A neves szovjetológus és munkástörténész azt a kérdést vizsgálja, hogyan alakult a nyugati szovjet munkástörténetírás, melyek voltak a historiográfia fő paradigmái, és merre tart ma a kutatás. Arra a következtetésre jut, hogy a munkások „aranykorának" a historiográfiában is vége; míg korábban a forradalom hőseiként ábrázolták (és ünnepelték) őket, ma divatba jöttek az „impulzív néptömegek", akik tulajdonképpen az elnyomás elleni „saját" lázadásuk áldozatai. Eme pesszimista historiográfiai kép ellenére a szerző a tanulmány végén felvázol néhány olyan irányt, amelyben vannak ígéretes kutatások, és amelyek új perspektívát (is) adhatnak a munkástörténetírásnak.

Tanulmányomat egyetlen, látszólag egyszerű kérdés foglalkoztatja: „Mi történt a szovjetmunkás-történettel és munkásosztály-történettel?"¹ A nyilvánvaló válasz az, hogy a szovjet munkásosztály sorsára jutott. De túlságosan is egyszerű volna a tudományos hangsúlyok vagy érdeklődés változását a jelenkori orosz politikának tulajdonítani. Ha így teszünk, túl sok olyan tényezőt hagyunk figyelmen kívül, amelyek befolyásolják, miért és hogyan vizsgáljuk azt, amit vizsgálunk. Miközben kétségtelenül hatást gyakorolt a nyugati történészekre az a fejlemény, hogy az osztály csaknem teljesen eltűnt a posztszovjet diskurzusból, azt mondanám, hogy mind a nagy, mind a kis trendek befolyásolták tudományos agendánk alakulását. 1990-ben, amikor a Szovjetunió már a végét járta, Leo van Rossum publikált éppen ebben a folyóiratban egy kiemelkedő áttekintést a „30-as évek szovjet munkástörténetének nyugati historiográfiájáról". Néhány évvel később, „a posztszovjet hajnal hideg fényében", Ron Suny és jómagam tettünk kísérletet arra, hogy megtaláljuk a munkásosztályt a szovjet történelemben.² Ideje még egyszer elővenni ezt a témát.

Azzal kezdem, hogy felvázolom a szovjet munkástörténet és mun­kásosztály-történet fejlődését és fő jellemzőit az 1980-as évek végéig, vagy, ha jobban tetszik, a Szovjetunió összeomlásáig. Mint egy kirán­dulás a tudásszociológiába, az áttekintés így lesz mind „internalista", mind „externalista". Ezután tárgyalok több olyan konjunkturális tényezőt, amelyek segítenek megvilágítani, hogy miért pont ezt a pályát „járta be" a történelem azóta, és, végül, megkísérlem kommentálni, hogy innen hova juthatunk. Előre is elnézést kérek azoktól, akik megsértődhetnek azon, ahogyan jellemeztem vagy esetleg kihagytam a munkájukat. Az áttekintés célja nem az, hogy magasztalja vagy, éppen ellenkezőleg, becsmérelje bárki munkáját, hanem arra szeretnék rávilágítani, hogy melyek voltak azok a fontos kérdések, amelyeket az egyes szerzők feltettek, hogyan tudták kezelni ezeket a kérdéseket, és miért maradtak vagy nem maradtak fontosak másoknak, akik a szovjetológia területén vagy azon kívül dolgoznak.

A románc előtt

Szerencsére nem kell e helyütt elismételnem a valaha domináns totalitári­us paradigma, illetve a kihívóként jelentkező (és legalábbis időszakosan) győztes revizionista hullám történetét. Ez a gyakran elmondott história már-már legendás szerephez jutott tudományunk területén, és ahogyan ez történik a legendákkal, minden elbeszéléssel csak izmosodik a mitoló­gia. Érdekes lenne – bár e helyütt alig érdemel figyelmet – megvizsgálni, hogy azok, akik a paradigmán „belül" dolgoztak, valójában mennyi figyel­met fordítottak a társadalom „atomizációjára" és a passzivitásra, mert gyanítom, hogy jóval kevesebbet, mint ahogyan a kritikusaik állítják.

Mindenesetre, több értékes munkástörténeti mű született a totalitárius paradigma tetőpontjának kikiáltott időszakban. Az 1950-es évek elejétől (amely elismerten is azelőtt volt, mielőtt a Szovjetuniót totalitárius állam­ként kezdték el teoretizálni), végig az évtizedben, egészen az 1960-as évekig nagy figyelmet kapott az ipari munka, a szakképzés, a menedzseri struktúrák és gyakorlatok és a kommunista párt növekvő szerepe a szakszervezetekben és az üzemekben.³ Megemlíthetjük itt a Harvardi Interjú Projektet, amelyben egyebek között volt szovjet állampolgárokat kérdeztek a szocialista versenyről és a sztahanovista mozgalomról („Mit gondol a sztahanovista mozgalomról?" „A sztahanovista mozgalom segít abban, hogy a munkások jobban dolgozzanak?" „A sztahanovisták többsége tényleg sztahanovista akar lenni?" „Jelentkeznek az emberek azzal, hogy sztahanovisták szeretnének lenni?" „Megéri sztahanovistá­nak lenni?"), a normákról és azok meghamisításáról, a művezetők és a munkások közötti viszonyról, a juttatásokról („Hogyan küldenek el valakit vállalati üdülőhelyre?") és így tovább.⁴

Az 1950-es és 60-as évek nyugati szovjetmunkás- és gyártörténete tükrözte az akkor uralkodó pozitivista társadalomtudományi szemléletet. Erősen támaszkodott a hivatalos szovjet statisztikákra, illetve a szovjet sajtó elmélyült tanulmányozására, hogy kritikusan kommentálhassa a munkaügyi törvénykezést és az intézményes gyakorlatot. Solomon Schwarz klasszikus munkája (Munkások a Szovjetunióban) explicite ösz-szehasonlító, két értelemben is: egyfelől, a szerző összeveti az „ötéves tervrendszert" a tényleges helyzettel (bérben, órában, munkafeltételekben és társadalombiztosításban) az 1920-as évek végén, másfelől, más orszá­gokból is hoz adatokat, amelyeket összehasonlít a Szovjetunióval. Mindkét összehasonlítás arra az eredményre jut, hogy a tényleges szovjet helyzet sok kívánnivalót hagy maga után. Schwarz, nem alaptalanul, a „munká­sok" helyzetének 1930-as és 40-es évekbeli rosszabbodását a „maximális biztonságot minden dolgozónak" követelésének feladásával hozza össze­függésbe, miután „a maximális termelés lett az elsődleges szempont". Az „elveknek ezt a revízióját" Schwarz 1929-re vezeti vissza.⁵

1929 tavasza volt a „záró határkő" E. H. Carr Szovjet-Oroszország történetében, amely valójában a „szovjet politika" fejlődésének történe­te, beleértve a munkáspolitikát minden fonákjával és irányváltásával.⁶ A Carr által elmesélt történet nagyjából a párt és az államhatóságok szempontjából mutatta be ezt a politikát, amelyek hatalmas nyomással és temérdek problémával szembesültek, noha az utóbbiak közül sokat ők maguk hoztak létre, és az emiatt folytatott vita és alkudozások során végezetül sikerült egy magasabb szervezettséget és rendet megterem­teni. Így 1928-29-re „egy átfogó társadalombiztosítási terv működött a Szovjetunióban", noha az „csaknem teljes egészében a munkahellyel rendelkező városi lakosságra korlátozódott", és „jótékonysági jellegű" volt.⁷ Más tekintetben a munkások számára felfelé mentek a mutatók, a bérek növekedése például 1929-ig meghaladta a termelékenység növekedését. Carr relatíve bizakodó elemzése az 1920-as évek mun­káspolitikájáról egybecseng Schwarznak az 1929-et követő „zuhanásról" adott beszámolójával.

Az 1960-as években, amikor az „új társadalomtörténet" megkezdte térhódítását, a szovjet munkásosztály historiográfiája ebből az áttörés­ből vajmi keveset tapasztalhatott. Ez részben annak köszönhető, hogy a szovjetológiát egyre nyíltabban a „politikával" (és nem véletlenül a politikatörténeti tanszékekkel) azonosították a „társadalom" rovására, részben pedig annak, hogy azok a források, amelyeket más országokban használtak az új társadalomtörténészek, szűkösek voltak, vagy hozzá­férhetetlenek a nyugati szovjetológusok számára – nyomtatványok, bro­súrák, munkásmemoárok, a helyi sajtó, periratok stb. így a kommunista párton belüli ellenzéki mozgalmakkal, az iparosítási vitával, a szovjet szakszervezetekkel és a bolsevik ideológiával foglalkozó könyvek a politikai/párt- és elmélettörténet alá sorolódtak, ahol a főszereplők a kom­munista vezetők, a párt és más formális intézmények, struktúrák voltak, nem pedig a munkások vagy a többi alaktalan osztályerő.⁸ A munkások körülményeire legfeljebb a brit és francia nem-kommunista marxista és anarchista baloldal által kiadott füzetekben fordult elő utalás olyan causes célébres-nek tekintett témákkal kapcsolatban, mint a munkásellenőrzés, a kronstadti lázadás és a munkásellenzék.⁹ Néhány téma ezek közül tudományosabb kiadványokba is utat talált az 1970-es években.¹⁰

 

A munkások forradalmának „körüludvarlása"

Időközben Leopold Haimson közreadta kétrészes cikkét „A társadalmi stabilitás problémájáról Oroszország városaiban, 1905-1917" címmel. Haimson új utat tört az irodalomban azzal a tézisével, hogy a mensevikek és a bolsevikok változó szerencséje alapjában az ipari munkásosztály egy új rétegének, a fémmunkásoknak a megjelenéséhez köthető.¹¹ Haimson érvelése inkább vezető szociáldemokraták megfigyelésén nyugszik, mintsem hagyományosabb társadalomtörténeti adatokon. Mindazonáltal Haimsonnak az a kísérlete, hogy társadalmi magyarázatot találjon lényegében politikai jelenségekre, számos frissen végzett kutatót csábított ebbe az irányba. Az 1970-es évek második felétől befejezett doktori disszertációk és a megjelenő monográfiák tükrözték a szerzők új társadalomtörténeti hátterét – említhetjük itt a korcsoportoknak, a csa­ládi körülményeknek, a foglalkozási tapasztalatnak, a táplálkozásnak, a szakképzettségi szintnek, a sztrájkra való hajlandóságnak és más mérhető indexeknek tulajdonított fontosságot és a levéltári forrásokban való elmélyülést.¹²

Lemondva az idősebb generáció „felülről lefelé" szemléletéről, ez a cso­port tesztelte és hiányosnak találta a szovjet történészek metanarratíváját a proletarializálódás és a munkások növekvő militarizálódása és öntu­datra ébredése közötti egyenes összefüggésről a bolsevik párt vezény­lete alatt. Robert Johnson úgy látta, hogy éppen a vidéki-városi nexus fennmaradása volt az, ami biztosította – az Eric Wolftól kölcsönzött terminussal – a munkások „taktikai mobilitását", hogy a 19. század végén megkérdőjelezzék az orosz uralkodó osztály hatalmát. Rose Glickman szerint az orosz gyári munkásnők 1914 előtt jórészt megrekedtek a „feminizmus és a szocializmus között", mert míg a szocialisták hajlottak arra, hogy feláldozzák a nemek közötti különbségek miatti panaszokat az osztályfelfogás oltárán, addig a feministák kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy nővéreiknek tekintsék a munkáslányokat. Laura Engelstein úgy érvelt, hogy az osztályok közötti együttműködés, a „liberális-radiká­lis, értelmiségi-proletár szövetség" volt az, ami térdre kényszerítette 1905 októberében az orosz autokráciát. Victoria Bonnell szerint a pétervári és moszkvai szakképzett munkásférfiak, iparosok „szakmai öntudata" olvadt bele az első világháborút megelőző szakszervezeti mozgalomba. Diane Koenker és Steve Smith pedig azt mondják, hogy a munkások politikai viselkedésének széles spektrumát 1917-ben változatos hátterük és azok a körülmények magyarázzák, amelyekkel szembe kellett nézniük: a számításaik racionalitásával és a precedens nélküli lehetőségekkel, amelyeken ezek a számítások alapultak.

Földrajzi és történeti hangsúlyaiktól függően ezek a munkák eltérő következtetésekre jutottak az orosz munkásosztály formálódásáról és munkások militarizálódásáról. De mindegyik az elnyomás történetét akarta elmesélni, amely tapasztalat tiltakozáshoz, illetve magasabb osztály- és politikai tudat kialakulásához vezetett. Kollektív vállalkozásuk ebben a tekintetben nem nagyon különbözött más társadalomtörténészek munkáitól, akiknek nagyjából ebben az időben jelentek meg a máshol és korábban lezajlott, de hasonló folyamatokat vizsgáló műveik.¹³ Ez lényegében az osztály fenyegető jelenlétének marxista története, noha megtörte az emberek cselekvő szerepének thompsoni felfogása, „meg­határozott helyzetekben, a »társadalmi viszonyok együttesében«, örökölt kultúrájukkal és tapasztalataikkal".¹⁴ Ez az irodalom része volt annak, amit Ron Suny és én a munkástörténet felpezsdülésének neveztünk, amely „osztotta a korábbi harcok tapasztalatai feltárásának politikai relevanciáját övező általános optimizmust".¹⁵ A történelem iróniája, hogy éppen akkor, amikor Suny ennek a szemléletnek a győzelmét ünnepelte az orosz forradalom interpretációiban, jelent meg angolul André Gorz Adieux au proletariat című klasszikusa, a reaganizmus és a thatcherizmus pedig megsemmisítő csapást mért a munkásosztály harci kedvére az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.¹⁶

 

A románc kivirágzik

Eltekintve akkori politikai relevanciájától, a történetből, amelyet a társada­lomtörténészek elmondtak a militáns orosz proletariátusról, kimaradt az a kérdés, hogy mi is történt ezzel az osztállyal az októberi forradalom után. Ezt a kérdést historiográfiai hangsúllyal úgy fogalmazhatjuk át, hogy miért nem teljesül be az októberi forradalom demokratikus potenciálja. A francia marxista közgazdász, Charles Bettelheim a „társadalmi erők közötti konf­liktus objektív folyamatában" kereste a választ, amelyben a gazdasági problematika – Szovjet-Oroszország termelőerőinek fejlesztése – győ­zött a termelés munkásirányítása felett.¹⁷ Ebben a konfliktusban, amely elsősorban osztályok között zajlott, a bolsevik párt inkább résztvevője, mintsem meghatározója volt a „történelem mozgásának". Lenin minden erőfeszítése ellenére ez a mozgás a termelés kapitalista viszonyainak reprodukciója és az „állami burzsoázia" kialakulása felé haladt, szemben Mao Kínájával, ahol a „vörös szín" uralkodott.

Noha dicséretesen sok témát érintett, Bettelheim Osztályharcok… című könyve végeredményben nem volt más, mint a „bolsevik ideológia for­málódásának" története. Erősen strukturalista orientációja nem engedte, hogy a munkásosztály ne „tömegek"-ként jelenjen meg, amelyeknek meg kellett testesíteniük a forradalmi szocializmust, bármilyenek legyenek is a körülmények. Ezzel szemben Bill Rosenberg az 1980-as években pub­likált tanulmányaiban a személyes biztonságban és az anyagi jólétben látta a munkások elsődleges céljait mind az októberi forradalom alatt, mind pedig közvetlenül utána. Rosenberg szerint a gazdasági szétesés „társadalmi realitása" lehetetlenné tette ezen célok megvalósítását, és erősítette a bolsevikoknak a „totális tekintélyelvűségre" való hajlamát -„amely egyrészt abból táplálkozott, hogy utópikus elképzeléseknek adott hitelt, másrészt elhitette, az alternatív lehetőségek eredménytelenek (és ezért illegitimek)".¹⁸

A társadalmi realitás és a bolsevik program közötti kölcsönhatás a polgárháború és a NEP évei alatt a társadalomtörténészek fő „kenyere" lett az 1980-as években. Más munkásosztályok kutatóihoz hasonlóan különösen nagy figyelmet szenteltek az életkor, a nem, a szakképzettség, a foglalkozás, a szomszédság a munkások identitására gyakorolt hatá­sának, valamint a munkahelyi harcokba való bekapcsolódás mértékének és formáinak. A nyugati munkástörténészekkel szemben azonban egy olyan társadalmat tanulmányoztak, ahol a kommunista párt hatalomra jutott, és (pace Bettelheim) nem volt uralkodó vagy felemelkedő kapi­talista osztály. Ebben az időszakban a szovjet munkásosztály története rengeteg munkával gazdagodott: az irodalmat lehetetlen volna itt felso­rolni, de kétségtelenül ez volt a Szovjetunió iránti társadalomtörténeti érdeklődés aranykora.

A proletariátus valóban szétesett volna a polgárháború folyamán, ahogyan Lenin panaszolta, és a nyugati történészek később állították? Vegyük példának okáért Diane Koenker „Urbanizáció és dezurbanizáció" című tanulmányát és William Chase moszkvai munkásokról írt köny­vének első fejezetét. A párt nyitása a munkástömegek felé az 1924-es „lenini behívóval" valóban felhíguláshoz és az apparátus váratlan felemelkedéséhez vezetett Sztálin alatt, ahogyan Trockij állította? De említhetném John Hatch tanulmányát a sztálinizmus társadalmi gyö­kereiről. Az idősebb, szakképzett, (férfi) munkások „proletár identitása" valóban válságba került volna az 1920-as évek végén? Hiroaki Kuromiya tanulmányának címében is állítja, hogy ez történt. A patriarchális vi­szonyok, a faluhoz való kötődés fennmaradása és a munkáskultúra partikularizmusa tükrében a közép-ipari régió textilmunkásai között van egyáltalán értelme beszélni egy mindent átfogó vagy legalábbis egy egész iparágra jellemző osztálytudatról? Chris Ward könyvében más értelmezést olvashatunk.¹⁹

Az orosz munkásosztály alak- vagy identitásváltozása központi témája volt nemcsak a fenti történészeknek, hanem azoknak is, akik a sztálini korszak munkásait tanulmányozták. Hogy idézzem egy személyes em­lékemet 1980-ban Garmisch-Partenkirchenben részt vettem a Szovjet és Kelet-Európai Történelem Második Világkongresszusán, ahol megle­petéssel tapasztaltam a sztálini korszak munkásaival foglalkozó európai történészek nagy „túlkínálatát". Ez három évvel azután történt, hogy Robert Tucker szerkesztésében megjelent a Sztálinizmus: Tanulmányok a jelenség történeti értelmezéséről című gyűjtemény, amely bevezette magát a sztálinizmust a történeti szótárunkba. Itt jelent meg Lewin briliáns elemzése a „sztálinizmus társadalmi hátteréről". Két évvel a számomra oly emlékezetes konferencia előtt jelent meg a Kulturális forradalom Oroszországban 1928-1931, benne Sheila Fitzpatrick ma már klasszi­kus tanulmányával („A kulturális forradalom mint osztályháború"). És a konferencia előtt egy évvel, 1979-ben jelent meg Fitzpatrick Oktatás és társadalmi mobilitás a Szovjetunióban című monográfiája, amely a társa­dalmi mobilitást helyezte a sztálini kísérlet társadalmi támogatottságáról folytatott vita előterébe.

Voltak történészek, akiket jobban, voltak, akiket kevésbé győzött meg Fitzpatrick értelmezése. Donald Filtzer például alig-alig említi a „kiemel­teket" a szovjet munkásokkal foglalkozó első könyvében, és akkor is hozzáteszi, hogy a kiemelés „semmilyen módon nem változtatta meg annak a társadalomnak az osztályszerkezetét, amely előléptette ezeket az embereket", és „soha nem változtatta meg azt az alapvető tényt, hogy a sztálini elit a saját társadalma ellen viselt háborút".²⁰ De mind Kuromiya tanulmánya az első övéves terv munkásairól, mind pedig az enyém a sztahanovizmusról azt találta, hogy az élmunkások és a sztahanovisták ezt nem így látták.²¹ Időközben 1988-ban – abban az évben, amely határkőnek bizonyult a szovjet munkásosztály-történetben – megjelent Vladimir Andrle könyve, amely szintén a megértést és nem a felkelést hangsúlyozta. Az üzemi világot, ahogyan a szerző ábrázolta, kölcsönösen összefonódó függőségek jellemezték, ahol a munkások és a közvetlen főnökeik által megteremtett reciprocitásokat és lojalitásokat megszakít­hatták és gyakran meg is szakították ugyan a taylorista vezetési sémák és a mozgósítási kampányok, de ahol az informális alkuk eredménye­képpen létrejött „hallgatólagos megállapodások" visszaállították az ipari viszonyokat a kiegyensúlyozottabb status quo ante helyzetbe.²²

Ezek és más társadalomtörténeti munkák, amelyeket némiképp félreve­zetően „revizionistának" neveztek, a sztálini ipari forradalom drámájának központi szereplőivé avatták a munkásokat és az üzemet. A szerzők fel­tárták, hogy mely gyakorlatok jelentették egyszerűen a régebbi struktúrák átvételét vagy adaptációját, melyeket „kölcsönözték" a kortárs kapitalista világból, és melyek voltak specifikusan szovjetek. Munkáik számos vonat­kozásban tisztázták az 1930-as években lezajlott társadalmi átalakulás lehetőségeit és korlátait, és elmélyítették a politikum és a társadalom közötti összefüggések megértését. Nem elhanyagolható mértékben ezek a munkák voltak az előfutárai az 1990-es években megjelenő helyi és gyári esettanulmányoknak, amelyek mind a makroszintű konklúziókat, mind pedig elődeik premisszáit módosították.²³

Nem kevésbé nyilvánvalónak tűnnek ma a fent tárgyalt szovjetmunkás­történet korlátai, amelyek között a következőket említem:

1. Egyoldalúan az ipari munkahelyekre koncentrálnak, és elhanya­golják az olyan más helyszíneket és jelenségeket, mint az irodák, a lakóhelyek, a kollektív és az állami szövetkezetek, a boltok, a sorban állás, az utcák, az iskolák stb., ahol a mindennapi élet – ha nem is az osztályátalakulás – zajlott.
2. Általánosítás: a csoportformáció előnyben részesítése, miközben az egyének élettörténete feloldódik az osztály, az elnyomás, a tiltakozás, az ellenállás stb. „nagy" narratívájában.
3. Hajlam arra, hogy a hivatalos retorikát és az irodalmi ábrázolást félrevezetőnek vagy haszontalannak tekintsék a társadalmi valóság megértése tekintetében, ahelyett hogy úgy fognák fel, mint a várakozá­sokat, a cselekvést, a viselkedést, a társadalmi identitást, egyszóval a szubjektivitásokat irányító diszkurzív mezőket.
4. A nemzetiségről mint a hivatalos identifikáció és az önidentifikáció eszközéről való megfeledkezés.
5. Történetileg ezek a munkák csaknem teljesen a háború előtti évti­zedekre korlátozódnak.

Néhány ezek közül igaz volt az 1970-es és 80-as évek egyetemes munkástörténetére; mások specifikusan a szovjetológia fejlődésében figyelhetők meg. Mindegyik része annak, amit én „a szovjet munkás ro­máncának" hívok.²⁴ Ezzel az elnevezéssel nem kisebbíteni kívánom ezt a tudományt. Sokkal inkább szeretnék valamit átvinni abból az izgalomból, amelyet sokan éreztek közülünk, amikor új irányba vittük a szovjetológiát, új felfedezéseket tettünk arról a világról, amelyet addig elhomályosítottak a szovjet jelszavak vagy a nyugati historiográfia saját részrehajlása, és részt vettünk egy olyan kísérletben, amely igazolta – vagy látszólag iga­zolta – a társadalmi igazságosságba vetett hitünket, amelyről úgy hittük, hogy megsérült annak az osztálynak az esetében, amelynek a nevében az októberi forradalom végbement.

Az 1920-as és 30-as évekről írtunk, legalábbis részben azért, mert lenyűgözött – és taszított – bennünket mindaz, amit a szocializmus épí­tése nevében ezekben az évtizedekben elkövettek. Hajlottunk arra, hogy „kihagyjuk" a nemzetiség kérdését (és a vallást), mert nem kerestük, és valószínűleg nem tudtuk volna, hogy mit kezdjünk vele, ha történetesen belebotlunk. Ragaszkodtunk a kollektív szubjektumokhoz, mert mun­kástörténészekként azt gondoltuk, hogy az egyének csak így lehetnek társadalmi ágensek. Azért vonzottak minket az ipari munkahelyek, mert az acélnak és a szénnek megvolt a maga szovjet románca, nekünk pedig talán megvoltak a magunk materialista előfeltevései.

Más téma a diskurzus előtérbe kerülése vagy a sokat emlegetett „ling­visztikai fordulat". A Michigani Állami Egyetemen 1990 novemberében tartott konferencián számos nem-szovjetológus résztvevő kísérelte meg a szerzőket „elvinni" ebbe az irányba. Céljuk nem az volt, hogy az osz­tályt feloldják a nyelvben (noha, ha jobban belegondolunk, pontosan ez lehetett az, amit néhány hozzászóló javasolt), hanem hogy meggyőzzék a részvevőket: a „társadalmi viszonyok, egyéni vagy kollektív identitá­sok és nyelvi reprezentációik komplex módon hatnak egymásra".²⁵ Az eredmények vegyesek voltak, azt hiszem. A legtöbb szerző érintette az osztály és a munkásidentitás jelentéseinek megkérdőjeleződését, de ha a konferencia eredményeképpen megjelent kötet, mint David Shearer megjegyezte, „új utat kívánt nyitni a szovjet társadalomtörténetben", akkor ez a cél megbukott, mert a könyv „nem váltott ki semmilyen vitát, nem mutatott be új kutatást, és nem hozott létre új szintézist".²⁶

 

A románc vége

Ezzel persze nem azt állítom, hogy nincs több kutatás a szovjet munká­sokról. Ellenkezőleg, a szovjet levéltárak megnyílása az 1990-es években a munkák valóságos áradatát produkálta, noha a tudomány természete megváltozott. A levéltárakba való bejutás lehetőséget adott a kutatóknak arra, hogy egyes vállalatokra vagy városokra koncentráljanak, hogy feltérképezzék az osztály alakulásának folyamatát, ahogyan az a „hely­színen" történt. Párhuzamosan a munkásokkal való közelebbi találkozá­sokkal – amelyeket természetesen azok az intézmények közvetítettek, amelyek információt gyűjtöttek róluk – sok nyugati kutató ekkor került először kapcsolatba hús-vér szovjet munkásokkal.²⁷ Mindkét tapasztalat pezsdítően hatott a kutatásra.

Az ilyenfajta történelem legjobb példája két monográfia, amelyek a moszkvai proletárkerületet vizsgálják. Parasztmetropolisz című könyvé­ben David Hoffmann azt fejtegeti, hogy azok a parasztok, akik az első ötéves terv idején csatlakoztak Moszkva ipari munkásságához, olyan elképzelést alakítottak ki a világról és az abban elfoglalt helyükről, amely igencsak távol állt mind a tapasztaltabb proletárok kultúrájától, mind pedig a szovjet hatóságok elképzeléseitől. önazonosságuk számára fontosabb volt a lakóhelyi szegregációjuk „barakkokban és egymás hegyén-hátán épült kalibavárosokban a főváros peremén", valamint a falusi hálózatok, a családi kapcsolatok és a migrációs tradíciók, amelyek irányították a bevándorló parasztokat, és hatékonyan védelmezték őket mind az üzemi diszkriminációtól, mind pedig az államnak attól a próbálkozásától, hogy engedelmes szovjet munkásokat faragjon belőlük. A korábbi vizs­gálódások „új szovjet munkásosztálya" úgy áll tehát előttünk, mint egy oximoron, ha eltekintünk az ipari munkások agglomerációjának nyers szociológiai értelmétől vagy a hivatalos szovjet diskurzustól. Akkor már emblematikusabb az önidentitása annak a bevándorlónak, aki úgy nyi­latkozott, hogy „a gyárban munkásnak hívom magam, de a faluban – a falugyűlésen – parasztnak".²⁸

Ez eszünkbe juttatja Bob Johnson elemzését a parasztmunkások 19. század végi „taktikai mobilitásáról" (bár eltér Barbara Engel munkájától, aki ugyanebben az időszakban vizsgálta a faluról bevándorló mun­kásnőket). A különbség az, hogy mivel az uralkodó Kommunista Párt intézményesítette az osztálykategóriákat, a „»munkásosztály« sem a kollektivitást, sem pedig a fennálló rend elleni forradalmi tiltakozást nem szimbolizálta" az 1930-as évek paraszt bevándorlói számára. Hoffmann következtetései mintha homlokegyenest ellentmondanának Ken Straus Gyár és közösség Sztálin Oroszországában című könyvének, amelyik pedig ugyanazzal a munkáscsoporttal foglalkozik Moszkva proletárkerü­letében. Hoffmannhoz hasonlóan Straus is észreveszi a párt politikájának változását: miután nem tudja szervezett toborzás révén ellenőrizni a mun­kaerőpiacot, a párt áttér a drákói törvények és az oktatási és szakképzési programok kombinációjára, hogy csökkentse a fluktuációt. De Hoffmannal szemben Straus úgy értelmezi ezt az elmozdulást, mint ami egybeesik a bevándorlók saját kívánságával, „hogy feladják a régi identitásukat, és […] elnyerjék a munkásosztály tagjainak státuszát". Straus szerint, ehhez hasonlóan, az állásprofilok, fizetési skálák és szociális juttatások átrendezése, amelyet a vezetés végrehajt, „társadalmi olvasztótégellyé" és „közösségszervező erővé" alakítja át magát a gyárat.²⁹

Hogy kinek van itt „igaza", az, úgy tűnik, azon múlik, hogyan értelme­zünk bizonyos viselkedéseket, amelyekben benne volt a „megértés", a „beérés", a „boldogulás" és így tovább. Az, hogy a bevándorló parasztok megőrizték vagy módosították falusi kultúrájuk bizonyos jellemzőit, nem akadályozza meg, hogy a gyár a saját „közösségébe" integrálja őket. Az sem egyértelmű, hogy amit a faluból „hoztak", honnan ered. Amit sugalmazni szeretnék, az az, hogy a paraszt és a munkás közötti válasz­tóvonal a valóságban kevésbé lehet olyan merev, mint ahogyan azt fel­fogják. Hasonlóképpen, Hoffmann-nak a bevándorlók „nem konfrontatív ellenállására" helyezett hangsúlyától könnyen eljuthatunk „az önmaga csinálta szovjet munkásosztály" strausi megfogalmazásáig.

De úgy tűnik, volt egy konfrontatívabb ellenállás is, mint amit azelőtt gyanítottunk, hogy a szovjet levéltárak elkezdték feltárni a titkaikat. Jeff Rossman vizsgálta a munkások harmincas évek eleji tiltakozását a fejadagok csökkentése és a megélhetésüket fenyegető hasonló intézke­dések miatt.³⁰ Alapos és érzékeny elemzése a Moszkvától keletre fekvő Ivonovo ipari körzetben lezajlott sztrájkokról és a tiltakozás más formáiról új fényt vet a munkásoknak a párthoz és az államhoz való viszonyára. Rossman például megfigyelte, hogy „a hivatalos diskurzus – beleértve az osztály koncepcióját, bár nem csak arra korlátozódott – kétélű fegyver volt", mert „az a hivatalos jelszó, hogy a Szovjetunió a munkások állama, arra ösztönözte a munkásokat, hogy kifejezzék elégedetlenségüket, ha úgy érezték, hogy az állam elárulta az érdekeiket".³¹ Ennek fényében a munkássztrájkok (vagy legalábbis az azokra vonatkozó információ) je­lentős csökkenése az 1930-as évek közepétől azt mutatja-e vajon, hogy a kutatók nem ástak le elég mélyre a levéltárakban, vagy a munkások megtanulták a tiltakozás korlátait, és az ellenállás más, rejtettebb vagy kevésbé költséges formáihoz folyamodtak? Ha az utóbbi az igaz, akkor hogyan értelmezzük a korlátok megtanulását – mint ami osztályharc más eszközökkel, vagy inkább kölcsönös, noha nem tudatos alkalmazkodás mind a szovjet hatóságok, mind pedig a munkások részéről?

