Szigeti Péter vitaindítója nyomán az államszocialista rendszer mibenléte, bukásának történelmi okai és a szocializmus perspektívájának elméleti lehetőségei számos írásban körvonalazódtak. A legélesebb vita a régi rendszer jellegéről bontakozott ki az államkapitalizmus és az államszocializmus fogalmainak keretei között. E látszólag tisztán elméleti-terminológiai polémia múlt és jelen minden alapkérdését érinti, beleértve a rendszerváltás értelmezését is. A tanulmány számos elméleti kérdésben állást foglal, más kérdésekben csak a felvetésig jut, jelezve, hogy a vita elkerülhetetlenül folytatódik.

1.

Oly korban élünk, amikor a hivatalos médiadiskurzusban a forradalmi, szocialista hagyomány, a kommunizmus elmélete (az államszocializmus praxisával együtt) szinte kizárólag denunciálás, megvetés és gúny tárgya. E tény nemcsak az enciklopédikus tudatlansággal és az általános társadalmi elbutulással magyarázható, hanem az “értelmiség árulásával” is. Hiszen ezen “árulás” nélkül nem jelenhetne meg Marx csaknem kizárólagosan hóbortos fantasztaként vagy Sztálin előfutáraként, hiszen minden 1990 előtt egyetemet végzett ember tudja, hogy Marx nagy tudós volt. Manapság Lenin közönséges terroristaként, mint a “forradalom sírásója” funkcionál, Lukács György csak sztálinista udvari filozófusként szerepel, s a szocializmus egész hagyománya hovatovább a totalitariánus diktatúra egy részletévé “szublimálódott”. Ilyen szánalmas szellemi feltételek között az Eszmélet szocializmusvitája oázisnak tűnik a sivatagban. Ugyanakkor a folyóiratunkban folyó diskurzus a szocializmusról sajnálatos módon tét és szenvedély nélkül lefolytatható eszmecsere, hisz egyelőre a mi régiónkban nem jelentkeznek azok a társadalmi tömegmozgalmak, amelyek a szocializmust mint elméletet “anyagi erővé” változtatnák.

A mostani szellemi tisztázási folyamat talán hozzájárulhat a dolgok kedvező irányú változásához, annál is inkább, mert a mi eszmecserénk az államszocialista rendszer jellegéről, történelmi szerepéről és mibenlétéről, a szocialista perspektívákról egyúttal egy nemzetközi értelmiségi diskurzus része is Londontól Moszkváig, New Yorktól Fokvárosig, Pôrto Alegrétől Madridig. Másfelől a vita – nem szólva itt a korai szovjet és a későbbi nyugat-európai, illetve amerikai “előtörténetről” – már nálunk is elkezdődött az 1980-as évek közepén, amikor a magát szocialistának nevező rendszer válsága tagadhatatlanná vált. Kezdődtek a dolgok még az 1960-as években Lukáccsal, Tőkeivel, majd az 1980-as évek első felében – miután Bence, Kis, Lengyel és a többiek feladták a szocializmus “reneszánszának” gondolatkörét – a Kapitány házaspár és mások kezdeményezéséből létrejövő Eszmélet folyóirat újra felvette a fonalat.¹

A hazai vita mostani szakasza bizonyos értelemben már egy korábban kiizzadott konszenzusra épült. Eszerint az orosz forradalommal kezdődött szocialista kísérlet meghatározott történelmi okok következtében “letért” az eredeti elméleti útról, vagyis nem a háromlépcsős (forradalmi szakasz, átmeneti korszak, szocializmus-kommunizmus) fejlődési pályát futotta be a marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával ellentétben, hanem előre nem látott és nem megtervezett specifikus formát, formákat öltött. Már a vitának ebben a szakaszában tisztázódott – a gramscii, lukácsi elméleti kiindulópontoknak megfelelően –, hogy már maga a forradalom is az elméleti alapvetésekkel ellentétben győzött, mert – az itt nem vizsgálandó történelmi okok következtében elkerülhetetlenül – az orosz forradalom magára maradt, izolálódott. Minden elméleti számítás szerint a forradalomnak el is kellett volna buknia, mihelyt diadalmaskodott. Persze amennyiben nem tudott egyetemes forradalommá szélesedni, eredeti céljai tekintetében tulajdonképpen el is bukott, amely probléma már Lenin előtt sem maradt rejtve. A szocialista kísérlet tehát arra kényszerült, hogy – végletesen beszűkítve alternatíváit – az első perctől élet-halál harcát vívja, hogy azután e harc keretei között egy új, senki által előre meg nem tervezett társadalmi forma szilárduljon meg majd évtizedekre.

A történelmet csak a jó és rossz harcaként ábrázoló szemlélet megjelent más létszférákban is, mélyen leegyszerűsítve a valóságosan adódó alternatívákat. A csupán a végcélra orientálódó steril elméleti beállítódás – már a rendszerváltás periódusában látható módon – olyan dogmatizmust szült sorainkban, amelytől idegen maradt az “átmenet” problematikájának felvetése az “örökös forradalmi szituáció” akarásának vonzásában. Magyarán, az a kérdés merült föl, hogy milyen társadalmi követelésekkel lehet a rendszerkritikai baloldal részéről a társadalmat a tőkés restauráció folyamatában felvértezni. A társadalmi önigazgatás mint a szocializmus adekvát formája hovatovább elvont “vallási” tétellé zsugorodott, e téren 1989-ben kevesebb történelmi sansz volt a gyakorlati mozgalom számára, mint 1922-ben a polgárháború után Szovjet-Oroszországban. Szigeti Péternek, a jelenlegi vita kezdeményezőjének az Eszmélet 58. számában igaza van – tételét egy könyvében külön is “kimunkálta”, miszerint “az út maga a cél”. Szigeti dialektikusan fogva fel a vita tárgyát, egyszerre igyekezett történeti és konkrét lenni – elutasítva a marxi elméleti örökség iskolás felfogását éppen úgy, mint a “vallási kisközösségekre” jellemző módon a végső igazságok egyre unalmasabb és terméketlenebb ismételgetését. A szocializmus tisztán végcélként való felfogása magát a praxist is vallási kisközösséggé transzformálja, ahogyan arra Lenin nagyon pontosan rámutatott az első orosz forradalom vereségét követő vitájában az ún. istenépítőkkel és istenkeresőkkel szemben. Hiszen az igazi probléma ma sem az elméleti antikapitalizmus meghirdetése és képviselete, hanem annak konkrét és hiteles, embereket vonzó, elemző kifejtése, amely a cselekvési alternatívákat mindig az éppen adott viszonyok pontos megértéséből építi föl. Szigetinek – belefáradva a végcél unalmas ismételgetésébe – volt intellektuális bátorsága ismét felvetni az “átmenet” problémáját, ami egy új szocialista társadalmi tömegmozgalom felbukkanása esetén nyeri csak el valódi helyi értékét, mégis az elmélet és praxis még oly kezdetleges összekapcsolása sem történhet e felvetés nélkül. Mind a régi kommunista, mind a régi szociáldemokrata pártok mai maradványai, melyek már régen elveszítettek minden elméleti perspektívát, szintén levették a napirendről az átmenet problémáját azzal, hogy az átmenet azonos volt az európai csatlakozással, magával az utoléréssel, amely most már kvázi jó úton halad…

Ez a jól ismert katasztrófatörténet sem zavarja Szigeti Pétert, hogy éppen az elméleti kiszáradás nyilvánvaló jegyeit érzékelve szakítson az “árulással” mint olyan okkal, amelyből levezethető lenne a szocialista kísérletek és az államszocializmus bukása. Jól érzékeli, hogy az “árulás”-elmélet tulajdonképpen egy realisztikus történelemmagyarázat hiányából, a történetiséggel való szakításból fakad, melynek “előnye”, hogy a szocializmus minden úttévesztésére könnyű magyarázatul szolgál². Itt nem tárgyalható a kérdés, hogy vajon a forradalmárok, a kommunisták és a munkásmozgalom különböző irányzatainak, csoportosulásainak magatartása, tevékenysége mennyiben volt oka és nem következménye e “kibicsaklott” történelmi fejlődésnek – ez egy önálló történeti-szaktudományos probléma és egy külön elméleti vita tárgya lehetne. Ám e tekintetben is tanulságos az a mód, ahogyan Mészáros István az “árulás”-problémát visszavezeti a munkásmozgalom fejlődésének parciális és szegmentált jellegére, amelyet a tőkerendszer működéséből bontott ki. E fejlődésnek egyik sajátossága volt a munka politikai megszerveződésének in statu nascendi defenzív jellege. A szekciókra széttagolt munka centralizálása – amit a munkásság politikai pártjai testesítettek meg – “politikai ellenfelükkel való elkerülhetetlen szembenállásukból” fakadt, e szervezettípus is “a kapitalista államon belül a tőke általános uralmi struktúráját képviseli”³. Ezt az objektív helyzetet Lenin sem változtathatta meg a hatalom gazdasági-katonai önfenntartásának nyomasztó felté­telei között, ámbár 1917 őszére az Állam és forradalom című brosúrájában e helyzet gyors megváltoztatásában bízott, igaz, s ez nagyon lényeges, egy európai forradalmat tételezett fel. A helyzet e tekintetben, mármint a munka kényszerű politikai ellenőrzése tekintetében, közismert, később csak rosszabbodott. A II. világháború után, a hidegháború periódusában a forradalmi mozgalmak szerveződésének e sajátosságai csak még inkább elmélyültek, aminek jelentőségét a rendszerváltás után érezzük igazán. Ezzel is magyarázható – számos más történelmi tényező mellett – a munkásság távolmaradása a pártpolitikai szervezkedésektől, noha persze nem állítható, hogy ezzel a munka a tőkével való konfrontálódásában kedvezőbb helyzetbe került. Sőt. Szigeti Péter ambiciózus és jelentős tanulmánya tehát – helyesen – nem a felelősségkeresés, nem az ítélkezés és leleplezés szokásos politikai célkitűzéseinek vonzásában íródott, hanem valódi elméleti kérdéseket tett fel: mivé lett az eredetileg forradalmi rendszer, miben állt történelmi jelentősége és miért bukott el, milyen formameghatározó vonásai voltak e rendszernek, amely nem volt sem kapitalizmus, sem szocializmus-kommunizmus?

Bárhogyan ítéljük is meg a hazai vita elméleti színvonalát, végre elmozdulás történt a baloldal elméleti útkeresésében, végre tárgyszerűen és indulatmentesen igyekszik megfejteni annak a rendszernek a mozgatórugóit, bukásának okait, amelyben emberek százmilliói sokáig úgy hittek, mint a szocializmus inkarnációjában. Megkezdődött tehát a tanulságok tárgyszerű levonásának időszaka. A léggömbhámozás periódusa lezárulóban van.

2.

A szocializmusba vetett hit társadalmi méretű összeomlása az 1980-as évek végén nemcsak a régi rendszer ideológiáját, “emlékét” temette maga alá, hanem lényegében magát a szocialista irányú útkeresést is. Nyilvánvaló, hogy a rendszer bukása, illetve kapitalista jellegű transzformációja meghatározta a szocialista örökség “hivatalos” elemzésének egész horizontját. Mindez megnyilatkozott már abban a tényben is, hogy mindjárt a rendszerváltás idején szinte kötelezővé vált Magyarországon is – az amerikai politika és politológia nyomása alatt – kommunizmusnak nevezni azt a rendszert, amelyet még Brezsnyev és Acél sem nevezett annak. E téren napjainkig sem igen történt változás, legfeljebb annyiban, hogy hivatalos tankönyvekben is megjelent ez a terminológia, melyet A kommunizmus fekete könyvével támogattak meg. A rendszerváltás előtt a szocialista elnevezés, amely a rendszer hivatalos legitimációs ideológiájában is szerepelt, elfogadható volt a polgári ideológiai ellenfelek többsége számára is. Míg a marxista szerzők egy csoportja – mely bizonyos distanciával szemlélte a fejleményeket, az átmeneti társadalom, átmeneti korszak fogalmaival ragadta meg a rendszert, jelezvén, hogy a szocializmus korszaka a szó elméleti értelmében nem köszöntött be. Akik hittek a régi rendszer szocialista irányú átalakíthatóságában vagy éppenséggel azért harcoltak, hogy ez megtörténjen, azok részesítették előnyben ezt a marxi definíciót. Azok, akik a rendszer reformálhatatlanságában gondolkodtak, természetszerűen nem írhatták le azt az “átmeneti korszak” fogalmával, hacsak nem a kapitalizmusba való átmenet korszakaként értelmezték a szovjet típusú rendszert. Ők az államszocializmusban nem posztkapitalista, hanem prekapitalista formát láttak. Részben ennek megnyilvánulásaként jelent meg a marxisták körében a rendszer államkapitalizmusként való formációelméleti minősítése. E fogalom gyökerei⁴ szintén visszanyúlnak az 1920–30-as évekig. A hazai irodalomban még az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején merült föl az az “új” fogalom, amely mellett másokkal együtt jelen sorok szerzője is érvel: az államszocializmus fogalma.⁵

Az Eszméletben lefolytatott vitában is az értelmezéseknek két fő árama van, az államkapitalista és az államszocialista értelmezési keret. Az államkapitalizmus mint formameghatározó fogalom egyes szerzőink esetében evidenciaként jön számba. Romániai szerzőnk, Ana Bazac “a sztálinizmust a kapitalizmus egyik “izotópjaként” értelmezi. Tulajdonképpen nem is tesz különbséget az államszocializmus különböző szakaszai és formaváltozatai, fejlődési etapjai között. Sőt, a sztálinizmus, nézete szerint, a magántulajdonra épül, amit a termelőerők alacsony szintjéből vezet le.⁶ Noha még a “kollektív magántulajdon” (Marx) formaváltozatai is oly gazdagok az emberiség történetében, hogy érdemes volna differenciálni e téren is, az állami tulajdont a Szovjetunióban csak nagy-nagy merészséggel lehet magántulajdonnak nevezni. Az államkapitalista érvelést harcosan képviselő Ana Bazac egy korábbi írásában csalódottan jegyezte meg, hogy “Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját”.⁷ Valóban nem, mert Lukács más koncepcióban, más paradigmában gondolkodott, vagyis nem a “képességeiről” volt szó, hanem egy másfajta történetfelfogásról és elméletről.

Szigeti Péter tanulmányában – noha a cím meghatározó módon jelzi a koncepciót – néhol keveredik az átmeneti korszak és az államszocializmus fogalma.⁸ Ez csupán azért problematikus, mert olyan benyomás keletkezhet, mintha reális átmenet létezett volna a sztálini fejlődés után a szocializmusba, noha ma már tudjuk, az ilyen, a finalitások iránt odaadó mozgalmak, gyakorlati kísérletek mind elbuktak. Szigeti használja – tulajdonképpen tartalmas szinonimaként – a politikai szocializmus fogalmát is, amely hagyományokkal rendelkezik, amennyiben azt Tőkei Ferenc a marxi elmélet rekonstrukciója során az 1960-as–70-es években már körvonalazta. Tőkei annak idején e fogalommal distanciálta magát a hivatalos marxizmus–leninizmus fogalomhasználatától.

Wiener György vitaírásában is néhol átmeneti társadalomnak vagy korszaknak nevezi az államszocializmus évtizedeit, másutt szocialista piacgazdaságról beszél, megint másutt Marx “nyers kommunizmus” fogalmát preferálja. Ezek a fogalmak egymásnak ellentmondanak, hiszen a “reálisan létező szocializmus” elméleti értelemben nem lehetett egyidejűleg a szocializmus – mint “társadalmi önigazgatás” – potenciális lehetősége (“átmeneti társadalom”), sőt piacgazdaság, másutt pedig “államgazdaság”, vagyis a gazdaság totális állami vezérlése. E megfogalmazások tehát együttesen ugyanarra a viszonyrendszerre nem alkalmazhatók logikailag következetesen. (A szocialista jelző ilyen módon persze a kínai fejlődésre sem alkalmazható, ha pontosak akarunk maradni, mert hiszen a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a piac intézményeinek kiterjedése sehol sem a szocializmus irányába vezet, hanem éppen ellenkezőleg, a kelet-európai fejleményekhez hasonlóan a kapitalizmus egy speciális formájába.) Durván fogalmazva, Kínában is nyilvánvalóan az történik, hogy ha a rendszert állandóan a piacgazdaság irányába reformálják, akkor előbb-utóbb átfordul saját ellentétébe, a piac totális uralmába.) Szalai Erzsébet a félperifériás szocializmus fogalma mellett tör lándzsát, ami nem annyira elméleti, mint inkább történeti meghatározás, arra utal, hogy a 20. századi szocialista célú kísérletek alapjában a világrendszer félperifériájához tartozó régiókban törtek át, amit Szigeti is jelez a maga írásában.

Az államszocializmus fogalma az 1990-es években – talán az államkapitalizmus fogalmára is válaszként – azt követően terjedt el, hogy Szabó András György Marx nézeteinek rekonstrukciója⁹ nyomán feltárta e kategória elméleti tartalmát annak a történelmi gyakorlatnak a fényében, amelyet ideológusai “reális szocializmusnak” neveztek. A fogalomelemzés az 1980-as évek végén csupán elméleti perspektívát nyitott.

3.

Az államkapitalizmusról szóló vita csaknem olyan régi, mint maga a szovjet rendszer. Különböző időkben különböző politikai és elméleti okok miatt fel-fellángolt a szovjet rendszer lényegére vonatkozó diszkusszió, hol Angliában, hol Amerikában, de sokfelé Európában, sőt a harmadik világban is. E kései vita új hulláma politikai-gyakorlati értelemben kétségtelenül a rendszerváltáshoz kapcsolódik, amikor is a nyugat-európai marxisták különböző csoportjai megjelentek az egykori szovjet blokk országaiban, hogy a megmaradt szocialista-kommunista baloldalt saját elemzéseik támogatójává tegyék. Egyik ilyen irányzat volt a brit SWP, mely szervezet Magyarországon is igyekezett népszerűsíteni – Tony Cliff még az 1930-as években íródott könyve alapján – az államkapitalizmus elméletét. Számos ex-trockista és más szellemi-politikai csoportosulás ma is e gondolatkörben találja meg minden titok nyitját. Azóta, mint utaltunk rá, nálunk is megfogant ez az elmélet, ami tükröződik az Eszmélet hasábjain folyó vitában is, noha új érvek ezen elmélet védelmében itthon nemigen születtek. Alighanem ezzel kapcsolatban Wiener Györgynek lesz igaza, aki igen találóan jellemezte az államkapitalizmus – fogalomhasználat ideológiai funkcióját mint a régi rendszer denunciálásának egyik szellemi eszközét: “Napjainkban széles körűen elterjedt az a nézet, hogy a szocialista kísérletek nyomán egyfajta államkapitalista berendezkedés szerveződött meg. Mindazok az ún. reformerők, amelyek szembekerültek a korábbi szocialista kísérletekkel, saját álláspontjukat részben azzal legitimálták, hogy a diktatórikus és nem hatékony államkapitalizmust egy demokratikus és hatékony magánkapitalizmussal kívánják/kívánták felváltani. Ezen az alapon vallják azt, hogy tulajdonképpen nem is történt rendszerváltás, csak a kapitalizmus egyik formájáról áttértek annak egy másik típusára.”¹⁰ Van azonban e polémiának egy elméleti váza is, amely nem csupán a mindenkori jelen aktuálpolitikai racionalizálására fut ki, hanem magában foglalja az ún. szocializmusprobléma múltjának, jelenének és jövőjének elméleti igényű megközelítését.

Ilyen elméleti kihívás Stephen A. Resnick és R. D. Wolff Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR című könyve, amelyben a szerzők korábbi kutatásaikat foglalják össze. Koncepciójuk lényege, hogy a szovjet rendszer alapvető működési módja azonos volt a kapitalista országokéval, nevezetesen a többletmunka és a többletérték elsajátítása az állam által éppen úgy meghatározó volt a Szovjetunió­ban egészen fennállásáig, mint a nyugati államokban, ahol szintén az államkapitalista berendezkedés jött létre. A szerzők szerényen megjegyzik, hogy a Szovjetunió történetéről úgyszólván sohasem született olyan mű, amely átfogó osztályelemzését adta volna hét évtizedes fejlődésének. Tehát bármily meglepő, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az első osztályelemzést olvashattam kutatási témámban, a Szovjetunió története tárgyában.

Resnick és Wolff igen terjedelmes művük alaptézisét ekképpen bocsátják előre: “E könyv megmutatja, hogy a szovjet forradalom tulajdon- és hatalommegosztási alterációi nem szüntették meg a többlet alapvető szervezetét (nyilvánvalóan az értéktöbblet megtermelésének és elsajátításának struktúráiról van szó – KT), azt az utat, amelyen a szovjet embereket termelőkre és a többlet elsajátítóira osztották… Az ipari többlet megszervezése a Szovjetunióban, a szovjet gazdaságpolitika alapvető fókusza, egész történetén át kapitalista maradt. A Szovjetunió a kapitalista osztályszervezet formáját magánkapitalistából államkapitalistává változtatta. Például az ipari munkások által termelt többlet felosztását kisajátító igazgatók magántestületeinek helyét állami hivatalnokok mint kisajátítók foglalták el. Az ipari munkások tömege által megtermelt többletet, akárcsak 1917 előtt, mások sajátították el utóbb mások számára. Úgy véljük, a Marx munkásságát alkotó központi lényeget, az osztályelemzést az utána következő marxista hagyomány nagyjából elveszítette… A marxista elméletek a tulajdon és hatalom fogalmaiban határozták meg az osztályt… Mivel mi tagadjuk az osztály olyan fogalmát, amely a tulajdon és hatalom megosztására épül, és ehelyett a többlet meghatározását alkalmazzuk, a kapitalizmus és szocializmus konfrontációjának meghatározása és a Szovjetunió történetében való megtestesülése mindazokétól különbözik.”¹¹

Az itt idézett gondolat mindannak ellenére, hogy a szerzők abszolút eredetiségre tartanak igényt a szisztéma elméleti kritikájában és leírásában, már az 1970-es években jelen volt a rendszerkritikai elemzések egyik irányzatában Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban, amint az kiderül tulajdonképpen a két szerző könyvéből is. A szovjet és kelet-európai marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával szemben helyesen hangsúlyozták, hogy a munkamegosztás szerkezete, a termelési munkamegosztás a tőkés formához képest nem ment át radikális átalakuláson a szovjet fejlődésben, aminek forrása – legalábbis részben – valóban a szerzők által is bemutatott problémakör. Ám a Szovjetunióban és későbbi kelet-európai szövetségeseinél a többletmunka, a többletérték elsajátításának specifikus rendszere jött létre, amely különbözik attól, amit Marx a tőkés fejlődés természetéről leírt; de formációelméleti értelemben is különbözik attól az államkapitalista praxistól, amely Nyugaton megszilárdult. Társadalomtörténetileg a problémafelvetés hagyományosan a bürokrácia mint uralkodó réteg vagy osztály kérdésére összpontosul. A szerzők alapvető üzenete e téren: a bürokrácia mint strukturált társadalmi csoport rendelkezett a többletérték fölött anélkül, hogy tulajdonos lett volna. Csak az nem derül ki, hogy miért lenne az osztálymeghatározás szempontjából differenciáltabb megoldás a többlet felett rendelkezők és az abból kitaszítottak “kétosztályos” beállítása, mint a tulajdonviszonyok alapján megfogalmazott tulajdonosok és tulajdonnal nem rendelkezők – egyébként szintén leegyszerűsítő – meghatározása. Itt jegyezzük meg, hogy számos magyar szerző is az osztálymeghatározás során kizárja a tulajdon és hatalmi viszonyok egész problémakörét, úgy tesznek, mintha az osztály fogalma leegyszerűsíthető volna kizárólag gazdasági aspektusokra. Marxból és Engelsből nehezen levezethető az ilyesfajta vulgárökonómiai beállítás, hiszen Marx egész elemzéséből a tőkés magántulajdon mint osztályképző tényező kikapcsolása az abszurd tárgykörébe tartozik. Az amerikai szerzők tulajdonképpen megkerülik terjedelmes, szinte minden részletkérdésre kiterjedő munkájukban az alapkérdést: azt ugyanis, hogy az általunk államszocializmusnak nevezett rendszerben az állami tulajdon nem a tőkés magántulajdon uralmára épül – ami sem az osztályok megformálódása, sem az osztályok létezése szempontjából nem mellőzhető összefüggés. Végül is a burzsoázia mint osztály megszüntetésével mind a gazdasági rend, mind az osztálystruktúra, mind a szellemi-kulturális élet rendszere radikális átalakuláson megy keresztül, amely olyan struktúraformákat hoz létre, melyek elemzése a szerzők egytényezős elméleti magyarázatába nem fér bele. Abban ugyanis konszenzusra juthatunk velük, hogy az állami tulajdon társadalmasítása, a többletmunka fölötti társadalmi ellenőrzés nélkül nem beszélünk szocializmusról. De ebből nem következik módszertanilag, hogy az államkapitalizmus fogalma alkalmas volna a szovjet valóság teljesebb leírására, mint az államszocializmus kategóriája.

4.

Ha pontosak akarunk lenni, akkor a marxi elemzés kiindulópontja, Resnick–Wolff elgondolásával ellentétben, éppenséggel nem a többlet fogalma, hanem a tőke és az áru fogalma, hiszen a többlet a tőkés újratermelés folyamatában jön létre, s mint ilyen a tőkeviszony eleme, része, de nem azonos vele. Nem “véletlenül” történt meg ez az aprónak látszó csúsztatás. Ha ugyanis a tőkés újratermelési folyamat, vagyis a profittermelés, a tőkefelhalmozás modern történelmi formái felől indulunk el, világosan megmutatkoznak a szovjet rendszer formációjellegű eltérései a nyugati államkapitalizmustól. Ehhez a kérdéshez egyébként találunk komoly elméleti adalékokat Szigeti Péter tanulmányában és Wiener György kiváló előadásában is, melyben a probléma kulcsát Marx – ma már jól ismert – nyerskommunizmus-koncepciójában ragadja meg. Szigeti szkepszisét fejezte ki az analógiás elemzés termékenységét illetően, mondván, a “kollektív tőkés” fogalma végül is visszavezeti az államszocializmus fejlődésének magyarázatát az államkapitalizmus koncepciójához.

Wiener válaszában arra mutatott rá, hogy a “kollektív tőkés” fogalma éppen a döntő pontra utalt, nevezetesen arra, hogy az állam mint tulajdonos és mint ilyen a többletmunka fölötti rendelkezést is kézben tartó szervezet, nem a tőkés magántulajdon viszonyaira telepedett rá, hanem a politikai forradalom által megtisztított terepre. Bármennyire is jelen vannak a fogalmi tisztázással együtt járó hangsúlyeltolódások, következetlenségek, Wiener és Szigeti pontosan látják: az államkapitalizmus-elmélet híveivel szemben az alapvető módszertani kifogás az, hogy önkényesen figyelmen kívül hagyják: a többletmunka fölötti rendelkezés in statu nascendi egyúttal a hatalommal kapcsolatos kérdés is. Tulajdon és hatalom kérdése még pedagógiai szempontból sem választhatók szét, olyannyira immanens az összekapcsolódásuk. Ugyanannak a jelenségnek különböző oldalairól van szó. Nem vitatva az amerikai szerzők által is felkínált közgazdasági kiindulást, nem érthető, hogy az osztályelemzésből miért kellene az elméleti és szociológiai megközelítéseket száműzni, a különböző tudományokból fakadó szempontokat egymással szembeállítani, hacsak nem azért, hogy az államszocializmusra jellemző társadalmi alapszerkezetnek a nyugati társadalmaktól való különbözőségét “elkonspiráljuk”. Az államszocializmusban a fejlődés alapvető megkülönböztető sajátossága volt, bármely társadalomtudományt válasszuk is kiindulópontnak, hogy a többletmunka fölötti ellenőrzés nem a profitmaximalizálás jegyében valósult meg, sőt az állam (és a párt) igen sok nem profitábilis tevékenységet (oktatás, felsőoktatás, egészségügy, üdülés stb.) finanszírozott olyan mértékig és mélységben, ami Nyugat-Európában nem fordulhatott volna elő. Természetesen csupán az elosztás alapján a szocializmus meghatározása nem lehetséges. Ám annak ellenére, hogy az államszocializmus nyilvánvalóan nem a szocializmus mint társadalmi forma része, helytelen volna bizonyos elosztási megfontolásokat és gyakorlati megoldásokat a szocializmus történeti és elméleti fogalmából kidobni, amint ezt hangsúlyozza Andrej Ballajev is A szocializmus perspektívái – jelen és jövő c. tanulmányában: “…a globális gyakorlatban a »szocialisztikusság« zárványait sem lehet eliminálni”. Azt is jól látja, hogy “az állami tulajdon önmagában sem nem szocialista, sem nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik”, és tegyük hozzá, általában az állami tulajdon funkcióján, vagyis társadalmasíthatóságának minőségén múlik a dolog. Ballajev legfontosabb megjegyzése a szocializmus elemeinek napjainkban való “megtalálására” irányul: “ha »szocialisztikus elemek«-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból »nem profitábilisak«, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául.”¹² És a szerző azt is helyesen veszi észre, hogy éppen azok a szférák kerültek már a XIX. század végétől állami tulajdonba, először Németországban, amelyek a közszolgáltatással kapcsolatosak, közlekedés, posta, oktatás, tudomány, kultúra, éppen azok a területek, amelyek közfunkcióiknál fogva a magántőke és a profittermelés szempontjából nem voltak “hasznosak”. Mai privatizációjuk is csak azokra az elemekre terjed ki, amelyek profitot hoznak, a nem profitábilis részeket a burzsoázia, illetve pártjaik a “közre”, az államra hagyják. Hogy az elosztásban is beszélhetünk az állam “szocialisztikus” funkciójáról, azt indirekt jól jelzi az az intenzív harc, amit a tőke folytat a szociális állam ellen. A szociális intézmények túlélik az államszocializmus lerombolását, ami nem véletlen…

A szocialista tendencia az államszocializmusban abban nyilvánult meg a legpregnánsabban, hogy “a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítették ki a javak átcsoportosítását a »szocialisztikus elemek« erősítésére”¹³. Végső következtetésben: az államszocializmus megszüntette a tőkés gazdálkodási folyamat számos struktúráját (a burzsoázia meghatározott történelmi formájával együtt), de egyúttal lezárta a kommunizmus (beleértve a szocializmus) felé vezető utat. A szocialista kísérlet megrekedt egy fejlődési fázisban, amelyet az 1920-as évekig minden komolyan vehető marxista, beleértve a bolsevik értelmiségieket is, a baloldali radikálisoktól Kamenyevig és Zinovjevig¹⁴, egy speciális átmeneti időszak “megrekedéseként” írt le. Mindennek ellenére a kommunista struktúrák államosítása – mint igyekeztünk megmutatni – nem vezetett vissza a szokásos tőkés társadalom medrébe, éppen a többlet kisajátításának szempontjából sem, hiszen mint aláhúztuk, a többletet nem magáncélra sajátították ki, tehát helytelen lenne a magán- és közcélú elsajátítás között a különbséget eltörölni. Az amerikai szerzők nem értik, hogy a többlet fölötti rendelkezés “előtörténete” magában hordja a politika elsődlegességét, azt a körülményt, hogy a gyárakban létrejöjjön a munkásellenőrzés, s csak ezt követően lehetséges a többlet fölötti rendelkezés.

Lenin államkapitalizmus-fogalma témánk szempontjából azért is tanulságos, mert jól megmutatja, hogy éppen a később megszilárdult sztálini fejlődéssel szemben valami egészen mást értett államkapitalizmuson, ami a későbbi államszocializmus formameghatározása szempontjából is támpont lehet. Szigeti és Wiener írásaikban helyesen kiemelték a két legfontosabb mozzanatot a NEP-korszak rendszerének lenini meghatározásából: az egyik, hogy a többszektorú piacgazdaságban a polgári viszonyok általános jelenléte figyelhető meg. A másik, hogy a magántőke jelenléte és a szovjet kormány koncessziós politikája maga is a tőkeviszonyok speciális jelenlétével számol. A specialitás tulajdonképpen a szovjet állam különleges szerepét fejezi ki egy olyan kapitalizmus menedzselésében, melyben kapitalizmus van kapitalisták nélkül. E szisztémát hívta Lenin idézőjelben államkapitalizmusnak (mely elnevezés vonatkozott persze a többszektorú gazdaság egyik ágazatára, amely közvetlenül az állam ellenőrzése alatt állt). A sztálini rendszer azonban a NEP-korszak alapszerkezetéhez viszonyítva már valami más volt, aminek Wolff és Resnick semmilyen jelentőséget nem tulajdonít, náluk minden mindennel azonossá válik: Lenin, Sztálin, Thatcher ugyanannak a rendszernek volnának különböző ágensei? Nem túl nagy leegyszerűsítése ez a történelmi valóságnak?

