E számunk három aktuális témát vizsgál. Folytatjuk a rendszerváltás ama értelmezésének bemutatását, amely már 1988-89-ben lényegében előrelátta a tőkés restauráció összes negatív következményeit, és amely egyúttal egy közösségi-szocialista alternatívát mutatott föl a bekövetkezett katasztrofális gazdasági és szociális fejleményekkel szemben.

Az írás középpontjában Márkus Péter 1988-as előadásának bemutatása áll, amely – kritikailag – elemzi a korabeli reformprogramokat. Az előadás csaknem valamennyi veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyet a rendszerváltás után megtapasztaltunk.

1. Árugazdaság – az államszocializmus szolgája vagy sírásója?

Az ötvenes évek elején könyv jelenik meg „A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban" címmel. A kiadványt J. V. Sztálin jegyzi. Az írásból – egyebek mellett – megtudjuk az alábbiakat.

„Időszerűek vállalatainkban az olyan kérdések, mint az önálló gazda­ságos elszámolás és a jövedelmezőség kérdése, az önköltség kérdése, az árak kérdése stb." Az árugazdálkodás „a gazdasági vezetőinket a termelés ésszerű irányításának szellemében neveli, és fegyelmezi őket". Megtanítja őket arra, hogy

• pontosan „számba vegyék a reális dolgokat a termelésben, ne pedig légből kapott »tájékoztató adatokról« fecsegjenek";
• „megtalálják és felhasználják a termelés rejtett tartalékait";
• „rendszeresen javítsák a termelés módszereit, csökkentsék a terme­lés önköltségét, megvalósítsák az önálló gazdaságos elszámolást és a vállalatok jövedelmezőségére törekedjenek".

A politikai gazdaságtannak – olvashatjuk a könyvben – objektív törvé­nyei vannak, amelyek emberi akarattal nem helyezhetők hatályon kívül. Az értéktörvény helyébe nem teremthető másik, új gazdasági törvény. Az értéktörvény nem alakítható át – legfeljebb a hatókörét lehet korlá­tozni. De az árutermelés nem azonos a tőkés termeléssel, nem minden körülmények között vezet kapitalizmushoz.

Az emberiség történelme során az árutermelés – úgymond – különböző társadalmak működését segítette. A szocialista rendszer működésének is lehet eszköze. A szocialista árutermelés hatóköre a fogyasztási cikkek előállítására korlátozódik. Alkalmazásának célja: a szocialista termelés fejlesztése.

Sztálin végkövetkeztetése: „Nem az a baj, hogy az értéktörvény nálunk hat a termelésre. A baj az, hogy gazdasági vezetőink és tervezőink – ke­vés kivétellel – nem ismerik eléggé az értéktörvény hatását".

Tulajdonképpen a hatalomgyakorlás, a rendszer stabilitása-stabilizá­lása miatt kerül szóba a gazdasági „szakszerűség" kérdése. Az érték­törvény érvényesítésének, az árutermelésnek végső soron a politikai hatalom megtámogatása a feladata.

Sztálin könyve lényegében kimondja: a gazdaság területe egy külön világ, amelynek saját törvényei vannak. Az öntörvényű áruvilággal kap­csolatban csak annyit lehet tenni, hogy behatároljuk, meghatározzuk az érvényességi körét. Megtehetjük, hogy öntörvényű működését mindenre kiterjesztjük, teljesen szabadjára hagyjuk. Megtehetjük, hogy mozgás­területét valamilyen meghatározott területre korlátozzuk. És megtehet­jük, hogy érvényesülését nullára redukáljuk. Az írás egyértelműen azt sugallja, hogy az áruvilág és az emberi világ két külön terület, eltérő szabályszerűségekkel, működési logikával. Közöttük hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszony áll fenn. Sztálin mindezt a rendszer „megsegítése" érdekében hangsúlyozza. Az árutermelés puszta eszköz: a deklarált társadalmi-politikai cél eszköze. Ehhez az érveléshez, indokláshoz kap­csolódik a későbbi reformgazdaságtan jelentős része.

Mások egy másik alternatíva megjelenését vélik felismerni az áru­gazdálkodás legitimálásában és térhódításában. Egyrészt azok, akik – kritikailag – az ötvenes-hatvanas években revizionistának minősítik a Szovjetuniót („maoizmus"). Másrészt azok, akik – szintén kritikusan – valamilyen eszmére (pl. a humánum valamilyen eszméjére), az ember fogalmára, az ember filozófiai antropológiai sajátosságaira hivatkoznak („marxizmus-reneszánsz"). Harmadrészt azok, akik – pozitívan – az áru­gazdálkodásban (valamint a hozzá kapcsolódó piac- és nyereségszem­léletben) a rendszer leváltásának, az egész rendszeren való túllépésnek a lehetőségét látják.

 

Hruscsov a XX. kongresszuson – majd amikor népszerűségi problémái támadnak, később újra meg újra – elsődlegesen hatalomtechnikai meg­fontolásból leleplezi Sztálint. Ugyanakkor a sztálini koncepcióhoz való viszonya érdekesen – „kétlelkűen" – alakul. Folytatja, sőt továbbfejleszti Sztálin árugazdasági „revizionizmusát", egyidejűleg azonban forgalomba hozza (pontosabban felújítja) a hatalom és a gazdaság társadalmasítá­sának gondolatát.

Hruscsov érvelésében középponti feladat a gazdasági verseny és a fej­lett tőkés országok gazdasági utolérése. „Legyen törvény minden szovjet vállalat számára a munka termelékenységének szakadatlan emelése…" Hruscsov magyarázkodásra is kényszerül: a termelés, a gazdasági növekedés nem öncél, hanem az emberért van. „A szocializmusnak a gazdasági fejlődés üteme tekintetében megnyilvánuló fölénye egyre jótékonyabban érezteti hatását nemcsak az anyagi termelés, hanem a fogyasztás területén is."

Ezzel párhuzamosan rajzolódik ki nála egy „vissza Leninhez" vonulat. A XXII. kongresszuson Hruscsov (talán pusztán taktikából?) pártvezető részéről szokatlan koncepcióval áll elő: fel kell gyorsítani azt a folya­matot, amely „a szocialista államiságnak társadalmi önigazgatássá fej­lődéséhez vezet". Szükséges az állami és pártapparátus csökkentése, tevékenységük egy részének társadalmasítása: ez utóbbinak társadalmi szervek, szervezetek (szövetkezetek, szakszervezetek, szovjetek stb.) hatáskörébe való áthelyezése. „Mindent meg kell tennünk, hogy a tö­megeket egyre nagyobb mértékben vonjuk be az állam igazgatásába." Végső cél, hogy „állampolgárainkat mind egy szálig bevonjuk a közügyek intézésébe". Tehát:

1. A szövetkezet a társadalmi önigazgatás iskolája.
2. A szakszervezetek jártassá nevelik az egyéneket a társadalmi fel­adatok végzésében. „Azért is növekszik a szakszervezetek szerepe, mert megkapják a törvényhozási kezdeményezés jogát, s átvesznek egyes olyan funkciókat, amelyeket azelőtt állami szervek láttak el."
3. „A szovjetek jogköre bővülni fog […] ellátják a gazdasági és tár­sadalmi folyamatok gyakorlati irányítását. Sok olyan kérdést, amely jelenleg az államhatalom és az államigazgatás végrehajtó szerveinek hatáskörébe tartozik, közvetlenül a szovjetek és bizottságaik fognak megoldani."
4.  

A Szovjetunióbeli „revizionizmus", „ökonomizmus", „liberalizálás" visszahatásaként is értelmezhető Kínában az ún. kulturális forradalom. Magyarországon részben a kínai alternatíva hatására, részben tőle füg­getlenül jöttek létre olyan elméleti törekvések, illetve elvi-eszmei alapon szerveződő csoportok, amelyek a hivatalos ideológiában a „maoista" (sőt, belső szóhasználatban a „maoista-anarchista") megnevezést-minősítést kapták (pl. Haraszti vagy Demszky köre).

 

Sokban rokon a „maoistákéval" a korszakban divatos filozófiai, antro­pológiai szemlélet, amely a személyiségek „individualista" sokféleségével szemben az ember általános „nembeli" tulajdonságait gyűjti össze és tekinti alapértéknek. Ez az elmélet egyúttal az emberek egyfajta „huma­nizálásának" programja is. Nevezetesen az egyének arra ösztönzése (felvilágosító, morális stb. eszközökkel), hogy feleljenek meg az ember fogalmának: éljenek a legnemesebb lehetőségeikkel, alacsonyabb ren­dű énjüket cseréljék fel magasabb rendű énjükkel, mindennapi életüket közelítsék az eszményi emberi élethez.

2. A reformelképzelések típusai a nyolcvanas évek elején

A hatvanas-hetvenes években a társadalomátalakítás helyesnek tekintett irányáról lényegében két változat alakult ki és huzakodott egymással. A reform-közgazdaságtan hívei (és e törekvés politikai megjelenítői) a gazdaságosság, a gazdasági racionalitás nevében érveltek. Velük szem­ben, a másik oldalon valamilyen emberközpontú eszmére, ideológiára, értékrendre hivatkoztak, amely az embereket – úgymond – megvédi a piacgazdaságnak való kiszolgáltatottságtól, és egyáltalában a rövid távú pragmatizmus emberellenes hatásaitól.

A nyolcvanas évek elején továbbélt ez a két reformtörekvés. De mel­lettük – és velük szemben – egyre észrevehetőbben kezdett kikristályo­sodni egy harmadik, amely felvetette a gazdaságosság és a humánum szempontja közötti ellentét feloldásának lehetőségét.

*

A szükséges reformok irányával kapcsolatban megfogalmazott nézeteket jelentős mértékben befolyásolta az ország (illetve a régió) sajátos helyze­te, meghatározták bizonyos speciális történelmi körülmények. Azokban az államokban, ahol a tőkés rendszer gazdaságilag szervesen fejlődött ki, lényegében kialakultak az ipari civilizáció objektív és szubjektív felté­telei. Egyrészt létrejött a gyári nagyipar és a gépesített mezőgazdaság. Másrészt az egyének össztársadalmi méretekben rákényszerültek, hogy önálló gazdálkodási szemléletet és készségeket fejlesszenek ki maguk­ban. (Nem ide tartozik annak kérdése, hogy ez mennyire szorul vissza a későbbiekben.)

Az államszocializmusokban a politikai hatalomváltás korábban ment végbe, mint az ipari civilizáció objektív és személyi feltételeinek kialaku­lása. A félkapitalista, kapitalista viszonyok politikai tagadása általában akkor következett be, amikor a tőkés rendszer – nyugati értelemben véve – még ki sem alakult. Olyan történelmi feladatok, amelyek végre­hajtásáról tipikus körülmények között a tőke gondoskodik, itt áthárultak a politikai hatalom megragadása utáni időszakra. Ebből azonban egy sor nehézség származik: az adott helyzetben egyidejűleg kerül napirendre az ipari civilizáció megvalósítása és a tőkés módszerek elutasítása; egyszerre kell eleget tenni gazdasági és humán szempontoknak, ellátni kapitalizmuspótló (ennyiben hagyományosan polgári) és jellegzetesen antikapitalista funkciókat. Ily módon valamiféle sajátos kettős kötöttség (ökonómiai és ideológiai meghatározottság) jött létre. A gazdasági meg­fontolások megkövetelik a modern civilizáció megteremtését, az iparo­sítás és kulturálódás meggyorsítását, a termelékenység növelését stb. Bizonyos ideológiai megfontolások viszont – az emberi szempontokra hivatkozva – kizárják, hogy egy tisztán ökonómiai (közvetlen gazdasá­gossági, nyereségcentrikus) racionalitás logikája érvényesüljön.

A gazdasági-kulturális elmaradottság miatt nem logikátlan, hogy a humanista hivatkozású antikapitalizmus egyúttal gazdaságellenességet is jelent. A piaci gazdálkodás módszereinek elutasítása, tagadása itt azo­nossá válik az általában vett gazdaságossági, hatékonysági kritériumok háttérbe szorulásával. Az emberi szempontok, humán elvek nevében történő érvelés ily módon alapvetően a kapitalizmus humanista bírálatára redukálódik, és a gazdaságossági megfontolásokkal szemben elvont ellentétként rögződik. Lényegében fel sem merül a humán szempontok optimálisan gazdaságos érvényesítésének (az emberi szempontokból való kiindulás és a gazdaságossági megfontolások összhangba hozá­sának) igénye.

Egyidejűleg jelentkezik a kapitalizmuspótló ökonómiai feladatok végrehajtásának követelménye és az ennek radikálisan ellentmondó antikapitalista (ennyiben gazdaságellenes) ideológia és gyakorlat. A közvetlen ökonómiai logikából nyereségcentrizmus, a termelékenység növelése, a fizetőképes luxusigények piaci figyelembevétele stb. is szervesen következik. A deklarált ideológiai elvek viszont a tőkestruk­túra megszüntetését, az alapszükségletek általános kielégítését, a teljes foglalkoztatottság (részben mesterséges, erősen gazdaságtalan állásteremtés révén történő) biztosítását, a közszükségleti cikkek, az egészségügy, az oktatás állami dotálását és ezekhez hasonló intézke­dések végrehajtását írják elő.

 

Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok tehát egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből hierarchikus viszonyuk következik. A reformelképzelések jelentős része osztályozha­tó annak alapján, hogy a humán vagy a gazdaságossági elvet kívánja előnyben részesíteni. Ennek megfelelően értelmeződik a nem-áruszektor mint a pazarlás vagy mint a humánus megfontolások érvényesítésének területe, a piaci logika mint a gazdaságosság vagy mint az emberek megnyomorításának eszköze stb. Ily módon jól elhatárolódik egymástól a reformtörekvések „ideológiai", illetve „ökonómiai" típusa. Markáns szembenállás mutatkozik egyfajta „humanista kollektivizmus" és az „ökonomizmus" értékrendje, preferenciaválasztása között.

 

Az „ideológiai" típus hívei túlnyomórészt politikai szervezésű társada­lomban gondolkodnak. Alapvetően arra törekszenek, hogy a társadalmi életfolyamat újratermelésében ne következzen be az egyes szférák (jog, morál, gazdaság, oktatás, kultúra stb.) elkülönülése, működésének divergálása. Szorgalmazzák ezért e területek átfogó nézőpont alá való besorolását, közös nevezőre hozását komplex ideológiai megfontolások révén történő vezérlését. A gazdasági-gazdaságossági megfontolásokat, a jogi szabályozást, az oktatás- és kultúrpolitikai intézkedéseket stb. tehát – úgymond – egységes elvi koncepcióhoz kell hozzáigazítani. A különböző társadalmi szférák szempontjait ez a logika másodlagosnak tekinti; működésüket immanens törvényszerűségektől lényegében men­tesnek, autonómianélkülinek képzeli el. Mozgásukat az általános, átfogó célkitűzés által meghatározottként, annak alárendeltként szeretné látni.

Mindezek alapján a humán kiindulópontnak olyan változata körvo­nalazódik, amelyet az emberközpontúság és a szükségletelvű gazdál­kodás egy sajátos formája jellemez: elsődleges feladatnak számít az alapszükségletek általános kielégítése (ami természetesen a politikai rendszer stabilitását is hivatott szolgálni). Ez a változat igyekszik az emberi viselkedés egészét befolyásolni a tudat és az erkölcsi maga­tartás formálásától kezdve a szükségletek képződésén át az életvitel kialakításáig. Vallja, hogy valamennyi társadalmi impulzusnak, amely az egyéneket éri (propaganda, reklám, mindennapi tapasztalatok stb.), tudatformát, értékképzeteket, életformát teremtő következménye van, és a társadalmasodási, társadalomszerveződési folyamat irányításakor ezeket a következményeket is számításba kell venni. Ezért a közvetlen gazdasági, kulturális stb. előnyök fölé helyezi a távlati társadalompe­dagógiai hatásokat, eredményességet: az emberek gondolkodásának, erkölcsének, mentalitásának, életmódjának tartós befolyásolását.

A tőkés társadalomra jellemző konkurenciával, egyéni versengéssel szemben felértékelődik a közösségiség; az ökonómiai haszonnal (nye­reséggel) szemben az emberi szempontok, szükségletek; a gazdasági, társadalmi és kulturális hierarchiával szemben egy viszonylagos egyen­lőség; az anyagi (felhalmozási, illetve fogyasztási) javak dominanciájával szemben a szellemi-kulturális jólét megvalósításának követelménye.

A felsorolt elemek közül a legátfogóbb – lényegében a többit is meg­határozó, az emberek gazdasági, politikai, tudati, morális, életformabeli újratermelését szervezni, strukturálni hivatott – elv, eszmény a közös­ségiség: a kollektivitás preferálása az individuális, a magánszempontok rovására.

A közösségi összetartozás érzésének és tudatának kialakítása az állampolgárok viszonylagos egyenlőségét feltételezi. Megköveteli tehát annak biztosítását, hogy a hivatalosan elismert alapszükségleteket min­denki kielégíthesse. Az ideológiainak nevezett reformtörekvés képviselői ezért szorgalmazzák egy reálisan elérhető, takarékos, mérsékelt jólét általános megteremtését; anyagi és szellemi, jövedelembeli és kulturális esélyegyenlőség létrehozását. Szembefordulnak a nagyobb jövedelem-és fogyasztáskülönbségekkel. Nézeteikben a társadalom rászoruló tag­jairól való gondoskodó humánum az állam feladataként jelenik meg. E funkció része a munkabérek, fizetések jelentősebb eltéréseinek kompen­zálása, közömbösítése: az aránytalanságoknak központi árszabályozás, valamint szociálpolitika segítségével történő kiküszöbölése. Ily módon a nemzeti termék, a nemzeti vagyon redisztribúciója (szubvenciók, dotációk, segélyek stb.) révén előtérbe kerül a spontán piaci törvények hatásai alól kivont nem-áruszektor, mint a társadalmi javak ideológiai megfontolások szerinti elosztásának fő intézménye.

Mindezeknek az összefüggéseknek elég pontos megfelelőjét, adekvát vetületét képezik a nemzetgazdaság közösségi ideológiának alávetett működéséről alkotott elképzelések. Ezek szerint a piaci (azaz anarchisz­tikus) gazdálkodás mechanizmusait visszaszorítva a termelés és az elosztás kollektív jellegét biztosító tervgazdaság, központilag irányított és ellenőrzött tervszerűség valósuljon meg. A tervgazdaság a termelési eszközök állami tulajdonára épül. Az állami terv nem garancia a piaci gazdálkodásnál magasabb termelékenységre, de itt nem ez, hanem a társadalmi összetartozás, egymásrautaltság képzetének és feltételeinek kialakítása az elsődleges cél. Abból, hogy a kollektivitás szempontjai előnyben részesülnek az ökonómiaiakkal szemben, szervesen követ­kezik: a gazdaságosság kérdése lényegében csak akkor merül fel, ha nem „demoralizál", nem fejt ki romboló hatást a közösségtudatra. Gyakori ebben az összefüggésben a közérdekre, az össztársadalmi érdekekre történő hivatkozás. A termelés növelésére, hatékonyságának fokozására irányuló ösztönzés döntően erkölcsi, vagyis a közösségi ideológia elve­ivel összhangban levő.

Ez a szemlélet a fogyasztás társadalmi egyenlőtlenségeiben, az egyéni szükségletek divergálásában a nemzetgazdasági szempontok megsértését látja. A számára pazarlónak minősülő – jóllehet fizetőké­pes – luxusigények ideológiailag és ökonómiailag egyaránt károsként, ily módon társadalomidegenként jelennek meg.

Hogy az „ideológiai" típusban nem az adott pártállam apológiájának szándékáról van szó, hanem bizonyos eszmék, elvek védelméről, azt jól illusztrálja Hegedűs András egyik 1977-es írása¹ . A szerző az államilag deklarált humanisztikus értékpreferenciák társadalmi számonkérhetőségét akarja elérni. Konkrétan olyan reformot, amelyben e számonkérhetőség intézményesül: létrejön „a politikai hatalom fölötti társadalmi uralom". Elképzelése egyszerre irányul a bürokratikus párt­uralom és a rendszer „ökonómiai" átbillentése ellen.

 

A konkurens irányzat, a reform-közgazdaságtan a közvetlen gazda­ságossági kritériumok előnyben részesítése mellett érvel. Alapvetően az egyes társadalmi szférák (oktatási, kulturális, szociálpolitikai, nem­zetgazdasági stb.) ökonómiai értelemben vett racionalizálására, ezért a hatékony működésüket gátló ideológiai megfontolások leépítésére törekszik. Vagyis lényegében annak elérésére, hogy minél kevesebb anyagi ráfordítással minél eredményesebben lássák el feladataikat; intézményeik váljanak gazdálkodóegységekké. E célkitűzésekből szer­vesen következik a piaci mechanizmusok fölértékelése. Tehát döntő jelentőségre tesz szert az áruszektor, amely a nyereség, a haszon elve alapján működne.

E nézetrendszer kívánatosnak tartja, hogy a különböző árucikkek gyártása maximális termelékenységgel menjen végbe, így előállításuk a társadalmilag valóban szükséges munkaidő felhasználásával történjen. A társadalmi önköltségre redukálódást (a gazdaság, kultúra stb. területén) versenyhelyzetek létrehozása, vállalkozói mentalitások és lehetőségek kialakítása segíti elő. Ugyanebből a megfontolásból előnyösnek tekinti a nemzetgazdasági vagy regionális bezárkózással szemben a világpiaci mércéhez való igazodást. Mindez feltételezi az ökonómiai szféra pluralizálását: nagy-, közép- és kisméretű gazdasági egységek, illetve állami, szövetkezeti, valamint magántulajdon együttélését.

Ez az elképzelés a társadalmasodás közvetett formáját részesíti előnyben, vagyis a társadalmi viszonyok piaci közvetítések révén való strukturálódását. Tehát az „ideológiai" típussal ellentétben (amely túlsú­lyosan politikai szervezésű társadalomban gondolkodik) egyfajta gaz­dasági társadalom (a pénzkapcsolatok által történő társadalmasodás) létrehozását szorgalmazza.

A nyereségelvű nemzetgazdaság optimális működése termelékenység-centrizmust, illetve a forgalmi folyamatban eladáscentrizmust kö­vetel meg. Ennek megfelelően – az adott logika szerint – a társadalmi fejlődés fő mutatójának a gazdasági növekedés számít, a jólét pedig döntően az anyagi gazdagságon (az átlagfogyasztás emelkedésén, a többletfogyasztáson) mérhető. Az eladáscentrikus gazdálkodás egyrészt jelentős mértékű fizetőképes keresletet feltételez, másrészt az individu­ális szükségletek sokfélesége, a fogyasztási szerkezetek divergálása van vele összhangban. Az eredmény kettős. 1. Alapvető célkitűzésként fogalmazódik meg – ideológiai tartalmaktól függetlenül – lényegében minden piaci kereslet kielégítése. Centrális hivatkozási alappá válnak – a hagyományos közösségi elvekkel ellentétben – az (ökonómiai értelem­ben vett, azaz fizetőképes) egyéni szükségletek, valamint a személyes érdekeltség. Fölértékelődik az individualitás.² . A termelés áruszektorra orientálódásával a piaci elosztás adekvát. Előtérbe helyeződik ezáltal az anyagi ösztönzés. Eszmény a bizonyos határokon belül önállóan kezde­ményező (vállalkozó) egyén. Fontos kritérium a direkt gazdaságosság, a hatékonyság, a naprakész tudás, a szakszerűség. Ezek biztosításának egyik fő eszköze a dolgozó individuumok közvetlen teljesítmény szerinti honorálása. A teljesítményarányos bérezéstől elválaszthatatlan a na­gyobb jövedelemkülönbségek kialakulása. Ennek viszont az egyénileg szükségelt használati javak erős differenciálódása felel meg. A fogyasz­tási struktúrák, életvitelek radikális eltéréseinek legalizálása, nyilvános elismerése igényli a bennük megtestesült eszmények, normák tolerálását – végső fokon az ideológiai élet liberalizálását.

A szóban forgó reformelképzelések gazdasági és ideológiai liberaliz­musa természetesen kevésbé összeegyeztethető a hagyományos poli­tikai mechanizmussal. Képviselőinek ezért egyik ismétlődő követelése, jelszava – a konkrét tartalmi jegyek nélküli – demokratizálás.

 

Nem függetlenül az ismert történelmi okoktól (viszonylagos gazdasági elmaradottság a világszínvonaltól, a civil társadalom kialakulatlansága, a nemzetközi viszonyok stb.) a közép- és kelet-európai államszocializ­musok hivatalos ideológiájában és társadalmi gyakorlatában egyoldalúan a kollektivitás vált a humán szempontok szinonimájává – visszaszorítva az individualitást. A deklarált általános érdekek képviselete a közvet­len egyéni magatartásoktól elkülönült intézményrendszer funkciójává lett. így a hivatalosan feltételezett és elismert közösségi szükségletek jelentős mértékben függetlenedtek a tényleges egyéni igényektől, mi­vel nem azokból tevődtek össze. Az alapszükségletek kielégítésének paternalisztikus állami szabályozása nemcsak az egyéni szükségletek korlátozásához vezetett, hanem lényegében az individuális mozgástér, cselekvési terület lehatárolásához is. Az egyéni képességek kibontakoz­tatása ily módon alárendelődött a központilag meghatározott kollektív feladatok ellátásának. Az általános szükségletek, érdekek stb. adekvát, illetve fiktív leképeződése és képviselete ezért egyaránt bekövetkezhe­tett. A központi, fölülről irányítottság meggátolja az egyéni szükségletek, érdekek, képességek autonóm szerveződését. A formális közösségiség (valamint az ebből táplálkozó egyenlőségelv) gyakorlati preferálása és hivatalos ideológiává emelése hosszabb távon további következménnyel jár: a politikai ideológiára egyszerűsödött elméletben a humán szempontok képviselete lényegében a kollektivitás követelményére redukálódik.

Az emberi szempontoknak az intézményesített kollektivitásra tör­ténő redukálása szűken antikapitalista ihletettségű: a tőkeviszony, osztálykizsákmányolás, egyenlőtlenség elvi-morális tagadásán nyug­szik. A – végső fokon – ideológiai megalapozású humán szempontok szükségképpen összeütközésbe kerülnek az egyenlőségeszményt sértő egyéni törekvésekkel, és igyekeznek azokat háttérbe szorítani. így az individualitás képviseletét – áttételes módon – a piaci gazdálkodás vállalja. Amikor az „ökonómiai" típusú reformelképzelések szorgalmaz­zák az egyes társadalmi szférák emancipálását az általános ideológiai meghatározottság alól, elsősorban a gazdaság (a piaci gazdálkodás) immanens törvényszerűségeinek érvényre juttatásáért szállnak síkra. Az ökonómiai szféra önálló mozgása azonban jelentősen megnöveli az egyes egyének autonómiáját azáltal, hogy a magánszempontokat, individuális törekvéseket – mintegy melléktermékként – „emancipálja" a kollektív kötöttségektől. Elismeri a deklarált általános társadalmi érdektől független egyéni érdekeket, így elősegíti a hivatalos közösségi felada­tokkal szemben közömbös individuális képességek szabadabb kibonta­koztatását. Tehát a piaci gazdálkodás a humán szempontok korábban visszaszorított oldalának kifejlesztését szintén képviseli – ily módon egy fontos mozzanat történelmi hiányának felszámolását is támogatja. Ezt azonban a másik (a társadalmi, közösségi) oldallal elvont ellentétben teszi. Így – ebben a vonatkozásban – az általa tagadott állapot negatív lenyomatát alkotja. A formális, ezért személytelen kollektivitás ellen­pontjaként az egységes személyiség hiányát kifejező, ennyiben szintén személytelen individualizmus, egoizmus érvényesülési terepeként, moz­gásterületeként jelenik meg.

 

A hivatkozott korszakban tehát jól láthatóan szembefordulnak egymás­sal az ökonómiai és a „humán" ideológiai törekvések. Meg is fogalmazó­dik az „optimalizálás vagy humanizálás" alternatíva, és ellentétük külön­böző nyelvi formákban fejeződik ki. Kornai János markáns megállapítása szerint „lehetetlen egy zárt, konzisztens társadalmi-gazdasági normatív elmélet megalkotása, amely ellentmondás nélkül érvényre juttatna egy politikai-etikai értékrendet, és ugyanakkor biztosítaná a gazdálkodás hatékonyságát".2 Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok itt egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből – mint korábban jeleztem – hierarchikus viszonyuk következik.

Mások ezt másként látják, és a két szempont összeegyeztethetősége, illetve egymásra utaltsága mellett érvelnek. Egyidejű gazdaságosság és humánum, nevezetesen valamilyen gazdaságos emberközpontúság lehetőségeit keresik. A társadalmi jóléttől függetlenedő gazdasági cé­lok és e célokat ellensúlyozó jóléti intézmények ellentétes kettőssége – úgymond – csupán történelmi képződmény. „Karitatív funkciókra, a társadalom egy meghatározott szűk szektorára érvényes »magasztos« elvekre csak ott van szükség, ahol a gazdasági gépezet nem a társa­dalmi jólét, hanem valamilyen más cél (például nyereségmaximalizálás) szolgálatában áll."³

 

Ezért sem meglepő, hogy a jelzett időszakban több szerző direkt vagy indirekt polémiát folytat azzal a nézettel – illetve társadalmi gyakorlattal -, amelyben antinómiaként fogalmazódik meg (antagonisztikus formát ölt) az emberi szempontok és a gazdaságosság viszonya. Egy ilyen helyzet – hangsúlyozzák – csak ideiglenesen, átmeneti állapotként indokolható, és történelmi perspektívában, valamint fogalmilag tekintve egyaránt meghaladható. Tartósabb fennmaradásának két fő okát, ideo­lógiai és ökonómiai összetevőjét említik. 1. Aláhúzzák, hogy az extenzív gazdálkodás időszakában a gazdaságpolitika lényegében ideológiai normáknak rendelődött alá. 2. Kimutatják, hogy történelmileg meghatá­rozott körülmények között az ökonómiai szféra önállósul, saját immanens logika alapján kezd működni, és ez „szüli azt a látszatot, hogy a gazdaság függetleníthető a társadalom más szféráitól vagy éppen azok »ellenére« létezik".⁴ Ebben az esetben keletkezik az a képzet, amely szükségképpe­ninek tekinti a gazdaság és a nem-gazdasági területek, az ökonómiai és az ún. jóléti intézmények közti hasadást és munkamegosztást. E képzet szerint a gazdasági szféra feladata érvényt szerezni a termelékenység, hatékonyság kritériumainak, a karitatív intézkedések, dotációk funkciója pedig az ökonómiai racionalitástól elválaszthatatlan antihumánus moz­zanatok ellensúlyozása, kompenzálása. A gazdaságosságra törekvést tehát nem az emberi szempontok megvalósításának szándéka motiválja, hanem az objektív piaci törvényszerűségek működtetésének igénye. A jóléti intézmények viszont eleve gazdaságellenesként értelmeződnek: létezésüket, fenntartásukat kizárólag humánus megfontolásokkal indokol­ják. A társadalmi újratermelési folyamat ily módon mint pazarló humánum és gazdaságos „antihumánum" kettőssége jelenik meg.

Ezzel a felfogással szemben hangsúlyozódik, hogy miként az emberi szempontoknak nem az ideológiai megalapozású képviselet a kizáró­lagos változata, úgy a gazdálkodásnak, a gazdaságossági kritériumok érvényesítésének sem a piacgazdaság az egyedül lehetséges formája. Különbséget kell tenni – úgymond – a közvetlen nyereség és a hosszabb távú gazdaságosság között. így tekintve az oktatáspolitika preferálása, bizonyos kulturális kiadások növelése (ami az emberek képességeinek fejlődéséhez, kulturális szintjének emeléséhez vezet) nem a nemzetgaz­daság megcsapolása, hanem hosszabb távú ökonómiai befektetés is.

Néhány szerző – elméleti-metodikai megfontolásból – a gazdasággal, politikával stb. szemben a társadalomszerkezet totalitására helyezi a hangsúlyt. írásaikban a gazdaságossági és az emberi szempontok egy­aránt egy átfogó társadalompolitika szerves elemeiként jönnek számítás­ba. Egy komplex társadalompolitika célja a „társadalmi viszonyok [egy­séges szempontú] formálása, ide értve a társadalmi újratermelés teljes ciklusát, tehát a termelési, elosztási, felhasználási szféra viszonyrendsze­reit s a tudati viszonyokat is".⁵ Az ilyen értelemben vett társadalompolitika feladata összhangba hozni, totalizálni az egyes részterületek működését. Tehát nem feloldani, mint az „ideológiai" típusú elképzeléseknél, hanem egymással összhangba hozni, ami lehetővé teszi hierarchiájuk, spontán ütközéseik, időszakos kompromisszumaik kiküszöbölését.

 

Ezen érvelés szerint gazdaságpolitika, szociálpolitika stb. valójában egy nagyobb totalitás alrendszerei. Köztük és a komplex társadalompo­litika között rész-egész viszony áll fenn: az utóbbi minden területet átfog, és kijelöli az egyes szférák helyét, értelmezi a társadalomtotalitáson belüli funkciókat. Ily módon a hagyományosan gazdaságpolitikai, szociálpoliti­kai, kultúrpolitikai stb. problémák átfogó társadalompolitikai keretek közé ágyazódnak be; a gyakorlatra vonatkozó gazdaságelméleti, politikaelmé­leti stb. kérdések átalakulnak általános társadalomelméleti kérdésekké. A részterületek egymást keresztező, ezért a hatásokat gyengítő autonóm racionalizálása helyébe az egész társadalmi szerkezetet átfogó reform igénye lép, a részracionalizálásokra törekvést az alapstruktúra raciona­lizálására való törekvés váltja fel. így az egyes szférák ésszerűsítése és működése struktúrafüggő ésszerűsítésként és mozgásként jelenik meg. Ebben az esetben a gazdaságosság nem pusztán gazdaságelméleti, hanem általános társadalomelméleti problémaként értelmeződik.

 

Jóllehet erősen divergálnak a nézetek a gazdaságosság értelmezé­sével kapcsolatban, csaknem általánosan elfogadott vélemény, hogy annak specifikuma a magas termelékenység, illetve egyik alapfeltétele és alapismérve a takarékosság. Részletesen tárgyalja e kérdéskört Jánosi Ferenc egyik írása, amely az embercentrikus és a nyereségcentrikus gazdálkodás viszonyát elemzi. A szerző érvelése szerint különbséget kell tenni a gazdaságosság részleges vállalkozói, valamint átfogó társadalmi formája között. Míg az előbbi nem feltétlenül eredményezi a munkater­melékenység maximális növekedését a nemzetgazdaság szintjén, az utóbbi ezzel egyenértékű. A piaci ökonómia – úgymond – csak korlátozott gazdaságosság megvalósítására képes, mivel érdeklődésének homlokte­rében a nyereség, a jövedelmezőség áll. A termelés hatékonyságának fő mutatója azonban nem a nyereség, nem a befektetett tőke értékesülése, hanem az alkalmazott termelőerők hatásfoka, termelékenysége. A piaci gazdálkodás figyelme nem az össztársadalmi munkával, hanem csak a közvetlen kiadásokkal, a termelés költségeivel való takarékosságra terjed ki. A termelékenység optimális növelése viszont az emberi munka megtakarítására való törekvést, a felhasznált munkaidő minimalizálását is feltételezi.