Míg voltak történészek, akiket továbbra is foglalkoztatott a fenti kérdések vizsgálata, mások elfordultak a politikai megfontolásoktól, amelyek talán provokálták őket. Mark Steinberg munkája hasznos illusztrációja ennek a vonulatnak. Első könyve a késő imperialista Oroszország nyomdászairól aláhúzta a mesterséghez való hozzáállás erkölcsi színezetét és a mun­kások „önértékelésének fejlődését", illetve tudatosítását. Noha a könyv úttörő annyiban, hogy olyan szubjektivitásokat emel be a diskurzusba, amelyeket erkölcsi és vallási (nem pedig politikai) motívumok mozgatnak, teleológiája a régebbi historiográfiában gyökeredzik. Miután elutasítják a munkavállalók korábbi imázsát („jóakaratú, de hatalmas édesapák"), a nyomdászok egy „testvéribb kapcsolatot" alakítanak ki, amelyhez azonban a munkaadók nem kívánnak alkalmazkodni.³² A forradalom, így Steinberg, nem volt nagyon messze. A proletár írókról (vagy pontosabban a proletár szerzőkről) szóló következő munkájában Steinberg azt fejtegeti, hogy ezek a „köztes" karakterek meglehetősen ellentmondásosan viszonyultak a munkás-státuszukhoz, az „iparral" való azonosításukhoz és általában az általuk (is) benépesített városi világhoz.³³ Jacques Ranciére munkájához hasonlóan, aki a proletarializálódó kézművesek viselkedését vizsgálta Párizsban, Steinberg bemutatja a nyomdászok szellemi és érzelmi életét, és azt mondja, hogy alapvetően nem az órák, a bérek vagy a munkaadók és az állam által teremtett körülmények miatt harcoltak, hanem sokkal in­kább a bolsevikok kollektív ideológiája és a forradalom általános fejlődési iránya miatti kételyeik mozgatták őket.

Más történészek vizsgálódásai a munkásosztály kultúrájáról sötétebb képet mutatnak. Charters Winn szerint az antiszemitizmus „volt időnként az egyetlen egyesítő erő az ipari munkásság soraiban" a doni és a dnye­peri ipari övezetben a 19. század végén és a 20. század elején. Ez, úgy tűnik, azért volt így, mert noha sok zsidó volt a proletárok között, nem bányászként vagy gyári munkásként dolgoztak, és így nem osztoztak a többi munkással a barakkszállásokon, nem vettek részt a nagy ivásza-tokban és a rituálissá vált ökölvívásban, amelyek a régió etnikailag orosz és ukrán férfi munkásosztályának kultúráját meghatározták.³⁴ 1995-ben publikált tanulmányában Diane Koenker elemezte a férfi munkásosztály­identitás egy másik komponensét, nevezetesen a „mélyen gyökeredző ellenségességet azzal szemben, hogy a nőket beengedjék a munka eddig csak férfi világába". Ez az ellenségesség, amelyet csak tovább fokozott a párt által propagált (bár gyakran gyengén érvényesített) nemi egyenlőség hangoztatása az 1920-as években, a nyomdászok között is megmutatkozott például a szakképzettség meghatározásában, a nőknek a nemi diszkrimináció miatti panaszai ignorálásában, az üzemben a nők fejéhez vágott sértésekben, trágárságokban és esetenként erőszakban is. Ugyanezt találta Wendy Goldman, csak még nagyobb mértékben, amikor en masse toboroztak nőket a gyárakba az első ötéves terv ipa­rosítási kampánya alatt.³⁵

Még sötétebb képet fest a tömegekről Orlando Figes, amikor elmondja a forradalom történetét. Szerinte a forradalom nem volt más, mint „a nép tragédiája", amelyet a „nép" maga bontakoztatott ki „önnön történelme zsarnoksága által", amely magába foglalta az egyre brutálisabbá váló há­borút, az „orosz tömegek anarchista hajlamainak" bolsevik legitimációját és, végül, a Terrort, amely „mélyről jött". Figes figyelmeztetése („amint belépünk a 21. századba, meg kell próbálnunk erősíteni demokrácián­kat mint a szabadság és a társadalmi igazságosság forrását, nehogy a hátrányos helyzetűek és a kiábrándultak megint elutasítsák") nagyon messze van attól a „korábbi harcok autentikus tapasztalatainak politikai relevanciáját övező általános optimizmustól", amelyben Suny és én osztoztunk.³⁶ Míg korábban a munkások hajthatatlansága vagy raciona­litása magyarázta a munkaadókkal és az állammal való összeütközés felvállalását, ma ugyanez úgy jelenik meg, mint a „nép" impulzivitása; így lesznek az elnyomás elleni „saját" lázadás áldozatai.

Röviden, véget ért a munkások romantikája. Többé nem úgy ábrá­zolták őket, mint heroikus ellenállókat vagy veszett ügyek mártírjait, akiket a történész kötelessége feltámasztani, hanem mint közönséges embereket, akik különleges körülményekre lenyűgözően sokféleképpen reagáltak. De a legfontosabb, hogy érvényét veszti az a feltételezés, miszerint az osztály mindenekfelett való a szovjet munkástörténet elbe­szélésében, vagy hogy legalábbis a „munkás" volt az üzemben dolgozók önidentifikációjának elsődleges kategóriája. Azt mondhatjuk, hogy ebben az értelemben a románc valóban véget ért.

 

Lemondunk az osztályról, vagy az lesz a jövő útja?

Figes lemondása az osztályról jellemző a társadalomtudomány területén végbement szerkezeti váltásra, amely úgy tűnik, elsősorban Nagy-Bri­tanniát érintette.³⁷ De a szovjetológia területén senki nem tett többet azért, hogy eltávolítsa az osztályt privilegizált helyzetéből, amelyből a társadalmi valóság elsősorban megérthető, mint az Egyesült Államokban dolgozó Sheila Fitzpatrick. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején publikált tanulmányaiban Fitzpatrick azt fejtegette, hogy a történe­lem „lóvá tette" a bolsevikokat, akik számára az osztály mindenekfelett való volt, hiszen a forradalom utáni időszakban éppen „deklasszálódik" az orosz társadalom. Valójában előírt, „tulajdonított" osztályok lépnek az igazi osztályok helyébe. Az osztály „bolsevik találmány" volt, amely gyor­san magára öltötte a régi cári rezsim társadalmi rendjeinek (szoszlovija) jellemzőit a jogok és a kötelezettségek teljes vértezetével. Miközben az ipari osztályidentitások továbbra is változatosak és törékenyek maradtak, az osztály óriási politikai és társadalmi jelentőségre tett szert a szovjet törvénykezésben és a mindennapi életben, és jócskán elősegítette a szerepjátszást és a „maszkviselést".³⁸

Fitzpatrick meglátásai a szovjet diskurzus másik „tulajdonított" makro-kategóriája, a nemzetiség tekintetében is ösztönözték a tudományt. Több kutató jutott arra a következtetésre, hogy a nemzetiség az osztály számos dimenzióját öltötte magára, és az 1930-as évek végére olyan kulcskategória lett, amely mintegy pótolta az osztályt, és amely által a kommunisták megkülönböztették egymástól az ellenséget és a barátot.³⁹ Serhi Yekelchyk írja:

„[…] a »munkás- és parasztállamban«, amelyet kizárólag, legalábbis papíron, munkások és kolhozparasztok laktak, az »osztály« kategória elvesztette taxonómiai értékét. Így tehát a nemzetiség lett az egyetlen egyetemes címke, hogy osztályozzák – és uralják – a szovjet lakossá­got. Míg 1920-ban a Szovjetunió egyenlő nemzetiségek és egyenlőtlen osztályok állama volt, az 1930-as évek végére egyenlő osztályok és egyenlőtlen nemzetiségek államává változott, amelyben a pártállam egyre inkább az orosz nemzettel azonosította magát."⁴⁰

A nemzetiség és a birodalom helyettesítette a munkás- és a mun­kásosztály-történetet a cári Oroszország és a Szovjetunió története iránt érdeklődő diplomások, doktori hallgatók preferencialistáján is. A munkások marginalizált helyzetét az ezredforduló „mainstream" nyugati historiográfiájában jól mutatja Fitzpatrick könyve a Sztálin alatti városi élet mindennapjairól, amely teljesen kihagyja a gyárkaput, eltekint az osztálytól mint a történeti elemzés hasznos kategóriájától, és helyette „kitalálja" a homo Sovieticust, egy sajátos „társadalmi fajt", amelynek egyedi szokásai és képességei vannak ugyan, de azok alapvetően anyagi(as) természetűek.⁴¹

Természetesen divatok mennek és jönnek. Voltak kutatók, akik így is lehetőséget találtak arra, hogy tudományos kirándulásokat tegyenek a sztálini munkások és a munka világába, ahogyan a tanulmányom jegy­zetei is bizonyítják. Az elmúlt néhány évben mind empirikusan, mind konceptuálisan volt áttörés például a kényszermunka vonatkozásában (egy olyan tárgy, amelyet korábban egyáltalán nem vizsgáltak a társada­lomtörténészek), de említhetném a munkásnőkre nehezedő „kettős teher" közvetlen eredetének vagy a szakszervezetnek a vizsgálatát.⁴²

És az elmúlt évben két monográfia is megjelent a Sztálin alatti „osz­tályharc" és „munkásellenállás" különleges helyszíneiről, a moszkvai proletárkerület fémgyáráról (Kalapács és Sarló) és az ivanovói ipari körzetről. Mind a két munka, miközben bőségesen idéz levéltári forráso­kat, megerősíti, hogy a szovjet munkások az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején képesek voltak arra, hogy ellenálljanak mind a párt „hízelgésének", mind pedig a rendőri repressziónak, és magatartásuk a „forrongó, de szórványos elégedetlenségtől" a „nyílt lázadásig" a reakciók széles skáláját foglalta magába.⁴³ Mindazonáltal a fent említett művek és más munkák magas színvonala ellenére nem kétséges számomra, hogy a munkástörténet elvesztette a presztízsét és a vonzerejét. Több ténye­zőre lehet itt hivatkozni; egy részük a szovjetológia „belső" problémáiból fakad (mivel a tudomány iránt jelentősen csökkent a kereslet), más részük a történelem diszciplínájában bekövetkezett „globális" trendváltozással áll összefüggésben. A tényező, amit szeretnék kiemelni, a történetileg látható múlt nemrégiben bekövetkezett „kitágítása", ahogyan a szerzők túlléptek a hagyományos Sztálin-korszak (vagy a Nagy Honvédő Hábo­rú) határain. A posztsztálini korszakról írt disszertációk, tanulmányok és könyvek impresszív sokasága – amely egyike a szovjetológia leginkább figyelemreméltó fejleményeinek – máris átalakította az egész szovjet kísérlet menetének megértését.⁴⁴ Ami meglepő: a munkástörténészek alig valamivel járultak hozzá ehhez az új irodalomhoz.

A háború utáni évek szovjetmunkás-történetének meglehetősen gyér szakirodalmát az is magyarázhatja, hogy nehéz megkülönböztetni szub­jektumokként a munkásokat. Donald Filtzernek a termelési viszonyokról írt háromkötetes munkáját leszámítva az egyetlen olyan mű, amely a munkástörténet kategória alá sorolható – és az is kétértelműen -, Samuel

Baronnak az 1962-es novocserkaszki vérfürdőről szóló monográfiája.⁴⁵ Filtzernek az a megfigyelése, hogy a gorbacsovi évek ipari munkássága „nem volt osztály a szó marxi értelmében, mert hiányzott belőle a belső kohézió és még a koherens társadalmi csoport primitív tudata is a maga külön érdekeivel", az 1960-as és 70-es évekre is vonatkozhat.⁴⁶ Noha létszámuk nőtt a teljes populáción belül, és visszamenőleg mindig elis­merték a szocializmus építése terén hozott áldozataikat, a munkások, mint osztály, bizony meglehetősen félszegen illeszkedtek bele az „érett" szocializmusba. Ezt a felemás állapotot az is mutatja, hogy a posztsztálini érában a termelési regény – munkáshőseivel együtt – eltűnik a szovjet irodalomból. Vagy inkább, ahogyan Katerina Clark megmutatja, átalakult olyan történetekké, amelyeket a városi középosztály fiataljai írtak hasonló közönség számára, mivel ez a szociológiai kategória volt „»feljövőben« a szovjet társadalomban".⁴⁷ Az 1970-es években a tudományos-tech­nikai forradalom (NTR), amelyben nagy hangsúlyt kapott a gazdasági tervezés és irányítás fejlesztése a rendszerelméletek alkalmazásával, tovább marginalizálta a munkásokat. Ez lehetett az oka annak, hogy a szovjet munkaszociológusoknak – nyilvánvaló aggodalmukra – azt kellett tapasztalniuk: kevés munkás szerette volna, hogy gyermekei is munkások legyenek.⁴⁸

Ha ez igaz, előttünk áll az a kérdés, hogy miért történt így. Stephen Kotkin Mágneses hegy című könyve – amely talán a leggyakrabban idé­zett szovjet történeti munka az 1990-es évekből – ad egy választ erre a kérdésre. Kotkin merít a történetírás különböző aldiszciplínáiból (város-, társadalom-, eszme- és politikatörténet), és érvelését különösen inspirálja Michel Foucault mikroszintű elemzése a hatalomról. A Mágneses hegy Magnyitogorszk új acélvárosát és lakosait „az állam nagy stratégiái" és „az élőhely kis taktikái" viszonylatában igyekszik megragadni, illetve értel­mezni a viselkedésüket. Központi tézisének – hogy a szovjet munkások egy nagyobb politikai közösségbe való „pozitív integrációt" éltek meg a „társadalmi identifikáció játékán" keresztül, amely azt igényelte, hogy „elsajátítsák a szóban forgó terminusokat és az alkalmazások technikáit" – egyelőre nincs riválisa, noha többen kritizálják: Kotkin nem ment elég messze annak elismerésében, hogy milyen mélyen hatott az idealizált „szovjet ember" az egyének szubjektivitására.⁴⁹

Voltak, akik, ellenkezőleg, megerősítették Kotkin tézisét. Barbara Engelt és Anastasia Posadskaya-Vanderbecket különösen meglepte az, hogy az általuk meginterjúvolt idősebb orosz nők közül még azok is, „akik nem profitáltak a rezsimnek a munkásokat és a szegényparasztokat tá­mogató politikájából, végül a magukévá tették a rendszer általános céljait […] [amely] elválaszthatatlanul összefonódott egyfajta szovjet nacionaliz­mussal". Hasonló következtetésre jut a Szahalin-szigetek bennszülötteit vizsgáló Bruce Grant, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – a szovjethatalom csaknem teljesen elpusztította a bennszülött kultúrát.⁵⁰ Az oral historyval és az etnográfiával, azokkal a megközelítésekkel, ame­lyeket az említett szerzők és mások alkalmaznak, különösen könnyen el lehet jutni az internalizáció és az identitás kérdéseihez.

De „mi van a munkásokkal?" Ez a címe annak a könyvnek, amely egy fontos, a szovjet/posztszovjet választóvonalat átlépő, etnoszociológiai sorozatot kezdeményezett a munkásokról.⁵¹ Egyik szerkesztője Michael Burawoy volt, aki „marxista etnográfusnak" nevezte magát, és résztvevő megfigyelőként Észak-Oroszország távoli fafeldolgozó és szénbányász­üzemeiben „alulról" is megtapasztalhatta a kapitalizmusba való átmene­tet. Burawoy az 1980-as évek elején Magyarországon (a Vörös Csillag Traktorgyárban) dolgozott, míg előtte egy chicagói fémgyárban gyűjtötte a tapasztalatait.⁵² Amikor Burawoyra hivatkozom, nem azért teszem, hogy versengésre buzdítsak (fel lenne adva a mérce!), hanem hogy illusztráljam, a szerző hogyan gyűjtött össze egy igen gazdag komparatív anyagot az elemzéséhez. Meg vagyok győződve arról, hogy ha van út előre – vagy „visszafelé" – a szovjetmunkás- és munkásosztály-történet számára, akkor az ezen az alapon lehetséges.

Burawoy munkája, Sarah Ashwin és David Mandel vizsgálódásaihoz hasonlóan, segít megmagyarázni, hogy miért találkozhattunk olyan ritkán az osztályidentitás és az osztályalapú szolidaritás jelenségével a késő szovjet és a korai posztszovjet évek traumatikus felfordulása idején.⁵³ Ezek a munkák megmutatják, hogy a munkások szovjet jóléti államba történő pozitív integrálásának a vállalati paternalizmus volt talán a leg­fontosabb dimenziója, amely miközben elfedte a vezetők és a munká­sok közötti ellentéteket, felerősítette a különböző iparágakban dolgozó munkások közötti antagonizmust. Alternatív civil intézmények hiányában túl kockázatos lett volna megkérdőjelezni a szovjet rendszer egyik fő ismérvét, a vállalati vezetéstől és a szakszervezetek által „menedzselt" újraelosztó rendszertől való függőséget (amelyet a szociális partnerség politikájának hívtak), illetve lemondani annak előnyeiről.⁵⁴

Kotkintól tudjuk, hogy ennek a berendezkedésnek az eredete az 1930-as évekre megy vissza, amikor az MMK (a Magnyitogorszki Kohászati Ipari Komplexum) „élen járt" a folyamatban. Az igazi hiányt a szakiroda­lomban a közbeeső évtizedek alkotják, amikor ezeket a megegyezése­ket, ahogyan Filtzer fogalmaz, konszolidálták. A kutatók már elkezdték feltérképezni ezt a folyamatot a termelési szférán kívül, bevonva a vizs­gálatba olyan dimenziókat, mint a lakáskörülmények, az anyagi kultúra és, általánosabb szinten, a fogyasztás.⁵⁵ De nagyon sok felfedeznivaló maradt még ezen a területen. Ha ragaszkodunk a szovjet munkásokról festett romantikus képhez, amely privilegizálja kulturális önállóságukat és az ellenállásra való képességüket, sok minden rejtve marad előttünk abból, ami végbement ezekben az évtizedekben, és fontos volt a munká­sok számára – és ami még fontosabb, segít megmagyarázni válaszukat, vagy annak hiányát, a kommunizmus összeomlására.

Ezzel eljutottunk arra a pontra, ahol a szovjetmunkás- és munkás­osztály-történészek sokat tanulhatnak a többi kelet-európai országot tanulmányozó kollégáiktól. Az International Labor and Working-Class History egy nemrég megjelent száma specifikusan a „háború utáni kelet- és közép-európai munkásokkal" foglalkozik, és egyebek között tanulmányokat közöl az 1950-es évekbeli romániai párttagtoborzá­sokról, a munkásosztály sztálinvárosi életéről (Magyarország első szocialista városa) és egy államidíj-nyertes női brigádról egy magyar harisnyagyárban.⁵⁶ Hasonlóképpen tanulságos az a tény, hogy a leg­több szerző a tanulmányozott országokból jön, illetve ott dolgozik. Az európai megosztottság végének kétségtelenül egyik nagy jótéteménye, hogy a kelet-európai szerzők művei ma már országukon kívül is hozzá­férhetők, ami egyúttal azt is jelzi, hogy a posztkommunista érában az olyan fogalmak, mint a „románc" és a „nyugati történész" meglehetősen anakronisztikusan hangzanak.

(Fordította: Bartha Eszter)

Eredetileg megjelent: International Review of Social History, 51 (2006), 463-481.

 

Jegyzetek

¹ A tanulmány egy korábbi változata megjelent az alábbi címen: „Pozdnii roman s sovetskim rabochim v zapadnoi istoriografii". Sotsial'naia istoriia: Ezhegodnik 2004. Moscow, 2005, 53-71. A továbbiakban a társadalomtörténészeknek azt a konvencióját követem, amelyet az International Labor and Working-Class History (ezután ILWCH) folyóirat is alkalmaz. „Munkástörténeten" a munkásmozgalmak és a szervezett munkásság történetét értem, míg a munkásosztály története a munkások kutatását foglalja magában, munkahelyen vagy munkahelyen kívül.

² Lewis H. Siegelbaum – Ronald G. Suny: „Class Backwards? In Search of the Soviet Working Class". In: uők (szerk.): Making Workers Soviet: Power, Class and Identity. Ithaca, NY, 1994, 1.

³ Marcell Anstett: La formation de la main d'oeuvre qualifée en Union sovietique de 1917 á 1954. Paris, 1958; G. R. Barker: Some Problems of Incentives and Labour Productivity in Soviet Industry. Oxford, 1956; Reinhard Bendix: Work and Authority in Industry: Ideologies of Management in the Course of Industrialization. New York, 1956; Joseph Berliner: Factory and Manager in the USSR. Cambridge, MA, 1957; Janet Chapman: Real Wages in Soviet Russia since 1928. Cambridge, MA, 1963; Isaac Deutscher: Soviet Trade Unions: Their Place in Soviet Labour Policy. London, 1950; Margaret Dewar: Labour Policy in the USSR, 1917-1928. London, 1956; Solomon Schwarz: Labor in the Soviet Union. New York, 1952.

⁴ A Harvardi Projekt volt az alapja számos úttörő szovjetológiai munkának (lásd Barrington Moore Jr., Alex Inkeles és mások könyveit, amelyeket a Harvard University Press adott ki). Lásd még: Jerzy Glicksman: Conditions of Industrial Labor in the USSR: A Study of the Incentive System in Soviet Industry. Kézirat. Harvard Interview Project on the Soviet Social System, Russian Research Center, Harvard University, 1954.

⁵ Schwarz: i. m. 308-309.

⁶ E. H. Carr – R. W. Davies: Foundations of a Planned Economy, 1926-1929. 3 vols. Harmondsworth, 1971-1978. Vol. 1. v-vi. Ez a negyedik az időrendi sorba rendezett kötetekből, amelyek a Szovjet-Oroszország története általános cím alatt jelentek meg. Jelzésértékű, hogy a kötetek indexei terjedelmes bejegyzéseket tar­talmaznak a „munkáspolitika" címszó alatt, lényegesen kevesebbszer fordul elő a „munka", és egyáltalán nem szerepelnek a „munkások" vagy a „munkásosztály".

⁷ Carr-Davies: i. m. Vol. 1. 646.

⁸ Robert Daniels: The Conscience of the Revolution: Communist Opposition in Soviet Russia. Cambridge, MA, 1960; Alexander Erlich: The Soviet Industrialization Debate, 1924-1928. Cambridge, MA, 1960; Jay Sorenson: The Life and Death of Soviet Trade Unionism, 1917-1928. New York, 1969; Frederick I. Kaplan: Bolshevik Ideology and the Ethics of Soviet Labor, 1917-1920: The Formative Years. New York, 1968.

⁹ A brit Szolidaritás Csoport számos Szolidaritás-kiadványt publikált ebben az évtizedben e témákról. Franciaországban a Socialisme ou barbarie című folyóirat töltött be hasonló szerepet.

¹⁰ Lásd Paul Avrich: Kronstadt 1921. Princeton, NJ, 1970; Chris Goodey: „Factory Committees and the Dictatorship of the Proletariat (1918)". Critique, 3 (1974), 27-47.; Maurice Brinton: „Factory Committees and the Dictatorship of theProletariat". Critique, 4 (1975), 78-86.; William Rosenberg: „Workers and Workers'Control in the Russian Revolution". History Workshop Journal, 5 (1977), 89-97.; uő: „Workers' Control on the Railroads and Some Suggestions Concerning SocialAspects of Labor Politics in the Russian Revolution". Journal of Modern History, 49 (1977), D1181-D1219. 1972-től kezdődően a szovjet és a kelet-európai történelem radikális kutatóinak konferenciái indították el a vitát Nagy-Britanniában arról, amit kielégítő egyhangúsággal a forradalom „bürokratikus degenerálódásának" nevezhetünk.

¹¹ Leopold H. Haimson: „The Problem of Social Stability in Urban Russia, 1905-1917". Slavic Review, 23 (1964), 619-642.; 24 (1965), 1-22. A tézis mai revíziójáról lásd Leopold Haimson: „The Problem of Political and Social Stability in Urban Russia on the Eve of War and Revolution Revisited". Slavic Review, 59 (2000), 848-875.

¹² Néhány reprezentatív példa: Robert E. Johnson: Peasant and Proletarian: The Working Class of Moscow in the Late Nineteenth Century. New Brunswick, NJ, 1979; Diane Koenker: Moscow Workers and the 1917 Revolution. Princeton, NJ, 1981; Laura Engelstein: Moscow, 1905: Working-Class Organization and Political Conflict. Stanford, CA, 1982; Victoria E. Bonnell: Roots of Rebellion: Workers' Politics and Organizations in St Petersburg and Moscow, 1900-1914. Berkeley, CA, 1983; David Mandel: The Petrograd Workers and the Soviet Seizure of Power. New York, 1984; Rose Glickman: Russian Factory Women: Workplace and Society 1880-1914. Berkeley, CA, 1984; S. A. Smith: Red Petrograd: Revolution in the Factories, 1917-1918. Cambridge, 1983. Egy olyan társadalomtörténeti elemzés, amely szembement az árral, mivel a bolsevik manipulációt hangsúlyozta, John L. H. Keep munkája: The Russian Revolution: A Study in Mass Mobilization. New York, 1976.

¹³ Lásd Michael Hanagan: The Logic of Solidarity: Artisans and Industrial Workers in Three French Towns, 1871-1914. Urbana, IL, 1980; Craig Calhoun: The Question of Class Struggle: Social Foundations of Popular Radicalism during the Industrial Revolution. Chicago, IL, 1982; Sean Wilentz: Chants Democratic: New York City and the Rise of the American Working Class, 1788-1850. New York, 1984; és számos más tanulmány, amelyek a Social History és a History Workshop Journal című folyóiratokban jelentek meg.

¹⁴ Edward P. Thompson: „Eighteenth-Century English Society: Class Struggle without Class?" Social History, 3 (1978), 133-165, 146-150.

¹⁵ Siegelbaum-Suny: i. m. 4.

¹⁶ Ronald G. Suny: ..Toward a Social History of the October Revolution". American Historical Review, 88 (1983), 31-52.; Andre Gorz: Farewell to the Working Class: An Essay on Post-Industrial Socialism. Michael Sonenscher (ford.). Boston, MA, 1982.

¹⁷ Charles Bettelheim: Class Struggles in the USSR, First Period: 1917-1923. Brian Pearce (ford.). New York, 1976, 61.

¹⁸ William Rosenberg: „The Democratization of Russia's Railroads in 1917". American Historical Review, 86 (1981), 983-1008.; uo: ..Russian Labor and Bolshevik Power After October". Slavic Review, 44 (1985), 213-238.; uo: ..Sotsial'no-ekonomicheskoe polozhenie i politika sovetskogo gosudarstva pri perekhode k NEPu". Istoriia SSSR, no. 4 (1989), 109-122.; uo: „The Social Background to TsEKTRAN". In Diane P. Koenker – William G. Rosenberg -Ronald Grigor Suny (szerk.): Party, State, and Society in the Russian Civil War: Explorations in Social History. Bloomington, IN, 1989, 349-373.

¹⁹ Sorrendben lasd Diane Koenker: ..Urbanization and Deurbanization in the Russian Revolution and Civil War". Journal of Modern History, 57 (1985), 424-450.; William Chase: Workers, Society and the Soviet State: Labor and Life in Moscow, 1918-1929. Urbana, IL, 1987; John Hatch: „The 'Lenin Levy' and the Social Origins of Stalinism: Workers and the Communist Party in Moscow, 1921-1928". Slavic Review, 48 (1989), 558-577.; Hiroaki Kuromiya: „The Crisis of Proletarian Identity in the Soviet Factory, 1928-1929". Slavic Review, 44 (1985), 280-297.; Chris Ward: Russia's Cotton Workers and the New Economic Policy: Shop-Floor Culture and State Policy, 1921-1929. Cambridge, 1990.

²⁰ Donald Filtzer: Soviet Workers and Stalinist Industrialization: The Formation of Modern Soviet Production Relations, 1928-1941. Armonk, NY, 1986, 48-49. (Kiemeles az eredetiben.) El kell ismerni Moshe Lewin oriasi befolyasat, kulbnbsen a „videki nexus", a Jutohomok-tarsadalom" es a „varosok videkiesedese" kepszeru fogalmainak hatasat. Moshe Lewin: The Making of the Soviet System: Essays in the Social History of Interwar Russia. New York, 1985, 209-285.

²¹ Hiroaki Kuromiya: Stalin's Industrial Revolution: Politics and Workers, 1928-1932. Cambridge, 1988; Lewis H. Siegelbaum: Stakhanovism and the Politics of Industrial Productivity in the USSR, 1935-1941. Cambridge, 1988. A sztahano-vizmusrol lasd meg: Francesco Benvenuti: Fuoco sui sabotatori! Stachanovismo e organizzazione industriale in Urss, 1934-38. Rome, 1988; Robert Maier: Die Stachanov-Bewegung, 1935-1938. Stuttgart, 1990.

²² Vladimir Andrle: Workers in Stalin's Russia: Industrialization and Social Change in a Planned Economy. Hemel Hempstead, 1988.

²³ Olyan munkakra gondolok, mint Anne D. Rassweiler: The Generation of Power: The History of Dneprostroi. New York, 1988; David L. Hoffmann: Peasant Metropolis: Social Identities in Moscow, 1929-1941. Ithaca, NY, 1994; Stephen Kotkin: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization. Berkeley, CA, 1995; Kenneth M. Straus: Factory and Community in Stalin's Russia: The Making of an Industrial Working Class. Pittsburgh, PA, 1997.

²⁴ A kbzepkorasz Richard Southern ugy hatarozta meg a romancot, mint „keresest es vandorlast", a romanc kbvetoi pedig a „zarandokok es azok, akik keresnek valamit". Lasd The Making of the Middle Ages. New Haven, CT, 1953, 222. Hasznalatarol a mai akademiai diskurzusban lasd Michael Kazin: „The Agony and Romance of the American Left". American Historical Review, 100 (1995), 1488-1512.

²⁵ Siegelbaum-Suny: i. m. 8.

²⁶ David Shearer: „From Divided Consensus to Creative Disorder: Soviet History in Britain and North America". Cahiers du monde russe, 39 (1998), 559-591, 575.

²⁷ Itt szemelyes tapasztalatomra tamaszkodom, amelynek eredmenye a kbvet-kezo munka: Lewis H. Siegelbaum – Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak: Survival and Identity in the New Ukraine, 1989-1992. Albany, NY, 1995.

²⁸ Hoffmann: i. m. 157, 215.

²⁹ Straus: i. m. 275-276.

³⁰ Jeffrey Rossman: „The Teikovo Cotton Workers' Strike of April 1932: Class, Gender and Identity Politics in Stalin's Russia". Russian Review, 56 (1997), 44-69.

³¹ Rossman: „Teikovo Cotton Workers' Strike", 69. Ezt az allitast ismetli meg Matthew Payne munkaja: Stalin's Railroad: Turksib and the Building of Socialism. Pittsburgh, PA, 2001.

³² Mark D. Steinberg: Moral Communities: The Culture of Class Relationsin the St Petersburg Printing Industry. Berkeley, CA, 1992), 113-115, 249.

³³ Mark D. Steinberg: Workers on the Cross: Religious Imagination in the Writings of Russian Workers, 1910-1924". Russian Review, 53 (1994), 213-239.; uo: Proletarian Imagination: Self, Modernity, and the Sacred in Russia, 1910-1925. Ithaca, NY, 2002. Erdemes megjegyezni, hogy ezek a munkak „atlepik" az 1917-es forradalmi valasztovonalat.

³⁴ Charters Wnn: Workers, Strikes, and Pogroms: The Donbass-Dnepr Bend in Late Imperial Russia, 1870-1905. Princeton, NJ, 1992, 65. Lasd meg Theodore Friedgut: luzovka and Revolution: Politics and Revolution in Russia's Donbass, 1869-1924. Princeton, NJ, 1994, 76-90, 149-155.

³⁵ Diane Koenker: „Men Against Women on the Shop Floor in Early Soviet Russia: Gender and Class in the Socialist Workplace". American Historical Review, 100 (1995), 1438-1464, 1461.; Wendy Goldman: Women at the Gates: Gender, Politics, and Planning in Soviet Industrialization. Cambridge, 2002.

³⁶ Orlando Figes: A People's Tragedy: The Russian Revolution, 1891-1924. New York, 1997, 812-813, 824.

³⁷ Lasd Patrick Joyce: Visions of the People: Industrial England and the Question of Class, 1848-1914. Cambridge, 1991; David Cannadine: The Rise and Fall of Class in Britain. New York, 1999.