Szigeti Péter helyesen fogalmazta meg tanulmányában, hogy még Sztálin idején is a többletmunka elsajátításának egész rendszere alapjában eltért az állam(monopol-)kapitalista nyugati országokban ismert mechanizmusoktól. Gondoljunk arra, hogy a termelői szakapparátus olyan társadalmi és politikai szervezetek függésében létezett, amelyek az apparátus tagjait lecserélhették, a magánfelhalmozást mint törvényes tevékenységet meggátolták. Az állami tervgazdálkodás szervezete a többletérték újrafelosztását nem a szokásos tőkefelhalmozás logikája szerint végezte el. Az amerikai szerzők sem állíthatják vagy elemi logikával nem volna szabad állítaniuk, hogy a szovjet állami felhalmozás azonos lett volna a nyugat-európaival, hiszen az utóbbiban az állami felhalmozás a magánfelhalmozás rendszeréből nőtt ki, míg a szovjet fejlődésben éppen ellenkezőleg: a magántulajdon és magánfelhalmozás, a magánelsajátítás és profittermelés rendszerének megszüntetéséből fakad. Bármennyire is “lényegtelen” kérdésnek tekintsük a tulajdon kérdését, az mégiscsak lényeges, hogy a szovjet rendszerben nem volt mód a magánelsajátításra. A rendszerváltás éppen azért következett be, hogy egy szűk réteg erre szert tehessen. E szisztéma történelmi feltétele volt persze az is, mint erre másutt utaltunk, hogy a sztálini fordulat (1929–33) felszámolta a társadalmi termelés önigazgatói és valóban szövetkezeti-társulási formáit is, s ezzel tízmilliókat tett érdektelenné abban, hogy mi történjék a termelés eredményével.

Tehát az államszocializmus sztálini variánsa a burzsoázia felszámolásával lehetetlenné tette, hogy a Szovjetunióban a bürokrácia vagy a szakapparátus önálló osztályként gyökeresedjen meg, lehetetlenné tette, hogy a szovjet rendszer piacgazdaságként profitmaximalizálásra épülő gazdasági rendszer legyen. A sztálini rendszer nem piacgazdaság, bármennyire is felismerjük benne a piaci termelési mód bizonyos vonásait is (sok mindent tudunk Luxemburg, Lenin, Gramsci, Lukács, sőt Tőkei alapján arról, hogy az államszocialista rendszer egyik lábbal a régi, félperiferiális tőkés rendszer alapján állt nemcsak jogi, hanem történeti-gazdasági értelemben is). Ezt a gondolatmenetet, ezt a problémát az amerikai szerzők egy fantasztikus módszertani fordulattal iktatják ki: irrelevánsnak tekintik a többletmunka elsajátításának szempontjából azt a fordulatot, hogy a piacot az állami tervgazdaság váltotta fel, ebben az összefüggésben is eljelentéktelenítik a tényt, hogy az állami elosztás gazdasági hátterét egészen más viszonyrendszer alkotja, mint a valódi kapitalizmusban. Az elméleti séma kedvéért kilúgozzák a történelemből a formaváltozatok gazdagságát, végül is az államszocializmusban nem volt adható-vehető az állami tulajdon, ami olyan forma-meghatározottságra utal, amely szöges ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Emberek tíz- és tízmilliói nem is tételezték fel, hogy az kisajátítható, hiszen egy ilyen aktust az alkotmány eleve kizárt.

A többletre épített mechanisztikus elméletük figyelmen kívül hagyta az antikapitalista, sőt szocialista szellemi-kulturális értékek felhalmozódásának problematikáját, egytényezős történetmagyarázatuk egyik gyengesége, hogy például nem képes megmagyarázni az antikapitalista legitimációs ideológia uralkodó pozícióját, hét évtizedes történetét. Ez ugyanis nem egyszerűen jogi-politikai különbség a nyugati államkapitalista rendszerekhez képest, hanem annak is lenyomata, hogy az államszocializmusban a többletmunka fölötti rendelkezés speciális szisztémája, autokratikus hatalomgyakorlási módja jött létre. Végtére is, mivel magyarázzuk azt, hogy a rendszer minden nagyobb átalakulási periódusában – ha félénken is, ha korlátozottan is, de nem is egyszer visszatérés történt ahhoz az osztály- és szocializmuskoncepcióhoz, amely a társadalmi önigazgatás felé mozdulást helyezte kilátásba, beleértve az SZKP XXII. kongresszusát (1961). Vajon a peresztrojka periódusában nem jelent meg újra a válság megoldásának olyan kísérlete, amely a termelői kollektívák nem hierarchisztikus társulásainak kibontakoztatására irányult – egyidejűleg harcolva a piac és az állam determináns “törvényei” ellen? Még emlékezünk Andropov pártfőtitkár 1983-as fordulatára, aki látván a rendszer belső ellentmondásait – talán 1956 szomorú tapasztalataiból is okulva –, ismét felvetette a termelői önigazgatás antikapitalista elméletét. Más kérdés, hogy Gorbacsov “reálpolitikusként” a munkás tömegmozgalmaktól rettegve, az elituralmat megalapozó piacgazdasághoz tért meg, amely a Nyugat egyetemleges támogatását élvezte, kiegyezett Jelcinnel az államszocializmus és a szocializmus erőivel szemben. Vagy talán merő véletlenségből törölte a “forradalmas” többpárti magyar parlament a Magyar Köztársaság alkotmányának 12. §-ába felvett szakaszt, amely kimondta: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését”?

Minden dogmatizmus azzal kezdődik, hogy egyetlen tézisre egyszerűsítjük elméletünket, s nem látjuk annak az egyetlen tézisnek számos más tézissel való összefüggését. Resnick és Wolff-fal ellentétben Szigeti, Wiener és mások is a tulajdonprobléma kapcsán termékeny vitát folytattak arról, hogy az állami tulajdonnak a termelőktől való elkülönültsége hogyan és milyen gazdálkodási és politikai-intézményi formákban valósult meg. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy az államszocialista rendszerben az állami tulajdon “alanytalansága” az egyik alapvető problémakör. Wiener Szigetivel szemben meggyőzően érvel amellett, hogy nincs az a technikai-technológiai lehetőség, amely életképessé tehette volna hosszabb távon az állami gazdálkodást, mert az államszocialista rendszer specifikus érdekmechanizmusai ezt nem tették lehetővé. Wiener a hiánygazdaság permanens fennmaradásának példáján keresztül érzékelteti ezt a problémát. Mint a történelmi tapasztalatok fényében utaltunk rá, a válságos helyzetekben (1920–21, 1945–48, 1956, 1968, 1980–81, 1988–91) vagy a termelői önigazgatás, vagy az állami tulajdon magánkisajátítása irányába történt elmozdulás, amiről másutt részletesebben is tájékozódhat az olvasó¹⁵.

A szerteágazó vita egyik érdekes eleme, hogy a Wiener–Szigeti-polémiában felmerült az 1968-as hazai reformok értékelésének kérdése, melynek során Wiener magának a rendszerváltásnak, a tőkés restaurációnak a kezdeményeit fedezte fel, Szigeti inkább a megújulás bizonyos szocialista tendenciáit hangsúlyozta Lukácsra utalva, és egyben helyesen jelezte, hogy nem szabad a történelem egy ultradeterminisztikus vagy “túldeterminált” felfogását igazolandó, a történelmi tapasztalatokat elszegényíteni, kilúgozni. Bizonyos értelemben mindkettőjüknek igaza van, hiszen 1968 után a szocialista gondolat reneszánsza is erős impulzust kapott egy időre, gondoljunk a kultúra és az elmélet hazai fejlődésének számos összefüggésére. Megjelent a társadalmi önigazgatás irányzata, amelyet Lukács és Tőkei képviseltek (aminek ma nemzetközileg a londoni Mészáros István a legjelesebb képviselője), s noha e gondolkodásmód számos okból kifolyólag szellemileg és politikailag idegen maradt az MSZMP vezetői számára, viszont egész gondolkodási iskola bontakozott ki ennek nyomán az állami tulajdon lehetséges demokratizálásával kapcsolatban, amely “iskola” egyik legfontosabb megnyilvánulása a rendszerváltás periódusában maga az Eszmélet folyóirat, illetve a Baloldali Alternatíva Egyesülés volt. Ugyanakkor Wienernek is igaza volt, hiszen a piacgazdaság rehabilitálásával megtörtént az első alapvető lépés a piacgazdaság meghonosítása felé, ami valóban magában rejtette a későbbi tőkés restauráció elemeit, lehetőségét. A pártvezetésen belül mind a “dogmatikusok”, mind a “liberálisok” megegyeztek abban, hogy privilégiumaik megmentése érdekében nem nyitnak a baloldali radikális kritika, azaz az önigazgatói fejlődés irányába. Ha Resnick–Wolff-fal szólva a kommunizmus olyan rendszer, amelyben nincsenek uralmon az osztálystruktúra dimenziói, és a nem hierarchizált közösségi termelési formák léteznek, amelyekben a megtermelt javak, a többletmunka fölötti rendelkezés, vagyis a szükséges munka fölötti résznek az elosztása a közösség dolga marad, ezzel persze nincsen vitánk, hiszen ez a tézis 15 éve “ hivatalosan” is a magyar rendszerkritikai baloldal credója.

Az államkapitalizmus terminológiában is kifejeződik a tőkés fejlődés bizonyos fokú mentegetése, amennyiben az államszocializmussá degenerálódott szocialista kísérletet fogalmilag nem különböztetjük meg. Nincsenek ártatlan elméletek. Szigeti Péter találóan jegyzi meg, hogy az államszocializmus hetvenéves története (együtt bukásának okaival) “sohasem lesz kivonható a legitimációs erőtérből” (Eszmélet 58. sz. 37. o.). Továbbá a rendszerváltás értelmezése is más lesz, hiszen mi a kapitalizmus restaurációjáról beszélünk, ők csupán egy rendszeren belüli váltásról, s e fogalmi azonosítás nagyon hasonlatossá teszi az államkapitalizmus-elméletet funkcionális értelemben a totalitarianizmuselmélethez, amely a szocializmus mindenfajta kísérletét a fasizmus történetébe igyekszik beleszuszakolni, az államkapitalizmus-elméletet pedig a kapitalizmuséba.

Röviden és tömören, és némileg önkényesen fogalmazva: az államszocializmus fogalma jobban megfelel a marxisták antikapitalista elkötelezettségének is. A magyar reformok pozitív, szocialista tendenciájú következményének ítéli Szigeti, amikor a magyar fejlődési variánst szemlélve lát elmozdulást a szövetkezetek társadalmasodása felé. Ugyanakkor ez az állami tulajdon az államszocializmusban nem volt adható-vehető, ez egy olyan formameghatározottság, amely ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Többek között ezért nem volt alkalmas sem a hazai uralkodó csoportoknak, sem a nemzetközi tőkének, s ezért kellett a kapitalizmust visszaállítani, nem pedig azért, mert a tömegek fellázadtak ellene, ahogyan Resnick és Wolff feltételezik. Pontosabban fogalmazott Szigeti, amikor e szerzők érvelésével szemben, némileg magának is ellentmondva állítja, hogy a munkások nem védték meg az állami tulajdont, mert nem volt az övék, vagy Resnick–Wolff kifejezésével, nem ellenőrizték a többletmunka elsajátításának és elosztásának folyamatát, amely folyamatok egymástól elválaszthatatlanok voltak.

Resnick és Wolff másképpen látják a dolgot: “Amint a szovjet nép és vezetőség ledobta az államkapitalizmust és a kommunista párt hegemóniáját, megőrizték és valóban fenyegették a kapitalizmust mint a többletmunka szervezetének tovább élő formáját mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelésben. Gorbacsov és Jelcin megmentették a kapitalizmust azáltal, hogy elmozdították az államot és a pártot szociális szerepükből, helyettesítvén a diszkreditálódott államkapitalizmust privát ellentétével. Történelmi párhuzamként Franklin Rooseveltet lehet említeni, aki megmentette a kapitalizmust az Egyesült Államokban egy ellenkező mozgalommal, az államot mint regulátort, mint munkaadót és árutermelőt sokkal jelentősebb szerepbe hozta, hogy korrigálja és kompenzálja a diszkreditálódott magánkapitalizmust. Miközben az élet számos nem-osztály dimenziója »összeomlott« a Szovjetunióban és a Szovjetunióval, kapitalista osztálystruktúrái túléltek a maguk új, privát formáiban” (322. o.).

Azért a dolgok nem voltak ilyen egyszerűek. A privatizáció kapcsán ugyanis – és ezt a szerzőpáros tagjai, akik az osztályharc szerepének valódi rekonstrukciójával büszkélkednek – éppenséggel elfelejtették megemlíteni, hogy a társadalom egészen új szerkezete jött létre, új szociális, kulturális-szellemi és osztályviszonyokkal, olyan új burzsoáziával, amely a régi bürokráciától eltérően az óriási állami tulajdont saját örökletes tulajdonává változtatta. Ha mindez mellékes körülmény, akkor a történelemben nem léteznek fontos események és jelenségek. Egyetlen fontos dolog maradt Resnick és Wolff számára, hogy életet leheljenek az államkapitalizmus holt elméletébe. Ennek oltárán feláldozták magát a történelmi folyamatot, az osztályharc marxi elméletét, amelynek alapján – állítólag – egész művük íródott.

5.

Szigeti Péter tanulmányának utolsó része azokat az elméleti feltételezéseket bocsátja előre az államszocializmus múltbeli reformját és jövőbeni potenciális lehetőségeit latolgatva, amelyek a rendszert átvezethették volna az egypártrendszer és közvetlen demokrácia kombinációjára épülő rezsimre, amely az államszocializmus dinamikáját nem tőkés, hanem szocialista irányba terelhette volna. E tekintetben Szigeti kísérlete nem egyedülálló, hiszen többfajta megközelítés is létezik. Tütő László a marxi koncepcióra építve vázolta föl egy jövőbeli önigazgatói társadalom képét, amelyben a többletmunka fölötti rendelkezés a közvetlen csere által összekapcsolt önkéntes termelői és életmódbeli társulások feladata, ezen elméleti megfontolások azonban nem nyújtanak fogódzót a probléma történeti és politikai kibontakoztathatóságának kérdéseit illetően. Márkus Péter egy ilyen szisztéma működésének konkrét vízióját is leírta a Baloldali Alternatíva kiadványában, amely azonban szintén eltekint a tőkés rendszer “megdönthetőségének” problémájától, vagyis az átmenet kérdéskörétől. Egy más típusú, újabb megközelítés Szalai Erzsébet “etikai szocializmusa”, amelynek középpontjában az emberi szolidaritás erkölcsi mozgatói állnak, s társadalmi gyökereit a globalizációkritikai mozgalmakban látja. Számításba veszi a termelői közösségek jövőbeli szerepét is, de e fejlődés elvi szükségszerűségének a szellemi munka egyre intenzívebb kiterjedését hiposztazálja, aminek megokolását Kapitány Ágnes és Gábor szellemi termelési móddal foglalkozó írásaiban fedezi fel. “E folyamat döntő alapja az, írja Szalai Erzsébet, hogy a tudás és az érzelem olyan »áruk«, melyek természetükből adódóan hosszabb távon nem kisajátíthatóak (tulajdonolhatóak) és piacosíthatók – átadás közben nem kopnak, hanem gyarapszanak, pontosabban éppen hogy kisajátításuk (tulajdonlásuk) és piacosításuk az a mechanizmus, az a folyamat, amely koptatja, elhamvasztja őket. A tudás és az érzelem-»áru« előtérbe kerülése ezért reményeim szerint a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának és/vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.”¹⁶ Itt az alapvető módszertani probléma az, hogy a tőkés újratermelési folyamatban és a piaci tevékenységben a tőke számára a munka mineműségének, a munkamegosztási jellegzetességeknek nincsen különös szerepe, minden munkát képes a tőkés osztály elsajátítani, amennyiben az hozzájárul a profit, az értéktöbblet termeléséhez. Ha valamely szellemi javak mégsem integrálhatók, mint például Marx antikapitalista elmélete, akkor a modern tőkerendszer (nem szólva itt a rendszer “iszlám” és egyéb formaváltozatairól) integrálható “szaktudományt” csinál belőle, s politikai (alkotmány-) jogi eszközökkel kirekeszti a marxizmus elméleti-világnézeti üzenetét, a kommunista forradalmat. Szigeti, igen helyesen, ehhez a problémához kapcsolódott, amikor újra felvetette a “szocializmushoz vezető átmenet” egész bonyolult elméleti és politikai problematikáját. Az egész vitára jellemző volt, hogy nem alakult ki világos kép a piachoz való viszonyról, mintha a vitázó felek kerülték volna ezt a kérdést. Míg jelen sorok szerzője – talán Szigeti Péterrel is ellentétben – nem hisz a “piacszocializmus” gondolatkörében, mert eddig az ilyen kísérletek mind a kapitalizmusba vezettek vissza, miként nem vezettek a szocializmushoz a gazdálkodás államcentralista formái sem. De Szalai Erzsébet koncepciójából sem derül ki pontosan, aki Szigetinél is “többet bíz a piacra”, hogy a piac miképpen válhatna emberszabásúvá, humanisztikussá éppen napjainkban, s az “informatikai társadalom” e tekintetben miért kínálna kedvezőbb fejlődési feltételeket, mint a tőke korábbi fejlődési formái. Anélkül, hogy e problémakört a kelleténél jobban leegyszerűsíteni szeretném, csupán jelzem, a válaszoknak a politikai stratégia szintjén is jelentőségük lehet.

Az eltérő válaszok lehetősége nyilatkozik meg a már emlegetett “antiglobalista” mozgalmakon belül is. Ugyanis az antiglobalista mozgalmak mint gyakorlati ugrópont Szalai vizsgálódásában nemigen kapcsolódik, vagy nem derül ki, hogy milyen mozgósítható elméleti hagyományban rögzítenék le az új baloldali kezdeményezéseket. A Kádár-rendszer igen értékes és komoly szociológiai leírása nála inkább arra figyelmeztet, hogy az államszocialista múlt pozitív tapasztalatai mennyire korlátozottak és nem mozgósító erejűek az új, fiatal generációk számára. (Ugyanakkor Szalai új szocializmus elgondolásának az a generációs és értelmiség-központú elgondolása, amelyet többek között így fogalmazott meg: “…a fiatalság [értsd a diákság – KT] növekvő része valójában nem is akar integrálódni…” még bizonyításra szorul, oly gazdag az ellenkező irányú tapasztalat.)

Szigeti éppen ellenkezőleg, az államszocialista múltat progresszív tendenciáinál fogva igyekszik megragadni. Az ő vállalkozása módszertani szempontból veti fel – eltérően Márkus Pétertől és talán még inkább Szalaitól – azt a kérdést, hogy milyen az a rezsim, amely az önigazgatói szisztémához, a társadalmi demokrácia rendszeréhez elvezethet az államszocializmus konkrét és gazdag tapasztalata alapján. Vagyis Szigeti a múlt tapasztalatait felhasználva igyekszik a tőkés társadalomból való szocialista átmenet problémáját elméleti síkon felvetni, s ez írásának egyik nagy módszertani előnye más megközelítésekkel szemben, amelyek steril módon a politika “piszkos” (egyébként valóban piszkos) világát kívül rekesztik az elemzés és a cselekvés keretein. Ez persze megközelítésének fő problémája is, amihez ma erkölcsi bátorság nélkül nem is lehet érdemben hozzányúlni. Anélkül, hogy másokkal együtt (pl. Thoma László “tromfjára” utalhatok) Szigeti felvetését egészében elutasítanám, mégis néhány vitakérdést e téren lehetetlen nem felvetni, bár sajnos konkrét politikai-társadalmi tétje – egyelőre legalábbis – nemigen van az egésznek mai világunkban. Kiindulópontom megegyezik Szigetiével abban, hogy egy új átmenet kérdése a történelmi tapasztalatok mélyen szántó elemzése nélkül nem lehetséges. Történészként és a marxi elmélet nem dogmatikus híveként – nyilván vitathatóan – magam úgy látom, hogy az államszocializmus bukása után (én Kínában is bukottnak érzékelem a demokratikus-önigazgatói szocializmus mai esélyeit) a történelmi tapasztalatok leértékelik (de nem teszik semmissé, mint arra fentebb utaltam) a félperiféria államszocializmusának történelmi jelentőségét. Tulajdonképpen maga Szigeti is hangsúlyozza, hogy a régi rendszer s annak termelőerői “autochton módon nem fejlődhettek, mert valamilyen mértékben mindenképpen ki voltak téve az egyenlőtlen és hierarchikus, de uralkodó tőkés világgazdaság anyagi, szükségleti és ideológiai nyomásának”.¹⁷

A tapasztalatok megmutatták, hogy az elzárkózás, az izoláció, a sztálini rendszerben kialakult alapszerkezet felszámolása a világpiacba való integrációval, végső soron a rendszerváltással megsemmisíti az államszocialista kísérlet utolsó elemeit is, maga alá temetve a demokratikus, a társadalmi önigazgatás szocialista kísérleteit. Ezért az új helyzetnek megfelelő megközelítésnek a problémakör egy egyetemesebb nézőpontját kell számításba vennie. A “félperifériás” szocialista kísérletekhez való visszatérés “magasabb szinten” – amelyet Szigeti ajánl – éppen a történelmi tapasztalatok tükrében nem lehet önmagában vett cél. Ha ez így van, akkor a többpártrendszer demokratizálására vonatkozó koncepció (58. sz. 61–67.) ellenvetéseket szülhet. Ez persze önmagában nem lényeges, a lényeges az ellenvetés közös iránya. Ha 70 éven át nem volt lehetséges a többpártrendszer kiegészítése a közvetlen demokrácia rezsimjével, akkor felmerül, hogy ezen tapasztalatok fényében érdemes-e a jövőben ezt “kijavítani”, vagy az ún. legfejlettebb országok tapasztalatait is számításba véve, mindenfajta pártrendszer megkerülésével vessük fel a termelés és a politika közösségi tendenciájú fejlődési lehetőségét!? (Lásd erről Az önkormányzás vagy az elitek uralma című “alternatívás kiadványban” összegzett történelmi tapasztalatokat.)

Wiener György is helyesen azt hangsúlyozza, hogy mivel az egypártrendszer konkrét történelmi meghatározottságok terméke volt, az államszocializmus demokratizálására nem utal gazdag történelmi tapasztalat. Sőt, hozzáteszem, még a bolsevizmus eredeti forradalmi ideológiája (l. Lenin Állam és forradalom c. brosúráját és a bolsevikok 1919-es programját) sem tartalmazta az egypártrendszer lehetőségét mint progresszív megoldást. Az államszocializmusból tehát nem történt átmenet a szocializmusba sehol, s ennek elméleti következményeit egyre újabb és újabb vitákban kell majd értékelni az újabb történelmi fejlemények tükrében – a centrumországokban megnyilvánuló dolgozói tulajdon “zavaros” tapasztalataitól a mexikói indián közösségekig felbukkanó “anyagok” már ma is rendelkezésünkre állnak.

Szigeti felvetése mögött azonban az a nagyon is reális kérdés húzódik meg, hogy a XX. század tapasztalatai alapján egyetlen forradalmi szocialista kísérlet sem úszta meg, hogy a helyi és nemzetközi polgári vagy attól is jobbra álló erők fegyverrel, erőszakkal stb. meg ne próbálták volna szétzúzni ezeket a rezsimeket, s ennek a jövőre vonatkozóan van “bizonyos” üzenete. Főleg azok számára tanulságos a kérdésfelvetés, akik az új baloldali mozgalmakat naiv módon totálisan depolitizálnák egy igen elvont civil ethos nevében. A szocialista és az államszocialista kísérletek – jól ismert okok következtében – szinte mindenütt rákényszerültek az erőszak alkalmazására, amely azután elszabadult, és a társadalmi integráció egyik eszközévé vált különböző időkben, különböző módon és intenzitással. Éppen ezért felmerül, hogy az egypártrendszer helyébe csak mozgalmi formákat szabad elképzelni, arra is gondolva, hogy – mint utaltam rá – semmilyen szocialista tervben 1917 előtt soha nem is szerepelt az egypártrendszer mint cél. A 20. század tapasztalatainak fényében azonban semmilyen garancia nincsen arra, hogy egy még oly demokratikus alkotmány esetén is ne kerüljön a termelői kollektívák fölé egy olyan elkülönült apparátus, amely önként feladná az új hierarchiában elfoglalt helyét. Hogy e mozgalmi formákról többet tudunk ma, mint Marx a maga korában, az természetes, noha az újabb tapasztalataink számbavétele e téren meglepően szegényes.

Anélkül, hogy alábecsülném az államszocializmus tapasztalatait, előnyösebb volna talán a létező mozgalmi formákból kiindulni, amelyek sokfelé a világban ösztönösen is szerveződnek a termelés és a helyi hatalomgyakorlás terén a latin-amerikai indián ellenállás emlegetett tapasztalataitól kezdve a munkás- és önkormányzati tanácsokig, az újabb civil gazdálkodási kezdeményezésekig bezárólag. Említeni lehet természetesen a nagy világpolitikát is megérintő globalizációkritikai mozgalmakat e tekintetben is, amelyekről Szigeti Péter egyáltalán nem feledkezik meg. Ezen mozgalmak strukturáltabbá, szervezettebbé válása, lehetséges feladatainak kikristályosodása lassan bontakozik ki az ismert baloldali felbomlás után, de még Kelet-Európa országaiban is meg-megjelennek rendszerkritikai mozgalmi csírák, bár magukon hordozzák a múlt jellegzetességeit. Egyelőre ne találjuk ki a jövőt, értsük meg a jelent. Különösen ebbe az irányba inspirálja a gondolkodást Wiener említett előadása, amely a politikai vizsgálódás síkján feladta szilárd elméleti logikáját, és elutasítva az antiglobalista mozgalmakat, végső soron egyfajta liberális konklúziót tett magáévá, mondván, minél hamarabb essünk túl a tőke neoliberális offenzíváján: “Minden intézményes megoldásnak a globalizáció kereteibe kell illeszkednie. Nem törekedhetünk arra, hogy a globalizált liberálkapitalizmust visszafogjuk.”¹⁸ Marxra való hivatkozása itt egy determinista politikai pozíciót szolgál csupán, hiszen – függetlenül attól, hogy Wiener helyesen értelmezi-e Marx álláspontját vagy sem – a Kommunista Kiáltvány óta eltelt több mint másfél évszázad az akkori politikai megfontolásokat a kapitalizmus mai, erősen megváltozott rendszerében nem tekinthetjük magától értetődően kiindulópontoknak. Ez a beállítódás inkább kifejezi Wiener György parlamenti képviselő politikai szerepét, semmint Wienernek, a marxista teoretikusnak az álláspontját, vagyis azt a pozícióját, hogy semmilyen radikális baloldali politikai koncepció és álláspont képviselete a parlamentben és a szélesebb politikai nyilvánosság előtt nem lehetséges, amíg a tőke neoliberális rohama véget nem ér, mert különben a nemzeti kapitalizmus segédcsapataivá válnánk. Itt túl sok ellenvetés tehető a politikai önfeladás “wieneri” koncepciójával szemben, ezért csupán arra utalok, hogy Marx éppen az akkori szituációban az akkori “neoliberalizmussal” szemben hozta létre magát a kommunista pártot, ami ma nincsen ugyan napirenden, hiszen az új munkásmozgalom jelei nem láthatók Magyarországon, de Wiener determinizmusa, pántragikus világképe a “semmittevés” ideológiájául szolgálhat, amellyel szemben Szigeti gondolatébresztő felvetése gyakorlati téren is termékeny, inspiráló hozzájárulás a tovább építkezés számára. Szigeti, ellentétben Wiener politikai beállítódásával, nem lezár, hanem éppenséggel tovább gondolásra ösztönöz politikai síkon is, megértve azt a problémát, hogy a kommunista pártok örökségével együtt – történelmi értelemben – felmorzsolódott a szociáldemokrácia is, amennyiben demokratikus polgári szervezetekké alakultak át szerte Európában.

Mindezzel kapcsolatosan összegzésként hangsúlyoznám tehát, hogy a szocializmus lehetőségének, pontosabban a hozzá vezető történeti átmenetnek az elméleti problematikája nem húzható ki a rendszerkritikai baloldal tematikájából, de tudni kell azt is, hogy a történelem ennek gyakorlati realizálását egyelőre levette a napirendről a maga politikai konkrétságában, s ez az elmélet lehetőségeit is erősen behatárolja. Szigeti Péter azon tézise, hogy az egypártrendszer és a munkásdemokrácia szervesen együtt élhet, nem oldja meg azt a történelmileg felhalmozódott tapasztalatot, mely szerint az egypártrendszerben a politikából élő egyének “visszatérése” a termelőmunkához, bizonyos privilégiumaik “önkéntes feladása” miképpen volna megvalósítható. Mivel nincsenek gyakorlati bizonyítékaink e téren, talán érdemes elgondolkodni azon, hogy másfajta struktúrák kifejlesztése irányába tájékozódjunk. A politikai zsarnokság különböző történelmi típusainak részletes elemzése azonban semmiképpen sem megtakarítható. Egy ilyen vizsgálódás minden bizonnyal rámutatna, hogy a társadalmasítás egész programja, amint arra Szigeti Péter is utal, a termelésből, nem pedig a hatalomműködtetés problémájából kell, hogy kiinduljon, ez is a társadalmi önkormányzás, “civil gazdasági kezdeményezés” szétszórt nemzetközi tapasztalatainak további számbavétele és ennek megfelelően további, természetesen kritikai feldolgozása mellett szól.¹⁹

Jegyzetek

1 1984-ben, e “romantikus” esztendőben írtuk Tütő Lászlóval Lenin szocializmuskoncepciójáról szóló cikkünket (Társadalmi Szemle, 1984. 6. sz.), amely a hivatalos legitimációs ideológiával szemben a forradalmi szocializmus megvalósulatlanságát dokumentálta ideológiatörténeti eszközökkel. 1989-ben jelentkezett a Kapitány Ágnes és Gábor szerkesztette Egy remény változatai c. kötet, amelyben többek között Tütő Marx szocializmuskoncepciójának rekonstrukciójára vállalkozott, s akkor még nem említettem a Válaszúton c. kötetet (1988) vagy később, az elméletileg szélesebb összefoglalást nyújtó Rendszerváltás és társadalomkritika (Bp., 1998) c. összeállítást, de utalni illik Szabó András György korábbi munkásságára vagy a közgazdász Jánosi Ferenc sok hányattatást megélt tanulmányára is a szocializmus fogalmáról.

2 Csupán zárójelben jegyzem meg: két egyoldalúsággal kifejtetlenül is szembetaláljuk magunkat, melyekkel illene már végre szakítanunk. Mindkettőt ugyanaz a “betegség” köti össze, a determinizmus túlhajtása. Az egyik irányzatot az ún. objektív, a másik irányzatot az ún. szubjektív feltételek és tényezők szerepének túldimenzionálása jellemzi.

3 Mészáros István: “Szocializmus vagy barbárság” (III), Ezredvég, 2004. 8–9., 99–100.

4 Részletesebben foglalkoztam e kérdéskörrel több összefüggésben is Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 1917–1928 című könyvemben (Bp., Napvilág, 1996).

5 A marxi elmélet alapján elsőként rekonstruálta az államszocializmus fogalmát az azóta elhunyt teoretikusunk, Szabó András György: “Marx és az államszocializmus”. Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

6 Ana Bazac: “Néhány gondolat az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 62. sz. 30. o.

7 Uő: Eszmélet, 60. sz. 71.o.

8 Szigeti P.: “Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok”. Eszmélet, 58. sz. 60–61. o.

9 Szabó András György: Marx és az államszocializmus, Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

10 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 54. o.

11 Stephen A. Resnick and R. D. Wolff: Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR. Routledge, New York and London, 2002. XII–XIII. o.

12 Uo., uő. 126. o.

13 Vö.: uő, uo., 136. o.

14 Lásd erről részletesebben: Krausz T.: Szovjet thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményeiről, 1917-1928.

15 Az olvasó tanulságos anyagokat találhat in: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Bp., Liberter, 1995.

16 Szalai Erzsébet: Az első válaszkísérlet. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004. 108–111. o.

17 Szigeti id. c., Eszmélet, 58. sz., 60. o.

18 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 67. o.

19 A rendszerváltás szovjetunióbeli tapasztalatainak elemzése is ebbe a kutatási körbe tartozik, amelyhez talán némi adalékul szolgálhat két írásom in: Lenintől Putyinig, La Ventana Kiadó, 2003 és in: Peretszrojka és tulajdonáthelyezés, ELTE, Ruszisztikai Központ, 2003.

A tanulmány a forradalmi és a sztálini korszakban Oroszországot megjárt három nyugati értelmiségi – Bertrand Russell, Victor Serge és Walter Citrine – szocializmus- és Szovjetunió-képét mutatja be, s Foucault tudás-archeológiai elmélete alapján megkísérli feltárni a gondolkodási sémákat, amelyek az utazók számára eleve kijelölték a megismerés korlátait.

Rekonstrukcióra teszek kísérletet: a húszas-harmincas években Oroszországba látogató nyugati értelmiségiek fogalom- és gondolatvilága egy tipikusnak mondható szeletének rekonstruálására eszmetörténeti keretek között. A két időpont: 1920, mikor Bertrand Russell odalátogatott, és 1935 között, mikor Walter Citrine járt ott, mintegy ívet alkot Victor Serge életútja, aki Oroszországban élt ez idő alatt, és élete a forradalom történetének tükre is egy speciális nézőpontból; mindennek ellenére is jól kivehető fogalomhasználati hasonlóság, összevethető rendszerbírálati motívum figyelhető meg náluk. Az ő tapasztalataikról és következtetéseikről szóló beszámolókat szeretném elemezni.

