" visszahozását jelenti. Így érhető el a tömegeknek cselekvő demokratává válása a társadalmi gyakorlatban. Ebben az esetben a demokrácia nem pusztán törvényi-jogi forma, hanem az egyének egész tevékenységét átható életforma. Személyes részvételen nyugvó közvetlen demokrácia, amely biztosítja valamennyi állampolgár (Lukács szóhasználatával a „tömegek", az „egész nép") közvetlen beavatkozási lehetőségét a közös ügyek alakításába. E felfogás (illetve történelmi gyakorlat) szerint min­denki részt vehet azokban a döntésekben, amelyek róla is szólnak, „az ő bőrére mennek".

A közvetlen demokráciában az állampolgárnak tartalmi beleszólása van a közügyekbe, aktivitásával a közhatalom részévé válik. A tartalmi, érdemi beavatkozás jogával a formális demokráciát tartalmi demokrácia válthatja fel. „A népi demokrácia – írja Lukács – mindenütt tudatosan kifej­leszti a tömegek állandó, szerves és szervezett részvételét a társadalmi lét minden területén, amely a tömegek életérdekeit érinti. Tehát azok között a határok között, amelyeket egy modern kisebb-nagyobb állam igazgatásának folytonossága parancsolóan előír – a maximumig fejleszti ki újból a közvetlen demokráciát, mint gyakorlati életelvet."

A társadalmi gyakorlat közvetlen demokratikus szerveződése túllép a liberális (vagyis duális) alapstruktúrán. A közvetlen demokrácia ellenszere az arisztokratizmusnak, és ellenszere a bürokráciának. Ezáltal elejét veszi a fasizmusnak.

8. A tartalmi demokrácia hatása a társadalomra és az egyénre

A demokrácia – Lukács értelmezésében – minden egyénnek lehetővé teszi, hogy ráhatása legyen a közügyekre. Lehetővé teszi, hogy közvet­lenül részt vegyen a közfeladatok (közös feladatok) meghatározásában. A demokratikus közélet kialakulása és folyamatos működése ténylegesen „a demokratikus életre ébredt nép hatalma". Egy ilyen társadalmi gyakor­lat elősegíti a „citoyen szellem felébredését" az egyénben. A közvetlen demokrácia „a citoyen feltámasztása". Elősegíti annak tudatosodását, hogy a közügyekben „a te dolgodról van szó", ezáltal hozzájárul a közös problémák (közügyek) személyes problémákká, személyes ügyekké való alakulásához.

A közvetlen demokratikus szerveződés megnyitja az utat a szabadság és egyenlőség pusztán formális jellegének a meghaladásához. A közélet birtokba vétele mellett a gazdaság demokratikus szervezését (vagyis a gazdálkodás területén tartalmi demokratizmus megvalósulását) is lehetővé teszi. („a demokratikus átalakulás éppen azért, mert legelső­sorban igazán gyökeres gazdasági, társadalmi és politikai átalakulás, egyszersmind az egész ember felszabadulása".) Mit jelent konkrétan az egyének tartalmi szabadsága és egyenlősége? Elsődleges fontosságú közügy, közfeladat annak garantálása, hogy valamennyi állampolgár -munkavégzés révén – gondoskodhasson a megélhetéséről. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az egyes individuumok maguk dönthetik el, hogy milyen közvetlen fogyasztói igényeik kielégítését akarják biztosítani, és milyen termelő munkával. Másrészt beleszólást jelent abba, hogy milyen közös szükségletek kielégítését (ezért feladatok ellátását) tartják szükségesnek, és ennek fedezetét milyen többletmunkával (illetve adófizetéssel) tudják biztosítani. Vagyis a közvetlen demokrácia mindenki számára lehetőséget teremt, hogy közvetlenül, az eredményt befolyásoló módon részt vegyen mind a saját (privát és társadalmi) szükségleteinek meghatározásában, kialakításában, mind a kielégítésük feltételeinek megteremtésében.

A közvetlen demokrácia gyakorlatának a liberális rendszerétől eltérő antropológia felel meg. A közvetlen demokrácia elősegíti az aktív magán­ember és az elvont, eszmei közember (társadalmi lény) közötti szakadás felszámolását. Ez a gyakorlat nem választja külön az egyén személyes és társadalmi oldalát, hanem az egyének mint egységes szubjektumok számára biztosít fokozatosan bővülő mozgásteret. (A „demokratikus életformák következtében a benne résztvevő emberek szemléleti, átélési, gondolkodási stb. köre minőségileg megváltozik; amennyiben így az ember egyéni élete szervesen magában foglalja a közéletet is".)

Lukács hangsúlyozza, hogy az individuális és a társadalmi átalakulás nem külön úton halad, hanem – végeredményben – ugyanaz a folya­mat. „A népi demokrácia új formáit csak a tömegek, tehát az emberek cselekvése teremtheti meg, s ha ezek a formák megszületéshez segítik az új, immár nem megcsonkított embert, úgy ez az ember is önmagát teremtette meg."

Az emberek közvetlen demokratikus együttélésében és együttműkö­désében megteremtődik a társadalmi lehetősége annak, hogy az indivi­duumok belsőleg egységes (belső kompromisszumok nélküli) személyi­ségekké váljanak, és – tendenciájában – ilyenekként cselekedjenek.

***

A liberalizmus empirikusan nem azonos a fasizmussal. Fogalmilag azonos vele. Az antropológiai gyökérzetük közös. A liberális rendszer termeli ki folyamatosan azt a belsőleg és külsőleg duális embert, aki adott esetben az arisztokratikus szélsőségek nyersanyagává válik. A liberális arisztokratizmus minőségi kiteljesedése a fasizmus. Liberalizmus és fasizmus egy tőről fakad: az egységes személyiség hiányából.

A liberalizmus lukácsi fogalmának történelmi lényege: a korábbinál na­gyobb szabadság a magánegyénnek – a személyiség kettévágása árán. A magánszabadság megnövelése a létbiztonság társadalmi feltételeinek csökkentésével. Ennek – történelmileg megvalósítható – ellenpontja a magán- és társadalmi lényként egynemű individuum. Más szavakkal: az egységes személyiség nevében fellépő gyakorlati humanizmus, embervédelem.

Visszajutottunk a lukácsi kiindulóponthoz: a belsőleg harmonikus egyén esélyeinek kérdéséhez. Lukács tehát nem adja fel a személyes individualitás iránti ifjúkori elköteleződését, de mivel – következtetése szerint – ennek kialakíthatósága döntően a társadalmi körülményektől függ, ez utóbbit helyezi előtérbe az elemzéseiben. A „harmonikus em­beri egyéniség", „teljes, sokoldalú és kiteljesedett emberi egyéniség" történelmi lehetőségének megteremtését akarja, ezért arra a kérdésre koncentrál, hogy melyek „az emberi egyéniség harmonikus kiteljesülésé­nek gazdasági és társadalmi alapjai". A lukácsi értelemben harmonikus személyiség a társadalomalakulat közvetlen demokratikus szerveződé­sének a terméke.

A marxi elmélet kiemelten kezeli a társadalmi és politikai tagozódásnak a termeléssel való összefüggését, s kutatja ezen összefüggésnek a társadalmi tudatformák alakulásához való viszonyát. A tanulmány Mészáros e problémakomplexumról írt, most megjelenő monográfiája II. kötetének bevezető fejezete. A szerző szerint, az uralkodó rend számára az a bökkenő, hogy a tőkerendszer antagonisztikus ellentmondásainak a tőke globális térbitorlása révén megvalósuló kihelyezése -ennek a természetre gyakorolt pusztító hatásával együtt – sem eredményezi az előálló immanens problémák megoldását.

A szerkezet és a történet közti dialektikus viszony vizsgálata lényeges ahhoz, hogy helyesen megérthessük bármely olyan társadalmi alakulat természetét és meghatározó jellemzőit, ahol fönntartható megoldások kerestetnek az előttünk álló problémákra. Különösen fontos ez a tőke társadalmi alakulata esetében, tekintettel ennek könyörtelen törekvésére a társadalmi újratermelés mindenoldalú, mindenre kiterjedő – szerke­zetileg beágyazott – meghatározására, s az első ízben megvalósítható globális uralomra, ami benne rejlik e fejlődési formában. Ennélfogva semmiképp sem véletlen, hogy a megkövetelt szerkezeti változás érde­kében Marxnak a társadalomszerkezet fogalmára kellett összpontosí­tania figyelmét az 1840-es évek válságainak és forradalmi kitöréseinek történelmi időszakában, amikor saját – gyökeresen új – történelemföl­fogását kidolgozta.

Első nagy összegező művében, a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című munkájában kidomborította azt, hogy a modern történelmi fejlődés folyamán a természettudomány, a tőkés ipari termelés anyagi gyakorlatába történt szoros beilleszkedése révén, elidegenedett alakban vált a társadalmi élet alapjává; ezt a körülményt Marx „eleve hazugság" gyanánt minősítette.¹ Nézete szerint ennek helyretételére van szükség: a tudományt ki kell hámozni elidegenítő burkából. Ugyanakkor a tudomány­nak – minőségileg módosított alakban, újrateremtve mint „az emberről szóló tudomány"² ,elválaszthatatlan egységben a „történelem­tudomány­nyal" – a valóságos emberi életet gazdagító és kielégítő alapzataként kell szolgálnia. Ám ennek az alapvető átalakulásnak az eléréséhez abszolúte szükséges megérteni és föltárni azokat a mélyen gyökerező szerkezeti meghatározottságokat, amelyek révén az emberi munka alkotó lehetősé­geit – beleértve a társadalmi egyének tudományos törekvését – rabigába hajtották a fetisiszta-ellenőrizhetetlen tőketerjeszkedés és -fölhalmozás elidegenítő parancsolatai.

Ez okból kellett a társadalomszerkezet kategóriájának, teljesen kézen­fekvő alakban, alapvetőn fontos szerephez jutnia Marx világlátásában. Ellentétben ezeknek a problémáknak akkoriban uralkodó spekulatív filozófiai megközelítésével, semmi titokzatosságnak nem maradhatott helye a társadalomszerkezet megkövetelt elemzésében. Megrögzött politikai érdekek sem homályosíthatták el a szóban forgó kérdéseket a spekulatívan átlényegített állam-apologetika érdekében.

Marx már 1845-ben, Engelsszel együtt írott könyve, A német ideológia ráeső részében erőteljesen hangsúlyozta, hogy az elvégzendő elméleti elemzésben az összes lényeges tényező empirikus megfigyelésre és ésszerű értékelésre alkalmas. A kifejtés általános fogalmi keretét ugyanis teljességgel értelmezhetővé lehet és kell tenni a társadalmi újratermelés végbemenő gyakorlata alapzatán, ennek pedig az egyes emberi lények állandó részesei mindennapi életükben. Ebben az értelemben állította azt Marx, hogy csakis az olyan típusú elméleti vizsgálódás érvényes, amelyik képes fölmutatni

„empirikusan és minden misztifikáció nélkül […] a társadalmi és politikai tagozódásnak a termeléssel való összefüggését. A társa­dalmi tagozódás és az állam mindenkor meghatározott egyének életfolyamataiból áll elő."³

Ez a ködoszlató elméleti megközelítésmód, amelyik nem csupán Marx saját korának föltételeire vonatkozott, hanem mint szerkezetileg biztos talajra épített történeti kifejtés, általános érvényű volt a múltra éppúgy, mint a jövőre, radikális fölszabadító célt szolgált az 1840-es évek forra­dalmi robbanásainak körülményei között. S mint akkor, azóta is megvan e létfontosságú fölszabadító töltete.

Azáltal, hogy a figyelem azoknak a társadalmi egyéneknek a valóságos életfolyamatára irányult, akik a tőkés módra elidegenült ipari termelés kötelékeit hordják, lehetővé vált fölfogni – Marx szavaival – „mind az ipar, mind a társadalmi tagozódás átformálásának szükségességét és egyút­tal feltételét".⁴ Vagyis lehetővé vált belátni mind magának a mélyreható átalakulásnak a szükségszerűségét, mind pedig azoknak a föltételeknek az objektív természetét, amelyeket meg kell változtatni. S ez utóbbi a társadalmi élet szerkezetileg meghatározott jellemzőinek felelt meg, s egyben rávilágított arra is, hogy miért egyre súlyosabb az elmélyülő válság. Hiszen épp ezeknek az objektív föltételeknek a belső szerkezeti meghatározottsága kiáltott kézzelfogható és messze ható gyakorlati eme­lőerő után, amelyre Marx utalt. A fölvetődő problémák velejáró jellemzői okán ez, a történelmi válság leküzdéséhez szükséges emelőerő csakis az ipar és a társadalomszerkezet gyökeres átalakításával fejtheti ki hatását.

Ez indokolja, hogy Marx nézete szerint miért is nem felelhetne meg valamilyen, csupán a politikai körülményekben előidézett változás a történelmi föladat nagyságának. Ami csakugyan szükséges, az nem kevesebb, mint olyan minőségi szerkezeti változás, amely képes tel­jes egészében áthatni a társadalmi újratermelés alapvető módozatát. Természetes, hogy ennek a változásnak a politika terét is át kell fognia, valamennyi általános törvényhozási, valamint korlátozott helyi szabályozó intézményével egyetemben. De nem szorítkozhat politikai síkra. A múlt­ban ugyanis még a legnagyobb politikai forrongások is hagyományosan arra irányultak, hogy csupán a társadalom uralkodó személyzetét váltsák le, s közben meghagyták az anyagi és kulturális újratermelés kizsákmá­nyoló szerkezeti kereteit a maga hierarchikus osztálytagozódásának állapotában.

Tehát a marxi fölfogás szerint a „társadalmi és politikai tagozódást" egészében át kell alakítani, s ezt az átalakítást A német ideológiá­ból vett utóbbi idézetünkben hivatkozott társadalmi egyéneknek kell vég­rehajtaniuk. Ahogyan Marx nagyon világosan leszögezte a forradalmi megrázkódtatások ugyanazon időszakában keletkezett egyéb írásaiban is, a történelmi föladatot akként kell elvégezniük a társadalmi egyének­nek, hogy „meg kell változtatniok az alapoktól a csúcsig ipari és politikai létfeltételeiket, következésképpen egész létezési módjukat".⁵

A társadalomszerkezetet nem lehet helyes távlatba állítani a hozzátartozó összetett tényezők és meghatározottságok sokrétű dialektikus értékelése nélkül.

Az ugyanis a napnál világosabb igazság, hogy az emberi újratermelési rend bármely különös típusában elgondolhatatlan a társadalomszerkezet a maga megfelelő módon tagolt történeti dimenziója nélkül; s vice versa, a történelmi mozgást sem lehet valóságosan megérteni anélkül, hogy megragadnánk egyúttal a megfelelő anyagi szerkezeti meghatározott­ságokat is a maguk sajátosságaiban.

Ebben az értelemben az emberiség viszonylatában vizsgált történet és szerkezet mindig mélységesen összefonódik. Más szóval, nem létezhet semmilyen elgondolható társadalomalakulatban semmilyen lényeges szerkezet a maga dinamikus kibontakozási folyamatában zajló törté­netétől elvonatkoztatva, sem történelem mint olyan a hozzá csatlakozó struktúrák nélkül, amelyek magukon viselik a szóban forgó meghatározott társadalomalakulat lényeges meghatározó jegyeit.

Ha bármi okból mellőzik szerkezet és történet lényegi dialektikus kölcsönviszonyát, ez ártó következményekkel jár az elméletre nézve. Ugyanis bármely dialektikátlan megközelítésmód csakis vagy a törté­nelmi eseményeknek és személyiségeknek filozófiailag jelentéktelen, anekdotikus rajzolatához vezethet, holmi kronológiai „előbb, majd utóbb" szakaszolásban önigazolását lelő „történet-elbeszélésként" előadva, vagy a „strukturalizmus" valamiféle gépies kultuszához.

Az előbbi hiányosságát jól szemlélteti az a tény, hogy már Arisztote­lész is filozófiailag alsóbbrendűnek vette a költészetnél és a tragédiánál a számára ismeretes történeti írásokat, tekintettel az események és körülmények efféle történet-elbeszélő számbavételének anekdotikus partikularizmusára,⁶ a történelemre alkalmazott eredeti görög kifeje­zésnek – „hisztor" – megfelelőn, ami annyit jelentett: „szemtanú". Ami a szerkezet és a történet közti kölcsönös dialektikus kapcsolat strukturalista megszakítását, és pozitivista irányú mechanikus redukcionizmussal való helyettesítését illeti, Claude Lévi-Strauss egykor fölöttébb nagy hatású munkája szembetűnő példa erre, amiként majd ennek tárgyalásakor és részletesebb dokumentálásakor jelen könyv utolsó fejezetében láthatjuk.⁷

Itt most elegendőnek látszik egyetlen idézet – egyik leginkább ünnepelt könyvéből – ahhoz, hogy világossá tegyük azt a történelem- és dialek­tika-ellenes megközelítésmódot, amelyet Claude Lévi-Strauss ezekre a problémákra alkalmaz. Az idézet a következő:

„A történelem történelemtartományok nem-folytonos halmaza, a történelemtartományok mindegyikét a maga sajátfrekvenciája defi­niálja, s egy differenciálkód, amely megkülönbözteti a megelőzőtől és a következőtől. […] így nyilvánvaló, hogy a történelmi ismeretek diszkontinuusak és eleve osztályozottak. […] Az ilyen szkémában az állítólagos „történelmi folytonosság" csak csalás árán biztosítható. […] Csupán azt kell elismernünk, hogy a történelem módszer, nincs neki megfelelő, megkülönböztetett tárgya, s máris elvethetjük a törté­nelem fogalma és az emberiség fogalma közti egyenlőségjelet, amit némelyek azzal a be nem vallott céllal próbáltak becsempészni, hogy a történetiséget tegyék meg a transzcendentális humanizmus utolsó mentsvárául: mintha az emberek visszanyerhetnék a „mi" síkján a szabadság illúzióját pusztán azáltal, hogy föladják az „én"-t, aminek túlságosan is nyilvánvalón híjával vannak létezésükben. A történelem nem kötődik sem az emberhez, sem valamely különös tárgyhoz: csakis a maga módszerében áll, amelynek gyakorlata elengedhetet­lennek bizonyul bárminemű, akár emberi, akár nem-emberi struktúra elemeinek teljes egészükben való katalogizálásához."⁸

Tehát a folytonosság és megszakítottság közti mély dialektikus kapcso­latot sokatmondón elveti Lévi-Strauss – s ezt még sértő módon meg is toldja azzal, hogy „csalással" vádol mindenkit, aki ragaszkodik e viszony dialektikus jellegéhez – avégett, hogy „bárminemű struktúra elemeinek katalogizálása" gépies-redukcionista módon eljátszható mellékszerepére korlátozhassa a történelem állítólag „tárgytalan módszerét". Ekképpen a valóságosan létező történelemnek a szó szoros értelmében létfontosságú objektív meghatározottságai teljességgel eltörlődtek.

Ámde maga Lévi-Strauss számára is paradox módon, annak eredmé­nyeként, hogy egyfajta mechanikus redukcionista megközelítést alkalmaz az „akár emberi, akár nem-emberi" történelemre, kulcsfogalma, a struktúra is – amiből nem telik egyébre, mint egy éppenséggel mechanikus definíci­óra, miszerint a struktúra az, amit föltételezése szerint pozitivista módon szétszabdalt és katalogizálható elemek formájában „katalogizálni" kell – nélkülöz minden valóságos magyarázó jelentést a társadalmi fejlődést illetőn. S történik mindez Lévi-Strauss és követői szerint⁹ – a strukturalista befolyás tetőzése idején Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban roppant divatos – „ideológia-ellenes tudományos szigor" nevében.

Persze, a különféle „posztstrukturalista" és „posztmodern" megkö­zelítésekből nyert általános iránymutatás semmiképp sem tekinthető jobb esetnek ennél. Ezek is egytől egyig szélsőségesen szkeptikus magatartást és teljes közönyt tanúsítanak az objektív dialektikus viszonylatok és meghatározottságok iránt. Ez a magatartás olykor végképp zavarba ejtő, üres szófacsarással határos kijelentésekhez vezet. Így a „posztmodernitás" vezető teoretikusa, Jean-François Lyotard – e vezeklő, aki egykor a Socialisme ou Barbarie nevű folyóirat körül gyülekezett francia baloldali csoportosuláshoz tartozott – effajta programadó definícióval szolgál: „Mi hát a posztmodern? Kétségtelenül a modern része. […] Egy mű csak akkor válhat modernné, ha először posztmodern. Az ekként értett posztmodernizmus tehát nem célját te­kintve modernizmus, hanem születési állapotára nézve, s ez az állapota állandó."¹⁰ Ugyanebben az értelemben, a Lyotard-féle antidialektikus, programatikus szembeállítás: a részek (a metaforikusan fölmagasztalt „kis történetek", a „petit récits")¹¹ kontra az egész (az apriorisztikusan elutasított „nagy elbeszélések", a „grand narratives") nem kevésbé inkoherens és nem kevésbé kapituláns.

A kérdés, amellyel itt foglalkozunk – vagyis a szerkezet és történet mélységesen dialektikus kölcsönös viszonya – nem csupán elméleti, s kiváltképp nem akadémikus. Nagy jelentősége abból fakad, hogy e kapcsolat messze ható gyakorlati következményekkel jár az elkötelezett emberi lényeknek a történeti fejlődés kibontakozó irányzatába való, oly­annyira szükséges fölszabadító beavatkozására. Ha ugyanis nem értjük meg a tőke egyre pusztítóbb társadalmi újratermelési rendje hierarchiku­san tagolt szerkezeti meghatározottságainak igazi jellegét, a tőke szerves rendszerét, amelyben a részek az egész fönnállását támogatják, s vice versa, a maguk ekképpen már bénító körkörös reciprocitásában, akkor nem lesz jelentős javulás a még rendelkezésünkre álló időben.

A marxi forradalmi tudomány, amikor annak a nehéz problémának a vizsgálatába fogott, hogy miképpen biztosítható valamely mindent átfogó szerkezeti változtatás – amit csakis úgy lehet megvalósítani, ha szilárdan kézbe vesszük az anyagi és kulturális átalakítás stratégiailag létfontosságú objektív emeltyűit – pontosan evvel a céllal fogalmazódott meg. A konzervatív, történelemellenes és dialektika-ellenes strukturalista diskurzus, á la Lévi-Strauss, a létező és ennek mitologizált múltja kétsé­gesen azonosítható összetevőiről, végtelenül pesszimista siránkozással párosítva az „emberiségről, amely a legádázabb ellensége saját magá­nak", s közben kivonva a vád alól a tőkés társadalmi és politikai fejlődés romboló erőit és intézményeit, szögesen az ellenkezője ennek. Ugyanez áll a konzervatív posztmodern fecsegésre és locsogásra a „kis elbeszélé­sekről", amire azért kerítettek sort, hogy lehetővé váljék arrogáns módon elvetni nem csupán hallgatólagosan, de – Lyotard szavaival kimondottan is – „az emancipáció nagy narratíváit",¹² vagyis hogy szakítani lehessen a történelmi múltban rejlő minden haladó hagyománnyal.

A marxi fölfogás legmélyebb értelmét az adja meg, hogy szenvedélye­sen szorgalmaz egy olyan szerkezeti változtatást, amelynek az egész emberiséget közvetlenül érintő globális, korszakos értelemben kell végbemennie. Ha nem erre figyelmezünk Marx munkásságában, akkor nem foghatjuk föl sem fő mondandóját, sem megközelítésmódjának ösztönző szellemét.

Nyilvánvaló, hogy a Marx által a társadalmi egyének számára fölvetődő föladatok roppant sürgősségére tett, nyomatékkal szorgalmazott globális, korszakos szerkezeti változtatás irányába fordulás csakis a történelem egy meghatározott időpontjában következhetett be. Az emberiség szá­mára ismeretes minden társadalomalakulatnak óhatatlanul megvannak a történeti korlátai, és – dacára a kapitalizmus minden eszményítésének a tizennyolcadik századi klasszikus politikai gazdaságtan képviselői részéről, miszerint ez „a tökéletes szabadság és igazságosság termé­szetes rendszere", nem is szólva azokról az elméletekről, amelyeket e termelési mód leggyalázatosabb ellentmondásainak a kései védelmezői terjesztenek – a tőkerendszer sem lehet kivétel e korlátok alól.

Marx fölfogásának gyökeres újdonságát az a kor tette lehetővé, amely­ben az objektív szükség a korszakos váltásra a tőke társadalmi rendjéről egy másikra, amelyik az emberiség társadalmi anyagcsere-ellenőrzési módjaként minden alapvető meghatározottságában minőségileg külön­bözik ettől, megmásíthatatlan véglegességgel került föl a történelem napirendjére a tőkerendszer leszálló fejlődési szakaszának kezdetével. A tőke történelmileg példa nélkül való s a társadalmi újratermelésben sok tekintetben igencsak pozitív előrehaladásának ez a végzetes fonákjára fordulása egybeesett a válságok és forradalmi robbanások időszakával, amelynek maga Marx a mélyére látó szemtanúja volt. E gyökeres tör­ténelmi változás következtében a tőkerendszer azóta csupán némely részvonatkozásában lett változtathatóvá – ha mégoly nagy kiterjedésben is -, ámde nem az általános távlatát illetően, dacára a „népi kapitaliz­mus" groteszk módon önkiszolgáló propagandaszólamának, amelyet az uralkodó rend kedvezményezettjei röppentettek föl.

Ahogy folyvást látjuk-halljuk, korunkban a magukat jól körülbástyá­zott hatalmak megrögzött érdekei szerint úgy festik le hamis színben a „globalizációt", mint a tőkerendszer életrevalóságának időtlen időkbe nyúló, problémátlan kiterjedését. Mintha a „globalizálódás" napjaink teljességgel új jellemzője volna, amely a tőke társadalmi újratermelő ren­deltetésének szerencsés módon örökkévalóvá tett csúcsát és abszolúte pozitív beteljesültét képviselné. Ámde az a kényelmetlen igazság, hogy a marxi kritikai látásmód belső lényegéből fakadón szinte a kezdetétől fogva globális volt, s határozottan ilyen volt 1843-1844-től számítva, mi­közben erőteljesen hangsúlyozta a tőke hanyatló fejlődési szakaszának visszafordíthatatlanságát.

A hanyatló szakasz kezdete súlyos következményeket hozott magával, amelyek általános történelmi értelmükben az emberiség pusztulása felé vezetnek, hacsak nem állítható a létező rend helyére egy gyökeresen új társadalmi újratermelés-ellenőrzési mód. Ez a keserves igazság az objektív, korszakos érvényű visszafordíthatatlanság burkában tűnt föl a történelmi láthatáron a tizenkilencedik század derekán, habár bolygónk némely részein még messze járt beteljesedésétől a tőke fölemelkedése, ahogy később maga Marx kifejezetten elismerte ezt.¹³

A Marx által megfogalmazott új történelmi szakasz alapvető ellentétet képviselt a tőke emelkedő rendszerfejlődési szakaszához képest. A tőke diadalmasan előrehaladó szakasza ugyanis, amely a tizenhatodik század első évtizedeiben kezdődött – annak ellenére, hogy az emberi élet minden oldalára elidegenítő hatással volt -, az egész történelemben a legnagyobb termelői teljesítményt eredményezte. Zavarba ejtő volt azonban, hogy az emelkedő fejlődési szakasz utolsó évtizedei során egy tőkés szemszögből tekintve leküzdhetetlen probléma állt elő, ami az idő múlásával csak még rosszabbra fordult. Nevezetesen az, hogy a válságtermelő destruktivitás növekedése – amit ennek minden vesze­delmes következményével együtt mindenkinél mélyebben és korábban fogott föl Marx¹⁴ – a tőke újratermelési rendjének összeomlását vetítette előre. Nem valamiféle természeti csapás előidézte összeomlásét, hanem olyanét, amelyik a saját megoldatlan rendszer-ellentmondásainak és rob­banékony antagonizmusainak súlya alatt következik be a tőke társadalmi uralmának és globális térbitorlásának tetőzésekor.

Ezzel az ellentmondásos belső meghatározottsággal velejárt a hanyat­ló rendszerszakasz végső szemhatárának kirajzolódása: a történelemben eddig ismert legesleghatalmasabb társadalmi újratermelési rendszer történeti korlátainak visszavonhatatlan megszilárdulása. Más szóval, a tőke abszolút szerkezeti korlátainak, a történelem e súlyos gyümölcsének beérése már nem pusztán egy újabb, a tőke normális állapotában vissza-visszatérő időszakos válság és a velejáró nyomorúság árnyát vetítette előre, hanem az emberiség teljes pusztulásáét, amiként ezt Marx éles tekintete idejekorán észlelte. Ezért írta A német ideológiában, a „szoci­alizmus vagy barbárság" kőkemény alternatívájának saját változatában jó fél évszázaddal Rosa Luxemburg híres figyelmeztetése előtt, hogy

"a termelőerők fejlődésében bekövetkezik egy fok, amelyen olyan termelőerők és érintkezési eszközök jönnek létre, amelyek a fennálló viszonyok között csak bajt okoznak, amelyek többé nem termelőerők, hanem rombolóerők[…]¹⁵ Most tehát odáig jutott a dolog, hogy az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniok, nemcsak azért, hogy eljussanak öntevékenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák.^"16

Amellett e minőségi változással, az emelkedő történelmi szakaszból a hanyatlóba fordulással párhuzamosan alapjában megváltozott a tőke nézőpontjából megfogalmazott döntő kérdések elméleti értékelése is.