A humán szempontokból kiinduló gazdálkodás célja – állapítja meg Jánosi – „a növekvő szükségletek mind teljesebb kielégítése, a szabadidő növelése, az emberben rejlő képességek sokoldalú kibontakoztatása".⁶ Mindez egyúttal a gazdasági-gazdaságossági megfontolások érvényre juttatását is jelenti: a megnövekedett szabadidő, az új képességek kifejlődése egyenértékű a társadalmi termelőerők gyarapodásával, ezáltal a munkatermelékenység emelkedésével. Végső fokon tehát a gazdaságosság növekedése a nemzetgazdaság összes munkaráfor­dításának redukálásában ragadható meg. Az átfogó társadalmi gaz­daságosság az élő és holt munkával való együttes takarékosságot, az egyes termékek költségeinek mérséklődését, a társadalmilag szükséges munkaidő csökkenését jelenti. Ugyanez az összefüggés a humán oldal felől is megfogalmazható. A személyes élvezetekre, az egyéni és ezért a társadalmi fejlődés számára rendelkezésre álló idő a munkatevékeny­ség hatékonyságától, az erre épülő időmegtakarítástól függ. Ennyiben általános társadalmi érdekként jelenik meg az elvégzendő munkáknak a valóban szükséges minimumra redukálása, vagyis a termelékenység maximalizálása.

 

A nemzetgazdaság számára kínálkozó munkamegtakarításoknak két iránya körvonalazódik azokban a reformelképzelésekben, amelyek egy­aránt figyelembe veszik az emberi és a gazdaságossági szempontokat.

1. Azoknak a tevékenységeknek, termékek gyártásának a megszünte­tése, amelyekre nem irányul társadalmi munkafedezettel bíró kereslet.
2. A nemzetgazdaságot valamilyen formában tehermentesítő eljárások alkalmazása. Vagyis a költségvetés csökkentése, egy emberközpontú (ezért megtakarításcentrikus) gazdálkodás álláspontjáról pazarlásnak minősülő kiadások elkerülése révén.

Mind a humán szempontok érvényesítésének, mind a nemzetgazdasá­gi megtakarításoknak egyik fő lehetőségeként fogalmazódik meg annak biztosítása, hogy az egyéni szükségletek autonóm módon képződjenek és szerveződjenek. Az ilyen szerveződés két döntő akadálya a szemé­lyes munkafedezet nélküli jövedelemképződés, valamint a fogyasztásra ösztönzés jelensége. Az előbbihez sorolódnak mindazok az egyéni bevé­telek, amelyek nem társadalmilag szükséges munka arányos ellentétele­zéseként keletkeznek, vagyis a társadalmilag hasznos munkavégzésnél magasabb jövedelmek. Következmény: az individuum túlfogyasztásra (azaz produktivitását felülmúló fogyasztásra) való késztetése. Az ilyen értelemben vett túlfogyasztás elsősorban a megalapozatlanul magas jövedelmekből, illetve bizonyos központi juttatásokból származik.⁷ A reformelképzelések főleg a karitatív jellegű kiadások kérdésével foglal­koznak.

Részletesen vizsgálja e kérdéskört a már idézett cikkében Hámori Balázs. Vitába száll azzal a felfogással, amely a nem-áruszektor létét, il­letve fejlesztésének, kiterjesztésének szükségességét pusztán humánus, és véletlenül sem gazdaságossági megfontolásokkal indokolja. Nézete szerint lehetséges olyan gazdálkodás, amely a humán célkitűzéseket nem a gazdaság ellenében, illetve a gazdaságosság kritériumait nem az emberi szempontok rovására kívánja érvényre juttatni. Azaz megkí­sérli a társadalmi újratermelés folyamatát mind a gazdálkodás objektív törvényszerűségeire, mind az emberre mint szubjektumra vonatkoztatni. A gazdaságosság követelményének mellőzése – hangsúlyozza – magu­kat a humán elveket is sérti, és az általános ideológiai célkitűzésekkel ellentétes gyakorlati konzekvenciákat eredményez. Különböző dotációk, ingyenes szolgáltatások gyakran megbecsülésük hiányához, ezáltal a nemzeti javakkal való nagyfokú pazarláshoz vezetnek.

Egy olyan egységes gazdálkodási szisztéma létrehozásának igé­nye, amely Hámorinál felmerül, két lényeges módosítást feltételez. 1. A hagyományos ökonómiai szféra alávetését a nem szűken ideológiai bázisú humán és gazdaságossági szempontoknak (tehát a személyes képességeknek és szükségleteknek). 2. A jóléti-szociális intézményekben – egyáltalában a nem-áruszektorban – rejlő gazdálkodási lehetőségek kiaknázását. Vagyis a nem-áruszféra visszaszorításának vagy gazda­ságossá tételének alternatívájában az utóbbi választását. Ez egyúttal a karitatív jellegű kiadások fokozatos leépítését, ezáltal a nem autonóm szükségletképződés egyik okának kiküszöbölését jelenti.

 

Amennyiben következetesen a végzett munka szerint történik a javak elosztása, annyiban – autonóm szükségletképződés esetén – valamennyi egyén a mindenkori szükségleteinek megfelelően dönthet arról, hogy a társadalmilag hasznos munkából milyen arányban veszi ki a részét. Ebben a logikában „az individuális munkaidő az egyéni szükségletekhez igazítható"⁸ , tehát a szükségletek képződése mintegy „önfinanszírozó" módon, a személyes munkafedezet terhére megy végbe.

 

Az autonóm szükségletképződés mellett nemcsak humán érdekeltség (a személyes autonómia érdekeltsége), hanem gazdaságossági megfon­tolás is szól. Ha a társadalmilag fölösleges munkavégzés pazarlásnak minősül, akkor elhagyása a nemzetgazdaság számára megtakarítási eljárásként jön számításba. A szükségletek autonóm („önfinanszírozó") képződésének rendszerében a munkafedezet nélküli vágyak, elképze­lések nem emelkednek a társadalmi szükséglet (ezért kielégítésük a nemzetgazdasági feladat) rangjára. Mindennek azonban van egy alap­vető feltétele: a nemzeti össztermelés optimális társadalmi önköltségre redukálása. Ez viszont csak a termelési eszközök monopoltulajdonának felszámolása, a gazdaságossági kritériumok szerint autonóm termelési­eszköz-használat bázisán bontakozhat ki.

A szerzők egy része mind a központi tervgazdálkodással, mind az öntörvényű piacgazdasággal szemben alternatív megoldás lehetőségé­ben gondolkodik. Annak ellenére, hogy ismételten szóba kerül a munkák közvetlen társadalmasításának elvi előnye, teoretikus fölénye (ezért gaz­dasági és társadalmi szükségessége), a közvetlenül társadalmi termelés átfogó konkrét modellje nem került kidolgozásra. Az alulról – az egyéni képességek és szükségletek felől – szerveződő gazdálkodásról fogalma­zódtak meg elképzelések.⁹ Továbbá több olyan részleges gazdálkodásbeli lehetőségről esik szó, amely a nemzetgazdaság tehermentesítését hivatott szolgálni, és lazábban vagy szorosabban összefügg a közvetlen társadalmasítással.

 

Gyakori felismerésként jelenik meg az elméleti irodalomban, hogy bizonyos humán elvek (személyes autonómia, individuális törekvések) visszaszorítása egyúttal a gazdaságosság kiteljesedését is gátolja. Számos szerző utal a személyes öntevékenység, kreativitás gazdasági funkciójára, termelékenységnövelő hatására. Hivatkoznak továbbá arra, hogy az egyéni szükségletrendszerbe a fogyasztás mellett tevé­kenységi igények, így bizonyos munkatevékenység iránti szükségletek szintén beletartoznak. Az alkotó jellegű munkavégzés – úgymond – „az önkifejtés legfőbb módja is, mely által egy fontos szükséglet közvetlen kielégítője".

 

A szabad alkotó tevékenység mellett a társadalmi öntevékenység az a másik nagy lehetőség, amely a korszak teoretikusainál a humán szem­pontokból kiinduló gazdaságosság számára megjelenik. Több szerző is úgy vélekedik, hogy előnyös lenne a nemzetgazdaság bizonyos feladatait „mozgalomszerűen" ellátni. Ez a megoldás alapvetően különbözik az ismert kampányoktól, mivel itt nem központi szervezésről, fölülről történő irányításról van szó, hanem egyéni kezdeményezésekről és az egyes individuumok által megteremtett civiltársadalmi összefogásról, megha­tározott közösségi tevékenységek végzésére létrejövő társulásokról. Autonóm módon szerveződő közösségek, társulások kialakulása nem­csak a személyes képességek kibontakoztatását segítheti elő, hanem e képességek társadalmilag hasznos működtetését is. Napirenden van a különböző önkormányzati, önigazgatási megoldásokban rejlő lehető­ségek fontosságának kiemelése. Ismételten megfogalmazódik, hogy mind lakóhelyi, mind munkahelyi szinten szükséges a döntéshozatal és a feladatvégzés egyesítése: a különböző intézmények önfinanszírozó módon történő működtetése. E szerint az érdekeltek maguk határozzák meg igényeiket, és ezek kielégítéséről autonóm lakossági, illetve dolgozói feladatvállalás formájában maguk gondoskodnak.

3. Egy „szociosztát" alternatív programja felé

1988. október 19-én egy formálódóban levő (később Baloldali Alterna­tíva Egyesülés néven megalakuló) társadalmi szervezet nyilvánosan meghirdetett platformkialakító tanácskozást tart. A vitaindító előadáson Márkus Péter az utóbbi években keletkezett legfontosabb reformprog­ramok összehasonlító elemzésére vállalkozik. A listán megtalálható a szamizdatként terjedő „Társadalmi szerződés", az akkoriban élénk szakmai érdeklődést kiváltó „Fordulat és reform", Bihari Mihály: „Reform és demokrácia", Ferge Zsuzsa és Péteri János: „Javaslat a szociálpoli­tika rövid és hosszú távú programjára", Földes György: „A kibontakozás erővonalai", Szegő Andrea és Wiener György: „Gazdaságirányítás, po­litikai intézményrendszer, reform" című írása éppúgy, mint „Az MSZMP KB 1987 júliusi állásfoglalása" és „A Minisztertanács Munkaprogramja" 1987 szeptemberéből.

Különösen azért érdekes felidézni több mint két évtized után az elő­adást, mert csaknem valamennyi olyan, a rendszerátalakításban bekö­vetkezhető veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyeket időközben megtapasztaltunk. Egyúttal körvonalazza egy olyan rendszerátalakítás lehetőségét (lehetséges irányát), amely mentes marad ezektől a buk­tatóktól.

Az előadásban jelzett veszélyek korántsem teljes listája:

• az általános érdekként feltüntetett változásnak szép számmal lesznek vesztesei;
• drasztikusan szűkül a szociálpolitika mozgástere;
• növekvő számú csoportok hullanak ki a „szociális hálón";
• a pártelit uralmát egy új gazdasági elit uralma váltja fel;
• megmarad a kormányzók és kormányzottak közötti hierarchia;
• a termelő ágazatokon nem segít a külföldi tőke;
• a külföldi tőke bevonásának arányában nő a többletterméknek az országból való kivonása;
• az ország az ígért jóléti kapitalizmus helyett a periféria-kapitalizmus helyzetébe kerül.

A prognózis beigazolódását látva az előadó profetikus képességeire gyanakodhatnánk. Valójában azonban – Márkus érdemeit nem csorbít­va – az utóbbi húsz évben (a lényeget tekintve) bárki által előrelátható, kiszámítható jelenségekkel, fejleményekkel van dolgunk. Bárki tudhatta, hogy mire lehet számítani, aki kellő komolysággal figyelembe vette és eltökéltséggel végiggondolta a történelmi tényeket.

A dokumentumok elemzése során az előadó határozott végkövetkez­tetésre jut: az előbbiekben hivatkozott három reformalternatíva valójában csak kettő. Azért kettő, mert a „politikai-ideológiai" és a „gazdasági" hosszabb távon nem létezik (mivel nem életképes) a másik nélkül: ez a két „reformtípus" végső fokon ugyanannak a tartalomnak két különböző, de egymásra utalt, ezért szervesen összetartozó arculata (a gazdaság az állam, illetve az állam a gazdaság másik arca). Vele szemben egyetlen érdemi alternatíva létezik: a sokféle egyént felölelő társadalom – külső korlátozástól mentes – önszerveződése. Az önszervező társadalom mű­ködésének érzékeltetésére Márkus – az ökonosztát alternatívájaként – a szociosztát megnevezést is használja.

(A további idézetekben megtartottam az élőbeszédre jellemző sajá­tosságokat – T. L.)

Szükségesnek tartja az előadó, hogy a tartalmi elemzés elé bocsásson néhány módszertani megjegyzést. („Ezeknek a javaslatoknak van néhány olyan közös gyengéje, ami miatt egy alternatív programnak más módon kell majd elindulnia.") Néhány fontosabb közös módszertani aggály a vizsgált programokkal kapcsolatban:

1. A kimunkálatlan helyzetelemzés és tisztázatlan jövőkép megalapo­zatlanná, lebegővé teszi a javasolt reformokat. „Ha nincs szakmailag jól fölépített és megalapozott társadalomképünk, akkor homályosak és bi­zonytalanok lesznek azok az utalások, amelyek a különböző állampolgári vagy vállalkozói magatartás változására, különböző állampolgári igények bemérésére építenek fel egy jövőbeni fejlődésirányt vagy programot." Miért van ennek a megállapításnak kiemelt jelentősége? „Az első, ami feltűnik ezeknek a dokumentumoknak az áttekintésénél, hogy mennyire bizonytalan, ingatag az a társadalomkép és -struktúra, amellyel dolgoz­nak. Vagy azért ingatag, mert feltételezik (és erre Bihari anyagát hadd hozzam példának), hogy történelmileg meggyökeresedett és nagyon masszívan megalapozott konstrukciók, formák mintegy etikai kívánsá­gok vagy etikai axiomatikus megfontolások alapján átprogramozhatók, átalakíthatók. Vagy ha nem az etikai kiindulásból való átalakíthatóságot írja le a dokumentum, akkor nagyon hozzáidomul, hozzásimul a jelenlegi erőviszonyokhoz, konstellációkhoz."

2. Homályban maradó perspektíva. „Teljesen tisztázatlan marad ezen javaslatoknak a formációelméleti következménye. Amit leírtak, az nincs elhelyezve egy társadalomelméletben. Képlékennyé válnak rendszerhatárok, képlékennyé válnak bizonyos struktúrák. Ezt a műfajt ugyan lehet művelni, csak emiatt nagyon manipulatív csengése lesz a dolognak. Nekünk tehát világosan körül kell határolni, hogy milyen társadalmi rendszerben, milyen formációban gondolkodunk, és annak milyen ismérveit tartjuk elfogadhatónak az általunk képviselt gondol­kodáson belül." Szükséges, hogy az alternatív elképzelések egyszerre legyenek távlatilag megindokoltak, ugyanakkor gyakorlatiasak, a min­denkori jelenben is életképesek. „Mindenképpen kell majd kínálnunk formációelméleti magyarázatot, de egy bizonyos ponton túl a konkrét programelemeink nem lesznek formációfüggőek. Például akkor is lehet érvelni az önigazgatás mellett, és ennek konkrét működési formáit meg lehet adni, ha az adott társadalomról az a véleményünk, hogy átmeneti, vagy ha az a véleményünk, hogy tőkés, vagy az a véleményünk, hogy bürokratikus szocialista."

3. Nem megkerülhető az a viszony, ahogy az anyag megfogalmazói elképzelik a helyzetüket az anyag címzettjeihez képest. „Egy társadalmi program megfogalmazásánál fontos szempont, hogy az, aki kifejti a véleményeit, önmagát hol helyezi el a társadalmi körképben. A vizsgált reformjavaslatok ebből a szempontból sajátos képet mutatnak. A követ­kezőket tapasztaljuk. Megnyilatkozik a hatalom. Az általa fogalmazott szövegekben (kormányprogram és párthatározat) egyszerre mutatja az erőfölény és az erőfölény elbizonytalanodásának a jeleit. Emiatt a megszólaló hatalom nagyon sokszor kiterjeszti az általa képviselteknek a körét olyan csoportokra vagy személyekre is, akikről nem lehet bizton állítani a mai politikai tagoltság mellett, hogy vajon valóban a hatalom mögött állnak-e. Nagyon nagy a társadalomban a lassan vagy nehezen vagy egyáltalán nem megnyilatkozó csendes többség, akiknek a szándé­kait, akaratait nem verbális módon, hanem csak bizonyos gesztus értékű jelzésekből lehet kikövetkeztetni. Emiatt némileg kockázatos megoldás, amit a hatalom dokumentumai választanak.

Úgy tűnik, hogy nem sokkal szerencsésebb a többi anyag helyzete sem ebből a szempontból. A legnehezebb pozícióban azok a személyek vagy csoportok vannak, amelyek egyszerre vannak kívül és belül is a hata­lomgyakorlás körén, ugyanis egyszerre kell jelezniük az elhatárolódást és a csatlakozást. Nagyon finoman kell utalniuk azokra a különbségek­re, amelyek hozzákötik az adott személyt vagy irányzatot az éppen vitt politikai kurzushoz, és ugyanakkor azt is elég markánsan kell jelezniük, hogy milyen irányban szeretnék továbbfejleszteni ezt a kurzust. Két olyan dokumentum van, amelyikre ez jellemző, és a szóhasználatában, nyelvezetében tetten érhető: Szegőék és Földes munkájára gondolok. Ambivalensebb ebből a szempontból Fergéék szociálpolitikai javaslata. Értelemszerűen egész más pozíciót mutat a hatalomból kiszorult Bihari, vagy ott sosem szereplők ellenzéki anyagának a nyelvhasználata."

4. Mind a bizonytalan társadalomképpel, mind a megszólítottak kö­rének tisztázatlanságával (homályban maradásával), mind a nyílt vagy látens manipulatív szándékkal kapcsolatos, hogy az anyagok össztár­sadalmi érdekként tüntetik fel javaslataik megvalósítását. „Valamennyi szöveg arra törekszik, hogy az általa felvázolt társadalmi reformot vagy kibontakozási programot egy további megkülönböztetés nélküli általános érdekként mutassa fel. Mióta tagoltság van a társadalomban, ilyenről nem nagyon lehet beszélni. Ezért korrektebb, ha egy alternatív program meg­fogalmazásakor világosan megjelöljük azokat a csoportokat, rétegeket, amelyeknek elsősorban építeni próbálunk az igényeire, mozgásdina­mikáira, törekvéseire, és meg kell tudnunk jelölni azokat a rétegeket is, amelyek az egész küzdelemnek, újrafelosztásnak mintegy kárvallottjai vagy potenciális vesztesei lehetnek. Ez még nem tartalmi kérdés, de a vita etikájához hozzátartozik."

Az össztársadalmi érdekre való hivatkozás önmagában is problemati­kus – elméletileg teljesen tarthatatlan. De fokozottan ingataggá teszi az ilyen érvelést a történelmileg kialakult konkrét helyzet. „A jelenlegi szó­használatban a nemzeti közmegegyezéssel, társadalmi konszenzussal és hasonlókkal valami olyasfélét kergetnek egyes politikusok, ami már nem elérhető. Ezen az állapoton már túlvagyunk. A mostani nem kon­szenzusos, hanem konfliktusos szituáció. Ennek megfelelően kell leírni a helyzetet, és ennek megfelelően kell javaslatokat tenni."

5. Ismétlődő probléma bizonytalan jelentésű fogalmaknak manipulatív célú használata. „Van egy árulkodó mozzanat, ami még mindig a nyelv­használattal, a »ki kihez szól?« kérdéssel kapcsolatos. Szemlátomást nincs konszenzus a hazai társadalomtudományi irodalomban egységes nyelv- és fogalomhasználat körül. Ugyanazok a kifejezések a legkülön­bözőbb tartalommal röpködnek. Magát az önkormányzat, önkormányzás kifejezést is számos eltérő értelemben használják különböző irányzatok vagy személyek. Ezért valószínűleg az lesz a járható, ha kezdeménye­zésünk megkísérel az eddigi tradícióra ugyan építő, de önmagában is érvényes és megálló, önmagában is magyarázatot hordozó nyelvet kialakítani. Amikor önkormányzatról vagy valamiről beszélünk, akkor megmondjuk, hogy mit értünk rajta, és nem hagyatkozunk – mint sok reformjavaslat – közvélekedésekre, impressziókra, olyan hangulati ele­mekre, amelyek benne vannak a laikus és a szakmai közvéleményben, de igazából nyílttá, explicitté nem válnak. A tisztázatlan nyelvhasználat­tal, fogalomhasználattal függnek össze – megítélésem szerint – azok a manipulatív elemek, amelyek úgy tudnak feltüntetni javaslatokat, mintha köztámogatást, közmegegyezést vagy valami hasonlót élvezne. Ezekkel az illúziókkal a mai Magyarországon le kellene számolnunk egy időre, és józanabb fejjel kell a nyelvi eszközökkel, a politikai nyelvi eszközökkel bánni."

 

Áttérve a tartalmi kérdésekre, Márkus elemzéséből az derül ki, hogy a vizsgált reformprogramok közös sajátossága: valamennyien belül marad­nak a régi paradigmán. Az adott rendszernek egyik vagy másik elemét akarják megreformálni, de az alapstruktúrát érintetlenül hagyják. A kiala­kult krízishelyzet végső oka viszont – hangsúlyozza az előadó – maga a rendszer, a rendszernek az alapstruktúrája. Mi ez az alapstruktúra? Az állam és a piac egymásra utalt együttélése. Hallgassuk az előadót.

„A bemutatott javaslatok (talán Földesé kivételével) nem haladják meg az állam és piac kettősségét. Ebben a dilemmában vergődnek, vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek, és nem tudnak e fölé helyezni egy társadalmi szabályozást.

A legtöbb anyag ad egy bizonyos válságkarakterológiát: a válság típu­sát, jellegét, okait próbálják leírni. Ebből adódik, hogy milyen irányban keresik a kiutakat. Nem tisztázott kellően ezekben a dokumentumokban a következő hipotézis. A hazai és általában a kelet-európai újratermelési folyamatok alapvető válságkiváltó tényezője nem az volt, hogy ez kizáró­lag államszocialista rendszer lett volna, vagy hogy kizárólag piaci típusú megoldásokat alkalmaz, hanem a válság alapvető oka ennek a kettőnek a sajátos kombinálódása. Tehát mindaddig, amíg államszocializmusban, illetve »önszabályozó piacban« (e kettő szélsőségében) gondolkodunk, addig nem tudjuk kiszűrni a válságot előidéző tényezőket. Tehát csak olyan megoldás lehet járható, amely mindkét tényező fölé próbál kere­kedni, fölé próbál helyezkedni. Erre volna alkalmas mind gazdasági, mind társadalompolitikai értelemben az önigazgató – mindegy hogy munka­helyi, lakóhelyi vagy tágabban önigazgató – közösségek rendszeréből fölépülő társadalom. Az a gyanúm, hogy természetesen ez is megteremti a maga válságszituációit, de azok már az ő válságszituációi lesznek és azokra majd más típusú válságleírásokat és válságmegoldásokat kell adni. Ha úgy tetszik, az önigazgatás esetén nem bomlasztja fel az egész rendszert a válság. Államszocializmus esetén viszont biztos, hogy a fel­bomlása felé hat. És piacgazdaság esetén is biztos, hogy a felbomlása és átstrukturálása felé hat."

A programok gyanakvóak, bizalmatlanok az emberek iránt, és helyettük (pontosabban velük szemben, az ő rovásukra) inkább valamilyen elvre, eszmére, elméletre (a gondoskodó állam eszméjére, a piac eszméjére) próbálnak építeni.

„Döntő aggályom a javaslatokban megfogalmazottakkal kapcsolatban, hogy nem történik tényleges kísérlet arra, hogy mind a politikai, mind pedig a gazdasági hatalmat visszatelepítsék oda, ahonnan eredetileg elszakadtak és ahonnan származnak: az egyénekhez, családokhoz, és egyénekből vagy családokból létrejövő állampolgári közösségekhez, mint alapegységekhez. Ennek kell lenni minden alternatív reformjavaslat kiindulópontjának: mind a gazdasági, mind a politikai hatalom visszatele­pítése a ténylegesen létező egyénekhez és csoportjaikhoz."

Politika és gazdaság, államhatalom és piac kettőssége, egymásra utalt kombinációja csupán a leglátványosabb megjelenése annak a struktúrá­nak, amely részrendszerek halmazaként működik. A vizsgált reformprog­ramok meg kívánják tartani a társadalomegész részrendszerekre történő tagolását és e részrendszerek eltérő logikák szerinti működését. „Külön­böző modernizációs elméletekre és szempontokra hivatkozva fenntartják a részrendszerek elkülönülésének a logikáját. Mi a döntő aggályom a társadalom részrendszerekre történő tagolásával kapcsolatban? Egy nyugatnémet szociológus fogalmazta meg a részrendszerek differenci­álódása miatt – teljes joggal -, hogy ezek a részrendszerek egyre inkább úgy működnek, mint olyan repülőgépek, amelyeknek a startolása már megtörtént, de a leszállópályáikat még nem készítették elő. (Gondolatban folytatni lehet a képi asszociációt.) A társadalomtudományi közvélemény nagy része mégis egyre inkább elfogadja, hogy a modernizáció alkalmas iránya a különböző részrendszerekre tagolódás és a részrendszerek részlogikáinak a maximális kifejlődése. Történeti tény, hogy a XIX. és XX. század mutat ilyen mozgásdinamikát: részlogikák elkülönülése, részracionalitások megjelenése. De az is történelmi tény, hogy ennek következtében a társadalmi konszenzusok durvábban és gyakrabban bo­rulnak fel. Az is történelmi tény, hogy a makroösszefüggések emiatt kezel­hetetlenebbek és szabályozhatatlanabbak. Az is történelmi tény, hogy a társadalmi katasztrófák intenzívebbek. Emiatt egy alternatív programnak csak olyan társadalomképben célszerű és szabad gondolkodnia, amely ezt a végletesen kifejlődő differenciálódást és a részrendszerek egymás­sal szembefordulását mérsékelni, de legalább kezelni tudja. Tehát meg tud jeleníteni a társadalomban egy makrologikát anélkül, hogy feltétlenül lenne külön hordozója, centruma ennek az össztársadalmi logikának." Az előadó – jól érzékelhetően – olyan átfogó társadalmi önszerveződés lehetőségére és perspektívájára utal, amellyel elkerülhető és kivédhető mindenféle elkülönült, ezért elidegenülésre hajlamos intézmény. Az önszerveződés logikája felülírja a társadalmi részrendszereket – azok minden formalizáltságával és bürokratizáltságával együtt.

A társadalomegész különböző szférákra, részekre osztottságának válságkorszakokban nagy vesztese a szociálpolitika. „A részrendsze­rekre tagolódás, és ennek a veszélyei Fergéék szociálpolitikai anyagá­ban is tetten érhetők. Csak olyan gazdaság-fogalom életképes, amely társadalomegészben tud gondolkodni. Erre a Fergéék anyaga kísérletet tesz. Csakhogy ők is elfogadják a részrendszerekre tagolást, és emiatt egy defenzív, védekező szociálpolitikát fejtenek ki. A védekező szociál­politika – ismerve a hazai erőviszonyokat, és ezt bizonyos értelemben kivetítve és prognosztizálva a jövőre – egy lepusztuló, megszűnő szociál­politika lenne. Tehát az anyag – minden jószándéka ellenére – belement a Fordulat és reform által kínált csapdába és zsákutcába. Elfogadta, hogy a gondolkodásunk középpontjában a gazdaság racionalizálásának kell állnia. És föladta, hogy a társadalomracionalizálásnak kell állnia."

Az „állam + piac" (illetve „piac + állam") struktúrában gondolkodó prog­ramok látóköre, hatálya nem terjed ki a növekvő számban létező gyen­gékre, lemaradókra, leszakadókra. Velük nem foglalkoznak, róluk eleve lemondanak. „Nem kínálnak reális megoldást arra, hogy a lakosság nem pénzben, illetve nem kunyerálásban kifejeződő tényleges szükségleteit hogyan lehetne fedezni, kielégíteni. Ugyanis az állami szociálpolitikai mo­dell – tetszik, nem tetszik – valamilyen módon a különböző rászorultsági, kilincselési és egyéb technikákkal dolgozott-dolgozik, és nem sikerült a legtöbb ilyen jogosítványt állampolgárivá tenni, bármennyire is szerették volna a szociálpolitikusok. Ez éppen az ő gyengeségüket mutatja ebben a fölállásban. A másik oldalon pedig az válik kifejezhető szükségletté, ami mögött pénzfedezet van, pénzszavazat van. Azok a csoportok, rétegek, és azok az igények pedig, amelyek mindkettőből kihullanak, tehát sem kellő vásárlóerővel nem bírnak, sem megfelelő kilincselési, alkudozási technikáik nincsenek, végül is abszolút vesztesei a nemzeti osztozkodási folyamatnak. Ezt a tendenciát meg kell állítani, főleg akkor, amikor egy stagnáló vagy szűkülő újratermelés van az országban. Amikor szűkülő belső felhasználás van az országban."

A részrendszerekre tagoltságnak az egyes részterületeken vannak nyertesei és vesztesei. Más szempontból azonban mindenki vesztes. „Az egymástól elkülönült, elidegenült részrendszerek a társadalom tagjainak belső összhangját is keresztülhúzzák. Tehát magát az egyént is fölparcel­lázzák. Az egyén, mint egységes individuum, nem egységesen lép be a különböző társadalmi folyamatokba. A személyiség egységét vissza kell állítani, vissza kell adni. Mint zárt személyiség tudjon megnyilvánulni a legkülönbözőbb területeken. Például az egyén egyszerre tulajdonosi és munkavállalói helyzete takarékosságra és béremelésre is ösztönözne. Vagy egy másik példa. Maguk az érdekelt egyének dönthessenek, amikor az egészségvédelem és a közvetlen jövedelem szempontja konfliktusba kerül egymással. így, amikor egy lakótelepen kellene korlátozni a közeli gyár működését (szűrőberendezésekkel stb. fölszereltetni), ugyanakkor ez költségnövelő, ezért együtt jár az ő – mint a gyár alkalmazottja – ke­resetcsökkenésével."

Mind a társadalomegész részrendszerekre történt tagolásának, mind az egyének fölparcellázottságának lenyomata, hogy a politikai hatalom, a közhatalom hierarchikusan, vezetőkre és vezetettekre osztottan mű­ködik. „A reformprogramok a pártok és a társadalom viszonyát pusztán taktikai kérdésként vetik föl. Pedig ez egy nagyon komoly elvi kérdés. Egy történelmileg kialakult hatalomgyakorló képződményről van szó. De abban lehet különbség a pártok között, hogy a kormányzókra és kor­mányzottakra való meghasadtságot fönn akarja tartani, vagy meg akarja szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely kiindulópontként elfogadja azt a tételt, hogy jóllehet a történelem során eddig mindig voltak kormányzók és kormányzottak, de ezt a szakadást meg kell szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely ebben az értelemben a pártot egy történelmi mozgásban fölöslegessé teszi. Nevezetesen: a társada­lomnak visszaadja – történelmileg bitorolt – összes funkcióit."

Ettől alapvetően különbözik a vizsgált programok koncepciója. Nem a hatalom társadalmasításában gondolkodnak, hanem – legalábbis egy részük – a pártelitnek egy másfajta elittel történő felváltásában. „A legtöbb anyag valamilyen módon érinti a politikai párt helyzetét és szerepét. Ezt az ellenzéki programok sem kerülték meg. Bihari anyaga és a Társadalmi szerződés-ben megfogalmazott javaslatok is végeredményben egy párt­hatalom-korlátozási elméletet fejtenek ki. Ez a magva a javaslataiknak.

Valamilyen választ mindegyik anyag próbál adni a párt jelenlegi hely­zetére a magyar társadalomban. Azonban nincs végiggondolva ezekben a szövegekben, hogy a párt eddigi történeti útja, strukturális helyzete és lehetséges mozgásdinamikája milyen kapcsolatban van a jelenleg Magyarországon sűrűsödő válságjelenségekkel. Vajon ebből az a kiút kí­nálkozna-e, hogy egy pártkorlátozáson keresztül más hatalmi szerveknek vagy társadalmi csoportoknak a felülemelését hajtom végre?

Abban a társadalomképben, amely a reformjavaslatokban kirajzo­lódott, nagyon markáns egy menedzservonulat. A legkülönbözőbb reformjavaslatok keresik azt az erős csoportot (és maga ez az erős csoport is keresi a megszólaltatóit), amely mind a gazdaságban, mind a politikában – finomabb vagy nyíltabb módon – keresztül tudna vinni egy olyan hatalomeltolódást, hogy egy vállalati irányító, igazgató, va­lamint vállalkozói menedzser réteg rendelkezzen inkább az országban képződő jövedelmek zöme fölött. Ma már elég kevesen védik, és ők is inkább csak burkolt formában, az államigazgatási típusú tulajdonjogot. Az államigazgatási típusú tulajdonjog gyakorlásának az ideje bizonyos értelemben lejárt. A lehetőségét kifutotta és kellően pazarló mivoltát be is bizonyította. Ezen tehát nincs mit védenünk. Amivel ezt a tulajdon- és hatalomgyakorlást megpróbálja a javaslatok zöme fölváltani, az azonban szintén egy elit gazdasági hatalomgyakorlását eredményezi. Tehát nem vinne közelebb a tulajdon és az erőforrások társadalmi kezeléséhez és társadalmi hasznosításához. Legfeljebb a kiválogatási, kiválasztódási mechanizmusa lenne más annak, hogy hogyan kerülnek gazdasági döntéshozói pozícióba a személyek vagy csoportok. Emiatt egy lehetsé­ges alternatív programnak olyan tulajdoni és olyan hatalommegoszlási elképzelésekben kell gondolkodnia, amely mind az államszocializmus feléledését, mind pedig egy menedzserhatalom-eltolódás veszélyét ki tudja védeni: ezt maga alá tudja rendelni és valahogy kezelni tudja."