³⁸ Sheila Fitzpatrick: „The Bolsheviks' Dilemma: Class, Culture, and Politics in the Early Soviet Years". Slavic Review, 47 (1988), 599-613.; uo: „Klassy i problemy klassovoi prinadlezhnosti v sovetskoi Rossii 20-kh godov". Voprosy istorii, no. 8 (1990), 16-31.; ..Ascribing Class: The Construction of Social Identity in Soviet Russia". Journal of Modern History, 65 (1993), 745-770. Fitzpatrick ezen tanulmanyanak es mas irasainak atdolgozott valtozatat az osztalyrol es annak ..alcazasarol" lasd uo: Tear Off the Masks! Identity and Imposture in Twentieth-Century Russia. Princeton, NJ, 2005.

³⁹ Yuri Slezkine: „The USSR as a Communal Apartment, or How a Socialist State Promoted Ethnic Particularism". Slavic Review, 53 (1994), 414-452.; Terry Mar­tin: The Affirmative Action Empire: Nations and Nationalism in the Soviet Union, 1923-1939. Ithaca, NY, 2001; Francine Hirsch: ..Toward an Empire of Nations: Border-Making and the Formation of Soviet National Identities". Russian Review, 59 (2000), 201-226.

⁴⁰ Serhy Yekelchyk: Stalin's Empire of Memory: Russian-Ukrainian Relations in the Soviet Historical Imagination. Toronto, 2004, 4.

⁴¹ Sheila Fitzpatrick: Everyday Stalinism: Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, 1999.

⁴² Lásd sorrendben Paul R. Gregory – Valery Lazarev (szerk.): The Economics of Forced Labor: The Soviet Gulag. Stanford, CA, 2003; Steven A. Barnes: „AII for the Front, All for Victory! The Mobilization of Forced Labor in the Soviet Union during World War II". ILWCH, 58 (2000), 239-260.; Thomas G. Schrand: „The Five-Year Plan for Women's Labour: Constructing Socialism and the 'Double Burden', 1930-1932". Europe-Asia Studies, 51 (1999), 1455-1478.; Diane Koenker: Republic of Labor: Russian Printers and Soviet Socialism, 1917-1930. Ithaca, NY, 2005; Wendy Goldman: „Stalinist Terror and Democracy: The 1937 Union Campaign". American Historical Review, 110 (2005), 1427-1453.

⁴³ Kevin Murphy: Revolution and Counterrevolution: Class Struggle in a Moscow Metal Factory. New York, 2005, 228.; Jeffrey J. Rossman: Worker Resistance under Stalin: Class and Revolution on the Shop Floor. Cambridge, MA, 2005. Rossman szerint (236. p.) könyve „azt demonstrálja, hogy a sztálini »felülről ve­zérelt* forradalmat a munkások az októberi forradalom elárulásának tekintették". Vajon minden munkás így érezte-e?

⁴⁴ Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozom in: „Mapping Private Spheres in the Soviet Context". In Lewis H. Siegelbaum (szerk.): Borders of Socialism: Private Spheres of Soviet Russia. New York, 2006, 1-21.

⁴⁵ Donald Filtzer: Soviet Workers and De-Stalinization: The Consolidation of the Modern System of Soviet Production Relations, 1953-1964. Cambridge, 1992; uő: Soviet Workers and the Collapse of Perestroika: The Soviet Labour Process and Gorbachev's Reforms, 1985-1991. Cambridge, 1994; uő: Soviet Workers and Late Stalinism: Labour and the Restoration of the Stalinist System after World War II. Cambridge, 2002; Samuel Baron: Bloody Saturday in the Soviet Union: Novocherkassk, 1962. Stanford, CA, 2002.

⁴⁶ Filtzer: i. m. (1994) 115-116.

⁴⁷ Katerina Clark: The Soviet Novel: History as Ritual. Chicago, IL, 1981, 234.

⁴⁸ A tudományos-technikai forradalomhoz lásd Erik P. Hoffmann – Robbin F. Laird: Technocratic Socialism: The Soviet Union in the Advanced Industrial Era. Durham, NC, 1985; L. Bliakhman – O. Shkaratan: NTR. Rabochii Mass, intelligentsia. Moscow, 1973. A munkásosztálybeli szülők preferenciáiról lásd Walter D. Connor: The Accidental Proletariat: Workers, Politics, and Crisis in Gorbachev's Russia. Princeton, NJ, 1991, 76.

⁴⁹ Kotkin: i. m. 23, 236-237. Nem maradt kritika nélkül, hogy a könyv mennyire támaszkodik a játék-metaforára. Egyik korai, de talán még ma is a legmetszőbb bírálata: Igal Halfin – Jochen Hellbeck: ..Rethinking the Stalinist Subject: Stephen Kotkin's Magnetic Mountain and the State of Soviet Historical Studies". Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 44 (1996), 456-463.

⁵⁰ Barbara Alpern Engel – Anastasia Podadskaya-Vanderbeck (szerk.): A Revolution of Their Own: Voices of Women in Soviet History. Boulder, CO, 1998, 87.; Bruce Grant: In the House of Soviet Culture: A Century of Perestroikas. Princeton, NJ, 1995.

⁵¹ Lásd Simon Clarke et al. (szerk.): What About the Workers?: Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London, 1993.

⁵² Michael Burawoy: „From Capitalism to Capitalism via Socialism: The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995". ILWCH, no. 50 (1996), 77-99. Lásd még többek között: Michael Burawoy – Pavel Krotov: „The Soviet Transition from Socialism to Capitalism: Worker Control and Economic Bargaining in the Wood Industry". American Sociological Review, 57 (1992), 16-38.; Michael Burawoy: The Politics of Production: Factory Regimes under Capitalism and Socialism. London, 1985; uő: Manufacturing Consent: Changes in the Labor Process under Monopoly Capitalism. Chicago, IL, 1979.

⁵³ Sarah Ashwin: Russian Workers: The Anatomy of Patience. Manchester, 1999; David Mandel: Labour After Communism: Auto Workers and Their Unions in Russia, Ukraine, and Belarus. Montreal, 2004.

⁵⁴ A vállalati paternalizmusról lásd Peter Bizyukov: „The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise: The Limits of Paternalism". In Si­mon Clarke (szerk.): Management and Industry in Russia: Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, 99-127.; Stephen Crowley: Hot Coal, Cold Steel: Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor, Ml, 1997; Lewis H. Siegelbaum: „The Condition of Labor in Post-Soviet Russia, a Ten-Year Retrospective". Social Science History, 28 (2004), 637-665, 656-658.

⁵⁵ Lásd példának okáért Steven E. Harris: „Moving to the Separate Apartment: Building, Distributing, Furnishing, and Living in Urban Housing in Soviet Russia, 1950s-1960s". (Ph.D.) University of Chicago, 2003; Susan E. Reid: „Cold War in the Kitchen: Gender and the De-Stalinization of Consumer Taste in the Soviet Union under Khrushchev". Slavic Review, 61 (2002), 211-252.; Deborah Ann Field: „Communist Morality and Meanings of Private Life in Post-Stalinist Russia 1953-1964". (Ph.D.) University of Michigan, 1996.

⁵⁶ ILWCH, no. 68 (2005). Lásd hozzá Mark Pittaway hasznos bevezetőjét. Ugyanennek a folyóiratnak egy korábbi száma (no. 50, 1996) a „kommunista re­zsimek alatti munkásokkal" foglalkozik. Lásd még Susan E. Reid – David Crowley (szerk.): Style and Socialism: Modernity and Material Culture in Postwar Eastern Europe. Oxford, 2000; uők: Socialist Spaces: Sites of Everyday Life in the Eastern Bloc. Oxford, 2002.

 

A szerző a források tükrében vizsgálja, milyen formái voltak a munkástiltakozásnak Magyarországon az 1950-es évek elején, amikor az állam normarendezés címén jelentősen megnyirbálta a munkásjövedelmeket, az erőszakos kollektivizálás eredményeképpen pedig az állami ellátás is akadozott. A tanulmány érvelése szerint a nyílt tiltakozás visszaszorulását, majd megszűntét nem pusztán a nagyfokú elnyomás magyarázza. A munkások, és különösen a nők egyre többet fektettek a privát szférába, amely a bizonytalan és kevés állami jövedelem mellett biztosította a család megélhetését. Még a legsikeresebb háztartások sem voltak teljesen önellátóak, az 50-es évek tapasztalata azonban fontos szerepet játszott a szocialista privatizáció eszményének kialakulásában.

Bevezetés

1951. december közepén a kormány bejelentette: az ünnepek előtt nem fizetnek bért, hogy véget vessenek a karácsony utáni sorozatos hiányzásoknak. így a munkások csak december 27-én kapják meg a pénzüket. A budapesti Ikarus-gyárban mind a szakszervezetet, mind az üzemi pártszervezetet elárasztották a panaszok. Az üzemi vezetők biztosítékot kaptak arra, hogy a határozat ellenére 23-án is kifizethetik a munkásokat. Az üzemi pártbizottság azonnal hozott is egy ilyen értelmű határozatot, hogy lecsillapítsák a felháborodott dolgozókat. 23-án el is kezdődött a bérek kifizetése a reggeli műszakban dolgozó munkásoknak. 11-kor azonban a minisztérium közbeavatkozott, és leállította a kifizetést, így azok, akik fél 2-kor kerültek volna sorra, hiába várakoztak a pénzükre. Az üzemi vezetés tiltakozott, és kínos vita alakult ki a vállalat és a mi­nisztérium között. Gerő Ernőnek, a párt gazdaságpolitikai főemberének kellett közvetítenie a felek között. Ő úgy határozott, hogy nem szabad több bért kifizetni. Ekkor már délután fél négy volt, és több mint 1500 munkás várakozott egyre türelmetlenebbül a munkabérre. Amint tudo­mást szereztek Gerő határozatáról, a feldühödött munkások demonstrálni kezdtek, és elfoglalták az üzemi vezetés és a pártszervezet irodáit. A munkások ellenállását csak erőszakkal lehetett megtörni. Az ÁVH 156 embert tartóztatott le a tiltakozásban való részvételért.¹

Ez a demonstráció különleges esemény volt, mert Magyarországon 1956 előtt – a szomszédos országoktól eltérően – a sztálini típusú dik­tatúra idején a nyílt népi ellenállásnak csak nagyon kevés példájával találkozunk. A kollektív nyilvános tiltakozás hiánya mellé szegénység, csökkenő életszínvonal, nagyfokú elnyomás és az iparon belüli növekvő munkaintenzitás társult. A munkásjövedelmek mégoly jelentős megnyir­bálása is csak elszórt ellenállásba ütközött.² A kollektív tiltakozás visz-szaesésével a „munkásosztálybeli" háztartások tagjai tevékenységüket egyre inkább a magánszférába összpontosították. Az állam iránti bizalom megfogyatkozása különösen megmutatkozott az élelmiszer-ellátás terű­létén: sokan jóval inkább bíztak az önellátó gazdálkodásban, mintsem a megbízhatatlan állami elosztásban.³ Ahogyan csökkent a kollektív tiltakozás, úgy lett egyre fontosabb szerepe a magánszférának az ipari munkások életében. Miért történt ez így? A látszólag nyilvánvaló ok, ami az ember eszébe ötlik, a masszív politikai elnyomás. Ez kétségtelenül szerepet játszott, de korántsem lehetett az egyetlen ok, hiszen akkor elfelejtkezünk arról, hogy más kelet-közép-európai államokban, ahol a la­kosságot hasonló mértékű repressziók érték, jóval több politikai tiltakozás volt, mint Magyarországon. Egy másik elfogadható magyarázat lehet a sztálinizmus éveire jellemző nyomor. Ez sem tudja azonban megragadni a kollektív nyilvános tiltakozástól való visszavonulás pontos dinamikáját. Miközben a szegénység és a politikai elnyomás kétségtelenül része a rejtély megoldásának, azok a folyamatok, amelyek átrajzolták a nyilvános és a magánszféra határait a sztálinista Magyarországon, bonyolultabbak és szövevényesebbek a látszólag nyilvánvaló magyarázatnál.

A tanulmány tézise, hogy a munkásoknak a szocialista iparosításról szerzett tapasztalata megteremtette a szocialista magánosítás és az önellátó háztartás ideálját. A szegénység, az állami szektorból származó munkabérek kifizetésének bizonytalansága összekapcsolódott az egyre elterjedtebbé váló hiánnyal a hivatalos fogyasztás területén, és együtt átalakították az állam által dominált nyilvános szférát. Ez a szféra sok munkásháztartás számára olyan küzdőtérré változott, ahol az igényeket nem lehetett kielégíteni. Kialakult egy morális gazdaság, ahol a háztartás az állam által uralt nyilvánosságtól való függetlenségre törekedett. Ezt soha nem lehetett tökéletesen megvalósítani, sőt valójában nagyon sok esetben elérhetetlen volt. Amennyiben a háztartások önellátóak voltak, ez csak a nyilvános és a magánszféra közötti komplex kapcsolatrendszer miatt történhetett így. Nem szabad azonban alábecsülnünk a szocialista magánosítás eszményének ideológiai hatásait. Noha kezdetben az állami elnyomás is megtette a magáét, ezek legitimálták a nyilvános tiltakozás­tól való fokozatos visszavonulást a gyárban vagy a közösségben. Nem szüntették meg a népi ellenállást, hanem más csatornákba irányították – a munkahelyen például a tiltakozás olyan rejtett formáiba, mint az állami tulajdon módszeres megdézsmálása, ami tovább erősítette az informális gazdasági tevékenységeket, amelyeknek a háztartás állt a középpontjá­ban. A nyilvánostól a magánszféra felé történő elmozdulás fontos követ­kezményekkel járt a nemek viszonyára mind a munkahelyen, mind pedig a háztartásban. Miközben a sztálinista állam támogatta a nemek egyen­lőségét a munkában, és kiterjesztette a női foglalkoztatottságot, paradox módon a nők többet fektettek a háztartás fenntartásába. Ez tükröződött a kollektív tiltakozás mintázatában éppúgy, mint a túlélési stratégiák for­máiban. A férfi munkásoknak a munkahellyel folytatott alkudozásában is kifejeződött a nyilvános és magánszféra határainak átrajzolódása. A bérek körüli informális alkudozást olyan feltételezések támasztották alá, ame­lyekben megjelent a két társadalmi nem viszonyának a megváltozása.

A nyilvános és a magánszféra nemileg meghatározott dimenziói a háború utáni Magyarországon

Amikor a Magyar Dolgozók Pártja 1948-ban hozzálátott, hogy bevezesse Magyarországon a sztálinista diktatúra formális intézményeit, az állam a gyárakban munkaversenyeket kezdeményezett. Ennek kettős célja volt: egyrészt, hogy a termelés növelésére ösztönözze a munkásokat, másrészt, amint azt az „új" állam idealistább építői feltételezték, hogy a termelésben megvívandó forradalom előfutára legyen, és megváltoztassa a „munkásosztálynak" a munkával kapcsolatos attitűdjét. A propagandisták aggodalommal álltak az 1948-ban a főváros ipari kerületeiben lefolytatott közvélemény-kutatások eredményei előtt, amelyek szerint a munkásfele­ségek 37%-a nem tudta, hogy a férje részt vesz-e a munkaversenyben. Megállapították, hogy a munkásfeleségeket az otthonuk és a közvetlen környezetük ügyei foglalkoztatják. A propagandisták szerint ezek az asszo­nyok „elhatárolódnak a gyártól, a gyári munkától és a munkaversenytől".⁴

A fenti közvélemény-kutatások arra próbáltak fényt deríteni, hogyan reagálnak a háztartások tagjai a gyárakban bekövetkezett változásokra. A felmérések összeállítói a nyilvános és a magánszféra nemileg meghatá­rozott elválásának nyomait mutatták ki az ipari Magyarországon. Avárosi ipari munkások az olyan munkamegosztást találták ideálisnak, ahol a férfi munkás a kenyérkereső, miközben a háztartásért a feleség felel. Ezek a berögződések az üzemi bizottságok attitűdjeiben is kifejeződtek, amelye­ket- legalábbis a nehéziparban – 1949-ig a szakképzett, férfi munkáselit dominált. 1948-ban a Lampart Gyár üzemi bizottsága szisztematikusan rosszabbul fizetett munkákra küldte a legjobb helyeken levő nőket azzal az indoklással, hogy a munkák elosztásnál figyelembe kell venniük a férfi kollégák családi „kötelezettségeit". A Ganz Hajógyárban a szakszervezet csak a „férfiaknak és családjaiknak" juttatott krumplit és természetben más segélyeket, explicite is kizárva ezekből a nőket.⁵

Miközben a „munkásosztály" maszkulin jellegének hangsúlyozása a ke­nyérkereső szerepét osztotta a férfi munkásokra, a háztartás azonosítása az asszonyokkal számos felelősséget ruházott a háztartás nőtagjaira. Ezek nemcsak a házimunkát, a háztartás vezetését, a kosztpénz beosz­tását és a vásárlást foglalták magukba,⁶ hanem gyakran az otthonon kívül a háztartásért végzett fizetetlen munka más formáit is. A háború utáni újjáépítést követő nehéz és nélkülözésekkel teli időszakban sok városi háztartás kapott egy kis darab földet, ahol csirkéket tartottak, vagy zöld­séget termesztettek. Számos ipari településen a gyári munkásfeleségek végezték ezt a munkát, miközben férjük a gyárban dolgozott. Követke­zésképpen, amikor elérkezett az iskolai vakáció, a gyári hatóságok felé rengeteg kérés érkezett, hogy oldják meg a gyerekek felügyeletét, amíg az anyák a földeken dolgoznak.⁷

A sztálinizmus „exportjával" az új állam egy, a nehézipar fejlesztésén alapuló társadalmi átalakulás képét vázolta fel, amely azt ígérte, hogy

Magyarország a „vas, az acél és a gépek országa" lesz.⁸ Más kelet­európai országokhoz hasonlóan a szocialista iparosítás eme víziójához határozott nemi elképzelések társultak. A férfi termelőmunkát ünnepelték, és szorgalmazták a nehézipar fejlesztését, mely szektorban hagyomá­nyosan túlnyomórészt férfi munkások dolgoztak. Amikor bejelentették az első ötéves terv célkitűzéseit, az ipari területeken sok nő gyanakvással tekintett a propagált társadalmi átalakulás „nemi" dimenziójára. Nem hitték, hogy közvetlen hasznát láthatják a nehézipar fejlesztésének, és inkább egy olyan tervet preferáltak volna, amely az életszínvonal, a lakókörülmények és a közösségi szolgáltatások javítását tűzi ki célul.⁹ Ennek ellenére az első ötéves terv a nemek közötti viszony radikális átalakítását látszott kitűzni azáltal, hogy teljesen megnyitotta a nők előtt a szocialista munkaerőpiacot. 1950-ben a közgazdászok 123 000 nő fog­lalkoztatásáttervezték, 54 000-re az iparban, 22 000-re az építőiparban volt szükség.¹⁰ Az Országos Terviroda nemi egyenlősítő politikát szor­galmazott a munkahelyen, a szakmunkásképző tanfolyamok esetében pedig pozitív diszkriminációt javasolt: a helyek 30-50%-át fiatal nőkkel kellett betölteni.¹¹ Ez a politika explicite is a „férfi munka újjászervezését" hirdette, hogy elősegítsék a nők belépését a korábban férfiak által do­minált szakmákba és iparágakba. Utasították a gyárakat, hogy „ne csak azokba a munkakörökbe helyezzenek nőket, amelyeket általában nők töltenek be, hanem kövessék azt az irányvonalat, hogy a nők minden foglalkozásra alkalmasak".¹²

Ez a politika sem kérdőjelezte meg azonban a „bevett" nemi ideológiát, amennyiben az a nyilvános és a magánszféra határaihoz kapcsolódott. Ehelyett azt ígérte, hogy „felszabadítja a nőket az otthoni kötelességek alól", mégpedig úgy, hogy kiterjeszti a bölcsőde- és óvodahálózatot, megoldja a gyerekek nappali felügyeletét, és nagy teret ad a menzának és a közösségi étkeztetésnek. Emellett a rezsim tervbe vette a munka­takarékos eszközökhöz (pl. mosógép) való hozzájutás megkönnyítését és kiterjesztését, legfőbb ambíciója pedig a házimunka iparosítása volt.¹³ A munka nyilvános világának férfi és a magánszféra világának női ter­mészetéről szóló feltevések, illetve a két világ elkülönülésének hiedelme szolgáltak a kollektív tiltakozástól való visszavonulás hátteréül. Ezeket a hiedelmeket mind a munkásosztálybeli férfiak, mind a nők osztották, és attitűdjeik és cselekedeteik strukturálásában is fontos szerepet játszot­tak. Paradox módon ezeket némely tekintetben az új szocialista állam is erősítette.

A kollektív tiltakozástól való visszavonulás a munkahelyen

A sztálinista fordulat Magyarországon is meghirdette a termelés forra­dalmát. Az átfogó gazdasági tervezés gyakorlatának és a tudományos vezetés törvényei alkalmazásának összefüggését azok is elhanyagolták, akik elemezték ezt a kérdést. Megvalósítása a Szovjetunióban és Kelet-Európában jelentős intézményi centralizációval, ugyanakkor a kitűzött termelési célok teljesítéséért való egyéni felelősség kiterjesztésével járt együtt. A magyar gazdasági tervezést tehát a kollektivista centralizáció és – üzemi szinten – az individualizált termelési rezsim látszólagosan paradox kombinációja jellemezte ebben az időben. A termelés szerve­zését, az ösztönzési és jutalmazási rendszert explicite individualizálták és a tervben rögzített célok teljesítéséhez kötötték.¹⁴

Az átfogó gazdasági tervezés bevezetése eredményeképpen létrejött intézmények távolról sem voltak népszerűek. Az ipari munkások a mun­kahelyen egy szigorúan instrumentális attitűdöt vettek fel a teljesítmény­bérrel és a munkaversennyel szemben. A munkások csak akkor vettek részt a munkaversenyben, ha közvetlen anyagi hasznuk származott belőle.¹⁵ Az 1940-es évek vége a rezsim szerencséjére olyan időszak volt, amikora reálbérek gyorsan emelkedtek.¹⁶ 1949-ben azonban nem ez volt a helyzet: amikor a rezsim növelni kívánta a termelési normákat, ez a törekvése az üzemekben mind a férfi, mind a női munkások heves ellenállásába ütközött.¹⁷

1949 végére a munkát explicite individualizálták a munkaversenyben való egyéni részvétel ösztönzésével és a sztahanovista mozgalom be­vezetésével. A bérek emelkedtek; nemcsak az új sztahanovistáké – a kiemelkedő dolgozóké -, hanem általában a munkásoké. Noha többen tekintettek bizalmatlanul az új sztahanovistákra, a munkásosztály alap­jában véve elégedett volt a béremelés miatt.¹⁸ A termelés individualizá-lása, amelyet a központi tervezés szorgalmazott, kiegészült azonban a bérrendszer átalakításával. Ez a munkaerő legnagyobb része számára normarendezést jelentett, amely a rezsim legnépszerűtlenebb intézkedé­sei közé tartozott.¹⁹ Az új normák bevezetését a háborút követő időszak egyik legnagyobb munkás-tiltakozáshulláma kísérte.²⁰ Ez az intézkedés aláásta a rendszer legitimitását, amely hosszú távú politikai következ­ményekkel járt, rövid távon pedig ellehetetlenítette a munkaversenyt,²¹ mert a munkahelyeken a munkások negatív szolidaritást alakítottak ki az állammal szemben, és megtagadták a részvételt annak erőfeszíté­seiben. 1950-től a munkásokat leginkább az az érzés egyesítette, hogy ők mindannyian egy „vérszívó kormány"²² kizsákmányoltjai. Az állammal szembeni közös ellenérzés abban is kifejeződött, ahogyan a munkások együttműködtek az őket kontrollálni akaró gyári rendszerek befolyásá­nak visszaszorításában. 1953-ban egy Nyugatra menekült nehézipari munkás a következő választ adta arra a kérdésre, hogy miért „dolgoztak össze" a munkások a minőség rontásában vagy az anyagpazarlásban: „Pszichológiailag olyan volt a helyzet […], hogy ők [a munkások] örül­tek, ha árthattak a kommunista rendszernek."²³ A munkások állammal szembeni negatív szolidaritásának kultúrája teremtette meg az alapot a kollektív tiltakozás rejtett formáinak folytatásához. A Duna Cipőgyár egyik munkása a következőképpen emlékezett vissza erre: „1953-ban nagy volt a morgás a normák miatt; egyszer a munkások nem hivatalos cigarettaszünetet tartottak, hogy kifejezzék a tiltakozásukat. Tíz percre megállt a munka. A munkások nem akartak többet kockáztatni, a vezetés ezért egyszerűen nem vett tudomást az incidensről, és senki nem érezte meg a következményeket."²⁴

A kollektív tiltakozás rejtett formái alatt azonban volt egy másik szint, ahol az elégedetlenség kifejeződött. A munkásellenállás jelentős része „infrapolitikai" formát öltött, amely kikerült a hatalomban lévők direkt látó­szögéből, és olyan egyéni cselekedetekben nyilvánult meg, mint a viccek, rémhírek, pletykák gyártása és a rezsimet lejárató falfirkák rajzolása.²⁵ Ezek azonban korántsem a munkások vicces kedvére utaltak, hanem na­gyon is kifejezték az ipari munkások alacsony életszínvonala miatti elke­seredést és a rezsimben való mély csalódást. Tatabányai munkásfiatalok, akik szintén 1953-ban menekültek Nyugatra, idézték fel később, hogy a sötétség leple alatt hogyan mentek be a munkásszállóból a városba, és tépték le a „kommunista" plakátokat, amelyek arra buzdítottak, hogy „Több szenet a hazának", vagy „Jegyezz békekölcsönt, építsd a csalá­dod és a gyermekeid jövőjét", és hogyan ragasztották a helyükre saját készítésű plakátjaikat, amelyeken olyasmik szerepeltek, mint „Éljenek az amerikaiak!", vagy „Ne dolgozzatok ilyen kevés pénzért!".²⁶

Az állami politikával szembeni munkásellenállást azért jellemezhetjük az állammal szembeni negatív szolidaritásként, mert ebben az időben a termelésben különösen erősen hanyatlott a munkások egymást iránti szolidaritása. Atermelés individualizálódásával jelentősen nőttek a mun­kásbérek közötti különbségek, nemritkán az azonos munkakört betöltők bérei között is. A rezsim kollektivista ideológiájával szemben 1950 végére nagyon is látható volt a termelésnek ez az individualizációja, ráadásul az erőltetett iparosítás komoly anyag-, munkaerő-, gép- és eszközhiányhoz vezetett a magyar iparban az ötvenes évek elején. Noha a hiány pontos hatása szektoronként, gyáranként és üzemenként változott, egészében jelentősen átalakította a termelés ritmusát és az ipari munka közvetlen tapasztalatát. Egyre nehezebben lehetett megjósolni a bérszintet és a béreket. A munkások között erősödött a verseny a „jó" munkákért, hogy biztosítani tudják a megélhetésüket.²⁷ Ez a verseny komoly ösztönzést kapott a terveket a kiszámíthatatlan gazdasági környezetben kétségbe­esetten teljesíteni akaró alacsonyabb szintű vezetés és az elégedetlen munkaerő közötti informális alkuktól. Azok a munkások, akik kedvező he­lyet foglaltak el egy adott üzem munkamegosztásában, felhasználhatták alkupozíciójukat, hogy a saját érdekükben manipulálják a bérrendszert, vagy megszerezzék a többiek elől a jól fizető munkákat. Amint az álla­mot aggasztani kezdte az ipari termelés gyorsan csökkenő színvonala, a tapasztalt, szakképzett munkások is megkülönböztetett bánásmódot tudtak kialkudni maguknak.²⁸

így tehát az idősebb és képzettebb munkások, akik 1948 előtt kezdték pályafutásukat, üzemi szinten jelentős befolyással voltak a hatalom, a munka és a bérek elosztására. Tiltakozásuk a szocialista iparosítás korai évei állami munkaerő-politikájának egyes következményei ellen fontos szerepet játszott abban a jelenségben, amelyet a legtalálóbban a hierarchiák mintáinak újratermelődéseként írhatunk le. Ami bennünket ebben különösen érdekel, az nem más, mint hogy a munkásidentitás partikularizálódása milyen hatást gyakorolt a két társadalmi nem viszo­nyára. Az 1950-es évektől a nők üzemi szinten egyre inkább margina­lizálódtak, mert kevesebb ellensúlyozó hatalommal rendelkeztek az informális alkukban, mint férfi kollégáik.²⁹

A férfi és női munkásoknak az informális alkustratégiákhoz való -különböző mértékű – hozzáférése bizonyos mértékig magyarázható a vállalati belső munkamegosztás nemi különbségeivel. Azt viszont nehéz megmagyarázni, hogy a nők a munkahelyükön miért nem tiltakoztak alárendelt helyzetük ellen. A kollektív tiltakozás textiliparból vett példái segítenek megvilágítani egy általánosabb problémát. Nincs bizonyíték arra, hogy a női munkások a férfiaknál kevésbé lettek volna hajlamosak a kollektív fellépésre a magyarországi „sztálinista fordulatot" megelőzően; sőt, a nők valójában sokszor radikálisabbak voltak, mint a férfiak. 1949-ben egy budapesti üzem női gépkezelői kétnapos sztrájkkal tiltakoztak a termelési normák emelése ellen. A sztrájk megbénította a gyárat.³⁰ 1950 tavaszán, amikor az iparban bevezették a darabbéres rendszert, a textiliparban dolgozó női gépkezelők ismét harciasabbnak bizonyultak a többi csoportnál, és többórás sztrájkba kezdtek a főváros számos ipari üzemében.³¹

Úgy tűnik, hogy a normarevízió elleni munkástiltakozás letörése 1950 nyarán radikálisabb fordulópontot jelentett a textiliparban, mint az ipar egészében. Ezután eltűnik a kollektív tiltakozás, noha jelentősen foko­zódik a munkaintenzitás, és nagymértékben zuhannak a bérek. A gép­kezelők a kollektív tiltakozás helyett egyre nagyobb arányban hagyták ott munkahelyüket. 1951-ben a Magyar Pamutiparban a párthivatalnokok feljegyezték, hogy „sok munkás hagyja ott az állását, és olyan gyárakban vállalnak munkát, ahol nem kell dolgozniuk vasárnap vagy éjszaka. A szomszédos gyárak felveszik azokat, akik engedély nélkül távoztak." Az év első öt hónapjában 18-20%-os volt a fluktuáció.³² Egyre több férjezett nő hagyta ott a textilipart – a gépkezelők utánpótlása a mezőgazdasági területek iskolaelhagyói közül került ki, akik abbahagyták az ipari munkát, amikor férjhez mentek.³³

Ahol nyílt tiltakozás fordult elő, ott sem közvetlenül a munkafeltételek vagy a bérek miatt történt, noha általános volt az ezek miatti elégedet­lenség. Konkrétan kritizálták azonban a munkaidő meghosszabbításának kísérletét, mert így a nőknek kevesebb idejük maradt a háztartásra. A textiliparban az állam úgy próbálta növelni a munkaidőt, hogy csökken­tette az ünnepnapok számát, és kísérleti jelleggel bevezette a hétnapos termelést. Ezt az intézkedést ellenállás fogadta, mert felborulással fenye­gette azt a kényes egyensúlyt, amelyet a jórészt női munkások a gyári munka és a magánszféra között kialakítottak. 1950-ben kezdődtek az állam ilyen irányú próbálkozásai. Az első lépés az volt, hogy munkanappá nyilvánították a húsvét előtti szombatot. A morális gazdaság védelmében a női gépkezelők, akik szombat délután tették meg az előkészületeket húsvét vasárnapra, korábban elmehettek a munkából. Amikor megpró­báltak véget vetni ennek a toleráns gyakorlatnak, a munkások az egész gyárban hangosan tiltakoztak, később pedig minden évben hiányoztak a munkából. Hasonló tiltakozás fogadta 1951-ben a munkahét kiter­jesztését a vasárnapokra. Noha a pártagitátorok ezt „vallási izgatásnak" bélyegezték, sohasem tudták bebizonyítani feltevésüket. Valószínűbb, hogy a gépkezelők úgy tekintettek erre az intézkedésre, mint a család és a háztartás elleni támadásra.³⁴

A nyilvános és a magánszféra nemi meghatározottsága legalább annyi­ra formálta a kollektív tiltakozást, mint az állami elnyomás. Az államnak az a kísérlete, hogy megnövelje a nők munkaidejét, és ezáltal korlátozza a háztartásra fordított időt, nyílt tiltakozást váltott ki, míg a bércsökkenés és a munkafeltételek romlása a munkahely elhagyására ösztönözte a dolgozókat. Ráadásul úgy tűnik, hogy a jutalmazás és a munka körüli informális alkukban a szakképzett férfi munkások sokkal sikeresebben tudták érvényesíteni az érdekeiket, nemritkán a nők kárára. Ez ellen azonban meglepően kevesen tiltakoztak, és panaszt is alig tettek nyíl­tan. Ezt én – legalábbis részben – azzal magyarázom, hogy a formális, vagyis az állam által ellenőrzött gazdaság nem tudta kielégíteni a magyar háztartások anyagi szükségleteit. Mivel az elnyomó állam elzárta a kol­lektívtiltakozáshoz vezető utakat, kollektív akcióval nem lehetett javítani a béreken és a jövedelmeken. A nagy szegénység és a növekvő hiány a fogyasztás szférájában táplálta a szocialista privatizáció eszményét, amelybe a nők többet tudtak befektetni, mint a férfiak.

