Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Tulajdonképpen mi is a fő profilja Kabai Imre új könyvének: ifjúságszociológiai, rétegződéselméleti vagy módszertani könyv? Alaposabban megismerve a művet, úgy gondolom: ez is meg az is. A tanulmány fő jelentősége – megítélésem szerint – mégis egy új rétegződési kutatás logikájának, módszertanának kialakításában van, amely sok vonatkozásában vitára ingerlő. A könyvben kidolgozott modell ugyanis megpróbálja “összebékíteni” a korábbi rétegződéskutatási hagyományokat egy új szemponttal. Ez a modell a társadalmi meghatározottság mellett – éppen az életutak jelentőségének kiemelése révén – nagy hangsúlyt fektet az egyéni döntések szabadságára is. Úgy gondolja a szerző, hogy a vizsgált fiatalok “életeseményeinek egyéni mintázatai” olyan fontos kérdésekben, mint például az iskolaválasztás, a továbbtanulás, a munkavállalás, a párkapcsolataik alakítása, avagy a gyermekvállalás kérdései, “egyszerre egyéniek és társadalmilag meghatározottak”.

Azt a kérdést, hogy miért is volt szükség erre az új elméleti megközelítésre, már a bevezetőben megválaszolja a szerző. Manapság egyre inkább érvényesek a Merton által felvetett problémák, miszerint az utóbbi időkben “tovább szaporodtak a társadalom tagozódásának kutatásával kapcsolatos dilemmák… az emberi életfeltételek drasztikus mértékű változásaival, a társadalmi tagozódást meghatározó tényezők heterogenitásának és inkonzisztenciájának növekedésével járt együtt”. Vagy ahogy Kabai fogalmaz: “az individualizálódó társadalmi univerzumban mind nagyobb szerepet kap az egyéni szabadság, a véletlen, a vakszerencse és sok más olyan tényező, amely szinte kiszámíthatatlanná teszi az egyén életútját. …., de e mögött a látszólagos káosz mögött mind gyakrabban felfedezhetőek olyan újabb rendező elvek, amelyek mentén megérthetőek és leírhatóak ezek az individualizácis-reflekív társadalmi folyamatok”. A szerző az életeseményeket választotta tehát az új “rendező elvnek”, mellyel – véleménye szerint – pontosabban leírhatóak lesznek a társadalmi viszonyok, mint a klasszikus rétegződés-elméletek által alkalmazott mutatókkal. Míg a korábbi rétegződési elméletekben a gazdasági tényezők, életkörülmények, a munkamegosztásban elfoglalt hely, fogyasztási szokások jelölték ki a rétegeket, addig a Kabai által kidolgozott rétegződési modellben már – mindezek mellett – a különböző életesemények bekövetkeztének időpontjai is döntően befolyásolják a rétegek “kereteit”.

A könyv első részében a szerző összegzi a Magyarországon az elmúlt fél évszázadban készült empirikus rétegződésvizsgálatok legfontosabb elméleti és módszertani tanulságait. Az első komoly empirikus kísérlet a magyar társadalom rétegződésének vizsgálatára Ferge Zsuzsa nevéhez fűződik. Az 1960-as években készült nagyszabású vállalkozással kapcsolatban Kabai kiemeli, hogy számos előnye mellett a legnagyobb hátránya a modellnek az volt, hogy hiányzott belőle sok olyan ismérv, amely releváns lehet a rétegződési rendszerben. Ilyen ismérvek a kereset, a jövedelmi színvonal, a presztízs, a lakóhely, a származás vagy a fogyasztás. Ferge foglalkozott ugyan ezekkel a “hiányzó dimenziókkal” is, de nem emelte be rétegződésmodelljébe, hanem ezeknek a tényezőknek a munkamegosztás keretein belüli hatását vizsgálta csupán. A kialakított rétegződési rendszer erényei ugyanakkor vitathatatlanok: ma is egyfajta “kályha”, ahonnan kiindulhatunk, kiválóan alkalmas volt a legtöbb társadalmi differenciáló tényező modellezésére, és a nyugati szociológiában is hitelessé – mondhatni “piacképessé” – tette a magyar szociológiát.

A következő nagy rétegződésvizsgálati kísérlet Kolosi Tamás nevéhez fűződik, amelynek legnagyobb újítása így fogalmazható meg: “eljött az ideje egy pluralista társadalommagyarázatra való áttérésnek”. Kolosi már három lépcsős logikát használt a társadalmi tagozódás vizsgálata érdekében: státuszcsoportokat, rétegeket különített el, majd kísérletet tett a ’80-as évek magyar társadalmának strukturális modellezésére is. Ezt a modellépítő stratégiát Kabai “többszintű iteratív-induktív” módszernek nevezte (az eljárása során empirikus adatelemző, szintetizáló lépések egymásra épülő sorozata révén jutnak el a kutatók a kívánt háromszintű modell-együttesig – dominánsan induktív logikával), szemben a Ferge-féle kutatatás “egyszintű deduktív” eljárásával (mivel munkájuk során a deduktív elemek dominálnak, másrészt a másik két stratifikációs szint csak elméleti-metodológiai “háttérként” jelenik meg). Kabai rávilágít arra, hogy – kétségtelen erényei mellett – “az induktív és a deduktív logikai elemek egy harmonikusabb egyensúlya” kérhető számon elsősorban a Kolosi-féle kutatáson, de az idő dimenziójának a “teljes kiiktatása” volt ezeknek a rétegződésmodell vizsgálatoknak a legfőbb hiányossága.

A harmadik releváns rétegződéskutatás Szelényi Iván és Manchin Róbert nevéhez fűződik – éppen az idő, az előzmények, életutak rétegképző hatásának vizsgálata miatt emelte ki Kabai. Igaz ugyan, hogy a szerzők empirikus adatelemzések nélkül alkották meg elméletüket – amely a “megszakított polgárosodás” néven került be a tudományos közéletbe – de ebben a vizsgálatban az életútnak rendkívül jelentős stratifikációs szerepet tulajdonítottak. Ahogy fogalmaznak: “az életútjellemzők az idegen beavatkozások változói, amelyek közvetítik, tehát meg is változtatják a családi háttér hatásait.” A magyar társadalmi rétegződéskutatásban ezen kívül alig található olyan elmélet, amely az életutakra ilyen hangsúlyt fektetett volna.

A következő – a szerző által fontosnak ítélt – vizsgálat Somlai Péter családszociológiai elemzése volt, amely szintén kitüntetett figyelmet szentelt az életvezetési elveknek. Kabai kiemeli, hogy a kvantitatív vizsgálati módszerek sokat átvehetnek ezeknek a kvalitatív elemzéseknek a fogalmi apparátusából, technikai újításaiból, és a nagymintás vizsgálatok mellet szükség van ilyen típusú “mélyfúrásokra” is ahhoz, hogy jobban megérthetőek és leírhatóak legyenek az individualizálódó társadalmi folyamatok.

A rendszerváltás után született eredményekből a Kolosi Tamás, Sági Matild és Róbert Péter által végzett társadalmi rétegződéskutatásokat emeli ki a szerző. Úgy véli, hogy nem volt egy egységes adatbázis ezekhez a vizsgálatokhoz, továbbá a minta nagyság sem tette lehetővé összetettebb többváltozós elemzési technikák alkalmazását. Ugyanakkor az 1980-as évekhez képest “nem bővítették, hanem szűkítették a vizsgálatba bevont változók körét”. Ezért ez a kutatás nem volt alkalmas egy új rétegződési elmélet kialakítására, módszertani kidolgozására, csak a korábbi tagozódás változásait írhatta le.

A legújabb kísérletek közül Kabai azt a jellegzetes empirikus adatelemzést választja ki, amely a magyar társadalom tagozódását az “élet-fogalmak” segítségével vizsgálja. Fábián Zoltán, Kolosi Tamás és Róbert Péter egyik 2000-ben megjelent cikkükben a “miliőcsoportok” fontosságát emelik ki. Hradil dolgozta ki ennek elméletét, amelyben az életstílus és az értékek meghatározó szerepet kapnak a korábbi rétegképző tényezők mellett. A kutatók is elismerték, hogy ez még közel sem elégséges a társadalom struktúrájának a leírására, de – Kabai szerint – az ilyenfajta megközelítések legnagyobb hibája a “marketing-szemléletű” megközelítés logikájából ered. Ahogy a szerző fogalmaz: lényegében egyirányú ez a megközelítés, csak arra alkalmas, hogy az “output” (a vevői magatartás) okait, az egyes célcsoportok jellemzőit kimutassa, eközben nem mérlegeli a magyarázó változók társadalmi jelentőségét, csupán a “vásárlási hajlandósággal való korrelációjuk” alapján vonja be a magyarázó modelljébe, tulajdonít neki kisebb vagy nagyobb jelentőséget.

A következő – Kabai módszertanára a legnagyobb hatást gyakoroló – vizsgálat az Angelusz-Tardos-féle “kulturális-interakciós” kettős rétegződési modell volt. Az alapmotívum a modell kidolgozásánál az a felismerés volt, hogy a társadalmi rétegződéskutatások immáron nem képesek megmagyarázni a gondolkodásmódok közötti különbségeket. Angeluszék felismerték, hogy tudásszociológiai alapon kialakított rétegződésmodellekre van szükség, mert a tudati-kulturális jelenségek és a gazdasági-társadalmi helyzetet meghatározó tényezők elváltak egymástól és az előbbiek nagyobb hatást gyakorolnak a társadalom tagozódására, mint az utóbbiak. Így jön létre elméletükben az a kettős rétegződési viszonyrendszer, amelyben a gondolkodásmódok, viselkedésminták és normák önálló magyarázóerővel bírnak. Kabai szerint a vizsgálat jelentősége elsősorban az igényes modellalkotásban, az induktív és deduktív logikai kiegyensúlyozott működésében, a nemzetközi empirikus sztenderdek sikeres alkalmazásában, a multidimenziós elemzési technikában, és többdimenziós statisztikai apparátus bemutatásában rejlik. Azonban kiemeli a kísérlet hiátusait is: empirikusan nem tudták meggyőző módon bizonyítani az elméleti modelljük használhatóságát.

A szerző saját modellje megalkotásáról így vall:

“A kísérleteink újdonsága abban fogalmazható meg, hogy egyrészt igyekeztünk a többféle forrásból eredő elméleteket összebékíteni, másrészt olyan többdimenziós tagozódási modell mellett tettük le a voksunkat, amelyben az életútnak stratifikációs jelentőséget tulajdonítunk. … az elhatárolódás igényével nem lépünk fel, hanem csupán annyiban kívánjuk ’elhagyni a kutatások rutinösvényeit’, hogy közben ’nem dobjuk el a térképeket’. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ’más ösvényeken, de ugyanazon a tájon barangolunk’, mint mestereink és kollégáink, amikor megpróbáljuk feltérképezni az individualizlódó-reflexív jelenségeket az ezredforduló magyar társadalmában.”

Talán a legfontosabb újdonsága ennek a megközelítésnek abban foglalható össze, hogy Kabai egy új csoportosítási szempontrendszert alakít ki a rétegképző tényezőkre. Az Angelusz Róbert által javasolt – Blau modelljéhez képest egy finomabb – tipológiát veszi alapul, majd ezt kombinálja Blau kétosztatú tipizálásával, amely “veleszületett” és “szerzett” tulajdonságokat különböztet meg. Továbbmenve, a szerzett tulajdonságokon belül elkülöníti az “elsődleges döntési mező” attribútumait. Ide az életeseményeket, az egyéni életutak olyan “mérföldköveit” sorolja be, amelyek esetében “az egyén döntési lehetőségei nagyok és a késztetések, kényszerítő körülmények is erősek”. Olyan “kihívásoknak” tekinti ezeket, amelyekkel a mai magyar társadalomban szinte kivétel nélkül mindenki szembesül élete során: az iskolaválasztás, a munkába lépés, a párválasztás, vagy a gyermekvállalás kérdései. Külön osztályba sorolja ezeket az életeseményekhez kötődő attribútumokat, és nem csupán az egyéni döntések “lenyomatainak”, hanem rétegképző tényezőknek, azaz a társadalmi különbségeket magyarázó ok-változóknak tekintve illeszti be őket rétegződésmodelljébe. E logika mentén elkülöníti a “másodlagos döntési mező” attribútumait is (a szerzett tulajdonságok másik csoportját), ahol az egyéni döntésekre ugyan van lehetőség, de ennek erőssége, a késztetések jellege, motiváló, kényszerítő ereje lényegesen gyengébb, mint az előző csoportba soroltak esetében.

Az életciklusok, életutak vizsgálata önálló szakterületté nőtte ki magát a szociológiában. Kabai az életciklus-modell elemzésekor az “egyén életrajza” Hareven által megfogalmazott definícióját használja: “Az életszakaszokat tanulmányozó szociológiai felfogás a történelmi feltételek kontextusába ágyazva kíséri nyomon az emberi élet során állandóan változó egyéni és kollektív családi magatartás kölcsönhatását. Ez a megközelítés az egyén életútját és a családtagok viszonyát tanulmányozza a személyes és történelmi idő előrehaladtával.” Az életciklus elemek vizsgálata Kabai számára azért is nagyon fontos, mert – mint azt korábban kiemeltem – rétegződésmodelljének egyik indikátorát alkotja. Az életutat végül is a különböző életesemények (tanulás befejezése, munkába állás, tartós párkapcsolat, házasság, gyermekvállalás) bekövetkeztének ideje és sorrendisége határozza meg. A kutatás során a szerző célként fogalmazta meg annak a leírását, hogy milyen életciklus modellek jellemzőek a magyar fiatalokra, és ezeknek milyen hatásuk van a magyarázandó változókra, továbbá mennyiben függnek össze a modell többi indikátorával. A szerző korévenként lebontva vizsgálja a 18-29 évesek körében az egyes életesemények bekövetkeztének időpontját és az előfordulások százalékos arányát. Az adatok elemzése révén megállapítja, hogy a tanulás és munka világa közötti lavírozás még nem terjedt el teljesen az adatfelvétel időpontjában, a fiatalok nagy részére a “normál életút” volt a jellemző. A párkapcsolatok kialakításának időpontja egyre korábbra tolódik az adatok szerint, miközben a kibocsátó családoktól való elköltözés is viszonylag korán megtörténik. A “poszt-adoleszcencia” – a meghosszabbodott ifjúkor – jele ugyanakkor, hogy a házasságkötések aránya a fiatalabb generációk körében csökken, várhatóan időben mind inkább kitolódik, ahogy a gyermekvállalás időpontja is.

Kabai az életciklus elemzéseket és tipológiákat a 25-29 éves korosztály körében készítette el hat – illetve bizonyos összevonások után négy – életeseményre. Az egyes életesemények bekövetkeztének eltérései mentén típuscsoportokat alakított ki egy többlépcsős eljárás segítségével. Az első lépésben nem hierarchikus klaszter-analízissel egy finom tipizálást hozott létre, majd második lépésként az elkészült klasztereket összevonta, a harmadik lépésben elemezte a négy dimenzió mentén az elkészült csoportokat, a negyedik lépésben a klaszterek homogenizálását végezte el, végül az ötödik lépésben leírta a végleges típuscsoportok jellegzetességeit. A könyvben Kabai nem elemzi részletesen az összes típust, csak néhányat mutat be részletesen. Ezután azt elemzi, hogy milyen eltérések vannak, nem, településtípus, kor, anyagi helyzet, szülők iskolai végzettsége alapján a különböző “életút-típusok” között.

Ezt követi a rétegződési modell empirikus tesztelése. Tizennyolc olyan változót választott ki a rendkívül gazdag adatbázisból, amelyek az életminőség adekvát indikátora lehetnek. Csupán egyetlen magyarázandó változóra mutatja be részletesebben a rétegződési modell működését, ez a változó a fiatalok “beintegrálódása az e-társadalomba” – az Internet-használatuk alapján. Kabai variancia-analízissel vizsgálta meg, hogy az életút-elemeknek, illetve a többi magyarázó indikátornak együttesen milyen hatása van az internetezésre, és milyen interakciók találhatóak az indikátorok között. Az elemzés során egy rendkívül érzékletes leírását adja a fiatalok körében fellelhető egyenlőtlenségek rendszerének: egyszerre vizsgálja annak hatását, hogy a fiatalok “honnan jöttek” (előzmények), “hova jutottak” (jelenlegi társadalmi helyzetük), “hogyan jutottak idáig” (életút) és “milyen körülmények között” (háttérelemek).

