Portugáliában tótágast állt az idő – mondhatnánk -, nem halnak ki a Kultúra dinoszauruszai; miközben az őket felváltani hivatottak egyre csak hullnak, emezek megújulnak. A ren­dező Manoel de Oliveira például több mint százéves, és még filmet forgat, a portugál historiográfia doyenje, Vitorino Magalhães Godinho pedig kilencvenen túl is friss, gondolkozása fiatal maradt, sőt, újabb kötetekkel jelentkezik. A legutolsó ebben a sorban az Esszék és tanulmányok, ami­nek első kötete „Egy gondolkodásmód", míg a második „Megérteni a mai világot" alcímmel jelent meg a Sá da Costa könyvkiadónál Lisszabonban, 2009-ben. Ez korántsem csak eddigi Ensaios („Esszék") néven kiadott (1­2. kötet, 2. kiadás, Sá da Costa, 1978) régi gyűjteményes kötetében is már szerepelt írásainak „bővített" újrakiadása. A kötet tanulmányait szerzője ugyanúgy átdolgozta, mint egyik első korai monográfiája (A economia dos descobrimentos Henriquinos, „Tengerész Henrik kora felfedezéseinek gaz­daságtörténete", 1962) esetében is tette. E mű nemcsak címet váltott (ma már A economia dos descobrimentos portugueses quatrocentistas, „A XV. századi portugál felfedezések gazdaságtörténete", 2004), hanem szerzője jócskán át is írta. No persze, nem úgy, mint azt a mifelénk gondolnánk, ahol ilyen alkalmakkal inkább csak retusálnak a fényképről néhány már nem annyira odaillőnek vélt „arcot", azaz gondolatot, hanem beemelve azokat az újabbakat, amelyek még nem lehettek rajta a régebbi „felvéte­len". Elvégre nem csak a kor, de mi és műveink is változhatunk… Godinho történészi mentalitásának másik jellegzetessége is ezzel függ össze: nem vindikálja saját maga szemléletét az egyetlennek s igaznak, hanem az maga is, dinamikusan bővülve, meghaladhatja saját régebbi önmagát. Ez mégsem jelent relativizmust, egyfajta „szituációs etikát", hiszen van egy nagyon is következetesen képviselt elv, amihez ragaszkodik, s amit hosszú pályája során sohasem adott fel: a gazdaságtörténet primátusát. Ezért bíbelődik árakkal és bérekkel, flottákkal és haszonkulcsokkal; vagyis a kvantifikálható tények forrásvidékéről merít, miközben szélesebb szűrőn folyatja át és értelmezi a társadalom és a kultúra történetének fogalmait.

Ilyeneket, persze, ő maga is alkotott. Közülük talán a legismertebb kate­gória, a „történeti-földrajzi komplexumok" árulkodik leginkább arról a kö­tődésről és egyben iskoláról, ahová végül is tartozik: az Annales Fernand Braudel nevével fémjelzett köréhez. De haladjunk sorjában.

Vitorino Magalhães Godinho „szerelemgyerek" – igaz nem a kifeje­zés köznapi értelemben, hiszen egy konzervatív értékeket valló család negyedik gyermeke. Édesanyja, Maria José Vilhena 1917-ben úgy dönt – amire egy asszonyt nyilván csak férje iránti szerelme vezetheti -, hogy meglátogatja katonatiszt férjét, Vitorino Henriques Godinhot, az első vi­lágháborús franciaországi fronton. A férj a Portugál Expedíciós Hadtest egyik csapattisztje, La Lya¹ hőse, aki majd a gyermek születése után másfél évvel visszatér családjával Párizsba, már mint a Portugál Köztár­saság katonai attaséja. Az 1918. június 9-én született fiúgyermek négy éves korában, amikor visszatérnek Portugáliába, meg kell tanuljon előbb portugálul, hogy iskoláit elkezdhesse. Vitorino Magalhães Godinho nem csak kétnyelvű, de két kultúrájú is, akinek művei nem egyszer franciául születtek meg előbb, s csak később fordította vagy fordították le mások portugálra. Mindez természetesen korántsem intellektuális póz, hanem olyan nem lényegtelen életrajzi elemekkel függ össze, mint 1947-től 1974-ig tartó, közel negyedszázados francia emigrációja, ami sok min­dent megmagyaráz róla (is). Egy két éves, rövid, otthoni tartózkodás után, 1960 és 1962 között, amikor is a Sorbonne frissen doktorált kutatóját az akkor alakult Tengerentúli Tanulmányok Központja hazahívja a szocioló­gia professzorának – igen hamar kiderül, hogy délibáb volt Portugáliában igazi tanszabadságot remélnie -, még az is felmerül benne, hogy feladja portugál állampolgárságát. Ekkor már nem a legelső csalódásán van túl. A lisszaboni egyetemen bölcsészetet tanult fiatalember – aki filozófiai tanulmányokat folytat – tanársegédként mint a régészet és az ókori tör­ténelem előadója „friss szellőként hozott újat a lisszaboni egyetem avítt szellemiségébe", ahogy erre később nagy hírnévre szert tett tanítványa, Mario Soares miniszter- és köztársasági elnök emlékezett. 1942-ben nem is hosszabbítják meg állásszerződését a lisszaboni egyetemen, amit részben Magalhães Godinho családi háttere is magyaráz. Apja, akiről szerzőnk 87 éves korában remek életrajzot jelentetett meg Vitorino Henriques Godinho: Pátria e república („Vitorino Henriques Godinho: Haza és Köztársaság", A. R. Dom Quixote, Lisszabon, 2005) címmel, nem csak holmi „tizenkettő egy tucat" katonatiszt volt, hanem a Portugál Első Köztársaság alkotmányozó nemzetgyűlésének tagja, sőt miniszter is. Anyai nagybátyja, Barbosa de Magalhães ugyancsak a fiatal respub­lika külügyminisztere, tehát volt kiktől örökölnie meg nem alkuvó politikai jellemét, a szabadgondolkodásra való hajlamát és a diáksztrájkok idején mindig kimutatott szolidaritást. A komoly republikánus hagyományokkal rendelkező Vitorino Magalhães Godinho egyébként maga is a haladó Seara Nova („Új Vetés") nevű értelmiségi csoport tagja, a Demokrati­kus Unió Mozgalom, majd az União Socialista – a mai Szocialista Párt jogelődje – egyik alapítója volt, akit a salazari rendszer adminisztratív úton kívánt mellőzni. Csalódott hallgatói erre aláírásgyűjtésbe fogtak, de nem csak azért, hogy ezzel is kifejezzék felháborodásukat, hanem, hogy százhetvennyolcan egyúttal pénzgyűjtésbe kezdjenek. Termet bérelnek, ahol folytatódnak a szuggesztív tanáregyéniség immár tényleg „szabad­egyetemi" előadásai. Gyakorlatilag ezzel egyidős Vitorino Magalhães Godinho első, a portugál historiográfiával kapcsolatos egyéni kutatói terve és egyben kiadói projektuma is, az, hogy elérhetővé tegye a korai portugál terjeszkedés forrásait.

E sorok írója különösen hálás ezért, hogy a budapesti Egyetemi Könyvtár polcain a hetvenes években felfedezhette ezt a sorozatot (Documentos para a história da expansão Portuguesa, 1-3. kötet, Cosmos, Lisszabon, 1943-1945-1956), ami máig tartó, döntő lökést adott ekkor kezdődő kutatásainak. Magalhães Godinho 1940-ben „Ész és Történelem. Bevezetés egy probléma elé" címen született bölcsészdokto­ri disszertációja mintegy előrevetíti a szerzőt később is jellemző elméleti alapokat, és bizonyítja teoretikus hajlamát – ami minden bizonnyal még filozófiai stúdiumainak az öröksége -, de ekkor még nincs felvértezve szaktörténészi ismérvekkel. Mint állítja, autodidakta csupán, akinek a világháborút követő „második iskolaévei" Párizsban kezdődnek el, ahol nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ne csak önképzés, hanem rendszeres posztgraduális képzés révén is megszerezze jártasságát a történeti tudományokban. Hála Istennek, nem csak az utóbbiakban. Bejár a Sor­bonne pszichológiai és szociológiai előadásaira is, s mint fő művének első előszavában írja: „még megadatott gazdagodnunk Lucien Febvre utolsó tanéveiből a Collége de France-on. Itt, az École des Hautes Études en Science Sociales-on – követve annak VI. Szekcióba szervezését – és a Centre d'Études Sociologiques-on Marcel Bataillon, Fernand Braudel, Émile Coornaert, C. E. Labrousse, Georges Gurvitch előadásait és szemináriumait hallgattuk." Azt állítja, kutatni is ekkor tanult meg igazán, bár nem tagadja meg portugál elődeit és művének olyan „matematizált szemléletű", nagy portugál előfutárait sem, mint Duarte Leite vagy Jaime Cortesão. Ekkor a nála éppen egy nemzedékkel idősebbek mellett „nem rúg még labdába" (az általa is szeretett, de sohasem művelt sport nyelvén szólva) azon a Salazar rendszere által nagyon is ideologisztikus módon kisajátított megemlékezés-sorozaton, amely a portugál felfedezések mentora, Tengerész Henrik infáns halálának 500. évfordulóján – bizarr egybevetéssel – egy egyre inkább magára a diktátorra hasonlító hősre fókuszál. Magalhães Godinho már úgy indul el Párizsba, hogy a kor gazdaság- és társadalomtörténetét, nem pedig egy legenda, „egy kato­likus szuperhős" személyiségét kutatja (História económica e social da expansão Portuguesa, „A portugál terjeszkedés gazdaság- és társada­lomtörténete", Lisszabon 1947), ami miatt Salazar ideje alatt hazájában csak mint „vegytisztán" szociológiai és csakis szociológiai művek – mint például az Introdução às Ciências Sociais (Bevezetés a társadalomtudo­mányokba, 1964) – szerzőjét voltak hajlandók befogadni. Életének „fran­ciás" szakaszát azok a személyes barátságok, pl. Le Gentil támogatása, Albert Silbert felkarolása, Fernand Braudel bábáskodása alapozzák meg, ami ahhoz vezetett, hogy anyagi szempontból is stabilizálódjon a fiatal tudós-kutató – és családjának – helyzete. Szerzőnk ui. ekkor már nős – felesége maga is nagy áldozatot vállal: Maria Antonieta Cordeiro, kiváló végzős hallgatója volt a Lisszaboni Egyetemnek, amikor kivándorolnak. Tanulmányait Párizsban kénytelen befejezni, miközben fordításból élnek, és időközben már megszületett két leánygyermekük. A CNRS (Centre Nationale de Recherches Scientifiques) évtizedes kutatói ösztöndíja, a Revue des Annales publikálási lehetősége francia tudóssá fogadja, an­nál is inkább, mert mint egy nemrégiben megjelent interjújában kiemeli, nem azért ment Franciaországba, hogy „portugál emigráns politikával" foglalkozzon. Ez akkor is igaz, ha alkatilag interventív értelmiségi, s mint ugyanitt fanyar öngúnnyal mondja: „én már csak ellenzéke maradok még önmagamnak is".

A kisebb tanulmányok mellett sorra jelennek meg azok az alapvetések (pl. O "Mediterrâneo saariano" e as caravanas do ouro – séculos XI ao século XVI, „»A Földközi-tenger-melléki Szahara« és az aranykaravánok a XI-XVI. század között", 1956), amelyek arra utalnak, hogy Vitorino Magalhães Godinho ekkor már nem csak a portugál gyarmati történe­lemmel foglalkozik, hanem annak sokszálú hatásmechanizmusaival is, mégpedig egy tág – és egyre táguló -, de egymásra nyíló idősíkon és térbeli skálán. Igaz, érez még vonzalmat – talán elsősorban Silbert hatására – a tisztán portugál gazdaságtörténeti kutatási témák iránt is (Prix et monnaies au Portugal: 1750-1850 [1955], „Árak és pénzek Portu­gáliában"), de a tíz évre rá a Sorbonne-on védett L' économie de l'empire portugais aux XVe et XVIe siècles („A portugál birodalom gazdasága a XV-XVI. században") c. doktori disszertációja már a gyarmatosítás-történetírás új nemzedékének úttörőjévé emeli. Az élete fő műveként számon tartott monografia két kötetét portugálul első kiadásban 1963 és 1971 között már a rendszerszemléletet tükröző Os descobrimentos e a economia mundial („A felfedezések és a világgazdaság") címen jelenteti meg, de annak csak a források kiadásával is kibővített második kiadását (Editorial Presenca, Lisszabon, 1983-1984) tekinti immár vég­legesnek. A magam részéről ezzel a mesterművel már csak azért sem foglalkozom – ezt nálam sokkal avatottabban megteszi az ugyancsak itt közölt történészóriás, Immanuel Wallerstein -, mert kénytelen lennék belebonyolódni abba, hogy a portugál szerző egyfajta palimpszesztként kezeli saját szövegeit, amit annak függvényében, hogy azt éppen milyen olvasói rétegnek szánja, egyfajta saját „vendégszövegként" időnként egyik művéből a másikba képes átemelni. Műve ugyanakkor kétség kívül iskolateremtő volt például abban a vonatkozásban, ahogyan elméleti és historiográfiai műveinek konstrukcióit – pl. A crise da história e as suas novas directrizes („A Történelem válsága és új irányzatai", 1947) vagy Teoria da História e historiográfia („Történelemelmélet és történetírás", 1971) – és elveit a saját gyakorlatába ülteti át. A hatalmas vállalkozást természetesen megalapozta egy olyan alapkutatás, amely a portugálok indiai államának pénzügyeit dolgozta fel még 1958-ban (Les finances de l'État Portugais des Indes Orientales (1516-1636), „A Kelet-indiai Portugál Állam pénzügyei"), de ennek csak 1982-ben közzé tett párizsi kiadása alcíme árulkodik igazán a szerző ezzel kapcsolatos szándékairól: célja valójá­ban nem volt más, mint a Jóreménység-fokon keresztül megvalósított portugál fűszerkereskedelem strukturális és konjunkturális jegyeinek vizs­gálata 1517 és 1635 között. Vizsgálataiból mégsem csak a gazdasági források kezelésének magabiztos közgazdaságtani alapokon álló, vagy éppen komparatív szemléletét emelném ki, hanem például olyan társa­dalomtörténeti következtetéseit, mint hogy egy kettős lovag/kereskedő réteg alkotja e kereskedelem helyi hierarchiájának csúcsát, amely éppen társadalmi diszfunkciója miatt veszíti el kereskedelmi hálóként szőtt ha­talmi terét az Indikumban a hollandok betörésekor. A jórészt gazdaság­történészként ismert szerző, persze, itt sem bontja ketté vizsgálatának tárgyát, figyelme mégis inkább a 70-es és 80-as évektől fordul a portugál társadalom története felé, olyan munkáival, mint A estrutura da antiga sociedade portuguesa („A portugál ancien régime szerkezete", 1971), Identité Culturelle et Humanisme Universalisant („Kulturális identitás és egyetemesülő humanizmus", 1982), vagy a Mito e mercadoria, utopia e prática de navegar, séculos XIII-XVIII („Mítosz és árucikk, utópia és tengerjárás a XIII-XVIII. század között," 1990). Ez utóbbi nagyjából úgy aránylik A felfedezések és a világgazdasághoz, mint a barát és mintakép Fernand Braudel klasszikussá vált, a Földközi-tenger medencéjéről írt nagy monográfiája a Grammaire des Civilisations-hoz: ugyanarról ír az elvonatkoztatás egy másik szintjén, és ugyanazt mondja el, mégis más, egyetemes érvénnyel immár. Noha a recenzens nem titkolja, hogy rá a legnagyobb hatást az Ensaios vol. II Sobre a história de Portugal („Esszék – II, Portugália történelméről") már 1978-ban kiadott tanulmányai jelen­tették, mégis leginkább és mihamarabb a szerző O papel de Portugal nos séculos XV-XVI. Que significa descobrir? Os novos mundos e um mundo novo („Portugália szerepe a XV-XVI. században. Mit jelent felfedezni? Új világok és egy Új Világ", 1994) című, szinte csupán kutatási vázlatát szeretné magyarul is olvasni. E jámbor óhaj tán azért sem pusztába kiáltott szó, mert ha van arra szellemi (és anyagi) kapacitás, hogy egy olyan szintén még élő portugál történészmatuzsálemnek, mint a dikta­túra idején miniszter José Hermano Saraiva Portugália rövid története (Lisszabon, 1976) c., már megírásakor is túlhaladott és elévült művét ma Magyarországon lefordítsák, talán arra is lehet, hogy a valódi értékek ne hulljanak ki az idő rostáján, pusztán azért, mert szemléletük kevésbé ba­rátja magyar kiadóinak. Az pedig már eddig is szinte megbocsáthatatlan, hogy Magalhães Godinho ezredfordulós, francia nyelvű szintézise – Le devisement du monde: de la pluralité des espaces à l'espace global de l'humanité (Xv^ème-XVI^ème siècles), „A világ elbeszélése: a többféle terek­ből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század", Lisszabon, 2000), ami egyben Marco Polo művének címével is játszik – nem került a magyar olvasó kezébe, hiszen arról szól, hogyan lett egy, egyetemes és egész a felfedezés és az utazások révén a földgolyó, az addigi világrészek és rész-világok halmaza.

Van azonban Vitorino Magalhães Godinho munkásságának olyan réte­ge, amellyel már most, ebben a mellékletben is megismerkedhet az olva­só. Ez a politikus, oktatáspolitikus, „megmondó ember"-citoyen Godinho, aki mögött ugyanúgy ott van egy pálya, mint a történészé mögött, és életének ezt a fonalát sem érdektelen tovább gombolyítanunk. Sőt.