A hiánygazdaság a mindennapi életben

Amint a helyi élelmiszer- és áruhiány átterjedt az ipari központokra az 1950-es évek elején, a „hiány" nemcsak a szocialista termelés szférájá­ban lett az élet egyik meghatározó elemévé, hanem a fogyasztáséban is. A hiány alapvetően azt a vélekedést erősítette, hogy a formális gazdaság nem képes kielégíteni az anyagi szükségleteket. Az ott tapasztalt káosz sok háztartást ösztönzött arra, hogy bizonyos fokú autonómiát teremtsen magának. Az áruhiány aláásta a rezsim legitimitását, és sok „munkásosz­tálybeli" fogyasztó szemében kétségbe vonta a munka és a jutalmazás közötti összefüggést. A fogyasztás területén megmutatkozó problémák alaposan csökkentették az ipari munkások hajlandóságát, hogy pozitívan reagáljanak az ösztönzőkre, amelyekkel az állam a szocialista termelés világában kívánta őket jobb teljesítményre serkenteni. A fogyasztás problémái így teret nyitottak egy nagy parallel gazdaság számára, amely a hivatalos szocialista termelés mellett létezett, és autonóm módon mű­ködött ugyan, de nem szakadt el teljesen a formális gazdaságtól.

Az állam a korai szocialista Magyarországon arra törekedett, hogy a magasabb szintű fogyasztás ígéretével felsorakoztassa a lakossá­got a proletarializálás politikája és a termelési viszonyok gyárakbeli individualizálása mögé. Egy 1953-as propagandapamfletben a rezsim az életszínvonal és a fogyasztás emelésében határozta meg a párt fő társadalmi üzenetét. Noha elismerték, hogy voltak „nehézségek" az élel­miszer-ellátás területén, leszögezték, hogy „sok élelmiszer szabadpiaci ára csökkent, az ipari árucikkek kínálatában pedig általános bőség kelet­kezett".³⁵ A korai szocialista fogyasztás valósága azonban nagyon is távol állt az állam szándékaitól vagy a propagandától. Noha a boltok száma jelentősen nőtt, a körülmények gyakran korántsem voltak kielégítőek.³⁶ 1951-től, elméletben legalábbis, a „munkásosztálybeli" fogyasztók a „szabadpiacokon" is vásárolhattak, ahol a termelők közvetlenül és piaci áron adták el áruikat a fogyasztóknak. Ezeket azonban mai szóval legi­timitási deficit jellemezte, mert sok fogyasztó a spekulációval és a rossz üzlettel azonosította a szabadpiacot. Sokan továbbra is „feketepiacnak" nevezték, egyébként helytelenül, ezt az intézményt, és elutasították a hi­vatalosan tolerált státusz elismerését.³⁷ Mivel mind az állami boltok, mind pedig a „szabadpiacok" függtek a mezőgazdasági termelés állapotától, az élelmiszer-kínálat terén is hasonló nehézségek adódtak. Ahol eleget és jó minőségben termeltek, ott a piacokon is megfelelő volt a kínálat.³⁸ Az ipari területeken nem ez volt a helyzet: nemcsak szegényes volt a kínálat,³⁹ hanem gyenge termés idején a lakosság élelmiszer-szükség­letét sem tudták fedezni.⁴⁰

A munka szigorú nemi megosztása miatt, legalábbis a városi háztar­tásokban, a „munkásosztálybeli" vásárló gyakran a nő volt, ő vezette a háztartást. Az ő felelőssége volt a boltok előtti sorban állás, valamint az élelmiszerhiány és a szegényes kínálat miatti problémák megoldása. Ezt az önmagában sem hálás feladatot gyakran még jobban megnehezítette a munkásháztartások nyomora az ötvenes évek elején, valamint a ház­tartás jövedelmének nemi megosztása. A szegénység és a csökkenő életszínvonal komoly problémát jelentett a lakosság nagy részének az ötvenes évek elején. Szakszervezeti adatok szerint az 1953-as reál­bérek 16,6%-kal voltak alacsonyabbak az 1949-eseknél. A bérből és fizetésből élő háztartások átlagjövedelme 8%-kal csökkent ugyanebben az időszakban. Ez tükröződött a háztartási kiadások átrendeződésében: az élelmiszeráruk 1949-ben egy átlagos háztartás kiadásainak 45,9%-át tették ki, 1953-ban az 58,8%-át. A ruházkodás részesedése a háztartási kiadásokból 18,2%-ról 10,4%-ra csökkent. Romlott a táplálkozás minő­sége: egy átlagos háztartás hús-, zsír- és tejfogyasztása alacsonyabb volt 1953-ban, mint 1938-ban.⁴¹ Ezek az átlagok „jótékonyan" leplezik sok háztartás kétségbeejtő nyomorát. Egy Nyugatra menekült fiatal munkás visszaemlékezése szerint sok szomszédja „hathetente ment vért adni, hogy egy kis extrajövedelemhez jusson".⁴² Az ötvenes évek elején min­dennapos látvány volt, hogy tömegek fésülik át Budapest szeméttelepeit élelem és kiselejtezett ócskaságok után kutatva.⁴³

Az abszolút szegénység mellett komoly nyomás nehezedett sok munkásháztartás költségvetésére. A kis létszámú városi háztartásokban „csak" alacsony volt az életszínvonal, a nagyobb háztartások azonban kétségbeesett helyzetben voltak. Egy 1952-ben Nyugatra menekült bányász felesége a következőképp számolt be a háztartás alapvető nehézségéről, amelyet az alacsony ipari bérek és a relatíve magas árak okoztak: „Aférjem odaadta a teljes fizetését a háztartásra […] A hónap elején a bánya kifizette az első két hetet, ami mindig 320 forint körül volt, és ebből ki kellett jönni a hónap közepéig, amikor megkapta a havi fize­tésének második felét. A hónap közepéig csak a legszükségesebbeket vásároltam, zsírt, olajat, lisztet… aztán jött a következő részlet… abból, úgy, hogy a létminimumon éltünk, meg tudtam spórolni 100-120 forintot, de csak úgy, hogy az uram a szabadidejében külön műszakot vállalt […] így tudtam néha anyagot venni, hogy ruhát varrjak a gyerekeknek."⁴⁴

Sok esetben azonban a férj vagy az élettárs nem adta oda az egész keresetét a partnerének, hanem ragaszkodott hozzá, hogy megtartson valamennyit a saját szórakozására, miközben elvárta a nőtől, hogy vigye a háztartást. A nők gyakran igen hátrányos helyzetbe kerültek a háztartási pénz ilyetén elosztása miatt. Ennek a helyzetnek egy szélsőséges, noha sajnos korántsem egyedüli példája azé a fiatal nőé, aki egy szegény budapesti kerületben élt a vőlegényével. Noha a vő­legény szakképzett munkás volt, „ivott és lóversenyezett", úgyhogy a menyasszonya csak „600 vagy 700 forintot" kapott az „1100 vagy 1200 forintból", amit a munkás megkeresett, aki ráadásul gyakran még ebből a kosztpénzből is „visszakért". A magas árak miatt a nő sokszor nem tudott élelmiszert venni magának, és télen a lakását sem tudta fűteni. Kenyéren és lekváron élt, és ha otthon volt, ágyban feküdt, hogy vala­hogy felmelegedjen.⁴⁵

Még ahol a nők képesek és hajlandóak is voltak azzal enyhíteni a háztartás gondjait, hogy a rendszer propagandájának megfelelően részt vállaltak a szocialista építőmunkában, a háztartás terhét akkor is nekik kellett viselniük. Ez az általános áruhiány, az alacsony hatékonyság és a meg nem értés világában korántsem volt könnyű feladat. Egy budapesti fogyasztó így írja le a bevásárlás napi rutinját, amikor az élelmiszer- és áruellátás éppen nem akadozott: „Mindennap 6-kor keltem, és mentem a TEJÉRT-be, hogy megvegyem a reggelit… Persze sorban kellett áll­nom, de legalábbis hét közben annyi tejet vehettem, amennyit akartam, vagy legalábbis amennyit meg tudtam fizetni. Csak vasárnap limitálták egy literben a fejadagot… Sorban álltam kenyérért a KÖZÉRT-ben… megvártam, amíg a vőlegényem elmegy a munkába, aztán bevásároltam ebédre és vacsorára, olyankor nem kellett sorban állni." Az ipari körze­tekben a nőknek sokszor naponta kellett végigjárni a különböző boltokat, egyszerűen azért, mert „a munkásfeleségeknek nem volt elég pénzük arra, hogy nagy mennyiségben vásároljanak".⁴⁶

A dolgozó nőknek, különösen azoknak, akik reggeli műszakban dolgoztak, a munka előtt vagy közvetlenül utána kellett elintézniük a bevásárlást. Mivel a boltok nem győzt

A tanulmány első része áttekinti az ingázókkal kapcsolatos magyar szakirodalmat a szocializmus időszakában, és képet ad arról, hogyan jelentek meg a kétlaki munkások a hivatalos diskurzusban. Fontos rámutatni, hogy a városi munkások gyakran irigykedve tekintettek a mezőgazdasági és ipari jövedelemmel rendelkező családokra, és ezt az ellentétet a propaganda is erősítette. A hosszú távon ingázók nagy csoportja azonban éppen a legszegényebb rétegekből került ki, akiknek sokszor a városba költözés, a segédmunkás-lét is jelentett bizonyos fokú társadalmi mobilitást. A tanulmány második részében Tóth Eszter Zsófia a dokumentumfilmek tükrében elemzi, hogyan jelent meg az 1970-es és 80-as években a „fekete vonatok" ingázó közönségének szegénysége és kiszolgáltatottsága mint szociális kérdés.

Bevezetés

Batyusok, kétlakiak, munkásszállók lakói, bejárók, ingázók, fekete vo­nat – ezek a kulcsszavak is jelzik azokat a fordulópontokat, amelyek a vidékről a városba dolgozni naponta bejárókról vagy hetente ingázókról szóló hivatalos diskurzust meghatározták a szocialista időszakban.¹ A bejárók és az ingázók a modern és a tradicionális kultúra határán éltek, identitásukban és életformájukban kötődtek a város és a falu világához is. Az ingázás fogalmát a területi mobilitással foglalkozók úgy határoz­zák meg, hogy az a települések közötti ideiglenes vándorlás, melynek kiváltó oka a munkahely és a lakóhely térbeli elkülönülése. Atávolságtól függően beszélhetünk napi, heti vagy havi ingázásról. Maga a jelenség a szocialista időszakban vált tömegessé az ötvenes-hatvanas évek ipartelepítési politikája és a mezőgazdaság kollektivizálása miatt.² Az ingázás elsődleges kiváltó oka a helybeli munkaalkalom hiánya, ked­vezőbb foglalkozási viszony keresése, másodlagos okai az oktatással, iskolázással kapcsolatos tényezők.³

Böhm Antal szerint az 1970-es évekre a bejárók és az ingázók rétege sajátosan elkülönült egymástól. Az agglomerációs térségek, vonzás­körzetek bejárói tartósan berendezkedtek erre az életmódra. A bejárást Böhm szerint a bejáró munkás olyan adottságnak tekintette, amelynek előnyei és hátrányai is vannak, ezeket életstratégiáiba beépítette, az életmód elemeit gyermekeinek áthagyományozta. A távolsági ingázás Böhm szerint alkalmi jellegű volt, és ha a távolsági ingázó kedvezőbb munkafeltételeket és lehetőségeket talált, akkor könnyen feladta korábbi munkahelyét.⁴

A bejáró és ingázó munkások története nem pusztán egy sajátos met­szete a szocialista időszak munkástörténetének, hanem e munkásréteg és a hatalom kapcsolatának elemzésén keresztül érthetőbbé tehetőek azok a társadalmi folyamatok, amelyeknek egy része az eddigi feldolgo­zások eredményei alapján nem ismerhető meg. A bejáró munkások sa­játos szerepet töltöttek be a szocialista időszak hivatalos diskurzusaiban és szociológiai irodalmában is. A hatalom kiemelt kérdésként kezelte az e réteghez tartozók életvitelét, mivel egyszerre kötődtek a faluhoz és a városhoz. Ezenkívül az agrár-túlnépesedés, majd az 1958-as kollektivi­zálás hatására ipari munkavállalóként kellett számolni a mezőgazdasági népesség jelentős részével.

A bejárók és ingázók megjeleníthetőek voltak egy olyan sajátos tár­sadalmi rétegként, amelynek tagjait fel kell emelni a városi, tősgyökeres munkások közé. A munkásság más rétegeihez képest az ingázóknál látványosabban, hangsúlyosabban jelent meg az, hogy egy időben, egyszerre több csoporthoz is kötődtek, identitásukat párhuzamosan több tényező is meghatározta. Először E. P. Thompson helyezte elemzésének középpontjába a munkásság önképének változását és a munkásosztály mint kulturális csoport, entitás vizsgálatát. Ő elemezte azt, hogyan alakul ki a csoporthoz tartozók identitása, és ez milyen intézményekhez kötődik.⁵ Maurizio Gribaudi, aki amellett, hogy életútinterjúkat készített egy torinói munkáskerület lakóival, visszatért a falujukba, kibocsátó közegükbe, és az otthon maradottakkal is interjúzott, könyvében arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nincsen egységes munkásosztály, és nincs olyan egységes munkáskultúra sem, amely normatív keretek között érvényesül.⁶

Az 1950-es évek hivatalos diskurzusában a bejárókat és az ingázó­kat úgy jelenítették meg, mint az elmaradottság, a falusi életmódhoz kötöttség szimbólumait, szemben a modernitás megtestesítőivel, a nagyvárosban élő szakmunkásokkal. Ebben az időszakban a róluk szóló szövegekben a „kétlaki" kifejezést használták. E szerint az ábrázolás szerint a kétlakiak azok, akik, úgymond, nem haladnak a korral, s bár nagyipari munkakörülmények között dolgoznak, a munkaidő lejárta után rohannak haza, falujukba, s otthon szabadidejükben földet művelnek. Erősen kötődnek a földhöz, a földjüket nem akarják beadni a téeszbe, időbeosztásukat alapvetően a mezőgazdasági munkák ciklikussága határozza meg. A kétlakiak megjelenítésekor is, ahogy az a korszakban szokásos volt, szembeállították a jelent és a Horthy-korszakot, úgy, hogy ez utóbbit elítélték. Eszerint a két világháború között jogos volt, hogy a kétlakiak ragaszkodtak a földhöz és a mezőgazdasághoz, mivel folyama­tosan fenyegette őket a „munkanélküliség réme". Azonban ez a kötődés az 1950-es évekre a korabeli hivatalos diskurzus szerint azért lett káros, mert a kétlakiak kizsigerelik munkaerejüket akkor, amikor a gyári munka után, „szabadidejükben" a földeken dolgoznak.⁷ Csírájában marékkor is megjelent e szövegekben az az érvelésmód, amely szerint a kétlakiaknak előnyük is származik sajátos helyzetükből, amikor egyszerre élvezik az ipari munka előnyeit, a rendezett munkakörülmények biztonságát és a falusi saját termelés hasznát.⁸

A Kádár-korszak elején, 1959-ben az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztálya átfogó vizsgálatot végzett a „kétlakiság"-ról.⁹ A jelentés írói megállapították, hogy az ipari fejlődés velejárója a mezőgazdasági mun­kaerő beáramlása az iparba, ez azonban nem jelenti azt, hogy az egész család rögtön nagyipari munkát vállal, és abbahagyja a mezőgazdasági termelést. Másrészt a mezőgazdasági munkaerő-felesleg elsősorban a nagyiparba vándorol el. A szövegben nem emelték ki, hogy az, aki a városban vállal munkát, nem jut automatikusan lakóhelyhez is. Ajelen-tés szerint kétlaki munkaerőt elsősorban az építőipar, a kendergyárak, cukorgyárak, erdőgazdaságok foglalkoztattak. Nem hangsúlyozták, hogy a bányászat és a textilipar is hagyományosan ilyen ágazatnak számított. A jelentés megkülönböztetett olyan munkaerőket, akik az éven belül ciklusosán a nagyiparban, majd a mezőgazdaságban vállalnak munkát, és olyanokat is, aki két-három műszakos munkabeosztásban dolgoznak a nagyiparban, majd lakóhelyükre hazatérve mezőgazdasági tevékeny­séget folytatnak.

Valuch Tibor a szocialista időszak szociológiai felméréseit is összefog­laló munkájában hangsúlyozta, hogy az ingázás oka a Kádár-korszakban elsősorban az volt, hogy a területi célú fejlesztéseknek megfelelően az ipart 1959-től decentralizálni kezdték. A korabeli döntéshozók feltételez­ték, hogy az ipari foglalkozások elterjesztése önmagában is mérsékli az emberek közötti egyenlőtlenséget, ezért elsősorban feldolgozóipari üze­meket telepítettek vidékre. Emiatt nőtt a napi ingázók száma. E fejlemény értékelhető pozitívumként abból a szempontból, hogy így mérséklődtek a területi jövedelmi különbségek; és negatívumként, mivel az ingázás miatt lazultak a családi kapcsolatok. A távolsági ingázáshoz kötöttek olyan deviánsnak tartott viselkedéseket és jelenségeket, mint az alkoholizmus és a családok szétesése. Csoba Juditnak a jelenség korabeli megítélését tükröző megállapítása szerint „az ingázás a népgazdasági munkaerő­szükséglet kielégítésének egyik legalkalmasabb módja, a koncentrált munkaerő-felhasználás legegyszerűbb formája".¹⁰

A területi decentralizáció miatt 1960 és 1970 között Szabolcsban négy­szeresére, Békés, Bács-Kiskun és Somogy megyében háromszorosára nőtt az iparban foglalkoztattak száma. Azoknak a településeknek a szá­ma, ahol az ingázók aránya elérte vagy meghaladta az 50%-ot, 1960-ban 143, 1970-ben 842, 1980-ban 1820 volt. Az 1970-es évek elején fordulat következett be: a vidéki, falusi munkahelyek száma bővült. A napi ingá­zók száma abszolút értékben az 1980-as évek elejéig emelkedett, attól kezdve csökkent. Az ingázókon belül a nők száma dinamikusan emel­kedett 1960-1990 között.¹¹ Az 1984-es népszámlálás adatai szerint az ingázó aktív keresők iskolázottsága alacsonyabb volt, mint nem ingázó társaiké. Ez összefüggött azzal, hogy az alacsonyabb iskolázottságú fizikai foglalkozásúak aránya (79%) magasabb volt körükben, mint a lakóhelyükön munkát vállalók körében (65%). 1970-ben 320 200 fő volt távolsági ingázó, 1980-ban 270 000 fő. Ők a „tartós ideiglenesség" állapotára rendezkedtek be: ágybérlők, albérlők vagy munkásszállások lakói lettek, kapcsolatuk az otthon maradottakkal periodikussá vált. Munkásszálláson 1955-ben 110 ezren, 1961-ben 225 ezren laktak, az 1970-es évek végén 150 ezren, az 1980-as évek közepén 120 ezren.

Az ipari és építőipari segéd- és betanított munkások átlagosan 5-8 évet éltek munkásszállón. Pest megye munkásainak kétharmada Budapesten dolgozott; átlagosan két órát töltöttek utazással naponta, a budapestinél rosszabb lakásviszonyok között éltek.¹²

Az 1960-as és az 1970-es években a hivatalos diskurzusban az in­gázók úgy jelentek meg, mint akik nem szolidárisak a többi munkással, nehezen szervezhetőek, mindig vissza akarnak térni – és vissza is tér­nek – a faluba. Emellett olyan áldozatként is megjelenítették őket, akik egyszerre elszenvedői a falu bajainak és a város kínjainak.¹³

Egy 900 fős Pest megyei falu (Vácegres) lakóit az 1970-es évek közepén így ábrázolta egy újságíró: „A foglalkozások gyakorta átfedik egymást, a szorgalmas vácegresi nép hol kétlaki, hol háromlaki tevé­kenységből pénzel. A dimbes-dombos táj rosszul művelhető termőföld, a háztáji jószág szépen jövedelmez. Sorra épülnek a csinos, új házak. Sok, finoman berendezett szoba, inkább csak mutatóba, a család többnyire egyetlenegyben zsúfolódik össze. Tehén, tej, vaj, piacozás, gyűjtés, szer­zés – kevés életöröm, nagyon kevés kultúrigény. Dolgoznak, hogy kupor­gathassanak. Kuporgatnak, hogy legyen. Van – de minek?"¹⁴ E forrásban a bejárókat szorgalmasnak ábrázolta a szerző, azonban kritizálta őket amiatt, hogy bevételeiket nem jól hasznosítják, mert nem művelődnek, puritán életmódot folytatnak, értékeket nem közvetítenek.

A szocialista időszakban előfordulhatott az a jelenség, hogy egy telepü­lésen belül voltak bejárókés ingázók is. Például 1975-ben a Pest megyei Szigetcsépről az ipari munkások bejártak dolgozni a Csepel Autógyárba, a Csepel Vas- és Fémművekbe, a helyi mezőgazdasági munkákat pedig Szabolcsból járó távolsági ingázók végezték.¹⁵ Kétirányú volt az ingázás ekkoriban a Pest megyei Dömsödön is, ahonnan kb. 1000 ipari munkás Budapestre járt dolgozni, míg az üzemági szakemberek, technikusok a fővárosból jártak ki Dömsödre.¹⁶ Bár a heti ingázó fogalomhoz leg­gyakrabban a Szabolcs és Békés megyei, az építőiparban időszakosan munkát vállaló fizikai dolgozó képét szokták társítani, Pest megyén be­lüli is voltak olyan települések, ahonnan közlekedési nehézségek miatt hetente ingáztak. Például 1975-ben a közös közigazgatás alá tartozó, 3500 fős Kemencéről és Bernecebarátiból másfél ezer távolsági ingázó vállalt munkát az építőiparban és az erdőgazdaságban.¹⁷ A nagybörzsönyi munkavállalók hetente jártak haza Vácról és Dorogról.¹⁸

Az 1980-as években Losonczi Ágnes úgy ábrázolta a távolsági ingá­zókat, mint akik mindig a társadalmi átalakulások legnehezebbjét viselik: ha be kell vonni őket az iparba, bevonják; ha ki kell szorítani, kiszorítják őket. Ők részesülnek a legkevésbé a nagy jövedelmekből, a tanulási lehetőségekből, a civilizációs juttatásokból. Számukra csak a kemény munka és a nehéz életkörülmények „járnak".¹⁹ 1980-ban a napi ingázók száma 1 millió 218 ezer fő volt, a távolsági ingázóké 270 ezer.²⁰

A bejárás és ingázás felfogható úgy is, mint a migráció egy sajátos változata, mivel a bejárók és ingázók munkalehetőség reményében²¹ el­hagyják lakóhelyüket, azonban ahol munkalehetőséget találnak, ott nem jutnak lakhatási lehetőséghez. Ezek az emberek vagy naponta (bejárók) vagy hetente (ingázók) munkahelyükről visszatérnek a lakóhelyükre. George Gmelch szerint egy falusinak élete során a munkalehetőségek és a migráció szempontjából az alábbi döntési alternatívákkal kell szem­benéznie: 1. Otthon marad, és a mezőgazdaságban dolgozik. 2. A közeli városba megy dolgozni, és naponta ingázik. 3. A nagyvárosban vállal munkát, de hétvégente hazatér. 4. Családjával együtt költözik a nagyvá­rosba, és felszámolja korábbi háztartását. 5. Kedvező munkalehetőség reményében külföldre emigrál.²²

A Kádár-korszakban a szociológusok a bejáró és ingázó munkásokkal a hetvenes években foglalkoztak a legintenzívebben. Úgy tűnik, ennek elsősorban az volt az oka, hogy még ekkoriban is a bejáró munkások rétege szimbolizálta a munkások között a társadalomban az átmeneti­séget és a devianciát,²³ ezért életmódjuk elemzése kihívást jelentett a szociológusoknak.

Berkovits György a Világváros határában²⁴ című szociográfiájában elemezte a Budapest környéki falvakból naponta bejárók életkörül­ményeit, életútját. Szerinte a Budapest környéki falvakban azok az eredetileg Budapestre bevándorolni akaró munkások telepedtek meg, akik a fővárosban már nem kaptak lakást, azonban szülőföldjükre visz-szatérni nem akartak, és a Budapest környéki falvakban képesek voltak lakóhelyet teremteni önmaguknak. Itt egy részüknek sikerült a sváb kitelepítések nyomán megüresedett ingatlanokba beköltözni (Solymár, Üröm, Nagykovácsi, Piliscsaba), a többieknek azonban sokkal nehe­zebb volt megalapozniuk önálló egzisztenciájukat.²⁵ Különösen igaz volt ez a bejáró munkások fiatalabb nemzedékeire, akik közül sokan albérletből vagy sufniszerű lakásokból jártak be a fővárosba dolgozni.²⁶ A bejáró munkások életútjában szimbolikus jelentőséggel bír a saját ház felépítése, amelyet gyakran nagyipari munkakörülmények között, kötött munkarendben végzett munka után, „szabadidejükben", több éven ke­resztül építettek fel.²⁷

A korszak szociológiai irodalma szerint az első generációs bejáró munkások úgy vélekedtek, hogy a fiatalokat „elrontotta" a város, mert munkahelyükön könnyen eltanulták a nagyvárosi „rossz mintákat", és a szabadosabb, botrányokozó életmódot bevitték a faluba. Ebben az áb­rázolásban Budapest szimbolizálja a Nyugat-imádatot és a házibulikat.²⁸ Ebben az értelmezési keretben a bejáró munkások átmenetet képeztek a parasztság és az „igazi munkásság", a városi munkásság között.

Valuch Tibor összefoglalója szerint három-négy nagyobb és több kisebb munkáscsoportot lehet elkülöníteni a korszakban. Az első cso­portba tartoznak a tradicionális munkáscsaládból származó, szakképzett városi munkások. A második csoportba a többgenerációs, alacsonyabb iskolázottságú és képzetlenebb tradicionális munkások. A harmadik, önálló karakterrel rendelkező, bár létszámában nem túl nagy csoportot a magánszektorban dolgozó munkások alkották. A negyedik – és az ingázás szempontjából a legizgalmasabb – csoport az „elsőgenerációs"-ként, „újmunkásként" vagy „parasztmunkásként" definiáltak rétege, akik többnyire szakképzetlenek, alacsony iskolázottságúak, az ötvenes vagy hatvanas években váltak ipari munkássá. Munkaszervezeti pozíciójuk alacsony, rendszerint nehéz fizikai munkát végeznek. Kisebb részük az állami lakásépítkezés keretében városi lakáshoz jutott, nagyobb részük napi vagy távolsági ingázó.²⁹

Kemény István rendszerváltás után megjelent, de még a szocialista időszakban írott tanulmányában így ábrázolta a parasztból munkássá válás lépcsőit: „[…] a magyar falusi nincstelenek ipari proletárrá válása általában kétlépcsős mobilitás formájában megy végbe. Az első lépcső­ben a falusi proletár vagy törpebirtokos gyerekéből gyári segédmunkás vagy betanított munkás lesz, a második lépcsőben az előbbiek gyermekei szakmunkássá válnak."³⁰

A szocialista időszak szociológusai szerint a falusi értékrendből közve­títeni kellett volna a városba: a munkamorált, az egyénnek a teljesítmé­nye alapján történő megítélését, a pazarlás, az anyag- és időfecsérlés elítélését (ún. hagyományosnak tartott paraszti értékek).³¹ A város rossz hatásának tartották a „feltörekvés torz formáit", úgymint: az „ésszerűtlen építkezéseket, a fitogtató ceremóniákba torkolló, fesztivál jellegű családi ünnepeket".³²

A szociológusok előszeretettel helyezték vizsgálódásaik középpontjába a bejáró és ingázó munkások tipizálását, elsősorban az ingázás távol­sága, gyakorisága, a lakóhely fajtája szerint. Berkovits György az alábbi csoportokat alkotta: 1. régi falusi munkáscsoport; 2. új falusi munkás­csoport (bevándorlók); 3. utóparasztok (piacozók).³³ Böhm Antal és Pál László így tekintette át az ingázás ciklusait: 1. A századelő ingázói, akik alacsonyabb bérért vállalnak munkát, megtakarításra nem törekednek, fizetés után napokig nem dolgoznak, két-három hét munka után és a mezőgazdasági idénymunkák idején is távol maradnak a gyártól. 2. A két világháború közötti a második generációs, munkásszármazású ingázók.³⁴ 3. Az 1950-es években a falvakból menekülők. 4. Az 1960-as években a téeszesítés hatására ismét a falvakat elhagyni akarók, majd az 1960-as évtized végén a munkaerő-toborzás nyomán azok, akik otthagyják téesz-munkahelyüket a nagyipari munkahelyért cserébe. 5. Az 1970-es években a téesz-melléküzemág ismét alternatív lehetőséget nyújtott akár a nagyipari munkahely megtartásával is.³⁵ Ugyanők az ingázás időtar­tama szerint megkülönböztettek bejárókat, akik naponta másfél óránál nem töltenek többet utazással, és távolsági ingázókat, akik ennél többet utaznak naponta vagy hetente.³⁶ A mentalitás alapján különbséget tettek (1) munkás mentalitású csoportok (inkább a fiatalokat tartották ilyennek, akik szerintük közvetítő funkciót töltenek be falu és város között) és (2) megtorpanok között; utóbbiak elindulnak az újnak számító munkás-élet­forma felé, de megrekednek.

