A társadalmi lét szféráit betöltő racionalizálódás leszakad az emberről, akaratát és jövőképét determinálja, szubjektivitását objektummá alakítja. A mindennapok humanizálásának viszont előfeltétele, hogy a rendszerkritikai megközelítés rávilágítson a racionalizálódás mögötti uralmi viszonyokra, az azokból eredő ideológiára és törvényszerűségeire. Így a jövőben az ideológiák küzdelme a cselekvés és a felelősség visszavételének lehetőségét nyújthatja.

"Egy kalitka elindult madarat keresni"

(Franz Kafka)

"I'm lost in the supermarket
I can no longer shop happily
I came in here for that special offer
guaranteed personality"

(The Clash)

Napjaink uralkodó gondolata szerint a társadalmi tudat átalakulásával, a politika és a politikáról való gondolkodás paradigmaváltásaival, az erkölcsi relativizmussal s a globalizációval a hagyományos baloldali gondolkodás legitimációs válságba került. Szerepének újragondolása, illetve másként gondolása – mely feltételezné az objektív viszonyokkal kötendő kompromisszumot – visszaállíthatja tekintélyét, ám e gondolkodásmód még így sem válhat törésvonallá, legfeljebb kis közösségek szervező elvévé. Az uralkodó ideológia részéről ennek az oka nyilvánvaló: azzal, hogy a baloldali alapelvek általános rendezőelvvé válnak, azzal nem nélkülözik a megismerés, a tudomány, illetve a gyakorlat primátusát s így az ember és jövő anticipációját. A baloldali gondolkodás egyéniségközpontú, ugyanakkor kerüli, hogy az igazság és a szabadság kérdése eufemisztikus formában nyerjen programszerű kifejtést. A szabadság igenlése s a szubjektív viszonyok kikényszerítik az oldás és kötés mentén történő szerveződést az ideológia ellen, s ennek mozgatórugója az értelem erejére apelláló baloldali rendszerelmélet lehet.

Írásom témája az egyéni szabadság, illetve az ezzel szorosan összefüggő egyéniség mára mind aktuálisabb kérdésével foglalkozik. E kérdések nem sterilen, hanem egy adott gazdasági-politikai rendszerbe ágyazottan léteznek egy társadalomban. Vizsgálódásom a többségi társadalomra, azaz a cselekvő s nem a gondolkodó emberre irányul, s a kollektív tudat megnyilvánulásai gondolataim kiindulópontjai. Elsődleges az elidegenedés jelenségének bemutatása, melynek folyománya a kapitalizmus kritikája. Illetve egy a társadalmon uralkodó, de nem a társadalmat alkotó egyének akaratából fennálló ideológia dominanciájának, illetve hegemóniájának a társadalmi alrendszerekben történő vizsgálata, úgy is mint a tudat, az életvitel s a szubjektivitás megnyilvánulásainak területe. E problémák filozófiai-egzisztenciális kérdésként merülnek fel, ugyanakkor a tisztánlátás feltétele, hogy ezeknek el kell vezetniük egy gazdasági-társadalmi rendszer totalizálásába.

A fentiek szellemében a magyar többségi társadalom nézőpontjából a rendszerváltáskor bekövetkező folyamat értelmezésére való hipotézisemet kapcsolnám ide. Kiindulópontom, hogy a rendszerváltás egzisztenciális értelemben nem teremtett szabad társadalmat, másrészt pedig, hogy a fenti társadalom egyénei mit értettek szabadságon. Véleményem szerint nem mint értéket vagy célt, hanem a szabadságon megvásárolható árucikket értették szabadság alatt. Erre példa a Gorenje-láz, a mindenkori Nyugat-imádat, amely nem a Nyugat mint civilizáció iránti tiszteletből adódó rajongás, hanem a Nyugat tárgyi rekvizitumainak magasztalása. Ez a mai napig mérhető jelenség, a magyar társadalom e probléma tekintetében sem lépett túl a Kádár-rendszeren, tömeg maradt. Politikai szabadságmegvonását felcserélték az álszükségletekből eredő szabadságmegvonásra, holott ez nem volt feltétele a változásoknak. Ideologikus társadalmunknak ráerőszakolt ideológiája a fogyasztói termelés. Az államszocializmus, illetve a kapitalizmus legitimációs pontja egyaránt a fogyasztás. A rendszerváltásnak nem volt az ily mértékű változásokra jellemző ideológiai dialektikája, mely szerint a régi értékek és motivációk elhalnak, s új rendezőelvek lépnek a helyükbe. Dessewffy Tibor gondolatmenetét követve, a posztkommunista országok már egy modernizált életvilágból érkeztek a rendszerváltás utáni rendbe. E térség gazdasági fejlődése mellőzte a tőkefelhalmozás és a protestáns etika tipológiáját, s a késő kapitalizmus érkezett meg elkésve a már rá jellemző termelési és tőkeszerkezettel, ezért a posztkommunista országokra egy sajátos (el)késő kapitalizmus jellemző. Ellenértékként az elvárás is ugyanaz, azaz a rendszer bírálatának mellőzése, amely így negatív konszenzust jelent, hisz az így létrejövő stabilitás az egyén részéről lemondással jár. A kapitalizmus számos elemzője hangsúlyozta, hogy a szabadság és a kötöttség közelít egymáshoz mind a demokrácia, mind a közvélemény, mind a kialakult piacgazdaság keretein belül. A politikai értékek relativizálódása, illetve az a jelenség, hogy a politikával szembeni elvárásokat igazították a politika szerepének megváltozásához, s nem fordítva, annak következménye, hogy a demokrácia a többség demokráciája, továbbá hogy a demokráciát vagy mint egy újraelosztásért felelős keretet, vagy mint a szabadságjogok formális-jogi biztosítékát értelmezik. Ez utóbbi gondolat vezet az illúziók politikájához, hisz a jogoknak a gyakorlatban történő érvényesítéséhez figyelembe kellene venni az anyagi élet viszonyait. A mindennapok depolitizáltsága és az eszmék végét tudatosító érvek a Rendszer ideológiai logikájának következménye: a hagyományos vagy a politikához kötődő ideológiák a tömegek tudatosságát támogatják mint a cselekvés előfeltételét, ezzel szemben társadalmunk a passzivitásra épít, hisz a társadalmi tudat politikai jellegűvé válásának útitársa a fennállóval való konfrontáció, illetve mint amiként a baloldalt is jellemző, önmagunkról való gondolkodás, azaz a valamire való szabadság. A közvélemény erre ráépülő szféra, amely nem tűri az eredetiséget, a nonkonformizmust, illetve eltrendesíti, beolvasztja vagy vele szemben határozza meg az általa nyújtott biztonságot, rendet, azaz egy totális társadalomnak szüksége van a vele szemben fellépő protestcsoportokra, mert azok önkéntelenül is, de legitimációját adják. A nonkonformizmus túlélése József Attila szellemében értelmezhető, avagy "az én vezérem bensőmből vezérel", hisz a "minden elmegy" társadalomfilozófia jegyében az öltözködés, az ellenkultúra, a deviancia elvesztette jelentéstartalmát, s a szubkultúrák magukban hordozzák a szublimált jelleget, így a benne lévők azt szabadságnak, létük autentikus és spontán megnyilvánulásának gondolják. Mindazonáltal az ideológiának szüksége van a devianciákra, a szintúgy elidegenedésből-manipulációból eredő nonkonformizmusra, hisz azzal, hogy e jelenségeknek csak okozati s nem az oksági világát mutatja be, elősegíti a társadalmába frissen érkezők konform vagy éppen nonkonform normákhoz való szocializációját, azaz a devianciát és a másságot társadalmi regulátorrá teszi.

A jelen másszerűségét a tudatváltozásból kell levezetni, azaz a társadalom alakításából a tudat által. A fennálló társadalmi berendezkedésnek sajátja, hogy minden mechanizmust üzleti érdeknek rendel alá, így például fogyasztani sem lehetséges úgy, hogy az a termelő eszközökkel ténylegesen rendelkezőknek ne járna profittal. A tőke az, aki tulajdonosa a többségi társadalom legfontosabb létformáinak. Ugyanakkor e társadalom nem a tőkések, hanem a tőke társadalma, nem a tulajdonosoké, inkább egy szemléletmódé. A tőke mint produktív szubjektum ideológiáját nem elvont ideák jellemzik, s nem is szerveződik különböző absztrakciók köré, mégis szerepeket és kötelességeket oszt. Az ideológiára rá nem eszmélés következménye a szubjektum és az objektum felcserélése, az elidegenedés, a tárgyak személyes akaratoknak és erőknek hordozóivá válása. Ezen ideológia nem rögzül, nem vesz adottnak tudatformákat, az erkölcsöt, a politikát s a jogot is relativizálja. Az ideológia nem épít osztályra, sőt osztálynélküliségre törekszik, egy tökéletlen kollektivizmusban gondolkodik, ami annyit jelent, hogy a fogyasztói javakat mindazok számára elérhetővé teszi, akikről feltételezni lehet, hogy legitimálóerővel bírnak. Almási Miklós szerint a fogyasztói társadalmat egy tragikus dichotómia tartja fenn. Egyrészt szükség van egy állandó fogyasztó, élvezeteket hajszoló közönségre, másrészt egy a "termelési apparátus fenntartásához egy szinte konstans mennyiségű, olyan munkacsoportra, mely minden eddiginél szigorúbb önmegtagadásban"¹ , leszűkített lehetőségekkel, az abszolút elnyomorodás felé tartva él. A tárgyalt ideológia, mely tényekkel érvel, magát is inkább érvnek tartja, objektív dolognak, valami visszafordíthatatlannak, szükségszerűnek. Lukács György gondolata mentén, a kapitalizmus szubjektivizmusa nem törődvén a társadalom működési elveivel, önkényessége folytán objektív törvényként fogalmazódik meg. Az ideológia tagadja az emberek kölcsönös függését egymástól, s mint elvi instancia lép fel, mely dönt értékek, kapcsolatok felett. A realitásától megfosztott egyén, legitimációjával, kiszolgáltatottságáról vall, szimbólumérzékennyé, jeleket kereső egyénné válik, aminek következménye, hogy az ideológiai rendszer látásmóddá, tárgyiasult szokássá válik.

A fennálló elfogadásának előfeltétele, hogy az egyén javakkal bírjon, birtokoljon. A tudati reflexió elfojtásának eszköze a konformizmusnak azonnali kielégítése, mely így belenyugvást serkent, hisz "mindenki így teszi, ők sem különböznek tőlem". Mivel a fogyasztói társadalom kérdés nélkül válaszol a tárgyak, a kínálat által, az egyéni életvezetés alternativitása kioldódik, éppen a fogyasztás szándékától vezérelten. Az ideológiai vonás tetten érhető azáltal, hogy a kínálat abszolút, a tárgyak mindig jelen vannak, s a Rendszer legitimációnak feltétele, hogy a kínálatnak át kell lépnie az osztálystruktúrát. Általánosan is széles körben biztosítani kell a fogyasztóképességet. Marx után ironikusan; ami ma luxus, az holnap közszükséglet. A létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklás, tehát nem létezik, aki nem birtokol. Ha e fogyasztási szokást teljesen elhagyja a ráció, akkor meglátásom szerint a szélsőséges hedonizmus alatt értett fogalommal lehet jellemezni az egyén életstratégiáját. E magatartás is racionális, de a kialakítója s nem a hordozója számára, hisz annak természetétől idegen, olyan vágyakat fogad el, ami nem önmagából fakad. Az ideológiát hordozó Felépítménynek érdeke a vágyak fenntartása, újratermelése, mely vágy tárgyak által serkentett, s így az Embertől elidegenedett vágyak az újszerűség látszatába bújva szükségletté teszik a rácsodálkozást, a fogyasztási lázat, azaz "a fogyasztói társadalom kultúrája jobbára a felejtés, és nem a tanulásról szól"² , s így az ideológia társadalmában az ész és az érzelem szétválasztásával a rutin természete sem tűnik fel. Mindezek következményeként az egyénben az a hamis tudat állandósul, hogy a fogyasztás az, ami a társadalmiságot, illetve az egyén elfogadottságát jelenti. A választás irányított, avagy mint Hermann István írja: "mintha választanánk, de a tőke egyetemes érdekei mentén történik ez".

A fogyasztás csak egyike azon szféráknak, melyeken az ideológiai tükröződések kimutathatók. Az ideológia fennállásának háttere, hogy "az eszmék, a képzetek, a tudat termelése mindenekelőtt közvetlenül beleszövődik az emberek anyagi tevékenységébe és anyagi érintkezésébe, (…) a gondolkodás, az emberek szellemi érintkezése itt még anyagi magatartásuk közvetlen folyományaként jelentkezik"³ . A fennálló ideológiának az elfogadtatása sem érdeksemleges, vagyis a társadalomnak szellemi és anyagi téren egyaránt van uralkodó hatalma, s az ebből fakadó neutralitás hiányának egyenes következménye az egyén hamis, torzító tudata.

A tárgyakhoz való viszonyulás egyben a valósághoz való viszonyulás elsajátítását is jelenti. A kapitalizmus teátrális, a valóságban minden kép, és ezzel az érzékszervi s nem a tudati felfogást, minden viszonyt e valóságból eredőt, önmagát mint egyedülinek történő beállítását szolgálja. Ez tehát már egy ideológiai sajátosság, hisz a társadalomra vonatkozó törvények meghozásának, a jelenségek értelmezésének jogát magára ruházza. A valóság minden alternatívát elutasít, illetve cinikusan önmagát állítja be saját maga alternatívájának: ha nem akar az egyén szegregálódni az intézményektől, s ezzel az érdekérvényesítés lehetőségétől megfosztott outsiderré válni, akkor követni kell a konvenciókat, ne forduljon a kétkedés irányába, hagyja figyelmen kívül létének behatároltságát, abszolút kizsákmányolását így felválthatja egy relatív kizsákmányolásra. A modern társadalomra továbbra is jellemző a kizsákmányolás, csak éppen a formái változtak meg, s a szabadidővel a Rendszer a civil élet autonómiáját hivatott igazolni, ugyanakkor az ideológia társadalma totalitása folytán minden egyénhez tartozó szabad vegyértéket leköt, azaz mint már a fentiekből következik, például fogyasztás terén, mely az önmegvalósítás álarcát hordva az egyén látásmódjának ars poeticájává válik, így a tudatot alakító logika a munka világában ugyanaz, mint a magánéletben. Az, hogy a magánszféra nem különíthető el más társadalmi tértől, annak következménye, hogy az egyéntől "azt a szférát akarják bekeríteni és megsemmisíteni, ahova kívülről visszavonulhat, s amely az ellenállás örökös kiindulópontja lehet".⁴

Bár az ideológia uralkodik az ember felett, mégis a kapitalizmusnak sajátossága, hogy állandóan igazolnia kell magát, az embert nem hagyhatja öntudatára ébredni, illetve jellemzője a mindenhol jelenvalóság, hisz a fogyasztási cikkek a kapitalizmus mint megszemélyesített alany személyi kultuszának megnyilvánulásai. A társadalomra így ráerőszakolt ideológia sikeressége nem abban áll, hogy mit képvisel, hanem, hogy mit hirdet. Ahogy fentebb szó volt róla, az újszerűség látszatát kell keltenie a mindennapoknak, s ennek egyik formája a közvetett tudati hatáson túl, a közvetlenül jelentkező és képi, valójában állandóan változó valóság, mely – mivel az ember szemmel észleli – szubjektíve változik, objektíve azonban önmaga marad. Ám e tény az egyén számára ezt alátámasztani képes gazdasági-társadalmi törvényszerűségek ismerete hiányában, amellyel a tudatnak valóban rendelkeznie kellene, rejtve marad, illetve "az objektív viszonyok olyan szubjektivitást termelnek ki, amely meghiúsítja az objektív lehetséges felismerését"⁵ . A kapitalizmus képekben, díszletekben gondolkodik, ahogy Ernest Guy Debord írja: "Azokban a társadalmakban, amelyekben a termelés modern feltételei uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg. Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá válik."⁶ A látvány egyrészt szolgálja a totális igazolást, másrészt a termelési módon kívül, mivel a szabadidőben is jelentkezik, felszívódik a tudatban. Meglátásom szerint e látvány mint kinyilatkoztatás a dialógus ellentéte, s így, ha nincs párbeszéd, nincs kontroll, akkor "a reprezentáció független létezéshez jut"⁷ . A látvány tehát magán hordozza az ideológia általános jellemzőjét, úgymint kijelentés, továbbá kort jellemez, és a személyiség szükségletévé válik. A látvány megjelenése nem a társadalom megjelenése, hanem az egységesítés eszköze. A látvány a leginkább csalható érzékszervre támaszkodik, a kép, a látás s a totális tér hipnotizált egyént eredményez, kinek irányítása erőszak nélküli, sőt igényli a látványt, azaz a látvány "tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy már elképzeléssé válik"⁸ . Ebből a gondolatból látható, hogy a személyiség kívülről alakított, megtervezett, Rendszer által konstruált. Mindenki ugyanazt a képet látja, ugyanazt hordja, s nyelvük is közös, bár e nyelv nem sajátja, hisz ennek használatát nem megtanulja, hanem elfogadja, s az e nyelven definiált szavak lesznek értékmérője, társadalmi ellenőre.