1970-ben szerzőnk akadémiai élete révbe ér, amikor katedrát kap Clermont Ferrand-ban. S mégis már ez évben kiadja a Socialismo e o futuro da Península („A szocializmus és az Ibér-félsziget jövője") c. mun­káját, amely az 1968 – a XX. századi „népek tavasza" – óta erodálódó spanyol és portugál diktatúrák utáni jövőbe néz. Talán ennek köszönhető, hogy az 1974-es áprilisi forradalmat követően Vasco Goncalves meghívja az. ún. második ideiglenes kormány oktatási és kulturális miniszterének. Pár hetes politikusi pályája azonban hamar zátonyra fut. Önkéntes, elvi okok miatt történt lemondása után a szocialisták még kisebbségbe is kerülnek a minisztertanácsban. Ez azonban éppen tíz évre rá nem tántorította el Mario Soarest attól, hogy harmadik, ún. „alkotmányos" kormányának ugyancsak „franciás" kulturális minisztere, dr. António Coimbra Martins kinevezze Magalhães Godinhot a lisszaboni Nemzeti Könyvtár élére. Nem tudni, hogy pár hetes miniszteri, vagy pár hónapos könyvtárigazgatói kinevezése szerzett-e neki több ellenséget 1984-ben, de „megosztónak" bélyegzett személyisége barátainak számát azóta sem gyarapította. „Miért borítja keserű harmat, minden álmunk virágát?" – idézi még egy 1971-es műve előszavában Carlos de Oliveirát, de az „új demokrácia" évtizedének végére már szinte dézsába lehet szedni azt a keserűséget, amelyet a közben iskolaalapítóvá lett professzor érez – és áraszt magából. Legyen szabad ezzel kapcsolatban egy saját, anek­dotikus élményemet felidéznem. 1979-ben jártam először ösztöndíjjal Lisszabonban, és akkor még António Henrique Oliveira Marquesen kívül, akinek History of Portugal című munkáját ismertem, nem is tudtam más történészről, mint Vitorino Magalhães Godinhoról. Ők ekkor már „kivonul­tak" az engem fogadó Lisszaboni Egyetemről, hogy Universidade Nova („Új Egyetem") néven megalapítsák azt a Társadalomtudományi Kart, amelynek üde szellemi pezsgése, mint órájukra bejáró külföldi vendég­hallgatót, engem is magával ragadott. Egy alkalommal, nagy félszegen bekopogtam a professzor ajtaján, és előadtam: van nekem egy jó bará­tom, aki XVIII. századi portugál gazdaságtörténettel szeretne foglalkozni, és ezért ösztöndíjat kér, amihez ajánlóra lenne szüksége. Magalhães Godinho egy pillanatra felnézett a papírjaiból és nekem szögezte a kér­dést: „Mennyire barátja maga a barátjának?" Azt válaszoltam neki, hogy annyira biztosan, hogy vettem a bátorságot arra, hogy őt megzavarjam. Mire tovább firtatta: „Ha a barátja, azt is akarja, hogy megkapja azt az ösztöndíjat, nem igaz? De ha nem, és ha csak a nevem számít, egy ajánlást akár még én is adhatok. De tudja mit, menjen el Coimbrába vagy Portóba, van ott is egy pár Oliveira nevű gazdaságtörténész, és fogad­junk, hogy összejön a barátjának a dolog" – állította. Igaza lett. Vitorino Magalhães Godinhot nem szerették akkortájt Portugáliában, és bizony ma is többen rajonganak érte hazáján kívül, ami igaz még legszűkebb, történészi szakmájának művelőire is: életműve megkerülhetetlen, de személye ki- vagy elkerülhető. Ne higgyük, hogy valaki, aki pontokba s számos alpontba szedve jó előre összegezi, hogy mivel kellene majd fog­lalkoznia a felálló Portugál Felfedezések Emlékbizottságának, és annak megszüntetése után, húsz év múlva, ugyancsak felsorolja pontokba és számos alpontba rendszerezve, hogy mi az, amit e szervezet bűnösen elmulasztott, nos ne higgyük, hogy az ilyen jellem különösen szerethető volna. Ha csak nem éppen konzekvens állampolgári bátorsága miatt, amelynek sarkkövei az ezzel kapcsolatos „közírások". Ezek az olyan op­timista kötetekben láttak napvilágot, mint az Um rumo para a educação („Az oktatás egy új iránya", 1974), a Pensar a democracia em Portugal („Találjuk ki a demokráciát Portugáliában", 1977) vagy egy pesszimistáb­ban: A Pátria bloqueada e a responsabilidade da cidadania („A blokád alá vett haza és az állampolgári felelősség", 1985), illetve újabban a Do ofício e da cidadania: combates por uma civilização da dignidade („Szakma és Állampolgárság – küzdelem a méltóság civilizációjáért", 1989) címűben, de mondhatni, tovább bővülnek azóta is.

Nos, az olvasó egy ilyen friss engagement-tanulmányt vehet most kezébe, egy bölcs és hajthatatlan férfiú reflexióit a jelen nem csak pénzügyinek hitt válsága kapcsán, két korszak: saját élete idősíkjában felsorolva mindazt, amit a jövőre hagy mint a jelen, a régvolt és a kortárs történelem örökségét.

Az Eszmélet 20 éves. Az évfordulót Moszkvában ünnepeltük meg a lap orosz nyelvű különszámának kiadásával és nagy sikerű bemutatójával. Hűségesek maradtunk a szocializmus: a közösségi gazdálkodás és társadalomszerveződés eredeti elméletéhez. A sztálini eredetű, államosított „régi szocializmus", bukására a tőkeviszony restaurált uralma semmilyen tekintetben sem ad(hat)ott humanista választ. Az Eszmélet oldalain gazdag elemzés bontakozik ki az „emberarcú kapitalizmus" embertelen viszonyairól. Feltártuk, hogy a nemzetközi tőke Kelet-Európát nem a Nyugat utolérésének pályájára állította; ellenkezőleg, uralma a kapitalizmus „második kiadásának" félperifériás formájához vezetett. Ma már bizonyított tézis, hogy a „jó kapitalizmus" nem egyéb utópiánál, s hogy a valóságos tőkerendszer inkább egy negatív utópiára emlékeztet.
És bár eredeti szándékainkkal ellentétben egy széles tömegtámogatásra épülő, alternatív antikapitalista mozgalmat a társadalmi felhajtóerők hiánya következtében egyelőre nem sikerült „megihletnünk", azt azonban látjuk, hogy milyen zsákutcákat kell(ene) elkerülnünk. A szocialista színekben „feltámadó" parlamenti baloldal szerte a régióban és a világrendszer egészében a globális tőke játékszerévé vált, a (neo)liberalizmus formaváltozatává züllött. Ez az út végéhez ért. De nyilvánvalóan nem folytatható az gondolkodás- és cselekvésmód sem, amely az antikapitalista baloldalt szektává, politikai szubkultúrává degradálja, s önként – a hatalom érdekeit szolgálva – kivonja a politikai erőtérből. Az olyan politikai mozgalmak, amelyeknek nincs a fennálló rendszerrel szembeni, konkrét alternatívákat felmutató társadalmi-gazdasági programjuk, bukásra vannak ítélve. Az Eszmélet az eltelt 20 évben megmutatta azt is, hogy Magyarországon is megszilárdult az az elméleti-gyakorlati és intellektuális irányzat, amely nem oldódott fel az „exportkapitalizmus" viszonyrendszerében, hanem – elméleti és kulturális ellenhatalomként – életben maradt, s kisugárzása, ha most még nem is széles körökben, határainkon túl is megfigyelhető.
Mindennek szellemében jelenik meg 84. számunk, amelynek középpontjában a kapitalista válság sajátszerűségeinek (további) elemzése áll. Mészáros István, A tőkén túl szerzője elemzi a válság természetét, aminek elkerülhetetlenségét már sok évvel ezelőtt felvázolta. Más szerzők feltárják, hogy a neoliberális állam a válságból vezető kiút során fő ellenségét a szegényekben, az elesettekben ragadja meg, s a szociális krízist kriminalizálja. A közölt írások bizonyára elgondolkodtatják az olvasót az új társadalmi alternatívák felbukkanásának feltételeiről is – itt, a tőkerendszer európai félperifériáján, aminek esélyeit, a gyakorlati mozgalom, a közösségi termelés lehetőségeit a közelmúltban elhunyt Giovanni Arrighi és Peter Gowan utolsó interjúi segítenek feltérképezni.

 

Melléklet:

Afganisztán a többpólusúvá vált világban a változás veszélyes időszakát éli át, ahonnan ismét káoszba süllyedhet. Középtávon a pártok helyzete azonban sem itt, sem az ázsiai válságív más pontján nem tűnik kilátástalannak: e rendkívüli jelentőségű geostratégiai térségben a többi nem-állami szereplővel (a törzsi, etnikai és vallási hálózatokkal, a civil társadalom elemeivel) együtt megkerülhetetlen tényezőkké válhatnak.

Bevezetés

Afganisztánban a politikai pártok megjelenése nem a külső tényezők erőltetésére létrejött új jelenség, és nem a megtorpanó modernizáció mellékterméke. A pártok valójában a belső fejlődés torz, ám unikális termékei. Külső támogatóik, a regionális küzdőtéren egymásnak feszülő nagyhatalmak nem tudták őket megvenni, legfeljebb időlegesen kibérelni vagy egymásnak ugrasztani. Az afgán politikai mozgalmak, a későbbi pártok pedig renitens és önjáró védenceknek bizonyultak.

Afganisztán politikai fejlődését nagymértékben meghatározza az a tény, hogy az ország nem vált gyarmattá; olyan mesterséges politikai képződmény volt, amely a Nagy Játszma során a közép-ázsiai cári terjeszkedést elválasztotta a brit-indiai gyarmatbirodalomtól. A XIX. század második felében az afgán ütközőállam létrehozása, majd a XX. század első felében fenntartása a szemben álló nagyhatalmak érdekeit szolgálta, ahol az állam sohasem volt elég erős, s a központi hatalom nem érvényesítette befolyását az ország egész területén. Nem alakult ki egységes nemzetállam egységes nemzeti piacokkal, az ország egé­szére kiterjedő, hatékony közigazgatással. Következésképp az egyik legnagyobb probléma az afgán nacionalizmus, mint integráns eszme viszonylagos gyengesége.

Az ország a gyarmatosítási törekvésekre elzárkózással reagált. Állami függetlenségét a geostratégiai egyensúly tartotta fenn. Ellenállt a nyugati rendszerbe integrálódásnak, jó viszonyt tartott fenn a Szovjetunióval, ugyanakkor igyekezett távolságot is tartani tőle. Az afganisztáni konfliktus kialakulásának fő oka a térség érzékeny geostratégiai egyensúlyának felbomlása volt. Ez a folyamat már 1973-ban, a királyság megdöntésekor elkezdődött. Az állam jól-rosszul még ebben a helyzetben is működött addig, amíg a regionális hatalmi egyensúly egészen ki nem billent, és a külső beavatkozás az országot a teljes működésképtelenség felé sodorta. A szovjet csapatkivonást követően a nagyhatalmak közvetlen érdeklődése elfordult az országtól. Az 1990-es években regionális hatal­mi ambíciókat dédelgető szomszédjai – Pakisztán és iszlám támogatói (elsősorban Szaúd-Arábia), Irán, a posztszovjet köztársaságok, illetve a régióban érdekelt India, Oroszország és Kína – a térségben vívták meg „helyettesítő" háborúikat (egyes afgán harcoló felek bevonásával) a kö­zép-ázsiai szénhidrogén-forrásokért. Noha a külföldi érdekekért afgánok harcoltak afgánok ellen, ez mégsem volt polgárháború, mert nem a lakos­ság, hanem a milíciák harcoltak egymás ellen. A tálib rezsim megdöntését követően, 2001-től Afganisztán nem stabilizálódott, a regionális hatalmi játszma tovább folyt, immár középpontban a nem-állami szereplőkkel. Az ország túlélésének egyetlen reménye, hogy működésképtelensége vagy szétesése szomszédjainak nem érdeke, sőt, ez saját állami létükben fenyegetné őket.

Afganisztán sorsának alakulásában a külső tényezők szerepe megha­tározó. Félgyarmati ütközőállam-státuszának megőrzéséért drága árral: elszigeteltséggel és mélységes elmaradottsággal fizetett, ám nem maradt érintetlen a XX. század nagy történelmi eseményeitől, szellemi áramlata­itól. Az ország sorsát korántsem csupán a külső erők határozzák meg. Az 1940-es-évek végétől az 1970-es évekig figyelemre méltó belső társadal­mi folyamatok zajlottak le, amíg ki nem billent a geostratégiai egyensúly, és az ország a hidegháborús szembenállás, majd az azt követő regionális vetélkedés áldozatául esett. A válság elhúzódásának, az államkudarc létrejöttének elsődleges oka, hogy ezeket a társadalmi folyamatokat alá­becsülték, a bipoláris világrend bukását követően semmibe vették.

Mindez meghatározta a politikai kultúrát, amelyet egyaránt alakított a bezárkózás és a kitörés kényszere a szorító nagyhatalmak által kijelölt szűk mozgástérben. A politikai skála mindkét pólusa e nagyhatalmi pressziók elleni tiltakozás eredményeként jött létre. Az ország ifjú naciona­listái az integráció új útjait keresték – legyen az a Szovjetunió vagy Kína vezette nemzetközi munkásmozgalom, vagy az elnyomott muszlimok nemzetek és államok felett átívelő szupranacionális közössége. Az iszlamisták korai nemzedékei is forradalmárok és modernizátorok, akár­csak a baloldal; fejlődésük korai szakaszaiban táboraik átjárhatók voltak.¹ Később megmerevedett a pártszerkezet, a skála egyik pólusán baloldali, a másik végén iszlamista csoportokkal. Afganisztán szovjet megszállását követően, a hidegháborús szembenállásban minden csoport valamelyik táborba kényszerült betagozódni. A több évtizedes fegyveres konfliktus, majd az egypólusú világ nem mutatkozott alkalmas politikai klímának a pártok fejlődéséhez.

Ezért, bár első olvasatra meglepőnek tűnik, de 2001, a tálib rezsim megdöntését követően burjánzásnak indultak a pártok. Ez az ország is mutatja a frissen bimbózó, törékeny demokrácia-kezdemények vagy a demokrácia-kudarc gyermekbetegségeit. Túl sok a politikai párt, és a pártpolitikai térkép erősen fragmentált. 2009 közepén 113 párt volt be­jegyezve. Sok afgán kritizálja a pártok szaporodását, és azt az afgánok személyes ellentéteinek, frakciózási hajlamának tudja be. Ne feledkez­zünk meg róla, hogy ez az átmenet időszakában, a rendszerváltás idején Kelet-Európát is jellemezte.

Téves nézet, miszerint a pártképződés „poszttálib" jelenség lenne; a legtöbb párt adományok szerzésére alakult NGO politikai köntösben, vagy személyi ambíciókhoz kötött „hiúsági vállalkozás". A hagyományos nézetekkel ellentétben, ebben az országban évszázados belső küzdelem, társadalmi dinamizmusok eredménye gyanánt hatvan éve működnek pártok. Ez még akkor is igaz, ha a modernizációs erők külső hatalmak segítségével és külső források igénybevételével próbálkoztak. Még nem nyugati értelemben véve pártok: a legtöbb nélkülözi a kohéziót és a ki­kristályosodott struktúrát, az egymástól megkülönböztető programot és belső demokráciát. Több közülük szélsőségesen hierarchikus, gyakran autoriter és túlperszonalizált. Nem egy közülük személyes ellentétek, törésvonalak terméke. Hátsószobai alkuk, szalonintrikák, teaházi mesék jellemzik politikai kultúrájukat; a legendák és a valóság között szakadék tátong. A pártok szerveződésének történelmi folyamatából hiányzik a függetlenségi mozgalom ethosza. Központi kérdésük a modernizációs dráma. Afganisztánban a pártok kevésbé csoportosulnak politikus dinasz­tiák köré, mint a dél-ázsiai régió más országaiban, részben az afgánok kollektivizmusa, „törzsi demokráciája", központi hatalom ellenességének hagyományai miatt, másrészt azért, mert a három évtizedes konfliktus során a hagyományos elitet félreállították. Elsősorban a családi, törzsi, etnikai kapcsolathálóra számíthatnak, ezek testületi érdekeit képviselik. Az etnikai szerveződés, mint minden politikai erőnél, az iszlamistáknál is domináns. Ez igaz a térség más országaiban, a kurd, a beludzs, a pakisztáni pártokat illetően is.² Afganisztánban ezzel szemben a nyelv is vízválasztó: ilyen kötődéseiknek megfelelően beszélhetünk pastu vagy dari nyelvű pártokról.

A legtöbb afgán párt a kialakulás stádiumában van, vagy proto-párt. Kérdés, hogy melyik lesz túlélő. A cseppfolyós és radikálisan változó körülmények ellenére számos párt évtizedek óta stabilitást tanúsít, annak ellenére, hogy az 1940-50-es évek fordulójának viszonylag nyitott politi­kai környezete, az 1964-es alkotmány időszaka, a Nadzsíbullah-rezsim utolsó esztendei, valamint 2001, a tálib rezsim bukását követő néhány év kivételével Afganisztánban a politikai erőknek nem volt lehetőségük, hogy nyíltan színre lépjenek, és civilizált vitát folytassanak arról, hogy az országnak mely irányba kellene haladnia.

A politikai paletta a töredezettség ellenére állhatatosan kétpólusú. A skála két pólusán a régi baloldal utódpártjai és az iszlamisták pártszerű szervezetei találhatók. A mezőny közepe üres, hiányoznak a mérsékeltek. Korábban nem így volt. Az első kísérletek a politikai szervezkedésre az első alkotmányos mozgalom (1903-1909) alatt történtek.³ A XX. század második felében három fő politikai áramlat emelkedett ki: a politizált iszlám áramlat, a baloldal és a nacionalisták. Új erő gyanánt az utóbbi években megjelent a régi lövészárkokon átívelő, szűk demokratikus mozgalom.⁴

Ahol nincs törzsiség, vagy nem elég erősek az állam funkciói, a maoizmustól az iszlám szélsőségességig széles skálán mozgó etnikai pártok jönnek létre, amelyek ki vannak téve a modern iszlamizmus csap­dájának. Azoknál a pastun törzseknél, ahol megmaradtak a tradícionális vezetők, és a káoszban nem emelkedtek fel a konkurrens, alacsonyabb státuszú hadurak, a tradícionális társadalmi dinamizmusok mentén szer­veződő iszlám pártok is mérsékeltek.

Afganisztán szovjet megszállását követően a mérsékelt nacionalis­ták és más középutas erők elvesztek, vagy leértékelődtek. A „status quo" visszaállításának igénye és külföldi támogatóik elvárásai miatt az iszlamisták radikalizálódtak, a tradícionalistákból fundamentalisták, a modern radikálisokból dzsihádisták lettek. Az idegen megszállók elleni harc ebben az időszakban sem párosult a nemzeti függetlenségi harc ethoszával, hanem csak a dzsihád kultuszának kialakulásával, az erő­szakos restauráció, sőt, a középkorba visszatérés igényével.

Az iszlamisták és a baloldal közötti másik átjárás a tálibok kialakulásá­nak kezdeti időszakában volt, ahol a konkrét politikai teendők, a fegyve­res csoportok háborújának megszüntetése, az ország területi integritá­sának, közbiztonságának helyreállítása mellett a hívószó a tribalizmus, etnicizmus, nacionalizmus (pastunizmus) és a dzsirga-demokrácia⁵ volt. Az afganisztáni, pastunisztáni, valamint a beludzs szekuláris nacionalis­ták és a baloldal egy része, törzsi eredete miatt a törzsi intézményekben bújt meg és reinkarnálódott. Ezt a politikai intézményrendszer (nemcsak a pártok, de más közösségi és állami intézmények⁶ ) megszilárdításának folyamatában a modernizáló erőknek és a nemzetközi közösségnek a nemzetközi terrorizmus elleni harcban a Durand-vonal⁷ mindkét oldalán jobban ki kellene aknázniuk.

A többpártrendszer hatástalaníthatja az iszlám szélsőségeseket. Az iszlamisták csak pártnak látszó vagy pártnak álcázott szervezeteket tud­nak létrehozni, nem képesek integrálódni a pártok szerkezetébe. Ezért mindent elkövetnek, hogy a pártszerkezet gyenge legyen és a politikai élet marginális szereplője maradjon.

A Karzaí-rendszerben azonban a rekonstrukció, biztonság, jó kormány­zás összefüggéseit nem értették meg, és a belső támogatottsággal ren­delkező, vagy szakértő politikai erőket nem vonták be a hatalommegosz­tásba; sem a tálibokat, sem a marxista rezsimek szakembereit. Mivel a politikai intézményrendszer nem szilárdult meg, nincs biztonság és lassú a rekonstrukció. A demokratizálódási folyamatok megtorpantak, a kor­mány hatalma az ország harmadára sem terjed ki. A működésképtelen, gyenge és korrupt állam a káosz spiráljában sodródik egyre lejjebb.

A pártok helyzete mégsem kilátástalan. Hosszabb távon a nem-állami szereplők felemelkedése a pártokat az egész régión átívelő válság sta­bilizációjának fontos szereplőivé teheti.

