Az írás több ponton vitázik TGM-nek – mint az antileninista antikapitalizmus ideológiai képviselőjének – a cikkével. TGM múltértelmezése fogalmilag nem kapcsolódik a szaktudományok új eredményeihez, ezért az államszocializmus történeti szakaszolása koncepciójában nem megoldott, nem képes Lenin és Sztálin mint történelmi jelenségek között különbséget tenni. Az államszocializmus mint „nem-piaci kapitalizmus" elmélete nemcsak teoretikusan problematikus, hanem politikailag is leegyszerűsítésekhez vezet, mert a diktatúra és demokrácia fogalmakat mereven szembeállítva vizsgálja. Végső soron radikális társadalomfilozófiát vegyít liberális politikai filozófiával, ami eklektikus állásponthoz vezet.

A baloldal múltértelmezésének elméleti és történeti keretei mint problémakör általában, s benne Tamás Gáspár Miklós elméleti útkeresése az Eszmélet számára önmagában sem lehet közömbös, de a folyóirat „Miért beteg a baloldal?" körkérdésének tükrében egyenesen megkerülhetetlen. TGM ma nem egyszerűen a hazai baloldal fontos jelensége, hanem ő a magyar politikai publicisztika talán legkiemelkedőbb alakja, akinek elméleti és tárgyi felkészültsége, intellektuális tekintélye össze sem hasonlítható liberális és nacionalista kritikusainak felkészültségével. S ez büszkeséggel töltheti el azokat, akik az uralkodó gondolkodásmódokkal szemben radikális, vagyis a romlott, emberellenes rendszeren túlmutató alternatívák megfogalmazásában, azok intellektuális „kiérlelésében" érdekeltek. Ám bármennyire is értékes TGM munkássága, fentebbi esszéjének (és számos más írásának) alapvető koncepciójával – sok kiváló és találó megállapítása ellenére is – kritikailag kell szembenéznünk. Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg azt a meghatározó fejleményt, hogy az alapvető célban, egy autentikus közösségi-antikapitalista alternatíva kidolgozásának szükségességében szolidárisak vagyunk egymással. Sőt, az alábbiakat ennek fényében kéretik elolvasni.

A rendszerváltás óta a nemzetközi baloldal híveit, képviselőit, főleg persze teoretikusait a megdöntött államszocialista rendszer gazdasági, politikai és szociális jellegére vonatkozó vitakérdések különösképpen is foglalkoztatják. Természetesen itt nemcsak a szocialista kísérletek múltjáról, hanem tulajdonképpen a közösségi útkeresés jelenéről és jövőjéről is folyik a vita. TGM mostani hozzászólása egyfajta reakció – ha „nem is cím és feladó" szerint – a hazai polémiákra, amelyek élesen tükröződnek Szigeti Péterrel közösen szerkesztett, mostanában megjelent, Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok című kötetünk (L'Harmattan Kiadó, 2007) szerzőinek írásaiban.¹ Mostani megjegyzéseim elválaszthatatlanok tehát e polémia régi-régi történetétől is, amelynek gyökerei tulajdonképpen magának az idén 90 éves oroszországi októberi forradalomnak a történetében eredeznek.

1. A fogalmak és jelentőségük. TGM azokat az „örökös" vitakérdéseket boncolgatja, amelyek az általunk államszocializmusnak nevezett múltbéli rezsimekkel (Kelet-Európában, mindenekelőtt a Szovjetunióban és Ázsiában) kapcsolatban ismétlődő módon megfogalmazódnak. Ezek a viták Nyugaton már a hetvenes-nyolcvanas években sok helyütt lejátszódtak; a legádázabbul talán egykori trockista szerzők vívták meg e csatát. Amikor TGM „saját elméletet" állít fel e rendszerek gazdasági, politikai-szociális és történelmi jellegéről, középpontba állítja e hagyományosnak tekinthető vitapontokat. A kiváló szerző mindeközben vehemensen védelmezi azokat az álláspontokat, amelyek a bukott rendszereket egyfajta kapitalizmusként („államkapitalizmusként" vagy „nem-piaci kapitalizmusként") írják le.

Szerzőnk maga sem tagadja, hogy bárminek nevezzük a szocializmusra hivatkozó – ahogyan ideológusai és egyes kritikusai is nevezték a régi rendszert – „reálisan létező szocializmust", ezek a rendszerek megszüntették a burzsoáziát, a tőkés értelemben megszokott piacgazdaságot és a profittermelés hagyományos rendszerét. Valójában úgy harminc éve már az sem igen képezi vita tárgyát (a marxizmust komolyan vevő emberek számára nem is képezheti), hogy a kapitalizmus számos strukturális sajátossága mind a munkamegosztás szerkezete terén, mind a politikai-jogi szférában fennmaradt,² és hozzátenném, ezek túlélése, sőt ismételt meggyökeresedése – a hozzájuk kapcsolódó elkülönült apparátusi-bürokratikus érdekek következtében – lehetetlenné is tette, hogy az államszocializmus autentikus szocializmussá alakuljon át.

Tehát ha TGM az államszocializmus fogalma helyébe „a nem-piaci kapitalizmus" fogalmát állítja, ez önmagában ezoterikus, nem lényeges teoretikus vita, csupán a marxi formációelmélet pontatlan értelmezése és önkényes alkalmazása. Bár az a kapitalizmus, amelyben nincs a tőkés logikának megfelelő adásvétel, vagyis az államtulajdon nem adható-vehető és nem örökölhető, ráadásul stabilizálódott uralkodó osztálya sincsen, hiszen bármely párthivatalnok leváltható volt, sőt elvben és hivatalból célul tűzték ki az osztálytársadalom megszüntetését, hisz alkotmány deklarálta a közvetlen társadalmi tulajdon (kvázi-)létezését, akkor azért elgondolkodik az ember azon, hogy van-e egyáltalán értelme a fogalmak ilyen kiszélesítő értelmezésének. Bár valóban nem ez a lényeg. Mégis felmerül a kérdés, vajon 2007-ben még komolyan elgondolható, hogy a valódi kapitalizmusban és az államszocializmusban az állami tulajdon eredete, funkciója, természete, működése „lényegében" azonos? Még felmerülhet a kérdés, hogy a tulajdon problémája nem alapvető viszonyrendszer? Idézett kötetünk éppen az állami tulajdon történelmi és gazdasági formaváltozatainak sokféleségét és nagyon eltérő voltát hangsúlyozta, és azt, hogy nem segít itt semmilyen történelmi analógia a konkrét vizsgálatok megtakarításának rovására. De menjünk sorban.

2. Módszer és történelem. Sokkal nagyobb problémát jelent TGM írásában – noha a fogalmi ellentmondásoktól ez nem teljesen elválasztható – a történeti túláltalánosítás olyan összefüggésben, mint amikor például TGM a „szocialista állami tulajdont", Wittfogelre utalva évezredekkel korábbi ázsiai formákkal hozza összefüggésbe. Itt már az ártalmatlan fogalmi vita olyan tudomány-módszertani problémákkal kapcsolódik össze, amelyekkel az orosz szociáldemokrácia már száz évvel ezelőtt szembenézett, és amelyet éppen Lenin – egyébként komoly – hozzájárulásával meg is haladott (lásd Plehanovval való vitáját). Hiszen éppen az orosz kapitalizmus specifikuma volt, hogy ezeket az „ázsiai formákat" (obscsina-faluközösség) 1917-ig enklávészerűen megőrizte. Nem szólva arról, hogy maga az obscsina már régóta nem az ázsiai termelési mód fogalmába illeszkedett (ha valaha is ama keretek közé tartozott Oroszországban!), hanem Nagy Péter rendszerének „adóközösségeként" élte túl az évszázadokat. Hol vannak már a 20. század elején az ázsiai termelési módnak a történelem ködébe vesző, természet adta közösségi formái?³ Te jó ég! Mit szólna ehhez Tőkei Ferenc?

Vagy ugyancsak zavaró módszertani és gondolkodástechnikai nehézségeket vet föl, hogy TGM nem „szakaszol" az államszocializmus modern történetében sem. Egész korszakok csúsznak össze. Ez megint csak rendkívül súlyos szaktudományos problémákat idéz elő. TGM például azt írja, hogy „az 1917-ben bevezetett és 1989-ben oly szégyenletesen kimúlt rendszer…". A komoly történetírók – világnézeti hovatartozástól függetlenül – ilyen naiv kijelentést már nem is vitatnak. A 89-ben megbukott rendszert egész egyszerűen nem 17-ben vezették be, hanem annak alapjai a sztálini fordulat időszakában, 1927 és 1933 között jöttek létre, hogy annak evolutív átalakulásáról most ne is beszéljünk. E szempontból „piac nélküli kapitalizmusnak" nevezni ezt az egész időszakot hallatlanul leegyszerűsíti a dolgot, mert például a NEP piaci vegyes gazdaságához képest – amelyben a magántulajdon bizonyos formái együtt éltek az államszocializmusra és az autentikus (valóban közösségi-társulási) szocializmusra jellemző formákkal – a sztálini korszak alapvető szempontok szerint is különbözött. Arról a „nüanszról" már nem is szólok, hogy az októberi forradalom közvetlenül nem államosított, hanem társadalmasított (a föld nacionalizálása, munkásellenőrzés), s ennek rövid fejlődési szakaszával egy elvileg más evolúciót ígért, mint ami bekövetkezett a kedvezőtlen történelmi feltételek miatt. Államosításra majd a hadikommunizmus, a polgárháború körülményei között került sor, méghozzá kezdetben nyilvánvalóan katonai-stratégiai okokból; innen a gyári-üzemi bizottságok „szakszervezetesedése" és a padláslesöprés első gyakorlata is. (A hadikommunizmus később kapott – egy rövid időre – kommunista megalapozású ideológiát főként Buharin és Preobrazsenszkij „hangszerelésében".) A NEP (új gazdaságpolitika, 1921. március) -fordulat mint szakaszhatár megint tagadhatatlan tény, hiszen visszatérés történt a piacgazdasághoz, a magántulajdonhoz, a magánkereskedelemhez, a pénzgazdálkodáshoz stb.; mint Lenin fogalmazta: ez volt „a kapitalizmus részleges visszaállítása". 1922-től a 25 millió magángazdaságban már engedélyezett volt a bérmunka! Kissé nyomasztó, hogy TGM számára kell hangsúlyoznunk: Marx a tőkés magántulajdont, a tőkés termelést (és felhalmozást) és a bérmunka együttes meglétét tekintette a tőkés rendszer kiindulópontjának. Ennek a feltételnek sem 1917 októbere, sem 1929 nyers antikapitalista, „államszocialista" fordulata igazán nem felel meg (kérdezze meg TGM a világ bármely kapitalistáját a világ bármely pontján!), hiszen a burzsoáziával együtt felszámolódott a tőkés rendszerre jellemző termelési viszonyok alapvető területe, maga a tőkés árutermelés. (Majd a rendszerváltás visszaállítja a tőkés árutermelést a tőkés osztállyal együtt…!) Tehát nem az a baj, hogy TGM szakít ezzel az állásponttal, és felépít egy új fogalmat, amely az „államszocializmus", úgymond, valódi tartalma, alakja. Ez természetesen szíve joga. De nem lépheti át az itt jelzett módszertani és szaktudományos kereteket. Arról már külön nem is szólok, hogy elméletében, amikor azt írja, hogy „az értéktöbbletet a megszokott módon újra befektették" (megszokott mód volna a „szocialista tervgazdaság"?, hmm, erőltetett elmélet ez, mint az a bizonyos iparosítás…), nem jelzi, hogy az értéktöbblet elosztása már végképpen nem a „megszokott módon" történt, az elosztási viszonyok végképpen nem emlékeztettek arra, amit a modern kapitalizmus létrehozott az utóbbi évszázadokban. Egy jelenségcsoport minőségének meghatározása során egyébként annak különbözőségét kell megmutatni egy másikkal való egybevetése során, ha a különbözőséget relativizálni kívánom.

3. Lenin és Sztálin. TGM alapvető tévedéseit ezzel természetesen nem merítettük ki, de ezek a „tévesztések" alapvető szellemi előfeltételül szolgálnak ahhoz, hogy az olvasóval elfogadtassa azt a baloldalon már valóban nagyon szokatlan nézetet (pedig micsoda pluralizmus van!), hogy a Lenin-korszakot és a Sztálin-korszakot összemossa, hogy Lenin és Sztálin nevét csak kötőjelesen használja. Ami az ő esetében talán meglepő, hiszen kifinomult gondolkodó létére nagy volumenű politikai és elméleti-elmélettörténeti különbségekről nem vesz itt tudomást, pedig filozófus lévén ez valóban szakterülete kiváló barátunknak.

Lenin a NEP-korszak ideológusa és a „pártdiktatúra", „szovjetdiktatúra" választott vezetője, aki még az önkéntes társulások és szövetkezetek hálózatát tekintette szocializmusnak, aminek csírái valóságosan is léteztek. így hát ez a rezsim elvileg és gyakorlatilag is különbözik a sztálini, totálisan államosított és személyi diktatúrával menedzselt rendszertől. Persze senki sem tagadhatja, hogy a forradalom korszaka és Sztálin korszaka között sok szállal kapcsolódtak össze a jelenségek és folyamatok. Hogyan is lehetne ez másképpen? Ám a történelemben (a történetírásban) a „művészet" éppen az, hogy a kontinuus és diszkontinuus mozzanatokat elválasszuk egymástól. Éppen e téren fontos az elemzésben oly csekélynek látszó különbség, amely Lenint és Sztálint elválasztja egymástól.⁴

Sajnos szaktudományosan is számos problematikus dolog van barátunk írásában, mert a legtetszetősebb elméleti megoldások mögött sem üt át a történelem valóságos és konkrét megértése. Az elméleti konstrukció a történelem fölött lebeg, néhol szárnyal, amikor például Guy Debord-ra hivatkozva kihúzza az oroszországi proletariátust az orosz forradalom történetéből, mert még, úgymond, nem szerveződött magáért való „öntudatos osztállyá". Vajon kik voltak azok a milliók, akik a szovjeteket „feltalálták", létrehozták és „üzemeltették"? Mit jelent vajon a történelemben az „öntudatosság"? Lehet-e a szovjeteknél magasabb rendű osztály-öntudatosság? Mintha nem volna az Állam és forradalom, mintha az orosz forradalomnak nem lettek volna szocialista tendenciái és sajátosan egymásra rétegzett „síkjai"…

Persze egy Lenin-kritikának feltétlenül alá kell húznia (magam is aláhúzom) és abból kell kiindulnia, hogy Lenin a forradalom bázisával szemben is kezdeményezett elnyomó intézkedéseket a szovjethatalom megőrzése védelmében vagy arra hivatkozva. Lenin – saját kategóriájával szólva – ezeket az intézkedéseket nem tudta dialektikusan „felfogni" és „visszavenni" sem az elmélet, sem a praxis síkján (aminek történelmi és ontológiai okairól nem itt kell elmélkednünk). De vajon egy „kritikai alapállás" nevében kidobható az egész októberi forradalom a szocialista baloldal történetéből és hagyományából? Mi marad a szocialista mozgalmak történetéből? TGM nyilvánvalóan nem gondolta végig a dolgot. Ha az orosz forradalom és a szovjet fejlődés nem volt más, mint a modernizáció (értsd a nyugat-európai-amerikai tőkés fejlődés jellemzőit, funkcióit!), akkor hova tesszük az egész korszak antikapitalista ideológiai, kulturális és politikai indoktrinációját? Ennek az állami „felépítménynek" mégis csak kellett legyen valamiféle eltérő alapzata a kapitalizmusétól, hacsak ez a „felépítmény" nem sötét összeesküvés és tudatos manipuláció eredménye csupán. TGM egyszerűen tárgyilag téved, amikor Leninnek és Trockijnak azt a szándékot tulajdonítja, hogy ugyanolyan ipari kapitalizmust akartak, mint ami Nyugaton volt, „annak egyenlőtlensége és féktelen individualizmusa nélkül". Ők ezt az iparosítást (taylorizmust, automatizációt) olyan felhalmozási forrásként képzelték el, amely a szocialista-önigazgatói szektor gazdasági és civilizatorikus felhajtóereje lesz. Ha TGM erről a rendkívül fontos dologról, amelyet Tütő Lászlóval már 1984-ben a Társadalmi Szemlében (!) emlegettünk, megfeledkezik, akkor ennek oka van. De a végén csattan az ostor.

