Folyóirat kategória bejegyzései

Autonómia és erőszak

A jog transznacionalizálódása felveti a kérdést, hogy gyengül-e ezzel a nemzetállamok hatalma, s vele a jogalkotás nemzetállami monopóliuma. A jog transznacionalizálása nem az eddigi államrendszer leépítését, mint inkább átépítését jelenti; a globális jogrend elemei kapcsolódnak az eddigi joggyakorlathoz.

A jog transznacionalizálása mint uralmi projekt

Bámulatra méltó tényállás, hogy sikerült az Európai Bíróságnak (EB) az, amit eddig megakadályoztak az EU-tagállamok megszilárdult hatalmi viszonyai: a nők munkavállalását katonai pályán, a kórházi orvosok munkaidejének szabályozását és a szabad orvosválasztásról való döntést az Európai Unióban. Munkajogászok és alkotmányjogászok légiói tiltakoztak hangosan ezek ellen a "nemzeti ügyekbe" való – az ő szempontjukból – önkényes beavatkozások ellen. És az egyes országok kormányai, amelyek 1957-ben a római szerződésekkel az EB-t létrehozták, lassanként szintén tudatára ébredtek annak, hogy többé nem tudnak megszabadulni a szellemtől, amely kiszabadult a palackból. Bár eredetileg a római szerződések "őreként" és konfliktusmegoldó mechanizmusként azzal az elképzeléssel hozták létre a Bíróságot, hogy lehessen majd politikai ellenőrzést gyakorolni annak korlátozott illetékessége fölött, sajátos dogmatikájával a Bíróság mégis önálló életet kezdett élni. Szemléletes példája ennek az "effet-utile" elv: az Európai Közösséget (EK) létrehozó szerződés 10. cikkelye kimondja, hogy a tagállamoknak tartózkodniuk kell minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti a szerződés céljait. Inkább biztosítaniuk kell és meg kell könnyíteniük a kötelezettségek teljesítését. Ez a cikkely arra szolgált, hogy általa az Európai Bíróság kiterjessze a Közösség illetékességét és azzal együtt a sajátját is. Ha az EU valamelyik direktíváját, tehát törvényét az egyik tagállam egyáltalán nem vagy nem megfelelően alakította át az illető állam saját jogává (számára nem kedves direktívák megkerülésére ezt a módszert gyakran alkalmazta a Német Szövetségi Köztársaság), akkor a Bíróság, ellentétben a szerződés betű szerinti értelmével, feljogosította az egyes panaszosokat, hogy bizonyos körülmények között magára a direktívára hivatkozzanak, mégpedig bármelyik állam bíróságával vagy közigazgatási szervvel szemben. Egy-egy államnak ilyenkor nem volt más választása, mint hogy saját törvényévé változtassa a direktívát, mert különben minden azon alapuló jogvitában vesztes lett volna.

A szerződés ezen értelmezésének alapján hoztak tágabb értelmű ítéleteket, például azt az ítéletet, amelynek következtében a szövetségi hadsereg megszűnt férfiegylet lenni. Habár az EU elsősorban egy regionális belső piacnak a terve, az EB benyomult az állami hatalom magjába, nevezetesen az erőszak-monopólium szervezetébe. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Bíróság hordozója lehetne egy emancipatív, államellenes mozgalomnak. A hadsereg ugyanis hadsereg marad nőkkel együtt és nők nélkül, az EB igazságszolgáltatása pedig része marad a neoliberális uralom alatt álló belső piacnak. A jogszolgáltatás központi szerepet játszott, mondjuk, állami vállalatok privatizálásánál. Az EB jogszolgáltatásán szemléletesen meg lehet mutatni azt, ami érvényes az egész "globális" jogra: ha nemzetközi síkon is van "relatív autonómiája" a jogi normáknak a politikai szereplőkkel szemben, akkor a jog új minőségéről beszélhetünk. Néhány intézmény vonatkozásában fel lehet mutatni ilyen tendenciát, ami feljogosít arra, hogy a jog transznacionalizálásáról beszéljünk.

A jog fetisizmusa

A jogi normák viszonylagos autonómiája már a polgári-kapitalista nemzetállamban lényegi jele annak, hogy egyáltalán jogról beszélhetünk; annak, hogy a közvetlen uralomgyakorlásból jogi norma kristályosodott ki. Mivel árutermelő társadalmak osztályokra hasadnak, és a társadalmiságuk nem közvetlenül tudatosul számukra, ezért önmagában véve bizonytalan az újratermelődésük. E háttérhez képest társadalmi viszonyok "társadalmi formák" jellegét öltik, vagyis "eldologiasodott és fetisizált, csak elméleti kritika által megfejthető alakzatokká lesznek; ilyen alakot ölt a társadalmi individuumok egymáshoz való kölcsönös viszonya a tudatos akaratukhoz és cselekvésükhöz képest önállósult módon, és ez az alakzat formálja az egyének közvetlen észleléseit és magatartásmintáit."1

Eugen Paschukanis marxista jogtudós megállapította, hogy "mindazok a konkrét különösségek, amelyek a homo sapiens faj egyik képviselőjét a másiktól megkülönböztetik, a jogban [feloldódnak] az általában vett embernek, az embernek mint jogi szubjektumnak az absztrakciójában"2 . Ha viszont emberi viszonyok önállósulnak ezek által az absztrakciós folyamatok által, akkor ennek az a következménye, hogy többé közvetlenül nem ismerhetők már fel emberek által alkotott viszonyokként, és az emberekkel – ahogyan Marx az áruforma vonatkozásában elemzi – "mint dolgok" lépnek szembe: "az "árufetisizmus" és a jogfetisizmus két elválaszthatatlanul összekötött aspektusa egy torz, feje tetejére állított létezésnek a kapitalista termelési módban, ahol az emberek először is absztrakciókra redukálódnak, majd pedig "a saját produktumaik uralkodnak rajtuk".3 A viszonyok önállósulása az emberi szereplőkkel szemben (még a leghatalmasabbakkal szemben is): ez az alapja azok viszonylagos autonómmá válásának.

A látszólag rendszerszerűen lezajló folyamatok eme viszonylagos autonómiája, amely csak a saját (jogi) elveit követi, teszi a társadalmi ellentmondásokat peresíthetővé. De a jog ezen autonómiája csak viszonylagos autonómia, amennyiben a perek már eleve kapcsolatban állnak másokkal (más perekkel), és éppen ama "feje tetejére állított" társadalmiságnak a produktumai. Csak egészen elvont szinten, nevezetesen önmagában tekintve autonóm a jog. Politikai, gazdasági és kulturális gyakorlatokkal kapcsolatban azonban a jog autonómiájának fokát az egész határozza meg.

Megfigyelhető ez a jog transznacionalizálásánál is: ez utóbbi válasz a fordista társadalommodell válságára az 1970-es évektől kezdve. A centrum államainak belsejében ez a válság a jóléti állam osztálykompromisszumának felmondásához, nemzetközi síkon pedig a Bretton-Woods-rendszernek és a hozzá kapcsolt fejlődési modellnek a lerombolásához, tehát a neoliberális globalizációhoz vezetett. A termelés transznacionalizálása és a nyereségorientált privatizáció a jogi szabályozás új formáit hozta magával.

Transznacionális belső burzsoázia

A modern racionális jog lényegi strukturális jegye a polgári-kapitalista társadalmaknak. Marx hangsúlyozta: "amíg megmarad az individuumok szolgaságot okozó alárendelése a munkamegosztás alá, és vele együtt megmarad a szellemi és a fizikai munka ellentéte", addig nem lehet túllépni a "szűk polgári jogi horizontot" sem4. A jogi forma mint olyan a kapitalista társadalmasodás tartós eleme, megformálódása azonban a konkrét történelmi feltételektől függ.

A jog transznacionalizálódása főleg azt a kérdést vetetette fel az irodalomban, hogy gyengíti-e ez a folyamat a nemzetállam hatalmát, és ezzel együtt szükségszerűen gyengíti-e a jogalkotás nemzetállami monopóliumát is. Nicos Poulantzas marxista államtudós azonban már 1973-ban "alapjában hamisnak" nevezte ezt a kérdést, mert egy materialista elmélet nem dőlhet be a társadalmi viszonyok eldologiasodásának, az államot pedig nem foghatja fel szubjektumszerű egységként, amely külsőleges kapcsolatokra lép más államokkal. Igaz ugyan, hogy ezt a szemléletmódot sugallják a fetisizált (jogi) formák, kiváltképpen pedig a nemzetközi jogi szerződési konstrukciók. Döntő viszont egy olyan perspektíva, amely szemügyre veszi azokat a társadalmi erőviszonyokat, amelyek az államban összesűrűsödnek.

A kapitalista termelési mód újratermelésének középponti helye továbbra is maga a konkrét társadalmi formáció, szociális kohézió csak itt szervezhető. Ezért a nemzetköziesedés is csak a társadalmi formációkban történhet: egy olyan új osztály keletkezéseként, amely továbbra is a nemzetállamra van vonatkoztatva, de – transznacionálissá tett érdekviszonyai által – egyszersmind el is oldotta magát attól. Poulantzashoz csatlakozva Jens Wissel "transznacionális belső burzsoáziának"5 nevezi ezt.

Az imperializmus mai fokán – amelyet Michael Hardt és Toni Negri "birodalomnak" is nevez – többé már nem fogható fel a "hatalmon levő blokk" tisztán nemzeti síkon, tehát a politikailag uralkodó osztályok és csoportok belső ellentmondásokkal jellemzett egységeként, amelyet a hegemoniális csoport védelmez. Eddig a hatalmi blokk egysége strukturálisan az állam egységéhez volt kötve. A birodalomban viszont hatalmon csak a transznacionális blokk marad megfelelő világállam nélkül és túl a nemzetállamon olyan intézmények nélkül, amelyek strukturálisan egységet és koherenciát teremtenének. A minimális jogbiztonság jeleként azonban kialakul a jogi instanciák hálója, amely az ő konstitucionális elemeit testületek tág spektrumához rendeli hozzá: a nemzetállamokhoz, a regionális blokkokhoz és nem utolsósorban a legkülönbözőbb nemzetközi szervezetekhez. Nézzük meg pontosabban ezeket az elemeket.