Az első demokrácia időszaka (1949-53) és a pártmagvak

A Durand-vonal két oldalán a politikai mozgalmak szoros interakci­ókban fejlődtek. Az afgán politikai szervezetekre korábban az indiai antikolonialista mozgalom gyakorolt hatást, s ez fordítva is érvényesült. Az 1920-40-es esztendőkben az afgán szellemi és politikai áramlatok kibontakozása hatott a pastunok antikolonialista harcára, amely már az 1920-as évektől használta a brit politikai nyelvezetet és az indiai függetlenségi mozgalom fogalomrendszerét (erőszaknélküliség). Ez az afgán politikusok frazeológiájában nem érvényesült. Az 1935-ös indiai függetlenségi törvény, az 1936-os indiai törvényhozási választások, különösen pedig az 1947-es események, a csak vallási alapon a hindu vagy muszlim államhoz csatlakozásról döntő Mountbatten-dekrétum, az Északnyugati Határtartományban a csatlakozásról szóló döntésből a Kongresszus többségű tartományi parlament kizárása (Gaffar Khán⁸ pártja, a Khudaí Khizmatgár a Kongresszus része volt), Pakisztán meg­alakulása, Afganisztán és Pakisztán viszonyának elmérgesedése, az ún. Pastunisztán-kérdés kialakulása katalizátor hatással bírt, s nagy hatást gyakorolt az afgán politikai életre. Az afgán nacionalisták mindmáig nem ismerik el a Durand-vonalat államhatár gyanánt.

Az 1932-ben megnyílt kabuli egyetem már diplomások ezreit bocsátotta ki. Hazatértek a külföldön tanultak. A kabuli Ghází, Habíbíje, Isztiqlál és Nezsát líceumok mellett a Durand-vonal mindkét oldalán élő törzsi ifjaknak szervezett ugyancsak kabuli Hushál Khán és Rahman Baba lí­ceumok nevelőmunkája, az újságok, folyóiratok befolyása következtében a kialakult értelmiség körében gyorsan fejlődött a politikai tudatosság. Mahmúd Khán miniszterelnökségének (1947-1955) demokratizáló folya­matai lehetővé tették számos, a pártok előfutárainak tekinthető politikai áramlat létrejöttét.

Az 1947-től alakuló politikai csoportok és az 1951-es sajtótörvény nyomán megjelenő újságok szellemiségét a második világháború után kialakult hidegháború, a két világrendszer harca, a Pastunisztán-kérdés és Moszadik iráni reformmozgalmának hatása határozta meg. Kezdetben négy független magánlap látott napvilágot Kabulban; az Angar [Parázs], a Vatan [Haza], Nidá-i Khalq [A nép hangja], és a Khalq [Nép], később az afganisztáni pastun mozgalom, a Vís Zalmiján [Ébredő Ifjak] második orgánuma, az Ulusz [Nemzet]. Ekkor alakultak meg – még párttörvény híján – az első magánújságok köré csoportosuló értelmiségi körökből az első proto-pártok. A Vís Zalmiján mozgalom lapja, az Angar újság köré elsősorban pastunok csoportosultak⁹. A Ghubbár vezette, városi tádzsik Vatan-csoportot a még radikálisabb, Mahmúdí-kör fellépése követe. Ek­kor jött létre a pártstruktúrát végigkísérő pastun-tádzsik polarizáció.

Az 1935-ös brit-indiai alkotmányban rögzített, régi brit abszolút több­ségi választási rendszer mintájára 1949-ben tartottak először, 1952-ben pedig másodszor választásokat. 1949-ben a választások szabadabbak voltak, a Vís Zalmiján és a Vatan mozgalmak köréből többen szereztek mandátumot. 1952-ben a hatalom a választásokat már manipulálta. Az ez elleni demonstrációkat leverték, a sajtótörvényt visszavonták. 1953-ban az első demokratikus periódus véget ért.

1953-63 között, Daúd miniszterelnöksége idején, a kurzus nem ked­vezett a pluralizmusnak. Ám Daúd gazdasági reformjai (az agrárreform és a tervgazdálkodás bevezetésével állami beruházások, a hadsereg fejlesztése stb.) következtében új osztályok, rétegek jelentek meg (ipari munkásság, műszaki értelmiség, modern tiszti kar), amelyek következtében felmerült a politikai intézményrendszer reformjának igénye. 1963-ban a király alkotmányozó bizottságot nevezett ki a kép­viseleti demokráciát és többpártrendszert körvonalazó új alkotmány elkészítésére.

A „második demokrácia" időszaka (1964-73) és a proto-pártok

Az 1924-es (visszavont) reformot és az 1931-es konzervatív alkotmányt követően 1964-ben megszületett az ország harmadik, progresszív al­kotmánya, női választójoggal¹⁰ és sajtószabadsággal. Afganisztán alkot­mányos monarchia lett, s az alkotmány 32. cikkelye pártok alapítására jogosította fel az állampolgárokat. 1965-ben általános választásokat tartottak. Az afgánok történelmük során ekkor szavazhattak harmadik, s 1969-ben negyedik alkalommal. A párttörvényt 1966-67-ben a parla­ment mindkét háza jóváhagyta, ám a király sohasem írta alá. Ezt Amin Szaikál „fatális tévedésnek"¹¹ minősíti, mivel emiatt a szélsőbalosok és az iszlamisták, akiket a király korlátozni kívánt, ellenőrzés nélkül bontakoztathatták ki tevékenységüket, ami hamarosan a rendszer szét­eséséhez vezetett.

Ez a proto-pártok formálódásának időszaka. Akárcsak a korábbi pártmagvaknál, itt is a folyamatosság, az áramlatok egyenes ívű fejlődé­se, a köztük való átjárás csekély volta figyelhető meg. Az azonos szellemi áramlatok fragmentált csoportjai között természetesen tapasztalható volt kölcsönhatás és személyi fluktuáció.

Ekkor alakult ki az afgán pártstruktúra baloldal, iszlamisták és nacio­nalisták szerinti hármas tagoltsága. Ez a Közép-Kelet és Dél-Ázsia más országaiban három különböző korszakban ment végbe, Afganisztánban viszont e három irányzat azonos időben lépett színre. Ám hamarosan megindult a struktúra kétpólusúvá válása. Az 1960-as évek végétől a baloldal és az iszlamisták összetűzései gyakorivá váltak. A nacionalisták és más mérsékeltek két tűz közé szorultak.

Az első szabad választások, párttörvény híján, pártok nélkül, a régi brit-indiai típusú – abszolút többségi, egyéni – választási rendszerben, személyek és nem pártplatformok mentén zajlottak. 1965 októberére az alkotmányos koalíció hat csoportra esett szét: a konzervatív csoport, a szabad gazdaság hívei Abdul Madzsíd Zábulíval az élen, a Vahdat, vagyis Khalílullah Khalílí köre, a síita csoport, Sziddíq Farhang köre, Karmal-Anáhita vezetésével a baloldal, valamint Farhád csoportja, a pastun nacionalisták köre.

A baloldal három áramlat: a „szocialisták", a maoisták és a „szociálde­mokraták" között oszlott meg, ha egyáltalán alkalmazhatók itt ezek az európai kategóriák.

1965 júliusában az alkotmány 31. paragrafusával összhangban ha­tályba lépett a sajtótörvény. A kormányújságok, a pastu Hevád [Haza], a dari nyelvű Anísz [Társ] valamint az angol nyelvű Kabul Times mellett hat magánújság látott napvilágot; a Vahdat [Egység], Pajám-i Emrúz [A ma üzenete], Mardom [Nép], az Afghán Millat [Afgán Nemzet], a Khalq [Nép], és a Mu'szavát [Egyenlőség]. Utóbbi három pártlap volt.

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Pártot 1965. január 1-én magukat marxistának nevező baloldali csoportok hozták létre, amely 1966-ban Khalq [Nép], majd 1968-tól Parcsam [Zászló] néven lapokat adott ki. 1967-ben szakadás következett be az ANDP soraiban. Az 1977-ig elkülönült vidéki, pastun nacionalista, illetve az urbánus, dari nyelvű, kozmopolita csoportokat lapjaik után Khalqnak [Nép] és Parcsamnak [Zászló] nevezték. 1965-ben az ANDP-nek négy, 1969-ben már csak két képviselője jutott be a parlament alsóházába.

Az ANDP nem mutatta centralizált párt fegyelmét, belső dinamikái inkább hasonlítottak a tradícionális törzsi politikusok lazán struktúrált perszonalizmusára.¹² Kettős tagoltságát sokan eltérő szociális és etnikai eredetével magyarázzák. Történelmi előzményeinek a másfél évtizeddel korábbi, első demokratikus periódusból más és más szellemi áramlatok tekinthetők.¹³ A vidéki-urbánus, pastun-tádzsik ellentéten túlmenően ezek a frakciók tovább fragmentálódtak. Ezt a töredezettséget Glatzer¹⁴ a pastun törzsi struktúrák flexibilitásával, szövetségi kötődéseinek gyakori változá­saival, blokkosodási hajlamával magyarázza. A frakciózásban, a csoportok állandó fragmentálódásában más indítékok is szerepet játszottak, ami a tör­zsi eredetű tagság dinamikáival és etnikai ellentétekkel nem magyarázható. Ezek közül legfontosabb motiváció a monarchiához fűződő viszony volt.¹⁵ A magukat hatalomból kisemmizetteknek tartó Ghilzaí és Karlání pastun törzsszövetség törzsei szemben álltak a királyi dinasztiát adó Durrání törzs­szövetséggel és az elperzsásodott, városi Mohammadzaí dinasztiával. A nemzeti kisebbségek tagjai monarchiaellenességük miatt csatlakoztak a Khalqhoz, amelyből kisebbségi, pastunellenes pártok is eredtek.

Az 1960-as években létrejött marxista tankörökhöz katonák is csat­lakoztak, akik létrehozták saját szervezetüket, a Fegyveres Erők For­radalmi Tanácsát egy heráti pilóta, Qadír vezetésével. A Khalq részéről Hafízullah Amín, a Parcsam részéről pedig Mír Akbar Khaibar szervezett tiszteket a pártba.

Az egypártrendszer és a marxista fordulat (1973-78)

A „demokrácia második időszakának" Mohammed Daúd vetett véget, aki 1973. július 17-én megdöntötte a királyságot. Az 1977-es alkotmány egypártrendszert körvonalazott, amelyben az egyetlen elismert párt a Daúd által alapított párt, a Millí Ghorzang [Nemzeti Mozgalom] volt. A kétkamarás parlamentet egykamarássá szervezték. Az alkotmány a parlament szerepét átruházta az államhatalom szerveire, elválasztva annak szervezetét és funkcióját, valamint megtiltotta a fegyveres erők részvételét az ország politikai életében. Hangsúlyozzuk tehát: az egy­pártrendszert nem a marxista rezsimek, hanem Daúd vezette be.

Az 1970-es évek közepére a geostratégiai egyensúly felbomlott a tér­ségben. 1976-ban Brzezinski felkérte az iráni sahot Daúd támogatására, Pakisztánban pedig Bhutto leverte a beludzs nacionalisták felkelését. Indiában megbukott Indira Gandhi kormánya, és a Dzsanata Párt került hatalomra. 1978 áprilisában meggyilkolták Khaibart, az ANDP egyik alapítóját, akinek temetése rezsimellenes tömegtüntetésekbe torkollott. Mielőtt Daúd letartóztathatta volna őket, marxista tisztek 1978. április 27-én megdöntötték Daúd rendszerét, és a véletlenül az ölükbe hullott hatalmat pár nap múlva átadták az újraegyesült Afganisztáni Népi De­mokratikus Pártnak.

A hatalomátvételt követő változás több volt, mint puccs. A társadalomátalakító kísérletek nagyobb változást indukáltak az országban, mint előtte évszázadok. Szétzúzták a tradicionális elit hatalmi kiváltságait, a vallási hierarchiát, s nagy csapást mértek a törzsi rendre. Mindez bár forradalomnak tekinthető, de nem többnek nemzeti-demokratikus átala­kulási kísérletnél.

Az áprilisi hatalomátvétel idő előtt, különböző külső és belső kö­rülmények és véletlenek által kikényszerítetten ment végbe.¹⁶ Selig Harrison a következőket írta: „A sokak által helytelenül kommunistának nevezett hatalomátvétel Kabulban akkor és oly módon jött létre, amikor és ahogy csak lehetett, annak következtében, hogy az iráni sah felbo­rította a szovjetek és a Nyugat között Afganisztánban három évtizede fennálló egyensúlyt, támogatni kezdvén Daúd rendszerét. Amikor 1979 januárjában Iránban a sah rezsimje összeomlott, az Egyesült Államok elveszítette fő szövetségesét a Szovjetunió déli határai mentén, katonai létesítményeivel, a Szovjetunióra irányuló elektronikus megfigyelőrend­szereivel. A washingtoni hidegháborús harcosok ekkor Afganisztánra összpontosították figyelmüket."¹⁷

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt nacionalistának és modernizátornak tekintette magát. Vezetői ésszerűvé tették együttműködésüket a szovjetekkel, mivel a hamarosan kibontakozó külföldi beavatkozással szemben csak az ő segítségükkel konszolidálhatták forradalmukat. Az ANDP modernizáció iránti elkötelezettsége lehetővé tette, hogy elnyerje a modern gondolkodású középosztály kényszerű toleranciáját, amely két tűz közé került, a szovjetek, illetve a fanatikus muszlimok közé, akik szembeszegültek a társadalmi reformokkal.¹⁸

Az 1920-as években szovjet Közép-Ázsiában tevékenykedő Turkesztáni Bizottságra, és az 1910-20-30-as évek „muszlim nemzeti kom­munistáira", Szultángálíjev híveire ugyanez a megállapítás illik. Abban is hasonlítottak az afgán marxisták az 1920-as, 30-as évek muszlim forradalmi katonai és agrártanácsaira, hogy társadalomátalakító vízió­juk nem terjedt túl a nemzeti kérdés nacionalista felfogásán (vagyis a kisnemzetiesítésen, a nemzetiségek, etnikai csoportok nemzeti iden­titásának megteremtésén), az oktatási reformon és az agrárreformon. Az agrárreform a tradicionális közösség értelmezésen és közösségi tulajdonfelfogáson alapult. A gazdaság más szektoraiban meg sem kísérelték a termelési viszonyok társadalmasítását. Külpolitikájukban az el nem kötelezettséget és semlegességet, belpolitikájukban az iszlám princípiumainak tiszteletben tartását hangsúlyozták.

De ezt az új vezetést radikális földreformprogramja, osztályharcos és antiimperialista retorikája, valamint a szovjet tanácsadók növekvő jelenléte miatt (bár ezek száma még mindig kevesebb volt, mint az amerikaiaké Iránban), s mivel a kormány barátsági szerződést írt alá a Szovjetunióval, a nemzetközi média és a rendszer belföldi ellenzéke hamarosan kommunistaként bélyegezte meg.¹⁹ Brzezinski – aki ekkor még egyedül állt a beavatkozás szorgalmazásával – így fogalmazott: „biztosítani kell az ország semlegességét",²⁰ (noha Afganisztán mindig is semleges volt).

1978 végéig az új, forradalmi rezsim nem nevezte magát marxistának; a tradicionális értékek tiszteletben tartását hangsúlyozta. A forradalmi retorika túlfűtöttsége csak 1979-től jelent meg. A szovjetek szerepe a kezdetektől ambivalens volt. Meglepték őket az események, és az akkori szovjet vezetésen belül is sokan felismerték, hogy a kabuli hatalomátvétel inkább árt, mintsem használ nekik. Később igyekeztek beterelni Afganisz­tánt a szocialista táborba, ám a fokozatosságot is hangsúlyozták.

A khalqiak, főleg a pedagógusok révén, országszerte jól szervezett hálózattal rendelkeztek. Ezek a fővárosba áramlottak, és csak a tapasz­talatlan káderek maradtak vidéken, akik nem rendelkeztek kapcsolati hálóval, főleg Núrisztánban vagy Hazaradzsátban, ahol a Khalq jelenléte gyenge volt. Nehézzé vált a helyi közösségekkel való kommunikáció, és a kisebb incidensek gyakran nagy problémákká eszkalálódtak. Mivel a khalqiak többnyire első generációs vidéki értelmiségiek voltak, gyorsan bosszút akartak állni a városi eliteken, a királyi családdal és a hozzá közel álló körökkel kezdve, mindenekelőtt őket okolva az ország elma­radottságáért.

A társadalmat elidegenítette a földreform, amely azonban önmagában nem volt radikális, és kontinuitást mutatott Daúd miniszterelnöksége és köztársasága időszakának földreform-kísérleteivel. Ám azok a radikális módszerek, amelyekkel végrehajtották őket, ellentéteket gerjesztettek a közösségekben. A földosztó bizottságoknak a helyi rivális klánok tagjai és radikális maoisták is tagjai lettek, akik szították a helyi ellentéteket. A földreform kivitelezése helyenként egész helyi közösségeket hozott hátrányos helyzetbe. A korábbi kormányok a vidéki tulajdonviszonyokat közösségi eredetűnek tekintették, ezért a helyi közösségekre bízták az önszabályozást. Ez a konszenzus drasztikus módon felborult, amikor a közösségi tulajdonformák széles skáláját állami tulajdonnak tekintették, beleértve a nomádok földhasználatát is. Az afganisztáni tulajdon- és birtokviszonyokat tévesen feudalizmusnak aposztrofálták, és átvéve Igor Reiszner feudalizmuselméletét,²¹ a nomadizmust a feudalizmus peremjelenéségének nyilvánították. Az agrárreform végrehajtása során elkövetett balfogások (a nomádok legelőhasználata, a taszarruf jogának²² egyoldalú felmondása az állam részéről, a közösségi földterületek erő­szakos és kártékony felparcellázása, durva beavatkozás a tradicionális vízelosztási viszonyokba), a pastunizációs trendek, a női egyenjogúság hangsúlyozása, a menyasszonyváltság eltörlése, a felnőtt női lakosság­nak a művelődési programokba integrálása stb., mindez felbőszítette a lakosság egyre szélesebb rétegeit. Mivel az országban a legerősebbek a vallási hálózatok voltak, hamarosan a helyi papság állt az ellenállás élére.²³

Az új vezetés tisztában volt bázisának szűk voltával. Legitimációjukat Amanullah reformjaihoz vezették vissza, a Muszáhib fivéreket Amanullah trónja illegitim bitorlóinak, zsarnokoknak mutatták be, magukat pedig az Amaníja mozgalom örököseinek igyekeztek feltüntetni (utalva Nabí Csarkhí expedíciójára is, aki szovjet segítséggel sikertelenül kísérelte meg Amanullaht visszasegíteni a trónra).

Ezek a vidéki tisztekből és pedagógusokból lett pártkatonák később úgy vélték, hogy a pastunokra, de nem a tádzsikizálódott városi, az uralkodó nyugati Durrání pastun törzsszövetség Mohammadzaí klánjá­hoz tartozó elitre, hanem történelmi riválisaikra, a hatalomból kiszorított Ghilzaí törzsszövetséghez tartozókra és a keleti pastun törzsekre, a kisemmizettekre kell támaszkodniuk. A pastun dinasztiák uralmának végét, a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát hirdették. Az 1978-as ha­talomátvétel törte meg a Mohammadzaí dinasztia két és fél évszázados államhatalmi monopóliumát, kinyitva a politikai küzdőteret a különböző közösségek képviselőinek és fegyvereseinek a hatalomért folytatott vetélkedése előtt.

1979 őszén Amín eltávolította Tarakít – akinek helyettese és tanítvá­nya volt – a Forradalmi Tanács elnöki székéből. A szovjetek már 1979 márciusa, a heráti felkelés leverése óta fontolgatták Afganisztán katonai megsegítését, ám a végső indítékot nem a déli határaik mentén eszka­lálódó ellenállás váltotta ki, hanem az a félelem, hogy Amín elvesztett iráni bázisaik helyett afganisztáni lehallgatóállomásokkal látja el az amerikaiakat, amelyekkel kazahsztáni űrkísérleteikre láthatnak. 1979. december 27-én a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, magukkal hozva helytartójukat, Babrak Karmalt. A szovjet megszállás megindította az afgán társadalom szétesését, ugyanakkor az ellenállási szervezetek pártosodási folyamatát is.

