A hitelválság „akut fázisának" levonulása(?) után megszorítások söpörnek végig Európa társadalmain, a jóléti rendszerek teljes megszüntetésével fenyegetve. A baloldal továbbra is defenzív, s így hatástalan utóvédharcokat folytat, ahelyett, hogy radikálisan szembefordulna a rendszerrel. Folytatódik a társadalmi és személyes élet minden aspektusának „ökonomizálása", és míg a technológia révén szinte minden lehetségessé válik, minden eddiginél inkább tabuvá válik a társadalmi változások lehetősége.

Az eurózóna országaiban – elsősorban Görögországban, valamint Íror­szágban, Olaszországban és Spanyolországban – idén lezajlott megszo­rítás-ellenes tiltakozásokkal kapcsolatban két diskurzus vált dominánssá.¹

Az ismertebb, establishment diskurzus a válság depolitizált natura-lizációjára törekszik: az elfogadott [szabályozó] intézkedéseket nem mint politikai döntések eredményét mutatják be, hanem egy semleges pénzügyi logika imperatívuszaiként – ha azt akarjuk, hogy a gazdasági élet stabilizálódjon, akkor egyszerűen le kell nyelnünk a keserű pirulát. A másik diskurzus – amit a tiltakozó dolgozók, diákok és nyugdíjasok képviseltek. Szerintük a megszorító intézkedések csupán egy újabb kí­sérletet jelentenek a nemzetközi finánctőke részéről, hogy fölszámolják a jóléti állam utolsó maradványait. Így az IMF az egyik nézőpontból mint a fegyelem és rend semleges érvényesítője tűnik föl, míg a másikból mint a nemzetközi tőke elnyomásának közvetítője.

Mindkét nézőpontból látszik az igazság egy-egy szelete. Nehéz nem észrevenni a „felettes én"-jellegét annak, ahogy az IMF az érintett álla­mokat kezeli – miközben a Valutaalap megfeddi és megbünteti az adott országokat a visszafizetetlen adósságokért, újabb hiteleket juttat nekik, amelyekről mindenki tudja, hogy megint csak nem lesznek visszafizetve, azaz az adott ország még jobban belegabalyodik az egyre növekvő adós­ságok hálójába. A másik oldalról nézve, a „felettes én"-stratégia sikerének oka az, hogy a hitelfelvevő ország tökéletesen tisztában van vele: soha nem kell visszafizetnie az adósság teljes összegét, ezért megpróbál a hitelből az utolsó pillanatig profitálni.

Mint mondtuk, mindkét diskurzusban van egy szemernyi igazság, ugyanakkor mindkettő mélységesen téved. Az európai establishment által képviselt álláspont eltussolja azt a tényt, hogy az óriási deficitek a pénz­ügyi szektort kisegítő masszív mentőcsomagok, valamint a recesszió miatt kieső adóbevételek miatt jöttek létre; ami pedig a görög kormánynak nyújtott hitelt illeti, ezt arra fogják felhasználni, hogy törlesszék vele a görög államadósságot nagy német és francia bankok felé. Az EU garan­ciáinak igazi célja a privát bankok megvédése, hiszen ha az eurózóna bármelyik országa államcsődöt jelentene, az súlyosan érintené a pénz­ügyi szektort. A másik oldalon a tiltakozók diskurzusa újra megmutatja a jelenlegi baloldal nyomorúságos állapotát: követelései nélkülözik a pozitív tartalmat, ehelyett puszta elutasítást fejeznek ki a jóléti állam meglévő formájának föladásával kapcsolatban. Itt egy olyan utópiával állunk szem­ben, amely nem a rendszer radikális megváltoztatására tör, hanem épp az a gondolat adja lényegét, hogy lehetséges a jóléti állam fönntartása a rendszeren belül. Érdemes észrevenni, hogy van némi igazság az ellenérvben: amennyiben a globális tőkerendszer kötöttségein belül ma­radunk, akkor azok az intézkedések, amelyek újabb összegeket vonnak el a dolgozóktól, diákoktól és nyugdíjasoktól, gyakorlatilag szükségesnek nevezhetők. Gyakran hallani, hogy az eurózóna válságának igazi üzenete az, hogy nem csak az euró, hanem az egyesült Európa terve is halott. Ahelyett hogy azonnal rábólintanánk erre az általános megállapításra, tegyünk hozzá egy leninista csavart: rendben van, Európa halott – de melyik Európa? A válasz pedig erre a kérdésre a következő: a világpi­acba belesimuló poszt-politikai Európa, amit újra és újra elutasítottak a referendumok, Brüsszel technokratikus-szakértői Európája. Ami meghalt, az az Európa, amely a higgadt európai ráció képviselőjeként prezentálta magát – szemben a görög kicsapongással és korruptsággal -, a hűvös matematika képviselőjeként a ripacskodással szemben. Ugyanakkor – bármilyen utópikusnak is hangzik – továbbra is megvan a lehetősége egy másik Európának: egy más módon politikus Európának, amely közös emancipatorikus projekten alapul és amely annak idején életet adott a görög demokráciának, a francia és az októberi forradalomnak. Ezért nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy a jelenleg is tartó pénzügyi válságra a nemzeti szuverenitás rekonstrukciójához való visszavonulás­sal válaszoljunk, hiszen a nemzeti államok könnyű prédát jelentenek a szabadon mozgó nemzetközi tőke számára, amely könnyen kijátssza az egyik államot a másikkal szemben. Most jobban, mint valaha, a krízisre adott válasznak mindig internacionalistábbnak és univerzalistábbnak kell lennie, mint amilyen a nemzetközi tőke univerzalizmusa.

Új korszak küszöbén

Egyvalami világos: a jóléti állam évtizedei után – amikor a megszorítások viszonylag ritkák voltak, és mindig azzal az ígérettel együtt jelentkeztek, hogy végrehajtásuk után hamarosan helyreáll a normális menetrend – most olyan korszak következik, amikor permanenssé kezd válni egyfajta gazdasági szükségállapot: a válság állandósul, új életformává válik. A korábbinál sokkal brutálisabb megszorítások fenyegetnek, sorjáznak a különböző juttatásokat, az egészségügyi és oktatási kiadásokat megkurtító intézkedések, terjed a prekárius foglalkoztatás. A baloldal nehéz helyzetben találja magát: egyszerre kell hangsúlyoznia, hogy amiről itt szó van az nem egyszerűen „a" gazdaság, hanem inkább a politikai gazdaságtan, rámutatva, hogy nincsen semmi „természetes" az ilyesféle válságokban, és hogy a fönnálló globális gazdasági rendszer politikai döntések sokaságán alapszik; ugyanakkor észben kell azt is tartania, hogy ameddig a tőkés rendszeren belül maradunk, törvénye­inek megszegése gyakorlatilag gazdasági összeomlást okoz, hiszen a rendszer saját pszeudo-természeti logikájának megfelelően működik. Habár világosan látszik, hogy a fokozottabb kizsákmányolás új fázisába lépünk, amelyet megkönnyítenek a világpiac által támasztott feltételek (kiszervezés stb.), azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindezt annak a rendszernek a működése biztosítja, amelyet ugyanakkor állandóan fenyeget a pénzügyi összeomlás.

Így aztán hiábavaló lenne egyszerűen abban reménykedni, hogy a jelenlegi válság következményei korlátozottak maradnak, és hogy az európai kapitalizmus továbbra is garantálni fogja a viszonylag magas életszínvonalat egyre több ember számára. Ha így tennénk, az valóban furcsa radikalizmus lenne, amelynek fő reménye az, hogy a körülmények továbbra is irrelevánssá és marginálissá teszik. Az ilyesfajta gondolkodás ellen kell észben tartanunk Badiou mottóját: mieux vaut un désastre qu'un désétre – inkább egy katasztrófa, mint a nemlétezés; vállalnunk kell egy Eseményhez (Event, francia eredeti­ben: événement) való hűség kockázatát, még akkor is, ha az esemény „homályos katasztrófával" („obscure disaster", utalás Alain Badiou kife­jezésére [désastre obscure], aki így jellemzi az 1989-es rendszerváltást) végződik. A baloldal mostani önbizalomhiányának legjobb indikátora a válságtól való félelme. Az igazi baloldal komolyan veszi a válságokat, minden illúzió nélkül. Az alapvető baloldali meglátás az, hogy habár a válságok fájdalmasak és veszélyesek, ugyanakkor elkerülhetetlenek is, és harci terepet kell, hogy jelentsenek, ahol ütközeteket vívnak, a győzelemig. S ezért aktuális ma – inkább mint valaha – Mao Ce-tung régi mottója: „Mélységes káosz uralkodik az ég alatt, a helyzet kiváló." Antikapitalistákból ma nincsen hiány. Sőt, szinte túltermelésről beszél­hetünk a kapitalizmus szörnyűségeinek kritikája terén: csak úgy hem­zsegnek a tényfeltáró cikkek a sajtóban, a TV-riportok és a best-seller könyvek a környezetünket pusztító vállalatokról, a korrupt bankárokról, akik továbbra is zsíros bónuszokat vesznek föl, miközben cégüket közpénzből mentették meg, vagy a sweatshop-okról, ahol gyerekeket túlóráztatnak. Az effajta kritikáknak, bármilyen kíméletlennek tűnnek is, van azonban egy rejtett aspektusa: amit menetrendszerűen nem kérdő­jeleznek meg, az a liberális-demokratikus intézményrendszer, amelyen belül ezek a túlkapások – szuggerálják a kritikák – egyedül kezelhetők. A cél (explicite vagy implicite) az, hogy szabályozzuk a kapitalizmust – a média jelentette nyomás, a parlamenti vizsgálóbizottságok, a szigorúbb törvények, vagy akár a rendőrségi nyomozások segítségével -, és soha nem a burzsoá jogállam liberális-demokratikus intézményi mechaniz­musainak megkérdőjelezése. Ez utóbbi továbbra is megmarad szent tehénnek, amelyhez még az „etikai antikapitalizmus" legradikálisabb formái – a Porto Alegre-i Társadalmi Világfórum, a „Seattle-i mozgal­mak" – sem merészelnek nyúlni.

Állam és osztály

Ez az a pont, ahol Marx alapvető meglátása továbbra is érvényes marad, ma talán inkább, mint valaha. Marx számára a szabadság kérdése első­sorban nem magán a politikai szférán belül dől el – ellentétben például a nemzetközi pénzügyi szervezetek kritériumrendszerével, amit akkor alkalmaznak, amikor ítéletet mondanak egy-egy ország fölött: Vannak szabad választások? Függetlenek a bíróságok? Nincsenek a sajtót be­folyásoló rejtett nyomások? Tiszteletben tartják az emberi jogokat? Marx szerint, ehelyett a tényleges szabadság kulcsa a társadalmi viszonyok „apolitikus" hálózatában van, a piactól a családig: ami pedig a tényle­ges szabadság növekedéséhez szükséges, az nem a politikai reform, hanem a termelés társadalmi viszonyainak átalakulása. Nem szoktunk szavazni arról, hogy kinek mi van a tulajdonában, avagy a gyáron belüli munkás-menedzsment viszonyokról; mindezeket az összefüggéseket a politikai szférán kívüli folyamatok határozzák meg. Illuzórikus azt várni, hogy effektív változás érhető el úgy, hogy „kiterjesztjük" a demokráciát erre a szférára – például úgy, hogy „demokratikus" bankokat hozunk létre, amelyek társadalmi kontrol alatt állnak. Ezen a területen nem lehet radikális változásokat elérni a kodifikált jogok szféráján belül. Az ilyesfajta demokratikus mechanizmusok természetesen játszhatnak pozitív szere­pet. De mégis részei maradnak a burzsoá államapparátusnak, amelynek célja a tőkés újratermelés zavartalan funkcionálásának garantálása. Ebben az igen precíz és szűk értelemben Badiou-nak igaza volt, amikor azt állította: a végső ellenség ma nem a kapitalizmus, az imperializmus vagy a kizsákmányolás, hanem a demokrácia. A „demokratikus mecha­nizmusok" végső keretként való elfogadása az, ami megakadályozza a tőkés viszonyok átalakítását. A „demokratikus intézmények" szükséges defetisizálásához szorosan kapcsolódik negatív megfelelőjük – az erő­szak – defetisizálása. Példának okáért, Badiou nemrégiben javasolta a „defenzív erőszak" alkalmazását: szabad területeket kell kialakítani az államhatalomtól megfelelő távolságra, kivonva magunkat az utóbbi alól (ahogy a lengyel Szolidaritás korai szakaszában láthattuk), és csak akkor nyúlni az erőszakos ellenállás eszközéhez, ha az állam megkí­sérli megtörni és bekebelezni ezeket a „felszabadított zónákat". Ezzel a formulával az a gond, hogy egy mélyen problematikus distinkción alapul az államapparátus „normális" működése és az állami erőszak „túlkapása" között. Azonban az osztályharc marxista elképzelésének ábécéjét jelenti az a tézis, hogy a „békés" társadalmi élet maga, az egyik osztály – nevezetesen az uralkodó osztály – győzelmének a kife­jeződése. Az alávetettek és elnyomottak szempontjából nézve magának az államnak – mint az osztályelnyomás eszközének – a létezése az erőszak meglétével egyenlő. Hasonlóképpen érvelt Robespierre annak idején, amikor kimondta, a királygyilkosság igazolása nem egy, a király által elkövetett specifikus bűntény bebizonyításával történik: a királynak a puszta létezése bűn, vétek a nép szabadságával szemben. Ebben a szigorú értelemben az erőszak, amit az elnyomottak fordítanak az uralkodó osztállyal, és annak államával szemben végső soron mindig „defenzív". Ha ezt nem ismerjük el, akkor volens nolens „normalizáljuk" az államot és elfogadjuk az általa gyakorolt erőszakot, mint pusztán esetleges túlkapásokat. A standard liberális mottó – miszerint időnként szükséges erőszakhoz nyúlni, de az soha nem legitim – nem elegendő. Radikális-emancipatorikus perspektívánkból nézve ezt a mottót meg kell fordítani: az elnyomottak szempontjából az erőszak mindig legitim – hiszen státuszuk maga erőszak eredménye -, de sohasem szükséges: mindig stratégiai megfontolások kell, hogy eldöntsék, kell-e erőszakot alkalmazni az ellenséggel szemben. Röviden: az erőszak témáját demisztifikálni kell. A gond a huszadik századi kommunizmussal nem az volt per se, hogy erőszakot alkalmazott – például az államhatalom megragadása, majd a polgárháború általi megvédése során -, hanem általános működési módja, amely elkerülhetetlenné tette és legitimálta az erőszak alkalmazását: ide tartozik például a Párt mint a történelmi szükségszerűség eszközének motívuma, és sorolhatnánk. Henry Kissinger egy CIA-nak írt jegyzékében, amely azzal kapcsolatban adott tanácsokat, hogyan lehetne aláaknázni az Allende-kormányt, tömören így fogalmazott: „Kínozzuk meg a gazdaságot." Több amerikai ex-tisztviselő ma már nyíltan bevallja, hogy ugyanezt a stratégiát alkalmazzák Venezuelában: a volt amerikai külügyminiszter Lawrence Eagleburger a következőket mondta a venezuelai gazdaságról a Fox News-nak: „Eleve ez az egyetlen fegyverünk [Chavez] ellen, és ezt használnunk is kellene, ti. azokat a gazdasági eszközöket, amelyekkel tovább ronthatjuk a gazdasági helyzetet, ezáltal rombolva [Chavez] vonzerejét belföldön és a régióban." A jelenlegi gazdasági vészhelyzetben is láthatjuk, hogy nyilvánvalóan nem vak piaci folyamatokkal állunk szemben, hanem magasan szervezett stratégiai beavatkozásokról államok és pénzügyi intézmények részéről, amelyek el vannak szánva arra, hogy a válságot a saját érdekeiknek megfelelően kezeljék – mármost ebben az esetben nem lenne itt az ideje a defenzív ellenlépéseknek?

Ezek a megfontolások alighanem össze kell, hogy törjék a radikális értelmiségiek kényelmes szubjektív pozícióját, még ha közben folytatják is mentális gyakorlataikat, amelyek oly közkedveltek voltak körükben a huszadik század során: elsősorban arról a késztetésről beszélek, hogy „katasztrofizáljuk" a politikai szituációkat. Adorno és Horkheimer úgy látta, a „felvilágosodás dialektikájának" az „adminisztrált világban" való kulminációja katasztrófához vezet; Giorgio Agamben pedig a husza­dik század koncentrációs táborait a teljes nyugati politikai projektum „igazságaként" definiálta. De idézzük csak föl Horkheimer figuráját az ötvenes évek Nyugat-Németországából. Miközben keményen kritizálta az „értelem alkonyát" a modern nyugati fogyasztói társadalmakban, ezzel párhuzamosan védte is ugyanezt a társadalmat mint a szabadság kizárólagos szigetét a totalitarizmus és a korrupt diktatúrák tengerében. Mi van akkor, ha egyszerűen arról van szó, hogy az értelmiségiek valójá­ban biztonságban és kényelemben élnek, és életformájuk igazolásának érdekében konstruálnak radikális katasztrófa-forgatókönyveket? Sok értelmiségi esetében nem kétséges, hogy amennyiben forradalmak­ról van szó, annál jobb, minél távolabb történnek – például Kubában, Nicaraguában, Venezuelában -, hiszen így, miközben megmelengeti szívüket, ha a távolban történő eseményekre gondolnak, otthon továbbra is foglalkozhatnak saját karrierjük építésével. Most azonban, ahogy a fejlett-iparosodott országokban összeomló félben vannak a jól működő jóléti állami struktúrák, a radikális értelmiségiek számára talán közelít az igazság pillanata, amikor tisztázniuk kell álláspontjukat: ha valódi változást akartak, hát most megkaphatják.

A gazdaság mint ideológia

A permanens gazdasági szükségállapot szituációja nem jelenti azt, hogy a baloldalnak föl kellene hagynia a közvetlen „gyakorlati haszonnal" nem járó, aprólékos intellektuális munkával. Épp ellenkezőleg: ma inkább, mint valaha, észben kell tartanunk, hogy a kommunizmus azzal kezdődik, amit Kant „Mi a felvilágosodás?" c. esszéjének híres passzusában az „ész nyilvános használatának"nevezett, azaz a gondolkodás egalitárius egyetemességével. Ezért úgy kell harcolnunk, hogy rávilágítsunk a jelen­legi „átstrukturálás" azon aspektusaira, amelyek fenyegetést jelentenek a transznacionális, nyílt térre. Példa erre az EU-ban jelenleg is zajló „bolognai folyamat", amelynek célja „az európai felsőoktatási rendszer felépítésének harmonizációja", és amely valójában koncentrált támadást jelent az ész nyilvános használata ellen.

A reform mögött az a késztetés húzódik meg, hogy alárendeljék a fel­sőoktatást annak a feladatnak, hogy megoldást találjanak a társadalom konkrét problémáira, szakértői vélemények „előállításán" keresztül. Ami itt eltűnik, az a gondolkodás igazi feladata: ez ugyanis nem pusztán abból áll, hogy megoldásokat találjunk a „társadalom" – valójában az állam és a tőke – által fölvetett problémákra, hanem, hogy reflektáljunk magára a formára, amelyben a problémák megjelennek; hogy fölfedez­zük a problémát magában abban a folyamatban, ahogy egy problémát fölfogunk. A felsőoktatás redukciója a társadalmilag hasznos szakértői tudás termelésére paradigmatikus esete annak, amit Kant az „ész ma­gánhasználatának" nevez – azaz annak a gondolkodásmódnak, amely esetleges, dogmatikus előfeltételezések ketrecébe van zárva -; mindez persze napjaink globális kapitalizmusának speciális kontextusában. Kanti terminusokban fogalmazva ez annyit tesz, hogy „éretlen" egyénekként cselekszünk, nem pedig szabad emberi lényekként, akik az ész egyete­mességének dimenziójában is tudnak létezni.

Létfontosságú, hogy a felsőoktatás áramvonalasítására törő nyomást (ami nem csak a közvetlen privatizáció formájában jelentkezik, hanem az előbb leírt általánosabb formában is, ti. hogy az oktatást a szakértői tudás termelése felé orientálják) összekössük az intellektuális termékek alkotta közjavak „bekerítésének" folyamatával, azaz az „általános intel­lektus" [general intellect] privatizációjával. Ez a folyamat részét alkotja az ideológiai számonkérés módjának globális átalakulásában. Ezen a ponton talán hasznos fölidézni Althusser koncepcióját az „ideológiai államapparátusokról" (IÁA). Ha a középkorban a legfőbb IÁA az Egyház volt – abban az értelemben, hogy a vallás mint intézmény működött – akkor a kapitalista modernitás hajnalától egy kettős hegemóniáról beszélhetünk, amelyet egyrészt az iskolarendszer, másrészt a jog mint ideológia alkot. Az individuumokat jogi szubjektumokká formálták a köte­lező általános oktatáson keresztül, miközben kialakult a hazafias, szabad honpolgár felelősségre vonhatóságának gyakorlata is, az új jogrendszer mátrixában. így alakult ki a burzsoá és a honpolgár közötti szakadék a privát érdekeivel foglalatoskodó, egoista-utilitárius individuum és az állami szféra egyetemessége iránt elkötelezett citoyen között.

Míg a spontán ideologikus percepcióban az ideológia mint olyan a honpolgár univerzális szférájára korlátozódik – miközben az egoisztikus érdekek által meghatározott privátszférát „pre-ideologikusnak" fogják föl -, ezáltal a legfontosabb ideológiai ködösítés épp az ideológiának és az – úgymond – ideológiamentesnek ez az elkülönítése. Ami az 1968 utáni kapitalizmus legutolsó szakaszát jellemzi, az az, hogy a gazdaság maga – vagyis a piac és a verseny logikája – vált fokozatosan a hegemón ideológiává. Az oktatásban azt láthatjuk, hogy lépésről lépésre lebontják a klasszikus-burzsoá iskola IÁA-ját: az iskolarendszer egyre kevésbé egy mindenkire nézve kötelező dolog, ami a piac fölött létezik és amit köz­vetlenül az állam irányít, és ami a felvilágosodott értékek – szabadság, egyenlőség, testvériség – hordozója. Az „alacsonyabb költségek, nagyobb hatékonyság" szent formulája alapján egyre jobban átszövik a PPP (public-private partnership [köz- és magán-együttműködés]) kezdeményezései. A hatalom megszerzésének és legitimálásának területén is ezt láthatjuk: a választási rendszer egyre inkább piaci cserére emlékeztet, ahol a sza­vazók „megvásárolják" azt az opciót, amely a leghatékonyabbnak tűnik a társadalmi rend fönntartásának, a bűnüldözésnek és egyéb feladatoknak a megvalósításában. Szintén az „alacsonyabb költségek, nagyobb hatékony­ság" formulájának megfelelően egyes funkciók, mint például a börtönök üzemeltetése – ami korábban az államhatalom kizárólagos terrénuma volt -, most privatizálható; a hadsereg már nem általános hadkötelezettségre épül, hanem fizetett zsoldosokból áll. Sőt, már az állami bürokráciát sem fogjuk föl többé hegeli univerzális osztálynak, ahogy az nyilvánvalóan látszik Berlusconi esetén: napjaink Olaszországában az állami hatalmat közvetlenül az anyagias burzsoá tartja kezében, aki könyörtelenül és nyíl­tan visszaél vele, hogy saját személyes érdekeltségeit védje.

Még az érzelmi kapcsolatok kialakítása is egyre inkább a piaci viszo­nyok mintájára szerveződik meg. Amit itt látunk, az önmagunk áruvá alakítása: az internetes társkeresőkön, vagy házassági ügynökségeknél a leendő partnerek magukat mint árukat tüntetik föl, fölsorolva kvalitásaikat, az egész „árura" pedig egy fotót biggyesztve. Ami itt hiányzik az Freud szavaival „der einzige Zug", az első benyomás, ami az első pillanatban eldönti, hogy szeretem-e az illetőt vagy sem. Egy adott pillanatban az embert elárasztja a szerelem – mint már fönnálló tény – érzése és a tudat, hogy most már csak ebbe az irányba mehet. Definíció szerint tehát „jelöltek" kvalitásainak az összehasonlítása, annak latolgatása, hogy kibe legyünk szerelmesek, nem lehet szerelem. Ezért van az, hogy a párkapcsolati közvetítők par excellence szerelemgyilkos gépezetek. Miféle eltolódást jelent ez a hegemón ideológia működésében? Amikor Althusser azt állítja, hogy az ideológia az individuumokat szubjektumokká teszi [interpellates individuals into subjects], az „individuum" alatt az élő emberi lényeket kell érteni, akiket az ideológiai államapparátusok hatásuk alá vonnak, rájuk kényszerítve különböző mikro-gyakorlatok hálózatát. Ezzel szemben a „szubjektum" nem az élő emberi lény, a szubsztancia megtestesítője, hanem az ezekből az élőlényekből kapott végeredmény, amikor is már nem tudnak kilépni az IÁA által kialakított diszpozíció­ból (avagy az IÁA által működtetett mechanizmusokból), bele vannak zárva egy szimbolikus rendbe. Logikus módon, mivel a gazdaságot az ideológiamentesség szférájának tartjuk, a globális kommodifikációnak ez a szép új világa magát poszt-ideologikusnak tartja. Az IÁA-k persze továbbra is velünk vannak, inkább mint valaha. Azonban addig, amíg az ideológia a szubjektumokban – a szubjektumok önészlelésében – jelen van, addig a gazdasági szférának ez a hegemóniája nem is tűnhet föl másként, mint az ideológia hiányának. Ez nem azt jelenti, hogy az ideo­lógia egyszerűen „visszatükrözi" a gazdaságot, a régi alap-felépítmény modell szerint. Ehelyett inkább arról van szó, hogy a gazdaság maga működik ideológiai modellként, ezért teljes joggal mondhatjuk azt, hogy a gazdaság lÁA-ként működik – szemben a „valódi" gazdasági életről alkotott idealizált liberális piac-elképzeléssel.