A rendszer eddig említett sajátosságai minden – a „modernizációba" bekapcsolódó – társadalomra jellemzőek. A kelet-európai társadalmak­nak (Márkus szóhasználatában államszocializmusoknak) van néhány olyan saját ismérve, amely a programalkotásoknál nem hagyható figyel­men kívül.

A hazai társadalomtudományban evidenciának számít, hogy az ál­lamszocializmusok működése nem értelmezhető piaci kategóriákkal. E rendszerek leírására különböző helyettesítő magyarázatok születtek. „Szegőék anyagában ez úgy jelenik meg, hogy a kelet-európai rend­szerek – beleértve Magyarországot is – profitorientáltból pozíció- vagy státuszorientált rendszerekké váltak. Ez egy érvényes megállapítás. Ha ezt az érvényes megállapítást elfogadjuk, akkor minden alternatív prog­ramnak ennek a figyelembe vételével kell felépülnie. Tehát a strukturális elemzést és a javaslatokat is olyan dimenziók mentén kell megfogalmaz­ni, amelyek ehhez a pozícióorientáltsághoz vagy kapcsolódnak, vagy megpróbálják gyengíteni, megkontrázni, más pozíciókat megerősíteni és így tovább.

Az »önszabályozó piac« teljes vagy majdnem mindent kizáró vonzás­körében gondolkodó anyagok (mindenekelőtt a Fordulat és reform, bizo­nyos megszorításokkal maga a Kormányprogram és áttételeken keresztül Bihari anyaga is) ezzel a pozícióorientáltsággal nem számolnak. Ezért úgy vezetik be a piacliberalizálási javaslatokat, hogy azok nincsenek megalapozva a struktúrában. Itt tehát visszaüt a hibás társadalomkép, és az derül ki, hogy ezeket az eddigi társadalomképbe be nem férő elemeket vagy a teljes hatalomszerkezet lebontásával és újraépítésével

(ld. Bihari), vagy nagyon ügyesen becsempészett kormányzati monetáris intézkedésekkel kell megvalósítani (ld. Kormányprogram, illetve Fordulat és reform)."

Márkus szükségesnek tart egy fogalmi tisztázást. „Azért mondtam önszabályozó piacot, mert utalni akartam arra, hogy az fából vaskarika. Ez egy elméleti konstrukció. Önszabályozó piac történetileg nem ismert. Voltak árszabályozó piacok, voltak különböző módon szabályozott pia­cok, ezt le lehet írni és tipizálni lehet, de önszabályozó piac abban az értelemben, hogy minden tevékenységet integrált volna, ilyen nem volt. Csakhogy a reformanyagok egy része ezt sugallja. Ezért használtam ezt a kifejezést, jelezve, hogy vele nem tudunk mit kezdeni. Bizonyos piackonstrukciók és piacmegoldások természetesen reális elemei a mai modern gazdaságnak – ebben nincs vita.

A jelenlegi gondolkodási mező egyik végpontja a totális árutermelés világa. A másik végpont egy totális használatiérték-gazdálkodás világa. Az előbbi mozgástendenciája az, hogy – más jogcímeken – rekonstruálja a monopóliumot. Az utóbbi jelenleg utópia. De egy utópisztikus célmodellben, tehát egy jövőmodellben létjogosult elem lehet. Tehát a teendő: megtalálni a jelenlegi történelmi realitást egy ilyen célmodellel összekötő akciókat. Ebben tudom feloldani az ellentmondást, ami az utópizmus és a reálhelyzet között feszül."

 

Az előadó kiemel egy másik összefüggést is, amelyet az adott helyzet értelmezésénél és megváltoztatási kísérleténél figyelembe kell venni. „Erős érvek szólnak amellett, hogy Magyarországon a hatalom megkí­sérelt egy kettős legitimációt. A kettős legitimáció egyik szálát a politikai intézményrendszer pártvonalán építette föl. A másikat a formális jogi intézményrendszeren keresztül, és a parlamentben csúcsosodna ki ez a másik legitimációs szárny. A gondot az okozza, hogy a főhatalom nem osztható, és emiatt valamelyik mindenképpen alá kell rendelődjön a másiknak. Tehát nem lehet kettős módon legitimálni a rendszert, és ez nem is sikerült. Más az indítóoka az egyik és a másik jogosultság­igazolásnak. Ezért a társadalom parlamentáris átépítése egy sor nagyon kínos problémát és gondot vet föl a párt helyzetét illetően. Ez elől egy alternatív program sem tud kitérni, tehát bizonyos elképzeléseket meg kell tudni határoznunk. Egyértelműen választ kell majd tudni adni, hogy a főhatalmat hova tesszük le.

A hagyományos struktúráknál egy párt → állam → társadalom ta­golódás van, és valahol szintén oda besorolva az érdekképviseleti és szakszervezeti pozíciók. A javaslatok zöme a parlamentté kibővített állam → korlátozott párt → társadalom és egyéb politikai szervek, szer­vezetek felépítést mutatja. Egy alternatív elképzelésben valószínűleg egy társadalom → társadalmi érdekképviseleti szervezetek → és ebből levezetett államhatalom képe áll. Tehát ha egy alternatív program kon­zekvensen végig akarja vinni az alulról felfelé épülő társadalom, az alulról szerveződő társadalom, az önigazgatói társadalom gondolatát, akkor ennek főhatalmi centrumába is magát a társadalomegészet kell állítani és nem speciális intézményeit, nevezzük akár államnak, akár pénzügyi bürokráciának, akár pártnak."

A társadalomegészből való kiindulás mellett további érv is szolgál: a – másik két rendszerben meglevő – bürokratikus irányítás elkerülése. „Olyan megoldásokban kellene gondolkodni, ami nem hozza vissza annak a veszélyét, hogy ismét pazarló, ismét nem hozzáértő módon működő adminisztratív vezérlés legyen."

 

A rendszer kettős legitimálási kísérletéhez hasonlóan a kettős szer­veződés módszertani ingatagságát teszi szóvá Márkus a Földes-anyag egyik elképzelésében. „A javaslat summázata, hogy valamilyen módon össze kellene kapcsolni az áruviszonyok, piacgazdaság további kiépíté­sét a mozgalmi elemek megerősítésével." Márkus nem tart kivitelezhe­tőnek egy ilyen megoldást. „Minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol eddig mozgalmi szerveződések történtek, azok kifejezetten az árulogikák megtörésére, korlátozására irányultak. (Leszámítva termé­szetesen a kapitalizmus keletkezési folyamatát.) És minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol viszont megkezdődik valamilyen módon az intenzívebb tőkeviszony kiépítése, ott a társadalom egyéb szerveződési formái meggyengülnek és elvesztik a pozícióikat. Nincs arra esély, hogy ellentmondásmentesen össze lehessen kapcsolni a társadalmi párt mozgalmi jellegű kibontakoztatását és erősítését az ezzel párhuzamos tőkeviszony-erősítéssel. Elképzelhetetlen, hogy ezek ne fordulnának egymás ellen. Ha mégis megkísérelné a magyar társadalom ezt az utat választani, akkor előbb-utóbb egy kettős hatalmi szituáció és egy nyílt politikai harc terepén találja magát, és ott már nem a konszen­zuskeresések lesznek jellemzőek, hanem az erőnek az alkalmazása mindkét fél részéről."

Az említett kettősségből, az egyidejű hozzáidomulási és elszakadási igényből szükségképpen egy bizonytalanabb problémakezelés követke­zik. „A Földes-anyag sok ponton hezitál, hogy vajon meddig lehetséges a hagyományos mederben tartani a folyamatokat úgy, hogy az össze­kapcsolható legyen egy általános demokratizálási programmal. Mindez úgy, hogy ne veszélyeztesse a kialakult makrohatalmi struktúrát. Tehát egyszerre a stabilitás és az instabilitás szempontjai jelennek meg a szövegben."

 

Ahogy az államszocialista rendszer értelmezése, úgy a kapitalizmus értelmezése is tudományosan ingatag a vizsgált programokban. „A legtöbb reformjavaslat kozmetikázott kapitalizmusképpel dolgozik, és kapitalizmuselemzések vagy kapitalizmusutalások ürügyén általában a centrumországokra hivatkozik. Csak jelzem, hogy a tőkeviszony London­tól, illetve New York-tól Afrika szívéig tart, és a kapitalizmus megnevezése így korrekt, nem pedig úgy, hogy a példaországok az északi államok vagy Ausztria, és így tovább. Erős érveim vannak amellett, hogy a kelet-európai tradícióból és az adott helyzetből startoló államok külön-külön biztosan nem, de együtt sem valószínű, hogy a centrum helyzetébe tudnának kerülni a tőkelogikát követve. Maximum egy félperiféria-helyzet célozható meg – ennek összes áldásos és áldatlan hatásaival együtt. De akkor ezt vállalni kell az adott programoknak. Akár a Kormányprog­ramnak, akár a Fordulat és reformnak vagy Bihari anyagának, vagy a Társadalmi szerződésnek.

 

Kiemelt fontosságúnak tartotta az előadó az ország külső kiszolgál­tatottságának a kérdését. „A dokumentumok egyik legnyugtalanítóbb része az, ahogy a különböző – tágan értett – függőségeinket tárgyalják. Alig-alig vesznek tudomást a következőkről. A magyar társadalomnak évtizedekig az volt az alapvető gondja (ezt társadalomtudósok hol durvábban, hol burkoltabban megfogalmazták), hogy egy kelet-európai integrációnak vagyunk a része. A nyolcvanas években azonban a gond kettős gonddá vált, ugyanis amilyen mértékben kísérletet tett néhány ország nyugat-európai kapcsolatai, tőkés kapcsolatai kibontakoztatására, illetve megerősítésére, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá és dokumentálhatóbbá, hogy nem kiszakadtunk egy függésből és függetlenek lettünk, hanem egy kettős kötődésbe, kettős függésbe kerültünk. A tőkeviszony semmivel nem jóindulatúbb velünk szemben, mint adott esetben volt egy államszocialista megoldás. A nemzetközi tőkének ugyanúgy megvannak a maga logikái, diktátumai, és nem lesz arra tekintettel, hogy egy tízmilli­ós népesség Európa közepén boldogulni akar. Ezt teljesen világosan látni kell, és emiatt nem lehet különböző illúziókat fűzni a külföldi tőkebevonás lehetséges áldásos hatásaihoz. A tőkefüggés tudata csak lassan érik be és lassan válik világossá.

A külföldi tőke bevonásával kapcsolatos illúzióknak hadd utaljak két olyan pontjára, amelyek dokumentálhatók és bizonyíthatók. Az egyik illúzió, hogy a tőkefelvétel és a tőkebeáramlás Magyarországon többlet­forrásokat eredményez. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az utóbbi években rendszeres tőkekivonás történik az országból. Tehát magyarán az itt megtermelt többletjövedelem vagy többletteljesítmény egy része nem az országban hasznosul. Ráadásul – ha naturáliákban, tehát ter­mészeti formájukban gondoljuk el mindezt, akkor – épp a technikailag legkidolgozottabb és legfejlettebb termékek nem a magyar lakosság jólétét szolgálják, hanem valahol eltűnnek a világ áruforgatagában. A másik, szintén dokumentálható aggály a tőkefüggőséggel kapcsolatban a következő. Feltételezik, hogy keményebb munkaszerveződési formákat, technikailag is és az élő munka oldaláról is hatékonyabb megoldásokat eredményezne a külföldi tőke Magyarországra jövetele. Ehhez hozzákap­csolják, hogy ezzel a válságágazatok is kezelhetőbbé válnának. Azon­ban a külföldi tőke nem a válságágazatokba fog menni, hanem további szállodákat fog építeni a Duna-parton. De nem fogja rendbe rakni annak a kb. ötszáz településnek az út-, csatorna- és vízhálózatát sem, amely jelenleg a pusztulás szélén van. Többletteljesítményeket pedig azért nem fog kicsikarni egy ilyen akció a magyar gazdaságból, mert az már jelenleg is bizonyítható (ezt a különböző munkaszociológiai vizsgálatok jól jelezték), hogy a magyar lakosság a többletteljesítményét tekintve nem ösztönzési korlátokba ütközik jelenleg (hiszen erőkifejtése végén jár, és egy pszichikailag és fizikailag leromlott népességről van már szó), hanem bizony technológiai korlátokba ütközik a további termelékenység­növelés. Azt a rést, ami Nyugat-Európától elválaszt minket, nem tudjuk néhány év leforgása alatt átugrani. Ez viszont azt fogja eredményezni, hogy rendszeresen mi fogunk drágábban előállítani, és a feléjük irányuló külkereskedelmi kapcsolataink bővülése arányában az országból való többlettermék-kivonás is bővülő arányú lesz. Ezt nem lehet kivédeni."

 

Ha a tőkebevonás nem megoldás, akkor mi lehet az ország számára a kiút? Márkus álláspontja szerint olyan világgazdasági helyzet jött létre, amelyben a tízmilliós Magyarország számára nincs saját, különálló meg­oldás. „Bármily kínos, csak regionális válasz van. Ennek a térségnek a gondjait nem lehet megoldani, amíg régió méretű válasz nincs. A régió az egyetlen önállóan életképes gazdasági forma. Jelenleg a világgazdaság úgy épül fel, hogy különböző fejlettségű régióknak a kombinációja vagy összekapcsolódása. Tehát ezt kell tudomásul vennünk és egy ilyen sa­játos régiót kell kialakítani, bármennyire is nehézkes, és bármennyire is ez ügyben ütközések sorozata lesz a többi állammal."

 

Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik az ország eladósodottságának kérdése. Az adósságválságra való egyoldalú hivatkozás számos manipu­láció alapja, forrása. „Vannak illúziók az adósságválság kezelhetőségét illetően. Értem azt a szándékot, hogy hatalmi vagy kormányzati pozíció­ban levő személyek, csoportok muszáj, hogy azt mondják a lakosságnak, hogy az adósságválság ilyen és ilyen megszorító intézkedésekkel kezel­hető, és ki tudunk jönni belőle. Hiszen ha bevallanák, hogy matt, akkor vagy elzavarná őket a lakosság, vagy pedig egy lélektanilag olyan de­pressziós helyzetet idéznének elő, amit – azt hiszem – nem lehet vállalni. Tehát motivált, indokolt, hogy a kormányzat miért kelti azt az illúziót, hogy az adósságválság kezelhető. Az is indokolt és motivált, hogy bizonyos reformprogramok miért keltik szintén ezt az illúziót. Mert ha a helyzetet kilátástalannak mutatnák, akkor nem lehetne föllépni egy ambiciózus reformprogram igényével, amely erre is gyógymódot kínál. Tehát úgy látszik, hogy nincs alternatíva. Szerintem az alternatíva a következőkép­pen nézne ki. Ki kell mondani, hogy az adósságcsapda ténye fönnáll, és ebből a magyar nemzetgazdaság mint nemzetgazdaság nem tud kijönni. (Egyébként eddig egyetlen ország sem tudott kijönni az adósságcsapdá­ból. Ez valószínűleg egy univerzális közgazdasági összefüggés.) Ha nem tudunk kijönni az adósságcsapdából, akkor nem szabad a közgondolko­dást és a gazdasági viselkedést erre az egy láncszemre fölfűzni, hanem bele kell illeszteni olyan tágabb gazdaságpolitikai intézkedéssorozatok közé, amelyek a belső ellátás biztonságát, egy hazai piacra is termelő és koncentráló erőforrás-növelést, és a régió egészében való gazdasági gondolkodást állítják előtérbe. Lehet, hogy külön nem tudunk kijönni eb­ből a csapdából, de nem tudjuk prognosztizálni, hogy tíz vagy tizenöt év múlva nemzetközileg hogyan lehetetlenül el az egész adósságszituáció. Nem szabad a gondolkodás és viselkedés középpontjába ezt helyezni. Túl van dimenzionálva. […] A fölvett kölcsönök nem visszafizethetek. Bár­hogy bűvészkedünk, ez nem fog menni. Amit reálisan meg lehet oldani, az ennek az adósságállománynak részben újabb hitelekkel, részben a szerencsésebb évjáratokban szinten tartással továbbgörgetése. Ez az, ami reálgazdaságilag elképzelhető. Azt tartom veszélyesnek, hogy a társadalmi közgondolkodást megülte az adósságprobléma, úgy mintha most már minden más lépést ehhez kellene igazítani. Ezen az ürügyön megy a munkabér-korlátozás. Ott akarnak költséget megtakarítani, ahol nem igazán lehet. A termelési költségeknél durván húsz százalék a mun­kabér-költség, az összes többi anyag típusú költség. Tehát bárhogy is fogják faragni lefelé a reáljövedelmet, ebből igazi, konvertálható előnyünk nem lesz. Közben bizonyos csoportoknak, rétegeknek már az egyszerű újratermelési feltételei is veszélyeztetettek."

*

Márkus „platformelőkészítő" elemzésének nem volt feladata, hogy gaz­daságosság és létbiztonság összhangba hozásának kérdését, vagyis a gazdaságos létbiztonság lehetőségét vizsgálja. (Ezt akkoriban mások, máshol már megtették.) De mi történjen akkor, ha választani kell, mert a kettő konfliktusba kerül egymással? Azok a programjavaslatok, amelyek a társadalomszerveződést döntően az egyének piaci megmérettetésére (a piaci versenyre) bíznák, a gazdaságosság elsőbbségében gondolkod­nak. A magyarországi rendszerátalakítás folyamatában, annak politikai kivitelezésében is ez a törekvés a meghatározó. Az előadó – nem tudni, hogy humánus vagy módszertani megfontolásból – következetesen a társadalom tagjainak létbiztonságát részesíti előnyben (jövedelemcsök­kentő megszorítások elutasítása, a belső piac ellátásának elsőbbsége stb.). A társadalomegész (önigazgatás, önkormányzás, önszerveződés) elsőbbségéből való kiindulás – végső fokon – a megélhetés, a jövede­lemszerzés lehetőségének is a garanciája.

Elméletileg előrelátható volt, és a későbbiekben megtapasztalhatóvá vált: sokak létbizonytalansága (megélhetési nehézségek, munkanélkü­liség) a rendszer működésének bizonytalanságához vezet: olyan – az állami törvényeket figyelmen kívül hagyó – cselekedetek elszaporodásá­hoz, amelyek az anyagi biztonságban élők létbiztonságát is veszélyez­tetik. Sokak létbizonytalanságának választása valójában egyenértékű saját fenyegetettségünk, veszélyeztetettségünk, létbizonytalanságunk választásával.

Jegyzetek

1 „Demokrácia és szocializmus Keleten és Nyugaton", Magyar füzetek 1. Bu­dapest – Párizs, 1978.

2 Kornai János: „Hatékonyság és szocialista erkölcs", Valóság, 1980/5. 20-21.

3 Hámori Balázs: „Nem árujavak és szolgáltatások a szocialista árutermelő gazdaságban", Közgazdasági Szemle, 1980/6. 674.

4 Szorcsik Sándor: A társadalmi tervezésről, MSZMP Központi Bizottsága Tár­sadalomtudományi Intézete, Budapest, 1977. 165.

5 Ferge Zsuzsa: Társadalompolitikai tanulmányok, Gondolat Könyvkiadó, Bu­dapest, 1980. 285.

6 Jánosi Ferenc: „A gazdaságosság kategóriájának tartalma a különböző ter­melési módokban", Közgazdasági Szemle, 1976/11. 1346.

7 Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon, Kossuth Kiadó, Budapest, 1979. 140.

8 Jánossy Ferenc: „Egy evolúciós alternatíva", Valóság, 1982/2. 24.

9 Tütő László: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód", in: Krausz Tamás – Tütő László (szerk.): Válaszúton, Politikatudományi Füzetek 7. ELTE ÁJTK, Politikatudományi Tanszékcsoport, Budapest, 1988. 245-266.

A kelet-európai rendszerváltozások folyamata Lengyelországban kezdődött. A gyakran mintaként bemutatott tárgyalásos átmenetet a huszadik évforduló alkalmával mind a politikai elit, mind a mainstream publicisztika ünnepelte. A tanulmány a kevésbé ismert háttéresemények bemutatására fókuszál, amelyek meghatározták a lengyel rendszerváltás valódi irányát. A középpontban a Szolidaritás átváltozása, a munkás-önigazgatás koncepciójának bukása és a neoliberális modell előretörése áll. Hogyan győzedelmeskedhetett az IMF és a Világbank neoliberális forgatókönyve egy olyan országban, ahol tízmilliós, többnyire munkásokból álló tömegmozgalom létezett?

A kelet-európai rendszerváltozásokat tárgyaló tanulmányok és könyvek szinte kivétel nélkül a „diktatúrából" a „demokráciába" vezető útként ér­telmezik az eseményeket. Nincs ez másképpen Lengyelországban sem, ahol az „út a szabadságba", illetve az „út a függetlenségbe" jelszó alatt születnek tudományos írások. A fő hangsúlyt természetesen a politikai intézményrendszer átalakítására, a parlamenti demokrácia megterem­tésére, a polgári szabadságjogok kivívására helyezik. Nem tagadva, hogy ezek jelentős és fontos tényezői a rendszerváltozásnak nevezett időszaknak, mégis felmerül a kérdés – különösen 20 év elteltével -, hogy a politikai változások mellett hogyan alakult át a gazdasági és társadalmi rendszer Kelet-Európában? Ismert, hogy a központi tervutasításos rend­szert a piaci alapokon nyugvó, szabályozatlan kapitalizmus váltotta fel. Kevésbé ismert azonban, hogy a lengyel ellenzék, mely egész Kelet-Eu­rópában a legerősebb tömegmozgalmat képviselte, évtizedeken keresztül egy viszonylag egalitárius, önigazgató gazdasági, társadalmi és politikai rendszert képzelt el a fennálló bürokratikus államszocializmus helyére. Ennek elméleti és gyakorlati alapjait ki is dolgozták, és 1980-1981-ben a munkásság széles körű támogatásával hozzá is kezdtek e rendszer kiépítéséhez a gyakorlatban.

Lengyelországban az alulról szerveződő társadalom hagyományai a XIX. századból erednek, de konkrét elméleti kidolgozására csak a XX. század második felében került sor. Az 1956 októberi fordulatot követő­en – a kezdeti remények után – világossá vált, hogy a rendszer nem a demokratizálódás és a decentralizálás irányába halad, az állami és a pártbürokrácia nemhogy nem akarja átadni a társadalomnak a gazda­sági és politikai ellenőrző és irányító funkcióit, hanem azt még inkább összpontosítani kívánja a saját kezében.¹ E tapasztalat egyre inkább arra ösztönözte a hatvanas évek derekától az értelmiség egy részét, hogy ki­dolgozza és megfogalmazza céljait. A Jacek Kuroń és Karol Modzelewski által közzétett „Nyílt levél" a párthoz (1964) a létező rendszerrel szemben egy munkás-önigazgatáson alapuló „munkásdemokrácia" létrehozását hirdette meg. A fő célként tehát azt tűzték ki, hogy a termelési viszonyokat a bürokrácia osztályuralmának megdöntésével kell megváltoztatni. Amíg ugyanis ez fennáll, addig semmilyen decentralizáció nem képzelhető el. Az elképzelt új rendszerben a vállalat maga döntene a saját termeléséről; a központi terv végrehajtása adminisztratív ajánlás útján történne, csak gazdasági befolyásolási eszközökkel. A vállalatokat a jövedelmezőségük szerint kellene értékelni, azaz fontossá válna a felvevőpiac szerepe, s a fogyasztás struktúrája határozná meg a termelést. Nagyobb szerepet kapna a technokrácia a központi döntésekben, illetve a vállalati tervek kidolgozásában. A munkásoknak befolyásuk lenne a jövedelmek elosz­tására.² Szembeállították egymással a tervet és a piacot, a centralizált és decentralizált szocialista gazdasági modelleket. Kuroń és Modzelewski az ún. „felsőbbrendű célokat" (széles szociális hálót) a társadalmi el­lenőrzés segítségével biztosították volna, amit éppen a bürokrácia léte akadályoz meg.

A gondolatot az 1968 márciusi események után emigrációba vonuló Leszek Kołakowski folytatta a „Tézisek a reményekről és reménytelen­ségekről" című esszéjében.³ Célja egy olyan alulról szerveződő, önigaz­gató társadalom létrehozása volt, amelyben a társadalom gyakorolja az ellenőrzést a termelési eszközök, illetve a nemzeti jövedelem elosztása felett. Emellett már megjelentek a hatvannyolcas diákokéhoz hasonló követelések, mint a szabad szakszervezetek létrehozása. A Tézisek… a politikai pluralizmust és az üzemi szervezetek szabadságát tűzték ki célul.⁴ Kołakowski tehát egy olyan társadalmi mozgalmat képzelt el 1971-ben, amely az egyre gyengülő hatalmat változásokra tudná kényszeríteni.

Végül Adam Michnik fogalmazta meg az értelmiség feladatát.⁵ Kołakowski gondolatait folytatva arra szólított fel, hogy az ellenzéki politika címzettje a társadalom legyen. Hiszen nem a párt, hanem az emberek számára kell programot alkotni. A párt számára a legjobb út­mutató az alulról jövő nyomás lesz. A meghirdetett „új evolucionizmus" lényege abban állt, hogy az értelmiség a munkásságra támaszkodva rákényszerítheti a hatalmat a változásokra, hiszen ez az a társadalmi réteg, amelytől a hatalom a legjobban tart. Az intézményi kereteket nem határozta meg, de felvetette a független szakszervezetek vagy munkás­bizottságok létrehozását.

Az elmélet megvalósítására 1980-1981-ben nyílt lehetőség a Szolida­ritás mozgalom megalakulásával. Annak ellenére, hogy a Szolidaritás a társadalom többségét – társadalmi státusztól és szakmáktól függetlenül – átfogta és politikailag is sokszínű szervezet volt, az alulról szerveződő, bürokráciamentes, önkormányzó elképzeléseknek nagyon erős bázisa volt. Ez volt az alapelv, amelyben szinte mindenki többé-kevésbé egyet­értett.

A Szolidaritás önigazgató szárnya

1980-1981-ben a társadalmi, gazdasági és politikai önigazgatás meg­valósítása reális lehetőséggé vált. Nemcsak azért, mert 1980 nyarán az országos sztrájkhullám következtében kialakult Szolidaritás szakszer­vezet tagjainak túlnyomó többsége az önigazgatás mellett foglalt állást,⁶ hanem azért is, mert az önigazgató rendszer előfeltételei is létrejöttek. A horizontális elv alapján szerveződő, közvetlen demokrácián alapuló, az államtól független Szolidaritásban az állampolgárok abszolút többsége részt vett. A fennálló társadalmi rend pedig az elmúlt évtizedek politikája miatt legitimációs válságba került (ezt még a hatalom képviselői sem vitatták), s ez a válság az összes társadalmi réteget mobilizálta.⁷

Az önigazgatás koncepcióját az Üzemi Szervezetek Hálózata („Sieć" – „Hálózat")⁸ által 1981 tavaszán kidolgozott tézisekben tették közzé.⁹ A „Hálózat" formájában megkezdődött az önkormányzati struktúra kiépíté­se is. E mozgalom nem a Szolidaritás Országos Egyeztető Bizottsága elnökségének határozata alapján, hanem még a mozgalmon belül is alulról szerveződött meg. Igaz, a kapcsolat teljesen egyértelmű volt: vezetőjük Jerzy Milewski a Szolidaritás gdanski Üzemközi Bizottságának tagja volt.

A tervezet a pluralizmus és a társadalmi élet demokratikus szabályainak tiszteletben tartására és az önigazgatás elvére épült. A program szerint a nemzetgazdaság alapvető szervezeti egysége a társadalmasított vállalat [przedsiębiorstwo społecznione]. A vállalaton belül létrehozandó Mun­kásönkormányzat [Samorząd Pracowniczy] rendelkezik az össznemzeti vagyon felett a társadalom és a saját kollektívája érdekében. Az önkor­mányzatnak minden dolgozó automatikusan tagja. Az önkormányzat leg­felsőbb hatalmi szerve a Munkásönkormányzat tagjainak szabad gyűlése [walne zebranie członków Samorządu Pracowniczego]. A kollektívák a munkástanácsokon [rada pracownicza] keresztül képviseltetik magukat a Munkásönkormányzatban. A vállalat élén az igazgató áll, akit pályázat útján választanak meg. A Munkásönkormányzat joga meghatározni a vállalat fejlődésének fő irányvonalát, elfogadni a többéves terveket, megerősíteni a vállalat szervezeti struktúráját. A szakszervezetekkel közösen döntenek a vállalat által megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkormányzat joga az igazgató kinevezése és visszahívása. Hatáskö­rébe tartozik továbbá a kooperációs szerződések megkötése, illetve az állami és területi hatalommal való együttműködés is.

A „Hálózat" kiterjesztette volna az önkormányzást az állam minden szintjére és kétkamarás parlamentet javasolt. Az alsóház – a Képviselők Kamarája [Izba Poslów] – az ország politikai érdekeinek legfelsőbb rep­rezentánsa lett volna. A felsőház – az Önkormányzatok Kamarája [Izba Samorządów] – közvetítő feladatokat látott volna el, vagyis a legfőbb társadalmi ellenőr szerepét kellett volna betöltenie. így a politikai és a gazdasági funkciók elváltak volna egymástól.¹⁰ Ez volt a munkás-önigaz­gatás koncepciójának legkidolgozottabb programja, mely a társadalmi ellenőrzést kiterjesztette volna az egész államra, és egy neokorporatív rendszert hozott volna létre.

E koncepció erősen korlátozta volna az állam és benne a párt szerepét a gazdasági döntésekben. Magában rejtette azt a lehetőséget, hogy a szabad választások eredményeként nem a párt képviselői kezében lesz a hatalom. Az egész tervezet egyértelműen a párt és a nómenklatúra-elv szerinti kiválasztódás ellen irányult. Túllépve a hagyományos szakszer­vezeti követeléseken, meg akarta változtatni az állam egész működési mechanizmusát.¹¹

A „Hálózat" e törekvéseit azonban nem fogadta el teljes mértékben a Szolidaritás Országos Bizottsága. Többek között olyan alapkérdések­ben, mint a vállalat igazgatójának kinevezése, a Bizottság sokkal mér­sékeltebb álláspontot foglalt el, nem lépve túl az 1980 augusztusában megfogalmazott 21 követelés azon pontján, hogy az igazgatókat ne a párthűség, hanem a szakmai felkészültség alapján válasszák ki. Ezzel szemben a „Hálózat" a létrejövő vállalati önkormányzatok jogaként ér­telmezte a kérdést.

A Szolidaritás 1981 őszén megrendezett kongresszusán elfogadott program szerint az Önkormányzó Köztársaság a világnézeti, társadalmi, politikai és kulturális pluralizmus elvére épülve jön létre. A határozatban foglaltak szerint az Önkormányzó Köztársaság alapja az „autentikus munkásönkormányzat". A gyűlés szükségesnek nevezte egy olyan tör­vényjavaslat benyújtását, mely megszüntetné a párt-nómenklatúra hatal­mát a vállalatokban, és helyette valódi önkormányzatokat hozna létre.¹²

Ám közel sem mindenki hitt az önkormányzatiság ilyen mértékű kiter­jesztésében. Feltételezhető, hogy a kongresszusi programban éppen ezért nem is részletezték külön annak felépítését. A „Hálózat" által ko­rábban megfogalmazott tézistervezethez képest a meglehetősen rövid állásfoglalásra magyarázat lehet néhány vezető tanácsadó véleménye. Karol Modzelewski szerint az önkormányzás egy „elragadó társadalmi idea", de a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben, amikor az állami intéz­mények nem képesek ellátni a feladatukat, „pragmatikus programra van szükség". Witold Trzeciakowski a Szolidaritás egyik befolyásos közgaz­dász tanácsadója pedig egyáltalán nem hitt abban, hogy sikeres lehet egy ilyen rendszer. A komoly tapasztalatokkal rendelkező – KOR (Mun­kásvédő Bizottság)¹³ alapító tag – Jan Olszewski egyenesen utópiának nevezte az egész koncepciót.¹⁴ Az Országos Bizottság, annak ellenére, hogy számos tagja nem értett vele egyet, vagy éppen illúzióként kezelte, stratégiai eszköznek tekintette az önkormányzati kérdést a LEMP-pel vívott küzdelemben.

A Szolidaritás gazdasági programjaiban is kevés szó esett az önigaz­gató rendszer bevezetéséről. A programhoz csatolták a különböző – a válságból kiutat javasló – gazdasági koncepciókat tartalmazó dokumen­tumokat. A két fő elképzelés közül az egyiket Leszek Balcerowicz fiatal közgazdász tézisei alapján¹⁵ Stefan Kurowski és Grzegorz Palka képvi­selte: ez alapvetően a piacosítás pártján állt (ún. Alternatív program). A másik pedig, a Włodzimierz Brus-tanítvány Ryszard Bugaj mérsékeltebb, a piaci szocializmushoz közel álló koncepciója volt (ún. Realista prog­ram). Ám egyik sem állt határozottan a munkás-önigazgatás pártján, bár neokorporatív elemei mindkettőnek voltak.¹⁶

Nem tagadható tehát, hogy minden szükséges előfeltétel ellenére már 1981 őszén sem tudott győzni a munkás-önigazgatást képviselő irányzat a piacosítást szorgalmazókkal szemben, annak ellenére, hogy a munkásság zöme támogatta az elképzelést. A kongresszus nem tudott egyértelműen állást foglalni egy határozott gazdasági program mellett. Nem volt egyetértés abban sem, hogy részt kell-e vennie a munkásság­nak a hatalomban, és ha igen, akkor milyen szerepe legyen abban. Egyre inkább megosztott volt a Szolidaritás ideológiailag is, a három fő irányzat – gyakran keveredve – már ekkor kialakult: a munkás-önigazgatás párt­ján álló baloldaliak, a szociáldemokraták, illetve a nemzeti radikálisok.¹⁷

A rendszerváltás felé

Az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot véget vetett a Szoli­daritáson belül zajló minden vitának. Jaruzelski katonai fellépése – mint később kiderült – végső csapást mért a társadalmi mozgalomra és az önigazgató szárnyra is. A Szolidaritás megszűnt létezni, mint egy széles társadalmi tömegmozgalom, amelyre támaszkodva a hatalomtól enged­ményeket lehet kicsikarni. A hadiállapot ellenzékének újra kellett gondol­nia céljait és lehetőségeit. E viták jóval szűkebb körben zajlottak, mint december 13-a előtt, sok aktivista ugyanis emigrációba kényszerült, sokat letartóztattak és megfélemlítettek. Az országban maradt ellenzéki elitnek számolnia kellett a realitásokkal: ha a fennálló rendszert nem sikerült a Szolidaritás hatalmas erejével változásra bírni, akkor e tömegmozga­lom nélkül a lehetőségek még szerényebbek lettek. A nyolcvanas évek közepére az ellenzéken belül győzött az a felfogás, hogy a párt hatalma tartós marad, s ezzel a ténnyel szembenézve kell megfogalmazni az új programot. Az ellenzéknek tehát nem a párttal szemben, hanem a párt­tal – a párton belüli reformerekkel – közösen kell az országot kivezetni a gazdasági válságból.¹⁸ Ez lényegében visszatérés volt a Nyílt levél előtti felfogáshoz, még akkor is, ha ezt a pragmatizmussal és realizmussal ma­gyarázták. Még jelentősebb változás volt, hogy ezzel kizárták a tömegek részvételét az események alakításából.