Nem leépítés, hanem átépítés

Hogy a jog transznacionalizálásánál "jogról" beszélhessünk, annak központi kritériuma a jogi forma viszonylagos autonómiája a legerősebb érdekekkel szemben. Ennek lényeges előfeltétele eddig az erőszak (nemzet)állami monopóliuma volt, amely "végső instanciaként" képes volt arra, hogy érvényt szerezzen a jogi normáknak. De mi történik most, amikor a globális jognak első pillantásra éppen az erőszak állami monopóliuma nélkül kell boldogulnia? Hol vannak az EB hadosztályai vagy a világkereskedelmi jog végrehajtói?

Rendszerelméleti megközelítésekkel úgy próbálnak megszabadulni a problémától, hogy elvontan arra utalnak: a globális jogi diskurzus úgy tudja újratermelni magát, hogy mindig egymáshoz csatlakozik a jog/jogtalanság kódexeiben történő kommunikáció. A jog "biztosítására" szolgáló szankciók még sohasem játszották azt a központi szerepet, amelyet nekik tulajdonítottak.6 Ezért, úgymond, nem is nagy probléma a nemzetközi jog esetében az erőszak monopóliumának hiánya. De ennél az empíriától való mentességnél elvonatkoztatnak attól is, ami lehetővé teszi a nemzetközi jog újratermelését. Hogy "működik" valami, az még egyáltalán nem jelent felvilágosítást a miértről. Hogy "jogként" kommunikáljanak valamilyen társadalmi gyakorlatot, az szükségképpen függ attól is, hogy jogként is észleljék azt a fegyelmezett, polgári szubjektumok. De a tisztán konszenzuális megegyezés arról, hogy mi a jog, szükségképpen mindig meghiúsulna a jogvita realitásán.

Ezért hihetőbb értelmezés az, ha a jog transznacionalizálásában nem annyira az eddigi államrendszer leépítését, mint inkább átépítését látjuk. Az új globális jogrend elemeinek, hogy hatásosak legyenek, kapcsolódniuk kell az eddigi joggyakorlathoz, fel kell azt használniuk, igénybe kell venniük a saját céljaik érdekében. Egészen nyilvánvaló ez az Európai Bíróságnál: ennek ítéleteit nem valamiféle saját "rendőrségnek" kell végrehajtania, hanem támaszkodhat a tagállamok bírósági és közigazgatási szervezetének meglevő struktúrájára. Világosan kiderül ez az EB klasszikus kereseti formájánál. Csak ritkán lehet kereseteket közvetlenül benyújtani. A leggyakoribb eset ezzel szemben az, amikor egy bizonyos állam bíróságának kell megválaszolnia egy olyan jogi kérdést, amely az európai jogot érinti. Ha ez a bíróság végső instancia, akkor ezt a kérdést ennek kell az EB elé terjesztenie, amelynek értelmezési, tovább alakítási monopóliuma van az EU szintjén. Ítéletében az illető állam bíróságának az EB "válaszát" kell átültetnie. Ezzel megtörténik az EB döntésének lefordítása állami döntéssé, amelyet régóta ismert szervek hajtanak végre.

Alig különbözik az EB-tól az újonnan alkotott Nemzetközi Büntetőbíróság (NBB). Ennek majdani ítéleteit is csak az egyes államok hajthatják végre. Ez kezdődik már azzal, hogy a vádlottakat átadják a bíróságnak, és befejeződik azzal, hogy elítélés esetén az elítélteket nem viszik be egy tagállam börtönébe, mert – Guantanamo ellenére – nem létezik világbörtön. Mégis kifejlődhet viszonylagos autonómia az első állandó Nemzetközi Büntetőbíróság gyakorlatában is. Ennek vannak is már mechanizmusai, ilyen például az önálló vádhatóság, amelyet nem kötnek az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendelkezései, és ilyen az NBB statútumának 16. cikkelye. Eszerint a Biztonsági Tanács csak akkor határozhat úgy, hogy egy évre elhalasztja a nyomozást és a bűnüldözést, ha vétó nélkül születik a határozat. Ez bámulatos elválasztása a jogi folyamatnak a Biztonsági Tanács adott többségi és hatalmi viszonyaitól, és nem véletlen, hogy épp ezért bojkottálja az NBB-t az Egyesült Államok kormánya. Nagy a valószínűsége annak, hogy az NBB első esetei olyan esetek lesznek, amelyek minden vitán felül állnak a centrum országaiban, tehát, mondjuk, a periféria polgárháborús gazdaságaira vonatkoznak. Az EB gyakorlata azt mutatta viszont, hogy egy olyan jogszolgáltatás, amelyet évtizedekre rögzítettek, a tulajdon "alkotói" ellen is fordulhat. Ehhez járul még az, hogy a többi nemzetközi-jogi intézménytől eltérően az NBB létrehozásában részt vett több ezer NGO-nak a hálózata is.

A WTO szankciói

Hasonló mechanizmus figyelhető meg a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) konfliktuskezelési eljárásában is. A WTO Vitarendezési Grémiuma tárgyalja meg az aláíró államok jogaival és kötelességeivel kapcsolatos vitákat, amilyen például az "acélvita" volt az Egyesült Államok és az EU között. 2002-ben az Egyesült Államok kormánya bizonyos acélárukra 30%-ig menő védővámokat vetett ki, hogy védje az Egyesült Államok acéliparát. Az EU úgy reagált erre, hogy panasszal fordult a Vitarendezési Grémiumhoz, és azzal fenyegetődzött, hogy viszonzásul maga is büntetővámokat vet ki. Időközben jogi megerősítést kapott az EU álláspontja.

Az új mechanizmusnál "negatív konszenzusról" van szó. Ez a fő különbség az eddigi GATT '47 világkereskedelmi egyezmény vitarendezési eljárásához képest. Itt az illetékes testület beszámolóit megtorpedózhatta az a fél is, amelyik alulmaradt (!), mert e beszámolókat csak egyhangúlag lehetett elfogadni. Ennek az ellenkezője áll fenn a WTO-egyezménynél. Most egyhangúlag el kell utasítani a beszámolót (tehát a győztes pártnak is), mert különben elfogadottnak minősül. Egy elfogadott beszámoló viszont nem "ítélet", amelyet egy "világrendőrség" hajtana végre: a WTO szerződő feleinek is az egyes államok intézményeit kell felhasználniuk a döntések érvényesítése érdekében. Itt egyébként sem egyének az érintett felek, hanem csak államok. A WTO szankciós mechanizmusa ismét magukon az egyes tagállamokon alapul, amennyiben abban áll a szankció, hogy a győztes állam engedélyt kap arra, hogy egy időre felfüggessze a WTO keretében egyezményekkel bevezetett szabadkereskedelmi koncessziókat, és ezzel voltaképpen legálisan büntetővámokat vessen ki. Bár a beszámolók érvényesítése ekképpen államok közvetítésével történik, mégis léteznek – a negatív konszenzussal" és egy hivatkozási grémiumnak a bevezetésével – mechanizmusai annak, hogy önállósuljon a jog azokkal a politikai szereplőkkel szemben, amelyek csak a WTO-val együtt jöttek létre.

Az 1990-es években bekövetkezett változásokat a "transznacionális belső" burzsoáziára adott válaszként kell értelmezni. Érvényes ez a kereskedelmi jogra ("lex mercatoria") is, vagyis azokra a transznacionális kereskedelmi-jogi normákra, amelyek nemzetközi döntőbíróságok előtt akkor jutnak érvényre, ha transznacionális vállalatok egymással szemben vagy államokkal szemben pereskednek. A konfliktusok kihordásának ezt a formáját, amely egyre inkább elterjedt, maguk a vállalkozások, globálisan tevékenykedő jogi képviseleti cégek és olyan szervezetek, mint a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara, azért hozták létre, hogy megkerüljék az immár nem kielégítő jogszolgáltatást, a sokáig tartó eljárásokat és az egyes államokban a hatalmi viszonyok áthagyományozott koncentrációit. A döntőbíróságok ezzel előmozdítják egy új jogi korpusz kialakulását, amely azonban nem áll nagyon távol az állami erőszak-monopóliumtól. Ennek kell végül is színre lépnie, ha a szemben álló felek nem ismerik el vagy nem hajtják végre a döntőbíróságok ítéleteit.

Az állam két oldala

Az új globális jog alkotmányos elemeinek hálóját kiegészíti a Nemzetközi Bíróság, amelynek őrködnie kell az ENSZ chartáján, és kiegészíti az Emberi Jogok Európai Bírósága, amely az Európai Emberi Jogi Konvenció betartásának ügyében illetékes. Ebben azonban főleg az egyes államok joga játszik fontos szerepet. Mivel a kapitalista társadalmak összetartását továbbra is az egyes nemzetállamnak kell elvégeznie, s minthogy azonban a neoliberális hegemónia körülményei között ezt mind nehezebb a csökkenő anyagi források következtében megvalósítani, ezért a transznacionalizálás kontextusában az egyes nemzetállamok joga egyre inkább átalakul a "biztonság jogává".

Ezért nem véletlenül áll a jelenlegi törvénytervezetek középpontjában a szociális biztonság rendszereinek represszív átalakítása és ezzel együtt az egész közigazgatási és munkajog, valamint a klasszikus represszív "biztonság". Közben az egyes nemzetek jogállamai egyre inkább megelőző államok jellegét öltik. Az ártatlanság vélelmezésével egyre inkább felhagynak, és ezzel együtt létrehozzák az egész lakosság informális felügyeletének sűrű hálóját. Közben kiszélesítik a biztonsági apparátusok (titkosszolgálatok, határőrségek, nyomozóhatóságok) jogosítványait. A neoliberális globalizáció visszásságai és "veszélyei" globális biztonsági rendszert hívnak életre, ez Kabultól Bagdadon át a nagyvárosok gettóiig rendőri és katonai hatalmat gyakorol, amely "viszonylagosan autonóm" jogi szabályozás helyett egyre inkább puszta hatalomgyakorláson alapul.