A lehetetlenség fokozatai

Ma azonban radikális változásnak vagyunk szemtanúi ennek az ide­ológiai mechanizmusnak a működésében. Agamben szerint napjaink „posztpolitikai" vagy biopolitikai társadalmában a párhuzamos diszpozí­ciók deszubjektivizálják az individuumokat, anélkül hogy új szubjektivitást hoznának létre. Így következik be a politika alkonya – hiszen a politika valódi szubjektumokat és identitásokat (munkásmozgalom, burzsoázia stb.) előfeltételez -, és a gazdaság diadala, azaz a tiszta kormányzásé, amelynek célja kizárólag saját reprodukciója. Tehát a mai jobb- és balol­dalnak – habár továbbra is váltják egymást a hatalomgyakorlásban – nem sok köze van a politikai kontextushoz, amiből ezek a szavak származnak. Ma ezek a terminusok egyszerűen ugyanannak a kormányzati gépezet­nek a két pólusát jelölik: az egyik célja a deszubjektivizáció skrupulusok nélkül, míg a másik el akarja takarni ugyanezt a célt a „jó demokratikus állampolgár" képmutató maszkjával.² A „biopolitika" azt a konstellációt jelöli, amikor a diszpozíciók [dispositifs] már nem generálnak szubjektu­mokat (nem csinálnak [interpellate] szubjektumokat az individuumokból), hanem csak igazgatják és szabályozzák az individuumok lecsupaszított életét. Ebben a konstellációban a radikális társadalmi átalakulásnak még a gondolata is lehetetlen álomnak tűnhet – de épp itt, a „lehetetlen" szónál érdemes megállnunk és elgondolkodnunk egy kicsit. Napjainkban, amikor a lehetségesről és a lehetetlenről van szó, igen furcsa eloszlást láthatunk: mind a két kategória mintha burjánzásba kezdett volna. Egyrészt, ami a személyes szabadságot és a tudományos-technoló­giai szférát illeti, minden nap azt halljuk, hogy „semmi sem lehetetlen": minden szexuális perverzió lehetséges, teljes zenei, film- és TV-sorozat archívumok tölthetők le, az űrutazás mindenki számára elérhető (meg­felelő áron). Egyre közelebbinek tűnik fizikai és pszichikai képességeink mesterséges följavítása, alapvető biológiai funkcióink manipulációja a genetikai intervenciók révén; sőt, még az a techno-gnosztikus álom is kezd elérhetővé válni, hogy elérhetjük a halhatatlanságot amennyiben identitásunkat átalakítjuk egy software-ré, amely aztán letölthető lesz egy ilyen vagy olyan hardware-re. Másrészről viszont, amennyiben a társadalmi-gazdasági viszonyokat tekintjük, korunkat általában úgy szo­kás jellemezni, mint az érettség korát, amikor is az emberiség föladta régi millenarisztikus-utópikus álmait és elfogadta a valóság kötöttségeit – értsd: a kapitalista társadalmi-gazdasági valóságot -, annak minden lehetetlenségével együtt. A „nem lehet" parancsolata korunk mot d'ordre-ja: nem lehet nagy léptékű kollektív cselekvés eszközéhez nyúlni, hiszen ez szükségszerűen totalitárius terrorba torkollik; nem lehet továbbra is ragaszkodni a régi jóléti államhoz, mert ez versenyképtelenné tesz, és gazdasági krízishez vezet; nem lehet bezárkózni a világpiaccal szemben anélkül hogy ne süllyednénk az észak-koreai dzsucse-rendszer (a Kim Ir Szen-i önerőre támaszkodás, de facto autarkia elve és gyakorlata – a szerk.) szintjére. Ideologikus változatában az ökopolitika is hozzáadja még ehhez saját lehetetlenség-listáját, úgynevezett küszöbértékeit – pl. a maximum 2 Celsius-foknyi globális felmelegedés -, amelyeket „szak­értői véleményekre" alapoz. Kulcsfontosságú itt megkülönböztetni a lehetetlenség két fajtáját: egy társadalmit (a valódi lehetetlenséget) és a „lehetetlenséget", amire a domináns ideológia ráfokuszál. A lehetetlenség itt mintegy megkettőződik, saját maga számára szolgál maszkként: a má­sodik típusú lehetetlenség ideológiai funkciója az, hogy elhomályosítsa az első lehetetlenség valóságosságát. Ma az uralkodó ideológia arra törekszik, hogy elfogadtassa velünk a radikális változásnak, a kapitaliz­mus megszüntetésének, a demokrácia korrupt parlamenti bohózattá való lezüllése meghaladásának „lehetetlenségét", ezáltal láthatatlanná téve az antagonizmust, amely keresztülmetszi a kapitalista társadalmakat. Ez utóbbi egy valós lehetetlenség, abban az értelemben, hogy a fönnálló társadalmi rendnek a lehetetlensége, annak konstitutív antagonizmusa – ami azonban nem jelenti azt, hogy ez a valós-lehetetlen ne lenne köz­vetlenül megragadható, vagy radikálisan megváltoztatható. Ezért van az, hogy Lacan formulája az ideológiai lehetetlenség meghaladására nem az, hogy „minden lehetséges", hanem hogy „a lehetetlen megtörténik". A lacani valós-lehetetlen [impossible-real] nem egy a priori limitet fejez ki, amit realista módon tekintetbe kell venni, hanem maga a cselekvés mezője. A tett, a cselekvés több, mint a lehetséges terébe való beavat­kozás – a tett megváltoztatja magának a lehetségesnek a koordinátáit is, ezáltal retroaktív módon létrehozza saját lehetségességének felté­teleit. Ezért van az, hogy a kommunizmus problémája, egyben annak a problémája, hogy mi a valós: kommunistaként cselekedni azt jelenti, beavatkozni napjaink globális kapitalizmusa rejtett alapantagonizmusának valóságába.

Szabadságok?

A kérdés ekkor még mindig megmarad: mit ér egy ilyen programjellegű kijelentés a lehetetlen megkísérléséről, amikor egy empirikus lehetetlen­éggel állunk szemben, nevezetesen a kommunizmus kudarcával, hogy tömegeket mobilizáljon. Halála előtt két évvel, miután világossá vált, hogy a közeljövőben nem várható egy új európai forradalmi hullám, és hogy a szocializmus felépítése egy országban nonszensz, Lenin a következőket írta: „És ha úgy adódott, hogy a helyzet teljes kilátástalansága megtízsze­rezte a munkások és parasztok erejét, és ezáltal lehetővé tette számukra, hogy másképp térjünk át a civilizáció alapfeltételeinek megteremtésére, mint valamennyi többi nyugat-európai államban?"³ Nem ugyanez ma a problémája a Morales-kormánynak Bolíviában, az egykori Aristide-kormánynak Haitiben, vagy a maoista kormánynak napjaink Nepáljában? Ezek a politikai erők mind „szabályos" demokratikus választások, nem pedig népfelkelések révén kerültek hatalomra, de amint ott voltak, ha­talmukat legalábbis részben „nem-állami" módon kezdték el gyakorolni: közvetlenül mozgósították támogatóikat a nép soraiban, megkerülve a párt/állam reprezentációs hálózatait. Helyzetük „objektíve" reménytelen: a történelem alaptendenciája lényegében szembe megy velük, így „objektív tendenciákra" nem támaszkodhatnak, az egyetlen dolog, amit megtehet­nek, az a rögtönzés; mindaz, amit kétségbeesett helyzetben megtehet az ember. De mégis: nem ad ez nekik egyúttal valamilyen egyedülálló szabadságot? És nem vagyunk mi – korunk baloldala – most pontosan ugyanebben a szituációban?

Helyzetük épp az ellenkezője a kora huszadik századi szituációnak, amikor a baloldal tudta mit kell tennie (létrehozni a proletariátus dikta­túráját), de türelmesen kellett várnia a megfelelő pillanatra, hogy csele­kedjen. Ma nem tudjuk mit kell tennünk, de most azonnal cselekednünk kell, mert a tétlenség következményei katasztrofálisak lehetnek. Úgy kell majd élnünk „mintha szabadok lennénk". Meg kell kockáztatnunk, hogy tegyünk egy-két lépést lefelé a szakadékba, a lehető legrosszabb helyzetekben; ismét föl kell találnunk az új bizonyos aspektusait, csak hogy mozgásban tartsuk a gépezetet és fönntartsuk a régiből azt, ami jó volt, mint az oktatás, az egészségügy, az alapvető szociális ellátások. Röviden szólva szituációnkat Sztálinnak az atombombára tett megjegy­zése jellemzi: csak erős idegzetűeknek. Vagy, ahogy Gramsci mondta az első világháborúval megkezdődött korszakról: „a régi világ haldoklik, az új most éli szülési fájdalmait: a jelen a szörnyek ideje".

(Fordította: Koltai Mihály Bence)

Eredeti megjelenés: Slavoj Zizek: A Permanenet Economic Emergency New Left Review 64, July-August 2010

Jegyzetek

¹ Köszönöm Udi Aloni, Saroi Giri és Alenka Zupancic kapcsolódó megjegyzéseit.

² Giorgio Agamben: Qu'est-ce qu'un dispositif? Paris, 2007. 46-47.

³ V. I. Lenin: „Forradalmunkról.", LÖM 45., Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 376-380.

Az Eszmélet 20 éves. Az évfordulót Moszkvában ünnepeltük meg a lap orosz nyelvű különszámának kiadásával és nagy sikerű bemutatójával. Hűségesek maradtunk a szocializmus: a közösségi gazdálkodás és társadalomszerveződés eredeti elméletéhez. A sztálini eredetű, államosított „régi szocializmus", bukására a tőkeviszony restaurált uralma semmilyen tekintetben sem ad(hat)ott humanista választ. Az Eszmélet oldalain gazdag elemzés bontakozik ki az „emberarcú kapitalizmus" embertelen viszonyairól. Feltártuk, hogy a nemzetközi tőke Kelet-Európát nem a Nyugat utolérésének pályájára állította; ellenkezőleg, uralma a kapitalizmus „második kiadásának" félperifériás formájához vezetett. Ma már bizonyított tézis, hogy a „jó kapitalizmus" nem egyéb utópiánál, s hogy a valóságos tőkerendszer inkább egy negatív utópiára emlékeztet.
És bár eredeti szándékainkkal ellentétben egy széles tömegtámogatásra épülő, alternatív antikapitalista mozgalmat a társadalmi felhajtóerők hiánya következtében egyelőre nem sikerült „megihletnünk", azt azonban látjuk, hogy milyen zsákutcákat kell(ene) elkerülnünk. A szocialista színekben „feltámadó" parlamenti baloldal szerte a régióban és a világrendszer egészében a globális tőke játékszerévé vált, a (neo)liberalizmus formaváltozatává züllött. Ez az út végéhez ért. De nyilvánvalóan nem folytatható az gondolkodás- és cselekvésmód sem, amely az antikapitalista baloldalt szektává, politikai szubkultúrává degradálja, s önként – a hatalom érdekeit szolgálva – kivonja a politikai erőtérből. Az olyan politikai mozgalmak, amelyeknek nincs a fennálló rendszerrel szembeni, konkrét alternatívákat felmutató társadalmi-gazdasági programjuk, bukásra vannak ítélve. Az Eszmélet az eltelt 20 évben megmutatta azt is, hogy Magyarországon is megszilárdult az az elméleti-gyakorlati és intellektuális irányzat, amely nem oldódott fel az „exportkapitalizmus" viszonyrendszerében, hanem – elméleti és kulturális ellenhatalomként – életben maradt, s kisugárzása, ha most még nem is széles körökben, határainkon túl is megfigyelhető.
Mindennek szellemében jelenik meg 84. számunk, amelynek középpontjában a kapitalista válság sajátszerűségeinek (további) elemzése áll. Mészáros István, A tőkén túl szerzője elemzi a válság természetét, aminek elkerülhetetlenségét már sok évvel ezelőtt felvázolta. Más szerzők feltárják, hogy a neoliberális állam a válságból vezető kiút során fő ellenségét a szegényekben, az elesettekben ragadja meg, s a szociális krízist kriminalizálja. A közölt írások bizonyára elgondolkodtatják az olvasót az új társadalmi alternatívák felbukkanásának feltételeiről is – itt, a tőkerendszer európai félperifériáján, aminek esélyeit, a gyakorlati mozgalom, a közösségi termelés lehetőségeit a közelmúltban elhunyt Giovanni Arrighi és Peter Gowan utolsó interjúi segítenek feltérképezni.

 

Melléklet:

E számunk három aktuális témát vizsgál. Folytatjuk a rendszerváltás ama értelmezésének bemutatását, amely már 1988-89-ben lényegében előrelátta a tőkés restauráció összes negatív következményeit, és amely egyúttal egy közösségi-szocialista alternatívát mutatott föl a bekövetkezett katasztrofális gazdasági és szociális fejleményekkel szemben.

Az írás középpontjában Márkus Péter 1988-as előadásának bemutatása áll, amely – kritikailag – elemzi a korabeli reformprogramokat. Az előadás csaknem valamennyi veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyet a rendszerváltás után megtapasztaltunk.

1. Árugazdaság – az államszocializmus szolgája vagy sírásója?

Az ötvenes évek elején könyv jelenik meg „A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban" címmel. A kiadványt J. V. Sztálin jegyzi. Az írásból – egyebek mellett – megtudjuk az alábbiakat.

„Időszerűek vállalatainkban az olyan kérdések, mint az önálló gazda­ságos elszámolás és a jövedelmezőség kérdése, az önköltség kérdése, az árak kérdése stb." Az árugazdálkodás „a gazdasági vezetőinket a termelés ésszerű irányításának szellemében neveli, és fegyelmezi őket". Megtanítja őket arra, hogy

• pontosan „számba vegyék a reális dolgokat a termelésben, ne pedig légből kapott »tájékoztató adatokról« fecsegjenek";
• „megtalálják és felhasználják a termelés rejtett tartalékait";
• „rendszeresen javítsák a termelés módszereit, csökkentsék a terme­lés önköltségét, megvalósítsák az önálló gazdaságos elszámolást és a vállalatok jövedelmezőségére törekedjenek".

A politikai gazdaságtannak – olvashatjuk a könyvben – objektív törvé­nyei vannak, amelyek emberi akarattal nem helyezhetők hatályon kívül. Az értéktörvény helyébe nem teremthető másik, új gazdasági törvény. Az értéktörvény nem alakítható át – legfeljebb a hatókörét lehet korlá­tozni. De az árutermelés nem azonos a tőkés termeléssel, nem minden körülmények között vezet kapitalizmushoz.

Az emberiség történelme során az árutermelés – úgymond – különböző társadalmak működését segítette. A szocialista rendszer működésének is lehet eszköze. A szocialista árutermelés hatóköre a fogyasztási cikkek előállítására korlátozódik. Alkalmazásának célja: a szocialista termelés fejlesztése.

Sztálin végkövetkeztetése: „Nem az a baj, hogy az értéktörvény nálunk hat a termelésre. A baj az, hogy gazdasági vezetőink és tervezőink – ke­vés kivétellel – nem ismerik eléggé az értéktörvény hatását".

Tulajdonképpen a hatalomgyakorlás, a rendszer stabilitása-stabilizá­lása miatt kerül szóba a gazdasági „szakszerűség" kérdése. Az érték­törvény érvényesítésének, az árutermelésnek végső soron a politikai hatalom megtámogatása a feladata.

Sztálin könyve lényegében kimondja: a gazdaság területe egy külön világ, amelynek saját törvényei vannak. Az öntörvényű áruvilággal kap­csolatban csak annyit lehet tenni, hogy behatároljuk, meghatározzuk az érvényességi körét. Megtehetjük, hogy öntörvényű működését mindenre kiterjesztjük, teljesen szabadjára hagyjuk. Megtehetjük, hogy mozgás­területét valamilyen meghatározott területre korlátozzuk. És megtehet­jük, hogy érvényesülését nullára redukáljuk. Az írás egyértelműen azt sugallja, hogy az áruvilág és az emberi világ két külön terület, eltérő szabályszerűségekkel, működési logikával. Közöttük hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszony áll fenn. Sztálin mindezt a rendszer „megsegítése" érdekében hangsúlyozza. Az árutermelés puszta eszköz: a deklarált társadalmi-politikai cél eszköze. Ehhez az érveléshez, indokláshoz kap­csolódik a későbbi reformgazdaságtan jelentős része.

Mások egy másik alternatíva megjelenését vélik felismerni az áru­gazdálkodás legitimálásában és térhódításában. Egyrészt azok, akik – kritikailag – az ötvenes-hatvanas években revizionistának minősítik a Szovjetuniót („maoizmus"). Másrészt azok, akik – szintén kritikusan – valamilyen eszmére (pl. a humánum valamilyen eszméjére), az ember fogalmára, az ember filozófiai antropológiai sajátosságaira hivatkoznak („marxizmus-reneszánsz"). Harmadrészt azok, akik – pozitívan – az áru­gazdálkodásban (valamint a hozzá kapcsolódó piac- és nyereségszem­léletben) a rendszer leváltásának, az egész rendszeren való túllépésnek a lehetőségét látják.

 

Hruscsov a XX. kongresszuson – majd amikor népszerűségi problémái támadnak, később újra meg újra – elsődlegesen hatalomtechnikai meg­fontolásból leleplezi Sztálint. Ugyanakkor a sztálini koncepcióhoz való viszonya érdekesen – „kétlelkűen" – alakul. Folytatja, sőt továbbfejleszti Sztálin árugazdasági „revizionizmusát", egyidejűleg azonban forgalomba hozza (pontosabban felújítja) a hatalom és a gazdaság társadalmasítá­sának gondolatát.

Hruscsov érvelésében középponti feladat a gazdasági verseny és a fej­lett tőkés országok gazdasági utolérése. „Legyen törvény minden szovjet vállalat számára a munka termelékenységének szakadatlan emelése…" Hruscsov magyarázkodásra is kényszerül: a termelés, a gazdasági növekedés nem öncél, hanem az emberért van. „A szocializmusnak a gazdasági fejlődés üteme tekintetében megnyilvánuló fölénye egyre jótékonyabban érezteti hatását nemcsak az anyagi termelés, hanem a fogyasztás területén is."

Ezzel párhuzamosan rajzolódik ki nála egy „vissza Leninhez" vonulat. A XXII. kongresszuson Hruscsov (talán pusztán taktikából?) pártvezető részéről szokatlan koncepcióval áll elő: fel kell gyorsítani azt a folya­matot, amely „a szocialista államiságnak társadalmi önigazgatássá fej­lődéséhez vezet". Szükséges az állami és pártapparátus csökkentése, tevékenységük egy részének társadalmasítása: ez utóbbinak társadalmi szervek, szervezetek (szövetkezetek, szakszervezetek, szovjetek stb.) hatáskörébe való áthelyezése. „Mindent meg kell tennünk, hogy a tö­megeket egyre nagyobb mértékben vonjuk be az állam igazgatásába." Végső cél, hogy „állampolgárainkat mind egy szálig bevonjuk a közügyek intézésébe". Tehát:

1. A szövetkezet a társadalmi önigazgatás iskolája.
2. A szakszervezetek jártassá nevelik az egyéneket a társadalmi fel­adatok végzésében. „Azért is növekszik a szakszervezetek szerepe, mert megkapják a törvényhozási kezdeményezés jogát, s átvesznek egyes olyan funkciókat, amelyeket azelőtt állami szervek láttak el."
3. „A szovjetek jogköre bővülni fog […] ellátják a gazdasági és tár­sadalmi folyamatok gyakorlati irányítását. Sok olyan kérdést, amely jelenleg az államhatalom és az államigazgatás végrehajtó szerveinek hatáskörébe tartozik, közvetlenül a szovjetek és bizottságaik fognak megoldani."
4.  

A Szovjetunióbeli „revizionizmus", „ökonomizmus", „liberalizálás" visszahatásaként is értelmezhető Kínában az ún. kulturális forradalom. Magyarországon részben a kínai alternatíva hatására, részben tőle füg­getlenül jöttek létre olyan elméleti törekvések, illetve elvi-eszmei alapon szerveződő csoportok, amelyek a hivatalos ideológiában a „maoista" (sőt, belső szóhasználatban a „maoista-anarchista") megnevezést-minősítést kapták (pl. Haraszti vagy Demszky köre).

 

Sokban rokon a „maoistákéval" a korszakban divatos filozófiai, antro­pológiai szemlélet, amely a személyiségek „individualista" sokféleségével szemben az ember általános „nembeli" tulajdonságait gyűjti össze és tekinti alapértéknek. Ez az elmélet egyúttal az emberek egyfajta „huma­nizálásának" programja is. Nevezetesen az egyének arra ösztönzése (felvilágosító, morális stb. eszközökkel), hogy feleljenek meg az ember fogalmának: éljenek a legnemesebb lehetőségeikkel, alacsonyabb ren­dű énjüket cseréljék fel magasabb rendű énjükkel, mindennapi életüket közelítsék az eszményi emberi élethez.

2. A reformelképzelések típusai a nyolcvanas évek elején

A hatvanas-hetvenes években a társadalomátalakítás helyesnek tekintett irányáról lényegében két változat alakult ki és huzakodott egymással. A reform-közgazdaságtan hívei (és e törekvés politikai megjelenítői) a gazdaságosság, a gazdasági racionalitás nevében érveltek. Velük szem­ben, a másik oldalon valamilyen emberközpontú eszmére, ideológiára, értékrendre hivatkoztak, amely az embereket – úgymond – megvédi a piacgazdaságnak való kiszolgáltatottságtól, és egyáltalában a rövid távú pragmatizmus emberellenes hatásaitól.

A nyolcvanas évek elején továbbélt ez a két reformtörekvés. De mel­lettük – és velük szemben – egyre észrevehetőbben kezdett kikristályo­sodni egy harmadik, amely felvetette a gazdaságosság és a humánum szempontja közötti ellentét feloldásának lehetőségét.

*

A szükséges reformok irányával kapcsolatban megfogalmazott nézeteket jelentős mértékben befolyásolta az ország (illetve a régió) sajátos helyze­te, meghatározták bizonyos speciális történelmi körülmények. Azokban az államokban, ahol a tőkés rendszer gazdaságilag szervesen fejlődött ki, lényegében kialakultak az ipari civilizáció objektív és szubjektív felté­telei. Egyrészt létrejött a gyári nagyipar és a gépesített mezőgazdaság. Másrészt az egyének össztársadalmi méretekben rákényszerültek, hogy önálló gazdálkodási szemléletet és készségeket fejlesszenek ki maguk­ban. (Nem ide tartozik annak kérdése, hogy ez mennyire szorul vissza a későbbiekben.)

Az államszocializmusokban a politikai hatalomváltás korábban ment végbe, mint az ipari civilizáció objektív és személyi feltételeinek kialaku­lása. A félkapitalista, kapitalista viszonyok politikai tagadása általában akkor következett be, amikor a tőkés rendszer – nyugati értelemben véve – még ki sem alakult. Olyan történelmi feladatok, amelyek végre­hajtásáról tipikus körülmények között a tőke gondoskodik, itt áthárultak a politikai hatalom megragadása utáni időszakra. Ebből azonban egy sor nehézség származik: az adott helyzetben egyidejűleg kerül napirendre az ipari civilizáció megvalósítása és a tőkés módszerek elutasítása; egyszerre kell eleget tenni gazdasági és humán szempontoknak, ellátni kapitalizmuspótló (ennyiben hagyományosan polgári) és jellegzetesen antikapitalista funkciókat. Ily módon valamiféle sajátos kettős kötöttség (ökonómiai és ideológiai meghatározottság) jött létre. A gazdasági meg­fontolások megkövetelik a modern civilizáció megteremtését, az iparo­sítás és kulturálódás meggyorsítását, a termelékenység növelését stb. Bizonyos ideológiai megfontolások viszont – az emberi szempontokra hivatkozva – kizárják, hogy egy tisztán ökonómiai (közvetlen gazdasá­gossági, nyereségcentrikus) racionalitás logikája érvényesüljön.