Az Oroszhonba eljutó nyugatiak motivációi elsősorban a nyugat–kelet kapcsolatban és azon belül saját (különböző jellegű) közvetítő szerepeikben értelmezhetők. Nemhogy a civilizációs különbségekkel számoló megértés nem jöhetett létre, hanem vállalkozásaik fő motívuma (mondhatni természetszerűleg) eleve a saját társadalmuk és rendszerbírálati ambícióik jobb megértésére való törekvés volt, a valóban hihetetlen jelentőségű szovjet kísérlethez fűződő sajátos viszonyuk kialakításán keresztül. Szeretném rekonstruálni kiinduló értékviláguk tapasztalataikkal való konfrontációit, valamint nyomon követni, ami gondolkodásukban, a tapasztalatok értékelésében paradox jellegű volt, és ami paradox jellegű volt abban, amire reflektáltak: Szovjet-Oroszország valóságának “hivatalos” ideologikus interpretációiban.

 

I.

 

Bertrand Russell angol filozófus egyenesen nemesi felmenőkkel rendelkezett, azonban olyan intellektuális hivatást és elkötelezettséget vállalt fel, amely a gyakorlatban legalábbis sokszor különutakra késztette a brit politikai életben. Az első világháború idején következetes pacifista álláspontot képviselt, ami miatt 1918-ban fél évet börtönben is töltött; továbbá a háború idején fordult a társadalom újjáépítésének, megreformálásának, forradalmasításának kérdése, általában a szocializmus felé (eredetileg következetes liberálisként indult húsz évvel azelőtt).

Mikor először látogatott Oroszországba, bár még fiatal volt, már ismert és a tudományos körforgásban jelen lévő filozófusként érkezett. Annak a szerepnek a súlya nehezedett rá, hogy közvetítőként kellett megosztania oroszországi tapasztalatait azzal a filozofáló nyugati (angolszász), baloldali közvéleménnyel, amely a világ (és a világforradalom) kísérleti terepeként szemlélve és a közelmúlt élményeitől meglehetősen kiábrándultan a legkülönbözőbb – és talán nem kevéssé zűrzavaros – reményekkel fordult Európa legszegényebb és legzűrzavarosabb országa felé. Az 1920-as május–júniusi útról készült és még ugyanabban az évben kiadott beszámoló¹ tehát még annak az időszaknak a reflexiója, amikor a forradalmi bizonytalanság és az általános tervezhetetlenség hangulata uralkodott a kontinensen, Szovjet-Oroszországban pedig a hadikommunizmus és a polgárháború győzelmes befejezésének perspektívái egészen “vad” reményeket és képzeteket gerjesztettek. A baloldali értelmiséget jellemző “remény” a változtatáshoz és megőrzéshez, illetve konfliktusukhoz kapcsolódott, ilyen olvasatban egyszerre benne rejlett a (forradalmi) intenció és a “humanista-felvilágosult” ideálokhoz való ragaszkodás motívuma: “átmenet a minimális vérontással, civilizációnk értékeinek maximális megőrzésével”. A szocializmussal való “kísérletezés” az egész “civilizált világon” – tehát így vagy úgy az “orosz példa követése” – elkerülhetetlennek tűnik a szerző számára, noha ezt az első kísérletet már egyértelműen kudarcként értékeli.²

Sok nyugati szocialista, aki Oroszországba látogatott, úgymond “szükségesnek” találta, hogy részt vegyen abban a jelenségben, amit úgy hív: “conspiracy of concealment”, és amitől ő – kijelenti – tartózkodni akart.³ Egyenesen olyan prekoncepcióval utazott el – amit benyomásai még inkább megerősítettek –, amely a bolsevizmust a francia forradalomhoz, ill. az iszlám felemelkedéséhez hasonlította.⁴ Russell legelső célja azonban saját eszméinek reprezentációja saját hazai közönsége felé: üzenni a “baloldalnak”, hogy a “valóság” ilyen; azonkívül üzenni a szélesebb közvéleménynek (az előbbin mint az utóbbi befolyásolására képesnek vélt médiumán keresztül).

Russell már az elején “tisztázza”, hogy gondolkodását és világszemléletét alapvetően meghatározza egy bizonyos nyugati idealizmusnak megfelelő “szocializmus”-idea. A parlamenti demokráciával, a parlament szerepével szemben ekkor nem táplál különösebb elvárásokat; az angliai parlamentet egyszerűen inkompetensnek tartja, a hagyománytisztelő brit mentalitás világába szocializálódottsága azonban szilárdan megtartja, továbbra is köti a polgári demokratikus, parlamentáris politikai kultúra működtetéséhez és működtetésében használt fogalmi univerzumhoz és elvárásokhoz. Oroszországi utazásai és találkozásai állítása szerint nem magába a szocializmusba vetett bizalmát rendítette meg; beszámolójának zárógondolata egyszerre csillantja meg a reményt és figyelmeztet a csalódásra: a szocializmus lenne hivatott azon sebek begyógyítására, amelyeket a “régi gonosz rendszer ejtett az emberi szellemen”, és jelenthet kiutat a jelen “evils”-eiből is, amikhez immár csatlakozott az orosz rendszer, mely egy új, “talán még destruktívabb” módon deformálódott.⁵

Russell értékítéletei mögött egy nagyon jellegzetes individuális idealizmus duális világképe húzódik meg. Tipikus kulcsfogalmai az “emberi értékek”, “demokrácia”, “civilizációs örökség”, “az emberi szellem növekedése”, valamint ami minderre univerzálisan fenyegetést jelent: a háborúban fakadó “vadság és kegyetlenség”; a civilizáció mint érték áll szemben a barbarizmussal (“a sötét korokéval”), a “haladás” (mely az élet összes területére, még a művészetre is vonatkozik) pedig a “visszafejlődéssel”. A “civilizáció nem olyan stabil, hogy ne tudna széttörni”, “egy egyetemes kataklizmában ezer évre elsüllyedhetne” – írja paranoiái jellegzetes kifejeződéseként; a jó pólus (a superego – vagy a “természet”?) ellentéte a megsemmisülést képviselő rossz: “a törvénytelen erőszak” (az anarchia és az ösztönök elszabadulása?). Az “értelem és jóakarat” “rendbontó hajlamaink” ellenpólusai, mely utóbbiakból ered a háború, békésebb levezetésük pl. a sport, s “csak akkor veszélyesek, ha megtagadjuk vagy félreértjük őket”.⁶

Az (ideáltipikus) demokratikus közösség és a (kisebbség által végrehajtott) erőszakos forradalom ellentétét festi le ugyanebben a kontextusban.⁷ Itt filozófiájának egy konzervatív motívuma is felfedezhető, ami pedig rokon bizonyos értelemben a baloldali jellegű felfogással, hogy a “demokratikus kormány” óriási előnye az, hogy a nép “elfogadja mint a polgárháború helyettesítését”.⁸ A fő probléma szerinte nem maga a szociális egyenlőtlenség, hanem a hatalom egyenlőtlen eloszlása, s ezzel már egy olyan fogalomkört kezd feszegetni, amely valóban nem jutott kellőképpen érvényre a marxista ideológiai diskurzusban, legalábbis nem a saját jogán, hanem éppen a gazdasági kizsákmányolásból eredő szociális egyenlőtlenségek leple alatt. A vagyoni-tulajdoni egyenlőtlenség szociális kérdés, míg a hatalmi egyenlőtlenség a “szabadság” kérdése; a “valóság” meghatározott reflexióiként, a társadalmi berendezkedés ilyen jellemző igazságtalanságai antitéziseként viszonyul tehát egymáshoz ez a két fogalom. Másképpen a szociális kérdés az anyagi szférához, míg a szabadság az eszmei-spirituális szférához tartozik és mint ilyen Russellnél primátust élvez az előbbivel összevetve.

Ebben az értékkonstellációban a bolsevik forradalom sikereit, illetve kudarcát alapvetően pszichológiai, vitális okokra vezeti vissza, a történeti haladás horizontján.⁹ A bolsevizmus szerinte elsősorban egy olyan “türelmetlen filozófia, amely anélkül akar létrehozni egy új világot, hogy elegendő előkészületeket tett volna a hétköznapi emberek nézeteiben és érzéseiben”, amely megállapítás már egy feloldhatatlan ellentmondást is előre vetít az intenciók és a feltételek között. Russell a fanatizmusban véli meglelni a kulcsot, amely végül is a bolsevizmus emberi objektumokhoz fűződő viszonyát teszi kérdésessé és kérdőjelezi meg a “sikerességét” (olyan értelemben, ahogyan ez a jelenség válaszokat adhatna a nyugat problémáinak megoldásához), és amiért mély ellentétben áll azzal a meggyőződéssel, “amelyen az angol élet alapul 1688 óta: hogy a jóindulat és a tolerancia felér a világ összes hitvallásával”. Kifejti, hogy mindenekelőtt a háború következtében a tradíciók béklyója meggyöngült, és ez a fájdalmas folyamat életre hívta az igényt, “egy új vallás igényét” – amely maga ősi, csak új formákat keres. A bolsevizmus “ígéretei” közt első helyre teszi a “mozgalmat”, amely keretet, értelmet, tevékenységet és szervezetet adhat sok ember felzaklatott és elidegenített életének. A kritika alapja azonban a “remény” éppígy szubjektív jelensége – amely az eredményekkel konfrontálódik.

A kudarc mögött meghúzódó vitális háttér és okok abban az emocionális szférára vonatkozó, általánosító megállapításban öltenek alakot, miszerint “könnyebb és intenzívebb az ellenségeket gyűlölni, mint a barátokat szeretni”. A bolsevik “életszemlélet” – írja – a gyűlölet ún. dogmatizmusa mellett arra a hitre alapul, hogy az emberi természet erőszakkal teljesen átváltoztatható (egy előzetesen megkonstruált ideál nevében és irányában), s mely “életszemlélet” eredetét a történelmi előzményekben, a cári rezsimben és a világháborúban látja. Így ezt a kísérletet elsősorban nem a remény motiválja, hanem a kétségbeesés: “minden, ami gonosz benne, főleg annak a ténynek köszönhető, hogy eredete a nyomorúságban van”. Konkrétan bevonja az ösztön fogalmát a diskurzusba: “az élet a modern Oroszországban, akárcsak a puritán Angliában, sok szempontból ellentétes az ösztönnel”, és ha a bolsevikok megbuknak, ugyanazért fognak megbukni, mint a puritánok: “mert eljön egy pont, amikor az emberek úgy érzik, az élvezet és a kényelem többet ér, mint az összes többi javak együttvéve”.¹⁰

Russell nem meglepő módon a szovjet rendszer reflexióin közhelyszerűen végigvonuló vallási-egyházi analógiával is él. Sarkított fogalmi körben szembeállítja a “tudományos” és a “vallásos mentális attitűdöt”, melyek közül az előbbi kap pozitív (modern), az utóbbi negatív (premodern) előjelet. Akik az “életvezetést uraló, dogmaként kezelt hitkészlet” primátusát elfogadják, ill. elsajátítják, azaz “akik elfogadják a bolsevizmust, intellektuális öngyilkosságot követnek el”; az ui. a “katolikus teológia bizonyosságával rendelkezik a modern tudomány kételkedő gyakorlatiassága helyett”. Az ideológia és tudomány – avagy másként az elvárt magatartásformák és a józan ész – “ellentétét” kéri számon: “saját materialista elméletüknek kéne meggyőznie őket arról, hogy egy ilyen rendszer alatt féktelen kell, hogy legyen a romlottság”.¹¹ Következésképp újólag zsarnokság és kizsákmányolás jön létre szükségszerűen; a “kormányzati” és a “kapitalista” mentalitás összeolvadnak. Russell párhuzamot von a hatalom bolsevik koncentrációja és a vagyon kapitalista koncentrációja között, ami pedig a hatalomnak egy olyan fogalmát vindikálná, amely a motivációkat nem az ideológiai paraméterek szerint, hanem pszichológiai-vitális okokra visszavezetve magyarázná.

A nemzetközi perspektívákat tekintve Russell az imperializmus feléledésétől tart, amely a puszta önfenntartásból fejlődne ki, a kommunizmus (elmélete) pedig a bolsevizmussal (gyakorlatával) szemben eljelentéktelenedik; “mint világhatalom, akár mint forradalom, akár mint birodalom, a bolsevizmust a sikernek előbb vagy utóbb elkeseredett konfliktusba kell vinnie Amerikával”.¹²

Visszatekintve, egy későbbi művében írja Russell Leninről (akivel személyesen találkozott 1920-ban): “…neki ahhoz is megvolt a hatalma, hogy egy egész hatalmas országot teljességgel átalakítson a fejében élő terv szerint; …hogy teljesen új alapokon szervezze meg a társadalmat, és hogy az egész világ számára egy olyan új rend jelképévé váljon, amelyet egyesek csodálnak, sokan gyűlölnek, de olyan ember nem akad, aki sose hallott volna róla. Nincs az a nagyzási hóbortban szenvedő elmebeteg, aki ennél merészebb álmokat dédelgetne.”¹³ Eszünkbe juthatnak Majakovszkij sorai is: “Azt mondjuk: Lenin – azt értjük: a párt. Azt mondjuk: a párt – azt értjük: Lenin.”¹⁴ A perszonifikáció ezen esete egy szimbolikus reprezentáció – a személy reprezentálja a forradalmat (a pártot stb.) –, és egyúttal az egyes – kivételes helyzetbe került, kivételes képességekkel rendelkező stb. – ember felruházása különleges agencyvel; két jelenség azonosítása, amelyek közül az egyik hozza létre a másikat – azaz a személyiség különleges, sok szempontból ellentmondásos reprezentációját –, s melynek során mindkettő konkrét és absztrakt vonásai összekeverednek. A háttérben húzódnak a legfontosabb motívumok: egyrészt a megismerés természete (ilyen azonosításokat egyszerűbb földolgozni, képesek a megérthetőség illúzióját kelteni), másrészt a világkép kialakítása és fenntartása (a közönség, a szubjektum érzelmi-értelmi azonosulása vagy félelmeinek kivetülése). A forradalom és “Lenin” viszonya tehát elsősorban az előbbi mint ideológiai reprezentáció működését problematizálja (vizsgálódásunkban a jelenséget értelemszerűen kognitív magjára redukálva), mely reprezentáció elsősorban a feladatok, alternatívák és a (megtörtént) események értelmezését (értelmezésének lehetőségeit) befolyásolja. Az e reprezentáció alakzatához idomuló gondolkodás előtt ez a hatás egyfelől új tereket – új erőforrásokat – nyit meg, míg másfelől, más irányokban természetszerűleg le is szűkíti: mégpedig mindenekelőtt az információk ellentmondásoktól mentes feldolgozásának és interpretációjának lehetőségét.

A kérdés az, hogy az egyes ideológiai képzetek, avagy gondolkodási sémák miként és mennyiben provokáltak ki bizonyos cselekvési formákat, mennyiben határozták meg az aktorok viselkedését. A kölcsönhatásokat és feszültségeket a világmagyarázati kísérletek és a politikai választások között azonban minden esetben nem utólagosan és nem megelőlegezően kell megítélni, hanem azokban a sémákban, szerepekben, amelyekben megjelent, interpretálódott egyfelől mind a “világnézeti” előzmény, az ideológiai alapzat, másfelől mind a jövő által indukált cselekvési motivációk, viselkedési minták palettája a résztvevők számára. A résztvevők – és absztraktabb formában az utókor – a “forradalom” képzetéhez (bármely más fogalomhoz hasonlóan) szuverén metafizikai tartalommal nyilván nem rendelkező reprezentációjához alakítanak ki “egyedi” viszonyt, ahogy az a maguk számára megjelenik, a maguk környezetének, érdekeinek, információinak relációjában (amibe beletartozik, hogy átveszik a mintákat másoktól). Az “egyedi viszony” relevanciája úgy értelmezhető, hogy az ún. “eszme” (és az azt “felfejtő”, “képviselő” személyek a maguk allegorikus megjelenésében) nyilvánvalóan csakis az élő emberek gondolkodásában, képzeteiben, viselkedésében megformálódó attitűdjeiben, jobbára politikai szocializációjuk során elsajátított s folyton újra adaptálódó szerepkészleteiben létezett, nem pedig valamiféle időn-téren túli, érintetlen, autonóm entitásként. Ebből két következtetés, pontosabban problémafölvetés adódik: egyrészt az eszmei-elméleti alakzatok rekonstrukciójának problémája létrejöttük, környezetük általános tudáshorizontján, másrészt pedig utólagos értékelésük utóéletük tükrében, kontinuitásaik és hatásaik problémája.

Foucault tudásarcheológiai elmélete fejti föl, hogy bizonyos adott ismeretelméleti talapzatokon, a tudás szükségszerűségének archeológiai hálózatában az intuíciók, látszólagos alternatívák, viták egymással szemben nem lehetőségfeltételeik és a tudás alapjainak valódi választását, a forradalmi újrakezdés (beteljesülés) ígéretét jelentették/jelentik – egészen addig, amíg nem változik meg az episztémé egész általános rendszere, az alapvető ismeretelméleti diszpozíció. A tudás e szükségszerűsége Foucault olvasatában azt jelenti, hogy az (adott korszakban) egymással versengő vagy egymást támogató különböző elméletek, diskurzusok, kutatások egy történeti a priorin alapulnak, amely kijelöli “a tapasztalásban egy lehetséges tudás mezejét”, meghatározza “a benne megjelenő tárgyak létmódját… (és) azokat a feltételeket, amelyek mellett igaznak elismert diskurzus tartható a dolgokról”, és erre épül az “állandó problémák csoportja”, az “adott korszak szellemisége »vagy gondolkodásának keretei«… a spekulatív érdeklődés… a hiedelmek vagy a nagy elméleti választások”.¹⁵

Így értelmezhetetlen, ha ehhez képest későbbi, utólagos elméleti vagy politikai egységek, a következmények és történetileg (vagy történetietlenül) visszavezetett alternatívák felől próbálnánk megérteni egy adott korszak tudásformáit, gondolkodásmódjait. Minden egyes alternatíva és választás adott körülmények között, adott időben egyaránt “bizonyos tudáson alapul: homályos tudáson, amely maga nem nyilvánul meg egy diskurzusban, ám amelynek szükségszerűségei mindig ugyanazok… Egy kultúrában és egy adott pillanatban mindig csak egyenletes episztémé van, amely minden tudás lehetőségfeltételét meghatározza. Akár kikristályosodik elméletileg, akár csak hallgatólagosan van jelen”.¹⁶

Az archeológiából, a tudás diszpozícióinak kutatásából kiindulva Foucault interpretációjában pl. a marxizmus a “nyugati tudás mélyréte­gében… semmiféle valóságos cezúrát nem jelentett”, és olyan “a XIX. század gondolkodásában, mint hal a vízben…”; mégpedig azért, mert olyan, a század elején létrejött ismeretelméleti diszpozícióban létezett, amelyben megjelent a “közgazdaságtan történetisége (a termelés formáival való összefüggésben), az emberi lét végessége (a hiánnyal és a munkával való kapcsolataiban), végül pedig a Történelem végének esedékessége – akár végtelen lelassulásban, akár radikális megfordításban”. Az így létrejött alakzat (“Történelem, antropológia és a végkimenetel felfüggesztettségének” találkozása és összekapcsolódása alapján) pedig meghatározta a “XIX. századi gondolkodás egyik jelentős hálózatát”.¹⁷ Mindehhez hasonló Russell idealizmusának és a bolsevizmus “filozófiájának” helyzete és “ellentéte” az adott történeti korszakban, a közös tapasztalatok háttere előtt és azokból táplálkozva, s a közös diszpozíciók talapzatán.

Míg az analógia egymástól igencsak eltérő időben és körülmények között fellépő jelenségekre is alkalmazható, az eszmei (eszmetörténeti) kontinuitás vagy egymásutániság problémája másként eleve irreleváns, mint gondolkodási formák, problémafelvetések, ideológiai reprezentá­ciók patterneinek evolúciójaként, szétágazásaként/összekapcsolódásaként, összefüggésben a mindenkori tárgyi világgal. Ha nem moralizálni szeretnénk, hanem megérteni, mi miért történt a maga idejében, az adott feltételek és körülmények között, csak így van értelme elindulni, semmint egy immanensen, valamiféle belső törvényszerűségek szerint alakuló, öntörvényű folyamatot elképzelni és főleg abból levezetni a történeti eseményeket¹⁸ . Egyszerűbb és ezért sokszor csábítóbb lehet ilyen metafizikai struktúrák köré rendezni az eszme- és gondolkodástörténetet, eköré pedig az empirikusan is leírható adatokat, történéseket, az egyes szereplőket; ezért gyakran uralják ilyen megközelítések a vulgártörténelmi vagy vulgárpolitikai gondolkodást. Akik törvényszerű, mintegy dialektikus szerves egységként kezelik az egyes ideológiai áramlatok történetét – üdvtörténetszerűen: akár saját legitimációjuk, akár mások stigmatizációja érdekében –, lényegében a sztálinista interpretációt teszik magukévá, amint metafizikai logikával érvényesülő és így felrajzolható fejlődésvonalat, szubsztanciális azonosságot látnak/láttatnak a szocialista eszmei-politikai áramlatok történetében Marxtól Sztálinig – és onnan tovább, kortársaikig.

Bertrand Russell az emberi, személyes agencyt a Történelem agencyjének kebelén képzelte el, mely utóbbi az “univerzális értékek” felé lenne hivatott irányítani a dolgokat, az ösztönvilág, a középkor kísértetei és egyes személyek (akik értékvilága nem azonos a történelem igazságával) ellenében.

 

II.

 

Victor Serge a nyugatról “menekültek” oroszországi kolóniájának egyik legsajátosabb figurája, aki leginkább memoáríróként ismert, de közéleti és újságíróként, regényíróként és költőként egyaránt működött, s írt pl. kézikönyvet Amit minden forradalmárnak tudnia kell címmel is. Tizenhét évet töltött el keleten; hivatásos forradalmárként vett részt a “nagy kalandban”. Libertariánus szocialistaként avagy anarchistaként indult; 22 éves korában ötévi börtönre ítélték anarchista szervezkedésért, kiszabadulása után, 1917 júliusában részt vett a barcelonai felkelésben, majd internálótáborba került Franciaországban. Belgiumi orosz (narodnyik) emigráns felmenőkkel rendelkezik, de idegensége, kívülállósága mindvégig megmarad Oroszországgal szemben, ahová “fogolycsere” révén 1919 februárjában érkezett. Oroszországgal és a forradalommal kapcsolatban végig megfigyelhető egy olyan kettőségnek a játéka, amely a határokat feszegető, de az alternatívátlanságba beszoruló, egyszerre azonosuló és kívülálló attitűdök, a ragaszkodás és a teher emóciói között folyik, de mindvégig a feltétlen politikai elhivatottság és az arra berendezett gondolkodási és életmód centruma körül.

Történelmi tablójának specialitása a “kortársi lét”, amely a reflexiónak a nyilvánvaló politikai dimenzióba ágyazva egy különös, egyszerre ön- és történelemigazoló, illetve ön- és történelemkritikus jellegét hívja elő, különös tekintettel arra a tényre, hogy az emlékiratok két és fél évtizeddel az orosz forradalom után, de még Sztálin regnálása idején születtek. Nemzetközi vonatkozású munkája bemutatása során sokszor magát is az “oroszok” közé sorolja, mindazonáltal különleges pozíciót foglalt el, amennyiben sem ide, sem oda nem tartozott: éppen valamiféle közvetítő volt a kelet és a nyugat mozgalmi világa között – szó szerinti értelemben is, a gyakorlati szervezés területén a Komintern munkájában Pétervárott, illetve később hosszú külföldi utazásaival, majd a pártból való kizáratás évei alatt is kapcsolatai és publicistai-írói tevékenysége által.

Első élményei a fenyegetett Pétervár küzdelmes és keserves napjaihoz kötődnek, ahol Zinovjev alatt dolgozott a szervezés és agitáció számos területén. Az Ohrana archívumainak élére komisszárként nevezték ki egy időre; a Cseka ellentmondásos tevékenysége figyelme egyik fókuszpontja. A Komintern II. kongresszusának megrendezésében szintén rengeteg munkája feküdt. A győzelem után úgymond, a veszélyérzet – a magárahagyatottság és az “agent provocateur”-ök révén – megmaradt, mégis elindult a “forradalmi konszolidáció” és az “új forradalmi állam” kialakulása. A párt átalakult, egyre inkább “titkárok” irányították – Serge szembeállítja a formálódó szovjet bürokráciát és a “Régi Gárda”, a “bolsevik pártmunkások” értékeit. Az ellenzéki csoportokkal való leszámolás immár alapélménnyé válik (különösen az anarchista mozgalom állt közel Serge-hez).

Kiemeli, ami generációja számára alapélmény: a “régivel” vívott küzdelemben az alternatíva egyedül a halál volt, fizikailag és a célok és remények számára szintúgy.¹⁹ 1921-ben még azt írta, hogy a burzsoá társadalomnak (más társadalmakról nem is beszélve) a terror évszázadaira volt szüksége, hogy hatalmát megalapozza és növelje; a proletárállam pedig úgymond, sokkal kevesebb elnyomással “üzemel”. A terror akkor hatásos, “amikor a történelmi fejlődés irányába hat”, illetve ha mélyen tudatosítjuk, szem előtt tartjuk a (valódi) célokat.²⁰ Visszatekintve “letisztultabbá”, árnyaltabbá válik a kép: egyfelől “tudja”, hogy a terror minden “nagy forradalom” győzelméhez szükséges (“életveszélyben”), s a háború megélt szörnyűségeinek tükrében “az orosz forradalom félelmetes jakobinizmusa elkerülhetetlennek” tűnt a számára; de “még mindig azon gondolkodom” – írja –, miért nem hirdette ki aztán az új rezsim az “emberi élet és az egyén jogainak szocialista tiszteletét”, amitől pedig erősebbnek érezhette volna magát – “a félelem és a tekintély milyen pszichózisai akadályozták meg benne?”.²¹

Az igazi sokkot és vízválasztót azonban a kronstadti felkelés és annak vérbefojtása jelentette. 1917 nagy eszméi, a “kommün-állam teoretikus mítosza” nyilvánvalóan halottak voltak – írja, és számon kéri az akkori javaslatokat, melyeket a hatalmi monopólium, a Cseka, a Vörös Hadsereg – vagyis az egy országban győztes forradalom intézményei és általában a működtetésükhöz szükséges szervezés állomásai – megöltek. A Komintern III. kongresszusa után a számvetés és a kísérletezés korszaka érkezett el: (főleg külföldi, francia) társaival a világtól elvonulva létrehozott egy “mezőgazdasági kommunát” a Ladoga-tónál, az éhség és fáradtság azonban három hónap leforgása alatt a vállalkozás feladására kényszerítette őket. A perifériára szorultság és az ellenzéki lét ekkortól már alapvető érzetként kíséri el, ezért Zinovjev révén külföldi megbízatásokra utazik, s csak 1925-ben tér “haza”. Meglátása szerint a párt “aludt”, az év élményeit és “hangulatát” utólag, visszatekintve már egy “pszichózis homályos kezdeteiként” értelmezi. Több bolsevik ismerőse és Jeszenyin akkortájt lett öngyilkos, ami a kiúttalanságot és az ellenállás legvégső formáját jelenítette meg a számára.²²

Leningrádban egy napilap kommunista sejtjéhez csatlakozik. Magát ekkor a Trockij (akit néha csak úgy emleget, hogy “az öreg”) köré csoportosuló, mintegy agytrösztként lefestett “a baloldali ellenzék irányító központjához” sorolja. Illegális vagy féllegális szervezkedésekben vesz részt, ám minden törekvés végső soron egy egyszerű tényen feneklett meg: “az emberek békében akartak élni”. Megélte az ellenzék ellehetetlenítését és felszámolását; tíz év alatt a kifárasztott forradalom úgymond, “önmaga ellen fordult”.²³

Ez a fajta “ellenzéki” forradalmi attitűd mögött nem (sem) csak az “eszmében” való hit, hanem a tevékenységek és az én-képzet egész rendszere húzódik. Egyrészt a politika adott értelmet, keretet, elfoglaltságot, ismeretségeket életének (életüknek) a konfliktusokon keresztül is egymásrautaltságban – “semmiképp se hagyjuk, hogy az egyéni szerencsétlenségek elkeserítsenek! Csak a politika számít”. Fiatal emberekről van szó, akik társadalmi és politikai szocializációja alapvetően ilyen közegben játszódott le, életvitele és értékrendszere az önfeláldozást követelő, az egyéniség jelentéktelenségét valló “harc” közben alakult ki, és akik nem tudtak egyelőre betagozódni egy olyan “konzervatív”, “funkcionalista” rendszerbe, amely mindenkinek az “adott” helyére való kerülésére épül, melyben alapvető a kialakult struktúrákhoz való alkalmazkodás, a lojalitás, kompetencia és hatáskör köré szerveződő hivatali rendszerben való érvényesülés (“egy gépezet felügyeletére alakítva” – az anyagilag elviselhető létezés feltételei), valamint az erőszakszervezetek mindennapokat átható működése. “A politikai és gazdasági hatalom koncentrációja, amely által az egyént a kenyéren, a ruhán, a szálláson, a munkán keresztül kézben tartják és a gépezet teljes mértékben rendelkezhet vele, lehetővé teszi, hogy ez utóbbi ne törődjön az emberrel és végül csak a nagy tömegeket vegye számításba” – gépként ír le egy kölcsönhatásban működő rendszert, amely tisztán mennyiségileg kezeli és veszi tekintetbe az inputokat (a felhasznált emberi erőforrásokat) és outputokat (a “termelés frontját”), amelyet az alkatrészei és az összetartó erő közti kapcsolat alakít és tart működésben. Ennek értelmében az alkalmazkodni nem tudók “veresége” (melynek kiprovokálásában a legmesszebb elmentek) nem elsősorban valamilyen elvont “eszme” veresége, hanem a cselekvésben kezdettől fogva megbúvó, bizonyos értelemben logikus következmény, “egzisztenciális” vereség, megsemmisülés, “politikai halál”, melynek tragikuma abban áll, hogy az egyes emberek között és bennük kiépülő tényleges (fizikai) és érzelmi világ, kapcsolati háló, akaratok és tevékenységek rendszere összeomlik, és ebből következően azok a lehetőségek is, melyeket alternatívaként ily módon ők fogalmaztak meg és képviseltek (“jogunk a létezéshez, a gondolkodáshoz, az íráshoz”).²⁴

Serge leírja, hogy a kizáratás gondolatával régóta foglalkoztak; hangsúlyozza, hogy ez “politikai halál” volt a számukra: “mit kezdjünk hittel, ötletekkel és odaadással teli élőkkel – politikai halottakkal?”, akiknek átlag életkora alig 36 év? Egyéni alternatíva nem létezett; ekkor még azonban senki nem akarta úgymond, beismerni az elkerülhetetlen vereséget, még az almaatai száműzetésben élő Trockij sem, aki Serge szerint (s ez szintén a személyes és politikai alternatívátlanság összetevője) “fenntartotta, hogy ez a rezsim még mindig a miénk, még mindig proletár és szocialista, még akkor is, ha beteg”. Legtöbbjüknek meggyőződése volt például, hogy nem szabad kompromittálni a nyugati közvélemény felé sem a rendszert; a párt pedig, amely “kiközösített, bebörtönzött és hozzálátott, hogy legyilkoljon minket, a miénk maradt, és továbbra is mindent meg kellett tennünk érte; csak érte élhettünk, mert a forradalmat csak általa szolgálhattuk”.²⁵

Az eretnek, a kitaszított pozícióját veszi föl, egyre inkább ezzel azonosul és látásmódja ehhez kötődik, a közvetlen tapasztalati lehetőségeken keresztül és az azokra való hosszú távú reflexióban is. Az összeesküvési alapélmény (ami több, mint mánia: “magyarázó elv, beszédmód” volt²⁶) kezd mind jobban eluralkodni az egyszemélyi diktatúra logikájának megfelelően: “összeesküvések fogják egymást követni egy olyan pártban, ahol bárkinek, aki veszi a bátorságot, hogy az ország érdekére gondoljon, két arcának kell lennie: egy hivatalosnak és egy másiknak”²⁷ – így néz ki a képlet az “ellenzéki” számára. Memoárja egy fejezetének címével is hangsúlyozza, hogy szerinte az események és pszichológiai megélésük belső logikájában rejlik a forradalmat erodálni képes erő: “a veszély bennünk van”. Végeredményben kijelenti, hogy “a totalitarizmus bennünk van”; állítása szerint 1933 februárjában kelt (tkp. franciaországi barátainak íródott) és külföldre csempészett ún. “lettre-testament”-jában konceptualizálta először a szovjet állam totalitárius jellegét: a forradalom reakcióba fordult, a rezsim pedig ellentétben áll mindazzal, amit “ugyanazon forradalom alatt mondtak, hirdettek, akartak, gondoltak”, vagyis nem szándékolt következményekről van szó. Egy mindegyik másnál hatalmasabb állam alakul így hát ki, az antiszocialista bürokratikus reakció állama, amely ellentétben áll a szocializmus (eredeti) “demokratikus és libertárius fizionómiájával”: “a bürokratikus ellenforradalom hatalomra jutott, és egy új despotikus állam került ki a kezünk alól, hogy összeszúzzon minket, és teljes csöndben tartsa az országot”.²⁸

1927 tavaszán ült először börtönben. Miután a talajt úgymond, kihúzták a lába alól, és a politikai lehetőségek, azaz az addig gyakorolt életforma esélyei beszűkültek, egy virtuális, belső világba húzódott vissza, ahonnan lázas kommunikáció gyanánt – amit már nem az egyes emberekkel folytatott – szólt ki szaporodó írásain keresztül. 1933 márciusában tartóztatják le, és Orenburgba internálják családjával együtt. Nyugaton az Esprit c. folyóirat, de mindenekelőtt a (Kommunista Párton kívüli) forradalmi szindikalisták La Révolution prolétarienne c. lapja foglalkozik a “Victor Serge-üggyel” és próbálja napirenden tartani. Kiszabadításában nagy szerepe van Madeleine Paznak, az FKP-hoz közel álló írónőnek, aki a Nemzetközi Írószövetség 1935. júniusi párizsi kongresszusán fellép mellette²⁹ (az ő férje volt Maurice Paz, aki jó kapcsolatokat ápolt a Trockij körüli emigrációval, és egyszer Trockijnak pénzt is kölcsönzött³⁰ ). Marcel Martinet “Merre tart az orosz forradalom? A Victor Serge-ügy” címmel jelentet meg pamfletet. Romain Rolland szovjetunióbeli látogatásán állítólag Sztálinnál jár közben érte, aki ígéretet is tesz,³¹ és végül a Nemzetközi Írószövetség bevonásával megállapodás születik arról, hogy elhagyhatja a Szovjetuniót (1936 áprilisában).