4. Polgári forradalom? Nincsen az a szárnyaló elme, nincsen az a kivételes erudíció és műveltség, ami megspórolhatja az embernek, hogy a fogalmakat világosan használja. Mint fentebb már láttuk, TGM egyszer túlságosan mereven, dichotomikusan állítja szembe az összetartozó jelenségeket, megáll a vagy-vagy-nál, nem illeszti össze az összetartozó jelenségeket, vagy éppen ellenkezőleg: nemritkán összecsúsztatja őket. Ezek összeérő módszertani hibák. Láttuk ezt a Lenin-Sztálin-jelenségek vagy a forradalmak összecsúsztatása esetében. A fogalmi egybecsúsztatás elkerülhetetlenül mindig tárgyi tévedéssel is együtt jár. Ha az októberi forradalom – mint TGM állítja – polgári jellegű volt, akkor mi volt a februári? Ha az egész forradalmi folyamat volt polgári, akkor is van magyaráznivaló, hiszen az egész orosz polgárság szemben állt Októberrel, de jó része bizony még februárral is, hiszen az orosz polgárság, az orosz liberalizmus korábban, 1907 után egyetemlegesen szolgálta a cárizmust – mint őfelsége ellenzéke. Lásd részben Bergyajevnek, de egészben Sztruvénak, Miljukovnak vagy Sz. Bulgakovnak vagy/és a „vehista" gárdának a katonatiszti-fehérgárdista diktatúra szekértolóivá való dicstelen lezüllését.

A szovjetek, az „önigazgatás", a fegyveres felkelés „polgári", burzsoá jelenség lett volna? Rosa Luxemburg már 1905-ben észrevette e jelenségek szocialista és proletár jellegzetességeit, noha tisztában volt az orosz forradalmi folyamat „polgári" korlátaival, például a kapitalizmus mint a modern civilizáció kifejletlenségével, de ez, mint Lenin 1915-16-ban világosan felismerte, a félperifériás kapitalizmus elidegeníthetetlen sajátszerűségének tekinthető. (Ezért is kezdhető el Oroszországban a forradalom. Többek között ez a felismerés különböztette meg a bolsevikokat a mensevikektől!) Az orosz forradalmi folyamatban a proletár szocialista, a kisparaszti (kistulajdonosi) forradalom elemei – más bürokratikus-önkényuralmi hagyományokkal együtt – megfértek egymás mellett. Egy új típusú fejlődés bontakozott ki, amelynek elvben és kora praxisában már Marx felismerte a lehetőségét: az államszocializmus (!) („nyers kommunizmus" – más marxi terminológiával és kiindulással)… Tehát Lenin és a bolsevik párt a szocializmusba vezető átmenetet tételezte fel a NEP-korszak funkciójaként a valódi történelmi fejlődés nem oda vezetett, az átmeneti korszak államszocializmussá deformálódott, amelynek különféle történeti szakaszait kell megkülönböztetnünk.

Csak utalásszerűen és tényszerűen még néhány elméleti jelentőségű „nüanszbeli" különbségről (túl a tulajdoni és gazdasági-politikai eltéréseken) a történelemben, amely e szakaszolást TGM számára is talán megkönnyíti: tehát Lenin nem volt diktátor, hanem karizmatikus néptribun volt, Sztálin viszont diktátor lett. Ilyen különbséget (persze a mögötte lévő eltérő történelmi feltételekkel egyetemben) figyelmen kívül hagyni minden szempontból veszedelmes dolog. Lehet, hogy éppen a szofisztikált gondolkodású TGM nem érzékeli a rezsimek közötti alapvető különbséget? De illusztráljuk a különbséget példaképpen más síkon is. Lenin idején a szovjet rendszer a világon elsőként törvényileg garantálta a homoszexuálisok szabadságát, miközben a Sztálin-rendszer – most eltekintve minden más különbségtől – később büntetendő cselekményként kodifikálta azt. Apró dolog ez is, de érzékeltet bizonyos különbségeket, miként azt is, hogy Lenin a politikai elnyomás ellenére sohasem záratta börtönbe és sohasem végeztette ki elvbarátait. Lenin tudatában volt az elnyomás tényeinek, hiszen maga is felelős volt értük, de példának okáért Sztálintól eltérően „pártdiktatúráról" beszélt, míg Sztálin saját rendszerét a demokrácia diadalaként propagálta. Tudom, nüanszbeli különbségekre nem is illik utalni ilyen nagy strukturális problémák vitája során, ám ezek a „jelentéktelenségek" érzékeltethetik, hogy a valóban nagy elméleti-módszertani-történeti tévedéshez sok kis tévedésen keresztül vezet az út.

5. Hagyomány és elmélet. A marxi formációelmélet „finom" módosítása egy elméleti impresszionizmus jegyében csúnyán megbosszulja magát más területeken is. TGM történetszemlélete ebben – és csakis ebben – az összefüggésben az ókonzervatív „Lenin-faló" amerikai történész, R. Pipes nézeteire hajaz, ami enyhén szólva nem jó ajánlólevél az antileninista antikapitalisták maroknyi erői számára sem. Hiszen TGM elmélete a „szocialista múltról" végül is arról szól, hogy megalapozza Lenin kiakolbólítását a marxista-szocialista panteonból, hogy elvitassa az októberi forradalom proletár jellegzetességeit a paraszti és katonaforradalom tipikus vonásai mellett. De hát az októberi forradalom még azoknak a majdan a bolsevizmust szintén radikálisan elutasító „tanácskommunistáknak" a támogatását is élvezte egy ideig, akik később szembefordultak Leninnel és pártjával, mint például Pannekoek vagy a „munkásellenzékiek", és akiknek a hagyományát, mint egyetlent, TGM is vállalja. TGM elmélete oly szűkre szabja a szocializmus antikapitalista hagyományát, hogy – tréfásan szólva – rajta kívül már alig fér bele valaki. Sajnálatosan elfelejti Rosa Luxemburg intelmét, aki pedig igazán nem tekinthető a bolsevikok kritikátlan támogatójának: „Harsoghatják a német kormányszocialisták, hogy a bolsevikok uralma Oroszországban a proletariátus diktatúrájának torzképe. Lehet, hogy torzkép volt, vagy ma is az, de csakis azért történhetett így, mert a bolsevikok uralma nem más, mint a német proletariátus magatartásának terméke, amely a szocialista osztályharcnak maga is csak torzképe. Valamennyiünkre érvényes a történelem törvénye, a szocialista politikát csakis internacionalista módon lehet megvalósítani. A bolsevikok bebizonyították, hogy mindent tudnak, amit egy valóban forradalmi párt teljesíthet a történelmi lehetőségek határain belül. De ne akarjanak csodaként hatni. Mert példamutató és hibátlan proletárforradalom egy elszigetelt, a világháború által kimerített, az imperializmus által fojtogatott, a nemzetközi proletariátus által elárult országban csoda lenne… Ebben a helyzetben Lenin, Trockij és barátaik voltak az elsők, akik példát mutattak a világ proletariátusának, egészen mostanáig ők az egyetlenek, akik emelt fővel kiálthatják: »Én mertem!«"

Ez az elemzési mód és ez az erkölcsiség az, amely számunkra elfogadható – ma is. Ugyanis olyan elmélet és praxis, olyan jelenben-jövőben meglévő irányzat nemigen tarthat igényt a fennmaradásra, amelynek nincsenek irodalmi-elméleti-kulturális és politikai előzményei. S bár TGM koncepciójában Marx is feldereng forrásként, de anarchista és liberális kiegészítésekkel e téren semmire sem mentünk az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai alapján, s ma sem látszanak pozitív körvonalak, ha példának okáért a globalizációkritikai mozgalmak (anarchista) szétverésére vagy (liberális) lejáratására gondolunk. (A kollektivista anarchizmus történetét persze kiemelném ebből a halmazból, mert alternatív életmódkísérletei és közösségi küzdelmei szembefordítják a „19. századi kődobáló" stratégiákkal és individualista, exhibicionista-nárcisztikus avantgardizmusukkal.) Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy Lukács és Gramsci, Sartre és Balibar, valamint a maiak, mint Szabó András György vagy Slavoj Žižek mindig látták a lenini hagyaték elméleti, politikai és erkölcsi hozadékát az antikapitalista mozgalmak számára. De tegyük föl, hogy ez a marxista örökség TGM barátunknak nem rokonszenves. Ám még sem lenne szabad elfelejtenie legalább Lenin nagy ellenfeleinek – például Kautskynak vagy Otto Bauernek – az intelmét, amelyet a forradalom vezérének halálakor erősen hangsúlyoztak: „Lényegbe vágó nézeteltéréseink következtében – mondta Karl Kautsky – személyesen engem nagyon élesen támadott […] De nézetkülönbségeink nem szabad, hogy elvakítsanak bennünket az elhunyt nagyságát illetően. Kolosszális személyiség volt, amilyen kevés van a világtörténelemben." Otto Bauer pedig így vélekedett: „Gyakran élesen lépett fel velünk szemben […] Azonban Lenin sírjánál hallgatnak ezek a nézetkülönbségek; mi szintén meghajtjuk zászlainkat, meglengetjük lobogóinkat akaraterejének géniusza, az egész világot forradalmasító ügye előtt." Úgy gondolom, e megfontolásokon TGM-nek is el kellene gondolkodnia a maga rugalmas szellemének és intellektuális tehetségének megfelelően.

6. Demokrácia-diktatúra. TGM nem tesz jó szolgálatot sem a tudománynak, sem az elméletnek, sem a gyakorlati politikának, amikor súlyosan leegyszerűsíti a demokrácia–diktatúra fogalompár történeti tartalmát. Egyszerűen nem szól a polgári demokrácia diktatórikus oldaláról (Vietnam, Chile, Kelet-Timor, Irak, feketék üldözése, munkanélküliség világszerte, szegénység stb.) és az államszocialista diktatúra demokratikus aspektusairól. Míg TGM társadalomfilozófiai téren kiválóan érti, hogy a demokrácia fogalma nemcsak jogi-politikai, hanem gazdasági és szociális fogalom is, addig politikai elméletében már csak politikai-jogi fogalomként szerepel. Pedig ez egy tipikus tucatliberális-tucatkonzervatív beállítódás, amely az alapvető megközelítésmód napjainkban. Ha TGM nem tör ki ebből a zárt körből, történetszemlélete is liberális korlátozottság alatt marad. Pedig rendelkezésre áll számos intő tanulság.

Például R. Pipes említett történetkoncepciója, mint általában a modern jobboldali liberális-neoliberális-neokonzervatív politológiák mindegyike, egyfelől csupán puccsot lát a világtörténelmet felkavaró októberi forradalomban (noha évezredes uralkodó osztályt söpört ki a történelemből az orosz feudalizmussal egyetemben!), másfelől az egész szovjet fejlődést, sőt az államszocializmus egészét, mi több, a kritikai szocializmus útkereséseit is egy differenciálatlan diktatúra-fogalomba szuszakolja bele. Sokféle diktatúra és sokféle demokrácia létezett-létezik a modern történelemben, érdemes közöttük is differenciálni! (Olyan polgári demokráciát sem láttunk még azonban, amelyik ne gyakorolta volna a legitim erőszak monopóliumát, azaz ne lett volna diktatórikus vonása – hogy Max Webert idézzük fel.) Ennek az a célja, hogy végleg kiradírozza a szocializmust még az elméleti lehetőségek közül is. Ezt a koncepciót minden színvonalas elemzőnek el kell utasítania világnézeti hovatartozástól függetlenül, nemhogy TGM-nek.

Igaz, a pipesi-fukuyamai hamis „neolib" vagy/és „régi kon" elméletnek nincsen tudományos értéke, de van értelme: felértékelni a világkapitalizmus történelmi teljesítményét az államszocializmussal (és mindenfajta szocializmussal) szemben, elvágni a szocialista kísérletek fonalát, megfosztani mindenfajta hagyománytól, és kirekeszteni minden közösségi kísérletet (az anarchistát is!) a „reális" történelmi alternatívák sorából, jobb esetben is csak belegyömöszölni a holt utópiák vagy a sztálinista múlt muzeális közegébe, mint az emberi nosztalgiák valamiféle szellemi maradványát. Ez az ideológia tehát meghatározza a mai Magyarországon is a nacionalista és liberális elitek beszédmódját, amely a magántulajdon szentségére épülő kapitalista szövetségük ideológiai szentesítése csupán. Maga a „trendi". De mi köze van ehhez TGM barátunknak?

Amikor Tamás Gáspár Miklós elméleti konstrukciója áll előttünk, amely egy baloldali radikális társadalomfilozófia és egy liberális politikai filozófia fura kombinációjaként alapozódik meg, csak arra gondolhatunk, hogy 1989 előtti régi ellenzéki politikai és szellemi harcának értékét látja veszendőbe menni a rendszerváltás emberellenes, fasizmussal terhes következményeinek tükrében. Pedig nem volt az a harca hiábavaló, mert segített elgondolkodni nekünk, akkori „önigazgatói" szocialista-kommunista ellenzékieknek is, hogy merre található az államszocializmus romjai alól kimenekülő antikapitalista baloldal valódi útja, amely sohasem térhet vissza a sztálinista múlt antidemokratikus útvesztőibe.

Ez kétségtelenül TGM érdemeihez tartozik, s hagyjuk most a demokratikus ellenzék ama frakcióit, amelyek megtértek a neoliberális vezérlésű kapitalizmus restaurációjához és szánalmas, de kifizetődő menedzseléséhez. A régi rendszer mégoly kritikai elutasítása sem homályosíthatja el számunkra, hogy az államszocializmus történelmi-politikai teljesítményének megítéléséhez nem a nyugat-európai vagy amerikai rendszerekkel való közvetlen egybevetés a tárgyilagos kiindulópont, hanem először és mindenekelőtt saját nemzeti történelmi múltjával, azután a félperiféria latin-amerikai régióival kell egybevetni, s csak ezt követően lehet a nyugat-európai centrum-országok fejlődésével összehasonlítani. Minden más megoldás a kapitalista apológia modern gépezetének kiszolgálásához járul hozzá, s mi, marxisták, neomarxisták, antikapitalisták, „más világban" gondolkodók, egyszóval rendszerkritikai baloldaliak ebben egyszerűen nem vagyunk érdekeltek. Ne feledjük, „feltámadásunk" legalább két forrásból fakad: a társadalom elnyomott rétegeinek és osztályainak társadalmi méretű ellenállásából és egy elmélet igazságából, amelynek érdekében a fentebbi megjegyzéseket tettem.

 

Jegyzetek

¹ Aziránt sincsen semmi kétségem, hogy senki sem lehetett próféta a saját hazájában, mégis több évtizedes történeti kutatásaim nyomán fölmerül bennem a kétség, érdeklik-e valójában TGM-et az újabb történeti szaktudomány eredményei e témakörben, vagy sem. E kétségeim igazolására a maga helyén még visszatérek.

² Paradox módon arról nemigen esik szó, hogy e problémák jelentős részével a TGM által elutasított Lenin már szinte a forradalom másnapján tisztában volt. Tudta azt is, hogy a szocializmus nem bevezethető társadalmi forma, hanem számos átmeneten keresztül „mozoghat" (itt a feltételesség a fontos!) a történelem abba az irányba…!

³ Elnézést kérek az olvasótól, hogy ismét saját kutatásaimra utalok, de egy húsz évvel ezelőtt Pártviták és történettudomány címen publikált könyvemben az orosz történelmi sajátosságokra reflektáló korai és későbbi vitákat összefoglaltam, s ezeket a kérdéseket eredetük és tárgyi szempontjaik szerint megvilágítottam.

⁴ Szomorú dolog itt megjegyezni, de Lenin és Sztálin közé csak a pipesi és a sztálinista szerzők tesznek azonosságjelet. Az előbbiek közül Magyarországon számtalan szerző bóklászik a Népszabadságtól a Magyar Nemzeten át az Echo TV-ig. De mit keresne közöttük TGM?