Rendszerelméleti szempontból Gunther Teubner a transznacionális jog lehetővé válásának központi mechanizmusát "externalizálásnak" nevezte. Jogi normáknak a megítélését és konfliktusoknak a megoldását már konkrét vitás esetek fellépése előtt átadják külső intézményeknek – például az EB-nek, az NBB-nek vagy a WTO vitarendezési eljárásainak. Egy materialista elmélet terminusaiban ez így értelmezhető: a jogi forma mint a társadalmi viszonyok újratermelődésének az egyes érdekekkel szemben önállósult módja és formája, amely elvonatkoztat a konkréttól, nem más, mint a transznacionális árutermelés lehetőségének feltétele. A postfordista neoliberális projektum társadalmi ellentmondásai azonban társadalmi deformálódásokat okoznak, amelyeknek az a tendenciájuk, hogy más területeken felbomlasszák ezeket a jogi formákat. A jog viszonylagos autonómiája és az erőszak mindig is a két oldala egy és ugyanazon polgári jogállamnak.

(Fordította Endreffy Zoltán)

Jegyzetek

1 Hirsch, Joachim (1994): Politische Form, politische Institutionen und Staat. In Josef Esser-Christoph Görg-Joachim Hirsch (szerk.): Politik, Institutionen und Staat, Hamburg, 157-212. o.

2 Paschukanis, Eugen (1970): Allgemeine Rechtslehre und Marxismus. 3. Auflage. Frankfurt a. M., 91. o.

3 Balbus, Isaac D. (1977): Commodity Form and Legal Form: an Essay on the Relative Autonomy of the Law, in Law and Society Review, Nr. 11, 571-584.

4 Marx, Karl-Engels, Friedrich (1958): MEW 19, Berlin, 21.

5 Wissel, Jens (2002): Naming the Beast. Nicos Poulantzas und das Empire, in Das Argument, Nr. 248.

6Teubner, Gunther (1966): Globale Bukowina – zur Emergenz eines transnationalen Rechtspluralismus, in Rechtshistorisches Journal, 15. 267.

 

Igazságtalan igazságosság

A Nemzetközi Büntetőbíróság (NBB) léte, működése szinte megalakulásától vitákat vet fel, ami arra utal, hogy a nemzetközi jog és annak intézményei a hatalmi-politikai számításoknak, erőviszonyoknak kitéve léteznek.

A Nemzetközi Büntetőbíróság és a politika

Alighogy megkezdte munkáját ez év tavaszán a Nemzetközi Büntetőbíróság (NBB), rögtön újból fellángolt a vita a hívei és ellenfelei között. Ez mutatja, mennyire ki van téve hatalmi-politikai számításoknak a nemzetközi jog – azokkal az intézményekkel együtt, amelyeknek a nemzetközi jog globális végrehajtását kellene biztosítaniuk.

Július elején lejárt az ultimátum, amelyet az Egyesült Államok intézett a római alapokmányt egy éve aláíró államokhoz (lásd a keretet). Ebben arra szólította fel ezeket, hogy kössenek kétoldalú egyezményt, amely megtiltja, hogy az Egyesült Államok polgárait kiadják az NBB-nek. Katonai segítségének megvonásával fenyegette az Egyesült Államok azokat az államokat, amelyek erre nem hajlandók. Több kormány, köztük elsősorban a német, ugyanakkor arra törekszik, hogy a lehető legtöbb állam ratifikálja a bíróság alapokmányát. Ezek a kormányok és velük együtt emberi jogi szervezetek, valamint baloldaliak is úgy látják, hogy az Egyesült Államok, Izrael, Oroszország és más államok, amelyek eddig megtagadták aláírásukat, akadályozzák egy kötelező világméretű jognak a kialakulását, amely biztosítéka lenne az emberi jogok betartásának. Miért érzik magukat az egyik csoporthoz tartozók a szuverenitásukban fenyegetve, miközben a másik csoporthoz tartozók úgy látják, hogy az NBB egy lépés az igazságosabb társadalom felé?

Általános felfogás szerint az igazságos, ha egyenlően bánik egy állam a polgáraival: egyenlő emberi jogokat biztosít nekik, de egyenlő feltételek között és egyenlő módon meg is bünteti őket. Ez az ideológia, amelynek – mint ahogy illik is egy valóságos ideológiához – van is valóságtartalma, teremti "az embert". Absztrakció ez a szabad és egyenlő csere- és jogi szubjektum formájában, és ez az absztrakció túlemelkedik a konkrét viszonyok között élő konkrét egyének meglevő egyenlőtlenségein. E konstrukció csak a tőke és az állam uralma segítségével tartható fenn. Része ennek az uralomnak a büntetőhatalom, amely szankciókkal sújtja a kapitalista normalitástól való eltéréseket – ami sziszifuszi munka szubjektumoknak és osztályuralmuknak a védelmére. Aki igazságosságot és emberi jogokat hirdet, az rendszerint kiáll az uralom és az erőszak mellett is. Történhet ez nolens volens, mint az igazságos világ baloldali vízióiban, vagy történhet egész tudatosan, amikor egy nemzetközi büntetőbíróság létrehozására törekszenek.

Nemzetközi jogi igazságtalanság…

Első pillantásra nincs állami erőszak-monopólium az NBB mögött. De magától értődően nem boldogul egy nemzetközi bíróság sem olyan hatalom nélkül, amely elvégezné a nyomozásokat, vádemeléseket, és végrehajtaná az ítéleteket. Ezeket azonban a bíróságnak kölcsönöznie kell együttműködő államoktól. Ehhez járul a komplementaritás elve (lásd a keretet), amelynek alapján újjáalakítja a legtöbb állam saját nemzeti büntetőjogi szabályozását. Ebben a leginkább előrehaladott az új német büntetőjogi törvény. Ez büntethetővé teszi a római alapokmányban megfogalmazott vétségeket néhány más vétséggel együtt, és normává teszi a globális világjog elvét, úgyhogy elvben az egész világon üldözhetik német ügyészek a nemzetközi jog megsértőit. A nemzetközi büntetőjog mögött határozottan van tehát államhatalom, még ha csak pótléka is a világállami erőszak-monopóliumnak. Így hát összetalálkozik az NBB-ben is, ami összetartozik: az igazságosság és a hatalom.

De mivel nem létezik világállam mint szuverén, a nemzetközi büntetőjog a nemzetállami büntetőjognál inkább van alávetve a nemzetközi hatalmi viszonyoknak. Ezért vannak is ennek igazságtalan oldalai. Ezért nem kell prófétának lennünk, hogy megjósoljuk: főleg azoknak a bűncselekményeknek szenteli majd magát az NBB, amelyeket a periféria államai követnek el. Ha a perifériák "banditaállamai" nem ratifikálták a római alapokmányt, ezzel nem mennek sokra, ha érdekükben áll a nagyhatalmaknak (kiváltképpen a Biztonsági Tanácsban képviselteknek), hogy a vádlottak padjára ültessék őket. Ezeknek nincs hatalmuk ahhoz, hogy megakadályozzák az illetékességnek a Biztonsági Tanács által történő elrendelését. Továbbá aligha vehetik igénybe a perifériák államai a komplementaritás elvét. Tőlük eleve elvitatják azt a valóságos képességet, hogy nemzetközi-jogi bűnökről saját bíróságaik ítélkezzenek.

…és igazságosság

De még akkor is lennének nagy problémák, ha szuverenitásra tenne szert a nemzetközi büntetőjog. A nemzetállami büntetőjoghoz hasonlóan a nemzetközi-jogi büntetőjog is elvonatkoztat mindent a konkrét viszonyok közt élő konkrét egyénektől.

Hogy példával illusztráljuk ezt: a nemzetközi büntetőjog számára azok a katonai akciók, amelyeket Izrael hajt végre palesztin területeken polgári személyek ellen, éppúgy büntetendő háborús bűnöknek számítanának, mint Szaddám Huszein időközben már befejeződött háborúja a kurdok ellen vagy az iraki háborúban a szövetségeseknek azok az akciói, amelyeknek az áldozatai iraki polgári személyek voltak. Abban áll a probléma, hogy elvontan egyenlőnek tekintenek minden olyan katonai akciót, amely polgári személyek ellen irányul. Itt Izrael elsősorban palesztin öngyilkos merényletekkel szemben védekezik – ami nem büntethető a Római statútum szerint -, Husszein az ő fasisztoid rendszerét tartja fenn, amit viszont a szövetségesek megdöntöttek. Igazságos törvényeknek ezt a konkrét társadalmi összefüggésektől elvonatkoztató hatását politikailag használják ki: csak kapóra jön az arab államoknak, ha Izraelt az a veszély fenyegeti, hogy a nemzetközi büntetőjog malomkövei közé kerül. Izrael döntését, hogy nem ratifikálja a Római statútumot, a világközvélemény az Izrael-ellenes aktákban egykettőre újabb vétségként könyveli el.

A nemzetközi büntetőjognak ez a politikai használata az egyik oka annak, amiért az Egyesült Államok oly határozottan fellép az NBB-vel szemben. A másik ok az, hogy nem teljesültek a saját kívánságai: meghiúsult az Egyesült Államoknak az a szándéka, hogy a bíróság segítségével további legitimációt adjon a saját intervencióinak, mégpedig azáltal hiúsult meg, hogy ez teljesen a Biztonsági Tanács ellenőrzése alá helyeztetett. Csak ezután változott át az Egyesült Államok az NBB legelszántabb ellenfelévé. Miután az Egyesült Államok kivált a római folyamatból, még egy próbálkozást tettek az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1422. sz. határozatával. Ennek értelmében az NBB-vel szemben védettséget élveznek mindazon személyek, akik olyan államoknak polgárai, amelyek nem írták alá a szerződést, és olyan béketeremtő vagy békefenntartó akciókban vettek részt, amelyeket jóváhagyott az ENSZ. Az "American Service-members Protection Act" nevű törvénnyel az Egyesült Államok már egy évvel korábban úgy döntött, hogy akár katonai erővel is megvédi a polgárait attól, hogy a bíróság elé kerüljenek.

Európa mint joghatalom

A Franciaország kívánságára pótlólag bevezetett szabályozás – háborús bűnöknél hét évre kizárhatják az NBB illetékességét a szerződést aláíró államok – azt illusztrálja, hogy a bíróságtól az "öreg Európa" is félhet. Ugyanez érvényes azokra a kétoldalú szerződésekre, amelyeket szigorúan titokban kötöttek európai államok Afganisztánnal, hogy megvédjék polgáraikat attól, hogy az afganisztáni háborúval kapcsolatban kiszolgáltassák őket az NBB-nek. Nyilvánvalóvá válnak az európai államok kockázatai, ha vetünk egy pillantást a NATO Szerbia elleni háborújára: büntethetőséghez vezetett volna a nagyszámú civil áldozat és civil célpontoknak a szándékos támadása, ha ezek az NBB időbeli mandátuma alá estek volna. Nem segített volna az 1422. sz. határozat sem, mert az ENSZ nem adott engedélyt a háborúra.