Kemény István szerint a városi munkások között a bejáró munkás annál inkább megtalálja helyét, minél régebbi ingázó volt a családja. Ennek alapján három csoportot különböztetett meg: 1. a XX. század elejétől, legkésőbb az 1920-as évektől ingázók; 2. az 1930-as, 1940-es évek bejáró munkásai; 3. az 1950-es évek bejáró munkásai. A bejárókat elkülönítette egymástól abból a szempontból, hogy családjuk a falusi társadalom mely rétegéből származik. Eszerint a legnehezebb helyzet­ben az uradalmi cselédek leszármazottai vannak; a második fokozat a summások, részesek, napszámosok és egyéb agrárproletárok leszár­mazottai; a harmadik fokozat a kubikusok, bányászok, erdei munkások, vasutasok utódai; a negyedik fokozat a bejáró munkások gyerekei.³⁷ A bejárókat abból a szempontból is tipizálta, hogy milyen típusú faluból ingáznak; ez alapján négy falutípust különböztetett meg: konzervatív falu, polgárosodó falu, bomló falu és megrekedt falu.³⁸

Csoba Judit homokmégyi kutatásai alapján az ingázókat és a bejárókat ún. történeti típusokba sorolta. 1. „A mélyről jövők": már az első világ­háború előtt vándorló nincstelenek, akik kubikusmunkát vállalnak. Tőlük sem a munka formájában, jellegében, céljában nem különböznek az 1950-es évek kubikusai. 2. a) A törekvők: az 1950-es évek végén olyan távolsági ingázók, akik a kubikusok közül kiemelkedve szakmunkássá képezik magukat. 2. b) A menekülők: a szegénység elől menekülve bányásznak állnak. 2. c)Az egyenruhás bejárók: rendőrök, katonatisz­tek, börtönőrök. A börtönőröket kivéve csak rövid ideig ingáznak, aztán elköltöznek a faluból. 2. d) A hivatalnokok, akik többnyire a középparaszt­ság legtehetségesebbnek tartott fiai közül kerülnek ki. 3. Hazatérők és kitartók: a távolsági ingázók egy része az 1960-as években visszatér a téeszekbe vagy a lakóhelyhez közeli munkahelyre, másik részük kitart az ingázás mellett: ők a magasabb fizetésű segédmunkások, akik bri­gádban dolgoznak. 3. a) Akitartókon belül vannak a „kétlaki fenntartók", ők kétlaki életet élnek, többnyire 35 éven felüli, alacsony iskolázottságú, szakképzettséget nem igénylő munkakörökben dolgozó, családos férfiak. 3. b) Szintén kitartókként definiálta Csoba Judit a „kétlaki vállalkozók"-at: ők pályakezdő fiatal szakmunkások, akik jobb fizetés, több szórakozás, kényelmesebb élet miatt választják az ingázást. Az 1980-as évek ván­dorai már többnyire harmadik generációs ingázók.³⁹

A különböző szintű pártszervek, pártszervezetek számára végzett munkásrétegződés-vizsgálatokban gyakran úgy jelennek meg a bejáró és ingázó munkások, mintakiket nehéz, sőt majdnem lehetetlen besorolni egy egységesnek tartott munkásosztály-fogalomba. Úgy tűnik, hogy a bejáró munkások kettős kötődését alig-alig tudták a korszak társada­lomtudósai beilleszteni a hivatalos diskurzus háromosztatú társadalom­képébe. A szociológusok végezte rétegződésvizsgálatok, amelyben a társadalmat nemcsak társadalmi osztályokban, hanem rétegekben és státuszcsoportokban is megjelenítették, árnyaltabbá próbálták tenni ezt az ábrázolásmódot.⁴⁰ Egy példát hozok a sok, besorolással küszködő jelentés közül: „Megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy mennyire tartozik a munkás kategória fogalmába az a volt paraszt, aki ugyan ipari üzemben dolgozik, de a műszak után háztáji gazdaságban jelentős bel­terjes állattartást, kertészkedést folytat. A régi munkáshagyományokkal rendelkező dolgozóknak nincs számottevő háztájijuk, az újabbak pedig nem tudnak tőle megválni. Mindez gazdasági differenciálódást is ered­ményez és […] erősíti a tulajdonosi szemléletet, és helytelen perspektívát mutat."⁴¹ (Kiemelések-T. E. Zs.)

Abban az ábrázolásmódban, amely szerint a parasztság az elma­radottság, a munkásság pedig a haladás, a modernizmus jelképe, a bejáró munkások paraszti gyökereinek, viselkedésbeli sajátossága­inak hangsúlyozása normatív alapon elítélendő volt. Azért, hogy a társadalom nyitottságát, a szocialista társadalom fejlettségét igazolják, társadalmi előrelépésként, mobilitásként ábrázolták a „parasztok" „mun­kássá" válásának jelenségét. Jó példa erre a Budapesti Pártbizottság munkatársainak véleménye, amelyet az 1972-es munkásjelentésről ír­tak: „Feltűnő a bejáró, munkásszálláson lakó munkások felfogásának a »műveltebb munkások« rétegétől eltérő mentalitása. Évtizede gyárban dolgozó, a legmodernebb munkásszállásokon lakó, középkorú vagy idősebb vidéki munkások több rétege lélekben, életmódja fő vonásai­ban most is parasztként él. A politika, a kulturálódás csak kis részüket érdekli. Az otthon gyakorol rá nagyobb hatást, ott érzi tulajdonosnak magát. Jellemző, hogy hazautazása előtti napon már nem dolgozik, energiáját az otthoni munkára tartogatja és visszautazása napján piheni ki magát."⁴²

A Budapesti Pártbizottság jelentésében megjelennek azok a bejáró és ingázó munkásokkal kapcsolatos érvek is, amelyek a bejáró és ingázó munkások idősebb és fiatalabb nemzedékeit eltérően ábrázolják. Esze­rint az idősebbekkel szemben a fiatalok azok, akik jól alkalmazkodtak a nagyvárosi környezethez, adaptálták annak értékeit. Louis Wirth tézise szerint a modern városi ember anonimitásban él, kapcsolatai egyre felüle­tesebbé válnak és atomizálódnak.⁴³ Azóta többen cáfolták Wirth tézisét,⁴⁴ mégis vissza-visszatérő motívuma a városok ábrázolásának a fásult, blazírt, mindenből kiábrándult egyén,⁴⁵ szemben a falusi környezetben élőkkel, akiket úgy jelenítettek meg, hogy az őket körbevevő nagycsalád gondoskodik róluk. Atörténeti ábrázolásokban gyakori, hogy a fiatalok a haladás, az öregek az elmaradottság szimbólumai. Ajelentés írója sze­rint: „Afiatal bejáró munkásoknál más a helyzet. Jelentős részük igényli a kulturálódási, az iparban látja jövőjét, itt kíván gyökeret ereszteni, ennek fő feltételét az önálló lakásban látja […] Több megbecsülést és biztatást várnak a tősgyökeres munkásoktól, brigádvezetőktől."⁴⁶

A bejárók és ingázók fogalmának definiálása és a szocialista időszak bejáró és ingázó munkásokkal foglalkozó szociológiai kutatásainak rövid áttekintése után részletesebben elemzem a távolsági ingázókról e kor­szakban készített filmek ingázómunkás-képét és ennek átalakulását.

Az ingázók a dokumentumfilmekben

Az 1970-es években Schiffer Pál több ún. szituációs dokumentumfilmet készített a távolsági ingázókról. Bár életművében nem kezelte trilógia­ként, három, a korban nagy visszhangot kiváltott alkotása szól a kérdés­ről: a Fekete vonat⁴⁷ (1970), a Cséplő Gyuri⁴⁸ (1978) és A pártfogolt⁴⁹ (1981).

A „fekete vonat"⁵⁰ metaforaként jeleníti meg mindazokat a jelensé­geket, amelyeket az ingázó munkásokkal kapcsolatban deviánsnak, társadalmilag elítélendőnek, rossznak tartottak.⁵¹ Andor Tamás operatőr Schiffer Pálról írott nekrológja összegzi a „fekete vonattal" kapcsolatos sztereotípiákat és a filmes értelmiségiek személyes élményeit, távolsá­gukat filmjük hőseitől: „És felszálltunk a FEKETE VONATRA. Schiffer Pali elintézte az engedélyeket, aztán azt mondta, hogy hunyjuk be a szemünket és ugorjunk bele. De közben nagyon is nyitva kellett tarta­nunk azokat a bizonyos szemeket, amelyeket könnyen kiverhettek volna. A Fekete Vonaton utazott hétvégeken oda-vissza a vándormunkások sötét tömege, a család viszontlátásának részeg várakozásában, vagy éppen az elválás dühében. Sok esetben háromszáz kilométert bum-liztak az ország különböző építkezéseihez segédmunkára. Az »odvas farakásként«, egymás hegyén-hátán alvó emberek tömegébe vetettük magunkat, és az összehányt, mocskos kupék mélyén megszólaltattuk azokat, akik hajlandónak mutatkoztak sorsukon elmélkedni."⁵² (Kiemelés az eredetiben – T. E. Zs.) E szerint az ábrázolásmód szerint a „fekete vonat" azért a deviancia melegágya, mert lehetetlen körülmények között részeg, családjuktól elszakított emberek utaznak, és az utazás közben gyakran bűncselekményeket is elkövetnek. Tehát a fekete vonat utazó­közönsége olyan, deviánsnak számító jelenségeket egyesít magában, mint az alkoholizmus, a bűnözés, a családok széthullása.

A munkásvonat témája a magyar irodalomban is vissza-visszatér. A szociografikus ihletettségű művek alkotói közül a munkásvonat már Szabó Zoltánt is megihlette az ingázók utazásának bemutatásakor.⁵³ A „fapadoson" alvó munkás fényképe a Cifra nyomorúságban⁵⁴ – amely az 1930-as években felvirágzott „szociofotó" műfaján belül született – sokak számára vált emlékezetessé.⁵⁵ Örkény István Sztálinvárosi képeskönyvé­nek első része az „Utazás" címet viseli, és egy fapados vonat utazókö­zönségét mutatja be a narrátor szemszögéből.⁵⁶ László-Bencsik Sándor 1973-ban megjelent munkásszociográfiája⁵⁷ is a reggel a gyár felé tartó busz belsejében kezdődik, és egyesek számára éppen ez a részlet vált a leginkább emlékezetessé a kötetből.⁵⁸ Tar Sándor egyik korai írása, a „6714-es személy" című novella nagy visszhangot váltott ki megjelené­sekor. Az írás egy napi ingázókat szállító munkásvonat útjáról szólt.⁵⁹

A „fekete vonatokon" rendszeresen razziáztak a rendőrök. A razziákra gyakran újságírók is elkísérték őket, így került be a tömegtájékoztatásba, leginkább a bulvárhírekbe, a fekete vonat, a munkásvonat mint a devian­cia melegágya.⁶⁰ Ez a fokozott ellenőrzés is magával hozhatta azt, hogy ezeken a vonatokon gyakoribbak voltak a bűncselekmények, minta nem ellenőrzött vonatokon, ugyanis az utasok így gyakrabban összetűzhettek az ellenőrző rendőrökkel. Egy ilyen jellegű bűncselekmény példaként került be abba az útmutatóba, amelyet rendőrök számára készítettek arról, hogyan kell a gumibotot megfelelően használni. Az útmutatás szerint „gumibot használatának van helye: – verekedés, garázda ma­gatartás megszüntetése érdekében, akkor, ha a rendőr nyomatékos figyelmeztetése eredménytelen marad".⁶¹ A dokumentum szerzője ezt egy olyan verekedés megfékezésének leírásával illusztrálta, amikor végül „fegyverhasználatra is sor került". 1967. július 14-én a budapesti Nyugati pályaudvarról 19.30-kor Mátészalkára induló munkásvonat egyik kocsijá­ban indulás előtt verekedés tört ki. A vonatkísérő járőr, Sz. József rendőr főtörzsőrmester, járőrvezető és K. Jenő rendőr törzsőrmester a kocsiba mentek. Látták, hogy 10-12 ittas személy verekedik. Sz. felszólította a verekedőket a verekedés abbahagyására, eredménytelenül, majd a ve­rekedés egyik sérültjét lekísérte a vonatról „elsősegélynyújtás céljából". Ekkor újra kitört a verekedés, és már minden utas részt vett benne. Sz. járőrtársával együtt visszatért a kocsiba, és „gumibotjukat készenlétbe helyezve" a verekedés abbahagyására szólítottak fel; a vonat eközben elindult. „A verekedők a felszólítást figyelmen kívül hagyták, sőt »üssétek a rendőröket, ne sajnáljátok, ellenforradalmat csinálunk« kiáltásokkal a rendőrökre támadtak" – legalábbis a rendőrök így adták vissza a történ­teket, igazolva a későbbi fegyverhasználat jogosságát. K. rendőr törzsőr­mester kezéből a gumibotot kicsavarták, és ütlegelték vele, majd egy vas fémtuskóval mellbe ütötték, amelytől a földre esett, ahol tovább ütötték, bántalmazták. „Sz. rendőr főtörzsőrmester, akit ugyancsak megtámadtak, elővette szolgálati pisztolyát és a verekedőket a támadás abbahagyására szólította fel, figyelmeztetve őket, hogy ellenkező esetben a fegyverét használja. Ekkor a támadók közül H. Sándor büntetett előéletű, e.-i la­kos késsel a rendőrök felé szúrt. Ekkor Sz. rendőr főtörzsőrmester egy figyelmeztető lövést adott le a mennyezet irányába. Ez sem járt azonban eredménnyel, mert H. ismét a rendőr felé szúrt, Sz. főtörzsőrmester most már célzott lövéssel hasbalőtte támadóját és a vészfék meghúzásával megállította a vonatot."⁶²

A forrás egy egyedi esetet mutat be, azonban figyelemre méltó, hogy érdemesnek találták arra, hogy bekerüljön a gumibot használatáról szó­ló útmutatóba. E szerint az ábrázolás szerint a munkásvonatok utasai isznak, részegesek, és vannak olyan esetek, amikor csak gumibot hasz­nálatával lehet őket megfékezni, sőt, a rendőr jogos önvédelme esetén a fegyverhasználat is megengedett. Mivel az ORFK anyagai között arra vonatkozó statisztikát nem találtam, hogy a munkásvonatokon hányszor használtak gumibotot, esetleg fegyvert „rendcsinálásra", ezért ez a forrás leginkább arra jó, hogy megmutassa, mennyire deviánsnak tartották a munkásvonatok közönségét a rendészeti diskurzusokban is. Egy ilyen vonatra szállt fel Schiffer Pál rendező és Andor Tamás operatőr. Utóbbi számára szakmai kihívás is volt a vonaton forgatni, mivel – ahogy egy 2006-os filmvetítést követő beszélgetésen elmondta – csodaként élte meg azt, hogy hordozható kamerával (mely akkoriban technikai újdon­ságnak számított) a kezében szállt fel a vonatra, és az ott megismert emberekről azután otthoni környezetükben is forgathattak.⁶³

Schiffer Pál a Fekete vonat után tíz évvel azt mondta, a film elkészí­tésével az volt a céljuk, hogy bemutassák annak az ingázó, vándor­munkás-rétegnek az életformáját, akiknek az egykori falusi szegények utódaiként (föld nélküli summások, napszámosok, cselédek vagy nagyon kevés földdel rendelkező szegényparasztok leszármazottjaiként) a városi iparbeli munkavállalás nyújtotta az egyetlen megélhetési lehetőséget. Schiffer hangsúlyozta, hogy a film a „hátrányos helyzet" filmje volt már 1970-ben is. A film létrejöttének lehetőségét pedig az új gazdasági me­chanizmushoz kapcsolta, amely felvetette azokat a társadalmi problémá­kat (munkaerőhelyzet, regionális gazdaságfejlesztés, oktatás), amelyre a filmben ő egykoron válaszokat keresett.⁶⁴

A Fekete vonat című filmben egy zsúfolt munkásvonatra szálltak fel a filmesek, „emberek egymás hegyén-hátán, még a vonat folyosóján, a földön is ülnek". A riporter megkérdezte a munkásoktól, ki hová való, mennyit utazik. Volt, akinek kettő; volt, akinek öt; volt, akinek húsz óra az oda-vissza út. Az utasoknak lakóhelyükhöz közel nem volt munkale­hetőségük; az egyik megkérdezett már 1948 óta távolsági ingázó volt. A következő jelenetet az újfehértói zsúfolt kocsmában vették fel. A riporter arról faggatta az egyik nótázót, miért iszik; azért, mert a családjától távol kell dolgoznia, hat gyereket eltartania – feleli.⁶⁵ Majd rámutat barátjára, aki hétvégén otthon dolgozik: vályogot vet, hogy eltarthassa a családját. A filmesek ellátogatnak a férfi otthonába, ahol egy hat év körüli kisfiútól – ő lesz A pártfogolt című film főszereplője – azt kérdezi a riporter, hol az apja. A fiú azt válaszolja, hogy a kocsmában, de nem megy utána, mert megveri.⁶⁶ Kijön a férfi felesége, és a másik öt gyerek, de nem engedi be a riportert, mert szégyelli lakásukat, a düledező falú vályogviskót. Több másik munkásnál is hasonló életkörülményeket találnak: van, ahol pet­róleumlámpával világítanak; másutt előfordult, hogy a férj egy évig nem volt otthon, ha meg otthon van, iszik és goromba a felesége szerint. Őt az egyik filmkritika csak „zöldfejű emberként" aposztrofálta, mivel éppen „kerítést mázol, attól zöld, meg hogy részeg".⁶⁷ Egy másik házban feltűnik a riporternek egy Lenin-kép. Megkérdezi a házigazdát, hogy került oda, mire azt feleli, hogy Pesten szerezte, mert megtetszett neki, és „Lenin volt a világ első eszméje", de többet nem mond róla.⁶⁸ Az utolsó jelenetben induló munkásvonatot látunk, a munkások söröznek, az egyik kupéban egy cigány hegedül, és egy részeg fiú énekel, másutt kártyáznak és a zsúfoltság ellenére felrakják a lábukat az ülésre.

A film bemutatásával egy időben született filmkritikák is arra helyezték a hangsúlyt, hogy a „felkavaró, nyugtalanító filmben" az alkotók „ténysze­rűen" ábrázolták az ingázáshoz kötődő deviáns jelenségeket, például az „italozást".⁶⁹ Több újságíró is problémának látta ezeket a jelenségeket, és az értelmiségiek feladatát abban határozták meg, hogy ezeket az embereket „felemeljék" lehetetlen életkörülményeik közül. Az Esti Hírlap újságírója szerint a film azt ábrázolta, hogy a „szakképzetlenség hogyan szül szakképzetlenséget", „a primitív körülmények hogyan konzerválják önmagukat".⁷⁰ A Pest Megyei Hírlap szerzője azt hangsúlyozta, hogy a film legfőbb erénye, hogy „nyomja a csengőt, figyelmeztetni akar, hogy tennünk kell valamit az igen népes rétegért, mert különben gyermekeiben […] újratermeli a maga elmaradott, alacsony civilizációs, kulturális és tudati szintű életét".⁷¹

Cséplő Gyuri

Schiffer Pál a Fekete vonat után a Cséplő Gyuri című dokumentum­filmjében is összekapcsolta a cigánykérdést a távolsági ingázás kérdé­sével, ugyanis ekkoriban a távolsági ingázók nagy része – mivel ezt a munkát általában a legszegényebbek és legalacsonyabban kvalifikáltak vállalták – cigány volt. Schiffer Pál egy cikkében kiemelte, hogy a film előkészítése során „alaposan utánanéztünk a Pestre kerülő vidéki ci­gányok lehetséges és tipikus útjainak. Kiderült, hogy nagy részük kerül az építő-, ill. építőanyag-iparba. Azt is tudtuk, hogy ez nem feltétlenül egyenes út, próbálkoznak más munkahelyeken is, de iskolázottságuk, szaktudásuk hiánya szinte törvényszerűen vezeti őket ezekre a »tipikus« cigány munkahelyekre."⁷²

A Cséplő Gyuri című filmről készített előzetes tájékoztatóban kiemelték, hogy a filmet „minden olyan területre el kell juttatni, ahol a cigánykérdés lényeges probléma. Másrészt a film mondanivalója általánosabb érvényű: emberi problémákat, gondokat tükröz." (Kiemelés az eredetiben.) A film forgalmazásával kapcsolatban megjegyezték, hogy „spontán látogatót nehezebben vonz, mint némely hangzatos krimi és vígjáték", bár némely részletében „vetekszik egy krimi izgalmával".⁷³ 1978. március 20. és jú­nius 10. között a filmről ötven ankétot rendeztek országszerte kb. 3000 nézővel, elsősorban munkásszállókon és egyetemeken.⁷⁴ Ez utóbbinak az lehetett az oka, hogy a film társadalmi problémák iránt érzékeny ér­telmiségieket vonzott. A munkásszállókon meg azért vetítették le, mert úgy vélhették, a nézők között számos, a film szereplőihez hasonló sorsú ember lehet.

Úgy tűnik, az alkotók 1978-ban fontosnak tartották, hogy a cigánykér­dést tegyék a mű központi problémájává. A Hazafias Népfront szervezte filmvetítéseken a hozzászóló nézők gyakran sztereotip módon jelenítették meg a cigányságot. Kevésbé szóltak hozzá az ingázással kapcsolatos kérdésekhez, ezek akkoriban már kevésbé tűntek érdekesnek.⁷⁵ A filmről beszélgettek az alkotóval és a főszereplővel a Kossuth Rádióban 1978.

március 7-én. Cséplő Gyuri azt mondta, hogy ő és sorstársai ugyanazt az utat járják be, minta parasztok, mezőgazdasági munkások az 1950-es években, csak húsz év fáziskéséssel. Viszont még nehezebb helyzetből indulnak, mert még szegényebbek, és nyelvi nehézségeik is vannak a városban. Schiffer Pál hangsúlyozta, hogy azért is a Zala megyei Német­falu telepén élő fiút választotta filmjének főszereplőjéül, mert ezt a telepet olyan „tradicionális, törzsi cigányközösségnek" vélte, amellyel a nagyipari centrumok közelében már nemigen lehet találkozni.⁷⁶ Schiffer Pál 1972-ben találkozott először Cséplő Gyurival, utána egy ideig leveleztek, majd személyesen is gyakran járt a Zala megyei cigánytelepen.⁷⁷ Már egy 1975-ös interjújában beszélt a film tervéről; akkor még azt hangsúlyoz­ta, hogy Cséplő Gyuri a kb. 140 fős cigánytelep vezetője, aki az egész közösség nevében elszerződik munkára a téesszel, amelynek fél éven át dolgoznak. Gyuri azonban inkább Budapestre akar jönni dolgozni.⁷⁸

A filmleírás szerint Cséplő György 23 évesen, két elemivel a háta mögött elhatározza, hogy két társával együtt Pestre megy dolgozni a Zala megyei Németfalu cigánytelepéről. Analfabéta társai hamar meg­futamodnak, de Gyuri marad, és végigjárja azt a kálváriát, amit a vidéki cigányfiúk többsége. A Cordatic (Taurus) Gumigyárba – amelyről még otthon hallottak – analfabéta társait nem veszik fel, ezért ő sem marad. Egy gépgyárban nincs munkásszálló, ezért, bár felvennék őket, nem vállalják a munkát. A Karinthy Frigyes utcai lakótelepi építkezésen bol­dogan fogadnák őket, de szédülnek a 10 emelet magasságban. Végül a téglagyárban kezdenek dolgozni, de Gyuri öccse, Pista rossz álmára hivatkozva hazamegy. Gyuri keményen dolgozik, elmegy a cigány ér­telmiségi klubba, majd egy építőipari vállalathoz kerül, ahol barátokat is talál, szintén cigány munkásokat. A szegénységről és az előítéletekről azonban elsősorban nem a munkában vagy az iskolában szerzi a tapasz­talatait, hanem a téglagyári munkások szűkös putrijaiban. Hazatér egy kis időre – taxival érkezik a cigánytelepre -, ajándékokkal felszerelkezve, majd ismét útnak indul világot látni.⁷⁹ A film utótörténetéhez tartozik, hogy Cséplő Gyuri még egy hónapot dolgozott Budapesten a téglagyárban, utána nem bírta a munkát, és szívelégtelenség miatt leszázalékolták.⁸⁰ Ahogy Schiffer Pál egy vele készült interjúban fogalmazott: „sikerült neki OTP-kölcsönt szerezni" – utalva arra, hogy Cséplő Gyurinak ez egyedül nem ment volna -, és a kölcsönből Németújfalun házépítésbe kezdett, gazdálkodásba fogott.⁸¹ Nem sokáig, mivel 1978 szeptemberében, nem sokkal a film bemutatása után, huszonöt évesen meghalt.⁸²

Szituációs dokumentumfilmjét a rendező nem úgy forgatta, hogy be­kapcsolta a kamerát, és beszéltette a szereplőket, hanem szituációkat hozott létre, amelyben már hagyta, hogy az események maguktól megtör­ténjenek. Egy 1982-es interjújában így vallotta módszerről: „68-69 táján megint lehetőség támadt rá, hogy a Dokumentumfilm Stúdióban filmeket csinálhassak[…] Volt egy olyan lélektani pillanat-a mechanizmus előtti évek, s a mechanizmus első évei -, amikor megint úgy nézett ki, hogy a szociológiának, szociográfiának, az igazi publicisztikának, a társadalom iránti érdeklődésnek van valamifajta ázsiója… Éreztem azt is, hogy a megszokott, s akkorra már hagyományossá vált […] interjúmódszerrel csak egy töredékét tudom filmre venni mindannak, amit egy helyzetről és egy emberről tudok. Ebben a nehézkes és egyirányú módszerben min­denki belekényszerül az interjú-szituációba. Valósággal megbénított ez a módszer. A véletlenek segítettek. Mára 7/szazugban is, majd mindegyik filmemben valahogy összejött egy-egy véletlenszerű drámai jelenet. [… ] Mivel ezek élő indulatok, [a szereplők] hajlamosak elfeledkezni a kame­ra jelenlétéről, s ha épp arra jár az, akivel amúgy is veszekednivalójuk lenne, elkezdenek vele veszekedni vagy megbeszélni a problémáikat… A szereplők életébe, mozgásába csak annyiban avatkozunk bele, hogy előállítottunk számukra szituációkat. Amikor például kifogytak Cséplő Gyuri ötletei, hogy hol keressen munkát Pesten, s azt mondta, valami építkezésen próbálkozna, mi egy meghatározott építkezést ajánlottunk neki. Azt, amelyikről – hosszas előkészítő munka után – már tudtuk, hogy az ott dolgozó sváb ácsmesterek előítéletes magatartása alapján milyen helyzet alakulhat ki."⁸³

A szituációs dokumentumfilmek kényes pontja a szereplők kiválasz­tása. Őrajtuk áll vagy bukik minden. „Cséplő Gyuri tökéletes »színész«, bensőséges viszonyba került a kamerával. Testvére, barátja, valamint a telep többi lakója vele ellentétben néha kényszeredetten viselkedik a kamera előtt…"⁸⁴ A Cséplő Gyumó\ írott kritikákban a főszereplőt gyakran úgy jellemzik, mint aki „érett-okos, sokat akaró ember" és elüt a cigányság „matematikai átlagától".⁸⁵ Ez az érvelésmód azonosul azokkal a sztereo­típiákkal, miszerint vannak „jó" és „rossz" cigányok, és a cigányokat meg lehetne, úgymond javítani. „Jó" cigánynak számítanak a közbeszédben azok, akik elfogadják a többségi társadalom normáit, asszimilálódnak. Ezt mutatják az olyan pozitív példák is, mint a film főhőse, aki „póztalan, mégis csupa érzelem. Kicsit szomorú kisfiúként várja-állja a kudarcokat. De nem adja fel a küzdelmet."⁸⁶

Egy másik újságcikk Cséplő Gyurit így jellemezte: „Egy érzékeny-ér­telmes cigányfiú vándorol életútján. Látjuk biztos lépteit a putrik csúszós sarában, bizonytalan lépteit a városi aszfalt simaságán, tántorgásait gyárudvarok homokján, és tudjuk, megvan az a nagyszerű adottsága, hogy mindenkor a legjobb pillanatban nézzen a lába alá, hogy megme­nekedjen az elbukástól."⁸⁷

Schiffer Pál egy interjúban úgy fogalmazott, hogy Cséplő Gyuri sorsa a szegénység, elesettség szimbóluma, sorstársai mindazok, akik „tö­megével rideg munkásszállásokon élnek, akik elkallódnak emberség és szeretet híján, nem tudnak gyökeret ereszteni".⁸⁸ Ezzel kitágította a film értelmezési keretét, mert annak céljául nem a „cigányprobléma" megol­dását tűzte ki, hanem a mindenkori szegények, elesettek sorsának javí­tását, így egy olyan értelmiségi szereppel azonosult, amely hisz abban, hogy a szegényeknek jó, ha társadalmilag felemelkednek, és ebben a folyamatban segíteni kell őket. Ugyanebben az interjúban hangsúlyozta, hogy „Cséplő Gyuri példa lett, és én hiszek a példa erejében".⁸⁹ Persze ezt a hozzáállást fontosnak tartotta az újságíró is kiemelni, mivel ezt a mondatot választotta a cikk mottójául. Kérdés, hogy Schiffer Pál célja a Cséplő Gyuriról szóló film elkészítésével – egyfajta fejlődésregényként – nem az volt-e, hogy megmutassa a felemelkedés többségi társadalom kínálta útját a cigányoknak?