Így, ellentétben a „polgári társadalom anatómiájával",¹⁷ amelyet a klasz-szikus politikai gazdaságtan nagy képviselői ecseteltek a „tudományos polgári gazdaságtanban" a tizennyolcadik században s a tizenkilencedik század első harmadában, s amelyet maga Marx nagylelkű szavakkal „elfogulatlan tudományos vizsgálat" gyanánt dicsért, a tőkerendszer kritikátlan védelme lett a siralmas fő szabály.

Ez a magatartásban és a távlatban bekövetkezett változás teljes mértékben összhangban volt azzal a szükséglettel, hogy ideológiailag érvekkel alátámasztani és tompítani kellett a rendszer-ellentmondáso­kat, amelyek a fölszínre törtek és erőre kaptak a tőke hanyatló fejlődési szakaszában. Ennek megfelelőn, Marx A tőkéhez „Utószó a második kiadáshoz" címmel hozzáfűzött írásában ilyen szavakkal jellemezte az elmélet átalakulását valami egészen másba:

„a politikai gazdaságtan […] csak addig maradhat meg tudománynak, amíg az osztályharc lappang vagy csak elszigetelt jelenségekben nyilvánul meg. […] A burzsoázia Franciaországban és Angliában po­litikai hatalmat hódított. Ettől kezdve az osztályharc, a gyakorlatban és az elméletben egyaránt, mind élesebb és fenyegetőbb formákat öltött. Megkondította a tudományos polgári gazdaságtan lélekha­rangját. Most már nem arról volt szó, hogy ez vagy az az elméleti megállapítás igaz-e, hanem arról, hogy a tőkének hasznos-e vagy káros, kellemes-e vagy kellemetlen, rendőrileg tilos-e vagy sem. Az önzetlen kutatást bérencek kötözködése, az elfogulatlan tudományos vizsgálatot az apologetika rossz lelkiismerete és gonosz szándéka váltotta fel."¹⁸

Erre vonatkozólag elég összevetnünk F. A. Hayek írásait Adam Smith műveivel, hogy lássuk, milyen pusztító szellemi következményei állottak elő az áttérésnek a tőkerendszer hanyatló fejlődési szakaszában az igaz­ság elengedhetetlen föltételeivel való tudományos foglalkozásról mindan­nak a magasztalására, ami „hasznos és kellemes a tőke számára". Go­rombán ellenséges érzület kitörésével találkozhatunk mindannyiszor már a puszta említésénél is minden olyasminek, ami akár csak egy kicsivel is kevésbé obskúrus álláspontot képvisel annál, ami a legleplezetlenebbül nyilvánul meg az osztrák közgazdász írásaiban. Különösképpen világos ez Hayeknek vakon vagdalkozva folytatott keresztes hadjáratában a szo­cializmus eszméi ellen, amelyeket az Út a szolgasághoz és A végzetes önhittség szerzője – valamint ugyanannyira reakciós osztrák és egyéb kenyerestársai – a tőkére politikailag veszélyesként bélyegeznek meg.

Jellemző, hogy Hayek áltudományos és gyakran leplezetlenül irracio­nális tőkeapologetikája milyen buzgón igyekszik leszámolni egyáltalában az oksági magyarázatokkal. így azt állítja, hogy „a vagyonteremtés […] nem magyarázható meg okok és okozatok láncolatával".¹⁹ És agresszíven tőkeapologetikus álláspontjának sokatmondó betetőzéseként azt is kinyilatkoztatja Hayek, hogy „a titokzatos […] pénz és az arra alapuló pénzintézetek"²⁰ kivonandók minden kritika alól, s hozzáteszi, a szocializmus kísértetének megszállott módjára való kiátkozása szel­lemében – amely szocializmust már a görög régiségben is föltalálni véli -: „A magasröptű szocialista jelszó, a »használatra, nem nyereségre termelés«, amit ilyen vagy olyan formában megtalálunk Arisztotelésztől Bertrand Russellig, Albert Einsteintől a brazil Cámara érsekig (és gyakran Arisztotelész óta azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a nyereséget »mások kárára« hozzák létre), arról a tudatlanságról árulkodik, hogy nem értik: a termelőképesség hogyan sokszorozódik meg azáltal, hogy különféle egyének eltérő tudáshoz férhetnek hozzá."²¹

E problémák súlyosságát nem csupán a tőke leszálló fejlődési ágában uralkodó gazdasági elméletek teszik nyomatékossá, hanem az objektív ok is, amiért az efféle elméletek megfogalmazása és mértéktelenül reklámozott gyakorlati alkalmazása siralmas módon általános szabállyá lett. Ami alapjában megváltozott Adam Smith óta, az nem a szóban forgó elméletalkotók irányadó álláspontja és osztálykötődése, hanem magá­nak az álláspontnak a történelmi talaja, amelyből koncepcióik fakadnak, összhangban a változással: a fölszállóból a leszálló ágba kerüléssel.

Adam Smith, aki a tőke nézőpontjából alkotott fogalmat világáról, nem kevésbé elkötelezetten tette le a garast a tőkerendszer életképessége mellett, mint F. A. Hayek. A nagy különbség abban van, hogy Adam Smith korában a fölívelőben levő tőke társadalmi anyagcsere-rendje az embe­riség számára megvalósítható társadalmi újratermelés leginkább haladó formája volt. Maga az osztályküzdelem is, amelyet a tőke társadalom-el­lenőrzési módozatával szemben a munka minőségileg különböző hege­monikus alternatív rendje mellett vagy ellen vívnak, Adam Smith korában még csupán „lappang vagy csak elszigetelt jelenségekben nyilvánul meg".

Ezzel szemben Hayek korában a tőke társadalmi-gazdasági rendszeré­nek visszafordíthatatlanul leszálló fejlődési szakaszának köszönhető, nö­vekvő destruktivitását, antagonisztikus belső ellentmondásainak a husza­dik században még két pusztító globális háború formáját is öltő kitörésével egyetemben, csakis az tagadhatja – ismét csak a tőke nézőpontjából, ám ezúttal már valódi „Végzetes Önhittség"-gel, amely képes rá, hogy egy olyan gondolkodót is, amilyen Arisztotelész volt, „tudatlan szocialistának" gyalázza -, aki a legotrombább és legvagdalkozóbb formában szolgálja a tőke apológiáját. Minthogy bekövetkezett ez az alapvető változás a tőke álláspontjának objektív történelmi talajában, ez az átváltás az emelkedőről a hanyatló szakaszra, a globális, korszakos értelemben vett szerkezeti változás iránti szükséglet – amelyet a társadalmi egyéneknek kell végre­hajtaniuk „nemcsak azért, hogy eljussanak öntevékenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák", amiként ez kifejezésre jut a „szocializmus vagy barbárság" közötti drámai alternatí­vában – immár nem kerülhet le a történelem napirendjéről.

Talán a leghatékonyabb útja-módja a történelmi „igazság pillanata" elodá­zásának s ezáltal a tőke emberi élet fölötti uralma meghosszabbításának – dacára fokozottan romboló jellegének és mélyülő szerkezeti válságá­nak – a kapitalizmus hibridizálódása. Ez a hibridizálódás a tőkés módra fejlett országokban közpénzek tömeges átirányításának alakját ölti az állítólag „szabad piaci" tőkés vállalatoknak a kapitalista állam közvetlen beavatkozása által történő újjáélesztésébe. Ez a trend megmutatkozott már a kiterjedt tőkés csődhullámmal elharapózott – utóbb könnyűszer­rel visszafordítható – nemzeti tulajdonba vétel („nacionalizálás") idején Nagy-Britannia némely létfontosságú gazdasági szektorában 1945-ben, tehát nem az „Új Munkáspárt" kormányzata, hanem még a „régi" mun­káspárti Attlee-kormány alatt. A brit kapitalizmus szükségszerű háború utáni mentőműveletét, jellemző módon, hamis színben úgy tüntették föl, mint hamisítatlan szocialista eredményt.²²

Erre a műveletre avégett kerítettek sort, hogy megvédjék és biztosít­sák a fönnálló újratermelési rend folyamatos életképességét az állam igencsak változatos rendszer-apologetikus – és épp ilyen értelemben politikailag motivált – közvetlen gazdasági segítségének köszönhetőn (az általános adóztatással keletkeztetett pénzalapokból, természete­sen), amiről Adam Smith még csak nem is álmodhatott. E közvetlen gazdasági beavatkozások sora a katonai-ipari komplexumnak folytatólag rendelkezésére bocsátott csillagászati nagyságú pénzforrásoktól a több billió dolláros pénzügyi mentőalapokig húzódik, amelyeket magántőkés bankoknak és biztosító-társaságoknak adományoztak nem csupán 2008-ban és 2009-ben, hanem 2010-ben is, 90 százalék erejéig történő felelősségvállalással a jövőbeli veszteségeikre is.

Történetileg tekintve, viszonylag új jelenség ez a kapitalizmus fejlő­désében. Lehetséges foka és jelentősége korántsem volt nyilvánvaló Marx életében. Hiszen „a tizenkilencedik század körülményei közt a tőke mint »hibrid« ellenőrzési rendszer számára a kiigazítgatás lehetőségei – amelyek csak a huszadik században váltak teljesen láthatóvá – még rejtve voltak az elméleti vizsgálódás elől."²³

Ma már, persze, ez a rendszer-hibridizálódás a legfontosabb szerepet játssza a tőkerendszer élettartamának meghosszabbításában. Ámde e fajtájának, vagyis az állam közvetlen beavatkozásának a „rendszer megmentésébe"²⁴ – mérhetetlen mennyiségű közpénz átirányítása és az egyre komolyabb kapitalista csődsorozatok akár teljes mértékű „naciona­lizálása" révén -, megvannak a határai és messze nyúló következményei a jövőbeli fejlődésre nézve, s ezért nem szabad azt képzelni, hogy ez állandó strukturális gyógyír lehetne.

1972-ben, Max Weber kapitalizmus-meghatározásáról adott kritikám részeként, hangsúlyoztam, hogy teljesen helytelen általában úgy ábrázolni a kapitalizmust, mint amelyre a „magántőke-befektetés" jellemző. Az ilyen jellemzés csak a kapitalista fejlődés meghatározott történelmi szakaszára érvényes, semmiképp sem szolgálhat ennek weberi értelemben vett „ideáltípusa" gyanánt. Weber a magántőke-befektetést hangsúlyozva kritikátlanul védelmezi az egyéni kapitalista álláspontját, s mellőzi ugyanakkor a tőkés termelési mód egyik legfőbb objektív fejlődési irányzatát, nevezetesen az állami tőke egyre növekvő bekapcsoló­dását a kapitalista rendszer folyamatos újratermelésébe. Elvben a fejlődés véghatára nem más, mint a kapitalizmus érvényesülő formá­jának átalakulása egyfajta mindent átfogó államkapitalizmus rend­szerébe, amelyből elméletileg következik a Weber által eszményített kapitalizmus sajátos szakaszának teljes eltörlése. De pontosan efféle következményei miatt kell kívül esnie e kulcsfontosságú fejlődési iránynak a weberi „ideáltípus" ideológiai keretein.²⁵

Természetes, hogy ezt az irányzatot, az egyre nagyobb közvetlen állami részvételt a közpénzek átirányításában a magántőkés szektorba azzal a céllal, hogy meghosszabbítsák a tőkerendszer újratermelési életképességét, teljes mértékben hamis színben tüntetik föl a fönnálló rend „bérencei" és propagandistái.

Britannia némely részén, például Észak-írországban, a közszféra" (azaz: „állami szektor") tőkés módra irányított és kizsákmányolt hányada a közigazgatásban, az egészségügyben és az oktatásban, valamint az egyéb gazdasági tevékenységben mostanra 71 százalékra szökött föl, az országos átlag pedig mintegy 50 százalékos. Mégis, a dolgok jelen­legi állását, amely bővelkedik a nagymértékben növekvő hibridizálódás tagadhatatlan formáiban, akként írják le jellemző neoliberális torzítással és szemforgatással, mint „az állam határainak visszagöngyölítését", valamint ugyane hamis színben föltüntetés olyanféle változataival, mint „az állam visszahúzódása".

Ekképpen, akárcsak a The Economist, a nemzetközi burzsoázia egy másik prominensen osztálytudatos sajtóorgánuma, a londoni székhelyű Financial Times is egy új „Beveridge pillanata" mellett kardoskodik, nyil­vánvaló utalással Lord Beveridge-re, a befolyásos liberális politikusra, aki a második világháború vége felé megalkotta a jóléti állam elméletét abban a könyvében, amelynek programadó címe az volt: Teljes fog­lalkoztatottság egy szabad világban. A Financial Times szerkesztői a következőképpen fogalmazzák meg vezércikkükben az úgynevezett „állam visszahúzódása" problémáját a rendkívül komoly gazdasági válság jelenlegi körülményei között, a brit parlamenti választások előtti kampány kellős közepén, amikor máris arra számítanak, hogy a „nemzeti adósság" jóval túllépi majd az 1,5 billió fontot (vagyis megközelítőleg a 2,4 billió dollárt a jelenlegi valuta-árfolyamon) a következő négy-öt évben:

A közszolgálati fizetéseket, nyugdíjakat és állásokat le kell faragni. Ugyanígy a közszolgáltatásokat. A költségvetésben ki kell fejeződ­nie, miként osztanák el a terheket, amennyiben ismét a Munkáspárt lépne hivatalba. […] A kormánynak igaza van, ha nem túl sokat és nem túl gyorsan farag le, de ez nem mentség arra, hogy nem tervezi. […] A Munkáspárt szándékolt határozatlankodása szinte kikény­szeríti a mélyreható vitát az állam szerepéről – Beveridge pillanata! -, fölkavarva az állóvizet. […] Akárki nyer a választáson, az fogja levezényelni az állam visszahúzódását.²⁶

Tehát a valódi jelentése az „állam visszahúzódásának" – avagy a „visszagöngyölíteni az állam határait" cinikus neoliberális szólamának, amit oly régóta úton-útfélen reklámoznak -, az a vezércikkileg elleplezett, ám teljes mértékben önkiszolgáló szorgalmazása az afféle „tervezésnek" (s a „szabad piac" ideológiájának bajnokai ebben a lényeg-leleplező értelemben még pártolják is a „tervezést"), hogy miként áramoltatható át a „közszolgálati fizetések, nyugdíjak és állások", valamint a szociális „szolgáltatások" drasztikus lefaragásával nyert financiális haszon a mindinkább csődhajlamos tőkés vállalkozás feneketlen zsebébe. Más szóval, az új „Beveridge pillanata", amely mellett a Financial Times vezércikkírói kardoskodnak, valójában a jóléti állam maradványainak vadul „tervezett" likvidálását jelenti, amit maga a kapitalista állam hajt végre.²⁷ Mindez, persze, „a rendszer megmentésének jó ügye" érdeké­ben, tömeges állami beavatkozás révén, a szó betű szerinti értelmében csillagászati összegek erejéig biztosítva a tőke csuszamlós lejtőre került újratermelési rendjének életképességét, rendszerfejlődésének leszálló történelmi ágában, amelyre rányomja kitörölhetetlen bélyegét az egyre csak mélyülő strukturális válság.

Ámde az a fajta osztálytudatos vezércikkezés, amellyel a The Economist-ban s a Financial Times-ban találkozhatunk, csupán a szélma­lomharc és a szemforgatás keveréke. E két alkotóelem kombinálását jól szemlélteti az a tény, hogy a Financial Times 2010. március 23-i számának ugyanazon oldalán, az idézett vezércikkel közvetlenül szom­szédos kolumnán megjelent cikk bírálja a munkáspárti kormány „Stra­tégiai Befektetési Alapját", amelyről nemrég közölték, hogy korántsem elhanyagolható összeg, 950 millió font fölött rendelkezik, és ismertettek néhány idevágó tételt, amelyek összege mintegy félmilliárd fontot tesz ki.

Az ebben az újságcikkben kifejezett bírálat egyáltalán nem irányul a magántőkés vállalkozásoknak juttatott, tovább növekvő állami pénz­osztogatás ténye ellen – ebben az értelemben szó sem lehet „az állam visszahúzódásáról". Ellenkezőleg, mindig is nagyon üdvözlendőnek tartja a publicista, ha az állam folytatja nagylelkű alamizsnálkodását. „Bírálata" csakis a létrehozandó Alap nevére vonatkozik, ezt ugyanis az újságíró nézete szerint "Stratégiai Újraválasztási Alapnak" kellene nevezni.²⁸ E cikk szerzője tehát nem kívánja megkérdőjelezni a lényeges dolgokat, amelyek nélkül az általa teljes szívvel támogatott rendszer egyáltalában nem maradhatna talpon; egyszerűen csak egy szellemesnek vélt válasz­tási viccet akart elsütni.

Az „állam visszahúzódása" mellett kiálló vezércikk érvelésének egy­szerre szemforgató és ábrándos jellege pedig kiderül abból a tényből, hogy a kapitalista fejlődés jelen történelmi szakaszában valósággal elgondolhatatlan visszanyesegetni a közszféra (állami szektor) roppant változatos gazdaságát, s lefaragni a megfelelő foglalkoztatási költsé­geket, ahogy a Financial Times szerkesztői szeretnék az ingatag ma­gántőkés termelési és pénzügyi rendszer megszilárdítása érdekében.

Hiszen a rendszer-hibridizálódás az utóbbi száz évben olyan arányokat öltött – említettük, hogy már mintegy 50 százalékra rúg a tőkés módra fejlett országokban, dacára a különböző konzervatív erők (köztük az „Új Munkáspárt") részéről megnyilvánuló minden tiltakozásnak -, hogy e trend megállítása érdekében most „tervezett" goromba beavatkozás óhatatlanul kudarcot vall. Ténylegesen ezek a farizeuskodó, „minden ízében tőkés könyvvitelt!" követelő tiltakozások egyhangú ismétlődéssel kombinálódnak a sorra-rendre meghiúsuló ígéretekkel az „egyensúly helyreállítására a magánszektor érdekében". Mindezek legföljebb any-nyit érnek el, hogy növekvő ínségbe taszítják a néptömegeket, de nem képesek eltörölni a rendszer-hibridizálódás ellentmondásos trendjét.

Igazából maga a dolog „a jelenlegi kapitalista termelés egész struk­túráját érinti, nem csupán valamelyik ágát. Ésszerű várakozásnak az sem tekinthető, hogy majd az állam megoldja a problémát, akármennyi közpénzt töltöget is a gazdaságba az árulkodó mentőműveletek során. […] A gazdaságba történő állami beavatkozás hatalma – amiben nem is oly régen még az »új ipari állam« minden elképzelhető bajára és nyavalyájára fölírható csodaszert látták – szigorún csak ezeknek az ellentmondásoknak a fölgyorsított érlelésére terjed ki. Minél nagyobb a gyöngélkedő páciensnek beadott gyógyír adagja, annál nagyobb a csodaszertől való függősége […]²⁹

Ebben az értelemben az általában vett tőkerendszer egyik alapvető ellentmondásával állunk szemben. Az ellentmondásos meghatározottsá­goknak bármelyik oldalát tolják előtérbe védelmezői, óhatatlanul ellene dolgozik és semmivé teszi a másik oldala. Tehát hosszú távon egyfelől a csillagászati összegek, amelyeket a produktivitását tekintve igencsak problematikus, financiálisan pedig kalandor, sőt csaló tőkerendszer forrásigényes hibridizálása – ami a tőkés módra menedzselt „közszféra" kiterjesztése révén valósul meg, s ezt mostanság még a cinikusan ma­gántőke-kisegítő „PPS" („Private-Public Partnership"), tehát a magántőke és az állami befektetés társulása³⁰ formájában is manipulálják – követel meg, tehát ezen pénzek óhatatlanul elfogynak, s így aztán az egyre bővülő állami alamizsnálkodás járhatónak vélt útja aknamezőre vezet.

Ugyanakkor ennek a történelmi fejlődés által fölállított egyenletnek a másik oldalán az „adott eszközök és erőforrások megszabta kereteken belül élni" erényeskedőn öndicsérő szorgalmazása áll – vagyis szükség­képpen visszafogott gazdasági tevékenység, összhangban a „közszolgá­lati fizetések, nyugdíjak és állások", valamint a „szolgáltatások"javasolt drasztikus lefaragásával annak érdekében, hogy csökkentsék az immár sok billiós és egyre csak könyörtelenül növekvő „nemzeti adósságot" -, egy olyan társadalmi újratermelési rendszerben, amelyik növekedési önmitológiájának alapzatán működik, tehát végképp önpusztító növeke­désre alapozottan, ami semmi egyebet nem jelent, mint a következmé­nyekre való tekntet nélküli tőketerjeszkedés és -fölhalmozás elidegenítő, ám abszolút szükségszerűségét. Egy efféle újratermelési rendszernek, amelyik ilyen ellentmondásos elvek alapján működik, aligha más, mint robbanás lehet a vége.

Ez az oka, amiért csakis egy globális-korszakos értelemben vett szerkezeti változtatás nyújthat reményt a tőke rendszeréből fakadó el­lentmondásainak leküzdésére e rendszer strukturális válsága történelmi szakaszában. Egy korszakosan fönntartható szerkezeti változtatás, amelynek irányadó alapelve egy gyökeresen más társadalmi újraterme­lési rend megteremtése.

A rendszer-hibridizálódás, amelynek kiterjedését látjuk korunkban, dacá­ra a visszafogására irányuló különböző konszenzusos politikai próbálko­zásoknak, összhangban a fölsőbbrendű „magánvállalkozói rendszer" és ennek „szuverén egyéni fogyasztói" mitológiájával, része egy általáno­sabb és jelentősen elmérgesedő problémának, amely mindegyre csak erősbödött az elmúlt száz esztendő folyamán. E probléma mélyen fekvő oksági meghatározását úgy fogalmazhatjuk meg, mint a tőke objektíve megvalósítható alternatíváinak történetileg leszűkülő mozgásterét anta­gonisztikus ellentmondásai kitelepítésére és eligazgatására.

A tőkerendszer immár kínosan nyilvánvaló háromágú destruktivitása – (1) katonai téren, a tőke véget nem érő háborúival a monopolista impe­rializmus kezdete, vagyis a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta, s egyre nagyobb romboló hatású tömegpusztító fegyvereivel az utóbbi hatvan évben; (2) a tőke nyilvánvalón pusztító „ökológiai" hatásának fölerősödése révén, ami manapság már közvetlenül sújtja és veszé­lyezteti az emberi létezés elemi természeti alapzatát; és (3) az anyagi termelés valamint az egyre növekvő hulladéktermelés terén, köszönhe­tőn a „romboló termelés" előretörésének a hajdan magasztalt „alkotó" avagy „termelő rombolás" helyén – e szűkülő mozgástér szükségszerű következménye.

A tőke számára zavaró módon azonban a fönnálló antagonisztikus rendszernek sem növekvő destruktivitása, sem konszenzusteremtő hib-ridizálódása – amit hosszú ideig arra használtak a leghatalmasabb tőkés országokban, hogy kitelepítsék a tőke antagonizmusait, s erre is fogják használni, amíg ennek a megoldásnak a gazdasági és politikai kivitelez­hetőségét nem ássa alá az erősbödő szerkezeti válság – nem kínálhat semmilyen hosszú távú megoldást az objektíve szűkülő mozgástérre.

Minden antagonisztikus rendszer lényegi meghatározó jellemzőinek része az, hogy szerkezetileg képtelen megoldani belső ellentmondásait. Pontosan ez az, ami objektíven antagonisztikus rendszerként határoz­za meg. Következésképp, egy ilyen rendszernek más utakat-módokat kell találnia ahhoz, hogy elbánjon rendszer-ellentmondásaival – vagy eligazgassa őket (ameddig képes rá) -, föl- vagy megoldásuk módjának vagy lehetőségének hiányában. Ugyanis egy történelmileg életképes és fönntartható megoldás magát a tőkerendszert változtatná át de facto a saját szerkezetileg körülbástyázott és hierarchikusan kizsákmányoló meghatározottságainak „eltüntetése"nem-antagonisztikus módozatává, amely meghatározottságok pedig – ellentétben a „népi kapitalizmus" ábrándos képzelgéseivel – a valóságban egy fölülmúlhatatlanul antago­nisztikus társadalmi újratermelési rendként definiálják ezt. Nem meglepő ennélfogva, hogy a tőke-apologetika messze legkedveltebb és úton-útfélen reklámozott ideológiája éppenséggel a történetileg létrejött (és történetileg meghaladható) rendszerantagonizmus még leghalványabb lehetőségének is a vagy finoman kimunkált vagy nagyhangú tagadása. A rendszer antagonizmusát árulkodó módon egyéni konfliktus színében tüntetik föl, mint ami állítólag az „emberi természet" örök velejárója.

Mindazonáltal a rendszerantagonizmus efféle tagadása az uralkodó ideológia részéről – mindegy, hogy cizelláltan kimunkált álca alatt, vagy faragatlan cinizmussal történik ez -, nem tüntetheti el magát a mélyen gyökerező problémát. Ez a probléma éppen hogy csak súlyosabbá növekedhet az előttünk álló időben, ahogy már meg is látszik az utóbbi néhány évtized történelmi körülményein, amelyekre a tőke elmérgesedő szerkezeti válsága nyomta rá bélyegét. Ugyanis csupán két útja-módja van annak, ahogyan egy antagonisztikus társadalmi újratermelési rend­szer bánhat alapvető rendszer-ellentmondásaival: vagy (1) időlegesen kitelepíteni avagy exportálni őket; vagy pedig (2) minden rendelkezésére álló eszközzel rákényszeríteni ellenfelére, beleértve a legerőszakosabb és legpusztítóbb eszközöket is. Ebben a kettős értelemben:

(1)  kitelepíteni az antagonizmusokat, akármilyen módon is gyakorol­ható ez az uralkodó körülmények közepette – mint például a minden változatában belső ellentmondásokat exportáló, a propagandában a „fehér emberre háruló teher" gyanánt átlényegített, társadalmilag miszti­fikáló és soviniszta konszenzusteremtő imperialista uralom jól ismert brit birodalmi „ágyúnaszád-diplomáciája" formájában; vagy a „fejlett tőke" ka­tonailag kevésbé nyilvánvaló, ám gazdaságilag-politikailag hatékonyabb második világháború utáni „modernizáló" globális hatalom-bitorlásának praktikáit bevetve bolygónk kevésbé fejlett területein,³¹ az állítólag már „posztimperialista" ideológiának megfelelőn -, ameddig még megvaló­sítható a tőke rendszer-antagonizmusai eligazgatásának ez a kitelepítő-exportáló módozata a nemzetközileg épp uralkodó hatalmak (s persze, a többiek rovására csupán néhányuk) által;

(2)  kíméletlenül rákényszeríteni az osztályellenfélre a tőke erősbödő osztályuralmának erőszakos elnyomó parancsolatait a rosszabbra forduló válság és az élesedő osztálykonfliktus helyzeteiben, sutba vágva – a társadalmilag megkövetelt és „igazolt" szükségállapot nevében – még a „demokrácia és a jogállamiság" látszatát is; vagy, imperialista rendszerek közti összeütközések esetében, rákényszerítve a gyöngébb vetélytár­sakra és szemben álló államokra a legerősebb uralkodó katonai hatalom vagy hatalmak „nem alku tárgyát képező" igényeit és érdekeit – a legtá­gabb skálán, minden lehető eszközzel, beleértve a totális háború fegy­vereit is -, ahogy ezt két világháború bizonyította a huszadik században.

Az uralkodó rend számára az a bökkenő, hogy sem a tőkerendszer antagonisztikus ellentmondásainak exportáló kitelepítése a tőke globális térbitorlása révén – ennek pusztító hatásával együtt immár a természetre is, ami viszonylag könnyűszerrel fönntartható volt igen hosszú időn át a múltban -, sem a rendszer-antagonizmusok erőszakos rákényszerítése az ellenségre, amelyet igába kell dönteni a totális háború végső erőfe­szítésével is, korunkban már nem valósítható meg könnyűszerrel. Mára már alig maradt a vezető kapitalista hatalmak számára megkaparintható jelentős területe a bolygónknak; sem közvetlen imperialista katonai lero­hanással, sem újonnan intézményesített „modernizáló" gazdasági leigá-zással. A tőke globális emelkedése ugyanis, amelyet Marx megállapított Engelshez írott, korábban említett levelében,³² már történelmileg lezárult. Más szóval, immár teljes a tőke globális térnyerése, ha nem is a „globa­lizálódás" amaz idilli formájában,³³ amelyről dicshimnuszokat zengenek hivatásos ideológusai és „bérencei". A tőke, háromágú destruktivitása egyre ingatagabb formájában, immár uralma alatt tartja és kizsákmá­nyolja egész bolygónkat minden lehető módon; de nem képes sem megoldani, sem alkalmas módon kitelepíteni szerkezeti antagonizmusait és robbanásra kész ellentmondásait a zavartalan tőketerjeszkedés és -fölhalmozás érdekében.

Mi több, az elmérgesedett problémáknak a tőke számára hagyományos „végső megoldása", a korlátlan háború, amelyet a múltban potenciális vagy valóságos ellensége ellen indított, gyakorolhatatlanná lett az immár bevethető tömegpusztító fegyverek föltalálása eredményeképpen, ame­lyek totálisan elpusztítanák az emberiséget egy globális háborúban. A folyamatos részleges háborúk – még ha az „elsöprő túlerő" érzéketlenül eszményített katonai stratégiáját alkalmazzák is, a népességet sújtó mérhetetlen, s még érzéketlenebb módon „járulékosnak" nevezett „kár­okozással" egyetemben, ahogyan Vietnamban és másutt tették – csakis elmélyíteni képesek a tőkerendszer szerkezeti válságát ahelyett, hogy kiutat mutatnának belőle az imperialista győztes és legyőzött hagyomá­nyos sémájában.