Az alapvető kérdés, mely ott feszül Serge összes gondolatmenete mögött, az egész diskurzus szövedékében: egy hatalomgyakorlási elvet, módot hogyan lehet radikálisan fölváltani egy másikkal, a hatalom megszerzésével hogyan lehet harcolni a személyes hatalom ellen? A kórképet ő így állítja föl: “a vezetők nagy részén – főleg lent – eluralkodott az abszolút hatalom pszichózisa”, amely a “tegnap kizsákmányoltjainak, kiszolgáltatottainak, megalázottainak kisebbrendűségi komplexusából, az autokrácia hagyományából… az egykori fegyencek, a cári börtönökből és bitófák alól szabadultak tudat alatti megbántottságából, az emberi érzés polgárháború alatti kipusztításából… eredt. A fehérterror atrocitásai még jobban felkorbácsolták ezeket az érzéseket.”³² Két következtetés adódik: egyrészt a hatalomnak egy olyan felfogása áll a háttérben, amely külső és elnyomó erőként vagy potenciálként működik, amelyet meg kell semmisíteni, vagyis arra alkalmas eszmék és magatartásformák által kontrollált hatalmi műveletekkel az elnyomó és külsődleges (elidegenítő) jellegét lerombolni, hogy a hatalom valóban “a dolgok fölötti hatalommá” lényegülhessen,³³ vagyis azé az erővé (eszközzé), amely a termelés racionális megszervezésére képes (és így egyúttal az igazságosság és egyenlőség új standardjainak megteremtésére is). Serge a hatalom két típusa szerint gondolkodik: az elnyomó jellegű (gyakorlatilag személyek fölötti hatalom) és a tervező-racionális, szervező hatalom (dolgok fölötti hatalom – az első ötéves terv kapcsán írja például, hogy az a fajta diktatórikus tervezés is egyértelműen jobb, mint a tervezés hiánya). A felvetett problémák azonban szükségképpen megmagyarázatlanok maradnak ebben a “klasszikus” narratívában. A (gyakorlatilag és elméletileg) feloldatlan ellentmondások a hatalom lényegéből adódnak: az ui. az egyéni cselekvéseken, attitűdökön és affinitásokon, az egyéneknek biztosított mozgástéren és elfoglaltsági lehetőségeken keresztül működik, elsősorban az emberek, ill. az emberek és intézmények közti mindennapi kapcsolatokban érvényesül, nem pedig valamiféle elvont centralizált erőként, sem mint ennek eszközeként: az egyes erőszakszervezetekként.³⁴ A hatalom elnyomásként való elképzelése csak elősegítette azt, hogy a háttérben, a mélyben dekoncentráltan és hálószerűen működő hatalmi mechanizmusok, láncolatok erejét és szerepét ne ismerjék föl. Egyébként pedig “a hatalom nem nyom el, méghozzá két okból. Először is azért, mert örömet okoz, legalábbis bizonyos embereknek. A hatalom egész libidinális ökonómiája, erotikája dolgozik bennünk, s már ez is bizonyítja, hogy a hatalom nem kizárólag elnyomó természetű. Másodszor a hatalom alkothat is.”³⁵

A másik következtetés pedig annak a megsejtése, hogy az explicite vallott, részben lefektetett elvek – erkölcsi, cselekvési, szervezési útmutatások stb. – és a gyakorlatban az aktorok magatartásformáit befolyásoló irracionális pszichológiai összefüggések nemcsak hogy ellentmondásba kerülnek egymással (ami ui. különböző kollektív és egyéni tudati folyamatok és kognitív disszonanciák szublimációi miatt explicite igen ritkán ütközik ki), hanem egymásra úgy hatnak kölcsönösen, hogy mindez teljesen új hatalmi működéseket és megnyilvánulásokat, viselkedési és gondolkodási mintákat hívhat életre és szilárdíthat meg. Ennek az érzékelése, megtapasztalása a politikai hovatartozás, a személyes és kollektív világképek és normák komoly belső konfliktusait eredményezheti, ami egy olyan új hatalmi rendszerre teremti meg az igényt, amely képes mindezt elleplezni (mindent az ellenkezőjének feltüntetni: az ellentmondást harmóniának, a kontinuitást törésnek, a diszkontinuitást egységnek), és amivel szemben máris megfogalmazódhat az ellenzéki pozíciója mint az “eredeti”, az “autentikus” védelmezője.³⁶ Miközben ez egyúttal azt is jelenti, hogy ami újnak ígérkezett, az a régi és bevált mechanizmusok és hálózatok szerint – csak máshogyan leplezett, elfedett és álcázott formában – folytatódik³⁷ , ami pedig új a struktúrában, az a hatalom konkrét organizációs kihívásaira adott válaszok miatt egy totális camouflage-ként működő reprezentációt igényel. Bourdieu felhívja a figyelmet, hogy a jelenség, a viszonyok megnyilvánulásai nem ugyanazok, mint maguk a viszonyok: a jelenség meggátolhatja, hogy “felismerjük ugyanazt az ellentétet az uralkodó és az alávetett rétegek között a különböző országokban vagy ugyanabban az országban különböző időpontokban, ha ez az ellentét a jelenségek szintjén eltérő gyakorlatokban nyilvánul meg”.³⁸ A forradalom győzelme mint orvosság a folyamatosan legyőzött és gyötört tömegek alsóbbrendűségi komplexusára a “társadalmi bosszú szellemét” váltotta ki, mely ezúttal a saját despotikus intézményeit igyekszik fölállítani – írja Serge és személyes élményeket említ, hogy tengerészeket és munkásokat látott “mámorosan tetszelegni” abban, hogy éreztették, “ettől fogva ők a hatalom”.³⁹

A gyakorlatban tehát azok a problémamegoldási, kommunikációs, hatalmi minták, amelyeket hasonlóan súlyos háborús (vagy konspirációs) körülmények között használni lehet, elsajátítanak (hiszen a siker feltételeivé válnak) s melyek így rögzülnek – pl. a mindennapos agresszió, szorongás (melynek szublimációja talán csak fokozza ezeket az effektusokat) és nélkülözés megélése révén, valamint a parancsolás és a katonai viselkedési minták dominanciája által –, nem annullálhatók az ilyen feltételek és körülmények között kialakuló rendszer, ill. struktúráinak későbbi adaptációi és funkcionálásai során sem, akármennyire is álljanak magától értetődő ellentmondásban adott esetben azokkal az előzetes posztulátumokkal és viselkedési-szervezési elvárásokkal, elvekkel, amelyek nevében végső soron végrehajtották a változásokat és keresztülvitték ezt a harcot, amelyhez pedig éppen ezek az elvek jelentették az eszmei, pszichológiai és így részben a politikai tőkét.

A gyakorlatban továbbra is “mindent áthatott a titkosság, a régi konspirációs »szokásjog«”.⁴⁰ A “káderek pszichológiáját” az ancien régime formálta – az ellene folytatott harc. “Ezek az emberek – ismerem a nagyságukat; de ezen a ponton akik a jövőhöz tartoztak, a múlt foglyai voltak” – írta Victor Serge 1941-ben.⁴¹

 

III.

 

Walter Citrine amolyan “selfmade man” volt: karrierje jellemző és jó példa arra, hogyan építi be az angol társadalom a rendszerkritikus ellenzékhez tartozó, de hagyományaival és a stabilitással megférő irányzatokat és személyeket az establishmentbe. Citrine munkás volt, a világháború idején lett helyi ágazati szakszervezetének a vezetője. A háború után gyorsan ívelt felfelé a karrierje, 1926-ban a Szakszervezeti Kongresszus (TUC) általános titkára, majd a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének (IFTU) elnöke lett. Fokozatosan elnyerte az elnyerhető nemesi címeket, amit a bárói titulus teljesített ki nyugdíjba vonulásakor (1946).

Trockij “Sztálin és Tomszkij régi szövetségesének” nevezte Citrine-t, akinek “Őfelsége jubileumi ünnepségeinek alkalmából nemesi címet adományozott”.⁴² Valóban nehéz forradalmárnak lenni olyan névvel, hogy Right Honourable Sir Walter Citrine, K. B. E.. Mégis mennyire jött kapóra (vagy éppen ellenkezőleg?) a sztálini rezsim külső image-alakítása szempontjából e szenvedélyes lelkületű s egyben hatalommal rendelkező, majd nemesi címekkel is büszkélkedő brit “szakszervezetis” ténykedése: utazgatásai a Szovjetunióban 1935 szeptember–októberében, melyekről tapasztalatait és benyomásait a következő évben könyvben tette közzé (először 1925-ben járt a Szovjetunióban, amikor már vezetett naplót, mely módszert alkalmazta később is).

Utazása részben reprezentatív jelegű volt, s maga is próbált egy bizonyos, nem jelentéktelen reprezentatív és önreprezentatív körítést adni neki. Kiemelt látogatónak számított, de sem elég vonalbarát, sem elég fontos a teljes hivatalos reprezentativitáshoz, bár pl. külön vasúti kocsit is biztosítottak részükre. Politikai tett maga a látogatás elsősorban, azután a naplóírás és -kiadás és mindazok a megnyilvánulások, melyek ezzel kapcsolatban történtek. Amikor a hazai sajtónak ír cikket, ahhoz (állítása szerint) egyből kedvezőbb dolgokat és információkat szed össze. Később Citrine-t két oldalról is bírálták – a hivatalos szovjet álláspont természetszerűleg, valamint a brit kommunisták.

Citrine először is ízig-vérig “igazi” brit; azután a szakszervezeti szövetség vezetésének, első számú hivatalnokának felelősségét hordozó személy; azután “munkás-értelmiségi”, szocialista, aki számára szociális érzékenysége az alapvető értékhierarchiák forrása; azután a megfigyelő, aki azzal a felelősséggel tartozik társainak (közönségének) saját hazájában, hogy “büszke és jó” brit módra és szemmel, a TUC főtitkáraként, szocialistaként, kvantitatív adatokkal erősítve élménybeszámolót szerkeszt nekik.

Alapvetően technikai, gazdasági és (inkább hétköznapi értelemben) kulturális érdeklődését igyekezett kielégíteni: az érdekelte, ami kvantifikálható, leírható, ki- és megszámolható, körbejárható, pl. hogyan öltöznek az emberek, milyen házakban laknak, milyenek a villamoskocsik – s főleg hogy mi mennyibe kerül, mekkorák a bérek, valamint a lakhatási probléma, az utak állapota, milyenek a boltok stb. Ami ettől eltér, azt nem képes a mögöttes erővonalak, látens tartalmak szerint vizsgálni, s nem különösebben érzékeny a szentimentális vagy artisztikusabb részletek iránt sem. Számos gyárat, munkástelepet, ill. néhány kolhozt és erőművet látogatnak végig, Leningrádtól a Kaukázusig.

A “brit standardra” és “módszerekre” – mint a lehető/létező legjobbra mint viszonyítási alapra – hivatkozó példák sora a leghétköznapibb dolgoktól kezdve a végtelenbe nyúlik. Mindez ha nem is explicite nyilvánul meg, de a háttérben mindvégig ott húzódik – olykor csak úgy mellékesen vetődik föl, de hát mi más is jutna az eszébe? S persze a végtelenbe nyúlik, hiszen az énjébe beépültet, a mindennapit és a jól ismertet kell felhasználnia, hogy annak relációjában megértse a tapasztalat egyszeriségét, különösségét, megízlelje szubjektíve korlátozott átérezhetőségét. Úti beszámolója így egy (az explicitált szándékkal szemben burkolt) összehasonlító jelleget nyer.

Citrine tipikusan annak az esete, amikor a megfigyelőnek van egy képe Oroszországról, amely előtt mint egy gigászi, sőt egyre növekvő monolit előtt elámul és megremeg, de kritikáját mégis alapjaiban meghatározza a pl. Angliában folyó köznapi és közéleti élet ismerete és megítélése – a különös megítélése az adottból –, a kiindulópontokat onnan univerzalizálja, ezért pl. olyan dolgokat “kér számon”, mint két kulcsfogalma (mércéje), az életszínvonal és az individuális autonómia kérdése.

A Szovjetunióról szóló elragadtatott beszámolók, ismertetők s így a másrészről ezt követő óhatatlan “leleplezés”-jellegű “csalódások” oka szerinte: “az volt a baj, hogy rossz benyomást keltettek az emberekben azzal, hogy a legjobbat mutatták meg, amijük csak volt, és azt mint az egészre nézve tipikusat tálalták”⁴³ – márpedig mindez egy organikus, koncepciózus következmény volt, hiszen ideologikus önreprezentációjuk nem is predesztinálhatta másra ezt a fajta kommunikációt, a külfölddel való kapcsolat e speciális mozzanatát. A külföldi tapasztalataira, élményeire markánsan rányomta a bélyegét az a “legitimációs kényszer”, amely – többféle forrásból táplálkozva – szisztematikusan és folyamatosan annak bizonygatását jelentette (kívülre és befelé egyaránt), hogy “mi” ebben vagy abban, de többnyire mindenben jobbak vagyunk nálatok. Ez lényegében egyfajta nacionalizmus, világtörténelmi díszletek között az univerzalizáció egy újabb szintjére emelve, valamint modernizálva, mely a tradicionális gyökerekhez mozgósító szándékában és szentimentalizmusában kapcsolódott, de tartalmában attól eltávolodott, amennyiben inkább a modernitáshoz kötődő fogalmakat, a mennyiségi propagandát állították a középpontba.

Feltűnő a “régi rend” egyes elemeinek, a társadalom hierarchikus jellegzetességeinek továbbélése – írja Citrine –, és a konok küzdelem a “leplezés” érdekében – átnevezésekkel, rövidítésekkel: nem első- és másodosztály van immár, hanem “kemény és puha utazás; nem rendőr, hanem milicista” (azaz “a felfegyverzett munkás”); a nyilvános fürdőkben is két osztályt figyelt meg: egy 50 és egy 80 kopejkásat (és mindeközben ráadásul a Nyevszkij proszpektet senki nem hívja Oktyabr proszpektnek). A polgári társadalom építőelemei szivárognak vissza, mégpedig fölülről (vagy éppen el sem tűntek, legfeljebb nem mindig voltak vállalhatóak): magántulajdon, öröklés, házi szolgák és sofőrök, kitüntetések és katonai rendfokozatok, nacionalizmus, amely “napról napra egyre tisztábban kibontakozik” (s utal a “Sozialist Fatherland” kifejezésre is). A család, iskola, nemzet (pl. ezen belül a hazaárulás bűntettének jogi kategóriája) stb. mint intézmények és mint konstrukciók hagyományos jellemvonásainak restaurációja kapcsán nem értékel (mert valószínűleg egyelőre nem igazán tudja hova tenni), csak leíró jelleggel szemrevételezi e jelenségeket.⁴⁴

Ő is fölveti az új “class distinctions” kialakulása veszélyének a kérdését. Naiv (és jellemző) módon a tudósok kiemelt – sehol máshol nem tapasztalt – támogatásával, ellátásával és tiszteletével kapcsolatban fordul meg ez az agyában – természetesen a technikai tudományok művelőiről van szó. A naiv nyugati szól ki belőle akkor is, amikor kételyeinek ad hangot, miszerint nem látja, hogy lehetne ez elkerülhető. És a fordítottja, a másik oldalról: orosz barátja “nem tudott elképzelni egy kapitalistát sem, akinek nincsen jachtja a Földközi-tengeren”. Fölmerül, hogy mi is az osztály, miként jön, jöhet létre pl. ilyen konkrét társadalmi körülmények között. A válasz: “egy jól fizetett szakember nagyobb valószínűséggel alakít kulturális, oktatási, anyagi társulásokat”.⁴⁵ Ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy ez egy legalábbis elkerülhetetlen folyamat – és speciális olyan értelemben, hogy ekkor (még és már) nem osztályok újratermeléséről, hanem kialakulásáról van szó. Lenini értelemben természetesen nincsenek, nem lesznek, nem képződnek osztályok, a szovjet-orosz viszonyok között értelmezhetetlen a – végső cél figyelembevételével – erőszakmentes úton feloldhatatlan, proletár–burzsoá osztályantagonizmusról szóló tanítás,⁴⁶ irreleváns a probléma megközelítése e séma alapján. Citrine tréfásan meg is jegyzi egy ízben (de hát minden relatív), hogy a harkovi üzemi bizottság elnökének “már volt egy saját kis faháza, disznója és immár autója, így hát ki volt téve a kapitalistává válás veszélyének”.⁴⁷

Úgy látszik, megkerülhetetlen, hogy mint szimbólum Citrine-nél is előjöjjön a Szovjetek Palotájának megalomániás terve.⁴⁸ A szerző kérdése nem meglepő: honnan van a rengeteg pénz erre – s honnan az alacsony lakbérekre (amit a jövedelem százalékában kellett fizetni)? Citrine szerint a mezőgazdasági és a könnyűipari termékek révén realizálódó óriási állami profitból (magyarán a társadalmi munkában előállított s a megakapitalista [“össztőkés”] módjára működő állam által elsajátított értéktöbbletből). Egy ízben szakszervezeti vezetőkkel beszélgetve kijelenti, hogy ő ezt a rendszert nem hívná szocializmusnak, s ez még csak nem is szociáldemokrácia, “inkább egyfajta államkapitalizmus”.⁴⁹ Az anyagi kényszerek ereje következtében az “output” az új isten, a szegénységgel vívott háború tudatában, a munka hőseinek mozgalmával együtt. Az orosz fejlődést egy végeredményben sztálinista interpretáció mentén értékeli – minden szükségszerű, de jó (kényszerűségből kovácsolt erény). Történetileg már az ancien régime-mel szemben érzi szükségesnek mentegetni a rendszert (mintha alternatívaként csak az lenne elgondolható?): “habár sok dologban elbuknak, a cárizmus, úgy képzelem, sokkal több kudarcot szenvedett volna el”. 1935-öt írnak, és sokak szemében a forradalom egyenlő mindazzal, ami 1917 után történt, és amit a korszak jelent. A “forradalom” saját diskurzusával próbálják lényegileg megmagyarázni a történéseket, kvázi zsurnalisztikai szinten ahelyett, hogy a mögöttes léthelyzeteket, a ki nem mondott tartalmakat és az ideológia többértelmű jelentéseit kutatták volna. A szerző továbbá nemcsak hogy Hitleréhez és Mussoliniéhoz hasonlítja a szovjet rendszert, hanem a két diktátor egyenesen “bőséggel utánozta már a szovjet módszereket”. És mégis Sztálin, Hitler és Mussolini összevetésének egyik konklúziója az a felszínes megállapítás (minthogy e diktatúrák hivatalos öninterpretációját veszi alapul), hogy a Szovjetunióban nem “személyes diktatúra” áll fenn, hanem “egy párt diktatúrája”.⁵⁰

Mindenekelőtt hiányolja a legelemibb, alapvető kritikát (mint a modernitás és a felvilágosodás invencióját), ahogy pl. angol szerzők bírálhatják az ottani kapitalizmus bizonyos viszonyait. A rendszerben a legnagyobb problémát a “témák szabad megbeszélésének” hiányában látja, ami interpretációjában szinte kvázi a rendszer belső lényege. Teljes értetlenség és felháborodás a reakciója arra, hogy mindent és bármit készek megcsinálni, amit “a Párt” “államérdeknek” ítél – miközben az egész katonaság és más erőszakszervezetek, kevésbé látványos formában pedig számos más intézmény lényege erről szól, csak fokozati különbség van, nem lényegi (ő pedig szociáldemokrataként nyilván nem tagadta ilyenek szükségességét). A problémát általánosítva a “szocializmus” kifejezés értelmezései körüli teljes zűrzavar tünetét láthatjuk (mindegyik oldalon), már ami az erőszakszervezetekhez és más bürokratikus szervezetekhez, az államszervezéshez és a társadalmi cselekvéshez kötődő normatív elvárásokhoz fűződő viszonyt illeti.

Az egyház hasonlat Citrine-nél is fölmerül, és a reprezentáció (és nem a szervezet) felől közelíti meg a kérdést a kissé ironikus analógiával: “lehetetlen volt nem érezni, hogy az emberek sosem menekülhetnek el ugyanazok elől az arcok elől… a kommunista istenség és apostolainak (képei elől)”.⁵¹ A mindennapi élet szintjén és szférájában jelenik meg tehát a párhuzam, azaz a hétköznapi élet során gyakorolt felügyeletként (fegyelemként), amelynek – úgyszólván – a segédeszköze a példaképek idealizált megjelenítése egy lehetőség szerint egyébként elszemélytelenített, uniformizált környezetben. E képek nem is a rajtuk ábrázolt személyek “konkrét” portréi, hanem bizonyos értelemben elvont, több mint szimbolikus: allegorikus tartalmú reprezentációi, amelyek a folyamatos – éjjel-nappali – ellenőrzést és emlékeztetést jelenítik meg a társadalmi normáknak és elvárásoknak, ill. korlátoknak egy hatalommal mélyen átszőtt rendszerében, ahogy – miként az közhely – az ikonok helyére kerültek a falakon.

De mi a Forradalom értelme akkor ilyen interpretációban, mi az a differencia, ami a javára szól – miért “zarándokolt” el a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség elnöke a Szovjetunióba? Citrine szerint a szovjet rendszer legfontosabb eredményei, amelyek “Szovjet-Oroszország részéről általános kihívást” jelentenek a világ felé, mindazonáltal nem a termelési-mennyiségi eredmények, hanem egyrészt: “nagyobb lehetőség az egyén számára a felemelkedésre, az oktatási, kulturális fejlődésre (…), magának a profitvadász motívumnak az eltörlése”, másrészről pedig (természetszerűleg): a “gazdasági tervezés rendszere”.⁵² “A termelés a hasznosságért” folyik, a nép pedig “sokkal közösségibb szellemű” – értekezik az USA-val szembeni előnyökről, sőt, elképzelése szerint egyszer még bevándorlás is elindulhat a Szovjetunióba, ahogy az életszínvonal emelkedik.⁵³ A történelem legnagyobb tapasztalatának és kísérletének nevezi, amelyben a magánkapitalizmus (melynek lényege nem más, mint “a zabolátlan verseny káosza”) eltörlése “vitathatatlan előny volt egy magamfajta szocialista számára”; ugyanakkor kifejezi reményét, hogy amikor Nagy-Britanniában is szocializmus lesz, az jobb és “örömtelibb” lesz.⁵⁴ Magára mint szocialistára referál: adódik a kérdés, hogy a szocializmushoz való viszonya hogyan problematizálódott a látottak értelmezése során.

Az az “érzése” (nem meggyőződése), hogy – bár vannak “kétségei” – még elképzelhetőnek tart elvileg egy fordulatot a demokratikus módszerek irányába. Azáltal, hogy kijelenti: a gondolat szabadsága és fejlődése, úgy érzi, “végül el fog jönni”, végső soron határozott önértéket, sőt “öntörvényűséget” tulajdonít az ilyen polgári liberális értékeknek a köréjük épített fejlődéskoncepció által. A beszámoló végkicsengése és főleg a ’36 májusában írt utószó reményteli; illúziók főleg az általános, titkos és egyenlő választójog bevezetéséhez kötődnek, az új alkotmányhoz fűz nagy reményeket, benne a “valóban forradalmi szociális jogokkal”, amelyet “szocialisták és demokraták szerte a világban reménnyel és szimpátiával” fognak követni. Újra felmerül a kérdés: lehetséges-e egy átmenet, egy fokozatos közeledés a demokrácia felé (aminek első lépése természetesen a “kifejezés szabadsága” kell legyen, és “ez már nem is lehet olyan messze, mint néhányan hiszik”).⁵⁵ Ami a hatalomról való lemondást jelentené, már annak értelmében is, amit Citrine korábban kifejtett; az pedig az ideológia, a rendszer és a reflexió egy újabb abszurduma, hogy ilyen gondolatok fölmerülhetnek.

Citrine szocializmusképét – nyugati szemléletével és vázolt kiindulópontjai alapján – az határozza meg elsősorban, hogy szerinte “egy igazi szocialista államban az egyén lenne a legfontosabb tényező”, hiszen az igazi cél nem a jobb és több ház, ruha és élelmiszer előállítása volna, hanem “az emberi személyiségnek megadni a kifejezés és a fejlődés szabadságát”.⁵⁶ Az eredeti, hasonló elképzelések (most nem beszélve az “államhoz” való viszony különböző és sok szempontból következetlen koncepcióiról) azonban eleve feltételezték a termelőerők egy igen magas fejlettségi és produktivitási fokát. A konkrét szituációban a probléma eredendően az volt, hogy ezek az oksági vagy inkább előfeltételezéses viszonyok felcserélődtek, ami természetszerűleg egy teljes fogalmi konfúziót is maga után vont (s ami elkerülhetetlenül benne rejlett a szituációban), mind az orosz “szocialista”, forradalmár oldalon, majd mind a “nyugati” nézőpontokból. A teoretikus célok és a gyakorlatban érvényesülő módszerek, politikák összeütközése egymással nyilvánvaló – ilyen megvilágításban tehát mindez egyben interpretációs kérdés is: milyen fogalmi apparátussal próbálják megmagyarázni a Szovjetunió történeti jelenségét, mind belül (propagandisztikusan), belülről kívülre (reprezentatívan), valamint kívülről (teoretikusan) – a legkülönbözőbb affektív-érzelmi-politikai attitűdhalmazok, struktúrák talajáról vagy legalábbis szemüvegén keresztül.

A más országokhoz való közeledés – és így egyáltalán a politikai és ideológiai viszonyok a “Szovjetunió vs. Nyugat” nemzetközi kontextusában – Citrine egyik fontos rendszerezési sémája, mely mozgás hol pozitív, hol negatív vagy semleges értéket kap (a technikai felzárkózás egyedüliként egyértelműen pozitív), az alapfogalmak inkoherenciájával összefüggésben. Hiába vindikálja a szándékot (I Search for Truth in Russia), nem az orosz “valóság” megismerése, megértése a lényeg, hanem a nyugat társadalmi problémáira kutat(nak) valamiféle válaszokat. A tipikus zavar szimptómája: a bizonytalankodás afelől, mit is akar Walter Citrine (és mások) pontosan számon kérni? Amit látni szeretne itt, amit remélni szeretne otthon, amit polgári módon számon kérne, amiben szocialista módon szívesen hinne, amit a fejlődés reális és ideális perspektíváinak elképzel (vagy nem képzel el), mind egy inkonzisztens, képlékeny elegyben kavarog.

A grandiózus reményeknél és ábrándoknál csak a kölcsönös és önértetlenség tragikus útvesztői nagyobbak. Arra figyelmeztet, hogy helyettünk semmilyen hit, mágia, ideológia vagy törvényszerűség, sem saját önhittségünk és kiválasztottságtudatunk nem fogja soha megoldani a dolgokat.

Jegyzetek

 

1 Russell, B.: The Practice and Theory of Bolshevism. London, Unwin Books, 1962.

2 Russell, 1962: 11; 9; 83.

3 Russell, 1962: 83.

4 Már ekkor párhuzamot von a “szovjet rendszer” és a Direktórium között (Russell 1967: 23).

5 Russell, 1962: 96.

6 Russell, 1962: 96; 83; 57; 67; 29; Russell, B.: A hatalom és az egyén. Kossuth Könyvkiadó, 1997. 62. Meg kell jegyezni, hogy mindenekelőtt a világháború traumatikus alapélménye – mely közhelyszerűen a legrosszabbat vagy a legjobbat hozza elő az egyes emberekből – képezte az “inspirációt” ezen eszmerendszer számára, melynek (inkább emocionális) pillérei a küldetés vállalása, az értékek megőrzésének fontossága, a szinte eszkatologikus félelem. 1916-ban Russell pl. így ír: “I hope that somewhere among the men who hold power in Europe there is at least one who will remember… that we are the guardians, not only of the nation, but of that common heritage of thought and art and a humane way of life into which we were born…” (Russell, B.: Justice in War-Time, The Open Court Publishing Co. 1916. 122.)

7 Russell, 1962: 72–73; 80.

8 “A politika a háború meghosszabbítása… folytatása más eszközökkel.” (Foucault, M.: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen 2000 (1). 339.

9 Russell,1962: 9; 10; 23.

10 Russell, 1962: 19; 89–90; 56; 23–24.

11 Russell, 1962: 55; 60; 15.

12 Russell, 1962: 550–56 kiemelés tőlem. Ahogy V. Serge megjegyzi: végül nem a forradalmárok, hanem a totalitariánus rendszerek “forradalmasították az egész világot”. (Serge, V.: Mémoires d’un révolutionnaire. Éditions du Seuil, Paris, 1957. 375.)

13 Russell, 1997: 75–76.

14 Majakovszkij: Válogatott versek, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1960. 152.

15 Foucault, M.: A szavak és a dolgok, Osiris Kiadó, Bp. 2000 (2). 185; 176–177, eredeti kiemelés.

16 Foucault, 2000 (2): 193, eredeti kiemelés.

17 Foucault, 2000(2): 295–296; 285–294.

18 Ideértve minden olyan elképzelést, amely a XX. századi történetet a XIX. század eszméivel való “kísérletezésként” vagy bármilyen “eszme” megvalósulásaként vagy bukásaként, egyes ideológiák (pl. demokrácia, nacionalizmus) vagy a racionalizmus, ill. irracionalizmus valamiféle metafizikai érvényű paramétereinek meg a Történelem függvényeként fogja föl, vezeti le.

19 Az a legerősebb motiváció (tehát kiszolgáltatottság) jelenik meg itt, amit a hatalom és mint inverz formája, a hatalom nélküli (a hatalom formálódása utáni/előtti) állapot csak el tud érni, amennyiben olyan helyzetet hoz létre, amelyben a szereplők saját létérdekeivé válik a hatalomnak megfelelő, illetve egy új hatalom megteremtéséhez hozzájáruló cselekvés, amely pedig egyébként minden személyes érdekükkel ellenkezik, tehát az ilyen helyzet által behatárolt lehetőségek alapján, az abban felkínált mozgástér és szerepkészlet alanyaiként egyéni cselekvéseiket ezeknek a kényszereknek megfelelően tervezik és hangolják össze (tipikusan pl. háborúk idején).

20 Serge, V.: Ce que tout révolutionnaire doit savoir. François Maspero, Paris, 1970. 79; 87; 95–97, eredeti kiemelés.

21 Serge, 1957: 273; 149.

22 Serge, 1957: 192–195.

23 Serge, 1957: 206–207; 209; 216.

24 Serge, 1957: 248; 238–239; 272.

25 Serge, 1957: 226; 251; 239, kiemelés tőlem; “a párt az egyetlen, melyben sosem csalódol” (Majakovszkij, 1960: 152).

26 Krausz T.: “Az “összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája”, Eszmélet, 49. sz.

27 Serge, 1957: 252.

28 Serge, 1957: 272–273; 304–305; 239.

29 Serge, V.–Trotsky, L.: La lutte contre le stalinisme. Correspondance inédite, articles. François Maspero, Paris, 1977. 19–20.