Az empirikus vizsgálat során beleütközött abba a problémába, hogy ezek a rendkívül összetett, sok kategóriát tartalmazó változók nehezen kezelhetők egy olyan modellben, ahol az együttes hatásokat elemzi (a többdimenziós matematikai modellbe nem sikerült mind a négy változót egyszerre beilleszteni, csak kétváltozós teljes faktoriális modelleket alkalmazhatott). A továbbiakban ennek a problémának a megoldására törekszik: egy speciális visszacsatolási műveletet hajt végre, azaz elkészíti a négy magyarázó változónk attribútumainak összevonásait. Ehhez először megállapítja az egyes attribútumok közötti hierarchikus relációkat: “rangsorolja” őket aszerint, hogy a kiválasztott 18 életmód-életminőség változó mentén “hogyan viselkednek” (az egyes csoportokba tartozók mennyire kedvező vagy kedvezőtlen életminőség-mutatókkal jellemezhetőek). Egy olyan összetett modell körvonalai rajzolódnak ki, amely alkalmas a kiválasztott négy rétegképző tényező révén a tipikus réteghelyzetek elkülönítésére.

Törekszik arra is, hogy az új – összevont – változók minél több magyarázóerőt megőrizzenek a korábbi – részletesebb – modellhez képest. Először a rétegképző változók attribútumainak a sorrendjét állapítja meg, majd – egy hierarchikus klaszterezés segítségével – elkészíti a rétegképző tényezők összevont csoportját, amely során “aktívan beavatkozik” a végleges csoportosítások kialakításába (“dominánsan deduktív logika”). Ezt követően – az “induktív módszer” logikájának megfelelően – egy nem hierarchikus klaszterelemzést végez, és az eljárás során csak abba “avatkozik bele”, hogy hány csoport legyen, így a többdimenziós statisztikai eljárás mintegy “maga” alakítja ki a végső csoportosításokat. Mindkét logikai séma alapján elkészíti statisztikai elemzéseit, és kideríti, hogy az életút-elemeknek van a legerősebb magyarázó ereje. Ahogy a szerző megfogalmazta: ez annak bizonyítéka, hogy “az individualizálódó társadalmunkban az életesemények ismerete nagyobb jelentőséggel bír”, mint a korábbi évtizedekben használt réteg-ismérveké.

Kabai könyvének végén egy módszertani melléklet található, ahol részletesen leírja a modell empirikus tesztelése során használt többváltozós elemzési technikák (a variancia-analízis “teljes faktoriális modelljét” – összehasonlítva a logisztikus regressziós modellel) matematikai-statisztikai hátterét. Ezt követően egy valóságos “aranybányát” tartogat a társadalomkutatók számára a könyv. Annak a tizenhét életmód- életminőség változónak az új modell szerinti elemzését tartalmazó táblázatait is beemelte a szerző a mellékletbe, amelyeket az “Ifjúság 2000” adatbázisból a legizgalmasabbaknak gondolt, és amelyeket – terjedelmi okok miatt – nem elemzett könyvében. Itt azonban tálcán kínálja az adatokat a továbbgondolásra, elemzésre. Többek között, a droghasználat, a tervezett gyermekek száma, a különórákra járás gyakorisága, a baráti kapcsolatok intenzitása, a szórakozási intézmények látogatása változók vizsgálati adatait teszi közé.

Amint a recenzió elején is írtam, Kabai Imre könyve egyaránt ifjúságszociológia, elmélet- és módszertan-történeti tanulmány, módszertani leírás. A legfontosabb mondanivalója azonban a módszertan kialakításában és bemutatásában rejlik. Az ifjúságszociológiát mintegy ürügyként használta fel az új rétegződésmodell működésének tesztelésére. Ugyanakkor nagyon sokat megtudhatunk a könyvből a magyar ifjúságról is, arról, hogy milyen életstratégiát választanak ma a fiatalok, és hogy milyen dimenziók mentén tagozódnak csoportokba. Akit a tudománytörténet izgat, az is élvezettel forgathatja a könyvet, mert a magyar rétegződéskutatásokat részletesen bemutatva elemzi azok hiátusait és az erényeit is. Azonban a módszertan iránt érdeklődők számára igazi “csemege” a könyv. Egy teljesen kidolgozott logiko-empirikus kutatási sémát ismerhet meg az olvasó, teljes módszertani leírással, amit ráadásul “élesben” – konkrét empirikus alkalmazása alapján – mutat be a szerző.

A legnagyobb erénye a szerző művének véleményem szerint mégsem abban rejlik, amit leírt, hanem abban, hogy olyan “tabukat döntöget”, amelyekre Angelusz Róbert a könyv fülszövegében is utal:

“Az elmúlt két évtized szociológiai publikációinak egyik legszembetűnőbb vonása, hogy rendkívül elhalványult az érdeklődés a társadalmi rétegződés kérdései iránt. A struktúra és a rétegződés témája csaknem tabuvá vált. Nem születtek a korábbi évtizedek teljesítményeihez mérhető, nagy kisugárzó erejű monográfiák, s még az ilyen tematikájú tanulmányok is megritkultak. Kabai Imre könyve kétségtelenül egyfajta kihívás a hazai rétegződéskutatók számára.”

Remélhetőleg a könyv kezdeményez egy szakmai diskurzust a magyar szociológiai kutatások helyzetéről, amelynek az lenne a legnagyobb hozadéka, ha több mint 20 év után újra elindulna egy nagyszabású rétegződésvizsgálat Magyarországon.

Az államszocializmussal foglalkozó, másfél évig tartó vitát szerkesztőségünk két tagjának írásával zárjuk le. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy felhagynánk a téma tárgyalásával, de az elméleti kérdések tisztázásának, az érvek ütköztetésének ezt a fordulóját befejezettnek tekintjük.

E lapszámunk két nagyobb terjedelmű összeállításával ismételten kitekintünk az európai, illetőleg a globális színtérre, a korábbiaktól eltérő kérdésekre keresve a választ. Az Európai Unióval kapcsolatos nézetek, vélemények sorát adjuk közre a szociális fórummozgalomhoz és az alkotmányos szerződéshez kapcsolódva; jelezve, hogy a baloldalon belül is sokféle megközelítés létezik. A globális folyamatok elemzéséhez ezúttal a jog oldaláról közelítő tanulmányok közzétételével igyekszünk segítséget nyújtani olvasóinknak.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Tanay Marcell, Alpár Róbert, Benyik Mátyás : Reflexiók a 3. Európai Szociális Fórumról (London, 2004. október 15-18.)
2. Szigeti Péter : Előre az Európai Unió IV., szociális pillére felé
3. Vastagh Pál : Az európai alkotmányról – magyar szemmel
4. Lóránt Károly : Az európai alkotmány
5. Vincze Hajnalka : Az Alkotmányos Szerződés biztonság- és védelempolitikai újításai
6. Gerald Epstein : A központi bankok hatalma
7. Eric Toussaint : A Világbank és az IMF a diktatúrák szolgálatában
8. Farkas Péter : Egy nagyon tiszteséges vitairat a fejlődő országokért
9. Tütő László : Gazdagok és szegények I.
10. John Lea : A bűnözés mint uralom
11. Sonja Buckel : Autonómia és erőszak
12. Simon Paulenz : Igazságtalan igazságosság
13. Ursula Flossmann, Bernd Piringer : A jog szabad játéka
14. Konok Péter : Egy lezárhatatlan vita margójára
15. Krausz Tamás : Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról
16. Deák Barna : A szovjet tapasztalat baloldali kritikájához
17. Védegylet Oktatáspolitikai Műhely : Az iskola bukásra áll?

Andor László vezeti be a Brit külügyminiszter lemondó beszédét.

Egy lemondás története

Robin Cook tiltakozása az iraki háború ellen

 

A 2003-as iraki háborúban és annak előkészítésében Nagy-Britannia, illetőleg annak kormányfője, Tony Blair volt az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese. Mivel azonban a háború legalitását és legitimitását kezdettől fogva kétségek övezték, Blair ezzel a szövetséggel kormányfői és pártvezéri korszakának legnagyobb kockázatát vállalta. E kockázatok egyik drámai tetőpontja volt a Munkáspárt parlamenti frakciójában bekövetkezett lázadás az invázió megindítása előtti napokban, valamint a párt egyik legtekintélyesebb politikusának, Robin Cooknak a kormánytagságról való lemondása.

A háborút megelőző év folyamán a Munkáspárt hosszú időn át egységet mutatott; a kritikus hangok csak a parlamenten kívülről, illetőleg az Alsóház hátsó soraiból hallatszottak. Tudható volt azonban, hogy a kormány sem teljesen egységes; nem lehetett az. Voltak mindig, akik feltétel nélkül követték Blairt a párt irányvonalát kiigazító vagy néha teljesen figyelmen kívül hagyó akcióiban, de mindig voltak olyanok is, akik megpróbáltak korrigálni, ellensúlyt képezni. Minden korábbi megpróbáltatásnál nagyobb kihívás volt azonban a pártegységre nézve az iraki háború. Egyik életrajzírója, Peter Stothard szerint Tony Blair soha nem távolodott még el ennyire régi, munkáspárti gyökereitől; és soha nem törődött ennyire kevéssé ezzel, mint Irak ügyében.

Kivételt képezett ez a kérdés a Blair és Peter Mandelson által meghonosított politikaformálási eljárás alól is. Évek óta gyakorlattá vált, hogy a párt irányvonalát, tervezett intézkedéseit ún. fókuszcsoportokban tesztelik a nyilvánosságra hozatal előtt. Ezúttal ilyesmi nem jöhetett szóba, hiszen kiderült volna a tervezett háború népszerűtlensége, ami a megszokott mechanizmus alapján a külpolitika módosítását kényszerítette volna ki.

A töréspontig feszített ellentétek kialakulásának jele volt, amikor Lord (George) Robertson, a NATO főtitkára (Blair korábbi védelmi minisztere) bejelentette, hogy az év végén át kívánja adni posztját valaki másnak. Robertson elhatározása mögött több ok állhatott: a NATO-n belüli ellentétek elmélyülése és a szervezet jelentőségének csökkenése, az Európa és Amerika közötti szakadék áthidalhatatlanságának belátása, valamint a Munkáspárton – amelynek a főtitkár korábban huszonegy éven át parlamenti képviselője volt – belüli viták elmérgesedése.

Miután egyértelművé vált, hogy London ENSZ-felhatalmazás nélkül indít háborút Washington oldalán, a kabinet bomlását már nem lehetett megállítani. Robin Cook, aki március 17-én elsőként távozott Blair kormányából a nemzetközi jogba ütköző háború elindítása miatt, nem egyszerűen egyike volt a minisztereknek. Több év óta ő volt az Európai Szocialisták Pártjának elnöke, és ebből következően politikai lépéseit nemcsak a brit helyzettel, hanem a szélesebb európai baloldal érdekeivel és nézeteivel is összhangban kellett alakítania.

Amikor John Smith elhunyt, Cook is a vezérségre esélyes politikusnak számított. Sokan gondolták úgy: az összes jelölt közül Cook a legnagyobb tudású, ám ellene szól, hogy kevésbé fotogén, mint akár Blair, akár Gordon Brown. Cook talán az egyetlen külügyminiszter, akinek célja, sőt jelszava az “etikus külpolitika” volt. Ezzel kapcsolódni kívánt a Munkáspártban korábban folytatott vitákhoz, amelyek azt kutatták, játszhat-e társadalmilag progresszív szerepet Nagy-Britannia a világban a baloldal hatalomra kerülése esetén. Az etikus külpolitikába bőven belefért a Clinton-féle amerikai vezetéssel való szoros együttműködés és az 1999-es balkáni beavatkozás támogatása.

Cook demonstratív lemondása 2003. március 17-én azt is illusztrálja, hogy a brit közvélemény jelentős része másképp ítéli meg a Koszovo érdekében folytatott légiháborút és az iraki hadjáratot. Természetesen vannak, akik mindkettőt támogatják, és vannak, akik mindkettőt ellenzik. Jól láthatóan van azonban egy igen széles réteg – és ezt fémjelzi maga Cook is –, amely a balkáni akciót humanitárius okoknál fogva támogatandónak tartotta, az irakit azonban ugyanilyen megfontolásból utasítja el. A Balkánra tekintve 1999 tavaszán azt látták, hogy a katonai erő alkalmazása véget vethet egy etnikai gyökerű konfliktusnak; 2003-ban azt, hogy az iraki kaland kontinentális léptékű destabilizációhoz és végső soron a civilizációk háborújához vezethet. Látják azt, amivel Robin Cook lemondását indokolta: ebben a háborúban a brit kormányt nem támogatja sem az ország közvéleménye, sem azok a szervezetek, amelyeknek Nagy-Britannia tagja (EU, NATO, ENSZ Biztonsági Tanácsa).

A parlamenti beszéd mellett a távozó miniszter levélben is megindokolta lemondását Tony Blair kormányfőnek. Ebben az alábbiakat írta:

“A kabinetben néhány hét óta őszintén beszéltem aggodalmamról amiatt, hogy multilaterális támogatás hiányában indítunk katonai akciót. (…) Elvi síkon azt hiszem, hogy hiba széles nemzetközi támogatás nélkül katonai akciót indítani. Gyakorlati megközelítésben azt gondolom, Nagy-Britannia érdekeivel ellentétes, hogy precedenst teremtsünk az unilaterális katonai akcióra. (…) Az Európai Szocialisták Pártjának elnökeként – amely pártnak a Munkáspárt tagja – zavaró számomra, hogy az Európai Unión belül egyetlen testvérpártunk sem támogatja pozíciónkat…”

Blair válaszlevelet írt a lemondó miniszternek, amelyben – egyebek mellett – ez állt:

“Meg akarom köszönni Önnek két kabinetposztján nyújtott teljesítményét, ami kétségkívül folytatódni fog annak érdekében, hogy Nagy-Britannia és az Európai Unió közötti kapcsolatok javuljanak. Amikor a jelenlegi válságon túl leszünk, ennek különös jelentősége lesz majd. (…) Lemondását illetően azt mondhatom: mindig is arra törekedtem, hogy a válságot az Egyesült Nemzetek keretei között oldjuk meg, ahogy azt a levelében is elismeri. De mindig egyértelmű voltam a tekintetben is, hogy az ENSZ azért van, hogy megoldja a dolgokat, nem pedig azért, hogy a megoldást megkerülje. (…) A kormány hű marad az 1441-es határozathoz. Mások – Irak folytatódó engedetlensége ellenére – hátat fordítanak neki.”

Cook egyébként messze nem a legkeményebb bírálatot gyakorolta a baloldalon a háborús politikával szemben. Rendszeresen és kíméletlenül nyilatkozott Peter Kilfoyle korábbi védelmi államtitkár. A Munkáspárton belüli kritika extrém megnyilvánulása volt, amikor Tam Dalyell képviselő úgy fogalmazott: Blairt háborús bűnösként a hágai nemzetközi büntetőbíróság elé kell majd állítani. Ha ezt a megfogalmazást egyedinek is tekintjük, a párton belül nem lebecsülendő ellenállás alakult ki, és a kormány politikája a Munkáspárt százéves történetének két legjelentősebb parlamenti lázadását váltotta ki a frakcióban. Ennek ellenére, amikor március 18-án az Alsóházban a kormány a képviselők hozzájárulását kérte, hogy “minden szükséges eszköz”-t felhasználhasson Irak leszereléséhez, elegendő munkáspárti képviselő szavazott igennel ahhoz, hogy a kormányfő személye körül ne alakulhasson ki azonnali bizalmi válság. Érdekes módon erre maga Cook is vigyázott: drámai hangú beszédét nem a parlamenti vitában, hanem csak a szavazás előesté­jén mondta el, így az nem idézhetett elő pártszakadást. Ugyanakkor a lemondóbeszéd súlyát növelte, hogy a felszólaló Cook mellett két korábbi kabinetminiszter, Frank Dobson és Chris Smith ült, akik maguk is többször beszéltek nyilvánosan a háborús politika ellen.