Schiffer Pálnak az elesettek társadalmi felemelkedésének támogatá­sába vetett hite A pártfogolt elkészültekor már megingott. Egy nyilatko­zatában úgy jellemezte önmagát, mint akinek az a feladata, hogy filmjeit eljuttassa a „halmozottan hátrányos helyzetben levőkhöz"⁹⁰ – ahogy a korszakban gyakran nevezték a Kitka Jánoshoz hasonló sorsúakat -hogy a főszereplőhöz hasonlókjobban megértsék önmagukat, másrészt a főszereplőhöz nem hasonló helyzetű nézők szolidárisabbak legyenek velük.⁹¹ Harmadrészt az elesetteket⁹² segítő érdekképviselőként lépjen fel a társadalmi szervezetekkel és az előítéletes közvéleménnyel szem­ben.⁹³

A pártfogolt

„Először csak egy ötlet volt. Nem is túl eredeti. Visszatérni egy tíz éve készített dokumentumfilm helyszíneire, megkeresni az egykori szereplő­ket, főleg a gyerekeket, akik időközben felnőttek, és megnézni: mi történt velük az elmúlt tíz év során, volt-e közvetlen hatása filmjeimnek?… És ami még ennél is izgalmasabb kérdés: […] mennyiben változtak meg a filmben szereplő csoportok, rétegek életkörülményei?"⁹⁴ így ábrázolta azt a szituációt Schiffer Pál, amelyben A pártfogolt című filmjét kezdte el forgatni (a Fekete vonat szerves folytatásaként). Négy olyan családot kerestek fel a filmesek, akik nem csak epizódszereplők voltak a Fekete vonatban. Minden egyes család azt a társadalmi jelenséget példázta, amelyet „a családok széthullásaként" definiáltak a korszak szociológusai. Schiffer Pál megfogalmazásában: „Mind a négy családban a morális és fizikai összetartás végérvényesen felbomlott, és a családok a széthullás állapotába kerültek. Két családnál nem természetes halálesetek siettették ezt a folyamatot. Mind a négy családnál találtunk börtönben ülő család­tagot (néha többet is), valamint állami gondozásba vett kiskorúakat. Az ott bemutatott gyerekek közül középiskolát egy sem, szakmunkásképzőt három végzett, az általános iskola nyolc osztályát a gyerekek fele nem fejezte be 18 éves koráig… A felnőtté vált gyerekek sorban otthagyják falujukat, maguk is vándormunkássá válnak, és csak időnként látogatják meg egykori családjuk maradványát… Az 1970-es film ingázó szereplői természetesnek tartották helyzetüket, többségüknek eszükbe sem jutott, hogy másként is élhetnének. Az 1980-ra felnőtté váló gyerekek legtöbb­jében azonban él és hat a kitörni és változtatni akaró indulat."⁹⁵

A pártfogolt főhőse, a 17 éves Kitka János a Fekete vonat egyik ingázó munkás szereplőjének a fia.⁹⁶ Nemrég szabadult a fiatalkorúak börtöné­ből, ahol lopás miatt ült. A lopás úgy derült ki, hogy az apja feljelentette a rendőrségen. Ő maga is, akárcsak Cséplő Gyuri, kacérkodik a budapesti munkavállalással, erről apja azonban megpróbálja lebeszélni. Párbeszé­dükben az apa azzal érvel, hogy az utazás drága, és fiára szüksége van a gazdaságban.⁹⁷ Itt a fiú tehát elsősorban hasznosítható munkaerőként fontos az apjának. A fiú azért akar Budapestre menni, hogy megtanuljon autót vezetni, és sofőr legyen. Próbálkozásai azonban sorra kudarcot vallanak, és a film zárójelenetében ismét otthon, Újfehértón látjuk, a Kitka tanya udvarán. Elmondja, hogy semmi nincs vele, a gulyát őrzi. Álma ar­ról, hogy milyen munkát szeretne végezni, még sokkal földhözragadtabb, mint korábban: anyagmozgató akar lenni.⁹⁸ Afilmforgatás után ismét rövid időre Budapesten vállalt munkát: feljött a papírgyárba targoncásnak, majd ismét visszatért Újfehértóra.⁹⁹ Kitka János és Cséplő Gyuri ingázása a főváros és falujuk közt azt is megmutatja, hogy az ingázás nem olyan döntés volt számukra, hogy egyszer elhatározták, Budapesten fognak dolgozni, hanem hol az őket Budapestre vonzó, hol pedig a várostól eltaszító erők kerekedtek felül döntéseikben.¹⁰⁰

Bár Kitka János is Budapesten próbál szerencsét, akárcsak Cséplő Gyuri, történetük alapvetően már más problémákról szól. Szemben Csép­lő Gyurival, Kitka Jánost a filmkritikusok úgy jellemezték, mint aki „alig tud egy hibátlan magyar mondatot összerakni… Arcát időnként ideges rángások torzítják el. Kevés jelét adja az értelemnek. De álmai neki is vannak: álmában darabokra vágják."¹⁰¹ Az egyik filmkritikus Kitka Jánost „sodródó, önállótlan gondolkodású, »kívülről« irányítható embernek" látta, szemben Cséplő Gyurival, aki számára „a bensejéből vezérelt, sorsán tudatosan változtató embert" szimbolizálta.¹⁰² A pártfogolt is, akárcsak a Cséplő Gyuri, szituációs dokumentumfilm, azonban míg az előbbit a filmkritikusok dicsérni szokták, A pártfogó/tat a műfaj kevésbé sikerült darabjának tartják.¹⁰³ Ennek oka egyrészt talán az is lehet, hogy a kritikusok úgy vélték, Cséplő Gyuri színészként viselkedett a kamera előtt, Kitka János viszont nem tudott „színészkedni".¹⁰⁴ Másrészt a film lelkiismeret-furdalást is ébresztett nézőiben: az ingázó munkás apa fia megjárta a fiatalkorúak börtönét, utógondozása formális, ténylegesen nem segíti a fiút sem a családja, sem a paternalista állam képviselője: a pártfogó.¹⁰⁵

A film címe szimbolikus: Kitka János azért pártfogolt, mert megjárta a fiatalkorúak börtönét, és a börtönből kiszabadulva pártfogói felügyelet alatt áll, másrészt azok a felnőttek, akikkel kapcsolatba kerül, megpró­bálnak vele atyáskodva, pártfogóként viselkedni, de ezzel nem segítik: leginkább prédikálnak neki, kioktatják.¹⁰⁶ Magának a pártfogói intézmény­nek a feladata elsősorban az, hogy segítse annak a visszailleszkedését a társadalomba, aki börtönbüntetését letöltötte. A sikeres visszailleszkedést szimbolizálja a munkavállalás és az, hogy nem követ el újra bűncse­lekményeket. A filmben Jani pártfogója, Török atyáskodó, de egyúttal szigorú is: ő a paternalista állam képviselője, akit az egyik filmkritikus így jellemzett: „[…] kismotorján időről időre a pártfogolt után pöfög, és ha utoléri, akkor holmi ejnye-bejnyékkel tűzdelt szólamokkal piszkálja szívó­san és módszeresen".¹⁰⁷ Amikor Jani azt mondja, hogy napszámosként dolgozik, a pártfogó nem fogadja el, hanem azt mondja, hogy „rendes munkaviszonyba" kell állnia, nagyvállalathoz kell elmennie dolgozni. Ha ezt nem teszi, feltételes szabadlábra bocsátását felülvizsgálják, és lehet, hogy mehet vissza a börtönbe.¹⁰⁸ A film alapgondolata: „hogyan buknak meg sorban Jancsi beilleszkedési kísérletei, pontosabban, hogyan válik nyilvánvalóvá a közös nevező hiánya Jancsi és beilleszkedést követelő környezete között".¹⁰⁹

A Fekete vonat készítése óta eltelt időt szimbolikusan jeleníti meg a filmben az, hogy míg János apja a kocsmában mulatott, fiának a rockzene, mindenekelőtt az Edda-koncert jelent eseményt, amely a kritikusok szerint korlátozottan megadja neki a valahová, valakikhez tartozás élményét. Mások azt hangsúlyozták, hogy jóllehet Jancsi a kon­certen felszabadul, de mégis magányos marad a tömegben. Ugyanígy magányosnak tartják Jancsi nagyvárosi életét is, alkalmazkodva ahhoz a diskurzushoz, amely a városhoz a magányt, a faluhoz a közösséget társítja: „[…] társakat talál egy aluljáróban, akikkel együtt lehet egyedül. Harmincezer »szociális néma« üvölt, rángatózik, feloldódik a hatalmas koncerten: kirobban belőlük, amire nem találtak szavakat."¹¹⁰

A filmmel kapcsolatos kritikák a rockzene témájánál érintik a „csöveskérdést", az 1980-as évek újságíróinak hálás témáját. A deviáns­nak bélyegzett fiatalokon csámcsogó cikkek több, az olvasók számára izgalmas kérdést is felvetettek, elrettentőnek szánt példáik élvezetes olvasmányt ígértek. Ebben az értelmezési keretben Jancsi olyan „csá-poló-csöves", akinek „pénze nincs, dolgozni nem akar, minek, majd csak lesz valahogy", álma szép feleség és két gyerek.¹¹¹

A kocsma helyett a koncert mint közösségi élmény egy, a korszakban kiemelten kezelt generációs konfliktust is megjelenít: a filmet „egy egész generáció beilleszkedésének problémájává szélesíti azáltal, hogy képes érzékeltetni: a társadalomba való beilleszkedés itt nem egyszerűen bizonyos társadalmi rétegek számára bizonyos anyagi természetű okok miatt problematikus, hanem maga a beilleszkedés lehetősége, illetve értelme vált egy korosztály számára kérdésessé".¹¹² Erre jó példa, amikor a munkásszállás egyik vezetője dorgálni akarja a fiút, azonban mon­datát – ahogy azt a film egyik korabeli kritikusa is kiemelte – így kezdi: „»Huszonhat éve lakom itta munkásszálláson…«; ennyi már elég ahhoz, hogy azt, amit a továbbiakban a rendről, fegyelemről és a szocializmus építéséről mond, némi rezignált távolságtartással fogadjuk."¹¹³

Összegezve: a tanulmány bevezetőjében definiáltam a bejáró és ingá­zó munkás fogalmát, áttekintettem a rájuk vonatkozó diskurzus alapvető változásait a szocialista időszakban a korszak szociológiai irodalma alapján. Ezt az elemzést konkrét példákkal és statisztikai adatokkal tá­masztottam alá. Részletes elemeztem az ingázókról az 1970-es években készített dokumentumfilmeket. Érdekes, hogy a bejáró munkásokról nem készült film, a legelesettebbeknek tartott távolsági ingázókról viszont igen. Schiffer Pál három, témához kapcsolódó filmjében hangsúlyeltoló­dás figyelhető meg az értelmiségi szerepvállalással kapcsolatban: míg a rendező a Fekete vonat elkészítésével segíteni akarta a távolsági ingázók társadalmi felemelését, életszínvonaluk javítását, addig a Cséplő Gyuri elkészültekor már azt tartotta az értelmiségi feladatának, küldetésének, hogy a nézőkben szolidaritást ébresszen, ő maga pedig érdekképvise­lőként léphessen fel, az elesettek segítőjeként. Mindhárom film alapvető kérdése a távolsági ingázás, a budapesti munkavállalás. Míg a Fekete vonat hagyományosnak számító módszerrel leforgatott dokumentumfilm, amely az utazást és a hazatérést mutatja meg, addig a Cséplő Gyuri és A pártfogolt szituációs dokumentumfilm. Míg Cséplő Gyuri személyisége miatt a róla szóló filmet a műfaj sikerült darabjának tartják, Kitka János színészi kvalitásainak hiányai miatt A pártfogoltak nem. Mindhárom film­ben közös, hogy az ingázást mint létállapotot átmenetinek tekinti, annak ellenére, hogy a Fekete vonatban olyan szereplővel is találkozunk, aki a forgatás idején már 22 éve ingázott. A szereplők döntenek arról, hogy Budapesten maradnak, vagy visszatérnek falujukba, néha rapszodikusan egy érzés, álom hatására, néha az elviselhetetlennek tartott körülmények miatt. Mindhárom film szól a cigánykérdésről is, leghangsúlyosabban a Cséplő Gyuri. Itt a cigánykérdést olyan problémaként ábrázolják, amelyet meg lehet oldani azzal, ha a cigányok munkát vállalnak, és beillesz­kednek a többségi, „magyar társadalomba". A filmről több úgynevezett „társadalmi vitát" rendeztek, amelyeken leggyakrabban a cigányokkal kapcsolatos sztereotípiák kerültek szóba. Mivel az ingázást a legképzet­lenebbek, helyben munkalehetőséget nem találó szegények választják, ezért is nőtt az ingázók között a cigányok száma az 1970-es évekre. A filmek generációs kérdéseket is felvetnek, főleg a Fekete vonat és A pártfogolt. Az utóbbi főhőse kisfiúként szerepelt a Fekete vonatban. A róla szóló filmben már a fiatalkorúak börtönéből szabadulva látjuk, amely sommásan jellemzi a kisfiú elmúlt 10 évét. A generációs kérdés másik vetülete a szórakozás témájában jelenik meg: amit az apának a kocsmában nótázás jelentett, azt a fiúnak már az Edda-koncert. A filmmel kapcsolatos kritikák felvillantanak olyan, az 1980-as évek elején gyakran tárgyalt témákat, mint a csövesek és a galerik kérdése. A pártfogolt után kifejezetten ingázó munkásokról szóló film nem készült a szocialista időszakban. Az érdeklődés lanyhulásának az is lehet a magyarázata, hogy az 1980-as évek közepén az ingázók és bejárók száma rohamosan csökkenni kezdett, a nagyipari leépítések, elbocsátások ugyanis először a legképzetlenebbeket érték utol.

MELLÉKLET

Részletek a Fekete vonat és A pártfogolt dialóguslistájából

1. Fekete vonat

„Apa (ének, 1970-ben): – Zöld erdő mélyén, kis patak szélén párjával él a vén cigány. Vén öregember, nótája nem kell. Nem kell a nótája senkinek se már. Mert kék tavasz járja, zöld a fa ága, vadgalamb vígan turbékol a fán. Ősz feje kábul, a szíve kitárul, párjához szól a vén cigány"… Most hazajöttem Budapestről, és ilyenkor iszom. Ilyenkor gondolom, hogy mivel sok a családi balhé, gondjaim, felejtek, és ez nem mindegy, nem mindegy… És mit mondjak még? Szegény vagyok, csóró vagyok és ezt nem én mondhatom, ezt Újfehértón mindenki mondhassa, aki 260 km-t… ne dumálj bele… aki 260 km-re utazik, az mindenki mondhassa, hogy nem ezért utazik el Újfehértórúl, mert tele van dohánnyal, pénz­zel, hanem csupáncsak azért, mert szegény, hogy mondjam, rászorult, megélhetőségért. Én állítom, hogyha minden este a feleségemmel fe­küdnék le, a családommal, már ne úgy tessék érteni, hogy pontosan a feleségemre gondolok, nemi kérdésekre gondolok, hanem én Újfehértón dolgozok, Újfehértón kapom meg a fizetést, anyagilag is a családom többet érint…"

2. Fekete vonat

„Riporter: – Apád hol van? Jani: – Ott a nagy kocsmába, a vendéglőben. Riporter: – Mikor ment el? Jani: – Nem tudom… Felkelt, oszt ment. Ri­porter: – Nem is találkoztatok vele? Jani: – Nem, csak a nagy kocsmába néztem be, oszt ott, oszt ott, ott három ember ivott. Riporter: – Hát miért nem hívtad ki? Jani: – Hát én félek bemenni, oszt kihíjjam. Ripor­ter: – Mondd, az apád milyen gyakran jár haza? Jani: – Nem, nem jár olyan gyakran. Riporter: – Mit csinál, amikor itthon van? Jani: – Elmegy a kocsmába, egy pohár sör beugrik, egy féldeci pájinka beugrik, egy szódavíz beugrik. Riporter: -Aztán? Hazajön? Jani: – Igen. Riporter: -Bántani nem szokott, ugye? Jani: – De szokott az. Riporter: – Mit csinál? Megpofoz? Jani: – Meg. Riporter: – Miért? Jani: – Hát bolond tudja, én nem tudom, miért pofoz meg. Riporter: – És egész héten, amíg nin­csen otthon, addig mit csináltok? Jani: – Nagyfiú cigizik, én meg alszok az ágyba. Riporter: – Jársz már iskolába? Jani: – Elsős. Riporter: – A többi testvéred? Jani: – Másodikos, harmadikos. Riporter: – És hogy tanultok?… No? Jani: – Én nem tudom, Pityu hogy tanul, meg Csaba. Riporter: – De te? Jani: – Én ötösre. Riporter: – Ötösre? Jani: – Meg egyesre, meg hármasra, meg kettesre."

3. A pártfogolt

„Jani: – Szeretnék Pestre menni dolgozni. Apa: – Tessék? Jani: – Sze­retnék Pestre menni dolgozni. Apa: – Fiam, 56 forint a jegy. Jani: – Azt tudom. Apa: – Ez a baj, látod, nem az, hogy menni akarsz dolgozni, nem… Felneveli a gyereket az ember, oszt bizony… ritkán ad haza egy kis aprópénzt… Pesten jobb lesz, mint vidéken? Gondolod? Jani: – Lehet, nem tudom. Apa: – Értem. Nem teljesen, csak… és miért pont Pestre akarsz menni? Jani: – Hát mán ott letehetem az autóvizsgát… Apa: -Milyen autóvizsgát? Jani: – Hát a hivatásosat."

4. A pártfogolt

(A Kitka tanya udvarán. A riporter a kerítésen kívül áll. Bent az udvaron Kitka papa.) „Riporter: – Jánost, a Jancsit keressük, azt hallottuk, itthon van. Apa: – És mire fel? Riporter: – Hát azért, mert eltűnt Pestről és keressük, és hetek óta nincsen Pesten, és nem tudjuk, mi van vele. Apa: – Valóban nincsen Pesten, itthon van. Riporter: – És miért van itthon? Apa: – Nem akar Pesten lenni. Riporter: – Miért nem akar? Apa: – Az az ő dolga. Anya: – Nem szeret Pesten lenni, egyáltalán… sokat éhezik, ugye… Apa: – Ő mondja… Anya: – Ő saját maga mondja, kevesebbet keres, és nem bírja egyáltalán Pestet, ő csak idehaza és idehaza szeret lenni. Mi is szerettük volna, de hát nem megy neki, nem megy neki, nem akarja… Apa: – Valóban, nem én találtam ki. Ha itthagyja a családot, még egyszer, nincs helye itten, nincs helye. Én már annyit adtam itt már a gyerekeimnek, igazságot is, meg helyet is, meg nem kóserságot, hogy elegem van…"

(Jani a gémeskút kávájának dőlve válaszol a riporter kérdéseire.) „Riporter: – Mi van, Jani? Jani: – Hát semmi, itt őrzöm a gulyát. Ripor­ter: – És jobb itthon? Jani: – Egy kicsivel csak. Hát, hogy itthol vagyok a testvéreim közt, meg a szüleim közt, attól. Riporter: – Mi lesz az autóvezetéssel? Jani: – Elmegy egy időre. Riporter: – Nem lett volna jobb szólni az iskolában?… Jani: – Hogy szóljak, még nem tudom, hogy itthon maradok. Hát, majd ha befejeződik a gulya, meglátom, mi lesz… Riporter: – Mit akarsz dolgozni? Jani: – Ahol megvan a pénz, csakis oda, hát, úgy mindegy, hogy mit dolgozik az ember, csak pénz legyen. Anyagmozgató… ilyesmi."

5. A pártfogolt

Török, a pártfogó mondja Janinak: „Na, egy hanggal azért lejjebb, öre­gem, azért én már csak jobban tudom, mint te, hogy mihez kell tartani magad… Tudom, öregem, hogy megint rossz baráti köröd van, hol ezzel, o hol azzal vagy, a régi haverok visszatértek. Tudod nagyon jól, hogy előírta a b[üntetés] v[égrehatási] bíró, hogy mit kell tenned. Öregem, ennek az a következménye, hogy én megteszem a kötelességem. A bejelentés alapján, öregem, a feltételesedet [a feltételes szabadon bocsátást] megszüntetik."

Jegyzetek

¹ A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: bejáró az, „aki vidékről jár be iskolába vagy a munkahelyére". Aki ingázik, az „lakóhelye és más helyiségben levő munka­helye között rendszeresen ide-oda utazik. Az ingázó pedig „rendszeresen ingázó, bejáró dolgozó". (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.104, 593.) Tanulmányomban a „bejáró munkás" és „ingázó munkás" fogalmakat a következőképpen definiálom: bejáró munkás az, aki naponta bejár lakóhelyéről munkahelyére dolgozni. Ingázó az, aki hetente kétszer teszi meg a munkahelye és az állandó lakóhelye közti utat, és hét közben ideiglenes szálláson lakik. Az elemzés során a kontextusnak megfelelően használni fogom mind a bejáró, mind az ingázó kifejezéseket.

² Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, Osiris, 2001. 70.

³ Valuch: i. m. 73.

⁴ Böhm Antal: Ingázás tegnap és ma. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1997. 9-10.

⁵ E. P. Thompson: The Making of English Working Class. London, 1963. A munkásságkutatásról szóló kutatások rövid összefoglalóját adja: Bódy Zsombor: Egy bérharc dramaturgiája. In: Horváth Sándor – Pethő László – Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Munkástörténet-munkásantropológia. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003. 37-38.

⁶ Maurizio Gribaudi: Itinéraires ouvriers. Espaces et groupes sociaux á Turin au début du XX'siécIe, Párizs, 1987. Bódy Zsombor részletesen ismerteti a kötetet: Bódy Zsombor: A mikrotörténelem haszna nagy társadalmi csoportok kutatásában. Századvég, 1999. tél. http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/15/bodi.htm, Nagy Ágnes recenziója: Munkás-lét. Mobilitási utak és társadalmi csoportok. http://www.atelier-centre.hu/benda/nagy.htm#_ftn1

⁷ Szamos Rudolf: Kétlakiság. Budapest, 1952. A kétlakiakat kettős jövedelmük miatt az 1950-es évek hivatalos diskurzusában úgy is jellemzték, mint akik részt vesznek a „falusi osztályharcban", és szemben állnak a „dolgozó parasztsággal". „A kétlakiság politikai, gazdasági problémái, különös tekintettel a mezőgazdaság szocialista átszervezésre." MOL M-K-S. 288. f. 28/1959. MSZMP KB Mezgazdasá­gi Osztály. Az elkészített anyagot, mint „nem aktuálisat", levették a napirendről.

⁸ Losonczi Ágnes tanulmánya in: Korniss Péter: A vendégmunkás. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó, 1988. 146.

⁹ MOL M-K-S. 288. f. 28.cs./1959. 16. őe. A vizsgálat során az MSZMP KB PTO megyei instruktorainak bevonásával Győr, Borsod, Baranya, Csongrád, Sza­bolcs és Pest megyékben megyei vizsgálatokat végeztek: több száz munkással, paraszttal beszélgettek a pártalkalmazottak. Ezenkívül Erdei Ferenc vezetésével a Magyar Tudományos Akadémián belül és Polónyi Szűcs Lajos vezetésével a pénzügyminisztériumban foglalkozott egy-egy munkabizottság a kétlakisággal kapcsolatos elméleti kérdésekkel.

¹⁰ Csoba Judit: Két osztály határán. Kétlakiság, ingázás, bejárás Homokmégyen és a környező szállásokon. Budapest, Országos Közművelődési Központ, 1987. 11.

¹¹ Valuch: i. m. 54, 72, 226, 230, 231.

¹² Kemény István: Pest megye munkásai. Budapest, MSZMP KB Társadalom­tudományi Intézet, 1971.

¹³ Losonczi: i. m. 146.

¹⁴ Békés István: Pest megyei barangolások. Budapest, Kossuth, 1975. 51.

¹⁵ Békés: i. m. 223.

¹⁶ Uo. 186.

¹⁷ Uo. 288.

¹⁸ Uo. 285.

¹⁹ Losonczi: i. m. 144.

²⁰ Böhm Antal: Helyzetkép az ingázókról. Társadalmi Szemle, 1983. 12. sz. 38. Csoba Judit szerint ez a szám közel másfél millió. Csoba: i. m. 11.; Böhm: i. m. (1997)9.

²¹ Arbeitsmigration. Rosa Jimenez Laux: Biographische Erfahrungen und Zukunftsperpektiven alterer spanischer Migrantinnen. In: Bettina Dausien et al. (szerk.): Migrationsgeschichten von Frauen. Beitráge und Perspektiven aus der Biographieforschung. Bremen, 2000. 137. E tanulmányban lásd a két alapvető megközelítésmód (Heiratsmigration és Arbeitsmigration) részletes kritikáját is.

²² George Gmelch: Migration and Adaption to City Life. In: George Gmelch -Walter P. Zenner (szerk.): Urban Life. Readings in Urban Anthropology. Illinois, Waveland Press, 1996. 190.

²³ Elsősorban az alkoholizmus és a kriminalitás vonatkozásában. Ezt a távolsági ingázókhoz kapcsolták. Böhm Antal – Pál László: Társadalmunk ingázói – az ingázók társadalma. Budapest, Kossuth – MTA Társadalomtudományi Intézet, 1985. 114.

²⁴ Berkovits György: Világváros határában. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.

²⁵ Berkovits: i. m. 145.

²⁶ Uo. 206, 211.

²⁷ Uo. 238.

²⁸ Uo. 175.

²⁹ Valuch: i. m. 228-229.

³⁰ Kemény István: Velük nevelkedett a gép. Magyar munkások a hetvenes évek elején. Budapest, Vita, 1990.

³¹ Böhm-Pál: i. m. 120.

³² Uo. 121.

³³ Berkovits: i. m. 309.

³⁴ Böhm-Pál: i. m. 31.

³⁵ Uo. 134-135.

³⁶ Uo. 88, 92.

³⁷ Kemény: i. m. (1990) 113.

³⁸ Uo. 114.

³⁹ Csoba: i. m. 51-62.

⁴⁰ Majtényi György: Az értelmezés hatalma – a hatalom értelmezése. Az 1945 utáni társadalomtörténet fogalmi nyelvéről. Korall, 5. (2005) 19-20. sz. 37-52.

⁴¹ A Hajdú-Bihar megyei pártbizottság jelentése a politikai oktatásokról, „A mun­kásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe., MOL M-K-S. 288. f. 21/1958. 20. őe. MSZMP PTO. „Jelentés a munkásosztály politikai, gazdasági, kulturális helyzetéről, vezető szerepéről, annak érvényesüléséről".

⁴² A Budapesti Pártbizottság véleménye „A munkásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe.

⁴³ Louis Wirth: Az urbanizmus mint életmód [1938]; NI. Georg Simmel: A nagy­város és a szellemi élet [1903]. In: Szelényi Iván (szerk.): Városszociológia. Budapest, KJK, 1973. 41-63.; NI. 251-266.

⁴⁴ Erről bővebben lásd: Szelényi (szerk.): i. m. 30-32.

⁴⁵ Idézi: Horváth Sándor: Kollektív erőszak és városi térhasználat 1956-ban. Múltunk, 2006. 4. sz.

⁴⁶ A Budapesti Pártbizottság jelentése a politikai oktatásokról, „A munkásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe.

⁴⁷ Fekete vonat. Rendező: Schiffer Pál, operatőr: Andor Tamás, hang: Wachter Ernő, segédoperatőr: Gabányi András, fővilágosító: Fonyódy Tibor, munkatárs: Végh Antal, gyártásvezető: Breier György. TÁ 113.

⁴⁸ Cséplő Gyuri. Rendező: Schiffer Pál, operatőr: Andor Tamás, zeneszerző: Víg Rudolf, forgatókönyvíró: Kemény István, vágó: Rigó Mária, filmgyártó cég: Hunnia Stúdió, 1978. Schiffer Pál más, cigánytémával kapcsolatos filmeket is forgatott az 1970-es években: a Faluszéli házakat (1972) és a Mit csinálnak a cigánygyerekek?-et (1973). Utóbbiakat, illetve a Cséplő Gyurit a rendező trilógia­ként kezelte, mivel „mindhárom a magyarországi cigány lakosság életével foglal­kozik". Schiffer Pál: Cséplő Gyuri. Rendezői előzetes. Filmkultúra, 1977. 6. sz.

⁴⁹ A pártfogolt (1981). Rendező: Schiffer Pál, forgatókönyvíró: Schiffer Pál, operatőr: ifj. Jancsó Miklós, Andor Tamás, vágó: Sivó Júlia. JF 5235.

⁵⁰ Elsősorban a Nyíregyháza-Debrecen-Budapest vonalon közlekedő vonatról van szó vasárnap este, ugyanerről a vonatról visszafelé szombaton, a munkaidő vége után.

⁵¹ A Fekete vonat szimbolikus erejét mutatja egy, a populáris kultúrából vett példa is. Egy önmagát „roma rapegyüttes"-ként definiáló formáció az 1990-es évek második felében ezt a nevet választotta. Azzal indokolták, hogy az 1970-es években a cigány ingázók fekete vonatokkal jártak fel Szabolcsból Budapestre dolgozni. Ők tehát névválasztásukban kötődtek a „fekete vonatok" népéhez, http://www.amarodrom.hu/archivum/98/vonat.html

„Kérdező: – Miért választottátok a Fekete Vonat nevet?

Junior (az együttes tagjának művészneve): Régen volt egy vonat, ami Szabolcs­ból indult Pestre, és a cigány emberek ezzel jártak dolgozni, ingáztak. Elnevezték fekete vonatnak, innen jött az ötlet."

⁵² Andor Tamás: In: memóriám Schiffer Pál. Egy körültekintő ember. Filmvilág, 2001.12. sz. A Fekete vonatot az operatőr szerint két nap alatt forgatták, a későbbi filmekre sokkal több időt hagytak.

⁵³ Lásd Horváth Sándor: Gyárak népe. Szakdolgozat. Budapest, ELTE, 1998, kézirat; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. Budapest, 1938. 110-115.

⁵⁴ A fotó: dr. Orbán Ferenc felvétele, „Budapest vonzásában".

⁵⁵ A szociofotó történetére vonatkozóan lásd Albertini Béla: A magyar szocio-fotó története: a kezdetektől a második világháború végéig. Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 1997.

⁵⁶ Idézi Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Budapest, MTATTI, 2004. 18.; Örkény István: Sztálinvárosi képeskönyv. 1951-1953. In: uő: Visszanézve. Arcképek, korképek. Budapest, 1985. 346-386.

⁵⁷ László-Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.

⁵⁸ „[…] nemigen emlékszem rá, hogy valaki is ilyen hitelesen idézte volna meg ezeket a frissen ébredés öröme nélkül, villamoson, buszon végigzötykölődött, nap­fénytelen hajnalokat". Földes Anna: Próza jelen időben. Budapest, 1976. 352.

⁵⁹ Tar Sándor: 6714-es személy. Mozgó Világ, 1978. 5. sz.; Folyamatos jelen. Fiatal szociográfusok antológiája. Szerk. Berkovits György – Lázár István. Buda­pest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 95-103.

⁶⁰ Pl. Szitnyai: Fekete vonat. Pest megyei Hírlap, 1968. szeptember 16. A cikk alcímei: „Veszélyes szórakozás", „Maszek söröző", „A szemtelen kéregető". Az írás a lap utolsó oldalán található, a bulvárhírek között.

⁶¹ MOL-M-KS ORFK. XIX-B-14 456. doboz. Tájékoztató a közrendvédelmi állo­mány gumibot használatának gyakorlatáról és tapasztalatairól.

⁶² „A fegyverhasználattal egyidőben a szomszédkocsiból [sic!] a helyszínre sietett Csipkés István és Lőrinc László önkéntes rendőrök, akiknek segítségével a rendet helyreállították, a szükséges intézkedéseket foganatosították, majd a vonatot elindították." A „bátor helytállásáért és határozott magatartásáért Sz. József r. törm. a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata, Cs. István önk. rendőr a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozata, L. László önk. rendőr a Közbiztonsági Érem arany fokozata kitüntetésekben és K. Jenő r. törm dicséretben és jutalomban" részesült. MOL-M-KS ORFK. XIX-B-14 456. doboz. Tájékoztató a közrendvédelmi állomány gumibot használatának gyakorlatáról és tapasztalatairól.

⁶³ Fenyvesi Kristóf: A befogadó kamera – beszélgetés Andor Tamás operatőrrel. Pécsi Napilap, 2006. november 15. http://www.pecsinapilap.hu/?id=18272. Letöl­tés ideje: 2007. március 22.

⁶⁴ Ifj. Schiffer Pál: A következő évtized. Részletek egy forgatókönyvből. In: író-szemmel 1981. Vál. Ratzky Rita. Budapest, Kossuth, 1982. 223-224.

⁶⁵ Lásd Melléklet, 1.: részlet a Fekete vonat dialóguslistájából. (A pártfogolt anyagai között találtam; a Fekete vonat dialóguslistája nincs meg a Magyar Filmintézetben.)

⁶⁶ Melléklet, 2.

⁶⁷ Féner Tamás: Fekete vonat. Film Színház Muzsika, 1970. május.

⁶⁸ Aférfi két évvel később, 1972-ben üzemi balesetben halt meg. Feltekerte egy óriásdaru az egyik házgyári építkezésen. Ifj. Schiffer: i. m. 238.

⁶⁹ Ábel Péter: Fekete vonat. Magyar Hírlap, 1971. december 23.

⁷⁰ (Szerző nélkül): Fekete vonat. Esti Hírlap, 1971. december 23.

⁷¹ Takács István: Fekete vonat. Pest megyei Hírlap, 1971. december 16.

⁷² Schiffer Pál: Cséplő Gyuri. Rendezői előzetes. Filmkultúra, 1977. 6. sz.

⁷³ A Cséplő Gyuri című színes magyar film speciális forgalmazásáról. Filmhír­szolgálat, 1978. április. Ennek ellenére a labdarúgó-világbajnokság alatt csak előforgalmazták a filmet, vagyis egy-két helyen vetítették, reklámozták, és a fő bemutatókat a vb utánra időzítették.

⁷⁴ Havas Ervin: „Cselekedni a közömbösség ellen". Beszélgetés Schiffer Pállal. Népszabadság, 1978. június 11.

⁷⁵ Egy ankét hirdetése: n. n. Cséplő Gyuri Salgótarjánban. Nógrád, 1978. május 18. „A filmet a November 7. Filmszínházban nézik meg az ankét résztvevői, akik ezután a TIT klubjában találkoznak a Balázs Béla-díjas filmrendezővel, ifj. Schiffer Pállal. Az ankéton a cigánylakosság helyzetéről, társadalmi beilleszkedésének folyamatáról, a fejlődést segítő és gátló tényezőkről lesz szó."

⁷⁶ Kossuth Rádió, Esti Magazin, 1978. március 7. (18.30).

⁷⁷ H. J.: Cséplő Gyuri: az ismeretlen filmsztár. Dunántúli Napló, 1978. február 18.

⁷⁸ Pongrácz Zsuzsa: Ingázók, tanyasiak, cigánygyerekek. Beszélgetés Schiffer Pállal. Filmvilág, 1975. január 1. 23.

⁷⁹ A filmekkel kapcsolatos anyagokat a Magyar Filmintézet Filmtárában kutat­tam.

⁸⁰ H. J.: i. m.

⁸¹ Szakály Éva: „Hiszek a példa erejében". Beszélgetés Schiffer Pállal. Vas népe, 1978. május 27.

⁸² Csalog Zsolt: Cséplő György. (Nekrológ). Élet és Irodalom, 1978. szeptember 25.

⁸³ Báron György: „Három jó dokumentumfilmet akartam csinálni". Interjú ifj. Schiffer Pállal. Filmvilág, 1982. sz. 11.

⁸⁴ Szigeti Ferenc: Cséplő Gyuri, http://www.filmtortenet.hu/object.51687404-A0F4-4F4E-B161-B2764A5B8756.ivy

⁸⁵ Gantner Ilona: Cséplő Gyuri. Népszava, 1978. május 4.

⁸⁶ Gantner: i. m.

⁸⁷ Fábián László: Cséplő Gyuri. Film Színház Muzsika, 1977. július 30.

⁸⁸ Szakály: i. m.

⁸⁹ Uo.

⁹⁰ A film az ún. HHH fiatalokról, vagyis a halmozottan hátrányos helyzetű fia­talokról szól – írta a Népszabadság kritikusa. Jancsi szüleinek fényképe alá a „halmozottan hátrányos helyzetű szülők" felirat került. Zöldi László: A pártfogolt. Népszabadság, 1983. január 27. A „halmozottan hátrányos helyzetű ifjúsági csoportok" filmjenként aposztrofálja A pártfogoltat Huszár István: Ifjúság és tár­sadalom. Népszabadság, 1982. szeptember 11.

⁹¹ Beszélgetés Schiffer Pállal. Petőfi Rádió, 1982. november 28. „Erről beszél­tünk" című műsor (13.15).