A hadiállapot első évében létrehozott Ideiglenes Koordinációs Bizott­ság,¹⁹ mely érthető módon nem választott, legitim testület volt, 1985 szeptemberében kiadott gazdasági programjában már egyértelműen a piacosítás mellett foglalt állást, s bár nem mondta ki, de a privatizációt támogatta. Egyetlen szó sem esett már az 1981-es programban rögzített elvekről, a munkásönkormányzatokról, mint az Önkormányzó Köztársa­ság alapjáról és a társadalmasított gazdasági tervezésről.²⁰

Hasonló változáson ment keresztül az emigráció egy része is. A Brüsszelben tevékenykedő Jerzy Milewski, aki korábban a munkás-önigaz­gatás szószólója volt, és az általa irányított Koordinációs Iroda²¹ fokoza­tosan közeledett Ronald Reagan és Margaret Thatcher antikommunista, neokonzervatív politikájához. Reagan tudatosan felhasználta őket és a Szolidaritást hidegháborús céljaira. A brüsszeli központ idővel átvette az emigráció irányítását a párizsi bizottságtól, mely a legnagyobb francia szakszervezetek és a IV. Internacionálé erkölcsi és anyagi támogatását is élvezte. A párizsiak baloldali internacionalista irányvonala ugyanis nem felelt meg az amerikai vezetés kívánalmainak.²²

Az ellenzék 1987 áprilisában kiadott nyilatkozatában mélyreható gazdasági reformokat, a tulajdonformák egyenrangúságát, a piaci mechanizmusokhoz való visszatérést és a gazdasági élet határozott demokratizálását követelte. Ezzel együtt kiállt még a munkás-önkor­mányzatok mellett, amelyeknek jelentős szerepet tulajdonítottak az állami vagyon társadalmasításában. A program minden ellentmondá­sossága ellenére világos volt, hogy már nem a politikai demokrácia és nem is az autentikus területi és munkásönkormányzatok létrehozása a cél, amint az 1980-1981-ben volt, hanem a piacgazdaság irányába való elmozdulás. Az ellenzéki vezetők visszatértek ahhoz a korábbi tézishez, miszerint a gazdaság demokratizálása majd kikényszeríti a politikai változásokat.²³

Jacek Kuroń még a koalíciós kormányzás lehetőségét is felvetette 1988 tavaszán, anélkül, hogy azt előtte radikális feltételekhez kötötte volna. Bronisław Geremek, a Konfrontacja című lap szerkesztője pedig inkább a már 1981-ben is felmerült Nemzetgazdaság Társadalmi Taná­csának megalakítását javasolta, mely kormányzaton kívüli szervként kontrollálná a gazdasági reformokat. Aleksander Hall pedig – az ellenzéki tevékenység céljaként – a „normális, demokratikus állam" létrehozására tett javaslatot. Az ellenzéki elképzelések abban a pontban találkoztak, hogy lemondtak a párttal szembeni frontális támadásról, s érdekeltté akarták tenni a párt egy részét abban, hogy a változások élére álljon. A továbbiakban nem megdönteni akarták a LEMP uralmát, hanem evolú­cióra kényszeríteni.²⁴ Ezzel visszájára fordították Adam Michnik 1976-os evolucionista elméletét: 1987-1988-ban már nem a tömegekre, hanem a párt reformszárnyára támaszkodva szándékoztak a vezetést változá­sokra késztetni. Ebben a fordulatban éppen Michnik és Kuroń játszotta a vezető szerepet.

A tömegek kizárása a változásokból és a szabad piac bevezetésének követelése logikusan vezetett a privatizációhoz, bár érthető okokból erről kezdetben még nem beszéltek. A szabad piac bevezetése ekkor még csupán a „tulajdonformák egyenrangúsága" és a „társadalmasítás" jelszavaival együtt jelent meg. 1988-ra azonban egyre hangosabb lett az ellenzékiek liberális szárnya (Piotr Wierzbicki, Mirosław Dzielski, Aleksander Hall, Tomasz Gruszecki és Donald Tusk), amely egyértelmű­en kiállt a magántulajdon és a szabadpiaci kapitalizmus mellett.

A szociológiai felmérések egyértelműen bizonyítják, hogy értékorien­tációja szerint a társadalom is két csoportra oszlott: (1) individualista-piacorientált és (2) egalitárius-szabályozásorientált. Csakhogy a ma­gántulajdonnal és a privatizációval kapcsolatos attitűdök meglehetősen ambivalensek voltak a lengyel társadalmon belül. Az 1988-1992 közötti periódusban a lengyel társadalom több mint fele volt azon a véleményen, hogy a jövedelmek differenciálódását csökkenteni kell. 1990-ben a tár­sadalom 66%-a, 1992-ben már 74%-a mutatkozott az állami árszabá­lyozás hívének. Mindemellett magas volt a gazdasági verseny híveinek aránya is: 1988-ban 80%, 1992-ben 78%. Ezzel szemben, 1988-ban mégis a lakosság 60%-a, 1992-ben pedig már 77%-a helyeselte a teljes foglalkoztatottság politikáját.²⁵ Ezek az ellentmondásos adatok egyrészt arra világítanak rá, hogy a lengyel társadalom – csakúgy, mint a többi kelet-európai – nem volt tisztában azzal, hogy a szabadpiaci kapitalizmus bevezetése milyen következményekkel fog járni. Másrészt pedig az ada­tokból kitűnik a lengyel társadalom egalitárius hagyományainak hatása, mely egyaránt gyökerezett mind a katolikus egyház tanításaiban, mind a baloldali értelmiség által képviselt önszerveződésre épülő társada­lomképben. Harmadrészt pedig megfigyelhető, hogy az államszocialista rendszer jóléti funkcióit megtartották volna, míg a rosszul működő cent­ralizált gazdasági rendszert felváltották volna mással.

A tárgyalások megkezdése

Az IMF-tagsággal²⁶ összefüggésben a lengyel hatalom 1986. szeptember 11-én amnesztiát hirdetett a hadiállapot után még börtönben ülő politikai foglyok számára. Nem sokkal később Lech Walesa vezetésével létrejött a Szolidaritás Ideiglenes Tanácsa. Wałęsa, tíz ellenzéki értelmiségivel közösen, levelet írt Ronald Reagan elnöknek, hogy oldja fel az összes gazdasági szankciót Lengyelországgal szemben. E lépés komoly gesztus volt a hatalom felé. Ekkor a párt újra – immár harmadik alkalommal – meghívta II. János Pál pápát Lengyelországba, mutatva demokratizációs szándékának komolyságát, s bízva némi nemzeti legitimációszerzésben is. Az 1987 nyarán megtartott pápai miséken ismét több millióan vettek részt, a tömegben gyakran feltűntek a Szolidaritás transzparensei. Ok­tóberben létrejött a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottsága, mely egyre erőteljesebben követelte a szervezet legalizálását és a gazdasági reformokat. 1987. november 29-én bátor lépésre szánta el magát a párt: népszavazást írt ki a gazdasági reformok folytatásáról. A kísérlet látvá­nyosan megbukott: a társadalom jelezte, csak olyan reformot fogad el, amelyben ő is részt vesz.

1988 áprilisában az újabb (januári) áremelésekre adott válaszként sztrájkhullám kezdődött, amelyet a hatalom a rendőrség segítségével szétvert. Augusztus derekán azonban elindult a láncreakció, egymás után sorra tették le a munkát a bányászoktól a hajógyáriakig. A párt­vezetés belátta, hogy két lehetősége van: a tárgyalások megkezdése, vagy a rendkívüli állapot kihirdetése. Jaruzelski június 13-án, a Központi Bizottság VII. plénumán használta először a „Kerekasztal" kifejezést, amelyen a problémák rendezésének színterét értette. Az állandó sztráj­kok miatt azonban az Országos Védelmi Bizottság 1988. augusztus 20-i ülésén, melyen a Politikai Bizottság (PB) több tagja is részt vett, döntést hoztak a tartalékosok mozgósításáról és a fegyveres erők készültségbe helyezéséről.

Ugyanezen a PB-ülésen döntöttek arról, hogy a belügyminiszter, Czesław Kiszczak titkos tárgyalást kezdeményez Lech Wałęsával, melynek célja a kerekasztal-tárgyalások feltételeinek megteremtése volt. Nem gördített akadályt az ellenzékkel való tárgyalások elé a Szovjetunió sem. Gorbacsov július 14-én Varsóban tárgyalt Jaruzelskivel. A lengyel párt vezetője kifejtette, hogy a gazdasági nehézségek miatt szükséges a demokratizálás, ám megígérte, hogy nem fogják a Szolidaritást legalizál­ni, és nem engedélyezik a pártalapítást sem. Nem zárta ki ugyanakkor, hogy különböző társadalmi csoportokból akár ellenzéki szemléletű kép­viselőket is bevonjanak a Szejmbe. Gorbacsov nem emelt kifogást, sőt történelmi jelentőségűnek nevezte a lengyel és a szovjet folyamatokat. A szovjet politikai vezetés éppen úgy nem számolt a hatalom elveszté­sével, mint a lengyel.

A kormány és az ellenzék között az első találkozó 1988. augusztus 31-én, a Varsó melletti Magdalenkában épült belügyi villában jött létre. A megbeszélések hamarosan rendszeressé váltak Kiszczak és Wałęsa között, gyakran a katolikus egyház közvetítése révén.

Sokak számára azonban nem volt magától értetődő a tárgyalások megkezdése, ezt a legtisztábban Mieczysław Rakowski fogalmazta meg a PB szeptember 1-jén tartott ülésén:

„Számolni kell azzal, hogy a Walesa-ügy komolyan jelen van a pár­ton belüli vitákban. Éveken keresztül arról beszéltünk, hogy ő csak egy magánember, semmi jelentősége nincs, most meg tárgyalásokat kezdünk vele. Ez akkor azt jelenti, hogy a Szolidaritás erős? Azt jelenti, hogy Canossát jártok? Miért vezettétek be a hadiállapotot, és miért nem tudtatok akkor megegyezni? Az az érv, hogy a mostani ajánlat az 1981 végétől vezetett vonalunk folytatása, eléggé ingatag annak fényében, ami később történt."²⁷

A kerekasztal-tárgyalások megkezdésének két feltétele volt: a sztrájkok azonnali beszüntetése (a párt részéről) és a Szolidaritás legalizálása (az ellenzék részéről). Döntő momentum volt, amikor november 30-án az állami szakszervezetek (OPZZ) vezetője, Alfred Miodowicz, nyilvános tévévitára hívta ki a Szolidaritás vezetőjét. Ám ez hatalmas hibának bi­zonyult a párt részéről, Walesa a felmérések szerint „kiütötte" ellenfelét. Ennél is fontosabb volt, hogy a vita mintegy legitimálta a Szolidaritást. Walesa tekintélye megkérdőjelezhetetlenné vált. 1988. december 18-án a Walesa körül csoportosuló értelmiségiek megalakították az Állampolgári Bizottságot.²⁸ Fontos megjegyezni, hogy ez nem az 1981 őszén meg­tartott első és eddig az időpontig az utolsó Szolidaritás-kongresszuson megválasztott vezető grémium újjáalakulását jelentette. Nem volt tehát választások által szerzett legitimitása, ám Walesa tekintélye és népsze­rűsége elegendő volt ahhoz, hogy a Szolidaritás nevében tárgyalásokat kezdjenek a párttal. Számos korábbi Szolidaritás-vezető, mint Andrzej Gwiazda, Anna Walentynowicz, Marian Jurczyk, akik már korábban is élesen bírálták a mozgalom vezetőjét, kimaradtak a Bizottságból, s követelték az 1981-es vezető testület összehívását.

Az 1989 januári KB-plénumon Jaruzelski és Kiszczak elérte, hogy a testület felhatalmazza a vezetést a tárgyalások megkezdésére. Végül 1989. február 6-án a Minisztertanács épületében megkezdődtek a ke­rekasztal-tárgyalások. Összesen 452 fő vett részt a tárgyalássorozatban, amely a három fő társadalmi erő: a kormánykoalíció, a Szolidaritás és a katolikus egyház képviselői között folyt. Három fő munkacsoportban döntöttek a legfontosabb kérdésekről. Ilyen volt a gazdaság- és társada­lompolitika, a politikai reformok és a szakszervezeti pluralizmus ügye.

A kerekasztal-tárgyalások két hónapig tartottak. Ez idő alatt számos problémát kellett megoldaniuk a feleknek, gyakran alakult ki patthelyzet. Ilyenkor a tárgyalásokon kívül Kiszczak és Walesa külön egyeztetett. Végül megállapodtak a rendszer politikai átalakítását érintő legfontosabb kérdésekben. A 460 fős Szejm mellett létrehozták a 100 tagú Szenátust. Megalkották az új választási törvényt, amely azonban korántsem volt demokratikus: a Szejm mandátumainak 65%-át biztosították a LEMP-nek és csatlós szervezeteinek, s csupán az összes mandátum 35%-át külö­nítették el elosztásra a szabad választások eredményének megfelelően. A Szenátusba viszont teljesen szabad választást írtak ki. Létrehozták az államfői tisztséget, s az elnököt a két ház közös ülésén kellett meg­választani. így optimális esetben a pártnak a szövetségeseivel együtt biztosítva lett volna a kétharmados többség, mellyel Jaruzelskit elnökké választhatják. Döntöttek a cenzúra eltörléséről is. A létrehozandó Felső­ház (Szenátus) azonban nem a munkások és egyéb civil szervezetek érdekképviseleti, vagyis a „társadalmi ellenőrzést" szolgáló intézménye lett, ahogy a Szolidaritásban korábban követelték („Önkormányzatok Kamarája"), hanem a két világháború között fennálló rendszerrel való kontinuitás jelképe. így nem jöhetett létre az a neokorporatív rendszer sem, amelyet a Szolidaritás önigazgató szárnya elképzelt. Az új rendszer a saját gyökereit nem a Szolidaritásban kereste, hanem az 1939 előtti berendezkedésben. Ennek szimbolikus aktusa volt, mikor 1990. decem­ber 22-én Ryszard Kaczorowski²⁹ ünnepélyes keretek között átadta a „hatalmat" Lech Wałęsának.

A tulajdon-átalakítás és az önigazgatás bukása

Az mindenki számára világos volt, hogy az állami tulajdon feletti rendel­kezés és a termelés ellenőrzése egyben hatalmi kérdés is. Mieczysław Rakowski 1981 augusztusában így fogalmazott a Szolidaritás képvise­lőivel folytatott tárgyaláson: „aki az élelem termelését ellenőrzi, gyakor­latilag az rendelkezik a hatalommal, mert az élelem kérdése politikai kérdés".³⁰

Az állami tulajdon átalakítása (az „államtalanítás") kétféle módon mehetett végbe: privatizáció, vagyis magánosítás, illetve az állami tu­lajdon közösségi tulajdonná alakítása, azaz társadalmasítása útján. Ez utóbbi felelt volna meg leginkább a lengyel értelmiség által kidolgozott koncepcióknak és az 1981-es Szolidaritás-programnak. Ugyanakkor élesen szemben állt az uralkodó „marxista-leninista ideológiával", a „párt vezető szerepével" és a politikai-gazdasági élet vertikális tagozó­dásával. Az állami tulajdon közösségi tulajdonná alakításával a párt és a körülötte kialakult nómenklatúra elveszítette volna minden befolyását és privilégiumait.

Ezzel kapcsolatban merül fel a kérdés: létrejöhetett volna-e a sza­badpiaci rendszer akkor is, ha nem a magánosítás, hanem a közösségi tulajdon alternatívája győzedelmeskedik? Miért nem valósulhatott meg a közösségi tulajdonná alakítás?

A kerekasztal-tárgyalásokon a legtöbb vita éppen a gazdasági munka­csoportban volt. Ez abból adódott, hogy sem az ellenzék, sem a kormány­koalíció képviselői között nem volt még elvi egyetértés sem, hogy milyen rendszert hozzanak létre a régi helyett. Az ellenzék részéről Ryszard Bugaj és Witold Trzeciakowski inkább szociáldemokrata, míg Janusz Beksiak liberális álláspontot képviselt. A kormányoldalról Władyslaw Baka (a Nemzeti Bank elnöke, majd PB-tag) és Ireneusz Sekula³¹ pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy egységesen képviselhettek volna valamilyen kidolgozott pártprogramot, ráadásul a kormány tevékenysége élesen eltért az általuk előterjesztett javaslatoktól.³²

A Központi Bizottság még 1988. szeptember 16-án elfogadta a „Nem­zetgazdaság konszolidációja tervének elveiről" szóló dokumentumot, mely tartalmazta a tulajdonformák egyenjogúsítását és előrevetítette a bankprivatizációt. Ennek megfelelően a Rakowski-kormány, függetlenítve magát a Politikai Bizottságtól és a Kerekasztaltól (és a társadalomtól), számos törvényt fogadtatott el a Szejmben, s ezzel megkezdődött a pi­acgazdaságra való áttérés, valamint a párt-nómenklatúra kiváltságainak átmentése.

Természetesen már korábban, 1987-1988 táján mind Magyarorszá­gon, mind Lengyelországban, a vezetés reformelképzeléseiben – az adósságválság hatására és a vállalatok beruházáshiányának ellensúlyo­zására – egyre nagyobb szerepet kapott a tulajdoni átalakítás és a kisvál­lalkozások nyíltabb támogatása. Lengyelországban az 1988. december

23-i törvény a gazdasági tevékenységről³³ gyakorlatilag „emancipálta" a magántulajdont. Leegyszerűsítette a hatósági ügyintézést, és megszün­tette a magánvállalkozások felső foglalkoztatási határát.³⁴ Ugyanakkor a külföldi befektetésekről szóló törvény³⁵ törölte a külföldi partner részará­nyára vonatkozó előírást, sőt, a külföldi részesedésre minimumot írtak elő (20% és 5.000 dollár). A külföldiek hároméves adómentességet kaptak, amit adott esetben további három évvel meg lehetett hosszabbítani. A külkereskedelmet pedig engedélyezték a magánvállalkozók számára is. Ezen felül az adósságcsökkentés exportarányára jutó hányadát a külföldi beruházó repatriálhatta.

A január 31-én elfogadott banktörvények³⁶ szintén a privatizáció előké­szítését szolgálták. A Nemzeti Bank helyébe kilenc körzeti bankot hoztak létre, és engedélyezték magánbankok alapítását. A február 24-én életbe­lépett, „a nemzetgazdaság konszolidációjának néhány feltételéről szóló törvény"³⁷ lehetővé tette az állami vagyon magánosítását, illetve március 15-én legalizálták a valutakereskedelmet is. Mindezen előkészítés után egy 1989 tavaszán elfogadott kormányrendelet megteremtette az ún. „spontán privatizáció" vagy „nómenklatúra-privatizáció" alapjait. Lehetővé vált a vállalatok számára, hogy saját részlegeiket „társasági" formában működtessék tovább. Ennek következtében a vállalatok menedzsmentjei „kisajátították" az állami tulajdonban lévő gyárakat, amelyek felett már korábban is rendelkeztek. ők voltak abban a helyzetben, hogy tulajdon­ra tegyenek szert. Ez az ún. „vállalati kezdeményezésű" privatizációs gyakorlat jelentős méreteket öltött nem csak Lengyelországban, hanem Csehszlovákiában és Magyarországon is.³⁸

Emellett természetesen jelen voltak azok az elképzelések is, melyek a „dolgozói részvénytulajdont" állították a középpontba. A reformköz­gazdászok többsége azonban ellenezte az efféle megoldásokat, hiszen a munkástanácsok a központi hatalom ellensúlyaiként jelentek meg. A Rakowski-kormány is szilárdan a liberalizmus talaján állt, s bizalmatla­nul tekintett a munkásokra. Ennek a harcnak lett az eredménye, hogy a privatizációs alaptörvényt csak a Mazowiecki-kormány beiktatása után 10 hónappal sikerült elfogadni.³⁹

A privatizációs ideológia robbanásszerű előtérbe kerülésének okai a következők voltak: egyfelől az adósságteher privatizálással történő enyhí­tése, oly módon, hogy a hitelező bank tulajdonrészt kapott az adósságok elengedése fejében az eladósodott vállalatban (adósságcsere). Másfelől, miután megszűnt az állami szektor sérthetetlenségének tabuja, óriási lehetőség nyílt a magánosítás előtt.⁴⁰ Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a reformközgazdászok a gazdasági liberalizációt a stabilizáció előfeltételeként értelmezték.

Ennek megfelelően cselekedett a Rakowski-kormány is. Mielőtt lemondott volna, 1989 júliusában elfogadta az 1990-1992-re szóló új gazdasági program elveit, melyeket az IMF szakértőivel közösen dol­goztak ki a piacosítás, az államháztartási egyensúlyteremtés, a kemény pénz- és hitelpolitika és az állami tulajdon átalakítása, újrastrukturálása érdekében.⁴¹ Augusztus 1-jén a kormány bevezette a piaci árakat, ami hamarosan hiperinflációhoz vezetett (251,1%). A választási eredmények­nek megfelelő kormány csak 1989. augusztus 25-én alakulhatott meg Tadeusz Mazowiecki vezetésével.

Az új kabinet azonnal leállította a „nómenklatúra-privatizációt", és bizalmatlanul fogadta a külföldi tőkét. Ezzel gyakorlatilag az egész államtalanítási folyamat lelassult. Megpróbálták felülvizsgálni az addigi privatizációkat, ám a krónikus pénzhiány miatt, ahogy a kormánylap (Gazeta Wyborcza) „Pénzt vagy életet" című cikke (1990. május 29.) is jelezte, a mérleg nyelve inkább a privatizáció folytatása felé billent.⁴²

A privatizációval szorosan összekapcsolódó törvénycsomagot, a Leszek Balcerowicz gazdasági miniszter vezetésével kidolgozott ún. „sokkterápiát" (Balcerowicz-terv) október 9-én fogadta el a kormány és december 30-án került a Szejm elé. A terv a kerekasztal-tárgyalásokon nem tárgyalt, és ott ezért el sem fogadott pontjai a liberális piacgazdaság azonnali, radikális bevezetését tartalmazták. Szó sem esett a szakszer­vezetekről, a munkásokról, az önkormányzásról és a társadalmasításról. Kidolgozói között olyan neoliberális közgazdászokat találunk, mint Jeffrey David Sachs, aki az IMF és a Világbank tanácsadójaként többek között Bolíviában, Oroszországban és Jugoszláviában is részt vett a gazdasági transzformációban⁴³ vagy Stanisław Gomułka közgazdász (a hatvanas években Kuroń és Modzelewski köréhez tartozott), aki a nyolcvanas években az IMF, az OECD és az Európai Bizottság konzultánsaként dolgozott. Az utolsó pártállami kormány által elkezdett és a Szolidari­tás-kormány által befejezett neoliberális fordulat természetesen nem a véletlen műve volt. A kelet-európai rendszerváltások egyik kikényszerítő ereje éppen a világban lezajlott gazdasági modellváltásban fedezhető fel. A belső társadalmi erők, mint a Szolidaritás tömegmozgalma, gyengíthették ugyan a fennálló rendszert, de a változás irányát megszabni már nem tudták. A hatalmon lévők és az őket követő „rendszerváltók" elfogadták a nemzetközi pénzügyi szervezetek által kínál receptet. Nemcsak Sachs nevét kell itt megemlíteni, hanem az ún. washingtoni konszenzus kidol­gozóját, John Williamsonét is. Az 1989-ben általa kidolgozott tízpontos javaslat⁴⁴ vált a neoliberális gazdaság-átalakítások dogmájává, melyet az IMF és a Világbank a világ minden országának „előírt". A „konszenzus" fő pontjai az állami vállalatok, a kereskedelem és a pénzpiacok privati­zációját, a piacok deregulációját, a jövedelemszerkezet átalakítását, az adók csökkentését, az adóalap szélesítését, az egységes valutaárfolyam fenntartását és a külföldi befektetések előtti akadályok megszüntetését tartalmazták, vagyis a gazdasági szerkezetváltás olyan irányát, amely az önigazgató koncepcióval teljes mértékben szemben állt.

A „konzenzus" alapján kidolgozott Balcerowicz-terv⁴⁵ hivatalos indok­lása szerint „a lengyel gazdaság alapvető rendszerváltást követel." A változás célja egy olyan „piaci rendszer felépítése, amely a magasan fejlett országokéhoz közelít. Amelynek gyorsan, radikális lépések se­gítségével kell megvalósulnia, hogy amennyire csak lehet, csökkentse a társadalomra háruló terheket az átmeneti időszakban". A tervezők a reformok korábbi rossz tapasztalataira hivatkozva álltak ki a sokkterápia mellett, illetve azzal érveltek, hogy a gazdaság olyan rossz helyzetben van, hogy nincs idő a lassú átmenetre, azonnal kell cselekedni: „a gaz­daság a mélyülő egyensúlytalanság, az állam finanszírozásának teljes összeomlása állapotában van. Évek óta növekszik az ökológiai katasztró­fa, a lakáskrízis, a külföldi adósságteher és különösen a fiatal generáció megélhetési emigrációja." Mindez az utóbbi hónapokban tapasztalható újabb válságjelekkel együtt, mint a gyors áremelkedés, a hiperinfláció, az államháztartás növekvő deficitje, valamint a termelés visszaesése, gyors lépéseket követelt. Balcerowicz fő célja az infláció megállítása és a piaci egyensúly helyreállítása mellett a gazdasági rendszer alapvető megváltoztatása volt, annak érdekében, hogy a külföldi gazdasági segít­ség megérkezzen Lengyelországba. Az antiinflációs politika keretében először a „monopolista struktúrák" megszüntetését, az energiaigényes nehézipar felszámolását, a központi beruházások és az állami vállala­tok finanszírozásának leállítását, illetve a fizetések visszafogását tűzte ki célul. Az exportra termelő cégeket illető adókedvezmények radikális szűkítését, a vállalatok saját beruházásai és a kőszénbányászat állami dotációjának megszüntetését, valamint az állam biztonságára fordított összegek csökkentését ígérte.

Az állami kiadások ilyen radikális csökkentése azonnal óriási munka­nélküliséget generált. Illuzórikus volt az a kitűzött cél is, hogy Lengyel­ország ily módon gyorsan elérheti a fejlett kapitalista országok szintjét. Pedig ennek érdekében a program teljes rendszerváltást követelt: gyors áttérés a piacgazdaságra, a monopóliumok azonnali megszüntetése, a lengyel gazdaság világpiaci integrációja, az állam finanszírozásának tel­jes átalakítása, a teljes adórendszer átalakítása, a tőkepiac megindítása és a munkaerőpiac létrehozása. Végül tíz törvénybe foglalva a Szejm elfogadta a sokkterápiát.⁴⁶

Ennek megfelelően 1990. július 13-án a Szejm végül megszavazta a privatizációs törvényt,⁴⁷ amely jelentősen leszűkítette a nómenklatúra-privatizáció lehetőségét, és helyette a felülről irányított „aktív privatizá­ciót" preferálta. A törvény elfogadásának azonban több fontos oka is volt. Egyfelől a Világbank ettől tette függővé a 300 millió dolláros hitel folyósítását⁴⁸ (korábban, 1989. július 10-11-én George Bush amerikai elnök Varsóban világossá tette, hogy az Egyesült Államok csak abban az esetben nyújt gazdasági segítséget Lengyelországnak, ha a liberalizáció folytatódik). Másfelől a hatalmon lévő Szolidaritás belső törésvonalai is megváltoztak. A megerősödött jobboldal Wałęsa mögé sorakozott fel, míg a baloldaliak a piacpárti liberálisokkal Mazowiecki mellé álltak. A miniszterelnök a piacpárti logikát követte, s így jelentős támogatással maga mögött sikerült elfogadtatnia a törvényt. Harmadrészt az állam elsősorban így tudott jelentősebb bevételre szert tenni, ami különösen fontos volt, hiszen a Rakowski-kormány 5 billió zlotys költségvetési hiányt hagyott utódaira.

Lengyelországban a kezdeti időszakban a privatizáció háromfélekép­pen történhetett. Az ún. „kis privatizáció" főleg a kisebb kereskedelmi és szolgáltatóipari egységeket érintette. A kormányzat célja ezzel egyértel­műen az volt, hogy enyhítsenek a lakosságot sújtó ellátási hiányon. A „kis privatizáció" eredményeképpen 1990 júliusáig az állami boltok 8%-át privatizálták, a kiskereskedelem egynegyede került magánkézbe. A másik forma az ún. „tőkés privatizáció" volt. Ez a folyamat két lépcsőből állt. Először a privatizálandó vállalatot át kellett alakítani az államkincstár egy­személyes tulajdonává, majd két éven belül el kellett adni. A privatizációt lebonyolító szerv a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériuma⁴⁹ lett, melyet széles jogkörrel ruháztak fel. Végül meg kell említeni az államtalanítás harmadik lehetőségét, a „likvidációs privatizációt". Erre a privatizációs törvény 37 cikkelye adott lehetőséget, és a leggyakrabban éltek is vele a vállalatvezetők. A módszer lényege, hogy a csődeljárás után a cég egészét vagy egyes részeit magántulajdonba lehetett adni.

A magántulajdonon alapuló kapitalizmust mégis az új cégek létre­hozásának engedélyezése lendítette előre. 1993-ban már az újonnan létrehozott privátszektor a GDP több mint 50%-át tette ki.

A törvény szerint a privatizálandó vállalat dolgozói csupán a részvé­nyek húsz százalékát vehették meg kedvezménnyel (a hazai vásárlóknak kínált ár feléért), e felett pedig piaci feltételek alapján. A dolgozóknak nem volt több joguk a vállalathoz, mint bármelyik más állampolgárnak. Az első öt privatizált vállalatnál ennek megfelelően (de inkább a 20 százaléknál kisebb mértékben) különítettek el részvényeket a dolgozók számára.⁵⁰ A jogszabály még két fontos korlátozást tartalmazott: tíz százalékban maximálta a külföldieknek eladható hányadot, s ezzel védték az orszá­got elsősorban a német tőkétől, valamint megszüntette a „nómenkla­túra-privatizáció" lehetőségét. A törvény magába foglalta az ún. „népi részvényes eszmét" is, amely minden állampolgárt kárpótolt az állami vagyonból „ingyen részvényekkel". A Szejm ún. „privatizációs jegyeket" bocsáthatott ki, amelyeket ingyen és egyenlő arányban osztottak szét az állampolgárok között. E jegyeket az állami vállalatok privatizálásakor az állampolgárok tulajdonrészekre, illetve a beruházási alapokban rész­tulajdonra válthatták.⁵¹ A privatizációs jegyek kiosztása azonban nem a munkás-önigazgatás irányába mutatott, hiszen nem csak az adott vállalat munkásai kaphattak belőle, hanem mindenki. E gondolat a gyakorlatban leginkább Csehszlovákiában érvényesült.

Az első három évben minden negyedik, állami tulajdonban lévő válla­latot privatizációra bocsátottak, de csupán minden tizedikben került sor tulajdonváltásra. 1990-ben 8.441 állami vállalat létezett. 1993 szeptemberéig⁵² 2.334 állami vállalatnál kezdeményeztek privatizációt: 510-et „tőkés privatizáció", 995-öt likvidáció útján szándékoztak eladni, illetve 829 vállalatot jelöltek ki arra, hogy „dolgozói tulajdonú vállalatokká" váljanak. Végül összesen 914 vállalat került új tulajdonosokhoz.⁵³ Ezzel szemben, a privatizációs törvény elfogadásáig lezajlott „nómenklatúra- (spontán) privatizáció" során, 1.593 cég került a párt- és államapparátushoz kötődő személyek tulajdonába. E vállalkozások száma még nagyobb is lehetett, ha a nómenklatúra családtagjainak cégeit is ideszámítjuk.⁵⁴ Tehát egy év alatt közel kétszer annyi cég került magántulajdonba a privatizációs törvény elfogadása előtt, mint utána.

Végeredményben ez a törvény lehetetlenné tette a kollektív tulajdon széleskörű elterjedését Lengyelországban. Korlátozásaival gyakorlatilag megtiltotta, hogy az állami tulajdonú vállalatok teljes egészében vagy leg­alább többségi tulajdonban a dolgozók birtokába kerüljenek. A kormányra került Szolidaritás teljesen más úton járt, mint amit 1980-1981-ben hirdetett. A privatizációs törvény után két héttel életbe lépett az új szak­szervezeti törvény,⁵⁵ de nem nyúltak a LEMP által 1981 szeptemberében megalkotott „állami vállalatok kollektíváinak önkormányzatáról"⁵⁶ szóló, s akkor sokat bírált törvényhez. Ez a jogszabály ugyan lehetőséget adott a munkásoknak arra, hogy munkástanácsokon keresztül befolyással le­gyenek a vállalat éves tervére, a beruházások irányára, az állóeszközök eladására, de nem adott jogot a termelés megszervezésére és irányítá­sára. A hatalomra jutott Szolidaritás azonban „megfeledkezett" e törvény módosításáról. Érdemes megjegyezni, hogy a LEMP korábban azért ellenezte a „vállalat társadalmasítását" , mert olyan „csoporttulajdonként" értelmezte, amely a kapitalizmus visszaállításához vezet. Ezáltal elve­szítette volna ellenőrzését a termelés felett, megszűnt volna a vezetés és az egész párt-nómenklatúra minden kiváltsága és privilégiuma.⁵⁷ Az új vezetés, a kormánypozícióban lévő Szolidaritás viszont éppen azért ellenezte a „csoporttulajdont", mert az a liberalizációt és a kapitalista kibontakozást gátolta volna meg.