A kapitalizmus permanens válsága ellenére „válságrezisztensebbnek" bizonyult, mint az ismert szocializmusmodell. A baloldal mindeddig nem találta meg azt a hangot, tartalmat, amellyel meg lehetne szólítani az embereket – olyan körülmények között, amikor legalább a kapitalizmus viszonylag „civilizált" működése is kétséges.

A tagadás nem program. Politikai téren erre nagy nyomatékkal Thomas Mann hívta fel amerikai hallgatósága figyelmét a harmincas évek végén a hitleri náci térhódítás legnehezebb perceiben, amikor Roosevelt ki akarta ragadni az Egyesült Államokat kényelmes, de veszélyes önelszigeteltségéből, megértve, hogy a fasizmus globális felülkerekedésének megakadályozása Amerika nélkül aligha sikerülhet. A kelet-közép-európai szocialista baloldal mai helyzetéről gondolkodván azért idézem ezt fel, mert a helyzetben hasonlóságot vélek felfedezhetni. A legjobb, legigényesebb kapitalizmuselemzések és -kritikák mondanivalója is csak nyomokban jut el olyan következtetésekig, melyek arról szólnának, hogy ha kapitalizmust nem, akkor helyette és nyomában mit kellene és főként mit lehetne az emberiség mai termelőerőinek, mentális és tudományos felkészültségének tényeit szem előtt tartva, csinálni.

Jómagam – pályám kínálta ismeretek és tapasztalatok birtokában – a hetvenes évektől tudatában voltam annak, hogy a szovjet típusú szocialista kísérlet Európában végzetes válságba juthat, ha nem sikerül nagyon mélyreható strukturális reformokkal visszavezetni korábbi növekedési pályákra. Azt is beépítettem gondolkodásomba, hogy az alapvetően gazdasági természetű verseny nem lesz megnyerhető a társadalom működési szabályainak, tehát a politikai felépítménynek plurális irányba való elmozdítása nélkül. Ma sem látok okot annak a meggyőződésemnek a revíziójára, miszerint az 1917-ben elindult forradalmi kísérlet a kapitalizmus meghaladására az emberi haladás, az önfelszabadítás kategorikus imperatívusza. E kísérlet – ma tényleges, világtörténelmileg mindazonáltal átmeneti kudarca ellenére – létezésének és hatásainak évtizedeiben olyan progresszív változásokat kényszerített ki, indukált és provokált a kapitalizmus térfelén is, melyek, és ez tényleg botrányos paradoxon, Ugandától Kínáig és Bolíviától Polinéziáig korszakosan vitték előbbre az emberiséget, miközben nekünk mára a kiégett katalizátor sorsa jutott.

Fölöttébb érthető tehát, hogy azok a szocialista baloldaliak, akik rendszerük bukását követően nem vállalták fel a komprádor hajcsár szerepét a kapitalista restauráció kiteljesítésében, haragosan és szenvedéllyel tagadnak mindent, ami azóta történt és ma is történik; tiltakoznak és reklamálnak, átkozódnak és keseregnek. Most bocsánatot kérek kényesebb ízlésű olvasóimtól, mert ideírok egy kissé vaskos népi bölcsességet: szart ér a harag hatalom nélkül!

Mire lehet és mire érdemes ma a világnak ezen a részén törekedni, ha az ember elérhető célokat akar önmaga és politikai szerepvállalásával kizsákmányolt és kiszolgáltatott embertársai elé állítani?

A termelési viszonyokat, tehát a mind globálisabban működő kapitalizmust leváltani csak akkor sikerül majd, ha a centrum-országokban mutatkoznak alternatív modellek. Aki ma is Marx szellemében gondolkodik, az nem tagadhatja, hogy a kapitalizmus – noha iszonyatos árakon – válságrezisztensebbnek bizonyult, mint a szocializmus. (Ez utóbbinak átélt változatairól beszélek.) Addig arra kell és lehet törekedni, hogy a kapitalizmus viszonylag civilizált változata működjék, egy olyan pluralitás, mely politikai eszközökkel ír elő és kényszerít ki szabályokat a mással ma le nem váltható piacon. A társadalmat olyan politikai követelmények mentén kell megszólítani, melyek reálisak és érthetőek. Tehát és konkrétan: az emberi létfeltételeket biztosító gazdasági ágazatokat, az energiagazdaságot, a különböző közszolgáltatókat, az egészségügyi rendszert, a környezetgazdálkodást is a piac törvényei szerint működtetjük, mert jobbat ennél ma nem tudunk, de szigorúan alárendelve a társadalom nem csak gazdasági érdekeinek és céljainak. A profit ezekből az ágazatokból csak ugyanezekbe áramoltatható vissza, ha szükséges, akkor a keresztfinanszírozás lehetőségét is megnyitva. Éppen ez utóbbi két alapvető feltétel okán nem engedhető meg a magángazdasági túlsúly. Ezért kezdődött meg már tőlünk nyugatra is a küzdelem e területeken a politika primátusának visszaállításáért, ami nem feltétlenül jelenti a szocialista elvű köztulajdon újbóli bevezetését, de az olyan törvényi szabályozást feltétlenül, amely garantálja a társadalmak gazdasági és szociális önrendelkezését.

A 20. század legnagyobb vívmányai közt emlegetjük az emberi élettartam általános növekedését. Az olyan, pillanatnyilag szomorú helyzetű országokban is, mint a miénk, eme általános növekedésen belül, illetve ehhez képest mutatkozik a visszaesés. Azt a szociális biztosítékrendszert tehát, amit az általános nyugdíj megteremtésével a szocialista rendszerek évtizedekkel ezelőtt intézményesítettek, nem privatizálni és nem visszafejleszteni kell, hanem az elosztási rend – ha kell, drasztikus – újraértelmezésével hozzáigazítani a mai és a holnapi demográfiai közállapotokhoz. Ez pedig, könnyű belátni, korántsem csupán gazdaságpolitikai szemléletet kívánó feladat. E feladat megoldását a tőketulajdonosok (akiknek kisajátítása belátható időn belül nem kerül napirendre) maguktól soha sem fogják finanszírozni. Ehhez politikai koncepció, akarat és nem utolsósorban demokratikusan legitimált hatalom kell.

A globális kapitalizmus viszonyai között semmiféle olyan elv érvényesítésére nincs lehetőség, ami hazai és külföldi tőke között különbséget tenne ezen az alapon. Nagyon megnehezíti a társadalmak legitim önrendelkezésének érvényesítését is az a körülmény, hogy a nemzeti vagy tömbhatárokat a tőke sokkal akadálytalanabbul lépi át, mint ahogy a nemzeti államok vagy azok szupranacionális intézményei (például az Európai Unió) határaikon belül szabályozni, szükség esetén védekezni tudnak. Ebből következően alapvető baloldali feladat a szabályozási szükségletek meghatározása és olyan politikai befolyás megszerzése, mely a felismert szükségszerűségek gyakorlati érvényesítését lehetővé teszi.

Nekünk itt, Magyarországon szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az MSZP gyakorlatilag meg sem próbálkozott a kapitalizmuson belül olyan szabályozó rendszerek kialakításával, mint amelyekről fentebb – a teljesség igénye nélkül – jelzésszerűen szóltam. Magyarázat erre található, mentség aligha. Azok a kilencvenes években még fellelhető remények, hogy az MSZP-n belül sikerül olyan embereknek is befolyáshoz jutniuk, akik politikai eszközökkel állják útját annak a teljesen torz fejlődésnek, amelynek a lényege, hogy a nacionalista, mára mind szembetűnőbben fasisztoid jobboldal baloldali követeléseket hangoztathat, önmagát öntudatos antikapitalista erőnek adhatja ki, a választóknak immár ijesztően nagy többségét állítva éppen ezzel maga mögé, szóval ezek a remények elpárologtak. Az MSZP, nyilvánvaló belső meghasonlásának keserves útján, eljutott odáig, hogy magára húzott egy embert, akinek szocialista értékekhez és célkitűzésekhez – saját, nyilvánosan hangoztatott nézetei, vélekedése és persze megannyi kormányzati intézkedése szerint – semmi köze.

Balról tekintve a mai magyar politikai viszonyokra, társadalmunk esélyei egy akárcsak olyan mértékig kiegyensúlyozott fejlődésre, mint – mondjuk – a szlovéniai, a nullával egyenlőek. Én személy szerint tragikusnak tartom azt is, hogy a kezdeteikor egyértelműen a Kádár-kor libertárius és szociális deficitjeit bíráló SZDSZ a létezett szocializmus durva torzulásait támadó, tehát minősíthető antikommunizmusán át előbb, fölöttébb racionális számítások révén, eljutott a Horn-féle MSZP-vel való koalícióig, majd – nyilván nem minden külső hatás nélkül – mára a legreakciósabb neoliberális kapitalizmus primitíven agresszív zászlóvivője. Nap mint nap olyan támadási felületeket mutatva, kínálva a történelmének legirracionálisabb korszakaira emlékeztető jobboldalnak, melyek tragédiához vezethetnek.

Mi tehát a teendő, hogy ne csak ilyen-olyan diagnózisokkal bajmolódjunk?

Ennek az eszmecserének több résztvevője is tudja, mert voltak vitatkozó beszélgetéseink, hogy már a Medgyessyt megbuktató puccsot megelőzően egy új baloldali és jól látható, meg nem kerülhető centrum megteremtését szorgalmaztam. Mert az is nyilvánvaló volt, hogy meg kell indítani a kisiklott rendszerváltás korrekcióját, és azt is tudtuk már akkor is, hogy az MSZMP-ből 1989 őszén balra elindult emberek – különböző szervezeteik működtetése ellenére – képtelennek bizonyultak elfogadtatni magukat a politikai képviselet nélkül maradt széles társadalmi rétegekkel. A felelősséget azért, hogy mára széles rétegek politikai magatartására nem az agresszió, hanem a depresszió a jellemző, ezek a politikai csoportosulások nem háríthatják azokra, akiknek az érdekeit kellene védeniük, képviselniük.

Meggyőződésem, hogy a szocialista baloldaliságnak csak egy, minden korábbit meghaladó új értelmezésével válhatunk politikaformáló erővé – feltéve, hogy ehhez van intellektuális és erkölcsi erőnk. Példa erre Európában már van. A Balpárt Németországban nem egészen két év óriási munkája nyomán a kontinens vezető gazdasági hatalmának harmadik legerősebb politikai pártja, megkerülhetetlen, és az ott is a neoliberális tőkeszolgálat útvesztőjében bolyongó szociáldemokráciának már nemcsak a mumusa, hanem mind több országrészben – és nem csak keleten – a leváltója. Leírt, meghirdetett programja a pártnak a demokratikus szocializmus, mert Németországban, a legtekintélyesebb polgári lapok tudósításai szerint (lásd pl. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2007. július 9.; Die Zeit, 2007. augusztus 9.), a lakosság fele tartja jónak a szocializmust, világosan megkülönböztetve az eszmét annak torzulásaitól. Nincs ok kételkedni abban, hogy a magyar társadalom sem jutna más következtetésre, ha végre hangosan érvelve akadályoznánk meg a sok lezüllött bérfirkászt a folyamatos rágalmazásban. Mert nekem soha sem jutna eszembe a kereszténységet az inkvizícióval vagy a harmincéves háborúval vagy XII. Pius pápával azonosítani… Pedig hát ezek a fejezetek is részei a kereszténység történelmének.

A munkát régen el kellett volna kezdeni. Magunkon kívül senki másnak sem tehetünk szemrehányást, ha Magyarország 2010-ben a Horthy-korszak reinkarnációjaként feketedik majd Európa térképén.

Artner Annamária:

Könyvem három részből áll. Az első a társadalmi hatásokat taglalja, amelyek túlnyomórészt a társadalom óriási többségét adó munkavállalókat, a globalizáció munkásosztályát érintik. A második ezeknek a hatásoknak a politikai következményeivel, a globalizációval szembeni ellenállással foglalkozik. A harmadik részben esettanulmányok egészíti ki, konkretizálják az elmondottakat.

A könyv főbb tézisei közül – úgy gondolom – újszerűségével kiemelkedik az áthárítási mechanizmusok leírása, a szolgáltatási szféra térnyerésének indoklása, a globalizációs ipari-szolgáltatási tartaléksereg képződésének értelmezése, korunk nacionalizmusának a kis- és a nagy- (transznacionális) tőkék közti ellentéttel való magyarázata, a nemi emancipálatlanság hármas folyamatának elemzése, s végül az új típusú globalizációkritikai mozgalmak jelenének és jövőjének kritikai tárgyalása.

1. A globalizáció a kapitalizmus ideológusainak kifejezése, amely mentes a társadalmiforma-meghatározottságtól. A termelőerők globálissá válása szükségszerű és kívánatos is. Korunkat azonban elsősorban nem a termelőerők globális fejlettsége jellemzi, hanem az, hogy a magántulajdon-alapú viszonyok váltak bolygószerte uralkodóvá. Ezt a nemzetköziesedést a tőkeáramlás, a tőkeáramlást pedig a transznacionális vállalatok hajtják végre, újratermelve, sőt megerősítve a világgazdaságot jellemző hierarchiákat. A globalizáció előnyei a termelőerők fejlődéséből, hátrányai a tőkeviszony társadalom- és természetellenes hatásaiból erednek. Ezért helyesebb a globalizációt a kapitalizmus egy újabb, a transznacionális vállalatok által uralt szakaszaként, – Rozsnyai Ervin után – transznacionális monopolkapitalizmusként meghatározni. (A könyv ebben az értelemben használja a globalizáció kifejezést.)

2. A globalizáció kibontakozásának objektív feltételét a termelőerők fejlődése (ezen belül az információs technológiák) képezik, szubjektív feltételét pedig a kapitalizmus alternatíváját jelentő kelet-európai rendszerek, mindenekelőtt a Szovjetunió bukása, szétesése. Az előbbi volt a szükséges, az utóbbi az elégséges feltétel.

3. A globalizáció gazdasági alapstruktúrája a korábbiakhoz képest felerősödő hierarchia (amit Szigeti Péter a gazdasági uralmon túlnyúló hegemónia-fogalom alapján tárgyal): a legnagyobb tőkék egész államokra és a kisebb tőkékre, az erősebb gazdaságok/régiók a gyengébbekre, és mindannyian végső soron a munkavállalóra képesek hárítani az általuk fenntartott „rend" terheit, miközben a munkavállaló tömegeken belül is létezik hierarchia. A transznacionális monopolkapitalizmus működésének katalizátora az a hierarchikus viszonyrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a tőke mind tökéletesebb módon érvényesítse nemzeti és nemzetközi áthárítási mechanizmusait.

4. Az egyensúlytalanságok, válságok áthárítása nem új keletű fogalom a kapitalizmusban, de nemzetközi mértékben is jelentőssé csak a tőkemozgások fellendülésével vált. Áthárítás és tőkemozgás szoros egységben fejlődik. A 70-es évek olajárrobbanása, az ennek nyomán a bankokban felhalmozódott tőkék technológiai korszakváltás jeleztek, és a kormányok anticiklikus politikája ellenére is az 1929-33-as válságra emlékeztető válsághoz vezettek volna, ha e fölös tőkéket nem sikerül a fejlődő országokba irányuló hitelkihelyezés formájában újraértékesíteni. Ezzel a fejlődő országokban a tőkék újraértékesülése vált lehetővé, és egyben megerősödött a világgazdasági hierarchia, aminek később a 80-as évek adósságválságában, illetve ennek kezelésében lett jelentősége. Ekkor az eladósodott országoktól éppen termelési szerkezetük, technológiáik világpiaci (értsd: a fejlettekhez viszonyított) elavultsága miatt lehetett a fokozott piacnyitást és deregulációt („államtalanítást") követelni, no és mindenekelőtt valutáik leértékelését. Mindez ismét a fejlett országok tőkéinek kedvező feltételek mellett történő terjeszkedését és felhalmozását segítette elő. Az áthárítás következő körét a kelet-európai rendszer összeomlása tette lehetővé, újabb felvevőpiacokat és termelési kapacitásokat kínálva a tőkefelhalmozás számára.