Az ellenállási mozgalom pártosodási folyamata

A szovjet megszállás alatt kísérlet történt a kisnemzetiesítésre, a nemzeti kisebbségek (tádzsikok, üzbégek, hazarák, núrisztániak stb.) identitá­sának megteremtésére. Ez az 1970-es évek végétől a dezintegrációs tendenciák megjelenéséhez vezetett. Megerősödött a regionalizmus, és 1980-tól a nacionalizmusra adott inadekvát válaszok gyanánt teret nyertek a vallásos-nacionalista eszmék különböző formái, a népi iszlám (szúfizmus) szabadabb formáitól az egyre fundamentalistább irányzato­kig: a deóbandí-iskola, a vahabíjja, a Dzsamí'a Iszlámíjja, a Muzulmán Testvérek vagy éppen a síita mozgalmak, amelyek az iráni, szaúdi, illetve a modernizált-radikális iszlám állam modelljei követésének igényével léptek fel.

A nem-pastun etno-nacionalista és a maoista csoportok már Daúd rezsimje ellen fegyvert fogtak annak pastunista politikája miatt. 1978-79-ben nemcsak a papság, de az értelmiség is nagy mértékben az iszlamisták és maoisták befolyása alá került, akik sikeresen alkalmazták a politikai mobilizáció technikáit. A felkelés szinergiája törzsi elemeket, erős embereket, hadurakat és modern gerillákat egyaránt inkorporált. A felke­lők eredeti nemzedékét, a földbirtokosokat, útonállókat, pártaktivistákat, törzsi vezetőket hamarosan kiszorították a hadurak. Mindez aláaknázta a korábbi elitek, vidéki notabilitások helyzetét.

Ezek az ellenállási gócok 1978-79-ben még elszigeteltek voltak és nem rendelkeztek számottevő erővel. Ha az ANDP egységes tudott volna lenni, képes lett volna megszilárdítani és megőrizni hatalmát, s nem került volna sor a szovjet bevonulásra sem. Az, hogy az ellenállás az idegen megszállásra vagy az idegen értékek importjára adott afgán nacionalista vagy xenofób reakció, merő spekuláció. Valójában nem rendelkezett a függetlenségi mozgalom ethoszával. Ha így lett volna, az ellenállás létre tudta volna hozni egységét, lett volna jövőképe, és nem okozott volna jóvátehetetlen károkat. A szovjet megszállás célja az afgán vezetés lecserélésére és a helyzet stabilizálására korlátozódott. Minél előbb el akarták hagyni az országot. Ám jelenlétüket helyi szinten úgy tekintették, hogy azért vannak afgán földön, hogy támogassák az ANDP-nek az afganisztáni társadalom status quo-ja megváltoztatására irányuló törekvéseit. Nacionalista ellenállás kezdődött, tömeges dezertálások a hadseregből, az államapparátusból, s ami még rosszabb, akik maradtak, nem voltak elkötelezettek ezeknek a változásoknak, és belülről obstruálták az állam működését, amelynek szétesése nem 1978-ban, hanem 1980-ban kezdődött. Azok a nacionalista elemek az államstruk­túrában, akiket elkötelezetté kellett volna tenni az állam megszilárdítása érdekében, a szovjet jelenlét által félreállításra kerültek.

Az iszlamisták ázsiója csak az ANDP 1978 áprilisi hatalomátvételét követően nőtt meg, akik a külföldről érkező, a pakisztáni szolgálatok által szétosztott rendkívüli katonai és pénzügyi segélyekből profitál­tak. Az ellenállás, a dzsihád során az iszlamisták számos tanzímra oszlottak. Pakisztán és az Egyesült Államok ernyőszervezetek létreho­zására irányuló törekvései csak rövidtávon eredményeztek egységet. A mudzsáhídok különböző etnikai, törzsi háttérrel rendelkeztek. Koalí­ciós csoportok, szövetségek véget nem érő váltakozása jellemzi őket, amelyek felépítésüket tekintve törékenyek, szövetségi orientációikban rugalmasak, dinamikáik megjósolhatatlanok. Iszlám felfogásuk nem kidolgozott, nem formál konstans ideológiát, alkalmazása a politikában nagyon is világi és instrumentális. A számtalan frakciót és csoportot igen nehéz volt pártokba szervezni. 1979 májusában a pakisztáni kormány arról döntött, hogy a segélyek áradatát kizárólag a pesávari nagy szunnita szervezetek kapják. 1980-ban a szovjet megszállással szembeni ellenállás nyolcvan csoportját Pesávarban hét nagy tanzímba szervezték. A nacionalista és a baloldali ellenállási csoportok támoga­tását megszüntették.²⁴ Pakisztán kétszer is megakadályozta azokat a törekvéseket, hogy nemzetgyűlést, Lója Dzsirgát hívjanak össze, amelyek a törzsi eliteket megerősítették volna az iszlamisták ellenében. Ezzel egyidőben az iráni kormány a síita afgán ellenálló csoportokat Teheránban nyolc tanzímba tagolta be.

A tanzím kevesebb mint párt, több mint katonai szervezet. A tanzím típusú szervezetek az afganisztáni pártstrukúra fejlődésének jelentős állomását jelentik. Regionális szerveződésűek. A régi törzsi, nemzetségi elit és az őket háttérbe szorító új fegyveres vezetők egyaránt jelenthetnek szervező erőt. Az afganisztáni politikai pártok első és második generá­ciójával ellentétben, ebben a formációban a születési, majd a szellemi elit szerveződését felváltják a katonai vezetők. A tanzímok jellemző módon fegyveres erővel bírnak. Kezdetben a hagyományos struktúrák mentén szerveződnek, de a tradicionális elitet váltják fel, és hamarosan jellemzővé válik az emigrációban, menekülttáborokban történő szerve­zés, noha a hívószó ekkor is az azonos területről származás, vérségi kötődés vagy ennek mítosza, amit csak később vált fel a származástól független, nemzetközi iszlám testvériség kohéziója. Az iszlamizmus tagadja a nemzetállamokat és a nacionalizmust, de a tanzímok még nem nemzetközi iszlamisták, pániszlám jelszavaik ellenére kifejezetten etnicisták, sőt nacionalisták. Ennek a folyamatnak eklatáns terméke a Hezb-i Iszlámí [Iszlám Párt].²⁵

Az összes pesávari pastun tanzím vezetője a királyi törzzsel szemben magukat elnyomottnak tekintő, rivális Ghilzaí törzsszövetség szülötte, akárcsak az afgán marxista rezsimek pastun vezetői (Tarakí, Amín, Nadzsíbullah), valamint a tálib vezetőség is.²⁶

Mindebből az iszlám oldalon is nyilvánvalóan következik a frakciókra töredezés, a szövetségek váltakozásának végtelen körforgása. A frakciózás és erőszakkal járó szövetségváltások során az etnikai tényező játszik főszerepet. Ehhez egyéb kulturális és szociális tényezők, illetve külső erők geopolitikai érdekei járulnak. A problémát az utóbbi jelentette. Az idegen eszmék, a pénz és a fegyverek beáramlása az országba felbo­rította a belső erők összetételének egyensúlyát. A politikai küzdőtéren új szereplők kerültek színre, és megváltozott a politikai szervezetek struk­túrája. A szovjet megszálláshoz fűződő viszony mentén átrendeződtek a frontvonalak. Ehhez járultak az etnicizmus és regionalizmus olyan sajátságai, amelyek mindazon etnikumnál jelen vannak, ahol él a törzsi rendszer vagy annak maradványai (uluszok). A törzsi társadalmakban, különösen a pastunoknál, a frakcionalizmus a rendszer része, a politikai szövetségek módozatai igen rugalmasak.

A kialakuló új osztály hamarosan túlterjeszkedett katonai, biztonsági feladatain, és megpróbált földre, javakra, pénzre, politikai befolyásra szert tenni. Míg ez a folyamat a szovjet megszállás alatt, a konfliktus közepette nem volt nyilvánvaló, 1992 után, és még inkább 2001 után ez lett a legfontosabb kérdés. A hadurakból vállalkozók, leginkább drogbá­rók lettek.

Kísérletek a többpártrendszerre Nadzsíbullah alatt

1986 májusában Karmalt az afgán állami és pártvezetés élén felváltó Nadzsíbullah a nemzeti kérdés megítélésénél – elődjéhez hasonlóan – abból a tételből indult ki, hogy nincs egységes afgán nemzet (az „afgán nemzet" kifejezés a Daúd-, valamint a Tarakí- és az Amín-érában volt használatos), hanem Afganisztán olyan soknemzetiségű ország, amely­ben különböző „nemzetiségek, etnikai csoportok, és törzsek" [millíjethá, aqvám va qabáíl] élnek.²⁷

Nadzsíbullah 1987. január 1-jén gorbacsovi mintára afgán peresztroj­kát, nemzeti megbékélést, többpártrendszert hirdetett. 1987. április 6-15. között parlamenti választásokat tartottak. Júniusban új kormány alakult. 1987. július 6-án látott napvilágot a többpártrendszert lehetővé tevő új alkotmány, és hatályba lépett az első párttörvény, amely azonban kor­látozott volt.²⁸ 1988-ban hét új pártot regisztráltak, ám ezek ugyanolyan joghézagban működtek, mint az 1964 után megalakult pártok. Néhány kvázi-iszlám és blokk-párt kapott lehetőséget a legális tevékenységre. Némelyik nem volt több mint az ANDP fiókszervezete.

1989. február 15, a szovjet csapatkivonás befejeztével – az általános hiedelmekkel szemben – a Nadzsíbullah rezsim nem tanúsította az összeomlás jelét. Nyugati állítások ellenére nem a szovjet fegyverszállítások folytatódásának köszönhette túlélését, mert azokat 1989-ben leállították. A rendszernek annyi erkölcsi tartaléka és a modernizációnak, társadalmi reformoknak annyi támogatottsága volt, hogy bármeddig kitartott volna, ha az ANDP önként nem adja át a hatalmat. Erre a hatalom szisztemati­kus önleépítése, a khalqí-parcsamí ellentétek és belső árulások sorozata miatt került sor. Nadzsíbullah lefegyvereztette támogatóit, a pastun törzsi milíciákat. Ezzel egyidőben a reguláris haderőkbe kooptálta későbbi áru­lóit, az északi tádzsik, hazara, üzbég és iszmáilita milíciákat. Az ANDP utóda, a Vatan párt az 1992. április 17-i utolsó plénumán jogutód nélkül feloszlatta magát.

Nadzsíbullah 1992 áprilisi lemondása, a Szovjetunió összeomlásával együtt, „olyan hatalmi vákuumot teremtett Kabulban, amelyet erősza­kosan ki akartak tölteni a regionális vetélytársak vagy a helyi etnikai szövetségek."²⁹

Dosztum Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Mozgalom] nevű milíciája, amely üzbég etnikai alapon szerveződött, a síita hazara Hezb-i Vahdat [Egység Párt], amely felfegyverezte a kabuli hazarákat, valamint Ahmad Sáh Masz'úd Súra-i Nizár szervezete megállapodtak, hogy elfoglalják Kabult, s ezzel megvétózzák az ENSZ tervét a békés átmenetre. Ehhez élvezték az ország megosztásában érdekelt szomszédos államok támogatását. 1992. április 17-én megakadályozták, hogy Nadzsíbullah elhagyja az or­szágot, aki ezt követően a kabuli ENSZ képviselet épületébe menekült.

A dzsihádi pártok fejlődési folyamata

1992. április 28-án a pesávari mudzsáhíd tanzímok bevonultak Kabulba. Az ENSZ békés átmenetet előkészítő terve értelmében az általános választások kiírásáig három hónapos rotációban kellett volna kormá­nyozniuk. Az első ügyvivő elnök, Mudzsaddadí 1992 júniusában átadta a kormányzást Rabbánínak, aki azonban nem akart megválni a hatalomtól. A tanzímok milíciái egymás torkának estek. A Rabbání-kormány betil­totta a politikai pártok tevékenységét. Következésképpen a mudzsáhíd tanzímok sem tudtak politikai pártokká fejlődni.

Az állam részleges diszfunkciója már az 1980-as évektől megfigyel­hető. 1992-től egyes területeken az állam hiánya, majd összeomlása tapasztalható. Az állam jogszolgáltatásának működésképtelenné válása, a közrend felbomlása, az erőszak monopóliumának dezintegrációja következtében politikai űr keletkezik, amelyet nem-állami szereplők³⁰ töltenek ki. A hadurak rendszere az erőszak privatizációjából indul ki. Szervezeteik, a milícia-pártok nem a politikai pártokat létrehozó társa­dalmi, gazdasági, politikai stb. körülményekből, hanem a magánosított erőszakból erednek.

A tanzím-pártok és milícia-pártok nemcsak az 1980-as években, de 2003 után sem belső folyamatok következtében, hanem külső körülmények hatására jönnek létre. Belső kényszerként a privatizált erőszak fenntartásának gazdasági alapjai mellett meg kell teremteniük az adott terület ellenőrzésének politikai alapjait is. A politikai befolyás megszerzése nem gazdasági hatalmuk felhasználásával, hanem kato­nai eszközökkel, erőfitogtatással történik. A korrupció módszereit már tudják alkalmazni, de még nem politikai struktúrák aktivizálására, hanem a rivális állami intézmények működésének megbénítására. Pártok és politikusok megvásárlásának kifinomultabb módszereiben még kevésbé gyakorlottak.

Az új típusú szereplők, a törzsi „vállalkozók", hadurak felemelkedésé­ben a fő katalizátor a külföldi beavatkozás volt. Nem a szovjet hadse­regről van szó, amelynek szerepe 1979-ben hasonlatosságot mutatott a brit hadsereg XIX. századi szerepével. Más külföldi hatalmak, Pakisztán, Szaúd Arábia valamint az Egyesült Államok patronáltak olyan politikai erőket, amelyek aktívak voltak a törzsek között. A külföldi patrónusoktól való függés nem volt új fejlemény Afganisztánban, ám 1978 után ez korábban elképzelhetetlen szintre emelkedett.

E folyamat tekinthető a milícia-pártok megjelenése történelmi, gazda­sági, politikai és szociális hátterének, amelyek nem tévesztendők össze a tanzímokkal. A milíciák háborús időszak utáni további szerveződése érdekes és összetett folyamat. A milíciákból minden lehet: szerveződ­hetnek őrző-védő cégekké, politikai pártokká, legális vállalkozások vagy bűnözői szindikátusok hálózatává. NGO ritkán lesz belőlük, mert a java­kat nem adományok, hanem zsákmányszerzés révén gyűjtik be. Ritkán fejlesztenek ki ideológiát, s ha mégis, akkor az katonai feladatuknak megfelelően területük védelmére, ellenőrzésük konszolidációjára vagy a zsákmányszerzés igazolására korlátozódik. Ideológiájuk középpont­jában általában az etnikai kisközösségek védelme áll. Ezt többnyire a központi hatalommal és a pastunokkal szemben fogalmazzák meg. Föderalisták, akik minél nagyobb függetlenséget szeretnének élvezni a központi hatalomtól.

Ilyen hadurak a pastunok körében csak Dél-Afganisztánban, azon hierarchikus Durrání törzseknél találhatók, amelyek fogékonyabbak a hadurak kitermelésére, mint a qaumí (egalitárius) típusú keleti pastun törzsek. Utóbbiakban a hadurak felemelkedésének útját állják a hagyo­mányos törzsi intézmények. A pastun törzsi sávban a Ghilzaí és Karlání törzsszövetségekhez tartozó törzsek területein a Durand-vonal mindkét oldalán a törzsi hadurak csak a menekülttáborokra, tömeges migrációs színterekre tudtak támaszkodni. A törzsi-nemzetségi legtimáció azonban mindenütt meghatározza a kiterjedés mintáját és a poszt-konfliktusos környezetbe történő reintegrációjukat. A szovjet megszállás elleni dzsihád során a kormánybarát hadurak milíciái közül a pastunokból a későbbiek során sem fejlődött párt.³¹

A törzs nélküli hadurak tanzímot sem tudnak alakítani, nemhogy pártot. A kialakuló tanzímoknál ugyanaz figyelhető meg, mint a Khalqnál, vagy később a táliboknál: lázadnak a hatalom korábbi birtokosai, a Durrání-Mohammadzaí elit ellen. A tanzímok vezetői között nem találunk Durránít. A haduraknál ez a lázadás, a hatalomból kiszorított tradicionális elit helyét kitöltendő, belülről zajlott le.

Ha a tanzímokból pártok lesznek, ezek egytémás pártok. Vannak közülük, amelyek a régi status quohoz térnének vissza, a király nélküli királysághoz, természetesen az első és második demokrácia időszakát kivéve. Témájuk a status quo helyreállítása vagy az új rend, a régi status quo teljes tagadása, ebben az esetben purifikátor iszlám köztársaság sarí'át törvénykezéssel. Pártstruktúrát csak a Hekmatjár féle Hezb-i Iszlámí épített ki, amely a gyökerét vesztett (törzs nélküli, városi, mene­kült, emigráns) pastunok pártja.

A tanzímok ún. helyettesítő témája volt az idegen megszállók elleni harc. Politikai módszereik, szervezési struktúrájuk minden esetben te­kintélyelvű. Politikai programjukhoz tartozik – ha van ilyen – a központi hatalom gyengítése, a lokális hatalmi centrumok (benne saját kiskirályságuk) megerősítése. Ezért általában a tanzímok és a milíciapártok az erős parlamenti rendszer, sőt a föderalizmus hívei. A milícia-pártok be­vallottan, nyíltan etno-centrikusak, de azok a tanzímok is, amelyek iszlám ideológiájuk szerint a muszlim hívők szupranacionális, homogén testvéri közösségét, az ummát hirdetve tagadják a nacionalizmust, szintén az etnicizmus talaján állnak.

Egyiknek sincs világos politikai programja. Az a vízválasztó közöttük, hogy titkolt vagy kevésbé burkolt visszarendeződési programjában mely politikai erőnek az ország mely politikai korszaka (a királyság időszakának törzsi állama, a mudzsáhíd-éra iszlám állama, vagy a tálib emírátus) a modellje. Ily módon Afganisztánban a történelem nem előre mutat, hanem kerekei visszafelé forognak, vagy egy helyben beragad­tak. Ennek okai átfogó vizsgálatot igényelnek. Ezzel szemben a qaumí típusú (egalitariánus törzsi szerveződésű) pártok dzsirga-demokráciája a modern pártoknak kedvez, a tradicionális keretek ellenére belőlük nem fejlődtek tanzímok.

A tálib mozgalom

A tálib mozgalom nem párt, hanem politikai mozgalom. Többkomponen­sű, amorf és heterogén politikai áramlatokat tartalmaz, amelyek a bralví³² vallási eredetű pastun nacionalizmustól a deóbandí³³ fundamentaliz­muson át a vahabita puritanizmusig, sőt, ma már a szupranacionalista, globális dzsihádizmusig terjednek. Olyan mozgalom, amelynek vahabi purifikátor-fundamentalista jellege ellenzi a választásokat³⁴ és szemben áll a politikai pártokkal, miközben a mozgalom politikai pártképződés melegágya is lehet.

Helytelenek azok a szakirodalmi felvetések,³⁵ , amelyek a nemzeti és politikai tudatszintek konfliktusáról szólnak, azt állítván, hogy a (szekula­rizált vagy vallásos) nacionalizmus szembesül a politikai tudatszinttel,³⁶ ha bármelyikük kialakulásában valamelyik fejlődési fok kimarad, illetve hogy a radikális baloldaliakból lesznek a politzált iszlám szélsőségesei.³⁷ Akik ezt állítják, a tálibok életidegen iszlám-interpretációját asszociálják az 1978 májusától bevezetett társadalomidegen reformokkal, mindkettőt a marxista ideológiából eredeztetve. A tálib ideológia iszlám értelmezése nem az afgán falu értékrendjét tükrözi, hanem azt, ahogyan a menekülttá­borok gyökértelenjei az afgán falut látják. Az iszlámról, nőkről, oktatásról alkotott nézeteik nem a marxizmus iszlám-groteszkjét tükrözik, hanem a menekülttáborok erkölcsét, ahol a nők és a gyerekek nem fontos gaz­dasági szereplők, s nem a jövő letéteményesei, mint a pastun vidéken, csupán haszontalan kenyérpusztítók.