30 Krausz T.: A száműzött Trockij. Kolibri Könyvkiadó, Bp. é. n. 40–41.

31 Serge, 1957: 309–310.

32 Serge, 1957: 99.

33 “Az emberek feletti politikai uralom átváltoztatása dolgok igazgatásává és termelési folyamatok irányításává, tehát az állam eltörlése…” (Marx, K.–Engels, F.: Marx–Engels válogatott művei. Kossuth Könyvkiadó, 1977. III: 301)

34 Vö. M. Foucault: A hatalom mikrofizikája: “a hatalom állandó mozgásban van… csak láncolatokban funkcionál. Nem lokalizálódik itt vagy ott… nem lehet birtokba venni… A hatalom működik, hálószerűen szerveződik meg… az egyéneken keresztül árad szét, nem pedig rajtuk, bennük jut nyugvópontra” stb. (Foucault, 2000 [1]: 302).

35 Foucault, M.: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin Betűk, Debrecen, 1998. 131.

36 “…a marxizmus, a nyugat-európai gondolkodás terméke is magába építette az Oroszországban oly mélyen begyökerezett bizánci hagyományok és a görögkeleti vallás elemeit… A marxizmus elvont eszméi tovább élhettek a maguk tisztaságában az értelmiségi forradalmárok tudatában” (Deutscher, I.: Sztálin. Politikai életrajz. Európa Könyvkiadó, Bp. 1990, 265).

37 “A hivatásos forradalmár számára a hatalom megszerzése azt jelenti, hogy megkaparinthat egy kincsestárat, mely korábban egy osztály kezében volt, most pedig átkerül egy másik osztály, történetesen pl. a proletariátus birtokába… (A Szovjetunióban) olyan uralmi rendszert látunk, ahol a családban, a szexualitásban, a gyárakban, az iskolákban működő hatalom változatlan maradt. Az igazi kérdés az, meg tudjuk-e változtatni ezen a mikroszkopikus szinten – az iskolában, a családban – a hatalmi viszonyokat, hogy egy politikai-gazdasági forradalom után ne találjunk mindent a régiben” (Foucault, 1998: 131).

38 Bourdieu, P.: A gyakorlati észjárás: a társadalmi cselekvés elméletéről. Napvilág Kiadó, Bp., 2000. 25.

39 Serge, 1957: 132.

40 Krausz: Az “összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája, i. m.

41 Serge, 1957: 132; 100, kiemelés tőlem.

42 Trotsky, L.: La terreur de l’auto-conservation bureaucratique, www.marxists. org/francais/trotsky/oeuvres/1935/09/lt19350926.htm

43 Citrine, Sir W.: I Search for Truth in Russia. Routledge & Sons, Ltd., London, 1936. 142.

44 Citrine, 1936: 69–70; 57; 341. Korántsem egyszerű a válasz a kérdésre, hogy a Szovjetunió történetében mikor és mennyire volt meghatározó a kapitalista, illetve polgári társadalmat jellemző formák, intézmények, mechanizmusok hatása, továbbélése vagy újraéledése, az örökölt vagy átvett gondolkodási formák hatása és jelentősége, adott esetben dominanciája. Victor Serge találóan úgy fogalmazott, hogy a sztálinizmus egyszerre játssza ki a forradalmi és a konzervatív kártyát (Serge, V.: Carnets, 25 Nov 44, www.victorserge.net/Carnets)(angolul: Serge, V.: Carnets 25 Nov 1944 a szerk.) Foucault szerint “a szocializmus… azt tanította, hogy a kapitalista társadalmakban az ember előtt nem nyílnak meg a fejlődés és önmegvalósítás lehetőségei, s hogy az emberi természet a kapitalista rendszerben elidegenedett… S milyen modellt alkalmazott, hogy ezt az emberi természetet megfogalmazza, projektálja és megvalósítsa? A burzsoá modellt. Azt gondolta, hogy az elidegenedés nélküli társadalom olyan társadalom, amely helyet ad a burzsoá típusú szexualitásnak, a burzsoá típusú családnak, a burzsoá típusú esztétikának. A Szovjetunióban… ez be is következett: ezekbe a társadalmakba a XIX. század végi burzsoá társadalmat mentették át. A szovjet társadalom alkotmányát a burzsoá modell egyetemessé tételének utópiája inspirálta” (Foucault, 2000 [1]: 225). André Gide kortársként (és szocialistaként) ugyanezt hasonlóképpen látta: “a polgári ösztönök, az elpuhultság, élvhajhászás, az embertársaink iránti közömbösség minden forradalom ellenére is ott szunnyadozik minden ember szívében (mert az embert csak kívülről nem lehet átalakítani), felettébb nyugtalanít, hogy ma a Szovjetunióban épp ezeket a polgári ösztönöket bátorítják a legújabb határozatok… A családi életnek (mint »a társadalom sejtjének«), az örökösödési jognak, a legátumnak a helyreállításával együtt egyre nagyobb térhez jut a nyerészkedési hajlam, a magántulajdon szeretete, s egyre jobban háttérbe szorul az elvtársiasság, a kollektivitás, a közös élet vágya… S máris új társadalmi rétegek alakulnak ki, ha ugyan nem új osztályok: egyfajta arisztokrácia… az alkalmazkodók, a »konformizmus arisztokráciája«”; máshol “mélységesen ellenforradalmi” “kispolgári lelkiállapot” kifejlődéséről ír (Gide, André: Visszatérés a Szovjetunióból. Interart, Budapest, 1989. 78–79).

45 Citrine, 1936: 64; 77; 146.

46 “Bizonyos fokot elérve… (az átalakulási folyamat) aszerint fog brutálisabb vagy humánusabb formák között mozogni, amennyire fejlett maga a munkásosztály” (Marx: A tőke I., Szikra, Budapest, 1949. 11).

47 Citrine, 1936: 170.

48 “…ínség idején… a felhalmozási alapból fogják felépíteni a Szovjetek Palotáját… Képzeljék csak el! 415 méter magas épület lesz… a tetején 70-80 méteres, rozsdamentes acélból készült Lenin-szoborral, amelynek egy-egy ujja tíz méter hosszú. No igen, a munkás legalább tudni fogja, miért éhezik. Sőt, azt gondolhatja magában: ezért megéri. Ha már nincs kenyér, legalább dagadhat a keble… A legszebb azonban az, hogy – meglátják! – meg is fogják szavaztatni velük ennek a Palotának a felépítését… Meg fogják kérdezni az orosz népet, mit akar inkább: egy kis életszínvonal-emelkedést, vagy a palotát? És egyetlen ember sem lesz, aki ne azt válaszolná, aki ne érezné, hogy azt kell válaszolnia: előbb a palotát!” (Gide, 1989: 149).

49 Citrine, 1936: 131.

50 Citrine, 1936: 111; 157; 321.

51 Citrine, 1936: 180.

52 Citrine, 1936: 157.

53 Citrine, 1936: 316.

54 Citrine, 1936: 134; 53.

55 Citrine, 1936: 348; 357–358; 361–362.

56 Citrine, 1936: 158–159, kiemelés tőlem.

Virtuális kerekasztal-beszélgetés a fórumon résztvett magyar küldöttekkel.

Résztvevők: Alpár Róbert, Benyik Mátyás, Farkas Péter, Szigeti Péter és Tanay Marcell. A szerkesztőséget Kállai R. Gábor képviseli.

 

A Szociális Fórum résztvevői komoly ígéretet tettek arra, hogy a hallottakról és tapasztaltakról tanulmányok, cikkek formájában is levonják következtetéseiket. Egy virtuális asztal körüli beszélgetés formájában addig is közreadjuk első benyomásaikat.

Szigeti Péter: Az új társadalmi mozgalmak új erőfeszítéseinek koncentrált formában történő megjelenése volt az az újabb ESZF-találkozó, amelyet a 2002-es firenzei, majd a tavalyi Párizs-Saint Denis-i után idén ősszel tartottak meg. A megnyitó után két napon keresztül hömpölygött a globalizáció kritikusi – hol alternatív, hol "anti-", hol anarchisztikus – álláspontokat képviselő embertömeg az Alexandre Palace-ban. Egyidejűleg kb. 10 ezer ember lehetett jelen a teremben, reggeltől estig 10-15 kisebb-nagyobb vitafórumot állítottak fel a néha ezres, néha több százas, néha 30-50 érdeklődőnek. A közeg részben mozgalmi, részben happening jellegű volt, a "kulturális tér" különsátrában léptek fel énekesek, táncosok, együttesek, performance-ok stb.

Benyik Mátyás: Londonban Európa és a világ más tájairól, mintegy 60 országból hozzávetőlegesen 20-25 ezren gyűltek össze a globalizáció káros következményeit ellenző aktivisták, elméleti szakemberek, reformisták, radikális és alternatív szervezetek, érdekvédelmi civil közösségek. Az autonóm tereken (a "Solidarity Village"-ben) sok zenével, kulturális programokkal, olcsó ételeket és ingyenes étkezést is biztosítva vitáztak és kerestek alternatívákat a jelenkori, immáron globálissá vált kapitalizmussal szemben. A demokrácia új formáit sürgették, a hálózatépítés hatékony lehetőségeit kutatták, koalíciókat hoztak létre, a nemzetközi civil összefogást és a szolidaritást hangsúlyozták minden szinten. Az eltérő nézetek ellenére együtt gondolkodtak közös akciókról is, amik a mozgalmak október 17-én megtartott közgyűlésén előterjesztett felhívásban öltöttek testet. Legfontosabbak: az állandósult háborúk elleni demonstrációk, a G8 és a NATO-csúcstalálkozók ellenrendezvényei, a nők és a bevándorlók jogainak biztosítását követelő tüntetések, az EU-alkotmány ratifikálását megakadályozandó, a privatizáció megállítását és a munkavállalói jogok érvényesülését követelő mobilizációk.

Alpár Róbert: Az ATTAC és a Marx Károly Társaság jóvoltából először vehettem részt Európai Szociális Fórumon. Rövidebb-hosszabb beszélgetést kezdeményeztem újságterjesztőkkel, kiállítókkal, aktivistákkal, sajtósokkal. Volt köztük angol marxista-leninista kommunista, német maoista, olasz és angol anarchista, argentin trockista. A hivatalos média hírzárlatának, csúsztatásainak ellentéteként az Interneten már olvashatók és kellő kritikával figyelembe vehetők az első értékelések és interjúk a Fórumról.

Sz. P.: A tömeg tekintélye és az események dinamikája lenyűgöző volt. Energia és erő több volt, mint tudatosság és szervezettség. Jó volt a közvetlen szolidaritás, jó volt, hogy a nemzetközi szolidaritási alapba regisztrációt fizető nyugatiak sok mindent fedeztek a Kelet-Európából és a szegényebb országokból érkezőknek (szállást, háromnapi ingyenes londoni közlekedést biztosító bérletet, ingyenes részvételt). Jó volt az iraki háborút és a fasizmust elítélő, igazságosabb világot követelő, a Trafalgar Square-re hosszasan vonuló kb. 50-70 ezres emberáradat, amely kifogyhatatlan leleményességgel gúnyolta ki a Blairt pincsikutyájaként vezető Busht vagy a pénz uralta tőkés világ mohóságát. Ha arra gondolok, hogy a legrosszabb szovjet obscsezsityijénél is lényegesen lepukkadtabb, ifjúsági hotel névre keresztelt szálláson 16 font/fő összeget kellett fizetni, akkor itt a használati értéktől teljesen elszakadt a csereérték. Ennyiben igazolták a kemény antikapitalista szervezetek primitív jelszavait is a tények, amelyeket 1837-ben éppúgy lehetett használni, mint ma, abban a remek Londonban, ahol minden olyan stabil, gazdag vagy az egykori gazdagságot, a néhai viktoriánus Birodalom szebb napjait idézi, persze a Cityben másképp, mint Brixolban vagy Fullhamben, hogy ne is az európai munkásmozgalom 19. századi bölcsőjét idéző, ma főleg pakisztáni menekültek és emigránsok lakta városrészt (East-And) vegyük ellenpontként.

A. R.: A szervezés bázisa és meghatározója Livingstone, Nagy-London főpolgármesterének apparátusa és a SWP (Szocialista Munkáspárt) voltak. Bírálatot kaptak egyes előadások, ill. előadók kizárása és a regisztrációs, ill. közlekedési díjak miatt. A regisztráltak egy részének elhelyezése akár megalázónak is volt nevezhető, másfelől viszont a szolidaritási alap megteremtése, egyes angol szakszervezetek támogatásnyújtása nagy eredmény. Az önkéntes tolmácsok világszervezetéhez tartozók közül néhányan nem kaptak vízumot. Egyes nagy (olasz, francia) és kisebb nemzetek előadói nem tudták, vagy nem akarták az angol nyelvet használni, a rendezvények szinkrontolmácsolása pedig esetenként kevéssé volt sikeres. Mindez a széles, szegényebb néprétegek nyelveket nem tudó képviselőinek részvételét gátolta.

B. M.: Nyugat-Európában a szociális mozgalmak üzenete már nem számít elszigetelt csudabogárnak. A rendezvényt Ken Livingstone, London főpolgármestere nyitotta meg, és antiimperializmusról, Kuba jogairól, a szocializmus létező alternatívájáról szólt. A Labour Party neoliberális, háborúpárti politikai irányvonalával szemben – azonosulva a mozgalom céljaival – anyagilag és szellemileg is támogatta a fórum megrendezését. Ezt anarchista érzületű, radikális csoportok a mozgalom "megvásárlásaként" értékelték, a hatalom és a szociális fórum kokettálását látták benne. Jól tükrözi a két irányzat szembenállását, hogy a tanácskozásokat segítő, a nyelvi korlátokat lebontó, így a mozgalom bővítésének egyik feltételét jelentő és ezért nélkülözhetetlen szolgáltatást nyújtó, kizárólag önkéntesekből álló tolmácsbrigád az egyik plenáris ülést demonstrációval megszakító anarchista tüntetőkkel együtt petícióban is tiltakozott a brit szervezőknél a Porto Alegre-i alapelvek megsértése ellen.

Erőteljes egyes pártok, a briteknél a Socialist Workers Party, illetve álcivil szervezeteinek nyomulása, a Porto Alegre-i alapelvek (pl. a konszenzusos döntéshozatal, a pártok, a felekezetek és kormányszervek részvételi tilalmának) egyre gyakoribb felrúgása. Sajnos erre idehaza a Munkáspárt részéről is van hajlam.

Magyarországról összesen mintegy 150 fő utazott Londonba, három csoportban: a Magyar Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány alapító szervezeteihez (ATTAC, BCKSZ, Haladó Erők Fóruma), a főleg zöld szervezeteket tömörítő Lehet Más a Világ Hálózathoz, valamint a Munkáspárt közeli szervezetekhez kötődők. Az Alapítvány és a Hálózat koordinációja alapján a plenáris tanácskozásokon előadónak jelöltük Szalai Erzsébetet (Újszocialista alternatíva esélyei c. előadása a Magyar Hírlapban megjelent). Az Alapítványhoz kötődő szervezetek további két plenáris és három szemináriumi előadói helyet kaptak a fórumon: Aradi Pál, Benyik Mátyás, Szigeti Péter, Farkas Péter, Kissné Király Piroska.

A. R.: Angliában tucatnyi magát szocialistának vagy kommunistának nevező párt versenyez egymással. Az idén alakult Nagy-Britannia Marxista-Leninista Kommunista Pártja Proletár című kiadványában részletes önmeghatározást ad, és meghatározza viszonyát a többi baloldali párthoz. Programja: út egy népi demokráciától a szocializmushoz, a proletárdiktatúrán át. Védik a Szovjetuniót, Sztálint, szimplifikálnak, nem támaszkodnak a létezett szocializmusok tapasztalataira. Anarchisták: hallomásból tudhattam, hogy az itt nem újság, radikális, direkt akciókkal megjelenő csoportjaik fellépése mégis sokkoló volt.

Tanay Marcell: Komoly konfliktusok merültek föl az ESZF-en belül, sokan megkérdőjelezték a folyamat demokratikusságát és civil jellegét. Ennek egyik kifejeződése az volt, amikor az autonóm terek résztvevői – akik között az anarchisták és a zöldek domináltak – megszakították azt az előadást, amelyen Livingstone, London főpolgármestere beszélt volna. A "megzavaróknak" semmi bajuk nem volt az előadás témájával, azért ekkorra szervezték demonstrációjukat, mert ezen beszélt Livingstone. Voltak olyanok is, akik az autonómok céljaival egyetértettek ugyan, de félelemkeltő módszerükkel nem. Fene tudja, én nem ijedtem meg. A plakátjuk szerint Livingstone 40 000 fonttal támogatta az ESZF-et, de ezzel meg is vásárolta. A tiltakozók lerohanták az előadói pódiumot, elöl egy "Lehet más az ESZF" feliratú transzparenst vittek, a fórum demokratizálását és Livingstone távozását követelték. A fő beszélő nem anarchista volt, hanem a Babels, az ESZF több száz fős önkéntes tolmácsoló szervezetének aktivistája. Mint mondta, anarchisták, környezetvédők, autonómok, az Indymedia független médiahálózat és a Balbels számos munkatársának tiltakozását fejezik ki, mert az anarchistákat nem engedték be az országba, a tiltakozókat kizárták az ESZF szervezéséből, mert Livingstone megvette kilóra az ESZF-et, s mert az ESZF kommercializálódik. Kijelentették, hogy nem akarnak elszakadni a Fórumtól, de biztosítékokat akarnak, hogy ilyen kirekesztés többé ne fordulhasson elő. A tolmácsok közben nagyon korrektül fordítottak, mintha rendes előadás lett volna. Körülbelül egy órán át tartott a balhé, utána a tiltakozók elvonultak, elkezdődhetett a tervezett előadás, de Livingstone nélkül, mert ő már az elején eltűnt. Negyedóra múlva valaki bemondta, hogy az elvonulókat egy buszmegállóval lejjebb megcsapkodták a rendőrök, kb. harmincadmagammal a helyszínre siettünk, de már nem találtunk ott senkit.

Anélkül hogy állást foglalnék politikai szempontból, az akciót nem értékelem veszélyesnek. Sokkal jobb, ha az elégedetlenek problémáik megértését kérik, mintha – magyar szokás szerint – leválnának és csinálnának egy másik szociális fórumot. Amíg fizikai bántalmazás nem történik, s nem lehetetleníti el a békésebb emberek munkáját, addig az ilyen akciók elfogadhatóak egy olyan mozgalmi hálózatban, ahol ennyire különböző embereknek kell dönteniük ennyire fontos, akár a jövőnket meghatározó kérdésekben.

B. M.: A londoni fórum egészére a kapitalizmus éles kritikája volt a jellemző. Fő témakörei többé-kevésbé követték az eddigi fórumok hagyományait: a háború és a béke, a demokrácia és az alapvető jogok, a társadalmi igazságosság és a szolidaritás, a tőkés óriásvállalatok nyomására végbemenő, a kormányok cinkosságával megvalósuló, az élet minden területére kiterjedő piacosítás és annak a széles néprétegek számára romboló következményei, a rasszizmus, a diszkrimináció, a kirekesztés, az ökológiai válság és a fenntartható fejlődés álltak a figyelem középpontjában.

F. P.: Vegyük sorra az egyes tanácskozásokat.

Globalizáció (okt. 15.). Argentin, brit, olasz, iraki szakszervezeti vezetők, továbbá Romániából Peter Damo tartott előadást. A mondanivalójuk arra összpontosult, hogy a szegénység nem véletlen, hanem "politikai akarat" kérdése. Szolidaritás kell a szegényekkel, s meg kell találni a szolidaritás új formáit. A hozzászólások is többnyire a szolidaritás globalizálásának szükségességéről szóltak. Egy palesztin szakszervezeti vezető a transznacionális társaságok diktátumát ostorozta, a profitot emlegette a szegénység hátterében. Peter Damo, miután arról beszélt, hogy a korábbi szocializmusok "széttörték a személyiséget", az egységes szakszervezetek szándékos széttöréséről, az IMF és a WTO tevékenységéről szólt. Kijelentette, hogy nemcsak egy másik világ szükségességét tudjuk megfogalmazni, hanem azt képviselni is tudjuk. A tanácskozás vége az iraki megszállás elleni demonstrációvá vált. Iraki és nem iraki hozzászólók megkérdőjelezték a Baszrából érkezett villamosipari szakszervezeti vezető mandátumát. Kijelentették, hogy Baszrában nincs elektromos áram, a szakszervezetek a bábkormányt és a megszállást szentesítik. A közönség többsége e mellett az álláspont mellett demonstrált, bár a felszólalók között olyan is akadt, aki szerint "nem lehet kidobni az iraki szakszervezeteket".

Adósságkönnyítés privatizációért: a harmadik világ halálos kompromisszuma (szeminárium, okt. 15.). A kolumbiai Berence Celeyta előadása arról számolt be, hogy Kali városában hogyan álltak ellen a közszolgáltatások, mindenekelőtt a vízszolgáltatás privatizációja miatt. Az ellenállásnak már 60 halálos áldozata van! Kijelentette: az autonómiáért, a természeti kincsek feletti ellenőrzésért harcolnak az imperializmus ellen, "jobb meghalni valamiért, mint élni semmiért". Egy indiai arról szólt, hogy a költségvetésből sokat költenek úgymond a szegénység mérséklésére, az mégis nő. A nemzetközi hiteleket "feltételekkel" nyújtják, aminek a középpontjában a privatizáció áll. A szolgáltató és kereskedelmi szakszervezetek szövetségének képviselője azt elemezte, hogy miért megy végbe a privatizáció, mit eredményez, és mit tehetünk ellene.
A neoliberalizmusról, a profitmotívumról és piacistenről beszélt. George Monbiot, a Guardian újságírója arról szólt, hogy Nagy-Britanniában a szolgáltatószektorokban hogyan válik a közpénz a magántőke profitjává. Ugyanezt a modellt ajánlották fel Dél-Afrikának, mondván, a "hasznot majd megosztjuk". Szólt a világ 800 millió éhezőjéről, amihez a privatizáció és a transznacionálisok érdekérvényesítése is hozzájárul. Számára ez legalább olyan fontos kérdés, mint az iraki háború, mert több halált okoz. Nem hagyhatjuk, hogy a harmadik világ népeit megöljék – jelentette ki. Hozzátette: a nyugati jólétben sajnos nem könnyű az embereket meggyőzni.

T. M.: George Monbiot, a globalizációkritikus mozgalmak "mentora" kifejtette: gyökeres társadalmi-gazdasági változtatás nélkül az éghajlati változás nem kerülhető el, ezt a környezetvédőknek is tudomásul kell venniük: "A megújuló energiaforrások fejlesztésébe való befektetés jelenleg az emberiség legfontosabb befektetése." Egy hozzászóló azt fejtegette, hogy ugyanilyen fontos a lokalizáció: a munkahelyeket és termelőterületeket közelebb kell hozni egymáshoz, hogy a szállítási szennyezés csökkenjen. "A sikerhez át kell formálnunk az emberek gondolkodásmódját, ami nagyon nehéz lesz. De ha nem tesszük meg, elbukunk!" – fejezte be Monbiot.

F. P.: A mozgalom jövője – stratégiák és perspektívák (szeminárium, okt. 15.). Lényegében mindenki a szervezettség és érdekérvényesítés erősítéséről szólt, eltérő vélemények voltak a pártokhoz való viszonyról. Figyelemre méltó gondolat, hogy a szociális mozgalom helyett a tőkével szembeni globális pártra van szükség. Harcolni kell nemcsak Blair és Bush ellen, hanem a rendszer ellen is, amelyet képviselnek – mondta egy hozzászóló.

Az EU új alkotmánya és válaszaink (szeminárium, okt. 15.). Ezen a tanácskozáson többek között felszólalt Bernard Cassen, Francis Wurtz, Jack Conrad (Weekly Worker), Tina Bekker (Nagy-Britannia Kommunista Pártjának elnöke) és Szigeti Péter. A nézetek megoszlottak arról, hogy az alkotmányt el kell-e fogadni. A fórummozgalom prominensei neoliberális tartalma, háborús-militarista iránya és a szociális kérdésekben mutatkozó gyengesége miatt az alkotmány elvetése mellett érveltek. Reményüket fejezték ki, hogy azon országokban, ahol népszavazás lesz, a többség elveti. (Ez az álláspont volt összhangban a 2., párizsi ESZF határozatával.) Mások azonban az EU-ban az USA-val szembeni egyensúlyozó erőt látják.

B. M.: Az Európai Unió Alkotmányával kapcsolatos előadásokban többen előrelépést láttak az alapszerződés elfogadásában, az unió versenyképesebbé válását várják tőle, mások a neoliberális gazdaságpolitika eszközének tekintik. Az előző európai szociális fórumok tapasztalataiból okulva a londoni fórum szervezői jobban ügyeltek arra, hogy mind a plenáris tanácskozásokon, mind a szemináriumi előadások során párbeszéd alakuljon ki az előadók és a résztvevők között.

Sz. P.: Élénk vita alakult ki az EU-alkotmány ratifikálására mondott "Nem" és "Igen" pártján állók között. Kilenc résztvevős vitafórumunkon mindössze 7-7 perc állt mindenki rendelkezésére. Nyelvi dilemmám is volt, mert bár mondandómmal franciául is elkészültem, de azt tapasztaltam a Fórumon, hogy a nem világnyelvű nemzetek (görögök, szlovákok, lengyelek, törökök stb.) résztvevői anyanyelvükön adtak elő, demonstrálandó európai egyenjogúságukat. Döntenem kellett: melyik csökkentértékűségi pszichózist kerüljem el, a nemzetit vagy az egyénit. Előbbit választottam, s magyarul beszéltem.

Az első három felszólaló a "Nem" pártján állt, mondván, hogy a Giscard-féle liberális tervezet még nehezebbé teszi a dolgozók jövőbeli harcát. Cassen arról is beszélt, hogy miközben az alkotmányozás az egyik legfontosabb reálpolitikai tét az unióban, a baloldal alig foglalkozik vele, s az ESZF-on is kevéssé van jelen súlyához, jövőbeni jelentőségéhez képest. Mindez nemcsak a politikai éretlenség jele, hanem azzal a következménnyel jár, hogy a liberálisok, a tőkés vállalkozók és médiakapcsolataik nagy örömére a csendes többség szentesíteni fogja. Az altermondialista erők jó része pedig képtelen elemezni azt a realitást, amelyről azt képzeli, hogy képes azt a szűk körű, szektoriális szempontokon túlmenően kezelni. Támadták az Európai Központi Bank szerepét is, azon reális nehézségek felvillantásával, hogy egyfelől az teljesen elvált a parlamenti kontrolltól, másfelől a monetáris uniós országok monetáris politikája a nemzeti hatáskörben maradó fiskálistól. Az adórendszerek nemzetiek, miközben a pénzpolitika központi. Francis Wurtz (Egyesült Baloldal-Északi Zöldek Ligája képviselőcsoport elnöke) az elfogadás ellen lépett fel. Azzal érvelt, hogy a jobboldali pártok mellette vannak, mert szentesíti a tőke szabad áramlását, miközben nincs fiskális harmonizáció, s elősegíti a közszolgáltatások privatizációját. A konvergenciakritériumok és a maastrichti uniós szerződés a kurrens neoliberalizmus vívmányai.

Négy vitatkozó árnyaltabb képet festett az előzőeknél, hárman közülük pedig egyenesen a pozitívumok többletével zárta mérlegét. Rámutattak, hogy nem igaz, hogy Maastricht óta az európai baloldal semmit se ért volna el, az elfogadás jogilag és intézményesen is jobb helyzetet hoz, mint a "Nem". Annak ugyanis az volna a konzekvenciája, hogy a Nizzai szerződés (és társai) maradnának érvényesek. Elhangzott, hogy a "Nem" a válság álláspontja, s ennek bizonyára Bush amerikai elnök, az európai egység leglelkesebb (csendes) ellenzője örül legjobban, neki gyenge Európára van szüksége, a háborúpárti kilencek Európája a legjobb szövetségese a régivel szemben. Szakszervezeti ember mutatott rá arra, hogy fejleszthető az EU konstrukciója, s felvetette egy EU-minimálbér szükségességét is. Az alkotmány híd és továbblépés lehet egy jobb, szociális EU felé is.

Én kiemeltem, hogy mivel a nemzetközi baloldal erői szerint sincs forradalmi helyzet, továbbá az unió fejleszthető, próbáljunk egy minimális stratégia felől is gondolkozni. Ugyanis a kapitalizmus-kapitalizmus ellen békés versenyhelyzetében az EU egységének erősödése (alkotmány ténye, külügyi biztos, némely szociális jog szabadságjogokkal egy sorba emelése stb.) fontossá vált. Minden kritika valószínűleg helyes, csak éppen az érem másik oldalát nem nézi. Azt, hogy az USA-hegemóniájú világrendszerben Európának emancipálódnia kell, hogy az amerikai egyoldalú erőfölényt másokkal együtt (Kína, India) ellensúlyozni tudja. Ha az EU IV., szociális pillére kiépítéséért lépnénk fel minimális programként, akkor teljesedése esetén a munkatársadalom győzelmet aratna. Megjegyzem, hogy Richard Leming (Federal Union) és Frank Siegers (Belgian Social Forum) hozzám, az ATTAC-Hungary képviselőjéhez hasonlóan érveltek.

A záró egypercesek sorrendjével a szervezők ismét az első három szereplőt hozták helyzetbe. A búcsúpercet arra szántam, hogy elmondjam: Budapestről nézve, egy olyan országból, ahol nemhogy strasbourg-i képviselője, még pártja sincs az eurobal törekvésnek, pedig ez az egyetlen olyan párt, amibe ma szívesen belépnék, furcsának tűnne, ha a nacionalisták és szélsőjobboldal EU-ellenessége a radikális, de nem extrémbaloldallal együtt szavazna az alkotmány ellen. Nehéz olyasmivel mit kezdeni, amikor egy szónok drámai hangon bejelenti, hogy ez az alkotmánytervezet elveszi sztrájkjogunkat (szemben a valósággal, a II-28. cikkel, amelyben ez szerepel), vagy azzal, hogy az európai gyors reagálású hadtest felállítását valaki akként értékelje, hogy az az USA-val való összefogás eszköze. Nem könnyű téma egy alkotmánytervezet – de azért tanulmányozni és ismerni illene megsemmisítő kritikája előtt.

A magyarországi ATTAC-os viták is kétféle értékelésig jutottak, nem dőlt még el a két álláspont szellemi-politikai küzdelme. Franciaországban a Chirac elnök által kiírt alkotmányreferendum elérte politikai célját: megosztja a Szocialista Pártot és a zöldeket, miközben a jobboldal az elfogadás mellé állt. Innen érthető, hogy a francia kommunisták és az ATTAC számára nem marad más betöltetlen hely a politikai palettán, mint a "Nem".

F. P.: Vége a fejlődés és növekedés mítoszának: egy fenntartható társadalom felé (plenáris ülés, okt. 16.). Samir Amin szerint a fejlődés (development) kifejezés csak propagandacélokat szolgál. A kollektív imperializmus korszakába léptünk. Ebben a korszakban az értéktörvény globalizálódik, a kapitalizmus többet rombol, mint épít, nem elég tehát a neoliberalizmus kritikája. A kapitalizmus nem tartható fenn, maximum 20-50 éve van hátra. (Ez összevág Immanuel Wallerstein álláspontjával.) Ami a földgolyón történik, az éhezés, 3 milliárd ember nélkülözése, az genocídium. A kiút a szociális haladás. Szándékosan nem szocializmust mondtam – tette hozzá. Demokrácia kell egy globálisan szociális világban. Kérdésekre válaszolva arról beszélt, hogy a politikai hatalom kérdése döntő. Olyan erőviszonyokat kell kialakítani, hogy ne a fejlődő országoknak kelljen alkalmazkodniuk a fejlettekhez. Az USA közel-keleti háborújáról azt mondta, hogy az nem mást szolgál, mint a planétánk természeti kincsei felett gyakorolt totális kontrollt, ami az USA "túlfogyasztását" lehetővé teszi. Ann Pettifor, az alterglobalista brit Jubilee Research nevében arról szólt, hogy a nyugatiak rózsaszín buborékban élnek. Nem veszik észre, hogy a világgazdaságban immár kezelhetetlen aránytalanságok halmozódnak fel, aminek fő felelőse az USA, melynek magának kellene strukturális kiigazító gazdaságpolitikát folytatnia. A fejlődő országok nettó hitelezői a gazdagoknak. Amennyiben jelentős tőkekivonás indul az USA-ból, annak pusztító világgazdasági hatása lehet. A pénzügyi luftballon, az olajkérdés, a légkör felmelegedése stb. fenyeget. Szervezettnek kell lennünk, nem csupán laza hálónak! Martin Rocholl, a Friends of the Earth Europe-tól, a környezeti fenntarthatatlanságról beszélt. A hozzászólók egyike azt hangsúlyozta, hogy nem hisz a tőke humanizálhatóságában. Mások a szociális mozgalmak radikalizmusának és szervezettségének szükségességét hangsúlyozták.