A kapitalizmusnak és az ideológia társadalmának útitársa az elidegenedés. A fogyasztás példájánál maradva az egyén kényszerpályává vált mozgásterét fogyasztással leplezi. Az Egónak a legitimációt a tárgyakkal telezsúfolt környezete adja. A tárgy mint az én jelképe. Azt gondolom, hogy nem túlzás, ha azt írom, hogy a tárgy mint ember számára való lét inkább ember, mint a tárgy számára való lét. Az ember által előállított termékek autonómmá válnak, s mivel az egyén létéhez elengedhetetlen a termék, az így hatalommal ruháztatik fel. Miután az ember csak mint hozzáadott szerepel a tárgyak, a gép, az állam, a szórakoztató ipar világához, elidegenülése az ember ön-elidegenülése is egyben. A munka terméke a munka tárgyiasulása, viszont az ember számára elidegenedés. Minél inkább érintkezésbe kerül az ember a tárggyal s valóságával, annál inkább objektummá válik maga is, "minél nagyobb a termék, annál kevesebb ő maga"⁹ , következésképpen az ember vizsgálata a tárgyon keresztül lehetséges, mert énjét belehajítja a tárgyba. Ha ember már nem definiálja, identifikálja magát, akkor az ember már nem felelős magáért, hisz nem önmaga, cselekvése által nem határozható meg, komplexebben ez a felelőtlenség társadalmát jelenti. Mivel az egyén cselekvéseinek indítéka, illetve következményeinek folyamata megtört, tettei irracionálisakká váltak. Viszont az ideológia társadalma a számára tulajdonképpeni racionalitás mentén szerveződik, a racionalitás termeli ki az ésszerűtlenséget, azaz az "objektív racionalitásra szubjektív irracionalizmussal reagál".¹⁰

A társadalom megváltoztatásának, humanizálásának többféle módja van. Egyes gondolkodók a fogyasztásról történő lemondást tartják a járható útnak, ugyanakkor némelyek az ideológia társadalmával szembeni tevékenységet annak információs hálójáról, ismeretterjesztéséről és tudásanyagáról való lemondásban látják, avagy a "tudatlanság" forradalmasításában. Az így létrejövő hiány át nem itatott szubjektumot feltételez, avagy az ember természeti voltához közelebb lévő egyént, osztályt. Orwell 1984 című regényében sem gondolja ezt másképp: "Csak a prolikban lehet bízni." A kívülállás, legyen az bárkinek is a kívülállása, a rákérdezés lehetőségét biztosítja. A mindennapok elhagyása a valóság helyreállításának lehetőségével kecsegtet. Mindebből következik, hogy a baloldalnak önmaga és a jövőkép megőrzése érdekében továbbra is el kell fogadnia például az osztályok létét, illetve az osztálylogikát, hisz ez a folyamat rendszerlogikát, filozófiát, öntudatot, megismerést és ezzel szolidaritást eredményez.

Jegyzetek

¹ Almási Miklós: Rezgésszámok, Magvető, Budapest, 1974, 253. o.

² Zygmunt Bauman: Globalizáció, Szukits, 2002, 128. o.

³ Friedrich Engels-Karl Marx: A német ideológia, Magyar Helikon, Budapest, 1974, 29. o.

⁴ Szilágyi Ákos: Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl, Magvető, Budapest, 1988, 161. o.

⁵ Theodor W. Adorno: A félműveltség elmélete, In: Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája, Osiris, Budapest, 1998, 103. o.

⁶ Ernest Guy Debord: A látvány társadalma, In: Eszmélet, 50. szám, 161. o.

⁷ Uo.: 164. o.

⁸ Uo.: 169. o.

⁹ Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Kossuth, Budapest, 1970, 67. o.

¹⁰ Heller Ágnes: A morál szociológiája vagy a szociológia morálja, Gondolat, Budapest, 1964, 35. o.

"A mű tehát mikrokozmosz, a világ egésze kicsiben. Ez a művészet­filozófiai koncepció hatalmas ambíciókat rejt: olyan műveket létrehozni, amelyek képesek eltakarni előlünk a világ egészét, képesek árnyékba borítani a Napot, s képesek kielégíteni mérhetetlen szomjunkat a világ­egész befogadására, betölteni a világhiányt. Hiányzik nektek a világ? – kérdezi. Nos, akkor olvassátok a verseimet."
Tverdota György: Tizenkét vers (Gondolat Kiadó, Budapest, 2004., 102. o.)

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Évfordulók
2. Varga Éva, Konok Péter, Sipos Péter, Székely Gábor, Pritz Pál, Ravasz István : 60 éve ért véget a második világháború
3. M. Ju. Mjagkov : A kurszki csata az új oroszországi források tükrében
4. Albert Axell : Zsukov marsall. Aki legyőzte Hitlert
5. Feljegyzés V. M. Molotov és A. Eden 1944. október 10-i megbeszéléséről
6. Pieter Lagrou : A háború emlékezete Nyugat-Európában, 1939-1945
7. O. A. Alexandrov : Anthony Beevor: Berlin eleste, 1945 című könyvéről
8. Szepes Erika : A gondolkodó ember könyve – Farkas Miklós: A huszadik század, ahogy megéltem című könyvéről
9. Hegyi Gyula : „Jogállamban a pénz a fegyver.” Egy kortárs szocialista költő. – Mészáros István: József Attila és a modern művészet és Fejtő Ferenc: A Monarchiától a globalizációig című könyvekről
10. Tütő László : Gazdagok és szegények, − II.
11. Tverdota György : József Attila „múlt századi” lírájának elevensége a XXI. század elején
12. Valachi Anna : Lányok, asszonyok József Attila körül
13. Földes György : „A hetedik te magad légy!”: József Attila és a proletariátus
14. Szőke György : „A mozgalom vár…” József Attila-sorok (újra)értelmezése
15. Böcskei Balázs : A társadalom ideológiája vagy az ideológia társadalma
16. Szabó Gábor : Környezeti etika és „turbókapitalizmus”
17. Mark Pittaway : A múlt lezárása a háború utáni Ausztriában. Emlékezet, nemzetiszocializmus és 1945 értelmezése Észak-Burgenlandban

A szerző részletesen ismerteti a mai kapitalizmus ökológiai határait, és egy olyan gondolkodásmód mellett száll síkra, amely a termelés-fogyasztás profitorinetált dualizmusa helyére ember és természet harmonikus együttélését helyezné. Ebből logikusan következik az igény, hogy a "jó élet" fogalmának a fogyasztás szintjéhez kötött értelmezését radikálisan felül kell vizsgálnunk.

Turbókapitalizmus¹  

Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam a korunkat meghatározó gazdasági modell öncélúságát. Ez az öncélúság abból fakad, hogy a gazdaság egyre inkább elszakad azoktól a meghatározó rendszerektől, melyek működését egyáltalán lehetővé teszik, amellett a kimeríthetetlen emberi mohóságra és önzésre épít. Nemcsak a természeti környezet semmibevétele jellemzi, hanem ezzel szoros összefüggésben a csak kevesek számára elérhető anyagi javak sokaságának kínálata oly módon, mintha azok mindenki számára elérhetők volnának. Mindezek mellett a világméretűvé terebélyesedő profitmaximálási kényszerben küzdő óriásvállalatok zöme nehezen tűri az etikai korlátokat, az állami (és nemzetközi jogi) fékeket sikeresen negligálja, és a földlakókra nem tud másként tekinteni, mint munkaerőre, illetve fogyasztóra. Ez a rendszer káprázatos sikereket ér ugyan el a technikai innováció, a hatékonyság növelése terén, de képtelen az erőforrások végességét és a Föld teherbíró képességét ténylegesen figyelembe venni.

Egy olyan világban, ahol a kevesek kényelmét nem kis részben a többség kiszolgáltatottsága alapozza meg, nehezen képzelhető el az önkéntes "újraelosztás". A változtatás igényének mégis éppen az erőforrások több mint 80%-át felhasználó legfelső egyötöd, azaz a fejlett nyugati országok és Japán felelős döntéshozóinak köreiben kell megfogalmazódnia. A változtatáshoz szükséges politikai és gazdasági hatalom ugyanis itt összpontosul. Az európai, észak-amerikai és japán akadémiai közösség jelentős személyiségei és a civil mozgalmak hatására ez a lehetőség talán nem teljesen utópisztikus. Tanulmányomban összefoglalom, hogy miért nem várhatjuk a környezet állapotának érdemi javulását kizárólag piaci elven működő korrekciós kísérletektől, majd a probléma szélesebb dimenzióira térek át. Az antropocentrikus és a biocentrikus etika elemzésén keresztül azt próbálom bemutatni, hogy a környezethez való viszonyunk alakulása mennyire meghatározó lehet a jövő szempontjából.

A környezet teherbíró képessége

A földi civilizáció fennmaradása szempontjából a megfelelő termőföld és a hozzá kapcsolódó produktív természetes erőforrások fennmaradása nélkülözhetetlen. Mivel a jelenlegi tendenciák a világnépesség drasztikus gyarapodását, valamint az átlagos összfogyasztás növekedését jelzik, kénytelenek vagyunk szembesülni a természeti erőforrások korlátozottságával, adott esetben apadásával.

A természetben a fajok meghatározott terület erőforrásainak felhasználásával biztosítják fennmaradásukat. Egy terület teherbíró képessége így azt jelenti, hogy az adott terület úgy tudja eltartani a maximális létszámú populációt, hogy az nem veszélyezteti az élőhely termőképességét, reprodukcióját. ²

Az ember különleges és kiváltságos pozícióra tett szert a fajok természetes versenyében. Képes az adott területen idegen erőforrásokat messze földről beszerezni, a technológia révén saját, egyre bővülő szükségletei kielégítése érdekében más élőlényeket tömegesen megsemmisíteni, tevékenységével átlépni a természet teherbíró képességének határait. A természeti környezet emberi tevékenység általi terhelésében a döntő szerep az egy főre jutó fogyasztásé, ami sokkalta jelentősebb növekedést mutat, mint a népesség számának gyarapodása, éppen a piac kiszélesedése és a technológia fejlődése miatt.

Az ember és más élőlények közötti fő materiális különbség az, hogy míg más élőlényekkel együtt biológiai anyagcserét folytatunk, az emberi tevékenységet az "ipari" anyagcsere is jellemzi. Az ember az ipari forradalom óta a Föld ökoszisztémáinak jelentős részében a környezet forrásainak legfőbb fogyasztójává vált. A termőtalaj, az édesvíz, a fa korábbi relatív bőségét napjainkra az egyre súlyosabb szűkösség váltotta fel. Az egyes környezeti problémák egymást is erősítő hatásai szorosan összefüggenek társadalmi eredetű kiváltó okokkal.

Jellemzően a civilizációs fejlődés gondolatát a technikai fejlődéssel kapcsoljuk össze, ami pedig az ipari és a szolgáltató szektorok erősödésével mérhető. Az európai civilizációs fejlődésben az ipari forradalom az a jelentős fordulópont, aminek következtében a világban fokozatosan az indusztriális típusú, nagy nyersanyag- és energiaigényű termelési mód lett a minta, és a feltételeket egyre inkább az új termelési módhoz alkalmazkodó hatalmak tudták diktálni. Az indusztrializáció forradalmasította a közlekedést, ami hihetetlen módon felgyorsította a javak és az emberek áramlását távoli pontok között. Az ipari társadalmak gyermekei újabb és újabb technikai újításokkal igyekeztek betölteni azt az űrt, amely a természet és a tőle egyre inkább eltávolodó ember között támadt. Az ember környezete a bölcsőtől a sírig egyre inkább az ember által létrehozott környezet lett. A posztmodern korban a fejlett országokban lakók életük nagy részét technicizált környezetben, ellenőrizhetetlen és felfoghatatlan mennyiségű információtömegben, zsúfolt köztereken, a többség által befolyásolhatatlan gazdasági folyamatok és hatalmi struktúrák sakkfigurájaként, sikerkényszerben élik, és eközben büszkék szabadságukra. Lehet, hogy a jövőben az emberiség egy része lassan elveszíti arra való képességét, hogy megkülönböztesse a szoláriumot a természetes napfénytől, a tévében látottat a saját élményétől, a málna ízét a mesterséges aromáétól. Mindez jó eséllyel fokozza a természet különleges titka iránti fogékonyság elsorvadását, hiszen a "legfejlettebb civilizációk" lakói mindinkább egy saját maguk által teremtett világ foglyai abban az értelemben, hogy az egyéni életük és a természet közé erőteljesen benyomul a művi, a mesterséges. A mesterséges szféra ma már szinte önmozgásban van, gyarapodása mögött egyre szűkülő kulturális választási lehetőségek, növekvő létbizonytalanság tapasztalható az egyik oldalon, hihetetlen hasznok és az alternatívák tagadása vagy elhallgattatása érhető tetten a másik oldalon.

Michael Zürn a globális kockázatok (globális) társadalmat alakító hatását elemezve különválasztja egymástól a "túlfogyasztás" által okozott károkat a szegénység által okozott károktól.³ Ezek jellegükben lényeges különbségeket mutatnak, de egymással szoros kölcsönhatásban vannak, ami a környezeti etika szempontjából korántsem elhanyagolható tényező. A "túlfogyasztás" által okozott károk ugyanis szétterjednek a világban, hatásuk éppen ezért nem csak a túlfogyasztókat érinti (ózonlyuk, üvegházhatás, víz, talaj, levegő szennyeződése stb.). A túlfogyasztás következtében egyetlen lokális jellegű környezeti terhelést az újra nem hasznosítható hulladék nagy tömege jelenti. A szegénység által okozott károk ugyanakkor az élelmiszerhiányból és a gazdasági kiszolgáltatottságból adódnak. A kényszerű urbanizáció, a monokulturális mezőgazdaság, az állati és növényi "nyersanyagokkal" folytatott kereskedelem, a veszélyes hulladékok segélyekért cserébe történő befogadása, a szűkös helyi vízkészlet ipari célú kiszolgáltatása (pl. a Coca-Cola Indiában) súlyos lokális szennyezést, fajok eltűnését, szűkös erőforrásokért folytatott sokszor véres küzdelmeket, elsivatagosodást, élelmiszerimport-függőséget (genetikailag módosított vetőmagok stb.)⁴ okozhat. A Föld országainak legalább kétharmada sorolható a "szegény ország" kategóriába, ahol a környezeti károk technológiai-ipari kockázatokkal együtt még vészjóslóbbá válnak. Ezek a szegénységre visszavezethető negatív környezeti hatások rövid távon viszonylag szűk területre korlátozódnak, lokálisabbak a túlfogyasztás által okozott hatásoknál, de középtávú hatásaik mindenképpen kiterjedtek. Sajátos paradoxon, hogy a "túlfogyasztók" fogyasztása nagymértékben függ az alulfogyasztók gazdasági kiszolgáltatottságától. A környezeti károkozás két fajtája így egymást erősíti.

A fenti elemzésből logikusan következik az igény, hogy a "jó élet" fogalmának a fogyasztás szintjéhez kötött értelmezését radikálisan felül kell vizsgálnunk. Ezzel együtt az emberi szükségletek egyetemes koncepcióit is revideálnunk kell oly módon, hogy meghatározzuk azokat a standardokat, melyeket minden ember a jelenben és a belátható jövőben szükségszerűen el kell, hogy érjen.