De akkor miért lép fel Európa mégis oly határozottan az NBB mellett? Amikor eszközöket kerestek, hogy a világhatalmi versengésben gátolják az Egyesült Államokat, arra a természetes gondolatra jutottak az európaiak, hogy jogi keretek közé kellene helyezni a nemzetközi kapcsolatokat. A számítás egyszerű: mivel az EU katonailag nem tud lépést tartani az Egyesült Államokkal, és mivel ennek megfelelően az Egyesült Államok magának kaparja ki a gesztenyét a legtöbb haszonnal kecsegtető válságövezetben, fel kell használni a nemzetközi büntetőjog elriasztó és megtorló hatását, hogy meg lehessen akadályozni az Egyesült Államok katonai akcióit, vagy legalább utólag meg lehessen büntetni azokat, akik végrehajtották. PR-sikere már van is ennek a stratégiának; Európa önábrázolása remekül kihasználja azt az Amerika-ellenességet, amely az Egyesült Államokat a "Vadnyugattal", Európát pedig az emberi jogokkal és a renddel kapcsolja össze.

Német utak a normalitás felé

Németország esetében vezet csak igazán egy ilyen költséghaszon-számítás a nemzetközi büntetőjog stratégiájához: az NBB újabb eszköz azon az úton, amely a "normalitáshoz" vezet. Itt főleg arról van szó, hogy nacionalista szempontok szerint a lehető leghatékonyabban dolgozzák fel a nemzetiszocialista múltat. Ide tartozik a háborús bűnökkel foglalkozó Nürnbergi Bíróság; ebben a műfajban ez volt a legelső, és innen származik egy állandó nemzetközi büntetőbíróságnak a gondolata. A mai NBB támogatásában összetalálkozik a német múlt feldolgozásának két versengő stratégiája: a német bűnök egyediségét hangsúlyozzák a Habermast követő nemzeti felvilágosítók azzal a céllal, hogy hangsúlyozzák azt az egyedülálló és állítólag példaszerű módot, ahogy múltjukkal a németek szembenéztek. Ennek megfelelően egyedülálló moralitást követelnek, amely emberi jogi úton, tehát az NBB-n keresztül is, Németország "normalitásához" vezet.

A múlt feldolgozásának hagyományosabb szellemei, amilyen például Walser és Nolte, nem tudják viszont elviselni a német bűnökre való emlékezést és "a győztesek jogát", amely a nürnbergi perben működött. Ők el akarják tüntetni a német bűnöket, vagy legalább el akarják törölni azok egyediségét, hogy Németország eljusson a "normalitáshoz". A német nemzetközi jogászok többsége is támadta a Nürnbergi Bíróság legitimitását azzal az érvvel, hogy ott visszamenőleges hatállyal alkalmaztak olyan törvényeket, amelyek még nem léteztek a kifogásolt tett elkövetésekor. A volt Jugoszlávia ügyében létrehozott ad hoc bíróság eljárása azonban nem okoz már problémát német nemzetközi jogászoknak, mint ahogy az sem, hogy elítéljék az NDK politikusait és katonáit, akik felelősek voltak a berlini falon átmászók halálért. Az elfojtás német programját csak segíthetnék az NBB ülései, kiváltképp akkor, ha az egykori győztesek ülnének a vádlottak padján. A jövőben talán ítélkezhet majd a német igazságszolgáltatás az új német büntetőtörvénykönyv alapján az Egyesült Államok háborús bűnösei felett.

Mindezek a példák, amelyek szemléltetik, hogyan használják fel politikai célokra a nemzetközi büntetőjogot, egyszersmind aláhúzzák e büntetőjog alapproblémáját is: a hatalmasok érdekei korlátozzák a nemzetközi büntetőjog hatalmát. Ennyiben tökéletesen találó a "győztesek jogáról" beszélni. Természetesen lehetséges, hogy az ilyen nemzetközi jog, hasonlóan a nemzeti joghoz, a kisebbik rossz a kapitalista hétfejű sárkány elleni harc logikájában. Példa erre a német bűnösök elítélése Nürnbergben. De ez az eset azt mutatja, hogy végső soron ez a logika is csak az uralom és az erőszak folytatódáshoz vezet, mert Németország újbóli megerősödését a nürnbergi perek sem tudták megakadályozni. Elítélték a "tetteseket", a Szövetségi Köztársaság pedig ártatlanságban moshatta kezét.

Az NBB is küld majd börtönbe háborús bűnösöket, akikért nem kár. Ámde aligha tartoznak majd ezek közé a nagy hatalmú államok polgárai, akik élvezik a győztesek immunitását. Ha igazságos lenne a büntetőbíróság, vagyis eljárna a hatalmasokkal szemben is, az nem lenne feltétlenül jobb – lásd Izraelt. Aki a bírálatában csak arra összpontosít, és azt sugallja, hogy a büntetőbíróság lenne a megoldás Izrael oldalán, az maga is bedől egy partikuláris logikának. Mit sem változtatna ez a középponti botrányon: az állami és a nemzetközi jog formáján, amely közvetlenül a hatalomra és erőszakra támaszkodik. Ezért teljességgel hamis a "győztesek igazságszolgáltatásáról" beszélni, mert ez azt érezteti, mintha a "vesztesek igazságszolgáltatása" lenne a megoldás.

Illetékes nagy bűnök esetében: a Nemzetközi Büntető Bíróság

1998 júliusában írták alá Rómában 120 ENSZ-tagállam képviselői egy nemzetközi büntetőbíróság létrehozásának és alapokmányának a szerződését (NBB, angolul: International Criminal Court, ICC). A szerződés életbe lépéséhez szükséges elégséges számú ratifikáció 2002 áprilisára született meg. Olyan államok, mint Kína, Izrael és Oroszország elutasította a szerződést, az Egyesült Államok pedig visszavonta az 1998. évi aláírását. Miután elsősorban Németország biztosította a bíróság finanszírozását, a személyi kérdéseket pedig kiokoskodták, 2003 márciusában Hágában elkezdett dolgozni a bíróság.

A római alapokmány szerint az NBB-nek egyes személyeket kell felelősségre vonnia, akik nemzetközi jogi bűnöket követtek el. Ezek közé tartozik: a "népirtás", amelyet úgy definiálnak, mint egy "nemzeti, etnikai vagy vallásos csoport" teljes vagy részleges megsemmisítését; a "bűn az emberiség ellen": ezek szisztematikus módon vagy nagy arányokban elkövetett súlyos bűnök, amilyen népcsoportok "kiirtása", "rabszolgaságba vetése" és "elűzése; a "háborús bűnök", amelyet egy sor tényállással határoznak meg az 1949. évi genfi konvenció alapján, és amely belső és nemzetközi konfliktusokra vonatkozik; továbbá az "agresszió bűne" (a nemzetközi szokásjog szerint különösképpen a támadó háború), amelyet megemlít ugyan az alapokmány, de még nem határoz meg tényállással, és nem is büntet.

A nemzetközi büntetőjoggal eddig egyrészt az ENSZ ad hoc bíróságai foglalkoztak, amilyen a Jugoszláviával foglalkozó bíróság. Ezek olyan bűnök esetében illetékesek, mint az NBB, de ezeken belül csak olyanokkal, amelyeket térben és időben körülhatárolt keretek között követtek el. Másrészt az ENSZ nemzetközi bírósága formálisan a tagállamok bűneinél és konfliktusainál illetékes, de ezek legtöbbször ki tudják azt kerülni magasra helyezett illetékességi küszöbük miatt.

Ezeket a küszöböket alacsonyabbra állították a római alapokmányban, de nem annyira, hogy az NBB vádemelő hatósága el tudjon járni mindenki ellen, aki gyaníthatólag elkövetett nemzetközi jogi bűntettet. Világossá válnak a globális világjog korlátai a harmadik iraki háború kapcsán: ha lehet gyanakodni nemzetközi jogi bűncselekményekre – természetesen ez az előfeltétele a nyomozási folyamatnak -, akkor csak egy meghatározott ideig lenne illetékes az NBB, mint ahogy ezt újból és újból hangoztatják. Bár az ad hoc bíróságoktól eltérően az NBB nem ítélkezhet olyan bűnök esetében, amelyeket a hatályba lépése előtt követtek el; az iraki háború viszont a hatályba lépése után kezdődött. De nyomozási eljárásokba csak akkor lehet kezdeni, ha gyaníthatóan olyan állam a tettes vagy olyan államban követték el a bűnt, amely aláírta a szerződést, amely a konkrét esetben elismeri a bíróságnak vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsának illetékességét.

Ezen a módon elvben a vádlottak padjára ültethetők harmadik országoknak – mint az Egyesült Államoknak és Iraknak – a tettesei is. Az iraki háború esetében azonban nem számíthatunk a bíróság ad hoc elismerésére sem az Egyesült Államok, sem az iraki rezsim felelősei részéről. A Biztonsági Tanácsban vétójoga van az Egyesült Államoknak, úgyhogy a Biztonsági Tanács csak irakiakat tudna Hágába küldeni. Az NBB számára az utolsó illetékességi küszöb a komplementaritás elve: az NBB csak akkor léphet közbe, ha maguk az érintett államok nem tudják, vagy nem akarják üldözni a bűncselekményeket.

Ehhez járulnak még további szabályok, amelyek megakadályozhatják nyomozások elkezdését: A római alapokmány szerint a vádhatóság mérlegelheti, hogy indít-e nyomozásokat, és hogy azokat el is juttatja-e a vádemelésig. Ezért – eltekintve attól, hogy politikai szempontból kívánatos-e – nagyon kevéssé valószínű, hogy egy olyan esetet, mint az iraki háború, tárgyalni fog az NBB.

(Fordította: Endreffy Zoltán)

 

A jog szabad játéka

A jog globális egységesülése előrehaladottabb a gazdasági és kereskedelmi jogban, mint a büntetőjogban. A határokon átívelő gazdasági tevékenység jogi szabályozása nem ellentétes a világkereskedelem liberalizálásával, sőt szükséges feltétele annak, hogy globálisan hatékony lehessen a piaci mechanizmus.