Így tehát a tőke szűkülő mozgástere a tekintetben, hogy alternatívák közt választhasson a belső problémáival való elbánáshoz -, ami elvá­laszthatatlan a tőke hanyatló fejlődési szakaszától – komoly következ­ményekkel jár a jövőre nézve. Hiszen az a kijózanító igazság – s mindig is az marad -, hogy a szerkezeti problémák szerkezeti megoldásokat követelnek. Ez pedig, amiként a továbbiakban látni fogjuk, korszakosan fönntartható, hamisítatlan szocialista szellemű, strukturális gyógymód után kiált, s ez csakis annak a történelmi dialektikának a helyreállításával valósítható meg, amelyet a tőke antagonizmusai, rendszerfejlődésének leszálló szakaszában, gyökerestül fölforgattak.. így történhetett meg, hogy a tőke társadalmi anyagcsere-rendje – amely egykor a történelemben messze a legnagyobb előrelépést tette a termelés terén – a fonákjára fordult, a szerkezeti meghatározottságoknak messze a legpusztítóbb rendszerévé tagolódott, amely most már közvetlenül veszélyezteti boly­góháztartásunkat s benne az emberiség továbbélését.

Ám dacára minden ellenkező megrögzött érdeknek, nem szabad nem venni tudomást a fönnálló rend elfojthatatlan történeti dimenziójáról, s nem szabad tévesen fölfogni alapvető meghatározottságainak valódi jellegét. A társadalomszerkezetek ugyanis – még a legerősebben körül-bástyázottak is, amilyen a tőke társadalmi újratermelési rendje – nem juthatnak érvényre úgy, ahogy a „tehetetlenség törvénye" érvényesül a természeti szükségszerűség világában. Nem szabad a természeti törvény mintájára elképzelni a történelmi szükségszerűséget, mint ahogyan a tőkeapologéták szeretik hamis módon rendszerük állítólag örök érvényét bizonygatni, miközben fonákul Marxot vádolják azzal, hogy afféle „gazda­sági determinista" szemével nézi a világot. Marx dialektikus fölfogásában a történelmi szükségszerűség kibontakozó szakaszai akként jelennek meg, mint amelyek egy idővel szükségképp „eltűnő szükségszerűség" fokai, s a társadalmi szerkezet – amelyet úgy írt le, hogy ez „mindenkor meghatározott egyének életfolyamataiból áll elő" – mélységesen törté­neti megszorító föltételeknek van alávetve. Erre fut ki a szerkezet és a történet dialektikája. Hiszen a történelem és a struktúra emberi vonatko­zásban mindig is mélységesen egymásba fonódik, s a történelem maga szükségszerűleg nyitott végű. A korunkban elkerülhetetlen globalizálódás bonyodalmai és ellentmondásai mit sem változtathatnak ezen. Ezek csupán nyomatékosíthatják a föltornyosuló felelősséget azért, hogy szembenézzünk az idevágó kihívásokkal, amiként a jelen tanulmány is bevallottan ezt teszi. Ahogy egy magyar szólásmondás találón megfo­galmazza, csakugyan „nem babra megy a játék".

(Fordította: Csala Károly)

(Ez a szöveg, amelyet a szerző kéziratban bocsátott szerkesztősé­günk rendelkezésére, „Bevezetés" a Social Structure and Forms of Consciousness című könyv 2011 elején a Monthly Review Press kiadá­sában, New Yorkban megjelenő második kötetéhez.)

Jegyzetek

¹ Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42, 113.

² Uo.

³ Marx-Engels: A német ideológia. Magyar Helikon, 1974. 29.

⁴ I. m. 35.

⁵ Marx: A filozófia nyomorúsága. MEM 4, 152.

⁶ Lásd Arisztotelész Poétikájának 8. és 9. fejezetét.

⁷ Lásd majd könyvem 6.4 szakaszát. (Kiváltképp az angol kiadás 354-373. oldalait.)

⁸ Claude Lévi-Strauss: La pensée sauvage. Paris, Plon, 1962. (Az idézet magyar fordítása részben Vekerdi Lászlóé: „A primitív gondolkodás". Valóság, 1967/11. 90.) Lévi-Strauss kirohanása a „transzcendentális humanizmus" ellen utóbb vissz­hangra talált Louis Athusser és társai körében, mint a hozzájuk kapcsolódó fura „elméleti antihumanizmust" képviselő „strukturalista marxizmus" kulcsfontosságú, meghatározó jellemzője.

⁹ Lásd majd könyvem 6.4 szakaszának (az angol kiadásban) első három oldalát.

¹⁰ Vö. Jean-François Lyotard: „Mi a posztmodern?" Nagyvilág, 1988/3.

¹¹ Lyotard: „A posztmodern állapot". In: Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég Kiadó, 1993. 130.

¹² Lyotard: „A történelem egyetemessége és a kultúrák közötti különbségek". In: A posztmodern állapot. 258.

¹³ Lásd e tekintetben Marx korszakos jelentőségű, 1858. október 8-án Engelshez írott levelét.

¹⁴ Ahogyan Engels, Marx nagy fegyvertársa elismerte és hangsúlyozta: „Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien." Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége. MEM 21, 279.

¹⁵ A német ideológia. 49.

¹⁶ I. m. 91.

¹⁷ Marx A politikai gazdaságtan bírálatához írott „Előszó"-ban használta ezt a kifejezést [MEM 13, 6.] azokkal a nagy elméleti teljesítményekkel kapcsolatban, amelyeket a polgárság kimagasló értelmiségi alakjai értek el a fölívelőben levő tőke álláspontjáról.

¹⁸ MEM 23, 12-13.

¹⁹ F. A. Hayek: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, 1992. 108.

²⁰ I. m. 110. E bődületes apologetikája annak, ami „hasznos és kellemes a tőke számára", minden bizonnyal jól hangzó muzsika az olyanok füleiben, akik nem látnak rá okot, hogy miért is kellene egyáltalán megpróbálnunk ellenőrzés alá vonni a katasztrofálisan veszedelmes globális pénzügyi rendszert, amely a felelőtlenül hűtlen kezeléssel elpocsékolt dollár billiókkal összhangban most már elözönli a termelés terét is. Évekkel ezelőtt idéztem a Sunday Times egyik cikkét arról, hogy „A General Motors úgy fedezte likviditási hiányát, hogy merített 15 milliárd $-os nyugdíjalapjából, amit engedélyez számára az amerikai törvény.

Csakhogy most már 8,9 milliárd $ hiányzik a nyugdíjasok részére tartalékolt pénzalapból." S úgy kommentáltam: „A hűtlen kezelés tehát nem marginális vagy kivételes, hanem normális velejárója a tőkerendszernek." (Lásd A tőkén túl I. L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Bp. 2008. 21.) Újabban az ipari óriás General Motorst is – amely egykor azzal dicsekedett, hogy költségvetése na­gyobb, mint Belgiumé – az állam volt kénytelen megmenteni a csődtől, dacára, hogy milyen leplezetlenül elbánt munkásai nyugdíjalapjával, az „amerikai törvény által engedélyezetten".

²¹ Hayek: i. m. 113.

²² Ez a fajta félremagyarázás messzire nyúlik vissza a történelemben. Már Engels is bírálta A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig című művéhez 1892-ben fűzött jegyzetében, hangsúlyozva: „Újabban azonban, amióta Bismarck rávetette magát az államosításra, bizonyos hamis szocializmus lépett fel, sőt itt-ott még némi lakájkodássá is fajult, amely minden államosítást, még a bismarckit is, minden további nélkül szocialistának nyilvánít." MEM 19, 211.

²³ Mészáros István: A tőkén túl. I. Id. kiadás, 22.

²⁴ Lásd ehhez: a nemzetközi burzsoázia egyik legnyilvánvalóbban osztálytudatos hetilapja, a The Economist nyíltan megvallja, hogy annak a több billió dollárnak, amelyet a tőkés csődfölvásárlás „jó ügyébe befektettek" a jelenlegi válság során, az a legfőbb érdeme, hogy ez „a rendszer megmentése"; amiként kimondottan ezt emeli ki óriási betűkkel a címoldalán, 2008. október 11-én.

²⁵ István Mészáros: „Ideology and Social Science". E címmel a torontói York University társadalomtudományi karán 1972 januárjában rendezett interdiszciplináris szeminárium egyik tanulmányaként íródott. Első ízben közölte: The Socialist Register, 1972. Legújabban a Critical Quest jelentette meg külön kötetként: Ideology and Social Science. New Delhi, 2010. Az idézet e könnyen hozzáférhető friss kötet 10. oldaláról való.

²⁶ „Darling [a brit munkáspárti pénzügyminiszter neve] köteles reális költségvetést benyújtani: vissza kell nyesegetni az Egyesült Királyságban az államot; mondja meg nekünk a Munkáspárt, hogyan", a Financial Times 2010. március 23-i vezércikke.

²⁷ Ez, persze, az állam egyre aktívabb beavatkozását jelenti a gazdasági ügyekbe, nem pedig „visszahúzódását".

²⁸ Lásd Brian Groom cikkét: „Call it the Strategic Re-election Fund". Financial Times, 2010. március 23.

²⁹ Idézet A társadalom-ellenőrzés szükségessége című előadásomból az Isaac Deutscher Emlékülésen, London School of Economics, 1971. január 26. Lásd A tőkén túl IV, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Bp. 2010. 35-36.

³⁰ Még a The Economist-ból is kitetszik, milyen képtelenül tékozlók és rosszul gazdálkodók az efféle „partnerségek" (közös magán- és állami tőkebefektetéssel gazdálkodó társulások), amelyek arra valók, hogy bőkezű kárpótlást biztosítsanak a csődbejutó tőkés vállalkozások részvényeseinek, s amelyeket agyonreklámoz az „Új Munkáspárt" kormánya. így nemrég azt olvastuk a The Economist 2010. május 15-i számának 40. oldalán közölt cikkben [„The Tube upgrade deals. Finis: The end of the line for Britain's biggest private finance initiative" – a cikk a londoni földalatti és földfelszíni tömegközlekedési állami-magán vegyesvállalatok, a Tube Lines, Metronet, TFL pénzügyi helyzetével foglalkozik – A ford.]: „Elméletben a PPP-t arra szánták, hogy kihasználják a magánszektor hatékonyságát, és derekas profit fejében áthárítsák a kockázatokat a munkát elvégző cégekre. Ténylegesen sem a Tube Lines, sem a Metronet nem volt képes teljesíteni a megállapodásokat.

A Metronet igazgatósága csapnivaló módon igazgatott, a kockázat átvállalása merő káprázatnak bizonyult: a cég 2007-ben csődbe jutott, s a kormány mintegy 2 milliárd font erejéig kártalanította a hitelezőket." A dolgok ilyetén elintézése azt jelenti, hogy a „PPP"-ben a „Private", vagyis a „magán" annyi, mint „derekas profit", a „Public" pedig, tehát az „állami" annyi, mint „óriási (ebben az egy eset­ben megközelítőleg 3 milliárd dollárnak megfelelő) veszteség", amit a dolgozó osztályok vállára rakosgatnak át a vagyonbukás szeszélyének kitett kapitalis­tákéról, akiket buzgón kártalanít az állam. Nem vonhatók ki a felelősség alól a „pártatlan tanácsadó cégek" sem, amelyek „szakértéssel" segítenek igazolni és a társadalomra áthárítani az efféle színlelten előnyös kockázatvállalásokat. Íme: „Amint a társulást összehozták, a Pricewaterhouse Coopers tanácsadó cég azt az előrejelzést adta, hogy a magánszektor akár 30 %-os megtakarítást érhet el; ez a szám fűtötte föl az egész projektet. Ámde a pénzügyi tanácsadó »nem közölt semmilyen bizonyító alapot erre a számításra«, mondja Stephen Glaister egyetemi tanár, aki mindvégig figyelemmel kísérte az eseményeket." (Uo.) S ez még korántsem a vége az intézményesített felelőtlenség eme rendszerét be­mutató történetnek. Ugyanis „Május 11-én a döntőbíró Chris Bolt, a PPP-ügyek parlamenti előadója közzétett egy áttekintést a Metronet régi szerződéseiről, amelyeket most már szintén házon belül kezelnek a TFL-nél. »Kiábrándító« volt azt tapasztalni – mondta -, hogy a TFL változást eszközölt korábbi könyvviteli­elszámolási rendjében, lehetetlenné téve ezáltal az összevetést a Tube Lines-szal és a beolvadás előtti Metronettel." (Uo.) Eszerint, tökéletes összhangban az intézményesített felelőtlenség megszokott, a cinkosságra törvényesen építő rendszerével, senkinek sem lehet a fejére olvasni a kolosszális veszteséget. De ki hihetné komolyan, hogy az államilag szponzorált és katasztrofálisan tékozló felelőtlenségnek ez a kapitalista csődgazdálkodás szolgálatában álló rendszere örök időkig fönntartható?

³¹ E tekintetben is nyilvánvaló a szerkezetből eredőn érvényesülő kitelepítés történeti dimenziója. A „modernizáló" stratégiák vélt igazolását az érintett maroknyi tőkés ország történelmileg szerzett (de nem emlegetett) kizsákmányoló előjogai szolgáltatják; álságosan a tervezett „fejlesztés" egyetemes elterjesztését ígérgetik, teljes híjával minden ezt alátámasztó valóságos alapnak, ahogy például a Walt Rostow-féle groteszk „nekilendülés és érett kijózanodás" teóriájában. (Lásd könyvét: The Stages of Economic Growth: A Non-Communist Manifest. Cambridge University Press, 1960.) Az ilyen „fejlesztési elméletek" a jövőre nézve is teljesen üres szóhalmazzá fakulnak, mihelyt a privilegizált „mintaországok", dacára fölhalmozott előjogaiknak, saját komoly problémáikkal kényszerülnek szembenézni,amiként erre korunkban igencsak rákényszerülnek.

³² Lásd a 13. jegyzetet.

³³   Lásd Martin Wolf: Why Globalization Works. The Case for the Global Market Economy. Yale University Press, New Haven, 2004.

A hitelválság „akut fázisának" levonulása(?) után megszorítások söpörnek végig Európa társadalmain, a jóléti rendszerek teljes megszüntetésével fenyegetve. A baloldal továbbra is defenzív, s így hatástalan utóvédharcokat folytat, ahelyett, hogy radikálisan szembefordulna a rendszerrel. Folytatódik a társadalmi és személyes élet minden aspektusának „ökonomizálása", és míg a technológia révén szinte minden lehetségessé válik, minden eddiginél inkább tabuvá válik a társadalmi változások lehetősége.

Az eurózóna országaiban – elsősorban Görögországban, valamint Íror­szágban, Olaszországban és Spanyolországban – idén lezajlott megszo­rítás-ellenes tiltakozásokkal kapcsolatban két diskurzus vált dominánssá.¹

Az ismertebb, establishment diskurzus a válság depolitizált natura-lizációjára törekszik: az elfogadott [szabályozó] intézkedéseket nem mint politikai döntések eredményét mutatják be, hanem egy semleges pénzügyi logika imperatívuszaiként – ha azt akarjuk, hogy a gazdasági élet stabilizálódjon, akkor egyszerűen le kell nyelnünk a keserű pirulát. A másik diskurzus – amit a tiltakozó dolgozók, diákok és nyugdíjasok képviseltek. Szerintük a megszorító intézkedések csupán egy újabb kí­sérletet jelentenek a nemzetközi finánctőke részéről, hogy fölszámolják a jóléti állam utolsó maradványait. Így az IMF az egyik nézőpontból mint a fegyelem és rend semleges érvényesítője tűnik föl, míg a másikból mint a nemzetközi tőke elnyomásának közvetítője.

Mindkét nézőpontból látszik az igazság egy-egy szelete. Nehéz nem észrevenni a „felettes én"-jellegét annak, ahogy az IMF az érintett álla­mokat kezeli – miközben a Valutaalap megfeddi és megbünteti az adott országokat a visszafizetetlen adósságokért, újabb hiteleket juttat nekik, amelyekről mindenki tudja, hogy megint csak nem lesznek visszafizetve, azaz az adott ország még jobban belegabalyodik az egyre növekvő adós­ságok hálójába. A másik oldalról nézve, a „felettes én"-stratégia sikerének oka az, hogy a hitelfelvevő ország tökéletesen tisztában van vele: soha nem kell visszafizetnie az adósság teljes összegét, ezért megpróbál a hitelből az utolsó pillanatig profitálni.

Mint mondtuk, mindkét diskurzusban van egy szemernyi igazság, ugyanakkor mindkettő mélységesen téved. Az európai establishment által képviselt álláspont eltussolja azt a tényt, hogy az óriási deficitek a pénz­ügyi szektort kisegítő masszív mentőcsomagok, valamint a recesszió miatt kieső adóbevételek miatt jöttek létre; ami pedig a görög kormánynak nyújtott hitelt illeti, ezt arra fogják felhasználni, hogy törlesszék vele a görög államadósságot nagy német és francia bankok felé. Az EU garan­ciáinak igazi célja a privát bankok megvédése, hiszen ha az eurózóna bármelyik országa államcsődöt jelentene, az súlyosan érintené a pénz­ügyi szektort. A másik oldalon a tiltakozók diskurzusa újra megmutatja a jelenlegi baloldal nyomorúságos állapotát: követelései nélkülözik a pozitív tartalmat, ehelyett puszta elutasítást fejeznek ki a jóléti állam meglévő formájának föladásával kapcsolatban. Itt egy olyan utópiával állunk szem­ben, amely nem a rendszer radikális megváltoztatására tör, hanem épp az a gondolat adja lényegét, hogy lehetséges a jóléti állam fönntartása a rendszeren belül. Érdemes észrevenni, hogy van némi igazság az ellenérvben: amennyiben a globális tőkerendszer kötöttségein belül ma­radunk, akkor azok az intézkedések, amelyek újabb összegeket vonnak el a dolgozóktól, diákoktól és nyugdíjasoktól, gyakorlatilag szükségesnek nevezhetők. Gyakran hallani, hogy az eurózóna válságának igazi üzenete az, hogy nem csak az euró, hanem az egyesült Európa terve is halott. Ahelyett hogy azonnal rábólintanánk erre az általános megállapításra, tegyünk hozzá egy leninista csavart: rendben van, Európa halott – de melyik Európa? A válasz pedig erre a kérdésre a következő: a világpi­acba belesimuló poszt-politikai Európa, amit újra és újra elutasítottak a referendumok, Brüsszel technokratikus-szakértői Európája. Ami meghalt, az az Európa, amely a higgadt európai ráció képviselőjeként prezentálta magát – szemben a görög kicsapongással és korruptsággal -, a hűvös matematika képviselőjeként a ripacskodással szemben. Ugyanakkor – bármilyen utópikusnak is hangzik – továbbra is megvan a lehetősége egy másik Európának: egy más módon politikus Európának, amely közös emancipatorikus projekten alapul és amely annak idején életet adott a görög demokráciának, a francia és az októberi forradalomnak. Ezért nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy a jelenleg is tartó pénzügyi válságra a nemzeti szuverenitás rekonstrukciójához való visszavonulás­sal válaszoljunk, hiszen a nemzeti államok könnyű prédát jelentenek a szabadon mozgó nemzetközi tőke számára, amely könnyen kijátssza az egyik államot a másikkal szemben. Most jobban, mint valaha, a krízisre adott válasznak mindig internacionalistábbnak és univerzalistábbnak kell lennie, mint amilyen a nemzetközi tőke univerzalizmusa.

Új korszak küszöbén

Egyvalami világos: a jóléti állam évtizedei után – amikor a megszorítások viszonylag ritkák voltak, és mindig azzal az ígérettel együtt jelentkeztek, hogy végrehajtásuk után hamarosan helyreáll a normális menetrend – most olyan korszak következik, amikor permanenssé kezd válni egyfajta gazdasági szükségállapot: a válság állandósul, új életformává válik. A korábbinál sokkal brutálisabb megszorítások fenyegetnek, sorjáznak a különböző juttatásokat, az egészségügyi és oktatási kiadásokat megkurtító intézkedések, terjed a prekárius foglalkoztatás. A baloldal nehéz helyzetben találja magát: egyszerre kell hangsúlyoznia, hogy amiről itt szó van az nem egyszerűen „a" gazdaság, hanem inkább a politikai gazdaságtan, rámutatva, hogy nincsen semmi „természetes" az ilyesféle válságokban, és hogy a fönnálló globális gazdasági rendszer politikai döntések sokaságán alapszik; ugyanakkor észben kell azt is tartania, hogy ameddig a tőkés rendszeren belül maradunk, törvénye­inek megszegése gyakorlatilag gazdasági összeomlást okoz, hiszen a rendszer saját pszeudo-természeti logikájának megfelelően működik. Habár világosan látszik, hogy a fokozottabb kizsákmányolás új fázisába lépünk, amelyet megkönnyítenek a világpiac által támasztott feltételek (kiszervezés stb.), azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindezt annak a rendszernek a működése biztosítja, amelyet ugyanakkor állandóan fenyeget a pénzügyi összeomlás.

Így aztán hiábavaló lenne egyszerűen abban reménykedni, hogy a jelenlegi válság következményei korlátozottak maradnak, és hogy az európai kapitalizmus továbbra is garantálni fogja a viszonylag magas életszínvonalat egyre több ember számára. Ha így tennénk, az valóban furcsa radikalizmus lenne, amelynek fő reménye az, hogy a körülmények továbbra is irrelevánssá és marginálissá teszik. Az ilyesfajta gondolkodás ellen kell észben tartanunk Badiou mottóját: mieux vaut un désastre qu'un désétre – inkább egy katasztrófa, mint a nemlétezés; vállalnunk kell egy Eseményhez (Event, francia eredeti­ben: événement) való hűség kockázatát, még akkor is, ha az esemény „homályos katasztrófával" („obscure disaster", utalás Alain Badiou kife­jezésére [désastre obscure], aki így jellemzi az 1989-es rendszerváltást) végződik. A baloldal mostani önbizalomhiányának legjobb indikátora a válságtól való félelme. Az igazi baloldal komolyan veszi a válságokat, minden illúzió nélkül. Az alapvető baloldali meglátás az, hogy habár a válságok fájdalmasak és veszélyesek, ugyanakkor elkerülhetetlenek is, és harci terepet kell, hogy jelentsenek, ahol ütközeteket vívnak, a győzelemig. S ezért aktuális ma – inkább mint valaha – Mao Ce-tung régi mottója: „Mélységes káosz uralkodik az ég alatt, a helyzet kiváló." Antikapitalistákból ma nincsen hiány. Sőt, szinte túltermelésről beszél­hetünk a kapitalizmus szörnyűségeinek kritikája terén: csak úgy hem­zsegnek a tényfeltáró cikkek a sajtóban, a TV-riportok és a best-seller könyvek a környezetünket pusztító vállalatokról, a korrupt bankárokról, akik továbbra is zsíros bónuszokat vesznek föl, miközben cégüket közpénzből mentették meg, vagy a sweatshop-okról, ahol gyerekeket túlóráztatnak. Az effajta kritikáknak, bármilyen kíméletlennek tűnnek is, van azonban egy rejtett aspektusa: amit menetrendszerűen nem kérdő­jeleznek meg, az a liberális-demokratikus intézményrendszer, amelyen belül ezek a túlkapások – szuggerálják a kritikák – egyedül kezelhetők. A cél (explicite vagy implicite) az, hogy szabályozzuk a kapitalizmust – a média jelentette nyomás, a parlamenti vizsgálóbizottságok, a szigorúbb törvények, vagy akár a rendőrségi nyomozások segítségével -, és soha nem a burzsoá jogállam liberális-demokratikus intézményi mechaniz­musainak megkérdőjelezése. Ez utóbbi továbbra is megmarad szent tehénnek, amelyhez még az „etikai antikapitalizmus" legradikálisabb formái – a Porto Alegre-i Társadalmi Világfórum, a „Seattle-i mozgal­mak" – sem merészelnek nyúlni.

Állam és osztály

Ez az a pont, ahol Marx alapvető meglátása továbbra is érvényes marad, ma talán inkább, mint valaha. Marx számára a szabadság kérdése első­sorban nem magán a politikai szférán belül dől el – ellentétben például a nemzetközi pénzügyi szervezetek kritériumrendszerével, amit akkor alkalmaznak, amikor ítéletet mondanak egy-egy ország fölött: Vannak szabad választások? Függetlenek a bíróságok? Nincsenek a sajtót be­folyásoló rejtett nyomások? Tiszteletben tartják az emberi jogokat? Marx szerint, ehelyett a tényleges szabadság kulcsa a társadalmi viszonyok „apolitikus" hálózatában van, a piactól a családig: ami pedig a tényle­ges szabadság növekedéséhez szükséges, az nem a politikai reform, hanem a termelés társadalmi viszonyainak átalakulása. Nem szoktunk szavazni arról, hogy kinek mi van a tulajdonában, avagy a gyáron belüli munkás-menedzsment viszonyokról; mindezeket az összefüggéseket a politikai szférán kívüli folyamatok határozzák meg. Illuzórikus azt várni, hogy effektív változás érhető el úgy, hogy „kiterjesztjük" a demokráciát erre a szférára – például úgy, hogy „demokratikus" bankokat hozunk létre, amelyek társadalmi kontrol alatt állnak. Ezen a területen nem lehet radikális változásokat elérni a kodifikált jogok szféráján belül. Az ilyesfajta demokratikus mechanizmusok természetesen játszhatnak pozitív szere­pet. De mégis részei maradnak a burzsoá államapparátusnak, amelynek célja a tőkés újratermelés zavartalan funkcionálásának garantálása. Ebben az igen precíz és szűk értelemben Badiou-nak igaza volt, amikor azt állította: a végső ellenség ma nem a kapitalizmus, az imperializmus vagy a kizsákmányolás, hanem a demokrácia. A „demokratikus mecha­nizmusok" végső keretként való elfogadása az, ami megakadályozza a tőkés viszonyok átalakítását. A „demokratikus intézmények" szükséges defetisizálásához szorosan kapcsolódik negatív megfelelőjük – az erő­szak – defetisizálása. Példának okáért, Badiou nemrégiben javasolta a „defenzív erőszak" alkalmazását: szabad területeket kell kialakítani az államhatalomtól megfelelő távolságra, kivonva magunkat az utóbbi alól (ahogy a lengyel Szolidaritás korai szakaszában láthattuk), és csak akkor nyúlni az erőszakos ellenállás eszközéhez, ha az állam megkí­sérli megtörni és bekebelezni ezeket a „felszabadított zónákat". Ezzel a formulával az a gond, hogy egy mélyen problematikus distinkción alapul az államapparátus „normális" működése és az állami erőszak „túlkapása" között. Azonban az osztályharc marxista elképzelésének ábécéjét jelenti az a tézis, hogy a „békés" társadalmi élet maga, az egyik osztály – nevezetesen az uralkodó osztály – győzelmének a kife­jeződése. Az alávetettek és elnyomottak szempontjából nézve magának az államnak – mint az osztályelnyomás eszközének – a létezése az erőszak meglétével egyenlő. Hasonlóképpen érvelt Robespierre annak idején, amikor kimondta, a királygyilkosság igazolása nem egy, a király által elkövetett specifikus bűntény bebizonyításával történik: a királynak a puszta létezése bűn, vétek a nép szabadságával szemben. Ebben a szigorú értelemben az erőszak, amit az elnyomottak fordítanak az uralkodó osztállyal, és annak államával szemben végső soron mindig „defenzív". Ha ezt nem ismerjük el, akkor volens nolens „normalizáljuk" az államot és elfogadjuk az általa gyakorolt erőszakot, mint pusztán esetleges túlkapásokat. A standard liberális mottó – miszerint időnként szükséges erőszakhoz nyúlni, de az soha nem legitim – nem elegendő. Radikális-emancipatorikus perspektívánkból nézve ezt a mottót meg kell fordítani: az elnyomottak szempontjából az erőszak mindig legitim – hiszen státuszuk maga erőszak eredménye -, de sohasem szükséges: mindig stratégiai megfontolások kell, hogy eldöntsék, kell-e erőszakot alkalmazni az ellenséggel szemben. Röviden: az erőszak témáját demisztifikálni kell. A gond a huszadik századi kommunizmussal nem az volt per se, hogy erőszakot alkalmazott – például az államhatalom megragadása, majd a polgárháború általi megvédése során -, hanem általános működési módja, amely elkerülhetetlenné tette és legitimálta az erőszak alkalmazását: ide tartozik például a Párt mint a történelmi szükségszerűség eszközének motívuma, és sorolhatnánk. Henry Kissinger egy CIA-nak írt jegyzékében, amely azzal kapcsolatban adott tanácsokat, hogyan lehetne aláaknázni az Allende-kormányt, tömören így fogalmazott: „Kínozzuk meg a gazdaságot." Több amerikai ex-tisztviselő ma már nyíltan bevallja, hogy ugyanezt a stratégiát alkalmazzák Venezuelában: a volt amerikai külügyminiszter Lawrence Eagleburger a következőket mondta a venezuelai gazdaságról a Fox News-nak: „Eleve ez az egyetlen fegyverünk [Chavez] ellen, és ezt használnunk is kellene, ti. azokat a gazdasági eszközöket, amelyekkel tovább ronthatjuk a gazdasági helyzetet, ezáltal rombolva [Chavez] vonzerejét belföldön és a régióban." A jelenlegi gazdasági vészhelyzetben is láthatjuk, hogy nyilvánvalóan nem vak piaci folyamatokkal állunk szemben, hanem magasan szervezett stratégiai beavatkozásokról államok és pénzügyi intézmények részéről, amelyek el vannak szánva arra, hogy a válságot a saját érdekeiknek megfelelően kezeljék – mármost ebben az esetben nem lenne itt az ideje a defenzív ellenlépéseknek?