Ilyen közegből emelkedett ki a tálib mozgalom, amelynek nacionalista vonásai a törzsi területeken szerveződő és a pastunisztáni baloldaltól is segítséget kapó afgán baloldali nacionalistáktól, a Da Szólei Ghorzang [Békemozgalom]-tól³⁸ erednek,³⁹ dzsihádi elemei pedig a gyökértelenség vallási radikalizmusából származnak. A Ghilzaí törzsek és a keleti pastunok dzsirga-demokráciája,⁴⁰ egalitarianizmusa révén baloldali ele­meket is kooptált. Csatlakoztak hozzá a rutbaví rendszerben a hierarchia törzsi vesztesei, akik kiábrándultak a Durrání elitből, majd a hadurakból. Egy részük nomád, akiket sebezhetőségük okán különösen súlyosan érintettek az utóbbi három évtized fegyveres konfliktusai.

A mozgalom másfelől a gyökértelenek: a menekülttábor lakók és szeminaristák drog- és Kalasnyikov-„kultúrájának" terméke, amely a hagyományos törzsi elemekkel szemben a hadurak és tanzímok által már megkezdett harc folytatásának szolgáltat új kereteket.

A tálib mozgalom bralví színezetűből – a nacionalizmus mutánsából – fokozatosan vált az előbbivel szembe helyezkedő deóbandí fundamen­talistává. A tálibok szárnybontogatásaik idején a királyság és Daúd köz­társaságának időszakát történelmi örökségüknek tekintették, át akarták adni a hatalmat Záhir sahnak, legalább is 1995-ös Washingtoni Nyilatko­zatukban ezt ígérték. Ma már a tálib mozgalom radikális iszlamista, amely monopolizálni akarja a politikai hatalmat a sarí'át jogrendszere alapján. Ellentétben afganisztáni uralmuk időszakával, amikor csak Afganisztán „felszabadítása" (az ország újraegyesítése, a közbiztonság megterem­tése, a közélet tisztasága) érdekelte őket, egyre inkább integrálódnak a globális dzsihádba. Ideológiájuk bázisát Maudúdí,⁴¹ a népszuverenitást tagadó, isteni szuverenitásból eredeztetett iszlám államelmélete alkotja, az iszlám törvénykezés bevezetésével.

A tálib mozgalom csak látszólag tradicionalista, valójában szakít a múlttal. Amíg iszlamista elemei bralví vallási alapokon álltak, ami az afgán nacionalizmus melegágya volt, torz módon ugyan, de maguk is nacionalisták voltak. Amikor a bralví irányzatot kiszorítja a deóbandí iskola, etnicisták lesznek anélkül, hogy nacionalisták lennének. Ezért ellenfeleik a nacionalisták. Ebben a stádiumban, már Maudúdí alapján, az isteni szuverenitás elvét vallják, ezért utasítják el a választásokat és a népképviseleti intézményeket. Később, amikor egyre inkább terjed körükben a korábban Afganisztánban ismeretlen vahábita és szalafista irányzat – amely 1979, Afganisztán szovjet megszállását követően a Pa­kisztánnak nyújtott szaúdi segítség révén indult hódító útjára -, globális dzsihádisták lesznek. 1994-2001 között az afganisztáni tálibok még nem léptek ebbe a szakaszba.

A mozgalom ideológiájának fő motívuma a társadalom megtisztítása. Bár a tálib mozgalom háborúját a narkogazdaságból fedezi, nem tűri az egyéni bűnözést. A táliboknak van osztálytudatuk. Míg a 2005-ös törvényhozási választásokon megfenyegettek gazdag hadurakat, a szegény volt marxista jelöltek útjába nem gördítettek akadályt Helmand, Kandahár, Uruzgán, Khoszt tartományokban.⁴² A tálib ideológia alapja nem a törzsi becsületkódex, a Pastunválí, s ideológiailag nem érték a khalqíak révén⁴³ marxista hatások sem. Mivel a menekülttáborok termé­ke, ellenfele a tradicionális elit. Sajátos osztálytudatuktól eltekintve nem igaz, hogy a tálibok antiimperialisták lennének, inkább a közép-ázsiai olajkutak és földgázmezők kincseit az Öböl-menti kikötőkbe kivezető, megépíteni tervezett vezetékek olcsó segédcsapatai, előőrsei, s egyre inkább a vahabizmus és szalafizmus foglyai.

A törzsi, vallási, etnikai, nemzeti és politikai tudatszintekből az ország földrajzilag elszigetelt egyes területein valamelyik tudatszint hiányzik, ezért Afganisztánban a politikai pártok és mozgalmak alakulása torz mutánsokat eredményez. Itt a tradícionalizmus modern eszméket rejt, az extremizmus pedig nem a baloldal szülötte, hanem a nemzeti gyökereit meg sem talált, törzsi kötelékeit elveszítő, s ezek helyett új integrációt kínáló menekülttábori iszlamizmusé. Ezek lehetnek az etnicizmust tagadó pániszlamisták, de akár etnicisták is. Az etnicizmus ugyanis nem azono­sítható a nacionalizmussal. A fundamentalizmustól az iszlám szélsősé­gesség irányába fejlődés nem a tradicionalisták, hanem a gyökereiket vesztettek ideológiájára jellemző.

A törzsi tudat párosulhat vallási tudattal is – ilyen a tálib mozgalom. Amikor kimarad a fejlődésből a nemzeti tudatszint, a vallási szint a politi­kai tudatszinthez kapcsolódik. Ekkor az iszlám tradicionalizmus, illetve a politizált iszlám radikalizmus mozgalmairól beszélhetünk. A tálib mozga­lom csak az előbbi kritériumnak felel meg, tehát iszlám fundamentalista (tradicionalista) mozgalom, ám sok tekintetben nacionalista mutánsnak is tekinthető.⁴⁴

A pártok a tálibok alatt

A pártok működése 1992 után illegális volt. Az 1990-es évek végétől, amikor nem volt nemzetközi érdeklődés irántuk, sőt létezésükről sem tudtak, figyelemre méltó tálibellenes földalatti mozgalom fejlődött ki. A legtöbb pártelőzmény az emigrációban népfront, emberjogi, humanitá­rius segélyszervezetek, társaságok, alapítványok formájában alakult. Ez a pártok „NGO-sodásának" időszaka. Több párt programja ma is inkább humanitárius, mintsem politikai. A Karzaí kormányra jellemző, a politikai pártokat a civil társadalommal szembeállító törekvései ekkor még nem jelentkeztek. Az egyesületek, NGO-k nem a pártok ellenében, azokat akadályozandó működtek, de a pártok helyett, kibontakozásukat elősegítendő.

Ezekből a mozgalmakból a tálib rezsim bukását követően több kisebb, „poszt-dzsihádi" párt emelkedett ki. Ezek olyan újonnan alakult csopor­tokat tartalmaztak, amelyek a demokratikus értékek, az emberi jogok védelme mellett kötelezték el magukat, reagálva a tálibok jogsértéseire. Ezt követték 1999-től a különböző tálib- és mudzsáhíd-ellenes frontok.

A pártok a tálibok utáni időszakban

Az ország jövőjéről döntő bonni konferenciára⁴⁵ nem hívták meg a párto­kat és a releváns politikai erőket, sem a tálibokat, sem pedig a marxista rezsimek szakembereit. A demokratikus erők kizárása a bonni rendezési folyamatból végzetes következményekkel járt Afganisztánnak a tálib időszakot követő politikai fejlődésére nézve.

A tálibok utáni periódus első fázisát (2001-2004) a többpárti pluralizmus kibontakozására vonatkozó optimizmus jellemezte. Még sem az elnök, sem a nemzetközi közösség nem döntötte el, hogy pártokon alapuló vagy pártok nélküli rendszert támogassanak.

A kiábrándulás időszaka akkor kezdődött, amikor az elnök és a nem­zetközi közösség a pártokat kizáró, tisztán egyéni SNTV választási rendszer⁴⁶ bevezetése mellett döntött. Mivel nem jutottak szerephez a képviseleti demokráciában, a pártok korlátozták tevékenységüket, és belső reformmechanizmusaik elakadtak. Ennek következtében az iszlám pártok konzervatívabbak és autoriterebbek lettek. Egyikük sem tartott nyilvános kongresszust.

A párttörvény

A 2003. október elnöki aláírást követően október 18-án hatályba lépett párttörvény volt az ország történelmében az első törvény, amely teljes körűen engedélyezte politikai pártok működését. Mivel ekkor még az új alkotmány nem került elfogadásra, a párttörvény az 1965-ös alkot­mány 32. cikkelye alapján készült.

Eszerint 700 támogatóval bárki alapíthat pártot, akit nem terhelnek háborús, emberiségellenes vagy köztörvényes bűnök. De nem tisztázta a törvény, hogy ennek megállapítására mely fórum hivatott. Nem jegyez­hető be olyan párt, amelynek tevékenysége vagy szellemisége ellentétes az iszlám vallással, fegyveres csoportokhoz kötődik, regionalista vagy etnikai gyűlöletet szít, vagy külföldi forrásokból kap támogatást.⁴⁷ Az iszlámellenesség amorf fogalom, amely tág teret enged a hatóságoknak, hogy iszlámellenesség ürügyén fellépjenek a nekik nem tetsző szerve­zetekkel szemben. 2009 márciusában új párttörvény született, amely azonban nem hozott lényegi változást. 1.400-ra emelte a pártalapításhoz előírt támogatók számát és enyhített az etnikai gyűlöletszítás tilalmán. Az iszlámellenesség ürügyével a hatósági retorziók Damoklész-kardja továbbra is a pártok felett lebeg. A választási rendszert sem sikerült meg­változtatni a 2009-2010-es választási ciklus előtt. A pártok fejlődésének mindkét kerékkötője megmaradt.

A választási törvény

A 2004. január 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlés, a Lója Dzsirga által elfogadott új alkotmány jóváhagyta az országban immár hivatalosan működő többpártrendszert.

A politikai pártokra a csapást az jelentette, hogy az elnök, az eredetileg tervezett kiegyenlített országos pártlistás vegyes rendszert – amely száz pártlistás és 149 egyéni választókerületi helyet javasolt – anélkül, hogy eleget tett volna alkotmányos kötelezettségének és konzultált volna a pártokkal és más társadalmi szervezetekkel, április 6-án dekrétummal tiszta egyéni át nem ruházható (SNTV) rendszerre változtatta, ami gyakorlatilag kizárta a pártokat mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomból, marginalizálta őket a politikai intézményrendszerben. Ez ellentétes volt az alkotmány 3. cikkelyével, amely elismeri, hogy „Afgan­isztán állampolgárainak jogában áll a törvénnyel összhangban politikai pártokat alapítani", illetve a 35. cikkellyel, amely szerint „az afgán állam politikai rendszere a politikai pártok pluralizmusán alapul", valamint a Párttörvény 12. cikkelyével is, amely kijelenti, hogy „a politikai pártok jelölteket állíthatnak a választásokon."⁴⁸

A választási rendszer értelmében Afganisztán 35 alsóházi választóke­rülettel rendelkezik. 239 képviselő az ország 34 tartományának képvise­letében kerül megválasztásra. Minden tartomány egy-egy többszemélyes választókerületet alkot. Mivel a pártok nem indíthatnak képviselőket, az adott választókerületben indulók száma nem korlátozott.⁴⁹

A SNTV rendszer keretében a képviselői helyeket a becsült népesség száma alapján osztották ki a tartományoknak. A népesebb tartományok­ban, ahol több a képviselői hely, az adott tartományban versengő vezető jelöltek elviszik a voksok jelentős hányadát, kevés szavazatot hagyva a jelöltek maradékának. Ennek következtében olyan jelölt, akit erősen támogat egy kisebb csoport, az összes szavazat csekély arányával is bejuthat a parlamentbe. Ez a rendszer a szervezett kisközösségeknek kedvez.

A 2004-es első elnökválasztás

2004. október 9-én, az első elnökválasztáson az afgánok történelmük során első ízben választották vezetőjüket. Noha a jelöltek közül többen pártvezetők voltak,⁵⁰ a 18 elnökjelölt közül mindössze négyen indultak párttámogatással. Még a pártokkal szemben álló Karzaít is pártok, tár­sadalmi szervezetek széles skálája támogatta.⁵¹ Az afgán köztársasági elnököt a tizennyolc (2009-ben már 17) éven felüli mindkét nembeli sza­vazópolgárok közvetlenül választják meg kétfordulós, minősített többségi rendszerben. A szavazás szinte teljes mértékben lefedte az etnikai ará­nyokat.⁵² Karzaí 55.4%-ot, a tádzsik Júnusz Qánúní 16.3%-ot, a hazara Mohaqqiq 11.5%-ot,⁵³ míg az üzbég Dosztum 9.7%-ot kapott. Ez volt a történelem legnagyobb külföldön is tartott választása. Ezúttal kül- és bel­földön az afgánok szimultán szavazhattak, a törvényhozási választások során már nem, az alkotmány nem szabályozza ezt a kérdést.

A pártok a 2005-ös törvényhozási választásokon

A SNTV rendszer igen negatív hatást gyakorolt a 2005. szeptember 18-án, 36 év után országszerte megtartott törvényhozási választások kimenetelére, és kedvezőtlenül hatott a pártok és a pártszerkezet fejlődé­sére is. A politikai erőket szétforgácsoló, de a szervezett kisközösségeket erősítő SNTV választási rendszer hatására nemcsak a pártok 2001 utáni fejlődése torpant meg, hanem pozícióba kerültek a centripetális erők, megbénítva az alkotmány betűje szerint erősen centralizált, a valóságban azonban dezintegrálódó állam működését.

A SNTV rendszer összetörte az első elnökválasztás pontos etnikai tükrét. Felértékelte a szervezett kisebbségi csoportokat, az etnikai és vallási közösségek és mudzsáhíd tanzímok képviselőit, valamint a helyi erős embereket. Őket számarányukon és politikai súlyukon felül juttatta a törvényhozásba. A tartományi tanácsokban valamivel hívebben tükröződ­nek az etnikai arányok, ám még hangsúlyosabban vannak jelen a helyi hadurak képviselői. A végeredmény erős fragmentáltságot mutat, min­denki mindenki ellen van a széttöredezett hálózatban. Ez a mudzsáhíd tanzímok konszolidációját is megakadályozza, nem képesek országos nagy pártokká alakulni.

A külföldön élő afgánoknak a szavazásból való kizárása és az alacsony részvételi arány miatt, de főleg a SNTV rendszernek köszönhetően, az új törvényhozás összetétele – a pastunok hátrányára – nem tükrözi az ország lakosságának etnikai viszonyait. A Voleszí Dzsirgában a 249 képviselőből mindössze 113 pastun, tekintet nélkül arra a tényre, hogy az ország lakosságának többségét (53-55%) alkotják. A tádzsikok 60 képviselői helyet szereztek. A hazara és az üzbég közösségek 42, illetve 22 helyet szereztek, messze becsült arányukon felüli mértékben. Négy képviselő türkmén, három arab, két pasai, egy núrisztáni, egy beludzs (brahúí) és egy tatár. A szenátus etnikailag hasonlóan kiegyensúlyozat­lan, a képviselők alig 40%-a pastun, 25%-a tádzsik, 15%-a hazara és 10%-a üzbég.

A 2005. szeptember 18-i törvényhozási választásokon a 2 700 Voleszí Dzsirga-jelöltből 386, azaz 14%-uk, a 3 025 tartományi tanácsi jelölt közül 372 (12.5%) jelölt meg pártkötődést. 53 párt indított jelöltet, a legtöbbet a Karzaí-táborból Gailání szervezete és az Afghán Millat párt. Biztonsági okokból a demokratikus pártok kevés jelöltet indítottak saját nevükben, a legtöbb támogatottjuk „függetlenként" indult. A bejegyzett mudzsáhíd pártok alig indítottak jelölteket saját nevükben. (Qánúní Afghánisztán-e Nevín pártja és a Dzsam'íát egyet sem). Mivel a jelöltek nem indulhat­tak pártok nevében, ez korlátozta lehetőségüket, hogy világos politikai célkitűzésekkel kampányoljanak.

A pártok a törvényhozásban

Mindezek ellenére nagyobb lett a párttámogatással megválasztott kép­viselők aránya. Hivatalosan 14. 5%-uk, 36 fő jelentett be pártkötődést. Nyíltan 30%-uk, látensen további 30%-uk pártkötődésű. így legalább 60%-uk, Kabulban 90%-uk kapcsolódik pártokhoz. 33 pártot képviselnek, közülük 19 iszlám, 7 új demokratikus, 4 régi baloldali, 3 nacionalista párt. 26 párt öt képviselőnél kevesebbel rendelkezik. A legnagyobb csoport a Hezb-i Iszlámí 40 képviselővel. A Dzsamíát és a Hezb-i Vahdat ugyan­csak nagymértékben képviselteti magát. A Voleszí Dzsirga tagjainak több mint fele a mudzsáhídok oldalán harcolt.

A 2005-ös választások során alkalmazott választási rendszer direkt a politikai pártok ellen hat. Azok, akik a törvényhozásban blokkot akarnak létrehozni, az etnicitáshoz folyamodnak mint támogatásra mozgósító erőhöz.⁵⁴ Ez a szempont működött a Voleszí Dzsirga elnökének meg­választásánál is.

A választási eredmények a korábban ismert, nagyobb szervezeti ka­pacitással, szervezési tapasztalattal rendelkező pártoknak kedveztek. Ebben a rendszerben a választók nem pártokat favorizáltak, hanem olyan egyéneket, akik erős közösségi támogatással rendelkeztek. A törzsi és etnikai lojalitás szignifikáns szerepet játszott a legtöbb jelölt megválasz­tásánál, különösen közismert személyiségek esetén.

A jelenlegi pártstruktúra

Több évtizedes háború, anarchia, zsarnoki elnyomás periódusait köve­tően az afganisztáni pártok úgy bukkantak elő, mint a holtából újjáéledő Főnix-madár. A tarka paletta ellenére a struktúra még mindig bipoláris jellegű.⁵⁵

Az iszlamisták

Az iszlamisták igen sokszínűek. Mérsékelt iszlamistákra, síita pártok­ra, fundamentalista és radikális szunnita pártokra, szalafi és vahabita pártokra, „legális tálib pártra", Hezb-i Iszlámí utódpártokra, Dzsamí'át-i Iszlámí utódpártokra, valamint regionális pártokra oszthatók. A hadurak és a tanzímok problematikájával már foglalkoztunk. Az utóbbi időben a legérdekesebb fejlődésen a síita pártok mentek át.

Amióta a Hezb-i Vahdat magáévá tette a hazarák vallási, politikai és jogegyenlőségi követeléseit, ezeknek nincs hazara megfelelőjük. Meg­jegyzendő, hogy a teheráni nyolcakba⁵⁶ beépültek olyan hazara csoportok is, akikre hatottak Alí Sarí'áti vallási köntösben jelentkező progresszív tanai. Ezekből a csoportokból – ha nem tagosítják be őket a szovjetek elleni dzsihádba és a khomeinizmusba – akár baloldali vagy nacionalista, esetleg egyszerre baloldali és nacionalista mozgalom is lehetett volna.