Új alapot teremt magának a globális kapitalizmus

A globális egységesülés jóval nagyobb mértékben előrehaladt a gazdasági és kereskedelmi jogban, mint a büntetőjogban. Ráadásul itt nemcsak államok közti, hanem magánvállalatok közti viszonyokat is szabályoznak. A határokon átívelő gazdasági tevékenységek jogi szabályozása koránt sincs ellentmondásban a világkereskedelem liberalizálásával. Hogyan van az, hogy egyre több nemzeti szabályozást éppen nemzetközi-jogi eszközökkel kerülnek meg?

Semmiképpen sem egyedi eset a következő: Amikor a 90-es évek végén az egyesült államokbeli Bechtel konszern leányvállalata, az Aguas del Tunari megszerezte Bolívia harmadik legnagyobb városának, Cochabambának a vízszolgáltató jogát, az erősen megemelkedett vízárak miatt erőteljes tiltakozó akciókba kezdett a lakosság. Heves összecsapások után, amelyek során egy ember meghalt, több mint százan pedig megsebesültek, kivételes állapotot vezetett be a bolíviai kormány. 2000 áprilisában az Aguas del Tunari kénytelen volt kiszállni az üzletből. Ezután a cég, amelyet épp a bolíviai vízellátás átvétele céljából alapítottak, beperelte a Bolíviai Köztársaságot az International Center for the Settlement of Investment Disputes (ICSID) előtt. És 25 millió USA-dollár kártérítést követelt az elmaradt nyereségéért. 2003 februárjában az ICSID elutasított egy kérelmet, amelyben civiltársadalmi szervezeteknek egy szövetsége azt követelte, hogy tegyék hozzáférhetővé a nyilvánosság számára az Aguas del Tunari és a Bolívia közti ügy összes dokumentumait és a lefolytatott tárgyalásokat.

Különös, hogy egy jogvitát, amely oly mélyen érinti a bolíviai lakosságot, egy olyan szakértői kollégium tárgyal, mint az ICSID (a Világbank egyik leányszervezete), amely a nyilvánosságot kizárva tanácskozik. Még különösebb az, hogy ez még a tiltakozások ellenére is csak oly kevéssé kelt feltűnést. Minél inkább szükségessé tesz az egyre nagyobb világgazdasági összefonódás nemzetek feletti intézményeket, amelyek el tudnak simítani vitatott kérdéseket államok és/vagy transznacionálisan tevékenykedő cégek között, annál inkább lehet jogállami vívmányokat úgy kiüresíteni, hogy a világközvélemény jó része előtt észrevétlen maradjon a dolog. Jogi döntéseket, amelyek erősebb hatásokat gyakorolnak az egyes emberek életére, mint a nemzeti parlamentek törvényhozása, egyre inkább olyan grémiumok hoznak, mint az ICSID, amelyekre semmilyen hatást nem gyakorolhatnak az érintett emberek, és amelyeknek a létéről gyakran még csak nem is tudnak.

Olyan globális kapitalizmushoz vezet-e a kereskedelmi jog nemzeti jellegének megszűnése, amelyben annyira áttekinthetetlenné válnak a jogi struktúrák, hogy végül már csak az erősebb joga marad meg? Vagy pedig olyan joghoz vezet a tőke önérdeke, amely "éppúgy kiszámítható, mint egy gép" (Max Weber), tehát ahhoz, hogy a nemzetközi (kereskedelmi) jog egységesül egy olyan instanciánál, amely rendelkezik alkalmas hatalmi eszközökkel ahhoz, hogy szükség esetén akár erőszakkal is érvényesítsen ítéleteket az erős gazdasági szereplőkkel szemben?

Autonóm kereskedelmi jog…

Mivel a nemzetközi kereskedelmi jognak különböző forrásai vannak, különböző síkokon játszódik le a globális gazdasági viszonyok jogi formát öltésének folyamata. Az egyik legfontosabb jogforrás az úgynevezett autonóm kereskedelmi jog (lex mercatoria). Itt egy kialakult és nem egy bizonyos intézmény által tételezett szokásjogról van szó. Úgy jött létre, hogy hosszú idő alatt megszilárdultak informális konvenciók és általánosan elismert viselkedési módok a nemzetközi kereskedelem területén. Ennek forrásai közé tartozik egyrészt a ius mercatorium, a kereskedők sajátos joga, amely a XI. században keletkezett, amikor megélénkült a kereskedelem, másrészt a Hanza-városok kereskedelmi joga, amelyek a szerződési területükön a saját jogalkotás kiváltságával rendelkeztek. A lex mercatoria fogalmát először 1300 körül említik, amikor I. Edvárd angol király határokon átívelő vitás eseteknél gyors lefolyású tárgyalásokat ígért egy olyan grémium előtt, amely felerészben hazai és felerészben külhoni kereskedőkből állt. A 17. században azonban veszített jelentőségéből az autonóm kereskedelmi jog a merkantilizmussal és a nemzetállamok keletkezésével. Csak a II. világháború után tért vissza ismét ez a tendencia, és ismét határozott kísérletek történtek ennek kodifikálására és egységesítésére.

Ma a lex mercatoriát úgy alkalmazzák különböző szervezetek, mint transznacionálisan cselekvő vállalatok közti viták elsimításának alapját. Ezek közül az elvben magán-döntőbíróságok közül az 1932-ben alapított International Chamber of Commerce (ICC) vált a legfontosabbá. Bár formálisan önkéntes a részvétel az ICC döntési eljárásán, és ez nem is tudja erővel érvényesíteni az ítéleteit, mégis rendelkezik olyan figyelemre méltó szankciós mechanizmusokkal, mint feketelisták, bojkott és kizárás. Ezáltal ennek döntései végül is jogot tételeznek.

Régebben a nemzeti bíróságok nem fogadták el érvényes jogként az autonóm kereskedelmi jogot. Mintegy 20 éve viszont az a tendencia rajzolódik ki, hogy egyre inkább elismerik ezt nemzeti bírói intézmények. Néhány vállalat a 80-as években még megpróbálta magát kivonni az ICC ítélkezése alól azzal, hogy vitás eseteket nemzeti bíróságok elé vittek. Az osztrák Legfelső Bíróság például úgy ítélkezett, hogy a lex mercatoria érvényes nemzetek feletti jog, és megerősített az ICC döntését. Hasonló döntések születtek Nagy-Britanniában, Olaszországban és Svájcban.

Az autonóm kereskedelmi jognál nagyon világosan megmutatkozik, hogy nem pontszerű esemény a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogi keretekbe helyeződése, hanem tartós folyamat. Épp a nemzetközi kapcsolatokban gördülékeny az átmenet egyrészt informális megegyezések között, amelyeknek a be nem tartóit legrosszabb esetben nyilvános helytelenítés fenyegeti, és másrészt az érvényes jog között, amelynek a megszegése hatalmi szankciókat von maga után.

…vagy nemzetközi szerződések joga

A nemzetközi kereskedelmi jog másik, jóval újabb forrását multilaterális nemzetközi jogi szerződések alkotják, amelyekkel a 20. század kezdete óta nemzetközi jogot hoztak létre. Fontos példák az 1924-es Brussels Convention of Bills on Lading, amely a tengeri szállítást szabályozza, a Convention on Contracts for the International Sale of Goods, az 1930-as Geneva Convention on Bills of Exchange, amely a nemzetközi fizetések lebonyolítását van hivatva megkönnyíteni, vagy az 1955-ös Hague Conventional, amelynek célja a nemzetközi magánjog egységesítése. Sok szerződést ENSZ-intézmények keretein belül kötnek, amilyen az UNIDROIT (International Institute for the Unification of Private Law), az UNCTAD (United Nations Conference on Trade and Development) vagy az UNCITRAL (United Nations Commission on International Trade Law), amelyek a nemzetközi kereskedelmi jog harmonizálását tűzték célul maguk elé.

Az utóbbi évtizedekben viszont mintha nehezen tartana lépést a lex mercatoriával a gazdasági kapcsolatok jogi keretekbe helyezése "törvényhozás" útján. Mert nehézkesen születnek meg és sok időt rabolnak az államközi kompromisszumok, és az autonóm kereskedelmi jog nincs is ráutalva ilyen egységesítő folyamatokra.

A kereskedelmi jog eddig leírt típusainál olyan normákról van szó, amelyek privát gazdasági szubjektumok egymás közti kapcsolatait szabályozzák. De a privát magánjognál nem kevésbé fontos az, hogy de facto jogi keretek közé helyeződnek a vállalatok és államok közti és az államok közti gazdasági viszonyok. Az EU mellett ennek legfontosabb szerve kétségtelenül a WTO. Azok a szerződések, amelyekből a WTO áll és központi elvei, tehát a korlátlan piaci hozzáférés, belföldiként kezelés, legnagyobb kedvezmény: ezek kereskedelmi és vámpolitikájuk nagyobb mérvű megváltoztatására kényszerítették a tagállamokat, mint amit önként készek lettek volna megadni. Ezért kellett létrehozni kvázi-bírósági instanciákat, amelyek vétségeket torolnak meg, és vitákat simítanak el.

Panaszok a WTO-nál

A WTO-vitákat elrendező mechanizmusa a szervezet 1995. évi alapításával együtt lépett életbe, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a WTO tagállamai között jogi keretek közé helyeződtek a gazdasági kapcsolatok. Ez a Dispute Settlement Understanding elnevezésű egyezményen (DSU) alapul, és a Dispute Settlement Body (DSB) hajtja végre, amely az összes tagállam diplomáciai képviseleteiből áll. De korántsem annyira demokratikus a DSB szervezete, amennyire látszik, mert sok ország a harmadik világból nem engedheti meg magának, hogy állandó képviseletet tartson fenn ebben a grémiumban. Ezért ki vannak zárva bizottsági ülésekről, munkacsoportokból és informális találkozókról, ahol érdekeik képviseletére szövetségeseket szerezhetnének.