Mindennek ellenére azt sem szabad elfelejteni, hogy Lengyelország­ban a kezdeti magánosítási hullám lecsengése után, a rendkívül gyakori kormány-válságok és kormány-váltások miatt, nem indult meg újra az állami tulajdon olyan mértékű széthordása, mint például Magyarországon. 1998-ban még az 500 legnagyobb lengyelországi vállalat első három helyezettje állami tulajdonban volt⁵⁸ , s ezen csak a kommunikációs ipar privatizálása változtatott, amikor a Telekomunikacja Polska részvény­társaságot, előbb magánkézbe (2000), majd egy évvel később külföldi tulajdonba adták. Jelenleg az ötven legnagyobb cég mintegy negyven százaléka még mindig állami többségi tulajdonban áll. Sőt a lengyelor­szági vállalatok az egész kelet-európai régióban is jelentősek. A térség (beleértve a Balkánt és a Szovjetunió európai utódállamait – Oroszorszá­got nem) legnagyobb száz vállalatának több mint egyharmada lengyel, annak is nagyjából 40 százaléka még többségi állami tulajdonossal ren-delkezik.⁵⁹ Természetesen a legnagyobb exportbevételt realizáló cégeket Lengyelországban is a külföldi gyáróriások leányvállalatai adják, mint a Fiat, a Wolkswagen vagy a Philips. A ragsor első tíz cége közé csupán a sziléziai kokszbányázat üzemei tudnak beférkőzni.⁶⁰

***

A sokkterápia és a privatizáció eredményeképpen a munkanélküliség 1993 végére 16% fölé kúszott (2004-ben már 20% fölött volt),⁶¹ az infláció 1990-ben 585,8%-ra ugrott.⁶² A kormánypolitika negatív társadalmi hatá­sai csalódást okoztak a Szolidaritást támogató tömegek számára. Ennek leképeződését figyelhetjük meg az 1990 végén tartott első elnökválasztás alacsony részvételi arányaiban (60,6% és 53,4%), és abban, hogy a Szolidaritás megkérdőjelezhetetlen vezetőjét – komoly kihívó nélkül – a szavazók csupán 39,96%-a támogatta az első fordulóban. Még inkább jelzésértékűek a társadalom kiábrándultságára nézve az első teljesen szabad választások (1991 október) adatai. A rendkívül alacsony részvétel mellett (43,20%) az első miniszterelnök pártja⁶³ a mandátumok 13,5%-át tudta megszerezni, és mindössze két mandátummal kapott többet, mint az utódpárt⁶⁴ . Két évvel később pedig, az előrehozott választásokon a Demokratikus Baloldal Szövetsége (SLD) fölényes győzelmet aratott (a mandátumok 37,2%-át szerezte meg).

Konklúzió

Az önigazgató koncepció alternatívája tehát elbukott, és a piaci logikán, a magántulajdonon alapuló kapitalizmus valósult meg. Konklúzióként talán nem felesleges összefoglalni a bukás okait.

A Szolidaritás mozgalom tízmilliós tagságával óriási, horizontális el­veken alapuló, demokratikus társadalmi erő volt, melynek reális esélye lehetett volna a gazdaság és a politika irányításának átvételére. A moz­galom azonban – belső megosztottsága miatt – nem tudott kidolgozni a gazdasági realitásokkal számoló, konzekvens gazdasági programot. A hadiállapot bevezetése pedig nem csak a további útkeresést gátolta meg, hanem megfosztotta a reménytől az embereket, hogy maguk alakíthatják a sorsukat. Felszámolta a kiépített közvetlen demokratikus társadalmi struktúrákat az üzemekben és azokon kívül, s szétzúzta a társadalmi aktivitás hatalmas erejét, amely 1980-81-ben oly jelentős volt.⁶⁵ Feltételezhetjük, hogy ha létezett volna 1989-ben a hét évvel korábbi Szolidaritás tömegmozgalmi ereje, akkor a Leszek Balcerowicz által bevezetett sokkterápia-programot nem fogadta volna ilyen passzívan a lengyel társadalom.

Másrészt, 1981 után minden reform, azaz decentralizáció, demokratizáció a hadiállapot valóságával állt szemben, ezért eleve kivitelezhetet­len volt, így a hatalomnak a legitimációs válságból sem sikerült kitörnie. Ezzel szemben állt a nyugati világ, ahol a liberális gazdasági fordulatnak köszönhetően (a szociális kiadások csökkentése, a privatizáció felgyorsí­tása, új piacok keresése, tőkekihelyezés), egy új globális világgazdasági folyamat indult el. A Kelet-Nyugat közötti kapcsolatrendszer egyre szoro­sabbá vált. A keleti blokkban elmélyült gazdasági válság felszámolására reális perspektívaként mutatkozott a nyugat-európai kapitalizmus. Az ott tapasztalható életszínvonal a lakosság jelentős részét is vonzotta. A rendszerváltás világgazdasági környezete tehát nem kedvezett a mun­kás-önigazgatás alternatívájának.

Lengyelország rendkívül rossz gazdasági helyzete, valamint a nemzet­közi tőkétől való erős függése miatt, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására a Rakowski-kormány már a kerekasztal-tárgyalások alatt megindította a gazdasági liberalizációt, megkezdődött a privatizáció a munkások kártalanítása nélkül. Ráadásul számos ellenzéki vezető utó­piának tartotta a munkás-önigazgatás perspektíváját, azzal indokolva, hogy nincs sikeres történelmi példa annak megvalósíthatóságára.

A Balcerowicz-féle sokkterápia, amely az IMF tanácsait szolgaian elfogadta, az utolsó csapást jelentette az önigazgató alternatívára. A piacgazdaság, a privatizáció és a munkástömegek munkanélkülivé válása lehetetlenné tette, hogy a társadalmi ellenőrzés megvalósuljon Lengyelországban. A lengyel rendszerváltás példája mutatja, hogy a még oly jelentős ellenzéki tömegmozgalom, mint a Szolidaritás sem tudott érdemileg beleszólni az átalakítás fő kérdéseibe. A kelet-európai rendszerváltozásokat nem a társadalom tömegei, hanem nemzetközi pénzügyi világszervezetek, a „kommunista" pártok reform-elitje és az ellenzék egy szűk csoportjának támogatásával hajtották végre.

Végül a KGST feloszlatásával, a régi piacok elvesztésével és az ezzel járó külkereskedelmi átrendeződéssel, továbbá a privatizáció megkez­désével és számos gyár bezárásával munkások milliói váltak munkanél­külivé. A világgazdaságba való félperifériás integrálódás felmorzsolta a „szocialista" állam által védett „munkásosztályt", így az képtelenné vált arra, hogy részt vegyen az állami tulajdon lebontásában.

Összességében az 1988-89-re kialakult történelmi feltételek és az élvonalban lévő politikai szereplők akarata nem kedvezett a „harmadik út" megvalósításának. A „történelmi erők" a magántulajdonon alapuló kapitalizmus irányába mozdították Lengyelországot is, annak ellenére, hogy itt mutatkozott meg legerősebben a közösségi tulajdonra és az önigazgatásra épülő gazdasági rendszer alternatívája.⁶⁶

Jegyzetek

1 A munkás-önigazgatás megteremtésének kérdése szinte minden kelet-európai országban felvetődött különböző történelmi periódusokban, többek között 1917 után Oroszországban, 1944-1947 között, illetve 1956-ban Lengyelországban és Magyarországon, valamint 1948 után Jugoszláviában. A huszadik század nyolc­vanas éveinek második felében, amikor felmerült az állami tulajdon lebontásának problémája, a baloldali értelmiségiek és a munkások előtt újra reálisnak tűnt a munkástulajdon és a munkás-önigazgatás megvalósításának alternatívája a ma­gántulajdonra épülő kapitalizmussal szemben. Lásd: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Szerk.: Krausz Tamás, Márkus Péter. Liberter Kiadó, Budapest, 1995. Jakubowicz, Szymon: Bitwa o samorząd 1980-1981. Londyn, Aneks, 1988.

2 List otwarty Jacka Kuronia i Karola Modzelewskiego do członków Podstawowej Organizacji Partyjnej Polskiej Zjednoczonej Partii Robotniczej i członków uczelnianiej organizacji Związku Młodzieży Socjalistycznej przy Uniwersytecie Warszawskim, przedstawiajqcy oparty o marksowskq teoriq spoleczehstwa krytyczny obraz systemu politycznego i społeczno-ekonomicznego Polski jako ustroju biurokracjipartyjnej. In: Hemmerling, Zygmunt – Nadolski, Marek: Opozycja wobec rządów komunistycznych w Polsce 1956-1976. Wybór dokumentów. Warszawa, Uniwersytet Warszawski, Instytut Nauk Politycznych, 1991. 157-245. E gondolatok forrása Michał Kalecki, Włodzimerz Brus és Oskar Lange munkáiban is megtalálható. Kalecki a harmincas években együtt dolgozott John Keynes-szel és jelentős hatással volt az angol közgazdász később nagy karriert befutott teóri­ájára. Brus és Lange munkái inkább a szocialista országok gazdasági reformjaira voltak hatással.

3 Lásd: Kołakowski, Leszek: Tezy o nadziei i beznadziejnosci. In: uő.: Czy diabeł może być zbawiony i 27 innych kazań. Kraków, Znak, 2006. 405-426.

4 Uo. 423.

5 Michnik, Adam: Új evolucionizmus. In: uő.: Gondban a bohóc. Esszék és tanulmányok. Pozsony, Kalligram, 1996. 19-33.

6 Egy belső közvélemény-kutatás szerint az 1000 főnél többet foglalkoztató üzemekben a megkérdezett dolgozók 95%-a támogatta az önkormányzati struk­túrák létrehozását, de az összes megkérdezettnek is a 65%-a. Lásd: Ash, Garton Timothy: A lengyel forradalom. Budapest, AB-Beszélő Kft. 1990. 208.

7 Az önigazgatás kialakulásának feltételeiről lásd: Marković, Goran: Social Preconditions od Self-management. In: Self-Organising Utopias. Eszmélet special issue, Budapest, (2008) 71-87.

8 Sieć Organizacji Zakładowych NSZZ „Solidarność".

9 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczym. In: Sprawy gospodarcze w dokumentach pierwszej Solidarności. Tom I. 16 sierpnia 1980-30 czerwca 1981. Szerk.: Luszniewicz, Jacek – Zawistowski, Andrzej. Warszawa, IPN, 2008. 331­333.

10 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczy, i. m. 2008. 331-333.

11 Ezen elképzelés mibenlétét Milewski közvetlenül a Szolidaritás kongresszusa előtt a Robotnik című illegális lapban fejtette ki. Lásd: Rok po sierpniu – co dalej? In: Robotnik, 78. sz. 1981. augusztus 27. 1-2.

12 Program NSZZ „Solidarnosc uchwalony przez l Krajowy Zjazd Delegatów. In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/program.pdf (2008-12-27)

13 Komitet Obrony Robotników (Workers' Defence Committee). 1976-ban jött létre a munkássztrájkok brutális leverése után. Elsődleges feladata a munkások és családtagjaik jogi, anyagi és erkölcsi támogatása volt. Később Kelet-Európa legjobban szervezett és legjelentősebb ellenzéki mozgalmává vált. Fontos sze­repe volt a Szolidaritás mozgalom létrehozásában. Lásd: Lipski, Jan Józef: KOR. Komitet Obrony Robotników. Komitet Samoobrony Społecznej. Warszawa, IPN, 2006.

14 Tygodnik Solidarność, 31. sz. 1981. október 30. 6-8.

15 Projekt zespołu Leszka Balcerowicza przy Instytucie Rozwoju Gospodarczego Szkoly Głównej Planowania i Statystyki. In: Grala T., Dariusz: Reformy gospodarcze w PRL (1982-1989). Próba uratowania socjalizmu. Warszawa, Trio, 2005. 331-334.

16 A két programot lásd: ANEKS do Uchwały Programowej l Krajowego Zjazdu Delegatów NSZZ„Solidarność" Materiały dyskusyjne do III części„Związek wobec kryzysu i reformy gospodarczej". In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/aneks.pdf (2008-12-26).

17 Francia szociológusok a Szolidaritás mozgalom belső megosztottságát kivá­lóan feltárták és elemezték, lásd: Touraine, Alain – Strezelecki, Jan – Wieviorka, Miche l- Dubet, François: Solidarność. Analiza ruchu społecznego 1980-1981., Warszawa, 1989.

18 Skórzyński, Jan: Od Solidarności do wolności. Warszawa, Trio, 2005. 215­228.

19 1982. április 22-én jött létre (Tymczasowa Komisja Koordynacyjna).

20 Kowalewski, Zbigniew Marcin: Zachodnia solidarność z Solidarnością. Opowiem jak bylo. In: http://www.internacjonalista.pl/menu-kraj/5-dzial-historia-solidarnosci/68-zbigniew-marcin-kowalewski-zachodnia-solidarno-z-qsolidarnociq.html (2009-03-23).

21 1982. július 1-jén jött létre Brüsszelben (Biuro Koordynacyjne NSZZ Soli­darność).

22 Kowalewski, i. m.

23 Kuroń, Modzelewski, Kołakowski és Michnik is úgy látta korábban, hogy a politikai rendszer megváltoztatása nélkül nem lehet semmilyen gazdasági reformot megvalósítani. A hadiállapot után újra a gazdasági reformok kerültek előtérbe az ellenzék programjaiban. Ennek okai nyilván a hadiállapot bevezetésének tapasz­talataiban és a rendkívül rossz gazdasági helyzetben keresendők.

24 Skórzyński, i. m. 2005. 226-228.

25 A felméréseket lásd: Gorzelak, Grzegorz – Jalowiecki, Bohdan: Lengyelország fejlődése 2005-ig. In: Kelet-Közép-Európa: honnan – hová? Szerk.: Ehrlich Éva, Révész Gábor, Tamási Péter. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 223.

26 Lengyelország 1986. június 12-én csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF).

27 Tajne dokumenty Biura Politycznego i Sekretariatu KC. Ostatni rok władzy 1988-1989. Szerk.: Perzkowski, Stanislaw. Londyn, Aneks, 1994. 39.

28 A Bizottság (Komitet Obywatelski) hivatalos lapjaként 1989. május 8-án megjelent a Gazeta Wyborcza Adam Michnik főszerkesztésében.

29 A második világháború utáni Londonban „működő" lengyel emigrációs kor­mány utolsó elnöke.

30 Holzer, Jerzy: „Solidarność" 1980-1981. Geneze i historia. Warszawa, Krąg, 1990. 260.

31 1983-1988 között a Társadalombiztosítás elnöke, 1988-ban szociálpolitikai és munkaügyi miniszter, majd a Rakowski-kormány Gazdasági Bizottságának elnöke, miniszterelnök-helyettes.

32 Friszke, Andrzej: Okrąłly Stół. Geneza i przebieg. In: Polska 1986-1989: koniec systemu. Materiały międzynarodowej konferencji. Tom 1 referaty. Red.: Machcewicz, Paweł, Warszawa, Trio-ISP PAN, 2002. 112.

33 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 324 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19880 410324&type=3&name=D9880324.pdf (2009-06-22).

34 Mizsei Kálmán: Lengyelország. In: Privatizáció Kelet-Európában. Szerk.: Mizsei Kálmán. Budapest, Atlantisz-Medvetánc, 1991. 40-41.

35 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 325 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej z udzialem podmiotów zagranicznych. In: http://isip.sejm.gov.pl/ servlet/Search?todo=file&id=WDU19880410325&type=2&name=D19880325.pdf (2009-06-22).

36 Dz.U. 1989 nr 4 poz. 22 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. o Narodowym Banku Polskim. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU1989 0040022&type=1&name=D19890022L.pdf (2009-06-22).

Dz.U. 1989 nr 4 poz. 21 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. Prawo bankow. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890040021&type=1& name=D19890021L.pdf (2009-06-22).

37 Dz.U. 1989 nr 10 poz. 57 Ustawa z dnia 24 lutego 1989 r. o niektórych warunkach konsolidacji gospodarki narodowej oraz o zmianie niektórych ustaw. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890100057&type= 1&name=D19890057L.pdf (2009-06-22).

38 Mizsei, i. m. 1991. 34.

39 Uo. 15-16.

40 Uo. 20.

41 Grala T., i. m. 2005. 324.

42 Mizsei, i. m. 1991. 44.

43 Sachs elképzeléseit lásd: Sachs, Jeffrey: The Economic Transformation of Eastern Europe: the case of Poland. In: Economics of Planning, Volume 25, (1992) N. 1. 5-19.

44 Williamson, John: What Washington Means by Policy Reform. In: http://www.iie.com/publications/papers/paper.cfm?researchid=486 (2009-08-14).

45 A Balcerowicz-tervet lásd: Program gospodarczy. Główne założenia i kierunki. In: http://c355.republika.pl/Program1989.doc (2009-06-19).

46 Törvények 1. az állami vállalatok finanszírozásáról, 2. a bankjogról, 3. a hitelről, 4. a jövedemadóról, 5. az adózás új elveiről, 6. a külföldi beruházók által folytatott tevékenységről, 7. devizajogról, 8. vámjogról, 9. az alkalmazásról, 10. az elbocsátások feltételeiről.

47 Dz.U. 1990 nr 51 poz. 298 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o prywatyzacji przedsiębiorstw państwowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510298&type=1&name=D19900298L.pdf (2009-06-19)

48 Emellett a kormány 700 millió dollár hitelt várt az IMF-től, valamint 1 milliárd dolláros kölcsönre kért garanciát a fejlett országok bankjaitól. Tárgyalásokat kez­dett a Párizsi Klubbal és a Szovjetunióval az adósság-visszafizetések üteméről is.

49 Dz.U. 1990 nr51 poz. 299 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o utworzeniu urzędu Ministra Przekształceń Własnościowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510299&type=1&name=D19900299L.pdf (2009-06-22).

50 Mizsei, i. m. 1991. 30., 48.

51 Uo. 51.

52 1993 szeptemberében előrehozott parlamenti választásokat tartottak Lengyel­országban. A választási kampány miatt a privatizáció folyamata lelassult.

53 Employee-owned companies in Poland. Ed.: Jarosz, Maria, Warsaw, PAN ISP, 1994. 13.

54 Dudek, Antoni: Reglamentowana rewolucja. Rozkład dyktatury komunistycznej w Polsce 1988-1990. Kraków, Arcana, 2005. 189.

55 Dz.U. 1991 nr 55 poz. 234 Ustawa z dnia 23 maja 1991 r. o związkach zawodowych. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id=WDU19910550234&type=3 (2009-06-22).

56 Dz.U. 1981 nr 24 poz. 123 Ustawa z dnia 25 września 1981 r. o samorządzie zalogi przedsiębiorstwa państwowego. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id= WDU19810240123&type=3 (2009-06-22).

57 Jakubowicz, i. m . 1988. 88-89.

58 A „Polskie Sieci Elektroenerg. SA, Warszawa"; a „Petrochemia Płock SA, Plock" és a „Telekomunikacja Polska SA, Warszawa". Lásd: Lista 500 największych przedsiębiorstw w Polsce w 1998 r. In: http://www.rzeczpospolita.pl/dodatki/rynek_990506/rynek_a_6.html (2009-08-14).

59 Lásd: http://www.rzeczpospolita.pl/ekonomia/lista500_2007/ (2009-08-14), Lista pierwszych 100 największych przedsiębiorstw. In: http://www.deloitte. com/dtt/press_release/0,1014,sid%253D12111%2526cid%253D169870,00.html (2009-08-14). A lengyelországi cégekkel szemben, a listán szerelő magyarországi vállalatok többsége már privatizált vagy eleve multinacionális cég (Audi, Suzuki, Tesco, Phillips, Samsung stb.).

60 Lásd: http://www.rp.pl/galeria/127224,5,297713.html (2009-08-14).

61 A hivatalos statisztikai adatokat lásd: http://www.mojebezrobocie.ovh.or/o_bezrobociu_statystyki_gus.php (2009-03-21).

62 A zloty elértéktelenedését mutatja, hogy 1990 elején 9.500 zlotyért lehetett 1 USD-t vásárolni.

63 Demokratikus Unió (Unia Demokratyczna).

64 Demokratikus Baloldal Szövetsége (Sojusz Lewicy Demokratycznej).

65 Modzelewski, Karol: Jaruzelski utorował drogę na Balcerowiczowi. In: Le Monde Diplomatique, edycja polska, grudzień 2006. http://www.monde-diplomatique.pl/LMD10/index.php?id=1 (2009-06-02).

Gliński, Piotr: Samorządna Rzeczpospolita w Trzeciej Rzeczpospolitej. In: Solidarność. Wydarzenie, konsekwencje, pamięć. Red.: Gruszka, Barbara, War­szawa, IFiS PAN, 2006. 187.

66 Ezzel szemben nem tagadható az a tény, hogy a rendszerváltás során a Szoli­daritás számos követelése megvalósult. Létrejött a demokratikus politikai rendszer, mely elvileg mindenkinek lehetőséget adott az önszerveződésre. Az új keretek között azonban elgondolkodtató, hogy az ilyen közösségi szervezetek hogyan tudták volna „elkerülni a piaci verseny következményeit: a reálbér csökkentését, a technika és a munkaintenzitás fejlesztésével, a munkaidő növelésével, „raciona­lizálással", leépítéssel, elbocsátásokkal kieszközölt „versenyképességet", a más üzemek dolgozóival őket, mint tulajdonosokat és tőkés vállalkozókat szembeállító, a többi dolgozók relatív pozícióját is mindig rontó versengést." Lásd: Tamás Gás­pár Miklós: Az utak elváltak. Még egy válasz Kis Jánosnak. In: Népszabadság, LXIII. évf. 2005. november 5. Hétvége, 2-3. A fő probléma azonban mégiscsak az, hogy az új rendszer kialakításából kihagyták a társadalom széles rétegeit, számukra már csak az alkalmazkodás maradt.

Korunkban egyedülálló módon kapcsolódik össze egy igazságos és globálisan fenntartható társadalom lehetősége és annak létfontosságú szükséglete, hogy az emberiség fennmaradása érdekében a tőkét kiiktassuk a társadalmi újratermelésből. A tőkeuralom a strukturális válság szorításában immár csakis a társadalmi feszültségek fokozására, a természeti környezet további pusztítására és újabb háborús kalandorakciókra képes. Most, hogy a Latin-Amerika feletti kvázi-gyarmati uralom feltételei végleg megszűnőben vannak, a térség népei megvalósíthatják a szolidaritásra alapozott társadalmi-politikai egység bolívari vízióját, s ezzel a földrész az egész emberiség számára úttörő, példaadó szerepet játszhat.

1. „Orkán fölragadta szalmaszál"

2005 nyarán emlékezett meg Venezuela Simón Bolívar esküjéről, ame­lyet nagy tanítója, Simón Rodríguez jelenlétében tett, aki később Párizs­ban, jóval Marx előtt, szocialista titkos társaságokat látogatott, és csak 1823-ban tért vissza Dél-Amerikába. Bolívar esküjére 1805. augusztus 15-én került sor Róma külterületén. Már maga a hely is – a Monte Sacro halma -, amelyet együtt választottak ki az ünnepélyes alkalomra, az ifjú Bolívar történelmi fogadalmára, sokatmondó volt. Állítólag ugyanis pontosan itt, a „Szent Hegyen" került sor huszonhárom évszázaddal korábban Sicinius vezetésével a lázongó plebejusok tiltakozására a patríciusok ellen az ókori Rómában. Annak idején a római néptömeg lázadásának – a monda szerint – a fönnálló rend hírhedt támasza, Menenius Agrippa szenátor szónoklata vetett véget, aki az uralkodó osztályok mindörökkön ismeretes bölcsességét papolta, miszerint a „nem uralkodásra rendeltetett" népnek önként el kell fogadnia „helyét a társadalom természetes rendjében".

Az ifjú Bolívar elszántan szembefordult a beletörődést prédikáló böl­csességgel, amely mindenütt megterem a kierőszakolt igaztalan hatalmi viszonyok nyomán, s eltökélten kimondta a Monte Sacrón, hogy életét a harcnak, a világ ama részét leigázó gyarmati uralom legyőzésének szenteli, ahol a hazája van. Ezek voltak a szavai: „Esküszöm itt ön előtt, esküszöm atyáim Istenére, esküszöm őrájuk magukra, esküszöm becsületemre és esküszöm a Hazámra, hogy sem karomnak pihenést, sem lelkemnek nyugovást nem hagyok, amíg le nem rázom láncainkat, amelyek a spanyol hatalom akaratából nehezednek ránk."¹

Bolívar sohasem ingott meg radikális eltökéltségében, amely kifeje­ződött esküjében, még a legkedvezőtlenebb körülmények között sem. Az elkövetkezett évek beláttatták vele, hogy alapvető változásokat kell előidézni nem csupán a nemzetközi politikai és katonai hatalmi viszo­nyokban, hanem még mélyebben: a létező társadalmi rendben, ahhoz, hogy tervét – véget vetni a gyarmati uralomnak – siker koronázza. Olyan radikális társadalmi változásokra van szükség, amelyek magukba fog­lalják a rabszolgák fölszabadítását is, amivel szemben a saját osztálya heves ellenállást tanúsított. Még szeretett nővére is „bolondnak" tartotta őt hajthatatlan ragaszkodása miatt az egyenlőséghez.

Bolívar „a törvények törvényének" nevezte az egyenlőséget, hozzáté­ve, hogy „enélkül minden biztosíték, minden jog veszendőbe megy. Ezért kell áldozatot hoznunk."² Mindezt igaz módon, megalkuvást nem ismerőn vallotta. S hogy tettekkel bizonyítsa szívvel-lélekkel vallott elveinek és hitének érvényességét, egy pillanatig sem habozott fölszabadítani saját birtokain minden rabszolgáját, mivel elhatározta, hogy olyan széles tár­sadalmi bázist teremt, amilyet csak lehetséges, a mélyen körülsáncolt gyarmati uralom alól való teljes és visszavonhatatlan fölszabadulásért vívott harchoz. Az angosturai kongresszus résztvevőihez 1819 febru­árjában intézett nagyszerű beszédében minden rendelete és parancsa közül mint a leginkább létfontosságút emelte ki a rabszolgák fölszabadí­tását, mondván: „A ti megfellebbezhetetlen döntésetekre bízom minden Cikkelyem és Rendeletem módosítását vagy hatálytalanítását, csak azért könyörgök, hogy a Rabszolgák teljes Szabadságát hagyjátok jóvá, ahogy az életemért és a Köztársaság életéért könyörögnék."³

Évtizedekkel azelőtt tette ezt, hogy a rabszolga-fölszabadítás lét­fontosságú emberi ügye fölvetődött és részlegesen megoldódott volna Észak-Amerikában. Az Egyesült Államok alkotmányát megszövegező Alapító Atyáknak ugyanis a kisebb gondjuk is nagyobb volt annál – akár ha az eszükre, s még kevésbé, ha a szívükre hallgattak -, hogy véget vessenek a rabszolgaság embertelen rendszerének, amelynek közvetlen haszonélvezői voltak. E végzetes mulasztás szörnyű öröksége különböző formákban továbbélt évszázadokon át, s a legtragikusabb módon jelen van még napjainkban is, amiként New Orleans tanúsította ezt a Katrina hurrikán után.

Bolívar, szükségszerű ellensúlyaként nem csupán a „Szent Szövet­ségnek", amelynek része volt Spanyolország is, hanem ami még fontosabb, az Amerikai Egyesült Államok növekvő birodalmi ambícióinak, megpróbálkozott a latin-amerikai népek tartós konföderációja létrehozá­sával. Nem meglepő azonban, hogy e célra irányuló erőfeszítéseit nem csupán meghiúsították, hanem teljességgel semmivé tették Észak egyre nagyobb hatalmú országa és szövetségesei. Végtére is kénytelen volt olyan következtetésre jutni, amely arról tanúskodott, hogy mélyen belelát a történelmi fejlődés egészen korunkig nyúló, uralkodó trendjébe: „Az Egyesült Államok[at…] mintha csak arra rendelte volna a Gondviselés, hogy nyomorúságot hozzon Amerikára a Szabadság nevében".⁴

Amint ismeretes, George W. Bush beszédeit – függetlenül attól, hogy ki írja ezeket – folyton-folyvást a kenetes hangon recitált „szabadság" szó fűszerezi. Mindössze csak annyi változott Simón Bolívar kora óta, hogy manapság az Amerikai Egyesült Államok úgy véli, magának az isteni gondviselésnek az elrendelése, hogy „a szabadság nevében" tetszése szerint bánjon nem csupán Dél-Amerikával, de az egész világgal, s akár a katonai agresszió legerőszakosabb eszközeit is bevesse azok ellen, akik szembeszállni merészelnek globális birodalmi terveivel.

A jogosultságnak és a gondviseléstől eredő rendeltetésnek az USA külpolitikája irányelvévé emelt ilyetén vélelmét még az anglikán püspö­kök is elutasították egy 2005. szeptember 19-én közzétett dokumentu­mukban, jóllehet ők ezt – érthető módon, ámde tévesen – a keresztény fundamentalizmus befolyásának tulajdonították. Érthető módon, mert ezen az alapon tekintélyükkel alátámasztott ex officio ítéletet mondhattak egy „teológiailag téves" fölfogásról. Ám tévesen, mert az USA uralkodó osztályainak ez a külpolitikai orientációja egészen Simón Bolívar korába nyúlik vissza a történelemben, ha ugyan nem még korábbra. És jó volna, ha azoknak, akik mindezt egyszerűen George W. Bush republikánus pártjának szeretik a nyakába varrni, eszükbe jutna, hogy a demokrata Bill Clinton volt az, még elnöksége idején, aki arrogánsan kijelentette teljes egyetértésben kormányával, kezdve Madeleine Albright külügymi­nisztertől (aki egyre csak a clintoni szöveget mantrázta) Robert B. Reich munkaügyi miniszterig⁵ , hogy „csak egyetlen szükséges nemzet van: az Amerikai Egyesült Államok". Erre hivatkozva tehát – hiszen nem kisebb kormányzati személyiség, mint a kétszer is megválasztott Clinton elnök nyilatkoztatta ki – az „egyes egyedül szükséges nemzet", a legcsekélyebb ügyet sem vetve demokráciára és szabadságra, bízvást elítélheti a többi nemzetet, ha ezek teljesen elfogadhatatlan módon önálló döntéshozásra törekednek, mint amelyek Daniel Patrick Moynihan rangidős demokrata szenátor szavaival szólva „etnikai zűrzavar" keltésében vétkesek.⁶

Bolívar a „törvények törvényét", a jogegyenlőséget abszolút elenged­hetetlennek tartotta egy olyan társadalom alkotmányából, amelyik politi­kailag fönn akart maradni azoknak a hatalmaknak ellenében, amelyek az ő belviszonyait potenciális fejlődésének akadályozásával befolyásolták, nemzetközi kapcsolataiban pedig sérteni, sőt megsemmisíteni igyekeztek szuverenitását. Mi több, azt is leszögezte, hogy a „fizikai egyenlőtlensé­get" minden körülmények között hiánytalanul ellensúlyozni kell, mert ez „a természet igazságtalansága". Ám elég realista volt ahhoz, hogy beis­merje, a jogegyenlőség a maga korlátozott módján nem képes a fizikai egyenlőtlenség korrigálására egy bizonyos mértéken túl.⁷ Még akkor sem, ha a törvényhozók által létrehozott jogi szabályozásnak megvolt az alapvető társadalmi jelentősége, mint ahogy az általa eszközölt rab­szolga-fölszabadítás esetében is.

Ami viszont szükségszerűn megkívántatott volna ahhoz, hogy az adott társadalmi rend igazán életképessé legyen, az a társadalom egész épít­ményének átalakítása volt, messze túllépve még olyan intézkedéseken is, mint amilyen a rabszolgák fölszabadítása. Nem meglepő ennélfogva, hogy Bolívar e kívánatos megoldás felé való tapogatózásában, amelynek még nem érkezett el a történelmi ideje, nagy ellenségeskedéssel találko­zott még a latin-amerikai országokban is, amelyeknek megfizethetetlen szolgálatokat tett, és annak idején egyedülálló módon a Szabadító elisme­rő titulusával tisztelték meg. Bármily vérlázítón hangzik is ez ma, mégis kénytelen volt tragikus elszigeteltségben élni le végnapjait.

Ellenfelei pedig az Amerikai Egyesült Államokban, akik fenyegetve érezték magukat fölvilágosult egyenlőség-fölfogásának terjedésétől – amelyet mind belföldön, mind az államközi viszonylatok alakításában alkalmazott volna -, nem haboztak leszólni és elítélni mint „a Dél vesze­delmes őrültjét".⁸

Bolívar nagy arányérzékkel – ez az erény abszolúte létfontosságú mindenkinél és különösen minden nagy politikai személyiségnél, akik társadalmainkban a számtalan ember életére mélyen kiható döntésho­zás előjogával rendelkeznek – azt mondotta saját magáról: ő egy „orkán fölragadta szalmaszál". A társadalomban játszott egyéni szerep effajta értékelése tökéletesen idegen a fönnálló társadalmi és politikai rend apologétáitól, akik szeretnének lehetetlenné tenni minden jelentős változást, akár társadalmi viharok, akár lassú, fokozatos lépések idézik elő ezeket, dacára annak, hogy időnként álszent módon dicsérik ez utóbbiakat.

Sőt, folyton-folyvást hasztalanul igyekeznek meg nem történtté tenni azokat a változásokat is, amelyek már végbementek a történelmi fejlődés folyamán. Változatlanul tagadják tehát, hogy léteznének mélyen fekvő valós okai a ki-kirobbanó társadalmi és politikai viharoknak, amelyek Bolívar szavával szólva, „szalmaszálak" módjára föl-fölragadják az olyan politikai figurákat, akik radikális szenvedéllyel hangoztatják az alapvető társadalmi változások szükségszerűségét. S amikor gyógyíthatatlan apologétáink már semmiképp sem csukhatják be szemeiket a társadalmi viharok periodikus kitörésének ténye előtt, akkor inkább hagyományosan az „irracionalitásnak" tulajdonítják őket, annak, hogy „a csőcselék bedől az esztelen populizmusnak" és hasonlóknak, s azt képzelik, hogy ezáltal ésszerű magyarázatot adtak a kihívásra, amely elől, vélik, nem tértek ki, miközben ténylegesen elmenekülni próbálnak a problémák elől. Azért kénytelenek így viselkedni, mert semmi arányérzékük nincsen; s nem is képesek szert tenni ilyesmire.

Ennek szellemében a tág körben terjesztett hetilap, a londoni The Economist nem hajlandó semminő értelmét elismerni a „bolívari forra­dalom" kifejezésnek, annak ellenére, hogy Venezuela politikai vezetése, következetes hivatkozásával Simón Bolívar korának befejezetlen tervére, elkötelezte magát amellett, hogy hozzákezd az ország messze ható át­alakításához. Olyan átalakítás terve ez, amely folyamatos visszhangot kelt a földrészen mindenütt, és jelentős válaszokat vált ki Latin-Amerika egyéb helyein is. A The Economist szándékosan sértő éllel mindig gúnyos idézőjelbe teszi a „bolívari" szót – mintha minden „bolívarit" magától érte­tődőn abszurdnak kéne tekinteni – ahelyett, hogy komolyan foglalkozna magával a tárggyal, amelyet vágyálmainak megfelelőn minden érvelés nélkül megpróbál elvetni. Az idézőjelet arra szánják, hogy apriorisztikus diszkvalifikálás formájában cáfolata legyen a Dél-Amerikában végbe­menő fejlődésnek, mintha ezen a fura módon cáfolhatatlan bizonyítékok állhatnának elő. Ám az egyedüli dolog, amit a The Economist szerkesztői szarkasztikus idézőjeleiknek ezzel a kínosan ismétlődő használatával bi­zonyítanak, az a saját mérgező ostobaságuk. Lévén tökéletes lakájok az USA uralkodó körei érdekeinek kiszolgálásában – például mint önkéntes propagandistái az évente Davosban tartott rituális Gazdasági Csúcsta­lálkozónak -, úgy látszik, még ma is úgy gondolják, hogy Bolívar nem volt több mint afféle „Dél veszedelmes őrültje". Ugyanilyen szellemben próbálják jellemezni (s egyszer és mindenkorra lejáratni) azokat is, akik eltökélték, hogy Bolívar tervét aktualizálják.