Ezek a megfontolások alighanem össze kell, hogy törjék a radikális értelmiségiek kényelmes szubjektív pozícióját, még ha közben folytatják is mentális gyakorlataikat, amelyek oly közkedveltek voltak körükben a huszadik század során: elsősorban arról a késztetésről beszélek, hogy „katasztrofizáljuk" a politikai szituációkat. Adorno és Horkheimer úgy látta, a „felvilágosodás dialektikájának" az „adminisztrált világban" való kulminációja katasztrófához vezet; Giorgio Agamben pedig a husza­dik század koncentrációs táborait a teljes nyugati politikai projektum „igazságaként" definiálta. De idézzük csak föl Horkheimer figuráját az ötvenes évek Nyugat-Németországából. Miközben keményen kritizálta az „értelem alkonyát" a modern nyugati fogyasztói társadalmakban, ezzel párhuzamosan védte is ugyanezt a társadalmat mint a szabadság kizárólagos szigetét a totalitarizmus és a korrupt diktatúrák tengerében. Mi van akkor, ha egyszerűen arról van szó, hogy az értelmiségiek valójá­ban biztonságban és kényelemben élnek, és életformájuk igazolásának érdekében konstruálnak radikális katasztrófa-forgatókönyveket? Sok értelmiségi esetében nem kétséges, hogy amennyiben forradalmak­ról van szó, annál jobb, minél távolabb történnek – például Kubában, Nicaraguában, Venezuelában -, hiszen így, miközben megmelengeti szívüket, ha a távolban történő eseményekre gondolnak, otthon továbbra is foglalkozhatnak saját karrierjük építésével. Most azonban, ahogy a fejlett-iparosodott országokban összeomló félben vannak a jól működő jóléti állami struktúrák, a radikális értelmiségiek számára talán közelít az igazság pillanata, amikor tisztázniuk kell álláspontjukat: ha valódi változást akartak, hát most megkaphatják.

A gazdaság mint ideológia

A permanens gazdasági szükségállapot szituációja nem jelenti azt, hogy a baloldalnak föl kellene hagynia a közvetlen „gyakorlati haszonnal" nem járó, aprólékos intellektuális munkával. Épp ellenkezőleg: ma inkább, mint valaha, észben kell tartanunk, hogy a kommunizmus azzal kezdődik, amit Kant „Mi a felvilágosodás?" c. esszéjének híres passzusában az „ész nyilvános használatának"nevezett, azaz a gondolkodás egalitárius egyetemességével. Ezért úgy kell harcolnunk, hogy rávilágítsunk a jelen­legi „átstrukturálás" azon aspektusaira, amelyek fenyegetést jelentenek a transznacionális, nyílt térre. Példa erre az EU-ban jelenleg is zajló „bolognai folyamat", amelynek célja „az európai felsőoktatási rendszer felépítésének harmonizációja", és amely valójában koncentrált támadást jelent az ész nyilvános használata ellen.

A reform mögött az a késztetés húzódik meg, hogy alárendeljék a fel­sőoktatást annak a feladatnak, hogy megoldást találjanak a társadalom konkrét problémáira, szakértői vélemények „előállításán" keresztül. Ami itt eltűnik, az a gondolkodás igazi feladata: ez ugyanis nem pusztán abból áll, hogy megoldásokat találjunk a „társadalom" – valójában az állam és a tőke – által fölvetett problémákra, hanem, hogy reflektáljunk magára a formára, amelyben a problémák megjelennek; hogy fölfedez­zük a problémát magában abban a folyamatban, ahogy egy problémát fölfogunk. A felsőoktatás redukciója a társadalmilag hasznos szakértői tudás termelésére paradigmatikus esete annak, amit Kant az „ész ma­gánhasználatának" nevez – azaz annak a gondolkodásmódnak, amely esetleges, dogmatikus előfeltételezések ketrecébe van zárva -; mindez persze napjaink globális kapitalizmusának speciális kontextusában. Kanti terminusokban fogalmazva ez annyit tesz, hogy „éretlen" egyénekként cselekszünk, nem pedig szabad emberi lényekként, akik az ész egyete­mességének dimenziójában is tudnak létezni.

Létfontosságú, hogy a felsőoktatás áramvonalasítására törő nyomást (ami nem csak a közvetlen privatizáció formájában jelentkezik, hanem az előbb leírt általánosabb formában is, ti. hogy az oktatást a szakértői tudás termelése felé orientálják) összekössük az intellektuális termékek alkotta közjavak „bekerítésének" folyamatával, azaz az „általános intel­lektus" [general intellect] privatizációjával. Ez a folyamat részét alkotja az ideológiai számonkérés módjának globális átalakulásában. Ezen a ponton talán hasznos fölidézni Althusser koncepcióját az „ideológiai államapparátusokról" (IÁA). Ha a középkorban a legfőbb IÁA az Egyház volt – abban az értelemben, hogy a vallás mint intézmény működött – akkor a kapitalista modernitás hajnalától egy kettős hegemóniáról beszélhetünk, amelyet egyrészt az iskolarendszer, másrészt a jog mint ideológia alkot. Az individuumokat jogi szubjektumokká formálták a köte­lező általános oktatáson keresztül, miközben kialakult a hazafias, szabad honpolgár felelősségre vonhatóságának gyakorlata is, az új jogrendszer mátrixában. így alakult ki a burzsoá és a honpolgár közötti szakadék a privát érdekeivel foglalatoskodó, egoista-utilitárius individuum és az állami szféra egyetemessége iránt elkötelezett citoyen között.

Míg a spontán ideologikus percepcióban az ideológia mint olyan a honpolgár univerzális szférájára korlátozódik – miközben az egoisztikus érdekek által meghatározott privátszférát „pre-ideologikusnak" fogják föl -, ezáltal a legfontosabb ideológiai ködösítés épp az ideológiának és az – úgymond – ideológiamentesnek ez az elkülönítése. Ami az 1968 utáni kapitalizmus legutolsó szakaszát jellemzi, az az, hogy a gazdaság maga – vagyis a piac és a verseny logikája – vált fokozatosan a hegemón ideológiává. Az oktatásban azt láthatjuk, hogy lépésről lépésre lebontják a klasszikus-burzsoá iskola IÁA-ját: az iskolarendszer egyre kevésbé egy mindenkire nézve kötelező dolog, ami a piac fölött létezik és amit köz­vetlenül az állam irányít, és ami a felvilágosodott értékek – szabadság, egyenlőség, testvériség – hordozója. Az „alacsonyabb költségek, nagyobb hatékonyság" szent formulája alapján egyre jobban átszövik a PPP (public-private partnership [köz- és magán-együttműködés]) kezdeményezései. A hatalom megszerzésének és legitimálásának területén is ezt láthatjuk: a választási rendszer egyre inkább piaci cserére emlékeztet, ahol a sza­vazók „megvásárolják" azt az opciót, amely a leghatékonyabbnak tűnik a társadalmi rend fönntartásának, a bűnüldözésnek és egyéb feladatoknak a megvalósításában. Szintén az „alacsonyabb költségek, nagyobb hatékony­ság" formulájának megfelelően egyes funkciók, mint például a börtönök üzemeltetése – ami korábban az államhatalom kizárólagos terrénuma volt -, most privatizálható; a hadsereg már nem általános hadkötelezettségre épül, hanem fizetett zsoldosokból áll. Sőt, már az állami bürokráciát sem fogjuk föl többé hegeli univerzális osztálynak, ahogy az nyilvánvalóan látszik Berlusconi esetén: napjaink Olaszországában az állami hatalmat közvetlenül az anyagias burzsoá tartja kezében, aki könyörtelenül és nyíl­tan visszaél vele, hogy saját személyes érdekeltségeit védje.

Még az érzelmi kapcsolatok kialakítása is egyre inkább a piaci viszo­nyok mintájára szerveződik meg. Amit itt látunk, az önmagunk áruvá alakítása: az internetes társkeresőkön, vagy házassági ügynökségeknél a leendő partnerek magukat mint árukat tüntetik föl, fölsorolva kvalitásaikat, az egész „árura" pedig egy fotót biggyesztve. Ami itt hiányzik az Freud szavaival „der einzige Zug", az első benyomás, ami az első pillanatban eldönti, hogy szeretem-e az illetőt vagy sem. Egy adott pillanatban az embert elárasztja a szerelem – mint már fönnálló tény – érzése és a tudat, hogy most már csak ebbe az irányba mehet. Definíció szerint tehát „jelöltek" kvalitásainak az összehasonlítása, annak latolgatása, hogy kibe legyünk szerelmesek, nem lehet szerelem. Ezért van az, hogy a párkapcsolati közvetítők par excellence szerelemgyilkos gépezetek. Miféle eltolódást jelent ez a hegemón ideológia működésében? Amikor Althusser azt állítja, hogy az ideológia az individuumokat szubjektumokká teszi [interpellates individuals into subjects], az „individuum" alatt az élő emberi lényeket kell érteni, akiket az ideológiai államapparátusok hatásuk alá vonnak, rájuk kényszerítve különböző mikro-gyakorlatok hálózatát. Ezzel szemben a „szubjektum" nem az élő emberi lény, a szubsztancia megtestesítője, hanem az ezekből az élőlényekből kapott végeredmény, amikor is már nem tudnak kilépni az IÁA által kialakított diszpozíció­ból (avagy az IÁA által működtetett mechanizmusokból), bele vannak zárva egy szimbolikus rendbe. Logikus módon, mivel a gazdaságot az ideológiamentesség szférájának tartjuk, a globális kommodifikációnak ez a szép új világa magát poszt-ideologikusnak tartja. Az IÁA-k persze továbbra is velünk vannak, inkább mint valaha. Azonban addig, amíg az ideológia a szubjektumokban – a szubjektumok önészlelésében – jelen van, addig a gazdasági szférának ez a hegemóniája nem is tűnhet föl másként, mint az ideológia hiányának. Ez nem azt jelenti, hogy az ideo­lógia egyszerűen „visszatükrözi" a gazdaságot, a régi alap-felépítmény modell szerint. Ehelyett inkább arról van szó, hogy a gazdaság maga működik ideológiai modellként, ezért teljes joggal mondhatjuk azt, hogy a gazdaság lÁA-ként működik – szemben a „valódi" gazdasági életről alkotott idealizált liberális piac-elképzeléssel.

A lehetetlenség fokozatai

Ma azonban radikális változásnak vagyunk szemtanúi ennek az ide­ológiai mechanizmusnak a működésében. Agamben szerint napjaink „posztpolitikai" vagy biopolitikai társadalmában a párhuzamos diszpozí­ciók deszubjektivizálják az individuumokat, anélkül hogy új szubjektivitást hoznának létre. Így következik be a politika alkonya – hiszen a politika valódi szubjektumokat és identitásokat (munkásmozgalom, burzsoázia stb.) előfeltételez -, és a gazdaság diadala, azaz a tiszta kormányzásé, amelynek célja kizárólag saját reprodukciója. Tehát a mai jobb- és balol­dalnak – habár továbbra is váltják egymást a hatalomgyakorlásban – nem sok köze van a politikai kontextushoz, amiből ezek a szavak származnak. Ma ezek a terminusok egyszerűen ugyanannak a kormányzati gépezet­nek a két pólusát jelölik: az egyik célja a deszubjektivizáció skrupulusok nélkül, míg a másik el akarja takarni ugyanezt a célt a „jó demokratikus állampolgár" képmutató maszkjával.² A „biopolitika" azt a konstellációt jelöli, amikor a diszpozíciók [dispositifs] már nem generálnak szubjektu­mokat (nem csinálnak [interpellate] szubjektumokat az individuumokból), hanem csak igazgatják és szabályozzák az individuumok lecsupaszított életét. Ebben a konstellációban a radikális társadalmi átalakulásnak még a gondolata is lehetetlen álomnak tűnhet – de épp itt, a „lehetetlen" szónál érdemes megállnunk és elgondolkodnunk egy kicsit. Napjainkban, amikor a lehetségesről és a lehetetlenről van szó, igen furcsa eloszlást láthatunk: mind a két kategória mintha burjánzásba kezdett volna. Egyrészt, ami a személyes szabadságot és a tudományos-technoló­giai szférát illeti, minden nap azt halljuk, hogy „semmi sem lehetetlen": minden szexuális perverzió lehetséges, teljes zenei, film- és TV-sorozat archívumok tölthetők le, az űrutazás mindenki számára elérhető (meg­felelő áron). Egyre közelebbinek tűnik fizikai és pszichikai képességeink mesterséges följavítása, alapvető biológiai funkcióink manipulációja a genetikai intervenciók révén; sőt, még az a techno-gnosztikus álom is kezd elérhetővé válni, hogy elérhetjük a halhatatlanságot amennyiben identitásunkat átalakítjuk egy software-ré, amely aztán letölthető lesz egy ilyen vagy olyan hardware-re. Másrészről viszont, amennyiben a társadalmi-gazdasági viszonyokat tekintjük, korunkat általában úgy szo­kás jellemezni, mint az érettség korát, amikor is az emberiség föladta régi millenarisztikus-utópikus álmait és elfogadta a valóság kötöttségeit – értsd: a kapitalista társadalmi-gazdasági valóságot -, annak minden lehetetlenségével együtt. A „nem lehet" parancsolata korunk mot d'ordre-ja: nem lehet nagy léptékű kollektív cselekvés eszközéhez nyúlni, hiszen ez szükségszerűen totalitárius terrorba torkollik; nem lehet továbbra is ragaszkodni a régi jóléti államhoz, mert ez versenyképtelenné tesz, és gazdasági krízishez vezet; nem lehet bezárkózni a világpiaccal szemben anélkül hogy ne süllyednénk az észak-koreai dzsucse-rendszer (a Kim Ir Szen-i önerőre támaszkodás, de facto autarkia elve és gyakorlata – a szerk.) szintjére. Ideologikus változatában az ökopolitika is hozzáadja még ehhez saját lehetetlenség-listáját, úgynevezett küszöbértékeit – pl. a maximum 2 Celsius-foknyi globális felmelegedés -, amelyeket „szak­értői véleményekre" alapoz. Kulcsfontosságú itt megkülönböztetni a lehetetlenség két fajtáját: egy társadalmit (a valódi lehetetlenséget) és a „lehetetlenséget", amire a domináns ideológia ráfokuszál. A lehetetlenség itt mintegy megkettőződik, saját maga számára szolgál maszkként: a má­sodik típusú lehetetlenség ideológiai funkciója az, hogy elhomályosítsa az első lehetetlenség valóságosságát. Ma az uralkodó ideológia arra törekszik, hogy elfogadtassa velünk a radikális változásnak, a kapitaliz­mus megszüntetésének, a demokrácia korrupt parlamenti bohózattá való lezüllése meghaladásának „lehetetlenségét", ezáltal láthatatlanná téve az antagonizmust, amely keresztülmetszi a kapitalista társadalmakat. Ez utóbbi egy valós lehetetlenség, abban az értelemben, hogy a fönnálló társadalmi rendnek a lehetetlensége, annak konstitutív antagonizmusa – ami azonban nem jelenti azt, hogy ez a valós-lehetetlen ne lenne köz­vetlenül megragadható, vagy radikálisan megváltoztatható. Ezért van az, hogy Lacan formulája az ideológiai lehetetlenség meghaladására nem az, hogy „minden lehetséges", hanem hogy „a lehetetlen megtörténik". A lacani valós-lehetetlen [impossible-real] nem egy a priori limitet fejez ki, amit realista módon tekintetbe kell venni, hanem maga a cselekvés mezője. A tett, a cselekvés több, mint a lehetséges terébe való beavat­kozás – a tett megváltoztatja magának a lehetségesnek a koordinátáit is, ezáltal retroaktív módon létrehozza saját lehetségességének felté­teleit. Ezért van az, hogy a kommunizmus problémája, egyben annak a problémája, hogy mi a valós: kommunistaként cselekedni azt jelenti, beavatkozni napjaink globális kapitalizmusa rejtett alapantagonizmusának valóságába.

Szabadságok?

A kérdés ekkor még mindig megmarad: mit ér egy ilyen programjellegű kijelentés a lehetetlen megkísérléséről, amikor egy empirikus lehetetlen­éggel állunk szemben, nevezetesen a kommunizmus kudarcával, hogy tömegeket mobilizáljon. Halála előtt két évvel, miután világossá vált, hogy a közeljövőben nem várható egy új európai forradalmi hullám, és hogy a szocializmus felépítése egy országban nonszensz, Lenin a következőket írta: „És ha úgy adódott, hogy a helyzet teljes kilátástalansága megtízsze­rezte a munkások és parasztok erejét, és ezáltal lehetővé tette számukra, hogy másképp térjünk át a civilizáció alapfeltételeinek megteremtésére, mint valamennyi többi nyugat-európai államban?"³ Nem ugyanez ma a problémája a Morales-kormánynak Bolíviában, az egykori Aristide-kormánynak Haitiben, vagy a maoista kormánynak napjaink Nepáljában? Ezek a politikai erők mind „szabályos" demokratikus választások, nem pedig népfelkelések révén kerültek hatalomra, de amint ott voltak, ha­talmukat legalábbis részben „nem-állami" módon kezdték el gyakorolni: közvetlenül mozgósították támogatóikat a nép soraiban, megkerülve a párt/állam reprezentációs hálózatait. Helyzetük „objektíve" reménytelen: a történelem alaptendenciája lényegében szembe megy velük, így „objektív tendenciákra" nem támaszkodhatnak, az egyetlen dolog, amit megtehet­nek, az a rögtönzés; mindaz, amit kétségbeesett helyzetben megtehet az ember. De mégis: nem ad ez nekik egyúttal valamilyen egyedülálló szabadságot? És nem vagyunk mi – korunk baloldala – most pontosan ugyanebben a szituációban?

Helyzetük épp az ellenkezője a kora huszadik századi szituációnak, amikor a baloldal tudta mit kell tennie (létrehozni a proletariátus dikta­túráját), de türelmesen kellett várnia a megfelelő pillanatra, hogy csele­kedjen. Ma nem tudjuk mit kell tennünk, de most azonnal cselekednünk kell, mert a tétlenség következményei katasztrofálisak lehetnek. Úgy kell majd élnünk „mintha szabadok lennénk". Meg kell kockáztatnunk, hogy tegyünk egy-két lépést lefelé a szakadékba, a lehető legrosszabb helyzetekben; ismét föl kell találnunk az új bizonyos aspektusait, csak hogy mozgásban tartsuk a gépezetet és fönntartsuk a régiből azt, ami jó volt, mint az oktatás, az egészségügy, az alapvető szociális ellátások. Röviden szólva szituációnkat Sztálinnak az atombombára tett megjegy­zése jellemzi: csak erős idegzetűeknek. Vagy, ahogy Gramsci mondta az első világháborúval megkezdődött korszakról: „a régi világ haldoklik, az új most éli szülési fájdalmait: a jelen a szörnyek ideje".

(Fordította: Koltai Mihály Bence)

Eredeti megjelenés: Slavoj Zizek: A Permanenet Economic Emergency New Left Review 64, July-August 2010

Jegyzetek

¹ Köszönöm Udi Aloni, Saroi Giri és Alenka Zupancic kapcsolódó megjegyzéseit.

² Giorgio Agamben: Qu'est-ce qu'un dispositif? Paris, 2007. 46-47.

³ V. I. Lenin: „Forradalmunkról.", LÖM 45., Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 376-380.

A marxistává vált, korábban szabadpiachívő kínai szerző szerint az állandó felhalmozás kényszerében élő kapitalista társadalmi rendszer nem egyeztethető össze a Föld ökológiai rendszerének fenntarthatóságával. A klíma stabilizálására szolgáló intézkedések növelnék a kapitalisták költségeit, és visszafognák a tőkefelhalmozás ütemét, ezért igen kevés állam lesz hajlandó egyoldalúan komoly kibocsátáscsökkentést felvállalni, s nincs olyan hegemón hatalom, amely képes lenne kordában tartani a rendszert. Alapvető társadalmi változásokra van szükség.

Történelmi rendszerként a kapitalizmus először Nyugat-Európában ala­kult ki a XVI. század kezdetén, és azóta folyamatosan terjedve maga alá gyűrte az egész földgolyót (Wallerstein, 1979). A kapitalizmus időszaká­ban a világ népessége, a fogyasztás és a termelés egyaránt korábban soha nem tapasztalt, robbanásszerű növekedésen ment keresztül. Az emberek és a Föld ökológiai rendszere közötti anyagcsere volumene túlnőtt az ökológiai rendszer természetes működésének lehetőségein.¹ Az emberiség napjainkban olyan többdimenziós, globális környezeti vál­sággal kénytelen szembesülni, amely immár a civilizáció és az emberiség túlélésének alapjait fenyegeti.

A globális klímaváltozás az egyik legfontosabb – és potenciálisan a legkatasztrofálisabb – tünete ennek a válságnak. Ma már tudományos konszenzus alakult ki abban, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibo­csátása – amelyek elsődleges oka a fosszilis tüzelőanyagok használata (és ezek jelentik a globális kapitalizmus legfontosabb energiaforrását) – a globális átlaghőmérséklet észlelt emelkedésének fő okozója (IPCC, 2007a).

Az utóbbi években Kína vált a globális kapitalista gazdaság legfőbb motorjává, és átvette a vezető helyet az Egyesült Államoktól az üveg­házhatást okozó gázok kibocsátása terén is. A legfontosabb üvegház­hatást okozó gáz, a széndioxid globális kibocsátásában Kína és az USA együttesen mintegy 40 százalékért felelős. Ha e két ország – globális kötelezettségeinek megfelelően – nem tesz valódi lépéseket a kibocsátás mérséklésére, akkor lényegében esély sincs arra, hogy a globális kibo­csátás olyan szintre csökkenhessen, amely lehetővé teszi az éghajlat stabilizálódását.

Naivitás lenne azt képzelni, hogy a klíma stabilizálását el lehet érni a jelenlegi társadalmi rendszer történelmi keretei között. Az Egyesült Államokban, Kínában és általában véve az egész világon a klíma sta­bilizálására irányuló valódi, hatékony intézkedések alapvető társadalmi változásokat előfeltételeznek és igényelnek. Ebben az előadásban fel­mérem a klíma stabilizálásának geopolitikai és technológiai perspektíváit, és a kívánatos kibocsátás-csökkentés alternatív technikai lehetőségeit vázolom fel az Egyesült Államok, Kína, illetve a világ számára. Amellett érvelek, hogy egyetlen lehetséges forgatókönyv szerint sem lehet kom­patibilis egymással az éghajlat stabilizálása és az olyan ütemű tőkefel­halmozás, amilyet a kapitalista rendszer gazdasági és politikai stabilitása megkíván. Előadásom záró részében pedig olyan lehetséges – az USA-t, Kínát és a világ többi részét érintő – társadalmi változásokat vitatok meg, amelyek révén elérhetővé válna a klíma stabilizálódása.

Kapitalizmus és klímaváltozás

Angus Maddison adatai szerint időszámításunk kezdete és i.sz. 1000 között a világgazdaság éves növekedése 0,01 százalék, míg 1000 és 1500 között évi 0,1 százalék volt. Ez az ütem 1500 és 1800 között évi 0,3 százalékra, míg 1820 és 2000 között már évi 2,2 százalékra nőtt. Az időszámításunk kezdetét követő első évezred során a világgazdaság jószerével alig növekedett. A rákövetkező fél évezredben a világgaz­daság volumene megduplázódott, ám e növekedés jelentős részét a népesség növekedése eredményezte. Azalatt a három évszázad alatt, amikor a kapitalizmus kialakult és meggyökerezett Nyugat-Európában, a világgazdaság teljesítménye megháromszorozódott. Végül pedig, az elmúlt kétszáz évben, mikor a kapitalizmus világszerte elterjedt és uralma alá hajtotta az egész földgolyót, a világgazdaság volumene több mint ötvenszeresére duzzadt (Maddison, 2003). Természetesen nem véletlen, hogy a modern gazdasági növekedés (amely exponenciális ütemben fejlődik és növekedési pályája végtelennek tűnik) csakis a kapitalista korszakban alakulhatott ki.

A korábbi osztálytársadalmakhoz hasonlóan a kapitalizmus is olyan társadalmi rendszer, amelyben a társadalom által termelt többletet (a teljes termelésnek azt a hányadát, amely a népesség alapvető szükség­leteinek kielégítésén felül megmarad) egy olyan kiváltságos kisebbség tartja ellenőrzése alatt, amely e társadalom uralkodó osztályát képezi. Ám a korábbi társadalmaktól eltérően a kapitalizmus az egyetlen valaha is létezett társadalmi rendszer, amelyben a piaci viszonyok a társadalom gazdasági és szociális életét teljes mértékig átitatva domináns szerepet játszanak.

Az olyan egykori osztálytársadalmakban, mint az ókori Egyiptom, a mezopotámiai civilizációk, a Római Birodalom, a középkori Európa, a kínai birodalmak, az arab és az oszmán birodalmak, az indiai mogulok birodalma vagy éppen az inkák világa, a többlettermék elosztása és felhasználása jellemző módon politikai folyamatokon keresztül reali­zálódott, vagy összhangban volt az adott társadalom bevett kulturális, vallási vagy társadalmi normáival. Jóllehet, a piaci viszonyok mindig is léteztek ezekben a társadalmakban – sőt bizonyos történeti kon­textusokban még virágzottak is – mégsem dominálták e társadalmak gazdasági és szociális életét, és többnyire egy sokkal nagyobb léptékű szükségletekre épülő gazdaság függvényei voltak. A népesség túlnyomó többsége (akik leginkább parasztok voltak) olyan termelést végeztek, amely közvetlenül saját alapvető szükségleteik kielégítésére irányult. Az uralkodó osztály leginkább az egész társadalomra kényszerített politikai követelmények vagy vallási előírások segítségével volt képes kisajátítani a többletterméket. A többlettermék szinte teljes egészében az uralkodó osztály luxusfogyasztásának, vagy olyan egyéb, nem ter­melő jellegű tevékenységeknek a fedezésére szolgált, mint a katonai hódítások – így igen kevés maradt belőle tőkefelhalmozásra és technikai fejlesztésre. A kereskedelmi jellegű kapitalista tevékenységeket politikai és vallási jellegű korlátozások sújtották, nem ritkán állami elnyomással is kiegészítve.

Ezzel szemben a kapitalizmusban a többlettermék kisajátítása és felhasználása elsődlegesen a piac működésén keresztül megy végbe, az egyes áruk magántulajdonosai között realizálódó cserék formájában. Míg a korábbi társadalmakban a termelés célja általában a népesség szükségleteinek, illetve az elitek konkrét luxusigényeinek kielégítése volt (legyen szó akár rezidenciákról, síremlékekről, kastélyokról, ékszerekről, ínyencségekről vagy éppen hadi dicsőségről), addig a kapitalizmusban maga a pénzcsinálás (vagyis a profit) vált a termelés céljává. A kapita­lizmust tehát nem a magántulajdon vagy a piac megléte különbözteti meg a korábbi osztálytársadalmaktól, hanem az, hogy a kapitalizmus az egyedüli gazdasági rendszer, amely a profit termelésén alapul.

Amikor a piaci viszonyok kiterjedtek és meghatározóak (vagyis a gazdasági és társadalmi élet szinte minden aspektusa pénzben mér­hetővé és kifejezhetővé válik), az egyes kapitalisták, a vállalkozások és az államok az egymás közötti versengés szükségletének állandó, intenzív nyomása alá kerülnek. Azok, akik nem képesek érvényesülni a piaci versenyben, megszűnnek kapitalistának lenni. A versenyben pedig bármely kapitalista, vállalkozás vagy állam csakis úgy tud fennmaradni és érvényesülni, ha a rendelkezésére álló többlettermék (profit vagy adó) egy jelentős részét tőkéjének felhalmozódásába fekteti. Ennek eredményeként a kapitalizmusban egyértelmű, rendszerszintű tendencia van arra, hogy a népesség, a termelés és a fogyasztás egyre fokozódó mértékben növekedjen.

Az az elképzelés, hogy a kapitalizmusban uralkodó piaci verseny arra motiválja és kényszeríti az egyéneket és a vállalkozásokat, hogy megtakarításokat halmozzanak fel, és ezeket a megtakarításokat új tőkékbe vagy új technológiákba fektessék, valójában meglehetősen bevett koncepció, amelyet széles körben elfogadnak a klasszikus, a neoklasszikus, az osztrák iskolához tartozó és a marxista közgazdászok is (bár a hagyományos neoklasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja a piaci verseny dinamikus természetét). Egyértelmű, hogy az új tőkébe való befektetés nagyobb alaptőkékhez és jelentősebb termelési eredményekhez vezet. Az új technológiákba fektetett tőke bármely adott tőke vagy munkaerő számára jobb eredményeket tesz lehetővé, és általában véve szintén a termelés növekedéséhez vezet. Amíg nem alakulnak ki olyan körülmények, ahol az átfogó és domináns piaci viszo­nyok nem jelentenek egyben átfogó és domináns piaci versenyt, addig nehéz elképzelni, hogy az általunk ismert kapitalizmus nem generálja a gazdasági növekedés inherens, erőteljes tendenciáit. Még ma is sokan éppen ezt tekintik a kapitalizmus legfőbb erényének.