A WTO valamennyi tagállamának joga van panaszt tenni a DSB-nél. Ha sikertelenek maradnak a kétoldalú konzultációk, amelyek részét alkotják a rendezési eljárásnak, akkor a DSB megbízást ad egy három-öt kereskedelmi jogászból álló panelnak – amelynek az összetétele titokban marad, és amelynek az ülései nem nyilvánosak -, hogy készítsen beszámolót és fogalmazzon meg ajánlásokat. A panel összetételére a WTO titkársága tesz javaslatot a vitában álló feleknek; egyetértés hiányában a főtitkár határozza meg az összetételt. Egy panel határozata csak akkor nem lép életbe, ha megakadályozza a WTO mind a 146 tagállamának egyetértése – ami gyakorlatilag ki van zárva. Elfogadása által a beszámoló hatályos joggá változik, és precedensnek számít. Ezzel szemben az 1947-es GATT-egyezmény szerint a panel ajánlásait konszenzusban kellett elfogadni, hogy hatályos legyen. Így ténylegesen vétóval élhetett minden ország, amelyet érintett egy határozat. Hogy az új GATT-tal inkább jogszerűvé lettek a WTO tagállamai közti viszonyok, az abból is látható, hogy a vétó politikai aktusát a fellebbezés jogi aktusa váltotta fel. Ebből a célból egy külön fellebbezési instanciát hoztak létre, ez a Standing Apellate Body (SAB). Így már akkor jogerőre emelkedik egy határozat, ha akár csak egy tagállam egyetért vele.

Bár a WTO-államok közti gazdasági viszonyokat nagymértékben szabályozzák, még mindig a mindenkori államok reális gazdasági erejétől függ annak a lehetősége, hogy megvédjék a saját jogaikat. Mert csak aki rendelkezik a szükséges eszközökkel, csak az engedheti meg magának, hogy kifizesse az ügyvédek csillagászati honoráriumait, és csak aki le tud mondani egy bizonyos időre exportból származó bevételekről, csak annak van hatalma arra, hogy szükség esetén a DSB döntése ellenében is érvényesítse az érdekeit, vagy hogy végrehajtson a DSB által nem engedélyezett kereskedelmi akciókat. Az utóbbi években azonban mégis csökkent valamelyest a WTO porondján a hatalmi különbség az ipari államok és a fejlődő országok között. Emelkedett azoknak az eljárásoknak a száma, amelyeket harmadik világbeli országok kezdeményezésére indítottak, nem utolsósorban azért, mert 2001-ben az Advisory Centre on WTO Law intézményével létrehoztak fejlődő országok részére egy jogi segítséget nyújtó szervezetet.

Fontos szerepe van a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szabályozásában a Világbanknak is – kiváltképpen 1966-ban alapított leányszervezetének, az ICSID-nek. Az ICSID mindenekelőtt annak fóruma, hogy rendezzenek vitákat államok és külföldi befektetők között. A rendezési eljárásban való részvétel önkéntes, de nem lehet kilépni egy már folyó rendezési eljárásból.

Egyenetlen játéktér

Nem sikeres minden kezdeményezés, amely a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogi keretek közé helyezésére irányul. Meghiúsult például a 90-es évek végén a MAI (Multilateral Agreement on Investments) kísérlete, amellyel az OECD "védeni" szeretett volna külföldi beruházásokat kisajátítástól, túl nagy adóztatástól, védelmi pénzek fizetésének terhétől, valamint szociális és környezetvédelmi szabványoktól. Ez a kísérlet, amely világszerte közösségek, régiók és civiltársadalmi szervezetek tiltakozását váltotta ki, azon bukott meg, hogy Franciaország végül is elhatárolta magát az egyezménytől. Azóta történnek viszont kísérletek a WTO-nál, hogy megvédjenek multinacionális cégeket és más befektetőket nemzeti törvényhozások megszorító intézkedéseivel szemben (pl. a nyereségek kivonásától). A WTO Dohában tartott 4. miniszteri konferenciáján munkacsoportot hoztak létre, amelynek javaslatokat kell kidolgoznia olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogyan lehet "kiegyenlíteni" a befektetők és a befogadó országok érdekeit, vagy hogyan lehet megakadályozni külföldi vállalkozások és termékek "diszkriminálását". A munkacsoport eredményei alapján a chacúni 5. miniszteri konferencia után tárgyalásoknak kell kezdődniük erről a témáról.

Továbbra is nyitott kérdés az, hogy hosszú távon a gazdasági kapcsolatok terén a jogi keretek közé helyeződésének világméretű folyamata ahhoz vezet-e, hogy a globalizációt többé nem használhatják egyoldalúan a saját előnyükre a G8 országok; a jövőben aligha lesz lehetséges a WTO elvei alapján és a harmadik világ jogi kompetenciájának növekedése miatt éppoly aszimmetrikus kereskedelmi liberalizációt folytatni, mint eddig. Ez azonban távolról sem jelent jólétet mindenkinek, ahogyan azt a WTO közgazdászai mondják. Mert a "sima játéktér" az egész földgolyón ahhoz vezet, hogy az élet minden területét kapitalista elvek hassák át. Tekintettel a gazdasági összefonódás állandó fokozódására, azt kívánja a befektetők érdeke, hogy gyorsan egységesüljenek a termelést és a kereskedést szabályozó normák. Minthogy azonban a piac mindig is ellenállt minden tartalmi korlátozásnak – legyen szó fogyatékosok kvótáiról, emissziós direktívákról vagy az etikai minimum elveiről -, a WTO keretein belül minden valószínűség szerint "a legliberálisabb" tagállamok szintjén fog megtörténni a szociális és környezetvédelmi szabványok "egységesítése". Eközben azok az országok, amelyek a legtöbb normában elsősorban eltávolítandó kereskedelmi akadályokat látnak, sikerrel használják fel a kereskedelmi jog kvázi-jogi normákkal való szabályozását.

Még távolról sem zárult le az a folyamat, hogy vállalkozóbarát normákkal szabályozzák a termelést és a fogyasztást. Vannak még különböző egymással versengő intézmények és rendszerek, amelyek nemzetközi síkon jogot alkotnak. Az autonóm kereskedelmi jog területén vannak privát döntőbíróságok, amelyek vitatják az ICC szerepét – például az American Arbitration Association (AAA). Ami pedig államok és vállalatok gazdasági kapcsolatait illeti, jelenleg itt is különböző lehetőségei vannak egy egyesült államokbeli befektetőnek és egy dél-amerikai államnak arra, hogy rendezzék a vitájukat. Helyénvaló lenne olyan helyzetről beszélni, amelyben csak az érvényesül, aki a legtöbb jogi hatalmi eszközzel rendelkezik. Az Egyesült Államokban például nagy népszerűségnek örvendenek fizetőképes kliensek körében az úgynevezett mega law firmek, mert magasan képzett szakemberei jóvoltából meg tudják kerülni vagy egymás ellen ki tudják játszani a különböző nemzeti és nemzetközi jogrendszereket. És gyakran előfordul a WTO-jog keretein belül is, hogy figyelmen kívül hagyják, vagy nem megfelelően hajtják végre a DSB döntéseit. Példa erre a banánvita az Egyesült Államok és az EU között: amikor 1993-ban bevezették az EU belső piacát, akkor kereskedelmi könnyítéseket is megállapítottak a tagállamok (egykori) gyarmataiból származó banánbehozatalokra. Franciaország akkoriban Martinique-ból és Guadeloupe-ból fedezte banánbehozatalának a 60%-át. Miután Mexikóval és Hondurasszal együtt az Egyesült Államok kifogásolta ezt az eljárásmódot, 1997-ben úgy döntött a DSB, hogy nem egyeztethető össze a legnagyobb kedvezmény elvével az EU-nak a kvótákra vonatkozó szabályozása. Az EU azonban figyelmen kívül hagyta ezt az ítéletet, ami a vita kiszélesedéséhez vezetett. Csak a dohai miniszteri konferencián tett az EU ígéretet arra, hogy 2006-ig olyan vámrendszert vezet be, amely összhangban van a GATT-tal.

Mindenesetre épp azok a problémák, amelyekbe ennek a jog nélküli helyzetnek a kihasználása során ütköznek nagy hatalmú szereplők, vezetnek ismét a különböző jogi eszközök erősödéséhez. Mint ahogy a bevezetőben említett példában az Aguas del Tunari, úgy akarnak a multik jogot szerezni arra, hogy peresíthessék veszteségeiket, ha kiderül, hogy előre nem látott nehézségek miatt sikertelenek lesznek a beruházásaik. Ezért támogatnak olyan döntőbíróságokat, mint az ICSID, és tekintik általában ezek döntéseit érvényesnek.

Nem vadnyugat

Ezért nemmel válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy világméretekben jog nélküli rendszerrel számolhatunk-e a jövőben. Nem áll ellentétben az "erők szabad játékával" az, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a jogi keretekbe helyeződés folyamata megy végbe. Épp ellenkezőleg: szükséges feltétele ez annak, hogy egyáltalán hatékony lehessen globálisan a piaci mechanizmus. Már elve félrevezetők az olyan kifejezések, mint "rablókapitalizmus" vagy "vadnyugati kapitalizmus", mert azt sugallják, hogy jogi alap nélkül is lehetséges kapitalizmus. De intézményi alap nélkül a piaci szempontból legradikálisabb szabad versenyes kapitalizmus sem lehet meg. Joggal utalt már rá Max Weber is, hogy a nyugati kapitalizmus kialakulását elősegítette a formális római jog.

Mindenesetre normák keletkezése és intézményesedés csak akkor megy végbe, ha hozzájárulnak ahhoz, hogy meg lehessen takarítani tranzakciós költségeket, és biztosítani lehessen szerződések betartását, vagyis hogy előre láthatóvá lehessen tenni egy üzlet kimenetelét és a költségek kalkulálását. A kereskedelmi jog intézményesítése itt elsősorban azt jelenti, hogy döntéseket olyan nemzetközi szakember­grémiumok hoznak, amelyek zárt ajtók mögött tárgyalnak, eredményeiket pedig olyan nyelven fogalmazzák meg, amelyeket a nemzeti parlamentek képviselői sem értenek meg. Ha viszont politikai döntéseket szakemberekre bíznak, ez mindig azt jelenti, hogy már eleve adva van az optimális döntés. Már csak az alkalmas technikai tudásra van szükség, hogy meg is fogalmazzák azt. Ezzel a társadalom elveszíti azt a képességét, hogy kitűzzön célokat, és eszközöket válasszon.