A gazdasági-kulturális elmaradottság miatt nem logikátlan, hogy a humanista hivatkozású antikapitalizmus egyúttal gazdaságellenességet is jelent. A piaci gazdálkodás módszereinek elutasítása, tagadása itt azo­nossá válik az általában vett gazdaságossági, hatékonysági kritériumok háttérbe szorulásával. Az emberi szempontok, humán elvek nevében történő érvelés ily módon alapvetően a kapitalizmus humanista bírálatára redukálódik, és a gazdaságossági megfontolásokkal szemben elvont ellentétként rögződik. Lényegében fel sem merül a humán szempontok optimálisan gazdaságos érvényesítésének (az emberi szempontokból való kiindulás és a gazdaságossági megfontolások összhangba hozá­sának) igénye.

Egyidejűleg jelentkezik a kapitalizmuspótló ökonómiai feladatok végrehajtásának követelménye és az ennek radikálisan ellentmondó antikapitalista (ennyiben gazdaságellenes) ideológia és gyakorlat. A közvetlen ökonómiai logikából nyereségcentrizmus, a termelékenység növelése, a fizetőképes luxusigények piaci figyelembevétele stb. is szervesen következik. A deklarált ideológiai elvek viszont a tőkestruk­túra megszüntetését, az alapszükségletek általános kielégítését, a teljes foglalkoztatottság (részben mesterséges, erősen gazdaságtalan állásteremtés révén történő) biztosítását, a közszükségleti cikkek, az egészségügy, az oktatás állami dotálását és ezekhez hasonló intézke­dések végrehajtását írják elő.

 

Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok tehát egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből hierarchikus viszonyuk következik. A reformelképzelések jelentős része osztályozha­tó annak alapján, hogy a humán vagy a gazdaságossági elvet kívánja előnyben részesíteni. Ennek megfelelően értelmeződik a nem-áruszektor mint a pazarlás vagy mint a humánus megfontolások érvényesítésének területe, a piaci logika mint a gazdaságosság vagy mint az emberek megnyomorításának eszköze stb. Ily módon jól elhatárolódik egymástól a reformtörekvések „ideológiai", illetve „ökonómiai" típusa. Markáns szembenállás mutatkozik egyfajta „humanista kollektivizmus" és az „ökonomizmus" értékrendje, preferenciaválasztása között.

 

Az „ideológiai" típus hívei túlnyomórészt politikai szervezésű társada­lomban gondolkodnak. Alapvetően arra törekszenek, hogy a társadalmi életfolyamat újratermelésében ne következzen be az egyes szférák (jog, morál, gazdaság, oktatás, kultúra stb.) elkülönülése, működésének divergálása. Szorgalmazzák ezért e területek átfogó nézőpont alá való besorolását, közös nevezőre hozását komplex ideológiai megfontolások révén történő vezérlését. A gazdasági-gazdaságossági megfontolásokat, a jogi szabályozást, az oktatás- és kultúrpolitikai intézkedéseket stb. tehát – úgymond – egységes elvi koncepcióhoz kell hozzáigazítani. A különböző társadalmi szférák szempontjait ez a logika másodlagosnak tekinti; működésüket immanens törvényszerűségektől lényegében men­tesnek, autonómianélkülinek képzeli el. Mozgásukat az általános, átfogó célkitűzés által meghatározottként, annak alárendeltként szeretné látni.

Mindezek alapján a humán kiindulópontnak olyan változata körvo­nalazódik, amelyet az emberközpontúság és a szükségletelvű gazdál­kodás egy sajátos formája jellemez: elsődleges feladatnak számít az alapszükségletek általános kielégítése (ami természetesen a politikai rendszer stabilitását is hivatott szolgálni). Ez a változat igyekszik az emberi viselkedés egészét befolyásolni a tudat és az erkölcsi maga­tartás formálásától kezdve a szükségletek képződésén át az életvitel kialakításáig. Vallja, hogy valamennyi társadalmi impulzusnak, amely az egyéneket éri (propaganda, reklám, mindennapi tapasztalatok stb.), tudatformát, értékképzeteket, életformát teremtő következménye van, és a társadalmasodási, társadalomszerveződési folyamat irányításakor ezeket a következményeket is számításba kell venni. Ezért a közvetlen gazdasági, kulturális stb. előnyök fölé helyezi a távlati társadalompe­dagógiai hatásokat, eredményességet: az emberek gondolkodásának, erkölcsének, mentalitásának, életmódjának tartós befolyásolását.

A tőkés társadalomra jellemző konkurenciával, egyéni versengéssel szemben felértékelődik a közösségiség; az ökonómiai haszonnal (nye­reséggel) szemben az emberi szempontok, szükségletek; a gazdasági, társadalmi és kulturális hierarchiával szemben egy viszonylagos egyen­lőség; az anyagi (felhalmozási, illetve fogyasztási) javak dominanciájával szemben a szellemi-kulturális jólét megvalósításának követelménye.

A felsorolt elemek közül a legátfogóbb – lényegében a többit is meg­határozó, az emberek gazdasági, politikai, tudati, morális, életformabeli újratermelését szervezni, strukturálni hivatott – elv, eszmény a közös­ségiség: a kollektivitás preferálása az individuális, a magánszempontok rovására.

A közösségi összetartozás érzésének és tudatának kialakítása az állampolgárok viszonylagos egyenlőségét feltételezi. Megköveteli tehát annak biztosítását, hogy a hivatalosan elismert alapszükségleteket min­denki kielégíthesse. Az ideológiainak nevezett reformtörekvés képviselői ezért szorgalmazzák egy reálisan elérhető, takarékos, mérsékelt jólét általános megteremtését; anyagi és szellemi, jövedelembeli és kulturális esélyegyenlőség létrehozását. Szembefordulnak a nagyobb jövedelem-és fogyasztáskülönbségekkel. Nézeteikben a társadalom rászoruló tag­jairól való gondoskodó humánum az állam feladataként jelenik meg. E funkció része a munkabérek, fizetések jelentősebb eltéréseinek kompen­zálása, közömbösítése: az aránytalanságoknak központi árszabályozás, valamint szociálpolitika segítségével történő kiküszöbölése. Ily módon a nemzeti termék, a nemzeti vagyon redisztribúciója (szubvenciók, dotációk, segélyek stb.) révén előtérbe kerül a spontán piaci törvények hatásai alól kivont nem-áruszektor, mint a társadalmi javak ideológiai megfontolások szerinti elosztásának fő intézménye.

Mindezeknek az összefüggéseknek elég pontos megfelelőjét, adekvát vetületét képezik a nemzetgazdaság közösségi ideológiának alávetett működéséről alkotott elképzelések. Ezek szerint a piaci (azaz anarchisz­tikus) gazdálkodás mechanizmusait visszaszorítva a termelés és az elosztás kollektív jellegét biztosító tervgazdaság, központilag irányított és ellenőrzött tervszerűség valósuljon meg. A tervgazdaság a termelési eszközök állami tulajdonára épül. Az állami terv nem garancia a piaci gazdálkodásnál magasabb termelékenységre, de itt nem ez, hanem a társadalmi összetartozás, egymásrautaltság képzetének és feltételeinek kialakítása az elsődleges cél. Abból, hogy a kollektivitás szempontjai előnyben részesülnek az ökonómiaiakkal szemben, szervesen követ­kezik: a gazdaságosság kérdése lényegében csak akkor merül fel, ha nem „demoralizál", nem fejt ki romboló hatást a közösségtudatra. Gyakori ebben az összefüggésben a közérdekre, az össztársadalmi érdekekre történő hivatkozás. A termelés növelésére, hatékonyságának fokozására irányuló ösztönzés döntően erkölcsi, vagyis a közösségi ideológia elve­ivel összhangban levő.

Ez a szemlélet a fogyasztás társadalmi egyenlőtlenségeiben, az egyéni szükségletek divergálásában a nemzetgazdasági szempontok megsértését látja. A számára pazarlónak minősülő – jóllehet fizetőké­pes – luxusigények ideológiailag és ökonómiailag egyaránt károsként, ily módon társadalomidegenként jelennek meg.

Hogy az „ideológiai" típusban nem az adott pártállam apológiájának szándékáról van szó, hanem bizonyos eszmék, elvek védelméről, azt jól illusztrálja Hegedűs András egyik 1977-es írása¹ . A szerző az államilag deklarált humanisztikus értékpreferenciák társadalmi számonkérhetőségét akarja elérni. Konkrétan olyan reformot, amelyben e számonkérhetőség intézményesül: létrejön „a politikai hatalom fölötti társadalmi uralom". Elképzelése egyszerre irányul a bürokratikus párt­uralom és a rendszer „ökonómiai" átbillentése ellen.

 

A konkurens irányzat, a reform-közgazdaságtan a közvetlen gazda­ságossági kritériumok előnyben részesítése mellett érvel. Alapvetően az egyes társadalmi szférák (oktatási, kulturális, szociálpolitikai, nem­zetgazdasági stb.) ökonómiai értelemben vett racionalizálására, ezért a hatékony működésüket gátló ideológiai megfontolások leépítésére törekszik. Vagyis lényegében annak elérésére, hogy minél kevesebb anyagi ráfordítással minél eredményesebben lássák el feladataikat; intézményeik váljanak gazdálkodóegységekké. E célkitűzésekből szer­vesen következik a piaci mechanizmusok fölértékelése. Tehát döntő jelentőségre tesz szert az áruszektor, amely a nyereség, a haszon elve alapján működne.

E nézetrendszer kívánatosnak tartja, hogy a különböző árucikkek gyártása maximális termelékenységgel menjen végbe, így előállításuk a társadalmilag valóban szükséges munkaidő felhasználásával történjen. A társadalmi önköltségre redukálódást (a gazdaság, kultúra stb. területén) versenyhelyzetek létrehozása, vállalkozói mentalitások és lehetőségek kialakítása segíti elő. Ugyanebből a megfontolásból előnyösnek tekinti a nemzetgazdasági vagy regionális bezárkózással szemben a világpiaci mércéhez való igazodást. Mindez feltételezi az ökonómiai szféra pluralizálását: nagy-, közép- és kisméretű gazdasági egységek, illetve állami, szövetkezeti, valamint magántulajdon együttélését.

Ez az elképzelés a társadalmasodás közvetett formáját részesíti előnyben, vagyis a társadalmi viszonyok piaci közvetítések révén való strukturálódását. Tehát az „ideológiai" típussal ellentétben (amely túlsú­lyosan politikai szervezésű társadalomban gondolkodik) egyfajta gaz­dasági társadalom (a pénzkapcsolatok által történő társadalmasodás) létrehozását szorgalmazza.

A nyereségelvű nemzetgazdaság optimális működése termelékenység-centrizmust, illetve a forgalmi folyamatban eladáscentrizmust kö­vetel meg. Ennek megfelelően – az adott logika szerint – a társadalmi fejlődés fő mutatójának a gazdasági növekedés számít, a jólét pedig döntően az anyagi gazdagságon (az átlagfogyasztás emelkedésén, a többletfogyasztáson) mérhető. Az eladáscentrikus gazdálkodás egyrészt jelentős mértékű fizetőképes keresletet feltételez, másrészt az individu­ális szükségletek sokfélesége, a fogyasztási szerkezetek divergálása van vele összhangban. Az eredmény kettős. 1. Alapvető célkitűzésként fogalmazódik meg – ideológiai tartalmaktól függetlenül – lényegében minden piaci kereslet kielégítése. Centrális hivatkozási alappá válnak – a hagyományos közösségi elvekkel ellentétben – az (ökonómiai értelem­ben vett, azaz fizetőképes) egyéni szükségletek, valamint a személyes érdekeltség. Fölértékelődik az individualitás.² . A termelés áruszektorra orientálódásával a piaci elosztás adekvát. Előtérbe helyeződik ezáltal az anyagi ösztönzés. Eszmény a bizonyos határokon belül önállóan kezde­ményező (vállalkozó) egyén. Fontos kritérium a direkt gazdaságosság, a hatékonyság, a naprakész tudás, a szakszerűség. Ezek biztosításának egyik fő eszköze a dolgozó individuumok közvetlen teljesítmény szerinti honorálása. A teljesítményarányos bérezéstől elválaszthatatlan a na­gyobb jövedelemkülönbségek kialakulása. Ennek viszont az egyénileg szükségelt használati javak erős differenciálódása felel meg. A fogyasz­tási struktúrák, életvitelek radikális eltéréseinek legalizálása, nyilvános elismerése igényli a bennük megtestesült eszmények, normák tolerálását – végső fokon az ideológiai élet liberalizálását.

A szóban forgó reformelképzelések gazdasági és ideológiai liberaliz­musa természetesen kevésbé összeegyeztethető a hagyományos poli­tikai mechanizmussal. Képviselőinek ezért egyik ismétlődő követelése, jelszava – a konkrét tartalmi jegyek nélküli – demokratizálás.

 

Nem függetlenül az ismert történelmi okoktól (viszonylagos gazdasági elmaradottság a világszínvonaltól, a civil társadalom kialakulatlansága, a nemzetközi viszonyok stb.) a közép- és kelet-európai államszocializ­musok hivatalos ideológiájában és társadalmi gyakorlatában egyoldalúan a kollektivitás vált a humán szempontok szinonimájává – visszaszorítva az individualitást. A deklarált általános érdekek képviselete a közvet­len egyéni magatartásoktól elkülönült intézményrendszer funkciójává lett. így a hivatalosan feltételezett és elismert közösségi szükségletek jelentős mértékben függetlenedtek a tényleges egyéni igényektől, mi­vel nem azokból tevődtek össze. Az alapszükségletek kielégítésének paternalisztikus állami szabályozása nemcsak az egyéni szükségletek korlátozásához vezetett, hanem lényegében az individuális mozgástér, cselekvési terület lehatárolásához is. Az egyéni képességek kibontakoz­tatása ily módon alárendelődött a központilag meghatározott kollektív feladatok ellátásának. Az általános szükségletek, érdekek stb. adekvát, illetve fiktív leképeződése és képviselete ezért egyaránt bekövetkezhe­tett. A központi, fölülről irányítottság meggátolja az egyéni szükségletek, érdekek, képességek autonóm szerveződését. A formális közösségiség (valamint az ebből táplálkozó egyenlőségelv) gyakorlati preferálása és hivatalos ideológiává emelése hosszabb távon további következménnyel jár: a politikai ideológiára egyszerűsödött elméletben a humán szempontok képviselete lényegében a kollektivitás követelményére redukálódik.

Az emberi szempontoknak az intézményesített kollektivitásra tör­ténő redukálása szűken antikapitalista ihletettségű: a tőkeviszony, osztálykizsákmányolás, egyenlőtlenség elvi-morális tagadásán nyug­szik. A – végső fokon – ideológiai megalapozású humán szempontok szükségképpen összeütközésbe kerülnek az egyenlőségeszményt sértő egyéni törekvésekkel, és igyekeznek azokat háttérbe szorítani. így az individualitás képviseletét – áttételes módon – a piaci gazdálkodás vállalja. Amikor az „ökonómiai" típusú reformelképzelések szorgalmaz­zák az egyes társadalmi szférák emancipálását az általános ideológiai meghatározottság alól, elsősorban a gazdaság (a piaci gazdálkodás) immanens törvényszerűségeinek érvényre juttatásáért szállnak síkra. Az ökonómiai szféra önálló mozgása azonban jelentősen megnöveli az egyes egyének autonómiáját azáltal, hogy a magánszempontokat, individuális törekvéseket – mintegy melléktermékként – „emancipálja" a kollektív kötöttségektől. Elismeri a deklarált általános társadalmi érdektől független egyéni érdekeket, így elősegíti a hivatalos közösségi felada­tokkal szemben közömbös individuális képességek szabadabb kibonta­koztatását. Tehát a piaci gazdálkodás a humán szempontok korábban visszaszorított oldalának kifejlesztését szintén képviseli – ily módon egy fontos mozzanat történelmi hiányának felszámolását is támogatja. Ezt azonban a másik (a társadalmi, közösségi) oldallal elvont ellentétben teszi. Így – ebben a vonatkozásban – az általa tagadott állapot negatív lenyomatát alkotja. A formális, ezért személytelen kollektivitás ellen­pontjaként az egységes személyiség hiányát kifejező, ennyiben szintén személytelen individualizmus, egoizmus érvényesülési terepeként, moz­gásterületeként jelenik meg.

 

A hivatkozott korszakban tehát jól láthatóan szembefordulnak egymás­sal az ökonómiai és a „humán" ideológiai törekvések. Meg is fogalmazó­dik az „optimalizálás vagy humanizálás" alternatíva, és ellentétük külön­böző nyelvi formákban fejeződik ki. Kornai János markáns megállapítása szerint „lehetetlen egy zárt, konzisztens társadalmi-gazdasági normatív elmélet megalkotása, amely ellentmondás nélkül érvényre juttatna egy politikai-etikai értékrendet, és ugyanakkor biztosítaná a gazdálkodás hatékonyságát".2 Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok itt egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből – mint korábban jeleztem – hierarchikus viszonyuk következik.

Mások ezt másként látják, és a két szempont összeegyeztethetősége, illetve egymásra utaltsága mellett érvelnek. Egyidejű gazdaságosság és humánum, nevezetesen valamilyen gazdaságos emberközpontúság lehetőségeit keresik. A társadalmi jóléttől függetlenedő gazdasági cé­lok és e célokat ellensúlyozó jóléti intézmények ellentétes kettőssége – úgymond – csupán történelmi képződmény. „Karitatív funkciókra, a társadalom egy meghatározott szűk szektorára érvényes »magasztos« elvekre csak ott van szükség, ahol a gazdasági gépezet nem a társa­dalmi jólét, hanem valamilyen más cél (például nyereségmaximalizálás) szolgálatában áll."³

 

Ezért sem meglepő, hogy a jelzett időszakban több szerző direkt vagy indirekt polémiát folytat azzal a nézettel – illetve társadalmi gyakorlattal -, amelyben antinómiaként fogalmazódik meg (antagonisztikus formát ölt) az emberi szempontok és a gazdaságosság viszonya. Egy ilyen helyzet – hangsúlyozzák – csak ideiglenesen, átmeneti állapotként indokolható, és történelmi perspektívában, valamint fogalmilag tekintve egyaránt meghaladható. Tartósabb fennmaradásának két fő okát, ideo­lógiai és ökonómiai összetevőjét említik. 1. Aláhúzzák, hogy az extenzív gazdálkodás időszakában a gazdaságpolitika lényegében ideológiai normáknak rendelődött alá. 2. Kimutatják, hogy történelmileg meghatá­rozott körülmények között az ökonómiai szféra önállósul, saját immanens logika alapján kezd működni, és ez „szüli azt a látszatot, hogy a gazdaság függetleníthető a társadalom más szféráitól vagy éppen azok »ellenére« létezik".⁴ Ebben az esetben keletkezik az a képzet, amely szükségképpe­ninek tekinti a gazdaság és a nem-gazdasági területek, az ökonómiai és az ún. jóléti intézmények közti hasadást és munkamegosztást. E képzet szerint a gazdasági szféra feladata érvényt szerezni a termelékenység, hatékonyság kritériumainak, a karitatív intézkedések, dotációk funkciója pedig az ökonómiai racionalitástól elválaszthatatlan antihumánus moz­zanatok ellensúlyozása, kompenzálása. A gazdaságosságra törekvést tehát nem az emberi szempontok megvalósításának szándéka motiválja, hanem az objektív piaci törvényszerűségek működtetésének igénye. A jóléti intézmények viszont eleve gazdaságellenesként értelmeződnek: létezésüket, fenntartásukat kizárólag humánus megfontolásokkal indokol­ják. A társadalmi újratermelési folyamat ily módon mint pazarló humánum és gazdaságos „antihumánum" kettőssége jelenik meg.

Ezzel a felfogással szemben hangsúlyozódik, hogy miként az emberi szempontoknak nem az ideológiai megalapozású képviselet a kizáró­lagos változata, úgy a gazdálkodásnak, a gazdaságossági kritériumok érvényesítésének sem a piacgazdaság az egyedül lehetséges formája. Különbséget kell tenni – úgymond – a közvetlen nyereség és a hosszabb távú gazdaságosság között. így tekintve az oktatáspolitika preferálása, bizonyos kulturális kiadások növelése (ami az emberek képességeinek fejlődéséhez, kulturális szintjének emeléséhez vezet) nem a nemzetgaz­daság megcsapolása, hanem hosszabb távú ökonómiai befektetés is.

Néhány szerző – elméleti-metodikai megfontolásból – a gazdasággal, politikával stb. szemben a társadalomszerkezet totalitására helyezi a hangsúlyt. írásaikban a gazdaságossági és az emberi szempontok egy­aránt egy átfogó társadalompolitika szerves elemeiként jönnek számítás­ba. Egy komplex társadalompolitika célja a „társadalmi viszonyok [egy­séges szempontú] formálása, ide értve a társadalmi újratermelés teljes ciklusát, tehát a termelési, elosztási, felhasználási szféra viszonyrendsze­reit s a tudati viszonyokat is".⁵ Az ilyen értelemben vett társadalompolitika feladata összhangba hozni, totalizálni az egyes részterületek működését. Tehát nem feloldani, mint az „ideológiai" típusú elképzeléseknél, hanem egymással összhangba hozni, ami lehetővé teszi hierarchiájuk, spontán ütközéseik, időszakos kompromisszumaik kiküszöbölését.

 

Ezen érvelés szerint gazdaságpolitika, szociálpolitika stb. valójában egy nagyobb totalitás alrendszerei. Köztük és a komplex társadalompo­litika között rész-egész viszony áll fenn: az utóbbi minden területet átfog, és kijelöli az egyes szférák helyét, értelmezi a társadalomtotalitáson belüli funkciókat. Ily módon a hagyományosan gazdaságpolitikai, szociálpoliti­kai, kultúrpolitikai stb. problémák átfogó társadalompolitikai keretek közé ágyazódnak be; a gyakorlatra vonatkozó gazdaságelméleti, politikaelmé­leti stb. kérdések átalakulnak általános társadalomelméleti kérdésekké. A részterületek egymást keresztező, ezért a hatásokat gyengítő autonóm racionalizálása helyébe az egész társadalmi szerkezetet átfogó reform igénye lép, a részracionalizálásokra törekvést az alapstruktúra raciona­lizálására való törekvés váltja fel. így az egyes szférák ésszerűsítése és működése struktúrafüggő ésszerűsítésként és mozgásként jelenik meg. Ebben az esetben a gazdaságosság nem pusztán gazdaságelméleti, hanem általános társadalomelméleti problémaként értelmeződik.

 

Jóllehet erősen divergálnak a nézetek a gazdaságosság értelmezé­sével kapcsolatban, csaknem általánosan elfogadott vélemény, hogy annak specifikuma a magas termelékenység, illetve egyik alapfeltétele és alapismérve a takarékosság. Részletesen tárgyalja e kérdéskört Jánosi Ferenc egyik írása, amely az embercentrikus és a nyereségcentrikus gazdálkodás viszonyát elemzi. A szerző érvelése szerint különbséget kell tenni a gazdaságosság részleges vállalkozói, valamint átfogó társadalmi formája között. Míg az előbbi nem feltétlenül eredményezi a munkater­melékenység maximális növekedését a nemzetgazdaság szintjén, az utóbbi ezzel egyenértékű. A piaci ökonómia – úgymond – csak korlátozott gazdaságosság megvalósítására képes, mivel érdeklődésének homlokte­rében a nyereség, a jövedelmezőség áll. A termelés hatékonyságának fő mutatója azonban nem a nyereség, nem a befektetett tőke értékesülése, hanem az alkalmazott termelőerők hatásfoka, termelékenysége. A piaci gazdálkodás figyelme nem az össztársadalmi munkával, hanem csak a közvetlen kiadásokkal, a termelés költségeivel való takarékosságra terjed ki. A termelékenység optimális növelése viszont az emberi munka megtakarítására való törekvést, a felhasznált munkaidő minimalizálását is feltételezi.

A humán szempontokból kiinduló gazdálkodás célja – állapítja meg Jánosi – „a növekvő szükségletek mind teljesebb kielégítése, a szabadidő növelése, az emberben rejlő képességek sokoldalú kibontakoztatása".⁶ Mindez egyúttal a gazdasági-gazdaságossági megfontolások érvényre juttatását is jelenti: a megnövekedett szabadidő, az új képességek kifejlődése egyenértékű a társadalmi termelőerők gyarapodásával, ezáltal a munkatermelékenység emelkedésével. Végső fokon tehát a gazdaságosság növekedése a nemzetgazdaság összes munkaráfor­dításának redukálásában ragadható meg. Az átfogó társadalmi gaz­daságosság az élő és holt munkával való együttes takarékosságot, az egyes termékek költségeinek mérséklődését, a társadalmilag szükséges munkaidő csökkenését jelenti. Ugyanez az összefüggés a humán oldal felől is megfogalmazható. A személyes élvezetekre, az egyéni és ezért a társadalmi fejlődés számára rendelkezésre álló idő a munkatevékeny­ség hatékonyságától, az erre épülő időmegtakarítástól függ. Ennyiben általános társadalmi érdekként jelenik meg az elvégzendő munkáknak a valóban szükséges minimumra redukálása, vagyis a termelékenység maximalizálása.