B. M.: A háború és a béke kérdéseivel kapcsolatban Palesztina jövője, az iraki megszállás megszüntetése, a nukleáris fegyverek megsemmisítése és a katonai bázisok felszámolása, továbbá az Egyesült Államok imperialista politikájával szembeni közös fellépés váltott ki nagy érdeklődést, mivel széles körök előtt igazolódott be, hogy Irak lerohanása és megszállása mögött az USA hegemón törekvései húzódnak meg. A terrorizmus elleni harc ürügy, az agresszió valódi célja a gazdag iraki olajmezők fölötti ellenőrzés megszerzése.

T. M.: Az autonóm helyszínen két, gyámoltalannak kinéző lány számolt be iraki és palesztin kalandjairól.

Emma civilként az iraki Falludjában töltött fél évet. Kórházakban dolgozott és látta el a sebesülteket. Munkájukat szinte a lehetetlenségig nehezítette, hogy az amerikaiak kikapcsolták a villanyt, elzárták a vizet, s civil célpontokat támadtak. Fedél és áram hiányában sok iraki gyermek hal meg. Amerikai mesterlövészek lövik az iraki felnőtteket és gyerekeket egyaránt, több, mesterlövészpuskával fejbe lőtt iraki gyereket hoztak be a kórházba, akiken általában már nem lehetett segíteni, a városban annyira nincs gyógyszer, hogy még a kórházba sem jut. Az emberek állandó félelemben élnek. Nincsenek nemzetközi terroristák Falludjában – állítja a fiatal aktivistalány. Helyi iraki emberek harcolnak, olyanok, akiknek már az egész családjukat kiirtották a megszállók. Mit tehetünk mi itt, Európában? Először is, tudatnunk kell az emberekkel, hogy mind a mai napig Falludját és több más iraki várost folyamatosan bombáznak az amerikaiak! – adja meg a választ Emma. "Amint meghalljuk, hogy ismét bombáznak egy várost, ki kell mennünk az utcára, és tiltakoznunk kell!" Az irakiak tudják, hogy a világ lakosai tiltakoznak a háború ellen, tudják, hogy a világ lakossága az ő oldalukon áll, ez reményt ad nekik.

Eva egy palesztin menekülttáborban civilkedett. A barátja a szeme előtt halt meg – kezdi előadását -, de nem ő az első, és nem is az utolsó, akinek halálát végig kellett néznie. A sok halál azonban egy idő után érzéketlenné teszi az embert. Az európaiaknak több szociális kapcsolatot kell létesíteni az iraki és palesztin ellenállókkal. Kampányolni kell a szabadságharcosok diszkriminalizálása ellen, közös tiltakozásokat szervezni velük. Nem egyszerű megszállásról van itt szó – folytatja Eva -, hanem a nyílt amerikai imperializmusról. Globális hatását tekintve ez most sokkal fontosabb háború, mint a vietnami. A két előadó egyetért abban, hogy az amerikai elnökválasztás után kegyetlen tisztogatások lesznek a lázadó iraki városokban. A megszállás folytatódik. "Eddig az amerikaiak azt mondták: Business as usual. Most új jelmondatot találtak: Occupation as usual – mondja keserű humorral Eva.

F. P.: A német kapitalizmus és Kelet-Európa (szeminárium, okt. 16.). György Károly, az MSZOSZ külügyi titkára a külföldi direkt tőkebefektetések szerepéről szólt, és arról, hogy a munkaigényes termelés már tovább kezd települni Kelet felé. Az elmúlt egy évben emiatt 10 ezer munkahely szűnt meg (összesen pedig 1 millióval, 20%-kal kevesebb a munkahely, mint a rendszerváltás előtt), a magyar szakszervezetek az új helyzetben nem voltak a helyzet magaslatán. Két dologra van szükség. Egyrészt szociális minimum kialakítására Magyarországon és az Európai Unióban, másrészt nemzetközi koordinációra.

A baloldali politika újraalapozása Európában (szeminárium, okt. 16.). A tanácskozást a szociális mozgalomban, az Európai Baloldali Pártban és az utóbbihoz csatlakozott pártok Transform! elméleti csoportjában (pl. a francia Espace Marxban) aktív Elisabeth Gauthier vezette. Borisz Kagarlickij az oroszországi baloldal helyzetéről fejtette ki "alternatív baloldali" véleményét. Szerinte az OFKP túl széles gyűjtőpárt. Minden párt, politikai erő szétszórt, dezintegrálódik. A sajtó ellenőrzött. Akciók kellenek, nem politikai agitáció! Modern baloldali szocialista-marxista mozgalmak kellenek, demokratikus és plurális demokrácia kell – hangoztatta. Majd ennek szinte ellentmondva kijelentette: forradalomra van szükség.

Én a magyarországi baloldal helyzetéről tartottam előadást. Ismertettem a neoliberalizmusba futott MSZP gyengülését, két tagozatának baloldali-szociális törekvéseit. Kiemeltem a baloldali demagógiát alkalmazó jobboldal erősödését, beszéltem a gyengülő Munkáspárt elszigetelődő politikájáról, jobboldallal való kokettálásáról, a civil baloldalról, gyengeségeiről, vitáiról. Megemlítettem, hogy az MSZP gyengesége miatt felmerült az erősebb baloldali civil összefogás szükségessége. Ismertettem a magyar szociális mozgalmak három irányzatát (MSZFA, Lehet más a Világ Háló, Munkáspárt közeliek). Megemlítettem, hogy a Munkáspárthoz közeli csoport egyes tagjai most felléptek a jobboldali kapcsolódások ellen, ami új helyzetet jelent. Samir Amin szerint a politika hitelessége megrendült. Kiderült, hogy a kapitalizmus nem jelent demokráciát. Itt is kifejtette nézetét a kollektív imperializmusról, melyben az imperialista központok közös érdeke erősebb, mint az ellentétük. Ma nincs EU-"projekt" az USA-"projekttel" szemben, pedig a fejlődő országokkal összefogva lehetne. Az USA nem a demokráciáért harcol Irakban, hanem nyomást akar gyakorolni a világra, Európára és Kínára. Fontosak az olyan lépések, mint a francia kormány ellenállása az iraki ügyben. Fontos (lenne) ezért az EU-Moszkva-Peking együttműködés. Vittorio Agnoletto független europarlamenti képviselő szerint új baloldali Európa kell, amelyben a baloldal a zöldekkel fog össze. Katja Kipping (Rosa Luxemburg Fondation, a PDS marxista szárnya) azt emelte ki, hogy a dolgozók a munkaképes korú lakosság felét teszik ki. A szakszervezetek a munkanélküliek ügyével nemigen foglalkoznak. Nagy a kísértés a parlamenti behódolásra, de ezt nem szabadna engedni. François Houtart (World Forum for Alternativs) a baloldali erők identitásáról, a tömegmunka eszközeiről beszélt. Benyik Mátyás hozzászólásában a Porto Alegre-i alapelvek és a pártok jelenlétének ellentmondását vetette fel, továbbá azt, hogy a tömegmozgalom és a mozgalom institucionalizálódása ellentmondásban van egymással. Egy dél-afrikai nőmozgalmi aktivista azt hangoztatta, hogy "gyertek Délre, utána csináljatok jóléti államot". Az Észak jóléte részben a Dél nyomorán alapul. Vissza kell térni a következetes szocialista és antikapitalista tradíciókhoz! Volt, aki azt emelte ki, hogy a marxista mozgalmak elvesztették bázisukat. A szakszervezetek gyengék. A muzulmánok a legelnyomottabbak, ezért rájuk kell támaszkodni. Leo Gabriel (osztrák SZF) hozzászólásában arról elmélkedett, hogy a szociális mozgalom ma még nem az európai politika szubjektuma, de azzá kell lennie. Ezt a célt szolgálja a szociális mozgalmak közgyűlésének összehívása. Samir Amin szerint a szocialista, kommunista pártok, felszabadítási mozgalmak egy bizonyos helyzetben meg tudták "fordítani" az egész világot. A mozgalmak mozgalma nem biztos, hogy betölthet hasonló szerepet. Ez csak az első lépés, az út még hosszú. Minderre én is reagáltam, szerintem sem elégséges a szociális mozgalmak közgyűlésének összehívása, szervezettség és program kell. Ez utóbbi a limitek (a lehetséges) és a távlatosabb forradalmi közötti útkereséssel foglalkozzon. A forradalmi utat követő marxista, az új baloldali "intézményes" pártok (pl. Európai Baloldali Párt), a kapitalizmust megjavítani, korlátozni vagy megváltoztatni akaró civil szervezetek nyílt vagy hallgatólagos együttműködéséről van szó a jelenlegi szakaszban. Elisabeth Goutier összefoglalójában úgy reagált, hogy nem nagyon támogatja az általánosítást, mert nagyon sok az ellentmondás a mozgalomban. De a következő ESZF-en megbeszélhetnénk, hogy a kirekesztettek és a dolgozók érdekében milyen Európát akarunk. Az Espace Marx erről most publikálja Milyen EU-t milyen világnak? (Quelle EU pour quel Monde?) c. kötetét.

G8, globális szegénység és ellenállás (szeminárium, okt. 16.). Mint minden akcióra és szolidaritásra irányuló, továbbá a világproblémákkal foglalkozó rendezvényen nagy tömeg gyűlt össze, elsősorban fiatalok. Tulajdonképpen a G8-ak 2005. évi, skóciai, nyári ülése elleni tömegtiltakozás szellemi előkészítése folyt.

A népek közötti szolidaritás Európájáért (szeminárium, okt. 16.). Az előzővel ellentétben, amikor az európai intézményekről, európai jóléti rendszer megerősítéséről, Európán belüli ügyekről volt szó (ez alól az alkotmányról rendezett vita kivétel volt), kevesebb érdeklődő gyűlt össze. Egy magyar zöld fiatal hozzászólt és kijelentette, hogy lehet, hogy teljes foglalkozatás és szociális biztonság volt Magyarországon a szocializmusban, de nem volt demokrácia. Alpár Róbert (ATTAC Magyarország, MKT) reagált, ecsetelve a szocialista és a kapitalista korszak életviszonyokra ható tényeit.

Állítsuk meg a fasizmust és a szélsőjobboldalt Európában (plenáris ülés, okt. 16.). Terv szerint előadó lett volna Livingstone, London főpolgármestere, amiben az anarchisták az ESZF intézményesülését és üzletiesedését látták. Holott ez a tanácskozás maga volt a mozgalmi demokrácia, hiszen Aradi Pál (BCKSZ) is itt szólhatott. A Közgyűlés előkészítő üléséről érkeztem ide, láttam az anarchisták félelemkeltő, "direkt" módszereit. Nevükkel ellentétben nagyon is szervezettek voltak, jól meg lehetett figyelni az idősebb irányítóikat. Miután Livingstone nem jelent meg, a jelenlévők pedig nem voltak hajlandók velük szolidaritási nyilatkozatot elfogadni, egy óra elteltével távoztak. Aradi Pál ismertette egy szlovákiai roma vezető jogtalan, önvédelem utáni bebörtönzését, és teljes szolidaritást hirdetett vele.

T. M.: Több különböző előadáson vettem részt a fórumon, ezek egy részéről mások már szóltak, egy másik része pedig nem volt túl érdekes. Alacsony információtartalmú volt pl. az egyik, rasszizmus témakörében rendezett szeminárium, illetve az autonóm terek egyikén rendezett zöld előadás is, annak ellenére, hogy az autonóm terek résztvevői jelentős részben anarchistákból és zöldekből állnak.

B. M.: A londoni fórumközgyűlés végén bejelentették, hogy 4. ESZF megrendezésére 2006 tavaszán Athénban kerül sor, amely kellő időt enged az eddigi három európai és négy világszociális fórum tapasztalatainak levonására, a szervezési hibák kiküszöbölésére, valamint a szociálisfórum-mozgalmak helyi (városi, térségi és helyenként nemzeti) szintű megerősödésére, a folyamatjelleg előtérbe állítására. A szociális fórumok tapasztalatainak nemzetközi kiértékelése, a Szociális Világfórum Porto Alegre-i chartájában lefektetett célok gyakorlati megvalósítása céljából, röviden a mozgalom jövőjéről Párizsban 2004. december 18-19-én rendkívüli közgyűlést tartanak, amelynek döntései hosszú távra meghatározhatják a mozgalom előrehaladásának irányát, konszenzus hiánya esetén esetleges megtorpanását is.

T. M.: Az autonóm terek előadásai nem sokban különböztek a "nagy" ESZF-en lévő előadásoktól: előadók az emelvényen, közönség lent, a témák gyakorlatilag ugyanazok. Hogy némileg színesebb legyen, az előadásokat rövid aktivista filmecskékkel szakították meg, amelyeket részben az Archi, egy olasz alternatív művésztársaság készített. A másik különbség, hogy az előadók néha kissé "showmanesre" vették a figurát. Ez engem idegesített, de biztos van, akinek bejön.

A. R.: A globalizált tőkének sokszor globális zavarodottságot sikerül keltenie ideológiákban és mozgalmakban. Európa szociális fórumán is még mindig eredményes a "demokrácia" apológiája, a régi-új "Oszd meg és uralkodj!" technikák. Ügynökgyanús egyének, összehangoltság-gyanús módokon terjesztenek téveszméket, viszik a mozgalmakat félreértéskeltő szerepekbe (akárcsak Magyarországon). Nem könnyű mindig észrevenni, hogy a diverzifikációban a tőkés rend önfenntartó automatizmusai mellett hol van szerepe kézi vezérléseknek, titkos pártkatonáknak.

T. M.: A demokratikus deficiten és a pártok szerepén kívül van azonban még egy probléma az ESZF-folyamattal, nevezetesen a kisebbségek, de leginkább a feketék hiánya a szociálisfórum-mozgalomból. Ők a tipikus munkásosztály, a tehetősebbeket kiszolgáló, a fizikai munkát végző, a leginkább kizsákmányolt réteg. A Szociális Fórum éppen a szegénység, a társadalmi különbségek, a kizsákmányolás és a rasszizmus ellen szerveződik. Ha céljaikat valóra tudnák váltani, annak Franciaországban és Nagy-Britanniában legnagyobb nyertese éppen a fekete kisebbség lenne. Ehhez képest nemhogy előadóként, de még résztvevőként sem kapcsolódnak be a mozgalmi életbe. Az ESZF-et lezáró tüntetés ebből a szempontból még lehangolóbb volt: a járókelők között sokkal több volt a fekete, mint a tüntetők százezres tömegében, s figyelemre sem méltatták a felvonuló tömeget. Megkérdeztük fekete interjúalanyunkat, miért nincsenek itt. Válaszként azt kaptuk, hogy "nem is lehetett tudni róla", "napi 10 óra munka után már kevésbé aktívak az emberek, inkább kikapcsolódni szeretnének, vagy aludni, mint gondolkodni". E kifogások ismerősek, hallottuk már őket itthon. A magyarok éppolyanok, mint a Nyugat feketéi, sokat dolgoznak kevés pénzért, ki vannak zsákmányolva, nehéz körülmények között élnek, másodrangú polgárok Európában, és teljes mértékben hidegen hagyják őket a társadalmi-gazdasági kérdések és a mozgalmi élet. A kontinens szegényei nem érzik magukénak a Szociális Fórum céljait, de nem is jutnak el hozzájuk a szükséges információk. A briteknek és franciáknak eddig nem sikerült bevonni a fekete kisebbséget társadalmi harcukba. Ha megtalálnák a megoldást, rájönnének, hogyan lehet mozgósítani, önszerveződésre késztetni a fekete kisebbséget, az valószínűleg megoldás lenne a mi passzív magyarjaink számára is.

Sz. P.: A mai ESZF és alkotórészei nem tagadhatják le korunkat, melyben élünk. A 19. századi önszerveződő, tudatosan kulturálódó munkásmozgalommal nehezen állítható párba a mai mozgalom szellemi nyersessége, happening jellege. Érződik rajta a jelenkori audiovizuális kultúra, az elektronikus média hatása, az öntudattal és a méltósággal élés csekélyebb foka. Amit az antikapitalista hevület sem feledtethet, nincs igazi kulturális és eszmei eszméletre ébredése e mozgásoknak. A tömegkultúra felfalja még kritikus gyermekeit is, nincs autonóm szocialista munkáskultúra. A legpozitívabb, hogy a társadalmi önvédelem szükséglete viszont állandóan jelen van e mozgalmakban.

Furcsa érzés vett rajtam erőt akkor is, amikor a közszolgáltatások privatizációjával szembeni fellépés taktikai kérdéseiről vitatkoztak nyugati elvtársaim. A nyugati baloldal olyasmiért küzd ma, ami mögöttünk van, miközben többségük lehúzta a budin az államszocialista diktatúrákat. A polgári társadalom formális (mert csak negatív) szabadságfogalma érvényesül, tiltakozhatsz bármi ellen, úgysem sokat számít, a létbiztonság viszont letűnik akkor, amikor beköszönt a formális szabadság. Lehet, hogy jobban meg kellett volna érteni a tulajdonviszonyok és a politikai berendezkedés közötti összefüggéseket? Azt, hogy a közjavak alárendelődnek az uralkodó tulajdoni és termelési viszonyoknak (vö. elméleti bizonyítékként a kitűnő szociáldemokrata Stuart Holland The Socialist Challange, egykori, tán 1976-os könyvét). A tapasztalt tematikus bőség zavarát enyhítheti, hogy a 72 oldalas, ötnyelvű, "Egy másik Európáért egy másik világban" című műsorújságból pontosan rekonstruálhatók a témák, a szereplők és a helyszínek, elektronikus változatukban (www. fse-esf.org).

Szerkesztők: Bajomi Iván és Lányi András (ELTE Társadalomtudományi Kar)

1. Bevezetés

 

Az iskolarendszer elsőrendű feladata az általános műveltség átadása, olyan készségek kibontakoztatása és képességek elsajátíttatása, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz,

• hogy a társadalom tagjai egymással szót értsenek és közösséget vállaljanak,
• hogy a maguk és a gondjaikra bízottak sorsáról felelős döntéseket hozzanak,
• hogy a közcélok és a közjó megállapításáról folyó vitának illetékes résztvevői lehessenek.

 

E meghatározás elkötelezettsége félreérthetetlen: a tudnivalók rangsorolásánál ugyanúgy, mint a tanulást segítő tevékenységek megválasztásánál előnyben részesíti a kultúra életében való részvétel képességét az instrumentális tudással szemben, különbséget tesz a világ megértése és az információ birtoklása között, az oktató-nevelő munka elsődleges céljának pedig a személyiség fejlesztését, a szellemi fogékonyság elmélyítését tekinti.

A közoktatás ma nem azzal segíti a helytállást a munka világában, ha naprakész, gyorsan avuló, specializált ismereteket nyújt: a hangsúlyt az önálló tájékozódáshoz és az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges műveltség elsajátítására kell helyezni. Ezért az iskolát meg kell óvni a kiélezett gazdasági és politikai versengés közvetlen hatásaitól és a versenyelv túlzásaitól.

A készség-, illetve ismeretközpontú pedagógia híveinek vitáját álvitának tartjuk. A jól megalapozott tárgyi ismeretek iránti igénnyel szembeállított készségfejlesztés képtelenség, aminek hangoztatása csupán elfedi az oktatásügy súlyosabb problémáit, nevezetesen azt,

• hogy a tananyag korszerűsítésére irányuló törekvések sok esetben tantárgyi és szaktudományos lobbik merev ellenállásába ütköztek,
• hogy az iskola szocializációs szerepét kikezdték a társadalmi-kulturális környezet változásai, melyekkel a magyar oktatásügy intézményei alig próbáltak lépést tartani,
• hogy költséghatékonyság címén a pedagógusok túlterhelése folyik, ami a minőségi munkát lehetetlenné teszi.

 

Az esélyegyenlőséget követelő demokrata, illetve a képzés hatékonyságát szorgalmazó technokrata nézetek ellentéte is nehezen értelmezhető mindaddig, amíg nincs előzetes egyetértés afelől,

• hogy mi is az, amihez az iskolában egyenlő hozzáférést kellene biztosítani,
• hogy miben mérjük a képzés eredményességét,
• végül hogy kik képviseljék a közoktatással szemben a “valós” társadalmi igényeket.

 

A tanulók túlterheltségét kárhoztató megnyilatkozások és az egyidejűleg megfogalmazott, a teljesítményük romlásával kapcsolatos panaszok arra utalnak, hogy a probléma nem a tananyag mennyiségével kapcsolatos, megoldása pedig a képzési célok és módszerek újragondolását kívánja. Amit manapság hatékony oktatáson értenek, véleményünk szerint a tudás fogalmának szűk, technokratikus felfogásán alapul, és a társadalom integritásának megőrzéséhez nélkülözhetetlen közös tudás elszegényedéséhez vezet, akár szigorítják a követelményeket, akár enyhítenek rajtuk.

Meggyőződésünk végül, hogy az elkötelezett, illetve világnézetileg semleges közoktatás híveinek vitája is feloldható. Nem nehéz belátni, hogy minden tanítás és minden oktatáspolitikai rendelkezés kimondva-kimondatlanul elkötelezett a tudnivalók és élethelyzetek ilyen vagy olyan értelmezése mellett. Ez alól nem kivétel az értéksemlegesség, az esélyegyenlőség vagy a hatékonyság célkitűzése sem. A képzés és a képzett pedagógus elkerülhetetlen (sőt kívánatos) elkötelezettsége az igaz tudás valamely felfogása mellett nem akadálya, hanem előfeltétele a különféle meggyőződések szabad és méltányos párbeszédének az iskola falai között ugyanúgy, mint a nyilvánosság fórumain. Az oktatás- és kultúrpolitikától az értelmiség e párbeszéd háborítatlanságának biztosítékait várja.

Az oktatáspolitikai rendszerváltás napirendjére került nagy kérdések egyikét sem sikerült eddig megnyugtatóan rendezni. Nem is lehet talán mindaddig, amíg nem jön létre közmegegyezés a célokat és értékelsőbbségeket illetően. A politika ezt azzal segítheti, ha látványos, elhamarkodott intézkedések helyett megteremti a hosszabb távra tekintő gondolkodás és cselekvés feltételeit. Az iskolarendszer változásai évtizedekben mérhetők, az oktatási-nevelési folyamatokban a türelmetlenség csak kárt tehet. Az egymást váltó oktatáspolitikai kurzusok háborúsága visszás, felemás módon hatol be az iskolákba. Az elhamarkodott intézkedések végrehajtása vagy megkerülése egyaránt rengeteg energiát von el a tanítástól, s a pedagógiai gyakorlattól elszakadt tanügyi bürokrácia befolyását növeli.

 

2. Alapértékek

Műveltség és elkötelezettség

Az iskola, amennyiben tudást közvetít, egy közösség ügyeibe nyújt beavatást, és annak elkötelezettségéről tudósít a szép, a jó és az igaz egy bizonyos felfogása mellett. Eljárásokra tanít, melyek segítségével egyéni tapasztalataink egy összefüggő és társainkkal megosztható közös valóság részeként értelmezhetők. A módszerek, szabályok, példák és minták e rendezett gyűjteményének elsajátítása teszi az embert műveltté. A műveltség nem ismeretek halmaza, hanem a személy képessége arra, hogy az értékek mibenlétéről zajló társadalmi párbeszédnek illetékes résztvevője lehessen. A műveltség nélkül elsajátítható tudás neve: információ. Az információ értelem-összefüggéseiből kiragadott ismeret. A műveltség nem az elsajátított tudáscsomag gazdagságában különbözik az információs szupersztrádán elérhető adatbázisok tudáskincsétől, hanem abban, hogy elemei a világkép egészének összefüggésében nyerik el értelmüket, és a tárgyi ismeretek a személy képességeinek kibontakoztatását szolgálják. Ezeknek az összefüggéseknek a megértése magában foglalja a tudás világáért viselt személyes felelősségünk belátását is.

A hagyomány értelme

A globális informatikai rendszerek kiépülése és a tömegkommunikációs technológia fejlődése következtében ma soha nem látott mennyiségű új információ verseng a közfigyelemért. Ezzel párhuzamosan terjed az a kimondatlan meggyőződés, hogy a legfrissebb tudás a legjobb is egyúttal, s az előttünk járt nemzedékek tudásának csak muzeális értéke van. A sikeres alkalmazás és alkalmazkodás technológiái valóban elsajátíthatók anélkül, hogy a viszonyok és magatartásformák értelmére kérdeznénk. A világ és önmagunk megértéséhez ezzel szemben az út a mások megértésén át vezet: a sorsunkat, intézményeinket és fogalmainkat formáló, nemzedékeken átívelő kulturális párbeszéd folyamatába kapcsolódva. Csak a múlt ismeretében tudjuk jövőnket választani.

A képzelőerő és az alkotókedv kibontakoztatása

Az egyes tudásterületeken felhalmozódó ismeretek áttekinthetetlen sokasága hatalmas nyomást gyakorol a közoktatásra, amelynek az nem képes ellenállni. Az iskolában töltött idő egy részét olyan ismeretek megtanítására fecséreljük, amelyek felfogása a növendék életkori sajátosságaival ellenkezik, a mechanikus elsajátítás igyekezete pedig kreatív képességeit sorvasztja el. Szabad idejét ugyanakkor az elektronikus tudatipar kínálatának tétlen és magányos fogyasztójaként tölti. Együtt e kettő óhatatlanul vezet a képzelet beszűküléséhez, az ízlés és a vélemények nagyfokú egyformaságához. Ennek ellensúlyozása érdekében az iskolában jóval nagyobb teret kell biztosítani a kreativitást fejlesztő tevékenységformáknak s az olyan pedagógiai módszereknek, amelyek fokozottan építenek a fiatalok érdeklődésére, kezdeményezőkészségére, öntevékenységére.

A kommunikációs készségek fejlesztése

Az informatikai és egyéb műszaki berendezések használata egyre nagyobb szerepet játszik a tanulásban és a tudnivalók sorában, de még a játéktevékenységekben is. Eközben háttérbe szorul vagy tartalmatlanná válik a személyes érintkezés a tanárral, illetve a kortárs csoport tagjaival. A technikai eszközökkel helyettesíthető képességek fejlesztése látszólag elveszíti a jelentőségét. Az emlékezetet adatbázisok, a helyesírást, számolni tudást számítógépes programok, a társas testedzést testépítő gépek teszik feleslegessé, a megértő kapcsolatot pedig tanár és diák között interaktív oktatási programok, mindentudó CD-romok, távoktatás, tesztvizsga stb. A “tökéletes” technológia fölénye megfoszt a saját szem, kéz, láb és fej önálló, sikeres használatába vetett bizalomtól. Ezzel szorosan összefügg a nyelvi kifejezőkészség hanyatlása a fiataloknál, és ugyanakkor a növekvő intolerancia tünetei, a vitakészség romlása, a bizalomteli együttműködés ritkasága és a szolidaritás hiánya tanúskodnak a társas érintkezés kultúrájának visszaeséséről. Az önkifejezés és a társas együttműködés képességének fejlesztése és a mások megértésére nyitott, empatikus magatartás kialakítása az oktatás valamennyi szintjén elsőrendű pedagógiai cél.

Fenntarthatóság

A most felnövekvő nemzedéknek a civilizációnkat létében fenyegető ökológiai válság kihívására kell választ találnia. Ennek a helyzetnek a tudatosítása a közoktatás elsőrendű feladata. A jövő nemzedékekkel szemben viselt felelősségünk belátása nem hiányozhat a képzés alapvető céljai közül. Az iskola ne csak szavakban, hanem tettekben is juttassa kifejezésre az életformák gazdag változatosságának tiszteletét, elkötelezettségünket az emberhez méltó élet természeti és kulturális feltételeinek megőrzése mellett, elősegítve ezáltal a pazarló fogyasztás és a jólét közötti különbség felismerését.

Az öntevékenység fejlesztése és a társadalmi szolidaritás erősítése

A társadalmi szolidaritás kialakulását nehezítő – rendszerváltás előtti és utáni – történelmi fejleményeket figyelembe véve kiemelkedő jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy az iskolai és az iskolán kívüli nevelés idejekorán ismertesse meg a fiatalokat az öntevékeny társadalmi cselekvés lehetséges kereteivel. Tanulóéveik során kapcsolódjanak be a helyi közéletbe. Az iskola játsszon kezdeményező szerepet a korosztályok, nemek, etnikumok, felekezetek, szegények és gazdagok közötti szolidaritás megerősítésében.

 

3. Nyilvánosság, demokratikus döntési folyamatok

A rossz döntések és a sikertelen végrehajtás okát nem utolsósorban a rossz döntési mechanizmusokban látjuk. Ezek működése nem segíti, résztvevői pedig nem igénylik a közmegegyezést. Ezért az alábbiakban olyan megoldásokra teszünk javaslatot, amelyek egyszerre szolgálják

• a tudás társadalmi körforgalmáról gondoskodó intézményrendszer autonómiáját,
• az érdemi párbeszéd kibontakozását az érintettek között,
• a demokratikus döntési kultúra meghonosodását,
• valamint az iskola és társadalmi környezete közti kapcsolatok elmélyítését.

Ez utóbbit nem pótolja, sőt akadályozza, ha az általánosan képző intézmények a munkaerőpiac vélt vagy valóságos igényeihez igazodnak. Az iskolának ahhoz, hogy társadalmi rendeltetésének eleget tegyen, nem az üzleti élettel, hanem a szellemi élettel, valamint helyi társadalmi környezetével kell eleven kapcsolatot tartania.

A közoktatás egészét érintő törvényi, szerkezeti és tantervi változásokra csak hosszú távra tekintő, szakmailag megalapozott, nyilvános vitában elfogadott, az érintettekkel egyeztetett elgondolások alapján kerüljön sor. A nyugodt munka és a kiegyensúlyozott fejlesztőtevékenység létfontosságú az iskolában. Ma az oktatásügy egyaránt kiszolgáltatott a politikai széljárásoknak, a gazdasági nyomásnak és a világnézeti háborúságoknak.

Javasoljuk,

• hogy a közoktatási törvény érdemi elemei csak kétharmados többséggel legyenek módosíthatók,
• hogy a Nemzeti Alaptanterv 2003-ban elfogadott módosítását a tárca vonja vissza, mivel az eddigi munkálatok és a döntés-előkészítés folyamata a demokratikus követelményeknek nem tett eleget,
• javasoljuk továbbá a szétaprózott és kevéssé hatékony országos szintű oktatásügyi konzultatív rendszer továbbfejlesztését, egy Országos Oktatási Tanács létrehozását.

 

Az Országos Oktatási Tanács tűzze napirendjére az oktatás több alrendszerét érintő kérdéseket (pl. a közoktatás és a szakoktatás, illetve a közoktatás és a felsőoktatás közötti kapcsolatokat), illetve az oktatási rendszer egészét érintő problémákat. Biztosítson teret az álláspontok és kezdeményezések érdemi vitájának, értékelő és közvetítő tevékenységével segítse a megalapozott döntések megszületését. Hozzon létre alkalmi bizottságokat egyes, nagy jelentőségű kérdések vizsgálatára (pl. a felvételi vagy az érettségi rendszer reformja, tanárképzés, az iskolai képzési követelmények újraszabályozása stb.). Az évente néhány alkalommal ülésező OOT részét képeznék az egyes oktatási alrendszerekhez kapcsolódó, folyamatos munkát végző konzultatív testületek (felsőoktatási tanács, köznevelési tanács, szakoktatási tanács, felnőtt- és távoktatási tanács), melyekben egyrészt az oktatási tárca képviselői, másrészt az érintett csoportok képviselői (önkormányzatok, pedagógus szakszervezetek, szakmai szervezetek, szülői szervezetek, diákszervezetek, egyházak és egyéb iskolafenntartó szervezetek, nemzeti, etnikai kisebbségek), harmadrészt a parlamenti pártok delegáltjai, továbbá tudományos kutatók vennének részt. Kívánatos, hogy az iskolarendszer fejlesztésében a jövőben nagyobb szerephez jussanak a gyermek- és serdülőkor sajátosságaival, illetve a korszerű műveltség kérdéseivel foglalkozó kutatók. A Tanács és konzultatív testületei ne a szaktárca alárendeltségében működjenek. Tagjaikat ne kormányzati ciklusonként delegálják, s azok egyenként és testületileg közvetlenül fordulhassanak a nyilvánossághoz s álljanak helyt döntéseikért. A konzultatív testületek rendelkezzenek megfelelő erőforrásokkal ahhoz, hogy független tényfeltáró jelentéseket készíthessenek, kutatásokat rendelhessenek egy-egy intézményrendszer vagy oktatásügyi terület működéséről.

A szakmai nyilvánosság teljes függetlenségének megteremtése érdekében a pedagógiai lapok támogatásával kapcsolatos döntéseket a jövőben ne az oktatási tárca hozza meg, hanem az Országos Oktatási Tanács.