Adam Smith például az emberi fejlődés négy történelmi szintjét vizs­gálva (vadászat, pásztorkodás, mezőgazdaság, és „kereskedelem", vagyis kapitalizmus) azt hangsúlyozta, hogy csakis a kapitalizmust jellemzi a tőkefelhalmozásra való heves törekvés. Mind David Ricardo, mind pedig John Stuart Mill megemlítette azt a lehetőséget, hogy a tőkefelhalmozás végül egy „stacionárius állapotba" torkollik. Ugyanak­kor ez a stacionárius állapot mindkettőjük szerint a profitráta esésének hosszú távú tendenciájából következik. Vagyis Ricardo és Mill staci­onárius állapota gyakorlatilag a profitcélú termelés végét jelenti, így az általunk ismert kapitalizmus végét is. Karl Marx a bérmunkát és a profitért folyó termelést a kapitalizmus alapvető vonásainak tekintette, és hangsúlyozta az áruviszonyok átfogó, domináns jellegét a kapitaliz-musban.² Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet legjelentősebb teoretikusa egyértelműen olyan történelmi rendszerként határozta meg a kapitalizmust, amely „vég nélküli tőkefelhalmozásra" törekszik (Wallerstein, 1979). James Gustav Speth, az elismert környezetkutató szintén a szüntelen gazdasági növekedést tartja a modern kapitalizmus meghatározó vonásának (Speth, 2008).

Az ökológiai fenntarthatóság eléréséhez arra van szükség, hogy az emberi hatás az ökológiai rendszer minden dimenziójában olyan szin­teken stabilizálódjon, amelyek belül maradnak a rendszer természetes működési lehetőségein. Ha a gazdaság outputja korlátlanul növekszik, akkor az emberi hatás stabilizálásához, a gazdasági output egységeire vetített hatást (az összes erőforrás kihasználásában és a környezet­szennyezés minden aspektusában) nullára kellene csökkenteni. És mivel teljességgel lehetetlen azt elérni, hogy az ember gazdasági aktivitása semmiféle hatással ne legyen a környezetre, egy vég nélkül növekvő gazdaság elkerülhetetlenül az ökológiai fenntarthatóság kárára van.

Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC, Intergovernmental Panel on Climate Change) jelentése szerint (IPPC, 2007b) 2000 és 2050 között a globális széndioxid kibocsátást 50-85 százalékkal kellene csökkenteni ahhoz, hogy elkerülhető legyen a preindusztriális korszakhoz képest mért 2-2,4 Celsius-fokos globális melegedés, amelyet általánosan olyan határértéknek tartanak, amely szükséges lenne az emberiség és a civilizáció túlélését fenyegető klímakatasztrófa megelőzéséhez. Azon­ban az IPCC jelentések publikálása óta számos újabb tanulmány arra mutatott rá, hogy az IPCC alaposan alábecsülte mind a klímaváltozás lehetséges következményeinek súlyosságát, mind pedig a probléma sürgető voltát, ezért sokkal drasztikusabb intézkedésekre van szükség a civilizációt fenyegető katasztrofális konzekvenciák elkerülésére (lásd pl. Hansen et al. 2008). Martin Parry, az IPCC munkacsoportjának al­elnöke nemrégiben úgy vélekedett, hogy 2050-ig még a kibocsátás 80 százalékos csökkentése is csupán 70 százalék esélyt adna egy 2 fokos felmelegedés elkerülésére (Pearce, 2008; az interjú nem határozza meg, hogy melyik évtől kellene elérni ezt a csökkentést).

James Hansen, a világ egyik vezető klímatudósa szerint a légkör jelenlegi 385 ppm-es [parts per million = milliomod] széndioxid-koncent­rációjának 350 ppm alá kellene csökkennie ahhoz, hogy a klímaváltozás ne léphesse túl azokat a „fordulópontokat", ahonnan már végképp kike­rül bármiféle emberi ellenőrzés alól. Hansen javaslata szerint azonnal le kellene állítani az összes új szénerőmű építését, és 2030-ig a ma működő hagyományos széntüzelésű erőművek mindegyikét be kellene zárni (Hansen, 2008).

Hansen 350 ppm-es elvárása nagyjából megfelel az IPCC által kívána­tosnak tartott 85 százalékos csökkentésnek.³ A jelentés a továbbiakban már abból a feltételezésből indul ki, hogy a széndioxid-kibocsátás 2000 és 2050 közötti 85 százalékos csökkentése szükséges az éghajlat sta­bilizálásához. Ez éves lebontásban 3,7 százalékos csökkentést jelent. Az 1. ábra egybeveti a fosszilis fűtőanyagokból származó széndioxid-kibocsátás éves adatait és a kibocsátás intenzitásának a GDP-re vetített éves adatait (a globális széndioxid-kibocsátás arányát a globális GDP-hez) 1960 és 2006 között, valamint a klíma stabilizálásához szükséges korlátozások éves adatait.

1960-tól 2006-ig a globális kibocsátás minden egyes évben jóval az el­várt 85 százalékos csökkenés szintje fölött mozgott. Valójában a kibocsá­tás intenzitása szinte egyik évben sem csökkent olyan mértékben, hogy az megfelelt volna ennek a 85 százalékos csökkenésnek. A kibocsátás intenzitását jelző mutatók alapvetően jelzik, hogy milyenek lehetnének az emissziós ráták, ha a gazdasági növekedés zéróra csökkenne. így, a technikai fejlődés adott jellegét tekintve a globális gazdasági növeke­désnek azonnal véget kellene vetni ahhoz, hogy egyáltalán reményünk legyen a klíma stabilizálására. Másfelől viszont, mivel a gazdaság és a globális kibocsátás 2000 után is növekedett, a klíma stabilizálásához még sürgősebb kibocsátás-csökkentésre van szükség, mint amit az 1. ábra mutat.

A klímaváltozás geopolitikája

Még ha technológiailag lehetséges volna is a klíma stabilizálását össze-férhetővé tenni a gazdasági növekedéssel, az erre irányuló törekvések a kapitalizmus világrendszerének keretei között valószínűleg lebírhatat­lan politikai akadályokba ütköznének. A kapitalizmus az államok közötti versenyen alapuló rendszer, ami elengedhetetlen a tőkefelhalmozásnak kedvező politikai viszonyok kialakításában (Wallerstein, 1979; Arrighi, 1994). A világrendszer keretein belül az egyes államok az egymással folytatott gazdasági és katonai küzdelem örökös kényszerében léteznek.

A klíma stabilizációjához szükséges a hagyományos fosszilis energia­források kiváltása nem szénalapú energiahordozókkal (amelyek jelenleg többnyire drágábbak a fossziliseknél), vagy olyan új energiahatékonysági intézkedéseket kell tenni, amelyeket a vállalkozások önmaguktól nem lennének hajlandóak bevezetni (az ilyen újfajta energiahatékonysági intézkedések gazdasági ára így nagyobb lenne gazdasági hasznuknál). Eszerint a klíma stabilizálására szolgáló intézkedések végső soron nö­velnék a kapitalisták rövidtávú és középtávú költségeit, és visszafognák a tőkefelhalmozás ütemét. Ezért igen kevés állam lesz hajlandó egyoldalú­an komoly kibocsátás-csökkentést felvállalni, hiszen ez alaposan aláásná a világrendszerben elfoglalt versenyhelyzetüket. Másrészt viszont nem létezik olyan világkormány, amely hatékonyan megfegyelmezhetné az egyes kapitalista államokat, és előtérbe helyezhetné a rendszernek mint egésznek a hosszú távú, strukturális érdekeit.

Történelmileg a sikeres hegemón hatalmak időről-időre egyfajta meg­hatalmazott világkormányként funkcionáltak, és igyekeztek fenntartani az államok közötti versengés és a rendszerszintű érdekek közötti bizonyta­lan egyensúlyt. Mindazonáltal napjainkban, mikor az USA hegemóniája hanyatlik, nem látszik fellépni olyan örököse, amely a következő hege­món hatalomként képes lenne hatékonyan kordában tartani a rendszert.⁴

A problémát tovább bonyolítja az a tény, hogy a kapitalizmus világ­rendszerét a jövedelmek, a jólét és a hatalom megoszlásának alapvető egyenlőtlenségei jellemzik. A rendszeren belül az egyes államok, a nemzetközi munkamegosztásban mutatkozó relatív előnyeik és hátrá­nyaik szerint három strukturális pozícióban lehetnek: központi (centrum), félperiferiális vagy periferiális országok (Wallerstein, 1979).

A centrum-országok közül az Európai Unió sürgeti leginkább a klíma stabilizálására irányuló globális erőfeszítéseket. 2007-ben az Európai Bizottság bejelentette, hogy széndioxid-kibocsátását 2020-ra az 1990-es szinthez képest 20 százalékkal szándékozik csökkenteni. Mindazonáltal az európai szándék maga is messze elmarad attól a szinttől, amely a klíma globális stabilizálásához szükséges lenne. A globális kibocsátásban Európa jelenleg elfoglalt relatív helyzetét tekintve az európai redukciós terv – már amennyiben megvalósulna – mindössze a kínai emissziós ráta egy-két évi növekedését lenne képes ellensúlyozni.⁵ Ráadásul, bár a legutóbbi európai csúcstalálkozó (amelyre Poznanban került sor 2008 decemberében) megerősítette a 20 százalékos csökkentés tervezetét, ám egyben számos engedményt tett a nehéziparnak és a kelet-európai országoknak. A megállapodás azt is lehetővé tette az európai országok számára, hogy „krediteket" vásárolva tehessenek eleget a kibocsátás csökkentésére irányuló kötelezettségeiknek, amelyeket úgy szerezhetnek meg, ha a világ más részein a kibocsátást csökkentő beruházásokba kez­denek. Ez olyan kibúvókat kínál, amelyek az egész redukciós tervezetet felhígítják (The Economist, 2008).

Másrészről pedig a fosszilis energiahordozókhoz (főképpen a kőolaj­hoz) és az igencsak pazarló energetikai infrastruktúrához kötődő amerikai kapitalista osztály mind a mai napig meglehetősen vonakodik komo­lyan elkötelezni magát a klíma stabilizálása mellett. Talán az Obama-kormányzat alatt egy jóval aktívabb attitűd jelenik meg ez irányban. Ám az még bizonytalan, hogy az Obama-kormányzat valóban hajlandó lesz-e kellőképpen hatékony tettekre és vállalásokra.

Habár történetileg a centrum-országok a felelősek az atmoszférá­ban felhalmozódott üvegházhatást okozó gázok legnagyobb részének kibocsátásáért, az elmúlt évek során a nagy félperiferiális országok (az úgynevezett „feljövő piacok") kibocsátása áll a gázkoncentráció nö­vekedésének legnagyobb hányada mögött. A Világbank adatai szerint manapság az „alacsony és közepes jövedelmű" országok bocsátják ki a globális széndioxid mintegy felét, és háromnegyeddel részesednek a kibocsátás 2000 és 2004 közötti növekedéséből (World Bank, 2008). A nagy félperiferiális országok kibocsátásának jelentős csökkentése nélkül nem mutatkozik esély a globális klíma stabilizálására.

A gyorsütemű tőkefelhalmozás és gazdasági növekedés dacára a nagy félperiferiális országok, mint Brazília, Kína, India, Mexikó és Dél-Afrika, még jócskán le vannak maradva a centrum-országok mögött az egy főre eső jövedelem és az erőforrások felhasználása szempontjából. Sőt, ezek az országok éppen az olcsó munkaerőt és az olcsó természeti erő­forrásokat használják fel „viszonylagos előnyként" a globális kapitalista versengésben. A gyors gazdasági növekedésre ahhoz is szükségük van, hogy csillapítsák a hazai politikai és társadalmi feszültségeket.⁶

Nem meglepő, hogy a legfontosabb „feljövő piacok" uralkodó elitjei a felé az álláspont felé konvergálnak, amely hevesen elutasít mindenféle akciót a klíma stabilizálása érdekében, és ezáltal a gazdasági növeke­dés visszafogásával fenyeget, illetve azt hangoztatják, hogy az éghajlat stabilizálásának teljes gazdasági terhét a centrum-országok vállára kell rakni.

2008 júliusában, a Japánban tartott G8-as csúcstalálkozón (szerteága­zó vitákat követően) a nyolc legfontosabb ipari ország vezetőinek sikerült bizonytalan egyetértésre jutniuk abban, hogy 2050-re 50 százalékkal csökkentik széndioxid-kibocsátásukat (ám a kezdő évet nem határozták meg). Ezt az öt legnagyobb „felzárkózó ország" vezetői azonnal elutasí­tották. Brazília, Kína, India, Mexikó és Dél-Afrika vezetői azt követelték a „fejlett országoktól", hogy 2050-re kibocsátásukat az 1990-es szinthez képest 80-95 százalékkal csökkentsék, és pénzügyi segítséget sürgettek a „fejlődő országok" számára a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás megkönnyítésére. Hu Csin-tao kínai elnök kijelentette, hogy Kína fejlődő országként az iparosításra és az emberek életszínvonalának emelésére fog összpontosítani. Az öt ország vezetőinek közös nyilatkozata hangsú­lyozta, hogy a „fejlett országoknak" „vezető szerepet kell játszaniuk az üvegházhatást okozó gázkibocsátás ambiciózus és teljes csökkentésé­ben" (Hornby, 2008; Wintour és Elliott, 2008).

Mikor a világ vezetői az ENSZ-megbeszélésekre Lengyelországba utaztak, hogy egy új megegyezést dolgozzanak ki a jórészt hatástalan­nak bizonyult kiotói egyezmény helyett, Kína arra szólította fel a „fejlett országokat", hogy GDP-jük egy százalékát (vagyis több mint 300 milliárd dollárt) segítségként ajánljanak fel a „fejlődő országoknak" az üvegház­hatást okozó gázok csökkentésére, és lássák el azokat „zöld" technoló­giákkal. Cserébe viszont Kína semmiféle konkrét emisszió-csökkentési tervet nem ajánlott fel. A Financial Times riportere beszámolt arról, hogy „a tárgyalásokon résztvevő tisztviselők szerint nem valószínű, hogy a kínai követelés egyetértésre fog találni a fejlett országok körében, ám jól tükrözi a szegényebb országok között elterjedt hangulatot" (Dyer és Harvey, 2008).

Klímastabilizáció és gazdasági növekedés

Ebben a fejezetben néhány alternatív forgatókönyvet tekintünk át az emisszió korlátozására. Ezek a forgatókönyvek azt hangsúlyozzák, hogy a klíma stabilizálásához szükséges emissziós korlátozások semmiféle valószerű esetben sem lehetnek kompatibilisek a gazdasági növeke­désnek azzal a mértékével, amelyet a kapitalista gazdasági és politikai stabilitás megkíván.

A sugárzásos fűtés [radiative forcing] tekintetében a széndioxid mintegy háromnegyedét adja az atmoszférában található hosszú távú üvegházhatást keltő gázoknak, és több mint 100 százalékát a teljes nettó emberi terhelésnek, amennyiben az aeroszolok hatását is figyelembe vesszük (IPCC, 2007a). A légkör növekvő széndioxid-koncentrációja elsődlegesen a fosszilis energiahordozók elégetéséből ered. A széndi­oxid-kibocsátás csökkentéséhez és a klíma stabilizálásához az emberi energiafogyasztásnak és a gazdasági tevékenységnek alapvető válto­zásokon kell keresztülmennie.

A fosszilis energiahordozók jelenlegi felhasználásának három lehet­séges alternatívája van: a megújuló energiaforrások, az atomenergia, valamint a széndioxid-leválasztás és -tárolás. A széndioxid-leválasztás és -tárolás óriási tárolókat igényel, ezért jelentősen csökkentené az energiatermelés hatékonyságát, és növelné az energiára fordítandó be­ruházásokat. Ennél is fontosabb azonban, hogy a széndioxid-leválasztás és -tárolás kereskedelmi jelentőségű alkalmazására vajmi kevés esély nyílik 2030 előtt, és még akkor sem lesz alkalmazható az erőművek egy jelentős részénél, miközben az éghajlat stabilizálásához a globá­lis széndioxid-kibocsátásnak legkésőbb 2015-től csökkennie kellene (Greenpeace International, 2008a).

A nukleáris energia termeléséhez urániumra van szükség, amely nem megújuló energiaforrás, és a hagyományos nukleáris reaktorok hasz­nálatával a készletek hamar ki fognak merülni. Az Energy Watch Group 2006-os jelentése szerint a világ ismert és feltételezett urániumkészletei már csak 30-70 évig lesznek elegendőek. Ráadásul a nukleáris reaktorok építésének lassú ütemét figyelembe véve az elkövetkező években az újonnan elkészült atomerőművek éppen csak arra lesznek elegendőek, hogy kiváltsák az elavult, leállítandó atomerőműveket.

A tenyésztőreaktorok (amelyek képesek 100 százalékkal megnövelni az urániumforrás élettartamát) építése igen sokba kerül, fenntartásuk és üzemeltetésük bonyolult, és komoly biztonsági aggályokat vetnek fel. Ez a technológia még vélhetőleg évtizedekig nem forrja ki magát. A nukleáris fúziós technológiára vonatkozó előrejelzések – amely elméletileg szin­te korlátlan energiaforrást jelentene – még ennél is bizonytalanabbak (Heinberg, 2004. 132-139.; Kunstler, 2005. 140-146.; Trainer, 2007. 119-124.).

A megújuló energiaforrások közül csak a szélenergiának és a napener­giának van hosszabb távon valódi esélye arra, hogy a jelenlegi globális energiaigénynek, vagy akár többszörösének megfelelhessen. De még a szélenergiának és a napenergiának is vannak hosszú távú fizikai korlátai. Ráadásul a szél és a napsugárzás változó, időszakos energiaforrások, ami gátat szabhat elterjedésüknek a elektromos energiaszolgáltatásban, és ugyanakkor csakis elektromos energia termelésére használhatóak (Lightfoot és Green, 2002; Trainer, 2007).

Az energia a modern indusztriális gazdaság alapköve. A fosszilis ener­giahordozók felcserélése más energiaforrásokkal alapvető változásokat igényel a társadalom energetikai, szállítási és ipari infrastruktúrájában. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is a legalapvetőbb korlátokat, a kibocsá­tás csökkentésének és a szénalapú energia kiváltásának lehetőségeit az infrastruktúra kiépítésének lehetőségei is korlátok közé szorítják.

Egy olyan világban, amely túllépett a fosszilis energiahordozókon, a legkülönfélébb megújuló energiaforrásokból nyert elektromos energia fogja a főszerepet játszani a teljes energiafogyasztásban. Mindazon­által az erőművek és az egyéb elektromos berendezések felépítése nem csupán financiális forrásokat, hanem speciálisan képzett és tapasztalt munkásokat, technikusokat és mérnököket is igényel, nem beszélve az olyan felszerelésekről és anyagokról, amelyeket csupán erre specializálódott üzemek képesek előállítani. Nem elegendő csupán kinyomni pár milliárd dollárt, és arra számítani, hogy ez majd megújuló elektromosságot generál. Ehelyett új munkásokat, technikusokat és mérnököket kell képezni, új felszereléseket és anyagokat kell előállítani. Mindez, valamint maga a rendszer kiépítése nem csupán forrásokat, de időt is igényel. Így afféle általános elvként kijelenthető, hogy bármely időszakot tekintve az energiaipar teljes fejlesztési kapacitása húzza meg a megújuló energiák terjedési ütemének felső határát.⁷ Ráadásul komoly fejlesztések szükségesek az elektromos hálózat kiterjesztésére és átalakítására, a közlekedés, az ipar és a lakossági fogyasztás nagy részének elektronizálására.

Az 1. táblázat bemutatja a világ energiaellátásának történeti alakulá­sát, valamint három lehetséges jövőbeni forgatókönyvét, amelyekben a fosszilis energiafogyasztás a klíma stabilizálásának érdekében csökken (ennek néhány feltételét a táblázatot követő szövegben részletezzük). Az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyv szerint a világon 2005 és 2050 között minden egyes évben 200, 400, illetve 800 gigawattnyi szél- és napenergián alapuló erőmű épülne. Ezek szerint a forgatókönyvek szerint a világgazdaság éves növekedési üteme -0,05 és +1,8 százalék közé esne.

Az 1. forgatókönyv szerint például a fosszilis energiahordozók fo­gyasztása 2005 és 2050 között 87 százalékkal csökkenne. Másrészről viszont 2050-re a világon több mint 9000 gigawattnyi szél- és napenergiát hasznosítanának, és az adott időszakban a nukleáris energia, a vízener­gia, valamint az egyéb megújuló forrásokból nyerhető energia aránya megduplázódna. A megújuló energiaforrások nagymértékű bővülése dacára így a világ energiaellátása a 2005-ös szinthez képest mintegy 60 százalékkal csökkenne. Ugyanakkor a világ energiahatékonysága több mint kétszeresére nőne, és ennek megfelelően a világgazdaság outputja csupán kis mértékben maradna a 2005-ös szint alatt (a világméretű reál GDP = a világ energiafogyasztása * a világ energiahatékonysága).

A szél- és napenergián alapuló előrevetített fejlesztések érzékletesen egybevethetőek a világ energiaipari beruházásainak mai adataival. 2005-ben világszerte 124 gigawattnyi fejlesztés történt, ha az összes típusú energetikai beruházást figyelembe vesszük (EIA, 2008b). 2007-ben glo­bálisan 20 gigawattnyi fejlesztés jutott a szélenergiára, míg a megelőző évben kevesebb, mint 2 gigawattnyi beruházás történt a napelemes (PV) elektromosság területén (BP, 2008b).

A forgatókönyv elképzeléseit más hosszú távú energetikai terveze­tekkel is érdemes egybevetni. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) napjainktól 2050-ig éves szinten átlagosan 70 gigawattnyi szélener­gia- és 50 gigawattnyi napenergia-beruházást jelez előre (ez összesen 120 gigawatt évente) (IEA, 2008). A Greenpeace International (2008b) 2050-ig mindösszesen 6600 gigawatt nap- és szélenergia-beruházást prognosztizál, ez éves lebontásban átlag 150 gigawattot jelent 2005 és 2050 között.

1980-tól 2005-ig a világ energiahatékonysága (az energiafelhaszná­lásnak a GDP-hez viszonyított aránya) évi 1,4 százalékkal növekedett. Az 1. táblázat azt feltételezi, hogy a világ energiahatékonyságának növe­kedése eléri az évi 2 százalékot. Összehasonlításképpen, a Nemzetközi Energiaügynökség 2005 és 2050 között a világ energiahatékonyságának évi 1,4-1,7 százalékos növekedésével számol (IEA, 2008). Lightfoot és Green (2001) a világ energiahatékonyságának hosszú távú fizikai lehetőségeit vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy ha 2100-ig feltételezzük a teljes potenciál kihasználását, akkor a növekedés éves szintre lebontva 1990 és 2100 között a 0,8-1,3 százalékos határok között mozogna.

Az efféle optimista várakozások ellenére a szükséges kibocsátás-csök­kenés eléréséhez az 1. forgatókönyv szerint a világgazdaság növekedé­sének teljesen le kellene állnia. Tekintetbe véve, hogy a világ népessége nagyjából évi 1 százalékkal növekszik, csak a 3. forgatókönyv számol az egy főre eső jövedelem némi növekedésével.

Ugyanakkor a 3. forgatókönyv érvényesüléséhez világszerte évente 800 gigawatt kapacitású szél- és naperőmű építésére lenne szükség. Évi 800 gigawatt energiakapacitás kiépítése nagyjából annyit tesz, mintha minden évben újraépítenék az Egyesült Államok és Kína teljes energiaiparát. Az amerikai energiaügynökség, a US Energy Information Administration (EIA) becslései szerint a közeljövőben 1 gigawattnyi szél­energia-beruházás 1,4 milliárd dolláros, míg 1 gigawattnyi beruházás a napelemes elektromosság termelésébe 5,6 milliárd dolláros tőkét igényel (EIA, 2008c). Ha a világon évente 800 gigawattnyi nap- és szélerőművet építenek, akkor a nap- és szélerőművek egyenlő arányát feltételezve ez évente 2,8 billió [2800 milliárd] dolláros tőkeráfordítást igényelne. Ez 45 év alatt 126 billió dollár lenne. Mindez még nem tartalmazza az elektromos hálózatok kiterjesztésének és átalakításának, illetve az egész gazdasági infrastruktúra elektronizálásának járulékos költségeit.

1913 és 1950 között, egy olyan időszakban, amely magába foglalta a két világháborút és a nagy gazdasági világválságot is, a világgazdaság évi átlag 1,9 százalékos növekedést mutatott (Maddison, 2003). 1960 és 2005 között a világgazdaság éves növekedési mutatói csupán három esetben, 1974-1975-ben, 1980-1982-ben és 1991-1993-ban estek 2 százalék alá. Ezeket általában jelentősebb világméretű gazdasági válság­periódusokként (valamint a politikai és társadalmi instabilitás növekedé­sének időszakaiként) szokás értékelni.⁸ így még a 3. forgatókönyv is csak olyan teljesítményt mutat, amely semmivel nem jobb a korábbi globális korok gazdasági válságperiódusainál és geopolitikai káoszánál – vagyis nyugodtan tekinthetjük a permanens világválság forgatókönyvének. Ha a történelmi tapasztalatok vezérfonalul szolgálhatnak, akkor látjuk, hogy a három forgatókönyv egyike sem képes a kapitalista világrendszer gaz­dasági és politikai stabilitását biztosítani.

Társadalmi változás és a klíma stabilizálása

1. Társadalmi változás az USA-ban és a klíma stabilizálása

A 2. táblázat olyan alternatív forgatókönyveket vázol fel az USA és Kína számára, amelyek megfelelnek a klímastabilizáció támasztotta követel­ményeknek. A globális kibocsátás-csökkentés eléréséhez 2050-ig az USA egy főre eső kibocsátását a világ átlagához kell közelíteni, és az amerikai fosszilis energiahordozó-felhasználást 2005 és 2050 között 97 százalékkal csökkenteni kell.

Az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyv elvárásainak megfelelően az USA 50, 100, illetve 200 gigawattnyi szél- és naperőművet építene 2005 és 2050 között minden egyes évben. Összehasonlításképpen: 2007-ben az USA teljes működő energiakapacitása 1000 gigawatt körül volt, és az összes energiaipari beruházás – minden energiatípust figyelembe véve – csupán 11 gigawatt (EIA, 2008a). Ehhez jön még, hogy a forgatókönyvek szerint a nukleáris- és vízenergiából, valamint egyéb megújuló energia­forrásokból fejlesztett elektromosságnak is duplájára kellene növekednie az USA-ban 2005 és 2050 között, és az amerikai energiahatékonyságnak 2050-re a világ átlagához kellene idomulnia.

A megkívánt kibocsátás-csökkenés eléréséhez az USA éves gazdasá­gi növekedésének az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyvnek megfele­lően -0,6, +0,5, illetve +1,7 százaléknak kellene lennie. Csupán a 3. for­gatókönyv enged meg némi növekedést az egy főre eső jövedelemben. Ám ehhez a forgatókönyvhöz (amely a hagyományos értelemben véve még mindig sokkal rosszabb gazdasági teljesítményt jelent a múlthoz képest) az Egyesült Államoknak 200 gigawattnyi nap- és szélerőművet kellene üzembe állítania minden egyes évben. Amennyiben ennek fele szélerőmű, a fele pedig napelemes erőmű, akkor a közeljövőben várható árakat tekintve ez évi 700 milliárd dolláros beruházást jelent.⁹ A financiális szempontoktól eltekintve, mérnöki szempontból ez akkora feladat lenne, amely az USA teljes energiaiparának újjáépítését igényel­né minden öt évben.

Másfelől viszont a kibocsátás-csökkentés megtakarításokat jelentene a fosszilis energiahordozók területén. 2005-től 2050-ig az USA fosszilis energiahordozó-fogyasztása az elvárások szerint 2040 millió tonna kőolajnak megfelelő mértékben csökkenne, ez éves szinten 45 millió tonnát jelent (vagy 330 millió hordó olajnak megfelelő mennyiségű fosszilis energiahordozót). 70 dolláros hordónkénti olajárral számolva (ez nagyjából a 2007-es átlagár) a kezdeti éves megtakarítás csak mintegy 23 milliárd dollár lenne. Tíz év elteltével az éves megtakarítás 230 milliárd dollárra emelkedne. 30 év kellene ahhoz, hogy a fosszilis energiahordo­zók fogyasztásának csökkenéséből származó éves megtakarítás végre a megújuló energiahordozók kiaknázásához szükséges költségek fölé emelkedjen.

De a megújuló energián alapuló elektromosságtermelő kapacitás ki­építése önmagában korántsem lenne elegendő. A jelenlegi elektromos hálózat elavult, és csupán kis részben képes megfelelni az olyan idősza­kos jellegű elektromos energiaforrások kihívásának, mint a szél- vagy a napenergia. Ezért az ország teljes elektromos hálózatát újjá kell építeni. Ráadásul a szelet és a napot csupán elektromosság termelésére lehet felhasználni, és nem alkalmasak a szállítás és a közlekedés, az ipar, illetve számos más tevékenység céljaira. A biomassza mennyiségének korlátait (lásd az 1. táblázathoz tartozó szöveget) figyelembe véve ahhoz, hogy a megújuló energiák lehessenek a gazdaság elsőszámú energia­forrásai, a közlekedés és a többi infrastruktúra jelentős részét újjá kell építeni és elektronizálni kell. Mindezt a költséget egybevetve, az elkö­vetkező évtizedben a megújuló energiaforrások fejlesztése és az USA energiastruktúrájának átállítása éves szinten legalább 500-700 milliárd dollárba kerülne, de az is lehet, hogy még ennél is többe.