5. A globalizációban tehát a konjunktúraciklus nemzetközivé válik, de nem abban az értelemben, hogy a termelés mindenütt egyformán hullámzik, hanem úgy, hogy a fejlett országok (tőkéinek) válsága más régiókban csapódik le: az áthárítási mechanizmusoknak köszönhetően a centrum válsága helyi válságok láncolatában jelenik meg. Ennek megfelelően (részben) másutt jelentkeznek a társadalmi hatások is.

6. A fejlett országok jóléti állama nem hozható vissza. Egyrészt, mert a szerves összetétel növekedése miatt csökken a (bruttó) profitráta, illetve (nettó) szintjét csak csökkenő adókkal lehet fenntartani. Másrészt, mert az alternatíva bukása következtében nincs eszköz az alávetettek kezében, amellyel a közteherviselést ki tudnák kényszeríteni.

7. A könyv a munkásosztályt a termelésben elfoglalt hely alapján értelmezi (a csak munkaerejük eladásával megélni képesek csoportja), attól függetlenül, hogy ez a helyzetazonosság tudatosul-e bennük, vagy sem („magánvaló" és „magáért való" osztály kérdése). A tudatosulást nehezíti az egész társadalomra jellemző atomizáltság, amihez nagyban hozzájárulnak a transznacionális vállalatok telephelyeinek szétszórtsága, valamint az atipikus foglalkoztatási formák. Az automatizáció előrehaladásával egyre csökken a fizikai munkák szerepe, ami úgyszintén elhomályosítja az osztályhelyzetet, ám egyben biztatóan fejleszti a kapitalizmust meghaladó társadalom alapzatát nemcsak a termelékenység növelése, hanem a munkamegosztás anyagi alapjainak (a fizikai munka szerepének) csökkenése tekintetében is.

8. A munkásosztály ma nagyrészt a szolgáltatási szférában dolgozik. A tercier szektor térnyerése részben látszólagos (statisztikai, iparszervezeti kérdés), részben pedig kettős funkciót tölt be. Egyfelől az alacsonyabban tartható szerves összetétel (kisebb gépesítettség) miatt a profitráta emelésére irányuló törekvések célpontja, másfelől a társadalmi polarizáció következménye (a szükség, a dezetatizáció és a fogyasztói társadalom terméke).

9. A globalizáció társadalmi hatásainak középpontjában a munkásosztályt elsősorban érintő munkaerő-piaci viszonyok állnak. A könyv a főáramú közgazdaságtan szinte minden e tárgykörbe tartozó állítását cáfolja. Ilyen állítások például, hogy a piacon a minőségi verseny került előtérbe, ezért nőtt a munkaerő képzettsége iránti igény; hogy a bérköltségek versenyképességi szerepe csökken; hogy a fő trend az egy foglalkoztatottra jutó munkaidő csökkenése és a munka minőségének javulása; stb. Valójában a marxi törvényszerűségek hibátlan érvényesülése figyelhető meg. Az ipari-szolgáltatási tartaléksereg egyre duzzad, egyre nő az a „legalsó" része is, amelynek felszívására már a konjunktúra sem képes (pauperizáció, lumpenproletariátus). Ennek nyomán a bizonytalan foglalkoztatási formák terjednek, a munkával töltött idő és a munkaintenzitás nő, a munkaerő értéke és még inkább ára egyre csökken, a munkavégzés éppen a növekvő automatizáció és számítógépesítés miatt igényel egyre kevesebb, illetve egyre könnyebben elsajátítható („betanítható") tudást. Mindennek oka, hogy a magántőke csak a saját kompetenciájába vont erőforrásokkal gazdálkodik, a felesleget kilöki a társadalom holt vizébe: a termelésben a technikai haladásnak vagy munkaszervezésnek köszönhetően felszabaduló munkaidő nem egyenletesen oszlik meg a dolgozók között, hanem elbocsátások révén a munkanélküliek oldalán halmozódik fel. Ennek messze ható negatív következményei vannak a társadalom rendelkezésére álló munkaerőalap kihasználtsága szempontjából: ami gazdaságos a vállalat szintjén, az a legmesszebbmenőkig gazdaságtalan a társadalom szintjén. A lényeget ragadta meg tehát Marx, amikor a termelőeszközök magántulajdonlásában látta az alapproblémát.

10. A világszegénység korábban megfigyelhető csökkenésének áldásos trendjét a globalizáció megfordította. A szegénység enyhítése csak a piaci viszonyok háttérbe szorításának mértékében következett be, vagyis olyan országokban és olyan mértékben, ahol és amennyire állami intézkedésekkel hatottak oda (pl. India, Kína). A jólét még a sikerországokban sem csorog le a munkavállalókhoz (Írország); általános, hogy a munkásosztály GDP-ből való részesedése csökken. A társadalmakon belüli és az azok közötti jövedelmi különbségek mára olyan nagyok, hogy nem szüntethetők meg radikális újraelosztás nélkül, pusztán a növekedési ütemkülönbségek segítségével. (A növekedési ütemek arányának nagyobbnak kellene lenni, mint a kiinduló jövedelemarányoknak.)

11. A globalizáció egymással és több vonatkozásban a globalizációval is ellentétes ideológiai-kulturális folyamatokat generál, illetve erősít fel. Ilyen a versenytársadalom alapideológiája, az individualizmus, a transznacionális vállalatok termékei által megalapozott homogenizáció és a látszólag mindezek ellentéteként felerősödő nacionalizmus. Ez utóbbi a nemcsak az ember legmélyebb társadalmi természete ellen a „bellum omnium contra omnes"¹ végletekig hajtásával intézett támadásra adott válasz, hanem a globalizáció gazdaságpolitikája, a neoliberalizmus elleni tiltakozás csatornája is, melyben a kisebb, „nemzeti" tőkék látszólagos érdekközösségbe kerülnek a munkásosztállyal a nagy transznacionális vállalatokkal szemben. Az individualizmus, homogenizáció és nacionalizmus nem más, mint az egyéniség, az egyetemes emberi kultúra és a közösség kapitalizmus által eltorzított formái.

12. A népek tudatának torzulása és egyben a munkásosztály öntudatra ébredésének gátja a tudatosan terjesztett irracionalizmus. A vallások térnyerése és a legkülönbözőbb médiákban és kulturális csatornákon keresztül gerjesztett miszticizmus nem csak korunk status quóját védi, de a feltörekvő burzsoáziával szemben is remek védőbástya volt a feudális uralkodó osztály számára. Nem véletlen, hogy szellemi síkon a felvilágosodás (az „ész uralma") készítette elő a 18-19. századi rendszerváltást, a polgári forradalmakat.

13. Minden látszólagos (jogi) haladás ellenére a globalizációban megfordultak az emancipációs folyamatok. A nacionalizmus és a nyomában járó újfasizmus a népek, népcsoportok elleni gyűlöletet élesztik, de a munkaerő-piaci helyzetből (a tartaléksereg felduzzadásából) következően visszalépés történt a nemi egyenjogúság terén is. Itt három folyamat zajlik. Egy (látszólag) modern-emancipatorikus: a nők fokozott bevonása a munkaerőpiacra; egy konzervatív-patriarchális: a családeszmény és a női szerep (az anyaság, az otthon melegének védelme) felértékelődése; és egy modern-patriarchális: a felszabadított nemiség és a női emancipáció (önbizalom) a nő(iesség) fokozott kiszolgáltatottságát, a nő áruvá silányítását okozza.

14. A globalizáció kiélezi a tőkésosztályon belüli, a kisebb és a nagyobb tőkék közti ellentéteket is, amely a transznacionális vállalatok túlsúlya miatt országok (sőt kultúrák! – Huntington) közötti ellentétként jelenik meg. Az ilyen ellentétek azonban nem a rendszer megváltoztatására irányulnak. Ezt a célt csak a munkásosztály mozgásai hordozhatják. Ezek azonban mindenütt erőtlenek, perspektívátlanok. A globalizációellenes mozgalmak fellendülését katalizálta, de továbbfejlődésüket egyúttal korlátozza is a fejlett országok munkásosztályának (a világ munkásarisztokráciájának) a globalizáció őket is sújtó hatásaival szembeni elégedetlensége. Ez az osztály – reformtörekvéseivel – végső soron korábbi privilegizált helyzetét sírja vissza. Idővel be kell látnia, hogy ez nem lehetséges.

15. A keleti rendszerek bukásával összefüggésben a szociáldemokrácia elvesztette funkcióját és támaszát, sőt a tőke szolgálatába állt, a kommunista eszme pedig szinte mindenütt a világon diszkreditálódott. Ennek eredményeképpen a tömegek rádöbbentek, hogy nincs aki/ami az uralkodó viszonyokkal szemben ezek helyett őket védené – és elfordultak a politikai pártoktól. Ez a civil jelleg előtérbe állítását eredményezte, ami egyszerre szabadította fel az egyéni kezdeményezést, és vezetett – a globalizáció túlhajtott individualizmusának talaján – a politikai szférában nélkülözhetetlen összeszervezettség hiányához, sőt elutasításához.

16. A reformizmus és a civilkedés tanulóéveknek megteszi, de a globalizációt egyelőre más-más (rész)szempontból ellenző, tematikusan, szervezetileg, a kritika mértékében és a tennivalók irányában is eltérő mozgalmak egyelőre hiányolják az „egyneműség, öntudat és szervezettség" (Gramsci) erejét. A politikai szervezettség legmagasabb foka a párt, ami nélkül az ellenállási mozgalmak anarchikusak, gyengék és a szélsőjobboldalnak kiszolgáltatottak. A sorsfordító erőhöz szükséges „az ösztönösség teljes levetése", amely azonban még várat magára.

 

Mészáros Ádám:

Artner Annamária könyvének két jelentős hazai előzményét emelném ki. Rozsnyai Ervin Az imperializmus korszakváltásai és Farkas Péter A globalizáció és fenyegetései című munkái jelentik a Globalizáció alulnézetben legfontosabb elméleti és közgazdasági alapját. A három mű közül Artner Annamária könyvének nagy érdeme, hogy a transznacionális kapitalizmus társadalmi hatásaival, valamint a globalizációkritikai mozgalmakkal, a globalizációval szembeni ellenállással minden eddiginél részletesebben foglalkozik.

A könyv kiválóan elemzi a mai világgazdasági rendszer olyan mechanizmusait és jelenségeit, amelyek a transznacionális kapitalizmus lényegét jelentik. A globalizáció társadalmi hatásainak, többek között a tartaléksereg képződésének, a munkaidő növelésének, a szegénységnek és a jövedelmi differenciálódásnak, a szolgáltatások szerepének vizsgálata igen komplex látásmódról, a statisztikák értő vizsgálatáról tesz tanúbizonyságot, s mind elméleti, mind gyakorlati szempontból kiválóan sikerült e jelenségek lényegre törő, élvezetes, elméleti és gyakorlati bemutatása. A mai vita szempontjából azonban sokkal érdekesebb lenne azt a három tételt kiemelni, amely a könyv alapján véleményem szerint legalábbis részben vitatható, illetve amelyről itt érdemes lenne részletesebben beszélnünk.

Az első ilyen gondolatkör a profitráta esésének tendenciája. A marxi közgazdaságtan alapvető tételéről van szó, amely nélkül e marxi alapokon álló elemzés elég nehezen érthető meg. A könyvben sajnos mindössze egy alig több, mint egyoldalas rész foglalkozik ezzel a problémával. Azt olvashatjuk, hogy „a profitráta esésére vonatkozó marxi tétel ma is áll" (28. oldal). Az állítás empirikus igazolása viszont igen gyenge lábakon áll. Tudjuk, hogy a profitráta mérése számos módszertani nehézségbe ütközik, s igen kevés közgazdasági munka foglalkozik ezzel az alapvető problémával. A könyvben idézett forrás, amely az Egyesült Államok vállalatainak példáját hozza fel, véleményem szerint igen ellentmondásosan elemzi mindezt. Egy ország vállalatainak profitrátája a transznacionális vállalatok korában többek között a tőkeáramlás és a nagyvállalati működés jellegzetességei miatt nem sokat árul el a rendszer egészéről. A profitráta, a profit nagysága is manipulálható (például a transzferárak segítségével). Az idézett időintervallum (1959-1999) adataiból nem látszik világosan, hogy például a hetvenes években kezdődött struktúraváltás milyen hatást gyakorolt a profitrátára. A profitráta süllyedésének vizsgálata, mivel egy igen lényeges kérdésről van szó, mindenképpen nagyobb szerepet kell hogy kapjon a jövőben.

Második kritikai észrevételem a hierarchia problémaköréhez kötődik. A könyv jól elemzi azokat a hierarchikus viszonyokat, amelyeket a tőke teremt, s amelyek a társadalom, a tőke és a munka, valamint az egyes országok között egyre élesebbé válnak, s amelyek az áthárítási mechanizmusok működését teszik lehetővé. Sajnos hiányzik az elemzésből az, hogy ezen hierarchikus viszonyok – különösen a mai világgazdaságban – változnak. A tőke és a munka szintjén nem, de az országok és régiók között mindenképpen. A fejlett ország – fejlődő ország ellentétpár ebben az esetben (elég csak Kínára, Délkelet-Ázsiára gondolnunk) túlságosan leegyszerűsített. Ami igaz Afrikára, ma már nem feltétlenül igaz a fejlettebb ázsiai országokra. A hierarchia országok, régiók közötti változása mindezt az elemzést kihívás elé állítja.

A globalizáció hatásai közül az egyik legfontosabb a társadalom jövedelmi viszonyainak elemzése. Különösen érdekes a jólét lecsorgásának kérdésköre, azon belül is az esettanulmányokban elemzett Írország. Egyetérthetünk azzal, hogy a társadalmi jólét növekedése nem egyenesen arányos a gazdasági növekedéssel; a GDP szárnyalása nem jelenti feltétlenül azt, hogy a jólét „le is csorog". Ettől függetlenül azt gondolom, hogy a globalizációnak számos társadalmi csoport, ország, régió volt és lesz is kárvallottja, s épp az ír társadalom nem tartozik ezek közé. Lehet azt állítani, hogy a társadalom sokkal nagyobb mértékben is részesedhetett volna a (valóban sok szempontból látens) gazdasági növekedés jótéteményeiből, azonban az egészségügyi kiadások tíz év alatt akkor is 2,7-szeres növekedést mutattak, még ha Írország pozíciója az egészségügy helyzetét mutató nemzetközi rangsorban néhány szempontból viszonylag rosszabb is lett egy bizonyos időszak alatt. A globalizáció társadalomra gyakorolt hatásait tehát sokkal árnyaltabban kell értékelni. Egyes társadalmi csoportok abszolút vagy relatív helyzetének javulását is el kell ismerni; különösen azért, mert a változásokat más társadalmi csoportok, országok stb. helyzetének változásával együtt kell elemezni, s a jólét mégoly mérsékelt lecsorgásának belátása is súlyos etikai kérdésekre derít fényt, épp a globalizáció kárvallottjaival való összevetés szintjén.

 

Böcskei Balázs:

Artner Annamária könyve illeszkedik a magyarországi baloldalnak – amikor baloldalt mondok, minden esetben kapitalizmus-, illetve globalizációkritikai baloldalt értek rajta – a globalizáció társadalomelméletébe tartozó kutatásaiba. Politológusi képzettségemből adódóan a könyv második részéhez, a globalizációkritikai mozgalmak bemutatásához és problémaköréhez szólnék hozzá, természetesen utalva a könyv első felének megállapításaira. Artner jobbára a marxista társadalomelmélet felől „olvassa" korunk gazdasági, szociológiai és politikai életben zajló folyamatait. Elméleti konzekvenciáit is a marxizmus mint kutatási módszer jegyében vonja le. Az első kérdések adódnak is ebből: vajon milyen új stratégia irányába mutat ez a fajta elméleti horizont, továbbá a megfogalmazott (új) ismeretek mennyiben szerveződnek társadalomátalakító stratégiává a tárgyalt mozgalmak számára?