Az intézmények közti együttműködésnek különös jelentőséget tulajdonítunk, ezért javasoljuk, hogy ne csak országos, illetve iskolai szinten, hanem a megyékben, kistérségekben, valamint a nagyobb településeken is jöjjenek létre ilyen oktatásügyi egyeztető testületek. Ezt indokolja többek között az is, hogy az Európai Unió strukturális alapjainak támogatásait elsősorban a saját humánerőforrás-fejlesztési terveket kialakítani képes, több intézmény, település összefogásán alapuló társulások lesznek képesek megszerezni. Az oktatásügy és számos más humánszolgáltatás szempontjából üdvös lenne egy olyan közigazgatási reform, amely a Bibó István és Erdei Ferenc nevéhez fűződő “város és vidéke” koncepció jegyében önálló, saját forrásokkal rendelkező közigazgatási szintté alakítaná a kistérségeket. Ezen a szinten már lehetőség nyílna fontos humánszolgáltatások (pl. szűrővizsgálatok, logopé­diai ellátás, gyógytestnevelés, nevelési tanácsadás, pályaválasztás tanácsadás, a fogyatékos gyermekek integrált nevelése stb.) megszervezésére, amelyek folyamatos működtetésére az egyes kistelepülések önállóan nem képesek, és amelyek hiánya igen hátrányosan érinti az adott népességet. Ezért ösztönözni kellene a kistérségi szintű közoktatási együttműködés intézményes kereteinek kialakítását.

Az oktatási rendszer pluralizálódása és az élethossziglani tanulás szerepének növekedése megsokszorozta az oktatási, pályaválasztási, illetve átképzési, felnőttképzési tanácsadás jelentőségét és feladatait. Ideje volna létrehozni az ilyen szolgáltatást nyújtó intézmények országos hálózatát, melynek keretei között bármely településen ingyen és gyorsan juthatnának a tanulni vágyók felvilágosításhoz és tanácshoz pálya- és iskolaválasztási problémáikkal kapcsolatban.

 

4. Az iskolaszerkezet megszilárdítása

A korábbi iskolaszerkezetet pluralizáló intézkedések súlyos és maradandó zűrzavart okoztak az 5–8. évfolyamokon. A gimnáziumok lefelé terjeszkedése sok helyen az általános iskolai felső tagozat elnéptelenedéséhez, az iskolák közti konkurenciaharc kiéleződéséhez, a tanulók eltérő társadalmi helyzetét leképező szegregációhoz, a tanítás tervezhetetlenségéhez vezetett. A helyzetet súlyosbítja, hogy a Nemzeti Alaptanterv reformja eltörli az egységesen megállapított képzési követelményeket, ezáltal az intézmények közötti átjárhatóság és összemérhetőség tovább nehezül. A kialakult helyzetet tarthatatlannak látjuk, de tisztában vagyunk azzal is, hogy adminisztratív intézkedésekkel a beindult folyamatok nehezen korrigálhatók. Javasoljuk az egységes iskolaszerkezet helyreállítását, az általános, illetve középiskolai képzési szakasz intézményes elválasztását.

Az alapos szakmai előkészületek, széles körű egyetértés híján bevezetett változásoknak rendszerint több a kára, mint a haszna. Kétszeresen áll ez az olyan nagy és nehézkes rendszerekre, mint amilyen a közoktatás. Ez óvatosságra int a szerkezeti reformok kérdésében is. Az újabban pártolt 6+6 éves képzés előnyei korántsem nyilvánvalók. Az alapozó időszak meghosszabbítása mellett szóló érvekkel szemben megfontolandók azok a veszélyek, amelyek abból származhatnak, ha az iskolaváltás okozta nehézségeket, megrázkódtatásokat éppen a serdülőkor élettani okokból legkényesebb éveire időzítjük.

Egyértelműen ellenezzük a középiskola lefelé terjeszkedésével egy­idejűleg felmerült “érettségire felkészítő szakasz” elkülönítését a 11–12. évfolyamokon. Ez az intézkedés megrövidítené az általános műveltség megszerzésének időszakát, előre hozná a kényszerű szakosodás időpontját, és tovább fokozná a középiskolai képzés több szempontból is kártékony “egyetemorientáltságát”.

A 8+4-es vagy 6+6-os rendszer közötti választás ugyanakkor egyike a legsürgősebbeknek: az alaptanterv véglegesítését például csak ezután tartanánk célszerűnek. (Megítélésünk szerint a fentebb javasolt Országos Oktatási Tanács lehetne az a testület, amely alapos elemzések birtokában kidolgozhatná az iskolaszerkezettel kapcsolatos koncepciót és a kívánatos iskolaszerkezethez való közeledés, azaz az “átmenet” lehetséges forgatókönyveit.)

Súlyos kifogások merülnek fel a középiskolákban bevezetett nulladik évfolyammal kapcsolatban is. Mi indokolja, hogy a nyelvtanulást és az informatika alapjainak elsajátítását az iskolarendszer külön évfolyamon, az oktatási idő meghosszabbításával oldja meg? Miért éppen ezek s nem más, alapvetőbb tudásterületek élvezik ezt a kitüntetett helyzetet? Valóban az idő hiánya okozza a tanulók nyelvismere­tének elégtelenségét? Van-e felhatalmazása az oktatáspolitikának arra, hogy eleve és már beiskolázásuk előtt mintegy évismétlésre ítéljen minden középiskolást, és a tanulással töltött életszakaszt egy évvel meghosszabbítsa?

Ha komolyan vesszük, hogy a nulladik évfolyam bevezetésével egyidejűleg egy-egy nemzedék 60–80%-a felsőfokú képzésben is részesül majd, ez azt jelentené, hogy a fiatalok többsége 25 éves korában válik csak társadalmi értelemben felnőtt kenyérkeresővé. Ha egy ágazat fejlesztési elképzelései ilyen horderejű társadalmi változásokat idéznek elő, a legkevesebb, hogy ezekről a nyilvánosság bevonásával, hosszas és alapos mérlegelés után döntsenek. Az iskolaévek számának egy igencsak vitatható koncepció jegyében történő szaporítása szerintünk azon kivételes esetek egyike, amikor egy szakpolitikai döntésről akár népszavazáson is érdemes volna kikérni az ország véleményét. Ellenkező esetben az elhatározás önkényességét nehéz lesz igazolni azok előtt, akik szerint a képzési idő elnyújtásával az oktatásügy arra kap felhatalmazást, hogy egy lényegében változatlan feladatot rosszabb hatásfokkal, hosszabb idő alatt végezzen el.

Az esélyegyenlőség és méltányosság szempontjából azonban nem csak a “vertikális” iskolaszerkezet kérdései érdemelnek figyelmet, hanem a “horizontális” széttagolódás is: nevezetesen a hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyermekek szegregációjának az elmúlt évtizedekben kialakult “spontán” formái. A jövőben törekedni kellene arra, hogy a szegregált megoldások felszámolását az állam ne csak anyagi ösztönzőkkel, hanem az iskolafenntartóknak nyújtott szakmai segítségnyújtással, illetve megfelelő tartalmú továbbképzésekkel is támogassa. A társadalom kettészakadásának megakadályozása érdekében javasoljuk, hogy a leszakadó térségekben, kedvezőtlen adottságú városrészekben jöjjenek létre kiemelt oktatási körzetek. (Ilyenek működnek számos európai országban.) Ezekben a körzetekben az oktatási intézmények és pedagógusaik munkája a rendkívüli nehézségekkel arányos, megkülönböztetett támogatást igényel. Ennek forrásai helyben nem teremthetők elő, azokat – országos jelentőségű közcélról lévén szó – a központi költségvetésnek kell fedeznie.

 

5. A második esély iskolái

A jövőben az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani annak a több tízezer fiatalnak a sorsára, akik különféle okok (túlkorosság, korai terhesség, anyagi nehézségek, családi problémák, rosszul előkészített pályaválasztás, az iskolai képzés és nevelőmunka hiányosságai, fegyelmi problémák stb.) miatt még napjainkban is megfelelő végbizonyítvány, illetve szakképesítés nélkül kerülnek ki az iskolarendszerből. Meg kellene teremteni számukra a tanulás és továbbtanulás, a korrekció és az újrakezdés feltételeit életük későbbi szakaszában, helyzetüknek megfelelő képzési formákban, szociális támogatás kedvezményezettjeiként. Ennek akadályai korántsem nyilvánvalóak, feltárásukhoz rendszeres kutatómunkára, elhárításukhoz az önkormányzatok részéről átfogó és megalapozott intézkedési tervre volna szükség. A felnőttoktatás különféle formáinak fedezete jelenjen meg az önkormányzatok normatív támogatásának új elemeként.

Az országos foglalkoztatási alapból, pályázati úton olyan felnőttek is kapjanak támogatást tanulási terveik megvalósításához, akik még nem munkanélküliek, de veszélyeztetve érzik állásukat, valamint azok is, akik tartósan kikerültek a munkaerőpiacról, és kísérletet akarnak tenni arra, hogy újra keresőtevékenységhez jussanak.

 

6. Értékelés, kimeneti szabályozás

Az oktatási rendszer pluralizálódása és a magánkezdemények szaporodása megnöveli az egységes kimeneti szabályozás jelentőségét. A képzési követelmények meghatározása nem igazodhat az iskolafenntartók, az oktatási vállalkozók, illetve a munkaadók rövid távú érdekeihez. A képzettségek tartalmi szabályozása nyújtson biztosítékot arra, hogy az intézmények művelt, a társadalmi viszonyok alakításába bekapcsolódni képes, jogaikat és kötelességeiket ismerő felelős polgárokat neveljenek.

A különféle végbizonyítványok értékének szavatolása érdekében, továbbá azt elősegítendő, hogy hiteles kép alakuljon ki az egyes oktatási intézményekről, gondoskodni kell valamennyi diák tudás- és készségszintjének megbízható, a képző intézménytől független méréséről. A részrehajlás nélküli és érdemi értékelést nyújtó kimeneti szabályozás jelentős eszköz lehet a végzettségek és képesítések inflálódása ellenében, s a megalapozott intézményfejlesztés nélkülözhetetlen előfeltétele. Elkerülhetővé tenné, hogy az általános iskolai képzés hiányosságait a középiskolában, a középiskoláét az egyetemen kelljen pótolni.

Az egyes iskolák teljesítményének értékelése azonban ne csak a továbbtanulási arányszámok, hanem az otthonról hozott adottságok fényében, a “hozzáadott érték” figyelembevételével történjék. Az értékelés szempontjai között kapjon helyet az iskola légköre, nyitottsága a helyi társadalom felé, valamint a tanulók közérzete is.

Az értékelések szakmai elismertségének erősítése érdekében javasoljuk, hogy az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont, illetve az ennek keretében működő regionális irodák irányításában a jövőben kapjanak nagyobb szerepet az iskolafenntartók és a különféle szakmai szervezetek képviselői.

A felsőoktatásban az államvizsgák komolyságának helyreállítása megkívánja, hogy azokon elnökként a képző intézménytől független szakemberek is minden esetben részt vegyenek, mintegy a köz (az állam) képviseletében.

 

7. Tantervi kérdések

A Nemzeti Alaptanterv 2003-ban elfogadott módosítása a képzés tartalmát illetően az iskoláknak szinte korlátlan önállóságot biztosít, elsőrendű céljának a személyiség sokoldalú fejlesztését tekinti, s az elsajátítandó tudnivalók interdiszciplinaritását hangsúlyozza. Tiszteletre méltó céljaikat a szerzők az egységesen kötelező tananyag eltörlésével vélték szolgálni, ezért a rendelet csupán általános fejlesztési követelményeket ír elő.

A bevezetett szabályozást elfogadhatatlannak tartjuk, mivel az

• nyílt támadást jelent a közös és általános műveltség eszméje ellen, amiről a kulturális globalizáció korában nem mondhatunk le a társadalom integritásának veszélyeztetése nélkül,
• a fejlesztési követelmények tartalmi meghatározottság híján megfoghatatlanok és ellenőrizhetetlenek,
• elvész az a követelményrendszer, melynek alapján a kerettantervek és helyi tantervek megítélhetők lennének, így az akkreditációs eljárást a mindenkori döntéshozók akaratán kívül semmi nem szabályozza,
• az alternatív kerettantervek maguk is csupán tájékoztató jellegűek lévén, esetlegessé válik, hogy az egyes iskolákban mit tanítanak, ez pedig éppen az újító kezdeményezések esélyeit rontja, s akaratlanul is a tantárgy- és érettségi-központú pedagógia pozícióit erősíti, rosszabb esetben a piac “gyakorlatias” igényeire hivatkozva az igénytelenségnek nyit teret,
• az oktatásirányítás ugyan elhárította magától a döntőbíró hálátlan szerepét az egyes műveltségi területek között az időkeretekért folyó, egyre élesebb vetélkedésben, ez azonban a kialakult aránytalanságokon mit sem változtat, s a konfliktusok, amelyek kikerülnek az oktatásirányítás látóteréből, fennmaradnak, káros következményeikkel együtt,
• a gyermek érdekeire, túlterheltségére vagy önmagukban értelmezhetetlen teljesítménymérési adatokra hivatkozó “személyiség-központú” bírálat rosszul választotta meg célpontját: a tananyag korszerűsítését nem helyettesítheti a tananyag elrelativizálása, az interdiszciplinaritás gyakran a semmitmondó felületesség álruhája, s a tanuláshoz, kreatív gondolkodáshoz, önkifejezéshez kellő képességek nem fejleszthetők a tárgyi tudás rovására vagy annak ellenében,
• a tervezett intézkedések a gyakorlatban a szándékolttal ellenkező eredményre vezetnek: a tanterv szerepét a tankönyvpiac veszi át, s nem a tantestületek önállósága növekszik elsősorban, hanem a nagy tankönyvkiadók befolyása. Rajtuk keresztül célzott támogatással és egyéb módszerekkel az állami oktatáspolitika is akadálytalanul és ellenőrizhetetlenül formálhatja a maga képére a tanmenetet.

A műveltségi törzsanyagra vonatkozó közmegegyezés nehezen nélkülözhető viszonyítási pontot jelent a helyi és kerettantervek, illetve az iskolai teljesítmények értékelésénél. Ezért javasoljuk az egyes képzési szakaszokban elsajátítandó tudnivalók meghatározását. Az egymásra épülő tantervek kialakításánál azonban az oktatásirányítás tanúsítson ellenállást a kötelező tananyag növelését szorgalmazó tantárgyi lobbik nyomásával szemben, de ne azok megkerülésével, hanem éppen ellenkezőleg, a szakmai viták nyilvánosságának kiszélesítésével érjen célt.

A kötelező tananyag megszüntetésével egyidejűleg ráadásul a kimeneti szabályozásból is eltűnnének a tartalmi elemek, amennyiben a “kompetencia-központú” érettségi bevezetésére irányuló törekvések sikerrel járnak. Az érettségi vizsga ezentúl elsősorban olyan képességek meglétét ellenőrizné, amelyek inkább függenek a tanuló adottságaitól, a család társadalmi-kulturális helyzetétől, mint az iskolában elvégzett munkától.

“Elmélyült tudásra” az itt körvonalazódó jövő iskolájában csak egy, tetszőlegesen választott műveltségi területen kellene okvetlenül szert tennie a növendéknek. Aki pl. szabadon választott vizsgatárgyként az informatikát veszi fel, annak társadalom- és természettudományi, irodalmi és művészeti ismereteiről csupán egy tantárgyakhoz csak “többé-kevésbé” kötődő általános műveltségi tesztlap kitöltésével kell számot adnia.

Nem véletlenül példálózunk az informatikával, amely ezekben a tervezetekben az alapvető tudásterületek egyikeként szerepel, és még ezekhez képest is megkülönböztetett bánásmódban részesül. Ezt ugyanis semmi sem indokolja. Az informatika nyelvét tekintve a matematika egyik alkalmazási területe, társadalmi használata a média- vagy kommunikációs ismeretek körében tanulmányozható. A széles körben elterjedt informatikai eszközök használatához kellő alapismereteket a jobb szociális helyzetben lévő tanulók az iskolán kívül sajátítják el, sokkal inkább, mint a most száműzött műveltségelemek bármelyikét. Az informatikai eszközöknek mint oktatási segédleteknek nagy jelentőséget tulajdonítunk, használatukat azonban az egyes tantárgyak keretei között lehet és kell begyakorolni, hasznosságukat igazolni. Az ehhez szükséges technikai ismereteket természetesen azoknak a gyerekeknek, akik szabad idejüket még nem a számítógép előtt töltik, rövid kurzusokon mindenképp át kell adni. A tudományok tudományának beállított és a haladás jelképe gyanánt ünnepelt informatikát ugyanakkor a tudás és az iskola szerepét eltorzító technokrata gondolkodásmód riasztó tünetének tartjuk. Térhódítása az informatikai ipar szinte korlátlan érdekérvényesítő képességéről tanúskodik.

Egészében az így megreformált érettségi a tanulók szövegértését ellenőrzi, de nem kívánja meg az alapvető műveltséghez tartozó szövegek ismeretét, s ezt nem is teheti, hiszen az új NAT nem ismeri el egy ilyen műveltségi törzsanyag létének jogosultságát. Kritikai gondolkodást kíván, de a megalapozott véleményformáláshoz kellő “akadémikus” ismeretek híján csak a kritizálgatást bátorítja. Interdiszciplináris összefüggések felismerésére számít olyan ismerettárgyak között, amelyek elsajátíttatásáról a tanterv nem gondoskodik, és amelyek ismeretét az érettségi nem kéri számon.

Bírálatunk nem érinti a tervezet számos üdvös törekvését, melyek az érettségi reformjával kapcsolatos korábbi munkálatokra építenek. Külön is kiemelnénk ezek közül a “mestermunka” (projekt) elkészítését: olyan vizsgaforma ez, amelyben a kreativitás és az interdiszciplinaritás nem jámbor óhaj, hanem elmélyült munka, diák és tanár közti rendszeres együttműködés eredménye lehet.

 

8. Pedagógiai kérdések, a pedagógusok helyzete

Az öntevékenység és kreativitás fejlesztése, az állampolgárrá nevelés, valamint a felkészítés az egész életen át tartó tanulásra, meggyőződésünk szerint nem tantervi, hanem didaktikai kérdés. Az elsőrendű pedagógiai cél szerintünk a tanulás megkedveltetése – minden egyéb cél teljesülésének ez az előfeltétele. Ez pedig pedagógiai szemléletváltást kíván, és a gyermekkori szocializáció intézményes kereteinek újragondolását, hogy teret nyerhessenek a tanulók érdeklődésére, kíváncsiságára, kísérletező kedvére, aktivitására alapozó pedagógiai módszerek, az iskolai és órakereten kívüli világhoz szervesen kapcsolódó pedagógiai tevékenységek, melyek nyitottá tesznek a tudomány, a kultúra világa felé, s így készítenek fel az önálló ismeretszerzésre. Hazai és külföldi, régi és mai reformerek pedagógiai gondolataihoz, kezdeményezéseihez kapcsolódva elő kellene segíteni az aktív pedagógiai módszerek, a mai környezethez illeszkedő új megoldások elterjesztését.

Mindenféle oktatási reformnál előbbre valónak tartjuk a pedagógusok helyzetét és az oktatás személyi feltételeit javító intézkedéseket. A megfelelő színvonalú képzés feltételei jelenleg távolról sem adottak. A béremelések után is nehéz körülmények között élő, kontraszelektált, többletfeladatokkal túlterhelt és agyonadminisztrált pedagógusok nem képesek a reformszándékok érdemi megvalósítására. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a fiatal értelmiség legjava nem kívánkozik a pedagóguspályára, amelyet a nemes hivatás gyakorlói is sokszor elhagyni igyekeznek inkább.

A gyermekszám folyamatos csökkenése és az 1990-ben bevezetett új, fejkvótarendszerű finanszírozási rendszer, továbbá az önkormányzatok jelentős részének csekély tehervállaló képessége miatt a pedagógusok, intézményvezetők szakmai perspektíváit elhomályosítja az óvodák-iskolák bezárásától, illetve az elbocsátástól való félelem. Ezért mielőbb meg kellene szüntetni a közszolgálati státus felemás jellegét, minek következtében a köz szolgái átszervezések, intézménymegszüntetések esetén bármikor elveszthetik állásukat. Míg egyes nyugat-európai országokban a közalkalmazottak nyugdíjig tartó védettsége ellensúlyozza az alacsonyabb bérszínvonalat, a hazai rendszer a kétféle hátrányt egyesíti: az alacsonyabb béreket és a létbizonytalanságot. Az állásbiztonság megteremtésének érdekében javasoljuk, hogy az érintett települések vagy a létrehozandó kistérségi oktatási társulások egyezzenek meg a pedagógusokkal, hogy a garantált állásbiztonság fejében ez utóbbiak elfogadják, hogy szükség esetén nem az eredeti iskolájukban, illetve szűkebb szakterületükön folytatják tovább pályájukat, hanem vállalják a körzeten belüli mobilitást, illetve új feladatokra való felkészülést, átképzést: pl. fiatal pedagógusok munkáját segítő mentor, fejlesztőpedagógus, iskolai szociális munkás, körzeti gyermekvédelmi felelős, családsegítő, iskola- és pályaválasztási tanácsadás, felnőttoktatás, az iskolai tevékenységekhez kapcsolódó, kiegészítő jellegű kulturális foglalkozások tartása stb. fő- vagy félállásban.

Ami a gyerekszám csökkenését illeti, jelen körülményeink között ez önmagában nem indokolja a tantestület létszámának csökkentését vagy az iskola bezárását. A közoktatásnak inkább arra kellene felhasználnia ezt a szomorú fejleményt, hogy növelje az intenzív egyéni és kiscsoportos foglalkozások számát a tehetséggondozás, felzárkóztatás, fakultáció, szakköri munka stb. területén. Ennek haszna összehasonlíthatatlanul nagyobb volna, mint az “átszervezések” során megtakarított bértömeg értéke.

A pedagóguspálya vonzerejének megteremtése érdekében fel kell hagyni végre a kötelező óraszám emelésére irányuló megújuló kísérletekkel (illetve a foglalkoztatási viszonyok olyan átalakításával, amely az önként vállalt nagyszámú túlóra révén teszi túlterheltté a pedagógusokat). Az egyéni foglalkozásokkal, önként vállalt feladatokkal, speciális feladatokra való felkészüléssel töltött idő számítson bele a tanár órakeretébe. Az oktatásirányítás gondoskodjon a pedagógust segítő iskolai munkakörök létesítésének és betöltésének anyagi fedezetéről is. Kormányváltásoktól függetlenül alakuljon ki és érvényesüljön a pedagóguséletpálya-modell. Ez tartalmazza a különféle teljesítmények értékelésének egységes, áttekinthető rendszerét. Vessen számot azzal is, hogy a pedagógus tudásának megújítása, szellemi tájékozódásának támogatása létkérdés az oktatás minőségének szempontjából. Ezért biztosítani kell minden tanár számára a rendszeres továbbképzés lehetőségét, valamint hogy hétévente teljes fizetés mellett élvezhessék a szabbatikus év előnyeit. A tanári pálya sajátosságait figyelembe véve lehetővé kell tenni azt is, hogy a pedagógusok – valamint azok az egyetemisták, akik erre a pályára készülnek – rendszeresen vehessenek igénybe mentálhigiéniai szolgáltatásokat.

 

9. A fenntarthatóság a pedagógiában

Tanterv

1995-ben a Nemzeti Alaptanterv megteremette a színvonalas környezeti nevelés keretfeltételeit. Állásfoglalások, útmutatók, segédletek és pályázatok segítették a fenntarthatóság pedagógiájának meghonosítását. Sajnos ezek az erőfeszítések az iskolák többségében ma még nem éreztetik hatásukat.

Egy körülbelül kétszáz innovatív iskolát érintő körtől eltekintve, a magyarországi közoktatási intézményekben folyó környezeti nevelés nem sokban különbözik a nyolcvanas évek gyakorlatától. A környezeti nevelés a biológia és/vagy földrajz tanárának belügye, a fenntarthatósággal kapcsolatos értékek, tevékenységek legfeljebb szakköri, tábori keretekben jelennek meg. A fejlesztőtevékenység összehangolatlan, az iskolákban ténylegesen folyó munka ellenőrzése gyenge, az átlagon felüli vagy éppen kiemelkedő tanári teljesítmények elismerése esetleges. A pedagógusok általában kevés segítséget kapnak az új feladatok teljesítéséhez – áll ez többek között a környezeti nevelésre is –, a mulasztások és a formális teljesítés ellenben következmények nélkül marad.

Ha azt akarjuk, hogy a fenntarthatóság örökös ismételgetése helyett valóban megjelenjen az osztálytermekben az ökológiai szemlélet, akkor a fejlesztő kezdeményezések összehangolására országos hálózatot kell létrehozni s ennek keretei között megteremteni a minőségi munka biztosítékául szolgáló, több tudásterületet átfogó szakmai hátteret.

Tananyag

A fenntarthatóság pedagógiája nem kötődik egyetlen tantárgyhoz, és – a jelenlegi gyakorlattal ellentétben – nem korlátozódhat a természettudományok területére. A globális ökológiai válság szociokulturális összefüggéseinek feltárása, ezzel kapcsolatos felelősségünk belátása és a tennivalók azonosítása a humán- és társadalomtudományi képzés illetékességi körébe tartozik.

Egyetértünk azzal, hogy a környezeti nevelés ne önálló stúdiumként jelenjen meg, mivel annak tartalmi elemei és fejlesztési törekvései nem köthetők egyetlen tárgyhoz. A fenntarthatóság pedagógiája elveinek és gyakorlatának át kell hatnia az iskola mindennapjait, és meg kell jelennie több műveltségi terület tantervében (biológia, földrajz, kémia, történelem, társadalomismeret, etika, művészeti nevelés). Ma ez a terület iskoláinkban és tudományos életünkben inkább gazdátlannak tűnik, mintsem interdiszciplinárisnak. Az intézményesítés első lépése volna az iskolák környezeti nevelési programjának elkészítése.

A fenntarthatóság témakörének kulcsfogalmai váljanak az általános műveltség részévé, és jelenjenek meg az érettségi követelményekben is. A nemzetközi közoktatási dokumentumokban is megjelenő közmegegyezés szerint ezek elsősorban az alábbiak: eltartóképesség, kölcsönös függőség, elővigyázatosság elve, alapvető emberi szükségletek, felelősség a jövő nemzedékekért, részvételi demokrácia, helyi társadalom, hagyomány stb. Az eltartóképesség fogalmának ismeretében belátható, hogy nem létezhet végtelen növekedés egy véges méretű bolygón. A kölcsönös függőség elvének ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a diákok megértsék más életformák fontosságát és értékét. Az elővigyázatosság elve figyelmeztet arra, hogy a véges, de végtelenül bonyolult ökoszisztémákba csak a szükséges mértékig avatkozzunk be. Az alapvető emberi szükségletek megismerése mutathatja meg számunkra, hogy miért és mekkora beavatkozás szükséges valójában. A részvételi demokrácia, a közjó és a helyi társadalom témakörében értelmezhetők a társadalmi igazságosság kérdései: hogy milyen elvek szerint vehetik igénybe a korlátos forrásokat egymással vetélkedő célok, érdekek (illetve nemzedékek) képviselői.

Tevékenységek

Csak a diákok aktivitásán alapuló pedagógiai módszerek elterjedésétől várható, hogy az iskolából kikerülő diákok környezettudatos állampolgárként képesek legyenek a fenntarthatóság elvei szerint cselekedni. A környezeti nevelés fő feladata, hogy olyan tapasztalatokkal és tevékenységekkel ismertesse meg a tanulókat, amelyek a legtöbb mai gyerek életéből hiányoznak, pl. az élővilág megfigyelése, tájékozódás és helyes viselkedés természetközeli élethelyzetekben, élőlények gondozása, kézművesség stb. Aki ilyen élményekkel nem rendelkezik, annak számára az élet tisztelete, az élővilág gazdag változatosságának fenntartásáért viselt felelősség elve holt betű marad csupán, s még az ökológiai rendszerek – vagy éppen az emberi természet – működéséről szerzett tudása sem lesz hatékony és maradandó.

A fenntarthatóság témaköre a legcélszerűbben úgy építhető be a helyi tantervbe, ha a diákok megvizsgálják az iskola és az ott folyó tevékenységek környezeti hatását (étkezés, tisztálkodás, energiahasználat, közlekedés stb.), majd tanáraik vezetésével maguk tervezhetnek és valósíthatnak meg környezetbarát újításokat.

E tevékenységek olyan készségek fejlődését mozdítanák elő, amelyek a közoktatás legfőbb nevelési céljai közé tartoznak: pl. kreativitás, önálló tájékozódás, kommunikációs készségek, problémaérzékenység, szolidaritás. A környezet ökológiai fenntarthatóságát szolgáló tevékenységek jól kapcsolódnak többek között a biológia és a földrajz, a technika, a fizika, a társadalomismeret és az etika tantárgyak oktatásához. Tény, hogy a 45 perces tanóra kereteit az efféle foglalkozások szétfeszítenék – és ezzel is hozzájárulnának a pedagógiai kultúra megújulásához.

A helyi közösségek

A környezetpedagógia nem zárkózhat az iskola falai közé, és nem vonatkoztathat el az iskolai, családi és települési környezettől. A helyi társadalmi és természeti viszonyok tanulmányozása a környezettudatos szemlélet elsajátításának feltétele, s a tanulóközösség bekapcsolódása környezetének életébe (az iskolai és családi háztartás ökológiájától a tájsebek eltüntetéséig és az állatok védelméig) a fenntarthatóság pedagógiájának nélkülözhetetlen terepe. Mindez jótékonyan hathat az iskolák többségére, amelyekben még ma is elméletközpontú és társadalmi környezetétől elszigetelt oktatás folyik. A helyi környezeti problémák felfedezése során hamar kiderül az is, hogy értelmezésük nem lehetséges a természetismereti tárgyak keretei között, mert társadalmi, etikai, technikai, háztartástani, pszichológiai, médiaismereti stb. kérdéseket vetnek fel. Ha a helyi patakból kipusztulnak a halak, mert a szomszédos gyár nem tartja be az előírásokat, a patak partján tartott természetismeret-óra nem szorítkozhat élettani kérdésekre, ott óhatatlanul szóba kerülnek majd társadalmi, gazdasági, etikai kérdések is: kinek az apukája dolgozik a gyárban, “mire jó” a faluszéli patak, tudnak-e a halak szenvedni, ki a felelős a szennyezésért, hogyan lehetetett volna azt megakadályozni, megjelenik-e a hír a tájékoztatás különféle csatornáin stb. Ezek értelmezése során diák és tanár számára különös kihívást, erőteljes ösztönzést jelent személyes érintettségük. A jelen dilemmáira hiteles választ kereső iskolában eltűnik a merev válaszfal élet és tanulás között – a környezeti nevelés egyik legfontosabb eredménye épp ez lehet.

Az iskola és az élet közötti átjárhatóság nem csak a környezeti nevelés szempontjából kívánatos. Kiábrándító és elszomorító, hogy az emberek nagy része ma Magyarországon gyakorlatilag semmiféle közösségi döntéshozatalban nem vesz részt. Ezzel párhuzamosan tűnnek el a helyi közösségekben spontán módon megnyilvánuló szolidaritás formái is. Ha az iskola életében meghonosodna a közösségi döntéshozatal és a szolidaritás gyakorlata (pl.: idősek, hátrányos helyzetű társak segítése és megfordítva, az öregek tudásának bevonása a fiatalok képzésébe), az valószínűleg a családokban és a közéletben is pozitív változásokat gerjesztene.

Tanárképzés

A közoktatásnak a fenntarthatóság pedagógiája szempontjából kívánatos átalakulása elképzelhetetlen a tanárképzés hasonló szellemű reformja nélkül. Fontosnak tartjuk, hogy minden tanár szakos hallgató lehetőséget kapjon a fenntarthatóság pedagógiájával kapcsolatos tárgyának felvételére, s hogy ezek keretében a gyakorlati pedagógiai munka során hasznosítható ismeretekre, módszerekre és készségekre is szert tehessenek. A pedagógusszakmai ismeretek részeként a tanárjelöltek sajátítsák el az önértékelés, önfejlesztés módszereit is. A fenntarthatóság pedagógiája csak folytonosan megújuló, saját előfeltevéseire is reflektáló pedagógia lehet.

Fenntarthatóság az iskola életében

Az iskolák működése sokféleképpen terheli a környezetet (hulladék, energia- és vízhasználat, közlekedés, étkezés, területhasználat), egyúttal kitűnő gyakorlóterepe is lehet a fenntartható életmódra való áttérésnek, szelíd, környezetkímélő technológiák bevezetésének. E tevékenységek és gyakorlatok révén a környezeti nevelés az iskolai “üzem” mindennapos életéhez kapcsolódhat. Sajnos, Magyarországon ma még a környezettudatos iskolaműködtetés inkább gátakba ütközik, segítségre alig számíthat. Márpedig lehetetlen technikaórán eredményesen foglalkozni a hulladékkérdéssel, ha a diákok az iskolabüfében PET dobozból vagy eldobandó műanyag pohárból isszák az egészségükre ártalmas “üdítő” italféleségeket. A légkondicionálással tönkretett tantermekben az energiatakarékosságról szóló szentenciák nevetségessé válnak. A lebetonozott iskolaudvar rácáfol a természeti környezet nélkülözhetetlenségét hangoztató tanár kijelentéseire.