Cowboyok egy űrhajóban

Kenneth Boulding, a gazdasági etika egyik nagy klasszikusa dolgozta ki a modern tőkés gazdaság egyik alapvetőnek tekinthető kritikáját a "cowboyok egy űrhajóban" elnevezésű modelljében. A The Economics of the Coming Spaceship Earth (kb. "A közelgő Föld űrhajó közgazdaságtana") című művében amellett érvel, hogy a növekedésorientált, kizárólag a profitmaximálás érdekét követő tőkés gazdaság fenntarthatatlan.⁵ Ennek oka elsősorban az, hogy a gazdasági szempontból hasznosítható erőforrások mennyisége korlátozott. A növekedésre épülő gazdasági modell hiába fokozza a nyersanyagok és az energiaforrások felhasználásának hatékonyságát, végső soron a növekedés fenntartásához ezeknek egyre nagyobb bőségére van szükség. Hasonló ez ahhoz, amikor az amerikai prérin a cowboyok folyamatosan újabb és újabb területeket vontak be gazdálkodásukba, és abban bíztak, hogy a lelegeltetett területek után mindig lesz nyugatabbra egy újabb legeltetésre alkalmas terület. A cowboy gazdasági magatartásának lényege tehát a korlátlan erőforrások létébe vetett hit. Ennek ellentéte az űrhajós gazdasági megfontolása, aki kénytelen az űrben eltöltendő idejére tervezni az erőforrások felhasználását és a rendelkezésére álló készleteket beosztani. A huszadik század utolsó harmadára Boulding szerint a Föld egyértelműen "megtelt" a gazdasági ember magatartásának következtében, azaz űrhajóvá vált, ahol nyilvánvaló a rendelkezésre álló erőforrások és nyersanyagok mennyiségének korlátozottsága. A jelenlegi energiafelhasználás struktúrája, ami a szénalapú (fosszilis) anyagokra épül, tulajdonképpen egy véges készlet mohó, a jövő generációk érdekeit figyelmen kívül hagyó rendszert tükröz. Mindez vonatkozik a nyersanyagok jelentős részére is. A termelés és a szolgáltatások volumenének folyamatos növelése a gazdaság kimeneti oldalán ugyanakkor olyan externális hatásokat erősít, aminkek a (hosszú távú) kockázatai nem foglalhatók a hagyományos vagy neoklasszikus közgazdaságtan költség-haszon kalkulációiba. Ennek legjellemzőbb példája az indusztrializáció általában vett szennyező hatása, ti. a nagyipari ágazatok zöme már a termelés folyamatában környezeti tehertételt jelent (a hagyományos vaskohászattól a modern vegyiparig igen széles a skála), illetve számos termék egyszerű használata vagy elfogyasztása (pl. gépjárművek, gumiabroncsok, kozmetikumok, növényvédő szerek stb.) ugyanezzel a hatással jár. Mindezek mellett a folyamatos növekedés az újra nem hasznosítható anyagok elképesztő tömegével terheli a környezetet, ami azon a sehol nem igazolt feltételezésen alapul, hogy a környezet abszorpciós képessége korlátlan, azaz a Föld-anya képes eltüntetni mindazt, ami számunkra már fölösleges. Röviden az analógia tehát azt mutatja be, hogy a domináns gazdasági rendszer szereplői cowboyként viselkednek egy űrhajóvá lett világban. Ráadásául az űrhajóban rekedt cowboyok egyre erőszakosabban marakodnak a szűkülő erőforrásokért. A változáshoz szükséges első lépés mind az erőforrások, azaz a bemeneti oldal, mind az ökoszisztéma elnyelő képességének, azaz a kimeneti oldal korlátozottságának a tudatosodása volna, ami hosszú távon megalapozhatja a felelős gazdasági cselekvést.

A szabad piac ökológiai vaksága

A hagyományosan a piac korlátlan szabadságának előnyössége mellett érvelő elméletek a környezet alapjavait (levegő, víz, földkéreg) általában korlátlanul hozzáférhető, nemritkán korlátlan elnyelő képességű elemekként tételezik.⁶ Mivel a levegő és a víz olyan esszenciális feltételei az emberi létezésnek, amelyek "fogyasztását" nem vagy csak alig lehet területi korlátok között szabályozni, a klasszikus haszonelvű gazdaságfilozófiák költség-haszon analízise ezen javak fogyasztásakor és szennyezésekor megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Költség-haszon kalkulációban ugyanis csak viszonylag pontosan körülhatárolt szereplők mint gazdasági szereplők, illetve mint a tevékenység által "érintettek" jeleníthetők meg. A nemkívánatos mellékhatások, mint a költségoldalon megjelenítendő tényezők legalább ennyire bizonytalanok, a területi és az időbeli hatásuk vonatkozásában egyaránt.

A fenti javakat az ökoetika szempontjai szerint indokolt az emberiség közös tulajdonaként számításba venni, különös tekintettel a jövő generációk életminőségének a feltételeire. A jövő generációk érdekeit nem lehet a hagyományos értelemben vett költség-haszon kalkulációban latolgatni. A napjainkban divatos neoklasszikus közgazdaságtan szerint a környezet javaira egyszerűen ki kell terjeszteni az elidegeníthető tulajdonjogokat, vagy meg kell becsülni azt az árat, amit az egyének a piacon értük megfizetnének, és minden egyes "fogyasztóra" ezt költségként rá kell terhelni, ezzel elindulhatnánk a környezeti problémák enyhítésének útján. Ez a megközelítés jól mutatja azt, hogy a szabad piaci rendszer nemcsak földrajzi expanziót hajt végre, hanem piaci normák, ideológiák és mechanizmusok nyomulnak be az ezektől korábban védett területekre. A fenti javaslat ugyanis nem abban látja a környezet állapotának romlását, hogy a szabad piac túlságosan expanzív minden értelemben, hanem abban, hogy még nem eléggé terjesztettük ki a szabad piac elveit a környezetvédelemre. A piac etikai elveket sérthet azzal, hogy olyan termékeket tesz áruvá, amelyeknek nem kellene azzá lenniük; szexuális szolgáltatásokat, emberi testrészeket, szavazatokat, politikai tisztségeket stb. Másrészt etikai szempontból kétes lehet a hozadéka annak, ha a piac értékelésének módszerével, jellegzetes viszonyaival teret hódít a társadalom más szféráiban, pl. a családban vagy az oktatásban. Nagy a kockázata annak, ha a férj és feleség, szülő és gyermek, oktató és hallgató viszonyai a szolgáltatók és a fogyasztók viszonyaivá alakulnak át, ahol mindennek ára van.⁷ A neoklasszikus közgazdaságtan javaslatai a környezet vonatkozásában láthatóan mindkét etikai vétséget elkövetik. Ha a tulajdonjogokat kiterjesztjük a környezet javaira, akkor olyan terméket teszünk áruvá, amit nem volna szabad, ha a fent leírt árbecslést alkalmazzuk, akkor a piac logikáját visszük az ember és a természet sajátos kapcsolatrendszerébe, ami súlyos veszélyeket rejt magában.⁸ Vannak cselekvések, amikor a "mennyit volnának hajlandók fizetni érte" kezdetű kérdések etikailag egyszerűen nem igazolhatók, nem beszélve azokról a természet iránti spirituális, esztétikai viszonyulásokról, amelyek semmiképpen sem mérhetők, nem számszerűsíthetők.

A környezet értékeinek védelme a szabad piac viszonyai között számtalan ellentmondásba ütközik. A leggyakoribb összeütközés a környezet védelme, illetve a tulajdon és a vállalkozás szabadsága között adódik. A profitorientált vállalkozó külső (jogi) korlátozások hiányában abban érdekelt, hogy rövid távú haszna érdekében előnyben részesítse a környezeti szempontokat figyelmen kívül hagyó eljárásokat. Ezzel ellentétes magatartásra csak jelentős piaci erőfölény esetén van lehetősége. Jól példázza ezt a Procter and Gamble környezetpolitikája, amit gyakran a felelős gazdasági magatartás mintájaként szoktak emlegetni.⁹ A globális gazdaság ökológiai szempontból jogi vákuumban manőverezik, amit a hatásos küldetésnyilatkozatok nem pótolhatnak. Az ezzel kapcsolatos egyik alapvető dilemma az, hogy a fejlett országok (és társulásaik, különösen az EU) általában szigorúbb környezetvédelmi jogrendje biztosítja, hogy ezekben az országokban enyhülnek az akut lokális és regionális környezeti problémák, a szigorúbb szabályok betartásának ugyanakkor nyilvánvalóan jelentős költségvonzata van. A fejlődő országok természetesen nem terhelhetők ilyen környezetvédelmi költségekkel, ebből adódik a paradox helyzet: nemzetközi fórumokon a fejletlen országokon számon lehet kérni a laza vagy nem létező környezetvédelmi normákat, miközben a fejlett országok vállalatbirodalmai óriási nyereségre tesznek szert éppen ennek révén, ami nemritkán tragikus következményekkel jár az érintett természeti és társadalmi környezetre.¹⁰

A szabad piac "zöldbe csomagolása" jó üzletté vált, és amennyiben itt a "jót tenni kifizetődő" elv működik, etikai szempontból nem is emelhetnénk kifogást. Csakhogy ez a tendencia olyan, mint az orrcseppek influenza esetén, a problémákat éppen kiváltó okaik gyökerénél hagyja érintetlenül, pusztán tüneti kezelésre alkalmas. Jellemző, hogy a marketing egyre gyakrabban hivatkozik a termék vagy a szolgáltatás "környezetbarát" jellegére, de az ilyen áru vagy szolgáltatás gyakran olyan, mint az indiai vízkészletek szennyezésével és kiapasztásával gyártott Coca-Cola, amit egyébként visszaváltható palackba (!) csomagolnak. A környezeti érdekek védelme és a klasszikus demokrácia viszonya is számos problémát rejt magában. Nézzük meg részletesebben, a piacgazdaságra épülő demokráciák polgárainak négyféle, a környezetre vonatkozó döntéstípusán keresztül ezeket a dilemmákat.

2. Mint állampolgárok: Az állampolgári döntéseket válasszuk el a fogyasztói döntésektől. A rousseau-i értelemben vett citoyen ugyanis képes arra, hogy rövid távú önös érdekei mellett a közösség vélt, hosszú távú javát is mérlegelje döntéseinél.¹² Ehhez azonban kellő információval, adott esetben szaktudással kell rendelkeznie az eldöntendő kérdés vonatkozásában. A környezeti kockázatok tudatosítása több mint nehéz feladat, ha az ellenérdekű oldalon a kényelem, munkahelyek megóvása, a jelen áll szemben a beláthatatlan jövővel. Nem beszélve az átlagember számára olyan bonyolult fogalmak értelmezéséről, mint a biodiverzitás vagy a fenntartható fejlődés. Ugyanezek következménye másfelől az, hogy a közvélemény, ha saját közvetlen környezetéről van szó, könnyen hiszterizálható olyan politikai közegben, ahol jellemző a bizalmatlanság a döntéshozókkal és a lakossági tájékoztatókkal szemben. A környezeti igazságosság még meglehetősen súlytalan érték a politikum világában, ezért a "jót tenni kifizetődő" elv politikai értelemben hamis.

Az állampolgárként hozott döntések jelentősége a fenti ellentmondások dacára korántsem elhanyagolható. A zöld politikai filozófiában régóta szemben áll egymással az ökoautoritárius és az ökoradikális felfogás. Az autoritárius megoldásokat szorgalmazó szerzők kizárólag konzekvencionalista etikai alapokon egymást kizáró választási lehetőségekként tételezik a következőt: vagy megelőzzük a környezeti katasztrófát tekintélyelvű kényszerítő intézkedésekkel, vagy elszenvedjük azt. Itt a "jót tenni igazságtalan eszközökkel" paradox logikája érvényesülne. Az elmélet hívei a felsőbb szinteken (nemzeti, szupranacionális) a demokráciát ökológiai korlátok közé szorítanák, például a szűkülő erőforrások elosztásáért egy "kompetens elit" lenne felelős.¹³ Ez azt jelenti, hogy egy zömében tudósokból álló testület felhatalmazást kapna arra, hogy jogszabályokat alkosson egyes erőforrások felhasználásáról. Helyi szinteken ugyanakkor a lehető legközvetlenebb bázisdemokrácia volna kívánatos, ami azt jelenti, hogy az erőforrások felhasználásának a fenti keretek közötti módját minden kisebb közösség közvetlen részvételen alapuló döntésekkel határozhatná meg. Az elmélet fontos dologra hívja fel a figyelmet, csak nem veszi kellően figyelembe a demokratikus döntéshozatal problémaérzékenységét, és a piac rugalmasságával szemben tulajdonképpen egy globális tervgazdaságot javasol. A tudós testület által meghatározott erőforrás-elosztás tipikus technokrata uralom képét vetíti elénk. Az autoriter intézkedések talán kiválthatók volnának adekvát információk széles körű ismertetésével és az ezt követő demokratikusabb eljárásokkal. Valószínű, hogy éppen ezt ismeri fel az ökoradikalizmus, amely nem ismer kompromisszumot a közvetlen részvételen alapuló döntéshozatal megvalósítása vonatkozásában, amit a politikai centrumok következetes decentralizációjával kíván megvalósítani. Az ökoradikálisok átfogó víziója a jó életről ugyanakkor aligha lehet szinkronban a valószínűsíthető többség konzumerizmusával. Az ökoradikalizmus így könnyen az alternatív értelmiség "hóbortja" maradhat. Ha el akarja kerülni ezt a csapdát, akkor valószínűsíthetően alkalmaznia kell a tömegek meggyőzésének általa is kritizált eszközeit és módszereit. Enélkül a demokratikus értékekhez való ragaszkodás inkonzisztenssé válik a radikális zöld értékrenddel. A zöld filozófia, ami holisztikus szemlélete alapján nem ismeri el az ember kitüntetett helyzetét az ökoszisztémában, egy életfilozófia a sok közül. A demokratikus társadalmak alapja a pluralizmus: a radikális zöldek mégsem elégednének meg azzal, hogy tolerálja egy plurális rendszer a nézeteiket, hanem azok széles körű elterjesztését a környezet megmentésének feltételeként látják. Innen nézve nem is olyan nagy a távolság az autoritárius és a radikális zöld politikai filozófiák között.

A környezet és az életminőség javításában az állampolgári döntések jelentős szerepet játszhatnak, de a környezeti problémák összetettsége, a cél távolisága, a jó életről alkotott eltérő koncepciók miatt a nagyobb környezeti érzékenységet csak egy széles körben felvilágosult, következetes és a posztmaterialista értékekre fogékony démosz közegében remélhetjük. Úgy tűnik, hogy a környezeti igazságosság és az igazságosság mint pártatlanság értékei nem harmonizálnak.

3. Mint gazdasági szereplők (termelők, szolgáltatók): A gazdasági etika egyik alapvető problémája a személyiség erkölcsi integritásának kérdése. A homo oeconomicus (gazdasági ember) könnyen összeütközésbe kerül a versenyre épülő gazdaságban a homo ethicusszal (erkölcsi eszményeket követő ember). A gazdaság szereplői mint menedzserek, üzletemberek, cégek lojális alkalmazottai a (gazdasági, egzisztenciális) siker érdekében gyakran döntenek és cselekednek oly módon, hogy ezeket a cselekedeteiket és döntéseiket "magánemberként", állampolgárként nem vállalnák. Ezzel a következetlenséggel végső soron a személyiség erkölcsi integritása (egysége) válik kétségessé. Az egoizmust favorizáló gazdasági és társadalmi környezet nehezen békíthető össze a környezettel való harmóniára tanító ökoetikával. Hoffman kitűnő tanulmányában például két olyan tipikus helyzetet mutat be, ahol a cégvezetők "moralizálása" önmagában nem hoz jelentős javulást a környezet állapotában.¹⁴ Az első példában egy erősen szennyező papírgyár tulajdonosa úgy dönt, hogy radikálisan csökkenti a környezetre káros anyagok kibocsátásának mennyiségét. Természetesen konkurensei a rájuk is vonatkozó jogi kötelezettségek hiányában kiszorítják a piacról, hiszen hősünk saját heroikus vállalása miatt kénytelen megfizetni a környezet megóvásának költségeit, míg riválisai nem. Ha valaki a versenyben morális elkötelezettségéből fakadóan többletterhet vesz magára, és ezt a többletterhet nem tudja valahol máshol megspórolni, akkor alulmarad, erkölcsi Don Quijotévé válik, és a "jót tenni kifizetődő" elvben csalódnia kell. A második példában szintén egy súlyos szennyezésért felelős gyáros a főszereplő. Ő azonban úgy nyilatkozik, hogy állampolgárként egyetértene a szigorúbb környezetvédelmi jogszabályok megalkotásával, de gazdasági szereplőként befolyását is latba vetve fog küzdeni ezek létrejötte ellen. Utóbbi esetben tehát a döntés kettős mérce alapján történik, ami megbontja a személyiség erkölcsi integritását.

A gazdasági szereplők természetesen az adott gazdasági rendszer kényszerítő normái alapján cselekszenek, ez jelöli ki mozgásterüket. Ha a környezeti értékek nem jelennek meg kellő súllyal a költség-haszon kalkulációkban, akkor a minimális környezeti érzékenység mellett a káros környezeti hatások minél távolabbra "küldésében" lesznek érdekeltek. Jól példázza ezt a környezetvédelmi jogban ismert gyakorlat, a szennyezési kvóták adásvétele. A vállalkozások, gazdasági szereplők környezeti szempontból felelős működése alapvetően csak egy új (világ-) gazdasági modell keretei között lehet realitás, a környezeti és szociális szempontokat a piac automatizmusaira bízó ma meghatározó rendszer viszonyai között aligha. A profitorientált piaci rendszer ma egy turbómotoros autó sebességével robog, és minden fékezőerőtől igyekszik megszabadulni. Fékek híján viszont öncélúvá válik, és könnyen okoz nehezen jóvátehető károkat.

Az 1987-es Brundtland-jelentés részletesen foglalkozik a fenntarthatóság kérdésével (elsőként), aminek igen fontos része egy újfajta, holisztikus szemlélet. Ez szűkebb értelemben azt jelenti, hogy a gazdasági rendszert hangsúlyozottan egy nagyobb egész részeként vizsgálja, aminek célja "az emberi életminőség javítása az alapul szolgáló ökoszféra terhelési határain belül. Ennek során minden cselekvési forma a kultúrával, szociális dimenzióval, a gazdasággal és a technikával együtt értett társadalomszerkezet keretébe vonandó."¹⁵ A gazdaság tehát a maga szervezeti felépítésével beágyazódik a koncentrikus körökként hozzá kapcsolódó társadalomba, kultúrába és a teljes ökoszférába. A holisztikus szemlélet lényege a "minden mindennel összefügg" elve, miszerint az élőlények, az élőlények közösségei (állati populációk, társadalmak) a természeti körforgásba és a helyi együttélési rendszerekbe ágyazva léteznek. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság egy pillanatra sem függetlenítheti magát azoktól a beágyazottságaitól, amelyekben működik.