A globalizációkritikai mozgalmak később ismertetendő belső szociológiai sokszínűsége, illetve ideológiai fragmentáltsága kérdésessé teszi, hogy a marxizmus felől tekintve mennyiben tölthetik be az új történelmi szubjektum szerepét. A kérdésre könnyebben lehetne választ adni, ha létezne a mai szakszervezetekre vagy tömegmozgalmakra vonatkozó marxista politikaelmélet.

A globalizációkritikai mozgalmak maguk is gyakorlati mozgalmak – Artner a civilségben látja egyik fő jellemzőjüket -, s ennyiben reformista orientáció jellemzi őket. A kultúra fogalmának demokratizmusa mellett a mozgalmak fő tipológiája: a nyitottság és az individualizmus. Ezzel azonban az osztályalapokon álló cselekvés válik viszonylagossá. Nem eldöntött, hogy Artner Marx vagy a marxizmus nyelvén szól-e a mozgalmakról. A globalizációval szemben szerveződő vagy azt kritizáló mozgalmakat egyébként is éppannyira sorolhatjuk a baloldali radikalizmus címkéje alá, mint tekinthetjük a posztmodern élménytársadalom keretein belüli, új közösségi formáknak.

Artner Annamária helyesen tárja fel a termelés egyes ágazataiban, szféráiban tevékenykedő csoportokat, illetve ezeknek egymáshoz mért életmódbeli és ideológiai különbségeit. A szerző leírja ezeknek adekvát megjelenési formáit, sajátosságukat és érdekképviseletük módját. Ugyanakkor rátérve a globalizációkritikai mozgalmak tárgyalására, a marxi alapon állva mindinkább elmosódik annak a történelmi szubjektumnak a körvonala, mely érdemben lehetne ellensúlya a transzatlanti uralkodó osztálynak. Ezzel a könyv akaratlanul is elmozdul a marxi álláspontról egyfajta posztmarxista civiltársadalom-felfogás felé. Minden bizonnyal ez nem célja a szerzőnek, de az efféle olvasat nem lehet hátránya a könyvnek. Ezen elmozdulást azért is tartom fontosnak, mert a posztmarxi értelmezéssel egyrészt feloldható a marxizmus permanens problémája, mely szerint korunkban az elmélet és a gyakorlat kölcsönösen egymás gátjává váltak. A forradalmi időszak lecsengése után a marxi elmélet feladata egyelőre nem több, mint a szaktudományos eredmények feldolgozása. A globalizáció perspektívájában vizsgált társadalmak és mozgalmak a marxizmuson belül korántsem magától értetődő elméleti reflexiót indítottak el.

Lehetséges a „mozgalmak mozgalmának" leírása, de nem lehetséges abból egy posztkapitalista társadalom kialakulásának feltételezése. Nemcsak azért, mert a politika maga is kontextuális, hanem mert a globalizációkritikai mozgalmak belső fragmentáltsága lehetetlenné teszi, hogy fel lehessen vázolni jövőre vonatkozó elképzeléseket. Artner is utal rá, hogy a mozgalmakat réteg- vagy részmozgalmak szerint lehet csoportosítani, majd további horizontális és vertikális elkülönülésben. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy közel sem azonos szociológiai csoportok képviselete kerül egymás mellé, ezzel mozgalmon belüli hatalmi tendenciákat indukálva. Ennyiben tehát további kutatás témája lehet, hogy miként ütközik össze az indusztriális és a posztindusztriális társadalom érdekeinek képviselete a mozgalmon belül, s kerül az egyik a másik fölé-alá. Elég, ha csak Balázs Gábornak a társadalomkritikai mozgalmakra vonatkozó leírásaira gondolunk,² hogy belássuk: a differenciált forma és témafelvetés a mozgalmon belül is konkurens jövőképeket alakít ki. Az eddigiekben még szintén nem alaposan vizsgált kérdés az, hogy miként viszonyulnak az egyes mozgalmak a kulturális, politikai és gazdasági liberalizmushoz. Ez korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy a mozgalmak külső, objektív leírásából következik. Ennek majd a globalizációkritikai mozgalmak belső magjának szociológiai ismertetésénél lesz jelentősége.

A mozgalmak egyik tapasztalata, hogy a horizontális, autonóm, hálózatszerű szerveződés az ideológiai beszédmódot felváltó gyakorlati pragmatizmusba torkollik. Mivel a globalizációkritikai mozgalmak mind eszközrendszerüket, mind a képviseltek körét illetően a munka és a tudástársadalom határán szerveződnek, célszerű lenne értelmezésük során a posztmarxista civiltársadalom-felfogás irányába elmozdulni.

Ennek ismertetését Huszár Ákos tanulmánya³ alapján fogom elvégezni. Mielőtt rátérek erre, előfeltételként világossá tenném, mit értek azon, hogy a globalizációkritikai mozgalmak vizsgálata lehet a megfelelő keret a diskurzusintézményesítés ideájának kibontása felé. Mindennek hátterében rendszer és életvilág Habermas-féle megkülönböztetése áll. A gazdasági-állami szférától elkülönülve szerveződő civil társadalom plurális intézményei ebben a felfogásban nem mások, mint a diskurzus intézményesítésének folyamatos lehetőségei. A Habermastól is „tanulható" diskurzusetika túllép a (neo)marxista megoldásokon: ez annyit jelent, hogy nemcsak elismeri a demokratikus intézményeket, hanem tovább is demokratizálná azokat. Ez a globalizációkritikai mozgalmakon belüli irányzatok szinte mindegyikéről elmondható. Ebben az értelemben a mozgalmak, problémacentrikusságukból adódóan, a modernizáció vívmányaként létrejött rendszer és az életvilág közötti közvetítő mechanizmus szerepét töltik be.

Arató András és Jean L. Cohen – Huszár Ákos által taglalt – munkáiban a szerzők posztmarxi nézőpontból a civil társadalmat mint az önkorlátozó radikalizmus mozgalmait jellemzik. Önkorlátozók abban az értelemben, hogy nem a marcusei „Nagy Megtagadás" jegyében cselekednek, és radikálisak annyiban, hogy az életvilág kolonizációja ellen lépnek fel. További célként jelölik meg a demokratizálódás kiterjesztését az államra, illetve a gazdaság területére. A posztmarxista megközelítés reflektál a dogmatikus marxi előfeltevésekre, és megszabadítja magát ezektől. Ugyanakkor fenntartja a folytonosságot a modern civil társadalom kritikájának programjával. A megértés kulcsa Cohennél az az előfeltételezés, amely szerint a mai civil társadalom logikájának kulcsa nem más, mint a termelési viszonyok, a társadalmi-gazdasági csoportok, a kapitalista újratermelési mechanizmusok elemzése és az osztályharc. Mielőtt szabadon engednénk (neo)marxista gondolati fantáziánkat, mindehhez a következőket tenném hozzá: egyrészt a kapitalizmus ma már korántsem az uralomra, hanem közel ugyanolyan mértékben a koordinációra is épít. Tömegesen „tudja" érdekeltté tenni abban a globalizáció nemzetállami szinten nehezebben beazonosítható veszteseit, hogy törekedjenek a tőkés termelés kínálta szabadidő egyre nagyobb mértékű birtokbavételére. A kapitalizmus történetében soha nem mutatkozott eziránt oly nagy igény, mint manapság. A posztmodern élménytársadalom nem ér véget a Nagykörúton kívül, vagy a Boráros téri HÉV-megállónál, hanem továbbfut a síneken, és egy, de mégis az élménytársadalom vonásait felöltő más minőségnek adja át helyét. Másrészről Tamás Gáspár Miklós helyesen írja május 1-je alkalmából írt cikkében: „Ez a huszadik század munkásosztálya: sok tekintetben dicső múlt, de múlt. Ellentét van tehát történeti intuíciónk, történeti képzetünk és okadatolt tudományos felismerésünk között (ami részben magyarázza azt is, hogy a marxizmus ma – újra elismert, nagyon is virágzó tudományos műfaj vagy diszciplína, ám semmiképpen nem világnézete a tőkés rendszerrel szemben ellenzékben lévő, bármennyire is balos mozgalmaknak)."⁴

A neomarxista osztályelméletek nem lépnek túl a marxi osztályelméleten, míg a posztmarxi kritikai elmélet felülvizsgálja a civil társadalom afféle gazdasági redukcióját, amelyet ugyebár Marx előfeltételez. Az osztályantagonizmusok melletti más egyenlőtlenségek létrejöttével az osztályok mellett további kollektív cselekvők vagy – Claus Offe után – szituációcsoportok léptek fel. Ezek már nem a Történelemmel kívánnak szakítani, hanem azt kívánják elérni, hogy az állam és a gazdaság mechanizmusai széles társadalmi hozzájárulás mellett működjenek. A globalizációkritikai mozgalmakat sokkal inkább ezek alá sorolom, mintsem a globalizáció problémáira magától értetődő választ adni képes politikai aktorok közé. A globalizációkritikai mozgalmak – hasonlóan egyéb, korábbi kritikai mozgalmakhoz – nem adnak választ arra a kérdésre, hogy miként kívánják megoldani egy funkcionálisan differenciálódott társadalom egyes részrendszereinek problémáit úgy, hogy emellett nem sérül a társadalmi integráció és a modernizáció egy már elért foka. Itt csak utalhatok Luhmann ökológiai problémáról írott könyvére, mely magyarul Karácsony András interpretációjában ismerhető meg.⁵

Tehát hogy a posztmarxista gondolat végére érjünk: amikor Artner Annamária a „proletár" kifejezést használja, talán annak ismeretében is teszi, hogy mára tudhatjuk: a marxista elmélet „normatív filozófiai igénye az osztályszociológiailag ábrázolt fogalmával tarthatatlan". A mai osztály- és rétegződéselméletek tanulsága, hogy univerzális értékek hordózóiként más, a „proletariátushoz" hasonló partikuláris csoportok is felléphetnek. A posztmarxista kritikai rétegződéselmélet számol a jelen kapitalista társadalom sokféleségével, úgy, hogy közben nem mond le a marxi eredményekről sem. E hosszabb kifejtést azért találtam fontosnak elmondani, hogy ezzel is megvilágítsam a következőt: egy marxista számára – a már fentebb tárgyalt ki nem dolgozott politikaelmélet híján – a globalizációkritikai mozgalmak kínálta megoldás közel sem mutat egy posztkapitalista társadalom irányába.

A globalizációkritikai mozgalmakra vonatkozó történeti optimizmussal kapcsolatban egy további dologra is felhívnám a figyelmet, mégpedig Kiss Viktor elemzését⁶ felhasználva. Kiss szerint az antiglobalizációs mozgalmak centruma felé haladva a belső magról az alábbiak mondhatóak el: ahhoz, hogy az érdekképviselet és -érvényesítés célba érjen, magas szintű angoltudás és intellektuális kvalitás szükségeltetik. Ezzel eddig nem mondunk újat. Azzal azonban már igen, hogy ez leginkább a jól képzett városi fiatalok azon csoportjára jellemző, amelyek biztos polgári háttérrel rendelkeznek, s így a család nemcsak a későbbi felnőtté válást, hanem ezzel a tanulási idő extrém kitolódását is képes finanszírozni. Ironikusan és nem eredeti jelentésének megfelelően használva az „elidegenedés" kifejezést, azt mondhatnánk: e fiatalok munkába állva a modern elidegenedés oly szintjére és „komfortjára" juthatnak, amelyről az általuk képviseltek még csak álmodni sem mernek. Miként Kiss fogalmaz: az antiglobalizációs mozgalmakban a posztfordizmus gyermekei a hagyományos polgári ellenkultúrák talaján lázadnak a fennálló ellen. Bár ez nem igaz a mozgalom teljes szociológiai összetételére, de azt gondolom, ezzel mégiscsak sikerült rávilágítanunk arra, hogy a mozgalmak aktivistái korántsem csak azok közül rekrutálódnak, akik tudatosan nem állnak be a munkaerőpiacra, vagy nincs ott rájuk szükség – mint azt számos magyar baloldali mozgalomkutató állítja. Jó lenne, de ez így féligazság.

Aminek elemzésre szintén várat magára – Artner is kitér rá röviden -, az új szociáldemokráciával kapcsolatos. Bár a posztmodern szociáldemokrácia ideológiai ereje nem túlságosan nagy, ugyanakkor a posztindusztriális társadalomban annak legeredetibb társadalmi integrációs módját ajánlja fel. Az új szociáldemokrácia kockáztató emberének, „lifestyle"-emberének életpályamodelljei éppen annak az ifjúságnak lehetnek követendő útjai, amelyet az előbb a globalizációkritikai mozgalmak centrumaként azonosítottunk. Ahogy baloldali kritikusai az új szociáldemokráciát a „posztmodern" bélyeggel látják el, úgy a globalizációkritikai mozgalmak (marxi) kritikusa azokat szintén a posztmodern – ez esetben kevésbé sem pozitív – kifejezéssel kell hogy minősítse. A nyitottság, érdeklődés, tolerancia jegyében szerveződő fórumok nemcsak tanakodásra és cselekvésre, hanem fogyasztásra is kondicionálnak.

Végezetül Artner Annamária könyvének tükrében a globalizáció politikaigazdaságtan-szempontú elemzésének féloldalasságára hívnám fel a figyelmet. A Marx és az ő nyomdokain induló társadalomelméleti iskolák bár tudták, hogy a társadalmi viszonyok egészen más logikát is követhetnek, mint a termelés belső törvényei, ezeket mégis a gazdaság logikájának rendelték alá. A gazdaságban valóban az instrumentális cselekvés dominál, és a társadalom egésze tekintetében is hangsúlyos szerepe van, de ez még nem szolgál magyarázóelvként arra nézve, hogy mi az, ami a társadalmat sajátosan társadalmivá teszi. Hogy mit jelent a társadalom társadalmisága. Mert a társadalomban kommunikatív érintkezés is folyik. A globalizáció differenciáltabb elemzésére van szükség. Alapvetően elhibázottnak tartom a tudás (kultúra) gazdasági redukcionizmust alátámasztó instrumentalizálását. Nemcsak a modernitás egydimenziós olvasata következik ebből, hanem a társadalomtudományi párbeszéd rövidre zárása is.

A redukcionizmus elutasítása ugyanakkor vonatkozik az elméleti nézőpont túloldalán lévőkre is – a politikai gazdaságtani értelmezést kerülőkre -, mert különben nem érthetik meg, hogy mit jelent Artner Annamária könyve a transznacionalista monopolkapitalizmussal szembeni (szellemi) ellenállás számára.

Szigeti Péter:

Sokféle válságjelenséget ismertünk meg a kapitalizmus történetéből, és Artner könyve is gyümölcsözően támaszkodik ezeknek elméleti fogalmakkal való tudatosítására (ciklikus, konjunkturális, pénzpiaci, strukturális válságok törvényszerűségei). Az általános válság azonban a marxi elméletben a termelőerőknek és a termelési viszonyoknak azon helyzetét feltételezi, amikor a termelési viszonyok nem engedik továbbfejlődni a termelőerőket, s meggátolják a tartós bővített újratermelést. De ne siessünk – az a teóriában sohasem jó tanácsadó.