A március 18-án rendezett alsóházi szavazáson összesen 217 képviselő szavazott a háború ellen, a kormányétól eltérő tartalmú határozatot kezdeményezve. Ebből 139 volt munkáspárti; a liberális demokraták teljes létszámban a kormány ellen szavaztak, és a konzervatívok sem álltak ki egyöntetűen a háború mellett. A háborúellenes tömb egy olyan kiegészítést támogatott volna, amely szerint a háborús ok “még nem bizonyított” (not yet established). A kormány javaslatát ezután, amely a katonai beavatkozásnak utat adott, 412 képviselő támogatta 149 ellenében – ezúttal 83 munkáspárti képviselő szavazott a kormány ellen. A többségi támogatás elnyeréséhez szükség volt a frakcióvezetés kemény fellépésére és a Downing Street kommunikációs csapatának aktív szerepvállalására is.

A kormány nem azért volt bajban a parlamenti szavazás előestéjén, mert leszavazástól kellett volna tartania. Idejekorán egyértelmű volt ugyanis, hogy a konzervatív képviselők támogatni fogják a kormányt. Blair számára erkölcsi vereséget jelentett volna, ha a párton belüli lázadás eléri azt a szintet, amelynél már a konzervatívok szavazatától függ a kormány akaratának érvényesülése. Ez ugyan nem következett be, de Blair és a kormány számára komoly figyelmeztetésnek számított, hogy a döntő szavazásnál minden harmadik képviselő a kormányéval ellentétes álláspontra helyezkedett.

Robin Cook mellett a nemzetközi fejlesztési miniszter, Clare Short volt a Blair-kabinet “gyenge láncszeme”. Az előzetes elemzések általában első helyen említették őt mint a háború esetén lemondó minisztert. Short egy interjúban március elején a felelőtlen (extraordinarily reckless) jelzővel illette a kormányfőt. Mindennek ellenére Short nem mondott le a háború kitörésekor, amit hosszú újságcikkben próbált megindokolni. Támogatói csalódottak voltak, ugyanakkor Blair is tudhatta, hogy nem számíthat többé a szókimondó miniszter asszonyra, akinek a kormányból való távozása csak idő kérdése volt. Ez májusban meg is történt, de korántsem keltett akkora hatást, mint márciusban tehette volna, amikor a két miniszter egyidejű lemondása igen súlyos helyzetbe hozta volna a kormányfőt. Blair tehát bizonyos értelemben Short önmérsékletének (vagy gyávaságának) köszönhette, hogy hivatalában maradt. Később viszont nyilván ő maga távolította volna el a lázongó minisztert, ha az nem mondott volna le önként.

Egy hónappal a háború (ti. a főbb hadműveletek lezárulása) után Blair azt állította: kész lett volna lemondani, ha netán a pártbeli lázadás miatt a háború elindításához az ellenzék szavazataira kényszerül támaszkodni. Az ellenzék ez esetben csak a Konzervatív Pártot jelentette, hiszen a liberális demokraták a munkáspárti lázadókhoz hasonlóan a háború ellen foglaltak állást. A konzervatívok mint minden más esetben, ezúttal is támogatták Washington háborúját, és meg is szavazták azt. Blair – amennyiben hitelt lehet adni utólagos bejelentésének – azért maradt hivatalában, mert még éppen annyi munkáspárti szavazta meg az indítványt, amennyi a konzervatívok nélkül is elegendő lett volna. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy számos ismert konzervatív személyiség – a párt ún. Európa-barát szárnya – a háború ellen foglalt állást, így pl. Kenneth Clarke volt pénzügyminiszter vagy Michael Heseltine volt miniszterelnök-helyettes.

2003 szeptemberében – a Kelly-ügy, illetőleg a fegyverszakértő halála nyomán a kormány és a BBC között kirobbant vita háttérzaja mellett – Tony Blair megkapta az első pofont a választóktól, amikor szeptemberben időközi választást tartottak egy londoni körzetben. Brent East időtlen idők óta a Munkáspárt erős bástyája volt; a baloldali jelöltek itt mindig megkapták legalább a szavazatok felét. Az elmúlt két választáson a konzervatívok 20 százalék körül muzsikáltak, a liberális demokraták pedig ennél is gyengébben. Ezúttal a mandátumot (a leadott szavazatok 39 százalékával) egy liberális demokrata jelölt szerezte meg, aki 29 évével az Alsóház legfiatalabb tagja lett. A liberális demokraták ezzel 54-re növelték parlamenti képviselőik számát, és ezzel a legjobb eredményt tudták felmutatni 1929 óta.

Az ősz elején a boltokba került Robin Cook könyve (Point of Departure) is. Ebben a volt kabinetminiszter nemcsak az iraki háborúval foglalkozott, hanem ez a téma tette ki a szöveg négyötödét. Naplószerűen mondta el az iraki háborúhoz vezető út londoni színének történéseit, és – egyebek mellett – az derült ki belőle, hogy Blair az invázió előtti hónapokban egészen világosan látta, hogy Szaddám Huszein nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel.

2004 júliusában jelent meg az ún. Butler-jelentés, amelyben öt tapasztalt köztisztviselő és politikus foglalta össze az iraki háború és a tömegpusztító fegyverek összefüggéseit, végeredményben a háború legalitását és legitimitását tesztelve. Ez a jelentés erős kritikával illette a titkosszolgálatok és a politika kapcsolatrendszerét, a titkosszolgálati információk és a public relations összefonódását, ám személy szerint senkit nem tett felelőssé a közvélemény megtévesztéséért és végeredményben azért, hogy a brit kormány és a parlament hamis információk alapján vitte háborúba az országot.

A Butler-jelentés nyilvánosságra hozatalának napján rendezett vitában Cook a parlament hátsó soraiból intézett kérdést a kormányfőhöz azt tudakolva, hogy ha Irak fenyegetést jelenthetett, de nem jelentett azonnali fenyegetést, akkor miért nem hagyhatták, hogy az ENSZ ellenőrei Hans Blix vezetésével elvégezzék azt, amire felkérték őket. Válaszában Blair annyit mondott: az ellenőrök munkáját kizárólag egy katonai fellépést kilátásba helyező ultimátum nyomatékosíthatta (egy második ENSZ-határozat formájában). Mivel azonban ezt Franciaország eleve elutasította, a további huzavonának nem volt értelme, és kénytelenek voltak megindítani az inváziót.

Jogi értelemben tehát Blairt minden hivatalos jelentés tisztának találta, ez azonban nem oldotta fel azt a bizalmi válságot, amely a háború miatt a köztisztviselők, a politikusok és főként a választók körében kialakult. A Butler-jelentés után a britek majd 60 százaléka gondolta úgy, hogy Blair hazudott annak érdekében, hogy háborúba vigye országát. Nagy-Britannia muszlim lakossága körében a Munkáspárt támogatottsága a 2001-es 75 százalékról 2004-re 38 százalékra esett. Robin Cook ekkor úgy döntött, hogy kampánykörutat kezd az ország mecsetjeiben, hogy meggyőzze a muszlim közösséget arról, hogy a 2005-ben várható választásokon a történtek ellenére a Munkáspártot támogassák. Inayat Bunglawala, Nagy-Britannia Muszlim Tanácsának szóvivője kinyilatkoztatta, hogy nagyon örülnek a volt külügyminiszter látogatásainak; nagy hatást tett rájuk az a beszéd, amelyet a parlamentben elmondott lemondásakor, az invázió kezdete előtt néhány nappal.

Mindezek miatt tekinthetjük fontos dokumentumnak annak a politikusnak a lemondóbeszédét, aki mindvégig a legalitás és a legitimitás oldalán igyekezett állni. Karrierjének, magas miniszteri fizetésének feláldozásával megőrizte saját politikusi hitelét, és talán megmentett valamit a Munkáspárt megtépázott tekintélyéből is.

 

***

 

A lemondóbeszéd

 

Mr. Robin Cook (Livingston): “Húsz év óta ez az első alkalom, hogy a hátsó sorokból szólok a Tisztelt Házhoz. Be kell vallanom, el is felejtettem már, hogy mennyivel jobb a látvány innen föntről.

Az elmúlt húsz évből egyik sem volt olyan élvezetes és hálás, mint a legutóbbi kettő, amikor abban a hatalmas kiváltságban volt részem, hogy házelnökként szolgálhattam a Tisztelt Házat. Mindezt még élvezetesebbé tette, hogy alkalmam volt önnel együtt dolgozni, elnök úr. Házelnökként gyakran kellett cáfolnom olyan vádakat, amelyek szerint egyes bejelentéseket sajtóinterjúk előztek volna meg. A mostani alkalommal teljes bizonyossággal mondhatom, hogy semmiféle sajtóinterjúra nem került sor a bejelentés előtt. Úgy döntöttem, hogy először a Házhoz szólok arról, miért nem tudok támogatni egy háborút, amely nélkülözi a nemzetközi megegyezést és a hazai támogatottságot.

A jelenlegi miniszterelnök pályafutásom alatt a Munkáspárt legsikeresebb vezetője. Remélem, hogy továbbra is pártunk vezetője marad, és remélem azt is, hogy sikeres marad. Nem rokonszenvezek azokkal – és nem is fogom támogatni őket –, akik ezt a válságot arra akarják felhasználni, hogy elmozdítsák őt.

Elismerésemet nyilvánítom azon hősies erőfeszítések iránt, amelyekkel a miniszterelnök egy második határozatot próbált biztosítani. Nem hiszem, hogy bárki jobb munkát végezhetett volna, mint a külügyminiszter úr, annak érdekében, hogy a Biztonsági Tanács egy második határozatot hozzon. Most, hogy ezek a törekvések kudarcot vallottak, nem tehetünk úgy, mintha egy második határozat megszerzésének nem volna jelentősége. Franciaországot az elmúlt napokban a bírálatok özöne érte. Nem csak Franciaország akarja egyedül, hogy több idő legyen a vizsgálatokra. Németország több időt akar a vizsgálatokra, és Oroszország is több időt akar a vizsgálatokra. Soha nem fordult még elő, hogy ennyire távol legyünk a határozathoz minimálisan összegyűjtendő szavazatok megszerzésétől. Megtévesztjük magunkat, ha azt gondoljuk, hogy a nemzetközi ellenkezés kizárólag Chirac elnöknek köszönhető. A valóság az, hogy Nagy-Britanniát ma egy olyan háborúba való belépésre kérik, amelyről nincs egyetértés egyetlen olyan testületben sem, amelyben vezető rangú résztvevők vagyunk. Sem a NATO-ban, sem az Európai Unióban, sem pedig – ahogy most kiderült – a Biztonsági Tanácsban. Komoly visszalépés az, hogy ilyen diplomáciai gyengeség állapotába jutottunk. Egy évvel ezelőtt mi és az Egyesült Államok egy terrorizmus elleni koalíció részesei voltunk, amely szélesebb és sokszínűbb volt, mint amit valaha is lehetségesnek gondoltam. A történelem meg fog döbbenni azokon az elhibázott diplomáciai számításokon, amelyek ilyen gyorsan vezettek e nagy erejű koalíció szétzilálódásához. Az Egyesült Államok megengedheti magának, hogy egyedül elinduljon, Nagy-Britannia azonban nem szuperhatalom. A mi érdekeinket nem egyoldalú akciókkal lehet a legjobban megvédeni, hanem sokoldalú megállapodásokkal és egy olyan világrenddel, amelyet szabályok kormányoznak. Ma mégis azt látjuk: a számunkra legfontosabb nemzetközi együttműködések meggyengültek: az Európai Unió megosztott, a Biztonsági Tanács pedig holtponton van. Ezek súlyos áldozatai egy olyan háborúnak, amelynek első lövései még csak ezután fognak eldördülni. Hallottam bizonyos párhuzamokat, amelyeket a jelen helyzetben indított katonai akció és az általunk Koszovóban végrehajtott katonai akció között vonnak. A Koszovóban végrehajtott katonai akció sokoldalú támogatása azonban nem volt kétséges. Támogatta a NATO és támogatta az Európai Unió; támogatta a hét szomszédos ország mindegyike a régióban. Franciaország és Németország aktív szövetségeseink voltak. Pontosan azért, mert a mai esetben ezen támogatások egyike sem áll rendelkezésre, különösen fontos lett volna, hogy egyetértés szülessen a Biztonsági Tanácsban a nemzetközi egyezség felmutatásának utolsó reményeként. A koszovói beavatkozás jogi alapja az volt, hogy a kényszerítő humanitárius válság azonnali beavatkozást igényelt. Ezúttal a támogatás megszerzését az nehezíti számunkra, hogy sem a nemzetközi közösség, sem a brit közvélemény nincs meggyőződve arról, hogy sürgős és kényszerítő oka van az iraki katonai akciónak. A háború küszöbének mindig magasnak kell lennie. Egyikünk sem tudja megjósolni az Irak elkövetkező bombázásával járó civil áldozatok számát. Az amerikai figyelmeztetésekből, amelyek egy »sokkoló és megfélemlítő« légitámadást helyeztek kilátásba, arra következtethetünk, hogy a valószínű áldozatok száma meg fogja haladni az ezres nagyságrendet. Biztos vagyok abban, hogy a brit katonák professzionális és bátor magatartást tanúsítanak majd. Remélem, hogy mindannyian vissza is jönnek. Remélem, hogy Szaddám – akár most is – elhagyja Bagdadot, és elkerüli a háborút. Hamis érvelés azonban azt mondani, hogy csak azok támogatják csapatainkat, akik a háborút is támogatják. Teljesen legitim dolog támogatni a csapatainkat, miközben alternatívát keresünk a konfliktusnak, amely csapatainkat kockázatnak teszi ki. Az sem méltányos, ha azzal vádolnak bennünket, akik több időt akarunk a vizsgálatoknak, hogy nincs alternatív stratégiánk. Mint külügyminiszter négy éven át egyik felelőse voltam a Nyugat feltartóztatási stratégiájának. Az elmúlt évtizedben ez a stratégia több fegyvert semmisített meg, mint az Öböl-háború. Felszámolta Irak nukleárisfegyver-programját, és megállította Szaddám közép- és nagy hatótávolságú rakétaprogramját. Irak katonai ereje ma kevesebb mint fele annak, ami a legutóbbi Öböl-háború idején volt. Paradox módon éppen azért lehet egyáltalán megfontolni az inváziót, mert Irak katonai ereje ilyen gyenge. A konfliktus egyes támogatói azt állítják, hogy Szaddám hadereje olyan gyenge, olyan demoralizált és olyan rosszul felszerelt, hogy a háború néhány nap alatt véget is fog érni. Nem lehet azonban egyidejűleg arra építeni a katonai stratégiánkat, hogy Szaddám gyenge, és ugyanakkor azzal az állítással igazolni a megelőző akciót, hogy fenyegetést jelent. Irak valószínűleg nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel a kifejezés hagyományos értelmében véve, azaz olyan működőképes eszközzel, amellyel támadást lehet intézni egy stratégiai célpontnak megválasztott város ellen. Valószínűleg rendelkezik még biológiai mérgekkel és harctéri vegyi eszközökkel, de azok 1980 óta a birtokában voltak, amikor az Egyesült Államok vállalatai Szaddámnak antrax hatóanyagokat adtak el, az akkori brit kormány pedig támogatta a vegyi és a hadianyag-termelést. Miért olyan sürgős most, hogy katonai akciót indítsunk annak a katonai kapacitásnak a lefegyverzésére, amely húsz éve ott van, és amelynek a felépítésében mi segédkeztünk? Miért szükséges háborúhoz folyamodni ezen a héten, amikor Szaddám fegyverkezési törekvéseit korlátozza az ENSZ-ellenőrök jelenléte? Alig néhány héttel ezelőtt Hans Blix azt mondta a Biztonsági Tanácsnak, hogy a hátralevő legfontosabb leszerelési feladatok néhány hónap alatt végrehajthatók. Hallottam olyan véleményt, miszerint Iraknak nem hónapjai, hanem tizenkét éve volt arra, hogy megvalósítsa a leszerelést, és hogy a türelmünk elfogyott. Izraelnek ugyanakkor már harminc éve volt arra, hogy végrehajtsa a 242-es számú határozatot a megszállt területek kiürítéséről. Izrael esetében azonban a végrehajtás megtagadása nem vált ki hasonló türelmetlenséget. Üdvözlöm a miniszterelnök úr erős személyes elkötelezettségét a közel-keleti béke iránt, de Nagy-Britannia pozitív szerepe a Közel-Keleten nem tudja orvosolni az igazságtalanság érzetét, amely az egész mozlim világot jellemzi amiatt, hogy egyfajta szabály érvényesítését látják az Egyesült Államok szövetségesei esetében és egy másfajta szabályét a többiek számára. Hitelképességünket sem javítja az a látszat, amely szerint washingtoni partnereink kevésbé érdekeltek a leszerelésben, mint az iraki rezsimváltásban. Ez ad magyarázatot arra, hogy a vizsgálatok előmenetelének bizonyítékai Washingtonban nem elégedettséget váltanak ki, hanem megrökönyödést; ez ugyanis gyengíti a háború melletti érvelést. A legutóbbi hetekben kénytelen voltam azon a feltevésen gondolkodni, hogy ha Floridában néhány csellengő szavazat a másik irányba billenti el a mérleget, és Al Gore-t választják elnökké, akkor most nem kellene brit csapatok kiküldésével foglalkoznunk. Minél hosszabb ideig szolgáltam itt, annál jobban tisztelem a brit emberek jó érzését és kollektív bölcsességét. Azt gondolom, Irak ügyében a britek körében uralkodó hangulat megalapozott. Nem vonják kétségbe, hogy Szaddám egy kegyetlen diktátor, de nincsenek meggyőződve arról, hogy egyértelmű és azonnali veszélyt jelent Nagy-Britannia számára. Azt akarják, hogy a vizsgálatok kapjanak esélyt, és gyanítják, hogy egy olyan amerikai kormány taszítja őket túl gyors ütemben a konfliktusba, amelynek ezen a téren különleges szempontjai vannak. Mindezek fölött pedig az zavarja őket, hogy Nagy-Britannia megint kockázatos helyzetbe kerül egy széles nemzetközi koalíciót nélkülöző katonai kaland miatt, amely sok hagyományos szövetségesünk ellenérzésébe ütközik. A jelenlegi válság kezdetétől fogva – mint a Ház elnöke – kitartottam amellett, hogy legyen jogunk szavazni arról, hogy Nagy-Britannia részt vállaljon-e ebben a háborúban. Időközben a kommentátorok kedvenc témája lett, hogy ez a Ház már nem foglal el központi szerepet a brit politikában. Semmi sem tudna erre jobb cáfolatot adni, mint az, ha a Ház megállítaná csapataink elkötelezését egy olyan háborúban, amely mögött sem nemzetközi megállapodás, sem hazai támogatás nem áll. Holnap este csatlakozni kívánok azokhoz, akik az azonnali katonai akció ellen szavaznak. Ebből az okból – és csakis ebből az okból – és nehéz szívvel mondok le a kormányban viselt tagságomról.” [Taps.]