(Fordította: Endreffy Zoltán)

 

Egy lezárhatatlan vita margójára

A tanulmány történeti szempontból vizsgálja a "létező szocializmus" és a szerteágazó baloldali radikális eszmerendszerek viszonyát. Ezek – miközben osztályalapú társadalomban gondolkodtak – egységesek voltak a szovjet típusú társadalom elutasításában. A baloldali radikálisok kezdetben a szovjet társadalom etatizmusában látták a forradalom vereségének okát, majd a gazdasági világválság és a szovjet érdekszféra terjeszkedésének hatására egyre inkább előtérbe került a "létező szocializmus" államkapitalista jellegének hangsúlyozása. Bár a második világháború után a baloldali radikális mozgalmak marginalizálódtak, mozgásterük beszűkült, érdemes végiggondolni, hogy az államszocializmus végére nézve milyen tanulságokkal szolgálhat e kritika.

Az Eszmélet 58. számában jelent meg szerkesztőtársam, Szigeti Péter tanulmánya: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok címen. Az írás – hiszen célja éppen ez, vagy inkább ez is volt – komoly vitát kavart, talán e lap történetének legszerteágazóbb disputáját. Ez természetesen nem véletlen. A vita nem csupán látszólagos tárgyáról, a (fél)múlttá oszlott “államszocializmusról” folyt és folyik, de jelenünkről – “sto gyelaty?”, hogy egy immár megtagadott klasszikus szavaival éljek – és mindenekelőtt jövőnkről, saját helyünkről, (ön)reflexióinkról is szól. Fontosságát éppen ez adja: a múlt a jövőben válik aktuálissá, és az elemzés egyben program is. Következetlenség, mi több, felelőtlenség volna nem így kezelni. Magam eddig a partvonalról követtem a diskurzust; olvastam, vitatkoztam, gondolkodtam, ha úgy adódott, fordítottam a megjelenő írásokat. És most, amikor az Eszmélet szerkesztősége úgy döntött, hogy formailag (ha úgy tetszik: formálisan) “lezárja” az államszocializmusról folytatott vita egy etapját (mesterségesen, pusztán a szerkesztés követelményeinek engedelmeskedve kimetszve egy szeletet a folyamatból, de hát mi mást tehetnénk?), mégis úgy gondolom, hogy magam nem szólok hozzá közvetlenül az elhangzottakhoz. Ellenkezőleg: az esetlegesen jövővé transzformálódó múltat igyekszem szóhoz juttatni. Nem azért húzódom tanult szakmám, a “történész” kvázi-objektív hátterébe, mert nincs véleményem az elhangzottakról: sokkal inkább azt szeretném megmutatni, hogy milyen történeti előzményei voltak ennek a vitának, és így a jelen egy rövid momentumát az őt megillető szélesebb történeti háttérbe ágyazni. A múlt értelmezése, a tanulságok levonása – én ebben hiszek – önmeghatározásunk legfontosabb eleme. Hagyjuk hát szóhoz jutni azokat is, akik kronológiailag, egy mechanikusan lineáris (vö. undialektikus) síkon szemlélve nem vehettek részt ebben a diskurzusban. Különösen itt, ebben a szomorú, depresszív közép-kelet-európai régióban, ami mégis a miénk. Jobbadán alig ismert szereplők lépnek fel az alábbiakban; nyugaton is ignorált képviselői ők egy (ön)kritikus kommunizmusnak, itt pedig, az építés egykori színhelyén teljességgel megtagadottak. Hadd jussanak hát szóhoz most ők is, az elfeledettek, akik nélkül (bár szponzorként sosem szerepelhettek volna) nem jöhetett volna létre ez a vita. Hiszen a szereplőket – jómagunkat, jómagamat is – a múlt aktorai öltöztették… Végül még egy nagyon személyes megjegyzés, mielőtt teljesen a háttérbe vonulnék: ez az írás társammal és elvtársammal, Járai Erzsébettel folytatott hosszú beszélgetések és viták eredménye. Sajnos ma már ő is a jövőbe olvadó múlt része csupán. Mégis: talán nincs szebb halál…

 

Lassan másfél évtizede, a Szovjetunió és a kelet-európai tömb felbomlásakor a világ médiája nap mint nap a “kommunizmus bukásáról” elmélkedett. Nemigen vizsgálták azonban, hogy mi is volt ez az elbukott “kommunizmus”, amely – egykori impériumának legnagyobb részén – valóban eltűnt a történelem süllyesztőjében, miután képtelen volt továbbra is fenntartani működését, amelyet az alkalmazott ideológia és a prózai valóság közötti égbekiáltó antagonizmus jellemzett. A “kommunizmus bukása” a legtöbb elemző számára egyszerűen csak a polgári demokrácia (horribile dictu: a kapitalizmus, hogy egy mind kevésbé divatos terminológiával éljünk) valamiféle apoteózisához szolgált ideológiai takaróul – Fukuyama nyomán többen odáig jutottak, hogy még a “történelem végét” is meghirdették.1 Az euforikus hangulatban szinte észrevehetetlenné halkult azoknak a maradék marxistáknak a hangja, akik nem azonosultak az alapjaiban megrendült “szocialista” világrendszerrel, és azt bizonygatták, hogy annak látható kudarca lényegileg nem változtat a kapitalizmust jellemző osztálystruktúrán. A hivatalos baloldal természetesen már jóval korábban megkezdte rugalmas elszakadását a marxizmustól. A szociáldemokrata (illetve magukat ekként definiáló) mozgalmak történetében a német SPD 1967-es Bad Godesberg-i konferenciája tekinthető egyfajta szimbolikus fordulópontnak, míg a magukat “kommunistának” nevező pártok a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján fújtak takarodót addigi politikájuknak, többnyire nevüket is megváltoztatva. Azokat a baloldaliakat, akik továbbra is ragaszkodtak a kapitalista társadalom osztályalapú szemléletéhez, hovatovább afféle csodabogárnak tekintették. Ahogy az oxfordi Felipe Fernández-Armesto professzor megfogalmazta Millennium címen megjelent, számos nyelven bestsellerré vált “alternatív világtörténetének” epilógusában: “A keményvonalas baloldalnak két mentsége is van, amit tovább finomítgathat: először is leszögezi, hogy a 20. század végén szétesett államok és pártok nem voltak igaz kommunisták, csupán az »államkapitalizmus« vagy valamilyen más deviancia és eretnekség követői. Másodszor kifejti, hogy Marx történelmi sémájának nem adatott elegendő idő a megvalósuláshoz: az osztályharc tovább folytatódik, bár most éppen a viszonylagos nyugalom időszakát éli; a forradalmi robbanás azonban – még ha tétova léptekkel is – visszavonhatatlanul közeledik. A marxizmus, hasonlóan a legszilárdabb vallásokhoz, nem zavartatja magát a racionális érveléstől; követőinek konoksága a hitre emlékeztet, amely az egyházat azután is egyben tartotta, hogy Jézus eszkatologikus jóslatainak beteljesedése – amit apostolai még minden percben vártak – kitolódott a távoli jövőbe.”2 Jelen írás ezeknek a “keményvonalasoknak” az elképzeléseit járja körül kialakulásuktól lényegében napjainkig. Célja azoknak a baloldali radikális mozgalmaknak a bemutatása és elemzése, amelyek a bolsevik orientációjú kommunista mozgalmaktól, valamint a Szovjetuniótól, a kommunista pártoktól függetlenül, illetve azokkal szemben állva alakultak ki és működtek. Természetesen a “baloldali radikalizmus” meglehetősen esetleges megfogalmazás – bizonyos értelemben még maga a bolsevizmus is annak tekinthető –, ám egy ilyen összetett jelenség megnevezésére nehéz frappáns terminológiát találni. (E mozgalmakat egyébként először Daniel Cohn-Bendit foglalta össze “tudományos igénnyel” ezen a néven 1968-ban.) Munkahipotézisként, kiindulási pontként mindenképpen felhasználható. Részletesebben a következő irányzatokat sorolnám ide:

  • trockizmus (különösen a “IV. Internacionálé” megalapítása utáni trockista irányzatok);
  • tanácskommunizmus (a húszas évek klasszikus tanácskommunizmusa, amelyet Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter, Sylvia Pankhurst stb. neve fémjelez, valamint az ötvenes–hatvanas évek “második hulláma”, Paul Mattick, Cajo Brendel stb. korszaka);
  • kollektivista anarchizmus;
  • anarchista kommunizmus (“platformizmus” – Nyesztor Mahno, Pjotr Arsinov stb.; “anarcho-marxizmus” – Guy Aldred és köre; napjaink liberter kommunizmusáig);
  • bordigizmus (a húszas–harmincas évek franciaországi szervezeteitől a hetvenes évek bordigista miliőjéig – Jacques Camatte Invariance-áig és napjaink neobordigista csoportjaiig);
  • ouvrierizmus (Henry Simon, az ICO és az Echanges et Mouvement, a Collective Action Notes);
  • tercermundista baloldaliság (a nyugati maoizmus, guevarizmus);3
  • szituacionizmus (az ötvenes évektől napjaink “posztmodern kommunizmusáig”);
  • anarcho-szindikalizmus (szovjet-orosz, francia, német, spanyol, amerikai – ipari unionizmus – és ex-szovjet változatai).

A fenti felsorolás esetleges, és korántsem teljes. A fókuszt némileg mégis szűkíti: egyrészt – sajnos – túlhangsúlyozott a nyugati (nyugat-európai és amerikai) térség, másrészt alapvetően a marxista vagy legalábbis marxizáló irányzatokra koncentrálok (ebből a szempontból a kollektivista anarchizmus kakukktojásnak látszik – története azonban többnyire párhuzamosan fut a többi baloldali radikális mozgalommal, másrészt gyakori a “szintézisre” való törekvés – éppen a jelentősebb történelmi csomópontokban). A fenti irányzatok még abban sem közösek, hogy “baloldalinak” tartják magukat: sokan értelmezték közülük úgy, hogy kívül állnak a jobb- és baloldaliság rendszerén, mivel a forradalmi cselekvés többé már nem a rendszeren belül, hanem csak avval szemben kereshet alternatívákat. Mindegyik egységes azonban abban, hogy a társadalmat osztályalapon szemléli, abban – különböző leosztásokban – osztályharcot lát. Az egyik pillér a baloldali kommunizmus: eszmerendszere nem az 1917–1923-as forradalmi hullám terméke. A marxizmuson belül mindig is léteztek olyan irányzatok, amelyek a parlamentarizmust elutasították, bírálták a szakszervezeti formákat, s antietatista módon fogták fel a proletárdiktatúrát. 1917–1918-ig ezek azonban jórészt teoretikus viták maradtak: egyrészt addig nem létezett a szó szoros értelmében vett kommunista mozgalom (vagyis nem volt mihez képest “baloldali kommunistának” lenni), másrészt – és ez a fontosabb – a baloldali kommunisták elsősorban a hatalomgyakorlás konkrét formáit, a forradalom gyakorlati megszervezését kritizálták. Taktikai-szervezeti ellentéteket emeltek általánosabb síkra, és ennek megfelelően a baloldali kommunizmus kulcskérdése a szovjet-orosz példához való kritikai hozzáállás lett. A baloldali kommunista irányzatok leginkább éppen ebben a kérdésben, illetve a hozzá kapcsolódó szervezeti konklúziókban különböznek egymástól, és sorolhatóak többé-kevésbé egységes típusokba. Más baloldali radikális áramlatoktól – főleg a kollektivista anarchizmus különféle változataitól – ugyanakkor a proletariátus diktatúrájának elfogadása, a centralizációs szervezeti törekvések, a federalizmus elutasítása különböztette meg őket.