Mégis, az igazság az, hogy tartós radikális teljesítményt elérni csakis kumulatív és tudatosan fönntartott módon lehetséges, annak a haladó hagyománynak az értelmes elsajátításával, amely előtte járt a vég­bemenő próbálkozásoknak, és minden ellenséges ráhatás ellenére ugyanabba az irányba tart. Sem azt, hogy milyen természetű legyen, amire reálisan építeni s így pozitívan elsajátítani lehet, sem az embe­riség történelmi fejlődésének hosszú távú általános irányát nem lehet önkényesen megválasztani. Társadalmi univerzumunkat valósággal túlterhelik a mérhetetlenül nagy problémák, a múltból örökölt, egyre inkább fölerősödő, robbanásveszélyes egyenlőtlenségek éppúgy, mint a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának növekvő mértékben tarthatatlan beavatkozása a természetbe, ami ökológiai katasztrófával fenyeget bennünket. Ez az oka, hogy a történelmi idő visszafordítására tett konzervatív és reakciós kísérletek végső soron kudarcra vannak ítélve. Hiszen strukturálisan képtelenek kumulatív eredményeket pro­dukálni, akármilyen sikereket érnek is el egyébként, s akármennyire képesek is ezeket rákényszeríteni a társadalomra – az uralkodó hatalmi viszonyoknak köszönhetőn, amelyek azonban egyre inkább ingatagok, s ez mindinkább az ellenőrzés represszív formáinak előtérbe kerülésével jár, még a korábban demokratikus országokban is -, a nép százmillióira kirótt nagy szenvedések árán. Sem a problémák elől való kibúvás-kitérés, sem az egyre csak erősbödő elnyomás-megtorlás nem lehet eredményes a végtelenségig. Hosszú távon ugyanis mindkettő tékozlón és kataszt­rofálisan veszteséges. Társadalmi univerzumunk irtózatos problémáit előbb-utóbb lényeges dimenzióikban kell megpillantanunk, s ekként kell szembenéznünk velük, nem pedig a demokrácia és szabadság mindnyá­junk számára oly ismerős formális álcájával takartan.

Jól tudjuk, a történelmi viharok, amelyek fölragadnak olyan „szalma­szálakat" mint Simón Bolívar, el is ülhetnek anélkül, hogy teljesítették volna eredeti ígéretüket. A célok, amelyeket akár a legkiválóbb történelmi alakok tűznek ki, csakis akkor valósíthatók meg, ha igazán elérkezik az idejük mind objektív, mind szubjektív értelemben. Jóllehet Bolívar végtére tragikusan magára maradt, az, amivel hozzájárult kora – és jól meghatá­rozható értelemben egyben a mi korunk – néhány roppant nagy kihívásá­ra adandó válasz megfogalmazásához, éppoly óriási, akár José Martíé volt Kubában, aki a nyomdokába lépett. Nem haladhatunk sikeresen előre, ha nem építünk tudatosan arra az örökségre, amelyet ők hagytak ránk, mint jövendőre szóló föladatot, amelyet újra kell definiálnunk a most uralkodó körülményeknek megfelelőn. Bolívar, amidőn egy-egy döntően fontos alkalomból fölhívást intézett a néphez, mindig hangsúlyozta azt a meggyőződését: „Felvirradt Amerika napja, és semmilyen emberi hatalom nem késleltetheti a Gondviselés vezette természet menetét."⁹ Élete vége felé azonban be kellett ismernie, hogy tragikus módon még nem érkezett el Amerika napja, ahogyan korábban megjósolta.

Ennek fő akadálya az volt, hogy éles ellentét feszült a latin-amerikai országok Bolívar szorgalmazta politikai egysége és társadalmi mikrokoz­moszaik mélységesen ellenségeskedő, konfliktusos összetevői között. Minthogy társadalmi mikrokozmoszaikat belső antagonizmusok szab­dalták, a politikai egységre való mégoly nemes és ékesszóló fölhívások is csak addig gyakorolhattak hatást rájuk, amíg a spanyol gyarmatosító ellenség által képviselt fenyegetés aktuális volt. De egy ilyen fenyegetés magában véve nem szüntethette meg az adott társadalmi mikrokozmo­szok belső ellentmondásait. S nem változtathatott gyökeresen a hely­zeten a Bolívar által messze tekintőn fölismert új veszély sem, amelyet föntebb idéztünk, nevezetesen, hogy „az Egyesült Államok[at…] mintha csak arra rendelte volna a Gondviselés, hogy nyomorúságot hozzon Amerikára a Szabadság nevében". Hatvan évvel később ezt a veszélyt még erőteljesebben hangsúlyozta ugyanebben a szellemben José Martí.¹⁰ Mindketten éppoly realisták voltak a veszély diagnosztizálásában, mint amilyen nagyvonalúak az emberiség súlyos problémáira elgondolt eszményi megoldás javallásában.

Bolívar azt javasolta, hogy az emberiség összes nemzetét harmoniku­san forrasszák egybe azáltal, hogy a Panamai-földszorost tegyék meg földgolyónk fővárosává, ugyanúgy, „ahogy Konstantin szerette volna, hogy Bizánc legyen a régi félteke főhelye",¹¹ s Martí is hasonlóképp gondolkozott, amikor azt hangoztatta, hogy „a haza az emberiség", az egész emberiség a hazánk.

Ám amikor ezek az eszmények megfogalmazódtak, a történelmi idő épp az ellenkező irányba mutatott: a társadalmi antagonizmusok ijesztő fölerősödése és a két világháború szörnyű vérontása felé, ami ezekből az antagonizmusokból következett. S az ugyaninnen fakadó fenyege­tés napjainkban még nagyobb, mint volt bármikor korábban. Nagyobb, mert más minőségbe csapott át. Mert ma már nem kisebb a tét, mint az emberiség túlélése. A rég szorgalmazott eszményeket magukat, per­sze, ez nem teszi elavultakká. Épp ellenkezőleg, még hangsúlyosabbá teszi őket a sürgető szükség. Mindazonáltal éppoly igaz ma is, mint volt Bolívar korában, hogy nem lehet az emberiség társadalmi makrokozmoszának fönntartható működésével számolni mikrokozmoszai – vagyis a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés tőkés módja alatt álló társadalmunk ellenségeskedő-konfliktusos sejtjei – belső antagonizmusainak leküzdése nélkül. Hiszen egy összetartó és társadalmilag életképes makrokozmosz csakis az interperszonális viszonyok megfelelő, emberiességet gazdagító alkotósejtjeinek bázisán képzelhető el.

A történelmi körülmények ma alapvetően különböznek a Bolívar dia­dalának és végső tragikus vereségének korát jellemző körülményektől. Különböznek, amennyiben a közbejött társadalmi és történelmi fejlődés napirendre tűzte az egykor megtagadott célok megvalósítását, kettős értelemben. Először is, megnyitotta a lehetőségét egy potenciálisan harmonikus makrokozmosz létesítésének globális léptékben, a múltbeli államközi konfrontációk pusztító konfliktusain való túllépésnek, amelyek az imperializmus dúlásaiban kulmináltak. Ez az a lehetőség, amelyet a Szociális Világfórum próbált hangsúlyozni ismétlődő fölhívásában: „Lehet más a világ". A múltbeli állapotoktól való különbözés második aspektusa elválaszthatatlan az elsőtől. Ez eloszlatja minden olyan beszédnek a ködös bizonytalanságát, amelyik a puszta lehetőségre korlátozódik. Ha ugyanis a szóban forgó lehetőségnek nincs bizonyos fokú valószínűsége és szükségszerűsége is, akkor nem jelenthet egyáltalában semmit. Ránk vonatkozólag: a szorgalmazott összetartó és globálisan fönntartható tár­sadalmi makrokozmosz – éles ellentétben a neoliberális „globalizációhoz" kapcsolódó mindennemű, ábrándos módon fölvetett, megvalósíthatatlan kapitalista propaganda-képzelgéssel – elképzelhetetlen anélkül, hogy elméletileg definiálnánk és gyakorlatilag kialakítanánk a társadalmi csere­kapcsolatok alkotósejtjeit, mégpedig ténylegesen szocialista jelleggel.

Így kapcsolódik össze, dialektikus egységben, a lehetőség és a szük­ségszerűség a mi mai, történetileg sajátos társadalmi univerzumunkban. Csak lehetőség, mert a tőke kibékíthetetlen antagonizmusainak struktu­rális meghatározottságai leküzdése nélkül – ami végett a szocialista pro­jektum létrejött az emberiség történelmi fejlődésének folyamán – teljesen meddő dolog volna még akár csak álmodni is egy globálisan fönntartható társadalmi univerzum létesítéséről. És szükségszerűség – nem valami­fajta mechanisztikus végzetszerűség, hanem a szó betűszerinti értel­mében létfontosságú és elfojthatatlan szükséglet -, mert az emberiség megsemmisülése fenyeget bennünket, ha a következő néhány évtized során nem sikerül totálisan kiiktatnunk a tőkét társadalmi anyagcsere-újratermelésünk fönnálló módjából. A Szovjetunió összeroppanásának fő tanulsága az, hogy csakis kapitalista restauráció vár ránk, ha a tőkés állam megdöntésének terminusában definiált szocializmust helyezzük a sokkal alapvetőbb és nehezebb föladat helyébe: kiiktatni a tőkét egész társadalmi rendünkből.

Teljesen lehetetlen ma elköteleződni a tőke kiiktatásának pozitív módon a fönntartható jövőre irányuló, nagy történelmi föladata iránt a radikális eltökéltség szellemének, összes tartalékerejének mozgósítása nélkül, összhangban korunk követelményeivel. Ahogy Bolívar is tette azon a módon, ahogyan lehetséges volt a maga korának körülményei között. Csakugyan igaz, hogy fölvirradt a bolívari célok legtágabban vett távlat­ban történő megvalósításának ideje, amiként Chávez elnök szorgalmazza már jó ideje. Ez az oka, hogy a tőke propagandistái, akik a bolívari terv kifejezést gúnyosan idézőjelben használják, csak bolondot csinálhatnak magukból. A történelmi folytatólagosság nem gépies ismétlést jelent, hanem alkotó megújítást a szó legmélyebb értelmében. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy fölvirradt a bolívari célok megvalósításának ideje, és hozzá kell igazítani ezeket a mi történelmi körülményeinkhez, ez ponto­san annyit tesz, hogy szocialista értelmet kell adni a tervezett radikális átalakításoknak, ha valóban végre akarjuk hajtani őket. Chávez elnök főbb beszédei és interjúi – amelyekben a „szocializmus vagy barbárság" drámai alternatíváját hangsúlyozza – nagyon is világossá teszik ma mindezt.¹²

A gyökeres megújulás föladata semmiképp sem szorítkozik Latin Amerikára. Az európai, valamint az észak-amerikai baloldal társadalmi és politikai mozgalmainak egyaránt szükségük van rá, hogy átértékeljék múltbeli és jelenlegi stratégiáikat, tekintettel az utóbbi néhány évtized­ben elszenvedett kínos vereségeikre. A világosan fölismert társadalmi és politikai erjedés Latin-Amerikában, amely a kubai forradalom idejére nyúlik vissza, és évtizedeken át megnyilvánult sokfelé a földrészen, nem utolsósorban Venezuelában, sok mondandót hordoz a „mi a te­endő?" alapvető kérdéséhez kapcsolódóan. Pontosan ez okból nyitott szemmel kell szétnéznünk a világban, és szolidaritást kell mutatnunk a bolívari hagyománynak az elmúlt két évtizedben Venezuelában zajló megújítása iránt. Sajnálatos, hogy túl kevés dolog ismeretes e mozga­lom közelmúltjából Latin-Amerikán kívül, dacára annak, hogy némely fő tézise közvetlenül érvényes mindannyiunkra. Ezért hát, mielőtt fejlődési távlataink kérdésére fordítanám a szót e cikk utolsó szakaszában, előbb minden változtatás nélkül újraközlöm, amit 1993-ban írtam a bolívari tervről, öt évvel a vízválasztó venezuelai elnökválasztások előtt,¹³ s amit 1995 őszén A tőkén túl c. művem 18. fejezetében „A szocialista offenzíva történelmi aktualitása" címmel tettem közzé.¹⁴

2. Hugo Chávez radikális politikai kritikája 1993-ban

A parlamentáris rendszer kritikája radikális látószögből nem Marxszal kezdődött. Már a XVIII. században, Rousseau írásaiban is erőteljes kife­jeződésével találkozunk. Rousseau, abból kiindulva, hogy a szuverenitás a népé, s ennélfogva nem lehet tőle csak úgy egyszerűen elidegeníteni, azt is fejtegette, hogy ugyanilyen okokból nem lehetséges legitim módon fölcserélni a szuverenitásról képviselettel történő lemondás semmilyen formájára:

A népképviselők tehát nem a nép képviselői és nem is lehetnek azok, csupán megbízottai a népnek: soha nem dönthetnek végérvényesen. Minden törvény semmis, ha a nép személyesen nem hagyja jóvá; az ilyen törvény nem törvény. Az angol nép szabadnak hiszi magát, de alaposan téved, mert csak addig szabad, amíg megválasztja a parlament tagjait: mihelyt lezajlott a választás, a nép rabszolga, senki és semmi. Oly rosszul él szabadságának röpke pillanataival, hogy meg is érdemli, ha elveszti szabadságát.¹⁵

Ugyanakkor Rousseau azt a fontos megállapítást is tette, hogy bár a törvényhozói hatalom nem választható el a néptől még parlamenti képvi­selete révén sem, a közigazgatási vagy „végrehajtó" funkciókat egészen más színben kell látni. Ahogyan írta: „a törvényhozói hatalom terén a né­pet nem lehet képviselni, de lehet és szükséges képviselni a végrehajtó hatalom terén, ahol csupán alkalmazzák a törvény erejét."¹⁶

Ekképpen Rousseau, akit rendszeresen hamis színben tüntettek föl, s akivel a „szocialista elvtársurak" „demokratikus" ideológusai is jól el­bántak, mert leszögezte, hogy „szabadság nem létezhetik egyenlőség nélkül"¹⁷ – ami ennélfogva kizárja még a legjobb elképzelhető-megvalósítható formáját is a képviseletnek mint szükségszerűn diszkriminatív­igazságtalan hierarchiát -, sokkal inkább űzhető politikai és közigazgatási hatalomgyakorlást javasolt, mint amit szokás szerint neki tulajdonítanak, s amivel vádolni szokták. Lényeges körülmény, hogy a tendenciózusan hamis színben való föltüntetésnek ebben a folyamatában Rousseau el­méletének mindkét lényeges elvét, amely megfelelőn adoptált formában a szocialistáknál is használatban volt, diszkvalifikálták és sutba vágták. Mégis igaz, ami igaz: egyrészt az alapvető döntéshozói hatalmat soha­sem szabad elválasztani a néptömegektől; cáfolhatatlan bizonyság erre a szovjet államrend valóságos rémtörténete, amelyet a nép ellenében, a szocializmus nevében, a legönkényesebb módon kormányzott a sztá­linista bürokrácia. Másrészt pedig sajátságos közigazgatási és végre­hajtó funkciók teljesítésére a társadalmi újratermelési folyamat minden terén csakugyan lehet delegálni az adott közösség tagjait, föltéve, ha ez kidolgozott szabályok szerint, önállóan történik, és a lényegi döntés­hozatali folyamat minden szakaszában megfelelő módon ellenőrzik a társult termelők.

A nehézségek tehát nem magában a két alapelvben rejlenek, amelyet Rousseau megfogalmazott, hanem abban a módban, ahogyan ezek összefüggenek a tőke által a társadalmi anyagcsere-folyamat fölött gyako­rolt anyagi és politikai ellenőrzéssel. Egy szocialista döntéshozási forma létrehozása ugyanis, összhangban mind az elidegeníthetetlen uralmat meghatározó hatalomnak (vagyis a munka – nem mint külön osztály, ha­nem mint egyetemes társadalmi kondíció – „szuverenitásának") elvével, mind pedig a sajátos szerepekre és funkciókra jól definiált, rugalmasan elosztott és helyénvalón fölügyelt szabályok mellett történő delegálás elveivel, megkövetelné azt, hogy kezdjenek hozzá a tőke antagonisz­tikus anyagi tartományai gyökeres átalakításához. Ez messze túllépne az olyan meggondolások alapján szabályozható folyamaton, amelyik a Rousseau-féle elidegeníthetetlen népszuverenitás és ennek delegálási folyománya elvéből következik. Más szóval, egy szocialista rendben a „törvényhozási" folyamatnak össze kellene olvadnia magával a termelési folyamattal oly módon, hogy a szükséges horizontális munkamegosztást – amelyről A tőkén túl 14. fejezetében esik szó – kiegészítené a munka valamely öndeterminált-öntörvényű koordinálása, a lokális szinttől a globális szintig.

Mindez éles ellentétben van a tőke kártékony vertikális munkamegosz­tásával, ami kiegészül a „hatalmi ágak szétválasztásával" egy elidege­nedett s a dolgozó tömegekre változatlanul fölülről rákényszerített „de­mokratikus politikai rendszerben". A vertikális munkamegosztás ugyanis a tőke uralma alatt szükségszerűn kihat a horizontális munkamegosztásra is, és gyógyíthatatlanul megfertőzi azt, a legegyszerűbb termelési funkci­óktól a törvényhozási dzsungel legbonyolultabb egyensúlyi folyamataiig. Ez utóbbi, vagyis az egyre sűrűbb törvényhozási dzsungel nem csupán azért ilyen, mert a végtelenségig szaporodó szabályok és intézményi elemek óhatatlanul lényeges szerepet játszanak abban, hogy szoros ellenőrzés alatt lehessen tartani a munkásság valóságos vagy potenciális kihívást képviselő magatartását, éberen lehessen fölügyelni a kis, kor­látozott munkaügyi viszályokat éppúgy, mint óvni a tőke nagy, általános uralmát a társadalomban. Emellett a törvényi szabályozásoknak a zajló történelmi folyamat minden különös időszeletében össze kell békíteniük valamiképpen – már amennyire efféle összebékítés egyáltalában lehet­séges – a tőkék sokaságának különérdekeit a globális entitásként való végső önérvényesítése felé tartó társadalmi össztőke ellenőrizhetetlen dinamikájával.

A parlamenti képviselet Rousseau adta kritikájához csatlakozik napja­inkban Hugo Chávez Frias, az egyik radikális mozgalom, a Movimiento Bolivariano Revolucionario (MRB-200) vezetője Venezuelában, aki azt írja országa krónikus társadalmi-politikai válsága kapcsán:

A populista pártok megjelenésével a választójogból altatószer lett, arra való, hogy segítsen szolgasorba dönteni a venezuelai népet a demokrácia nevében. A populista pártok évtizedekig megszámlálha­tatlan paternalista ígéretre alapozták szövegeiket, amelyeket a nép öntudatának elpárologtatására agyaltak ki. Az elidegenítő politikai hazugságok olyannak festették le az „ígéret földjét", mint ahova rózsaszirmokon sétálgatva juthatunk el. A venezuelaiaknak csak annyi teendőjük maradt, hogy a választási urnákhoz járuljanak, s reménykedjenek benne: minden megoldódik a nép legcsekélyebb erőfeszítése nélkül. […] Tehát a szavazás aktusát tették meg a de­mokrácia kezdetének és végének.¹⁸

Aki ezeket a sorokat írta, a második helyet foglalja el az élet minden területére kiterjedő népszerűségi listán a közszereplők között (csak Ra­fael Caldera előzi meg), s messze megelőzi az összes törekvő-törtető pártpolitikust. Könnyűszerrel nyerhetne el tehát magas közhivatalnoki állást, ha akarna. Ez rácáfol arra a szokásos érvre, hogy akik kritizálják a létező politikai rendszert, csakis azért teszik, mert nem képesek meg­felelni a demokratikus választások fáradságos követelményeinek. Tény, hogy Hugo Chávez e sorok írása idején (1993-ban) nem enged a politikai véleményformálók „sziréndalának", akik a legkülönbözőbb okokból pró­bálják csillapítgatni a népet, mondván, nem kell aggódni a válság miatt, mert már „csak egy kis idő" van hátra az új választásokig. Chávez azt hangsúlyozza, hogy miközben a szokásos politikai okfejtés „még egy kis türelmet" kér a néhány hónap múlva esedékes választásokig, addig „per­cenként több száz gyermek születik Venezuelában, akinek veszélyben az egészsége élelem és orvosság híján, s ugyanakkor milliárdokat lopnak el az országos egészségügyi pénztárból, s már-már az utolsó csöpp vért is kiszipolyozzák az országból. Mi sem indokolja, hogy bárki is hitelt adjon egy olyan politikai osztálynak, amelyik bebizonyította a társadalomnak, hogy egyáltalán nincs benne semmi akarat a változtatásra."¹⁹ Chávez ezért a parlamenti képviselet létező rendszerével szembefordulva, azt az eszmét hirdeti: „A szuverén népnek saját magát kell átalakítania a hatalom tárgyává és alanyává. Hogy a népnek joga van ezt választani, az nem alku tárgya a forradalmárok számára."²⁰ Ami pedig az intézményi kereteket illeti, amelyek között ez az elv megvalósítható, elképzelése szerint a gyökeres változás során a szövetségi állam választóinak hatalma lesz majd az a politikai-jogi komponens, amelynek révén az állampolgárok letéteményeseivé válnak a népszuverenitásnak, s ennek a gyakorlása ezáltal való­ban a nép kezében marad. A választói hatalom ki fog terjedni a nemzet egész társadalmi-politikai rendszerére, létrehozva a hiteles policentrikus hatalomeloszlás csatornáit, áthelyezve a hatalmat a központból a perifériákra, megnövelve az egyes községek és hely­hatóságok valódi döntéshozási hatalmát és önállóságát. Választási Tanácsot fog megválasztani minden egyes állam és minden egyes helyhatóság Választói Közgyűlése, ez állandó jelleggel bír majd, s abszolút függetlenül működik a politikai pártoktól. Ezek a Tanácsok képesek lesznek kialakítani és irányítani a közvetlen demokrácia legkülönbözőbb gépezeteit: a népgyűléseket, a helyi és az országos népszavazásokat, a népi kezdeményezéseket, a vétójog gyakorlá­sát, a rendeletek visszavonását stb. […] Tehát a részvételi demok­rácia fogalma olyanformán változik meg, hogy a népszuverenitáson alapuló demokrácia a hatalom főszereplőjeként konstituálódik. Pontosan eddig a határig kell kiterjesztenünk a bolívari demokrácia előrenyomulásának frontvonalait. Ott már nagyon közel kerülünk az utópia területéhez.²¹

Hogy ezek az eszmék valóra válthatók-e, vagy megmaradnak utópisz­tikus eszményeknek, ezt a kérdést nem lehet eldönteni a politika körén belül. Hiszen ez maga is olyan típusú gyökeres átalakulást igényelne, amelyik már kezdettől fogva előrevetíti az „állam elhalásának" távlatát.

Venezuelában, ahol az ország számos részében a lakosságnak mintegy 90 százaléka tanúsít „lázadást a szavazás abszurditása ellen a választásoktól való távolmaradással",²² a demokratikus választási rendszerrel kapcsolatos hagyományos politizálásnak és az apologetikus legitimálásnak, amely csalárd módon arra tart igényt, hogy a „többségi jóváhagyással elnyert mandátumot" a rendszer vitathatatlan igazolá­sául tüntesse föl, az üres parlamentáris paternalizmusnak semmilyen elítélése nem tekinthető túl élesnek. Az sem lehet komoly érv, hogy a magas választási részvétel önmagában bizonyítéka a ténylegesen létező demokratikus konszenzusnak. Végtére is egyik-másik nyugati demokráciában a szavazás kötelező, s meglehet, hogy nem nagyobb a legitimáló ereje, mint a nyíltan kritikus vagy pesszimistán rezignált távolmaradás legszélsőségesebb formáinak. Mindazonáltal az érvényes mércét a parlamenti képviseleti rendszer szükségképpen gyökeres kriti­kájához az a stratégiai jellegű vállalkozás szolgáltatja, amelynek során nem csupán politikai gyűléseken gyakorolják a „munka szuverenitását", legyenek ezek bármennyire is közvetlenek a megszervezésüket és a politikai döntéshozási módjukat tekintve, hanem a társadalmi egyének öntörvényű termelői és elosztói élettevékenységében is, a társadalmi anyagcsere-folyamat minden egyes területén és minden egyes szint­jén. Ez húzza meg a demarkációs vonalat a szándékában szocialista forradalom – mint az 1917-es októberi forradalom -, és a valóságosan szocialista átalakulás „permanens forradalma" között. Ugyanis az anyagi-újratermelési és elosztási döntéshozatalnak a társult termelőkre való fokozatos és végül teljes átruházása nélkül semmi reményük nem lehet a posztrevolúciós közösség tagjainak arra, hogy átalakuljanak a hatalom szubjektumává.

3. Fejlődési távlatok

Amint láthatjuk az előző szakaszban bemutatott idézetekből, amelyek Chávez Pueblo, Sufragio y Democracia című könyvéből valók, fölötte figyelemreméltó, hogy napjainkban milyen folytonosság tapasztalható a radikális eltökéltség szellemében fogalmazott fölhívásban a fönntartható szocialista átalakulásra. És ez így helyes. Ugyanis annyi harc és annyi ál­dozat után, amelyeket évszázadokon keresztül világszerte szenteltek az emberi emancipáció ügyének, még hangsúlyosabban igaz ma – a tőkés rendszer mélyülő strukturális válsága közepette, amely a túlélésünket fe­nyegeti -, mint bármikor korábban, hogy „A szuverén népnek saját magát kell átalakítania a hatalom tárgyává és alanyává. Hogy a népnek joga van ezt választani, az nem alku tárgya a forradalmárok számára." Ezt az igazságot tántoríthatatlanul hangsúlyozta Hugo Chávez Frias 1993-ban, öt évvel elnökké választása előtt fogalmazott vitairatában.

Ilyen átalakulás nélkül, a kifejezés legmélyebb és legtartósabb je­lentésében – ami nem kevesebbet jelent, mint annak szükségességét, hogy tudatos ellenőrzést kell szerezniük a társadalmi egyéneknek a létfeltételeik fölött – a hierarchikus uralom régi rendje óhatatlanul fölül­kerekedik még a legjobb szándékú radikális változtatásokon is. Ez tűzi tagadhatatlan sürgősséggel a történelem napirendjére a szocializmus kérdését a huszonegyedik században: a szocializmusét olyan alakjában, amelyikben – és amelyik révén – a nép a hatalom szuverén szubjektumá­vá válhat minden téren, és meg is maradhat annak. Csakis ezen a módon lehet sikeresen szembenézni korunk mérhetetlen nagy kihívásaival és egyre növekvő veszélyeivel. Végképp nincs más útja-módja ennek.

E tekintetben a társadalmi és szellemi erjedés Latin-Amerikában többet ígér a jövőre nézve, mint mostanában a tőkés módra fejlett országokban. Érthető, hogy így van ez, mert egy igazán radikális változás szüksé­gessége sokkal sürgetőbb és hangsúlyosabb Latin-Amerikában, mint Európában és az Egyesült Államokban. Hiszen a vég nélkül ígérgetett „modernizációs" és „fejlesztési" megoldások üres fogadkozásoknak bi­zonyultak, s az olyan népek számára, amelyek a valóságosan folytatott politikák szenvedő alanyai, teljes csődöt hoztak. Tehát, miközben válto­zatlanul igaz, hogy a szocializmus mint alternatív társadalmi anyagcse­re-rend csakis egyetemesen alkalmazott mód gyanánt lehet életképes, tehát ki kell terjednie a világ legfejlettebb tőkés térségeire is, beleértve az Egyesült Államokat, nem gondolkodhatunk erről a problémáról olyan időhatárok között, amelyeken belül egy jövendő társadalmi forradalom­nak elsőbbséget kellene élveznie a tőkés módon fejlett országokban, szemben a radikális változás bekövetkeztének minden egyebütt meglevő lehetőségével. Korántsem. Hiszen a hatalmas tehetetlenségi erő miatt, amelyet a tőke megrögzött érdekei generálnak a privilegizált kapitalista országokban, párosulva a reformista munkásság egyetértő cinkosságával az itteni önkiszolgáló jellegű fejlődésben, valamely hirtelen kirobbanó társadalmi fölfordulásra sokkal nagyobb valószínűséggel kerülhet sor a nem túl távoli jövőben Latin-Amerikában, mint az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, s ennek messze ható következményei vannak a világ összes többi részére.

2003 januárjában a Folha de Sao Paulo nevű brazil országos napilap egy interjú során föltette nekem a kérdést: „Mi a véleménye a hasonló­ságról és azonosságról Luiz Inacio Lula da Silva és más latin-amerikai vezetők, mint például Fidel Castro és Hugo Chávez között?" Válaszom a következő volt:

Messzire terjedő hasonlóságok vannak köztük, dacára a körülmé­nyek nyilvánvaló különbségeinek, amelyek között ezek a radikális vezetők kormányaikat irányító elnöki pozíciójukba kerültek. Dominál­nak a párhuzamosságok, mert mindannyian erőteljesen azt hangsú­lyozzák, hogy egész Latin-Amerikának szüksége van nagyon mély, csakugyan radikális változásra. […] Lula elnök földcsuszamlásszerű győzelme – korántsem minden összefüggés híján – a minden alkal­mazkodási-kiegyezési forma Argentínában végbement látványos összeomlására következett; pedig azt az országot tekintették hosszú időn át fölülmúlhatatlan mintának Latin-Amerika számára. És amikor a három radikális vezetőről: Luláról, Fidel Castróról és Chávezről be­szélünk, nem szabad megfeledkeznünk Salvador Allendéről, aki szin­tén radikális változást kísérelt meg véghezvinni országában, s ezért pusztulnia kellett. Semmi kétség, azok, akik egy jelentős változásnak még a gondolatát sem hajlandók elfogadni, folytatni fogják próbál­kozásaikat arra, hogy kitöröljék a latin-amerikai radikális vezetőkre írott szerepeket a történelem által színre vitt darabból. De éppúgy kétségen kívül áll, hogy az ilyen vezetők óhatatlanul újra meg újra színre fognak lépni, amíg végtére pozitív módon be nem bizonyul, hogy föllépésüknek mély társadalmi és történelmi okai vannak.

Nyilvánvaló, hogy most ki kell egészítenünk a latin-amerikai radikális vezetők listáját Evo Morales nevével, akit tömeges rászavazással Bolívia elnökévé választottak 2005 decemberében. Kampányát nagy várako­zásokkal kísérték országa régóta kizsákmányolt néptömegei, kivált, mert azt ígérte, hogy messze ható bolívari forradalmat fog végrehajtani. Az az elsöprő támogatás, amelyet ezzel a beígért programmal elnyert, maga is világosan mutatja, milyen erős a vágy Bolíviában a radikális változtatásra. Természetesen, a Latin-Amerikában másfelé tapasztalt múltbeli, keserves csalódások fényében még hátravan, hogy lássuk, mennyire képes Morales eleget tenni népe várakozásainak a kétségte­lenül nagyon nehéz körülmények között, amelyeket senki sem hagyhat figyelmen kívül.

De bármi legyen a dolog kifejlete, abban teljesen bizonyosak lehetünk, hogy idővel egyre több és több radikális politikai vezetőnek kell előtérbe lépnie a latin-amerikai földrész különböző pontjain, beleértve azokat az országokat is, ahol a közelmúltban a radikális erőknek többszöri nagy csalódásban volt részük kormányaik gyáva alkalmazkodása miatt az USA politikai és pénzügyi diktátumaihoz. óhatatlanul az ő előtérbe kerülésük lesz a válasz társadalmaik s általában a globális tőkerendszer mélyülő válságára, s nekik elkerülhetetlenül elkötelezettséget kell tanúsítaniuk valamilyen életképes alternatíva keresése iránt, akármilyen ellenséges obstrukcionizmussal találkoznak is eközben külföldön, és bármennyire súlyosak is azok a strukturális problémák, amelyeket országaik a múltból örököltek. Az ellentmondások immár szemlátomást nagyon is bénító útvesztőjéből csakis egy olyan radikális alternatíva tagolt megjelenítése és megerősítése ígérhet kiutat, amely a széles néptömegekbe ereszti gyökereit, s amelynek megalkuvást nem ismerő stratégiája a társadalom igazán átfogó átalakítására irányul.

Természetesen illúzió volna egyenes vonalon emelkedő fejlődést várni e tekintetben. Józanul szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a szocializmus ellenségeinek hatalmas tartalékok állnak rendelkezésükre a tőke mélyen elsáncolt hatalmának védelmében. Ez a negatív dimenzi­ója annak a nagy történelmi kihívásnak, amellyel szembe kell néznünk. Ugyanakkor a tartós siker pozitív követelménye még nagyobb súllyal esik latba. Ugyanis az életképes szocialista stratégiák kidolgozása, valamint a megfelelő szervezeti formák sikeres kialakítása és megszilárdítása mind belföldön, mind pedig nemzetközi síkon, alapvető kihívás marad a jövő­re. Mindezek okán nem zárhatók ki a valóságos visszalépések s még a nagyszabású visszaesések sem, akármilyen nagy szükség van is pozitív megoldásokra és akármilyen ígéretesek is a kezdeti eredmények.

Brazíliában a munkásmozgalom radikális szárnya mind a szakszer­vezetekben, mind a politikai pártokban, kulcsszerepet játszott abban, hogy véget lehetett vetni a bő két évtizedes USA-szponzorálta katonai diktatúrának. Ez a siker Latin-Amerikában másutt is ösztönzőleg hatott bizonyos radikális mozgalmakra. Azonfelül, ezt követően, a Munkáspárt még nagy választási győzelmet is aratott Luiz Inacio Lula da Silva el­nöki beiktatásával. És mégis, néhány korlátozott téren kézzelfogható, letagadhatatlan eredmény dacára, a tőke rég fönnálló rendjének sikerült Brazíliában szilárdan megmaradnia az általános társadalmi anyagcsere-folyamat ellenőrzésében, s a peremre szorította ellenzőit a politikában is, a népi erők nagy csalódására országszerte. Érthető hát, hogy a szocia­lista aktivisták ma jobb híján arról vitatkoznak Brazíliában, milyen hosszú utat kell még megtenniük, amíg a szervezett történelmi baloldal öröklött kényszereire – amely baloldal minden kapitalista országban arra hajlik, hogy olyan politikai teret és szerepet töltsön be, amelyik teljes mértékben összefér a régi rend működési módjával – úgy lehet majd tekinteni, hogy ezek már jelentősen megváltoztak, arról nem is szólva, hogy tartósan leküzdötték őket.