 

2003. március 17.

(Fordította és a bevezetőt írta: Andor László)

A szerző az európai integrációval szembeni amerikai félelmek és az USA külpolitikájának kapcsolatát elemezve arra mutat rá, hogy az amerikai törekvések szinte minden szempontból zsákutcába jutottak. Európa viszont az egyetemes geopolitika nagy kérdőjeleként akár egy sokszínűbb világ kialakításának alternatíváját is jelentheti.

1945 óta az Egyesült Államok külpolitikájának elsődleges célja volt, hogy Nyugat-Európát geopolitikai, stratégiai forrásainak alárendelt, azokba szervesen integrált elemként kezelje. A II. világháború utáni időszakban ezt könnyen meg tudta valósítani, hiszen a háborúban kivérzett az európai gazdaság, s ugyanakkor az európai lakosság, de még inkább az európai politikai és gazdasági elit erősen tartott a kommunista befolyástól – amit a szovjet katonai hatalom, illetve a nyugat-európai kommunista pártokat alkotó tömegek súlya jelenített meg. Az Egyesült Államok az európai újjáépítést a Marshall-tervvel gazdaságilag, az Észak-atlanti Szervezet létrehozásával pedig katonailag segítette.

Az európai intézmények megszerveződése ezen körülmények közepette ment végbe. Az erőfeszítések először csak hat államra terjedtek ki – Franciaországra, Nyugat-Németországra, Olaszországra és a három Benelux államra –, és a gazdasági kapcsolatokra korlátozódtak. Ezzel egyidejűleg óvatos lépések történtek az európai katonai struktúrák megteremtése érdekében, amelyek nem jártak sikerrel. Ezeket a kísérleteket elsődlegesen az európai kereszténydemokrata pártok, illetve a szociáldemokraták támogatták. Ugyanakkor ezen országok kommunista pártjai határozottan elutasították e törekvéseket, mert a hidegháború részének tekintették. Az USA szempontjából az európai szervezetek kialakítása kívánatosnak tűnt, mivel ezek egyfelől erősítették az európai gazdaságokat (s ezáltal szélesebb piacot jelentettek az amerikai export és befektetések számára), másfelől pedig csillapították a német újrafegyverkezés és a németek NATO-tagsága miatti francia félelmeket.

Az 1960-as évekre azonban a fenti képlet két eleme is kezdett megváltozni az USA szempontjából. Először is, Nyugat-Európa túlságosan is megerősödött. Az Egyesült Államoknak egyre inkább gazdasági vetélytársa lett, vagyis a világgazdaságban veszélyes potenciális ellenféllé vált. Másfelől, Franciaországban ismét hatalomra került Charles de Gaulle, aki az európai szervezetek politikai autonómiáját szorgalmazta, azaz nem akarta, hogy Nyugat-Európa az USA geopolitikai-stratégiai szempontjainak alárendelt szerepet játsszon. S ettől kezdve az Egyesült Államoknak az európai egység iránt érzett lelkesedése feltűnően alábbhagyott. Ugyanakkor az USA politikailag nem volt abban a helyzetben, hogy megváltozott érzelmeinek nyíltan is hangot adjon. A helyzet tovább változott. A nyugat-európai kommunista pártok a választásokon egyre kevesebb sikerrel szerepeltek. Politikájuk pedig fokozatosan új irányt vett, amelyet akkoriban eurokommunizmusnak neveztek. Ennek egyik következménye volt az európai struktúrákhoz való viszonyuk megváltozása: ezeket óvatosan támogatni kezdték, de legalábbis megtűrték.

Ez volt az a korszak, amikor az Egyesült Államok elvesztette a vietnami háborút, ami az USA geopolitikai pozícióját jelentősen rontotta. Ez a politikai-katonai kudarc, amelyet tovább súlyosbított Nyugat-Európa és Japán komoly gazdasági versenytársként való fellépése, egyben megingatta az USA-nak a világrendszerben elért vitathatatlannak látszó hegemóniáját, s lassú hanyatlásnak indult. Mindez megkövetelte, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában a korábbi egyszerű, leplezetlen dominanciát új stratégia váltsa fel. Ez Nixon hatalomra kerülésével kezdődött el; a Szovjetunióval megindult az enyhülés politikája, de ennél is fontosabb volt Nixon pekingi látogatása és a kínai–amerikai viszony megváltozása. Nixon kezdeményezte az általam “puha multilateralizmus”-nak nevezett politikát, amelyet aztán Reaganen át Clintonig, sőt George H. W. Bushig minden amerikai elnök követett.

Európával kapcsolatban pedig az lett a legdöntőbb amerikai szempont, hogy hogyan lehetne lelassítani az akkoriban egyre erősödő európai politikai autonómia folyamatát. Ennek érdekében az USA geopolitikai “együttműködést” (értsd, bizonyos mértékű politikai konzultációt) ajánlott fel Nyugat-Európának két fronton is – a Szovjetunióval szemben folytatódó hidegháború és az Észak–Dél közötti politikai-gazdasági küzdelem kérdésében. Ezt a kompromisszumot számtalan intézmény tekintette alapelvnek – többek között a Trilaterális Bizottság, a G–7-ek találkozói, a davosi Világgazdasági Fórum. A hidegháborús politikai program végül a helsinki egyezményben csúcsosodott ki. Az Észak–Dél problematika eredményezte a nukleáris fegyverzetcsökkentést, a washingtoni konszenzust (a neoliberalizmus javára a fejlesztési elvvel szemben), illetve a Világkereskedelmi Szervezet létrehozását.

Azt mondhatjuk, hogy az 1970-es, 1980-as évek kiigazított amerikai külpolitikája részleges sikert eredményezett. Bár tovább erősödött Európa politikai autonómiája – elég csak a német Ostpolitikra vagy a Szovjetuniót és Nyugat-Európát összekötő gázvezetékre utalni –, Európa nagyjában-egészében nem függetlenedett az amerikai geopolitikától. Különösen is hatékonyan tudta az Egyesült Államok elhárítani az önálló európai hadsereg létrehozására irányuló meg-megújuló követelést. A gyakorlatban – bár ezt nem mondta ki – az Egyesült Államok ellenszenvvel viseltetett az európai egységgel szemben.

Az USA politikája az Észak–Dél kérdésében még sikeresebbnek tűnt. A harmadik világ országai engedelmesen végrehajtották az IMF strukturális változásokat előíró politikáját, mi több, még Kelet-Európa szocialista országai is beálltak a sorba. A hatalomra jutott nemzeti felszabadító mozgalmakkal és a szocialista tömb kommunista rezsimjeivel szemben érzett tömeges kiábrándulás még a maradék ellenállásnak is élét vette, és a baloldalon világszerte morózus pesszimizmust szült. És persze a végső “győzelem” a Szovjetunió összeomlása volt.

Ám ez a “győzelem” cseppet sem szolgálta az USA külpolitikai érdekeit általában, de legkevésbé Nyugat-Európában. Hiszen ezzel érvényét vesztette az utolsó jelentős érv is amellett, miért kell Nyugat-Európának belenyugodnia abba, hogy az USA világszerte a geopolitikai “vezető szerepé”-ben tetszeleg. Szaddám Huszein megragadta az alkalmat, és nyíltan kesztyűt dobott az Egyesült Államoknak, amit semmiképp sem tehetett volna meg a korábbi hidegháborús korszakban. Az öbölháború épp a végső szakítás előtt egy pillanattal fegyverszünettel ért véget, amelyet – mint azt az elkövetkező évtized igazolta – az Egyesült Államok egyre kevésbé tudott elfogadni. Ugyanakkor Clinton továbbra is a “puha multilateralizmus” nixoni elvét követte a Balkánon, a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában, és a nyugat-európaiak még mindig vonakodtak nyíltan szakítani az Egyesült Államokkal a jelentősebb kérdésekben.

Időközben az USA – hogy Nyugat-Európa támogatását megőrizze – erőteljesen szorgalmazta az immár nem kommunista keleti és közép-európai államok csatlakozását az európai intézményekhez (és a NATO-hoz), mert úgy érezte, ezek az újonnan integrált államok készséggel megerősítik, illetve megszilárdítják az Egyesült Államokkal való európai kapcsolatokat, s ezáltal ellensúlyozni tudják majd a Nyugat-Európában felerősödött különválási törekvéseket.

S ekkor léptek színre George W. Bush és héjái. Szerintük a Nixontól Clintonig irányadó külpolitikai vonal túlságosan gyenge és alapvetően felelős az USA hanyatló világhatalmának kialakulásában. Különösen is lenézően viszonyultak az ENSZ szervezeteihez, és hangsúlyt fektettek arra, hogy az európai törekvések a politikai autonómiára korlátozódjanak. Úgy ítélték meg, hogy ennek eléréséhez a legjobb eszköz, ha hatalmukat egyoldalúan és katonailag kirívóan erőszakos módon érvényre juttatják. Kiszemelt célpontjuk, amit az 1990-es években mindvégig hangoztattak, Irak volt három ok miatt is: az öbölháború az USA-t “megalázó” helyzetbe hozta azzal, hogy Szaddám Huszein megőrizte hatalmát; Irak kitűnő lehetséges helyszín az USA közel-keleti bázisai számára; Irak katonailag könnyű célpont volt különösen azért, mert nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel.

A héják úgy vélték, hogy Irak lerohanása megmutathatja a világnak az USA kétségtelen katonai fölényét, s ennek révén háromféle hatást eredményez: megfélemlíti a nyugat-európaiakat (illetve a kelet-ázsiaiakat), és véget vet mindenféle politikai autonómiatörekvésnek. Egyúttal meghunyászkodásra késztet minden nukleáris hatalmat, és arra készteti őket, hogy a nukleáris fegyverek birtoklásának még a gondolatától is elriadjanak. Egyidejűleg megfélemlíti az összes közel-keleti államot, és ezzel arra kényszeríti őket, hogy minden öntudatos geopolitikai törekvésüket feladják, s ezzel egyidejűleg elfogadják az izraeli–palesztin konfliktus megoldásának Izrael és az USA által diktált feltételeit.

Ez a politika teljes csődöt eredményezett. A látszólag könnyű prédáról, Irakról kiderült, hogy nem is olyan könnyű ellenfél. Mára világossá vált, hogy az amerikai megszállás ellenállást keltett és egyre kiterjedtebb felkelést indított, aminek a legkisebb következménye az lesz, hogy olyan iraki kormány alakul meg, ami nem lesz egészen az USA ízlésének megfelelő, a legsúlyosabb következménye pedig az amerikai csapatok teljes kivonása lehet, amint azt már Vietnamban is láttuk. Európa kettészakításának terve – az ún. “régi Európa” és az “új Európa” szembeállítása – pedig csak időleges sikert eredményezett. De a spanyol választások ezt is megtörték, és Európa 1945 óta első ízben közel áll geopolitikai autonómiája megszerzéséhez. A nukleáris fegyverek elterjedésének folyamata nem lassult. Sőt inkább felgyorsult. A közel-keleti államok pedig (Líbia kivételével, bár ez a politika csak átmeneti) nemhogy közeledtek volna, hanem éppenséggel eltávolodtak az Egyesült Államoktól. Izrael és Palesztina viszonya totális zsákutcába jutott, míg aztán egyszer úgy robban majd, hogy nem lehet kordában tartani.

A héják szűk látókörű, macsópolitikája megbukott, és ennek a vonalnak a támogatottsága még az Egyesült Államokban, a konzervatív republikánusok körében is jelentősen meggyengült. Na de mi lehet ennek az alternatívája? Amit ehelyett a mérsékelt republikánusok, illetve a centrista demokraták John F. Kerryvel az élen kínálni tudnak, az a nixoni–clintoni évek “puha multilateralizmusához” való visszatérés. Kérdés, vajon működik-e még ez. Bizony, az igenlő válasz nagyon kétséges. Szinte egészen biztos, hogy a következő évtizedben a nukleáris fegyverkezés szirénhangjai minimum egy tucat államot elcsábítanak majd, és akkor nyolc helyett huszonöt nukleáris hatalommal kell számolnunk az eljövendő negyedszázadban. Ez viszont fékezi majd az USA katonai hatalmát. Szinte elképzelhetetlen viszont, hogy a közel-keleti fejlemények az amerikai politika által óhajtott irányban alakuljanak. Különösen érvényes ez az izraeli–palesztin viszonyra.

És mi vár Európára? Pillanatnyilag az egyetemes geopolitika nagy kérdőjele éppen Európa. Még a “atlanti politikának” leginkább elkötelezett európaiak is megriadtak az amerikai kormánytól, sőt egy “multilaterális” USA-tól is tartanak. Továbbra is kétséges, sikerül-e komoly európai alkotmányt kidolgozni – különösen azóta, hogy elég egyetlen társországban is elutasító népszavazási eredmény ahhoz, hogy bármely közös egyezményt megtorpedózzanak. Az európai baloldal még mindig nem heverte ki az 1945 utáni vereség okozta szkepszist az európai egységet illetően, és ezért nem is tud teljes szívvel részt venni az európai újjáépítésben. Leginkább az északi országokra és Francia­országra érvényes ez, de hasonlóan gondolkodó csoportok szinte mindenhol akadnak.