4. Mint jogalkotók: A polgári demokráciák felelőssége óriási. A polgári demokráciák rugalmassága teheti lehetővé azt, hogy a populizmus és a technokratizmus párbajából egy harmadik erő, az ökologizmus kerüljön ki győztesen. Egy parlamenti választás, egy népszavazás vagy egy polgári engedetlenségi akció lehetőséget nyújt a jogszabályok módosításához. Az eddig leírtakból következik, hogy egy egységes globális környezetvédelmi jog megalkotása nélkülözhetetlennek tűnik. Ez alulról induló kezdeményezések sokaságával sürgethető, különösen ha intellektuális tekintélyek, sőt pop- és rocksztárok, sportcsillagok (!) állnak az ügy mellé. Különösen fontos a szűkös természeti erőforrások és a természeti tőke felhasználásának méltányos szabályozása, a veszélyeztetett fajok és területek fokozottabb védelme. Mindezek mellett a versengő gazdasági szereplőkre egyaránt kötelező, szigorú, a termelés/szolgáltatás környezeti terheléséhez igazodó szabályok kidolgozása elkerülhetetlen. Az ilyen jogi szabályozás mindenképpen a piac korlátozásának tűnik, de ha jobban megvizsgáljuk, csupán a verseny környezeti szempontból méltányosabb feltételeinek garantálásáról van szó. A piac teljes szabadsága csupán azoknak a törekvéseknek ad korlátlan kibontakozási lehetőséget, amelyek az erősebbnek a gyengébb feletti dominanciáját valósítják meg az emberi élet legkülönbözőbb szintjein; a technika uralma a természet felett, a gazdagok uralma a szegények felett, az agresszió uralma a harmóniára törekvés felett.

Egy új értékrend lehetséges körvonalai

A fogyasztói társadalom számos filozófiai bírálatában fogalmazódott meg az a sokak szerint utópisztikus igény, amely szerint egy komoly és átfogó, elsősorban az általános értékrendet érintő változás elindíthatja az ökológiai szempontból pazarló és felelőtlen, emberi szempontból pedig elidegenítő korállapot megváltoztatását. Az ökoetika holisztikus szemléletéből levezethető értékek alapja a harmóniára törekvés. A harmónia elérésének az első számú feltétele az egyén többdimenziós beágyazottságának tudomásul vétele, az ennek fényében megújított tudati és mentális energiáink mozgósítása.¹⁶ Az ökoetika teljességgel szemben áll az izolált individuumokból álló közösség hobbesi felfogásával. Az egyén része több mikroközösségnek, kulturális közösségeknek, az emberiség közösségének, a Föld teljes ökológiai rendszerének, az élővilágnak. Mindezek mellett a holisztikus szemlélet jelenti az ember hármas meghatározottságának, a test (ösztönök), lélek, tudat hármasságának egészséges egységére törekvést is, éppen a fenti beágyazottságok ápolásán keresztül.¹⁷

Vizsgáljuk meg részletesebben, mit jelent a posztmaterialista értékrend, amire a zöld filozófiák épülnek.

Az első és legfontosabb tétel a természet ontológiai elsőbbségének elve, miszerint a természet létezhet ember nélkül, de az ember nem létezhet természet nélkül. A természet tehát számunkra gondoskodó erőként, létfeltételeinket meghatározó közegként jelenik meg. Az európai gondolkodás történetében sokan a kozmoszt mint Istentől átlelkesült organikus egészet látták, és ez maga után vonta annak fokozott tiszteletét is. Az antik filozófiák némelyikében (különösen a sztoikusoknál és az epikureizmusban) meghatározó volt a "természetnek megfelelő" élet hirdetése. Később Assisi Szent Ferenc tanításaiban és életvitelében, Giordano Brunónál, Rousseau-nál, a német romantikusoknál, Husserlnél, a hatvanas évek kritikai filozófiájában, az anarchizmusban és a feminizmusban találunk többek között olyan elemeket, amelyeket a zöld filozófiák integrálnak. Mindemellett igen jelentős hatást gyakorolnak az ökológiai gondolkodásra a keleti filozófiák (vallások), leginkább a buddhizmus.¹⁸

Az ökofilozófia le akar számolni a külvilág elemeihez való tárgyias, mechanisztikus viszonyulással. Az alá-fölé rendeltségi viszonyok, a hatalmi logika helyett az életvitel, a közösségszervezés és a politika szintjein egyaránt a mellérendeltség elvét igyekszik érvényesíteni, amiből következik az erőszakmentesség normája.

Az ökológiai értékrend második alapelve a szükségletekkel kapcsolatos. Az ember anyagi és spirituális szükségletei egymáshoz szorosan kapcsolódnak; a munka nemcsak az anyagi szükségleteket kielégítő javak előállítására redukált, anyagi ellenszolgáltatásért végzett rutinszerű tevékenység, hanem annál sokkal több. Munka a természet ápolása, ami nem egyenlő annak kiaknázásával. Munka mindaz, amit önzetlenül, szolidaritásból vagy szeretetből végzünk (szülőkért, gyerekekért, a közösség javáért), és nem utolsósorban a saját személyiségünk alakítása is (önnevelés, elmélkedés stb.) Az ökoetika ellenpólusa a pénz fetisizmusát szolgáló konzumerista szemlélet, amely szerint az egyéni élet hiányzó teljességét anyagi javak birtoklásával, fogyasztásával pótolhatjuk.¹⁹ Ezt sugallják a reklámok és az egész atomizáló, versenyre (nagyobb fizetésért, presztízsért, státusszimbólumokért) buzdító posztmodern társadalmi közeg. A sikerért folyó harcban konkurenssé válik a másik ember; a tanulás, a munka, a magánélet viszonyaira is árnyékként vetül a hasznosság elvének kizárólagossága. Mivel ebben a közegben alapvető spirituális szükségleteink maradnak kielégítetlenül, a neurotikusok, depressziósok, pszichésen zavart embertársaink száma nyomasztóan magas. Elfelejtünk valamit, amit a gyermekek még tudnak: örülni, feloldódni, használni a fantáziánkat és az érzékeinket. A spontán gyönyör elvét kiszorította a teljesítmény elve.²⁰ Az egyéniség kultuszát hirdetjük, miközben sztárokat és kirakatfigurákat másolunk. Mindez pénzbe kerül, így időnk nagy részét pénzkereső tevékenységgel töltjük. Az örökös hiány érzését az ökológiai értékrend szerint csak a közösséghez és a környezethez való cselekvő odafordulással enyhíthetjük. A közösség mint szükséglet levezethető az evolúciós fejlődésből, a fejlettebb állati populációk szigorú csoportkohéziós elveiből éppúgy, mint a szülő-gyermek kapcsolatból. A felnőtt ember szükséglete volna, hogy legalább 20 emberrel ápoljon napi szinten kapcsolatot, amely laza közösségi hálóként adná meg számára az orientációs pontokat. Ezeknek a kapcsolatoknak legalább a felét az együttműködés és a kölcsönös tisztelet kell, hogy jellemezze.²¹ Emellett az egészséges psziché nem nélkülözheti az intimitást, ami a megfelelő anya-gyermek kapcsolat felnőttkori tovább élése, testi-lelki vonatkozásaiban egyaránt. Lehet, hogy különösen hangzik, de az egyén éppen így tudja kialakítani saját függetlenségét, és ez biztosítja az önépítés ideális feltételeit. A harmóniára törekvő egyén alig függ az általa birtokolt, elfogyasztott javaktól, és nem érzi magát elveszettnek az erdő sűrűjében magányosan bolyongva. A természet iránti alázat és érzékenység rendkívüli erőket képes megmozgatni az emberben, és ez a mozgásba lendült energia segít bennünket az embertársainkhoz és általában a külvilághoz való cselekvő odafordulásban.²²

Az ökoetika értékeit érdemes ellenpontozni a fogyasztói-bürokratikus civilizáció meghatározó elveivel:²³

Mindezek alapján jól látható, hogy a tudati változás és a jövő generációknak az ökológiai értékrend szerint történő nevelése a környezeti válság enyhítésének a kulcsa. A fentiekben tárgyalt kettősség tükröződik az antropocentrikus és a biocentrikus etikai irányzatok közötti vitában.

Az antropocentrikus etikák a Descartes óta meghatározó duális világszemléleten alapulnak, amelynek fő jellegzetessége az objektum és a szubjektum, a dolgok és a személyek merev kettéválasztása.²⁴ A modern ipari társadalmak uralkodó filozófiái sokáig kitartottak ama tétel mellett, hogy a technológia és annak fejlődése érintetlenül hagyja az ember lényegi tulajdonságait. Az antropocentrikus etikák alapelve a következő: az ember létezik önmaga végett, minden más az ember végett. A természet addig és annyiban értékes, ameddig és amennyiben az ember számára hasznos.²⁵ Ennek a felfogásnak szembeötlő jellegzetessége a jelenidejűség elve. Az elv premisszája szerint az emberi cselekvés hatóköre térben és időben kicsi, belátható, átfogható. Cselekvéseink hosszú távú következményei nem "emberléptékűek", azok a gondviselés, a sors, a véletlenek emberek által fel nem tárható rendszerébe ágyazódnak. Minden etikai norma a közös jelenre vonatkozik, az aranyszabálytól kezdve a kategorikus imperatívuszig. Az antropocentrikus etikák gyakran hangsúlyozzák az ember kitüntetett helyzetét az élők közt, de nem társítanak ehhez a többi élő irányában elvárható, ezzel arányos felelősséget. Csak a tudatos lények bírnak morális státussal, aminek következtében felelősségük megállapítható a természet irányában, de az mindig az ember rövid távon kalkulálható érdekeiből levezetett felelősség csupán. A természetet alárendelni törekvő, gazdaságba ágyazott ember korának adekvát etikai kifejeződése ez a szemlélet.

A biocentrikus etikák a felelősség szélesebb dimenzióin alapulnak. Az emberi cselekvés megváltozott természetéből kell kiindulnunk.²⁶ A környezetbe beavatkozó, azt átalakító ember irreverzibilis folyamatokat indít el, amelyeknek a hatásai összeadódnak. A természettel való törődés mint a tudatos ember kötelessége átformálja a felelősség alapelvét: "Cselekedj úgy, hogy cselekvésed hatásai ne veszélyeztessék az élet jövőbeni fennmaradását."²⁷ A felelősség kiterjesztésével kapcsolatban felmerül a viszonosság kérdése. Nyilvánvaló, hogy számos erkölcsi kötelezettségünk – így a természet iránti is – nélkülözi a viszonosság elvét. Ennek ellenére egyes szerzők biocentrikus etikai alapokon az emberen kívüli élőlények és a jövő generációk jogairól írnak.²⁸ Jürgen Moltmann szerint például koherens rendszerbe foglalhatók a klasszikus szabadságjogok, a szociális-kulturális jogok és az élő környezet jogai. A biocentrikus etikák lényege, hogy a környezetet nem az emberért, hanem magáért a környezetért kell megóvni. A környezet önmagában való érték, egy olyan rendszer, ahol a változások nem öncélúak, hanem az egyensúly állapota felé haladnak. A természeti rendszerek alakulását az önszerveződés és az önszabályozás kiinduló állapotát fenntartva a kooperáció és az élőlények együttélésének elveivel mindig az egyensúly helyreállítása jellemzi. A biocentrikus etika az emberi előrelátás hatása és a cselekvés hatalma közötti szakadék felismerésén alapul, ebből következően jövőorientált. Az erkölcsi státus kérdésében különbséget tesz a fájdalomérzés képessége és a tudatosság között. A tudatos lények felismerik, hogy az élet formáinak sokszínűsége önmagában értékes, és az ember nélkül is létező bioszféra harmonikus egységén az emberi beavatkozás sebet ejt.²⁹ A fájdalomérzés képessége önmagában megalapozza a morális státust, és az ökoszisztéma harmonikus egységének megóvása jelenti minden cselekvésünk legszélesebb etikai dimenzióját.

Az antropocentrikus és biocentrikus etikák különbségét jól szemlélteti az "utolsó ember" víziója.³⁰ Az utolsó ember az atomcsapás után magára marad, és tudja, már nem sokáig él. Egyetlen élőlény maradt rajta kívül a Földön, egy fa. Ha antropocentrikus módon tekint a fára, akkor számára annak további sorsa közömbös, akár ki is vághatja, hiszen nem lesz már ember, akinek ez a fa bármilyen haszonnal kecsegtetne. Ellenben biocentrikus elvek szerint az utolsó embernek nem lehet közömbös az egyetlen élő fa, hiszen az életet mentheti meg és viheti tovább az atomcsapással sújtott Földön.

Hangsúlyoznunk kell, hogy antropocentrikus elvekre is lehet környezetvédelmi stratégiát építeni, és az még a jelenlegi gazdasági rendszer kereteit sem feszítené szét. A biocentrikus etika azonban éppen azt a tudati változást mutatja, ami alapján a természetet alárendelő, gazdaságba ágyazott ember korát fokozatosan felválthatja a természetben élő ember és a társadalomba ágyazott gazdaság kora. A fajok természetes versenyében elért kiváltságos pozíciónk, amelyet jórészt a technológiának köszönhetünk, a tevékenységünk beágyazottságának tudomásul vételével és az ember mindenhatóságának gőgös hitéről való lemondással illeszthető vissza abba a harmonikus rendbe, amely nélkül saját hatalmunk áldozataivá válhatunk.

Jegyzetek

¹ A turbókapitalizmus kifejezést Zágoni Miklóstól vettem át, aki több tanulmányában is használja ezt a szellemes fordulatot. Egyébként a globalizációkritikus irodalomban is felbukkan, immár magyar nyelven is, pl. Martin, H. P.-Schumann H.: A globalizáció csapdája. Perfekt, Budapest, 1998, 249. o.

² Rees, W. E.: Revisiting Carrying Capacity: Area-Based Indicators of Sustainability. http://dieoff.org/page110.htm

³ Részletesen lásd: Zürn, M.: "Globale Gefahrdungen und internationale Kooperation" In: Der Bürger im Staat, 45, 1995, 51. o. A globáliskockázat-társadalom fogalma Ulrich Beck nemrég magyarul is megjelent könyvében kifejtett gondolatra utal. Beck, U.: A kockázat-társadalom, Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Budapest, 2003.

⁴ Lásd pl.: Thrupp, Lori Ann: Political Ecology of Sustainable Rural Development. In: Allen, P.: Food for the Future. John Wiley &Sons INC. Singapore, 1993, 47-75. o.

⁵ Boulding, K.: The Economics of the Coming Spaceship Earth. In: Environmental Quality in a Growing Economy; Essays from the Sixth FRR Forum, Jarrett, H. (ed.), John Hopkins Press for Resources for the Future Inc. Baltimore, 1966.

⁶ Pl.: Friedman, M.: Capitalism and Freedom. Ch.1 The University of Chicago Press, Chicago, 1962.

⁷ Michael Walzer fejti ki részletesen, hogy az igazságosság egyik feltétele, hogy a modern társadalmakban az eltérő elvek szerint működő szférák ne lépjék át egymás határait. Különösen hangsúlyozza ennek szükségességét a piac esetében. Lásd Walzer, M.: Spheres of Justice. A defence of pluralism and equality. Blackwell, London, 1985, illetve erről a műről Szabó G.: Az igazságosság szférái. In: Tanulmányok az igazságosság elméletéről. Szerk. Weiss J. JPTE KTK kiadó, Pécs, 1997.

⁸ Vö. O'Neill: King Darius and the environmental economist. In. Hayward-O'Neill (eds.): Justice, Property and the Environment. Social and Legal Perspectives. Ashgate, Aldershot, 1999.

⁹ Lásd: Boda Zs.: A multinacionális vállalatok etikai problémáiról. In: Andrássy Gy.-Szabó G.: Üzleti etika és közéleti etika. PTE KTK Kiadó, Pécs, 1999.

¹⁰ A legismertebb eset az indiai bophali tragédia, ahol az üzemi baleset miatt a légtérbe jutott szennyező anyag több ezer ember halálát okozta.

¹¹ Az egyik leggyakoribb piackonform javaslatról van szó, ami megint abból az elterjedt nézetből fakad, hogy minden környezettel kapcsolatos kár és előny mérhető, ebből következően számszerűsíthető, így része lehet az árképzési folyamatnak.

¹² Ennek részleteit lásd: Sagoff, M.: A piacon a kockázatért (ford. Szabó G.) In: Andrássy Gy.-Szabó G.(szerk.): Üzleti etika és közéleti etika.. PTE KTK Kiadó, Pécs, 1999.

¹³ Mike Mills fejti ki, elsősorban Ophuls műveire utalva. Mills, M.: Green Democracy; The search for an ethical solution. In: Democracy and Green Political Thought; Sustainability, rights and citizenship. Doherty-de Geus (eds.) Routledge, London, 1996.