⁹² Egy másik interjúban példákat hoz arra, mely társadalmi réteghez tartozókat tekint olyan elesetteknek, akiknek nincsenek eszközeik érdekeik védelmében: „tanyasiak, vándormunkások (ingázók), csövesek, cigányok". Virág F. Éva: Tudó­sítás a végekről. Magyar Ifjúság, 1983. január 28.

⁹³ Báron: i. m.

⁹⁴ Ifj. Schiffer: i. m. 223.

⁹⁵ Uo. 224-225, 245.

⁹⁶ Schiffer Pál úgy választotta ki, hogy végiglátogatta a Fekete vonaíban szere­pelt 36 gyereket, közülük kettővel forgatott, végül Kitka Jánost választotta. A 36 gyerekből öten ültek már börtönben, heten voltak állami gondozásban. Közép­iskolát senki sem végzett, szakmunkásképzőt hárman. Báron: i. m.; Zsigmond Dezső: Filmrendező a munkásszálláson. Párbeszéd a pártfogoltról. Budapesti Közlekedési Hírlap, 1983. április 14.

⁹⁷ Részlet A pártfogolt dialóguslistájából. Lásd Melléklet, 3.

⁹⁸ Lásd Melléklet, 4.

⁹⁹ Zsigmond: i. m.

¹⁰⁰ Gmelch: i. m. 190. A migrációkutatásokkal foglalkozó angolszász irodalomban alapvető különbséget tesznek a város vonzására (pull-migration), illetve a kibo­csátó közösség taszító hatására (push-migration) bekövetkezett elvándorlások között.

¹⁰¹ Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben. Filmvilág, 1983. 2. sz.

¹⁰² Zöldi László: A pártfogolt. Népszabadság, 1983. január 27.

¹⁰³ Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem. Vita dokumentumfilmügyben. Film­világ, 1996. 12. sz.

¹⁰⁴ Fábián László: Realista-e a dokumentum? Schiffer Pál: A pártfogolt. Film­kultúra, 1982. 6. sz.

¹⁰⁵ Fábián: i. m.

¹⁰⁶ Beszélgetés Schiffer Pállal. Petőfi Rádió, 1982. november 28. „Erről beszél­tünk" című műsor (13.15).

¹⁰⁷ Oravecz Imre: Isten veled, Jancsika. Élet és Irodalom, 1983. január 28.

¹⁰⁸ Részlet A pártfogolt című film dialóguslistájából. Lásd Melléklet, 5.

¹⁰⁹ Kovács: i. m.

¹¹⁰ Lányi András: Már jártunk itt egyszer. A pártfogolt. Budapest, a MOKÉP kiadványa, 1981.

¹¹¹ Gantner: i. m.

¹¹² Kovács: i. m.

¹¹³ Uo.

(A tanulmány az OTKA T 49595 számú kutatása keretében készült.)

A szerzők megvizsgálják, hogyan alakult a lengyel acélipar, és különösen az acélmunkások sorsa a rendszerváltozást követően. Először országos szinten áttekintik a szektor leépítését, annak nemzetközi kontextusát (különösen Lengyelország és az Európai Unió viszonyát), illetve a szakszervezetek szerepét az átalakulásban. Fontos megállapításuk, hogy a kormányok az ún. passzív munkaerő-piaci stratégiákat alkalmazták, vagyis nem az újrafoglalkoztatásra, az átképzésre, mint inkább a végkielégítésre, korkedvezményes nyugdíjra, stb. helyezték a hangsúlyt. A tanulmány második részében a szerzők interjúk tükrében vizsgálják az egyéni életsorsokat. Arra a következtetésre jutnak, hogy „alulnézetből" a kép sokkal vegyesebb, az azonban közös tapasztalatnak tűnik, hogy a munkások a „túlélésben" csak saját magukra, a családjukra, és a legközvetlenebb kapcsolataikra számíthatnak.

Bevezetés

Tekintve, hogy a szocialista országok „munkásállamként" definiálták ma­gukat, meglepő, hogy milyen keveset tudunk a munkások életéről a rend­szerváltozás utáni Kelet-Európában. A kutatás fő hangsúlya a „transzfor­mációra" esett, és így sokkal inkább az átalakulás folyamata és intézmé­nyei foglalkoztatták a szerzőket, mintsem a tulajdonképpeni szereplők. A szereplők iránti érdeklődés leszűkült az elitekre, amelyeknek a társadalmi változást kellett volna, úgymond, irányítaniuk (Eyal-Szelényi-Townsley 1998; Federowicz et al. 2005; Jasiecki 2002). Noha később az elitek iránti érdeklődés is megfogyatkozott (Schoenmann 2005), a munkások még mindig csak elvétve jelennek meg a „mainstream" tudományban.¹

Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy a rendszerváltozás milyen hatást gyakorolt a szerkezeti átalakítás által érintett lengyel acélmunkásokra az 1990-es évek végén, illetve 2000 elején. Elemzésünkben a munká­soknak az átalakítást követő életútjára koncentrálunk, különösen azokra a stratégiákra, amelyek segítették az új helyzettel való megbirkózást. A tanulmány arra a terepmunkára támaszkodik, amelyet Vera Trappmann végzett 2005 novembere és 2006 szeptembere között Lengyelországban. Az elsődleges források: az acélmunkásokkal készített 27 életútinterjú, az elbocsátott munkásokkal készített csoportos interjúk, illetve több mint 40 szakértői interjú. Emellett felhasználtuk az acélszektor szerkezeti átalakítására vonatkozó felmérések eredményeit (Towalski 2001; 2003; 2006; Kulpa 2006).

A következőkben áttekintjük az acélszektorban bekövetkezett átala­kulást és a változás fő szereplőit, azután bemutatjuk, milyen eszközöket és politikát alkalmaztak a szerkezetátalakítás folyamán, és hogyan érintette ez a munkásokat. A következő részben elemezzük a mun­kások „túlélési" stratégiáit, illetve megkíséreljük a lengyel társadalom átalakulásának szélesebb kontextusába helyezni azokat (a veszteség érzése, változó munkafeltételek, a munkások tőkéjének leértékelése, a gender-viszonyok átalakulása). Az utolsó részben összefoglaljuk következtetéseinket.

A lengyel acélipar

A lengyel acélipar szerkezeti átalakítása jó példája a vállalati átmenet komplex jellegének. Számos szereplő vett részt a folyamatban: a lengyel állam, a vállalati menedzsmentek, a szakszervezetek, az Európai Unió és a globális befektetők. Az alábbiakban részletesebben foglalkozunk a szakszervezetekkel és az Európai Unióval. A munkásoknak azonban, úgy tűnik, csak passzív szerep jutott, akikre csak „kihatott" a szerkezeti átalakítás. Az 1990-es évek elején a lengyel acélipar mély recesszióval küszködött a hazai piacon, és meg kellett oldaniuk az export Nyugatra való átirányítását; mindez szükségessé tette a technológia modernizá­lását, a termelőkapacitás racionalizálását és a magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékek gyártására való átállást, amely magában foglalta a foglalkoztatás átszervezését és csökkentését. Sokáig mégsem történt semmi a szektorban, mert nem dőlt el, hogy milyen út lenne a legjobb az acélszektor szerkezeti átalakítására. A privatizáció „kitolódott" 2003-ig. Atechnika modernizálása mellett az átalakítást leginkább a mun­kaerőköltség csökkentése jelentette. A szektor 1990-ben még 145 000 embert foglalkoztatott, míg 2005-ben már csak 29 000-en dolgoztak itt (Lengyel Acél Egyesület, 2006; a Gazdasági és Munkaügyi Minisztérium 2005-ben még 37 000-es létszámot ad meg). Három hullámban valósult meg a leépítés: „természetes" úton 1998-ig, az állam által irányított mó­don 1999 és 2003 között, és végül 2004-től napjainkig a társaság által irányítva. 1998-ig a „természetes" fogyatkozás a következőket jelentette: a dolgozók nyugdíjazása, korkedvezményes vagy rokkantnyugdíj, az új munkások felvételének korlátozása vagy szüneteltetése, illetve a dolgozók áthelyezése az újonnan alapított „fiókvállalatokba" (magyar­országi megfelelője a kft.). Csak ezután kezdtek el gondolkozni azon, hogy mik legyenek a leépítés politikájának stratégiái és eszközei. Más európai országokban az acélipar szerkezeti átalakítása folyamán nagy szerep jutott az aktív átstrukturálásnak, elsősorban átképzés révén, hogy fenntartsák a helyi közösségeket és gazdaságokat. Lengyelországban azonban az átstrukturálás legelterjedtebb eszközei passzívak voltak, mint például a korkedvezményes nyugdíjazás vagy az elbocsátással „járó" végkielégítés, anélkül hogy figyelembe vették volna a szélesebb helyi gazdasági kontextust.

Szakszervezetek: Noha a szakszervezetek befolyása Lengyelországban általában csökkent, az acélipar esetében megőrizték szimbolikus és kisebb mértékben valódi hatalmukat. A privatizáció folyamán a szakszer­vezetek erős vétóhelyzetben voltak, mivel az üzemi tanácsoknak el kellett fogadniuk az új tulajdonost és a privatizáció feltételeit (Orenstein 2001). Az 1990-es évek elején az acélszektorban működő szakszervezetek ellenezték a privatizációt, és meg szerették volna őrizni a vállalatok és az állam status quo-viszonyát. Demonstrációkat, sztrájkokat szerveztek, hogy követeljék a modernizálást és az állami garanciákat (Sznajder 2003). 2000 elején azonban a szakszervezetek elkezdték erőteljesen támogatni a privatizációt, és akár a menedzsmenttel szemben is fellép­tek az összeolvadás és a magánosítás érdekében. A rendszerváltást követő évek alatt a szakszervezetek megpróbálták enyhíteni a szerkezeti átalakítás társadalmi kihatásait. Kiharcolják a Vállatok Feletti Kollektív Szerződést az Acélipari Dolgozók számára, amely a költségvetésen kívüli ritka ágazati kollektív szerződések egyike Lengyelországban, és 1995-re datálódik. 1999-ben aláírják a tripartit (háromoldalú) Acélmunkások Tár­sadalmi Csomagját (Hutniczy Pakiet Socjalny, HPS). Ez utóbbinak nagy jelentősége van a munkanélkülivé válás kockázata szempontjából, mert enyhíti az elbocsátás következményeit, például végkielégítés fizetésével (Sula 2005). Ezen erőfeszítések ellenére a munkásoknak egyre csökkent a szakszervezetekbe vetett bizalmuk, és úgy érezték, hogy azok nem képviselik a dolgozók érdekeit. A „másik oldalon" a szakszervezetek nem tudták eldönteni, hogyan viszonyuljanak a kapitalizmushoz: „védjék meg a munkásokat a kapitalizmussal szemben, vagy segítsenek a kapitaliz­must megvalósítani" (Crowley 2004: 421.). Nem tudván megszabadulni az elitizmustól, a szakszervezetek maguk is szétaprózódtak, ahelyett hogy megtanították volna a munkásokat arra, hogyan védjék meg a joga­ikat (Korkut 2005). A munkások szemében a szakszervezetek „feladata" a régi rendszerhez kapcsolódott, amikor a Szolidaritás társadalmi jogokat követelt mindenki számára, és a munkásoknak nem volt itt privilegizált helyzetük (Ost 2000: 521.). 2003-ban a tripartit fórum kidolgozza az új szerződést, az Acélmunkások Aktiválási Csomagját (HPA), amely igyek­szik az Európai Bizottság követeléseit kielégíteni.

Európai Unió: A foglalkoztatás átalakítását jelentősen befolyásolták a Lengyelország és az EU közötti csatlakozási tárgyalások. A vállalatok ugyanis nagymértékben eladósodtak, és az eredeti terv, hogy leírják az adósságaikat, nem volt lehetséges az Európai Unió által előírt kötele­zettségek miatt. Az acélipar „jó" helyre került az aquis communautaire versennyel foglalkozó fejezetének záró részében: az EU követelte a termelőkapacitás és a munkaerő létszámának csökkentését, az állami támogatás megszüntetését, és előírta, hogy miként és milyen menet­rend szerint kell Lengyelországnak teljesítenie az Európai Acélsegély Törvénykönyvét, amely az Európa-szerződésekben megtiltja az állami segélyeket. Hosszas tárgyalások után aztán a csatlakozási szerződéshez csatoltak egy külön protokollt, amely engedélyez egy átmeneti időszakot, és lehetővé teszi egyes vállalatok esetében az állami segélyezést 2006 végéig, de előírja, hogy a támogatott vállalatoknak világos tervekkel kell rendelkezniük az átalakításra, és pontosan meghatározza a kapacitás csökkentésének eszközeit (üzemek bezárása, a cégvagyon átstrukturá­lása). Az EU erősödő nyomása miatt Lengyelország nem késlekedhetett tovább a szerkezeti átalakító programmal az ágazatban. Elfogadtak egy törvényt a vas- és acélipar átalakításáról, amely eredményeképpen összeolvadt a négy legfontosabb acéltársaság, és létrejött a Lengyel Acélművek (Polskié Huty Stali, PHS), amely a lengyel termelés 70%-át adta.² A PHS privatizálását és átalakításának programját, beleértve a munkaerő létszámának csökkentését, az Európai Bizottságnak kellett jóváhagynia.

A fentieket értelmezhetjük annak példájaként, hogy az EU milyen nagy befolyást gyakorolt a lengyel gazdaságra a csatlakozás időszakában (Trappmann-Kutter2005; Kutter-Trappmann 2006), vagy lehetünk pesz-szimistábbak, és érvelhetünk úgy, hogy a privatizáció végeredményben nem más, mint annak a betetőzése, amit King és Staniszkis „dependens kapitalizmusnak" nevez (King 2002; Staniszkis 2006), de említhetjük King és Sznajder (2006) azon értelmezését, amely az átalakítást a „me­nedzserállam" által irányított iparpolitika befejezetlen, de mégis sikeres végrehajtása „javára" írja. Ami tény marad: a lengyel átalakítás kizárta a munkásokat, mint aktív szereplőket, ebből a folyamatból. Az acélszektor­ban végzett felmérés azt az eredményt hozta, hogy érdeklődésük és ér­dekeltségük ellenére sem konzultáltak a munkásokkal az átalakításról.

1. táblázat Acélmunkások véleménye az átalakításról kapott informáci­ókról és a velük való konzultációról (%)
A munkásokkal nem közölték az átalakítási terveket, noha kértek ilyen információt	43,3
A munkások kértek és kaptak információt	15,6
A munkások nem kértek és nem is kaptak információt	11,1
Semmit nem tudok arról, hogy a munkásokat informálták volna az átalakítási tervekről, vagy konzultáltak volna velük	24,4
Voltak kísérletekarra, hogy létrehozzák az információs és konzul­tációs csatornákat, de a munkások nem mutattak érdeklődést	5,6
Forrás: Kulpa-Ogodowska (2006)

Ez a kizárás nagyon negatív színben tüntette fel a kormány átalakítási terveit a munkások szemében. Az erről megkérdezett munkások rend­szerint a következőt válaszolták: „…ezek a programok nem a vállalat és a munkások javát szolgálják, hanem talán valami külső csoportokét…" (Kulpa-Ogdowska 2006).

A foglalkoztatás átalakítása és a „túlélési" stratégiák

Noha voltak félelmek egy komolyabb társadalmi felfordulástól, az átala­kítás, legalábbis ami a munkavállalókat illeti, általában nagyon simán zajlott. Nem volt semmiféle nagyobb akció a munkások körében, ami meglepő, ha figyelembe vesszük a leépítés méretét és az átalakítás eszközeit. Végeredményben a munkásokat csak afféle „ballasztnak" tekintették, akiktől meg kell szabadulni, hogy biztosítsák a vállalat jövőjét, és teljesítsék az EU felé vállalt kötelezettségeket.

Az érintett felek általában egyetértettek a foglalkoztatás átalakításának javasolt „receptjében", miszerint el kell bocsátani, illetve lehetőség szerint anyagilag kompenzálni a feleslegessé vált munkásokat. A szakszerve­zetek is elfogadták a leépítést, illetve abban látták a szerepüket, hogy a dolgozók kedvező feltételek mellett távozzanak. Csak olyan kérdésekben vállalták az összeütközést a menedzsmenttel, mint az átalányösszeg vagy a korkedvezményes nyugdíj feltételei, de soha nem kérdőjelezték meg a leépítés módját, amelyet pedig éppen a munkások érdekében lehetett és kellett volna kritizálni.

A foglalkoztatás állam által irányított átalakítása

1999 és 2001 között, az acélmunkások társadalmi csomagja időszakában került sor a legnagyobb leépítésre: csaknem 47 000 munkás vesztette el ekkor az állását az „anyacégnél". Közel felük (44%) talált munkát az újonnan létesített „leányvállalatoknál". 25%-uk korkedvezményes nyugdíj­ba vonulhatott, 5%-uk „rendes" nyugdíjassávált, 8%-uk önként távozott, végkielégítéssel. Kevesebb mint 1%-ukvett részt átképző programokban. Az alábbiakban megpróbáljuk megvizsgálni példák segítségével, hogyan érintették ezek a változások a munkások életét.

2. táblázat: Leépítés a HPS alatt
A leépítés formái	%
Leányvállalatok	44
Korai nyugdíj	25
Végkielégítés	8
Nyugdíj	5
Átképzés	1
Egyéb	17
Forrás: Paduch-Hernas 2002, saját prezentáció (Vera Trappmann)

Leányvállalatok: Több üzemet kiszerveztek a „kemény" magból, és így létrejöttek olyan leányvállalatok, ahol lehetőség nyílta munkások (tovább) foglalkoztatására. Azok a munkavállalók, akiket így „kiszerveztek", úgy élték meg a vállalati szintű átalakításokat, hogy azokba semmi beleszólá­suk nincs, noha nagyon is érintik őket ezek a folyamatok. Ők nem kaptak semmilyen anyagi kompenzációt a „kiszervezésért", és a társadalmi csomagból is kimaradtak. Mint az egyik kft.-ben dolgozó munkás, Kamii megjegyezte: „Akik itt maradtak, nem kaptak semmit, csak az állásukat akarták megtartani."

Az új körülmények között többen is beszámoltak a kiszolgáltatottság érzéséről. Egy 58 éves munkás, a Szolidaritás aktív tagja a következőket mondta: „Becsaptak minket. Az emberek már nem hisznek itt el semmit, nem hiszik, hogy valami is jobb lesz. Én is úgy érzem magam, mint akit elárultak. Semmit nem tudunk arról, hogy mi folyik itt. Velünk nem közöl­nek semmit; azt sem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Az átalakítás óta nem játszik többet szerepet a szakszervezet. Teljesen megbukott."

Korai nyugdíj: A lengyel munkaerőpiac egyik általános sajátossága a korai és előnyugdíjas megoldások átlagon felüli alkalmazása, hogy a munkaerő egy részét „elvonják" a piacról. A korai nyugdíj a szocialista időszakra megy vissza, amikor az összes nyugdíj háromnegyede ilyen típusú juttatás volt (Kwiatkowsksi 2001: 51.). 2004-ben az összes nyugdíj negyede tartozott ebbe a kategóriába (Ministry of Economy and Labour, 2005: 141.). A korai nyugdíj a munkaviszony idejét figyelembe véve vehető igénybe: 55-60 évesen, harmincéves munkaviszonnyal lehetett kérni a nyugdíjazást. így tehát az egész EU-ban Lengyelországban a legnagyobb a különbség a „ténylegesen" nyugdíjba vonulók átlagélet­kora és a jogosultsághoz előírt életkor között (Ministry of Economy and Labour 2005: 140.): a nők esetében 56, a férfiak esetében 58 év volt ez 2004-ben. Az acélmunkások még külön kedvezményt kaptak 25 éves munkaviszony után. A korai nyugdíj teljes nyugdíjat garantált a munkások számára, amíg elérik a jogosultsághoz előírt életkort. Ennek időtartama a lakóhely függvényében változott: az előírtnál 4 évvel korábban mehettek nyugdíjba a munkások azokban a régiókban, ahol a munkanélküliség meghaladta az országos átlagot, 3 évvel korábban ott, ahol a mun­kanélküliségi ráta magasabb volt, mint az országos átlag 75%-a, és 2 évvel korábban ott, ahol a ráta alacsonyabb volt, mint az országos átlag 75%-a. 2006-ban véget ért ez a nagylelkű nyugdíjpolitika. Ma csak azok mehetnek korkedvezményes nyugdíjba, akik 15 évig nehéz körülmények között dolgoztak, 35 éves munkaviszonnyal rendelkeznek, és 55 vagy 60 évesek, harmincéves munkaviszonnyal.

2004-ig kiegészítő előnyugdíj-lehetőségek is voltak a feleslegessé vált munkások számára, akik nem feleltek meg a fenti kritériumoknak. Ennek két formája létezett. Juttatásban mindenki részesülhetett addig, amíg nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Ennek keretében az elbocsátott munkások a munkanélküli segély 120-160%-át kaphatták, ha csak 55-60 évesek voltak, vagy megvolt a 30-35 év munkaviszonyuk. Az acélmunkásoknak elég volt 25-30 éves munkaviszonyt igazolni (Ministry of Economy and Labour 2005: 145.). A másik forma maga az előnyugdíj, amely a nyugdíj 80%-át jelentette, és azok kapták, akiknek 2 évük volt a nyugdíjkorhatár eléréséig, vagy 55-60 évesen a csoportos leépítések miatt váltak mun­kanélkülivé, vagy 25-30 évig nehéz fizikai munkát végeztek (Kwiatkowski 2001). Ezeketa meglehetősen nagylelkű előnyugdíj-programokat sokan kihasználták, így nélkülük jóval magasabb lett volna a regisztrált mun­kanélküliek száma. Ráadásul ennek a csoportnak a jövedelmét jobban védte az állam, mint a munkanélküliekét (Kwiatkowski 2001: 53.). Ez is változott. Az új foglalkoztatási törvény havi 670 SL-ben határozza meg a juttatás összegét (míg korábban a munkanélküli segély 160%-a, illetve a nyugdíj 80%-a volt ez az összeg).

Ezeknek a juttatásoknak a bevezetése, miközben megterhelte az államkasszát, nem sokban javította a munkaerő-piaci helyzetet. Miután azonban 2004 végén befejeződött ez a szociális politika, a vállalatok nehezebben tudták elbocsátani a munkásaikat. A nyugdíjasok azonban nagyon meg voltak elégedve a helyzetükkel. Juttatásaik messze meg­haladták a lengyelországi átlagjövedelmet.

Végkielégítés: A legérdekesebb esetek azok, akik önként hagyták el tanult szakmájukat, úgy, hogy nem volt előttük világos jövőkép, olyan intézményes környezetben, amelyet magas munkanélküliség és passzív munkaerő-piaci politika jellemzett. Csak magukra számíthattak, hogy megtalálják a boldogulás útját.

Vegyük például a 46 éves Ewelina esetét, aki az egyik acélvállalat adminisztrációjában dolgozott, ugyanazon az osztályon, mint a férje. Egyiküknek el kellett mennie a vállalattól. Mivel a férj többet keresett, és Ewelinánakjó iskolái voltak, biztos volt benne, hogy hamar talál új állást magának. így 1999-ben elfogadta az önkéntes távozással járó végkielé­gítési csomagot, és regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Új állást azonban nem talált; mindenhol azt a választ kapta, hogy túl öreg. Csak a lánya iskolájában tudott elhelyezkedni részmunkaidős tanárként. Nem hivatalosan vannak más feladatai, amelyek kapcsolódnak művészeti és színházi érdeklődéséhez (fesztiválszervezés, kulturális szervezőmunka az iskolában stb.). 5 évig dolgozott az iskolában, amíg végül megszerezte a nyugdíjhoz „hiányzó" munkás-éveket. Sikerült átvergődnie a nehezén, ami szerinte a személyiségének köszönhető: „Megmaradt az önbizal­mam, és hittem magamban. Ha nem így lenne, most nem beszélgetnénk. Sokakat ismertem, akik nem tudtak megbirkózni ezzel a helyzettel, hogy elvesztették az állásukat. Ismertem a környezetet, a férjemet. Végig hit­tem abban, hogy végig kell csinálnom és végig is fogom csinálni, képes vagyok rá. Amikor el voltam keseredve vagy féltem, különösen, amikor túl sok időm volt, a pozitív gondolkodásra koncentráltam."

Laszlo, egy 59 éves vezető, 2000-ben döntött úgy, hogy otthagyja a vállalatot, amikor új igazgatót neveztek ki a cég élére. Laszlo nem értett egyet az átalakítással, ezért inkább távozott. Sok kapcsolata volt, így könnyen el tudott helyezkedni, ám ahogyan megjegyezte, „nem leszek többet menedzser, csak közönséges alkalmazott. Ezt el kell fogadni." Elégedett volt új helyével a közigazgatásban. Mivel világéletében aktív ember volt, elkezdett egy távoktató tanfolyamot, hogy megtartsa új állá­sát. Az utolsó éveket nagyon fontosnak tekintette életútja szempontjából: „Ha visszatekintek az elmúlt évekre, úgy érzem, hogy végre ismét szilárd talajon állok. Mintha egy szakadékból tértem volna vissza. Nagyon sok új dolgot kellett megtanulnom; elkezdtem az egyetemen egy pedagógiai kurzust, múlt évben volt a védésem, és ma is sokat tanulok. Néhány is­merősöm, aki korai nyugdíjba vagy előnyugdíjba ment, teljesen magába fordult és megöregedett."

A munkahely elvesztését úgy élték meg az emberek, mint a biztonság elvesztését. Úgy érezték, hogy magukra maradtak. A munkások esetében a hálózatok és a családi kapcsolatok, a fehérgalléros munkavállalók ese­tében pedig a szakmai kapcsolatok voltak a leghasznosabb erőforrások. Úgy tűnik azonban, hogy éppen az átképzést választó munkások alkotják a legsebezhetőbb csoportot.

Átképzési szerződések: Az átképzési szerződéssel rendelkező mun­kásoknak nem csak a munkaerőpiacon kellett „újraorientálódniuk", de komolyabb anyagi kompenzációt sem kaptak. És a felajánlott képzés sem segített az elhelyezkedésben; a kurzusok általában rövidek voltak, és idő előtt be lehetett őket fejezni, ha a munkások új álláshoz jutottak. Sokan, akik elkezdték a kurzust, színlelt szerződéseket hoztak, hogy ezáltal biz­tosítsák maguknak az elhelyezkedésért járó bonuszt. Pawelnek például kilátása volt arra, hogy egy barátja cégénél raktárosként alkalmazzák. Pro forma elkezdte a képzést, majd kiiratkozott a tanfolyamról. Pechjére nem kapta meg az állást, így megint beiratkozott, vitt egy hamis szerződést, megkapta a bonuszt, majd regisztráltatta magát mint munkanélkülit. Hat hónap múlva az építőiparban tudott csak elhelyezkedni szezonális mun­kára, és sokkal kevesebb pénzért, mint amennyit a korábbi munkahelyén kapott. Pawel megbánta stratégiáját, noha esete nemcsak a munkások rövidlátására, hanem az átképzési programok átgondolatlanságára is rámutat: „Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy rosszul döntöttem. Nagyon megbántam ezt a döntésemet."

2003 végétől az acélipar nem kapott több állami támogatást, noha to­vábbi elbocsátásokra készültek a szektorban. A tripartit csapatban részt vevő összes szereplő elismerte, hogy a HPS lehetőségei kimerültek. A Gazdasági, Munkaügyi és Társadalompolitikai Minisztérium ezért egy speciális programot tervezett, amelyet ezúttal a HPA fedőnévvel illethe­tünk (Acélmunkások Aktiválási Csomagja). A HPA „aktiválási juttatásokat" nyújt az átalakítás következtében munkanélkülivé vált munkavállalók­nak. Az új projektet úgy tervezték, hogy kielégítse az Európai Bizottság feltételeit: csak aktív politikát lehet alkalmazni, és a központi költség­vetésből csak részleges támogatás adható. Lényegében a vállalatok tulajdonosainak flexibilis szolgáltatásokat kell(ene) nyújtaniuk leépített munkásaiknak, amelyek fő célja az, hogy segítsék az újbóli elhelyez­kedést. A HPA a munkahelyi aktiválás hét fő eszközét fedezi, köztük az átképzési szerződéseket, a feltételes végkielégítést, illetve az egykori vas- és acélmunkásokat alkalmazó munkaadóknak fizetett részleges bérvisszatérítést (Towalski 2003).³

Az átképzés népszerűsége azonban az új program alatt sem növe­kedett. A menedzsment egyik tagja a következőket mondta erről: „[…] nagyon nehéz tanulásra ösztönözni azokat a munkásokat, akiknek azt mondjuk: »Átképzünk, kompenzációt adunk, de a következő 12 hónapban elveszíted az állásodat. És nem tudunk garantálni neked egy új állást.« […] Az embereknek ez nem tetszett, és komoly nehézségeink voltak, hogyan használjuk fel hatékonyan a kapott pénzt […] A csomagjainkat relatíve modern eszközöknek tekinthetjük. Elsőként próbálkoztunk meg azzal, hogy a munkaadóknak kompenzációt fizetünk az acélszektorból elbocsátott munkások alkalmazásáért […], de nem működött."

Nehéz lenne egyértelműen értékelni, hogy a foglalkoztatás átalakítá­sa milyen hatást gyakorolt az acélszektorra. Az nyilvánvaló, hogy egy fő feladat befejeződött: masszívan csökkent a munkavállalók száma a szektorban, ami a produktivitás növekedésében is kifejeződik. Az a be­nyomásunk azonban, hogy az átalakítás programjának szerzőit sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy elkerüljék a pillanatnyi „konfliktusgócokat", mintsem az, hogy hosszú távon biztosítsák az elbocsátott munkások egzisztenciáját. Az átalakítás periódusának legnagyobb részében, mint azt megmutattuk, a szektort elhagyó munkások passzív foglalkoztatás­politikai intézkedésekből profitáltak. A felmondásért kapott pénz „látható" volt; a munkások azonnal a zsebükben érezhették és el költhettek. A HPA által preferált aktív eszközök virtuálisnak tetszhettek a munkavállalók szemében: az új állás (bizonytalan) ígérete túlzottan is mesterségesnek látszott az előző mechanizmussal összehasonlítva, és nem tudta meg­nyerni a munkások többségének bizalmát.

A fentieket a következő felmérés eredményei is alátámasztják. 2005-ben munkásokat, szakszervezeti vezetőket és menedzsereket kérdeztek meg az acéliparban arról, hogyan látják az elbocsátott munkásoknak fel­ajánlott különböző eszközök iránti preferenciát. A3, táblázatból kiviláglik, hogy a megkérdezettek véleménye alapján a munkások egyértelműen a passzív eszközöket preferálják.