A sokszínűbb világ kialakításának első és elemi építőköve az erős, autonóm Európa. Olyan, független Európa, amely hajlandó dolgozni a világgazdaság alapvető átformálásáért, amivel végre kezdetét veheti Észak és Dél szakadatlan polarizálódásának visszafordítása, s ezzel a világban még jelentősebb változások indulhatnak meg. Mindkettő abszolút lehetséges. De egyik sem bizonyos.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Az USA hatalmi fölénye nem örök érvényű, e felismerés mellőzése növeli az USA gazdasági problémáit. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentés egyidejű erőltetése hosszabb távon elősegíti a távol-keleti, elsősorban a kínai gazdaság növekedését, ezzel a politikai, hatalmi viszonyok átrendeződését.

Az USA nagyhatalmi szerepének hanyatlása és az új ázsiai regionalizmus¹

 

 

Az USA munkanélküliségi rátája 5–7 százalék között ingadozik. Még magasabb lenne, ha számításba vennénk a börtönök népes “lakosságát” és a bebörtönzés hosszú távú következményeit (Western&Beckett, 1999)² . A kialakult helyzetben olaj a tűzre a munkahelyek Kínába és Indiába történő kiszervezése, ami elégedetlenségi hullámot gerjesztett Amerika-szerte.

Amikor Bush elnök gazdasági tanácsadóinak vezetője, Gregory Mankiw azzal a merész állítással állt elő, hogy a munkahelyek kiszervezése jótékony hatással van az amerikai gazdaságra, sietve visszavonulót kellett fújnia, mert még a hatalmon levő republikánusok is ellene fordultak. Mankiw tézise – amely tulajdonképp nem más, mint egy széles körben elfogadott közgazdasági dogma – azon a feltételezésen nyugszik, hogy a kiszervezés által az amerikai munkavállalók magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékeket és szolgáltatásokat állíthatnának elő.

A szolgáltató szektor munkahelyeinek kiszervezése hisztériához közeli légkört alakított ki az USA politikailag amúgy is túlfűtött elnökválasztási évében. Látni kell azonban, hogy az USA-beli munkahelyteremtés lassú ütemének elsődleges oka nem az ázsiai valuták mesterségesen alacsony árfolyama (a dollárral szemben) vagy az alacsony kínai és indiai bérek. Ez az ára a washingtoni konszenzusnak, pontosabban szólva annak, hogy a kínai és indiai munkások milliói a világ munkaerőpiacába kénytelenek integrálódni. Most üt vissza az a nyomás, amelyet az USA kormányzata és a nemzetközi pénzügyi intézmények a kis és közepes jövedelmű országokra gyakoroltak a piacok megnyitása érdekében; egyetlen lehetséges út kínálkozik ugyanis a sokmilliónyi alacsony bérű munkavállaló foglalkoztatására a világ munkaerőpiacán, mégpedig az óriási, munkaintenzív exportszektorok kialakítása.

Azáltal, hogy a magasabbtól az alacsony jövedelmű országok felé irányuló munkaerő-áramlás került az érdeklődés középpontjába, kevéssé kap figyelmet egy másik, de még inkább fontos folyamat. Arról van szó ugyanis, hogy az újratermelési folyamatok egyre nagyobb mértékű gépesítése, automatizálása és komputerizálása – a tőke szerves összetételének növekedése – egyrészt hozzájárult a termelékenység növekedéséhez, másrészt viszont világviszonylatban is jelentős mértékű munkanélküliséghez vezetett a gyárakban dolgozók körében. Ez a folyamat egy globális trend része, aminek következtében a kínai gyáripari munkahelyek esetében is hasonló csökkenés tapasztalható. Ezt az USA nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettese, John Taylor is elismerte, amikor megjegyezte, hogy “a feldolgozóipar részesedése a foglalkoztatásból 50 évig csökkenő tendenciát mutatott, így ez a folyamat nem tulajdonítható egyetlen országnak vagy eseménynek” (Goodman, 2003). Mindemellett a magas jövedelmű országokat érintő munkahelyvesztés ütemét még inkább fokozta a több millió kínai és indiai munkavállaló integrálódása a világ munkaerőpiacába. Annak a 20–25 millió, kínai és indiai munkásnak az elhelyezkedése, akik évről évre belépnek a világ munkaerőpiacára, már önmagában is maga után vonja hatalmas méretű, munkaintenzív exportszektorok létrehozását, ami aztán hozzájárul a magas jövedelmű országok munkahelyeinek könyörtelen elvérzéséhez.

Az igazi kérdés – amely háttérbe szorult annak következtében, hogy az USA közvéleményét leginkább a fizikai és szellemi munkahelyek csökkenése foglalkoztatja – az, hogy ez a folyamat miért nem jár együtt jól fizető állások kialakításával. Ennek oka három fő pontban ragadható meg. Először is köszönhető az USA egyre inkább egyoldalú külpolitikájának, másodszor pedig a szövetségi kormányzat republikánus felügyelete alá tartozó törvényhozói és végrehajtói hatalmának, illetve a fokozódóan intoleráns és külföldi ellenes közhangulat érvényre jutásának. Mindez oda vezetett, hogy az USA versenyképessége a forradalmian új technológiák kidolgozásában erodálódni kezdett, így az ország kevéssé tűnik vonzónak a vezető tudósok és kutatók számára. Végül, de nem utolsósorban, a jól jövedelmező állások létrehozásának hiánya arra vezethető vissza, hogy a jelenlegi kormányzat az elavult iparágakra fordítja figyelmét ahelyett, hogy az új, feltörekvő szektorokat részesítené előnyben, illetve vámok és állami támogatások révén – a WTO szabályainak megsértésével – védelemben részesítené az olyan ágazatokat, mint az acélipar és a mezőgazdaság.

A kitelepülő cégek, a lakossági megtakarítások alacsony hányada, az adócsökkentések és a World Trade Centert és a Pentagont ért támadások nyomán látványosan megnőtt katonai kiadások az USA költségvetési és folyó fizetési deficitjének nagyarányú növekedéséhez vezettek. E hiányokat csak táplálták a távol-keleti gazdaságokból (az ún. ázsiai tigrisektől) az USA-ba visszaáramló megtakarítások és exportból származó jövedelmek. Mindazonáltal, ahogy látni fogjuk, a nagyobb mértékű kelet- és délkelet-ázsiai regionális integráció és a növekvő fogyasztási hányad valószínűleg az USA-ba irányuló készpénzbeáramlás számottevő csökkenéséhez vezet. E készpénzbeáramlás az USA-nak elengedhetetlen a deficites folyó fizetési mérleg ellentételezéséhez, különösen akkor, amikor a katonai célú kiadások növekedése következtében, az előrejelzések szerint, 2006-ra az USA hadi kiadásai meghaladják a világ összes többi államának együttes, ilyen irányú kiadásait (Bobbitt, 2004). Az USA-ba irányuló tőkebeáramlások csökkenése gyökerestül forgatná fel az USA által élvezett fölény alapjait. A csökkenő tőkebeáramlás ugyanis magasabb kamatláb mellett a fogyasztás drasztikus zsugorodásához vezetne, ami által kiegyenlíthető a szövetségi deficit, és csökkenthető a külkereskedelmi hiány. A 70-es évektől eltérően – amikor az USA még képes volt a dollár leértékelésével nyomást gyakorolni nyugat-európai és japán szövetségeseire – napjainkban egészen más a helyzet: a termelés feltételeinek megváltozása és az euró – amely előbb-utóbb a világvaluta szerepét töltheti be – térnyerése a dollárral szemben nem engedi meg e lehetőséget. Egyszerűen fogalmazva: mivel az USA egyes lépései még inkább súlyosbították az 1997–98-as gazdasági válság hatásait, az ázsiai tigrisek szorosabbra fonták együttműködésüket. E szorosra fűzött stratégiai együttműködések napjainkban képesek lehetnek aláásni az amerikai sas uralmát. Mivel a vezető hatalmi szerep nem örökkévaló, az USA-nak ahelyett, hogy igen agresszív és egyoldalú külpolitikát folytat, a legjobb lenne, ha egy széles körű, multilaterális politikát követne, miáltal optimálisabban tudná menedzselni a maga visszaszorulását.

 

A kiszervezés jelensége

 

A feldolgozóipari munkahelyvesztés mostanában sokat emlegetett politikai témává lépett elő az USA-ban. Nem azért, mert a kérdés új keletű, hanem mert az utóbbi években a hanyatlás mértéke nagymértékben felgyorsult, és sokak szerint hasonló tendencia figyelhető meg a szellemi foglalkoztatásúak körében is. Az 1979-ben elért, azóta is csúcsnak számító 19,5 millió gyári munkahely mára igencsak lecsökkent: számuk ma már 14,5 millió. Amíg két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első 2,5 millió munkahely eltűnjön, a második 2,5 millió állás megszűnéséhez elég volt a George W. Bush 2001-es elnökké választása óta eltelt idő. Másképpen szólva, amíg az idősebb Bush elnöksége alatt a gyári állások száma havonta átlagosan 26 ezerrel csökkent, addig fia elnöksége idején ugyanez az érték 80 ezer körül alakult (Vieth, 2003, Samuel­son, 2004).

A gyári munkahelyek eltűnésével párhuzamosan az olcsóbb és megbízhatóbb nemzetközi kommunikációs hálózatok kiépítése és az információtechnológia robbanásszerű fejlődése láthatóan oda vezetett, hogy a szolgáltató szektorok munkahelyei – kezdve a call centerektől a gyógyászati nyilvántartások átírásán keresztül egészen a röntgenfelvételek elemzéséig – feltartóztathatatlanul a tengerentúlra terelődnek át, ahol jól képzett, alacsony bérű munkaerő áll rendelkezésre. A munkahelyvesztés mértéke valójában nem olyan nagy, mint amit a közelgő választás miatt a demokrata politikusok propaganda megfontolásból állítanak, illetve az esti televíziós adások idején eltúlozva tálalnak a közvélemény elé. Először is a tényleges szakértői becslések szerint a tengerentúlra áthelyeződött szolgáltató szektorbeli munkahelyek száma 300 ezer és 500 ezer közé tehető. Az Információs Technológiai Szövetségnél dolgozó Harvey Miller becslése szerint a számítástechnikával kapcsolatos állások esetében a mintegy 10 millió munkahely csupán két százaléka került át a tengerentúlra. Ezen állások áthelyezése, a közhiedelemmel ellentétben, nem jelenti megszűnésüket: az USA-ban 14 százalékos növekedés mutatható ki az üzleti és pénzügyi szféra állásainak tekintetében az 1999 és 2003 decembere közti időszakban. Eközben a számítástechnikával és matematikával kapcsolatos álláshelyek száma hat százalékkal emelkedett, és kétszázalékos állásvesztés következett be az építészeti és mérnöki szakmák esetében (Postrel, 2004). Az előrejelzések sem tűnnek éppen pesszimistának: John McCarthy, a Forrester Research munkatársa szerint 2015-re a szellemi foglalkoztatásúak körében 3,3 millió állás fog áthelyeződni a tengerentúlra, beleértve 1,7 millió irodai állást és 473 ezer munkahelyet az IT-szektorban. Az USA jelenlegi 139,8 millió munkahelyéhez képest ez a csökkenés elhanyagolható mértékű (Samuelson, 2004).

A fizikai és szellemi foglalkoztatásúak körében elszenvedett munkahelyvesztést nem lehet egyszerűen azzal indokolni, hogy a termelést és szolgáltatást egyre inkább az olcsóbb munkabérű országokba helyezik át. Annak ellenére, hogy a fizetések sokkal alacsonyabbak Indiában, mint az USA-ban, a szolgáltató szektorbeli munkahelyek eltűnése a gigantikus méretűvé avanzsált szubkontinentális süllyesztőben eltúlzott mértékű, mivel a becslések szerint a 400 indiai call center mintegy 100 ezer embert foglalkoztatott, és ezek fele hazai érdekeltséggel működött (Vanaik, 2004:54). Még szembetűnőbb az a túlzás – ami szinte már közhiedelem –, hogy az alacsony bérű kínai gyári munkások elszipkázzák az amerikaiak elől az állásokat. Az Alliance Capital Management által készített tanulmány szerint a gyáripari foglalkoztatás Kínában 1995 és 2000 között ugyanis 15 százalékkal csökkent. Ez a hanyatlás világviszonylatban is jelen van – mintegy 22 millió gyáripari munkahely szűnt meg világszerte 1995 és 2002 között. Ennek fényében az ugyanezen időszakra tehető 2,5 millió munkahely megszűnése az USA-ban kevésbé nyugtalanító. Valóban, annak ellenére, hogy a gyári munkahelyek száma az USA-ban egyötödével csökkent 1979 óta, az ebben az ágazatban előállított termékek volumene 77 százalékkal nőtt a termelékenység ugrásszerű növekedésének köszönhetően (Baum, 2003).

A munkahelyek számának csökkenése részben a tőke szerves összetételének növekedése következtében kialakult termelékenységi javulás miatt következett be. Az egyre nagyobb mértékű gépesítés, automatizáció és a számítógépek térhódítása egyrészt magasabb output előállítását teszi lehetővé, másrészt pedig biztosítja az összetett termelési folyamatok részekre bontásának lehetőségét, amelyek aztán alvállalkozók kezébe adhatók, és végső fokon az is elképzelhető, hogy az informális szektorba kerülnek. Ezáltal a gyáripari munkahelyek megszűnésével párhuzamosan az árnyékgazdaság kiterjedésének gyors növekedése várható. Ez csak egy része a történetnek, mivel az USA munkaerő-állományának majdnem 80 százalékát a szolgáltató szektor foglalkoztatja, ahol nem áll rendelkezésre az a fajta termelékenységi mutató, amely az output mennyiségét az egy egységnyi munkaidőhöz viszonyítja. Az IT- és a pénzügyi szektorban dolgozó sok munkavállaló számára például a hordozható eszközök már-már zavarba ejtő sokasága – például a hordozható számítógépek, PDA-k és mobiltelefonok – a szűnni nem akaró adatforgalom és az elnyúló telefonbeszélgetések révén kimutathatóan meghosszabbítják a dolgozók munkahetét. Az elbocsátásoktól való félelem és a szakszervezeti fellépés visszaszorulása a munkahét meghosszabbodásához vezetett még a gyáripari munkások körében is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet jelentése szerint 1999-re az amerikai munkavállalók dolgoztak a legtöbbet az iparosodott országok közül (Schor, 1993, Phillips, 2002: 162–163, Roach, 2003).

A munkahelyek tengerentúlra való átáramlásának, a munka informalizálásának és a munkaerő nagyobb kihasználtságának “mintaképei” az olyan alacsony önköltséggel működő kiskereskedelmi áruházláncok, mint például a Wal-Mart, amely a világ legnagyobb vállalata, és neki tulajdonítják azt a 4 százalékos termelékenységnövekedést, amely az USA-t jellemezte 1995 és 1999 között (Goldman & Cleeland, 2003). Méretüknél fogva – a Wal-Mart 2002–2003-as 245 milliárd dolláros forgalma mintegy duplája volt a General Electricének, és nyolcszor több volt a Microsoft árbevételénél – az ekkora áruházláncok könyörtelen módon képesek lenyomni a nagykereskedelmi árakat, egyben egymás ellen kijátszani vállalatokat és országokat. Míg az ilyen áruházláncok terjedése visszafogta az inflációt az USA-ban, addig kizárólagos költségcsökkentési hajszájuk arra kényszerítette a gyártókat, hogy fokozzák a termelékenységet, alacsonyan tartsák a fizetéseket, és a tengerentúlra telepítsék a termelést, hogy versenyképesek maradhassanak.