Annamária válságáthárítás-elgondolását rokonítanám Wallersteinéhez, aki egykor úgy érvelt, hogy a félperiféria létezése elengedhetetlen a tőkés világgazdaság politikai stabilitása szempontjából. Ugyanis egy kis, elszigetelt centrum, magas életszínvonallal és jövedelemmel, amivel szemben egy kiterjedt periféria alacsony életszínvonala állna, szélsőséges, harcokkal teli polarizációt jelenthetne. „A legfőbb politikai eszköz – írta a félperiféria politikai funkciójáról -, amellyel az ilyen típusú válságok leküzdhetőek, olyan köztes szektorok létrehozása, amelyek afelé tendálnak, hogy inkább az alacsonyabb szektorok jobb állapotú részeinek fogják fel magukat, mint a magasabb szektorok rosszabb állapotú részeinek. Ez magától értetődő mechanizmus, amely mindenféle társadalmi struktúrában használható, s ugyanezt a szerepet játssza a világgazdaságban is." A félperiféria gazdasági funkcióját pedig Wallerstein abban látta, hogy szerepet kap a centrummal közös irányítású tőkeelvonásban. Olyannyira, hogy „az egyéni tőkés számára a tőke-áthelyezés képessége egy hanyatló szektorból egy felfelé ívelőbe az egyetlen lehetőség arra, hogy túlélje a vezető szektorokon belül a ciklikus átfordulások okozta hatásokat. Ezért kellenek az olyan szektorok, amelyek képesek profitálni a vezető szektorokban érvényesülő bér-termelékenység-szorításból. Ezek a szektorok azok, amelyeket félperiférikus országoknak hívunk. Ha ezek nem lennének, a tőkés rendszer hamarosan gazdasági válság és politikai krízis állapotában találná magát."⁷

Negyedszázad tapasztalatai teljesen semmiképpen sem igazolják a félperiféria gazdasági és politikai funkciójáról fentebb mondottakat. A gazdasági funkció tekintetében ez az álláspont túl közel került a – Rosa Luxemburg-féle – saját alapú felhalmozásra képtelenség empirikusan-történetileg nem igazolódó elgondolásához. Azt a kérdést sem érinti, amely az egyedi tőkék túlélési képessége mellett az össztőke s végül – ami a legfontosabb – a kapitalista tőkeértékesítés által meghatározott politikai, gazdasági és társadalmi összstruktúra túlélési képessége érdekében létrejött állami beavatkozásokat, a válságelhárító mechanizmusok funkcióját jellemezhetné.⁸ Igaz, ezek az elhárító mechanizmusok korábban a nemzetállami szabályozási formákhoz kötődtek. Mindezek azonban regionális vagy világgazdasági szinten sem elképzelhetetlenek. Ezért figyelemre méltó, rokon törekvés a magyar közgazdasági irodalomban Artner Annamária kísérlete (2001; 2003), aki a tőke túltermelésével, következésképpen értékesülési nehézségeivel összefüggő globális válságáthárító mechanizmusként értelmezte (1) az 1982-ben kirobbant adósságválságot, amely a hitelező centrum-országok és a nemzetközi nagytőke érdekében hárította át 65 (fejlődő és szocialista) országra értékesítési nehézségeit a felesleges petro-dollárok és az olajárrobbanás nyomán; (2) a kelet-európai rendszerváltások jelentették az újabb segítséget a nyugati centrum számára, hogy piacaik megnyitásával, az olcsó, de jól képzett munkaerejükkel és a centrumban már erkölcsileg elkopott, rentábilisan nem működtethető technikák és technológiák révén, azokat újrahasznosítva profitot, sőt extraprofitokat realizálhassanak; (3) értelmezésében a nemzetközi pénz- és valutaválságok (az 1997-es délkelet-ázsiai, az 1998-as mexikói, majd orosz, a 2001-es argentínai), valamint a spekulációs mozgásformák is a fejlődő piacokra való betörés és a válságáthárítás eszközei.

Álláspontom szerint ha mindez igaz – és ez bizony nagyon valószínű -, akkor sem alapozza meg a kapitalizmus általános válságát („talán az eddigi legnagyobb és legutolsó válságát", mint írja). Mindaddig, amíg az képes a termelőerők fejlesztésére, és az emberek elviselik azokat a termelési – és társadalmi – viszonyokat, azokat az osztályszintű egyenlőtlenségeket, amellyel ez a termelési mód jár, addig e társadalmi alakulat nem élte túl önmagát. Artner értékes válságelméleti leírását adja a világgazdaság jelenségeinek és annak, hogy a centrum hogyan jut pótlólagos erőforrásokhoz a félperifériák és a perifériák függése révén. Mindazt azonban, amit maga is leír, mégsem értékeli megfelelően. Tudniillik: hogy a régi technológiák lecserélése az újjal – a válság a tőke elértéktelenedése – a termelékenyebbel való felváltás kényszere nyomán áll elő. Mindaddig, amíg lejátszódik az adott technológiai szinten már nem versenyképes tőkéknek a kiselejtezése (végbemegy egy struktúraváltás), tehát a régi helyére lép az új, addig ez ciklikus válság és „teremtő rombolás", a termelőerők fejlődésének normális kísérőjelensége – a tőkés gazdálkodás alapzatán. Általános válságnak éppen az a helyzet bizonyulna, amikor elmaradna a tőkeállomány megújítása a centrumban, mert akkor az áthárító mechanizmusok valóban csak késleltetni tudnák azt a gazdasági összeomlást, amelyet minden addiginál nagyobb társadalmi és politikai feszültségek jellemeznének – nyomukban a társadalmi formaváltással vagy pedig a barbárság és a pusztulás alternatívájával.

Tehát a tőkés termelési mód általános válságára vonatkozó marxi fogalmi kritérium felől tettem meg ellenvetéseimet, s erre várnék választ.

 

Artner Annamária:

Az elhangzott bírálatokkal kapcsolatban négy kérdésre szeretnék kitérni.

Az egyik a profitráta esése, amelyet Mészáros Ádám hozzászólásában megkérdőjelezett. A könyvben szereplő adatok a profit és az eladás viszonyára vonatkoznak. Ennyiben – mint azt a könyvben is jeleztem már – nem adekvátak. Azóta újabb, pontosabb, (a lekötött tőkére vetített) adatokat is sikerült szereznem. Mégpedig az USA vállalati szférájára vonatkozóan, ami annál is inkább értékes, minthogy az amerikai vállalatok világgazdasági pozíciója lehetővé teszi nemcsak a nagyobb kizsákmányolási rátát (ami köztudottan mérsékli a profitráta esését), hanem azt is, hogy más vállalatoktól (országoktól) szívjanak el profitot, tehát „érdemükön felül" növeljék profitrátájukat (elszámoló árak, cserearányok, monopolpozícióval leszorított felvásárlási és felsrófolt eladási árak stb.).

Az 1. ábra tanúsága szerint az USA feldolgozóiparában a bruttó (tehát adózás előtti) profitráta ugyan a 90-es évek IT-boomja következtében valóban megugrott, de hosszabb távon a ráta csökkenő trendet mutat. A nettó profitráta a 90-es években még a bruttónál is jobban nőtt, így trendvonala enyhe növekedést mutat a vizsgált négy évtizedben.

 

 

 

 

Mint a 2. ábrából jól látható, a nettó profitrátának ez a kedvezőbb alakulása a profitot terhelő adók csökkenésének köszönhető. A tőkés állam tehát megtámogatta vállalatait: a törvények megfelelő alakításával elérte, hogy a létrehozott új értékből növekvő arányban részesedjenek még a profitráta csökkenő tendenciája mellett is!

 

 

 

 

A másik kérdés, amit Szigeti Péter tett fel, a globális kapitalizmus állapotára vonatkozik: válságban van-e vagy sem. A kérdés jogos, és továbbgondolásra szorul. Itt most csak annyit: igen is meg nem is. Konjunkturális értelemben nem, illetve a válságjegyek az áthárítási mechanizmusok révén máshol és szétterítve, „helyi válságok láncolataként" jelennek meg. E sorok írásakor jelentősebb, a világgazdaságra kihatással lévő válság nincs. Az általános értelemben, a rendszer egészét érintő mechanizmusválság tekintetében azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az 1970-es évek óta a centrum-országok válságaikat folyamatosan képesek a perifériákra hárítani, ahol az ellentmondások élesebben jelentek meg. A globalizációval pedig a tőke érvényesülése előtt minden korlát lehullott, ami egyúttal azzal járt, hogy a tőke akadálytalanul élezheti legsajátabb ellentmondásait a centrumban is. A tőke és bérmunka közti ellentét elmélyülése a perifériák egy részén baloldali fordulatokban nyilvánul meg (Latin-Amerika), míg másutt (kiváltképpen a centrum-országokban) nő a szélsőjobboldali, fasiszta eszmék, mozgalmak és vezetők befolyása úgy a pártpolitikai színtéren, mint a „spontán" civil mozgalmakban. Ehhez járulnak a szaporodó és éleződő háborús (vagy ilyen veszélyt hordozó) konfliktusok, nemzetiségi ellentétek, környezeti károk (pl. globális felmelegedés) stb. – csupa olyan, a rendszer által elkerülhetetlenül szült válság, amelyeket ez a rendszer csak fokozni képes, megoldani nem. Ebben az értelemben tehát a kapitalizmus általános válságban van.

Szigeti Péter felvetette, vajon nem lehetséges-e, hogy a kapitalizmus globális szinten is szervezetté váljék – ahogy tette ezt nemzeti szinten a 20. század derekán, és igyekezett tenni regionális szinten is az elmúlt évtizedekben. Természetesen ez a kérdés is megérné, hogy behatóbban foglalkozzunk vele, de erre itt nincs mód. Úgy gondolom, hogy nem lehetséges egy „globálisan szervezett" kapitalizmus, még ha vannak is többé-kevésbé széles, mondhatni világszintű hatókörrel bíró nemzetközi intézmények (pl. IMF, Világbank, WTO stb.). A globális szervezettség azonban ennél sokkal többrétű és kiterjedtebb intézményrendszert jelent, melynek gazdasági alapzata is nagyfokú egységesülést feltételez. A kapitalizmus azonban elkülönültségi viszonyokra épül, éltető eleme a világon fellelhető különbségek rendszere. Nem érdeke, hogy ezek a fejlettségi és az azokból adódó intézményi (adózási, munkaerőpiac-szabályozó stb.) különbségek eltűnjenek. Ezzel ugyanis a többletérték elszívásának, a válságjegyek áthárításának lehetőségeitől esne el, ami pedig mind történetileg, mind működési mechanizmusát tekintve elengedhetetlen velejárója a tőkés gazdálkodásnak. De még ennél is közvetlenebbül hat a globális szervezettség ellen az általános konkurenciaviszonyok törvénye: a globálisan szervezett kapitalizmus kialakulását a globális tőkésosztályon belüli konkurenciaharc gátolja. (A kisebb, helyi tőkék mindig védeni igyekeznek pozíciójukat, s ebben a helyi politika segítségükre van.) Úgy is mondhatnánk, hogy globálisan szervezett kapitalizmus csak akkor lehetséges, ha a világ kapitalistái egyesülnek. Mivel azonban a tőke lételeme a verseny, ez a lépés – a globális egyesülés – önmaga felszámolását jelentené.

Ezzel persze távolról sem merítettük ki azt a kérdést, hogy meddig haladhat előre a tőkemozgások nemzetközi liberalizálása és a beruházási (profittermelési) feltételek javítása a munkaerő-piaci, kereskedelmi szabályozások enyhítése révén. E téren a transznacionális vállalatok, az ő érdekeiket képviselő nemzeti kormányok és nemzetközi intézmények már eddig is számottevő sikereket értek el, és még fognak a jövőben is. A sikereknek azonban a fent említett általános konkurenciaviszonyok, valamint a könyvben behatóan tárgyalt tőke-bérmunka-ellentét szabnak határt.

Végezetül: igaza van Böcskeinek abban, hogy a globkritikai mozgalmak magjában a jól szituált városi középosztály fiai állnak. Fontosnak tartom azonban, hogy ezt a jelenséget is globális szinten értelmezzük – mint a könyvemben is tettem, amikor felhívtam rá a figyelmet, hogy a globkritikai mozgalmak akkor váltak fajsúlyossá, amikor az átmeneti társadalmak bukása következtében korlátok nélkül maradt tőke jóvoltából a fejlett országok proletariátusának – a világ munkásarisztokráciájának – nyakán is szorosabbra szorult a hurok. (Itt jegyzem meg, hogy a „proletariátus" szóhasználatot és osztályfogalmat továbbra is – a dolgozók előrehaladó rétegződésének és deklasszálódásának figyelembevételével is – megfelelőnek, sőt jónak tartom, mint egy csak munkaereje eladásából megélni képes társadalmi csoport megjelölését.)

 

Jegyzetek

¹ Mindenki harca mindenki ellen.

² Balázs Gábor: Társadalmi mozgalmak és politikai hatásaik az ezredforduló Franciaországában. In: Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Rejtjel, Budapest, 2005.

³ Huszár Ákos: A civil társadalom modern fogalma. In: Némedi Dénes – Szabari Vera (szerk.): Kötő-jelek. ELTE Szociológia Doktori Iskola Évkönyve 2004. ELTE-TÁTK, Budapest, 2005, 9-26.

⁴ Tamás Gáspár Miklós: Borús május elseje. Népszabadság, 2007. április 28.

⁵ Karácsony András: Ökológiai problémák a modern társadalomban. In: Bangó Jenő – Karácsony András (szerk.): Luhmann-könyv. Rejtjel, Budapest, 2002.

⁶ Kiss Viktor: A baloldaliság „kísértetei". Új Mandátum, Budapest, 2005, 115-117.

⁷ Wallerstein: The Capitalist World-Economy. Cambridge University Press, New York, 70.

⁸ Claus Offe későkapitalizmus-felfogása részletesen kibontotta ezen elhárító mechanizmusok természetét és jelentőségét. Lásd erről „Kapitalizmus – késő kapitalizmus" című tanulmányunkban (Szigeti, 1995, 321-332.; valamint Eszmélet 4.).

Agárdi Péter: „…a múltat be kell vallani". Nemzeti kultúra – baloldali tradíció. Argumentum Kiadó, Budapest, 2006.

Idézeteket kiragadni természetesen mindig veszélyes, hiszen egy-egy jól megválasztott költői sorral akármit, de annak az ellenkezőjét is éppúgy igazolni lehet. A József Attila-kultuszhoz számos olyan idézet tartozott, amely az eredeti kontextusból kiragadva a pártállamban némi egyoldalúsággal propagált kommunista költő képét volt hivatott erősíteni. Kevesebb buzgalommal ugyan, de a rendszerváltozás után megindult a költőnek a kommunista örökségtől való elhatárolása, gondolok itt elsősorban a „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét" híres József Attila-sorra. Pedig ugyanebből a versből éppúgy kiragadhatóak lennének az alábbi, talán ma is aktuális rendszerkritikai sorok: „Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt", noha az utóbbira már a költő korához képest is jelentősen csökkent a kereslet. A vers befejezése pedig kifejezetten pesszimista az emberi természetet mint olyat illetően, azt sugallva, hogy ez utóbbi teszi a rendszereket olyanná, amilyenek: „Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát (Világosítsd föl). József Attilának ezzel az egy versével tehát nagyon sok társadalomfelfogást igazolni lehet, kezdve a sztálini rendszer bírálatától egy markánsan antikapitalista nézőpontig.

Hasonlóan több értelmezést enged meg az Agárdi Péter „…a múltat be kell vallani": Nemzeti kultúra – baloldali tradíció című könyvének mottójául választott József Attila-sor. A szerző maga is hangsúlyozza, hogy a kötetben szereplő tizenhat tanulmányt az a törekvés köti össze, hogy a baloldali irodalmat visszahelyezze a „legitim" nemzeti kultúrába. A baloldali kultúráról elmondható, hogy politikai pártfogói többet ártottak neki, mint ellenségei: legalábbis a pártállam kiépítését követően az a kísérlet, hogy szocializálják az irodalmat, nemcsak a többi hagyomány negligálását vagy erőszakos beolvasztását jelentette az ily módon egyeduralkodó „kommunista" kánonba, hanem a baloldali hagyomány erőteljes megcsonkítását is. Az olyan szocialista írók, mint például Kunfi Zsigmond, éppúgy nem fértek bele ebbe a kánonba, mint ahogyan a keresztény-nemzeti kurzusba sem, de említhetjük itt Sinkó Ervin nevét is, akinek a sztálini korszak visszásságait leleplező, Egy regény regénye című munkája hasonlóan nem volt aktuális a Rákosi-rendszerben. Durva hiba lenne azonban a kulturális egyeduralomra tett kísérlettel azonosítani a szocialista korszak egészének kulturális politikáját. Egyrészt, még a tisztán „kommunista" kánon is integrálni próbálta a nemzeti hagyományt, és az 1950-es évek ifjúsági irodalmában is felfedezhető egy nagy adag nacionalizmus. A történeti vizsgálódást a Rákosi-korszakban sem lehet helyettesíteni a nemzeti kultúra totális kisajátításának narratívájával. Másrészt, a Kádár-korszakra egyre kevésbé igaz, hogy csak egy hagyományt ismer el; legalábbis számos olyan munka megjelenik, amely igencsak feszegeti a hegemónnak tekintett szocialista kultúra határait. Nagyon is szükség van tehát a szocialista korszak kultúrapolitikájának történeti vizsgálatára, amely természetesen elválaszthatatlan a baloldali hagyomány újraértékeléséről, hiszen a József Attila-kultusz megértéséhez is szükséges a történeti kontextus ismerete.