A síita pártok nagy fragmentálságuk ellenére megerősödtek. A szer­vezett kisközösségeket erősítő SNTV rendszer kedvez politikusaiknak, erőre kapásuk a többpólusúvá váló világban a térség regionális hatalmai, főleg Irán aktivizálódásával is magyarázható. Míg 2005-ben a törvény­hozási választásokon Baghlan tartományban kormánypárti mérsékelt iszlamisták (Mudzsaddadí, Gailání), a Hezb-i Iszlámí, Szajjáf pártja, a Dzsamí'át-i Iszlámí és a baloldali elemeket (Gorúh-e Kár, SZFZA, ANDP) tömörítő iszmáilita párt, a Hezb-i Paivand-i Millí neveztek jelölteket, a 2009-es tartományi tanácsi választáson már az összes párt regionális párt, a jelölteket indító hét síita párt közül négy hazara, egy iszmáilita, ezen kívül a Dzsamí'át tádzsik, és a Dzsonbes-e Millí üzbég.

A Nemzeti Egységfront a Karzaí kormány legfontosabb ellenzéki elemeit, a Dzsamí'át-i Iszlámí-t, Júnusz Qánúní Új Afganisztán Pártját, Mohaqqiq és Dosztum pártjait, a Núrulhaq Ulumí vezette Nemzeti Egy­ségpártot, a baghláni iszmáilita pártot, vagyis a parlamenti képviselők mintegy 40 %-át tömöríti soraiban. Megalakulását 2006. április 6-án jelentették be, hivatalos alakuló rendezvényét pedig 2007. február 21-én tartotta a kabuli stadionban. Követelése között szerepelt új párttörvény, a SNTV választási rendszer eltörlése, pártlistás, arányos választási rendszer, valamint a kormányzók választhatósága (hogy ezek helyiek legyenek). Karzaí azonban egyrészt azzal, hogy a 2009. augusztus 20-i elnökválasztásra alelnökjelöltjének Fahím tábornokot, az ellenzék emblematikus személyiségét nevezte meg, másrészt a síita családi törvény aláírásával maga mellé tudta állítani a hazara vezetőket, har­madrészt pedig Dosztum hazatérésének engedélyezésével, valamint azzal, hogy a baghláni kormányzói posztot Dosztum fiának ígérte meg, s így sikerült megnyernie magának az iszmáilita vezetőt, szétrobbantotta az ellenzéki frontot.

A baloldal

Az „új demokrácia pártjai", a szekuláris nacionalisták (Afganisztánban szociáldemokratának nevezik őket, pártjuk az Afghán Millat a Szocialista Internacionálé tagja), a maoista és az ANDP-utódpártok tartoznak ebbe az áramlatba.

A tálibok utáni időszakban egy új vonulat alakult ki az illegalitásban és az emigrációban , az „új demokrácia" pártjai, amelyek át akarnak hatolni a régi lövészárkokon. Tagjai politikai aktivisták új nemzedéke, akik főleg a baloldali táborból fejlődtek ki, mind a volt ANDP-sek, mind a maoisták soraiból, de korábbi mudzsáhídok is vannak közöttük.

Az ANDP utódpártok mindegyike azt állítja, hogy szakított a múlttal. Magukat és célkitűzéseiket részben szociáldemokratának, részben szo­cialistának, a legtöbben nemzeti demokratikusnak nevezik. Több párt programjában síkra száll a többpólusú világ mellett. Meghatározó, hogy Oroszország, India, Irán külpolitikai álláspontjával rokonszenveznek, vagy a nyugati szövetség, illetve Pakisztán mellett teszik-e le a voksot. Ebben a körben vízválasztó a szovjet bevonulás megítélése. Megosztottabbak, mint valaha. Szervezeti töredezettségük reprodukálja a régi Khalq/Parcsam-szakadékot, ám a megosztottság mélyebb, reflektál az aminista, karmalista, nadzsíbista tendenciákra. A legtöbben azt állítják, hogy maguk mögött hagyták a múltat. Egyesek azt vallják, hogy párt­juknak nincs ideológiája, és támogatják a piacgazdaságot. Mások arra a nosztalgiára apellálnak, ami egyre inkább nő az ország lakosainak körében a marxista rezsimek szociális vívmányai iránt.

A pártok a 2009-2010-es választások küszöbén

Afganisztánban 2009-ben elnöki és tartományi tanácsi, 2010-ben pedig alsóházi választásokat tartanak, továbbra is SNTV rendszerrel. Kétévi vita után a parlament nem fogadta el az új választási törvény tervezetét, ami a 249 fős alsóház számára a jelenlegi SNTV helyett vegyes rend­szerű, kiegyenlített, arányos megoldást javasolt, országos listát állítani képes pártokkal. 2009. augusztus 20-án 41 jelölt vetélkedik az elnöki posztért, közülük hatan indulnak párttámogatással, három baloldali, egy nacionalista, egy „új demokrata" és egy mérsékelt iszlám párti aspiráns.⁵⁷ Bár nem esélyesek, de így kaptak lehetőséget a pártok politikai modelljeik bemutatására. A nagy pártok nem léptek porondra, és Karzaí kihívói, Asraf Ghání, Abdullah és Ramazán Basardúszt nem rendelkeznek pártkötődéssel. Ez a választás a 2004-essel ellentétben nem etnikai sza­vazásról, hanem modellek bemutatásáról (ámbár egyik modell sem esé­lyes), hátsószobai alkukról és a regionális kontextusról szól. A választás kimenetelét eldöntő háttéralkuk kivételével ezek a témák kedvezőbbek a pártok jövőbeli fejlődése számára, mint az etnikai szavazás. A Karzaí és Abdullah, az Északi Szövetség utóda, a széttöredezett Nemzeti Egység­front kemény magja jelöltjének harca a rossz kormányzás, a korrupció, a romló biztonsági helyzet miatt felerősödő dezintegrációs folyamatoknak megfelelően Észak és Dél küzdelmévé vált.

A 3.195 tartományi jelöltből 386, alig 12%-uk indult párttámogatással. A legtöbben, 56-an az északi Balkhban és a közel ötszáz jelölthöz képest igen kevesen, 33-an a kabuli tarományban, 18-an pedig Nangarhár tar­tományban mérettették meg magukat pártszínekben. A felkelés sújtotta Núrisztán, Zábul, Uruzgán tartományokban, a Haqqání terroristák által fenyegetett Khosztban és Pandzssír tartományban senki sem vallott színt pártkötődését illetően.

Ami a tartományi tanácsi választásokat illeti, a pártok átstruktúrálódására jellemző példa az északi, multietnikus Baghlán tartomány helyzete. A 2005-ben még szignifikáns modern pártok eltűntek a küzdőtérről. A tar­tomány rivális erői, a tádzsik Dzsamí'át-i Iszlámí és az iszmáiliták pártja, a Hezb-i Paivand-i Millí [Nemzeti Összefogás Pártja] nyílt párttámogatás nélkül indították jelöltjeiket. A legtöbb jelöltet a pastun arculatú Hezb-i Iszlámí és az üzbég többségű Hezb-i Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Moz­galom Pártja] indította, és megjelent öt tizenkét imámos síita (zömmel hazara tagságú) párt, noha 2005-ben még egyikük sem volt számottevő a tartományban. Ez mutatja Irán növekvő befolyását a térségben a többpó­lusúvá váló küzdőtéren, de azt is, hogy Karzaí vezetőik lekenyerezésével számított a hazara voksokra. Baghlán az ellentétek tartománya. A szava­zást megzavaró, legdurvább szimultán támadásra, a legtöbb merényletre, a tartomány északi részén került sor, itt a legalacsonyabb a részvételi arány, míg az iszmáilita és hazara körzetekben (Dósí, Khindzsán, Tala va Barfak) kiemelkedően magas.

A jelenlegi klíma azonban még nem kedvez a pártok fejlődésének. Nem alakult ki közvetítő szerepük a kormányzat és a társadalom között. Egyik oldalon sem örvendenek túlzott népszerűségnek. Mivel nem sike­rült az emberekkel megismertetni magukat, a pártokat illetően igen sok téveszme és manipuláció van forgalomban.

A tálibok vagy más iszlamisták bevonása a kormányba paradox módon minden pártellenességükkel egyetemben kedvezne a pártoknak, hiszen akkor markánsan megfogalmazhatnák magukat és programjukat valami ellenében. Ugyanilyen antitémát képeznek a külföldi erők, amelyeket hét éve még felszabadítóként üdvözöltek, ma már viszont megszállók, akiknek ellenében a kialakuló nemzeti egységet a politikai pártok is meglovagolhatják.

Ebben a közegben a politikai pártok fejlődése ismét stagnálni látszik, és „a civil társadalom" nem a pártok szervezőereje, hanem annak révén külső erők a pártokat igyekeznek meggyengíteni. A gyenge állammal szemben a nem-állami szereplők egyre szélesedő táborában nem a civil szervezetek és politikai pártok küzdenek vállvetve más nem-állami szereplők: vallási hálózatok, terrorszervezetek és „üzleti vállalkozások" hálózatai ellen, és nem utóbbiak pénzelik a pártokat (legfeljebb a maguk által létrehozottakat),⁵⁸ hanem a civil szervezetek kontra politikai pártok kívülről szított iszapbirkózásának állóvizében kárörvendő harmadikként az utóbb említett veszélyes hálózatok erősödnek. Afganisztánban a kö­vetkező évtizedeket sem az állami és nem-állami szereplők egymással vívott harca fogja jellemezni, hanem a politikai pártok, valamint a vallási és terrorszervezetek, bűnözői szindikátusok immár egymás ellen folyta­tott küzdelme.

A társadalom hagyományos elemei maradtak a fő szervezőerők, és a modern pártok is hagyományos köntöst öltenek. Ugyanakkor az állam gyenge marad vagy teljesen dezintegrálódik. Ennek következtében a nem-állami szereplők jelentősége felértékelődik. Egyes nem-állami szereplők – vallási hálózatok – irtják azokat a struktúrákat, ahol a pártok erőt gyűjtve megbújnának.⁵⁹ Más – törzsi, etnikai – struktúrák szere­pének erősödése felértékeli a pártokat is. A baloldal és az iszlamisták küzdelméből egy harmadik erő, a nacionalizmus emelkedik ki, ahogyan azt Kurdisztánban, Beludzsisztánban és Pakisztánban is látjuk. Pa­kisztánban a nacionalizmus előretörésével a pastunok többé már nem lesznek a hidegháború vagy az iszlamisták túszai. Ez Afganisztánban is új impulzust ad a pártok fejlődésének, s a bipoláris struktúrát tripoláris szerkezet válthatja fel. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a politikai skála kiegyenlítődését. Megállapíthatjuk, hogy hosszú távon a pártok jövője biztatóbb, mint középtávon. A pártoknak Afganisztánban van jövőjük.

 

Jegyzetek

1 Fiatal korában Hekmatjár maoista, Masz'úd pedig pályája kezdetén parcsami volt.

2 Míg ezek is etnikai alapon szerveződnek, az etnikai identitás nem jelent fel­tétlenül nyelvi azonosságot. A kurd dialektusok között olyan erős az eltérés, hogy nem is értik egymást, a szeraikí és brahuí nyelvűek is beludzsnak tekintik magukat, pártjaik perzsa és urdu, vagy éppen angol nyelven politizálnak.

3 Ghubbár az alkotmányos mozgalmat Dzsamíát-i Szirrí-je Millí-nak [Titkos Nemzeti Társaság] nevezi. Mír Ghulám Muhammad Ghubbár: Afghánisztán dar maszír-e táríkh [Afganisztán a történelem útján], Kabul, 1346 (1967). 717.

4 Mohamed Iszmáíl Akbar: Ráh-i Ájanda [A Jövő Útja] (dari nyelven), Kabul, 2006. 1.

5 A dzsirga a törzsi tanács, amelynek minden felnőtt egyenlő szavazati joggal rendelkező tagja. Ez a „törzsi demokrácia" legfőbb intézménye. Ezért a totalita­rizmusra törekedő iszlamisták a törzsi tanácsok ellenségei.

6 Önkormányzatok, törzsi és faluközösségi tanácsok, törzsi milíciák és falusi segédrendőrség.

7 1893-ben az Abdurrahmán emír afgán uralkodó és Sir Henry Mortimer Durand által az Afgán Királyság és a Brit Birodalom között aláírt szerződés szerint (amely a brit-indiai gyarmatbirodalom és Afganisztán között a Durand-vonalnak nevezett tűzszüneti vonallal ideiglenesen osztotta meg a pastun törzseket), legkésőbb száz év múltán az elcsatolt területeknek vissza kellett volna kerülniük az anyaország­hoz. A brit birodalomhoz került pastun törzsi területeket öt központi irányítású, Londonból kinevezett politikai megbízott irányítása alatt álló törzsi ügynökségre osztották. Idővel számuk hét lett. 1947, Pakisztán megalakulását követően sem integrálták őket a pastunok által lakott Északnyugati Határtartományban, hanem szövetségi irányítás alatt maradtak.

8 Ghaffar Khán (1890-1988). Az indiai antikolonialista mozgalom, a pastun nem­zeti mozgalom veteránja, a „határvidék Gandhija", a pastun nacionalizmus atyja.

9 1947-ben Raszúl Pastun alapította Kandahárban pastun irodalmi, nyelvművelő mozgalomként. Később vezetője Núr Mohamed Tarakí lett. 1953-ig működött. Sokan az első afgán pártnak tartják. Nézetünk szerint ezek a csoportok csak pártmagvak voltak.

10 A nőknek először az 1924-es alkotmány biztosított választójogot, ezt az 1931-es alkotmány visszavonta, majd 1959-ben ismét választójogot kaptak.

11 Amin Saikal: i.m. 155.

12 Rubin, Barnett R.: The Fragmentation of Afghanistan, Yale University Press, New Haven, 1995. 47.

13 Halliday, Fred and Zahir Tanin: „The Communist Regime in Afghanistan 1978­-1992: Institutions and Conflicts." JESTOR Europa-Asia Studies, Vol. 50., No. 8. 1998. december, 1357-80.; 1359.

14 Glatzer, Bernt: „The Pashtun Tribal System" in: Pfeffer, George and Deepak, Kumar Beheera (eds): Concepts of Tribal Society, Contemporary Tribal Studies, Vol. 5., Concept Publishers, New Delhi, 2002.

15 Dupree, L.: „A Communist Label is Unjustified. A Letter to New York Times", New York Times ,1978. május 20. 11.

16 Die Zeit (Hamburg), 1978. június 9. 4.

17 Selig Harrison: „The Shah, Not the Kremlin Touched the Afghan Coup", Wa­shington Post, 1979. május 13.

18 Selig Harrison: „Afghanistan. Soviet Intervention, Afghan Resistance and the American Role", in: Michael Klare – Peter Kornbluh (eds): Low Intensity Warfare. Counterinsurgency, Proinsurgency and Antiterrorism in the Eighties. Pantheon Books, New York, 1988.

19 New York Times, 1978. május 18.

20 Zbigniew Brzezinski: Power and Principle. Memoirs of the National Security Adviser 1977-81. New York, 1983. 356.

21 Reiszner, Igor: Razvityije feodalizma i obrazovanyija goszudarsztva u afgancev. Nauka, Moszkva, 1954.

22 A nomád törzsek szabadon legeltethetnek a művelés alatt nem álló állami földeken.

23 A vallási hálózatok sokkal gyengébben voltak mint Közép-Ázsiában, Iránban vagy Pakisztánban, ám a diffúz társadalmi struktúrájú országban mégis a legna­gyobb szervező erőt jelentették.

24 Steve Coll: Ghost Wars. New York, 165.; Mohammad Iszmá'íl Akbar: Faszl-e Ákher. Pesávar, 2003. 382. és 140.

25 A Hezb-i Iszlámít két tanzímba szervezték Gulbuddín Hekmatjár és Júnusz Khálisz vezetésével. Míg a Hezb-i Iszlámí katonai szárnya Hekmatjár vezetésével harcol a Karzaí kormány és a nemzetközi szövetségesek ellen, politikai szárnya re­gisztráltatta magát, és informálisan a legnagyobb képviselő csoporttal rendelkezik az afgán parlamentben. Júnusz Khálisz halála után tanzímjának katonai szárnya a Tora Bora Front fia, Anvar Ul-Haq vezetésével a tálibok oldalán harcol, politikai szárnya ugyanakkor beépült a keleti Nangarhár tartomány közigazgatásába.

26 Yusufzai, Rahimullah: „Influence of Durrani-Ghilji Rivalry on Afghan Politics", in: Afghanistan: Past, Present and Future. Islamabad, 1997.

27 Qánún-e Aszászí-je Dzsumhúrí-je Afghánisztán [Az Afganisztáni Köztársaság Alkotmánya]. Kabul, 1356 (1987).

28 Sokan nem ismerik el teljes körű párttörvényként, ezért említik a 2003-as törvényt az első párttörvény gyanánt. Azzal érvelnek, hogy a gyakorlatban meg­maradt az állampárti funkció, és a többpártrendszer csak csíráiban, irányítottan és ellenőrzötten, a korábbi állampárt árnyékában működhetett.

29 Fred Halliday: „Revolution in Afghanistan", New Left Review, No. 112. 1979. november-december. Lásd: http://home.comcast.net/~platypus1919/hallidayfred_afghanrev1978_NLR10901.pdf.

30 Milíciák, hadurak, tanzímok, vallási alapítványok, bűnözői szindikátusok. Gyakran párhuzamos adminisztrációt működtetnek az általuk ellenőrzött terü­leteken.

31 Ulumí bírta rá 1992-ben a laskargahi volt khalqí milíciákat, Khán Mohamed és Allah Núr szervezeteit, hogy a Dzsamí'áttal együttműködjenek, ne harcoljanak a mudzsáhíd kormány ellen.

32 Az iszlám szinkretikus, népies irányzata szentek és sírok kultuszával, preiszlám hagyományokkal, szúfí dervisrendekkel, Mohamed próféta kultuszával. Az iszlám legrugalmasabb, legtoleránsabb irányzata.

33 1867-ben az észak-indiai Deóbandban alapította Maulana Mohamed Qászim Nanutáví és Maulana Rasíd Ahmed Gangulí. A brit gyarmatosításra adott válasz­ként létrejött purifikátor, Nyugat-ellenes mozgalom. Célja a Mohamed próféta korabeli egalitárius iszlámhoz való visszatérés. Politikai szervezete a Dzsamí'át-i Ulama-i Hind volt, amely ellenezte a szubkontinens megosztását. A pakisztáni madraszák 64%-a deóbandí. A deóbandí iskolához tartozó Maulaví Fazl Ur-Rahmán, a pakisztáni Dzsamíát-i Ulama Iszlámí vezetője részt vett az afganisz­táni tálib mozgalom kibontakoztatásában. Zia Ul-Haq pakisztáni katonai diktátor (1977-1988) is deóbandí volt. Pakisztánban a Tahrík-i Nifáz-i Saríát-i Mohammadí (a Mohamedi Törvénykezés Kikényszerítésének Mozgalma) elnevezésű radikális szervezet (más néven a pakisztáni tálibok mozgalma) is deóbandí. Ez az irányzat a síitákat nem tartja muszlimoknak, a népi iszlám hagyományait „pogány prakti­káknak" hívja, és a nőkről alkotott nézetei is megegyeznek a tálibokéval.

34 Egyes tálibok 2005 után jól kihasználták a választási lehetőségeket, bejutottak a törvényhozásba, egyikük, a tálibok zábuli rakétás mollája a 2009-es elnökvá­lasztáson is indult.

35 Antero Leitzinger: „The Roots of Islamic Terrorism", The Eurasian Politician , 5. sz. 2002. április-szeptember.

36 A nemzeti kérdés elé helyezett osztályharccal vagy a nacionalizmust tagadó iszlám politikai vízióval.

37 Vaknin, Sam: „Afghan Myths. An Interview with Anssi Kullberg". http://samvak.tripod.com/pp100.html

38 Sahnaváz Tanaí védelmi miniszter 1990 márciusában puccsot kísérelt meg Nadzsíbullah elnök ellen a khalqí tisztek bebörtönzése, a pastun törzsi határőrség lefegyverzése, az északi nemzetiségi milíciáknak a fegyveres erőkbe történt kooptálása elleni tiltakozásul. A puccs leverését követően a puccsista tisztek, köztük pilóták gépeikkel együtt Pakisztánba menekültek. A Békemozgalom 1991-ben Ravalpindíben alakult. Elnöke Sahnaváz Tanaí. Ez a szervezet látta el pilótákkal és más tisztekkel a tálibokat.