¹⁴ Részletesen lásd: Hoffman, W. M.: Gazdasági és környezeti etika. In: Andrássy Gy.-Szabó G. (szerk.): i. m.

¹⁵ Idézi Moser, In: Riegler, J.-Moser, A.: Ökoszociális piacgazdság. Agroinfo Kiadó, Budapest, 2001, 80. o.

¹⁶ Ennek igen hatásos összefoglalását lásd: László Ervin: Meg tudod változtatni a világot. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002.

¹⁷ Ennek részletes kifejtését lásd pl. Hayward, T.: Interspecies solidarity: care operated upon by justice. In: Hayward-O'Neill (eds.): Justice Property and the Environment, i. m., 67-85. o.

¹⁸ A zöld közgazdaságtan alapműve: Schumacher, E. F.: A kicsi szép, illetve uő.: A Guide for the Perplexed. Vintage, London, 1977, buddhista alapokon értelmezi újra a gazdaság szerepét.

¹⁹ Lásd Fromm, E.: Birtokolni vagy létezni? Akadémiai K., Budapest, 1994.

²⁰ Lásd Marcuse, H.: Az egydimenziós ember. Kossuth, Budapest, 1990.

²¹ Lásd: Csányi V.: Az emberi természet. Vince Kiadó, Budapest, 1999, 158-160. o.

²² Ezt a gondolatot többféle irányból is meg lehet alapozni. Az ember tudattalan szférájának erejéből indul ki pl. Midgley, M.: Duties Concerning Islands. In: Elliot, R. (eds.): Environmental Ethics. Oxford University Press, New York, 1995; vagy Kidner D. W.: Kultúra és tudattalan az ökológiai elméletekben. In: Lányi, A.: Természet és szabadság. Osiris, Budapest, 2000.

²³ Lásd talán az egyik első, átfogó és empirikusan alátámasztott elemzést a nyugati ökológiai mozgalomról: Galtung, J.: The Green Movement. In: International Sociology. 1986, vol. 1., 75-90. o.

²⁴ Ezzel kapcsolatos jellegzetes ökofilozófiai alapvetés Theodore Roszak tollából származik. Roszak, T.: Az objektív tudat mítosza (részlet) In: Szabó M. (szerk.): Politikai ökológia. Bölcsész Index centrál könyvek, Budapest, 1989.

²⁵ Pl. Hoffman, W. M.: Gazdasági és környzeti etika. In: Andrássy-Szabó (szerk.): i. m.

²⁶ Jonas, Hans: Az emberi cselekvés megváltozott természete. In: Etika a gazdaságban. Kindler-Zsolnai (szerk.) Keraban Kiadó, Budapest, 1994.

²⁷ Hans Jonast idézi Zsolnai László, In: Zsolnai L.: Ökológia, gazdaság, etika. Helikon, Budapest, 2001.

²⁸ Pl. Moltmann, J.: Az ember, az emberiség és a Föld joga. In: Világosság, 1989, 8-9, illetve uő.: A nemzedéki szerződés, avagy a jövő generációk jogai. In: Kindler-Zsolnai: i. m.

²⁹ Részletesebben pl.: Cooper, D. E.: Justice, consistency and "non-human" ethics. In: Hayward-O'Neill (eds.): i. m., 77-83. o.

³⁰ Hoffman, W. M.: Gazdasági és környezeti etika. In: Andrássy-Szabó (szerk.): i. m.

Vannak évfordulók, amelyekről nem lehet nem megemlékezni. A Győzelem napja, a Nagy Honvédő Háború sikeres befejezése, a náci Németország feltétel nélküli kapitulációja 1945. május 8-án fontos ünnep maradt az emberiség történetében. Tulajdonképpen az antifasiszta hagyomány egyetlen, egyetemes és konszenzusos megemlékezéséről van szó ezen a napon, noha természetesen az ünnep nem jelent nem hogy világméretű, de még csak össz-európai közös ünneplést sem. A kelet-európai és az egykori szovjet térségben bekövetkezett rendszerváltás aláásta az ünnep régi jellegét és jelentőségét, hiszen a hatalmi elitek különböző frakciói többé nem érdekeltek vagy nem egyformán érdekeltek az antifasiszta egység baloldali ihletettségű szellemiségének fennmaradásában. Magyarországon például a legnagyobb jobboldali párt egyik prominense Budapest felszabadulását "szovjet barbarizmusként" aposztrofálta, és kikelt az ünneplés ellen, lényegében – talán akaratlanul – a nyilas és a náci rezsim mentegetéséig züllött.

Az a tény, hogy a Szovjetunió, amely a háborús áldozatok, terhek, nehézségek döntő részét viselte, nem létezik többé, alapjában átalakította a honvédő háború és a "Győzelem napja" egész megítélését, emlékét. Az új politikai és hatalmi erőviszonyoknak megfelelően Magyarországon is általánossá vált a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg történelmi szerepének diszkreditálása, meghamisítása, történetének kriminalizálása. A különböző jobboldali hatalmi csoportosulások (nemritkán szociáldemokrata irányzatok is) szerte Európában az új világrend és helyi képviseletének érdekében az új ideológiai legitimációnak megfelelően végzik el a történeti tudat manipulatív "megdolgozását", a történelem "újraírását".

A "divatos" témák között említhetjük – példának okáért – azt a törekvést, hogy a nácik Szovjetunió elleni támadását – a goebbelsi propaganda kedvenc tézisének megfelelően – egyfajta "preventív háborúként" mutassák be, mint amely csak "megelőzte" a szovjetek készülő németellenes támadását. Mások arra koncentrálnak, hogy a Vörös Hadsereg történelmi teljesítményének középpontjába a megtorlást, a pusztítást, a nők elleni korlátlan erőszak tézisét állítsák. A magyar történetírásban nemcsak a német "revizionista" történetírás, illetve azok orosz támogatóinak hamisításai bukkannak fel, hanem egész koncepciók elevenednek újra, amelyek a magyar háborús szerepvállalást kívánják tisztára mosni, vagy legalábbis elfogadhatóvá tenni, a magyar hatalmi elit bűnösségét relativizálni. Más szerzők a háborús bűnöket elkövető Horthy és uralmi elitjének mentegetésével foglalkoznak, közvetlenül kiszolgálva meghatározott konzervatív és szélsőjobboldali politikai csoportok kulturális igényeit.

E számunkban nem térünk ki e problémák elől, ám szakítunk azzal a régi és rossz tradícióval is, amely a Vörös Hadsereget és a Szovjetuniót kritikátlanul szemléli és ábrázolja. Tisztázni kell egyszer s mindenkorra, hogy a Szovjetunióban a náci támadás és a Wehrmacht által elkövetett történelmileg példátlan szörnyűségek már a háború folyamán a "szent bosszú" érzését széles lakossági és katonai körökben korbácsolták fel, ami bizonyos értelemben éppen úgy eszköz volt a szovjet politikai vezetés kezében, mint általában a lakossági hangulatok és társadalmi érzületek a békés időkben. A minimális számon 27 milliós szovjet emberveszteség több volt, mint a II. világháború összes többi embervesztesége együttvéve. A náci tömeggyilkosságok és a holokauszt hatása alatt Ilja Ehrenburg, a híres szovjet író is megfogalmazta még 1942-ben az "Öld a németet!" harci jelszót, mely visszhangra talált a szovjet harcosok lelkében. De nem szabad elfelejteni, hogy a reálpolitikus Sztálin – hatalmi és geostratégiai megfontolások alapján – maga is szembeszállt ezzel a hangulattal, mondván, "a Hitlerek jönnek-mennek, a német nép marad". Ugyanakkor persze nem tagadható: a bosszú érzése ott szunnyadt az egyszerű katona lelkében, ami nélkül a háború győztes megvívása aligha lett volna lehetséges. Ez valószínűleg minden modern háború "törvénye".

Minden háború egyetemes emberi tragédia; üzleti és hatalmi érdekekért, profitérdekekért millióknak kell meghalniuk, "melléktermékként" pedig – s ez a háborúk szintén általános történelmi tapasztalata – felszabadulnak olyan ösztönök is minden részt vevő hadseregben, így a Vörös Hadseregben is, amelyek embertelen megnyilvánulások tömegeihez vezettek, s amelyeket nem igazolhat az a tény, sőt független e tényektől, hogy a Vörös Hadsereg igazságos harcot folytatott a náci Németország ellen. Ilyen tragédia, ilyen katasztrófa volt a vöröskatonák sokaságának részvétele az 1945. április végi és május elejei győzelmes berlini csata idején elburjánzó nemi erőszakban, amely egyes adatok szerint nők százezreit érintette. E szörnyűség története sokáig feldolgozatlan volt, egyik félnek sem állt érdekében a jelenség történetét felvetni, még kevésbé megírni. Egyesek attól féltek, hogy e kérdések vizsgálata beszennyezi a felszabadítók emlékét, a honvédő háború igazságos jellegét, mások a nemzeti kisebbségi komplexus erősödésétől féltek Németországban, megint mások a Wehrmacht és általában a német fegyveres erők rémtetteinek relativizálódásától tartottak. Nem ok nélkül. Napjainkban e tények – sok más ún. kényes kérdéssel együtt – politikai megfontolások következtében a Vörös Hadsereg progresszív történelmi teljesítményének egészében való megkérdőjelezéséhez is anyagul szolgálnak. E számunkban néhány dokumentum közreadásával jelezzük, hogy a szovjet politikai vezetőség, a parancsnoki kar és Sztálin, ha megkésve is, a Szovjetunió presztízsét és nagyhatalmi pozícióját szem előtt tartva – személyesen is fellépett a randalírozás megfékezése, különösen pedig a nők megbecstelenítésének megszüntetése érdekében.

Második ilyen nagy problémakör a Wehrmacht "divatos" szerecsenmosdatása. Egyes szerzők odáig jutottak Magyarországon is, hogy megkérdőjelezik a Wehrmacht náci jellegét, igyekeznek elmosni a politikai és erkölcsi határokat a német és a szovjet hadsereg között. A történelmi tudat ilyen eltorzítása szándékosan mellőzi, hogy a Szovjetunió megtámadásával megváltozott a háború jellege, mérete és részben még célja is. Elhomályosítják azt a tényt, hogy a szovjet népek honvédő háborúja mind a nemzetközi feltételrendszer, mind a sztálini diktatúra következtében példátlan erőfeszítésekre kényszerített tíz- és tízmilliókat, akik végső soron heroikus küzdelemben legyőzték a világtörténelem addigi legerősebb és legbrutálisabb, legkegyetlenebb és leggonoszabb birodalmát, a hitlerista Németországot. Mi sem jellemzőbb, mint hogy már a háború első napjaiban példátlan emberáradat és technikai gépezet özönlött be a szovjet területekre: ötmillió ember, több mint 4000 harckocsi, 47 000 löveg és aknavető, 4500 repülőgép. A döbbenetes erő és Sztálinnak a Vörös Hadsereg parancsnoki karát érintő tisztogatásainak hatására már az első időkben hihetetlen emberveszteség érte a harcoló egységeket. 1941. június 22-től november végéig Franciaországénál nagyobb területet ragadtak el mintegy 75 millió lakossal, északon blokád alá helyezték Leningrádot, elfoglalták Kijevet, és Moszkva alá értek. Decemberig hárommillió szovjet harcos halt hősi halált, és több mint 1 millió ember sebesült meg. S noha ekkor, a moszkvai csata periódusában, a nácik első katonai veresége nyomán kiderült, hogy a hitlerista hadvezetés számításai a villámháború tekintetében megbuktak, a háború még csak éppen hogy elkezdődött.

A nemzetközi feltételrendszer, a nyugati szövetségek magatartása is nagymértékben a Vörös Hadsereg harci sikereitől függött. Ennek eklatáns példája a történelmi jelentőségű kurszki csata, amelynek egyik következménye volt, hogy a vezető nyugati nagyhatalmak a háború utáni rendezés szempontjainak megfelelően megváltoztatták a keleti fronthoz, a Szovjetunióhoz való viszonyukat, megkezdték a 2. front megnyitásának konkrét kidolgozását. (E problémakörről külön írást publikálunk G. Mjagkov, a moszkvai, II. világháború történetével foglalkozó történészbizottság titkárának tollából, akinek külön is köszönetet mondunk az értékes dokumentumokért, adatokért és cikkekért, amelyeket folyóiratunk rendelkezésére bocsátott.)

Hogy az alapvető terheket a háború egész ideje alatt a Szovjetunió viselte, már egyedül abból a tényből is kiviláglik, hogy brit és amerikai kutatók számításai szerint az 1941-44-es években a Wehrmacht szárazföldi csapatainak 93%-át a német-szovjet fronton semmisítették meg vagy tették harcképtelenné. A Szovjetunió mintegy 27-28 milliós embervesztesége, amelynek 10%-át a legyilkolt zsidóság alkotta, elválaszthatatlan a Wehrmacht népirtó tevékenységétől. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni illik, hogy mind Ukrajnában, mind a balti köztársaságokban a helyi lakosság jelentős csoportjai vettek részt a szovjetellenes háborúban, úgy is mint a fegyveres erők, úgy is mint a civil lakosság elleni terrorista egységek tagjai. Ismét csak egy példával illusztrálandó a helyzetet, megemlítem, hogy az újabb kutatások tükrében, a megnyíló oroszországi archívumok levéltári forrásainak vizsgálata során kiderült, hogy a lett önkéntes SS-légió nemcsak a Vörös Hadsereg ellen harcolt, hanem az SS parancsnoksága felhasználta szovjet állampolgárok tömegeinek kivégzéséhez is. 1941 decemberétől 1942 augusztusáig a Riga alatti gettóban 27 ezer embert semmisítettek meg, míg más lett SS-egységek nem kizárólag orosz területeken gyújtották fel falvak egész sorát és semmisítették meg azok lakóit.

Külön történet a szovjet hadifoglyok sorsa, akikről ugyancsak kevés szó esik napjainkban. Feledésbe merült, hogy sokakat közülük Auschwitz gázkamráiban emésztettek el a náci hóhérok. Kevesen emlegetik ma azt a rémtettet is, amelyre a Wehrmacht katonái és technikai alkalmazottjai az SS és a biztonsági szolgálat egységeivel együtt vetemedtek 1941 őszén nem messze Vjazmától. 600 ezer szovjet hadifoglyot gyűjtöttek össze a szabad ég alatt víz és élelem nélkül, akik mind elpusztultak a közeledő tél iszonyú körülményei között, éhen haltak, megfagytak… A vezető német tábornokok közül egyedül Canaris admirális emelte fel a szavát a példátlan rémtett ellen. (Az adatokat l. Informacionnij Bjulletyeny, Moszkva, 2001, No. 6.) Közismert tény, hogy a szovjet hadifoglyokra hazatértük után újabb megpróbáltatások vártak a különböző "szűrőtáborokban", ahol kivizsgálták, hogy a nyugati hírszerző szervek nem szervezték-e be őket, hogyan viselkedtek mint "árulók" a hadifogságban stb. Minderről már tudunk valamit az orosz források tükrében, a magyar hadifoglyok adatait azonban csak mostanában kezdték feltárni Moszkvában, noha itthon e témakör még mindig egy ruszofób beállítódás ideológiai eszköze. Ennek jegyében írják le a gyakran a 800 ezres, sőt még nagyobb adatokat, noha a valóságban "Nagy Magyarországról" összesen mintegy 500-550 ezer magyar nemzetiségű fogolyról van kartoték, adat. A történetírás átpolitizálása, megrontása, a fantaziálás a tudományos elfogulatlansággal persze nem fékezhető meg, ám kedvezőbb történelmi periódusokban a tudományosan értékes megközelítések mindazok számára megfelelő intellektuális környezetet teremtenek, akik egy emberségesebb világ megalapozásában érdekeltek.

E számunk másik évfordulós tematikájának középpontjában József Attila áll; az idén emlékeznek meg országos rendezvényeken születésének 100. évfordulójáról. Ez alkalomból aligha van komoly szerző, aki tagadná, hogy a József Attila körüli mai politikai manipulációk mögött meghúzódik egy alapvető probléma: egyetlen korszak sem tudta a József Attila-i mű egészét befogadni. Napjainkban József Attila örökségének antikapitalista lényege nem kerül igazán napirendre; a mainstream, akárcsak régen, tudja: József Attila műve oly gazdag, hogy megkerülhetetlen, de azt is tudja, hogy ma sem képes vállalni azt a maga egészében… Azon nem lepődhetünk meg, hogy a jobboldal-szélsőjobboldal keresztényszocialistát vagy nemzetiszocialistát szeretne faragni József Attilából, azon azonban annál inkább, hogy a szocialisták és liberálisok jó része annak a hamisításnak a szolgálatába szegődött, amelyet még a rendszerváltás hajnalán fogalmazott meg egy-két "szakértő" csodadoktor: eszerint József Attila liberális szociáldemokrata volt, piacpárti és pluralista. E számunk írásai ezt a közhelyes hamisítást nemcsak kétségbe vonják, de szakszerűen az ellenkezőjét bizonyítják: József Attila – ellentétben mai kormányszocialista támogatóival – valódi szocialista, ha Marxra gondolunk, kommunista volt, nem hitt semmiféle kapitalista "megváltásban", a kapitalizmus, a piacgazdaság humanizálhatóságában, nem hitt az "emberarcú kapitalizmus" elnyomó és manipulatív ideológiáiban, hagymázas giccsvilágában. A József Attila-i mű egésze a világegészre való reflexió, amelyben az egyén és közösség elgondolt harmóniája csak azokban a napi küzdelmekben jöhet létre, amelyek ennek az Egésznek a megváltoztathatóságából indulnak ki, amit nevezhetünk civilizációs fordulatnak, szocialista forradalomnak, a barbárság elleni harcnak, netán az egyén felszabadításának. Egy dolog bizonyos József Attila költészetében, bármit tegyenek is a mai hamisítók: ezek a harcok vagy mindenfajta elnyomás ellen irányulnak, vagy végső soron beleragadnak a háborúval és vérrel szennyezett modern társadalom hínárvilágába.