A kötet tanulmányai a fenti két cél közül inkább az utóbbit tartják szem előtt, vagyis a baloldali hagyományt kívánják mind a hegemón szocialista kultúrával, mind pedig a rendszerváltozást követő, ellenkező előjellel megfogalmazott célkitűzéssel (vagyis a nemzeti kultúra „megtisztítása" a baloldali gondolkodástól) szemben, ha úgy tetszik, „helyi értéken" elhelyezni a nemzeti kultúrában. Talán kritikusi túlbuzgalom mindjárt a címbe belekötni, ám a verset nem ismerők számára az idézet félreértésekre adhat okot. Mivel a rendszerváltozás utáni baloldalnak amúgy is mintha állandóan exkluzálni kellene magát az államszocialista múlt miatt, az idézet ezt a szégyenlős magatartást erősíti, holott a tanulmányok – nagyon kevés kivételtől eltekintve – az 1945 előtti magyar baloldali irodalommal foglalkoznak, amelynek még nincs olyan múltja, amit be kellene vallani. József Attila verse természetesen nem erről szól, mégis érdemes idézni a teljes versszakot, hiszen sokan talán már azt sem tudják, melyik versből való az idézet: „…Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani. / A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés" (A Dunánál). A múlt, amit „be kell vallani", az egész magyar történelem, és talán nem véletlen, hogy József Attila ebben a „nemzeti" versében hangsúlyozza szülei nem-magyar származását: „Anyám kún volt, az apám félig székely / félig román, vagy tán egészen az. / Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz." Mivel a nemzeti kultúra körüli viták ma is igencsak ideologikus síkon zajlanak, talán szerencsésebb lett volna a szerzőnek egy kevésbé könnyen „félreérthető" címet választania, hiszen a tanulmányok éppen azt kívánják megmutatni, hogy a baloldali tradíció nemcsak létezik, hanem büszkén is vállalható Magyarországon.

A mottóul választott idézet nem érdemelne ilyen hosszú kritikát; a „szégyenlősen" vállalt múlt azonban a kötet egészén végigvonul. Itt nemcsak az államszocialista múltról van szó, hanem Agárdi Péternek a Kádár-korszak kulturális életében játszott szerepéről, amelyet a könyv bevezetőjében és tanulmányaiban lelkiismeretesen tisztáz. A személyes múlttal való szembenézés azonban sokszor indokolatlanul is bocsánatkérő magatartásra készteti a szerzőt, mintha minden állásfoglalásáért előre is elnézést kellene kérnie, amiért a rendszerváltozás után is baloldaliként gondolkodik. Hangsúlyozom, nem arról van itt szó, mintha Agárdi Péter szégyellné baloldaliságát, hanem sokkal inkább arról, mintha attól tartana, bármely, mégoly alapos kutatómunkával alátámasztott, tudományos megállapítása is hiteltelenül hangzik az egykori „pártideológus" szájából. Pedig csaknem húsz évvel a rendszerváltozás után túl kellene már lenni a „kommunistázás" magas erkölcsi gyakorlatán. Miért hitelteleníti Agárdi Péter baloldali irodalomtörténeti munkáját az a tény, hogy az előző rendszerben kultúrpolitikai szerepet is vállalt? (Még akkor is, ha az ilyen következetesség ritka a mai politikusok és ideológusok között.) Különösen feltűnő a szerzőnek ez a túlzottan is bocsánatkérő magatartása Haraszti Miklós A cenzúra esztétikájáról című könyvéről írt tanulmányában, amelyben Agárdi Péter megkísérli a „cenzor" szempontjából bemutatni a kádári kultúrpolitikát. Nem feladatom itt belemenni a kelet-európai disszidens értelmiségnek a rendszerváltozásban játszott szerepébe, mint ahogyan a másként gondolkodáshoz szükséges egyéni bátorságot sem kívánom elvitatni. Ettől függetlenül azonban A cenzúra esztétikájáról szóló könyv éppúgy politikai szempontok alapján íródott, mint az egykori szocialista propaganda, és egyik sem alkalmas arra, hogy megismerjük belőle a kádári kultúrpolitikát. Agárdi Péter – helyzeténél fogva – valószínűleg többet látott ebből „felülről", mint a pártállamot eleve elutasító disszidensek. Helyreigazítását ezért nem lehet pusztán az egykori pártállami múlt „mentegetésének" tekinteni.

A kádári kultúrpolitikával azonban a szerző – talán éppen ilyen szubjektív okok miatt – csak esetenként, egy-egy tanulmányba beépítve foglalkozik. Az első rész elsősorban a szocialista baloldali hagyomány újrafelfedezését (vagy a régi kánon kibővítését) tekinti feladatának: így többek között olvashatunk tanulmányokat Kunfi Zsigmondról, Faragó Lászlóról, „akinek a kérdőjel volt a kedvenc írásjele", valamint Illyés Gyula és a pártállam kapcsolatáról. De talán ennél is fontosabb Agárdi Péternek az a törekvése, hogy meggyőzze a mai baloldalt a szocialista hagyomány ápolásának szükségességéről. Míg a pártállam korában a kultúrát elsősorban ideológiai eszköznek tekintették, addig a rendszerváltozás után ismét igazolódni látszanak József Attilának a bevezetőben idézett sorai: a kultúra immár olyan árucikk, amelyet egyre kevesebben hajlandóak megfizetni. Agárdi Péter több tudományos írásában is érvel amellett, hogy miért kell mégis egy szocialista pártnak a baloldali hagyomány, és rámutat arra, hogy a magyar munkásmozgalomtól és a szociáldemokrata programtól elválaszthatatlan volt a népművelés ügye (amelyet egyébként Kunfi Zsigmond is nagyon szorgalmazott). De éppúgy része a baloldali örökségnek Szabó Ervin és a public library meghonosítására vonatkozó elképzelése is. Megkérdezhetjük persze, hogy mennyiben aktuális a mai politikában – amikor mindenhol az állami szféra leépítése, az oktatás és a kultúra piacosítása a gazdasági bajokra javasolt „csodarecept" – a szociáldemokrácia mint kulturális misszió. Hiba lenne azonban pusztán „aktuális" politikai programokban gondolkozni, hiszen egy-egy politikai választás olyan értékrendet fejez ki, amely ennél jóval mélyebben beágyazott. Agárdi Péter idézi a következő József Attila-töredéket: „Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára." Ugyanezt a gondolatot fogalmazhatjuk meg tágabban: hagyomány nélkül nincsen igazi politikai mozgalom. Maurice Halbwachs több munkát írt az emlékezés tisztán társadalmi jellegéről, és A társadalmi osztályok és hagyományaik című tanulmányában mintha a hagyományok is követnék a létező társadalmi hierarchiát: a feudális rendben a nemesség a történeti hagyomány őrzője és letéteményese, míg a feudalizmus letűntével ez a polgárság tiszte lesz. Halbwachsnál kimondatlanul is az uralkodó társadalmi osztályok „feladata" az emlékezés; ezt továbbgondolva azonban elmondható, hogy a baloldali hagyomány nélkül nincsen ma is érvényes szocialista üzenet. Ez pedig nem „helyettesíthető" egy nemzeti vagy polgári narratívával, hiszen éppen attól fosztja meg a baloldalt, ami eredeti benne. A szocialista irodalom újrafelfedezésének így nagyon is van aktuális üzenete.

Az erkölcsi „érem" másik oldala, hogy Agárdi Péter tanulmányainak többsége az 1990-es években jelent meg, amikor a baloldali örökség felvállalása nem volt hálás feladat. A rendszerváltozást követően sokan éppolyan nagy buzgalommal kívánták a nemzeti kultúrát megszabadítani a baloldali hagyománytól, mint amennyire az előző rendszer igyekezett uralkodóvá tenni a szocialista irányvonalat. Itt elsősorban a konzervatív, keresztény-nemzeti felfogás reneszánszára gondolok, de hasonló kísérletek történtek arra is, hogy tisztán polgári szellemben írják újra a magyar kultúrát. Sajnálatos, hogy az emberek ritkán tanulnak a múlt hibáiból; pedig az előző rendszernek éppen ezzel a hegemón felfogással sikerült lejáratnia a szocialista kultúrát. És a kultúra körüli harcot, úgy tűnik, nem oldja békévé az emlékezés, annál is kevésbé, mert a politikai jobboldal fő politikai üzenete a baloldalnak a nemzet egészéből való kirekesztése, ami kevéssé segít egy integráns kultúrafelfogást. Pedig az a kísérlet, hogy minden baloldaliságot száműzzenek a nemzeti kultúrából, éppen olyan csonkítással fenyegeti az utóbbit, mint amikor egy elképzelt kommunista kánon jegyében kívánták megerőszakolni ezt a hagyományt. Természetesen mindenkinek szíve joga kiválogatni egy életműből az őt megragadó elemeket, és az is nagyrészt ízlés dolga, hogy kihez melyik értelmezés áll közelebb. A posztmodern azonban korántsem érvényteleníti a baloldali narratívát; legfeljebb annyit mondhat, hogy az nem hegemón, hanem egy lehetséges értelmezés. Éppígy vitatható, hogy mi az irodalom feladata (ha van neki egyáltalán), és előfeltétele-e az alkotásnak egy progresszív, humanista világkép. Az utóbbi lehetőségét azonban a posztmodern sem tagadja; és a huszadik század története ismeretében azt kell mondanunk, hogy korántsem elkerülhetetlen a haladás.

Nem véletlenül József Attila a főszereplője a második rész hét tanulmányának, hiszen életművében összegződik a baloldal számos dilemmája, noha a pártállam mindent megtett, hogy szigorúan csak a munkásmozgalmi költőt ismerje el. Agárdi Péter rámutat arra, hogy József Attila szocializmusképe sokkal árnyaltabb volt, mint ami belefért a felülről propagált kultuszba, mint ahogyan költészetére is számos baloldali irányzat hatott, az anarchizmustól a mérsékeltebb szociáldemokrata irányvonalig. Ha igaz az a tézis, hogy a posztmodern irodalom nyitott az értelmezések felé, akkor József Attiláról elmondható, hogy, horribile dictu, posztmodern költő volt, hiszen akár egyetlen versébe is belefér a modern antikapitalizmus, a kommunista diktatúra bírálata és a freudizmus. A számos lehetséges József Attila-értelmezés ellenére azonban van két pont, ahol a költőt nem lehet félreérteni. Az egyik a jobboldali nacionalizmus következetes elutasítása; amit A csodaszarvas című versében is megfogalmaz: „Az az előd nem volt boldog. / Nem boldogok az utódok. / Az ős haza odaveszett, / de a vágy nem emlékezet." Az „úri Magyarország" birodalomépítő ambícióival való leszámolás azonban korántsem jelenti a nemzeti múlt megtagadását: amire szükség van, az egy autentikusabb emlékezés. Ennek letéteményesét Európa-szerte sokan látták akkor a munkásosztályban; erre utal a címben idézett József Attila-sor. Noha szocializmusképe sokat változott, baloldaliságát a költő soha nem tagadta meg. 1934-es töredékében rezignáltan állapítja meg: „Nincs szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a munk…" – itt megszakad a mondat.¹ Mintha ezt a gondolatot fejezné be Könnyű, fehér ruhában című versében: „Nem szeretnek a gazdagok, / mig élek ily szegényen. / Szegényeket sem izgatok, / nem állok én vigasznak ott, / ahol szeretni szégyen." Munkásmozgalmi múltjából a költő kiábrándulhatott, de nem az embereket, hanem azokat a viszonyokat hibáztatja, amelyek megfosztják a munkásokat az irodalom élvezetétől.

József Attilából polgári költőt faragni legalább olyan nehezen lehet, mint amennyire Kosztolányi Dezsőből munkásmozgalmárt. Nem lehet a költőből csak az önmarcangoló embert kiemelni, hiszen a társadalmi kontextus nélkül nehezen érthető, miért nem találta helyét abban a polgári világban. Agárdi Péter hét tanulmánya megkísérli revideálni mind a költő kultuszához kapcsolódó kommunista kánont, amelyik csak a politikát látta meg József Attila költészetében, mind pedig azokat a törekvéseket, amelyek megpróbálják minden baloldaliságától megfosztani életművét. A tanulmányok számos értékes adalékkal szolgálnak József Attila szocializmusképéhez és politikai gondolkodásához, amely éppúgy hatással volt költészetére, mint pszichológiai érdeklődése. Hogy az irodalmi vita mennyire átpolitizált, azt jól mutatja, hogy a József Attila-centenárium kapcsán még azt a Fejtő Ferencet is érték jobboldali támadások, aki pedig nemkívánatos szerzőnek számított a pártállam idején. Úgy tűnik tehát, hogy egyelőre József Attilát sem lehet „helyi értéken" elhelyezni a nemzeti panteonban.

Agárdi Péter a kötetben összegyűjtött tizenhat tanulmányának azon közös törekvése, hogy a pártállam és a rendszerváltozás után „újra felfedezze" a baloldali hagyományt, mindenképpen tiszteletre méltó. A „bevallott" múlt fontos tanulsága, hogy a szocialista hagyományt éppúgy nem lehet kirekeszteni a nemzeti kultúrából, mint ahogyan a konzervatív vagy polgári tradíciót sem. A baloldal nem hazudhat polgári múltat magának, mert ezzel saját identitását veszélyezteti, és politikailag sem nyerne vele sokat. Szükséges szembenézni a pártállami múlttal, de éppen az 1945 előtti magyar szocialista baloldal nem vádolható a Rákosi-rendszer bűneiért. Ennyi erővel a rendszerváltó értelmiség is felelőssé tehető azért, hogy a rendszerváltozást követően százezrek vesztették el állásukat és a korábbi biztos egzisztenciát. Az emberi egyenlőségen alapuló, humanista világkép egyre inkább utópia – de kérdés, hogy ha lemondunk az utópiákról, lehet-e az irodalomnak releváns társadalmi üzenete, vagy a költők tényleg csak arra várnak, hogy „pénzre váltsák" a költeményt.

Jegyzet

¹ Idézi Agárdi Péter könyvének 219. oldalán.

Az írás a „cseppben" a „tengert" véli megpillantani: feltételezése szerint a csepp a tengerről szól, annak lényegét mutatja meg. Olyannyira, hogy a cikk megírására ősztönző csepp teljesen feloldódik, eltűnik a tágabb összefüggéseket megmutató „tengerben". A csepp – jelen esetben – egyáltalán nem önmagáért van (ismeretelméleti sík), mert csak így mutatható meg, hogy – optimális esetben – az „általános" nem a „személyes egyén" (Marx) ellen, hanem őérte van (társadalomfilozófiai sík).

Ritka történelmi pillanatokban (azaz rövidebb-hosszabb időszakokban) nem alakul ki lényegi konfliktus a hosszú távon irányt mutató elméleti meggyőződés és az aktuálisnak ítélt politikai teendők között. Ilyenkor a „fundamentalista" elmélet és a „realista" gyakorlat többé-kevésbé ellentmondásmentesen illeszkedik egymással. Más a helyzet akkor – vagyis csaknem mindenkor -, ha a napi feladatok és a hozzájuk tartozó konkrét, közvetlen lehetőségek nem illeszkednek az elméletileg optimális (az elméletben ideális) megoldásokkal. Ebben az esetben a korszak embere kiélezett alternatíva elé kerül: érvelésében, viselkedésében a kisebbik gyakorlati rosszat vagy a nagyobbik elméleti jót részesítse előnyben? A „realista" vagy a „fundamentalista" szempontokat, kritériumokat tartsa fontosabbaknak? Melyiktől próbáljon elvonatkoztatni a másik mellett való hatásosabb kiállás érdekében? Sőt: melyiktől próbáljon – ideiglenesen vagy tartósan – eltekinteni saját magának hitegetése, személyes meggyőzése érdekében? (Bár olyan nézettel is találkozni, amely szerint hosszabb távon mindig az „elméleti jó" bizonyul a „kisebbik gyakorlati rossznak". Ezen az alapon a következetes, hosszú távon tanulságos elméleti igazságok akkor sem eltitkolandók, ha kimondásuknak, követésüknek éppen semmi – vagy látszólag semmi – közvetlen aktualitása.)