 

A nemzetgazdaság számára kínálkozó munkamegtakarításoknak két iránya körvonalazódik azokban a reformelképzelésekben, amelyek egy­aránt figyelembe veszik az emberi és a gazdaságossági szempontokat.

1. Azoknak a tevékenységeknek, termékek gyártásának a megszünte­tése, amelyekre nem irányul társadalmi munkafedezettel bíró kereslet.
2. A nemzetgazdaságot valamilyen formában tehermentesítő eljárások alkalmazása. Vagyis a költségvetés csökkentése, egy emberközpontú (ezért megtakarításcentrikus) gazdálkodás álláspontjáról pazarlásnak minősülő kiadások elkerülése révén.

Mind a humán szempontok érvényesítésének, mind a nemzetgazdasá­gi megtakarításoknak egyik fő lehetőségeként fogalmazódik meg annak biztosítása, hogy az egyéni szükségletek autonóm módon képződjenek és szerveződjenek. Az ilyen szerveződés két döntő akadálya a szemé­lyes munkafedezet nélküli jövedelemképződés, valamint a fogyasztásra ösztönzés jelensége. Az előbbihez sorolódnak mindazok az egyéni bevé­telek, amelyek nem társadalmilag szükséges munka arányos ellentétele­zéseként keletkeznek, vagyis a társadalmilag hasznos munkavégzésnél magasabb jövedelmek. Következmény: az individuum túlfogyasztásra (azaz produktivitását felülmúló fogyasztásra) való késztetése. Az ilyen értelemben vett túlfogyasztás elsősorban a megalapozatlanul magas jövedelmekből, illetve bizonyos központi juttatásokból származik.⁷ A reformelképzelések főleg a karitatív jellegű kiadások kérdésével foglal­koznak.

Részletesen vizsgálja e kérdéskört a már idézett cikkében Hámori Balázs. Vitába száll azzal a felfogással, amely a nem-áruszektor létét, il­letve fejlesztésének, kiterjesztésének szükségességét pusztán humánus, és véletlenül sem gazdaságossági megfontolásokkal indokolja. Nézete szerint lehetséges olyan gazdálkodás, amely a humán célkitűzéseket nem a gazdaság ellenében, illetve a gazdaságosság kritériumait nem az emberi szempontok rovására kívánja érvényre juttatni. Azaz megkí­sérli a társadalmi újratermelés folyamatát mind a gazdálkodás objektív törvényszerűségeire, mind az emberre mint szubjektumra vonatkoztatni. A gazdaságosság követelményének mellőzése – hangsúlyozza – magu­kat a humán elveket is sérti, és az általános ideológiai célkitűzésekkel ellentétes gyakorlati konzekvenciákat eredményez. Különböző dotációk, ingyenes szolgáltatások gyakran megbecsülésük hiányához, ezáltal a nemzeti javakkal való nagyfokú pazarláshoz vezetnek.

Egy olyan egységes gazdálkodási szisztéma létrehozásának igé­nye, amely Hámorinál felmerül, két lényeges módosítást feltételez. 1. A hagyományos ökonómiai szféra alávetését a nem szűken ideológiai bázisú humán és gazdaságossági szempontoknak (tehát a személyes képességeknek és szükségleteknek). 2. A jóléti-szociális intézményekben – egyáltalában a nem-áruszektorban – rejlő gazdálkodási lehetőségek kiaknázását. Vagyis a nem-áruszféra visszaszorításának vagy gazda­ságossá tételének alternatívájában az utóbbi választását. Ez egyúttal a karitatív jellegű kiadások fokozatos leépítését, ezáltal a nem autonóm szükségletképződés egyik okának kiküszöbölését jelenti.

 

Amennyiben következetesen a végzett munka szerint történik a javak elosztása, annyiban – autonóm szükségletképződés esetén – valamennyi egyén a mindenkori szükségleteinek megfelelően dönthet arról, hogy a társadalmilag hasznos munkából milyen arányban veszi ki a részét. Ebben a logikában „az individuális munkaidő az egyéni szükségletekhez igazítható"⁸ , tehát a szükségletek képződése mintegy „önfinanszírozó" módon, a személyes munkafedezet terhére megy végbe.

 

Az autonóm szükségletképződés mellett nemcsak humán érdekeltség (a személyes autonómia érdekeltsége), hanem gazdaságossági megfon­tolás is szól. Ha a társadalmilag fölösleges munkavégzés pazarlásnak minősül, akkor elhagyása a nemzetgazdaság számára megtakarítási eljárásként jön számításba. A szükségletek autonóm („önfinanszírozó") képződésének rendszerében a munkafedezet nélküli vágyak, elképze­lések nem emelkednek a társadalmi szükséglet (ezért kielégítésük a nemzetgazdasági feladat) rangjára. Mindennek azonban van egy alap­vető feltétele: a nemzeti össztermelés optimális társadalmi önköltségre redukálása. Ez viszont csak a termelési eszközök monopoltulajdonának felszámolása, a gazdaságossági kritériumok szerint autonóm termelési­eszköz-használat bázisán bontakozhat ki.

A szerzők egy része mind a központi tervgazdálkodással, mind az öntörvényű piacgazdasággal szemben alternatív megoldás lehetőségé­ben gondolkodik. Annak ellenére, hogy ismételten szóba kerül a munkák közvetlen társadalmasításának elvi előnye, teoretikus fölénye (ezért gaz­dasági és társadalmi szükségessége), a közvetlenül társadalmi termelés átfogó konkrét modellje nem került kidolgozásra. Az alulról – az egyéni képességek és szükségletek felől – szerveződő gazdálkodásról fogalma­zódtak meg elképzelések.⁹ Továbbá több olyan részleges gazdálkodásbeli lehetőségről esik szó, amely a nemzetgazdaság tehermentesítését hivatott szolgálni, és lazábban vagy szorosabban összefügg a közvetlen társadalmasítással.

 

Gyakori felismerésként jelenik meg az elméleti irodalomban, hogy bizonyos humán elvek (személyes autonómia, individuális törekvések) visszaszorítása egyúttal a gazdaságosság kiteljesedését is gátolja. Számos szerző utal a személyes öntevékenység, kreativitás gazdasági funkciójára, termelékenységnövelő hatására. Hivatkoznak továbbá arra, hogy az egyéni szükségletrendszerbe a fogyasztás mellett tevé­kenységi igények, így bizonyos munkatevékenység iránti szükségletek szintén beletartoznak. Az alkotó jellegű munkavégzés – úgymond – „az önkifejtés legfőbb módja is, mely által egy fontos szükséglet közvetlen kielégítője".

 

A szabad alkotó tevékenység mellett a társadalmi öntevékenység az a másik nagy lehetőség, amely a korszak teoretikusainál a humán szem­pontokból kiinduló gazdaságosság számára megjelenik. Több szerző is úgy vélekedik, hogy előnyös lenne a nemzetgazdaság bizonyos feladatait „mozgalomszerűen" ellátni. Ez a megoldás alapvetően különbözik az ismert kampányoktól, mivel itt nem központi szervezésről, fölülről történő irányításról van szó, hanem egyéni kezdeményezésekről és az egyes individuumok által megteremtett civiltársadalmi összefogásról, megha­tározott közösségi tevékenységek végzésére létrejövő társulásokról. Autonóm módon szerveződő közösségek, társulások kialakulása nem­csak a személyes képességek kibontakoztatását segítheti elő, hanem e képességek társadalmilag hasznos működtetését is. Napirenden van a különböző önkormányzati, önigazgatási megoldásokban rejlő lehető­ségek fontosságának kiemelése. Ismételten megfogalmazódik, hogy mind lakóhelyi, mind munkahelyi szinten szükséges a döntéshozatal és a feladatvégzés egyesítése: a különböző intézmények önfinanszírozó módon történő működtetése. E szerint az érdekeltek maguk határozzák meg igényeiket, és ezek kielégítéséről autonóm lakossági, illetve dolgozói feladatvállalás formájában maguk gondoskodnak.

3. Egy „szociosztát" alternatív programja felé

1988. október 19-én egy formálódóban levő (később Baloldali Alterna­tíva Egyesülés néven megalakuló) társadalmi szervezet nyilvánosan meghirdetett platformkialakító tanácskozást tart. A vitaindító előadáson Márkus Péter az utóbbi években keletkezett legfontosabb reformprog­ramok összehasonlító elemzésére vállalkozik. A listán megtalálható a szamizdatként terjedő „Társadalmi szerződés", az akkoriban élénk szakmai érdeklődést kiváltó „Fordulat és reform", Bihari Mihály: „Reform és demokrácia", Ferge Zsuzsa és Péteri János: „Javaslat a szociálpoli­tika rövid és hosszú távú programjára", Földes György: „A kibontakozás erővonalai", Szegő Andrea és Wiener György: „Gazdaságirányítás, po­litikai intézményrendszer, reform" című írása éppúgy, mint „Az MSZMP KB 1987 júliusi állásfoglalása" és „A Minisztertanács Munkaprogramja" 1987 szeptemberéből.

Különösen azért érdekes felidézni több mint két évtized után az elő­adást, mert csaknem valamennyi olyan, a rendszerátalakításban bekö­vetkezhető veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyeket időközben megtapasztaltunk. Egyúttal körvonalazza egy olyan rendszerátalakítás lehetőségét (lehetséges irányát), amely mentes marad ezektől a buk­tatóktól.

Az előadásban jelzett veszélyek korántsem teljes listája:

• az általános érdekként feltüntetett változásnak szép számmal lesznek vesztesei;
• drasztikusan szűkül a szociálpolitika mozgástere;
• növekvő számú csoportok hullanak ki a „szociális hálón";
• a pártelit uralmát egy új gazdasági elit uralma váltja fel;
• megmarad a kormányzók és kormányzottak közötti hierarchia;
• a termelő ágazatokon nem segít a külföldi tőke;
• a külföldi tőke bevonásának arányában nő a többletterméknek az országból való kivonása;
• az ország az ígért jóléti kapitalizmus helyett a periféria-kapitalizmus helyzetébe kerül.

A prognózis beigazolódását látva az előadó profetikus képességeire gyanakodhatnánk. Valójában azonban – Márkus érdemeit nem csorbít­va – az utóbbi húsz évben (a lényeget tekintve) bárki által előrelátható, kiszámítható jelenségekkel, fejleményekkel van dolgunk. Bárki tudhatta, hogy mire lehet számítani, aki kellő komolysággal figyelembe vette és eltökéltséggel végiggondolta a történelmi tényeket.

A dokumentumok elemzése során az előadó határozott végkövetkez­tetésre jut: az előbbiekben hivatkozott három reformalternatíva valójában csak kettő. Azért kettő, mert a „politikai-ideológiai" és a „gazdasági" hosszabb távon nem létezik (mivel nem életképes) a másik nélkül: ez a két „reformtípus" végső fokon ugyanannak a tartalomnak két különböző, de egymásra utalt, ezért szervesen összetartozó arculata (a gazdaság az állam, illetve az állam a gazdaság másik arca). Vele szemben egyetlen érdemi alternatíva létezik: a sokféle egyént felölelő társadalom – külső korlátozástól mentes – önszerveződése. Az önszervező társadalom mű­ködésének érzékeltetésére Márkus – az ökonosztát alternatívájaként – a szociosztát megnevezést is használja.

(A további idézetekben megtartottam az élőbeszédre jellemző sajá­tosságokat – T. L.)

Szükségesnek tartja az előadó, hogy a tartalmi elemzés elé bocsásson néhány módszertani megjegyzést. („Ezeknek a javaslatoknak van néhány olyan közös gyengéje, ami miatt egy alternatív programnak más módon kell majd elindulnia.") Néhány fontosabb közös módszertani aggály a vizsgált programokkal kapcsolatban:

1. A kimunkálatlan helyzetelemzés és tisztázatlan jövőkép megalapo­zatlanná, lebegővé teszi a javasolt reformokat. „Ha nincs szakmailag jól fölépített és megalapozott társadalomképünk, akkor homályosak és bi­zonytalanok lesznek azok az utalások, amelyek a különböző állampolgári vagy vállalkozói magatartás változására, különböző állampolgári igények bemérésére építenek fel egy jövőbeni fejlődésirányt vagy programot." Miért van ennek a megállapításnak kiemelt jelentősége? „Az első, ami feltűnik ezeknek a dokumentumoknak az áttekintésénél, hogy mennyire bizonytalan, ingatag az a társadalomkép és -struktúra, amellyel dolgoz­nak. Vagy azért ingatag, mert feltételezik (és erre Bihari anyagát hadd hozzam példának), hogy történelmileg meggyökeresedett és nagyon masszívan megalapozott konstrukciók, formák mintegy etikai kívánsá­gok vagy etikai axiomatikus megfontolások alapján átprogramozhatók, átalakíthatók. Vagy ha nem az etikai kiindulásból való átalakíthatóságot írja le a dokumentum, akkor nagyon hozzáidomul, hozzásimul a jelenlegi erőviszonyokhoz, konstellációkhoz."

2. Homályban maradó perspektíva. „Teljesen tisztázatlan marad ezen javaslatoknak a formációelméleti következménye. Amit leírtak, az nincs elhelyezve egy társadalomelméletben. Képlékennyé válnak rendszerhatárok, képlékennyé válnak bizonyos struktúrák. Ezt a műfajt ugyan lehet művelni, csak emiatt nagyon manipulatív csengése lesz a dolognak. Nekünk tehát világosan körül kell határolni, hogy milyen társadalmi rendszerben, milyen formációban gondolkodunk, és annak milyen ismérveit tartjuk elfogadhatónak az általunk képviselt gondol­kodáson belül." Szükséges, hogy az alternatív elképzelések egyszerre legyenek távlatilag megindokoltak, ugyanakkor gyakorlatiasak, a min­denkori jelenben is életképesek. „Mindenképpen kell majd kínálnunk formációelméleti magyarázatot, de egy bizonyos ponton túl a konkrét programelemeink nem lesznek formációfüggőek. Például akkor is lehet érvelni az önigazgatás mellett, és ennek konkrét működési formáit meg lehet adni, ha az adott társadalomról az a véleményünk, hogy átmeneti, vagy ha az a véleményünk, hogy tőkés, vagy az a véleményünk, hogy bürokratikus szocialista."

3. Nem megkerülhető az a viszony, ahogy az anyag megfogalmazói elképzelik a helyzetüket az anyag címzettjeihez képest. „Egy társadalmi program megfogalmazásánál fontos szempont, hogy az, aki kifejti a véleményeit, önmagát hol helyezi el a társadalmi körképben. A vizsgált reformjavaslatok ebből a szempontból sajátos képet mutatnak. A követ­kezőket tapasztaljuk. Megnyilatkozik a hatalom. Az általa fogalmazott szövegekben (kormányprogram és párthatározat) egyszerre mutatja az erőfölény és az erőfölény elbizonytalanodásának a jeleit. Emiatt a megszólaló hatalom nagyon sokszor kiterjeszti az általa képviselteknek a körét olyan csoportokra vagy személyekre is, akikről nem lehet bizton állítani a mai politikai tagoltság mellett, hogy vajon valóban a hatalom mögött állnak-e. Nagyon nagy a társadalomban a lassan vagy nehezen vagy egyáltalán nem megnyilatkozó csendes többség, akiknek a szándé­kait, akaratait nem verbális módon, hanem csak bizonyos gesztus értékű jelzésekből lehet kikövetkeztetni. Emiatt némileg kockázatos megoldás, amit a hatalom dokumentumai választanak.

Úgy tűnik, hogy nem sokkal szerencsésebb a többi anyag helyzete sem ebből a szempontból. A legnehezebb pozícióban azok a személyek vagy csoportok vannak, amelyek egyszerre vannak kívül és belül is a hata­lomgyakorlás körén, ugyanis egyszerre kell jelezniük az elhatárolódást és a csatlakozást. Nagyon finoman kell utalniuk azokra a különbségek­re, amelyek hozzákötik az adott személyt vagy irányzatot az éppen vitt politikai kurzushoz, és ugyanakkor azt is elég markánsan kell jelezniük, hogy milyen irányban szeretnék továbbfejleszteni ezt a kurzust. Két olyan dokumentum van, amelyikre ez jellemző, és a szóhasználatában, nyelvezetében tetten érhető: Szegőék és Földes munkájára gondolok. Ambivalensebb ebből a szempontból Fergéék szociálpolitikai javaslata. Értelemszerűen egész más pozíciót mutat a hatalomból kiszorult Bihari, vagy ott sosem szereplők ellenzéki anyagának a nyelvhasználata."

4. Mind a bizonytalan társadalomképpel, mind a megszólítottak kö­rének tisztázatlanságával (homályban maradásával), mind a nyílt vagy látens manipulatív szándékkal kapcsolatos, hogy az anyagok össztár­sadalmi érdekként tüntetik fel javaslataik megvalósítását. „Valamennyi szöveg arra törekszik, hogy az általa felvázolt társadalmi reformot vagy kibontakozási programot egy további megkülönböztetés nélküli általános érdekként mutassa fel. Mióta tagoltság van a társadalomban, ilyenről nem nagyon lehet beszélni. Ezért korrektebb, ha egy alternatív program meg­fogalmazásakor világosan megjelöljük azokat a csoportokat, rétegeket, amelyeknek elsősorban építeni próbálunk az igényeire, mozgásdina­mikáira, törekvéseire, és meg kell tudnunk jelölni azokat a rétegeket is, amelyek az egész küzdelemnek, újrafelosztásnak mintegy kárvallottjai vagy potenciális vesztesei lehetnek. Ez még nem tartalmi kérdés, de a vita etikájához hozzátartozik."

Az össztársadalmi érdekre való hivatkozás önmagában is problemati­kus – elméletileg teljesen tarthatatlan. De fokozottan ingataggá teszi az ilyen érvelést a történelmileg kialakult konkrét helyzet. „A jelenlegi szó­használatban a nemzeti közmegegyezéssel, társadalmi konszenzussal és hasonlókkal valami olyasfélét kergetnek egyes politikusok, ami már nem elérhető. Ezen az állapoton már túlvagyunk. A mostani nem kon­szenzusos, hanem konfliktusos szituáció. Ennek megfelelően kell leírni a helyzetet, és ennek megfelelően kell javaslatokat tenni."

5. Ismétlődő probléma bizonytalan jelentésű fogalmaknak manipulatív célú használata. „Van egy árulkodó mozzanat, ami még mindig a nyelv­használattal, a »ki kihez szól?« kérdéssel kapcsolatos. Szemlátomást nincs konszenzus a hazai társadalomtudományi irodalomban egységes nyelv- és fogalomhasználat körül. Ugyanazok a kifejezések a legkülön­bözőbb tartalommal röpködnek. Magát az önkormányzat, önkormányzás kifejezést is számos eltérő értelemben használják különböző irányzatok vagy személyek. Ezért valószínűleg az lesz a járható, ha kezdeménye­zésünk megkísérel az eddigi tradícióra ugyan építő, de önmagában is érvényes és megálló, önmagában is magyarázatot hordozó nyelvet kialakítani. Amikor önkormányzatról vagy valamiről beszélünk, akkor megmondjuk, hogy mit értünk rajta, és nem hagyatkozunk – mint sok reformjavaslat – közvélekedésekre, impressziókra, olyan hangulati ele­mekre, amelyek benne vannak a laikus és a szakmai közvéleményben, de igazából nyílttá, explicitté nem válnak. A tisztázatlan nyelvhasználat­tal, fogalomhasználattal függnek össze – megítélésem szerint – azok a manipulatív elemek, amelyek úgy tudnak feltüntetni javaslatokat, mintha köztámogatást, közmegegyezést vagy valami hasonlót élvezne. Ezekkel az illúziókkal a mai Magyarországon le kellene számolnunk egy időre, és józanabb fejjel kell a nyelvi eszközökkel, a politikai nyelvi eszközökkel bánni."

 

Áttérve a tartalmi kérdésekre, Márkus elemzéséből az derül ki, hogy a vizsgált reformprogramok közös sajátossága: valamennyien belül marad­nak a régi paradigmán. Az adott rendszernek egyik vagy másik elemét akarják megreformálni, de az alapstruktúrát érintetlenül hagyják. A kiala­kult krízishelyzet végső oka viszont – hangsúlyozza az előadó – maga a rendszer, a rendszernek az alapstruktúrája. Mi ez az alapstruktúra? Az állam és a piac egymásra utalt együttélése. Hallgassuk az előadót.

„A bemutatott javaslatok (talán Földesé kivételével) nem haladják meg az állam és piac kettősségét. Ebben a dilemmában vergődnek, vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek, és nem tudnak e fölé helyezni egy társadalmi szabályozást.

A legtöbb anyag ad egy bizonyos válságkarakterológiát: a válság típu­sát, jellegét, okait próbálják leírni. Ebből adódik, hogy milyen irányban keresik a kiutakat. Nem tisztázott kellően ezekben a dokumentumokban a következő hipotézis. A hazai és általában a kelet-európai újratermelési folyamatok alapvető válságkiváltó tényezője nem az volt, hogy ez kizáró­lag államszocialista rendszer lett volna, vagy hogy kizárólag piaci típusú megoldásokat alkalmaz, hanem a válság alapvető oka ennek a kettőnek a sajátos kombinálódása. Tehát mindaddig, amíg államszocializmusban, illetve »önszabályozó piacban« (e kettő szélsőségében) gondolkodunk, addig nem tudjuk kiszűrni a válságot előidéző tényezőket. Tehát csak olyan megoldás lehet járható, amely mindkét tényező fölé próbál kere­kedni, fölé próbál helyezkedni. Erre volna alkalmas mind gazdasági, mind társadalompolitikai értelemben az önigazgató – mindegy hogy munka­helyi, lakóhelyi vagy tágabban önigazgató – közösségek rendszeréből fölépülő társadalom. Az a gyanúm, hogy természetesen ez is megteremti a maga válságszituációit, de azok már az ő válságszituációi lesznek és azokra majd más típusú válságleírásokat és válságmegoldásokat kell adni. Ha úgy tetszik, az önigazgatás esetén nem bomlasztja fel az egész rendszert a válság. Államszocializmus esetén viszont biztos, hogy a fel­bomlása felé hat. És piacgazdaság esetén is biztos, hogy a felbomlása és átstrukturálása felé hat."

A programok gyanakvóak, bizalmatlanok az emberek iránt, és helyettük (pontosabban velük szemben, az ő rovásukra) inkább valamilyen elvre, eszmére, elméletre (a gondoskodó állam eszméjére, a piac eszméjére) próbálnak építeni.

„Döntő aggályom a javaslatokban megfogalmazottakkal kapcsolatban, hogy nem történik tényleges kísérlet arra, hogy mind a politikai, mind pedig a gazdasági hatalmat visszatelepítsék oda, ahonnan eredetileg elszakadtak és ahonnan származnak: az egyénekhez, családokhoz, és egyénekből vagy családokból létrejövő állampolgári közösségekhez, mint alapegységekhez. Ennek kell lenni minden alternatív reformjavaslat kiindulópontjának: mind a gazdasági, mind a politikai hatalom visszatele­pítése a ténylegesen létező egyénekhez és csoportjaikhoz."

Politika és gazdaság, államhatalom és piac kettőssége, egymásra utalt kombinációja csupán a leglátványosabb megjelenése annak a struktúrá­nak, amely részrendszerek halmazaként működik. A vizsgált reformprog­ramok meg kívánják tartani a társadalomegész részrendszerekre történő tagolását és e részrendszerek eltérő logikák szerinti működését. „Külön­böző modernizációs elméletekre és szempontokra hivatkozva fenntartják a részrendszerek elkülönülésének a logikáját. Mi a döntő aggályom a társadalom részrendszerekre történő tagolásával kapcsolatban? Egy nyugatnémet szociológus fogalmazta meg a részrendszerek differenci­álódása miatt – teljes joggal -, hogy ezek a részrendszerek egyre inkább úgy működnek, mint olyan repülőgépek, amelyeknek a startolása már megtörtént, de a leszállópályáikat még nem készítették elő. (Gondolatban folytatni lehet a képi asszociációt.) A társadalomtudományi közvélemény nagy része mégis egyre inkább elfogadja, hogy a modernizáció alkalmas iránya a különböző részrendszerekre tagolódás és a részrendszerek részlogikáinak a maximális kifejlődése. Történeti tény, hogy a XIX. és XX. század mutat ilyen mozgásdinamikát: részlogikák elkülönülése, részracionalitások megjelenése. De az is történelmi tény, hogy ennek következtében a társadalmi konszenzusok durvábban és gyakrabban bo­rulnak fel. Az is történelmi tény, hogy a makroösszefüggések emiatt kezel­hetetlenebbek és szabályozhatatlanabbak. Az is történelmi tény, hogy a társadalmi katasztrófák intenzívebbek. Emiatt egy alternatív programnak csak olyan társadalomképben célszerű és szabad gondolkodnia, amely ezt a végletesen kifejlődő differenciálódást és a részrendszerek egymás­sal szembefordulását mérsékelni, de legalább kezelni tudja. Tehát meg tud jeleníteni a társadalomban egy makrologikát anélkül, hogy feltétlenül lenne külön hordozója, centruma ennek az össztársadalmi logikának." Az előadó – jól érzékelhetően – olyan átfogó társadalmi önszerveződés lehetőségére és perspektívájára utal, amellyel elkerülhető és kivédhető mindenféle elkülönült, ezért elidegenülésre hajlamos intézmény. Az önszerveződés logikája felülírja a társadalmi részrendszereket – azok minden formalizáltságával és bürokratizáltságával együtt.