A cikk az osztrák nemzeti emlékezetben Ausztria második világháborús részvételéről kialakított kép revíziójára tesz kísérletet. A szerző – egy alaposan dokumentált burgenlandi esettanulmány alapján – arra a következtetésre jut, hogy a helyi közösség elfogadta a nácik rasszista, népirtó politikáját, vagy legalábbis beletörődött abba, s a végleges kiábrándulás csak akkor következett be, amikor a totális háború már Burgenlandot is fenyegette.

1946-ban Ausztria újjászervezett szövetségi kormánya felkérte a tartományi és körzeti kormányzatok és helyi testületek hivatalait, hogy számoljanak be arról, mi történt körzetükben a nemzetiszocializmus hétéves uralma idején. Abból a célból gyűjtötték az információkat, hogy a nyilvánosság elé tárandó dokumentumok révén az osztrák lakosság megismerhesse az 1938 és 1945 között Ausztriában történtek hivatalos felfogását. A válaszadókat arra kérték, hogy beszámolóikat öt címszó alatt rendszerezzék – az első az Ausztriát 1933 és 1938 között ért "nemzetiszocialista agresszióval" kapcsolatos eseményekre vonatkozott, a második a "nemzetiszocialista megszállás és bekebelezés" természetét firtatta, a harmadik "Ausztria a háborúban" címet viselte, a negyedik a "Gestapo és a politikai terror" témakörét érintette, az ötödik pedig "az osztrák ellenállással" kapcsolatos információkat kérte be.¹ A kérdőív azt a hivatalos nézetet igyekezett a megkérdezettekben tudatosítani, hogy a háborús éveknek a "hazafias emlékezet"² keretein belül kell formát ölteniük; eszerint a nemzetiszocializmus uralma Ausztria náci megszállásának, az idegen nácik hatalomgyakorlásának korszaka volt, mellyel az "osztrák nép" nemzeti alapon állt szemben. Ez a koncepció alkotta az "áldozatmítosz" gerincét, ami a háború utáni osztrák állam legitimációs alapjának egyik eleme volt; eszerint Ausztria volt Hitler expanziós külpolitikájának "első áldozata".³

Az elmúlt húsz év során az Ausztriában dolgozó történészek többször ráirányították a figyelmet arra, hogy az osztrákok áldozattudata hogyan tette lehetővé sokak számára a holokausztban játszott szerepük, a nemzetiszocialista fajgyűlölet és a nácik keleti népirtó hadjáratában való részvétel miatti felelősségük elfojtását, illetve elfelejtését. A történészek kimutatták, hogy a háborút követő periódusban milyen egységesen utasította el mind a hivatalos, állami politika, mind a társadalom egésze, hogy szembenézzen a náci politika, valamint a zsigeri antiszemitizmus, illetve a náci korszak egyéb üzelmeinek következményeivel.⁴ Bár a kutatások a háború utáni állam politikáját vizsgálták, egyértelmű, hogy a "háborút követő hazafias emlékezet" osztrák variánsa és az alapjául szolgáló mítoszok már 1946-ban szinte magától értetődően visszhangra találtak a helyi funkcionáriusoknak a szövetségi kormány kérdéseire adott válaszaiban. Neusiedl am See tisztségviselői például válaszukhoz két és fél oldalas mellékletet csatoltak a náci koncentrációs táborokba hurcolt "osztrák ellenállók" névsorával, miközben a körzetben élt 650 zsidót nem nevezték néven. A jelentés csak annyit tudott ezzel kapcsolatban mondani, hogy "1938-ban közel 650 zsidó élt a körzetben, őket mind a koncentrációs táborokba küldték. Közülük csak kevésről vannak információink. Legalább 90%-uk nem tért még vissza a táborokból."⁵

A válaszok egyik megdöbbentő eleme volt, hogy mekkora hangsúlyt kapott – mint a "nemzetiszocialista elnyomás" különösen is bántó formája – az, hogy a helyi hivatalokból elmozdították az "osztrákokat", és helyükre "birodalmi németeket" (Reichsdeutsche) ültettek. Az eisenstadti körzetből küldött jelentés azt hangsúlyozta, hogyan vezetett az 1938-as náci hatalomátvétel oda, hogy "a körzeti kormányzókat Reichsdeut­schen váltották fel, de legalábbis a körzetimegbízott-helyettesi funkciókat ők szerezték meg. Hasonló jelenséget lehetett tapasztalni minden más téren, például a vámhivatalokban, ahol a teljes határszakaszt német vámtisztek felügyelték".⁶ Vagyis a helyi hivatalnokok eltúlozták az "osztrák" hivatalnokok szenvedéseit az "idegen, német uralom" időszakában, s ezzel egyidejűleg erősítették meg az "áldozatmítoszt" és az alapjául szolgáló, Ausztriának a nemzetiszocialista korszakban játszott szerepét felidéző "hazafias emlékezetet". Precízen körvonalazódott itt néhány olyan sajátosság, ami az átlag osztrák számára könnyen elsajátíthatóvá tette a hivatalosan támogatott "hazafias emlékezet" fogalmát: e fogalom lehetőséget nyújtott neki arra, hogy "elfeledhesse", milyen odaadóan támogatta, és mennyire magától értetődőnek és természetesnek tekintette a náci hatalmat. Ennek a jelenségnek a legszélsőségesebb megnyilvánulását érhetjük tetten számos "hétköznapi" nemzetiszocialista párttag viselkedésében 1945-ben, az első nácitlanító törvény elfogadásakor; a törvény előírta, hogy minden volt párttagnak jelentkeznie kell a helyi hatóságoknál. Sokan írták alá azt a körzeti kormányzóknak címzett petíciót, melyben nevüknek a listáról való eltávolítását kérték; attól tartottak ugyanis, hogy hátrányos megkülönböztetés éri őket, netán a Burgenland északi részén felállított számtalan munkatábor egyikébe internálják őket. Tiltakozásukban gyakorta hivatkoztak "osztrák mivoltjukra". Az egyik aláíró, a határ menti Mörbisch am See lakója azzal érvelt, hogy őt a nemzetiszocialisták ígéretei vezették félre, hogy tudniillik "alapvető változás áll be a mezőgazdaság helyzetében". Ezt ellensúlyozandó a beadvány írója leszögezte, hogy "magát mindig is osztráknak tekintette", és ígéretet tett arra, hogy "a jövőben az állam érdekeit szem előtt tartva cselekszik".⁷ A náci rezsim által elkövetett népirtásról ezekben a beadványokban szinte senki sem tett említést; az egyetlen kivételt az eisenstadti hatóságokhoz eljuttatott petíciók között egy helyi csendőr beadványa jelentette. Ebben azt állította, hogy őt 1940-ben ténylegesen náciellenes nézetei miatt a helyi pártvezető utasítására bocsátották el St. Margarethenben betöltött állásából, majd Münchenbe küldték, s aztán Litvániába vezényelték egy rendfenntartó alakulatba. Utalt a helyi zsidók kivégzésére, és felsorolta, hogy milyen lépéseket tett megmentésük érdekében.⁸

Éles ellentétben áll egymással, mennyire hangsúlyozták "osztrák mivoltukat" és mennyire elutasították a "német" uralmat a volt nácik és az átlag osztrákok általában, illetve az a mód, ahogyan a legtöbb osztrák 1938-ban a nemzetiszocialista hatalomátvételt üdvözölte. Míg azonban az "átlagos" volt párttagoknak az az igyekezete, hogy a háborút követő években hangsúlyozzák "osztrák" mivoltukat, részben magyarázható opportunizmusukkal, addig a "hazafias emlékezet" végső népszerűsége ebben az időszakban már aligha vezethető vissza pusztán erre az okra. Ezért cikkünkben megkíséreljük felvázolni a "hazafias emlékezet" osztrák változatának társadalmi gyökereit és a nemzetiszocializmus tapasztalataival való kapcsolatát Burgenland északi és középső részén; azaz a korabeli Eisenstadt, Mattersburg, Neusiedl am See és Oberpullendorf területén. Az I. világháború után alakult új osztrák államnak ezeket a részeit a magyar Moson és Sopron megyék területeiből hasították ki, s az osztrák Burgenland tartomány területének északi részét alkották.⁹ Az új kerületet jórészt etnikai németek lakták, de soknemzetiségű volt; az 1934-es népszámlálás adatai alapján 241 300 német nemzetiségű lakosa volt, 40 200-an vallották magukat horvátoknak, 10 400 mondta magát magyarnak, 7500 ember pedig egyéb csoportokhoz tartozott.¹⁰ A nemzetiségi sokszínűségen túl a javarészt mezőgazdasági területet az erősen lokális, falusi közösségi identitás jellemezte, melyet helyenként a nemzetiségi különbségek szabdaltak, más helyeken pedig inkább egységesítettek.¹¹ A helyi hatóságok elfogadták a terület társadalmának sajátosságait, s ezáltal érzékelhető területi identitástudat formálódott ki a két világháború közötti korszakban.¹²

Ugyanakkor azonban a területi szintű konszolidáció ellenére a régiót sem kerülte el a politikai polarizálódás és válság azon járványa, mely az osztrák államot az 1930-as években aláásta. A Standestaat létrehozását követően először Engelbert Dollfuss, majd Kurt von Schuschnigg kancellár kormányzása idején 1934-től ebben a tartományban is felerősödött az illegális nemzetiszocialista tevékenység.¹³ A mozgalom növekvő népszerűsége a szörnyű gazdasági helyzet és a krónikus munkanélküliség következménye volt, amire sokan később is a két világháború közötti korszak meghatározó jellemzőjeként emlékeztek vissza.¹⁴ A szociáldemokraták megsemmisítése politikai vákuumot teremtett, melyet az illegális náci csoportok bizonyos mértékig azzal tudtak kitölteni, hogy az 1933 óta egyre jobban megerősödő német gazdaságra mint példára utaltak, valamint hogy nyíltan is összekapcsolták a munkanélküliség és az antiszemitizmus tematikáját.¹⁵ Mindez magyarázza azt a széles társadalmi támogatást, melyben a nácikat részesítették, amikor 1938 márciusában megragadták a hatalmat, s gyorsan, már április elején nekiláttak a helyi zsidó lakosság erőszakos kitelepítésének.¹⁶

A széles körű támogatás szinte a hatalomátvétel pillanatától megfigyelhető. 1938 március végén Oberpullendorf helyi hivatalai jelentették az állami rendőrségnek, hogy az új hatalom "általános megelégedést" keltett "a német nemzetiségű lakosság számos csoportjában", valamint "a horvát és a magyar kisebbség köreiben". Csak a zsidók mutatkoztak "passzívnak", a jelentés szerint azért, mert "féltek a jövőtől".¹⁷ A Burgenland középső területein található községeknek a náci hatalomátvétellel kapcsolatos figyelemre méltó társadalmi egyetértése, valamint e támogatás népi antiszemita alapjai közötti összefüggést mi sem igazolja inkább, mint a Németországgal való egyesülés ellenszavazat nélküli elfogadása és a "keresztény lakosság" körében tapasztalható széles körű engedelmesség az új hatóságok által szorgalmazott bojkottnak, mely a zsidók tulajdonában lévő üzletek ellen irányult.¹⁸ A lakosság egészében egyetértett azzal, hogy a náci hatalomrajutás után sok zsidó család úgy döntött, hogy azonnal elmenekül; néhány család szeretett volna maradni, ám ez a kívánságuk "csekély egyetértésre" talált.¹⁹ Bár a dokumentumok szerint némi nyugtalanságot okozott a lakosság körében 1938-ban az új hatalom és az SA tagjainak erőszakos fellépése a helyi zsidók kitelepítése és tulajdonuk elkobzása során, illetve a zsidók kiűzését követő érzékelhető élelmiszerhiány következtében, ám egészében véve a lakosság vagy hallgatott, vagy támogatta ezeket az intézkedéseket.²⁰

Mivel a terület helyi, paraszti közösségei a zsidókat "kívülállónak" tekintették, a nácik féktelen antiszemita intézkedései és fellépése mély egyetértésre talált köreikben 1938-ban. Hasonló volt a helyzet a területen élő másik "idegen" embercsoporttal, a romákkal is. Burgenland náci Gauleitere, Tobias Portschy már 1938-ban, azaz Ausztria bekebelezésekor hangsúlyozta, hogy a "cigánykérdés" megoldása "sürgős" feladata a tartomány új hatóságainak. Portschy szerint ugyanis a romák nemcsak "faji veszélyt" jelentenek a német kisebbségre, hanem a burgenlandi közösség "magyar jellegének" megtestesítői is voltak.²¹ Szinte egyidejűleg Ausztria bekebelezésével, a helyi hatóságok intézkedéseket hoztak a roma lakosság gazdasági tevékenységének korlátozására. ²² A Reich hatóságai által "aszociális cigányoknak" nevezett csoportok összegyűjtése és internálása 1939 júniusában²³ az akkori Burgenland területén kezdődött, s e politika 1940-ben érte el csúcspontját azzal, hogy a helyi roma lakosságot a Lack­enbach mellett felállított koncentrációs táborba terelték.²⁴ Mivel a roma népességre a terület helyi közösségei "kívülállókként" tekintettek, és a paraszti lakosság jelentős része előítélettel viseltetett irántuk, ezért a romák elleni intézkedéseket legitimnek tekintették. A roma lakosság internálását megelőző időszakban bevezetett korlátozásokkal kapcsolatban a rendőri jelentések szerint a helyi lakosság nyíltan megfogalmazta, hogy szerintük a helyi romák hagyományos trükkökkel élnek – pl. muzsikálás vagy vándorkereskedés -, miközben valójában kéregetnek és lopnak.²⁵

Ha a nemzetiszocialista faji politika gyakorlatilag helyeslésre talált, amikor a szorosan összefonódott paraszti közösségeken kívül élők ellen irányult, ám amikor saját tagjait is érintette, akkor ellenállásba ütközött. Így ezeket a politikai lépéseket módosították, amikor a helyi hatóságoknak sikerült a helyi csoportokkal megegyezésre jutni bizonyos kérdésekben; e lépéseket én a "hegemón nemzetiszocializmus" fogalmával jelölöm, melyekre Burgenland északi és középső részeinek falvaiban került sor. Tobias Portschy mint Gauleiter kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy Burgenlandot megkülönböztetett területként kell kezelni, s ez szerinte azt jelentette, hogy a berlini hatóságok a tartományt amolyan kísérleti terepnek tekinthetnék azon politikai lépések kipróbálására, melyeket a – reményei szerint – Magyarországon élő német nemzetiségiekkel kapcsolatban is alkalmaznak majd, amikor ezek a területek is a Reich részeivé válnak.²⁶ Ám ezek a javaslatok nem találtak visszhangra Berlinben, és amikor 1938 végén a volt osztrák területeknek a Reichen belüli adminisztratív struktúráját kidolgozták, Burgenlandot felszámolták és felosztották, az északi és a középső területeit a niederdonaui tartományhoz csatolták, déli körzeteit pedig Stájerország kebelezte be.²⁷ A niederdonaui tartomány hatóságai először ellenőrzésük alá kívánták vonni Burgenland északi és középső területeit, akárcsak később a volt Csehszlovákia területeit is, melyeket 1939-ben szereztek meg, és így Grenzlandamtot (határőrizeti hivatalt) kívántak szervezni, mely a Reich határainak őrzését az elnémetesített helyi nemzetiségi kisebbségekre bízta volna.²⁸