A fenti dilemma miatt szükségképpen kialakul egyfajta munkamegosztás az „elméleti igazság" és a „gyakorlati igazság" megjelenítése, képviselete között. A tapasztalatok szerint ez a munkamegosztás olykor egyazon egyén viselkedésén belül is érvényesül: az illető hol ide, hol oda teszi a hangsúlyt – módszertani szempontból többnyire következetlenül, de az adott pillanatban teljes személyes meggyőződéssel.

A vázolt problémából adódó következtetés szerint – némi leegyszerűsítéssel – kétféle írás van: elméleti, illetve gyakorlati, politizáló indíttatású. Minden tudatos értékválasztással megírt cikk (beszélgetésben való érvelés, tanítói útmutatás, konkrét cselekedet stb.) szükségképpen absztrakt: vagy a „fundamentalista" elmélet értékrendszerétől, vagy az éppen működő társadalmi gyakorlat rendszerétől kell többé-kevésbé elvonatkoztatnia. A következetesen elméleti cikk elvonatkoztat a mindenkori, változó erőviszonyoktól, aktualitásoktól, és a hosszú távon képviselhető nézetek megfogalmazására törekszik. A politizáló írás viszont a hosszú távon igaz elméleti összefüggésektől absztrahál, mivel a közvetlen jelenben próbál használni. A kétféle írás eltérő célt szolgál, ezért belső törekvésük kibékíthetetlen.

Az alábbi írás a „cseppben" a „tengert" véli megpillantani: feltételezése szerint a csepp a tengerről szól, annak lényegét mutatja meg. Olyannyira, hogy a cikk megírására ösztönző csepp teljesen feloldódik (minő képzavar!), eltűnik a tágabb összefüggéseket megmutató „tengerben". A csepp – jelen esetben – egyáltalán nem önmagáért van (ismeretelméleti sík), mert csak így mutatható meg, hogy – optimális esetben – az „általános" nem a „személyes egyén" (Marx) ellen, hanem őérte van (társadalomfilozófiai sík).

 

*

 

„Hisz' Zsanettek vagyunk mi mindannyian"

(A Ciklámen együttes dalszövegének parafrázisa)

 

 

Állítólag rendőrök megerőszakolták Zsanettet.

Tételezzük fel, hogy a történet megtörtént.

Ha az állítás igaz, Zsanettet megerőszakolták.

Ha az állítás igaz, Zsanettet rendőrök erőszakolták meg.

 

I.

Valóban a rendőrök az erőszaktevők a történetben?

 

Ha Péter és Pál megerőszakolja Zsanettet, akkor ezt személyes önkényből teszi. Cselekedete magánönkény.

Ha Péter és Pál rendőrruhában erőszakolja meg Zsanettet, akkor ezt nem pusztán személyes önkényből, hanem mások képviseletében, alkalmazottjaként teszi.

 

Péter és Pál bérmunkás.

Péter és Pál a minisztérium bérmunkása.

Péterre és Pálra a minisztérium adott rendőrruhát.

Péter és Pál nem erőszakolja meg Zsanettet, ha a minisztérium nem öltözteti őket rendőrruhába.

Péter és Pál rendőrruhában a munkáltatóját, a minisztériumot képviseli.

Lehetséges, hogy Zsanetten nem egyszerűen a rendőrruhás Péter és Pál, hanem a minisztérium tett erőszakot?

 

 

II.

Péterre és Pálra a minisztérium adott rendőrruhát.

A minisztérium nem teheti meg, hogy ne alkalmazzon bérmunkásként rendőröket.

A minisztérium nem teheti meg, hogy a rendőrökre ne adjon rendőrruhát.

A minisztérium a munkáltatóját, a kormányt képviseli.

Péterre és Pálra a minisztérium a kormány képviseletében adott rendőrruhát.

A rendőrruhás Péter és Pál a kormány képviseletében cselekszik.

Lehetséges, hogy Zsanetten nem egyszerűen a minisztérium, hanem Gyurcsány Ferenc és kormánya tett erőszakot?

 

III.

Péter és Pál a kormány képviseletében visel rendőrruhát.

A kormány nem teheti meg, hogy ne működtessen rendőrséget.

A Magyar Köztársaság kormánya nem engedheti meg, hogy a rendőrség ne viseljen rendőrruhát.

A Magyar Köztársaság egyetlen kormánya sem engedheti meg, hogy a rendőrség ne viseljen rendőrruhát.

Rendőrruha tárgyában a Gyurcsány-kormány a Magyar Köztársaság valamennyi kormányát képviseli.

Péter és Pál a Magyar Köztársaság képviseletében visel rendőrruhát.

Lehetséges, hogy Zsanetten Medgyessy Péter és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Orbán Viktor és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Horn Gyula és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Boross Péter és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Antall József és kormánya tett erőszakot?

 

IV.

A Magyar Köztársaság egyetlen kormánya sem teheti meg, hogy ne működtessen rendőrséget.

A Magyar Állam egyetlen kormánya sem teheti meg, hogy ne működtessen rendőrséget.

A Magyar Állam egyetlen kormánya sem engedheti meg, hogy a rendőrség ne viseljen rendőrruhát.

Péter és Pál a történelmi Magyar Állam képviseletében visel rendőrruhát.

Lehetséges, hogy Zsanetten Kádár János és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Rákosi Mátyás és kormánya tett erőszakot?

Stb.

 

V.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban a népszuverenitás elve érvényesül.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé (2. § [2]).

Az Alkotmány szerint a mindenkori Országgyűlés a munkáltatóját, a magyar népet képviseli.

Az Alkotmány szerint a mindenkori kormány a munkáltatóját, a magyar népet képviseli.

Péter és Pál a mindenkori magyar kormány alkalmazottjaként visel rendőrruhát.

Az Alkotmány szerint Péter és Pál a magyar nép megbízásából visel rendőrruhát.

Lehetséges, hogy Zsanettet nem egyszerűen Péter és Pál, nem is a minisztérium, nem a kormány, nem az Országgyűlés, hanem az Országgyűlését megválasztó magyar nép erőszakolta meg?

 

VI.

A mondás szerint: „Aki fizeti, az húzatja!"

Az Alkotmány szerint a mindenkori Országgyűlés munkáltatója a magyar nép.

Az Alkotmány szerint a mindenkori kormány munkáltatója a magyar nép.

A bibliai történet szerint a kéz nem feltétlenül a hangot képviseli.

A jelenkori történet szerint a képviselők nem feltétlenül azt húzzák, amit velük a választóik húzatnának. A képviselők nem feltétlenül azt húzzák, amiért fizetnének nekik a választóik.

 

VII.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.

A történet szerint Zsanettet megerőszakolták.

Lehetséges, hogy Zsanettet az Országgyűlését megválasztó magyar nép erőszakolta meg?

Lehetséges, hogy a képviseleti demokrácia csodákra képes, és Anna néninek, Mari néninek KEZ-et növeszt (a polgári szemérmesség jegyében nevezzük így az erőszaktevő, erőszakot végrehajtó szervet!)?

Vagy csupán az történt, hogy a magyar nép nem közvetlenül, hanem a képviselői által erőszakolta meg Zsanettet?

Lehetséges, hogy Zsanettet nem közvetlenül a magyar nép, hanem a képviselt magyar nép erőszakolta meg? Végső fokon Zsanettet a képviseleti demokrácia rendszere erőszakolta meg?

VIII.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha a mindenkori Országgyűlés nem képviseli az ő érdekeit.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha a mindenkori kormány nem képviseli az ő érdekeit.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha a képviselője nem az ő érdekeit, hanem a saját érdekeit képviseli.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha eladják az ő pénzéből épült üzemet.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha bezárják és eladják az ő pénzéből épült iskolát.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha bezárják és eladják az ő pénzéből épült kórházat.

Stb.

Némely Zs. rajta is elkövetett erőszaknak tekinti, ha a Magyar Köztársaság Parlamentje nem képviseli a magyar nép érdekeit.

 

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, hogy képviselői újra meg újra megerőszakolják.

 

IX.

Az ország lakossága hozzávetőlegesen tízmillió Zsanettet számlál. Az országban naponta tízmillió Zs.-et rendre megerőszakolnak. Egyeseket törvényes felhatalmazás keretében, másokat törvényes felhatalmazás nélkül. Egyesek ezt rajtuk elkövetett erőszaknak tekintik, míg mások nem.

X.

Rendőrruhában Péter és Pál nem magánszemély, hanem bérmunkás.

Rendőrruhában nem Péter és Pál erőszakolta meg Zsanettet, hanem két bérmunkás.

Rendőrruhában Péter és Pál a munkáltatójának, a minisztériumnak a bérmunkása.

Péter és Pál nem Zsanett megerőszakolásáért kapja a bérét a minisztériumtól, de a minisztérium bérmunkásaként viseli a rendőrruhát.

Parlamenti képviselőként Péter és Pál nem magánszemély, hanem bérmunkás.

Parlamenti képviselőként nem Péter és Pál erőszakolja meg Zs.-éket, hanem két bérmunkás.

Parlamenti képviselőként Péter és Pál – többnyire – a pártjának a bérmunkása.

Rendőrruhában Péter és Pál nem Zsanett megerőszakolásáért kapja a bérét a munkáltatójától.

Elképzelhető, hogy parlamenti képviselőként Péter és Pál Zs.-ék megerőszakolásáért kapja a bérét a pártjától?

 

XI.

A politikus bércsalást követne el, ha nem hajtaná végre pártja utasításait.

Deviáns az a képviselő, aki nem pártja, hanem a választói érdekeit próbálná képviselni, és nem élne a rá ruházott ellenőrizetlen (választói által ellenőrizhetetlen) hatalommal. Az ilyen deviáns képviselő hamarosan megszűnne képviselő lenni.

Az egészséges, nem deviáns politikus fegyelmezetten a saját javára használja ki a képviselői hatalmat.

 

XII.

Péter és Pál rendőrruhában megerőszakolta Zsanettet. Péter és Pál ezt az erőszakot a rendőrruha biztosította RANG segítségével tudta megtenni. A rendőrruha biztosította RANG nélkül csak magánerőszakot követhettek volna el. Nem közvetlenül Péter és Pál, hanem a rendőrruha által jelképezett képviseleti rendszer erőszakolta meg Zsanettet.

Péter és Pál parlamenti képviselőként erőszakolja meg Zs.-éket. Péter és Pál ezt az erőszakot a képviselői RANG nélkül nem tudná megtenni. A parlamenti képviselői RANG nélkül csak magánerőszakot követhetnének el. Nem közvetlenül Péter és Pál, hanem a képviselői RANG, a képviseleti rendszer erőszakolja meg Zs.-éket.

A képviseleti rendszer a magánerőszakot kiegészíti a RANG-ból fakadó intézményes erőszakkal.

 

XIII.

Péter és Pál rendőrruhában megerőszakolta Zsanettet.

A RANG-ot, hatalmat jelképező rendőrruha a felbujtó az erőszak elkövetésére. Péter és Pál az erőszak végrehajtója.

Péter és Pál parlamenti képviselőként megerőszakolja Zs.-éket.

A képviselői RANG a felbujtó az erőszak elkövetésére. Péter és Pál parlamenti képviselő az erőszak végrehajtója.

 

XIV.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.

Az Alkotmány szerint a mindenkori Országgyűlés a magyar népet képviseli.

Az Alkotmány szerint a mindenkori kormány a magyar népet képviseli.

A mindenkori kormány megerőszakolja Zs.-éket.

A kormánypártokra szavazó polgár aktív elkövetője Zs.-ék megerőszakolásának: szavazatával felhatalmazást ad az erőszak elkövetésére. Szavazatával legitimálja a képviseleti rendszert. A kormánypártokra szavazó polgár: felbujtó, megbízó, tettestárs.

Az ellenzékre szavazó polgár aktív elkövetője Zs.-ék megerőszakolásának: szavazatával felhatalmazást ad az erőszakon nyugvó képviseleti rendszer működtetésére. Szavazatával legitimálja a képviseleti rendszert. Az ellenzékre szavazó polgár: felbujtó, megbízó, tettestárs.

A választásoktól távol maradó polgár passzív elkövető: nem gátolta meg a képviseleti rendszertől elválaszthatatlan intézményes erőszakot.

Nem gátolta meg a képviseleti rendszer legitimálását.

 

XV.

Zsanettet Zsanett demokratikusan választott képviselőinek nevében erőszakolták meg. Zsanettet valójában Zsanett megbízásából erőszakolták meg. Végeredményben Zsanett – azáltal, hogy képviselőket hatalmazott fel arra, hogy a nevében cselekedjenek – saját magát erőszakolta meg.

 

XVI.

Ha a rendőrök által megerőszakolt Zsanett teherbe esik, magára vessen: saját magát ejtette teherbe. Ha a képviselők által megerőszakolt Zs. „teherbe esik", magát okolhatja: saját magát „ejtette teherbe". Zs. mint a saját képviseletéről lemondó, a politikai képviseletét másokra átruházó választópolgár jut el az önnemzés misztériumáig.

 

XVII.

A választópolgár Zs. biankó megbízást adott, hogy a képviseletében – az ő nevében – a képviselői négy éven keresztül saját belátásuk szerint bármit megcselekedjenek. Ennek következtében a négyéves ciklus alatt nincs lehetősége kétségbe vonni képviselői, illetve a képviselői által működtetett intézmények tetteinek jogosságát.

 

XVIII.

De mi a helyzet akkor, ha Zs.-en úgy követnek el erőszakot, hogy nem ment el szavazni, nem vett részt a képviselőválasztásokon? Zs.-en ebben az esetben is elkövetik az erőszakot – de az ő személyes felhatalmazása nélkül. Ekkor Zs. nem adott felhatalmazást a képviselőknek, rendőröknek stb. az erőszakoskodásra. A személyes felhatalmazás hiánya persze nem akadályozza meg a képviselőket és a képviselői döntések végrehajtóit abban, hogy erőszakot (erőszakokat) tegyenek Zs.-en (Zs.-éken). A személyes felhatalmazás hiánya nem akadályozza meg a képviselőket és a képviselői döntések végrehajtóit abban, hogy cselekvésüket (így erőszakos cselekedeteiket) törvényes, jogi felhatalmazással bíró erőszaknak tüntessék fel. De a nem-választó polgár Zs. – szubjektíve következetesen – nem tiszteli, mert nem fogadta el a rendőri, képviselői stb. (látható vagy láthatatlan) uniformist. Ezért a megerőszakolását (megerőszakolásait) nem törvényes, hanem magánerőszaknak, uniformist öltő magánemberek magánerőszakának tekinti.

 

XIX.

Ha nem lennének fegyveres és politikai erőszakszervezetek (rendőrség, Országgyűlés stb.), a polgárok (Zs.-ék) állandóan ki lennének téve a meglepetésszerű magánerőszak veszélyének. (Aminek persze erőszakszervezetek megléte esetén is ki vannak téve.)

Mivel vannak fegyveres és politikai erőszakszervezetek, a polgárokat az erőszakra létrehozott intézmények, illetve ezen erőszakszervezetek alkalmazottai rendre megerőszakolják.

Melyik a kisebbik rossz?

Vagy esetleg az állampolgárok közvetlenül, erőszaktevő képviselők nélkül is meg tudnák szervezni a társadalmi önvédelmüket? Lehetséges, hogy akkor sem lenne nagyobb a bizonytalanság, ha politikai alkalmazottaik nem RANG-ot, hanem csupán munkalehetőséget kapnának tőlük? Ha az állampolgárok a politikai alkalmazottaiknak nem négy évre szóló biankót, hanem hónapról hónapra az elvégzett munkával arányos munkabért adnának? Illetve alkalmatlanságuk, erőszakoskodásuk esetén azonnal elbocsátanák őket?