A társadalomegész különböző szférákra, részekre osztottságának válságkorszakokban nagy vesztese a szociálpolitika. „A részrendsze­rekre tagolódás, és ennek a veszélyei Fergéék szociálpolitikai anyagá­ban is tetten érhetők. Csak olyan gazdaság-fogalom életképes, amely társadalomegészben tud gondolkodni. Erre a Fergéék anyaga kísérletet tesz. Csakhogy ők is elfogadják a részrendszerekre tagolást, és emiatt egy defenzív, védekező szociálpolitikát fejtenek ki. A védekező szociál­politika – ismerve a hazai erőviszonyokat, és ezt bizonyos értelemben kivetítve és prognosztizálva a jövőre – egy lepusztuló, megszűnő szociál­politika lenne. Tehát az anyag – minden jószándéka ellenére – belement a Fordulat és reform által kínált csapdába és zsákutcába. Elfogadta, hogy a gondolkodásunk középpontjában a gazdaság racionalizálásának kell állnia. És föladta, hogy a társadalomracionalizálásnak kell állnia."

Az „állam + piac" (illetve „piac + állam") struktúrában gondolkodó prog­ramok látóköre, hatálya nem terjed ki a növekvő számban létező gyen­gékre, lemaradókra, leszakadókra. Velük nem foglalkoznak, róluk eleve lemondanak. „Nem kínálnak reális megoldást arra, hogy a lakosság nem pénzben, illetve nem kunyerálásban kifejeződő tényleges szükségleteit hogyan lehetne fedezni, kielégíteni. Ugyanis az állami szociálpolitikai mo­dell – tetszik, nem tetszik – valamilyen módon a különböző rászorultsági, kilincselési és egyéb technikákkal dolgozott-dolgozik, és nem sikerült a legtöbb ilyen jogosítványt állampolgárivá tenni, bármennyire is szerették volna a szociálpolitikusok. Ez éppen az ő gyengeségüket mutatja ebben a fölállásban. A másik oldalon pedig az válik kifejezhető szükségletté, ami mögött pénzfedezet van, pénzszavazat van. Azok a csoportok, rétegek, és azok az igények pedig, amelyek mindkettőből kihullanak, tehát sem kellő vásárlóerővel nem bírnak, sem megfelelő kilincselési, alkudozási technikáik nincsenek, végül is abszolút vesztesei a nemzeti osztozkodási folyamatnak. Ezt a tendenciát meg kell állítani, főleg akkor, amikor egy stagnáló vagy szűkülő újratermelés van az országban. Amikor szűkülő belső felhasználás van az országban."

A részrendszerekre tagoltságnak az egyes részterületeken vannak nyertesei és vesztesei. Más szempontból azonban mindenki vesztes. „Az egymástól elkülönült, elidegenült részrendszerek a társadalom tagjainak belső összhangját is keresztülhúzzák. Tehát magát az egyént is fölparcel­lázzák. Az egyén, mint egységes individuum, nem egységesen lép be a különböző társadalmi folyamatokba. A személyiség egységét vissza kell állítani, vissza kell adni. Mint zárt személyiség tudjon megnyilvánulni a legkülönbözőbb területeken. Például az egyén egyszerre tulajdonosi és munkavállalói helyzete takarékosságra és béremelésre is ösztönözne. Vagy egy másik példa. Maguk az érdekelt egyének dönthessenek, amikor az egészségvédelem és a közvetlen jövedelem szempontja konfliktusba kerül egymással. így, amikor egy lakótelepen kellene korlátozni a közeli gyár működését (szűrőberendezésekkel stb. fölszereltetni), ugyanakkor ez költségnövelő, ezért együtt jár az ő – mint a gyár alkalmazottja – ke­resetcsökkenésével."

Mind a társadalomegész részrendszerekre történt tagolásának, mind az egyének fölparcellázottságának lenyomata, hogy a politikai hatalom, a közhatalom hierarchikusan, vezetőkre és vezetettekre osztottan mű­ködik. „A reformprogramok a pártok és a társadalom viszonyát pusztán taktikai kérdésként vetik föl. Pedig ez egy nagyon komoly elvi kérdés. Egy történelmileg kialakult hatalomgyakorló képződményről van szó. De abban lehet különbség a pártok között, hogy a kormányzókra és kor­mányzottakra való meghasadtságot fönn akarja tartani, vagy meg akarja szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely kiindulópontként elfogadja azt a tételt, hogy jóllehet a történelem során eddig mindig voltak kormányzók és kormányzottak, de ezt a szakadást meg kell szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely ebben az értelemben a pártot egy történelmi mozgásban fölöslegessé teszi. Nevezetesen: a társada­lomnak visszaadja – történelmileg bitorolt – összes funkcióit."

Ettől alapvetően különbözik a vizsgált programok koncepciója. Nem a hatalom társadalmasításában gondolkodnak, hanem – legalábbis egy részük – a pártelitnek egy másfajta elittel történő felváltásában. „A legtöbb anyag valamilyen módon érinti a politikai párt helyzetét és szerepét. Ezt az ellenzéki programok sem kerülték meg. Bihari anyaga és a Társadalmi szerződés-ben megfogalmazott javaslatok is végeredményben egy párt­hatalom-korlátozási elméletet fejtenek ki. Ez a magva a javaslataiknak.

Valamilyen választ mindegyik anyag próbál adni a párt jelenlegi hely­zetére a magyar társadalomban. Azonban nincs végiggondolva ezekben a szövegekben, hogy a párt eddigi történeti útja, strukturális helyzete és lehetséges mozgásdinamikája milyen kapcsolatban van a jelenleg Magyarországon sűrűsödő válságjelenségekkel. Vajon ebből az a kiút kí­nálkozna-e, hogy egy pártkorlátozáson keresztül más hatalmi szerveknek vagy társadalmi csoportoknak a felülemelését hajtom végre?

Abban a társadalomképben, amely a reformjavaslatokban kirajzo­lódott, nagyon markáns egy menedzservonulat. A legkülönbözőbb reformjavaslatok keresik azt az erős csoportot (és maga ez az erős csoport is keresi a megszólaltatóit), amely mind a gazdaságban, mind a politikában – finomabb vagy nyíltabb módon – keresztül tudna vinni egy olyan hatalomeltolódást, hogy egy vállalati irányító, igazgató, va­lamint vállalkozói menedzser réteg rendelkezzen inkább az országban képződő jövedelmek zöme fölött. Ma már elég kevesen védik, és ők is inkább csak burkolt formában, az államigazgatási típusú tulajdonjogot. Az államigazgatási típusú tulajdonjog gyakorlásának az ideje bizonyos értelemben lejárt. A lehetőségét kifutotta és kellően pazarló mivoltát be is bizonyította. Ezen tehát nincs mit védenünk. Amivel ezt a tulajdon- és hatalomgyakorlást megpróbálja a javaslatok zöme fölváltani, az azonban szintén egy elit gazdasági hatalomgyakorlását eredményezi. Tehát nem vinne közelebb a tulajdon és az erőforrások társadalmi kezeléséhez és társadalmi hasznosításához. Legfeljebb a kiválogatási, kiválasztódási mechanizmusa lenne más annak, hogy hogyan kerülnek gazdasági döntéshozói pozícióba a személyek vagy csoportok. Emiatt egy lehetsé­ges alternatív programnak olyan tulajdoni és olyan hatalommegoszlási elképzelésekben kell gondolkodnia, amely mind az államszocializmus feléledését, mind pedig egy menedzserhatalom-eltolódás veszélyét ki tudja védeni: ezt maga alá tudja rendelni és valahogy kezelni tudja."

A rendszer eddig említett sajátosságai minden – a „modernizációba" bekapcsolódó – társadalomra jellemzőek. A kelet-európai társadalmak­nak (Márkus szóhasználatában államszocializmusoknak) van néhány olyan saját ismérve, amely a programalkotásoknál nem hagyható figyel­men kívül.

A hazai társadalomtudományban evidenciának számít, hogy az ál­lamszocializmusok működése nem értelmezhető piaci kategóriákkal. E rendszerek leírására különböző helyettesítő magyarázatok születtek. „Szegőék anyagában ez úgy jelenik meg, hogy a kelet-európai rend­szerek – beleértve Magyarországot is – profitorientáltból pozíció- vagy státuszorientált rendszerekké váltak. Ez egy érvényes megállapítás. Ha ezt az érvényes megállapítást elfogadjuk, akkor minden alternatív prog­ramnak ennek a figyelembe vételével kell felépülnie. Tehát a strukturális elemzést és a javaslatokat is olyan dimenziók mentén kell megfogalmaz­ni, amelyek ehhez a pozícióorientáltsághoz vagy kapcsolódnak, vagy megpróbálják gyengíteni, megkontrázni, más pozíciókat megerősíteni és így tovább.

Az »önszabályozó piac« teljes vagy majdnem mindent kizáró vonzás­körében gondolkodó anyagok (mindenekelőtt a Fordulat és reform, bizo­nyos megszorításokkal maga a Kormányprogram és áttételeken keresztül Bihari anyaga is) ezzel a pozícióorientáltsággal nem számolnak. Ezért úgy vezetik be a piacliberalizálási javaslatokat, hogy azok nincsenek megalapozva a struktúrában. Itt tehát visszaüt a hibás társadalomkép, és az derül ki, hogy ezeket az eddigi társadalomképbe be nem férő elemeket vagy a teljes hatalomszerkezet lebontásával és újraépítésével

(ld. Bihari), vagy nagyon ügyesen becsempészett kormányzati monetáris intézkedésekkel kell megvalósítani (ld. Kormányprogram, illetve Fordulat és reform)."

Márkus szükségesnek tart egy fogalmi tisztázást. „Azért mondtam önszabályozó piacot, mert utalni akartam arra, hogy az fából vaskarika. Ez egy elméleti konstrukció. Önszabályozó piac történetileg nem ismert. Voltak árszabályozó piacok, voltak különböző módon szabályozott pia­cok, ezt le lehet írni és tipizálni lehet, de önszabályozó piac abban az értelemben, hogy minden tevékenységet integrált volna, ilyen nem volt. Csakhogy a reformanyagok egy része ezt sugallja. Ezért használtam ezt a kifejezést, jelezve, hogy vele nem tudunk mit kezdeni. Bizonyos piackonstrukciók és piacmegoldások természetesen reális elemei a mai modern gazdaságnak – ebben nincs vita.

A jelenlegi gondolkodási mező egyik végpontja a totális árutermelés világa. A másik végpont egy totális használatiérték-gazdálkodás világa. Az előbbi mozgástendenciája az, hogy – más jogcímeken – rekonstruálja a monopóliumot. Az utóbbi jelenleg utópia. De egy utópisztikus célmodellben, tehát egy jövőmodellben létjogosult elem lehet. Tehát a teendő: megtalálni a jelenlegi történelmi realitást egy ilyen célmodellel összekötő akciókat. Ebben tudom feloldani az ellentmondást, ami az utópizmus és a reálhelyzet között feszül."

 

Az előadó kiemel egy másik összefüggést is, amelyet az adott helyzet értelmezésénél és megváltoztatási kísérleténél figyelembe kell venni. „Erős érvek szólnak amellett, hogy Magyarországon a hatalom megkí­sérelt egy kettős legitimációt. A kettős legitimáció egyik szálát a politikai intézményrendszer pártvonalán építette föl. A másikat a formális jogi intézményrendszeren keresztül, és a parlamentben csúcsosodna ki ez a másik legitimációs szárny. A gondot az okozza, hogy a főhatalom nem osztható, és emiatt valamelyik mindenképpen alá kell rendelődjön a másiknak. Tehát nem lehet kettős módon legitimálni a rendszert, és ez nem is sikerült. Más az indítóoka az egyik és a másik jogosultság­igazolásnak. Ezért a társadalom parlamentáris átépítése egy sor nagyon kínos problémát és gondot vet föl a párt helyzetét illetően. Ez elől egy alternatív program sem tud kitérni, tehát bizonyos elképzeléseket meg kell tudni határoznunk. Egyértelműen választ kell majd tudni adni, hogy a főhatalmat hova tesszük le.

A hagyományos struktúráknál egy párt → állam → társadalom ta­golódás van, és valahol szintén oda besorolva az érdekképviseleti és szakszervezeti pozíciók. A javaslatok zöme a parlamentté kibővített állam → korlátozott párt → társadalom és egyéb politikai szervek, szer­vezetek felépítést mutatja. Egy alternatív elképzelésben valószínűleg egy társadalom → társadalmi érdekképviseleti szervezetek → és ebből levezetett államhatalom képe áll. Tehát ha egy alternatív program kon­zekvensen végig akarja vinni az alulról felfelé épülő társadalom, az alulról szerveződő társadalom, az önigazgatói társadalom gondolatát, akkor ennek főhatalmi centrumába is magát a társadalomegészet kell állítani és nem speciális intézményeit, nevezzük akár államnak, akár pénzügyi bürokráciának, akár pártnak."

A társadalomegészből való kiindulás mellett további érv is szolgál: a – másik két rendszerben meglevő – bürokratikus irányítás elkerülése. „Olyan megoldásokban kellene gondolkodni, ami nem hozza vissza annak a veszélyét, hogy ismét pazarló, ismét nem hozzáértő módon működő adminisztratív vezérlés legyen."

 

A rendszer kettős legitimálási kísérletéhez hasonlóan a kettős szer­veződés módszertani ingatagságát teszi szóvá Márkus a Földes-anyag egyik elképzelésében. „A javaslat summázata, hogy valamilyen módon össze kellene kapcsolni az áruviszonyok, piacgazdaság további kiépíté­sét a mozgalmi elemek megerősítésével." Márkus nem tart kivitelezhe­tőnek egy ilyen megoldást. „Minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol eddig mozgalmi szerveződések történtek, azok kifejezetten az árulogikák megtörésére, korlátozására irányultak. (Leszámítva termé­szetesen a kapitalizmus keletkezési folyamatát.) És minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol viszont megkezdődik valamilyen módon az intenzívebb tőkeviszony kiépítése, ott a társadalom egyéb szerveződési formái meggyengülnek és elvesztik a pozícióikat. Nincs arra esély, hogy ellentmondásmentesen össze lehessen kapcsolni a társadalmi párt mozgalmi jellegű kibontakoztatását és erősítését az ezzel párhuzamos tőkeviszony-erősítéssel. Elképzelhetetlen, hogy ezek ne fordulnának egymás ellen. Ha mégis megkísérelné a magyar társadalom ezt az utat választani, akkor előbb-utóbb egy kettős hatalmi szituáció és egy nyílt politikai harc terepén találja magát, és ott már nem a konszen­zuskeresések lesznek jellemzőek, hanem az erőnek az alkalmazása mindkét fél részéről."

Az említett kettősségből, az egyidejű hozzáidomulási és elszakadási igényből szükségképpen egy bizonytalanabb problémakezelés követke­zik. „A Földes-anyag sok ponton hezitál, hogy vajon meddig lehetséges a hagyományos mederben tartani a folyamatokat úgy, hogy az össze­kapcsolható legyen egy általános demokratizálási programmal. Mindez úgy, hogy ne veszélyeztesse a kialakult makrohatalmi struktúrát. Tehát egyszerre a stabilitás és az instabilitás szempontjai jelennek meg a szövegben."

 

Ahogy az államszocialista rendszer értelmezése, úgy a kapitalizmus értelmezése is tudományosan ingatag a vizsgált programokban. „A legtöbb reformjavaslat kozmetikázott kapitalizmusképpel dolgozik, és kapitalizmuselemzések vagy kapitalizmusutalások ürügyén általában a centrumországokra hivatkozik. Csak jelzem, hogy a tőkeviszony London­tól, illetve New York-tól Afrika szívéig tart, és a kapitalizmus megnevezése így korrekt, nem pedig úgy, hogy a példaországok az északi államok vagy Ausztria, és így tovább. Erős érveim vannak amellett, hogy a kelet-európai tradícióból és az adott helyzetből startoló államok külön-külön biztosan nem, de együtt sem valószínű, hogy a centrum helyzetébe tudnának kerülni a tőkelogikát követve. Maximum egy félperiféria-helyzet célozható meg – ennek összes áldásos és áldatlan hatásaival együtt. De akkor ezt vállalni kell az adott programoknak. Akár a Kormányprog­ramnak, akár a Fordulat és reformnak vagy Bihari anyagának, vagy a Társadalmi szerződésnek.

 

Kiemelt fontosságúnak tartotta az előadó az ország külső kiszolgál­tatottságának a kérdését. „A dokumentumok egyik legnyugtalanítóbb része az, ahogy a különböző – tágan értett – függőségeinket tárgyalják. Alig-alig vesznek tudomást a következőkről. A magyar társadalomnak évtizedekig az volt az alapvető gondja (ezt társadalomtudósok hol durvábban, hol burkoltabban megfogalmazták), hogy egy kelet-európai integrációnak vagyunk a része. A nyolcvanas években azonban a gond kettős gonddá vált, ugyanis amilyen mértékben kísérletet tett néhány ország nyugat-európai kapcsolatai, tőkés kapcsolatai kibontakoztatására, illetve megerősítésére, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá és dokumentálhatóbbá, hogy nem kiszakadtunk egy függésből és függetlenek lettünk, hanem egy kettős kötődésbe, kettős függésbe kerültünk. A tőkeviszony semmivel nem jóindulatúbb velünk szemben, mint adott esetben volt egy államszocialista megoldás. A nemzetközi tőkének ugyanúgy megvannak a maga logikái, diktátumai, és nem lesz arra tekintettel, hogy egy tízmilli­ós népesség Európa közepén boldogulni akar. Ezt teljesen világosan látni kell, és emiatt nem lehet különböző illúziókat fűzni a külföldi tőkebevonás lehetséges áldásos hatásaihoz. A tőkefüggés tudata csak lassan érik be és lassan válik világossá.

A külföldi tőke bevonásával kapcsolatos illúzióknak hadd utaljak két olyan pontjára, amelyek dokumentálhatók és bizonyíthatók. Az egyik illúzió, hogy a tőkefelvétel és a tőkebeáramlás Magyarországon többlet­forrásokat eredményez. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az utóbbi években rendszeres tőkekivonás történik az országból. Tehát magyarán az itt megtermelt többletjövedelem vagy többletteljesítmény egy része nem az országban hasznosul. Ráadásul – ha naturáliákban, tehát ter­mészeti formájukban gondoljuk el mindezt, akkor – épp a technikailag legkidolgozottabb és legfejlettebb termékek nem a magyar lakosság jólétét szolgálják, hanem valahol eltűnnek a világ áruforgatagában. A másik, szintén dokumentálható aggály a tőkefüggőséggel kapcsolatban a következő. Feltételezik, hogy keményebb munkaszerveződési formákat, technikailag is és az élő munka oldaláról is hatékonyabb megoldásokat eredményezne a külföldi tőke Magyarországra jövetele. Ehhez hozzákap­csolják, hogy ezzel a válságágazatok is kezelhetőbbé válnának. Azon­ban a külföldi tőke nem a válságágazatokba fog menni, hanem további szállodákat fog építeni a Duna-parton. De nem fogja rendbe rakni annak a kb. ötszáz településnek az út-, csatorna- és vízhálózatát sem, amely jelenleg a pusztulás szélén van. Többletteljesítményeket pedig azért nem fog kicsikarni egy ilyen akció a magyar gazdaságból, mert az már jelenleg is bizonyítható (ezt a különböző munkaszociológiai vizsgálatok jól jelezték), hogy a magyar lakosság a többletteljesítményét tekintve nem ösztönzési korlátokba ütközik jelenleg (hiszen erőkifejtése végén jár, és egy pszichikailag és fizikailag leromlott népességről van már szó), hanem bizony technológiai korlátokba ütközik a további termelékenység­növelés. Azt a rést, ami Nyugat-Európától elválaszt minket, nem tudjuk néhány év leforgása alatt átugrani. Ez viszont azt fogja eredményezni, hogy rendszeresen mi fogunk drágábban előállítani, és a feléjük irányuló külkereskedelmi kapcsolataink bővülése arányában az országból való többlettermék-kivonás is bővülő arányú lesz. Ezt nem lehet kivédeni."

 

Ha a tőkebevonás nem megoldás, akkor mi lehet az ország számára a kiút? Márkus álláspontja szerint olyan világgazdasági helyzet jött létre, amelyben a tízmilliós Magyarország számára nincs saját, különálló meg­oldás. „Bármily kínos, csak regionális válasz van. Ennek a térségnek a gondjait nem lehet megoldani, amíg régió méretű válasz nincs. A régió az egyetlen önállóan életképes gazdasági forma. Jelenleg a világgazdaság úgy épül fel, hogy különböző fejlettségű régióknak a kombinációja vagy összekapcsolódása. Tehát ezt kell tudomásul vennünk és egy ilyen sa­játos régiót kell kialakítani, bármennyire is nehézkes, és bármennyire is ez ügyben ütközések sorozata lesz a többi állammal."

 

Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik az ország eladósodottságának kérdése. Az adósságválságra való egyoldalú hivatkozás számos manipu­láció alapja, forrása. „Vannak illúziók az adósságválság kezelhetőségét illetően. Értem azt a szándékot, hogy hatalmi vagy kormányzati pozíció­ban levő személyek, csoportok muszáj, hogy azt mondják a lakosságnak, hogy az adósságválság ilyen és ilyen megszorító intézkedésekkel kezel­hető, és ki tudunk jönni belőle. Hiszen ha bevallanák, hogy matt, akkor vagy elzavarná őket a lakosság, vagy pedig egy lélektanilag olyan de­pressziós helyzetet idéznének elő, amit – azt hiszem – nem lehet vállalni. Tehát motivált, indokolt, hogy a kormányzat miért kelti azt az illúziót, hogy az adósságválság kezelhető. Az is indokolt és motivált, hogy bizonyos reformprogramok miért keltik szintén ezt az illúziót. Mert ha a helyzetet kilátástalannak mutatnák, akkor nem lehetne föllépni egy ambiciózus reformprogram igényével, amely erre is gyógymódot kínál. Tehát úgy látszik, hogy nincs alternatíva. Szerintem az alternatíva a következőkép­pen nézne ki. Ki kell mondani, hogy az adósságcsapda ténye fönnáll, és ebből a magyar nemzetgazdaság mint nemzetgazdaság nem tud kijönni. (Egyébként eddig egyetlen ország sem tudott kijönni az adósságcsapdá­ból. Ez valószínűleg egy univerzális közgazdasági összefüggés.) Ha nem tudunk kijönni az adósságcsapdából, akkor nem szabad a közgondolko­dást és a gazdasági viselkedést erre az egy láncszemre fölfűzni, hanem bele kell illeszteni olyan tágabb gazdaságpolitikai intézkedéssorozatok közé, amelyek a belső ellátás biztonságát, egy hazai piacra is termelő és koncentráló erőforrás-növelést, és a régió egészében való gazdasági gondolkodást állítják előtérbe. Lehet, hogy külön nem tudunk kijönni eb­ből a csapdából, de nem tudjuk prognosztizálni, hogy tíz vagy tizenöt év múlva nemzetközileg hogyan lehetetlenül el az egész adósságszituáció. Nem szabad a gondolkodás és viselkedés középpontjába ezt helyezni. Túl van dimenzionálva. […] A fölvett kölcsönök nem visszafizethetek. Bár­hogy bűvészkedünk, ez nem fog menni. Amit reálisan meg lehet oldani, az ennek az adósságállománynak részben újabb hitelekkel, részben a szerencsésebb évjáratokban szinten tartással továbbgörgetése. Ez az, ami reálgazdaságilag elképzelhető. Azt tartom veszélyesnek, hogy a társadalmi közgondolkodást megülte az adósságprobléma, úgy mintha most már minden más lépést ehhez kellene igazítani. Ezen az ürügyön megy a munkabér-korlátozás. Ott akarnak költséget megtakarítani, ahol nem igazán lehet. A termelési költségeknél durván húsz százalék a mun­kabér-költség, az összes többi anyag típusú költség. Tehát bárhogy is fogják faragni lefelé a reáljövedelmet, ebből igazi, konvertálható előnyünk nem lesz. Közben bizonyos csoportoknak, rétegeknek már az egyszerű újratermelési feltételei is veszélyeztetettek."