Az árak letörésével a Wal-Mart és más hasonló áruházláncok eltörölték a konkurenciát, és sok munkahely megszűnését okozták ott, ahol a szakszervezetek jelen voltak. A United Food and Commercial Workers szakszervezet szerint, mivel a szakszervezetekbe nem tömörülő Wal-Mart-alkalmazottak a fizetésen felül bónuszban részesülnek, ami óránként 10 dollárral kevesebb, mint amit más áruházláncok szakszervezetbe tömörült dolgozói kapnak, a Wal-Martnak lehetősége nyílik arra, hogy az árak 17–39 százalékos csökkentésére fordítsa azt a pénzt, amit megspórol alkalmazottain. A Wal-Mart csak azzal, hogy elkezdett zöldséget árulni, mintegy 12 ezer dolgozót tett munkanélkülivé. A konkurens áruházláncok bezárása, amelyek köré gyakran egész bevásárlóközpontok épültek, átgyűrűzött azokra a kis cégekre is, amelyeknek vevőkörét a nagy áruházak vásárlói jelentették (Goldman&Cleeland, 2003).

A Wal-Mart által alacsonyan tartott árak az egyik fő hajtóereje a feldolgozóipari munkahelyek kitelepítésének és a munka informalizálásának. Az árak letörése hozzájárult a gyártásnak a munkásokat kiszipolyozó, patriarchális üzemekbe történő áttelepítéséhez, ahol a munkások ellenállása nehezebben szerveződik, mivel a dolgozók ritkán kezdeményeznek sztrájkot saját apjuk vagy nagybátyjuk ellen (Harvey, 1989: 153, Sassen, 1991: 31–32).

Míg az importáruk aránya 1995-ben mindössze 6 százalékra rúgott, addig napjainkban ez 60 százalékra emelkedett. Az áruházlánc beszállítóinak 6000 gyára közül mintegy 4800 Kínában található, és 2003-ban a Wal-Mart egyedül 15 százalékos részesedéssel büszkélkedhetett a Kínából az USA-ba irányuló exportból. Másképpen szólva, ha ország volna, akkor a Wal-Mart lenne Kína nyolcadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Paradox módon, amíg az amerikai szakszervezeti vezetők és politikusok a Kínában és más alacsony bérű országokban tapasztalható rossz munkakörülményekről panaszkodnak, addig a Wal-Mart és más áruházláncok folyamatosan szorongatják ottani beszállítóikat, hogy tovább faragjanak le költségeikből annak érdekében, hogy az USA-ban levő áruházak továbbra is alacsony árú termékeket kínálhassanak (Cleeland, Iritani&Marshall, 2003, Goodman&Pan, 2004, ifj. Pesek, 2004a).

A Wal-Mart és hasonló vállalatoknak azért sikerült könyörtelen módon nyomást gyakorolni beszállítóikra költségeik csökkentése érdekében, mert nagyszámú alacsony bérű munkavállaló áll rendelkezésre Kínában és Indiában, illetve másutt a világban, miközben az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi intézmények piacaik megnyitására kényszerítik az alacsony és közepes jövedelmű országokat. Becslések szerint az elkövetkező húsz évben mintegy 200 millió kínai munkás fog belépni a világ munkaerőpiacára, ami megegyezik Észak-Amerika vagy az Európai Unió összes munkavállalójának számával. E hatalmas számú munkás elhelyezkedése csak nagy kiterjedésű, munkaintenzív, exportra termelő szektorok kialakításával oldható meg. Borúlátóbb becslések szerint a Kína és a magas jövedelmű észak-amerikai államok, illetve Nyugat- Európa közötti bérkülönbségek valószínűleg még inkább növekedni fognak az elkövetkező években. Kiindulva abból a tényből, hogy az átlagos órabér az amerikai gyáriparban dolgozók körében vagy Nyugat Európában 15–30 dollár között mozog, míg ugyanez az érték Kínában kevesebb mint 1 dollár, egy, a Boston Consulting Group által közzétett tanulmány azt állítja, hogy e bérkülönbségek még akkor is növekedni fognak, ha a kínai bérek nagymértékben megemelkednének. Ha a kínai fizetések évi 15 százalékkal növekednek az elkövetkező 5 évben, miközben a nyugat európai és USA-beli bérek csak 3-4 százalékkal, Kínában az átlagos órabér 2009-ben akkor is csak 2 dollár lesz, szemben az USA-beli, illetve nyugat-európai 18–35 dollárral (Stalk & Young, 2004).

A gyáripari munkahelyek megmentéséért folytatott küzdelem közepette az egészségügyi kiadások nagyarányú növekedése az USA-ban egyúttal azt is jelenti, hogy még a magas jövedelmű államok helyzete is előnyös lehet az amerikai vállalatokkal szemben. Amíg 2002-ről 2003-ra az USA autóipari munkahelyeinek száma 14 százalékkal esett vissza, addig a kanadai gépjárműipari állások száma csak 4 százalékkal zsugorodott, mert az USA-beli egészségbiztosítási kiadások dolgozónként 4 dolláros óránkénti pluszkiadást jelentettek. A három legnagyobb amerikai autógyár körülbelül 8,2 milliárd dollárt költött a dolgozóiknak járó egészségügyi járulékokra, ami hozzávetőleg 1300 dollárral növelte meg minden egyes eladott autó árát! (Downey, 2004).

Mindennek tetejébe, mivel a helyhez nem kötött üzemek régóta jellemzik a kapitalizmus rendszerét – és Joseph Schumpeter (1975:87) amellett érvelt, hogy “a kreatív rombolás által keltett állandó vihar” a kapitalizmus igazi lényege –, az uralkodó ortodox gondolkodásmód fenntartotta azt az álláspontot, amely szerint az alacsony képzettséget igénylő, alacsony bérű állások tengerentúlra való áthelyeződése kompenzálódni fog. A kompenzációt pedig a magas jövedelmű államokban magas szakképzettséget igénylő és egyben jobban fizető munkahelyek kialakítása jelenti majd. Mindazonáltal, a vázolt folyamat nem figyelhető meg az USA-ban a mostani munkahelyvesztési hullám során. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a 2003 áprilisa és 2004 márciusa között létrehozott 290 ezer magánszektorbeli munkahely mintegy 75 százaléka részmunkaidős állás, és 2001 óta 4,3 millió ember kényszerült arra, hogy teljes munkaidős állás híján elfogadja ezt a lehetőséget. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az elnök által 2004 februárjában megjelentetett gazdasági jelentés eljátszott azzal a gondolattal, hogy a gyorséttermeket gyárakká kellene átminősíteni. Amikor az állásuktól megfosztott gyáripari dolgozók új munkát találnak, 13 százalékkal kevesebbet keresnek, mint előző munkahelyükön. Egy előrejelzéseket készítő cég, a Global Insight becslése szerint még abban az esetben is, ha a munkahelyek száma újra ugyanannyi lenne, mint a csökkenés előtt, a munkavállalók együttesen 26 milliárd dollárral keresnének kevesebbet évente, mint a recessziót megelőzően.

A “dot-com” buborék kipukkanásának következményei, a 90-es évek eltúlzott mértékű telekommunikációs befektetései és a spekulánsok által előidézett boom 2000-ben bekövetkezett vége (Brenner, 2002, Palat, 2004) mellett a megváltozott politikai légkörre is visszavezethető, hogy az új technológiákra épülő, jól fizető állások kialakítása nem történt meg az USA-ban, holott ezzel kellett volna pótolni a szolgáltatási szektorból a tengerentúlra áramlott, rutinjellegűvé vált állásokat. Richard Florida (2004a, 2004b) érvelése szerint ifj. Bush kormányának unilaterális, önhatalmú politikája nemcsak az elavult iparágakat részesítette előnyben védővámok és támogatások révén, hanem része volt abban is, hogy a kiemelkedő tehetségek és kutatók elfordultak az USA-tól. Utóbbira azért került sor, mert a Bush-adminisztráció hátat fordított a klímaváltozással kapcsolatos tudományos konszenzusnak, másrészt pedig ellenezte az őssejtkutatást. A 2001. szeptemberi terrortámadások után megnövekedett biztonsági előírások még inkább megnehezítették a tudományos konferenciák megrendezését az USA-ban, mivel sok tengerentúlról érkező résztvevő nem kapott vízumot. A Nemzeti Tudományos Bizottság által közölt adatok szerint 2002-ben azon bevándorlóknak kiadott vízumok száma, akik az USA-ban tudományos területen kívántak elhelyezkedni, 166 ezerről 74 ezerre apadt a megelőző évhez képest. Még szembetűnőbb az, hogy e csökkenés nagyobb része a beadott vízumigénylési kérelmek számának drasztikus csökkenése miatt következett be, nem pedig a szigorodó vízum­elbírálási rendszernek köszönhetően. Jól érzékelteti a tudományos területen elhelyezkedni kívánó külföldiek lanyhuló bevándorlási kedvét az a tény, hogy a végzős kínai egyetemisták 76 százalékkal kevesebb vízumigénylést adtak be, mint a megelőző évben (Grimes, 2004).

Az utóbbi száz évben először volt rá példa, hogy a vezető tudósok és kutatók visszautasítják az USA meghívását, és helyette más országokat részesítenek előnyben. A szigorúbb vízumkiadások, a fokozottabb vámvizsgálat és az általános külföldi ellenes közhangulat a külföldről érkező végzős diákok számát is visszavetette, és 2003-ban a Massa­chusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kénytelen volt elhalasztani egy mesterséges intelligenciakutatást, mert nem sikerült elegendő számú végzett hallgatót találnia a projekt elvégzéséhez. Bevándorlók nélkül – ahogy azt Annalee Saxenian (1999) kimutatta – az USA high-tech iparának működése elképzelhetetlen lenne. A Szilícium-völgy mérnökeinek és programozóinak harmada bevándorlóként érkezett az USA-ba, a high-tech vállalatok első embereinek negyede pedig a bevándorolt indiai és kínai vállalkozókból került ki. Egy másik nyilvántartás szerint az USA-ban kiadott szabadalmak száma folyamatosan csökken, és egyre kevesebb tudományos értekezés jelenik meg a vezető amerikai tudományos folyóiratokban³. Az olajiparban érdekelt politikusok által vezetett kormány inkább kereskedelmi háborúzásba bonyolódott Európával és Kínával ahelyett, hogy az innovációt támogatná.

Ahelyett, hogy egy nyitott és sokszínű társadalom kialakítását mozdítaná elő, a kormány a politikai és szociális légkört teljességgel provinciálissá változtatja. Erre utal, hogy a Bush-kormány kitart a halálbüntetés mellett, erre utal a “házassági törvény védelme”, amely hatályba lépésével 50 év óta az első olyan törvény lenne, amely kimondottan diszkriminatív egy adott közösséggel szemben. Ide tartozik egy sor nemzetközi egyezmény – így a globális felmelegedésről szóló Kyotói Jegyzőkönyv, a Nemzetközi Büntető Bíróság, a ballisztikus rakétákról szóló megállapodás – megsértése és más egyezmények ratifikálásának visszautasítása, ilyen például a taposóaknák használatának betiltására irányuló nemzetközi kezdeményezés, amihez az USA nem adta jóváhagyását. Ugyanide sorolható a megelőző katonai csapások szükségességének hangsúlyozása és haditechnikai fölényének fitogtatása. Ezt erősíti a média elüzletiesedése is, amely feltűnő mértékben csökkentette a híradókban megjelenő vélemények spektrumát (ezt drámai módon illusztrálta az iraki háború felvezetése és közvetítése). Michael Mann megfogalmazása szerint a televíziós csatornák látványsportot csináltak a háborúból: a televíziós kommentátorok nagy része korábban katonai és kormányzati tisztségviselő volt, akik a műsorokban háborús stratégiai modelleket adtak elő, miközben a szerkesztők ügyet sem vetettek arra, hogy más témákat is szerepeltessenek, és nem adtak alkalmat a háborút ellenzők megszólalására. Mindezt tették az addig példa nélküli, egész világot érintő mozgósítás mellett. A tudósítók “beágyazásával” a 2003-as iraki háború során a Pentagon gondoskodott arról, hogy a katonák nézőpontja érvényesüljön; azokat az újságírókat pedig, akik ezt a hangszerelést nem fogadták el, ellenségnek és célpontnak tekintették (Mann 2003: 4, 101, 118–119).

Miközben mindez zajlik az USA-ban, más, magas jövedelmű országok magukhoz csalogatják a tehetséges tudósokat a világ különböző pontjairól. Kína nemcsak azért nem jelent olyan nagy fenyegetést az európai munkahelyekre, mert az erős szakszervezetek megakadályozzák a munkahelyek kitelepítését, hanem azért sem, mert az innováció gazdag hagyományával rendelkező vállalatok uralják gazdaságát, mint a francia Alcatel, a német Siemens, a finn Nokia és a svéd Ericsson. Megakadályozandó a munkahelyek Kínába való átáramlását, a Japánban végrehajtott ipari szerkezetátalakítás középpontba állította az élővilág sejtjeinek működését utánzó üzemszervezési módszereket. A Sony által kifejlesztett módszer lényege abban áll, hogy egy-egy termék vagy termékcsoport létrehozásáért a dolgozók egy “sejt”-nek nevezett csoportja felel. Az új munkaszervezési módszer a termelékenységet 30 százalékkal növelte, aminek eredményeképpen 2002 nyarán a Sony úgy döntött, hogy a kézikamerák gyártását Kínából visszatelepíti Japánba. A futószalagos gyártósorok leszerelésével és a sejtelven működő rendszerekre történő átállással a becslések szerint mintegy 20 négyzetkilométernyi terület szabadult fel a Canon 54 gyárában, és ezzel egyidejűleg 20 raktár bezárására is sor került. A nehezen átállítható, egy-egy termék előállítására alkalmas gyártósoroktól való megszabadulással és a munka kis csoportokban – sejtekben – történő megszervezésével lehetővé válik a vállalatok számára, hogy rugalmasabb gyártási eljárásokat alkalmazzanak, és rövid időn belül képesek legyenek a termelés összetételének megváltoztatására. Ráadásul, ha a munkások a bonyolultabb, nagyobb odafigyelést igénylő termékeket komplex útmutatók alapján állítják elő, akkor a változatosság miatt nem lankad a figyelmük, így hatékonyabban képesek dolgozni, mintha a futószalag mentén ugyanazt a monoton tevékenységet végeznék (Nakamoto, 2003, Financial Times, 2003a). Érdekes az is, hogy miközben az USA-beli kampányok örökzöld témája a call center munkahelyek Indiába való áthelyeződése elleni tiltakozás, a kelet-ázsiai országokban kevesen ellenzik az ázsiai nyelveken működő call centerek Kínába való áthelyezését (Landler, 2004, Kammerer, 2004).

Összefoglalva az elmondottakat, az amerikai munkahelyek tengerentúlra való áramlásának megakadályozására nem a kereskedelmi egyezményekbe foglalt szigorúbb munkaügyi és környezetvédelmi szabályozás a megfelelő eszköz, hanem a közpolitika orientációjának alapvető megváltoztatása. Ez tenné lehetővé, hogy a szakszervezetek elejét vegyék a jól fizető állások diszkontcégek általi megszüntetésének. A közpolitikai szemléletváltással megoldható lenne az egészségügy állami támogatása és egy olyan politikai és szociális légkör kialakítása, amely támogatja a kreativitást és az innovációt, hozzájárul a kutatóegyetemek fenntartásához, és tiszteletben tartja a tudományos konszenzust tudományos és technikai kérdésekben egyaránt. Mindazonáltal, ezek az intézkedések is csak a rendezettebb visszavonulást tennék lehetővé az USA számára, mert nem létezik olyan megoldás, amely megvédené az országot a sok száz millió olcsó bérű kínai és indiai munkás világpiacra lépésének következményeitől vagy a tőke növekvő szerves összetétele által előidézett munkahelyvesztéstől.