De még így is, minden fölismerhető és potenciális visszaesés elle­nére, teljesen hibás volna borúlátó képet festeni az általános fejlődési kilátásokról azzal kapcsolatosan, hogy az egészben vett tőkerendszer továbbra is életképes-e (vagy életképtelen). Nagyon fontos ugyanis hangsúlyozni, hogy dacára a tőke elképesztő sikereinek, amelyeket az utóbbi két évtizedben ért el a világ különböző részein, különösen a „valóságosan létező szocializmus" volt társadalmaiban, azok az erők, amelyek egy gyökeresen más társadalmi rend létrehozásáért dolgoznak, biztató megnyilatkozásokkal találkoznak az Egyesült Államok „geopo­litikai hátsóudvarának" több részén, beleértve nem csupán Venezu­elát, hanem azokat a harcosokat is, akik Kolumbiában folyamatosan birkóznak az egyenlőtlen esélyekkel, amelyek még a fönnálló rendnek kedveznek.

Amellett az is nagy jelentőségű tény, hogy a radikális társadalmi mozgalmak a világ különböző részén, akármilyen viszonylag gyöngék is egyelőre, el vannak szánva rá, hogy lerázzák a hagyományos politikai baloldal történelmileg kialakult, de mára többnyire anakronisztikussá lett szervezeti korlátait. Hiszen már nem fogadhatják el azt a súlytalan magyarázatot, hogy a múltban favorizált bizonyos stratégiák kudarca s a szocialista mozgalom ehhez kapcsolódó megroppanása véletlen volt, vagy pusztán személyes árulások okozták. Belátták, hogy a jelenlegi történeti körülmények között szükség van kritikusan – és önkritikusan – fölülvizsgálni fontos múltbeli stratégiákat és szervezeti föltételeket, s elkötelezték magukat erőik újraorientálásának keserves, ám szükséges folyamata mellett. Megkísérlik elvégezni ezt azért, hogy hatékonnyá tegyék nem csupán a létező állapot szükségszerű tagadását, hanem egy fönntartható hegemonikus alternatíva igenlését is. Fontos hangsú­lyozni ezt a körülményt avégett, hogy szembeszögezzük a fönnálló rend mindenütt jelenlevő propagandájával, amely folyvást azt emlegeti, hogy maradandó győzelmet aratott egykori szocialista ellenfele fölött.

Amikor Margaret Thatcher miniszterelnök – a neoliberalizmus odaadó ideológiai és politikai híve Nagy-Britanniában – sikeresen leverte a brit bányászok egy esztendeig tartó sztrájkját, kíméletlenül bevetve a sztrájkolók ellen a tőkés állam teljes gazdasági és rendőri erejét (magának a Munkáspártnak a korántsem lebecsülendő segítségével, annak ellenére, hogy akkor a Munkáspárt még ellenzékben volt), azzal hencegett, hogy „egyszer s mindenkorra elintézte a szocializmust". Ez a kijelentés eszte­len önhittségre vallott, még ha látszólag ráerősített is a Brit Munkáspárt buzgó kapituláns átalakulása „New Labour" párttá: vezetőjének szavaival „üzletbaráttá" és ennyiben a nagytőke által kedvelhetővé. Valójában a neoliberalizmus viszonylag könnyű térhódítása az 1970-es évektől kezd­ve nem egyszerűen brit jelenség volt, hanem elsöprő erejű nemzetközi fejlemény, amely kiterjedt ilyen vagy olyan módon egész földgolyónkra.

Még fontosabb hangsúlyoznunk ebben a vonatkozásban azt, hogy a neoliberalizmus fő tanainak könyörtelen fölerősödése szinte mindenütt – első pillantásra elképesztőn még a „valóságosan létező szocializmus" társadalmaiban is, ahogy egykor emlegették ezeket – egyáltalában nem a tőke ellenállhatatlan új erőre éledésének és a jövő irányában mara­dandón biztosított egészségének a megnyilvánulása volt. Ellenkezőleg, a rendszer strukturális válságának kezdete tette ezt szükségszerűvé, a fönntartható tőketerjeszkedés veszedelmesen leszűkülő mozgásterének következtében. Erre a minőségileg új strukturális válságra a tőke csak még agresszívabb viselkedéssel válaszolhatott.

Ennek felelt meg az, hogy a tőke, fejlődésének utóbbi három évtizede folyamán, kénytelen volt visszamarkolni azokat az „engedményeket", amelyeket a jóléti állam biztosított a munka számára – ami semmibe sem került neki akkor, amikor a jóléti állam létrejött, mivel a megtett „engedmények" velejárói, szerves alkotórészei voltak a háború utáni időszak zavartalan és magas profitot eredményező lendületes tőketer­jeszkedésének. A fönnálló rend stratégiai irányának újradefiniálása a könyörtelen neoliberalizmus szellemében egyaránt volt annak az egyre inkább kizsákmányoló és elnyomó politikának a gyakorlati kivitelezése, amelyet a tőke nyersen tekintélyuralmi fordulata diktált, valamint ennek cinikus ideológiai igazolása.

E tények a tőke hívei számára még sokkal rosszabb mondandót is hordoznak. Nevezetesen azt, miszerint egyáltalán nem hihető, hogy a neoliberalizmusnak a maga nyíltan tekintélyuralmi állásfoglalásával csakugyan sikerül megoldást hoznia a rendszer strukturális válságára, s az egészséges expanzió új szakaszára nyitni ajtót, ahogy ígérgették, de soha meg nem valósították. Az utóbbi években a globális tőke domináns hatalmai odáig jutottak, hogy kénytelenek voltak olyan roppant agresszív és katasztrofálisan költséges kalandokba bocsátkozni, beleértve a fékevesztett népirtó háborúskodást – cinikusan és álszent módon a „demokrácia és a szabadság" nevében -, amelyekből, úgy látszik, „nincs kivezető stratégia"²³ (hogy még a rendszer támogatói által is fölkapott, enyhén kritikus szavakat használjuk). Ez a megkísérelt válságorvoslás teljes kudarcát és magának a válságnak a jelentős rosszabbodását bizonyítja.

Ugyanennek a problémának egy másik dimenziója közvetlenül vonat­kozik a munka mint a tőke strukturális antagonistája fejlődési távlataira. Ellentétben a munkásosztály állítólagos „integrációjáról" szóló minden fecsegéssel, valójában teljesen hamis színben való bemutatását láthatjuk a munkásság hagyományos politikai vezetése – kétségkívül végbement – kapitulációjának, amit úgy kezelnek, mint magának a munkásosztály­nak a szükségszerű és örökre megváltoztathatatlan beilleszkedését. Más szóval, a munkásság bürokratikus vezetőinek ezt a kapitulációját hamisan úgy jellemzik, mint annak az egyedüli és kizárólagos társa­dalmi erőnek a visszafordíthatatlan integrációját, amelyik képes volna hegemonikus alternatívát kínálni a tőke uralmával szemben; azzal az uralommal szemben, amely huzamos ideig – növekvőn destruktív belső meghatározottsága miatt – már nem tartható fönn tovább.

Kétségtelen, hogy a Brit Munkáspárt kapituláns átalakulása „Új Mun­káspárttá" semmiképp sem volt elszigetelt jelenség. Némely pártok, amelyek egykor balra álltak a Brit Munkáspárttól – például az olasz és a francia kommunista párt -, ugyanabban az időszakban ugyanolyan negatív végzetnek estek áldozatul. A fönnálló rend apologétái ugyanúgy ünnepelték mindezeket az átalakulásokat, ahogyan a neoliberalizmus sikeres térnyerését mindenütt. Vagyis a tőkerendszer tartós újraéledésé­nek örömmel látott bizonyítékát ünnepelték bennük, s következőleg mint annak az önkényesen kinyilatkoztatott bölcselemnek az elvitathatatlan diadalát, miszerint „nincs más alternatíva".

Ám aligha lehet ennél rövidlátóbb félreolvasata ezeknek az esemé­nyeknek és fejleményeiknek. A történelmi bizonyíték épp az ellenkező irányba mutat, paradox módon azon tény miatt, hogy a baloldal hagyo­mányos fősodorbeli erői számos országban fönntartás nélkül alávetették magukat a strukturális válságban levő tőke diktátumainak. Hiszen az az igazság, bármennyire kényelmetlen legyen is a létező rend védelme­zőinek, hogy még a hagyományos munkásvezetés leginkább szolgai alkalmazkodása is – amely vezetésnek az „evolúciós szocializmus" az immár bő évszázados, de most árulkodó módon elhagyott, üres jelszava óta nincs saját használható stratégiája – teljesen alkalmatlan a helyzet orvoslására. Ebben az értelemben az a legkellemetlenebb igazság, hogy úgy látszik, a jelenlegi történelmi körülmények között nincs semmi, ami akár csak egészen rövid távon is, de hatékonyan akadályozhatná a tőke társadalmi-gazdasági agresszivitása erősödését és közvetlen kiterjesz­tését fokozódó állami erőszakká.

Ami valóságosan történt a neoliberalizmus térnyerése révén, bizonyos országokban a reformista munkásságnak a legtevőlegesebb hozzájáru­lásával – Nagy-Britanniában már a Harold Wilson vezette kormányban, Dennis Healy, a Munkáspárt gazdasági ügyekben illetékes minisztere irányítása alatt, aki a vad neoliberális politika első fordulóját vezényelte le jóval Margaret Thatcher előtt -, az annak a „nagy ábrándnak" a visszavonhatatlan eltörlése volt, amely szerint az osztályalkalmazkodás és a fokozatos reform volna az egyedüli válasz a társadalom súlyos strukturális problémáira.

Ezen a módon elképzelni a szükséges megoldást – vagyis föltételezve a tőkerendszer súlyos strukturális hiányosságainak megszüntetését idő­legesen alkalmazható és konjunkturálisan korlátozott fokozatos toldás-foldás révén -, persze kezdettől fogva önellentmondás volt. Természetes, hogy ez a körülmény megpecsételte az „evolúciós szocializmus" végze­tét, bár még sok időbe telt, amíg ennek a misztifikáló megközelítésnek az ígéreteit nyíltan sutba kényszerültek vágni még élenjáró képviselői is. Amiként fájdalmasan nyilvánvaló a mai való világban – a reformista munka legtöbb alkalmazkodási stratégiájának megalázó kudarca révén is látnivaló az egész történetből -, az osztályalkalmazkodás és a fokozatos reform egyáltalán nem adott semmilyen választ a fönnálló társadalmi struktúra növekvőn komoly rendszerproblémáira. Nem is adhat soha.

Az agresszív neoliberalizmus mélyen fekvő oka: a zavartalan tőkeex­panzió és a konfliktus-csillapító növekedés veszedelmesen leszűkülő mozgástere, s ezáltal a rendszer mindinkább korlátozott képessége arra, hogy pusztító kalandorkodás nélkül kezelje nagyszabású strukturális prob­lémáit. Hiába állt oda a korábban reformista munka tevékeny cinkosként a neoliberális tőke oldalára. Mindez nyomatékosítja korunk válságának súlyosságát és a teljes abszurditását minden fecsegésnek arról, hogy „egyszer s mindenkorra végeztünk a szocializmussal". Ugyanis a – konf­liktus-csillapító növekedéshez kapcsolódó – zavartalan tőketerjeszkedés, meg a reformista munka ellenkezés nélkül behódoló beilleszkedése a tőkeuralomba, ez csak ugyanannak az éremnek a két oldala.

Ha egyszer a zavartalan és fönntartható tőketerjeszkedés útja leszűkül, és végtére eltorlaszolódik a rendszer mélyülő strukturális válsága által, úgy a munka készséges alkalmazkodását motiváló fő erő óhatatlanul meggyengül, mihelyt a tények hatása kezd megmutatkozni. Ez így igaz, még ha csak a kezdeténél járunk is az ilyen lefelé tartó spirálnak.

A reformista munka vezetősége – amelynek sohasem volt más elkép­zelése a társadalmi-gazdasági javulásról, mint hálásan elfogadni a tőke jóindulatú kezéből egy-egy nagyobb szeletet a társadalom „növekvő tortájából"; ez a közmondásos torta a vak előrelátás szerint örökkön örökké csak növekszik – mindent megtesz, amire csak képes, hogy enyhítse a tőke abban vallott kudarcát (s ennek negatív és végtére des­tabilizáló következményeit), hogy „szállítsa a javakat". Fönntartás nélkül és megalázón hajbókoló pozíciót foglal el a tőkével szemben, abban a hiú reményben, hogy sikerül hozzájárulnia a rendszer fölélesztéséhez és egészséges működéséhez. És teszi ezt annak a piszkos elvnek a nevében, hogy „nincs alternatívája" a fönnálló társadalmi-politikai rend­nek. Ilyen körülmények között persze újra meg újra csak a „baloldali keynesizmus" kifulladt régi mantrájának ismételgetését halljuk. De semmi sincs, amitől ez valóra válhatna.

Tehát sem a neoliberalizmus maradandóságát (amit gyakran társítanak azzal a groteszk álteóriával, amelyik „a történelem végét" prédikálja a neoliberalizmus fölvirradtának üdvös pillanatával), sem a munka örök alkalmazkodásának abszolút szükségszerűségét hirdető kinyilatkoztatás nem egyéb, mint félrevezető szemfényvesztés, amelyet a fönnálló rend kényelmére agyaltak ki. Ezek két irányból kapnak ideiglenesen erősítést. Egyfelől a neoliberalizmus, s ez érthető is, igenlőn keblére öleli a maga újonnan föllelt eszményi beszédtársát, a kapituláns munkát. Másfelől pedig az alkalmazkodó munkának van szüksége valami mitikusan föl­nagyított (nagyerejű, de „rábeszélhető" és jóindulatú) ellenfélre, amelyet előléptetnek igazi „partner" státusába, s immár úgy jellemzik, mint „a gaz­dagság termelőjét", dacára a napjainkban domináns spekulatív finánctőke növekvő parazitizmusának. Azért viselkedik így a reformista munka, hogy igazolja választói előtt a saját nyílt cinkosságát e gorombán kizsákmá­nyoló rend – olyanként, amilyen – maradandóvá tételében. Mára már a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy elvetette eredeti reformista törekvéseit az egykor megígért igazságos alternatív rend irányába tartó „fokozatos változtatásra" – azon a ma még inkább tartalmatlanul prokla­mált alapon, hogy „nem lehetséges semmilyen alternatíva".

Valójában azonban föltűnt a történelmi színen egy hegemonikus alter­natíva létfontosságú szükséglete a tőke uralmával szemben. Ugyanis a reformista alkalmazkodás összes módozata, történetének százharminc évén keresztül (a „gothai program" ideje óta) a legcsekélyebb tartós befolyást sem volt képes gyakorolni a tőkerendszer súlyos ellentmondá­saira és embertelenségeire. A dolgok ilyetén állását mindaddig fönn lehet tartani, dacára a rendszer antagonizmusainak és embertelenségeinek, amíg a tőke képes tiszteletet parancsolni maga iránt – ha lehetséges, akkor produktív eredmények segítségével, ha nem, akkor leplezetlen erőszakkal -, mint a társadalmi újratermelés elvitathatatlan ellenőrzője. De pontosan ez az, ami rendkívül problematikussá válik korunkban. Rendkívül problematikussá, egyrészt mert még a tőke legautoritáriusabb viselkedése – a reformista munka mára teljesen hajbókoló jellegű al­kalmazkodásával együtt – sem képes produkálni az ígért egészséges gazdasági terjeszkedést. S ami még fontosabb, mert a folyamatos agresszív kalandor cselekmények félreérthetetlenül nyomatékosítják a tőke veszedelmes csörtetését az emberiség elpusztítása felé, a fönnálló újratermelési rend mindenáron való, irracionális fönntartása érdekében, amivel szemben maga a tőke egyáltalán nem képes kialakítani, még kevésbé elfogadni, semmilyen alternatívát.

A „legkisebb ellenállás irányvonalát" követni per definitionem mindig könnyebb, mint harcolni egy reálisan megvalósítható hegemonikus alter­natíváért. Mert ez utóbbi nemcsak tevékeny elkötelezettséget követel a résztvevők által választott ügy iránt, hanem annak elfogadását is, hogy ez részükről alighanem áldozatokkal jár. Ellenfeleink legnagyobb aduja ez, ami nyomatékosítja az életképes politikai és társadalmi stratégiák kidolgozásának és kivitelezésének életbevágó fontosságát avégett, hogy szembe tudjunk szállni az intézményesített tehetetlenségi erő jelentős helyzeti előnyével. A föntemlített félrevezető szemfényvesztés – neve­zetesen, hogy a neoliberalizmus és a munka jótékony alkalmazkodása örökkévaló – szükséges leleplezése ugyanis nem lehetséges egyrészről annak a teljes tudatosítása nélkül, hogy korunkban milyen nagy a tét az emberiség túlélésének tényleges biztosításához, másrészről pedig gyakorlati elkötelezettség nélkül az egészében vett létező társadalmi rend elengedhetetlen, alapvető átalakítása iránt, a radikális eltökéltség szellemében.

Toldozgatással-foldozgatással a mi korunkban nem juthatunk sehova. Az ilyesmi csak azoknak a helyzeti előnyét erősítheti, akik most ellenőr­zésük alatt tartják a történelmileg anakronisztikussá váló tőkerendszert. Más szóval, sikeresen szembeszállni a neoliberális legyőzhetetlenség misztifikációjával, amelyet tevékenyen támogat a megalkuvó munka, ez nem egyszerűen ideológiai fölvilágosultság kérdése. A csatát nem lehet egyedül a politikai meggyőzés terén megnyerni, mivelhogy következetes kritikai meggyőződések gyakran járnak együtt gyakorlati tehetetlenség­gel. Tartós sikert csakis a nagy néptömegek szervezetileg fönntartható mozgósítása révén lehet elérni egy mindent átfogó hegemonikus alter­natíva megvalósítására, a társadalmi anyagcsere-újratermelés fönnálló módja ellenében.

A radikális eltökéltség szelleme ma elválaszthatatlan a szilárd elköte­lezettségtől – amit megkövetel a veszedelmes történelmi fejleményekkel való szembenézés – a tőke növekvőn kalandor és destruktív uralmával szemben előirányzott hegemonikus alternatíva létrehozása mellett.

Ezért hangsúlyozta Chávez elnök ismételten mind a szocializmus vagy barbárság dilemmájának elkerülhetetlenségét, mind az ennek megfelelő szükséges elkötelezettséget a sikeres akció egyedül alkalmatos formá­ja: a tartós stratégiai offenzíva mellett, minthogy a történelmi föladat nagy és szó szerint életbevágón sürgető. 2003 januárjában, a Szociális Világfórumon, Porto Alegrében elhangzott fölszólalásában joggal hívta föl arra a figyelmet: nem szabad megengedni, hogy a keletkező nagy társadalmi mozgalom világtalálkozójából évente ismétlődő szertartásos folklórrendezvény legyen. S megismételte ugyanezt a figyelmeztetést 2006 januárjában, a Caracasban tartott Szociális Világfórumon, han­goztatva, hogy a potenciálisan radikális mozgalmak ilyetén átalakulása „turisztikai és folklórtalálkozóvá borzasztó lenne, mert egyszerűen csak az időt fecsérelnénk, amikor pedig nincs vesztegetni való időnk. Hiszem, hogy nem adatott meg nekünk elkövetkező évszázadokról beszélni […] nincs vesztegetnivaló időnk; a kihívás az, hogy meg kell mentenünk az élet föltételeit ezen a bolygón, meg kell mentenünk az emberi fajt, meg kell változtatnunk a történelem menetét, meg kell változtatnunk a világot."²⁴

Ebben az értelemben, ahhoz, hogy megbirkózzunk korunk radikálisan új történelmi kihívásával, ami kérdésessé teszi magát az emberi to­vábbélést, az eredeti bolívari terv szükségképpen módosul két alapvető dimenziójában. Először is, a megkövetelt minőségi változás közvetlenül érinti az egyenlőség mindennél fontosabb kérdését, másodszor pedig szembe kell nézni azzal a megoldatlan dilemmával, amelyet még a Fölvilágosodás legnagyobb és legradikálisabb politikai gondolkodói sem tudtak megoldani, beleértve Rousseau-t is (aki számos vonatkozásban utolérhetetlen példa volt Bolívar számára). Nevezetesen: miképp lehet tartósan leküzdeni – vagy legalább egy elkerülhetetlen átmeneti idő­szakra fönntartható módon közös nevezőre hozni – a társadalomban működő, egymással ütköző és potenciálisan széthúzást eredményező érdekeket.

Mondani sem kell, az emberiség nagy dilemmáira adandó, történelmi­leg működőképes megoldásoknak ez a két alapvető dimenziója – ezek a dilemmák első utópisztikus megfogalmazásaikban több ezer évvel a fölvilágosodás kora előtt jelentek meg, de mindig megoldatlanul maradtak és kiszorultak a közgondolkodás fősodrából – szorosan összefonódik.

Elgondolhatatlan ugyanis anélkül leküzdeni a potenciálisan roppant romboló, csakugyan robbanásveszélyes ellentmondásokat és az egy­mást kölcsönösen kizáró érdekeket, amelyeket tartósított a rég fönnálló antagonisztikus társadalmi struktúra, hogy járható – és lényegbevágó – megoldást találnánk az egyenlőségnek a történelemben mind ez ideig kezelhetetlen problémájára, amelynek törvénybe iktatott (elvben visszafordítható) bármilyen formája csak a fölületet volt képes súrolni. És megfordítva: elképzelhetetlen lényegi s ennélfogva törvényileg nem visszafordítható megoldást találni az egyenlőség korszakos kérdésére, amelyen minden egyéb javallott társadalmi érték nyugszik – Bolívar emlékezetes szavaival „minden szabadságtól minden jogig", beleértve az igazságosságot -, anélkül, hogy maradandón átadnák a történelmi múltnak azokat a konfliktusokat és antagonizmusokat, amelyeket szük­ségszerűn gerjesztenek és újratermelnek ilyen vagy olyan formán a strukturálisan/hierarchikusan körülbástyázott és oltalmazott lényegi (nem pedig csak törvénybe iktatott) társadalmi viszonyok.

Az emberiség nagy dilemmáinak két alapvető dimenziója – ha a szóban forgó ügyeket a legmélyebb értelmükben vesszük – egy és ugyanaz. Egyrészt csak azért különböztethetők meg, mert ezen a módon kezelték őket a múlt politikai közbeszédében. De ami fontosabb, avégett meg is kell különböztetni őket, hogy ki lehessen dolgozni a gyakorlatilag járható, tartós – és most már történelmileg lehetséges és szükségszerű – megoldást a társadalom robbanásveszélyes ellentmondásaira. Ámde ma, a múltbeli csalódások fényében, mégiscsak tudatában kell lennünk annak a jócskán bonyodalmas ténynek, hogy a leglényegükben azért ezek elválaszthatatlanok egymástól. Lényegi elválaszthatatlanságuknak társadalmilag determinált múltbeli mellőzése okozta ugyanis, hogy még az egyenlőség megsértésének törvényhozási reformmal való leküzdésére irányuló legnemesebb szándékok is (az ilyen reform nagyon is szükséges lehet mint létfontosságú első lépés meghatározott történelmi körülmények között)²⁵ – érintetlenül hagyva a társadalomban körülbástyázott struktu­rális hierarchiákat – előbb vagy utóbb óhatatlanul nagyfokú visszavágást szenvedtek el.

Emlékeztetnünk kell ezzel kapcsolatban arra, hogy a bolívari egyenlő­ség „a törvények törvénye" volt, mert „enélkül minden biztosíték, minden jog veszendőbe megy. Ezért kell áldozatot hoznunk." A probléma ilyetén fölvetése Bolívar közvetlen apellálása volt törvényhozó társai fölvilágosult és erkölcsös szellemére. A törvényhozás politikailag járható formájának két kardinális követelményét így határozta meg az angosturai kongresszushoz intézett beszédében: „Erkölcs és tudás minden köztársaság két sarkpontja, először is erkölcsre és tudásra van szükségünk."²⁶ Jóllehet kétségtelenül érvényes megfogalmazása volt ez néhány létfontosságú politikai vezérelvnek az adott társadalmi környezetben, az egyenlőség problémájának, mint törvénybe iktatott egyenlőségnek ez a megha­tározási módja, amely törvényhozó társainak fölvilágosult belátásától és erkölcsi rokonszenvétől tette függővé az ügyet (társai közül sokan valójában egyáltalán nem hajlottak a föltételül szabott áldozatok meg­hozatalára), óhatatlanul szűk korlátok közé szorította Bolívar radikális fölfogását. Való igaz, azok a fönntartások, amelyeket különböző alkal­makból hangoztatott, azt mutatták – legalábbis implicit módon -, hogy tudatában van a ténylegesen megvalósult egyenlőségi szint társadalmi korlátainak.²⁷ Végtére még a rabszolgák törvényes emancipációját is eltörölhették utóbb a különféle jogilag kieszelt álszerződéses alternatí­vákkal, amelyek cinikusan megtartották a korábbi rabszolgaság számos vonását, beleértve a „szegődményes munka" brutálisan szolgasorba döntő egyezményét; nem is szólva a bérrabszolgaság lényegi diadaláról mindenütt, amelyet a liberális politikai gazdaságtan könyveiben „szabad munkaként" dicsőítettek. S még egy kijózanító megjegyzés: a Bolívar életében Latin-Amerikában érvényesült körülmények közepette az ál­tala képviselt társadalmi és politikai radikalizmus is túl soknak bizonyult számos kortársa számára.

Ami a lényegi egyenlőséget illeti,²⁸ ennek megvalósítása kétségkívül minden történelmi föladat közül a legnagyobb és a legnehezebb. Így az­tán reális előrehaladás a lényegi egyenlőség felé csakis akkor lesz lehet­séges, ha majd megvalósításának objektív anyagi föltételei – beleértve a társadalom történetileg elért pozitív termelési képességét – megfelelő módon illeszkednek az eszmék és értékek színvonalához. Ez utóbbia­kat jó okkal nevezhetjük az ősrégi, évezredekre strukturálisan alaposan körülbástyázott társadalmi hierarchiák leküzdése szellemi föltételeinek, amely hierarchiákat a lényegi egyenlőtlenség roppant problematikus kultúrája erősíti, még a haladó polgárság némelyik nagy jelentőségű értelmiségi képviselőjének írásaiban is.

Ilyen körülmények között csakis úgy érhető el siker, ha történelmileg teljesülnek bizonyos létfontosságú föltételek. Egyfelől ugyanis a „nyomor egyenlő elosztása", kedvező anyagi előfeltételek hiányában, nem tart­ható fönn társadalmilag mint normális állapot semeddig sem. Másfelől az „anyagi bőség" állítólagos elérése – vagyis a „bővelkedő társadalom" [affluent society] kártékony mítosza – nem oldhat meg abszolúte sem­mit, ha a kölcsönösen jótékony szolidaritás (és a hozzátartozó értékek) eredeti oltalmazása bármi okból kiveszett az egyéneknek a termelésbeli előrehaladásról alkotott fölfogásából. Ez az igazság nem függ attól, hogy milyen magas szintet ért el a technológiai és tudományos ismeret az adott körülmények között. Ha ugyanis hiányoznak azok az értékek, amelyek lehetővé teszik a gazdag egyéniség mindenoldalú fejlődését, s helyettük a manapság uralkodó antagonisztikus versengés uralkodik, akkor minden fetisiszta módon ünnepelt anyagi bőség továbbra is csak átalakul soha meg nem szűnő ínséggé, s ezáltal akadálytalanul folytatódik az egyre nagyobb termelőpotenciálnak romboló potenciállá változtatása felé tartó, tékozló „fejlődés", ez az önigazoló ördögi kör, amíg csak egy globális katasztrófa megálljt nem parancsol neki.

Ez az a pont, ahol megpillanthatjuk a bennünket a múlttól elválasztó demarkációs vonalat; a múltban az egyenlőségre törekvést még a leg-fölvilágosultabb államférfiak is csupán mint törvényben meghatározott (és korlátozott) politikai célkitűzést követhették. Szükségképpen akkor is így volt ez, ha a szóban forgó ügyekhez fontos társadalmi konnotációk kapcsolódtak, mint amilyen a rabszolgák formális fölszabadítása (bár semmiképp sem valóságos társadalmi-gazdasági emancipálásuk). Létfeltételeinknek a mi történelmi korszakunkra jellemző radikális újdon­sága az, hogy nem lehetséges tartós siker az emberiség túléléséért vívott harcban egy olyan társadalmi rend kialakítása nélkül, amelyik központi elveként a lényegi egyenlőségre alapozódik, mind a termelés, mind az elosztás terén.

Azért van ez így, mert a tőke javíthatatlan destruktivitása kihat napja­inkban az élet minden egyes oldalára, a profitorientált termelési hajsza felelőtlen pocsékolásától a természet öngyilkos lepusztításáig, valamint létfontosságú újratermelési erőforrásainak felelőtlen kimerítéséig, és „fö­lös emberek" krónikus munkanélküliség formájában való elembertelenítő tömegtermelésétől, a szemünk előtt folyó katonai kalandorkodás legszél­sőségesebb változataiig. Hozzávehetjük még a nukleáris fegyverek hasz­nálatának igazolását az Egyesült Államok által, nem csupán visszatekint­ve – Hirosima és Nagaszaki vonatkozásában – hanem a legbaljóslatúbb módon a jövőre nézve is. Ebben az értelemben a tőkemegszemélyesítők által hagyományosan szorgalmazott „képzeld el a lehetetlent" jelszava – a sikeresen végzett „termelő rombolás" vélt erényeinek szóló öndicséret szellemében – talál végső megvalósulásra olyan formában, amelyben abszurd módon, a társadalmi-gazdasági rendszer mindenáron való túlélése érdekében, az emberiség elpusztításának tekintetbe vétele és az ezzel való fenyegetőzés akként legitimálódik a tőke leghatalmasabb államalakulata által, mint szükséges stratégiai cél.

Minden ilyen destruktív megnyilatkozás gyökereinél azokat az át­hághatatlan parancsolatokat találjuk, amelyek a fönnálló rend magukat megörökítő strukturális hierarchiáiból fakadnak. Ez a tény szükségszerűn kizár minden átfogó ésszerű alternatívát a társadalmi anyagcsere-ellen­őrzés tőkés módjával szemben. Természetesen elképzelhetetlen, hogy a lényegi egyenlőség megfontolásai beleférjenek a tőke döntéshozási kereteibe, amikor az alapzata forog kockán. Ez egyedülálló módon kiélezi társadalmi újratermelés-ellenőrzésünk rendszerének strukturális válságát a jelenlegi történelmi helyzetben, s egyben mutatja is az egyedül járható utat ennek leküzdésére. A fönnálló rend destruktív meghatározottságai ugyanis, amelyek mindenütt pusztító módon, korábban elképzelhetetlen mértékben és elképzelhetetlenül súlyosan törnek fölszínre, most már alapvető strukturális változást követelnek az emberiség továbbélése érdekében.

Mivel a strukturálisan kierőszakolt egyenlőtlenség a legfőbb megha­tározó jellegzetessége a tőkerendszernek, amely nélkül nem képes mű­ködni egyetlen napig sem, a megkövetelt alapvető strukturális változtatás szükségessé teszi egy lényegileg igazságos alternatíva, mint az emberi­ség számára kizárólag járható jövőbeli társadalmi anyagcsere-ellenőrzési mód létrehozását. Elképzelhetetlen, hogy lehessen magasabb tét az emberiség számára, mint biztosítani és megvédelmezni az emberiség továbbélését és pozitív előrehaladását a lényegi társadalmi egyenlőség valamely emberileg teljességet adó rendjének fölállítása révén, amely a jelenlegi körülmények között nem elvont lehetőség, hanem létfontosságú szükség.

Ez okból ennek a nagy történelmi föladatnak szentelt erők úgy töreked­hetnek céljuk beteljesítésére, hogy az ésszerűség az ő oldalukon van, s bízhatnak az általuk védelmezett értékek teljes érvényességében az imperializmus, a monopólium és az elnyomás ellen vívott harcukban, éles ellentétben ellenségeikkel. Igazat szólva, olyan korban élünk, amelyet parancsolatok összecsapásának nevezhetnénk, bár semmiképp sem „civilizációk összecsapásának". Hiszen a kritikai szembenézés korunkkal akként érvényesül, mint parancsolat egy igazságos és fönntartható tár­sadalmi rend megteremtésére – vagyis egy olyan rendére, amelyik épp azért fönntartható történelmileg, mert legbenső meghatározottsága min­den lényegi dimenziójában igazságos -, szemben a tőke áthághatatlan destruktív önmegőrzési parancsolataival. Az idevágó ügyek természetét s intézésük sürgősségét tekintve, sohasem volt még csak távolról sem ha­sonló kilátás a lényegi egyenlőség, mint a kölcsönös emberi kapcsolatok elsődleges meghatározója ősrégi kívánságának valóra váltására.

Ebben az értelemben azokat az érveket is fölül kell vizsgálni, amelyek abban a krónikusan megoldatlan kérdésben hangzottak el: hogyan le­het tartósan leküzdeni az ütköző és potenciálisan széthúzást produkáló érdekeket, amelyek a társadalomban működnek. A múltban erre a kér­désre adott válasz, még a legfölvilágosultabb államférfiaké is, beleértve Bolívart, az volt, hogy politikailag ki kell egyensúlyozni a különböző tár­sadalmi erőket, szükséges tehát „fenntartani az egyensúlyt nemcsak a Kormányt alkotó tagok közt, hanem a Társadalmunkat alkotó különböző csoportok közt is."²⁹ Végül az ilyen stratégiáról is kiderült, hogy még a maga megszabta hatáskörben sem lehet hatékony. Vissza-visszatérő fölfordulást és forrongást eredményezett a politikai környezetében annak ellenére, hogy amiről szó volt, az csupán a különböző társadalmi erők strukturálisan adott hatalmi viszonyokból való részesedésének félszívű újrameghatározása és újraelosztása volt. S az adott társadalmi rend hierarchikus strukturális paramétereit nem is kérdőjelezték meg. Ezeket éppen hogy adottnak vették a „kiegyensúlyozás" irányelvei.