39 Gilles Dorronsoro: La révolution afghane: des communistes aux taliban. Karthala, Párizs, 2000.

40 A törzsi tanácsokban, dzsirgákban közmegegyezéssel, nyílt szavazással döntenek. Minden szavazat egyenlő.

41 Abú Ala' Maudúdí (1903-1976) szunnita fundamentalista iszlamista politikus. 1941-ben az indiai Dzsamíát-i Iszlámí megalapítója és elnöke. 1947-től 1972-ig a Dzsamíát-i Iszlámí Pákisztán elnöke volt.

42 A Szvát völgyében fekvő Matta körzetben a helyi tálibok a föld nélküli zsel­léreket szervezték a földesurak ellen. Jane Perlez and Pir Zubeir Shah, "Taliban Exploit Class Rifts in Pakistan ", New York Times, 2009. április 17.

43 Az 1996 szeptemberében, Kabul elfoglalása előtt meggyilkolt katonai veze­tőjüket, Molla Bordzsánt kivéve.

44 Dr. Fazal Ur-Rahim Marwat – Dr. Parvez Khan Tarun: „The Rise of Taliban in Afghanistan and their Impact on Pakistan", Afghan Studies Journal, No. 2. Peshawar, 2000.

45 Az ENSZ égisze alatt 2001 decemberében megrendezett bonni konferen­cia vázolta fel a politikai intézmények rehabilitációjának ütemtervét: rendkívüli nemzetgyűlés, majd alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását új alkotmány elfogadására, elnöki, törvényhozási és helyhatósági választások megrendezését. Elnökválasztásra először 2004-ben, majd 2009-ben került sor. Tartományi taná­csokat 2005-ben és 2009-ben választottak. Parlamenti választásokra 2005 után 2010-ben kerül sor. Helyhatósági választásokat nem tartottak.

46 Single Non Transferable Voting (egyéni át nem ruházható választási rend­szer), ahol nincsenek pártlisták, csak egyéni képviselők indulhatnak. Ez a kor­szerűtlen rendszer csak Jordániában, Vanuatun, a Pidkin-szigeteken és részben Tajvanon honos. Nem korlátozza az indulók számát sem. Nincs bejutási küszöb. A többképviselős választókerületekben a szavazatok sorrendjében igen eltérő eredménnyel be lehet jutni a törvényhozásba.

47 Törvény a politikai pártokról, második fejezet, 6. cikkely.

48 Article 3 of the Constitution, http://president.gov.af/Contents/68/Documents/199/ChapterOneConstitutionState.html. Article 12 of the Political Parties' Law, http://www.afghan-web.com/politics/parties_law.html

49 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame or New Beginning? 21 July 2005, Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work , 15 May 2006.

50 Júnusz Qánúní, Latif Padrám, Iszháq Gailání és Fárúq Nedzsrábí. Ugyanak­kor Mohaqqiq a Vahdat-i Iszlámí-je Mardom, Dosztum a Dzsombes-e Millí elnöke s egyben nemhivatalos jelöltje volt.

51 A politikai pártok közül a Maház-i Millí vezette a Karzaí melletti kampányolást. Számos kisebb párt is támogatta, amelyek aktívan kampányoltak mellette.

52 A pastunok az ország lakosságának mintegy 55%-át, a tádzsikok 19%-át, az üzbégek 9%-át, a hazarák 8%-át, a csahar ajmakok 4%-át, a türkmének 3%-át, a beludzsok mintegy 1%-át alkotják

53 Az Iránban élő afgán menekültek szavazataival lett a harmadik.

54 William Maley: „Fledging Democracy a Target for Destruction", The Australian, 2006. szeptember 12.

55 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame orNew Beginning? 21 July 2005., Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work, 15 May 2006.

56 Az iráni kormány 1980-ban 86 síita afgán szervezetet nyolc tanzímba szerve­zett, ekkor vesztek el a síita ellenállás baloldali és mérsékelt irányzatai.

57 Habíb Mangal a Nahzat-i Farágírán [Demokratikus Mozgalom], Sahnaváz Tanaí a Da Szóleí Ghórzang [Békemozgalom], ANDP parcsamí és khalqí utódpár­tok, Mahbúbullah Kusání egy régi maoista új pártja a Hezb-iÁzádegán [Szabadok Pártja], Sah Mahmúd Popal a Hezb-i Szolh-e Millí Iszlámí-je Afghánisztán [Afga­nisztáni Iszlám Nemzeti Békepárt], a 2004-ben is indult Latíf Pedrám a Nemzeti Kongresszus, Fárúq Nedzsrábí a Hezb-i Isztiqlál [Függetlenség Pártja] jelölésével. Popal kivételével mindnyájan pártelnökök.

58 Ezek Afganisztánban nem politikai befolyásuk kiterjesztésére hoznak létre pártokat, hanem kényszerűségből, magánmilíciáik legalizálására.

59 Ez tapasztalható az Afganisztán és Pakisztán határán elterülő törzsi ügy­nökségeken, ahol az iszlám szélsőségesei kiirtják a modern politikai pártok, elsősorban az Avámí Nemzeti Párt képviselőit.

Kristó Nagy István: Az ám, Hazám! Örökségünk, Trikolor Könyvkiadó Kft., Budapest, 2008.

„Jól tudom, hogy minden szavam, jelzőm vitatható, de nem irodalomtörténetet írok, hanem esszét, tehát kísérletet teszek az igazabb, őszintébb, teljesebb megközelítésre, s ha külön-külön mindenben tévednék is, annak egészében, amit mondok, mindenképpen – van valami."

Ördögh Szilveszter írta a szerzőről, a szerkesztőségi íróasztalnál ülő kéziratolvasóról: „Arra gondolok, hogy Kristó Nagy István meg akarta adni […] a vidéki középosztálynak, a középosztályi értelmiségnek a becsületét. S ez sem tipikusnak, sem hivatalnokinak nem mondható." E mondat mögött ott van a magyar XX. század ismerete és az egész életmű nagyságának mélységes elismerése, megbecsülése, a szerző iránti tisztelete és – leírom, mert megtapasztaltam – szeretete. Ördögh Szilveszter szemében Kristó Nagy István „a sajnálni valóan szerethető – vagy szeretni valóan sajnálható […] középosztályból" jövő sokoldalú humanista tudós, gyógyszerész, az irodalom és a művészet történeté­nek ismerője, ismeretterjesztő, jelentős művek fordítója, az induló fiatal tehetségek segítője, vagy egyszerűen: a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő mai ember. Nagy és példa értékű mind az eddigi, immáron gazdag életművé érett, reánk hagyott örökség, mind a szerző élete, munkássága.

Kristó Nagy István lakásában értékes festmények, rajzok, szobrok, könyvek tekintenek le évtizedek óta arra a sok barátra és látogatóra, akik otthon érzik magukat e gazdag érzéki, érzelmi, és gondolatgyűjtemény­ben, amely egyben óriási nyitott ablak is a magyar, az európai és a világ­kultúrára. Ebben a légkörben mintha minden korlátjától megszabadulna a gondolat és a képzelet. A könyvekből más-más nézőpontok, világ- és emberképek lépnek elő. Összetartozva is küzdenek egymással, s küzdve is összetartoznak, mint az egész részei. Itt vannak a jóság képviselői, de a gonoszságéi is, akikről kiderül, hogy ők is csak emberek; nem született jók vagy gonoszok, hanem azzá lettek: „jó emberekké" vagy „bukott an­gyalokká". Az ember pozitív vagy negatív teljesítménye egy humanista értékrend alapján elismerendő és tudomásul veendő akkor is, ha az ember egész életére a negatív, vagy éppen a pozitív a jellemző. Egyik sem oltja ki a másikat. Ezért idegen Kristó Nagy István számára az akár pozitív, akár negatív előítéletes általánosítás. Nem írja le, hogy milyen az ember, a nép, milyenek a németek, olaszok, románok, szlovákok, zsidók, cigányok, magyarok. Nem zárja be az egyes embert valamilyen végleges kategóriabörtönbe, amely mód a tekintélyelvű ideológiák és diktatúrák sa­játja. A szavak is tettek: „szótettek" (a nyelvészet és a lélektan használja is ezt a kifejezést), alkalmasak a bántásra, megsemmisítésre, rossz hírbe keverésre, sőt a valóságos megsemmisítés előkészítésére, ahogy ez a történelemben, a mi közelmúltunkban is nemegyszer megtörtént.

Kristó Nagy István válogatása sokszínűségében és a ritka kordoku­mentumok, tanulmányok lelkiismeretes összegyűjtésében otthonának hangulatát idézi. Ott vannak a megmentett, megtalált, megírt, de meg nem jelent, megszerkesztett dokumentumok is, amelyek a magyar közelmúlt nagy kincsei, forrásai. Például „A lillafüredi írói értekezlet (1942. november) jegyzőkönyve", amelynek „jó része elveszett […] 1945 elején, […] jó barátom, Jászberényi Károly, a romok között ismerte fel a jegyzőkönyv szétszórt lapjait" – írja a szerző. Nagy érték a tanú és a „szemtanú" élő hitelességével és páratlan dokumentáltságával megírt, patikamérlegen nem mérhető „A nyilasok" c. tanulmánya is, amely nem csupán a nyilasokról szól, hanem az akkori magyar társadalom egészéről, arculatáról. Nyomon követi benne mind a magyar, mind a világirodalom legnagyobbjainak mai munkásságát. A válogatásban ott van „A népi írók és híveik", (a népi fogalmának, történelmi értelmének tisztázásával); a „Krúdy régi Pest-Budája", „Az igazi Németh László," és a „Kertész és a gyilkosok" című tanulmánya is. Megjelennek a magyar írók nevei, akiket Kristó Nagy 22 éves kora óta (a lillafüredi írói értekezlettől kezdve) szinte egytől egyig személyesen is ismert. Megjelennek a korabeli események, írói teljesítmények, vállalt szerepek, összeütközések – a változások szövedékében.

Kristó Nagy István számtalan fontos esemény tanúja volt.

„[…] a zsidóság kiirtását 1944 előtt ép ésszel senki elképzelni nem tudta" – vallja egy helyütt. „(A BBC adásait rendszeresen hallgattam, s azokban szó sem volt a később holokausztnak nevezett népirtásról. 1943 elején kíváncsiságból egy ifjúsági csoporttal együtt magam is találkoztam Szálasival, aki a zsidóellenes intézkedések maximumaként a kitelepítést nevezte meg; igaz, én viszont szemébe mondtam, hogy ha netán – Isten őrizzen! – hatalomra jut, fel fogják akasztani.)" Így működött a 23 éves Kristó Nagy kategorikus imperatívusza.

Kristó Nagy úgy tanítja a vele kapcsolatba kerülőket, hogy nem tanít, hanem inkább mutat, felmutat, kérdez. Az első vagy második mondata: „Most min dolgozol?" „Mert dolgozni kell!" Igazi tanáregyéniség. Ezért volt bennem mindig boldog szégyenkezés, amikor egy-egy új munkáját évtizedeken át változatlan tartalmú, de kissé más szöveggel, finom, megfoghatatlan iróniával így dedikálta nekem: „Örök tanáromnak, Kristó Nagy István." Kíméletlen szeretettel szigorú. Kíméletlen a hibák, a pon­tatlanság, az egyoldalúság, a lustaság, a tudatlanság, a hamisítás, az aránytévesztés, az érzéketlenség bírálatában, s szeretettel szigorú az igazi munkát végző, küszködő emberhez.

A válogatás

Kristó Nagy István tudja és tanítja, hirdeti, hogy „Historia est magistra vitae." Végül is mindent a történelemből tudunk, mindennek van története, s mindennek a lényege saját történetéből ismerhető, sejthető meg; az ember maga is történelmi jelenség.

A megismerés számára nélkülözhetetlen az elvont gondolkodás, az elvont fogalmak használata. A megismerés kiindulópontja azonban a konkrét történelmi jelenségek vizsgálata.

Ezért is fontos módszertanilag a könyv első tanulmánya, amelynek címe: „Töri".

„Amit a történész tehet: beleéli magát a múlt lelkiségébe, s ezt, mintegy belülről kibontva, racionálisan magyarázza" – idézi Kerényitől egyetértőleg Kristó Nagy, amit azonnal ki is bont, megmutat a külön­böző korok, emberi sorsok, gazdasági, politikai, szociológiai, kulturális elemzésével. A mítoszt nem kell és nem lehet eldobni, de összekeverni és helyettesíteni sem lehet és szabad a tudománnyal, a racionalitással. Mindegyik létezik a másik nélkül is, csak az ember nem létezik – a mai napig – a kettő nélkül. A mítoszok egy részéből a művészet táplálkozott, s ez a fajta tudás a racionalitás és az érzéki megjelenítés mestersége révén az ember önmegismerésének fontos eszközévé vált. Ezután az embert már nem mitizálni kell, hanem a mítoszokat kell emberiesíteni, a humánum szolgálatába állítani. Egyébként sincs nagyobb rejtély, csoda mint az ember és a világ.

„Nemcsak a többé-kevésbé egzakt tények, […] hanem a közösségi történetek vagy a művészettörténet is segíthetik a történelmi tudást. És […] nemcsak pl. Mátyás király és a róla író Vasvári, hanem a bűnözők is érdekesek egy társadalom múltjára nézve." De az ember „miként szóljon igazi felháborodással a közelmúlt történel­mének fasiszta megítéléséről, ami – sajtószabadságunk nagyobb dicsőségére – egy virtigli náci kiadványban olvasható, s tudtommal mindeddig visszhangtalanul: »Budapest száznyolc napon keresztül védte Európát […] egy nyugat felé hömpölygő bolsevista rablóbanda áradatával szemben«. Józsa Béla sorai ezek, abból az emlékkönyv­ből, amelyben az 1945-ös rózsadombi harcok során kiképzetlenül harcba vetett, kisszámú életben maradt diák számol be arról az iszonyatról, amibe belekerültek. Mintha nem is a magyar honvédség támadta volna meg teljesen fölöslegesen a Szovjetuniót! […] Ugyan­akkor szinte hőskölteményt ír egy Ausztráliában talán még mindig élő volksbundistáról, Elischer Gyuluskáról (jól ismertem), aki vágóhídra vitte szegény egyetemista társait stb. Ez is egyfajta történetiség." (Egyetemisták az ostromgyűrűben. A Történelmi Hagyományőrző és Hadisírgondozó Alapítvány kiadása, Budapest, 1999.)

Kristó Nagy rámutat a szemrebbenés nélküli hamisításokra is. Veres Péter A paraszti jövendő című, újra megjelentetett könyvének kiadói megjegyzése szerint:

„Veres Péter ezt a művet azért írta, hogy a kolhoz ellen tiltakozzék. Éppoly jól ismertem Péter bácsit, mint Püski, ezért állíthatom, hogy mindig baloldali, radikális és szocialista volt, és épp a szocializmus helyes útját kereste ebben a művében […] Itt jegyzem meg, hogy, a Szépirodalmi Könyvkiadónak Veres Péter általam szerkesztett életműsorozatában már szerződése volt erre a könyvre is, de aztán Püski elkérte Veres Péter jóhiszemű fiától, és több mint tíz évig fektette […] A paraszti jövendő nagyszerű szocialista agrárprogram, amely az önkéntes szövetkezést állította középpontba […] Rákosi klikkje ellenségesen fogadta: ők jobbnak látták a kényszert. De végül a Kádár-féle kényszerből jó lett: Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Márton János és megannyi mezőgazdasági szakértőtársuk jóvoltából fel­virágzott a magyar föld ügye, és megvalósult az, amit Veres Péter 1948-ban javasolt. Ezt a rendszerváltással tették tönkre. Ám Veres Péter programja ma is hasznos lehet, és nemcsak történelmi ada­lékként, hanem konkrét termelési tanácsaival […] egy valóban alulról jött népi zseni látomásaként, amely azonban mindig következetesen racionalista (és nem nacionalista)."

A történelemmel kezdi tehát Kristó Nagy a gyűjteményes kötetet, s ebben benne van az a módszer és szemlélet, amellyel a szerző dolgozik, amellyel a világhoz, az emberhez, az igazsághoz, a humanizmushoz közelít – az emberi tisztesség, a humánum értékeinek védelmében. Az is kiderül, hogy a magyar irodalomnak és a kutatónak van folytatható vonulata, miközben a nem folytatható, a konkrét ismeretekre, tudo­mányra fittyet hányó is része saját történelmünknek, s a folytatható is – akarva nem akarva – reflexiója a nem folytathatónak, tehát ismerete fontos. Mindezek történelmietlen számbavétele, vagy megkerülésük félreértésekkel, hamisításokkal, mindent egybemosó általánosításokkal, hajbókoló tekintélytisztelettel, előítéletekkel jár (ez utóbbiakhoz kiváltképp nem szükséges semmiféle munka, erőfeszítés), s a történelem szinte rázuhan az emberekre, mielőtt kezdenék azt megérteni. Kristó Nagy munkája abban segít, hogy egyre inkább valóságos, eredeti arányaiban-aránytalanságaiban, fényeiben-árnyaiban láthassuk mi, olvasók az örökségünket, önmagunkat. Időről-időre újra kell írnunk, vizsgálnunk, értelmeznünk történelmünket, miként újra és újra le kell fordítanunk az egykor már jól lefordított értékes műveket is, mert a világ, a történelem, a nyelv, az értelmezés határai és lehetőségei változnak, a kutatások új összefüggéseket hoznak napvilágra. Ha ezt tesszük, akkor kiderülhet, hogy a jó hagyományaink is sokkal gazdagabbak, mint hittük. Ezzel azonban az is kiderül, hogy tudatlanságunk, előítéleteink, lustaságunk, korlátaink, s mindezek nem-ismerete erősebb, mint gondoltuk. S talán az is világosabb lesz, hogy mi, és miért nem jut el a tananyagokba, az iskolákba.

E kitűnő válogatásból az olvasó tetszése szerint választhat – magam is ezt teszem, előrebocsátva, hogy ez nem értékítélet. Három esszét tartok kiemelendőnek: „Klebelsberg és kora", „Az igazi Német László", „Kertész és a gyilkosok".

„Klebelsberg és kora"

Kristó Nagy sokat idéz Klebelsbergtől, akinek szövege a kor, az ural­kodó magyar korszellem, az uralkodó politika sűrítménye.

„A húszas évek kormánypolitikájának egyik fő motívuma volt a »kultúrfölény« jelszava. Ezen az alapon követelték vissza Nagy-Magyar­országot […] A »kultúrfölény« legfőbb apostola Klebelsberg Kuno miniszter volt." A neonacionalizmus című kötetben (Athenaeum, Budapest, 1928) Klebelsberg „elsőként próbálja megfogalmazni a korai magyar fasizmus ideológiáját. Ellenforradalmi gyakorlat ugyan előtte is volt, s ennek »eszmei alátámasztásáról« s gondoskodtak a bajtársi szövetségek, titkos társaságok, fajvédő lapok, sőt némely egyházi körök – a Bethlen-féle »konszolidáció« azonban szükségét érezte, hogy ebből a zavaros […] konglomerátumból egységes »nemzeti ideált« alakítson ki. Hogy erre mennyire szükség volt, azt éppen Klebelsberg állapította meg: »Napirenden volt egymás sivár okolása és a kiegyezés korának szigorú elítélése, anélkül, hogy egyenértékű pozitívumokat tudtak volna vele szembehelyezni. A Bethlen-kabinetnek jutott azután feladatul, hogy úgy a forradalmat, mint az ellenforradalmat likvidálja […] Sem a forradalomból, sem az ellenforradalomból nem maradt meg egyetlen alkotás sem.«"

„Érdekes, hogy Klebelsberg elismeri az ellenforradalom eszmei csőd­jét" – jegyzi meg Kristó Nagy.