*

Márkus „platformelőkészítő" elemzésének nem volt feladata, hogy gaz­daságosság és létbiztonság összhangba hozásának kérdését, vagyis a gazdaságos létbiztonság lehetőségét vizsgálja. (Ezt akkoriban mások, máshol már megtették.) De mi történjen akkor, ha választani kell, mert a kettő konfliktusba kerül egymással? Azok a programjavaslatok, amelyek a társadalomszerveződést döntően az egyének piaci megmérettetésére (a piaci versenyre) bíznák, a gazdaságosság elsőbbségében gondolkod­nak. A magyarországi rendszerátalakítás folyamatában, annak politikai kivitelezésében is ez a törekvés a meghatározó. Az előadó – nem tudni, hogy humánus vagy módszertani megfontolásból – következetesen a társadalom tagjainak létbiztonságát részesíti előnyben (jövedelemcsök­kentő megszorítások elutasítása, a belső piac ellátásának elsőbbsége stb.). A társadalomegész (önigazgatás, önkormányzás, önszerveződés) elsőbbségéből való kiindulás – végső fokon – a megélhetés, a jövede­lemszerzés lehetőségének is a garanciája.

Elméletileg előrelátható volt, és a későbbiekben megtapasztalhatóvá vált: sokak létbizonytalansága (megélhetési nehézségek, munkanélkü­liség) a rendszer működésének bizonytalanságához vezet: olyan – az állami törvényeket figyelmen kívül hagyó – cselekedetek elszaporodásá­hoz, amelyek az anyagi biztonságban élők létbiztonságát is veszélyez­tetik. Sokak létbizonytalanságának választása valójában egyenértékű saját fenyegetettségünk, veszélyeztetettségünk, létbizonytalanságunk választásával.

Jegyzetek

1 „Demokrácia és szocializmus Keleten és Nyugaton", Magyar füzetek 1. Bu­dapest – Párizs, 1978.

2 Kornai János: „Hatékonyság és szocialista erkölcs", Valóság, 1980/5. 20-21.

3 Hámori Balázs: „Nem árujavak és szolgáltatások a szocialista árutermelő gazdaságban", Közgazdasági Szemle, 1980/6. 674.

4 Szorcsik Sándor: A társadalmi tervezésről, MSZMP Központi Bizottsága Tár­sadalomtudományi Intézete, Budapest, 1977. 165.

5 Ferge Zsuzsa: Társadalompolitikai tanulmányok, Gondolat Könyvkiadó, Bu­dapest, 1980. 285.

6 Jánosi Ferenc: „A gazdaságosság kategóriájának tartalma a különböző ter­melési módokban", Közgazdasági Szemle, 1976/11. 1346.

7 Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon, Kossuth Kiadó, Budapest, 1979. 140.

8 Jánossy Ferenc: „Egy evolúciós alternatíva", Valóság, 1982/2. 24.

9 Tütő László: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód", in: Krausz Tamás – Tütő László (szerk.): Válaszúton, Politikatudományi Füzetek 7. ELTE ÁJTK, Politikatudományi Tanszékcsoport, Budapest, 1988. 245-266.

A kelet-európai rendszerváltozások folyamata Lengyelországban kezdődött. A gyakran mintaként bemutatott tárgyalásos átmenetet a huszadik évforduló alkalmával mind a politikai elit, mind a mainstream publicisztika ünnepelte. A tanulmány a kevésbé ismert háttéresemények bemutatására fókuszál, amelyek meghatározták a lengyel rendszerváltás valódi irányát. A középpontban a Szolidaritás átváltozása, a munkás-önigazgatás koncepciójának bukása és a neoliberális modell előretörése áll. Hogyan győzedelmeskedhetett az IMF és a Világbank neoliberális forgatókönyve egy olyan országban, ahol tízmilliós, többnyire munkásokból álló tömegmozgalom létezett?

A kelet-európai rendszerváltozásokat tárgyaló tanulmányok és könyvek szinte kivétel nélkül a „diktatúrából" a „demokráciába" vezető útként ér­telmezik az eseményeket. Nincs ez másképpen Lengyelországban sem, ahol az „út a szabadságba", illetve az „út a függetlenségbe" jelszó alatt születnek tudományos írások. A fő hangsúlyt természetesen a politikai intézményrendszer átalakítására, a parlamenti demokrácia megterem­tésére, a polgári szabadságjogok kivívására helyezik. Nem tagadva, hogy ezek jelentős és fontos tényezői a rendszerváltozásnak nevezett időszaknak, mégis felmerül a kérdés – különösen 20 év elteltével -, hogy a politikai változások mellett hogyan alakult át a gazdasági és társadalmi rendszer Kelet-Európában? Ismert, hogy a központi tervutasításos rend­szert a piaci alapokon nyugvó, szabályozatlan kapitalizmus váltotta fel. Kevésbé ismert azonban, hogy a lengyel ellenzék, mely egész Kelet-Eu­rópában a legerősebb tömegmozgalmat képviselte, évtizedeken keresztül egy viszonylag egalitárius, önigazgató gazdasági, társadalmi és politikai rendszert képzelt el a fennálló bürokratikus államszocializmus helyére. Ennek elméleti és gyakorlati alapjait ki is dolgozták, és 1980-1981-ben a munkásság széles körű támogatásával hozzá is kezdtek e rendszer kiépítéséhez a gyakorlatban.

Lengyelországban az alulról szerveződő társadalom hagyományai a XIX. századból erednek, de konkrét elméleti kidolgozására csak a XX. század második felében került sor. Az 1956 októberi fordulatot követő­en – a kezdeti remények után – világossá vált, hogy a rendszer nem a demokratizálódás és a decentralizálás irányába halad, az állami és a pártbürokrácia nemhogy nem akarja átadni a társadalomnak a gazda­sági és politikai ellenőrző és irányító funkcióit, hanem azt még inkább összpontosítani kívánja a saját kezében.¹ E tapasztalat egyre inkább arra ösztönözte a hatvanas évek derekától az értelmiség egy részét, hogy ki­dolgozza és megfogalmazza céljait. A Jacek Kuroń és Karol Modzelewski által közzétett „Nyílt levél" a párthoz (1964) a létező rendszerrel szemben egy munkás-önigazgatáson alapuló „munkásdemokrácia" létrehozását hirdette meg. A fő célként tehát azt tűzték ki, hogy a termelési viszonyokat a bürokrácia osztályuralmának megdöntésével kell megváltoztatni. Amíg ugyanis ez fennáll, addig semmilyen decentralizáció nem képzelhető el. Az elképzelt új rendszerben a vállalat maga döntene a saját termeléséről; a központi terv végrehajtása adminisztratív ajánlás útján történne, csak gazdasági befolyásolási eszközökkel. A vállalatokat a jövedelmezőségük szerint kellene értékelni, azaz fontossá válna a felvevőpiac szerepe, s a fogyasztás struktúrája határozná meg a termelést. Nagyobb szerepet kapna a technokrácia a központi döntésekben, illetve a vállalati tervek kidolgozásában. A munkásoknak befolyásuk lenne a jövedelmek elosz­tására.² Szembeállították egymással a tervet és a piacot, a centralizált és decentralizált szocialista gazdasági modelleket. Kuroń és Modzelewski az ún. „felsőbbrendű célokat" (széles szociális hálót) a társadalmi el­lenőrzés segítségével biztosították volna, amit éppen a bürokrácia léte akadályoz meg.

A gondolatot az 1968 márciusi események után emigrációba vonuló Leszek Kołakowski folytatta a „Tézisek a reményekről és reménytelen­ségekről" című esszéjében.³ Célja egy olyan alulról szerveződő, önigaz­gató társadalom létrehozása volt, amelyben a társadalom gyakorolja az ellenőrzést a termelési eszközök, illetve a nemzeti jövedelem elosztása felett. Emellett már megjelentek a hatvannyolcas diákokéhoz hasonló követelések, mint a szabad szakszervezetek létrehozása. A Tézisek… a politikai pluralizmust és az üzemi szervezetek szabadságát tűzték ki célul.⁴ Kołakowski tehát egy olyan társadalmi mozgalmat képzelt el 1971-ben, amely az egyre gyengülő hatalmat változásokra tudná kényszeríteni.

Végül Adam Michnik fogalmazta meg az értelmiség feladatát.⁵ Kołakowski gondolatait folytatva arra szólított fel, hogy az ellenzéki politika címzettje a társadalom legyen. Hiszen nem a párt, hanem az emberek számára kell programot alkotni. A párt számára a legjobb út­mutató az alulról jövő nyomás lesz. A meghirdetett „új evolucionizmus" lényege abban állt, hogy az értelmiség a munkásságra támaszkodva rákényszerítheti a hatalmat a változásokra, hiszen ez az a társadalmi réteg, amelytől a hatalom a legjobban tart. Az intézményi kereteket nem határozta meg, de felvetette a független szakszervezetek vagy munkás­bizottságok létrehozását.

Az elmélet megvalósítására 1980-1981-ben nyílt lehetőség a Szolida­ritás mozgalom megalakulásával. Annak ellenére, hogy a Szolidaritás a társadalom többségét – társadalmi státusztól és szakmáktól függetlenül – átfogta és politikailag is sokszínű szervezet volt, az alulról szerveződő, bürokráciamentes, önkormányzó elképzeléseknek nagyon erős bázisa volt. Ez volt az alapelv, amelyben szinte mindenki többé-kevésbé egyet­értett.

A Szolidaritás önigazgató szárnya

1980-1981-ben a társadalmi, gazdasági és politikai önigazgatás meg­valósítása reális lehetőséggé vált. Nemcsak azért, mert 1980 nyarán az országos sztrájkhullám következtében kialakult Szolidaritás szakszer­vezet tagjainak túlnyomó többsége az önigazgatás mellett foglalt állást,⁶ hanem azért is, mert az önigazgató rendszer előfeltételei is létrejöttek. A horizontális elv alapján szerveződő, közvetlen demokrácián alapuló, az államtól független Szolidaritásban az állampolgárok abszolút többsége részt vett. A fennálló társadalmi rend pedig az elmúlt évtizedek politikája miatt legitimációs válságba került (ezt még a hatalom képviselői sem vitatták), s ez a válság az összes társadalmi réteget mobilizálta.⁷

Az önigazgatás koncepcióját az Üzemi Szervezetek Hálózata („Sieć" – „Hálózat")⁸ által 1981 tavaszán kidolgozott tézisekben tették közzé.⁹ A „Hálózat" formájában megkezdődött az önkormányzati struktúra kiépíté­se is. E mozgalom nem a Szolidaritás Országos Egyeztető Bizottsága elnökségének határozata alapján, hanem még a mozgalmon belül is alulról szerveződött meg. Igaz, a kapcsolat teljesen egyértelmű volt: vezetőjük Jerzy Milewski a Szolidaritás gdanski Üzemközi Bizottságának tagja volt.

A tervezet a pluralizmus és a társadalmi élet demokratikus szabályainak tiszteletben tartására és az önigazgatás elvére épült. A program szerint a nemzetgazdaság alapvető szervezeti egysége a társadalmasított vállalat [przedsiębiorstwo społecznione]. A vállalaton belül létrehozandó Mun­kásönkormányzat [Samorząd Pracowniczy] rendelkezik az össznemzeti vagyon felett a társadalom és a saját kollektívája érdekében. Az önkor­mányzatnak minden dolgozó automatikusan tagja. Az önkormányzat leg­felsőbb hatalmi szerve a Munkásönkormányzat tagjainak szabad gyűlése [walne zebranie członków Samorządu Pracowniczego]. A kollektívák a munkástanácsokon [rada pracownicza] keresztül képviseltetik magukat a Munkásönkormányzatban. A vállalat élén az igazgató áll, akit pályázat útján választanak meg. A Munkásönkormányzat joga meghatározni a vállalat fejlődésének fő irányvonalát, elfogadni a többéves terveket, megerősíteni a vállalat szervezeti struktúráját. A szakszervezetekkel közösen döntenek a vállalat által megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkormányzat joga az igazgató kinevezése és visszahívása. Hatáskö­rébe tartozik továbbá a kooperációs szerződések megkötése, illetve az állami és területi hatalommal való együttműködés is.

A „Hálózat" kiterjesztette volna az önkormányzást az állam minden szintjére és kétkamarás parlamentet javasolt. Az alsóház – a Képviselők Kamarája [Izba Poslów] – az ország politikai érdekeinek legfelsőbb rep­rezentánsa lett volna. A felsőház – az Önkormányzatok Kamarája [Izba Samorządów] – közvetítő feladatokat látott volna el, vagyis a legfőbb társadalmi ellenőr szerepét kellett volna betöltenie. így a politikai és a gazdasági funkciók elváltak volna egymástól.¹⁰ Ez volt a munkás-önigaz­gatás koncepciójának legkidolgozottabb programja, mely a társadalmi ellenőrzést kiterjesztette volna az egész államra, és egy neokorporatív rendszert hozott volna létre.

E koncepció erősen korlátozta volna az állam és benne a párt szerepét a gazdasági döntésekben. Magában rejtette azt a lehetőséget, hogy a szabad választások eredményeként nem a párt képviselői kezében lesz a hatalom. Az egész tervezet egyértelműen a párt és a nómenklatúra-elv szerinti kiválasztódás ellen irányult. Túllépve a hagyományos szakszer­vezeti követeléseken, meg akarta változtatni az állam egész működési mechanizmusát.¹¹

A „Hálózat" e törekvéseit azonban nem fogadta el teljes mértékben a Szolidaritás Országos Bizottsága. Többek között olyan alapkérdések­ben, mint a vállalat igazgatójának kinevezése, a Bizottság sokkal mér­sékeltebb álláspontot foglalt el, nem lépve túl az 1980 augusztusában megfogalmazott 21 követelés azon pontján, hogy az igazgatókat ne a párthűség, hanem a szakmai felkészültség alapján válasszák ki. Ezzel szemben a „Hálózat" a létrejövő vállalati önkormányzatok jogaként ér­telmezte a kérdést.

A Szolidaritás 1981 őszén megrendezett kongresszusán elfogadott program szerint az Önkormányzó Köztársaság a világnézeti, társadalmi, politikai és kulturális pluralizmus elvére épülve jön létre. A határozatban foglaltak szerint az Önkormányzó Köztársaság alapja az „autentikus munkásönkormányzat". A gyűlés szükségesnek nevezte egy olyan tör­vényjavaslat benyújtását, mely megszüntetné a párt-nómenklatúra hatal­mát a vállalatokban, és helyette valódi önkormányzatokat hozna létre.¹²

Ám közel sem mindenki hitt az önkormányzatiság ilyen mértékű kiter­jesztésében. Feltételezhető, hogy a kongresszusi programban éppen ezért nem is részletezték külön annak felépítését. A „Hálózat" által ko­rábban megfogalmazott tézistervezethez képest a meglehetősen rövid állásfoglalásra magyarázat lehet néhány vezető tanácsadó véleménye. Karol Modzelewski szerint az önkormányzás egy „elragadó társadalmi idea", de a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben, amikor az állami intéz­mények nem képesek ellátni a feladatukat, „pragmatikus programra van szükség". Witold Trzeciakowski a Szolidaritás egyik befolyásos közgaz­dász tanácsadója pedig egyáltalán nem hitt abban, hogy sikeres lehet egy ilyen rendszer. A komoly tapasztalatokkal rendelkező – KOR (Mun­kásvédő Bizottság)¹³ alapító tag – Jan Olszewski egyenesen utópiának nevezte az egész koncepciót.¹⁴ Az Országos Bizottság, annak ellenére, hogy számos tagja nem értett vele egyet, vagy éppen illúzióként kezelte, stratégiai eszköznek tekintette az önkormányzati kérdést a LEMP-pel vívott küzdelemben.

A Szolidaritás gazdasági programjaiban is kevés szó esett az önigaz­gató rendszer bevezetéséről. A programhoz csatolták a különböző – a válságból kiutat javasló – gazdasági koncepciókat tartalmazó dokumen­tumokat. A két fő elképzelés közül az egyiket Leszek Balcerowicz fiatal közgazdász tézisei alapján¹⁵ Stefan Kurowski és Grzegorz Palka képvi­selte: ez alapvetően a piacosítás pártján állt (ún. Alternatív program). A másik pedig, a Włodzimierz Brus-tanítvány Ryszard Bugaj mérsékeltebb, a piaci szocializmushoz közel álló koncepciója volt (ún. Realista prog­ram). Ám egyik sem állt határozottan a munkás-önigazgatás pártján, bár neokorporatív elemei mindkettőnek voltak.¹⁶

Nem tagadható tehát, hogy minden szükséges előfeltétel ellenére már 1981 őszén sem tudott győzni a munkás-önigazgatást képviselő irányzat a piacosítást szorgalmazókkal szemben, annak ellenére, hogy a munkásság zöme támogatta az elképzelést. A kongresszus nem tudott egyértelműen állást foglalni egy határozott gazdasági program mellett. Nem volt egyetértés abban sem, hogy részt kell-e vennie a munkásság­nak a hatalomban, és ha igen, akkor milyen szerepe legyen abban. Egyre inkább megosztott volt a Szolidaritás ideológiailag is, a három fő irányzat – gyakran keveredve – már ekkor kialakult: a munkás-önigazgatás párt­ján álló baloldaliak, a szociáldemokraták, illetve a nemzeti radikálisok.¹⁷

A rendszerváltás felé

Az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot véget vetett a Szoli­daritáson belül zajló minden vitának. Jaruzelski katonai fellépése – mint később kiderült – végső csapást mért a társadalmi mozgalomra és az önigazgató szárnyra is. A Szolidaritás megszűnt létezni, mint egy széles társadalmi tömegmozgalom, amelyre támaszkodva a hatalomtól enged­ményeket lehet kicsikarni. A hadiállapot ellenzékének újra kellett gondol­nia céljait és lehetőségeit. E viták jóval szűkebb körben zajlottak, mint december 13-a előtt, sok aktivista ugyanis emigrációba kényszerült, sokat letartóztattak és megfélemlítettek. Az országban maradt ellenzéki elitnek számolnia kellett a realitásokkal: ha a fennálló rendszert nem sikerült a Szolidaritás hatalmas erejével változásra bírni, akkor e tömegmozga­lom nélkül a lehetőségek még szerényebbek lettek. A nyolcvanas évek közepére az ellenzéken belül győzött az a felfogás, hogy a párt hatalma tartós marad, s ezzel a ténnyel szembenézve kell megfogalmazni az új programot. Az ellenzéknek tehát nem a párttal szemben, hanem a párt­tal – a párton belüli reformerekkel – közösen kell az országot kivezetni a gazdasági válságból.¹⁸ Ez lényegében visszatérés volt a Nyílt levél előtti felfogáshoz, még akkor is, ha ezt a pragmatizmussal és realizmussal ma­gyarázták. Még jelentősebb változás volt, hogy ezzel kizárták a tömegek részvételét az események alakításából.

A hadiállapot első évében létrehozott Ideiglenes Koordinációs Bizott­ság,¹⁹ mely érthető módon nem választott, legitim testület volt, 1985 szeptemberében kiadott gazdasági programjában már egyértelműen a piacosítás mellett foglalt állást, s bár nem mondta ki, de a privatizációt támogatta. Egyetlen szó sem esett már az 1981-es programban rögzített elvekről, a munkásönkormányzatokról, mint az Önkormányzó Köztársa­ság alapjáról és a társadalmasított gazdasági tervezésről.²⁰

Hasonló változáson ment keresztül az emigráció egy része is. A Brüsszelben tevékenykedő Jerzy Milewski, aki korábban a munkás-önigaz­gatás szószólója volt, és az általa irányított Koordinációs Iroda²¹ fokoza­tosan közeledett Ronald Reagan és Margaret Thatcher antikommunista, neokonzervatív politikájához. Reagan tudatosan felhasználta őket és a Szolidaritást hidegháborús céljaira. A brüsszeli központ idővel átvette az emigráció irányítását a párizsi bizottságtól, mely a legnagyobb francia szakszervezetek és a IV. Internacionálé erkölcsi és anyagi támogatását is élvezte. A párizsiak baloldali internacionalista irányvonala ugyanis nem felelt meg az amerikai vezetés kívánalmainak.²²

Az ellenzék 1987 áprilisában kiadott nyilatkozatában mélyreható gazdasági reformokat, a tulajdonformák egyenrangúságát, a piaci mechanizmusokhoz való visszatérést és a gazdasági élet határozott demokratizálását követelte. Ezzel együtt kiállt még a munkás-önkor­mányzatok mellett, amelyeknek jelentős szerepet tulajdonítottak az állami vagyon társadalmasításában. A program minden ellentmondá­sossága ellenére világos volt, hogy már nem a politikai demokrácia és nem is az autentikus területi és munkásönkormányzatok létrehozása a cél, amint az 1980-1981-ben volt, hanem a piacgazdaság irányába való elmozdulás. Az ellenzéki vezetők visszatértek ahhoz a korábbi tézishez, miszerint a gazdaság demokratizálása majd kikényszeríti a politikai változásokat.²³

Jacek Kuroń még a koalíciós kormányzás lehetőségét is felvetette 1988 tavaszán, anélkül, hogy azt előtte radikális feltételekhez kötötte volna. Bronisław Geremek, a Konfrontacja című lap szerkesztője pedig inkább a már 1981-ben is felmerült Nemzetgazdaság Társadalmi Taná­csának megalakítását javasolta, mely kormányzaton kívüli szervként kontrollálná a gazdasági reformokat. Aleksander Hall pedig – az ellenzéki tevékenység céljaként – a „normális, demokratikus állam" létrehozására tett javaslatot. Az ellenzéki elképzelések abban a pontban találkoztak, hogy lemondtak a párttal szembeni frontális támadásról, s érdekeltté akarták tenni a párt egy részét abban, hogy a változások élére álljon. A továbbiakban nem megdönteni akarták a LEMP uralmát, hanem evolú­cióra kényszeríteni.²⁴ Ezzel visszájára fordították Adam Michnik 1976-os evolucionista elméletét: 1987-1988-ban már nem a tömegekre, hanem a párt reformszárnyára támaszkodva szándékoztak a vezetést változá­sokra késztetni. Ebben a fordulatban éppen Michnik és Kuroń játszotta a vezető szerepet.

A tömegek kizárása a változásokból és a szabad piac bevezetésének követelése logikusan vezetett a privatizációhoz, bár érthető okokból erről kezdetben még nem beszéltek. A szabad piac bevezetése ekkor még csupán a „tulajdonformák egyenrangúsága" és a „társadalmasítás" jelszavaival együtt jelent meg. 1988-ra azonban egyre hangosabb lett az ellenzékiek liberális szárnya (Piotr Wierzbicki, Mirosław Dzielski, Aleksander Hall, Tomasz Gruszecki és Donald Tusk), amely egyértelmű­en kiállt a magántulajdon és a szabadpiaci kapitalizmus mellett.

A szociológiai felmérések egyértelműen bizonyítják, hogy értékorien­tációja szerint a társadalom is két csoportra oszlott: (1) individualista-piacorientált és (2) egalitárius-szabályozásorientált. Csakhogy a ma­gántulajdonnal és a privatizációval kapcsolatos attitűdök meglehetősen ambivalensek voltak a lengyel társadalmon belül. Az 1988-1992 közötti periódusban a lengyel társadalom több mint fele volt azon a véleményen, hogy a jövedelmek differenciálódását csökkenteni kell. 1990-ben a tár­sadalom 66%-a, 1992-ben már 74%-a mutatkozott az állami árszabá­lyozás hívének. Mindemellett magas volt a gazdasági verseny híveinek aránya is: 1988-ban 80%, 1992-ben 78%. Ezzel szemben, 1988-ban mégis a lakosság 60%-a, 1992-ben pedig már 77%-a helyeselte a teljes foglalkoztatottság politikáját.²⁵ Ezek az ellentmondásos adatok egyrészt arra világítanak rá, hogy a lengyel társadalom – csakúgy, mint a többi kelet-európai – nem volt tisztában azzal, hogy a szabadpiaci kapitalizmus bevezetése milyen következményekkel fog járni. Másrészt pedig az ada­tokból kitűnik a lengyel társadalom egalitárius hagyományainak hatása, mely egyaránt gyökerezett mind a katolikus egyház tanításaiban, mind a baloldali értelmiség által képviselt önszerveződésre épülő társada­lomképben. Harmadrészt pedig megfigyelhető, hogy az államszocialista rendszer jóléti funkcióit megtartották volna, míg a rosszul működő cent­ralizált gazdasági rendszert felváltották volna mással.