 

Kína felemelkedése és az új ázsiai regionalizmus

 

A munkahelyeknek az USA-ban és más országokban való megszűnésének másik oldalán Kína áll, amely a világ műhelyévé lépett elő. Kína napjainkban a világszerte eladott fényképezőgépek felét, a légkondicionáló berendezések 30 százalékát, a mosógépek 25 százalékát és a hűtőgépek 20 százalékát állítja elő. Összehasonlításképp, amíg a kínai export mindössze öt év leforgása alatt duplázódott meg, addig az angoloknak 1838 után 12 évre, a németeknek a 60-as években 10 évre, a japánoknak a 70-es években pedig hét évre volt szükségük kivitelük megduplázására. Jól érzékelteti az ország fejlődését Kína ipari termelésének a világ ipari termeléséhez viszonyított arányának változása: az 1993-as 2,4 százalékos szintről 2002-re ez 4,7 százalékra nőtt (Palat, 2004: 231–32)⁴ .

Legalább három oka van annak, hogy Kína ipari átalakulását – amely távol áll attól, hogy szomszédjai alól kihúzná a talajt – Dél- és Kelet-Ázsia regionális gazdasági növekedése motorjának tekinthetjük. Először is, miközben a kínai átlagfizetés körülbelül 20 százaléka a malajziainak és a tajvaninak és 10 százaléka a szingapúrinak, addig a felsorolt országokban levő vállalatoknak lehetőségük van termékeik jó részét Kínába szállítani a végső munkálatok és csomagolás elvégzése céljából, mielőtt azokat az USA-ba szállítanák. A regionális munkamegosztásban elfoglalt helyének köszönhetően Kína a “bűnös” az USA-beli munkahelyek megszűnésében, még akkor is, ha a kínai export nagy része olyan termék, amelyet az USA évtizedekig nem állított elő (Swann, 2003). Másodsorban, a kínai gyáripar bővülése egyben a gyártáshoz szükséges nyersanyagok, bonyolult alkatrészek és beruházási javak behozatalának növekedéséhez vezetett. A Deutsche Bank becslése szerint 2002-ben Kína importálta a világon forgalmazott alumínium 21 százalékát, a cink 24, a vasérc 28, a réz 17 és a rozsdamentes acél 23 százalékát (Kynge, 2003). Kína azzal, hogy olcsón előállított termékeket exportál, 2002-ben az export és import különbségeként 103 milliárd dollár kereskedelmi többletet halmozott fel az USA-val szemben. A nyersanyagok és fejlett technológiai alkatrészek importja miatt Kínának 68 milliárd dolláros külkereskedelmi hiánya is felgyülemlett a többi ázsiai országgal szemben, amivel eddig először megelőzte Japánt (Financial Times, 2003b). Ahogy Jim Walker, a CLSA fejlődő piacokkal foglalkozó vezető közgazdásza megjegyzi: “Az emberek együgyűen azt gondolják, hogy egy hatalmas szippantás hallatszik majd akkor, amikor Kína bekebelezi az ázsiai gazdaságokat. Valójában minden exportált dollárért Kína 92 centet importál” (idézet Cramptontól, 2003). Végül pedig, hogy a készleteket beszerezze, eladja a termékeket és kiterjessze piacait, a kínai – általában állami tulajdonban levő – vállalatok a tengerentúlon is megvetik lábukat. A 2002-es World Investment Report szerint a 12 legnagyobb kínai multinacionális vállalat kezében volt több mint 30 milliárd dollár értékű külföldi eszköz, és tengerentúli tevékenységük során több mint 20 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Tevékenységükkel 30 milliárd dollár forgalmat értek el (Iyengar, 2003).

Ennélfogva 1991 óta, a Délkelet-Ázsia és Kína között folyó kétoldalú kereskedelem volumene évi 20 százalékkal nő – az 1991-es 7,9 milliárd dolláros szintről 2002-re 39,5 milliárd dollárra emelkedett (Rajan, 2003: 2639). A Kína, Japán és Dél-Korea közötti export a 2002-es 17 milliárd dolláros szintről 2003-ra elérte a 224,5 milliárd dollárt, ahogy a Hongkongot is magában foglaló Kína lett Japán legfontosabb kétoldalú kereskedelmi partnere, megelőzve ezzel az USA-t, és egyidejűleg a dél-koreai export legnagyobb felvevőpiacává vált (Ward, 2004b). 1990 és 2000 között a belső-ázsiai áruexport – az 1998-as 17 százalékos visszaesés ellenére is – évi 10 százalékkal növekedett, az ázsiai gazdaságok áruexportjának 48,9 százalékát tette ki. Ezzel szemben Észak-Amerika részesedése az ázsiai áruexportból mindössze 25,9 százalék (Világkereskedelmi Szervezet, 2001: III. 72. sz. tábl.).

A régióbeli növekvő gazdasági integráció nem korlátozódik az ipari termékek kereskedelmére: Szingapúr, Hongkong és még Thaiföld is figyelmet szentelt a banktevékenységre, az oktatásra, az egészségügyre és a turizmusra, hogy ezáltal kompenzálják az olcsó bérű ipari munkahelyek Kínába való áthelyeződését. Felismerve annak fontosságát, hogy mekkora szükség van a japán gazdaság új, fejlődő ágazatok felé történő reorientációjának, a Gazdasági, Kereskedelmi és Ipari Minisztérium 24 ezer milliárd jen befektetését javasolja az elkövetkező öt évben olyan ágazatokba, mint az információtechnológia, a környezetvédelmi biotechnológia és a nanotechnológia. Az ipari munkahelyek Kínába irányuló áthelyeződése ellenére a dél-koreai munkanélküliségi ráta nem mozdult a 3,3 százalékos szintről, tudatva ezzel azt, hogy a megszűnő gyáripari munkahelyeket más foglalkoztatási lehetőségekkel pótolják (Marshall, 2003, Ward, 2003, Mallett, 2003). Annak ellenére, hogy túlzóak azok a vélemények, amelyek szerint a Kínába áramló megnövekedett külföldi működőtőke-befektetések más keleti és délkelet ázsiai ország rovására történnek, a Kínába irányuló gyáripari beruházások megnövekedett volumene aránytalanul hátrányosan érinti a régióbeli alacsony jövedelmű országokat, legfőképpen Indonéziát és a Fülöp-szigeteket (Rajan, 2003).

Ugyanakkor a Kínában, Japánban és más kelet- és délkelet-ázsiai országokban felhalmozódó óriási kereskedelmi többletek arra kényszerítették az érintett országok kormányait, hogy a valuták túl gyors ütemű felértékelődésének megelőzésére gyakran beavatkozzanak devizapiacaik működésébe. Az amerikai dot-com boom 2000-ben történt kipukkadása után az USA-ba áramló tőke mennyisége csökkenni kezdett, és 2003 szeptembere óta meredeken zuhan – az augusztusi 49,9 milliárd dollárról szeptemberre 4,19 milliárd dollárra esett, majd ezt követően októberben 27,6 milliárd dollárra emelkedett (Pfanner, 2003, Weis­mann & Berry, 2003). A keleti és délkelet-ázsiai országok dollárvásárlásai jelentették az USA-ba áramló tőke nagy részét, ami elengedhetetlen volt az akkori – 2002-ben 500 milliárd dollárra becsült, évi 10 százalékos növekedést produkáló – folyó fizetésimérleg-hiány finanszírozására. 2004 elején, az amerikai jegybank, a Fed 1,07 ezer milliárd dollárral tartozott külföldi bankoknak, amelyek legnagyobb része ázsiai volt. Csak 2003 januárja és augusztusa között az ázsiai bankokkal szembeni tartozás több mint 100 milliárd dollárral emelkedett azáltal, hogy gyakorlatilag megfinanszírozták az iraki háborút és a megnövekedett “belbiztonsági” kiadásokat (ifj. Pesek, 2004b)⁵ . Ezek a készpénzbeáramlások, amelyek lehetővé tették az amerikai kamatláb alacsonyan tartását, az USA által vásárolt ázsiai termékek növekedését eredményezték.

A Fed szerint 2000 januárja és 2003 decembere között az alacsony kamatlábak lehetővé tették, hogy a háztartások által felvett hitelek állománya kétszer gyorsabban nőjön, mint a háztartások bevétele. Ezen időszak alatt az újonnan kihelyezett jelzáloghitelek értéke 2,3 ezer milliárd dollárra rúgott. David Harvey (2003: 112–13) becslése szerint 2002-ben a GDP növekedésének 20 százaléka annak volt köszönhető, hogy a fogyasztók az infláció következtében megnövekedett házárak segítségével újrafinanszírozták jelzálogaikat, és a profitként lecsapódó pénzt azonnal fogyasztásra költötték. Ennek ellenére a nulla kamatlábútól egészen a magas kamatú hitelkártyákig rendelkezésre álló vásárlói hitelek állománya a 2000. évi 1,5 ezer milliárd dollárról 2003-ra 2 ezer milliárdra nőtt (Andrews, 2004). E hitelállomány méretéből kifolyóan az USA gazdasága szélsőséges mértékben ki van téve a kamatlábak ingadozásának, különösen mióta kevés esély mutatkozik a jól fizető állások legalább egy részének pótlására, rövid távon legalábbis.

A kelet-ázsiai bankok beavatkozásai – amik az erős dollár fenntartására irányulnak – lehetővé teszik az USA számára, hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát, ugyanakkor viszont az erős dollár hatására folytatódik – vagy esetleg felgyorsul – a feldolgozóipari munkahelyek tengerentúlra való áttelepítése. Ez az ellentmondás oda vezetett, hogy az USA az árfolyamok kiigazítására törekszik. Az 1980-as évek közepének gyakorlatával szemben azonban – amikor is az USA aláírta a Plaza megállapodást – a termelés megváltozott körülményei meghiúsították az USA azon tervét, hogy tető alá hozzon egy hasonló döntést. Nyilvánvaló, hogy valutabeáramlás nélkül az USA kamatlábának jelentős mértékben emelkednie kellene ahhoz, hogy kompenzálni tudja a hazai megtakarítások alacsony szintjét, valamint hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát. Ráadásul, szemben az 1980-as években Japánban történt esettel – amikor szinte teljesen kizárták a külföldi befektetőket –, a Kínába irányuló nagy mennyiségű külföldi tőkebeáramlás azt jelenti, hogy a jüan felértékelése hátrányos volna számos amerikai vállalatra, amelyek olcsó kínai munkaerőt használnak az USA-ba és más piacokra exportálandó termékek előállítására, mivel egy ilyen lépés megemelné a munkaerő költségeit.

Viszont a kelet- és délkelet-ázsiai gazdaságok számára az amerikai értékpapírok vásárlása kétélű fegyver. Segít ugyan abban, hogy fennmaradjon egy számukra előnyös devizaárfolyam, viszont a kiugróan alacsony amerikai kamatok miatt az amerikai értékpapír-vásárlás nem tekinthető jól jövedelmező üzletnek. A Deutsche Bank közgazdásza, Peter Garber tézise szerint a kínai és más kelet-ázsiai kormányok kénytelenek – kereskedelmi többleteik felhasználásával vagy alacsony hozamú amerikai kincstárjegyek vásárlásával – fenntartani valutáik alacsony árfolyamát, hogy biztosítva legyen az évi mintegy 12 millió új munkavállaló elhelyezkedése⁶. Végső soron ez az érvelés oda vezet, hogy a fő ösztönzőerő a kelet-ázsiai államok számára ahhoz, hogy kereskedelmi többleteiket visszautalják az Egyesült Államoknak – a történelmi mélyponton levő amerikai kamatláb és a dollár euróval szembeni gyengülése ellenére is –, az az, hogy a kelet-ázsiai országok a pénzügyi nyereségek helyett inkább a politikai stabilitásra törekszenek, és ennek érdekében a lehető legmagasabb hazai foglalkoztatást kívánják megteremteni.

Azzal, hogy dollárkészletük az USA-ba vándorol, a kelet-ázsiai gazdaságok ki vannak téve a pénzügyi piacok spekulációinak, ahogyan azt az 1997–98-as válság is bizonyította. A hongkongi Monetáris Hatóság vezetője, Joseph Yam 1997 szeptemberében a Világbank és a Nemzetközi Valutalap közös értekezletén ezt a következőképp foglalta össze: “Az ázsiai országok külföldi devizatartalékainak 80 százalékát, ami 600 milliárd dollárra rúg, főleg Észak-Amerikában és Európában fektették be. Elmondható tehát, hogy Ázsia finanszírozza a fejlett országok költségvetési hiányát, különösen az Egyesült Államokét, ugyanakkor viszont nehezen sikerül visszacsalogatnia a pénzt külföldi instrumentumok formájában. Ezenkívül a külföldi portfolióbefektetések volatilitása jelenti az ázsiai gazdaságok monetáris rendszerei széthullásának fő okát. Sokan még azt is megkockáztatják, hogy az ázsiai gazdaságok nyújtanak fedezetet Ázsián kívüli országoknak, hogy azok nagy pusztítást vigyenek végbe valutáik és pénzügyi piacaik segítségével (idézet Nordhaugtól, 2002: 525).

Ha ezek a gazdaságok újrabefektetnék kereskedelmi többleteiket a régión belül, akkor a kamatemelkedés miatt nemcsak megingatnák az amerikai gazdaságot, hanem az amerikai gazdasági függéstől is megszabadítanák a kelet- és délkelet-ázsiai piacokat. Valóban, azzal, hogy a dot-com boom 2000-ben kipukkadt, láthatóvá vált az USA-ból kimenő tőkeáramlások irányváltása. Az Egyesült Államokba beáramló külföldi tőke mennyisége folyamatos csökkenést mutat – a 2000 évi 307,7 milliárd dollárról 2001-re 130,8 milliárdra apadt, és ez a tendencia tovább folytatódott: 2002-ben már csak 30,1 milliárd dollárt tett ki (OECD, 2003).

Mindeközben a kínai gyáripar fellendülése 1998 óta a városokban évi átlagos 17 százalékos, vidéken pedig 6 százalékos jövedelemnövekedést hozott (Crampton, 2003). E jövedelemnövekedés hatására kialakult egy “alsó közép” réteg. Számszerűleg az ebbe a rétegbe tartozó háztartások átlagos éves jövedelme 1200 dollár. Ebből kifolyólag a kínaiak vásárolják napjainkban a legtöbb mobiltelefont a világon, több filmet vesznek, mint a japánok, és több járművet vásárolnak, mint a németek. Ennek eredményeképp azok a külföldi vállalatok, amelyek kezdetben exportbázisként használták Kínát, most a legtöbb Kínában gyártott terméküket helyben adják el (Kahn, 2003)⁷ . Hasonlóképp Dél-Koreában, ahol a bankok és a politikához valamilyen úton-módon kapcsolódó vállalkozások közötti szoros függőségek megszakadtak a gazdasági válságot követően, a szerkezetileg is átalakított bankok lakossági banktevékenységbe fogtak. Ugyanúgy, ahogy e bankok különösebb hitelképesség-vizsgálat nélkül adtak pénzt a nagy ipari konglomerátumoknak, a lakosság számára is hasonlóképp kezdtek hitelt nyújtani. Egy 2003-as felmérés megállapította, hogy Dél-Koreában a hajléktalan emberek negyede rendelkezett hitelkártyával. Ahogy az ipari konglomerátumok is rövid távú hitelek felvételére támaszkodtak, úgy a hitelkártyával felvett hitelek nagy része készpénzelőleg formájában történt, amit aztán teljes egészében vissza kellett fizetni hó végén. A fogyasztók ezért egy másik hitelkártyáról vettek fel pénzt, hogy törleszteni tudják a korábban felvett hitelt. 2003 októberének végéig a fogyasztók 13,5 százaléka volt hátralékban a visszafizetéssel, ami több mint háromszorosa az USA-beli értéknek. Ez mindaddig folytatódott, amíg a kormány nem szigorított a szabályozáson. Mindazonáltal a régió kormányai bátorították a fogyasztói kiadásokat és a hitelkártyák használatát. Thaiföldön Thaksin Shinawatara kormánya közkiadások útján történő deficitfinanszírozást hajtott végre, főleg a házépítés területén, amely 10 százalékkal növekedett 2003-ban. Ez alatt Malajzia bátorította a fogyasztói vásárlásokat. Végül mindezen előrelépések ellenére is még mindig hatalmas potenciál rejlik a növekedésben, mivel a hitelkártya-használat még mindig elhanyagolható Kínában, Indiában és Japánban. Mindezek együttesen az ázsiai fogyasztói kiadások 70 százalékát teszik ki (Guerrera, 2003, Ward, 2004a, Mukherjee, 2004).