A régió nemzeti kisebbségeinek erőszakos elnémetesítése, különösen a horvátoké, erős és sikeres ellenállásba ütközött, ami végső soron helyi kompromisszumokat eredményezett. E politika középpontjában az oktatás megreformálása állt: a hatóságok az 1938-as tanév kezdetén felszámolták a területen működő horvát és magyar nyelvű osztályokat.²⁹ Ez a lépés Pama községben két népszerű helyi tanító elbocsátásával járt, ami ellen a falu 364 lakosa beadványban tiltakozott Niederdonau tartományi főnökénél.³⁰ Ezen esemény, illetve hasonlók miatt panaszkodott a horvát nyelvű napilap 1939 februárjában, hogy "a horvátok megtartották a Führernek adott szavukat", ám a rendszer nem váltotta be ígéretét, hogy "ugyanolyan jogokat biztosít nekünk is, mint szomszédainknak"³¹ . Az elégedetlenség ilyen megnyilvánulásai arra késztették a nemzetiszocialista rezsimet, hogy igazgatási politikáját a helyi sajátosságoknak megfelelően alakítsa ki, és hogy a náci ideológiát a helyi viszonyokhoz rugalmasabban alkalmazkodóvá tegye. Bár a berlini belügyminisztérium vonakodott nyíltan beismerni, hogy változtatott nemzetiségi politikáján, 1939-től ragaszkodott olyan helyi megoldások kidolgozásához, melyek segítenek megőrizni "a horvátok többségének nemzetiszocialista szimpátiáját", és olyan országot eredményeznek, "melyben a német és a horvát földműves lakosság továbbra is békében és barátságban él együtt".³²

1939 végére az észak-burgenlandi falvakban konszolidált, hegemón nemzetiszocializmus jött létre, mely politikai lépéseit a helyi viszonyokhoz igazította, és erélyesen fellépett az egyes községekben tapasztalható elszigetelt politikai ellenállással szemben. Miközben a rezsim mindvégig gyanakvással kezelte a nemzetiségi kisebbségek, például a horvátok vezetőinek, valamint az egyház tagjainak döntéseit, egészében véve nem lépett fel velük szemben.³³ Mint már a zsidók erőszakos kitelepítésével és a romákat sújtó megkülönböztető intézkedésekkel kapcsolatban láttuk, a náci rezsim számíthatott a helyi közösségek aktív támogatására, amikor az eltérő politikai nézeteket vallókkal szemben lépett fel: őket a közösség szintén "kívülállóknak" tekintette, akik adott esetben egyértelműen szembefordultak az 1930-as évek elején kialakult politikai légkörrel. A Gestapo bátran számíthatott a helyi közösségek aktív együttműködésére, amikor likvidálta a körzet északi részén, a határ mentén fekvő falvakban működő kis kommunista sejteket. Mi több, ezek a kommunisták, akiket a II. világháború kezdetén halálra ítéltek politikai tevékenységük miatt, gyakorlatilag semmilyen együttérzésre sem számíthattak a közösség részéről.³⁴ A rezsim ilyen erőteljes támogatása annak következménye volt, hogy a Németországgal való egyesülés szinte azonnal érezhető gazdasági javulást eredményezett; a kétkezi munkások körében gyakorlatilag a náci hatalomátvétellel egy időben rohamosan csökkent a munkanélküliség.³⁵

A nemzetiszocializmus "hegemón" legitimációját Észak- és Közép-Burgenlandban végül nem a nácizmus pusztításai, nem is egyéb helyi politikai lépései ásták alá, hanem háborús veresége, illetve az ennek következményeként a helyi közösségeket alapjaiban fenyegető külső veszély. A berlini rendszer legitimációja akkor kezdett elolvadni, amikor a II. világháború közvetlen hatásai megmutatkoztak a régióban, és amikor világossá vált, hogy a náci vereség lehetséges, pontosabban valószínű.

A II. világháború hatására először a "sérelmi politika" jelentkezett; kezdetben ez a feketepiac megjelenésével és kiterjedésével függött össze, amiből a helyi gazdák hasznot húztak, ám a bérből élők súlyosan megszenvedték. Másodszor, a háború alatt nagyszámú szerb, ukrán és görög hadifoglyot helyeztek el az üzemekben és a gazdaságokban, hogy a fronton harcoló férfiak munkáját ellássák. Ez a helyi rasszizmus fellángolását eredményezte, hiszen az "idegenek" egyértelműen veszélyt jelentettek a terület békéjére és rendjére. Végül a fronton szolgáló hozzátartozók beszámolói a felszerelés hiányairól, illetve a harcmezőn tapasztalható fejetlenségről eljutottak Burgenlandnak ebbe a részébe is, s ez jelentősen elidegenítette a lakosságot a hatalomtól, mivel ők minden katonai sikertelenségért a tehetetlen bürokráciát okolták.³⁶ A katonai vereségek, különösen Mussolini bukását és Olaszország sikertelen kapitulációját³⁷ követően egyre jobban aláásták a rezsim legitimációját. Jelentősen hozzájárult ehhez a folyamathoz, hogy a határ menti térségekben az a hír járta 1943-ban³⁸ , hogy Magyarország azonnal kilép a háborúból, valamint az, hogy 1943 augusztusától, Wiener Neustadt bombázásától³⁹ kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált a kelet-ausztriai városok sebezhetősége. Mégis, a társadalom nyilvánosan azonosult a náci rezsim jelszavával: "az utolsó lélegzetig harcolni kell", noha magánbeszélgetésekben már sokan fogalmazták meg, hogy a háborút a nácik elvesztették⁴⁰ . Mindez szorosan kapcsolódott ahhoz a széles körben elterjedt vélekedéshez, hogy az esetleges szovjet győzelem egyértelmű és félelmetes veszélyt jelenthet életükre, fizikai biztonságukra és civilizációjukra. A jelentések megemlítik, hogy az emberek úgy vélik, a szovjet győzelem "Németország bolsevizálásához" vezetne, és a "lakosság nagy részének kivégzésével" járna⁴¹ – ezt a hivatalos propaganda rendszeresen megerősítette.⁴²

Ugyanakkor, ahogy a vereség egyre egyértelműbbé vált, a szovjet győzelem jelentette veszélyt a lakosság Hitler nyakába varrta. Egyre inkább úgy érezték, hogy ők isszák meg a Führer elhibázott döntéseinek a levét, s ez aztán Kelet-Ausztriában végképp diszkreditálta a náci rendszert. Ez az érzés nem fokozatosan fejlődött ki, néha újra előtört a remény; a Neusiedl am See környékén fekvő falvakban sokan azt remélték, hogy Magyarország német megszállása 1944 márciusában meg fogja oldani a határ másik oldalán élő rokonaik sorsát, mivel Nyugat-Magyarországot, így vélték, gyorsan Németországhoz csatolják.⁴³ 1945 elejére ezeket az optimista fellángolásokat teljesen elsodorta a kétségbeesés amiatt, mi történik majd az összeomlás után; a Vörös Hadsereg magyarországi előrenyomulásának hírét rémülettel fogadták, az élelmiszer- és üzemanyaghiány egyre fokozódott, s közben a helyi hatóságok azt jelentették, hogy a nemzetiszocializmus támogatottsága a lakosság körében 1-2%-ra esett vissza, és az emberek gyakorlatilag a berlini rezsim egyetlen szavát sem hiszik el.⁴⁴ Ám ennek ellenére is a rendszerrel csak igen kevesen fordultak szembe. A horvát lakosság körében szinte kézzelfogható magabiztosság volt tapasztalható, de a szövetséges repülőkről ledobott röplapok által javasolt, önálló Ausztriát támogató propaganda nem váltott ki semmiféle lelkesedést a lakosság köreiben, míg a kommunisták – bár aktívan tevékenykedtek – elszigeteltek maradtak; a lakosság túlságosan is azonosította őket a fenyegető "ellenséggel" ahhoz, hogy bármiféle népszerűségre tehettek volna szert; a lakosság többsége tehát a nemzetiszocializmusból az ellenség előrenyomulása miatt ábrándult ki, nem pedig azért, mert ideológiai problémái támadtak a német fasizmus gyakorlatával szemben.⁴⁵

Így aztán 1945 áprilisában a demokratikus Ausztria helyreállításának esélye halvány maradt; ezt a szövetségesek szorgalmazták, mondván, a demokratikus állam majd elnyeri a lakosság többségének legitimációját. Az új állam a hegemón nácizmus romjain épült, amely úgymond, "megoldotta" az I. köztársaság és Standestaat által megoldatlanul maradt problémákat. A rezsim csak azért vesztette el népszerűségét és hitelét, mert tévedéseivel a lakosságot kiszolgáltatta Kelet-Ausztria felszabadítójának, a Vörös Hadsereg kényére-kedvének. Ám az 1950-es évek végére a II. köztársaság is jelentős támogatottságra tett szert a helyi lakosság körében; mint azt Neusiedl am See tartományi kormányzója megjegyezte, a lakosság azzal demonstrálta lojalitását, hogy a "zászló napján" – október 26-án – kitűzték a nemzeti lobogót a házaikra. (Ezt az új nemzeti ünnepet a szövetségi kormány az államegyezmény 1955-ös aláírását követően vezette be.⁴⁶ ) A Vörös Hadsereg megszállása ezzel véget ért Burgenlandban, illetve véget ért Ausztria egészének négyhatalmi megszállása, és a háborút követő gazdasági felvirágzás hatására a társadalom átalakult; az 1950-es évek végére pedig lezárult a társadalmi válság hosszú korszaka. Amikor 1960-ban a tartományi kormány felszólította az összes falut, hogy számoljon be az 1945 óta végbement helyi eseményekről, az derült ki, hogy a hatóságok és bizonyos mértékig a lakosság is az 1940-es "sötét korszakkal" szembeállítva értékeli a jelent; azt a szovjet csapatok által időnként elkövetett erőszakos cselekedetek, az élelmiszerhiány, a bűnözés és a politikai instabilitás jellemezte.⁴⁷ Ha a II. köztársaságnak az 1950-es évek végére kialakult legitimációja azon a vélekedésen alapult, hogy az állam vezette ki a népet a náci Németország vereségét követő káoszból, s az államnak sikerült megakadályoznia Ausztriának a szovjet tömbbe való részleges vagy teljes betagozását, s hogy az állam teremtette meg a nagyobb anyagi biztonság alapját, akkor ennek a legitimációnak a társadalmi alapjai közvetlenül a háború utáni periódusban alakultak ki.

1945 áprilisát Észak- és Közép-Burgenland lakosságának többsége nem felszabadulásként élte meg. Gyakori volt a szovjet csapatok által elkövetett erőszak, a nők megerőszakolása és a lopás. Ezeket az eseményeket a kommunizmusellenesség és a szovjetellenesség nézőpontjából elemezték, amit a nemzetiszocializmus éveiben a hatalom folyamatosan gerjesztett. Az északi osztrák városka, Frauenkirchen konzervatív polgármestere a "felszabadulás" után néhány évvel a szovjet csapatok betörését követő néhány hónapot a XVII-XVIII. századi "török időkhöz" hasonlította.⁴⁸ Úgy vélték, a felszabadult kényszermunkások és hadifoglyok a szovjetek támogatását élvezik, s egyes helyeken, ahol korábban rabszolgaként dolgoztatták őket, most terroruralmat vezettek be.⁴⁹ Ezekre az esetekre különösen a volt nácik úgy tekintettek, mint a Bécsben a pártok által alapított új "demokratikus" politikai rendszert megtestesítő új kormány ígéreteinek megszegésére. Mint ahogy egy fiatal nő, aki rövid ideig a náci párt tagja volt, fogalmazta: "A Vörös Hadsereg bevonulásának következtében csak azt értettem meg, mit is jelent valójában egy demokratikus alkotmánnyal rendelkező köztársaság."⁵⁰ Mindezek a jelenségek a burgenlandi politikai életben a kommunisták további elszigetelődését eredményezték, és ez mutatkozott meg az 1945 novemberében megtartott választásokon a kommunisták által szerzett alacsony szavazati hányadban, s egyben lehetővé tette, hogy a két háború közötti jelentős pártok, az ÖPV (Osztrák Néppárt – konzervatívok) és az SPÖ (Osztrák Szocialista Párt) utódpártjai határozzák meg a tartomány politikai irányítását.⁵¹ Sőt mi több, a zűrzavar és bizonytalanság, melyet a lakosság a Vörös Hadsereggel és a szovjet megszállással kapcsolt össze, lehetővé tette a helyreállított osztrák állam számára, hogy legitimációját úgy szerezze vissza, mint a helyi közösség védelmezője a szovjet megszállókkal és a mindennap tapasztalható külső fenyegetéssel szemben. 1945-1947 között mindennapos volt a bűncselekmény. A szovjet csapatok és a kitelepítettek – akikre általában előítélettel tekintettek, és bűnözőknek tartottak – keltette félelem enyhítésére a falvak vezetői, mivel az állami rendőrség nem működött, önkéntes rendőri egységeket szerveztek a helybeliek részvételével, hogy megvédjék tulajdonukat és magukat is a nem szívesen látott idegenektől.⁵² Ám a megszálló hatóságok megtagadták a falusiaktól a fegyverviselési jogot, és így nem is tudtak hatékonyan fellépni a fegyveres és veszélyes ellenfelekkel szemben, a falusi vezetők kísérlete, hogy önkéntesekkel oldják meg biztonságukat, kudarcba fulladt, ezért a lakosság azt követelte, hogy a tartományi kormányzat növelje a csendőrség létszámát és költségvetését, és hogy a megszálló hatóságok engedélyezzék nekik a fegyverviselést.⁵³ Ahogy azt a kommunisták hamar felismerték, az állami keretek adta biztonság iránti követelés a csendőrtisztek kezére játszott, akik korábban támogatták a nemzetiszocialista rezsimet és a korábbi tekintélyuralmi Standestaatot, s ezzel tovább erősödött az a háborút követő években tapasztalható tendencia, hogy Ausztriában a "restauráció", nem pedig a megújulás folyamata érvényesült.⁵⁴

A háború utáni osztrák államnak e "védelmező", a tényleges külső fenyegetettséggel szemben a helyi közösségek érdekeit képviselő szerepének rekonstrukciója számos, mélyreható konzervatív következménnyel járt. Abban a politikai közegben, melyben a lakosság gyakorlatilag elfogadta a régióra rátelepedett "hegemón nácizmus" hatalmát, az állam helyi szinten való visszaállítása erős korlátokat szabott a radikális nácitlanító intézkedéseknek, melyeket a kormány és az országot megszálló hadsereg szorgalmazott. Ez különösen is jól látható volt az osztrák tartományi megbízottak által 1945-1946-ban felállított, a volt nácik elkülönítésére szolgáló internálótáborokkal kapcsolatban kibontakozó tiltakozó mozgalomban. A lakosság, de még a demokratikus pártok szervezte helyi hatóságok is ellenezték a volt nácik internálását, mondván, többségük tapasztalt szakmunkás és kiskereskedő, akik munkája nélkülözhetetlen a helyi közösségek életének normalizálásához.⁵⁵ Az internálás elutasítása a régióban csak tovább fűtötte a lakosságnak azt a meggyőződését, hogy csak "a kis nácikat" büntetik meg, és a "valódi" bűnösöket nem éri bántódás.⁵⁶ Ez a hangulat az internálótáborok fokozatos feloszlatásához és a náciellenes törvények lazításához vezetett az 1940-es évek második felében. Ezek a fejlemények korlátozták az ország antifasiszta legitimációjának kiformálódását, amit az 1940-es évek végén már csak az osztrák kommunisták szorgalmaztak.

Az osztrák államnak a helyi közösségek szükségleteit biztosító, "védelmező" szerepben való rekonstrukciója, mint már említettük, számos konzervatív következménnyel járt. Először is, erősen korlátozta a radikális politikai megoldások lehetőségét a háborút követő években. Másodszor, lehetővé tette, hogy különösen, bár nem kizárólag, a rendőrség hivatalnokai megőrizhették pozícióikat és intézményi eljárásaikat az 1945-ös politikai vízválasztót követően is. Harmadrészt, gátat szabott azoknak a kísérleteknek, hogy alaposan megtisztítsák az osztrák államot és a társadalmat, és megszabadítsák azoktól a jelenségektől, melyek lehetővé tették a nemzetiszocializmus hatalomra jutását és virágzását. Végül pedig a háború utáni osztrák "védelmező" államnak volt egy sokkal közvetlenebb és egyetemesebb politikai dimenziója, mely igazán a hidegháború kezdetével és a szomszédos keleti országokban kialakult szocialista diktatúrákkal való viszonyban vált láthatóvá. Az osztrák állam szerepe az volt, hogy biztosítsa, Ausztria sem részben, sem egészében nem kerülhet a szovjet befolyási övezetbe. Mivel a szovjet csapatok 1955-ig állomásoztak Burgenlandban, a lakosság nagy része ezt reális veszélyként érzékelte. A Magyarországot és Burgenlandot elválasztó határ lezárása és a magyarországi szocialista diktatúra erős félelmet gerjesztett a határ osztrák oldalán.⁵⁷ Ez a félelem hatással volt a helyi állami lépésekre és a belpolitikára; 1950-ben a reálbér-csökkentési megállapodás ellen szervezett sztrájkokat az állam az SPÖ támogatásával úgy szerelte le, hogy a munkások többségével sikerült elhitetni, hogy ha támogatják a tiltakozást, akkor valójában az Ausztria függetlensége ellen szervezett kommunista összeesküvést támogatják.⁵⁸

Ez a tanulmány arra a problémára mutat rá, hogy a II. világháború emlékével kapcsolatos politika Ausztriában mélységesen ellentmondásos eredetű. A háború általános, nyugat-európai paradigmája: a "hazafias emlékezet" osztrák változata azon a mítoszon alapul, hogy Ausztria volt "Hitler első áldozata", és ez szolgált igazolásául, hogy a háború után alakult osztrák államnak sikerült a lakosságot felmenteni a nemzetiszocializmus gyakorlati következményeiért viselt felelősségvállalás terhe alól. A nemzetiszocializmus, mint azt Észak- és Közép-Burgenland példája mutatja, eleven talajra lelt a közösség rasszista ideológiájában, s ezzel egyesülve "hegemón" szerephez jutott, és a lakosság "természetes", legitim kormányzatként tekintett rá. Ezért tehát a lakosság nem a rasszista népirtás ideológiájával konfrontálódott; a náci rendszer köreikben akkor vesztette el legitimitását, amikor a katonai vereség következményeivel kellett szembenézniük. Hitlert nem azért ítélték el, mert deportálta és megsemmisítette a helyi zsidóságot és a romákat, hanem azért, mert a lakosságot kiszolgáltatta Sztálinnak. Így tehát a háborút követő években Ausztria államisága a mindennapok szintjén azzal legitimálta magát, hogy megóvta a helyi közösségeket a II. világháború utáni zűrzavartól, politikai szinten pedig azzal, hogy Kelet-Ausztria legalább a Vörös Hadsereg megszállásának lehetséges politikai következményeitől mentesült. Így az állam antifasiszta legitimációs kísérleteit szigorú határok közé szorította Észak- és Kelet-Burgenlandban az, hogy miként értelmezte a lakosság 1945-öt. Az állam arra kényszerült, hogy hamar véget vessen a nácitlanításnak, és ezzel erősítse eredendően is konzervatív jellegét, és a formális semlegesség 1955-ös kinyilvánítása ellenére megalapozza az ország hidegháborús, antikommunista és nyugatbarát politikai orientációját.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

Tanulmányunk része egy jóval kiterjedtebb projektnek ("Political Regimes and Borderline Identities in Austria and Hungary, 1938-1960"), amit az Egyesült Királyság Gazdasági és Társadalmi Kutatótanácsának (Economic and Social Research Council, ESRC) alapítványa támogat (a kutatás száma: RES-002-22-547).