A tárgyalások megkezdése

Az IMF-tagsággal²⁶ összefüggésben a lengyel hatalom 1986. szeptember 11-én amnesztiát hirdetett a hadiállapot után még börtönben ülő politikai foglyok számára. Nem sokkal később Lech Walesa vezetésével létrejött a Szolidaritás Ideiglenes Tanácsa. Wałęsa, tíz ellenzéki értelmiségivel közösen, levelet írt Ronald Reagan elnöknek, hogy oldja fel az összes gazdasági szankciót Lengyelországgal szemben. E lépés komoly gesztus volt a hatalom felé. Ekkor a párt újra – immár harmadik alkalommal – meghívta II. János Pál pápát Lengyelországba, mutatva demokratizációs szándékának komolyságát, s bízva némi nemzeti legitimációszerzésben is. Az 1987 nyarán megtartott pápai miséken ismét több millióan vettek részt, a tömegben gyakran feltűntek a Szolidaritás transzparensei. Ok­tóberben létrejött a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottsága, mely egyre erőteljesebben követelte a szervezet legalizálását és a gazdasági reformokat. 1987. november 29-én bátor lépésre szánta el magát a párt: népszavazást írt ki a gazdasági reformok folytatásáról. A kísérlet látvá­nyosan megbukott: a társadalom jelezte, csak olyan reformot fogad el, amelyben ő is részt vesz.

1988 áprilisában az újabb (januári) áremelésekre adott válaszként sztrájkhullám kezdődött, amelyet a hatalom a rendőrség segítségével szétvert. Augusztus derekán azonban elindult a láncreakció, egymás után sorra tették le a munkát a bányászoktól a hajógyáriakig. A párt­vezetés belátta, hogy két lehetősége van: a tárgyalások megkezdése, vagy a rendkívüli állapot kihirdetése. Jaruzelski június 13-án, a Központi Bizottság VII. plénumán használta először a „Kerekasztal" kifejezést, amelyen a problémák rendezésének színterét értette. Az állandó sztráj­kok miatt azonban az Országos Védelmi Bizottság 1988. augusztus 20-i ülésén, melyen a Politikai Bizottság (PB) több tagja is részt vett, döntést hoztak a tartalékosok mozgósításáról és a fegyveres erők készültségbe helyezéséről.

Ugyanezen a PB-ülésen döntöttek arról, hogy a belügyminiszter, Czesław Kiszczak titkos tárgyalást kezdeményez Lech Wałęsával, melynek célja a kerekasztal-tárgyalások feltételeinek megteremtése volt. Nem gördített akadályt az ellenzékkel való tárgyalások elé a Szovjetunió sem. Gorbacsov július 14-én Varsóban tárgyalt Jaruzelskivel. A lengyel párt vezetője kifejtette, hogy a gazdasági nehézségek miatt szükséges a demokratizálás, ám megígérte, hogy nem fogják a Szolidaritást legalizál­ni, és nem engedélyezik a pártalapítást sem. Nem zárta ki ugyanakkor, hogy különböző társadalmi csoportokból akár ellenzéki szemléletű kép­viselőket is bevonjanak a Szejmbe. Gorbacsov nem emelt kifogást, sőt történelmi jelentőségűnek nevezte a lengyel és a szovjet folyamatokat. A szovjet politikai vezetés éppen úgy nem számolt a hatalom elveszté­sével, mint a lengyel.

A kormány és az ellenzék között az első találkozó 1988. augusztus 31-én, a Varsó melletti Magdalenkában épült belügyi villában jött létre. A megbeszélések hamarosan rendszeressé váltak Kiszczak és Wałęsa között, gyakran a katolikus egyház közvetítése révén.

Sokak számára azonban nem volt magától értetődő a tárgyalások megkezdése, ezt a legtisztábban Mieczysław Rakowski fogalmazta meg a PB szeptember 1-jén tartott ülésén:

„Számolni kell azzal, hogy a Walesa-ügy komolyan jelen van a pár­ton belüli vitákban. Éveken keresztül arról beszéltünk, hogy ő csak egy magánember, semmi jelentősége nincs, most meg tárgyalásokat kezdünk vele. Ez akkor azt jelenti, hogy a Szolidaritás erős? Azt jelenti, hogy Canossát jártok? Miért vezettétek be a hadiállapotot, és miért nem tudtatok akkor megegyezni? Az az érv, hogy a mostani ajánlat az 1981 végétől vezetett vonalunk folytatása, eléggé ingatag annak fényében, ami később történt."²⁷

A kerekasztal-tárgyalások megkezdésének két feltétele volt: a sztrájkok azonnali beszüntetése (a párt részéről) és a Szolidaritás legalizálása (az ellenzék részéről). Döntő momentum volt, amikor november 30-án az állami szakszervezetek (OPZZ) vezetője, Alfred Miodowicz, nyilvános tévévitára hívta ki a Szolidaritás vezetőjét. Ám ez hatalmas hibának bi­zonyult a párt részéről, Walesa a felmérések szerint „kiütötte" ellenfelét. Ennél is fontosabb volt, hogy a vita mintegy legitimálta a Szolidaritást. Walesa tekintélye megkérdőjelezhetetlenné vált. 1988. december 18-án a Walesa körül csoportosuló értelmiségiek megalakították az Állampolgári Bizottságot.²⁸ Fontos megjegyezni, hogy ez nem az 1981 őszén meg­tartott első és eddig az időpontig az utolsó Szolidaritás-kongresszuson megválasztott vezető grémium újjáalakulását jelentette. Nem volt tehát választások által szerzett legitimitása, ám Walesa tekintélye és népsze­rűsége elegendő volt ahhoz, hogy a Szolidaritás nevében tárgyalásokat kezdjenek a párttal. Számos korábbi Szolidaritás-vezető, mint Andrzej Gwiazda, Anna Walentynowicz, Marian Jurczyk, akik már korábban is élesen bírálták a mozgalom vezetőjét, kimaradtak a Bizottságból, s követelték az 1981-es vezető testület összehívását.

Az 1989 januári KB-plénumon Jaruzelski és Kiszczak elérte, hogy a testület felhatalmazza a vezetést a tárgyalások megkezdésére. Végül 1989. február 6-án a Minisztertanács épületében megkezdődtek a ke­rekasztal-tárgyalások. Összesen 452 fő vett részt a tárgyalássorozatban, amely a három fő társadalmi erő: a kormánykoalíció, a Szolidaritás és a katolikus egyház képviselői között folyt. Három fő munkacsoportban döntöttek a legfontosabb kérdésekről. Ilyen volt a gazdaság- és társada­lompolitika, a politikai reformok és a szakszervezeti pluralizmus ügye.

A kerekasztal-tárgyalások két hónapig tartottak. Ez idő alatt számos problémát kellett megoldaniuk a feleknek, gyakran alakult ki patthelyzet. Ilyenkor a tárgyalásokon kívül Kiszczak és Walesa külön egyeztetett. Végül megállapodtak a rendszer politikai átalakítását érintő legfontosabb kérdésekben. A 460 fős Szejm mellett létrehozták a 100 tagú Szenátust. Megalkották az új választási törvényt, amely azonban korántsem volt demokratikus: a Szejm mandátumainak 65%-át biztosították a LEMP-nek és csatlós szervezeteinek, s csupán az összes mandátum 35%-át külö­nítették el elosztásra a szabad választások eredményének megfelelően. A Szenátusba viszont teljesen szabad választást írtak ki. Létrehozták az államfői tisztséget, s az elnököt a két ház közös ülésén kellett meg­választani. így optimális esetben a pártnak a szövetségeseivel együtt biztosítva lett volna a kétharmados többség, mellyel Jaruzelskit elnökké választhatják. Döntöttek a cenzúra eltörléséről is. A létrehozandó Felső­ház (Szenátus) azonban nem a munkások és egyéb civil szervezetek érdekképviseleti, vagyis a „társadalmi ellenőrzést" szolgáló intézménye lett, ahogy a Szolidaritásban korábban követelték („Önkormányzatok Kamarája"), hanem a két világháború között fennálló rendszerrel való kontinuitás jelképe. így nem jöhetett létre az a neokorporatív rendszer sem, amelyet a Szolidaritás önigazgató szárnya elképzelt. Az új rendszer a saját gyökereit nem a Szolidaritásban kereste, hanem az 1939 előtti berendezkedésben. Ennek szimbolikus aktusa volt, mikor 1990. decem­ber 22-én Ryszard Kaczorowski²⁹ ünnepélyes keretek között átadta a „hatalmat" Lech Wałęsának.

A tulajdon-átalakítás és az önigazgatás bukása

Az mindenki számára világos volt, hogy az állami tulajdon feletti rendel­kezés és a termelés ellenőrzése egyben hatalmi kérdés is. Mieczysław Rakowski 1981 augusztusában így fogalmazott a Szolidaritás képvise­lőivel folytatott tárgyaláson: „aki az élelem termelését ellenőrzi, gyakor­latilag az rendelkezik a hatalommal, mert az élelem kérdése politikai kérdés".³⁰

Az állami tulajdon átalakítása (az „államtalanítás") kétféle módon mehetett végbe: privatizáció, vagyis magánosítás, illetve az állami tu­lajdon közösségi tulajdonná alakítása, azaz társadalmasítása útján. Ez utóbbi felelt volna meg leginkább a lengyel értelmiség által kidolgozott koncepcióknak és az 1981-es Szolidaritás-programnak. Ugyanakkor élesen szemben állt az uralkodó „marxista-leninista ideológiával", a „párt vezető szerepével" és a politikai-gazdasági élet vertikális tagozó­dásával. Az állami tulajdon közösségi tulajdonná alakításával a párt és a körülötte kialakult nómenklatúra elveszítette volna minden befolyását és privilégiumait.

Ezzel kapcsolatban merül fel a kérdés: létrejöhetett volna-e a sza­badpiaci rendszer akkor is, ha nem a magánosítás, hanem a közösségi tulajdon alternatívája győzedelmeskedik? Miért nem valósulhatott meg a közösségi tulajdonná alakítás?

A kerekasztal-tárgyalásokon a legtöbb vita éppen a gazdasági munka­csoportban volt. Ez abból adódott, hogy sem az ellenzék, sem a kormány­koalíció képviselői között nem volt még elvi egyetértés sem, hogy milyen rendszert hozzanak létre a régi helyett. Az ellenzék részéről Ryszard Bugaj és Witold Trzeciakowski inkább szociáldemokrata, míg Janusz Beksiak liberális álláspontot képviselt. A kormányoldalról Władyslaw Baka (a Nemzeti Bank elnöke, majd PB-tag) és Ireneusz Sekula³¹ pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy egységesen képviselhettek volna valamilyen kidolgozott pártprogramot, ráadásul a kormány tevékenysége élesen eltért az általuk előterjesztett javaslatoktól.³²

A Központi Bizottság még 1988. szeptember 16-án elfogadta a „Nem­zetgazdaság konszolidációja tervének elveiről" szóló dokumentumot, mely tartalmazta a tulajdonformák egyenjogúsítását és előrevetítette a bankprivatizációt. Ennek megfelelően a Rakowski-kormány, függetlenítve magát a Politikai Bizottságtól és a Kerekasztaltól (és a társadalomtól), számos törvényt fogadtatott el a Szejmben, s ezzel megkezdődött a pi­acgazdaságra való áttérés, valamint a párt-nómenklatúra kiváltságainak átmentése.

Természetesen már korábban, 1987-1988 táján mind Magyarorszá­gon, mind Lengyelországban, a vezetés reformelképzeléseiben – az adósságválság hatására és a vállalatok beruházáshiányának ellensúlyo­zására – egyre nagyobb szerepet kapott a tulajdoni átalakítás és a kisvál­lalkozások nyíltabb támogatása. Lengyelországban az 1988. december

23-i törvény a gazdasági tevékenységről³³ gyakorlatilag „emancipálta" a magántulajdont. Leegyszerűsítette a hatósági ügyintézést, és megszün­tette a magánvállalkozások felső foglalkoztatási határát.³⁴ Ugyanakkor a külföldi befektetésekről szóló törvény³⁵ törölte a külföldi partner részará­nyára vonatkozó előírást, sőt, a külföldi részesedésre minimumot írtak elő (20% és 5.000 dollár). A külföldiek hároméves adómentességet kaptak, amit adott esetben további három évvel meg lehetett hosszabbítani. A külkereskedelmet pedig engedélyezték a magánvállalkozók számára is. Ezen felül az adósságcsökkentés exportarányára jutó hányadát a külföldi beruházó repatriálhatta.

A január 31-én elfogadott banktörvények³⁶ szintén a privatizáció előké­szítését szolgálták. A Nemzeti Bank helyébe kilenc körzeti bankot hoztak létre, és engedélyezték magánbankok alapítását. A február 24-én életbe­lépett, „a nemzetgazdaság konszolidációjának néhány feltételéről szóló törvény"³⁷ lehetővé tette az állami vagyon magánosítását, illetve március 15-én legalizálták a valutakereskedelmet is. Mindezen előkészítés után egy 1989 tavaszán elfogadott kormányrendelet megteremtette az ún. „spontán privatizáció" vagy „nómenklatúra-privatizáció" alapjait. Lehetővé vált a vállalatok számára, hogy saját részlegeiket „társasági" formában működtessék tovább. Ennek következtében a vállalatok menedzsmentjei „kisajátították" az állami tulajdonban lévő gyárakat, amelyek felett már korábban is rendelkeztek. ők voltak abban a helyzetben, hogy tulajdon­ra tegyenek szert. Ez az ún. „vállalati kezdeményezésű" privatizációs gyakorlat jelentős méreteket öltött nem csak Lengyelországban, hanem Csehszlovákiában és Magyarországon is.³⁸

Emellett természetesen jelen voltak azok az elképzelések is, melyek a „dolgozói részvénytulajdont" állították a középpontba. A reformköz­gazdászok többsége azonban ellenezte az efféle megoldásokat, hiszen a munkástanácsok a központi hatalom ellensúlyaiként jelentek meg. A Rakowski-kormány is szilárdan a liberalizmus talaján állt, s bizalmatla­nul tekintett a munkásokra. Ennek a harcnak lett az eredménye, hogy a privatizációs alaptörvényt csak a Mazowiecki-kormány beiktatása után 10 hónappal sikerült elfogadni.³⁹

A privatizációs ideológia robbanásszerű előtérbe kerülésének okai a következők voltak: egyfelől az adósságteher privatizálással történő enyhí­tése, oly módon, hogy a hitelező bank tulajdonrészt kapott az adósságok elengedése fejében az eladósodott vállalatban (adósságcsere). Másfelől, miután megszűnt az állami szektor sérthetetlenségének tabuja, óriási lehetőség nyílt a magánosítás előtt.⁴⁰ Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a reformközgazdászok a gazdasági liberalizációt a stabilizáció előfeltételeként értelmezték.

Ennek megfelelően cselekedett a Rakowski-kormány is. Mielőtt lemondott volna, 1989 júliusában elfogadta az 1990-1992-re szóló új gazdasági program elveit, melyeket az IMF szakértőivel közösen dol­goztak ki a piacosítás, az államháztartási egyensúlyteremtés, a kemény pénz- és hitelpolitika és az állami tulajdon átalakítása, újrastrukturálása érdekében.⁴¹ Augusztus 1-jén a kormány bevezette a piaci árakat, ami hamarosan hiperinflációhoz vezetett (251,1%). A választási eredmények­nek megfelelő kormány csak 1989. augusztus 25-én alakulhatott meg Tadeusz Mazowiecki vezetésével.

Az új kabinet azonnal leállította a „nómenklatúra-privatizációt", és bizalmatlanul fogadta a külföldi tőkét. Ezzel gyakorlatilag az egész államtalanítási folyamat lelassult. Megpróbálták felülvizsgálni az addigi privatizációkat, ám a krónikus pénzhiány miatt, ahogy a kormánylap (Gazeta Wyborcza) „Pénzt vagy életet" című cikke (1990. május 29.) is jelezte, a mérleg nyelve inkább a privatizáció folytatása felé billent.⁴²

A privatizációval szorosan összekapcsolódó törvénycsomagot, a Leszek Balcerowicz gazdasági miniszter vezetésével kidolgozott ún. „sokkterápiát" (Balcerowicz-terv) október 9-én fogadta el a kormány és december 30-án került a Szejm elé. A terv a kerekasztal-tárgyalásokon nem tárgyalt, és ott ezért el sem fogadott pontjai a liberális piacgazdaság azonnali, radikális bevezetését tartalmazták. Szó sem esett a szakszer­vezetekről, a munkásokról, az önkormányzásról és a társadalmasításról. Kidolgozói között olyan neoliberális közgazdászokat találunk, mint Jeffrey David Sachs, aki az IMF és a Világbank tanácsadójaként többek között Bolíviában, Oroszországban és Jugoszláviában is részt vett a gazdasági transzformációban⁴³ vagy Stanisław Gomułka közgazdász (a hatvanas években Kuroń és Modzelewski köréhez tartozott), aki a nyolcvanas években az IMF, az OECD és az Európai Bizottság konzultánsaként dolgozott. Az utolsó pártállami kormány által elkezdett és a Szolidari­tás-kormány által befejezett neoliberális fordulat természetesen nem a véletlen műve volt. A kelet-európai rendszerváltások egyik kikényszerítő ereje éppen a világban lezajlott gazdasági modellváltásban fedezhető fel. A belső társadalmi erők, mint a Szolidaritás tömegmozgalma, gyengíthették ugyan a fennálló rendszert, de a változás irányát megszabni már nem tudták. A hatalmon lévők és az őket követő „rendszerváltók" elfogadták a nemzetközi pénzügyi szervezetek által kínál receptet. Nemcsak Sachs nevét kell itt megemlíteni, hanem az ún. washingtoni konszenzus kidol­gozóját, John Williamsonét is. Az 1989-ben általa kidolgozott tízpontos javaslat⁴⁴ vált a neoliberális gazdaság-átalakítások dogmájává, melyet az IMF és a Világbank a világ minden országának „előírt". A „konszenzus" fő pontjai az állami vállalatok, a kereskedelem és a pénzpiacok privati­zációját, a piacok deregulációját, a jövedelemszerkezet átalakítását, az adók csökkentését, az adóalap szélesítését, az egységes valutaárfolyam fenntartását és a külföldi befektetések előtti akadályok megszüntetését tartalmazták, vagyis a gazdasági szerkezetváltás olyan irányát, amely az önigazgató koncepcióval teljes mértékben szemben állt.

A „konzenzus" alapján kidolgozott Balcerowicz-terv⁴⁵ hivatalos indok­lása szerint „a lengyel gazdaság alapvető rendszerváltást követel." A változás célja egy olyan „piaci rendszer felépítése, amely a magasan fejlett országokéhoz közelít. Amelynek gyorsan, radikális lépések se­gítségével kell megvalósulnia, hogy amennyire csak lehet, csökkentse a társadalomra háruló terheket az átmeneti időszakban". A tervezők a reformok korábbi rossz tapasztalataira hivatkozva álltak ki a sokkterápia mellett, illetve azzal érveltek, hogy a gazdaság olyan rossz helyzetben van, hogy nincs idő a lassú átmenetre, azonnal kell cselekedni: „a gaz­daság a mélyülő egyensúlytalanság, az állam finanszírozásának teljes összeomlása állapotában van. Évek óta növekszik az ökológiai katasztró­fa, a lakáskrízis, a külföldi adósságteher és különösen a fiatal generáció megélhetési emigrációja." Mindez az utóbbi hónapokban tapasztalható újabb válságjelekkel együtt, mint a gyors áremelkedés, a hiperinfláció, az államháztartás növekvő deficitje, valamint a termelés visszaesése, gyors lépéseket követelt. Balcerowicz fő célja az infláció megállítása és a piaci egyensúly helyreállítása mellett a gazdasági rendszer alapvető megváltoztatása volt, annak érdekében, hogy a külföldi gazdasági segít­ség megérkezzen Lengyelországba. Az antiinflációs politika keretében először a „monopolista struktúrák" megszüntetését, az energiaigényes nehézipar felszámolását, a központi beruházások és az állami vállala­tok finanszírozásának leállítását, illetve a fizetések visszafogását tűzte ki célul. Az exportra termelő cégeket illető adókedvezmények radikális szűkítését, a vállalatok saját beruházásai és a kőszénbányászat állami dotációjának megszüntetését, valamint az állam biztonságára fordított összegek csökkentését ígérte.

Az állami kiadások ilyen radikális csökkentése azonnal óriási munka­nélküliséget generált. Illuzórikus volt az a kitűzött cél is, hogy Lengyel­ország ily módon gyorsan elérheti a fejlett kapitalista országok szintjét. Pedig ennek érdekében a program teljes rendszerváltást követelt: gyors áttérés a piacgazdaságra, a monopóliumok azonnali megszüntetése, a lengyel gazdaság világpiaci integrációja, az állam finanszírozásának tel­jes átalakítása, a teljes adórendszer átalakítása, a tőkepiac megindítása és a munkaerőpiac létrehozása. Végül tíz törvénybe foglalva a Szejm elfogadta a sokkterápiát.⁴⁶

Ennek megfelelően 1990. július 13-án a Szejm végül megszavazta a privatizációs törvényt,⁴⁷ amely jelentősen leszűkítette a nómenklatúra-privatizáció lehetőségét, és helyette a felülről irányított „aktív privatizá­ciót" preferálta. A törvény elfogadásának azonban több fontos oka is volt. Egyfelől a Világbank ettől tette függővé a 300 millió dolláros hitel folyósítását⁴⁸ (korábban, 1989. július 10-11-én George Bush amerikai elnök Varsóban világossá tette, hogy az Egyesült Államok csak abban az esetben nyújt gazdasági segítséget Lengyelországnak, ha a liberalizáció folytatódik). Másfelől a hatalmon lévő Szolidaritás belső törésvonalai is megváltoztak. A megerősödött jobboldal Wałęsa mögé sorakozott fel, míg a baloldaliak a piacpárti liberálisokkal Mazowiecki mellé álltak. A miniszterelnök a piacpárti logikát követte, s így jelentős támogatással maga mögött sikerült elfogadtatnia a törvényt. Harmadrészt az állam elsősorban így tudott jelentősebb bevételre szert tenni, ami különösen fontos volt, hiszen a Rakowski-kormány 5 billió zlotys költségvetési hiányt hagyott utódaira.

Lengyelországban a kezdeti időszakban a privatizáció háromfélekép­pen történhetett. Az ún. „kis privatizáció" főleg a kisebb kereskedelmi és szolgáltatóipari egységeket érintette. A kormányzat célja ezzel egyértel­műen az volt, hogy enyhítsenek a lakosságot sújtó ellátási hiányon. A „kis privatizáció" eredményeképpen 1990 júliusáig az állami boltok 8%-át privatizálták, a kiskereskedelem egynegyede került magánkézbe. A másik forma az ún. „tőkés privatizáció" volt. Ez a folyamat két lépcsőből állt. Először a privatizálandó vállalatot át kellett alakítani az államkincstár egy­személyes tulajdonává, majd két éven belül el kellett adni. A privatizációt lebonyolító szerv a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériuma⁴⁹ lett, melyet széles jogkörrel ruháztak fel. Végül meg kell említeni az államtalanítás harmadik lehetőségét, a „likvidációs privatizációt". Erre a privatizációs törvény 37 cikkelye adott lehetőséget, és a leggyakrabban éltek is vele a vállalatvezetők. A módszer lényege, hogy a csődeljárás után a cég egészét vagy egyes részeit magántulajdonba lehetett adni.

A magántulajdonon alapuló kapitalizmust mégis az új cégek létre­hozásának engedélyezése lendítette előre. 1993-ban már az újonnan létrehozott privátszektor a GDP több mint 50%-át tette ki.

A törvény szerint a privatizálandó vállalat dolgozói csupán a részvé­nyek húsz százalékát vehették meg kedvezménnyel (a hazai vásárlóknak kínált ár feléért), e felett pedig piaci feltételek alapján. A dolgozóknak nem volt több joguk a vállalathoz, mint bármelyik más állampolgárnak. Az első öt privatizált vállalatnál ennek megfelelően (de inkább a 20 százaléknál kisebb mértékben) különítettek el részvényeket a dolgozók számára.⁵⁰ A jogszabály még két fontos korlátozást tartalmazott: tíz százalékban maximálta a külföldieknek eladható hányadot, s ezzel védték az orszá­got elsősorban a német tőkétől, valamint megszüntette a „nómenkla­túra-privatizáció" lehetőségét. A törvény magába foglalta az ún. „népi részvényes eszmét" is, amely minden állampolgárt kárpótolt az állami vagyonból „ingyen részvényekkel". A Szejm ún. „privatizációs jegyeket" bocsáthatott ki, amelyeket ingyen és egyenlő arányban osztottak szét az állampolgárok között. E jegyeket az állami vállalatok privatizálásakor az állampolgárok tulajdonrészekre, illetve a beruházási alapokban rész­tulajdonra válthatták.⁵¹ A privatizációs jegyek kiosztása azonban nem a munkás-önigazgatás irányába mutatott, hiszen nem csak az adott vállalat munkásai kaphattak belőle, hanem mindenki. E gondolat a gyakorlatban leginkább Csehszlovákiában érvényesült.