Az Obama-kormányzat új energiapolitika kidolgozását és bevezetését ígéri, és azt, hogy az USA komoly kötelezettségeket vállal az üvegház­hatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésében. Mindazonáltal egyelőre nemigen látni konkrét bizonyítékokat arra, hogy azok a lépések, amelyeket Obama kész megtenni, felnőnek a klíma stabilizálásának feladatához. A 2008-as választási kampányban Obama azt ígérte, hogy az elkövetkező évtizedben 150 milliárd dollárt költenek az alternatív energiaforrásokra (Walsh, 2008). Abban az új gazdaságélénkítő terv­ben, amit az elnök legújabban javasolt, két év alatt 100 milliárd dollárt szánnak energiaügyi és környezetvédelmi projectekre (McDonough, 2008). Ezek a vállalások messze alatta maradnak annak, amelyeket az USA-nak tennie kellene ahhoz, hogy megfeleljen a klímastabilizálódás globális elvárásainak, ráadásul a gazdaság stagnálásánál többet nem is képesek elérni.

Miként lehetne finanszírozni a klíma stabilizálásához szükséges éves beruházásokat? Ezt az összeget szénkvóták árveréséből, szénadókból vagy más adókból lehetne összegyűjteni. De akár így, akár úgy – vala­kinek meg kell fizetnie a költségeket. Ki lesz hát az a valaki? Finanszí­rozható lenne a dolog az amerikai munkásosztályra kivetett adókból? Ez a munkásosztály már ma is a csökkenő reálbérrel, a növekvő eladóso­dással, az állandóan emelkedő egészségügyi költségekkel küszködik. A munkásosztály létfenntartási költségeinek egy újabb, ilyen léptékű emelése megsemmisüléssel fenyegetné az amerikai kapitalizmus teljes legitimációját. Netán finanszírozható lenne az amerikai kapitalista osztály­ra kivetett adókból? Az Egyesült Államok teljes adózás utáni vállalkozói profitja mintegy egy billió dollár. Meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy az amerikai kapitalisták hajlandóak lennének lemondani profitjuk több mint feléről. Esetleg több külföldi kölcsönt lehetne felvenni? Évi 500-700 milliárd dollárral több kölcsön felvétele az USA kereskedelmi deficitjét, amely jelenleg a GDP 5 százaléka, a duplájára növelné. Az Egyesült Államok külföldi eladósodása pillanatok alatt az egekbe szökne, és az amerikai államkincstár csődje borítékolható lenne.

Eltekintve attól a kérdéstől, hogy vajon az USA klímastabilizációs beru­házásait lehetséges-e megfelelő módon finanszírozni, az Egyesült Álla­moknak globális kötelezettségei teljesítéséhez átlag évi 7,7 százalékkal kell csökkentenie a fosszilis energiahordozók felhasználását. Akár szén­dioxid-kvótákkal, akár széndioxid-adókkal, vagy más mechanizmusokkal érik ezt el, a klíma stabilizálására irányuló törekvések egyértelműen a fosszilis energiahordozók árának jelentős emelkedését fogják okozni (egy piacgazdaságban ez az egyetlen módszer arra, hogy a fosszilis energiahordozók fogyasztása csökkenjen). Hacsak az elkövetkező né­hány évben a megújuló energiahordozók költségei nem csökkennek nagymértékben, és termelésük nem terjed el széleskörűen, akkor mindez az energiaárak jelentős és tartós emelkedésében fog realizálódni.

Ha Kína, India és a többi nagy félperiferiális ország nem kíván komoly és hatékony részt vállalni a klíma globális stabilizálásának feladatából (ami meglehetősen valószínű), akkor az emelkedő energiaköltségek hatására a még megmaradt ipari tőke is egyszerűen a perifériára és a félperifériára fog vándorolni az USA-ból, Nyugat-Európából és a többi centrum-országból.

Az USA kormányzata megpróbálhat befolyást gyakorolni a tőkemozgá­sokra és kikényszeríteni valamiféle „fair trade"-et. De vajon politikailag jár­ható-e ez az út? A tőkemozgások szabályozása nem csupán a pénztőke mozgásait kell, hogy kontrollálja, de a „közvetlen külföldi beruházásokat", valamint az adott cégeken belüli, de határokon átívelő kereskedelmet is. És elképzelhető-e mindez az alapvető kapitalista tulajdonviszonyok megváltoztatása nélkül?

Ha az Obama-kormányzat nem lesz képes az USA-t biztosan a klí­mastabilizáció útján tartani (ami nem csupán gesztusokat jelent, hanem 2050-ig a kibocsátás 97 százalékos csökkentését), akkor sokkal radi­kálisabb politikai változásokra lesz szükség, mint az a „változás", amit Obama folyamatosan emleget.

2. Társadalmi változás Kínában és a klíma stabilizálása

A kívánatos globális kibocsátás-csökkenés eléréséhez 2050-ig Kína egy főre eső kibocsátási rátájának a globális átlag felé kell konvergálnia, és az ország fosszilis tüzelőanyag-felhasználásának 2005-től 2050-ig 86 százalékkal kell csökkennie. Az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyvnek megfelelően (2. táblázat) Kínának 50, 100 illetve 200 gigawattnyi szél- és naperőművet kellene építenie minden egyes évben 2005 és 2050 között. Összehasonlításképpen, 2006-ban Kína teljes működő energiatermelő kapacitása 622 gigawatt volt (Cui, 2008. 218.). A nukleáris- és vízenergi­án, valamint egyéb megújuló energiaforrásokon alapuló áramtermelésnek

2005 és 2050 között a négyszeresére kellene emelkednie, és az ország energiahatékonyságának 2050-re a világátlaghoz kellene idomulnia.

Az 1-es, 2-es és 3-as forgatókönyvnek megfelelően a kínai gazdaság növekedésének 1,5, 2,5, illetve 3,7 százalékosra kellene csökkennie. Úgy tűnik, hogy Kína még így is képes lenne bizonyos mértékű pozitív növekedést kitermelni. Mindazonáltal ezek a ráták is jelentős csökkenést jelentenek az ország gazdaságának korábbi, történelmi növekedési üte­méhez képest. Kína gazdasági növekedése igen gyors ütemben megnö­velte az egyenlőtlenségeket, és elmélyítette a társadalmi konfliktusokat. Általános vélekedés szerint Kínának legalább 7-8 százalékos növekedést kell produkálnia hogy kellőképpen növelhesse a foglalkoztatottságot, és fenntarthassa a társadalmi stabilitást (Roubini, 2008). A forgatókönyvek­ben előrevetített 1,5-3,7 százalékos növekedés így messze elmarad attól, amire az ország gazdasági és politikai stabilitásának fenntartásához szükség lenne.

Az előrevetített növekedési mutatók a 2005 és 2050 közötti átlagnö­vekedésre vonatkoznak. Ha az elkövetkező években a kínai gazdaság továbbra is erőteljesen növekszik, akkor az ország igen gyorsan ki fogja meríteni gazdaságnövekedési „kvótáját". Például, amennyiben 2005 és 2020 között a kínai gazdaság bővülése évi 8 százalék lesz, akkor a 2050-re tervezett kibocsátás-csökkentési célok eléréséhez 2020 és 2050 között a három forgatókönyvnek megfelelően -1,6 vagy -0,1 százalékos csökkenést, illetve 1,7 százalékos növekedést kellene teljesítenie.

A forgatókönyvek azt feltételezik, hogy Kína minden egyes évben 50-200 gigawattnyi szél- és naperőművet állít majd üzembe, és nem veszik figyelembe a technikai és fizikai korlátokat. Ám a valóságban Kí­nának meglehetősen szűkös fizikai kapacitása van a megújuló energiák terén. A tengeri és szárazföldi szélerőművek területén Kína hosszú távú fizikai potenciálját mintegy 1000 gigawattra becsülik (Cui szerk., 2008. 273.). A napcellás elektromosság ennél sokkal többe kerül, és éjszakán­ként nem termel energiát. Ennél ígéretesebb naptechnológiának számít a napenergiás hőtechnológia [solar thermal technology], más néven a napsugárzás-gyűjtő technológia [solar concentrating technology], ame­lyek használatával a napenergiát hő formájában tárolni tudják, és így az időszakosság sokkal kevesebb problémát okoz. Viszont a napenergiás hőtechnológia leginkább a trópusi és szubtrópusi sivatagokban használ­ható. Kínának viszont nincs efféle területe.

Amint ezt fentebb már érintettük, amennyiben Kína nem szánja rá magát, hogy a globális kibocsátás-csökkentés elvárásainak megfelelő­en komoly és hatékony lépéseket tegyen, akkor nem sok remény van a klíma stabilizálódására. Ugyanakkor meglehetősen valószínűtlen, hogy a kínai kormányzat Kína globális kötelezettségeit szem előtt tartva önként megteszi a szükséges intézkedéseket. A gazdaság bővülésének ezekkel járó jelentős csökkenése ugyanis pontosan az a dolog, amelyet a kínai kormányzat politikailag egyszerűen nem fogadhat el.

Mindez azt jelentené, hogy az emberiség végzete elkerülhetetlen? Ez attól függ, hogy miként alakulnak a politikai küzdelmek Kínában, illetve általában a világon. A jelenlegi kínai kapitalista fejlődési modell három pilléren nyugszik: az exportorientált gazdasági növekedésen, a hatalmas tömegű olcsó munkaerő nagymértékű kizsákmányolásán, illetve a ter­mészetes erőforrások és a természeti környezet súlyos kiuzsorázásán.

Ahogyan a gazdasági válság egyre tovább mélyül, Észak-Amerika és Nyugat-Európa vezető kapitalista országainak ismétlődő gazdasági nehézségekkel kell szembesülniük. Ha az előttünk álló néhány évben a gazdaság képes lesz is magához térni, a gazdasági növekedésnek akkor is igen hamar gátat fog szabni a kőolaj-kitermelés világméretű csökke­nése.¹⁰ Egy elhúzódó globális gazdasági válság igen rossz hatással lesz Kína exportorientált gazdasági növekedésére.

A kínai és külföldi kapitalisták mindmáig szinte teljes szabadságot élveztek a kínai munkások kizsákmányolása terén. Ám ahogy Kína munkaerő-tartaléka kezd kimerülni, és a migráns munkások tízmilliói fokozatosan letelepednek a városokban, a kapitalisták és a munkások közötti erőegyensúly lassanként a munkások irányába fog eltolódni. Az elmúlt évek során a tengerparti tartományokban már sor került némi nyo­másra a fizetések emelése érdekében, és a kínai kormány is tett néhány visszafogott lépést a munkakörülmények javításáért, hogy így biztosít­hassa a társadalmi stabilitást. Egy-két évtizeden belül számítani lehet rá, hogy a kínai munkásosztály is követni fogja más országok munkásainak példáját, gazdasági és politikai küzdelmekre szerveződik, és egyre több gazdasági, társadalmi és politikai jogot követel majd magának. A kínai munkásosztály politikai ébredése pedig aláássa majd a kínai kapitalizmus jelenlegi modelljének alapjait.

Kína energiafogyasztásának 70 százaléka a kőszénen alapul. Az ország a világ kőszéntermelésének közel felét adja, ám a hivatalosan fel­becsült széntartalékoknak csak egy nyolcadával rendelkezik (BP, 2008a). Richard Heinberg szerint (2008) Kína széntermelése 2015 és 2030 között már hanyatlani fog. 2020 körül az ország valószínűleg óriási energiavál­ság elé néz, ahogy a széntermelés növekedése nagymértékben lelassul majd.¹¹ A közelgő energiaválság egész sor olyan gazdasági és politikai láncreakciót indíthat be, amelyek előbb-utóbb Kína teljes mai társadalmi rendszerét romba dönthetik. És mi következik azután?

Lehet abban is reménykedni, hogy Kína uralkodó elitjei készek lesznek önként lemondani politikai és gazdasági hatalmukról, és hagyják majd, hogy az ország egy békés, demokratikus átalakuláson menjen keresz­tül. Ez esetben a kínai nép nyílt, racionális viták során, demokratikus konszenzus alapján dönthetne Kína sorsáról. Remélhetőleg egy ilyen vitában a kínai nép kollektíve arra a meggyőződésre fog jutni, hogy a klíma stabilizálása és a globális fenntartható gazdaság kialakulása Kína saját alapvető, hosszú távú érdeke, amelyeknek abszolút prioritást kell kapniuk a kínai társadalom átalakítása során.

Ám, sajnos sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a kínai uralkodó elitek mindaddig ragaszkodni fognak hatalmuk és kiváltságaik fenntartásához, ameddig az csak lehetséges. Ugyanakkor Kína jelenlegi társadalmi rendszere tovább már nemigen tartható fenn. Ezért a rezsim felbomlását nagy valószínűséggel több évtizedes politikai és társadalmi káosz követi majd, ami pusztító hatással lesz a kínai népre.

Másfelől viszont az ipari termelés széthullásával és a fogyasztás nagymértékű csökkenésével Kína sokkal kevesebb üvegházhatást okozó gázt fog a légkörbe bocsátani. Ez semmi esetre sem az a forgatókönyv, amelyet jelen sorok írója kívánatosnak tartana, de a kínai gazdaság szétesése objektíve lehetőséget és időt biztosíthatna a világ többi része számára, hogy megtegyék a klíma stabilizálásához szükséges lépése­ket. Közben a különféle társadalmi osztályok és politikai erők hosszú távú küzdelembe kezdhetnek, hogy eldöntsék, ki marad felül, és miként alakítják majd Kína jövőjét.

3. A globális társadalmi változás és a klíma stabilizálása

Mint minden társadalmi rendszer, a kapitalizmus léte és működése is adott történelmi feltételektől függ. Mivel a történelmi feltételek elkerülhe­tetlenül hajlamosak a változásra, egy bizonyos ponton túl már kétségkívül annyira átalakulnak, hogy a kapitalizmus történelmileg nem lesz már többé életképes. Immanuel Wallerstein úgy érvelt, hogy évszázadok könyörtelen gyarapodása után a rendszer alapjába épülő gazdasági, po­litikai és ökológiai ellentmondások immár egy olyan pontra jutottak, ahol a kapitalizmus történelmi keretein belül többé már nem lehet megoldani őket. A kapitalizmus immár strukturális válságának korába lépett, és nem valószínű, hogy túléli a XXI. század közepét. Az emberiség jövője a globá­lis osztályharctól függ, amely meghatározza majd, hogy milyen társadalmi rendszer/rendszerek emelkedik/emelkednek majd ki (már ha kiemelkedik valami) a jelenlegi rendszer széthullása után (Wallerstein, 2003).

A globális klímaválság csupán az egyike ezeknek az alapvető el­lentmondásoknak a hosszú sorában. Az államok közötti versengés és a geopolitikai konfliktusok miatt a kapitalista rendszerben a klíma stabilizálására irányuló erőfeszítések előtt leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak. Sőt, amint azt fentebb láthattuk, a klíma stabilizálása még a legoptimistább feltevések szerint sem békíthető össze a gazdasági növekedés olyan ütemével, amilyet a kapitalista gazdasági és politikai stabilitás megkívánna.

Legutóbbi könyvében James Gustave Speth, a világ egyik legelismer­tebb környezetkutatója, akitől messze áll a politikai radikalizmus, arra a megállapításra jutott, hogy lehetetlen elérni a környezeti fenntartható­ságot a modern kapitalizmus körülményei között (vagyis abban a gaz­dasági rendszerben, amely folyamatos gazdasági növekedést generál), és alapvető társadalmi változásokra van szükség a globális környezeti katasztrófa elkerüléséhez. „[A mai] politikai-gazdasági rendszer, amelyet itt modern kapitalizmusnak nevezünk, pusztító a környezetre nézve, és nem kis mértékben, hanem olyannyira, hogy az az egész bolygót fenyegeti; az emberek ezért megoldást fognak követelni, és a jelenlegi rendszer nem lesz számukra megfelelő; vagyis a rendszert rákényszerítik majd a változásra" (Speth, 2008. 194.).

Vagyis a kapitalizmus többé már nem életképes történelmi opció. így vagy úgy, de alapvető társadalmi változásokra fog sor kerülni az előt­tünk álló évtizedekben. A világ elnyomottjainak és kizsákmányoltjainak történelmi feladata megragadni a történelmi lehetőséget, és olyan új társadalmat építeni, amely a demokrácián, az egalitarizmuson és az ökológiai fenntarthatóságon alapul.

A kapitalizmus széthullása és a posztkapitalista társadalom kiala­kulása nem jelent automatikus garanciát a klímaválság megoldására, és az ökológiai fenntarthatóság sikeres alkalmazására. Az viszont kétségtelen, hogy a globális kapitalista piac által gerjesztett verseny­kényszer megszűntével az emberiség megszabadulna a felhalmozás állandó és heves szükségletétől. Az emberiség olyan helyzetbe kerül, hogy alkalmazhatja kollektív racionalitását. Remélhetőleg az emberek világszerte olyan nyílt, racionális és demokratikus vitába kezdenek majd, amelybe nem csupán a gazdasági és politikai vezetőknek, illet­ve az értelmiségi szakértőknek lesz beleszólása, hanem a munkások és parasztok széles tömegeinek is. Egy ilyen globális kollektív vitából olyan globális demokratikus konszenzus születhet, amely a globális társadalmi átalakuláson keresztül végül a klíma stabilizálásához és az ökológiai fenntarthatósághoz vezet.

Mindez túl idealistának hangzik? De vajon valóban számíthatunk-e rá, hogy a világot ma uraló elitek a világ népességének alapvető szük­ségleteit szem előtt tartva megfelelnek a klímaváltozás kihívásainak? Végső soron a klíma stabilizálása csak akkor valósulhat meg, ha a világ népességének túlnyomó része (és nem csupán az elitek és az ökológia­ilag tudatos középosztálybeliek) megértik a valószínűsíthető hatásokat, azokat saját életükre vonatkoztatják, és aktívan, öntudatosan részt vál­lalnak a klíma stabilizálásának globális feladatából.

Habár ma lehetetlen megjósolni, hogy milyen pontos formát ölt majd a posztkapitalista társadalom, mégis vannak olyan objektív történelmi meghatározottságok, amelyeket a jövő nemzedékeknek is figyelembe kell venniük, miközben saját történelmüket formálják.

Először is, az ökológiai fenntarthatóság alapján a jövő társadalmában a piaci viszonyok nem kaphatnak domináns szerepet. Mint már szó esett róla, ameddig egy társadalom gazdasági és társadalmi viszonyait a piac uralja, addig az egyének és a vállalkozások a gazdasági növekedés hajszolásának állandó, kikerülhetetlen nyomása alatt léteznek. Ezt a nyomást nem lehet korlátozott, a piac uralmát meg nem kérdőjelező kormányzati intézkedésekkel megszüntetni, hiszen az egyes kormányok a globális piacon maguk is állandó versenybe kényszerülnek más orszá­gokkal a gazdasági növekedés utáni hajszában.

Ennek megfelelően egy ökológiailag fenntartható társadalomban a társadalom többlettermékeinek felhasználását és elosztását valamiféle társadalmi kontroll alá kell vetni, legyen az akár politikai jellegű, akár bevett társadalmi normák rendszere. Egy ilyen társadalom lehet, hogy gazdaságilag kevésbé lesz hatékony (ha a „hatékonyságot" a ma elfo­gadott kritériumok szerint nézzük), mint a kapitalista társadalom, de az is lehet, hogy fordítva alakul a dolog. Mindazonáltal a hatékonyság leg­jobb esetben is csupán másodlagos fontosságú lehet a posztkapitalista korszakban. Az emberiség és a civilizáció túlélése érdekében a legalap­vetőbb szükséglet annak biztosítása, hogy az emberi gazdálkodás az ökológiai rendszer természetes kapacitásának keretei között maradjon. Egy (a hagyományos értelemben vett) „rossz hatásfokú" gazdasági rend­szerrel, amely korlátozott, stabil fogyasztással működik, az emberiség esélyt kap a túlélésre. Egy olyan gazdasági rendszerrel, amely magas hatékonysággal generál gazdasági növekedést, az emberiség igen ha­mar kollektív öngyilkosságot fog elkövetni.

Másodszor, a jövő posztkapitalista rendszere nem valamiféle történel­mi vákuumból fog létrejönni. Éppen ellenkezőleg, reflektálnia kell majd azokra a politikai és társadalmi eredményekre, amelyek a kapitalista korszakban születtek. A legfontosabb, hogy illeszkedjen a dolgozó osztályok politikai tudatosságának és szervezkedési kapacitásának relatíve (a prekapitalista korszakhoz viszonyítva) magas fokához, va­lamint megfeleljen a népesség történelmileg meghatározott „alapvető érdekeinek".

A fenti két történelmi előfeltétel azt sugallja, hogy a létrejövő posztkapitalista társadalom két alappillére vélhetőleg a többlettermék feletti társadalmi kontroll valamilyen formája (vagyis hogy a többlettermék elsajátítása és használata politikai és társadalmi processzusokon, lehe­tőleg demokratikus tervezésen, és nem a piaci viszonyokon keresztül fog végbemenni), valamint a termelőeszközök társadalmi és közösségi tulajdonának valamiféle formája lesz majd.

1. ábra

A fosszilis fűtőanyagokból származó szén-dioxid-kibocsátás: Történelmi mutatók és a klíma-stabilizálás szükségletei (éves bontásban)

1. táblázat

A világ energiaellátása: történelmi mutatók és előrejelzések

Évek és for­gató-könyvek	Fosszilis energia­hordozók (Mtkm)	Nuk­leáris (Bwó)	Víz és egyéb (Bwó)	Szél és nap (Bwó)	Szél és nap (Gw)	Ener­gia-ellátás (Mtkm)	Ener-gia-ha-tékony-ság ($/ Toe)	Reál GDP (billió $)
Történelmi mutatók:
2005:              9260		2771	3193	139	64	9785	5720	56.0
1980-2005 (éves változás):						1,7%	1,4%	3,1%
Előrejelzések:
1. forgatókönyv:
2050:              1187		5542	6386	19863	9070	3921	13944	54,7
2005-2050 (éves változás):						-2,0%	2%	-0,05%
2. forgatókönyv:
2050:              1187		5542	6386	39573	18070	5616	13944	78,3
2005-2050 (éves változás):						-1,2%	2%	0,7%
3. forgatókönyv:
2050:              1187		5542	6386	78993	36070	9005	13944	125,6
2005-2050 (éves változás):						-0,2%	2%	1,8%

Forrás: A szerző összeállítása. Az energiaellátásra és a GDP-re vonatkozó történelmi adatok forrása: BP (2008a) és World Bank (2008). Mtkm: millió tonna kőolajnak megfelelő.

Bwó: billió wattóra (11,63 billió wattóra = 1 millió tonna kőolajnak felel meg).

Gw: gigawatt (az elektromosságtermelő kapacitás mérésére; 1 gigawatt csúcskapacitás mellett 1 milliárd wattóra vagy 0,001 billió wattóra elektromosság termelésére képes óránként).

Energiaellátás: a fosszilis fűtőanyagokból, nukleáris-, víz- és egyéb megújuló energiaforrásokból, illetve a szél- és napenergiából nyert teljes energia.

Energiahatékonyság: 2005-ös vásárlóerejű dollár osztva a tonnánkénti olaj­ekvivalenssel (Toe).

Reál GDP: a 2005-ös vásárlóerejű dollár billióiban mérve.

Az 1. táblázat előfeltételei:

1. A világ totális széndioxid kibocsátása a 2000-es szinthez képest 2050-ig 85 százalékkal csökken; ez a 2005-ös szinthez képest 87 százalékos csökkenés. Ez akkora mértékű kibocsátás-csökkentés­nek felel meg, amely – amint azt az IPCC jelentése állítja – képes megakadályozni azt, hogy a globális klíma 2 Celsius-fokkal mele­gedjen.

2. A földművelésből és egyéb forrásokból származó kibocsátás ugyan­olyan mértékben csökken, mint a fosszilis tüzelőanyagok elégetésé­ből származó kibocsátás.

3. A különféle fosszilis tüzelőanyagok változó összetételét figyelmen kívül hagyjuk. Ennek megfelelően a teljes fosszilis tüzelőanyag-fogyasztásnak kell a 2050-re 87 százalékkal csökkennie a 2005-ös szinthez képest.

4. A széndioxid-leválasztást és -tárolást az energiahatékonyságra való negatív hatása és magas beruházási költségei miatt nem vesszük számításba.

5. A biomasszából készített folyékony tüzelőanyagokat nem vesszük figyelembe. A biomassza-potenciált a művelhető földek és a víz mennyisége korlátozza. Sőt újabb tanulmányok azt bizonyítják, hogy a bio-tüzelőanyagok ténylegesen több üvegházhatást okozó gáz kibocsátását generálják, mint a fosszilis eredetű tüzelőanyagok.

6. A szél- és naperőművek 2050-ig jelentős mértékben elterjednek, és az alternatív forgatókönyveknek megfelelően az azokból nyert elektromos energia a ma fejlesztett teljes elektromos energia mintegy 100, 200, illetve 400 százalékát adja.

7. A szél- és naperőművek termelőkapacitása 25 százalékos éves kapacitás-hasznosítási rátával kell, hogy rendelkezzen. Tehát egy gigawatt szél- vagy naperőmű termelési kapacitása 2,19 milliárd wattóra elektromosságot kell, hogy termeljen egy év alatt. Össze­hasonlításként: 2007-ben az USA-ban a szélerőművek átlagos ka­pacitás-hasznosítási rátája 23, míg a naperőműveké 14 százalékos volt (EIA, 2008a).

8. A nukleáris-, víz- és egyéb megújuló energiaforrásokból származó áramtermelés megduplázódásával számolunk 2005 és 2050 között.

9. A primer elektromosságot, amilyen a nukleáris és megújuló energia­forrásokból nyert áram, elektromos energiatartalmával mérjük (11,63 milliárd wattóra = 1 millió tonna olaj fűtőértékével). A fosszilis tüzelő­anyagok behelyettesítését primer elektromossággal a hatékonyság növekedésének tekintjük.

2. táblázat

Energiaellátási forgatókönyvek: az USA és Kína (éves változási ráták)

Évek és forgatókönyvek	Energia­ellátás	Energiaha­tékonyság	Reál GDP
USA:
Történelmi mutatók (1980-2005):	0,9%	2,1%	3,1%
Előrejelzések (2005-2050):
1. forgatókönyv:	-2,6%	2%	-0,6%
2. forgatókönyv:	-1,5%	2%	0,5%
3. forgatókönyv:	-0,3%	2%	1,7%
Kína:
Történelmi mutatók (1980-2005):	5,3%	4,2%	9,8%
Előrejelzések (2005-2050):
1. forgatókönyv:	-1,4%	3%	1,5%
2. forgatókönyv:	-0,5%	3%	2,5%
3. forgatókönyv:	0,7%	3%	3,7%

Forrás: A szerző összeállítása. Az energiaellátásra és a GDP-re vonatkozó történelmi adatok forrása: BP (2008a) és World Bank (2008).

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: Development and Change, special Forum issue 40/6 (2009. december) 1039-1061. 

Irodalom

Arrighi, Giovanni (1994): The Long Twentieth Century: Money, Power, and the Origins of Our Times. Verso, London.

Arrighi, Giovanni, Po-keung Hui, Kirshnendu Ray és Thomas Ehrlich Reifer (1999): „Geopolitics and High Finance", in Giovanni Arrighi és Beverly J. Silver et al.: Chaos and Governance in the Modern World System. 37-96. University of Minnesota Press, Minneapolis, London.

ASPO. Association for the Study of Peak Oil and Gas Ireland (2008), Newsletter No. 96. 2008. december. Website: http://www.aspo-ireland.org/contentFiles/newsletterPDFs/newsletter96_200812.pdf

BP (2008a): Statistical Review of World Energy 2008. Website: http://www.bp.com/productlanding.do?categoryld=6929&contentld=7044622.

BP (2008b): Renewable Energy Section. Website: http://www.bp.com/sectiongenericarticle.do?categoryld=9023767&contentld=7044196.

Cui, Minxuan szerk. (2008): Zhongguo Nengyuan Fazhan Baogao (Annual Report of China's Energy Development). ShehuiKexue Wenxian Chubanshe, Peking.

Dyer, Geoff és Fiona Harvey (2008): „China Puts Climate Talks Squeeze on West", Financial Times, 2008. október 29., 6.

EIA (US Energy Information Administration) (2008a): U.S. Summary Data-Electricity. Website: http://www.eia.doe.gov/overview_hd.html

EIA (2008b): International Data-Electricity. Website: http://www.eia.doe.gov/emeu/international/contents.html.

EIA (2008c). „Cost and Performance Characteristics of New Central Station Electricity Generating Technologies". Website: http://www.eia.doe.gov/oiaf/aeo/assumption/pdf/electricity.pdf#page=3.

Energy Watch Group (2006): Uranium Resources and Nuclear Energy. EWG-Series No. 1/2007, 2006. december. Website: http://www.energywatchgroup.org/fileadmin/global/pdf/EWG_Uraniumreport_12-2006.pdf

Galbraith, James (2008): The Predator State: How Conservatives Abandoned the Free Market and Why Liberals Should Too. Free Press, New York.

Greenpeace International (2008a): False Hope: Why Carbon Capture and Storage Won't Save the Planet. Website: http://www.precaution.org/lib/gp_report_false_hope.080505.pdf.

Greenpeace International (2008b): Energy Revolution: A Sustainable Global Energy Outlook. Website: http://www.greenpeace.org/international/news/energy-revolution-now271008.