 

10. A tudományegyetemek társadalmi és oktatáspolitikai szerepének megújítása

Az egyetem nem egymás mellé helyezett számítógépterminálok szabályozott sokasága, hanem a tudósok és tudnivágyók köztársasága. A kultúra autonómiaigénye csak úgy teljesülhet, ha az érvényes tudás átadásának és megújításának társadalmi folyamata visszanyeri viszonylagos függetlenségét a tudás kisajátításában és ellenőrzésében manapság fokozottan érdekelt politikai és gazdasági tényezőkkel szemben. Ennek a változásnak előfeltétele, hogy az egyetem azzá váljon, amire már csak a neve utal: a tudás egységének és egyetemességének jegyében zajló szabad vizsgálódás és nyilvános párbeszéd színterévé, a tudás társadalmi körforgalmának központjává.

Elgondolásunk szerint a tudományegyetemek az iskolarendszer tényleges szakmai központjaivá válnak, ami véget vetne az egyetemi élet szomorú belterjességének. A képzés, továbbképzés és felnőttoktatás intézményrendszerének működéséért tartalmi-szakmai vonatkozásban felelős egyetem szükségképpen nyitott lesz a helyi társadalom felé is.

Mi sem áll távolabb szándékainktól, mint a közoktatás valamiféle “alárendelése” a felsőoktatásnak. Éppen ellenkezőleg: a közoktatással kialakítandó szorosabb kapcsolat jegyében az új egyetemi szervezet irányításában részt vennének az adott egyetemhez kapcsolódó iskolák, fenntartóik, valamint az elgondolásunk szerint a tudományegyetemek szervezeti keretei közt működő tanár-továbbképzési és módszertani központok képviselői is. Így biztosítható lenne az oktatási rendszer alsóbb szintjein működő pedagógusok kölcsönösségen alapuló, folyamatos kapcsolata az őket kibocsátó, tudásuk és a tananyag “karbantartásában” közreműködő felsőfokú intézménnyel.

Új szerepében az egyetem váljon a közművelődés és a politikai nyilvánosság elsőrendű fórumává, legyen a helyi közösségek segítője minden olyan területen, ahol a hiteles tudás, speciális szakértelem igénybevétele hozzájárulhat a legkülönfélébb társadalmi (pl. jogi, egészségi, közgazdasági, kommunikációs) problémák és konfliktusok megoldásához.

Ha azt kívánjuk, hogy az egyetem a tudás “fellegvárából” a tudáshoz vezető utak kereszteződési pontjává váljék – az iskolarendszer központi intézményévé –, akkor a javasolt változások középpontjába értelemszerűen a tanárképzésnek kell kerülnie. Ennek intézményi kereteit az egységes, 5 éves egyetemi szintű tanárképzés bevezetéséről szóló döntés biztosítja (az óvó- és tanítóképzés különállásának fenntartásával). Javaslatunk az egyetem és a közoktatás alsóbb szintjei közötti kapcsolatok megerősítésére a kölcsönösség jegyében, remélhetőleg hozzájárul majd, hogy a pedagógusképzés súlya az egyetemeken belül is megnövekedjék. Vonzerejét és tekintélyét azonban a pedagóguspálya csak akkor fogja visszanyerni, ha jelentőségének megfelelő társadalmi megbecsülésben részesül.

A leendő tanítókat és tanárokat kibocsátó tudományegyetem legyen az a szellemi műhely, ahol az értelmiségi elit bekapcsolódhat a közoktatás megújításának folyamatába, s a szellemi élet újdonságai utat találnak az iskolába. Ez nem jelszó, hanem felhívás a tanító- és tanárképzés rendszeres felülvizsgálatára és átfogó tartalmi megújítására. Az egységes 3+2 esztendős tanárképzés bevezetése nem maradhat formalitás: ezt az alkalmat kell megragadnunk, hogy a tanárképzést kimozdítsuk a holtpontról. El kell érni, hogy a tanárképző intézményekben és szakokon valóban egyetemi színvonalú oktatói állomány dolgozzon, és a korszerű tudományos eredményekre építő, megalapozott programokat vezessenek be.

Ezekbe a munkálatokba és magába a képzésbe is be kell kapcsolódniuk az aktív és interaktív pedagógiai módszerek, reformtörekvések műhelyeinek. Arról is gondoskodni kell, hogy a leendő pedagógusok felkészülésük éveiben ne csak a kedvező körülmények között működő egyetemi gyakorlóiskolákba jussanak el, hanem tapasztalatokat szerezzenek a hátrányos helyzetű vagy nehezen képezhető gyermekek fejlesztése, társadalmi integrációja terén is, az ebben sikeres intézmények szakembereinek útmutatásával.

Az egyetemi élet elsekélyesedésének, az oktatás elégtelen színvonalának okai között kell említenünk az oktató és kutató tevékenység intézményes különválasztását, illetve az egyetemi élet elszemélytelenedését. Az akadémiai intézetekben és kormányzati háttérintézményekben elkülönült tudományos kutatótevékenység a szovjet rendszer öröksége, fenntartása változatlan formában indokolatlan. Az egyetemi körülmények között is végezhető kutatásokat az egyetemekre kell telepíteni. A rendkívüli szellemi potenciállal rendelkező akadémiai intézetek beolvasztása vagy elsorvasztása azonban jóvátehetetlen kárt okozna. Javaslatunk ennek éppen az ellenkezője: a kutatóhelyek és tudományegyetemek közötti szoros munkakapcsolat kiépítésére irányul. Ennek ösztönzésére legalkalmasabbnak a pályázati finanszírozás tűnik, ahol előnyt élveznének az oktató- és kutatómunkát összekapcsoló programok.

Magas színvonalú oktatótevékenységet csak az folytathat, aki kutatómunkát is végez, illetve részt vesz a tudományos műhelyek munkájában és nyilvános párbeszédében. Ezt azonban egyre inkább megnehezíti az egyetemi tanszékek túlterhelése oktatási és adminisztratív feladatokkal. Az óraadói kötelezettségek, illetve a csoportlétszámok növekedése elsősorban a fiatal oktatókat érinti, akik még a korlátozottan rendelkezésre álló kutatási lehetőségekkel sem tudnak élni, s ez tudományos fejlődésükre, oktatói működésükre egyaránt kedvezőtlen befolyást gyakorol.

A képzés személyi, tárgyi és financiális feltételei nem követték a hallgatók számának rohamos növekedését, sem összességükben, sem az erőforrások egyetemeken belüli elosztását tekintve. A hallgatóknak általában nincs lehetőségük arra, hogy tanszékek, műhelyek, mesterek köré szerveződő, eleven tudományos közösségek munkájába kapcsolódjanak, és hogy tudásukat tanáraikkal, társaikkal folytatott személyes eszmecserék során ellenőrizzék, gyarapítsák. Javasoljuk a tanulóközösségek helyreállítását, a szakkollégiumok fejlesztését és szaporítását, a tutorrendszer bevezetését.

A jelenlegi körülmények között a kreditrendszer bevezetése is csak súlyosbítja az egyetemi élet és a tanulóközösségek szétzilálódását, és tanszabadság ürügyén a rendszeres és megalapozott tudás elsajátításának követelménye alól kínál felmentést.

Kötelezettségeit gépiesen teljesítő, tudása folyamatos frissítésének lehetőségeitől megfosztott oktató, igénytelen, tájékozatlan, a középiskolából hiányos alapműveltséggel érkező diák – kettejük hallgatólagos és az oktatáspolitika által tettleg támogatott megegyezése, hogy a lehető legkevesebb fáradsággal juthassanak el a végbizonyítványhoz, a futószalag-rendszerű felsőoktatást diplomagyárrá változtatja.

Állásfoglalásunkkal egyszerre kívánjuk szolgálni a jó egyetemi hagyományok megőrzését és a tömeges képzésből származó hátrányok mérséklését. A tömegegyetem kialakulása csak ott nem veszélyezteti az ország, illetve a tudományos élet szellemi színvonalát, ahol a nagy múltú elitegyetemi képzési struktúrák mellett – és nem azok rovására – hódított teret. Tudományegyetemeink ma még nemzetközi összehasonlításban is megállják a helyüket. Rajtunk múlik, hogy az európai felsőoktatáshoz való csatlakozás folyamatát helyzetük megerősítésére vagy pedig lezüllesztésükre használjuk.

 

11. Az egyetemi végzettségek inflálódása ellen

Az országnak nem több egyetemistára, hanem több tudásra van szüksége. E kettő között az összefüggés korántsem magától értetődő. A tudás elsajátításával töltött idő meghosszabbítása jelentheti azt is, hogy az iskolarendszer lassabban, azaz rosszabb hatásfokkal képes csak eleget tenni feladatának. Az egyén számára a felnőtt, önálló élet megkezdésének és a családalapítás időpontjának elhalasztása kényszerűség, aminek állami támogatása ellenkezik fontos társadalom- és népesedéspolitikai célokkal, morális megfontolásokkal. A legjobb gimnáziumi hagyományokat folytató középiskolák gyakorlatának országos elterjesztésétől azt reméljük, hogy az érettségi és az érettségire épülő szakképzési formák számos területen továbbra is kiválthatják az egyetemen töltött 3–5 esztendőt.

Az iskolában töltött idő elnyújtásához azonban jelentős érdekek fűződnek:

• fejkvótaalapú egyetemfinanszírozás mellett az intézmények a felvett hallgatók létszámának növelésében érdekeltek,
• a “tömegtermelés” terhei mentségül szolgálnak az igénytelenség számára,
• az általános és középiskolák is kényelmesebben foghatják fel tennivalóikat, mióta az egyetem kapui szinte mindenki előtt nyitva állnak,
• az oktatásirányítás az európai trendekhez való sikeres alkalmazkodás mutatójaként, egyszersmind szociális vívmányként ünnepli a hallgatói létszám növekedéséről tudósító statisztikákat,
• végül az újabb nemzedékek munkaerő-piaci megjelenésének késleltetése, az aktív (kereső) életszakasz lerövidítése csökkenti a munkanélküliek számát, és leplezi a tényt, hogy egyre kevesebb munkavállalóra van szükség – képzettségük mértékétől függetlenül.

A magasabb iskolai végzettség megszerzésére (esetenként a többlettudás megszerzésére is) irányuló társadalmi igényt azonban tisztelnünk kell. Ha ez – az oktatási rendszer és a nemzetgazdaság lehetőségein belül – a hallgatói létszám növekedésével jár, úgy az oktatásirányítás kötelessége, hogy a felsőoktatás fogadóképességét a képzés színvonalának sérelme nélkül biztosítsa.

Az eleve szűkös induló feltételekre tekintettel nálunk ma több egyetemista okvetlenül több oktatót, jobb infrastruktúrát, több képzésre fordított pénzt kellene hogy jelentsen – ellenkező esetben az egyetem hanyatlása és züllése elkerülhetetlen. Magyarországon az egyetemi hallgatók számának hirtelen növekedése az elmúlt években határozottan rontotta képzettségük színvonalát. Tudományos stúdiumokra alkalmatlan diákok sokaságának megjelenése, a felvételi követelmények lazulása, valamint a tanár–diák kapcsolat és az egyetemi élet elszemélytelenedése még a jobb képességű hallgatókat is visszafogta, elkedvetlenítette.

A tudás társadalmát építő országokban a szakképzés fő területe a felsőoktatás – de nem okvetlenül az egyetem. Szokássá lett újabban különféle reformcélokat az úgynevezett bolognai folyamatra hivatkozva igazolni, okkal és ok nélkül. Ezért kijelentjük: az egységes kétszintű felsőoktatási rendszer tartalmát az egyes területek sajátosságainak megfelelően kell és lehet meghatározni. Ezért nem támogatjuk minden további nélkül a felsőfokú szakképzés és a főiskolai képzés különféle racionális formáinak beolvasztását az egyetemi integráció látszategységébe. A felsőfokú tanulmányok alapozó szakasza (1–3. évfolyam) a dolog természeténél fogva vagy kész szakmai ismereteket nyújt, vagy széles körű és általános alapműveltséget valamely tudományágban. Ahhoz, hogy a tovább tanulni nem kívánók az alapozó időszak végén végbizonyítványt szerezhessenek, olyan specializált programokat kell számukra kidolgozni (vagy megtartani), amelyek közvetlenül és ténylegesen hasznosítható szaktudást nyújtanak. Ez nem minden területen lehetséges, és nem is szükséges. Enélkül a kétszintű képzés bevezetése öncsalás: nem szolgál egyebet, mint hogy minél több fiatal jusson, ámde minél “olcsóbban” jusson egyetemi diplomához. Ehelyett az átjárhatóságot szorgalmaznánk a főiskolák és a kétszintű egyetemi képzés között. Nem felesleges azonban megjegyezni, hogy ma az átjárhatóságot egyazon egyetem fakultásai között is ésszerűtlen, mereven bürokratikus intézkedések akadályozzák. Az erőltetett és többnyire haszontalan látszatintézkedésekbe torkolló egyetemintegráció tanulságai óvatosságra inthetik a “bolognai folyamat” csodatévő erejében hívőket.

A felsőoktatásba való bekerülésnél a tanszabadság elvének érvényesítése nem lehet kizárólagos szempont. Nemcsak azért, mert az egyetemi képzés költségeit továbbra is az egész társadalom viseli, hanem azért is, mert az alkalmatlan vagy gyenge minőségű értelmiséget kibocsátó felsőoktatás hatalmas áron jóvátehetetlen károkat okoz a társadalomnak – hosszabb távon kulturális hanyatláshoz, a kultúra leértékelődéséhez vezethet. Idővel nemcsak az egyetemi diploma veszít értékéből, hanem az értelmiségi szakmákban bekövetkező színvonalesés messze ható közvetett következményeivel is számolnunk kell. Ezért a felsőoktatásban résztvevők körét több ösztönző, korlátozó, illetve szelektáló elv együttes figyelembevételével kellene meghatározni.

Tájékoztatás

Felsőoktatásunk plurális rendszerré vált, az állami intézmények mellett megjelentek az egyházi, alapítványi, illetve magánintézmények, s ezek hallgatói létszáma dinamikusan nő. A mind bonyolultabb és egyre áttekinthetetlenebb intézményrendszer, valamint a megfelelő pályaorientációs szolgáltatások hiánya szükségszerűen megnehezíti azt, hogy a tanulni akarók megtalálják a számukra leginkább megfelelő képzést. Ily módon a fiatalok sok esetben csak menet közben, nehezen és tetemes időveszteség árán tudják módosítani iskolai pályájukat. Fontos lenne, hogy még az intézménybe való bekerülés előtt reális képet alkothassanak a képzés jellegéről, valamint arról, hogy a végbizonyítvány miként hasznosítható a munka világában. Ehhez növelni kellene a felsőoktatással kapcsolatos tájékoztatótevékenység állami támogatását.

Érettségi vizsga

A középiskolában nyújtott teljesítmény mérőszámai, elsősorban az érettségi eredménye a leendő hallgató képességeinek megbízható mutatója lehetne, ha sikerülne az iskolák értékelőtevékenységét egységesíteni, részben függetlenítve azt az oktatástól (vizsgaközpontok, vizsgabizottságok).

Felvételi

Az érettségi tárgyakban azonos követelményekkel megismételt egyetemi tudásellenőrzés felesleges, különösen az itt javasolt rendszerben, ahol az egyetemek sokkal szorosabban működnének együtt a középiskolákkal. “A tudás és a tudósok társadalmába” való bebocsáttatás azonban nem történhet formális és személytelen ismérvek alapján. Az egyetem oktatóinak joga és felelőssége, hogy részben legalább maguk döntsék el, kikkel óhajtanak évekig együtt dolgozni, kiknek a képzéséért vállalnak felelősséget. A választott szak elvégzéséhez kellő sajátos készségeket, elkötelezettséget és a szükséges alapismeretek elsajátítását szerintünk továbbra is az egyetemen kell ellenőrizni. Ennek módját és az alkalmasság ismérveit az egyetem maga állapítsa meg.

Keretszámok

A finanszírozó társadalom képviseletében a kormányzat elvitathatatlan joga, hogy az egyetem vezetésének a keretszámok alakítására tett javaslatával szemben egyetértési jogát gyakorolja, vagy más módon érvényesítse szempontjait.

Hozzájárulás a képzés költségeihez

A társadalomnak jó oka van rá, hogy az egyetemi képzés költségeinek meghatározó részét közpénzekből fedezze, mivel az ott szerzett tudás közvetlen és közvetett hasznából az egész társadalom részesedik. A térítésmentesség ugyanakkor csökkenti az egyetemi diploma megbecsültségét, a képzésben résztvevőket nem ösztönzi a tanulási lehetőségek jobb kihasználására, és a hallgatókat igénytelenné teheti önmagukkal, illetve oktatóikkal szemben. Ezért itt is a köztes megoldás látszik a leginkább megfelelőnek. Az oktatás ne legyen teljesen ingyenes, de a tandíj ne a tényleges költségeket tükrözze, hanem a családok anyagi teljesítőképességéhez igazodjék, s tekintsék azt megtérülő befektetésnek. Hogy a térítési kötelezettség a szegényebb sorsú diákok elől se zárja el a továbbtanulás lehetőségét, kedvező feltételekkel igénybe vehető diákhitel, megfelelő szociális ösztöndíjrendszer biztosítsa annak teljes fedezetét. A tandíjfizetési kötelezettség csak a felsőfokú alapképzés követelményeinek teljesítéséig érvényesüljön. Ez ösztönzést jelenthet a diákok – illetve családjaik – számára, hogy időben és kellő szorgalommal végezzék alapfokú tanulmányaikat, de ne korlátozzák őket az anyagiak a mesterfokozat elérésében. A hallgatók sikeres előmenetelét ellenben, a tandíj összegét többszörösen meghaladó ösztöndíj jutalmazza. A felsőoktatásban való részvétel a diák szorgalmától függően jelentsen a családnak bevételt vagy kiadást.

Sajnos, a diplomások számának nagyarányú növelése anélkül vált elsőrendű oktatáspolitikai céllá, majd valósággá, hogy megbízható vizsgálatok készültek volna a végzettek aktuális és perspektivikus elhelyezkedési lehetőségeiről. A jövőbe invesztálni valóban a legjobb befektetés, de az egyének sorsát – és a közpénzek felhasználását – egy képzelt jövő megalapozatlan várakozásaihoz igazítani felelőtlenség. Ezért azt javasoljuk, hogy a felsőoktatási keretszámok és ezen belül az egyes területek stratégiai tervezésénél együttesen vegyék figyelembe:

• a létező tudományos közösség szándékait,
• a hallgatói érdeklődés alakulását,
• valamint a rendelkezésre álló vagy előteremthető személyi és tárgyi kapacitások teherbíró képességét.

 

12. Szervezet és gazdálkodás

A felsőoktatás és a társadalom valóságos igényei közti szorosabb kapcsolatok kialakítása javaslataink egyik kiindulópontja volt. Törekvéseinkkel azonban szögesen ellenkezik az egyetemek kiszolgáltatása a piac igényeinek. Ez utóbbiak napi aktualitásokat követnek, az egyetem hosszabb távra tervez, s rendeltetése nem az alkalmazkodás, hanem legalább annyira a kívánatos változások előidézése. A piac értékítélete ezzel szemben egy tevékenység vagy tudásnem üzleti jövedelmezőségét fejezi ki.

Az egyetem addig tudja betölteni feladatát a kultúra átadása és megújítása körül, ameddig ott a tudás értékelése kizárólag igazsága és erkölcsi haszna szerint zajlik. Ezért el kell utasítanunk a felsőoktatási intézmények szervezeti rendjének a gazdasági ésszerűség ide nem illő szempontjai szerint szándékolt átalakítását.

Tiltakozunk az állami egyetemek magánosítása ellen! Az állam ne adhassa át fenntartói jogait magánszervezetnek, kiváltképpen ne tehesse meg ezt a hatékonyabb gazdálkodás és vagyonkezelés szempontjaira hivatkozva. Az oktatásügy azon közszolgáltatások egyike, amelyeknek azért kell köztulajdonban maradniuk, mert rendeltetésük ellene mond a piaci haszonelv érvényesítésének.

Hatékonyabb gazdálkodásra, az intézmények munkájának komplex értékelésére ugyanakkor valóban nagy szükség volna. Az egyetem gazdálkodását irányító szakembereknek, valamint az intézmény finanszírozásában részt vevő hatóság vagy gazdasági szervezet képviselőinek azonban nem az intézmény legfőbb vezető testületeiben kell helyet foglalniuk. Az egyetem gazdasági működéséért felelős irányító testület a szenátus által választott rektor alárendeltségében működjön. Elfogadhatatlannak tartjuk azt is, hogy az egyetem irányító testületeiben az egyetemen kívüli (állami, önkormányzati, gazdálkodó) szervezetek képviselői többséget alkothassanak.

A felsőoktatási intézmények működésének visszásságait ne autonómiájuk rovására, hanem a felelősség, a nyilvánosság és az átláthatóság elvének fokozott érvényesítésével igyekezzünk felszámolni. Tartsuk szem előtt, hogy a takarékos és hatékony gazdálkodás a felsőoktatásban csak akkor valósulhat meg, ha az oktatók és intézményvezetők ebben érdekeltté válnak. A megoldást ezért nem a szabad döntések mozgásterének szűkítésében, hanem tágításában látjuk. Ma sokszor az életidegen előírásokhoz történő alkalmazkodás – vagy ezek kijátszása – teszi pazarlóvá az intézmények gazdálkodását. Az egyetemek maguk végezzenek érdemi stratégiai elemző-tervező munkát, és ennek eredményeit vegyék figyelembe a felvételi keretszámok megállapításánál ugyanúgy, mint az akkreditációs folyamat során.

A normatív támogatásban részesülő képzési formák esetében a képzési követelményeket az eddigieknél körültekintőbben és nagyobb szigorral kell megállapítani. Csak szakmailag jól megalapozott, koherens fejlesztési terv alapján kerülhessen sor a különféle felsőoktatási intézmények akkreditációjának megújítására.

Ragaszkodunk az egyetemen dolgozók közalkalmazotti jogállásának fenntartásához, annál is inkább, mivel a nemzetközi összehasonlításban reménytelenül lemaradó hazai jövedelmi viszonyokért egyedül ez nyújt számukra némi kárpótlást. A teljesítmények jutalmazása, ellenőrzése és értékelése az oktatás minőségének különb ösztönzője, mint a fenyegető létbizonytalanság.

Végül ellenezzük a normatív támogatás tervezett reformját, amely az egyes felsőoktatási intézmények iránt mutatkozó hallgatói kereslet arányában osztaná el a költségvetési támogatás képzésre szánt hányadát. Ez az intézkedés a tömeges érdeklődésre számot nem tartó, de tudományos szempontból nagy jelentőségű szakokat reménytelen helyzetbe hozná. A jelenlegi körülmények között azzal is számolni kell, hogy az egyetemi képzésre kevéssé alkalmas, de az oktatás- és társadalompolitika által odaterelt hallgatók többsége nem az igényes, magas színvonalú képzést nyújtó intézményeket fogja előnyben részesíteni, hanem azokat, ahol a legkisebb erőfeszítéssel juthatnak diplomához. A hallgatói “kereslet” tehát a normatív támogatás mértékének megállapításánál csak kiegészítő szerepet tölthet be.

A fentiek értelmében javasoljuk a Felsőoktatási Törvény módosításáról szóló előterjesztés visszavonását vagy elutasítását. Hogy a hallgatókért (a hallgatói “kereslet” alapján elnyerhető normatív támogatásért) versengő, menedzserek és befektetők által irányított, tömegtermelésre kényszerített egyetem rémképe kormányzati célként jelenhetett meg, jól mutatja, hová vezet a nyilvános viták eredményeire érdemben nem támaszkodó, oktatáspolitikai voluntarizmus.

(2004. április)

 

A javaslatokat a Védegylet Oktatáspolitikai Műhelye készítette. Szerkesztők: Bajomi Iván és Lányi András (ELTE Társadalomtudományi Kar)

A Műhely tagjai: Horváth Zsuzsa az Országos Közoktatási Intézet Értékelési és Vizsgaközpont vezetője, Karátson Dávid egyetemi docens (ELTE Természettudományi Kar), Székely Mózes tudományos főmunkatárs (MTA – ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport), Varga Attila tudományos munkatárs (Országos Közoktatási Intézet), Vida Gábor az MTA rendes tagja, az MTA Ökológiai Kutatóintézetének igazgatója

Baloldaliak az EU Alkotmányos Szerződéséről.

A Konvent alkotmánytervezetéhez való viszonyunkat kétfelől is érdemes átgondolnunk. Egy maximális és egy minimális stratégia szempontjából.

Ez az alkotmánytervezet – vitathatatlanul – a globális kapitalizmus jelenlegi fázisának neoliberális elgondolásait fejezi ki, védi és oltalmazza – közjogilag. Megfelel a magántulajdonosok tevékenységcseréjét összekötő piac szupremáciájának, a TNC-k uralmának, a közjavak, közszolgáltatások lejáratásának stb. Alapvonásaiban nem a munkatársadalom és nem a népek Európáját, hanem a tőke, a politikai osztályok az eurokrácia elgondolásait tükrözi.

Mégis: figyelembe véve a globális kapitalizmus erőviszonyait, azt, hogy objektíve nincs forradalmi helyzet, érdemes felvetni: van-e pozitívuma az európai egység – alkotmányozáson, még ha neoliberális szellemiségű alkotmányozáson keresztül is – erősítésének? Milyen tendenciáit lehet erősíteni a tervezetnek – egy igen kevéssé aktuális maximális stratégia, a radikális elutasítás álláspontjának minimális alternatívájaként?

Azt gondolom, hogy ha a belátható közeljövő a "kapitalizmus kapitalizmus ellen" versenyét mint világgazdasági régiók (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás – Európai Unió – Délkelet-Ázsia) versenyét állítja előtérbe, akkor érdemes arra törekedni, hogy az EU ne maradjon egy USA-hegemóniájú, egypólusú világrend alárendelt tagja, hanem – lehetőleg békés eszközökkel – emancipálja önmagát.

A továbbiakban a szociális kérdésben és a szociális jogokban rejlő előrelépési lehetőségre szeretnék javaslatot tenni. A szociális kérdés – noha a közbeszédben gyakran keveredik vele – nem azonos a szociális jogok kérdésével. A jog csak egy vetülete, konfliktusfeloldó és -szabályozó technikája a nála lényegesen szélesebb és összetettebb szociális kérdésnek. Utóbbinak a kapitalizmusban gazdasági (például munkaerőpiaci helyzet, munkabérszínvonal, munkanélküliség), történelmi (fejlett, fejletlen ország stb.), politikai (például munka-tőke közötti erőviszonyok, kormányzati irányvonal, érdekegyeztetés stb.) szociálpolitikai (az egészségügy és a társadalombiztosítás milyensége, az aktív és passzív népesség aránya stb.), de még kulturális összetevői is vannak. (Ezek konkrét elemzésére egy maximális stratégia alkalmassága estén nyílna lehetőség, és válna ez egyben szükségessé).

Mit tudnak a szűkebben vett szociális jogok dimenziójával kezdeni az eurobaloldal, az ESZF, a nemzetközi civil társadalom baloldali képviselői? Mindenekelőtt két dolgot:

• Mutassunk rá arra, hogy az alkotmánytervezetben történt némi előrelépés, miközben visszalépés is. A mérleg kb.: 1,5 lépés előre – 1 lépés hátra.
• Az EU – 25 nemzetállamának szövetségével – egy unikális, egyedi közjogi konstrukció, kvázi államszövetség, ahol külön kezelik a közös ügyeket és külön a nemzeti hatáskörbe tartozókat. Azonban fejleszthető, sőt fejlesztendő konstrukció az unió, pilléreivel együtt.

Mindkét szempontot figyelembe kell vennünk, ha az alkotmánytervezet szociális jogokra vonatkozó részét elemezzük és értékeljük, s ebből vonhatom le azt a következtetést, amelyet már írásom címében is jelöltem. Azt gondolom, hogy ebben is van radikalizmus, bátor követelés, mégpedig a nemzetközi szolidaritásra és az európai humanizmus értékrendjére építő követelés, aminek megvalósításáért sokat kell küzdenünk.

A szociális jogok nem tartoznak sem az EU I. pillérébe, a három gazdasági közösségébe, sem a II., közös kül- és biztonságpolitikai pillérébe, sem a III., bel- és igazságügyi együttműködést tartalmazó pillérébe. Jogilag sem a közösségi jog elsőbbségi körébe tartozó dokumentumok foglalkoztak vele, mert nem Rendelet és még csak nem is kötelezően harmonizálandó Irányelv (direktíva) tartalmazta a szociális jogokat, hanem csupán jogi ajánlások. Tehát nem kötelező joganyagok, igaz, figyelembe vehetőek, vagy akár a nemzeti hatóságok által belső jogalkotással átvehetőek, harmonizálhatóaknak tekinthetők. Az alkotmánytervezetig ez volt a jogi helyzet, s ez a státusa jelenleg is az EU két legfontosabb szociális jogokkal foglalkozó dokumentumának, nevezetesen: a munkavállalók alapvető jogait tartalmazó 1989-es és az Európa Tanács eredetileg 1961-es Európai Szociális Chartájának. Most némiképp fordult a kocka:

Az alkotmánytervezet elfogadásával jogilag kötelező lesz az unió Alapjogi Chartája (ami az alkotmánytervezet II. része), azaz bekerült a kötelező joganyag körébe a Nizzai Szerződés rendszertanában a szabadságjogok közé, s ez de iure előrelépés. (Szemben a liberális felfogással, nem tesz különbséget ugyanis az első és második generációs jogok, negatív és pozitív jogok között.)

Csakhogy: az a problémánk vele, hogy kevés jog van benne, kevés garanciával, s túl tömören. Röviden: tartalmilag szegényesebb védelmet ad, mint a két előbb megnevezett dokumentum. Ezeket az unió Alapjogi Chartájának preambuluma – s ez jó hír – meg is erősítette, de amelyek ettől még ma sem kötelezőek, csak ajánlási rangúak maradnak. (A luxemburgi Bíróság esetjoga azonban alkalmazhatja ezeket.)

Tehát az Alkotmány elfogadása esetén az unió másfél lépést tenne előre, hogy aztán rögtön vissza is vegyen belőle, amikor a kötelező joganyagot, a főleg az alkotmánytervezet III., Egyenlőség és IV., Szolidaritás címe alá tartozó jogainkat soványan határozza meg. Azaz a csekély, mindössze védelmi minimumokat adó uniós jogokat – minden tételes jogi rendelkezés esetében – a nemzeti jogszabályok és gyakorlat által megállapított szabályokkal összhangban kell alkalmazni. Például: a munkavállalói jogokat (II-27. cikk), a gyermekmunka tilalmát (II-32. cikk), szociális biztonsághoz való jogunkat, a fiatalok (II-34. cikk), az idősek jogait (II-25. cikk) is ez a szabályozás jellemzi. Következésképp: tartalmilag nincs előrelépés. A III. és a IV. cím körében kezelt jogok deklaratívak, ellátási szintekkel és jogvédelmi garanciákkal kevéssé foglalkoznak, s ennyiben szegényesebbek is, mint a korábbi, két ajánlási rangú dokumentum.

Árulkodó, hogy a fiatal munkavállalókat uniós szinten és kötelező erővel kell védeni a gazdasági kizsákmányolással szemben (II-32. cikk). Ez progresszív tilalom, de látható: nem a munkáé általában, csak a gyermekmunka kizsákmányolása tilos az Unióban. Igaz, ha a munka kizsákmányolása lenne tiltott, be kellene csukni a kapitalista üzemet, s ez már nem a minimális stratégia körébe tartozó követelmény. De a jelenlegi unió jellegét jól szemlélti ez az ellentmondás: ami a különös gyermekmunkánál tilos, az nem tiltott, tehát megengedett a nem gyermeki, felnőtti munkával kapcsolatban.

További jellemző negatívum a II. 15. cikk is: a foglalkoztatás megválasztásának szabadságával, ami szabadságjog, hogy ne a munkához való szociális jogként foglalkozzanak vele.

Előrelépés van a férfiak és nők közötti egyenlőségben (II. 23. cikk), amelyet: "minden területen, így a foglalkoztatás, a munkavégzés és a díjazás területén is biztosítani kell", s ahol az egyenlőség nem zárja ki a szükséges pozitív diszkriminációt. (Az ATTAC Franciaország támasztotta 21 követelményéből ezt az egyetlent, egészében elfogadták.)

Az alkotmányos szerződés jogi szempontú, szociális jogok felőli kritikája tovább folytatható. Javaslatom: tegyünk erős ellenjavaslatot a strict liberalizmussal írt alkotmánytervezettel szemben. Azért, hogy

először: a szociális jogok az európai konstrukció közös hatáskörébe kerüljenek át;

és másodszor: azért, hogy tartalmilag gazdagodjanak (például a lakhatáshoz való joggal, a munkához való joggal, az egészséges környezethez való joggal stb.), és jogvédelmi garanciák kerüljenek a deklarált jogok mögé.

A laza koordinációjú szociálpolitikát tovább kell vinni, s a minimumszintek emelésével közelíteni kell az egyes országok eltérő helyzetét. Közelíteni kell az egészségügyi és szociális ellátások rendjét, egy érdemi, de rugalmas koordinációval, melynek reális célja lehet: a két korábbi, ajánlási státusú charta védettségi színvonalának elérése, kötelezővé tétele.

Röviden, javaslatunk: előre az EU IV. szociális pillére felé!