Az első három évben minden negyedik, állami tulajdonban lévő válla­latot privatizációra bocsátottak, de csupán minden tizedikben került sor tulajdonváltásra. 1990-ben 8.441 állami vállalat létezett. 1993 szeptemberéig⁵² 2.334 állami vállalatnál kezdeményeztek privatizációt: 510-et „tőkés privatizáció", 995-öt likvidáció útján szándékoztak eladni, illetve 829 vállalatot jelöltek ki arra, hogy „dolgozói tulajdonú vállalatokká" váljanak. Végül összesen 914 vállalat került új tulajdonosokhoz.⁵³ Ezzel szemben, a privatizációs törvény elfogadásáig lezajlott „nómenklatúra- (spontán) privatizáció" során, 1.593 cég került a párt- és államapparátushoz kötődő személyek tulajdonába. E vállalkozások száma még nagyobb is lehetett, ha a nómenklatúra családtagjainak cégeit is ideszámítjuk.⁵⁴ Tehát egy év alatt közel kétszer annyi cég került magántulajdonba a privatizációs törvény elfogadása előtt, mint utána.

Végeredményben ez a törvény lehetetlenné tette a kollektív tulajdon széleskörű elterjedését Lengyelországban. Korlátozásaival gyakorlatilag megtiltotta, hogy az állami tulajdonú vállalatok teljes egészében vagy leg­alább többségi tulajdonban a dolgozók birtokába kerüljenek. A kormányra került Szolidaritás teljesen más úton járt, mint amit 1980-1981-ben hirdetett. A privatizációs törvény után két héttel életbe lépett az új szak­szervezeti törvény,⁵⁵ de nem nyúltak a LEMP által 1981 szeptemberében megalkotott „állami vállalatok kollektíváinak önkormányzatáról"⁵⁶ szóló, s akkor sokat bírált törvényhez. Ez a jogszabály ugyan lehetőséget adott a munkásoknak arra, hogy munkástanácsokon keresztül befolyással le­gyenek a vállalat éves tervére, a beruházások irányára, az állóeszközök eladására, de nem adott jogot a termelés megszervezésére és irányítá­sára. A hatalomra jutott Szolidaritás azonban „megfeledkezett" e törvény módosításáról. Érdemes megjegyezni, hogy a LEMP korábban azért ellenezte a „vállalat társadalmasítását" , mert olyan „csoporttulajdonként" értelmezte, amely a kapitalizmus visszaállításához vezet. Ezáltal elve­szítette volna ellenőrzését a termelés felett, megszűnt volna a vezetés és az egész párt-nómenklatúra minden kiváltsága és privilégiuma.⁵⁷ Az új vezetés, a kormánypozícióban lévő Szolidaritás viszont éppen azért ellenezte a „csoporttulajdont", mert az a liberalizációt és a kapitalista kibontakozást gátolta volna meg.

Mindennek ellenére azt sem szabad elfelejteni, hogy Lengyelország­ban a kezdeti magánosítási hullám lecsengése után, a rendkívül gyakori kormány-válságok és kormány-váltások miatt, nem indult meg újra az állami tulajdon olyan mértékű széthordása, mint például Magyarországon. 1998-ban még az 500 legnagyobb lengyelországi vállalat első három helyezettje állami tulajdonban volt⁵⁸ , s ezen csak a kommunikációs ipar privatizálása változtatott, amikor a Telekomunikacja Polska részvény­társaságot, előbb magánkézbe (2000), majd egy évvel később külföldi tulajdonba adták. Jelenleg az ötven legnagyobb cég mintegy negyven százaléka még mindig állami többségi tulajdonban áll. Sőt a lengyelor­szági vállalatok az egész kelet-európai régióban is jelentősek. A térség (beleértve a Balkánt és a Szovjetunió európai utódállamait – Oroszorszá­got nem) legnagyobb száz vállalatának több mint egyharmada lengyel, annak is nagyjából 40 százaléka még többségi állami tulajdonossal ren-delkezik.⁵⁹ Természetesen a legnagyobb exportbevételt realizáló cégeket Lengyelországban is a külföldi gyáróriások leányvállalatai adják, mint a Fiat, a Wolkswagen vagy a Philips. A ragsor első tíz cége közé csupán a sziléziai kokszbányázat üzemei tudnak beférkőzni.⁶⁰

***

A sokkterápia és a privatizáció eredményeképpen a munkanélküliség 1993 végére 16% fölé kúszott (2004-ben már 20% fölött volt),⁶¹ az infláció 1990-ben 585,8%-ra ugrott.⁶² A kormánypolitika negatív társadalmi hatá­sai csalódást okoztak a Szolidaritást támogató tömegek számára. Ennek leképeződését figyelhetjük meg az 1990 végén tartott első elnökválasztás alacsony részvételi arányaiban (60,6% és 53,4%), és abban, hogy a Szolidaritás megkérdőjelezhetetlen vezetőjét – komoly kihívó nélkül – a szavazók csupán 39,96%-a támogatta az első fordulóban. Még inkább jelzésértékűek a társadalom kiábrándultságára nézve az első teljesen szabad választások (1991 október) adatai. A rendkívül alacsony részvétel mellett (43,20%) az első miniszterelnök pártja⁶³ a mandátumok 13,5%-át tudta megszerezni, és mindössze két mandátummal kapott többet, mint az utódpárt⁶⁴ . Két évvel később pedig, az előrehozott választásokon a Demokratikus Baloldal Szövetsége (SLD) fölényes győzelmet aratott (a mandátumok 37,2%-át szerezte meg).

Konklúzió

Az önigazgató koncepció alternatívája tehát elbukott, és a piaci logikán, a magántulajdonon alapuló kapitalizmus valósult meg. Konklúzióként talán nem felesleges összefoglalni a bukás okait.

A Szolidaritás mozgalom tízmilliós tagságával óriási, horizontális el­veken alapuló, demokratikus társadalmi erő volt, melynek reális esélye lehetett volna a gazdaság és a politika irányításának átvételére. A moz­galom azonban – belső megosztottsága miatt – nem tudott kidolgozni a gazdasági realitásokkal számoló, konzekvens gazdasági programot. A hadiállapot bevezetése pedig nem csak a további útkeresést gátolta meg, hanem megfosztotta a reménytől az embereket, hogy maguk alakíthatják a sorsukat. Felszámolta a kiépített közvetlen demokratikus társadalmi struktúrákat az üzemekben és azokon kívül, s szétzúzta a társadalmi aktivitás hatalmas erejét, amely 1980-81-ben oly jelentős volt.⁶⁵ Feltételezhetjük, hogy ha létezett volna 1989-ben a hét évvel korábbi Szolidaritás tömegmozgalmi ereje, akkor a Leszek Balcerowicz által bevezetett sokkterápia-programot nem fogadta volna ilyen passzívan a lengyel társadalom.

Másrészt, 1981 után minden reform, azaz decentralizáció, demokratizáció a hadiállapot valóságával állt szemben, ezért eleve kivitelezhetet­len volt, így a hatalomnak a legitimációs válságból sem sikerült kitörnie. Ezzel szemben állt a nyugati világ, ahol a liberális gazdasági fordulatnak köszönhetően (a szociális kiadások csökkentése, a privatizáció felgyorsí­tása, új piacok keresése, tőkekihelyezés), egy új globális világgazdasági folyamat indult el. A Kelet-Nyugat közötti kapcsolatrendszer egyre szoro­sabbá vált. A keleti blokkban elmélyült gazdasági válság felszámolására reális perspektívaként mutatkozott a nyugat-európai kapitalizmus. Az ott tapasztalható életszínvonal a lakosság jelentős részét is vonzotta. A rendszerváltás világgazdasági környezete tehát nem kedvezett a mun­kás-önigazgatás alternatívájának.

Lengyelország rendkívül rossz gazdasági helyzete, valamint a nemzet­közi tőkétől való erős függése miatt, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására a Rakowski-kormány már a kerekasztal-tárgyalások alatt megindította a gazdasági liberalizációt, megkezdődött a privatizáció a munkások kártalanítása nélkül. Ráadásul számos ellenzéki vezető utó­piának tartotta a munkás-önigazgatás perspektíváját, azzal indokolva, hogy nincs sikeres történelmi példa annak megvalósíthatóságára.

A Balcerowicz-féle sokkterápia, amely az IMF tanácsait szolgaian elfogadta, az utolsó csapást jelentette az önigazgató alternatívára. A piacgazdaság, a privatizáció és a munkástömegek munkanélkülivé válása lehetetlenné tette, hogy a társadalmi ellenőrzés megvalósuljon Lengyelországban. A lengyel rendszerváltás példája mutatja, hogy a még oly jelentős ellenzéki tömegmozgalom, mint a Szolidaritás sem tudott érdemileg beleszólni az átalakítás fő kérdéseibe. A kelet-európai rendszerváltozásokat nem a társadalom tömegei, hanem nemzetközi pénzügyi világszervezetek, a „kommunista" pártok reform-elitje és az ellenzék egy szűk csoportjának támogatásával hajtották végre.

Végül a KGST feloszlatásával, a régi piacok elvesztésével és az ezzel járó külkereskedelmi átrendeződéssel, továbbá a privatizáció megkez­désével és számos gyár bezárásával munkások milliói váltak munkanél­külivé. A világgazdaságba való félperifériás integrálódás felmorzsolta a „szocialista" állam által védett „munkásosztályt", így az képtelenné vált arra, hogy részt vegyen az állami tulajdon lebontásában.

Összességében az 1988-89-re kialakult történelmi feltételek és az élvonalban lévő politikai szereplők akarata nem kedvezett a „harmadik út" megvalósításának. A „történelmi erők" a magántulajdonon alapuló kapitalizmus irányába mozdították Lengyelországot is, annak ellenére, hogy itt mutatkozott meg legerősebben a közösségi tulajdonra és az önigazgatásra épülő gazdasági rendszer alternatívája.⁶⁶

Jegyzetek

1 A munkás-önigazgatás megteremtésének kérdése szinte minden kelet-európai országban felvetődött különböző történelmi periódusokban, többek között 1917 után Oroszországban, 1944-1947 között, illetve 1956-ban Lengyelországban és Magyarországon, valamint 1948 után Jugoszláviában. A huszadik század nyolc­vanas éveinek második felében, amikor felmerült az állami tulajdon lebontásának problémája, a baloldali értelmiségiek és a munkások előtt újra reálisnak tűnt a munkástulajdon és a munkás-önigazgatás megvalósításának alternatívája a ma­gántulajdonra épülő kapitalizmussal szemben. Lásd: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Szerk.: Krausz Tamás, Márkus Péter. Liberter Kiadó, Budapest, 1995. Jakubowicz, Szymon: Bitwa o samorząd 1980-1981. Londyn, Aneks, 1988.

2 List otwarty Jacka Kuronia i Karola Modzelewskiego do członków Podstawowej Organizacji Partyjnej Polskiej Zjednoczonej Partii Robotniczej i członków uczelnianiej organizacji Związku Młodzieży Socjalistycznej przy Uniwersytecie Warszawskim, przedstawiajqcy oparty o marksowskq teoriq spoleczehstwa krytyczny obraz systemu politycznego i społeczno-ekonomicznego Polski jako ustroju biurokracjipartyjnej. In: Hemmerling, Zygmunt – Nadolski, Marek: Opozycja wobec rządów komunistycznych w Polsce 1956-1976. Wybór dokumentów. Warszawa, Uniwersytet Warszawski, Instytut Nauk Politycznych, 1991. 157-245. E gondolatok forrása Michał Kalecki, Włodzimerz Brus és Oskar Lange munkáiban is megtalálható. Kalecki a harmincas években együtt dolgozott John Keynes-szel és jelentős hatással volt az angol közgazdász később nagy karriert befutott teóri­ájára. Brus és Lange munkái inkább a szocialista országok gazdasági reformjaira voltak hatással.

3 Lásd: Kołakowski, Leszek: Tezy o nadziei i beznadziejnosci. In: uő.: Czy diabeł może być zbawiony i 27 innych kazań. Kraków, Znak, 2006. 405-426.

4 Uo. 423.

5 Michnik, Adam: Új evolucionizmus. In: uő.: Gondban a bohóc. Esszék és tanulmányok. Pozsony, Kalligram, 1996. 19-33.

6 Egy belső közvélemény-kutatás szerint az 1000 főnél többet foglalkoztató üzemekben a megkérdezett dolgozók 95%-a támogatta az önkormányzati struk­túrák létrehozását, de az összes megkérdezettnek is a 65%-a. Lásd: Ash, Garton Timothy: A lengyel forradalom. Budapest, AB-Beszélő Kft. 1990. 208.

7 Az önigazgatás kialakulásának feltételeiről lásd: Marković, Goran: Social Preconditions od Self-management. In: Self-Organising Utopias. Eszmélet special issue, Budapest, (2008) 71-87.

8 Sieć Organizacji Zakładowych NSZZ „Solidarność".

9 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczym. In: Sprawy gospodarcze w dokumentach pierwszej Solidarności. Tom I. 16 sierpnia 1980-30 czerwca 1981. Szerk.: Luszniewicz, Jacek – Zawistowski, Andrzej. Warszawa, IPN, 2008. 331­333.

10 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczy, i. m. 2008. 331-333.

11 Ezen elképzelés mibenlétét Milewski közvetlenül a Szolidaritás kongresszusa előtt a Robotnik című illegális lapban fejtette ki. Lásd: Rok po sierpniu – co dalej? In: Robotnik, 78. sz. 1981. augusztus 27. 1-2.

12 Program NSZZ „Solidarnosc uchwalony przez l Krajowy Zjazd Delegatów. In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/program.pdf (2008-12-27)

13 Komitet Obrony Robotników (Workers' Defence Committee). 1976-ban jött létre a munkássztrájkok brutális leverése után. Elsődleges feladata a munkások és családtagjaik jogi, anyagi és erkölcsi támogatása volt. Később Kelet-Európa legjobban szervezett és legjelentősebb ellenzéki mozgalmává vált. Fontos sze­repe volt a Szolidaritás mozgalom létrehozásában. Lásd: Lipski, Jan Józef: KOR. Komitet Obrony Robotników. Komitet Samoobrony Społecznej. Warszawa, IPN, 2006.

14 Tygodnik Solidarność, 31. sz. 1981. október 30. 6-8.

15 Projekt zespołu Leszka Balcerowicza przy Instytucie Rozwoju Gospodarczego Szkoly Głównej Planowania i Statystyki. In: Grala T., Dariusz: Reformy gospodarcze w PRL (1982-1989). Próba uratowania socjalizmu. Warszawa, Trio, 2005. 331-334.

16 A két programot lásd: ANEKS do Uchwały Programowej l Krajowego Zjazdu Delegatów NSZZ„Solidarność" Materiały dyskusyjne do III części„Związek wobec kryzysu i reformy gospodarczej". In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/aneks.pdf (2008-12-26).

17 Francia szociológusok a Szolidaritás mozgalom belső megosztottságát kivá­lóan feltárták és elemezték, lásd: Touraine, Alain – Strezelecki, Jan – Wieviorka, Miche l- Dubet, François: Solidarność. Analiza ruchu społecznego 1980-1981., Warszawa, 1989.

18 Skórzyński, Jan: Od Solidarności do wolności. Warszawa, Trio, 2005. 215­228.

19 1982. április 22-én jött létre (Tymczasowa Komisja Koordynacyjna).

20 Kowalewski, Zbigniew Marcin: Zachodnia solidarność z Solidarnością. Opowiem jak bylo. In: http://www.internacjonalista.pl/menu-kraj/5-dzial-historia-solidarnosci/68-zbigniew-marcin-kowalewski-zachodnia-solidarno-z-qsolidarnociq.html (2009-03-23).

21 1982. július 1-jén jött létre Brüsszelben (Biuro Koordynacyjne NSZZ Soli­darność).

22 Kowalewski, i. m.

23 Kuroń, Modzelewski, Kołakowski és Michnik is úgy látta korábban, hogy a politikai rendszer megváltoztatása nélkül nem lehet semmilyen gazdasági reformot megvalósítani. A hadiállapot után újra a gazdasági reformok kerültek előtérbe az ellenzék programjaiban. Ennek okai nyilván a hadiállapot bevezetésének tapasz­talataiban és a rendkívül rossz gazdasági helyzetben keresendők.

24 Skórzyński, i. m. 2005. 226-228.

25 A felméréseket lásd: Gorzelak, Grzegorz – Jalowiecki, Bohdan: Lengyelország fejlődése 2005-ig. In: Kelet-Közép-Európa: honnan – hová? Szerk.: Ehrlich Éva, Révész Gábor, Tamási Péter. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 223.

26 Lengyelország 1986. június 12-én csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF).

27 Tajne dokumenty Biura Politycznego i Sekretariatu KC. Ostatni rok władzy 1988-1989. Szerk.: Perzkowski, Stanislaw. Londyn, Aneks, 1994. 39.

28 A Bizottság (Komitet Obywatelski) hivatalos lapjaként 1989. május 8-án megjelent a Gazeta Wyborcza Adam Michnik főszerkesztésében.

29 A második világháború utáni Londonban „működő" lengyel emigrációs kor­mány utolsó elnöke.

30 Holzer, Jerzy: „Solidarność" 1980-1981. Geneze i historia. Warszawa, Krąg, 1990. 260.

31 1983-1988 között a Társadalombiztosítás elnöke, 1988-ban szociálpolitikai és munkaügyi miniszter, majd a Rakowski-kormány Gazdasági Bizottságának elnöke, miniszterelnök-helyettes.

32 Friszke, Andrzej: Okrąłly Stół. Geneza i przebieg. In: Polska 1986-1989: koniec systemu. Materiały międzynarodowej konferencji. Tom 1 referaty. Red.: Machcewicz, Paweł, Warszawa, Trio-ISP PAN, 2002. 112.

33 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 324 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19880 410324&type=3&name=D9880324.pdf (2009-06-22).

34 Mizsei Kálmán: Lengyelország. In: Privatizáció Kelet-Európában. Szerk.: Mizsei Kálmán. Budapest, Atlantisz-Medvetánc, 1991. 40-41.

35 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 325 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej z udzialem podmiotów zagranicznych. In: http://isip.sejm.gov.pl/ servlet/Search?todo=file&id=WDU19880410325&type=2&name=D19880325.pdf (2009-06-22).

36 Dz.U. 1989 nr 4 poz. 22 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. o Narodowym Banku Polskim. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU1989 0040022&type=1&name=D19890022L.pdf (2009-06-22).

Dz.U. 1989 nr 4 poz. 21 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. Prawo bankow. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890040021&type=1& name=D19890021L.pdf (2009-06-22).

37 Dz.U. 1989 nr 10 poz. 57 Ustawa z dnia 24 lutego 1989 r. o niektórych warunkach konsolidacji gospodarki narodowej oraz o zmianie niektórych ustaw. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890100057&type= 1&name=D19890057L.pdf (2009-06-22).

38 Mizsei, i. m. 1991. 34.

39 Uo. 15-16.

40 Uo. 20.

41 Grala T., i. m. 2005. 324.

42 Mizsei, i. m. 1991. 44.

43 Sachs elképzeléseit lásd: Sachs, Jeffrey: The Economic Transformation of Eastern Europe: the case of Poland. In: Economics of Planning, Volume 25, (1992) N. 1. 5-19.

44 Williamson, John: What Washington Means by Policy Reform. In: http://www.iie.com/publications/papers/paper.cfm?researchid=486 (2009-08-14).

45 A Balcerowicz-tervet lásd: Program gospodarczy. Główne założenia i kierunki. In: http://c355.republika.pl/Program1989.doc (2009-06-19).

46 Törvények 1. az állami vállalatok finanszírozásáról, 2. a bankjogról, 3. a hitelről, 4. a jövedemadóról, 5. az adózás új elveiről, 6. a külföldi beruházók által folytatott tevékenységről, 7. devizajogról, 8. vámjogról, 9. az alkalmazásról, 10. az elbocsátások feltételeiről.

47 Dz.U. 1990 nr 51 poz. 298 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o prywatyzacji przedsiębiorstw państwowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510298&type=1&name=D19900298L.pdf (2009-06-19)

48 Emellett a kormány 700 millió dollár hitelt várt az IMF-től, valamint 1 milliárd dolláros kölcsönre kért garanciát a fejlett országok bankjaitól. Tárgyalásokat kez­dett a Párizsi Klubbal és a Szovjetunióval az adósság-visszafizetések üteméről is.

49 Dz.U. 1990 nr51 poz. 299 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o utworzeniu urzędu Ministra Przekształceń Własnościowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510299&type=1&name=D19900299L.pdf (2009-06-22).

50 Mizsei, i. m. 1991. 30., 48.

51 Uo. 51.

52 1993 szeptemberében előrehozott parlamenti választásokat tartottak Lengyel­országban. A választási kampány miatt a privatizáció folyamata lelassult.

53 Employee-owned companies in Poland. Ed.: Jarosz, Maria, Warsaw, PAN ISP, 1994. 13.

54 Dudek, Antoni: Reglamentowana rewolucja. Rozkład dyktatury komunistycznej w Polsce 1988-1990. Kraków, Arcana, 2005. 189.

55 Dz.U. 1991 nr 55 poz. 234 Ustawa z dnia 23 maja 1991 r. o związkach zawodowych. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id=WDU19910550234&type=3 (2009-06-22).

56 Dz.U. 1981 nr 24 poz. 123 Ustawa z dnia 25 września 1981 r. o samorządzie zalogi przedsiębiorstwa państwowego. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id= WDU19810240123&type=3 (2009-06-22).

57 Jakubowicz, i. m . 1988. 88-89.

58 A „Polskie Sieci Elektroenerg. SA, Warszawa"; a „Petrochemia Płock SA, Plock" és a „Telekomunikacja Polska SA, Warszawa". Lásd: Lista 500 największych przedsiębiorstw w Polsce w 1998 r. In: http://www.rzeczpospolita.pl/dodatki/rynek_990506/rynek_a_6.html (2009-08-14).

59 Lásd: http://www.rzeczpospolita.pl/ekonomia/lista500_2007/ (2009-08-14), Lista pierwszych 100 największych przedsiębiorstw. In: http://www.deloitte. com/dtt/press_release/0,1014,sid%253D12111%2526cid%253D169870,00.html (2009-08-14). A lengyelországi cégekkel szemben, a listán szerelő magyarországi vállalatok többsége már privatizált vagy eleve multinacionális cég (Audi, Suzuki, Tesco, Phillips, Samsung stb.).

60 Lásd: http://www.rp.pl/galeria/127224,5,297713.html (2009-08-14).

61 A hivatalos statisztikai adatokat lásd: http://www.mojebezrobocie.ovh.or/o_bezrobociu_statystyki_gus.php (2009-03-21).

62 A zloty elértéktelenedését mutatja, hogy 1990 elején 9.500 zlotyért lehetett 1 USD-t vásárolni.

63 Demokratikus Unió (Unia Demokratyczna).

64 Demokratikus Baloldal Szövetsége (Sojusz Lewicy Demokratycznej).

65 Modzelewski, Karol: Jaruzelski utorował drogę na Balcerowiczowi. In: Le Monde Diplomatique, edycja polska, grudzień 2006. http://www.monde-diplomatique.pl/LMD10/index.php?id=1 (2009-06-02).

Gliński, Piotr: Samorządna Rzeczpospolita w Trzeciej Rzeczpospolitej. In: Solidarność. Wydarzenie, konsekwencje, pamięć. Red.: Gruszka, Barbara, War­szawa, IFiS PAN, 2006. 187.

66 Ezzel szemben nem tagadható az a tény, hogy a rendszerváltás során a Szoli­daritás számos követelése megvalósult. Létrejött a demokratikus politikai rendszer, mely elvileg mindenkinek lehetőséget adott az önszerveződésre. Az új keretek között azonban elgondolkodtató, hogy az ilyen közösségi szervezetek hogyan tudták volna „elkerülni a piaci verseny következményeit: a reálbér csökkentését, a technika és a munkaintenzitás fejlesztésével, a munkaidő növelésével, „raciona­lizálással", leépítéssel, elbocsátásokkal kieszközölt „versenyképességet", a más üzemek dolgozóival őket, mint tulajdonosokat és tőkés vállalkozókat szembeállító, a többi dolgozók relatív pozícióját is mindig rontó versengést." Lásd: Tamás Gás­pár Miklós: Az utak elváltak. Még egy válasz Kis Jánosnak. In: Népszabadság, LXIII. évf. 2005. november 5. Hétvége, 2-3. A fő probléma azonban mégiscsak az, hogy az új rendszer kialakításából kihagyták a társadalom széles rétegeit, számukra már csak az alkalmazkodás maradt.