Ezzel szemben ma a fönnálló társadalmi rendszer strukturális paramé­tereinek radikális megkérdőjelezése van napirenden. Ma ugyanis, a tőke uralma mellett, nyilvánvalón még a társadalmi erők legügyesebb politikai kiegyensúlyozgatása sem birkózhat meg a föladatával: a megkívánt alapvető strukturális változtatás elvégzésével, akármilyen nagy szükség van is rá. Ez az oka, hogy korunkban, a tőkerendszer visszafordíthatatlan strukturális válságának föltételei közepette, csakis az felel meg a törté­nelmi kihívásnak, ha következetesen haladunk a lényegi egyenlőség társadalmi rendje fölállításának kitűzött célja felé.

Ahogy föntebb láttuk, Bolívar élete vége felé rákényszerült annak beismerésére, hogy tragikus módon még nem virradt föl Amerika napja, amiként korábban jósolta. Ma, néhány nagyerejű meghatározottság kö­vetkeztében, igencsak eltérő a helyzet. Azt mondhatni, immár fölvirradt a bolívari „Amerika napja", abban az értelemben, hogy Latin-Amerikában az Egyesült Államok kvázi-koloniális uralmának régi föltételei nem tehetők maradandóvá a jövőben. A latin-amerikai országok társadalmi-gazdasági, valamint politikailag hatékony nemzeti önállóságának érdekei mindenütt teljesen egybeesnek a nemzeti sérelmek leküzdésének szükségszerű törekvéseivel, miután számos ország hosszantartó nemzeti leigázása kevésszámú imperialista hatalom által egyszer s mindenkorra történelmi anakronizmussá vált.

Ezt az új történelmi föltételt nem teheti semmissé az a tény, hogy a korábbi birodalomépítő, imperialista hatalmak – mindenekelőtt a leg­hatalmasabb közülük, az Amerikai Egyesült Államok – megpróbálják visszafordítani a történelem kerekét, és újragyarmatosítani a világot. Erre irányuló tervük máris látható abból, ahogyan nemrégiben pusztító katonai kalandokra vállalkoztak az ún. „háború a terror ellen" ürügyén. A legagresszívabb hatalmak legújabb, minden bajt orvoslónak kikiáltott csodaszere az, hogy amikor belevágnak egy ilyen kalandba, ami való­jában fölháborító újragyarmatosítási vállalkozás – Afrikában, Délkelet­Ázsiában és Latin-Amerikában -, akkor rendre kinyilatkoztatják, hogy éppen ez a leglényegesebb elengedhetetlen föltétele annak, hogy cini­kusan igazságosnak mondott „nemzetközi terror ellen viselt háborújuk" sikerrel járjon az „új világrendben". De óhatatlanul kudarcot kell vallaniuk e vállalkozásukban.

A múltban számos arra irányult kísérletet, hogy orvosolják az igazolha­tó nemzeti sérelmeket, zátonyra futtatott a soviniszta stratégiák követése. Tekintve ugyanis a szóban forgó problémák természetét, az elnyomott nemzeti érdekek nem érvényesülhetnek más nemzetek megvalósítható társadalmi céljainak kárára, megsértve ezáltal az államközi kapcsolatok megkövetelt, teljesen igazságos nemzetközi föltételeit. Így hát a napnál is világosabb annak az előrelátó bolívari tervnek a történelmi érvényessége, amely a latin-amerikai országok stratégiai egységére és egyenlőségére tette a hangsúlyt, nem pusztán az Egyesült Államok ellenében, hanem az összes ország előirányzott harmonikus nemzetközi társulásának legtá­gabb kereteit szem előtt tartva (lásd a 11. sz. jegyzetet). A latin-amerikai országok, szolidaritásukra alapozott társadalmi és politikai egységük megvalósításával, csakugyan olyan úttörő szerepet játszhatnak ma, amely az egész emberiségnek érdekében áll. Az észak-amerikai nagy­hatalmú ellenféllel szemben egyikük sem érhet el sikert elszigetelten, még negatíve, rossz irányban sem, együtt azonban mindannyiunknak példás utat mutathatnak.

Hiszen csakis annak a stratégiának a történelmileg helyénvaló megújí­tása és következetes végig vitele oldhatja meg társadalmi rendünk nagy strukturális válságát, amely képes közös nevezőre hozni a társadalmi cserekapcsolatok nemzeti és a nemzetközi vonatkozásait a radikális eltökéltség szellemében.

(Fordította: Csala Károly)

Jegyzetek

1 Simón Bolívar: Válogatott írások. Fordította: Benyhe János. Budapest, 2009, Venezuelai Bolivári Köztársaság Nagykövetsége,13. (A továbbiakban is valamennyi Bolívar-idézet magyar fordítása e kiadvány alapján.)

2 Uo. 140.

3 Uo. 81.

4 Uo. 163.

5 Clinton munkaügyi minisztere, Robert B. Reich – a Harvard Egyetem volt tanára – saját országa számára „pozitív gazdasági nacionalizmus" erőteljes alkalmazása mellett szállt síkra. Lásd könyvét: Robert B. Reich: The Work of Nations. Preparing Ourselves for 21st Century Capitalism. New York, 1992, Vintage, 311.

6 A demokrácia „nem egyetemes választási lehetőség minden ország számá­ra", jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon könyvében. Partick Moynihan: Pandaemonium. Ethnicity in International Politics. Oxford, 1993, Oxford University Press, 169.

7 Simón Bolívar: Válogatott írások. 68.

8 Chávez elnök említette beszédében – „La Revolución Bolivariana y la construcción del socialismo en el siglo XXI" -, amelyet a XVI. Világifjúsági és Diáktalálkozón mondott Caracasban, 2005. augusztus 13-án.

9 Simón Bolívar: Válogatott írások. 58.

10 José Martí: La revolución de 1868. La Habana, 1968, Instituto del libro. Ma­gyarul lásd José Martí: A mi Amerikánk (Budapest, 1973, Európa Könyvkiadó) második felében olvasható „Politikai művek" több darabját.

11 Simón Bolívar: Válogatott írások. 49.

12 Lásd részletesen: „Hay que ir organizando un gran movimiento continental", 2005. június 20-án a Paraguayi Köztársaság fővárosában, az Universidad Nacional de Asunción hallgatósága előtt elhangzott beszéd. Valamint: „La Revolución Bolivariana y la construcción del socialismo en el siglo XXI", Caracas, 2005. augusztus 13. (Vö. 8. sz. jegyzet.)

13 1998. december 6-án már a választások első fordulójában Venezuela elnö­kévé választották Hugo Chávez Friast, mivel megszerezte a szavazatok 56,24 százalékát. Tehát az összes többi jelölt együttvéve csupán a szavazatok 43,76 százalékával volt kénytelen beérni.

14 Az itt újraközölt szöveg A tőkén túl 18.4.3 szakasza; része a 18.4 alfejezetnek, amelynek a címe: „Szembeszállni a tőke parlamenten kívüli erőivel".

15 Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről. In Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, 1978, Magyar Helikon, 560.

16 Uo. 561.

17 Uo. 516.

18 Hugo Chávez Frias: Pueblo, Sufragio y Democracia. Yara, 1993, Ediciones MBR-200, 5-6.

19 Uo. 9.

20 Uo. 11.

21 Uo. 8-11.

22 Uo. 9.

23 Inkább az ellenkezője, amennyiben a mindig új katonai célpontok kijelölését a szégyentelenül agresszív „megelőző háborúk" állítólag válságmegoldó folyta­tására – ami mérlegelésre került különböző országok ellen Irántól és Szíriától Észak-Koreáig és az úgynevezett „Gonosz tengelyének" egyéb kiszemelt tag­jaiig – ismételten csak szorgalmazzák a globális hegemón imperialista hatalom legreakciósabb politikai vezetői, a még szélsőségesebb szürke eminenciásaiktól ösztökélve. Így aztán vágyálmaiktól vezérelve, ám teljesen abszurd módon mint a szükséges jótékony megoldást tüntetik föl annak a cselekvési módnak a dik­tatórikus kierőszakolását, amelyik csakis súlyosbíthatja a rendszer problémáit, egészen egy katasztrofális, globális robbanási pontig.

24 Hugo Chávez: Zárszó a Hatodik Szociális Világfórumon. 2006. január 27.

25 Például, amikor egy radikális politikai vezető választási folyamattal kerül országa kormányzatának élére – amit aztán Alkotmányozó Nemzetgyűlés össze­hívása követ -, nem pedig egy mindent átfogó társadalmi és politikai forradalom útján. Elég itt Venezuela és Kuba különbségére gondolni.

26 Simón Bolívar: Válogatott írások. 78.

27 Felipe Larrazábal: Vita y escritos del Libertador. Caracas, 2001, Ediciones de la Presidencia de la República, II. k. 76-77.

28 Lásd „The Callange of Sustainable Development and the Culture of Substantive Equality" címmel tartott előadásomat a latin-amerikai parlamentek kulturális fórumának (Caracas, Venezuela, 2001. július 10-13.) „Summit on the Social Debt and Latin American Integration" elnevezésű tanácskozásán. Monthly Review, vol. 53, no. 7. (2001 december), 10-11.

29 Simón Bolívar: Válogatott írások. 77.

***

Mészáros István, a kiemelkedő marxista filozófus, az első Eszmé­let (1956-1958) főszerkesztője magas venezuelai elismerésben részesült: a nemzetközi zsűri 102 műből El desafío y la carga del tiempo histórico: El socialismo en el siglo XXI [A történelmi időszak kihívása és terhe: a szocializmus a XXI. században] című tanulmá­nyát tüntette ki a kritikai gondol­kodás Libertador-díjával [Premio Libertador al Pensamiento Crítico], amelyet a szerző 2009. szeptember 14-én vett át Hugo Chávez venezu­elai köztársasági elnöktől.

Kitüntetése alkalmából tisztelettel és barátsággal köszöntjük mesterün­ket, barátunkat.

Egy reményvesztett világban Hugo Chávez politikai-szellemi útkeresése, illetve a Venezuelai Bolivári Köztársaság fejlődése – talán már puszta létezése is – különös kihívás a társadalomelméleti elemzés számára. A cikk az elmúlt 20 év venezuelai politikatörténetét tekinti át „tényről tényre", középpontban az egy évtizedet átfogó, viszontagságokban bővelkedő chávezi elnökség társadalmi, bel- és külpolitikai eredményeivel.

Hugo Chávez Frías, Venezuela elnöke, néhány diáktársával egyetemi évei alatt fogalmazta meg a bolívarizmus eszméjét, amihez a dél-ame­rikai függetlenségi harc felszabadítója, Simon Bolívar pánamerikanizmusán kívül merített Juan Velasco Alvarado perui elnök (1968-75) peruizmusából – amely az „Igazságot a szegényeknek!" jelszót hirdette -, Salvador Allende (1970-73) chilei elnök kormányzásának módszereiből, valamint Marx, Lenin és Trockij eszméiből is.

A bolívarizmus főbb elvei a következők: Venezuela gazdasági és politi­kai szuverenitása (antiimperializmus); a nép közvetlen politikai részvétele választásokon és népszavazásokon keresztül (részvételi demokrácia); önellátó gazdaság; a korrupció felszámolása; az ország kőolajbevétel­ének egyenlő elosztása.

Chávezt 1998-ban választották meg először Venezuela elnökének. Sikerének számos előzménye volt, többek között az 1989-es Caracazo-lázadás, amelyet Carlos Andrés Pérez venezuelai elnök intézkedései váltottak ki. Ez az időszak tekinthető a venezuelai nép ébredésének, s innen számítható a bolívari forradalom kezdete.

Pérez a Demokratikus Akció (Acción Democratica – AD) színeiben 1989-ben került másodszor hatalomra. A választásokon a szavazatok közel 53%-át szerezte meg. 1989 februárjában elfogadta a Nemzetközi Valutaalap ajánlatát, amely az ún. washingtoni konszenzuson¹ alapult. E javaslatban az IMF Venezuela számára 4,5 milliárd USD kölcsönt ajánlott fel. Az IMF-fel kötött megállapodás mindössze néhány héttel azután köt­tetett, hogy Pérez erősen anti-neoliberális kampánnyal győzött a válasz­tásokon, aminek során az IMF-et „neutronbombához" hasonlította, amely megöli az embereket, de épen hagyja az épületeket; a Világbankot pedig a totalitárius gazdaság „mészárosának" nevezte. Választási ígéretei ellenére Pérez elnök neoliberális reformokba kezdett, liberalizálta a kő­olajárakat, ami a benzin árának ugrásszerű emelkedéséhez vezetett, s ez a közlekedési tarifák azonnali növekedését eredményezte. Ekkor tört ki a spontán utcai demonstrációkba torkolló Caracazo-lázadás. „A nép lejött a hegyekből" – jellemezte az akkori közép- és felsőosztály a felkelést, utalva arra, hogy Caracas völgyben terül el, míg a körülötte található bádogvá­rosok a hegyoldalba nyúlnak. Pérez a katonaság bevetésével véresen megtorolta a lázadást; a rendcsinálás az elnök szerint 300, más források szerint 2000, illetve 3000 halottat követelt. Hugo Chávez akkoriban ka­tonatisztként szolgált, de ő és társai nem vettek részt a megtorlásban, hanem a bádogvárosokban az étel osztásában segítettek, ezzel demonst­rálva, hogy Pérezzel szemben a nép mellett állnak. Az AD kormányzása idején folyamatosak voltak az utcai demonstrációk a neoliberális politika ellen, illetve a korrupciós botrányok és azok büntetlenül hagyása miatt.

Hugo Chávez 1992. február 4-én, az 1989-es Caracazo-lázadás szel­lemében – az 1983-ban, Bolívar születésének bicentenáriumán a had­seregen belül létrehozott Forradalmi Bolívari Mozgalom 200 (Movimiento Bolivariano Revolucionario – MBR 200) elnevezésű szervezet élén – katonai puccsot indított Pérez ellen. A hatalomátvételi kísérlet kudarcot vallott, s Chávez börtönbe került. A venezuelai társadalomban a polgári demokráciába vetett hit ezután érezhetően meggyengült. Pérez elvesz­tette saját pártja bizalmát is; kormányzó tevékenységét csak a COPEI (Partido Social Cristiano de Venezuela, az 1946-ban Rafael Caldera által alapított kereszténydemokrata párt, Venezuela második legnagyobb pártja) bevonásával tudta folytatni. A szociáldemokrata Mozgalom a Szocializmusért (Movimiento al Socialismo – MAS) bizalmatlansági indítványt kezdeményezett ellene, s bár ebben több kisebb párt és a COPEI egyes vezetői is támogatták, a kezdeményezés a parlamenti eljárás során elsikkadt.

1992. november 27-én újabb puccskísérletre került sor, amelyet Chávez a börtönből irányított. A lázadókat ekkor már a katonaság nagyobb része támogatta. Bár az MBR 200 tagjainak sikerült kis időre magukhoz ragadniuk a hatalmat, végül ezt a kísérletet sem koronázta siker; a lázadás elbukott.

Az 1992. decemberi helyhatósági választásokat az AD elvesztette, csak 20%-ot szerzett, míg a COPEI 50%-ot, a MAS pedig 10%-ot ka­pott. A választáson közel 60% volt a tartózkodók aránya. A következő hónapokban Pérez folytatta neoliberális programjának megvalósítását, felgyorsítva a privatizációt, annak ellenére, hogy a külső gazdasági nyomás enyhült. 1993. május 20-án Pérezt a Legfelsőbb Bíróság (amely az Alkotmánybíróság szerepét is betöltötte) felfüggesztette hivatalából, miután vizsgálatot indított 250 millió bolívar elsikkasztása ügyében. Ve­nezuela történetében ez volt az első eset, hogy tisztségben lévő elnök ellen indult bírósági eljárás. Feladatkörét ideiglenesen a parlament elnöke vette át, amíg a Kongresszus a választási periódus lejártáig beiktatta ideiglenes elnökként Ramón José Velazquezt.

Az 1993. december 5-i választásokon az AD és a COPEI együtt alig 50%-ot szerzett. Rafael Caldera, elődjéhez hasonlóan, másodszor lett Venezuela elnöke. A COPEI színeiben indulva a szavazatok 30%-át sze­rezte meg, és más pártok, így a MAS egyes politikusai is támogatták. Az új elnök 1994-ben amnesztiát hirdetett a puccskísérletek résztvevőinek; ekkor szabadult ki a börtönből Hugo Chávez is.

Caldera kezdetben privatizációellenes politikát hirdetett, s célként jelölte meg a foglalkoztatottság javítását és az életszínvonal emelését. Néhány hónap után azonban a súlyos gazdasági helyzet miatt vissza kellett térnie a megszorításokhoz. Kormányzásának első 100 napja után heves utcai tiltakozások kezdődtek az életszínvonal romlása miatt. A korrupciós botrányok folytatódtak. Venezuelának külső államadóssága 6 milliárd dollárra nőtt, amely az állam egy éves költségvetését tette ki. Ez több mint 70%-os (hiper)inflációhoz vezetett; a lakosság további 20%-a vált munkanélkülivé. Caldera felmondta az alkotmányos garanciákat, s azokat a vállalatokat, amelyeknél a korrupció gyanúja felmerült, azonnal állami kézbe vette. Ezzel az állam a legnagyobb gazdasági szereplő lett Venezuelában. A korrupciós botrányok azonban a Caldera-kormányt is érintették. 1995 közepén már csak a venezuelaiak 25%-a bízott az elnökben és minisztereiben, szemben az egy évvel azelőtti 60%-os aránnyal.

Caldera talán valóban a korrupció felszámolására törekedett, de in­tézkedéseinek eredménye csupán a befektetők elriasztása lett; a tőke elmenekült Venezuelából, ami tovább fokozta a rossz gazdasági helyze­tet; a nemzeti valuta tovább gyengült. A gazdasági válság elmélyült, és az elnök elvesztette saját koalíciójának támogatását is.

Az 1998-as választásokon az AD és a COPEI közös jelöltet támogatott Henrique Salas Römer személyében, aki ennek ellenére a voksoknak csak mintegy 40%-át tudta megszerezni. A választásokat – az 1997-ben alapított Ötödik Köztársaság Mozgalom (Movimiento Quinta República – MVR) színeiben – Hugo Chávez Frías nyerte meg a szavazatok 56%-ával.

1999-ben, az új alkotmány elfogadásával, Venezuela történetében új szakasz kezdődött. Az ország neve Venezuelai Bolívari Köztársaság lett, amelynek alkotmányában rögzítették, hogy minden állampolgár jogosult az ingyenes egészségügyi ellátásra és oktatásra, s emellett az alkotmány részletesen szabályozta az őslakos indiánok jogait is.

Hugo Chávez – csakúgy, mint a venezuelai nép és a bolívari forrada­lom – 1998 óta hosszú folyamaton ment keresztül. Az elnök kezdetben nem használta a „szocializmus" szót, hanem csupán antiimperializmust emlegetett. Ma már a „XXI. század szocializmusáról" beszél. Chávez elnöksége kezdetétől a szegény rétegeket képviselte. Ennek érdekében missziókat, azaz különböző fejlesztési programokat kezdeményezett. E missziók segítségével számolta fel az analfabetizmust, s államosította a közszolgáltatásokat és a kőolajszektort is.²

A bolívari missziók a kezdetektől alapvető jelentőséggel bírtak – s bír­nak ma is. Fő céljuk a szegénység felszámolása; de lakhatási, egészség­ügyi, oktatási, kulturális, tudományos, sport, zenei, gazdasági területen is elindultak, továbbá a földosztás koordinálására is felhasználták őket. Nemcsak a fiatalok beiskolázására fektettek nagy hangsúlyt, hanem bevezették az ingyenes felnőttoktatást elemi és középiskolai szinten, valamint minden érettségivel rendelkező személy számára elérhetővé és ingyenessé tették az egyetemi képzést. 1999-2000 és 2007-2008 között a felsőfokú oktatási intézmények hallgatóinak létszáma több mint kétszeresére, az oktatásra fordított kiadások részaránya a GDP 1,8%-áról (1998) 4,5%-ára nőtt. Az UNESCO szerint Venezuelában felszámolták az írástudatlanságot. Chávezék az egészségügy terén is kiemelkedő sikereket értek el. 1996 és 2006 között a gyermekhalandóság több mint egyharmadával csökkent; az állami egészségügyben foglalkoztatott orvosok száma – jelentős részben a Havanna által a Barrio Adentro misszió keretében Venezuela rendelkezésére bocsátott húszezer kubai orvosnak köszönhetően – megtízszereződött; 1612 poliklinikát építettek fel a meglévő 4800 mellé stb.³

2004-ben az ellenzék megpróbált élni azzal az alkotmány adta joggal, hogy Chávezt népszavazás útján visszahívják az elnöki székből. A vok­solásra augusztus 15-én került sor, ahol azonban 59%-nyian az elnököt támogatták, aki így hivatalában maradhatott. Ezután vált politikája radi­kálisabbá, ekkortól kezdte magát és programját szocialistának nevezni.

Chávez 2006-ban már úgy nyerte meg az elnökválasztást, hogy kampányában végig „szocialista Venezueláról" beszélt; ekkor vált jelmondatává: „Szocializmus vagy halál!" Chávez minden alkalommal hangsúlyozza, hogy Venezuelában a XXI. század szocializmusát fogják megvalósítani, amely nem hasonlítható sem a korábbi, sem a jelenleg fennálló szocialista rendszerekhez: a volt szovjet vagy kelet-európai rendszerekhez éppúgy nem, mint az ázsiai modellekhez, vagy éppen Kubához. Az elnök azt is többször hangsúlyozta beszédeiben, hogy céljuk nem a kapitalizmus és a szocializmus pozitív elemeinek összegyúrása, hanem olyan szocialista társadalom felépítése, amely a részvételen ala­pul, ahol tehát nem állam-, hanem demokratikus szocializmus létezik.

Miután 2006-ban Chávez ismét győzött az elnökválasztásokon, már beiktatási beszédében felvázolt egy új, többlépcsős fejlődési modellt. Venezuela eszerint a XXI. század szocializmusáig öt alapvető szaka­szon, egymásra épülő folyamatokon, „motorokon" keresztül jut el. Az első „motor" az elnöki hatalom megerősítése (a elnöki mandátumok száma korlátozásának megszüntetése); a második az alkotmányos reform (az állam szocialista átalakítása), a harmadik pedig a szocialista értékeken nyugvó erkölcs és kultúra elterjesztése. A negyedik „motor" a belső hatalmi viszonyok átalakítása a szocialista értékek alapján, a részvételi demokrácia érdekében; végül az ötödik, a végső cél: a demokratikus szocializmus, a népi hatalom kiteljesítése.

A venezuelaiak a második „motor" gyanánt megjelölt alkotmányreform­ról 2007. december 2-án döntöttek népszavazással, amikor is egyidejűleg 69 törvényt kellett elfogadniuk vagy elutasítaniuk. Többek között szavaz­tak a heti munkaidő 44-ről 36 órára csökkentéséről, a napi munkaórák 8-ról 6-ra mérsékléséről, az önkormányzati rendszer átalakításáról, a Központi Bank függetlenségének megszüntetéséről, új tulajdonformák beiktatásáról (arról, hogy az alkotmányban a magán és az állami tulajdon mellett nevesítve legyen a társadalmi és kollektív tulajdon intézménye is), az állam szuverenitásának megőrzéséről, a nemzeti érdekek meg­védéséről, a víz, a termőföld, a kőolaj és földgáz külföldi érdekek szerinti kiaknázásának tilalmáról. Arról is szavaztak, hogy a missziók kerüljenek be az alkotmányba, és az állam szavatolja folyamatos megvalósításukat. A népszavazásra bocsátott javaslatok között szerepelt az elnöki mandá­tum 6-ról 7 évre emelése és a köztársasági elnök korlátlan számú újra-választhatósága is. A referendum – az ellenzék intenzív ellenkampánya nyomán – Chávez és hívei szoros, 1%-os vereségével zárult. Emiatt a meghirdetett öt „motor" beindítása meghiúsult, illetve megszakadt.

2008. március 9-én Hugo Chávez bejelentette az új kormánypárt, Venezuela Egységes Szocialista Pártja (Partido Socialista Unido de Venezuela – PSUV) megalakulását, amelybe közel két milliónyian léptek be. A párt magját az MVR adta, s bár több nagyobb és kisebb politikai formáció (Tupamaro Forradalmi Mozgalom/Movimiento Revolucionario Tupamaro – MRT; Szocialista Liga/Liga Socialista – LS; A Nép Válasz­tási Mozgalma/Movimiento Electoral del Pueblo – MEP; Venezuelai Népi Egység/Unión Popular Venezolana – UPV) csatlakozott hozzá, sem a Kommunista Párt (Partido Comunista de Venezuela – PCV), sem a belőle kivált MAS vagy a Szociális Demokráciáért (Por la Democracia Social – PODEMOS⁴ ) nem volt hajlandó a PSUV-ba belépve szervezeti önállóságát feladni. Az utóbb említett pártok mindazonáltal támogatásuk­ról biztosították a chávezi bel- és külpolitikát.

2009. február 15-én újabb népszavazás döntött a bolívari forradalom folytatásáról. Ezen a leadott szavazatok 55%-ával (magas, 70%-os rész­vételi arány mellett) elfogadták az alkotmánymódosítást, s ezzel életbe lépett a törvény, miszerint a jövőben bárki korlátlan számú alkalommal jelöltetheti magát államfőnek (valamint tartományi kormányzónak, pol­gármesternek és parlamenti képviselőnek), lehetővé téve, hogy Hugo Chávez, ha újraválasztják, törvényes úton megőrizhesse elnöki pozí­cióját – ami a bolívari forradalom folytatódása szempontjából rendkívül fontos körülmény.

2004 decemberében Venezuela és Kuba életre hívta az ALBA (Alternativa Bolivariana para las Americas – Bolívari Alternatíva Ameriká­nak) névre elkeresztelt kezdeményezést, amely az USA által létrehozott Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (Área de Libre Comercio de las Americas – ALCA; Free Trade Area of the Americas – FTAA) neokoloni-alista projektumát volt hivatott ellensúlyozni. Az ALBA azóta 7 tagra (Ve­nezuela, Kuba, Bolívia, Nicaragua, Honduras, Dominika, Szent Vincent és Grenadine-szigetek) bővült. A 2009 februárjában megválasztott sal­vadori elnök, Mauricio Funes is jelezte belépési szándékát az ALBA-ba, Ecuador pedig szorosan együttműködik a regionális szervezettel. 2005. március 4-én Hugo Chávez már arról beszélt, hogy az ALCA halott, minthogy – szerinte – a neoliberális modell végérvényesen megbukott

Latin-Amerikában. A venezuelai elnök azt is kijelentette, hogy létre kell hozni egy latin-amerikai védelmi szervezetet, a NATO egyfajta baloldali megfelelőjét.

2007 áprilisában Venezuela kivonta magát az IMF és a Világbank ellenőrzése alól azzal, hogy meglévő tartozását, amelyet még öt évig törleszthetett volna, egy összegben visszafizette, megtakarítva az országnak 8 milliárd dollárt. Chávez ekkor vetette fel egy déli bank (Bancosur) létrehozásának szükségességét, amit 2008-ban az ALBA keretein belül ALBA Bank (Banco del ALBA) néven meg is valósítottak. Ez a bank egyáltalán nem hasonlít sem az IMF-re, sem a Világbank­ra; nem folyósít kölcsönöket, hanem közös megegyezés alapján arra költi az együttműködő országok által belefektetett pénzt, amire a tagok véleménye szerint a legnagyobb szükség van. Az ALBA Bank részben válasz az USA-ból kiindult gazdasági világválságra is, amennyiben általa Latin-Amerika függetleníteni tudja magát a dollár értékingadozásaitól. Az ALBA-ba tömörült államok 2009 áprilisában, a szervezet 7. csúcsérte­kezletén döntöttek egy új, közös pénznem, a SUCRE⁵ (Sistema Único de Compensación Regional – Egységes Regionális Kompenzációs Rendszer) 2010-es bevezetéséről is.

Venezuela a Déli Bank (Bancosur) kezdeményezői között is ott volt, amely a Dél-amerikai Nemzetek Uniója (Unión de Naciones Suramericanas – UNASUR) keretein belül jött létre. Az UNASUR egy másik dél-amerikai integrációs törekvés: hasonló szerkezetű szövetség, mint az Európai Unió, azzal a különbséggel, hogy az országok nagyobb szuverenitást élveznek. A Déli Bank, hasonló feladatokat lát el, mint a Világbank, amelynek egyfajta konkurense is. Fő célja, hogy gazdasági, technikai és tudományos fejlesztéseket finanszírozzon.

2008-ban Chávez meghirdette a 3 R kampányt (Revisión, Rectificación y Reimpulso de la Revolución – a Forradalom Fölülvizsgálata, Kiigazí­tása és Újraindítása), azzal a céllal, hogy a bolívari forradalmi folyamat az elmúlt évtized elért eredményei és az elkövetett hibák, mulasztások elemzése, a tanulságok levonása nyomán folytatódjék. A legutóbbi – si­keres – népszavazás után tartott beszédében Chávez hangsúlyozta a 3 R kampány folytatásának fontosságát. Felsorolta a hibákat, s hangsúlyozta a harc fontosságát a bürokrácia és a korrupció ellen. Elmondta: az or­szágnak tovább kell haladnia az „igazi szocializmus" megvalósítása felé, s mindenkit felszólított arra, hogy csatlakozzon a szocialista demokrácia felépítéséhez és megerősítéséhez.

Venezuela a Hugo Chávez elnöksége és a bolívari forradalom által fémjelzett 1998-2008 közötti tíz esztendőben, különösen pedig 2003 után (a kőolajszektor feletti állami ellenőrzés bevezetése óta) szinte minden releváns gazdasági és társadalmi mutató alapján történelmének leggyor­sabb és legsokrétűbb fejlődését produkálta. Ezen időszakban a GDP átlagosan 13,5%-kal nőtt, ami különösen akkor jelentős teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy e növekedés döntően az exportbevételek

(továbbra is) mintegy 90%-át kitevő kőolajszektoron kívüli ágazatokból származott. Venezuela külső államadósága a GDP 25,6%-ról keve­sebb mint 10%-ára, az állam belső eladósodottságának mértéke pedig 30,7%-ról 14,3%-ra mérséklődött. A „túlfűtött" venezuelai gazdaságban az infláció mértéke ugyanakkor igen magas szintű volt: 2007-ben 22,5%-ot tett ki (a tervezett pénzromlás kétszeresét), ami 2008-ban tovább emelkedett, elérve a Chávez előtti korszakra jellemző 30%-os szintet. (Azóta a világgazdasági válság deflációs hatása Venezuelában is érez­teti hatását.) 2008-ban a munkanélküliségi ráta 7,8%-os volt, szemben a tíz évvel korábbi 11,3%-os mértékkel. 1998 és 2006 között a szociális célú kiadások megháromszorozódtak; a szegények aránya öt év alatt (2003-2008) a felére csökkent; 2008 végén a lakosság 26%-át tette ki, a mélyszegénységben élőké pedig 72%-kal mérséklődött. A társadalmi egyenlőtlenségek szintjét a legnagyobb és a legalacsonyabb jövedelmű lakossági decilis összevetése alapján mérő ún. Gini-index látványos csökkenést mutat: a 2003-as 48,1%-ról 2008-ig 40,09%-ra csökkent.

Az alacsony jövedelműek alapvető élelmiszerekkel (rizs, bab, tejpor, étolaj, baromfihús, hal stb.) elérhető áron való ellátását hivatott biztosítani a MERCAL-misszió keretében kialakított élelmiszer-elosztó rendszer (állami bolthálózat), ami az elkerülhetetlen visszaélések és negatív gaz­dasági következmények ellenére (pl. a paraszti tejtermelés deficitessé válása s emiatt visszaesése) számottevően javította/javítja a szegény rétegek táplálkozását.

A chávezista politikai vezetést ugyanakkor gyakran éri – nagyrészt megalapozott – bírálat a missziók előkészítetlensége, a végrehajtásukkal megbízottak kinevezésének (nepotizmussal súlyosbított) önkényessége s emiatt a káderek felkészületlensége és alkalmatlansága kapcsán, a tanácsadóknak, facilitadores-nak („segítőknek"), oktatóknak-képzőknek stb. alkalmazott – noha gyakran képzetlen – hazai és külhoni személyzet elburjánzása s az ebből fakadó pazarlás, a „bolí-burzsoának" bélyegzett új nómenklatúra olykor kihívó luxusfogyasztása s a korrupció számtalan egyéb formája miatt stb. A Chávez-éra súlyos és rendkívül kockázatos kudarca továbbá, hogy nem sikerült megállítani a bűnözés és különösen az erőszakos cselekmények számának gyors növekedését. A 100 ezer lakosra jutó átlagosan évi 48 (Caracasban 130!) gyilkossággal Venezuela ma a világ egyik legrosszabb közbiztonságú állama.

A Hugo Chávez által megvalósított politikának mindazonáltal meg­határozó a jelentősége napjaink Latin-Amerikájában. Bolíviában és Ecuadorban az elmúlt hónapok során új alkotmányt fogadtak el, amelyek mintájául a venezuelai alapokmány szolgált, mely egyenlő jogokat biz­tosít az indián őslakosoknak, antiimperialista jellegű, rögzíti a nemzeti kincsek állami tulajdonlását és a külföldi tőke kisajátításával szembeni védelmét.

Jegyzetek:

1 A neoliberális gazdaság- és társadalompolitika követelményeit összefoglaló washingtoni konszenzusról ld. az Eszmélet 51. (2001. őszi) számában Joseph E. Stiglitz: „Úton egy posztwashingtoni konszenzus felé " c. írását, illetve Orbán Gábor cikkét a Kritikai szócikkek a világgazdaságról és a globalizációról. Az Adó­paradicsomtól a Zöldmozgalmakig c. kézikönyvben (Napvilág Kiadó, Budapest, 2008. 288-292.). A kérdést részletesen elemzi Szakolczai György: „A washingotni konszenzus és ami utána következik", Külgazdaság, XLIX. évf., 2005. október, 26-46.

2 A missziókról ld.: America Vera Zavala: „Venezuela: a párhuzamok országa", Eszmélet 68. (2005. tél), 126.; Luciano Vasapollo – Rémy Herrera: „Tömegmoz­galom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában ", Eszmélet 78. (2005. nyár), 121. 14. sz. jegyzet.

3 A venezuelai szociális indikátorok egy évtizedes alakulásáról ld. Mark Weisbrot, Rebecca Ray, Luis Sandoval: The Chavez Administration: The Economy and Social Indicators, Center for Economic and Policy Research, Washington, D.C., 2009. február, www.cepr.net/documents/publications/venezuela-2009-02.pdf

4 A spanyol betűszó jelentése: „tudjuk", „képesek vagyunk rá".

5 A közös pénz választott neve azonos a venezuelai függetlenségi harc egyik kiemelkedő vezetője, Simon Bolívar harcostársa és barátja, Antonio José de Sucre y Alcalá (1795-1830), illetve a róla elnevezett venezuelai tartomány nevével.