„Az ellenforradalom annyira csak gátlástalan, nyílt terror volt, hogy nem is törekedett […] elvi-eszmei igazolásra. Ezért Klebelsberg, a »kiművelt emberfő«, jobbnak látta kereken elutasítani; az ellenforra­dalom nacionalizmusát azonban »neonacionalizmus« néven mégis menteni igyekszik. Az ellenforradalom látszólagos megtagadására azért is szükség volt, mert az a feudális-klerikális és tőkés világ (melytől a Bethlen-kormányzat nagymértékben függött), nem nézte fenntartás nélküli rokonszenvvel. A feudális és klerikális szemlélet visszacsempészése jellemző Horthy-Bethlen-Klebelsberg ideo­lógiájára. Ezért kell megvédeni a kiegyezés korát, helyreállítani a felsőházat, elvben megmaradni a királyság mellett, s így tovább. Az »új« szellemet viszont a fasizmus felbukkanása jelenti."

Ennek az „új-magyar" ideológiának a megformálására azután Gömbös vállalkozott.

Az alábbiakat érdemes hosszan idézni a szerzőtől:

„Klebelsberg »neonacionalizmusa« nemcsak a Horthy-rezsim elvi alapjait rakja le, de a művelődés, nevelésügy, oktatás, propaganda, sőt, a testnevelés teljes gyakorlati programját megadja. A Horthy-kor­szak egész szellemisége ezen a nyomon haladt tovább. Klebelsberg elvontan, okosan fogalmazott; egyszerre volt európai és »fajmagyar« – konzervatív, de bizonyos mértékig liberális is. Voltak, különösen Bethlen miniszterelnöksége idején, akik ugyanezen pallérozott módon fejezték ki lényegében reakciós és ellenforradalmi eszmevilágukat. Két igényes folyóirat: a Magyar Szemle és a Napkelet fogta össze ezt a tevékenységet. […] ugyanebben a szellemben dolgozott […] Gratz Gusztáv, Herczeg Ferenc, Korniss Gyula, Prohászka Ottokár és Ravasz László. Mellettük azonban a húszas években is jelen voltak a harcos jobboldaliak: Bangha Béla és Zadravetz István […] Milotay István […] Mindennek az elemei megtalálhatók már Klebelsberg elegánsan konzervatív, magyartalan mondataiban is – de ő még mit sem tud Hitlerről […] A példa […]: Mussolini fasizmusa."

A kultúra területén is voltak megkötések: „A magasabb műveltség természetesen továbbra is az úri osztály előjoga lehet." Klebelsberg ezt is kimondja: „Vannak, akik a népoktatás fejlesztése érdekében tett intézkedéseinket helyeslik, csak a magyar műveltség fejlesztését ellenzik. Pedig csak így nevelhető fel az a szellemi elit, amire a nemzet vezeté­se szempontjából szükségünk van, ha nem akarjuk, hogy egy politikai demokrácia a tömegeket demagóg vezetése alá hajtsa." Ez volt a célja Klebelsberg ösztöndíj-javaslatának is, a „magyar középosztály kiváló gyermekeinek neveltetése" céljából.

És Klebelsberg még kiemelkedett a Horthy-korszak politikusai és ideo­lógusai közül! ő legalább az iskolák ezreit építette. Persze, kinek a pén­zén? Az iskolák épületei, felszereltsége szomorú volt, szociológiája még inkább. Az iskolaköteles gyermekek csaknem egynegyede a négy elemit sem végezte el. A lakosság több mint felét kitevő szegényparasztság és munkásság gyermekei a középiskolákban tanulóknak csak huszad részét tették ki. A szegényparasztság tíz-tizenhét éves gyermekei közül csak minden ötszázadik juthatott középiskolába, minden ezerháromszázadik került főiskolára. (Most veszem észre, hogy nem használtam idézőjelet Kristó Nagy szövegének idézésekor, mert annyira magaménak éreztem, én is ebből az „alvilágból" érkeztem.)

A legmagasabb szintű oktatás színvonaláról Klebelsberg azt mond­ja: „Azok jó kétharmad részének, akik diplomához jutnak, minimális a tudásuk" […] az elégségesek és a gyenge közepesek óriási tömegeket tesznek ki, akiknek diplomája érdemi tudást nem takar, csak a minősítés látszatát kelti […] Látjuk azt is, hogy amikor egyesek az egyetemi katedrát elérik, megszűnik tudományos működésük. […] Az előadások sokszor sztereotip ismétlésekké válnak […] a főiskolai diploma sem ad jogot semmiféle alkalmazásra." „Pedig e nyilatkozat idején (1927) még nem is volt olyan súlyos a helyzet, mint pár év múlva a gazdasági válság alatt, amikor is az állástalan diplomások szégyenteljes ellátatlanságánál csak a szegényparasztság és a munkásosztály nyomora volt nagyobb" – fűzi hozzá Kristó Nagy István.

„A nevelés második központi gondolata: »Vesszen Trianon!« […] A miniszter erről csak burkoltan beszél, mert nem akar külpolitikai bonyodalmakat – annál több szó esik erről a sajtóban, könyvekben, gyűléseken és főként az iskolákban. Minden gyerek megtanulta, hogy kiváló, hős nemzet tagja, mely igazságos háborúját csak a túlerő és a baloldal árulása miatt veszítette el. S hogy a nagyszerű magyar népet egészen elpusztítsák, ellenségei Trianonban megfosztották ősi birtokától; az ország javarészét odaadták a tótnak, szerbnek, bocskoros oláhnak, akik alacsonyabb rendű népek s ráadásul sanyar­gatják rabságban élő magyar véreinket. De van Isten és eljön még a leszámolás órája."

Ezt a nevelést szolgálta a katonai nevelés, a leventeoktatás. (E so­rok írója életkoránál fogva is részese volt ennek.) Talán sokat idéztem, de azért tettem, mert a történelmi tévhitek még élnek, sőt, erősödnek. Felmérések tanúsítják, hogy ennek több oka is van: a magyar jobboldal egy részének tudatos politikai munkája, s az is, hogy munka, erőfeszítés nélkül egyszerűbb az önállóság látszatát keltő véleményt nyilvánítani. A „ködevők" és a gátlástalan, a hazugságot a politizálás tudatos módsze­révé tevő „habzó szájúak" pedig egyaránt szembefordulnak a realista humanistákkal.

„Az igazi Németh László"

Ennek az írásnak a címe nem csupán „provokatívnak tetsző" – amint Kristó Nagy írja -, hanem valóban az is: vitát vált ki s új megközelítési utakat kínál Németh László munkásságáról, életének árnyaltabb, ponto­sabb megértéséhez. „Mi az, ami az »igazi« Némethtel kapcsolatosan más hangsúlyt kívánhat? […] egészen rendkívüli tehetsége […] szemé­lyisége, végletes (mondhatni végzetes) szubjektivitása." Nem hagyható ki a vizsgálódásból „személyiségének még a »készülődést« is megelőző szakasza sem. E sorok írója meri állítani, hogy mindenkinél jobban ismeri őt" – írja Kristó Nagy.

Németh László apjától tanulta el a „szakadatlan munkát, ám ötven percenként (mint egy tanóra után) tíz perc szünet beiktatásával. »író, ha ábrázolhat is új, később megismert világot, az ősképet, melyen az életet megérti, a maga ifjúságában szerzi« – idézi a szerző Németh-et.

Németh másik jellegzetes vonása a „dacos következetesség." Ez vi­láglik ki saját „kommunista kaland"-jából, gondosan megírt és elmondott 1919. május 1-jei beszédjéből, pedig „április legvégén már úgy festett, hogy a proletárdiktatúra összeomlik." (A beszéd „kéziratát szinte csodával határos módon találtam meg 1945 február végén a Törökvész úti Németh villa romhalmazában, melynek közlését 1981-ben engedélyezte.") A felelősségre vonást nem is kerülhette el.

„Ekkoriban a döntő szellemi hatás, mely e beszéd elején is feltűnik, Adyé, ami korántsem annyira magától értetődő, mint ma hinnők. Ady gyakorlatilag a harmincas évek második feléig feketelistán volt […] baloldalinak, dekadensnek számított, s ezt az elbírálást Makkai Sándor, erdélyi református püspök úttörő könyve, a Magyar fa sorsa szüntette meg. Tankönyvekbe is csak ezután került be. De a fiatal Németh már a háború alatt Ady hívévé lett, s ebben határozottabban polgári liberális gondolkodású, felvilágosultabb középiskolai osz­tálytársainak hatása is közrejátszott. Ám e jórészt zsidó diáktársak kedvező befolyását megrendítette, hogy egyikük elárulta: mintegy »összeszövetkeztek« ellene, mert nyomasztó fölényét, amely a tanári kar értékelésében is tükröződött, ellensúlyozni akarták. Ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők."

Ezt a „traumát" az 1943-ban írt Homályból homályba c. kötetében „rögtön helyére is teszi…" – írja Kristó Nagy.

Ady költészete mellett hatott rá Móricz és Szabó Dezső prózája is. Az olvasónak azonban az is feltűnik, hogy József Attiláról furcsán hallgat, vagy ha nem, akkor idegenkedik el- vagy felismerni szellemi teljesít­ményét. Mintha egy másik „Ady-sorsú" költő lenne. Ez a vita máig tart. Miként is lehet valaki egyidejűleg Ady híve és József Attila elutasítója?! Miféle rejtély ez? Vagy inkább merev fogalmaink, netán előítéleteink áldo­zatai vagyunk? Nem arról van-e szó, hogy a személyes negatív élmény és az általánosítás között nincs feltétlenül közvetlen összefüggés, hogy a tudományos, a józan gondolkodás az elveket, a törvényeket nem keveri össze a benyomásokkal, s a benyomásokat nem tekinti az általánosítás szükségképpen elégséges alapjának? És ezt a hibát nem csupán azok követhetik el, akik antiszemitizmust látnak Németh László egy-egy zsi­dókra vonatkozó megfogalmazásában, hanem Németh is elkövetheti, s egyszer-egyszer el is követi, amikor ugyan tapasztalatokra támaszkodva, impressziói hatására indulatait fogalmazza meg, s ragyogó értelmét szegre akasztja. A hétköznapok pongyola nyelvezetében is gyakori ez a jelenség. Rövid turistaút után is hallani olyan mondatokat, amelyek kerek-perec jellemzik, hogy milyenek a kínaiak, olaszok stb. Az ilyen kijelentések gyakran még a benyomásoknak sem felelnek meg, hanem sokkal inkább az elterjedt vélekedéseknek, előítéleteknek.

Ebből a „bűnből" a körültekintő, vagy hivatásánál fogva is a tudomá­nyos gondolkodást gyakorló ember ki tud lépni, amikor munkája fogalmi gondolkodásra készteti. így azután az indulatból pongyolán fogalmazó ember és e pongyolaságát meghaladó ember szembe is kerülhet ön­magával (ha erre képes), ezt tudatosíthatja is, be is vallhatja, de erre képtelen is lehet. Az elemzőnek azonban mindezzel számolnia kell.

Feltételezhető, hogy emiatt nem jelent meg például Akasztófavirág című munkája, amelyet Az elsodort falu hatása alatt írt, s máig nincs tel­jes kiadása. („Megjelentetését magam javasoltam, ám a zsidó értelmiség 1919-es szerepét érintő némely részletét a kötet szerkesztője a család beleegyezésével elhagyta.") – fűzi hozzá zárójelben Kristó Nagy.

E szöveg írója pedig úgy gondolja, hogy a hiba fegyelmezetlen szó­használatunkban van, ahol összekeverednek a fogalomként használt és valamely konkrét eseményre vonatkozó, hétköznapi jelzőként, meg­szokásból használt szavak. Ezt az összemosódást, a megkülönböztetés hiányát találtam Kristó Nagy idézett szövegében is, midőn azt írja: Né­meth zsidó diáktársai összeszövetkeztek ellene, s „ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség (kiemelés tőlem – K. E.) irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők." Valóban az egész zsidó értelmiségről lenne szó?!

Ellene lehet vetni: honnan is veszem a bátorságot annak feltéte­lezésére, hogy Németh vagy Kristó Nagy ne ismerné a hétköznapi, konkrét eseményekkel kapcsolatos és a fogalmi pontosságot igénylő szóhasználat közötti lehetséges különbözőséget?! Ezt nem is állítom, de az általuk írt szövegekben mégis létezik ez az ellentmondás. Kristó Nagy írja: „[… ] a valóban ízig-vérig liberális és »európai« Kerényi – magam is tanúsíthatom szegedi előadásai vagy akár a baráti körében elmondottak alapján – sose került szembe Németh gondolatvilágával, sose tekintette őt magyarkodónak, népiesnek, antiszemitának […], mint annyian, még az egykori barátok közül is." A „sokak által fölemlegetett állítólagos antiszemitizmusának" összefüggésében pedig „hadd emeljem ki a halálig tartó barátságok közül Pap Károllyal és Sárközi Györggyel való kapcsolatokat. Pap Károlyról [Némethnek] több írása is megjelent. A legelső írásban például ez áll: »megdöbbentő élmény volt, hogy ez a más sorsból és más úton jött ember mennyire az én gondolataimat hozza […] Illyés Gyula után megint egy író, akiben nekem annyira ismerős igények munkálkodnak?« (Két nemzedék, 341.)"

Kristó Nagy rámutat, hogy Németh mindig együtt tárgyalja a különféle nemzetiségek, kisebbségek, etnikumok, kultúrkörök és vallások proble­matikáját. Ezért írja „Faji hibáink" kapcsán: „Beolvadni csak ott lehet, ahol van mibe. Nálunk azonban zárt kötelékben álltak át […] Nekik csak egy­máshoz és újságjaikhoz kellett igazodniuk. A magyarságba viszont nem is forrtak be igazán […] Ezeket a vívódások nélkül asszimilált magyarokat s ami (ott ahol nagy többségben vannak) a színmagyarságból is hozzájuk kopott, neveztem én híg-magyarságnak […] Vagy vaktában imádja a magyart, vagy ismeretlenül veti meg [.] Harmincmilliós sovénség […] éppúgy ennek a híg-magyar érzéketlenségnek a fattya, mint a Párizst járt európaiság." Némethnél, „akárcsak Adynál, a »faj« az etnikumot, a nemzet egészét jelentette […], s mint Ady, legkegyetlenebbül (lusta, megalkuvó, maradi stb.) a magyar népről szólt." Kristó Nagy idézi Némethet: „Mindig testvérként hallgattam azokat, akik a magyart szépen szidták."

Az értékmentő Kristó Nagy István azt is feladatul adja a kutatóknak, hogy ne feledkezzenek meg a létező, de meg nem jelent, s még meg sem talált Németh-írásokról, s ez egyben felveti más szerzők hasonló sorsú munkáinak felkutatását és megjelentetését, köztük Kristó Nagy 1944-es, a Híd számára már elfogadott, kiszedett munkáját is. Megvizsgálandók az erősödő cenzúra idején megjelent munkák is, mert szerkesztők, cen­zorok – sokszor félelemből – beavatkoztak a szövegbe, kihagytak abból, eredeti címét megváltoztatták stb., tehát van még dolga a kutatásnak: az „ultima manus" filológiai szabályai szerint tovább kell dolgozni.

„Kertész és a gyilkosok"

A Sorstalanságról – kissé másként

„Nem igaz, hogy nem volt kritikai figyelem Kertész munkássága iránt, viszont valóban nem volt számottevő" – írja Kristó Nagy. „(Magam is szerepeltettem már vagy tíz éve a Bölcsességek könyve című antoló­giám III. – huszadik századi – idézetgyűjteményében.) A tartózkodás fő oka lehetett, hogy a keresztény magyarság és a magyar zsidóság együttélésének időnként megújuló ellentmondásos megítélése (mint például Szekfű Három nemzedékében), majd a német parancsot (és annak kiszolgálását) követő tragikus fordulat máig szinte »tabu« téma, s hasonlóképpen az német földön és Ausztriában is. Egyre kevesebb a túlélő, a középkorúak számára pedig mindez egyre el­vontabb »történelem« lesz, ami még igazi tanulsággal sem szolgál. Ezért fontos a tanúság."

Kertész szinte az utolsó pillanatban írta meg nem-heroizáló, visszafo­gott művét a zsidó lét kérdéséről,

„beleszámítva a mesterségesen generált gyűlöletet (ami ma többé-kevésbé »rejtve« jelentkezik) […] Kertész regényének fiatal hőse (regényről van szó, s csak áttételesen önéletírásról) családtalan, hazátlan, iskolázatlan […] ezért sorstalan. Sose kapott szeretetet, nem csoda, hogy maga sem szeret, se iskolát, se igazi barátokat. Ki­bontakozó szerelme is semmibe hull. Hol kap végül, meglepő módon, szeretetet? Buchenwaldban, a kórházban, ahol ápolók s orvosok em­ber-módra bánnak vele – tán ezért is vágyik vissza a felszabadulás utáni Pestről a Lágerba […] Kertész ábrázolásában van valami lassú fokozás, helyesebben a fokozatos süllyedés érzékeltetése. Vallás, haza, emlékezés értelmét veszti, csökkennek a fejadagok, nincsenek tervek, ambíciók – ez a sorstalanság állapota."

Vagy, az én olvasatomban, a regénynek ez a szála már-már a nem­lét jóságának a filozófiája, hiszen a lét rossz, a rosszal való szakítás már csak a nem léttől várható, a remény és a halál egybeesik, s nem a remény hal meg utoljára, hanem a halál reménye nyugtat, „éltet". Kristó Nagy szerint e sorstalanságra nincs kielégítő, „megnyugtató" válasz a regényben sem, de van benne erre kísérlet.

„Valami olyan értelmezés körvonalazódik, mely szerint a zsidóság helyzetének a kulcsa a »másság«. De mi lehet ez? […] a válasz a mű végén csattan, mikor is a főhős (miután minden poklot végigjárt) végül fölszabadulva, mindezt azzal summázza, hogy mindent, min­denkit gyűlöl! E két pólus között játszódik le a fokozatosan kibonta­kozó, elmélyülten ábrázolt iszonyat, s mindvégig ott az érzékenység és a racionalizmus. Ez emeli föl ezt a valóban világirodalmi rangú remeklést."

Kertész Imre filozófiájával fejeződik be a kötet, amely egyben Kristó Nagy filozófiai összegzése is. Talán – részben legalábbis – Kristó Nagy István filozófiája is. Ez jól kiviláglik abból, amit kiemel, s most már nem csupán a Sorstalanságból, hanem Kertész egész eddigi munkásságából. Az írói munkát Kertész a gályarabsághoz hasonlítja: „Alighanem korsze­rűtlen figura vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem értem a világot, de azt mindenképp, hogy a világ nem ért (nincs kedve érteni) engem." Kristó Nagy hozzáfűzi – és ez már az ő filozófiája: „Akár érdeklődik iránta, érti a világ, akár nem érti: írni kell. Írni és gondolatokat közvetíteni". Mert: „ne hódolj a hazugság szellemének: / akinek viszket, az csak hadd vakarja! / és minden látást mondjon el az ének!"

E számunk három aktuális témát vizsgál. Folytatjuk a rendszerváltás ama értelmezésének bemutatását, amely már 1988-89-ben lényegében előrelátta a tőkés restauráció összes negatív következményeit, és amely egyúttal egy közösségi-szocialista alternatívát mutatott föl a bekövetkezett katasztrofális gazdasági és szociális fejleményekkel szemben.