¹ Ezekkel a kategóriákkal kapcsolatban lásd a burgenlandi területi kormányzati dokumentumot: Bericht zum da.Erlass Z1.11072 IV/P/46 vom 12.41946, in Dokumentationsarchiv des Österreichischen Widerstandes (DÖV) 8339

² Pieter Lagrou: The Legacy of Nazi Occupation: Patriotic Memory and National Recovery in Western Europe, 1945-1965, Cambridge and New York: Cambridge University Press, 2000.

³ Ernst Hanisch: Der Lange Schatten des Staates: Österreichische Gesell­schaftsgeschichte im 20. Jahrhundert, Wien: Uebereuter, 1994, pp. 420-421.

⁴ Clemens Jabloner, Brigitte Bailer-Galanda, Eva Blimlinger, Georg Graf, Robert Knight, Lorenz Mikoletzky, Bertrand Perz, Roman Sandgruber, Karl Stuhlpfarrer, Alice Teichova: Vermögensentzug warend der NS-Zeit sowie Rückstellungen und Entschadigungen seit 1945 in Österreich. Forschungsbericht der Historikerkomission der Republik Österreich, München: Oldenbourg, 2004; Robert Knight: "Ich bin dafür, die Sache in die Lange zu ziehen": Die Wortprotokolle der österreichischen Bundesregierung von 1945 bis 1952 über die Entschadigung der Juden, Wien: Böhlau Verlag, 2000; Heinz P. Wassermann: Naziland Österreich?!: Studien zu Antisemitismus, Nation und Nationalsozialismus im öffentlichen Meinungsbild, Innsbruck: Studienverlag, 2002.

⁵ Bezirksgendarmeriekommando Neusiedl am See, Bezirk Neusiedl a/See, Burgenland. E. Nr. 237. Rotbuch Anlage. An das Landesgendarmeriekommando f.d. Burgenland in Neusiedl am See, am 1. Mai 1946, p. 8 in DÖW 8339.

⁶ Abschrift. Bezirksgendarmeriekommando Eisenstadt, Burgenland, E. Nr. 506. Rotbuch – Anlage. An das Landesgendarmeriekommando f.d. Burgenland in Eisenstadt, am 18. Juni 1946, p. 3 in DÖW 8339.

⁷ H. A., Brief an die provisorische Staatsregierung, Mörbisch am See, am 20. Juli 1945, in Burgenlandisches Landesarchiv (BgLA), Bezirkshauptmannschaft Eisenstadt (BH Eisenstadt), NS-Angelegenheiten, Karton 4.

⁸ W. F., Brief an die provisorische Staatsregierung, St. Margarethen, den 18.8.1945, in BgLA BH Eisenstadt, NS-Angelegenheiten, Karton 5.

⁹ A történelemnek erről a fejezetéről lásd August Ernst: Geschichte des Burgenlandes, Wien: Verlag für Geschichte und Politik, 1991; Burgenland Ausztriához csatolásának történetének legjobb feldolgozását lásd in Gerald Schlag: Aus Trümmern Geboren…Burgenland 1918-1921, Eisenstadt: Amt der burgenlandischen Landesregierung, 2001.

¹⁰ Rainer Münz: "Zwischen Assimilation und Selbstbehauptung: Sprachgruppen and Minderheitspolitik im Vergleich", in Gerhard Baumgartner, Eva Müllner & Rainer Münz (eds.): Identitat and Lebenswelt: Ethnische, religiöse und kulturelle Vielfalt im Burgenland, Eisenstadt: Prugg Verlag, 1989, p. 43.

¹¹ Ludwig Leser: "Der Burgenlander", Vierteljahreshefte, 2, 1929, pp. 175-77.

¹² Peter Haslinger: "Building a Regional Identity: The Burgenland, 1921-1938", Austrian History Yearbook, 23, 2001.

¹³ Gerald Schlag: "Der 12. Marz 1938 im Burgenland und seine Vorgeschichte", in Hans Chmelar (ed.): Burgenland 1938, Eisenstandt: Burgenlandisches Landesarchiv, 1989, pp. 96-111.

¹⁴ Lásd a visszaemlékezéseket in Gerda Hillebrandt-Trautner & Josef Nemeth (eds.): Bergler G'schichten: Zeitzeugen erzahlen aus ihrem Leben, Eisenstadt: Roetzer Edition, 2003.

¹⁵ Gondolatébresztő elemzést arról, hogy a nácik milyen eszközökkel fogadtatták el magukat Burgenlandban, lásd in Roland Widder: "Die 'Umchuld vom Lande': Argumente gegen der Plötzlichkeit: Eine sozialpsychologische Annaherung an das Burgenland vor 1938", in Chmelar (ed.): Burgenland 1938, pp. 38-58.

¹⁶ A zsidók kiűzéséről, illetve a túlélő zsidók visszaemlékezéseiről lásd Alfred Lang, Barbara Tobler & Gert Tschögl (eds.): Vertrieben: Erinnerung burgenlandi­scher Juden und Jüdinnen, Wien: Mandelbaum Verlag, 2004.

¹⁷ Bezirkshauptmannschaft Oberpullendorf. Z1.XI.149-38. Lageberichterstattung. Oberpullendorf, am 29.3.1938 in BgLA Bezirkshauptmannschaft Oberpullendorf (BH Oberpullendorf) Polizeiangelegenheiten (XI-)1938, Karton 9.

¹⁸ Gendarmeriepostenkommando Kobersdorf, Bezirk Oberpullendorf, Burgenland. E.Nr.499. Stimmundsbericht. Kobersdorf, am 3. April 1938, p. 2, in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton 9.

¹⁹ Bezirkshauptmannschaft Oberpullendorf. Z1. XI-149-1938. Oberpullendorf, am 17. Mai 1938. Lageberichterstattung, in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton.

²⁰ Gendarmeriepostenkommando Drassmarkt, Bezirk Oberpullendorf, Burgenland. 77 ad. Stimmungsbericht, Drassmarkt, am 9. Mai 1938. in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton 9.

²¹ Denkschrift des Landeshauptmannes für das Burgenland Pg. Dr. Portschy, Die Zigeunerfrage, Eisenstadt, im August 1938, in DÖW 4969.

²² Lásd az ide vonatkozó dokumentumokat in BgLA Bezirkshauptmannschaft Neusiedl am See (BH Neusiedl),Vorstandsanglegenheiten (I-)1938-1-300.

²³ Reichkriminalpolizei. Berlin, den 5.6.1939. Vertraulich, an die Staatliche Kriminalpolizei-Kriminalpolizeistelle Wien. Betrifft: Vorbeugende Massnahmen zur Bekampfung der Zigeunerplage in Burgenland, in DÖW 2606.

²⁴ A lackenbachi táborról lásd Hauptverhandlung, Volksgericht Wien, am 15. Oktober 1948. Strafsache gegen Franz Langmüller, in DÖW 9626.

²⁵ Gendarmeriepostenkommando Grosswarasdorf, Bez. Oberpullendorf-Burgenland. Stellung von Kapellmeister und Musikerberechtigungsschein an Zigeuner, Gross­warasdorf, am 17. Mai 1938, in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton 8.

²⁶ Gauwahlleitung Burgenland. Gez. Dr. Tobias Portschy, Gauwahlleiter. Mission des Burgenlandes, in DÖW 11498.

²⁷ August Ernst: "Auflösung und Aufleitung des Burgenlandes im Jahre 1938", in Chmelar (ed.), Burgenland 1938, pp. 119-42.

²⁸ Der Gauleiter von Nieder-Donau, Wien, 4. Oktober 1938, Brief an den Reichstatthelter von Österreich SS. Gruppenfürer Dr. Seyss-Inquart, in DÖW 12232.

²⁹ Burgenlandische Landeshauptmannschaft. Z1.IVA-1298/9-1938. Erhebung über die Minderheitenschulen. Eisenstadt, am 9. Juni 1938, in BgLA BH Neusiedl I-1939-Karton 1.

³⁰ Gendarmeriepostenkommando Deutsch Jahrndorf, Bez. Neusiedl a/See, Burgenland. Anzeige, Deutsch Jahrndorf, am 1. September 1938, in BgLA BH Neusiedl I-1939-Karton 1.

³¹ "Sind wir oder sind wir nicht", Hrvatske Novine, 4. Feber 1939. in DÖW 12232.

³² Der Reichminister des Innern. Berlin, den 15. November 1939. Betr. Denk­schrift des Kroatischen Kulturvereine, p. 6 in DÖW 2888.

³³ Lásd a dokumentumokat in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1943-Karton 11.

³⁴ Lásd a dokumentumokat in DÖW 4344.

³⁵ Gendarmeriepostenkommando Oberpullendorf, Oberpullendorf, Burgenland. 24. ad. Stimmungsbericht. Oberpullendorf, am 19. April 1938., in BgLA BH Oberpullendorf XI-1938-Karton 9.

³⁶ A panaszokról és elégedetelenségről készült reprezentatív jelentésről lásd Kreises Oberpullendorf. Pras.6/11. Oberpullendorf, am 9. Sept 1943. Betrifft: Vorfallenheitsbericht für August 1943 in Niederösterreichisches Landesarchiv St. Pölten (a továbbiakban NÖLA St.P.), Akten des Reichstatthalters der Gau Niederdonau (Ia-10), Situationsberichten (14)-1943, Karton 60.

³⁷ Der Landrat der Kreises Oberpullendorf, Pras: 6/12. Oberpullendorf, am 18. Oktober 1843. Betrifft: Lagebericht für September 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1943, Karton 60.

³⁸ Gend. Einzelposten Helenenschacht bei Ritzing, Landkreis Oberpullendorf, Reichgau Niederdonau, den 18. Oktober 1943. Tgb.Nr.472. An den Herrn Landrat des Landeskreises Oberpullendorf in Oberpullendorf. Betrifft: Gerüchte über angebliche Einstellung der Feindseeligkeit Ungarns mit den Eastmachten., in BgLA BH Oberpullendorf XI-1943-Karton 11.

³⁹ Der Polizeidirektor in Wiener Neustadt. P-22.22. Wiener Neustadt, den 7. September 1943. Betrifft: Vorfallenheitsbericht, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1943, Karton 60.Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1.Pras.65-1943. Eisenstadt, am 12. Oktober 1943. Betrifft: Lagebericht für den Monat September 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-04-1943, Karton 60.

⁴⁰ Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1.Pras.65-1943. Eisenstadt, am 12. Oktober 1943. Betrifft: Lagebericht für den Monat September 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-04-1943, Karton 60.

⁴¹ Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1.Pras.63-1943. Eisenstadt, am 5. Februar 1943. Betrifft: Lagebericht für den Monat Janner 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1943, Karton 60.

⁴² Erre egy példa in Die Lage. Zentralinformationsdienst der Reichtspropagandaleitung der NSDAP und des Reichministeriums für Volksaufklarung und Propaganda. Folge 117/B. Berlin W 8, den 24. Juni 1944, Streng vertraulich!, in BgLA BH Oberpullendorf, NS-Angelegenheiten, Karton 5.

⁴³ Der Landrat des Kreises Bruck a.d.Leitha. GZ:I-14/72, Bruck a.d.Leitha, am 8.4.1944. Betrifft: Vorfallenheitsbericht, NÖLA St.P. Ia-10-14-1944, Karton 62.

⁴⁴ Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1. Pras.65-1945. Eisenstadt, am 13. Marz 1945. Betrifft: Lagebericht für den Monat Februar 1945, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1945, Karton 63.

⁴⁵ Der Landrat des Kreises Eisenstadt, Z1.Pras.65-1945. Betrifft: Lagebericht für den Monat Janner 1945, in MÖLA St.P. Ia-10-14-1945, Karton 63.

⁴⁶ Bezirkshauptmannschaft Neusiedl am See. Zahl: Pras.1/9-1959. Neusiedl am See, 27.11.1959. Situationsbericht November 1959, in BgLA Amt der burgenlandischen Landesregierung, Lage, Vorfall-u. Informationsberichteren (a továbbiakban A/VIII-14-) II-3.

⁴⁷ Ezekről a jelentésekről lásd BgLA, Amt der burgenlandischen Landesregierung, Berichte der Gemeinde über die Ereignisse, 1945-1956 (a továbbiakban A/VIII-11).

⁴⁸ Gross- und Marktgemeinde Frauenkirchen. Z1. 190/1/1960. Frauenkirchen, am 4. Janner 1961. Bericht über die Ereignisse von 1945 bis 1956, in BgLA A/VIII-11/V.

⁴⁹ Gemeinde Sigless. Sigless, den 23.7.45. Zahl: 15-45, Stimmungsbericht, in BgLA Bezirkshauptmannschaft Mattersburg (BH Mattersburg), Polizeiangelegenheiten (XI-) 1945-1946-1947-Besondere Vorfalle.

⁵⁰ A. J., Stinkenbrunn, am 17.745, Betrifft: Ansuchen um Freistellung der Registrierung, in BgLA BH Eisenstadt, NS-Angelegenheiten, Karton 5.

⁵¹ Hans Chmelar: "Pareti ohne Chance. Die KPÖ im Burgenland 1945/46", in Johann Seedoch (ed.): Beitrage zur Landeskunde des burgenlandisch-westungarischen Raumes, Eisenstadt: Burgenlandisches Landesarchiv, 1994, pp. 50-68.

⁵² BgLA A/VIII-11/VI; Gemeindeamt Deutsch-Jahrndorf. Deutsch-Jahrdorf, am 12. Juli 1960. Z1:207/1960. Betr.: Ereignisse 1945-1956, Bericht.

⁵³ BgLA A/VIII-14/V-1; Landesgendarmeriekommando für das Burgenland. Situationsbericht für die Zeit vom 1. bis 30. Juni 1946. Eisenstadt, am 1. Juli 1946.

⁵⁴ Egyes helyeken, mint például a kelet-ausztriai Frauenkirchen faluban ez a helyi kommunisták és a csendőrség között összecsapáshoz vezetett, lásd Gendarmerieabteilungskommando Eisenstadt Nr. 1, E. Nr. 224. Frauenkirchen, Posten, Uberfall auf desselben. An das Landesgendarmeriekommando f.d. Brgld. Neusiedl a. See, 21. Okt. 1945., in BgLA BH Neusiedl, Verschiedenes XI-1945.

⁵⁵ Stadtgemeinde Neusiedl am See. Z1.667. Neusiedl am See, am 9. Mai 1946, in BgLA BH Neusiedl XI-125/45.

⁵⁶ Bezirkshauptmannschaft Neusiedl a. See Zahl:XI-125/1. Neusiedl am See, 14.2.1946, in BgLA BH Neusiedl am See XI-125/45.

⁵⁷ Mark Pittaway: "The Making of Hungary' Post-war Western Borderland: Shaping a Socialist Landscape in Moson and Sopron". ms., Budapest, 2004.

⁵⁸ Erről Burgenlandban lásd Gemeindeamt Bruckneudorf. Bruckneudorf, 2 Juni 1960. Zahl: 150-1960. Betr.: Berichte der Gemeinden über die Ereignisse 1945 bis 1956, in BgLA VIII-11/V.