Hansen, James (2008): „Tell Barack Obama the Truth – the Whole Truth", 2008. november 21. Website: http://www.columbia.edu/~jeh1/.

Hansen, James, Makiko Sato, Pushker Kharecha, David Beerling, Valerie Masson-Delmotte, Mark Pagani, Maureen Raymo, Dana Royer, James C. Zachos (2008): „Target Atmospheric CO₂: Where Should Humanity Aim?", 2008. október 8. Website: http://www.columbia.edu/~jeh1/.

Heinberg, Richard (2004): The Party's Over: Oil, War and the Fate of Industrial Societies. New Society Publishers, Gabriola Island.

Heinberg, Richard (2008): „Coal in China." MuseLetter, Number 195. June 27. 2008. Website: http://globalpublicmedia.com/museletter_coal_in_china.

Hornby, Lucy (2008): „Big Emerging Nations Demand G8 Greenhouse Gas Cuts", Reuters, 2008. július 8. Website: http://www.reuters.com/article/africaCrisis/idUST60132.

Hunt, E. K. (2002): History of Economic Thought. (Expanded Second Edition.) M. E. Sharpe, Armonk, London.

IEA (International Energy Agency) (2008): Energy Technology Perspectives 2008: Scenarios and Strategies to 2050, Executive Summary. Website: http://www.iea.org/Textbase/techno/etp/index.asp.

IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) (2007a): „Climate Change 2007: The Physical Science Basis (Summary for Policy Makers). Contribution of Working Group I to the Fourth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climate Change." Website: http://www.ipcc.ch.

IPCC (2007b): „Climate Change 2007: Mitigation of Climate Change (Summary for Policy Makers). Working Group III Contribution to the Intergovernmental Panel on Climate Change Fourth Assessment Report." Website: http://www.ipcc.ch.

Kunstler, James Howard (2005): The Long Emergency: Surviving the Converging Catastrophes of the Twenty-First Century. Atlantic Monthly Press, New York.

Lightfoot, H. Douglas és Christopher Green (2001): „Energy Efficiency Decline Implications for Stabilization of Atmospheric CO₂ Content". Centre for Climate and Global Change Research, Report No. 2001-7, McGill University, Montreal, Canada. Website: http://www.mcgill.ca/ccgcr.

Lightfoot, H. Douglas és Christopher Green (2002): „An Assessment of IPCC Working Group III Findings in Climate Change 2001: Mitigation of the Potential Contribution of Renewable Energies to Atmospheric Carbon Dioxide Stabilization." Centre for Climate and Global Change Research, Report No. 2002-5, McGill University, Montreal, Canada. Website: http://www.mcgill.ca/ccgcr.

Maddison, Angus (2003): The World Economy: Historical Statistics. Organisation for Economic Co-operation and Development, Párizs.

McDonough, Jay (2008): „Obama's New, New Deal", 2008. december 6. Website: http://www.examiner.com/x-243-Progressive-Politics-Examiner~y2008m12d6-Obamas-new-new-deal.

Monbiot, George (2008): „Apart from Used Chip Fat, There Is No Such Thing as a Sustainable Biofuel", The Guardian, 2008. február 12., Comment and Debate Section, 27.

Pearce, Fred (2008): „World Leaders »Failing to Get« Climate Message", 2008. december 15. Website: http://www.newscientist.com/article/dn16271-world-leaders-failing-to-get-climate-message.html.

Roubini, Nouriel (2008): „The Rising Risk of A Hard Landing in China: the Two Engines of Global Growth – U.S. and China – Are Now Stalling", 2008. november 4. Website: http://www.rgemonitor.com/roubini-monitor/254258/the_rising_risk_of_a_hard_landing_in_china_the_two_engines_of_global_

growth__us_and_china__are_now_stalling.

Speth, James Gustave (2008): The Bridge at the Edge of the World: Capitalism, the Environment, and Crossing from Crisis to Sustainability. Yale University Press, New Haven és London.

The Economist (2008): „Fiddling with Words as the World Melts", The Economist, 2008. december 20., 108-109.

Trainer, Ted (2007): Renewable Energy Cannot Sustain a Consumer Society. Springer, Dordrecht.

Wallerstein, Immanuel (1979): „The Rise and Future Demise of the World Capitalist System: Concepts for Comparative Analysis", in Immanuel Wallerstein: The Capitalist World-Economy: Essays by Immanuel Wallerstein. 1-36. Cambridge University Press, Cambridge.

Wallerstein, Immanuel (2003): The Decline of American Power. The New Press, New York, London.

Walsh, Bryan (2008): „Is Obama's Energy Plan Enough?", 2008. November 22. Website: http://www.time.com/time/health/article/0,8599,1859040,00.html?xid=rss-health.

Wintour, Patrick és Larry Elliott (2008): „A Deal on Climate Change – Then the Backlash", Guardian, 2008. július 9. Website: http://www.guardian.co.uk/environment/2008/jul/09/3.

World Bank (2008): World Development Indicators Online. Website: http://devdata.worldbank.org/dataonline.

WWF et al. (World Wildlife Fund, Zoological Society of London and Global Footprint Network) (2008): Living Planet Report 2008. Website: http://assets.panda.org/downloads/living_planet_report.pdf.

Jegyzetek

¹ A Living Planet Report 2008 adatai szerint a világ totális ökológiai lábnyoma, amely azt mutatja, hogy az emberiség milyen mértékben használja ki a Föld for­rásait, immár 30 százalékkal múlja felül a Föld regenerációs képességét (WWF et al. 2008).

² Smith, Ricardo, Mill és Marx közgazdasági nézeteihez lásd: Hunt (2002).

³ Az IPCC-jelentés szerint egy 85 százalékos széndioxid-kibocsátás csökkentés 2000 és 2050 között segíthetne abban, hogy a légkör széndioxid-egyenértéke (CO₂e) 445 ppm-en stabilizálódjon, ami a légköri széndioxid 350 ppm-es kon­centrációjának felel meg.

⁴ Történelmileg a kapitalista világrendszer hegemón hatalmai a globális léptékű erőszak gyakorlásának hatékony eszközein, valamint az univerzálisan elfogadott fizetőeszközökön nyugodtak – vagyis a katonai és a pénzügyi hatalmon (Arrighi et al. 1999). Néhányan úgy vélekednek, hogy napjaink fejlett kapitalista országai, így az USA vagy Európa példamutatással, a sztenderdek felállításával vezethetnék a globális klímaakciókat (lásd pl. Galbraith, 2008). Ám, amint arról még szó lesz, ha a periféria és a félperiféria országai nem kívánják feladni a gazdasági növeke­dést, vagy legalábbis redukálni azt, akkor nem világos, hogy ez a példamutatás (feltételezve persze, hogy ez a „példamutatósdi" politikailag könnyedén keresz­tülvihető lenne a fejlett kapitalista országokban) önmagában miként győzhetné meg a periféria és a félperiféria országait arról, hogy időben határozott lépéseket tegyenek a klíma stabilizálásának érdekében.

⁵ Kína ma a világ széndioxid-kibocsátásának mintegy 20 százalékát adja, míg az Európai Unió csak körülbelül 10 százalékát. Vagyis, ha a kínai kibocsátás évi 10 százalékot növekszik, az semmissé tenné az európai kibocsátás 20 százalékos csökkentését.

⁶ A Gini-index szerint Brazíliában, Kínában, Mexikóban és Dél-Afrikában is na­gyobb a jövedelem-eloszlás egyenlőtlenségének aránya, mint a fejlett kapitalista országokban (lásd a Wikipédián: http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_countries_by_ income_equality ). India Gini-indexe kisebb, ám általános a nyomor. A középosztály ezekben az országokban arra vágyik, hogy a nyugati országok középosztályának szintjén élhessen. A dolgozók eddig abban a reményben tolerálták szörnyű élet-és munkakörülményeiket, hogy a nem túl távoli jövőben komoly javulásra nyílik majd lehetőség. A fenti országok kormányainak politikai legitimációjában komoly szerepet kap az a hallgatólagos ígéret, hogy hosszabb távon a teljes lakosság életszínvonala végül felzárkózik a nyugati országokéhoz.

⁷ Például egy olyan gazdaságot feltételezve, amely teljes tervezői és építési kapacitását felhasználva maximum évi 50 gigawattos erőmű-beruházásra képes bármely típusú erőműből, akkor ennek a gazdaságnak a megújuló energiákat generáló kapacitása durván maximum évi 50 gigawattal növekedhet.

⁸ A globális gazdasági recessziónak nincs általánosan elfogadott definíciója, mivel a világgazdaság bizonyos szektorainak hanyatlását más szektorok felíve­lése ellensúlyozhatja. Mindazonáltal a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ma globális recesszióként definiál minden olyan időszakot, mikor a vásárlóerő-paritásban mért éves globális gazdasági növekedési ráta 3 százalék alá csökken. Lásd: http://www.economist.com/finance/displaystory.cfm?story_id=12381879

⁹   Ha a 200 gigawattot teljes egészében szélenergiából nyernék, akkor a teljes összeg „csupán" 280 milliárd dollárra rúgna. Ám a szélenergiából nyert elektro­mosság esetében komoly gondokat okoz az időszakosság, és a hagyományos elektromos hálózat megbízhatóságát igen megingatná, ha a teljes energiakapa­citáson belül a szélenergia részesedése 20 százalék fölé emelkedne. Hosszabb távon pedig a szélenergia terjedése is az elérhető földterület korlátaiba ütközik. Trainer (2007. 15-17.) úgy becsüli, hogy a szélenergiában rejlő maximális tech­nikai potenciál az USA-ban 300 gigawatt, és világszerte mintegy 1200 gigawatt (amely évi 200 gigawattos fejlesztéssel 6 év alatt teljesülne).

¹⁰ Egyre több bizonyíték van arra, hogy a világ kőolajtermelése igen hamar ha­nyatlásnak indul, vagy már be is lépett ebbe a fázisba. A kőolajtermelés jövőjére vonatkozó becslésekhez lásd: ASPO (2008).

¹¹ Kevéssé valószínű, hogy Kína külföldi energiaimport segítségével képes lesz majd úrrá lenni az energiaválságon. 2020-ra a világ kőolajtermelése várhatóan már visszafordíthatatlanul csökkenni fog. A jelentős mértékű szénimportot valószínűtlenné teszik a szénszállítás magas költségei, valamint az, hogy a fejlett kapitalista országokban (mint az USA vagy Ausztrália) a kőszénbányászatot társadalmi és környezetvédelmi szempontok miatt korlátok közé szorítják. Az elkövetkező években valószínűleg egyre nagyobb lesz a nemzetközi elszántság arra, hogy Kínát rávegyék a klíma stabilizálásában való részvállalásra, ami oda vezethet, hogy politikai megfontolásokból korlátozzák a Kínába irányuló energiaexportot.

Modernizáció elvben akkor lehetséges, ha a nekilendülés szakasza után a társadalom és a gazdaság képessé válik saját alapokon álló, önfenntartó fejlődésre, s közben megfelelő adaptációs válaszokat talál a külső és belső kihívásokra. Hogy Magyarországnak az elmúlt 150 év több hasonló kísérlete után ezúttal sem sikerült erre a pályára rálépnie, erre magyarázatot a világrendszer-szemléletű kutatás adhat. A fejlettség és az elmaradottság ugyanannak a jelenségnek két oldala, s mi a tőkés világgazdaság hierarchiapozícióit tekintve a félperiférián álltunk és – maradtunk. Még szerencse, hogy a lecsúszás sem könnyű.

A rendszerváltoztatás folyamatát nem szabad történelmietlenül szemlélni, illetve a részproblémákat az átfogóbb strukturális összefüggések nélkül jellemezni. A követendő módszertan a nemzetközi összehasonlítás és a történelmi perspektíva szempontjainak érvényesítését jelenti.

Ami az összehasonlító szempontot illeti: a nálunk zajló folyamatokat az L. P. King – Szelényi Iván szerzőpáros a posztkommunista kapitalizmus változatai között helyezte el, mégpedig a közép-európai, dominánsan „kívülről" inspirált átalakulásokhoz sorolva, szembeállítva a Kelet-Eu­rópára jellemző „felülről" és a kelet-ázsiai térséget jellemző „alulról" kezdeményezett átalakulásokkal.

Kiindulópontként idéztük fel e tipológiát, hiszen a magyarországi átalakulás sokkal jobban érthetővé válik, ha a lehetséges változatokat egymással szembesítjük – mintegy kölcsönös tükrökként -, mintha csak önmagában szemlélnénk a nemzeti történelmet. A kitekintő összeha­sonlítás azért is fontos, mert megmutatja, hogy nincs egyenirányítottság a történelemben; hiába állította vagy sugallta a tranzitológia nem egy képviselője, amit a neoklasszikus közgazdaságtan főárama nyomán kanonizáltak is, „washingtoni konszenzus"-ként.

Ezzel ellentétben a neoklasszikus szociológia szerint „A kapitalista fejlődés sokirányúsága jól megfigyelhető az egykori szocialista országok esetében, melyek igencsak különböző utakat követtek a poszt-szocia­lista átalakulás során. Kínában a kapitalizmus »alulról építkezett«, az átalakulás folyamatában az állam megőrizte meghatározó szerepét, a kommunista párt megtartotta politikai monopóliumát, s ennek következ­tében Kínában egy hibrid rendszer alakult ki, amely ötvöz patrimoniális és legális-racionális elemeket. Oroszországban ezzel éles ellentétben a ka­pitalizmust »felülről építették« [vezették be – Sz. P.], legyengülő állammal és egyre erősödő oligarchiával [ez a vonása igazán kb. 1999-ig, Putyin dezintegrációt megállító fordulatáig állt fenn – Sz. P.], s a társadalmi ura­lomnak egy neo-patrimoniális rendszere alakult ki, melyben különösen privilegizált helyzetbe az egykori nomenklatúra illetve az ő klienseik ju­tottak. Közép-Európában, mindenekelőtt Magyarországon, de őt követve valamivel később Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban és a balti köztársaságokban is, a kapitalizmus »kívülről épült«, a gazdasági változás meghatározó tényezője a külföldi, s főként multinacionális tőke volt. Ezek az országok közelítik meg leginkább a liberális kapitalizmusnak azt a formáját, amit az észak-atlanti régióból ismerünk, bár a külföldi tőke meghatározó szerepe miatt még a világrendszer leginkább globalizált központi országainál is inkább neoliberálisnak tekinthető a rendszerük." (King-Szelényi, 2006. 297. – kiemelések Sz. P.)

A különbözőségek magyarázatában a gazdasági összetevőkön, azok szektorális fejlettségén túlmenően a szerzőpár igen gyümölcsözően al­kalmaz egyrészt hatalmi politikai összetevőket (vegyesen patrimoniális és racionális hatalom; politikai kapitalizmus és liberális, globális kapita­lizmus), másrészt történelmi-kulturális meghatározottságokat (taoizmus, keleti és nyugati kereszténység befolyása). Két igen fontos jellemzőt kommentálnunk kell. 1. Az, hogy a technokrácia legyőzi a bürokráciát, Magyarországon az ún. késő kádári technokrácia győzelmét jelentette, amely a globalizációs folyamatban éppen azért válhatott domináns ak­torrá az átmenetet levezénylő elitcsoportokon belül (szövetségeseitől, az új reform-értelmiségtől és a demokratikus ellenzéktől támogatva), mert a globális kapitalizmus szuperstruktúrájával (IMF, WTO, World Bank, hitelminősítő intézetek, továbbá ezek ideológiája, szabályzatai, és irá­nyítási technikái) való együttműködés révén emelkedhettek vetélytársaik fölé – mutatta ki Szalai Erzsébet komoly értékű monográfiájában (2001. 227-233.). 2. A szerzőpár a térséget felfelé mobilis, centrum felé tartó képződményként jellemzi. 2005-ben íródott soraik idején még nem láthat­ták azt az ellentendenciát, amely nálunk markánsan 2006-tól kezdődően következett be (erre később visszatérünk).

1. táblázat: A posztkommunista kapitalizmus változatai: utak a szocializmustól a kapitalizmusig

		Kelet-Ázsia	Kelet-Európa	Közép-Európa
		Kapitalizmus „alulról"	Kapitalizmus „felülről"	Kapitalizmus „kívülről"
A gazdasá­gi formáció jellemzői	Tulajdoni kap­csolatok	A hirtelen ke­letkezett ma­gántulajdon együtt létezik a köztulaj­donnal	A korábbi no­menklatúra és klienseik privatizációja	Nagy ipar­vállalatok privatizációja multik által
	Piaci intézmé­nyek	Piac + állam, újraelosztás központi ter­vezéssel	Piac + háló­zatok (főként barter)	Piac + né­hány hálózat (néhány barter)
	Az autoritás természete, a kapitalizmus fajtája	Vegyesen patrimoniális és racionális hatalom = államilag szervezett kapitalizmus	Új patrimoniális hatalom = politikai kapi­talizmus	Racionális hatalom = liberális és globalizációs kapitalizmus
A kapita­lizmus felé vezető út különbö­zőségeinek eredete	Belső felté­telek	Nagy agrár­szektor, ala­csony tőke­részesedés a GDP-ben	Kiterjedt ipari fejlődés, alacsonytól a közepe­sig húzódó tőkerésze­sedéssel a GDP-ben	Néhány ágazatban intenzív fejlő­dés, közepes tőkerésze­sedéssel a GDP-ben
	Történelmi-kul­turális megha­tározók	Taoizmus	Keleti ke­reszténység	Nyugati ke­reszténység
	Intra-elit csa­ták	Holtponton a csaták a technokrácia és a bürokrá­cia között	A bürokrácia átalakítja a politikai tőkét gazdasági vagyonná	A technokrá­cia legyőzi a bürokráciát
Gazdasági, szociális és politikai hatások	Gazdasági növekedés, átállási krízis	Nincs krízis, gyors növe­kedés (eddig)	Enyhe krízis az elején, de a krízis tovább tart	Mély krízis az elején, de ez gyorsan véget ér
	A világrend­szerbe való integráció	Közepes	Nagyfokú	Nagyon ma­gas fokú
	A világrend­szerbe való integráció iránya	Felfelé mobilis, a félperiferikus felé tart	Lefelé mobilis, a periferikus felé tart	Felfelé mobilis, a központ felé tart
	A dolgozók és az állam elkötelezett­sége a jóléthez	Magas (lokális állami korpo-ratizmus)	Némi	Kevés
	Pártrendsze­rek	Egypárti állam	Többpárt­rendszer, autoriter rezsimmel	Többpárt­rendszer de­mokráciával
	Az emberi jo­gok tisztelete	Nincs jelen	Kevéssé ér­vényes	Magas fokú
Forrás: King-Szelényi, 2006. 181.

Tekintsük át a modernizációs folyamat nálunk nagy hatást gyakorló teóriáját, hogy ígéreteit a tapasztalattal szembesíthessük. Jelentős képviselője, Kulcsár Kálmán kritikusan elemez. Egyfelől braudeli idő­síkokat használ, másfelől jelzi a centrum-periféria problematikát is, hiszen az egyik alapkérdés éppen az, hogy a megkésettség a periférián – különösen a globalizált világgazdaságban – külső minták követését eredményezi. De melyik mintáét? Szelényiék leíró értelmű válasza erre a kérdésre a kívülről, elsősorban tőkeimporttal dolgozó, a „washingtoni konszenzus" iránytűjével tájolt adaptáció. Tehát: dezetatizáció, deregu­láció, privatizáció, monetarizmus, új individualizmus szerinti társadalmi, gazdaságpolitikai és politikai cselekvéssorok beindítása, levezénylése. A modernizáció ebben az esetben, ha önértéknek vennénk az után­zást – amit King és Szelényi bölcsen nem tesz – azonossá válna a westernizációval. A követő fejlődés mechanikus elgondolása csak abban az esetben volna igaz, ha a történelemben létezne lineáris fejlődés. Ilyen azonban nincs. Következésképpen pusztán importált eszmékkel és intézményekkel a magyar társadalmat nem lehet átalakítani és ezzel utolérésre sarkallni. Mint ahogy a másik rossz véglet, a legfejlettebbek tapasztalatainak, intézményes megoldásainak teljes figyelmen kívül hagyása sem járható út. Ezért normatív síkon gyakran megtörténik a mintakövető intézmény-átvétel, miközben a politikai kultúra, a motivációs késztetések és a hagyományok különbözősége miatt az átvevőnél nem úgy működik és hat az átvett intézmény, mint keletkezésének helyszí­nén. Kulcsár Kálmán szociológus joggal húzza alá, hogy a modernizáció csakis az adott ország lehetőségeire épülve bontakozhat ki. Elfogadva W. Rostow (1964) megkülönböztetését a modernizáció két szakaszáról, a következőket írja:

„Az első a nekilendülés, az »áttörés« szakasza, amelyet fennmara­dásának és az állandó felfelé ívelésének folyamata követ. Lehetséges tehát, hogy egy-egy, a nekilendülést sikeresen végrehajtott társadalom nem képes fenntartani a modernizáció folyamatát, amely lelassulhat, sőt megállhat. […] Az eredményes modernizáció tehát olyan gazdasági és társadalmi struktúrában mutatkozik meg, amely az adott ország lehető­ségeire épülve képes a változó külső és belső feltételeknek megfelelően működni, olyan társadalmi struktúrát kialakítva, amely – minden összete­vőjében – bázis a folyamat további előrehaladása számára. Végül, mind­ez olyan politikai rendszert igényel, amely – s ez a közép-kelet-európai régióban történetileg különösen fontos – képes az új viszonyokhoz való aktív adaptálódásra. Azaz ezzel belső elemeiben, valamint a környezet­tel kapcsolatos in- és output összefüggéseiben is képes a folyamatos átalakulásra. Röviden, a modernizációnak, mint társadalmi jelenségnek ismérve és feltétele a változások belső tényezőinek folyamatos műkö­dése, azaz az önmozgását biztosító feltételek kialakulása, és a külső »környezet« (esetleg változó) feltételeinek megfelelő alakítása." (Kulcsár, 2009. Kézirat, 4-5. o.)

Nevezzük ezt – ideáltipikus értelemben – saját alapon álló és kibonta­kozó fejlődésnek, hiszen a modernitás dinamikáját keressük, az anyagi és szellemi igények és szükségletek ha nem is visszaesésektől mentes, mindenesetre tendenciájában bővített újratermelését¹. Van-e ilyen saját alapzaton álló, önfejlődő rendszer nálunk, amely a külső kihívásokra is aktívan képes reagálni? Hogyan befolyásolták és befolyásolják történeti és földrajzi specifikumok (pl. a nemzetállam térbeli rögzültsége) e reagáló képességet? Hogyan volna lehetséges a politikai rendszert olyan módon működtetni, hogy képes legyen a társadalmi konfliktusok észlelésére és kezelésére, hogyan növelhető annak konfliktus-feldolgozó potenciálja? Eleve kérdéses, hogy ami kívánatos volna (modernizáció), az egyben „itt és most"lehetséges-e? Lehetséges-e a kölcsönös, de aszimmetrikus függést érvényesítő globalizációs folyamat mellett, a világgazdaságban elfoglalt félperiferikus pozíciónkat figyelembe véve egy autochton, saját alapú fejlődés, a magyar társadalom aktív adaptációjával az uniós és globális folyamatokhoz? Próbáljuk meg a válaszadást. Szerényen, mert az itt felmerülő problémák súlya nemcsak a róla írókat nyomja – ez még önfegyelemmel elviselhető -, hanem a magyar társadalmat is. Annyira, hogy az alullévők elégedetlenségének zaját ma már a felüllévők is kény­telenek meghallani. Ez már valóban nagy teher.

A nekilendülés szakasza után nem először, hanem mintegy törvény­szerűen ismétlődve következik be nálunk a megtorpanás. Saját alapon végbemenő és a legfejlettebb centrum országokat közelítő-utolérő, stabil fejlődési utat ez ideig nem találtunk. Közelítés és elmaradás kettős moz­gásában zajlik nemzeti történelmünk. Ha figyelembe vesszük az adekvát mérce problémáját, akkor nemcsak a saját korábbi önmagunkhoz képest elért eredményeket, hanem az élenjáró országokhoz viszonyított távol­ságunkat is figyelembe kell venni az értékeléseknél. Torzító az egyoldalú referencia, amely csak a saját múlthoz viszonyít, csak ahhoz képest mér. A fejlettebbektől való távolság alakulására is figyelemmel kell lenni.

A modernizáció és az elmaradottság kihívása társadalomtörténetünk­ben a közép-európaiság regionális helyzetében és a „longue durée" perspektívájában kutatható. A problémát a világrendszer-kutató iskola paradigmájában kell elhelyezni.

Vázoljuk regionális helyzetünk meghatározottságait. Ami Kelet-Európa fogalmát és a hozzá kapcsolódó problematikát illeti, a magyar történé­szek és társadalomkutatók sokat tettek az elmúlt évtizedekben a fogalom használhatósága érdekében. Pach Zsigmond Pál úttörő jelentőségű gazdaság- és társadalomtörténeti elemzései (1963, 1987), majd Ránki György, Berend T. Iván, Niederhauser Emil és mások a fogalmat szé­leskörű gazdaságtörténeti-kutatásokkal egészítették ki. Elemzéseikben a térség sajátszerűségeit a Nyugat-Európától való elkanyarodásban, a refeudalizációs folyamatokban, a második jobbágyság megerősödé­sében, a világkereskedelmi útvonalak kedvezőtlen átrendeződésében, egészében egyfajta megkésett fejlődésben ragadták meg.

Bibó István, majd nyomdokain Szűcs Jenő² – akik kultúrtudományos és szellemtörténeti vizsgálódásokat folytattak – egy önálló, legalábbis viszonylagos önállóságot mutató Közép-Európa régiót mutattak föl, amely sok tekintetben elvált a kelet-európai és balkáni térségtől, mintegy alrégióként, köztes helyzetben egzisztálva Nyugat és Kelet között. Csak­hogy, amíg hazánkban a fordulat éve – a sztálini nyomásra erőltetett és sikertelen, mert 1953-1956-hoz vezető áttérés „a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára" – a Nyugat utolérése eszközének a szovjet modell utánzását tekintette, addig 1989 a felzárkózást és utolérést éppen a Nyugathoz való visszacsatlakozásban találta meg. A Közép-Európa régió koncepciója a nyolcvanas években ideológiailag előkészítette Magyar­ország nyugati újraorientálódását, mert leválasztotta Kelet-Európáról, és különösen az orosz birodalom történetéről. Ezzel állította előtérbe az alulról szerveződő, a társadalom és az állam elválasztottságán nyugvó, dinamikus nyugati modellt, ahol a helyi autonómiákat és a különböző társadalmi csoportok önmozgását nem lehet felülről lefejezni, mert a „szabadság kis köreinek" létezése a központosítások időszakaiban is képes a társadalmi önvédelemre, az eltorzult, szolgai lelki alkat létrejöt­tének kiiktatására.

A reális történések síkján azonban 1989/1991-gyel a kelet-európaiság közös fogalma kapott megerősítést: a négy évtizedes államszocialista múlton való túllépés szinte egyidejűleg ment végbe Varsótól Budapesten át Moszkváig, ami jelzi és bizonyítja a kelet-európai régió közép-európai alrégiója feletti társadalom- és politikatörténeti egységét. Közös sors volt a kelet-európai államszocializmus keletkezése (1947-1949), és a belőle való kilépés egyaránt; ami egyben a nemzetállami keretek, stílus és formák között lejátszódó folyamatok világrendszerbeli és geopolitikai meghatározottságát is mutatja. A térségben a rendszerváltoztatás külső mintáját a legitim erőszak monopóliumának birtokában az új politikai osztály realizálta: „jellegzetesen felülről, államilag vezérelten ment végbe, ráadásul a valóságos szociális és gazdasági tartalmát nemzeti-etnikai formába öltöztették. Bár az alrégiók most is elkülöníthetők gazdaság- és társadalomtörténeti, politikai- »pszichológiai« fejlődésvonásaik szerint, ám az a mellékesnek látszó tény, hogy az egész átalakulás szinte egyi­dejűleg ment végbe, mintegy jelzi a régió történelmi egységét." (Krausz Tamás, 1994. 191-192.) Aligha véletlen, hogy a változások a föderatív állami struktúrák helyén az önálló, de kicsi nemzetállamok sokaságát hozták létre – divide et impera! -, Csehszlovákia, a Szovjetunió, majd Ju­goszlávia szétesése nyomán. Éppen, mert a nyugat-európai centrummal szembeni kisebbrendűségi-csökkentértékűségi komplexus kompenzáci­ója a nemzeti kivételesség tudata, a szomszédokkal szemben gyakran kölcsönösen kijátsszák a kulturális, erkölcsi fölényt. Az etnikai reneszánsz – és ami lényegesen rosszabb, a Balkán és az orosz alrégiók etnikai háborúi – nemcsak gazdasági és területi, hanem hatalmi-legitimációs forrásokból is táplálkoztak.

Volt-e reális lehetősége 1989 után Közép-Európa mint olyan életre keltésének, politikai reintegrálásának? Ormos Mária diplomáciai és poli­tikatörténeti dokumentumokkal alátámasztott elemzése (2008) megmu­tatja, hogy a nemzeti történelmeket nem elszigetelt nemzetállamok írják. Ellenkezőleg, az európai centrum-országok (Olaszország, Németország és Ausztria), a nagyhatalmi érdekek befolyása, diplomáciai erőfeszítései osztották újra az államhatárokat, és térségünkben a konkrét szerepeket.