Röviden összefoglalva, a régión belüli kereskedelem növekedése és Kínának – mint Japán regionális ellensúlyának – felemelkedése meggyengítette azokat a kezdeményezéseket, amelyek a gazdasági integráció intézményi keretének összekovácsolását tűzték ki célul Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Mindeközben azon vélemények hatására – amelyek szerint az USA lépései tovább súlyosbították az 1997–98-as válság hatásait – a kormányzati és üzleti elit megkérdőjelezte a kereskedelmi többletek USA-ban történő befektetésének folytatását. A dollár és amerikai kincstárjegyek vásárlásával fenntartott árfolyamrögzítéssel – ahogy azt a hongkongi Joseph Yam megjegyezte – átengedték a monetáris politikára vonatkozó legfelsőbb jogaikat (idézet Hamilton-Harttól, 2003, 236). Ez nagyobb volumenű újrabefektetésekhez és a regionális gazdasági integráció kialakítását célzó kormányközi mechanizmusok kialakulásához vezetett a régióban.

 

Következtetések

 

Összegezve, amíg a mesterségesen alacsony árfolyamok mellett az alacsony jövedelmű gazdaságok olcsó béreket fizetnek, és laza környezeti előírásokat alkalmaznak, addig ezen országok részben felelősek a munkahelyeknek az USA-ból a tengerentúlra áramlásáért. Ezt a folyamatot két alapvető tényező támasztja alá. Először is, a növekvő termelékenység és a gyártási folyamatok részfolyamatokká való szétbontása következtében a tőke növekvő szerves összetétele világszerte kirekeszti a képzett munkaerőt. A feldolgozóipari munkahelyek eltűnésével pedig meghosszabbodik a munkahét. A második tényezőt az a Kínából, Indiából és más alacsony bevételű országból érkező milliónyi munkás jelenti, akiknek elhelyezkedése a világ munkaerőpiacán csak nagy, munkaintenzív exportszektorok létrehozásával oldható meg. Ilyen módon az USA-beli és más nemzetközi intézmények részéről az alacsony és közepes jövedelmű országokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg piacaikat, az amerikai gyáripar elhalásához vezetett.

Az alacsony jövedelmű országokban az exportszektorok létrehozásának kulcseleme a kedvező árfolyamok fenntartása. Kína és más kelet-ázsiai országok például mesterségesen alacsonyan tartották valutáik árfolyamát, hogy olcsón tudjanak az USA-ban értékesíteni, és aztán amerikai kincstárjegyek vásárlásával visszaáramoltatták kereskedelmi többleteiket annak érdekében, hogy az USA ezáltal finanszírozni tudja folyó fizetési mérlegének hiányát (Ignatus, 2004). Mindazonáltal, ahogy a kínai gyáripar erőteljesen növekszik, úgy más kelet-ázsiai gazdaságok képesek felszívni a megnövekedett kínai termelést a fogyasztói kiadások bátorításának segítségével úgy, hogy túlnőnek az alacsony költségű exportszínvonalon és ösztönzik a fogyasztói költekezést. Ha a kereskedelmi többleteiket visszaáramoltatják a régióba, és inkább a régión belül helyezik el, az USA többé nem számíthat nagy összegű tőkebeáramlásokra, amik ma még lehetővé teszik a fogyasztás magas szintjének fenntartását és a szövetségi deficit finanszírozását, mialatt az USA élvezheti az alacsony kamatlábból származó előnyöket is.

Az USA megkérdőjelezhetetlen katonai fölénye által elvakított helyzetben – amit Hubert Vedrine francia külügyminiszter hyperpuissance-nak, hiperhatalomnak nevezett 1998-ban – a Bush kormányzat agresszíven egyoldalú és önhatalmú politikája, a tudományos körökkel ki nem alakított konszenzusa egy sor – a globális felmelegedéstől a genetikai kutatásig tartó – kérdésről, a megelőző katonai csapások helyességéről szóló doktrína átvétele és egy szélsőségesen konzervatív társadalompolitikai program támogatása oda vezetett, hogy meredeken csökkent azoknak a tehetséges egyéneknek a száma, akik az USA-ba kívántak bevándorolni, s ez száz év után először aláásta az innovatív kutatásokat az országban. Ez azt jelentette, hogy a fizikai és szellemi munkahelyek tengerentúlra való áttelepülését nem kísérte jól fizető állások kialakítása.

Végezetül pedig ezen jelenségek egyike sem tekinthető újdonságnak. A hatalmi fölény nem örök érvényű, de mivel az USA politikai vezetése ezt nem veszi tudomásul, csak megnöveli a problémákat. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentéseknek az egyidejű erőltetése helyett egy óvatosabb intézkedéssorozatra lenne szükség, hogy meg lehessen fordítani e trendeket. Ahelyett, hogy egy agresszív unilateralista politikát követne, az USA-nak a multilaterális kapcsolatok kiépítését kellene szorgalmazni. Ahelyett, hogy makacsul védené a hanyatló és elavult iparágakat, egy távlatosabb politika kedvező táptalajt teremthetne a most kialakulóban levő új technológiák számára.

 

 

 

Irodalom

 

Andersen, Jonathan (2003): “China is a Force to Reckon With But Not to Fear.” Financial Times, február 25.

Andrews, Edmund L. (2004): “As Household Debt Rises, New Risk in Higher Rates.” New York Times, május 4.

Baum, Caroline (2003): “Who is Stealing China’s Manufacturing Jobs?” International Herald Tribune, október 14.

Bobbitt, Philip (2004): “Better than Empire.” Financial Times, március 13.

Brenner, Robert (2002): The Boom and the Bubble: The US in the World Economy. London: Verso

Broad, William J. (2004): “Americans Are seen Losing Their Scientific Edge.” International Herald Tribune, május 3.

Cleeland, Nancy, Evelyn Iritani, & Tyler Marshall (2003): “Scouring the Globe to Give Shoippers an $8.63 Polo Shirt.” Los Angeles Times, november 24.

Crampton, Thomas (2003): “A Strong China May Give Boost to its Neighbors.” International Herald Tribune, január 23.

Downey, Kirsten (2004): “A Heftier Dose to Swallow.” Washington Post, 6 March.

Financial Times (2003a): “Cell Assembly Takes the Production Line Back to the Future.” szeptember 24.

— (2003b): “US is Main Beneficiary of China’s Fixed Currency Policy, Says American Chamber of Commerce.” szeptember 26.

Florida, Richard (2004a): “Creative Class War: How the GOP’s Anti-Elitism Could Ruin America’s Economy.” Washington Monthly, (januárá–február):

— (2004b): The Rise of the Creative Class And How It’s Transforming Work, Leisure, Community and Everyday Life. New York: Basic Books

Goldman, Abigail & Nancy Cleeland (2003): “An Empire Built on Bargains Remakes the Working World.” Los Angeles Times, november 23.

Goodman, Peter S. (2003): “China Resists U.S. Pressure to Relax Rate for Currency.” Washington Post, szeptember 1.

Goodman, Peter S. & Philip P. Pan (2004): “Chinese Workers Pay for Wal-Mart’s Low Prices.” Washington Post, február 8.

Grimes, Christopher (2004): “Colleges Get a Hard Lesson in Making the US Secure.” Financial Times, április 28.

Guerrera, Francesco (2003): “’These days, who wants to save?’ Asia’s Consumers Lift the Region’s Growth Prospects.” Financial Times, október 8.

Hamilton-Hart, Natasha (2003): “Asia’s New Regionalism: Government Capacity and Cooperation in the Western Pacific.” Review of International Political Economy, X, (május 2.), 222-45.

Harvey, David. (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford: Basil Blackwell

— (2003): The New Imperialism. New York: Oxford Univ. Press

Ignatius, David (2004): “The Asian Dollar Mystery.” Washington Post, január 6.

Iyengar, Jayanthi (2003): “Wrong Turn seen in China’s Economic Roadmap.” Asia Times, április 1.

Kahn, Joseph (2003): “Made in China, Bought in China: Multinationals Succeed, Two Decades Later.” New York Times, január 5.

Kammerer, Peter (2004): “Passage from India.” South China Morning Post, március 17.

Klein, Naomi (2004): “Children of Bush’s America.” Guardian, május 18.

Kynge, James (2003): “Chronic Overinvestment, Excess Supply and Endemic Corruption: Can China Keep its Booming Economy on Track?” Financial Times, szeptember 23.

Landler, Mark (2004): “Asia Keeps New Europe on Edge.” International Herald Tribune, március 4.

Mackintosh, James & Richard McGregor (2003): “A Leap Over the Cliff: Are the Big Profits to be Made in China Blinding Foreign Carmakers to the Risks Ahead?” Financial Times, augusztus 25.

Mallet, Victor (2003): “’You See More Chinese Goods in India, Indians Working in Tokyo or Kuala Lumpur–Flows of People and Ideas’.” Financial Times, szeptember 25.

Mann, Michael. (2003): Incoherent Empire. London: Verso

Marshall, Tyler (2003): “Asia Benefits From China’s Shopping Spree.” Los Angeles Times, szeptember 1.

Moberg, David (2003): “Manufacturing Discontent: Bush Will Have to Work Hard to Overcome 2.4 Million Lost Factory Jobs.” Financial Times, december 22.

Mukherjee, Andy (2004): “Asia Should Empower Its Own Consumers.” Inter­national Herald Tribune, március 18.

Nakamoto, Michiyo (2003): “A Speedier Route from Order to Camcorder.” Financial Times, február 12.

Nordhaug, Kristen. (2002): “The Political Economy of the Dollar and the Yen in East Asia.” Journal of Contemporary Asia, XXXII, (3), 517-35.

Norris, Floyd (2003): “Foreigners May Not Have Liked the War, but They Financed It.” New York Times, szeptember 12.

Organization for Economic Cooperation and Development. (2003): Trends and Recent Developments in Foreign Direct Investment. OECD, Paris.

Palat, Ravi Arvind (2004): Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London: Routledge

Pesek Jr., William (2004a): “Building a Great Wal-Mart with Cheap Yuan.” Inter­national Herald Tribune, március 10.

— (2004b): “Taking a Page From the Malaysian Playbook.” International Herald Tribune, január 13.

Pfanner, Eric (2003): “Dollar Falls to a New Low in Trading with Euro.” Inter­national Herald Tribune, november 19.

Phillips, Kevin. (2002): Wealth and Democracy: A Political History of the American Rich. New York: Broadway Books

Postrel, Virginia (2004): “The Trend of Vanishing Tech Jobs.” New York Times, január 29.

Rajan, Ramkishen (2003): “Emergence of China as an Economic Power: What Does It Imply for South-East Asia.” Economic and Political Weekly, június 28.

Roach, Stephen (2003): “The Productivity Paradox.” New York Times, november 30.

Samuelson, Robert J. (2004): “The Specter of Outsourcing.” Washington Post, január 14.

Sassen, Saskia (1991): The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton, NJ: Princeton Univ. Press

Saxenian, Annalee (1999): Silicon Valley’s New Immigrant Entrepreneurs. Public Policy Institute of California, San Francisco, CA.

Schor, Juliet B. (1993): Overworked American: The Unexpected Decline of Leisure. New York: Basic Books

Schumpeter, Joseph A. (1975): Capitalism, Socialism, Democracy. New York: Harper & Row

Stalk, George & Dave Young (2004): “How China Gets Our Business.” Washington Post, március 7.

Swann, Christopher (2003): “Weak Renminbi is Both Boon and Bane for the US Foreign Exchange.” Financial Times, július 26.

— (2004): “US Jobs Created Look Poor in Both Quality and Quantity.” Financial Times, március 9.

Vanaik, Achin (2004): “Rendevous at Mumbai.” New Left Review, (26, Second Series, március–április), 53-65.

Vieth, Warren (2003): “As Factory Job Losses Rise, So do Risks to Bush.” Los Angeles Times, október 25.

Ward, Andrew (2003): “South Korea Feels the Chill in China’s Growing Shadow.” Financial Times, szeptember 25.

— (2004a): “Asia’s Plastic Revolution.” Financial Times, február 2.

— (2004b): “Regional Trade Soars in North-east Asia.” Financial Times, február 6.

Weisman, Jonathan & John M. Berry (2003): “Concerns Rising With Dollar’s Continued Fall.” Washington Post, december 26.

Western, Bruce & Katherine Beckett (1999): “How Unregulated is the U.S. Labor Market? The Penal System as a Labor Market Institution.” American Journal of Sociology, CIV, (január 4.), 1030-1060.

Wiggins, Jenny (2003): “US Bonds Face Gloomier Future as Selling Continues to Increase.” Financial Times, szeptember 7.

World Trade Organization. (2001): International Trade Statistics, 2001. Geneva: World Trade Organization

 

 

Jegyzetek

 

¹ Köszönet Faruk Tabaknak a tanulmány korábbi változatához tett hasznos javaslataiért.

² Nem meglepő módon, az USA-beli munkahelyek növekedésének egyik területét a büntetés-végrehajtással foglalkozó hivatalnokok képezik: a börtönőrök száma a 2000 évi 270 317-ről 2002-re 476 000-re nőtt (Klein, 2004).

³ Az USA Nemzeti Tudományos Alapja szerint az Amerikában kiadott tudományos folyóiratok száma 10 százalékkal csökkent 1992 óta, és napjainkban az európaiak több tudományos művet jelentetnek meg. A kiadott feldolgozóipari szabadalmak több évtizeden át tartó szárnyalása után, az USA-beli szabadalmak a korábbi szint 52 százalékára estek vissza. 1998 óta az amerikai egyetemeken született új természettudományi doktorátusok száma meredeken zuhant, ahogy azoknak a tengerentúli diákoknak a száma is, akik az USA-ban kívánnak letelepedni (Broad, 2004).

⁴ Más becslések szerint, Kína bruttó ipari termelése az 1993-as 2,4 százalékról 2002-re 4,7 százalékra emelkedett (a világ össztermelésének százalékában) A Kína által vásárolt ipari termékek volumene szintén 4,6 százalékra emelkedett 2002-ben (a világ ipari termelésének százalékában) Ez azt is jelenti, hogy Kína nettó feldolgozóipari exportja 0,18 százalékkal növekedett csak a világ termelésén belül. Kína textil- és könnyűipari exportja stabil emelkedést mutatott, míg a gépek és felszerelések importja szintén számottevő emelkedést hozott (Andersen, 2003).

⁵ 2003 júniusának végén Japán az USA kincstárjegyeiből mintegy 442 milliárd dollárnyit birtokolt, ezzel a kincstárjegyek legnagyobb külföldi birtokosa volt. Japánt az Egyesült Királyság követte 123 milliárd dollárral, aztán Kína következett 122 milliárddal. Lehmann Brothers szerint az ázsiai gazdaságok az USA kötvényeinek vásárlásából 39 százalékkal részesedtek, míg az európai gazdaságok alig kevesebb mint 43 százalékkal (Wiggins, 2003). 2003 második negyedévében külföldi beruházók vettek meg mintegy 80 százalékot – 129 milliárd dollár értékben – az USA által kibocsátott értékpapírokból (Norris, 2003).

⁶ Lásd bővebben a Peter Garber által elmondott beszédet az IMF kutatási konferenciáján, a tőkeáramlásról és makroökonómiai ciklusokról szóló témában. Washington DC, november 6–7, lásd: http://www.imf.org/external/np/tr/2003/tr031107.htm

⁷ Ami az autóipart illeti, az alacsony fizetések ellenére a kínai termelés költségei a világon a legmagasabbak közé tartoznak, mintegy 20–30 százalékkal magasabbak az USA-belieknél. Köszönhető ez az ellátási láncok nagyfokú szétdaraboltságának, a magas disztribúciós költségeknek és a technológiailag bonyolult alkatrészek importkényszerének (Machintosh&McGregor, 2003).

 

(Fordította: Kertész András)