3. táblázat: A különböző eszközök hatékonyságára vonatkozó vélemé­nyek (%)
Eszközök listája	Munkások	Szakszervezeti aktivisták	Menedzserek
Korai nyugdíj	24,06	25,24	16,25
Kompenzáció az elbo­csátott munkásoknak	23,58	15,00	11,25
Előnyugdíj-juttatások	15,09	16,43	13,13
Eszközök listája	Munkások	Szakszervezeti aktivisták	Menedzserek
Átképzés	14,12	12,62	13,13
Kölcsön a munkásoknak, hogy saját vállalkozást alapítsanak	10,16	16,67	23,13
Munkahelyi tanácsadás	7,25	5,00	6,88
A munkabér részleges kompenzációja az új munkaadónak	5,01	9,05	16,25
Forrás: Kulpa 2006

 

A vállalatok által menedzselt foglalkoztatásátalakítás

Mivel sok vállalat nem csökkentette a kapacitását a privatizáció előtt, az állam által finanszírozott átalakítási programok támogatásával, egyenként kellett megbirkózniuk a foglalkoztatás átalakításával. Itt nemegyszer éles harcot vívtak a szakszervezetekkel. A Lengyel Acélművek privatizálása folyamán például nem foglaltak bele semmilyen szociális csomagot a privatizációs egyezménybe, amit a szakszervezetek törvénytelennek tartottak (Towalski 2002; 2004). Ezért tárgyalásokat kezdtek a befektető­vel, és kilenc hónap után megszületett a megegyezés (29 szakszervezet írta alá, amelyek külön-külön működtek a vállalatnál), amely garantálta a foglalkoztatás védelmét 2009-ig, és elért bizonyos anyagi engedmé­nyeket (fizetésemelés, privatizációs bonusz). Emellett a munkavállalók két képviselője bekerült a tanácsadó testületbe. A szociális csomag erős ígéret, tekintve, hogy az EU követeli a létszámcsökkentést az ágazatban. Világos azonban, hogy Mittal nem tudja teljesíteni ezt a kötelezettséget a beruházások késlekedése miatt, és a Bizottság 2007 végéig jóvá­hagyta mind az üzemek bezárásának, mind pedig a leépítéseknek az elhalasztását.⁴

Annak érdekében, hogy a fenti követeléseknek megfeleljenek, a vállalatok különböző, fent már tárgyalt eszközökhöz folyamodtak, hogy ösztönözzék az önkéntes távozást: „természetes" nyugdíjazás, rokkant­nyugdíj és előnyugdíj-juttatások. Az anyagi kompenzálással ösztönzött felmondás volt azonban az egyetlen módja annak, hogy ténylegesen befolyásolják a távozást. Új humánerőforrás-osztályok nyíltak, ahol a fiatal menedzserek sokasága buzgólkodott olyan innovatív ösztönző programok kidolgozásán, amelyek felgyorsítják az önkéntes távozást. Az egyik vállalatnál speciális programot terveztek arra, hogy meggyőzzék az előnyugdíj előnyeiről az idősebb munkásokat, holott a juttatások nem voltak nagyon magasak. A cég azonban vállalta, hogy egy összegben kifi­zeti a munkásoknak a nyugdíjig járó fizetését, és a jubileumi jutalmukat is megkapják. Az elbocsátott munkások jelentkezhetnek munkanélkülinek, és 12 hónapig kapják a munkanélküli segélyt. Azok a munkások, akik ezt a megoldást választották, elégedettek voltak, mert anyagi veszteség nélkül abbahagyhatták a munkát, és élvezhették a megérdemelt pihe­nést a több évtizedes fizikai munka után. „Úgy érzem magam, mintha nyaralnék" – mondta az 58 éves Waclaw az egyik interjúban. Waclaw csak az előrehozott juttatások miatt fogadta el az előnyugdíjazást: mint elmondta, főleg a jubileumi jutalom miatt döntött így, amelyet egyébként csak 60 éves korában kapott volna meg.

Felmondás: Az azonnali felmondást, mint már írtuk, a vállalatok anyagi eszközökkel próbálták ösztönözni. A„közös megegyezéssel" felmondók egyhavi bérük akár 31-szeresét is megkaphatták. Ezen a módon főleg a fiatalabb és jobban fizetett fehérgalléros munkaerőt sikerült leépíteni, de az is eredménynek számított, tekintve az adminisztráció túltelítettségét. Az így távozók egyébként is jó (vagy jobb) esélyekkel indultak a külső munkaerőpiacon.

Grzegorz, egy 48 éves fehérgalléros munkás, elfogadta az ajánlatot. 16 napjába került, amíg átgondolta és megvitatta a feleségével a dön­tését, és végül felmondott a munkahelyén. Noha már csaknem egy éve volt munka nélkül az interjúkészítés idején, úgy nyilatkozott, hogy nem bánta meg a döntését, mert egyre romlottak a feltételek, és nem érezte jól magát a munkahelyén. Menedzseri funkcióiról már korábban lemondott, mert nem értett egyet az új személyi politika irányvonalával. Noha úgy gondolja, hogy neki mint specialistának nehezebb lesz elhelyezkednie, mint a munkásoknak, és valós fenyegetésnek érzi a társadalmi lecsú­szást, nem bánta meg akkori elhatározását.

A 39 éves Maria 13 évig volt könyvelő az egyik vasüzem pénzügyi osztályán. Amikor felajánlották neki a felmondásért „járó" 65 000 SL-t, úgy gondolta, hogy ez a megfelelő pillanat a távozásra. Bízott abban, hogy sikerül majd elhelyezkednie a magánszektorban, ahol nemcsak magasabb fizetést kap, hanem a kihívás is nagyobb: „Nem tudom, miért, de biztos vagyok abban, hogy helyesen döntöttem. Nem félek, ami talán ésszerűtlenül hangzik, de sokkal könnyebbé teszi a dolgomat."

Átképzés: Az EU-csatlakozással megváltozott a munkaerő-piaci politika. Előtérbe kerültek olyan fogalmak, mint az aktiválás, a szolgáltatások mi­nősége és a humánerőforrás-fejlesztés. Ahogyan bemutattuk, a korábbi évekre a passzív munkaerő-politika volt a jellemző. A Munkaügyi Alap költségvetésének 90%-át a segélyek és a juttatások tették ki. 2004-ben volt némi javulás, de csak azért, mert az előnyugdíjat attól kezdve a Tár­sadalombiztosítási Alap fizeti (Ministry of Economic Affairs and Labour, 2005: 50.). így ma a Munkaügyi Alap 15%-át fordítják aktiválási eszkö­zökre. Ennél jóval többet, a források legnagyobb részét (37%) költik a diplomások és a 25 év alatti fiatalok aktiválására (pl. a friss diplomások

„Első állás" programja), 20% megy a közmunkára, 16% intervenciós munkára és 9% átképzésre.⁵

Az aktív munkaerő-piaci politika végrehajtása azonban számos ne­hézségbe ütközik. Szakértők véleménye szerint még mindig nem ismerik eléggé a munkaerő-piaci igényeket, ezért a képzési programok nem iga­zodnak a piaci igényekhez (Vera Trappmann interjúi, 2005. november). Kivételnek számít, és ez érinti az egykori acélmunkásokat, a hegesztő­tanfolyam. A hegesztő mind Lengyelországban, mind pedig külföldön keresett szakmának számít. Különösen érdekes történeteket hallottam azoktól a munkásoktól, akik ezt a képzést választották.

A44 éves Marcin 2000-ben fogadta el a felmondással járó csomagot. Ezután feketén dolgozott, majd amikor a harmadik fia megszületett, gyermekgondozási szabadságra ment. Aztán a gyereket bölcsődébe adták, Marcin pedig egy nemzetközi vállalat sofőrje lett Krakkóban, noha „hivatalosan" gyermekgondozási szabadságon maradt. Két év múlva szerette volna újra „legalizálni" foglalkoztatási helyzetét, jelentkezett munkanélkülinek, és elkezdett állást keresni. Egy spanyol cégtől kapott volna munkát, de nem volt hegesztő szakképzettsége. így jelentkezett 2005-ben egy hegesztő-tanfolyamra. Amikor találkoztam vele, Marcin angolul tanult, ami része volt a programnak, de az interjúban nyilvánva­lóvá tette, hogy ő és a kollégái külföldön szeretnének munkát vállalni. A motiváció világos: kinn jobb a fizetés. Marcin a családjával szeretne maradni, de adósságai vannak, és szeretné biztosítani a saját jövőjét és a családjáét. Őszintén megmondta: „Csak a pénzről szól ez a dolog. Sem­mi másról." És a migráció látszik a legjobb esélynek: „Lengyelországban nincs értelme a munkának. Fontos, hogy végre megint lássak magam előtt valami perspektívát. Én egész biztosan elmegyek; csak arra várok, hogy véget érjen a tanfolyam."

Diszkusszió

A szociológiai elemzések szerint az individualizmus és a relativizmus az „átlagos" lengyel fő tulajdonságai. „A családom és a saját jólétem" a lengyel társadalom legtöbbek által osztott értéke. A „minden jó, ami jó nekem és a családomnak" és „a más problémája nem az én problémám" széles körben elterjedt felfogás. Ha az embereket a munkanélküliségről kérdezik, igen gyakran a következőt válaszolják: „…ez nagyon komoly probléma, de nem az enyém…" Ennek tükrében feltehetjük a kérdést: mi történt a Szolidaritást összetartó kollektivizmussal? És úgy tűnik, a válasz az, hogy eltűnt. Eltűnt akkor, amikor a szakszervezeti vezetők új politikai elitté „transzformálódtak", miközben az egyszerű emberek önálló szubjektumokból „lefokozódtak" a társadalom- és gazdaságpolitika „problémás" objektumaivá. Az alábbiakban négy változást emelünk ki, amelyek különösen érintették az acélmunkások életét.

A veszteség érzése: Az acélmunkás szakma magas szimbolikus értékkel bírt a szocialista időszakban. Egy olyan osztály „elitjének" számítottak, amelynek az volt a feladata, hogy átformálja a társadalmat, létrehozza a dolgozó állampolgárok egyetemes osztályát szemben a burzsoáziával, amelynek „kollektív létezése és egyéni státusa csaknem teljes egészében a termeléshez való viszonyon alapul" (Stenning 2005a: 985.). A szocialis­ta munka hősei helyett megjelentek a szabadpiac új hősei, a vállalkozó középosztálybeli polgárok. A kereskedelmi és szolgáltató szektor fel­emelkedésével a nagyüzemek, ahol az acélmunkások dolgoztak, szintén elvesztették korábbi jelentőségüket. Míg korábban az emberek társadalmi életében központi szerepe volt a munkahelynek, az új rendszerben a vállalatok elvesztették ezt az integráló funkciót. A szimbolikus hatalom elvesztése „együtt járt" a szolidaritás és az osztálytudat elvesztésével. A munkások nem egyazon osztály tagjainak, hanem versenytársaknak tekintik egymást. Stenning esettanulmánya az acélmunkásokról azt mu­tatja, hogy a személyes viszonyok is megváltoztak az átalakítási folyamat eredményeképpen. A munkások megértették, hogy egyre több időt kell áldozniuk az életükből a munkára, ha meg akarják tartani az állásukat, és bírni akarják a versenyt (Stenning 2005b: 250.). A társadalmi család a családra redukálódik. Ost (2000) szerint a gyenge osztálytudat ma­gyarázza, hogy a munkások beletörődtek a rossz alkuba. A munkások a rendszerváltozás áldozatainak tekintik magukat, akik – más országok tapasztalatával szemben, ahol a szerkezeti átalakítás és a masszív le­építések az osztálytudat újraéledését eredményezték (MacKenzie et al. 2006) – nem nyerték vissza osztálytudatukat, hanem individualizálódtak, fragmentálódtak, és elveszettnek érzik magukat a reprezentáció, az anyagi helyzet és az identitás szempontjából.⁶

Az interjúk során az acélmunkásoktól gyakran hallottam története­ket egykori kollégáikról, akiket tönkretett a munkanélküliség: minden pénzüket elköltötték, nem találtak új állást, alkoholisták lettek, és végül hajléktalanok. Egyetlen interjúalanyom sem élt át személyesen ilyesmit. Más tanulmányokból is kiderül azonban, hogy a munkanélküliek gyakran veszteségtörténetként konstruálják meg pályafutásuk történetét (anyagi hanyatlás, az önbecsülés elvesztése, a társadalmi élettől való vissza­húzódás, a szoros kötődések elvesztése). A történetek nagyon szomo­rúak: emberek, akik egész nap otthon ülnek, nem akarnak látni senkit, depressziósokká válnak, sírnak, és úgy érzik, hogy a személyiségük teljesen szétesett (Pine 2002: 95.). A rendszerváltozás első éveit leszá­mítva a lengyel munkások között nem lehet megfigyelni a szolidaritás jeleit: tiltakozó stratégiák helyett egyéni kiutakat keresnek, nem kollektív megoldást. A nyilvános élettől való elfordulás, a közösségi életben való részvétel elutasítása és a politika iránti közöny úgy tűnik, általános trend a lengyel társadalomban (Kolarska-Bobinska 2003).

Változó munkafeltételek: Akár az állam, akár a vállalat ösztönözte fel­mondásra a dolgozókat, az önként távozók általában arról számoltak be, hogy egyre rosszabbul érezték magukat a munkahelyükön a változó munkafeltételek miatt. Avállalatnál végzett munkát „leértékelte" a korábbi jó munkahelyi klíma megszűnése, a megnövekedett verseny. A mun­kások egy informálisabb és kollektívabb klímához voltak hozzászokva, szorosabb kollegiális kapcsolatokhoz üzemi szinten. Az átalakítással ez a klíma megváltozott: a produktivitás növelése volt a cél, ami a munkások között megteremtette a verseny légkörét. A munkások úgy érezték, hogy „objektív munkaerővé" redukálják őket, elvesztik magukat mint szubjektu­mokat, ugyanakkor állandóan a fejükhöz vágják, hogy hiányzik belőlük a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség és az aktivitás (vö. Dunn 2005). Ezek a vádak különösen abszurdak, ha belegondolunk, hogy a munkások milyen innovatívak voltak a „túlélési" stratégiák kialakítása terén (önellátó gazdaság, otthoni munka, cserekereskedelem stb.).

A munkások tőkéjének leértékelése: Az acélmunkás szakma a szocia­lizmusban viszonylagos társadalmi presztízst, jó munkakörülményeket és jó fizetést jelentett. Ateljes foglalkoztatottság ígérete minimalizálta a szakmai kockázatot. A posztszocializmus idején a szakma társadalmi státusza jelentősen csökkent, és sok acélmunkásnak más szektorban kellett állást keresnie. A munkások gyakran említették, hogy felülérté­kelték munkaerő-piaci lehetőségeiket, és ezért különösen keserű volt a csalódás. Kénytelenek voltak kevésbé jól megfizetett, rosszabb mun­kákat elvállalni, vagy kikerülni a legális lengyel munkaerőpiacról – akár úgy, hogy „eltűntek" a fekete-vagy szürkegazdaságban, akár úgy, hogy külföldön kerestek munkát.

Domecka és Mrozowicki (2005) háromféle szakmai karriert külön­böztet meg a posztszocialista Lengyelországban: a kívülről befolyásolt „horgony"-karriert, a szintén kívülről befolyásolt „patchwork"-karriert és az autonóm karriert. Vizsgálatuk szerint a munkások körében a kívülről befolyásolt karrier dominál, ezért vagy nem mobilak, vagy megpróbál­nak beilleszkedni a „résekbe", de soha nem tervezik meg stratégiailag a karrierjüket, amelynek része lenne a továbbtanulás.

A „Dolgozó Lengyelek 2007" című legfrissebb felmérés három cso­portot különböztetett meg a lengyel társadalmon belül. Az első csoport a vállalkozókat tömöríti, akik a szabadpiaci gazdaságban dolgoznak. Ők jellemzően erősen hisznek az iskolai tőkéjükben, nem probléma számuk­ra, hogy új állást találjanak, nem félnek attól, hogy hitelt vegyenek fel a saját vállalkozásuk beindítására, és nem tartanak a bevándorlókkal való versenytől. A második csoport a „frusztrált, potenciális kivándorlóké", akik nem vagy kevéssé azonosulnak a munkahelyükkel, és komoly hajlandó­ságot éreznek arra, hogy átképezzék magukat. Ha lehetőségük van arra, hogy kétszer, háromszor annyit keressenek, mint otthon, készek rá, hogy elhagyják az országot. Az utolsó csoportba tartoznak a „fegyelmezett munkamániások", akik örömmel dolgoznak, nemritkán túlórában, és ál­talában a szabadidejüket is szívesebben töltik a munkahelyi kollégákkal. Nem meglepő módon általában ipari munkások tartoznak a második cso­portba. Az uniós csatlakozás után, mint ismert, jelentős migráció indult el Lengyelországból a régi EU-tagországokba, és a bevándorlók között sok az egykori acélmunkás. A leggyakoribb célországok az Egyesült Király­ság, Németország, Írország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Államok. Ma az Egyesült Királyság a legnépszerűbb, a csatlakozás előtt Németország volt a „favorit". Interjúalanyaim is az Egyesült Királyságot tekintették a legvonzóbb célpontnak, mert könnyű a beutazás, és nagy igény van a szakmunkásokra. A munkások számára a migráció fontos megélhetési stratégiává vált.

A gender-viszonyok átalakulása: Míg sok férfi választotta az elvándorlás stratégiáját, az otthon maradiaknak a háztartásban is új kihívásokkal kellett szembenézniük. „Ma a munkáskerületek legszembetűnőbb vonása a munka egyre növekvő hiánya; az utcák nem néptelenek napközben, hanem tele vannak emberekkel, főleg férfiakkal (Stenning 2005b: 251.). Miközben első olvasásra riasztónak tűnik a kép, a figyelmesebb szem észreveszi, hogy a férfiak nem egyedül sétálnak az utcán, hanem gyakran babakocsival. Az interjúk alapján úgy látjuk, hogy a nehézipari munkahelyek tömeges megszűnése következtében változnak a gender-viszonyok a munkások körében. A nők gyakran jobb eséllyel tudnak elhelyezkedni az adminisztrációban vagy a szolgáltatóiparban, és gyak­ran átveszik a férfi kenyérkereső helyét, ahogyan azt Marcin példájából is láthattuk. Érdekes módon a férfiak és a nők is már csak gyerekeikről szőnek álmokat, s nem hiszik, hogy az ő életükben lesz még pozitív változás (vö. Pine 2002).

Konklúzió

A posztszocialista Lengyelországban elnyomott csoporttá váltak a munkások. Ha egyáltalán belekerülnek a nyilvános diskurzusba, akkor is gyakran megalázó, diszkrimináló kontextusban. Mivel a gazdasági átstrukturálás időszakában csak akadálynak, az átmenet kerékkötőinek tekintették őket, a politika is azt a célt szolgálta, hogy mielőbb elfelejtsék őket és az általuk okozott „problémát". így került sor a passzív munka­erő-piaci stratégiák alkalmazására, ismert következményeikkel együtt. Még a szakszervezetek is egyetértettek a vállalatok preferenciáival, és a munkavállalók anyagi kielégítésére törekedtek az átalakítás idején, ahelyett hogy a jogaik megvédésére készítették volna fel őket. A szak­szervezetek azóta is nagyon büszkék a kiharcolt társadalmi csomagra, és az átalakítás békés megvalósítására, szemben más szektorokkal. Miközben valóban nagyon alacsonynak tűnik a regisztrált munkanélküli acélmunkások száma, és még kevesebb volt acélmunkás folyamodik szociális segélyért, komplexebb a kép, ha megnézzük a munkások életét. Sok munkásnak nincs rendes, bejelentett állása, noha nem jelenik meg munkanélküliként a statisztikában. A legtöbben csak az otthonra, a csa­ládra és a legszűkebb társadalmi hálójukra számíthatnak. Egyedül kell megbirkózniuk a „túléléssel". Nagyon sok tevékenység zajlik az informális vagy a feketegazdaságban, és sokszor az elvándorlás kínálja az egyetlen perspektívát. Ez azonban számos potenciális problémával terheli meg a lengyel gazdaságot és társadalmat. Az is nyitott kérdés marad, hogy a munkások meddig fogadják el, hogy „örökre" elfelejtették őket.

*** 

 

Bibliográfia

Ashwin, S. (1999): Russian Workers. Manchester, Manchester University Press.

Buchowski, M. (2003): Redefining the Social Relations through Work in a Rural Community in Poland. Max Planck Institute for Social Anthropology. Working Papers, no. 58. Halle, Max Planck Gesellschaft.

Crowley, S. (2004): Explaining Labor Weakness in Post-Communist Europe: Historical Legacies and Comparative Perspective. East European Politics and Societies, Nr. 18. 394-429.

Domahski, H. (2002): Ubóstwo w Spoleczehstwach Postkommunistycznych. Warsaw, Instytut Spraw Publicznych.

Domahski, H. (2005): The Polish Transformation: Structural Changes and New Tensions. European Journal of Social Theory, Nr. 8. 453-470.

Domecka, M. – A. Mrozowicki (2005): Professional Biographies in Transition. Comparing Experiences of Workers and Business People in Post-Socialist Poland. Paper presented at the 37th World Congress of the International Institute of Sociology, Stockholm 5-9. 7. 2005.

Dunn, E. C. (2004): Privatizing Poland. Baby Food, Big Business, and the Remaking of Labor. Ithaca-London, Cornell University Press.

Evans, G. – C. Mills (1999): Are there Classes in Post-Communist Societies? A New Approach to Identifying Class Structure. Sociology, Nr. 33. 23-46.

Eyal, G. – I. Szelényi – E. Townsley (1998): Making Capitalism Wthout Capitalists. Class Formation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. Lon­don – New York, Verso.

Federowicz, M. (2004): Poland: Worker-driven Transformation to Capitalism? In: Federowicz, M. – R. Aquilera (eds.): Corporate Governance in a changing economic environment. New York, Palgrave. 144-169.

Federowicz, M. – K. Jasiecki – W. Weselowski (2005): The Business Elites of

Poland. In: Steiner, H. – Tamas, P. (eds.): The business elites of East Central Europe. Berlin, trafo verlag. 13-58.

Gardawski, J. (1996): Przyzwolenie ograniczone. Robotnicy wobec rynku i demokracji. PWN Warszawa.

Jasiecki, K. (2002): Elita biznesu w Polsce. Drugie narodziny kapitalizmu. Warszawa, IFiS PAN.

Kramer, M. (1995): Blue-Collar Workers and the Post-communist Transitions in Poland, Russia, and Ukraine. Communist and Post-Communist Studies, 28: 3-11.

Kaufman, R. (2007): Market Reform and Social Protection: Lessons from the Czech Republic, Hungary, and Poland. East European Politics and Societies, 21 (1): 111-125.

Keat, P. (2000): Penalizing the reformers. Polish steel and European integration. Communist and Post-Communist Studies, 33: 201-221.

King, L. (2002): Post-communist Divergence: A Comparative Analysis of the Transition to Capitalism in Poland and Russia. Studies in Comparative International Development, 37: 3.

King, L. P. – A. Sznajder (2006): The State-Led Transition to Liberal Capitalism: Neoliberal, Organizational, World-Systems, and Social Structural Explanations of Poland's Economic Success. American Journal of Sociology, 112 (3): 751-801.

Kolarska-Bobinska, L. (2003): The EU Accession and Strengthening of Institutions in East Central Europe: The Case of Poland. East European Politics and Societies, Nr. 17. 91-98.

Korkut, U. (2006): Entrenched Elitism in Trade Unions in Poland and Romania: An Explanation for the Lack of Union Strength and Success? Economic and Industrial Democracy, Nr. 27. 67-104.

Krzywdzinski, M. (2005): Die Entwicklung der Klassengesellschaft in Polen: Was bedeuten Klassen in der Transformation? Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Nr. 57, 62-85.

Kutter, A. – V. Trappmann (2006): Das Erbe des Beitritts: Zur Analyse von Europaisierungseffekten in mittel- und osteuropaischen Gesellschaften. In: Kutter, A. – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel-und Osteuropa. Baden-Baden, NomosVerlag. 13-55.

Kwiatkowski, E. – M. W. Socha et al. (2001): Labour Market Flexibility, and Employment Security. Employment Paper, ILO Geneva.

MacKenzie, R. – M. Stuart – C. Forde – I. Greenwood – R. Perrett – J. Gardner (2006): All that is Solid? Class, identity and the maintenance of occupational community amongst redundant Welsh steel workers. Sociology, 40 (5): 833-852.

Ministry of Economy and Labour (2005): Employment in Poland. Warsaw.

Kulpa-Ogodowska, A. (2006): Nowe uwarunkowania przebiegu restrukturyzacji hutnictwa zelaza i stali w latach 2003-2005. Perspektywy rzeczywistej modernizacji. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Orenstein, M. A. (2001): Out of the Red. Building Capitalism and Democracy in Post-communist Europe. Ann Arbor, The University of Michigan Press.

Ost, D. (2000): Illusory Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Postcommunist Class Identities. Politics Society, Nr. 28. 503-530.

Ost, D. – Crowley, S. (2001): Making Sense of Labour Weakness in Post-communism. In: Crowley, S. – Ost, D. (eds.): Workers after Worker's States. Labor and Politics in Postcommunist Eastern Europe. Lanham. 219-233.

Pine, F. (2002): Retreat to the household? Gendered domains in post-socialist Poland. In: Hann, C. M. (eds.): Post-socialism. Ideals, ideologies and practices in Eurasia. London – New York. 95-113.

Polish Steel Association (HIPH) (2006): Polish Steel Industry. Katowice.

Sedelmeier, U. (2002): Sectoral dynamics of EU enlargement: advocacy, access and alliances in a composite policy. Journal of European Public Policy, 9 (4): 627-649.

Shabad, G. – K. M. Slomczynski (2004): Inter-Party Mobility among Parliamentary Candidates in Post-Communist East Central Europe. Party Politics, Nr. 10. 151-176.

Schoenman, R. (2005): Captains or Pirates? State-Business Relations in Post-Socialist Poland. East European Politics and Societies, Nr. 19. 40-75.

Staniszkis, J. (2006): Structural Violence and Divergent Ontologies of Power: Post­communist Europe in the Face of EU Accession. In: A. Kutter – V. Trappmann (eds.): Das Erbe des Beitritts. Europaisierung in Mittel- und Osteuropa. Baden-Baden, Nomos Verlagsgesellschaft. 117-134.

Stenning, A. (2001): Solidarity and the challenges of transformation. Restructuring Labour and Community in Post-Socialist Poland. Paper Presented to the Annual Conference of the Association of American Geographers, New York, 28th Feb. – 3rd March 2001.

Stenning, A. (2005a): Re-Placing work: economic transformations and the shape of a community in post-socialist Poland. Work, employment and society, Nr. 19. 235-259

Stenning, A. (2005b): Where is the Post-socialist Working Class? Working-Class Lives in the Spaces of (Post-)Socialism. Sociology, Nr. 39. 983-999.

Sznajder, A. (2003): Still Restructuring? The Politics of the Steel Sector Restructuring in Poland and the Effects of EU Accession. Paper Presented at the 2003 Annual Meeting of the American Political Science Association, Philadelphia.

Sznajder, A. (2005): Masters and Commanders: The Politics of Managerial (Non) Cooperation in the Steel Sector. Restructuring in Central and Eastern Europe. Manuscript, Yale University.

Sznajder, A. (2006): From Behemoths to Subsidiaries: The Politics of Steel Sector Restructuring and Privatization in Central and Eastern Europe. Ph.D. dissertation at the Department of Political Science, Yale University.

Paduch, J. – A. Hernas (2002): Przekstalcenia organizacyjne i restrukturyzacja zatrudnenia w hutnictwie polskim. Katowice-Gliwice.

Towalski, R. (2001): Hutnictwo polskie w okresie transformacji – proces restrukturyzacji i jego spoteczny wymiar. In: Gilejko L. (ed.): Spoleczne uwarunkowania i skutki restrukturyzacji sektorów strategicznych. SGH Warszawa.

Towalski, R. (2002): Privatisation and industrial relations. EIRO PL0209103F

Towalski, R. (2003): Zwiazki zawodowe w procesie restrukturyzacji sektora hutnictwa zelaza i stali. In: Gilejko L. (ed.): Zwiazki zawodowe a restrukturyzacja. bariery czy kompromis? SGH Warszawa.

Towalski, R. (2004): Social package agreed for Polish Steelworks privatisation. EIRO PL10401106f

Towalski, R. (2006): Procesy restrukturyzacji. Realizacja i efekty. In: Gilejko L. (ed.): Aktorzy restrukturyzacji – trudne role i wybory. SGH Warszawa.

Trappmann, V. – A. Kutter (2005): Die EU und der Strukturwandel in Polen. Die Transformation der polnischen Stahlindustrie unter dem Einfluss des EU-Beitritts. In: C. Salimi-Asl – E. Wrasse – G. Schuch (eds.): Die Transformation nationaler Politik: Europaisierungsprozesse in Mitteleuropa. Berlin. 157-179.

Jegyzetek

¹ 1991-1994 között Lengyelországban négy országos reprezentatív felmérés készült az ipari munkásokról és egy tanulmány az üzemi szakszervezeti veze­tőkről: Munkások '91; Munkások '92; Munkások '93; Munkások '94. Ezeket a kutatásokat a CBOS közvélemény-kutató intézet végezte (Gardawski 1996). A következő években több hasonló témájú felmérés készült: Munkások '98, Prob­lematikus iparágak szerkezeti átalakítása (Gilejko 2001), A szakszervezetek és az átalakulás (Gilejko 2003), A szerkezeti átalakulás szereplői – szerepek és választások (Gilejko 2006). Ez csak egy rövid lista; nem soroltuk fel Gardawski, Gilejko, Towalski (XX) számos felmérését a privatizációról. Az angol nyelvű szak­irodalomból lásd még Federowicz (2004) elemzését a munkások szerepéről az átalakulásban, Stenning (2001; 2005a) tanulmányait az iparvidékek közösségeiről, és Domecka-Mrozowcki (2005) munkáséletút-interjús kutatását a posztszocialista Lengyelországban. Az irodalom foglalkozik még a munkásérdekek képviseletével (Crowley-Ost 2001; Ost 2000) és különösen a munkanélküliség problémájá­val (Ashwin 2001; Kramer 1995), az osztálystruktúrával (Evans-Mills 1999; Krzwydzinsksi 2005; Slomczynski-Shabad 1997), valamint a kialakuló szegénység új kultúrájával (Domanski 2002; Pine 2002).

² Az erős nyugati lobbicsoportok kritikájához lásd: Keat 2000; Sedelmeier 2002.

³ A Minisztérium információja szerint 2004-ben 1900 dolgozót bocsátottak el, akik közül 554-en kaptak végkielégítést az Aktiválási Csomagban meghatározott feltételek szerint, és csak nagyon kevesen vettek részt az átképzésben (Ministry of Economy and Labour 2005). A program szerint 2005-ben és 2006-ban további 5000 ember elbocsátását tervezik.

⁴ A Bizottság utolsó monitorjelentése még nem elérhető a nyilvánosság szá­mára.

⁵ Az intervenciós munka a magánszektorban segíti az elhelyezkedést, a béres a társadalombiztosítás részleges visszatérítésével. Közmunkát a hosszú idő óta munkanélküli, 50 év feletti emberek vagy a 20 év alatti fiatalok kaphatnak. Ezek a csoportok gyakran így nyerhetnek újra jogosultságot a munkanélküli segélyre. 2004-ben felemelték a jogosultsághoz szükséges közmunka idejét, a közmunka visszautasítása pedig a munkanélküli segély megvonását vonhatja maga után (Ministry of Economy and Labour, 2005: 202.). A közmunka de facto szociálpo­litikai jellegét – az aktiválási helyett – többen kritizálták, azért is, mert a lengyel infrastruktúraépítésben számos visszaélésre ad alkalmat.

⁶ Domanski (2005) arra számít, hogy a növekvő egyenlőtlenségek és a fo­gyasztás diverzitásának hiánya új identitásokat produkál: egy születő erős osztálytársadalmat. Buchowski (2003) is az osztálytudat erősödésével számol; a szerkezeti átalakítás kihívásával szembesülve az egyének új védekező stratégiákat alakítanak ki.

Április 2-án – nem tréfaként – az Írók Boltjában új folyóirat indult útjára a Társadalomelméleti Kollégiumhoz kötődő Fordulat új folyama, mely először 1985-ben jelent meg a baloldali szakkollégiumi diák és talán értelmiségi közösség időszaki kiadványaként. A lap köszöntője szerint most negyedévente megjelenő igényes folyóiratra számíthatunk, mely a kritikai hagyomány felvállalása mellet megpróbálja elkerülni a dogmatizmus csapdáit, azonban társadalomtudományi folyóiratként a problémák megszólításán túl többre nem vállalkozik. Az első számban a négy rovatban (globalizáció és kapitalizmus, globalizáció és társadalom, társadalom és kritika továbbá elmélet és történet) cikkeket olvashatunk ismert szerzőktől (Beverly Silver, Giovanni Arrighi, Oskar Lange, Dorothee Bohle, Greskovits Béla) valamint a kollégium diákjaitól, volt kollégistáktól.

A Fordulat tervei szerint az idei évben a nyári szám a modernitást és a korszakváltást állítja középpontba olyan szerzők cikkeivel, mint Axel Honneth, Tamás Gáspár Miklós, Slavoj Zizek és az Eszmélet főszerkesztője Andor László. Az őszi szám a kapitalizmus kelet-európai és posztkolonialista változatait veszi célba Claus Offe, Gedeon Péter, Böröcz József és Melegh Attila írásaival. Kritikát olvashatunk Naomi Klein tavaly megjelent könyvéről (The Shock Doctrine), melyben a katasztrófa kapitalizmus felemelkedését tárgyalja. A téli szám a politikai baloldallal és a marxizmusokkal foglalkozik majd.

A folyóirat olvasói közt a kritikai társadalomtudományok iránt érdeklődőkre és a fiatalabb nemzedékre is számít. A Fordulatot a L'Harmattan kiadó terjeszti és a világhálón is elérhető a http://fordulat.net címen. Az egyes számok 900 Ft-ba kerülnek az éves előfizetés 3.200 Ft.