A hidegháború végének legnagyobb geopolitikai tétje a német egység volt. Szovjet és francia félelmek ellenére Németország és a Szovjetunió aláírta az egyesülési szerződést 1990. szeptember 13-án. A francia kormány ebben a helyzetben – félve az addig jól működő német-francia európai tengely legyengülésétől – az európai egységesítés és együttmű­ködés elmélyítésére törekedett. Sikerrel, hiszen az Európai Közösségek – teljesítve az 1957-es Római Szerződés alapvető célját, az egységes gazdasági és szabadkereskedelmi övezet kialakítását – a maastrichti szerződés következtében átalakultak Európai Unióvá, továbbá létre­hozták a közös európai pénzt, az eurót. Ausztria, befolyását keresve – Németországhoz és Magyarországhoz hasonlóan -, erősen támogatta a szlovén és a horvát elszakadási törekvéseket, de külpolitikájának és diplomáciájának elsőrendű prioritása 1992 után az Európai Unióhoz történő csatlakozás lett. A visegrádi hármak (1991), majd Szlovákiával a négyek kapcsolatrendszere állam és kormányfők időszakos, sporadikus egyeztetései formájában élt tovább, mert a térség országai elsődlegesen a sokirányú európai érintkezés kifejlesztésére és uniós tagságra töreked­tek. Nem volt olyan politikatörténeti szakasz, amelyben realizálódhatott volna egy szorosabb közép-európai integráció. Ugyanakkor „nem kétsé­ges, hogy Németország mégiscsak közép-európai hatalom lett, s ezáltal Közép-Európa ismét létező entitássá vált. Mi több, Németország egyúttal központi európai hatalommá vált." (Ormos, 2008. 281.)

Fokozatosan közelítve Magyarország jellemzéséhez – ahol az eddi­gi meghatározottságok nemcsak minket, hanem országok szélesebb csoportjait is jellemezték -, induljunk ki abból, hogy megmutatjuk: az államszocialista modernizációs kísérlet miért vesztette el felhajtó erejét, miért nem követte a nekilendülést ezúttal sem önálló, saját alapú fejlő­dés? Makrogazdasági mutatók jól kifejezik a rendszer utolsó évtizedének romló teljesítményeit, miközben 1978 után az adósságcsapdába is be­leszaladt az ország. Az utolsó évtized minden mutatójában lényegesen rosszabb, mint a megelőző két periódus, miközben a beruházások és az egy főre jutó reálbér a negatív tartományba került. A teljesítmények elmaradása aláásta a rendszer legitimitását; megdönthetővé vált, így újabb rendszerváltoztatás nyomán kezdett társadalmunk – nem előszö –  a közelítés-utolérés áhított feladatába.

Ha világrendszerbeli helyünk meghatározására teszünk kísérletet – a lassú ütemű történelmi változások, a hosszú tartam vizsgálatára -, akkor azt látjuk, hogy hazánk a közepes fejlettségű struktúra pozíciójában volt és maradt a hierarchikus világgazdaságban. Igaz, nincsenek teljesen egységes nemzetközi statisztikával gyűjtött, homogén adatok és mutatók (a nemzeti jövedelem, a GDP és a GNP vonatkozásában), ezért vannak módszertani nehézségek, de ha nem a konjunkturális mozgásokat, hanem a tartós átlagokat vesszük figyelembe, akkor elég nagyfokú ál­landóság jellemzi helyzetünket.

Másutt elemeztük a magyar gazdaság teljesítményének történeti alakulását (2009. 85-87.). Hosszú távon, a GDP és GNP számítások alapján az 1860-as évektől az európai centrum-országokhoz viszonyított különbség nagyjából állandó: a magyar gazdaság 4-5-6%-os eltérések­kel a centrum 60 százaléka körüli szinten teljesít másfél évszázada (ha eltekintünk a konjunkturális ingadozásoktól, és figyelembe vesszük a referencia adatok körének eltérő, tehát súlyozandó voltát).

A világrendszer-kutató iskola kiemelkedő alakja, Giovanni Arrighi a világ jövedelmi egyenlőtlenségeinek alakulását vizsgálva (1991) nagy­mértékű stabilitásra mutatott rá, amely a huszadik század során a jólét regionális hierarchiáját jellemezte. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem különbsége a centrális Észak/Nyugat és a félperiferiális vagy periferiális Dél/Kelet között nem változott, illetve a szakadék még tovább mélyült.

A „kommunizmus" képtelen volt e különbség megszüntetésére, ám nem ért el rosszabb eredményeket e téren, mint a kapitalizmus Latin-Ame­rikában, Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában. Néhány szempontból pedig – a jövedelem egalitáriusabb elosztása a társadalmon belül, illetve ezen államok nagyobb függetlensége az északi/nyugati centrumtól – jóval sikeresebbnek mutatkozott vetélytársánál. Egy másik, a kérdéssel foglal­kozó tanulmányában (1992) úgy fogalmazott, hogy Dél-Európa és Latin-Amerika félperiferikus rezsimjei „ritkán vagy talán sohasem ásták alá az oligarchikus gazdagság és a tömeges nyomor kettősségének strukturális bázisát". Ezzel szemben a velük összehasonlítható, mert a világrendszer­ben azonos hierarchikus pozícióban lévő államszocialista kísérleteknél az volt a helyzet, hogy: „Ez a rendszeridegen irányzat nem volt pusztán retorika. Belső kapcsolataikban ezek az államok a személyi gazdagság elosztásának forradalmát valósították meg, amelyet jelentős mértékben demokratizáltak, amennyiben felszámolták az oligarchikus gazdagságot, és lényegesen csökkentették a tömeges nyomort. Az államok közötti kapcsolatokban kifejezésre jutott – akár fegyveresen is -, hogy nem szándékoznak olyan alárendelt szerepet játszani a tőkefelhalmozás glo­bális folyamatában, mint amelyet Dél-Európa és Latin-Amerika játszott. A legutóbbi időkig (Jugoszlávia kivételével) ajtóikat zárva tartották a külföldi beruházások és a munkaerő-toborzás külföldi kizsákmányolást szolgáló folyamata előtt. Mi több, e rezsimek elnyomó jellege éppenséggel szoro­san összefüggött ezekkel a világrendszer-idegen törekvésekkel." (Arrighi, 1992. 162. illetve 164. o.) A tőkés világrendszerben ezeket az egykor rendszeridegen kísérleteket felváltották a rendszerkonform törekvések. Azóta húsz év telt el.

Ha a XXI. század elejének teljesítményét vesszük és viszonyítjuk a 2004 előtti EU-hoz, akkor Magyarország 57-58%-on állt. (A rendszer­váltás utáni magyar gazdaság fénykora 1997 és 2001 között volt, ebben az időszakban a GDP átlag 4,6%-kal bővült. Ez a bővülés 2002-2007 között jelentősen mérséklődött, majd megállt, és nyílt válság következett.)

Ha a 2006-os esztendő hazai teljesítményét és immáron az EU 27-ek átlagát hasonlítjuk össze (amely átlagot a bolgár, román stb. csatlakozás lefelé tolt el), akkor 63%-on álltunk. Csakhogy az azóta eltelt idő válsága, GDP visszaesése (2008-ban 0,6%, 2009-ben -6,5%), negatív eredményei ismét lefelé vittek, s még a 2010-re vonatkozó Eurostat (-0,5) prognózis is a negatív tartományban maradást valószínűsíti (az átlagos EU vissza­esést felülmúló adatokkal).

Nincs nagy mozgás tehát, ha nem konjunkturális, kiugró, rövid ideig fennálló, hanem tartós átlagokat veszünk alapul. Ekkor a korábban említett 4-5-6% pontos differenciák mutatkoznak – történelmileg nézve, a hosszú távú trendhez képest (1860-tól napjainkig). Úgy tűnik: nem kormányokon és kormányzati berendezkedéseken, és jórészt még csak nem is társadalmi forma-meghatározottságon múlik a viszonylagos el­maradottság, a félperiferikus helyzet problematikája. Összegezve tehát az mondható: történnek mélyreható változások, de a világgazdasági hierarchia-pozíciónkon így sem tudtunk lényegesen változtatni. A szá­mok esetünkben igazolni látszanak a félperiféria fogalmát, a közepes fejlettség nehezen meghaladható, tartós állapotát. Magyarország gaz­dasági teljesítőképessége a közepes fejlettség tartományában maradt; és 1979-től mindezidáig nem tudott kikerülni abból a mozgásformából, hogy emelkedő periódusok után következik a visszaesés, az egyensúly­vesztés a költségvetési hiány újratermelődésével, majd növekvő külső és belső eladósodással és függéssel. Majd jön a mélyebb recesszió és válság. Ennek a mozgásformának a magyarázata a félperiféria fogalmi tartalma – és egyben a modernizációs elmélet cáfolata.

A világrendszer-kutatás álláspontja szerint hazánk a kölcsönös, de nem szimmetrikus, hanem aszimmetrikus függésen alapuló világgazdaságban – melyet a nemzetközi munkamegosztás révén a világpiac kapcsol össze – a közepesen fejlett, úgynevezett félperiferikus országok közé tartozik. A fogalom elsődleges jelentésében a termelésből indul ki és a világméretű munkamegosztásban elfoglalt pozíciót jelöli. Induljunk ki Hugo Radice jó összefoglalásából: „A tevékenységek akkor minősülnek centrumjellegű tevékenységnek, ha azok a földrajzi területek, ahol az adott tevékenység végbemegy, képesek »elsajátítani a világméretű munkamegosztásból fakadó előnyök legnagyobb részét, ha nem is az egészet«, és akkor perifériajellegűek, ha javadalmazásuk csak minimálisan nő a világméretű munkamegosztáson kívül eső tevékenységek javadalmazása fölé. A ja­vadalmaknak ezt az egyenlőtlen elosztási rendszerét lényegében a piaci struktúra mechanizmusa állandósítja: a centrumjellegű tevékenységekre szakosodott vállalatok és területek piaci hatalma a fejlettebb technológián és irányítási rendszeren, illetőleg a pénzforrásokhoz való jobb hozzá­jutáson alapul, míg a perifériajellegű tevékenységek csupán az olcsó földterületre és szakképzetlen munkaerőre, valamint erős árversenynek kitett piacokra hagyatkozhatnak. A centrumjellegű tevékenységek köre időben változik, ahogy a teremtő rombolás schumpeteri folyamata új és új dinamikus szektorokat dob a felszínre; e folyamatok […] nem csupán időben, hanem térben is koncentrálódnak, a »centrumtőke« locusait létrehozva, ahol ezek a centrumtevékenységek kölcsönösen előnyös externáliákat, »centrumzónát« generálnak." (Radice, 2010.) A centrum-országok azok, amelyek úgy vesznek részt a nemzetközi munkamegosz­tásban, hogy az egyenlőtlen csere, a munka és tőke – önkéntes vagy kényszerű – áthelyeződése révén „aránytalanul nagy részhez jutnak a nemzetközi munkamegosztás során keletkezett profitból, miközben az ál­lamok többsége legfeljebb annyit nyer, amennyi a kapitalista körben való maradáshoz elégséges". A félperifériás államok közbenső helyzetben vannak a világgazdaság struktúrájában a centrum és a periféria között. „Ezek [ti. a félperifériák – Sz. P.] az aránytalan cserefolyamatokban csak marginális profithoz jutnak a centrummal folytatott cserékben, ugyanakkor nettó profithoz, amikor a periferikus országokkal állnak kapcsolatban" (Arrighi, 1992. 145.). Az iskolaalapító Wallerstein pedig ekként jellemzi ezen országok specifikus helyzetét: „A félperifériák a centrum államok rájuk nehezedő pressziójával, és azzal a nyomással, amelyet ők gyako­rolnak a perifériákkal szemben, mindenekelőtt azt szeretnék elérni, hogy ne csússzanak le a perifériák felé, hanem a centrum felé haladjanak. Ezt a kettős feladatot nehéz megoldani, és mindkettőhöz fontos állami beavatkozás szükséges a világpiacon. […] Tárt karokkal fogadják a régi csúcstermékek áthelyezését, amitől azt remélik, hogy a fejlett gazdasá­gok utolérésének eszközei lehetnek. Ezen erőfeszítésükben a konku­rencia nem a centrum államaiból jön, hanem más olyan félperiferikus államokból, akik maguk is igénylik a tőkeimportot, azonban minden jelöltet nem lehet párhuzamosan, azonos nívón kielégíteni." (Wallerstein, 2006. 53.) Ugyanakkor – szerencsére – az is kiderült, hogy visszaesni se könnyű; csak a körülmények és erőforrások ritka átrendeződése eredmé­nyez tartós pozícióváltozást a világrendszerben. Lecsúszni sem könnyű.

Gazdaságtörténet-írásunk álláspontja ma is érvényes. „A fejlettség és elmaradottság nem két különböző jelenség, hanem éppen ugyanazon je­lenség két oldala, dialektikus egysége, amikor is a fejlettek épp azáltal és abból váltak fejletté, amiért mások elmaradottságba süllyedtek" (Berend-Ránki, 1976. 11.). A világgazdaságban a nemzetközi munkamegosztás révén keletkezett profitok a hierarchia-pozíció szerint oszlanak el, ami nem kiegyenlítő, hanem polarizációs mechanizmusokat jelent; ezt a félperifériák közbeiktatódása differenciálja, de nem szünteti meg.

Úgy tűnik: nem lehet kilépni a világgazdaságból, lekapcsolódni róla -hiszen ez az erről szóló legjelentősebb történelmi kísérlet esetében sem sikerült 1949-1989/91 között, tucatnyi országnak, köztük az ex-Szovjetu­niónak. A közepesen fejlett országok dilemmája ezért csak nyitottságuk mértéke lehet. Ha bezárkóznak, úgy nem zsákmányolják ki őket, megter­melt profitjukat saját fejlesztésekre (vagy fogyasztásra) fordíthatnák, de mivel elszigetelődnek, mindent maguknak kellene csinálniuk. Így sem a technikai-technológiai innovációból nem részesülhetnek, sem a fejlettebb termelési kultúrák eljárásmódjait nem vehetnék át. Ha kinyílnak, úgy erőforrásokat veszítenek, vagyis pótlólagos erőforrásokhoz és piacokhoz juttatják a centrum országokat, amelyek válság-áthárító mechanizmusok alkalmazására is képesek; ugyanakkor a megnyíló ország átvehet olyan eljárásokat, innovációkat, amelyeket nem kellett önerőből kifejlesztenie. Ha nyitottak, magukra veszik a szükségleteknek és igényeknek azt a dinamikáját, amelyet korlátozott erőforrásaik révén nem, vagy csak szűk körben képesek kielégíteni. Ha autarkiára törekednének, akkor zártabbá tehetnék a szükségleti univerzumot és újratermelhetnék az alacsonyabb igényszintet, de ehhez egyfelől szükségképpen korlátozni kellene a szabadságjogokat és blokkolni az információ-áramlást – amely csekély sikerrel kecsegtető vállalkozás lenne a tömegkommunikációs világ háló­zati társadalmaiban -, másfelől viselniük kellene ennek minden ódiumát (pl.: legitimációs sebezhetőség). Átkozottul nehéz in concreto megtalálni a dilemmából kivezető helyes arányt.

A magyarországi újkapitalizmus messzemenően nyitott. Ennek követ­keztében elszenvedi azokat a veszteségeket, amelyeket az okoz, hogy a félperiferikus helyzetben 1989 előtt az alacsonyabb szintű zónával folytatott kereskedelmet (ahol az ex-szocialista országok voltak a fő part­nerek, első helyen a Szovjetunióval) felváltotta a centrummal, első helyen a Németországgal folytatott kereskedelem. Ami előnyös a technikai és technológiai innováció és bizonyos vonatkozásokban a munkakultúra szempontjából, az hátrányokkal jár más összefüggésekben (cserearány­romlás; kizsákmányoltság; a kommercializált tömegkultúra közvetítésével jelenlévő, de a félperiférián kielégíthetetlen igények kihívása). Azonban nemcsak a félperiféria nyitottsági-zártsági dilemmájáról van szó, hanem arról is, hogy a globális kapitalizmusban olyan új versenytársak jelentek meg, amelyek gyakorta sokszorosan nagyobb tőkeerővel rendelkeznek, mint a mi egész nemzetgazdaságunk tőkeereje.

Jól érzékeltetik a szereplők és a nagyságrendek jelentős megválto­zását R. Went adatai. A világ 99 legnagyobb gazdasági egységét közli 1998-ból, amelyet a GNP/forgalom millió dollárban vett mutatójával feje­zett ki (2002. 43-45. o.). Az első 23 helyen nagy nemzetállamok gazda­ságai állnak, azonban az országok és az óriáscégek közötti arány már csaknem fele-fele (50-49). Olyan közepesen fejlett és közepes nagyságú ország mint hazánk, csak 90. a listán, vagy a területileg és népesség­számában nagy országnak számító Ukrajna csak 99. Magyarországot 41 transznacionális cég előzi meg, s ezek jelentős részének (13) legalább kétszer akkora a gazdasági ereje, mint nekünk. A globalizált gazdaság­ban ez jól mutatja a versenyképesség nehézségét. Nem igazán látható az a pótlólagos erőforrás, amivel közelíteni-utolérni lehetne a történelmi és strukturális értelemben előnyben lévő centrumot.

Mi a rendszerváltoztatás mérlege húsz év után? Eltérően a szélső­jobboldali radikalizmus második forradalmat követelő – mert a társadalmi forma megváltozását kétségbe vonó – álláspontjától, le kell szögeznünk: volt rendszerváltás, a magyar társadalom létező problémáinak az a forrá­sa, hogy az új rendszer csak ennyire képes. Az aktív népesség fogyása – minimálisan 1 millió ember az 1989-előtti 4,8 millió foglalkoztatottból – az a gordiuszi csomó, amelyet az új rendszer nem tud átvágni. Az osztályviszonyok megváltozása következtében óriásira duzzadt a hazai ipari-tartaléksereg. Lényegében 1993-ra beállt a foglalkoztatás tartósan alacsony szintje.³ Ezért sok a rászorult, és ehhez képest csekély az az adófizető népesség (adóalap), amelyre a közterhek költségeit teríteni lehet. Következésképp magasak az adók és alacsony a megtakarítási-be­fektetési hajlandóság. Az új berendezkedés összteljesítménye, a kimenet nagyjából azonos az államszocialista rendszerével, de az erőforrásokat, jövedelmeket sokkal polarizáltabban osztja el. Kialakult néhány százezer ember oligarchikus gazdagsága, ők valóban felzárkóztak a centrumhoz, miközben a szegénységi küszöb alatt élők aránya minimálisan 3,5-szere-sére nőtt, majd a népesség egyharmadára. Egy másik mutatóval mérve – szociológusaink vizsgálataiból tudjuk -, a népesség tíz-tizedre felosztott, ún. decimálisok szerinti vizsgálatai azt mutatják, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb tized között a késő-Kádár kori három és félszeres arány napjainkra nyolc-kilencszeresére nőtt.

Húsz év alatt tömegesen integrálatlan, underclass rétegek jelentek meg, a nagy számú roma népességgel az élen, a jóléti kompenzációk folyamatos csökkenése mellett. Tehát a köztulajdon népesség-eltartó képessége sokkal magasabb fokú volt, mint az eredeti jövedelem-átcso­portosítással, privatizációval és kárpótlással létrehozott magántulajdoné. Nem mindegy, hogy a gazdaság felett magánhatalom érvényesül-e, vagy valaminő önigazgatás-eszménynek ugyan meg nem felelő, de mégiscsak közhatalom, mint 89 előtt.

Az „ugyanannyit polarizáltabban" jövedelemmegoszlás pedig feszült­ségekkel terhes, hiszen társadalmunk konfliktus-potenciálja gyorsabban nő, mint a politikai rendszer – a rendelkezésére álló erőforrásokkal, eszközökkel gyakorolható – problémamegoldó képessége. Innen ered a legitimációs problémák és – végső soron – a rendszerváltás kontra-faktuális tagadásaként, egy „második forradalom" szélsőjobboldali igen­lésének sajnálatos politikai mozgósító ereje. Ez tette 2010-ben jelentős (12%-os) mandátumot szerző parlamenti erővé a szélsőjobb pártját (Jobbik Magyarország), és minden alkotmányos korláton magát túltenni képes erővé a Fidesz-KDNP konzervatív jobboldalt (68%). Ennek az au­tokratikus, keresztény-nemzeti ideológiájú rezsimnek a létrejötte élesen mutat rá arra, hogy a félperiférián a hatalommegosztó, polgári pluralista demokrácia mennyire sebezhető, könnyen aláásható.

A magyar eset azt mutatja: a félperiféria nem út a paradicsomba, s Hugo Radice (2010) figyelme a kapcsolódó kulcsproblémát elkerülte ak­kor, amikor elfeledkezett az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés viszonyá­nak tisztázásáról. A tőkés rendszert transzcendáló kísérletek zöme nem a centrum és nem a perifériák, hanem a félperiféria jelensége volt. Mert a kizsákmányolás, az elmaradottság, a nemzeti és gyarmati elnyomás a félperifériákon koncentrálódott leginkább. A „marxista évszázad" a párizsi Kommüntől 1968-ig, vagy a nicaraguai forradalomig (1979) tartott. Ezen belül az egyenlőtlen fejlődés – a leggyengébb láncszem lenini paradigmá­ja – kiterjedt magyarázó értékkel bírt, sokáig igazolódott: 1917, 1919-20, a népi-demokratikus kezdetek 1948-49-ben, a kínai (1949) és a kubai forradalom (1959), a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei, Közép-és Latin-Amerikában Chile, majd Venezuela és Bolívia vonatkozásában. Az élet a félperifériákon (és csak néhol a perifériákon) kiélezettebben koncentrálta a különböző ellentmondásokat, mint a gazdaságilag fejlett, a világrendszerben kitüntetett helyzetben lévő centrum-országokban, ahol mindig több erőforrás áll rendelkezésre a feszültségek kezelésére és a rendszer stabilizálására.

Visszatérve a magyar folyamatok értékelésére: igazságtalan-e mindez?

A kérdésre igennel/nemmel eldönthető vagy akárcsak homogén válasz nem adható. Nézzünk meg néhány, gondolatilag kidolgozott mércét a kér­dés megítéléséhez, hiszen a hétköznapi tudat igazságtalanság-fogalma használhatatlan, benyomásszerű, pusztán érzület-etikai alapú, könnyen manipulálható, gyakorta csak közönséges irigység motiválja.

Ha a versenytársadalom a végső értékmérő, akkor a „vannak győzte­sek és vannak vesztesek" szociáldarwinista ízű természettörvénye – mint szépen terjedő „Made in USA" szellemi termékimport – mindent szentesít. A hagyományos konzervativizmus pedig „a növekvő társadalmi mobilitás" jelenségében is bevallottan negatívumot lát, mondván: az frusztrációkkal jár, kímélődjenek az emberek efféle anorganikus intervencióktól. Quieta non movere – ne bolygassuk a dolgokat. Ezen az alapon a nálunk húsz év alatt lelassult-eltűnt emelkedő társadalmi mobilitásnak éppen a hiá­nya az igazságos. Hiszen helyreállt a rendszerváltással a „természetes" társadalmi különbségek rendje.

A modernebb kereszténydemokrata, keresztény-szociális felfogásoktól, különösen a Welfare State fénykorában (kb. 1945-75), még nem volt idegen a kispolgári demokratikus nivellálás, a kompenzációs mecha­nizmusok szükségességének elismerése. Ezt a neokonzervatív fordulat nyomán – igen gyakran – a rászorultsági-öngondoskodási elv elismerése váltotta fel, tisztelet a progresszív kivételeknek. Utóbbiak – a „haladó, szociálisan érzékeny kereszténység", a marxisták és a szociálliberálisok – között adódik egy közös pont: a társadalmi intézmények elsődleges erényének az igazságosságot tartják (Rawls-szal fogalmazva). Hogy mit tekintenek társadalmilag igazságosnak, ebben azonban óriási az ellentét közöttük. Ennek a követelménynek Rawls-nál már az is eleget tesz, hogy bármekkora egyenlőtlenségek keletkezzenek, azok igazolhatóak, ha a leggyengébb csoportok helyzete közben nem romlik a korábbiakhoz ké­pest. A magyar társadalomban még ez a szerény mérce sem teljesedik, hiszen az elmúlt húsz évben nőtt, szélesedett a lecsúszó-elszegényedett emberek, underclass létre kárhoztatottak száma. A marxisták számára a termelési tényezők összekapcsolásának magántulajdonosi rendjére való áttérés egyenes következménye a jövedelmek elsődleges megosztásá­nak polarizálódása – éppen az eredeti tőkeátcsoportosítást szolgálandó (Szalai, 2001. 233-240.) -, miként az a tény is, hogy a másodlagos jövedelemelosztást jelentő redisztribúciós hányadot a rendszerváltás a korábbi 63-64%-os magas arányról 45%-ra nyomta le. Ezt, és ezen belül az egészségügyi, szociális és oktatási közkiadásokat a vezető liberális közgazdászok tovább csökkentenék, a vállalkozói rétegekhez és a pénzügyi szektorhoz átszivattyúzandó erőforrások érdekében. Őket nem a tulajdon népesség-eltartó képessége foglalkoztatja, mint a valódi szocialistákat, hanem a tőkefelhalmozás.

Igen különböző, hogy kiknek és milyen alapon igazságos egy beren­dezkedés…

Irodalom

Arrighi, Giovanni (1991): World Income Inequalities and the Future of Socialisme. New Left Review, I/189. IX-X.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet 15-16 (1992. április-július), 145-156.

Berend T. Iván (1979): Gazdasági elmaradottság, kiutak és kudarcok. KJK, Budapest.

Berend T. Iván – Ránki György (1976): Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. KJK, Budapest.

King, Lawrence Peter – Szelényi Iván (2006): Max Weber's theory of capitalism and varieties of post-communist capitalism. Angewandte Sozialforschung, Jahrgang 24, 3-4., 175-185.

Krauszt Tamás (1994): Niederhauser Emil Kelet-Európa koncepciójáról. In: Megéltrendszerváltás. Cégér kiadó, Budapest.

Kulcsár Kálmán (2009): A modernizáció, a rendszerváltozás és a magyar valóság. (Kézirat).

Lóránt Károly (1989): Gazdasági fejlődésünk kritikus kérdései 1968-1988. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet, Műhelytanulmányok, Budapest.

Ormos Mária (2008): Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? A fogalom változásai a 19-20. században. Napvilág Kiadó, Budapest.

Pach Zsigmond Pál (1987): Előszó és I fejezet, Európa a 16-17. században. In: Uő (szerk.): Magyarország története 1526-1686. Akadémiai kiadó, Budapest.

Pach Zsigmond Pál (1963): Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV-XVII. században. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Radice, Hugo (2010): Félúton a paradicsomba? A félperiféria-fogalom értelmezé­se. Eszmélet 85. (2010. tavasz), 159-174.

Rostow, W. W. (1964): The Take-off and Consequences. In: Etzioni, H. – Etzioni, E. (eds.): Social Change, Sources, Patterns and Consequences. Banic Books, New York.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapita­lizmusban. Aula, Budapest.

Szigeti Péter (2009): Jogállami átmenet és a rendszerváltás-értelmezések problémái. In: Bayer József – Boda Zsolt (szerk.): A rendszerváltás húsz éve: Változások és válaszok. MTA PTI – L'Harmattan, Budapest.

Vincze Ibolya (2009): Átalakulási folyamatok és intézményi változások Közép-Kelet-Európában – különös tekintettel Magyarországra (kézirat).

Wallerstein, Immanuel (és szerzőtársai) (2002): A társadalomtudományok jö­vőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. Napvilág, Budapest.

Wallerstein, Immanuel (2006): Comprendre le monde. Introduction á l'analyse des systémes-monde. La Découverte, Paris.

Jegyzetek

¹ Relevánsnak tartva Fernand Braudel történeti idősíkokra vonatkozó megkülön­böztetését, itt csak jelezni tudjuk, hogy az ember és környezete relációban zajló mozdulatlan történelem a természeti környezet vonatkozásában valószínűleg olyan „bifurkációs pontjához" érkezett el, amely végzetessé is válhat, akár az egész emberiség számára. A természeti környezettel rablógazdálkodást folytató, szakadatlanul növekedésre kárhoztatott tőkés profithajsza ugyanis könnyen felszámolhatja az emberiség „szervetlen testének", a természetnek biocönotikus egyensúlyait. (Világrendszernézőben c. könyvünk VII. fejezetében taglaltuk a globális problémák állását.)

² Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle, 1981/3. 313-357. Akadémiai kiadó, Budapest.

³ Az pedig már az átalakulást levezénylő magyar politikai osztály saját maga számára is kedvezőtlen döntéseinek következménye, hogy felszámolva az egy­kor virágzó szövetkezeteket – és ezzel aláásva a velük szimbiózisban élő háztáji gazdálkodás rendszerét – sokakat, tömegeket a félproletár létből a proletár létbe süllyesztett. Ezzel e népesség önreprodukciós képességét ásták alá. Ahogy „a di­namikus, változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika, a munkaerő-tartalékok Afrikája" összevetésekor Arrighi kimutatta, a vegyes forma, a részleges proletarizálódás a tőke számára (is) kedvezőbb, mint a termőföldeket kisajátító teljes proletarizáció. Utóbbi esetben a kizsákmányolási ráta (m/v) min­denképpen alacsonyabb, mint a félproletár lét öngondoskodása esetén. (Illetve, egy nagyon magas kizsákmányolási ráta már a tőkefelhalmozásra is negatívan hathat vissza, hiszen az effektív kereslet csökkenésén keresztül aláássa az össz­tőke értékesülési folyamatát – ami végső soron a tőke túltermeléséhez vezet).