Ennek megfelelően négy alaptípust állíthatunk fel, amelyek elsősorban Nyugat-Európára voltak jellemzőek, de mindegyik irányzat képviselőit megtalálhatjuk Szovjet-Oroszországban éppúgy, mint több kelet-európai országban, köztük Magyarországon is.4 Ez a négy, elnagyolt vonalakkal felvázolt típus is megmutatja, hogy mennyire nem beszélhetünk egységes “baloldali kommunizmusról”. (E tipologizálási kísérletbe nem veszem bele a bolsevik párton belül Szovjet-Oroszország első éveiben fellépő “baloldali kommunistákat” – Buharint, Pjatakovot, Preobra­zsenszkijt, Radeket, Oszinszkijt stb. –, akik a bolsevik politikai koordináta-rendszeren belül foglaltak el “baloldali” pozíciót, de a bolsevizmussal mint olyannal soha nem álltak szemben. Ugyanez vonatkozik a “baloldali ellenzékre” is. Trockij és követői is csak akkortól tartoznak érintőlegesen e kategóriába, amikor a trockizmus – a húszas évek legvégétől – önálló, nemzetközileg szerveződő politikai mozgalommá fejlődik. Persze mindezen mozgalmakon belül is voltak olyan személyek, akiket “baloldali kommunistának” nevezhetünk, de esetükben “baloldali kommunizmusról” mint világosan elkülöníthető – sőt akaratlagosan elkülönülő – mozgalomról nem beszélhetünk.)

A trockistákat nem elsősorban az jellemezte, hogy Lev Trockij – önmagában is folytonosan változó – tanait követték, hanem az, hogy a Szovjetunióval szemben a “kritikus támogatás” talajára helyezkedtek. “Baloldaliságuk” sokkal inkább volt egyfajta “ellenzékiség” a hivatalossá jegecesedett marxizmus–leninizmussal szemben, mintsem alapvető elvi egyet nem értés. Ez tetten érhető öndefinícióikban is: “bolsevik leninistákként”, “igazi leninistákként” stb. tekintettek önmagukra, és jóllehet, magukat gyakran “baloldaliaknak” definiálták, alapjában nem akartak mást, mint ami az “elfajult munkásállam” gyakorlati politikája volt. Ennek megfelelően a többi baloldali kommunista irányzattal csak eseti kapcsolataik voltak, azoktól lényegében – többnyire éppen Leninre hivatkozva – élesen elkülönültek. (Más kérdés, hogy a sztálinista terminológiában többnyire az összes baloldali kommunistát, de nemritkán még az anarchistákat is “trockistának” bélyegezték, ez azonban sokkal inkább volt szitokszó, mint politikai jellemzés, és lényegében annyit jelentett: ellenség.) A baloldali kommunizmust jellemző kritikai elemzést általában nem vették át; a forradalmi mozgalom aktuális kérdései a trockista csoportok számára mindig taktikai, a baloldali kommunisták számára stratégiai-elvi kérdésként jelentek meg. A trockizmus tulajdonképpen a leninizmus forradalmár-mozgalmár aspektusát hangsúlyozta, és egy, a gyakorlati következtetéseket ignoráló, ám ideológiailag következetes leninizmust képviselt – szemben a sztálinizmussal, amely a leninizmus gyakorlati következtetéseit vitte ad absurdum, és az ideológiát ezért néhány sematikus megállapítássá silányította. A trockizmus ellensúlyként szerepelt azon a politikai mérlegen, amelynek tengelyét a sztálinizmus képezte. Ebben az értelemben egyáltalán nem része a baloldali kommunizmusnak, még ha avval sok ponton érintkezik is. A trockizmus ugyanakkor sok baloldali kommunista számára az első lépcsőfok volt a hivatalos irányzattal való szakításhoz: logikus következménye volt ez a világ kommunista mozgalmában a húszas–harmincas évek fordulóján megjelenő ideológiai sematizmusnak és a kibontakozó politikai boszorkányüldözésnek. Trockij – a sztálini ikonográfia mitikussá növő főgonosza – afféle “csak azért is” személyiséggé magasztosult a sztálinizmussal szembeforduló kommunisták számára; ebben persze fáradhatatlan önreklámozó tevékenysége is szerepet játszott.

Az anarcho-kommunisták5 teljesen szembefordultak a leninizmussal és a Szovjetunióval. Elutasítottak mindennemű állami szervet, és az állam “elhalása” helyett annak azonnali eltörlését, forradalmi harcot követeltek. Ez lényegében a kollektivista anarchistákkal rokonította volna őket, ám az anarcho-kommunisták emellett többnyire a proletariátus diktatúráját is szükségesnek tartották, és ez az anarchisták számára elfogadhatatlan volt. Az anarcho-kommunisták szerint ezt a diktatúrát az önmagát megszervező proletárosztály gyakorolja majd (e szerveződés adekvát formájának többnyire a munkástanácsokat vagy a kommunákat tartották), amely kíméletlen diktatúrát gyakorol a burzsoáziával szemben, de adott esetben akár a mozgalmon belül jelentkező reformizmussal szemben is. Így elutasították a klasszikus anarchizmus univerzális szabadságképét, és sokkal kisebb hangsúlyt helyeztek az egyén szerepére, mint általában az anarchisták.6 Megtartották azonban viszolygásukat minden politikai szerveződéssel szemben: a forradalmat mindig a termelők önfelszabadításaként értékelték, és a gazdasági harc formáira, mindenekelőtt az általános sztrájkra és az abból-amellett kifejlődő fegyveres felkelésre helyezték a hangsúlyt. A célzott politikai merényleteket adott esetben elfogadhatónak, sőt szükségesnek tartották, ám ideológiájuknak ez csak periférikus része volt: az 1890-es évek híres anarchista merényleteiért magányos, individualista anarchisták, illetve ilyen elméleti alapon álló kis csoportosulások voltak inkább felelősek. Az anarcho-kommunizmus gyakran összefonódott a tanácskommunizmussal, különösen Németországban.

A tanácskommunizmus nem volt ab ovo bolsevikellenes. Szovjet-Oroszország fejlődése, a Komintern taktikázó politikája vezette el őket oda, hogy előbb azok gyakorlatát, majd a teljes lenini elméletet tagadni kezdjék. Az irányzat vezető ideológusai régi, közismert kommunisták voltak: Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter7 . A baloldali kommunista irányzatok közül messze ez volt a legnagyobb hatású; pártjainak és szervezeteinek taglétszáma a húszas évek elején Németországban a százezer főt is megközelítette. Önmagában is több irányzatra oszlott, és széles, nemzetközi szervezeti bázisra épült. Szervezeteit az 1923-ban létrehozott Kommunista Munkásinternacionálé (Kommunistische Arbeiter-Internationale – KAI) igyekezett összefogni.8 Bomlásából (amely az 1920-as évek közepén–végén kezdődött) szinte a teljes baloldali radikális paletta újratermelődött: anarchista csoportok, szindikalisták csakúgy, mint terrorista áramlatok vagy éppen pártkommunisták. 1945 előtt egyértelműen a tanácskommunista miliő tekinthető a baloldali radikalizmus (de legalábbis a baloldali kommunizmusként definiálható szféra) centrális erejének.

Legkisebb nemzetközi erővel a bordigizmus rendelkezett. Ez az irányzat az ortodox leninista Amadeo Bordiga9 szellemi irányításával elsősorban a franciaországi olasz emigránsok között működött (többé-kevésbé egységes, letisztult mozgalomként csak a húszas évek legvégétől). A sztálinizmussal Lenint – pontosabban egy általa kreált, más módon idealizált Lenin-képet – állította szembe, ám Trockijt és a trockistákat is lényegében sztálinistának tartotta. Etatista, szigorúan szervezett mozgalomként működött, amely azonban élesen elutasított minden kompromisszumot a burzsoá állammal, elítélte a parlamentarizmust, a népfrontjellegű paktumokat, és tiszta proletárforradalmiságot kért számon a munkásosztályon. Fontosságát nem tömegereje adta – ilyennel sosem rendelkezett –, hanem azok a finoman dialektikus, részletes elemzések, amelyekkel a bordigista hagyományokat ápoló csoportok koruk munkásmozgalmának eseményeit értelmezték. Ezek az írások csak alaposan megkésve, az ötvenes-hatvanas évekre váltak szélesebb körben ismertté a “balos” mozgalmakban, és így – dacára autentikus forradalmi gyökereiknek – inkább csak az “újbaloldal” eszközkészletébe olvadtak be, alaposan felpezsdítve az érdeklődést a dialektika iránt, és átvéve a tanácskommunizmus központi szerepét a baloldali kommunista miliőben.

Nem tartozik szorosan a baloldali kommunizmushoz, ám világszerte, így Magyarországon is jelentős hatással működött a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World – IWW) nevű amerikai szervezet. A – leginkább anarcho-szindikalistának tekinthető – csoport 1905-ben alakult meg az USA-ban, ahol harcos fellépésének és ugrásszerűen növekvő taglétszámának köszönhetően hamarosan kiérdemelte a munkaadók között az “első számú közellenség” címet. Az 1910-es években milliós sztrájkokat is vezényelt, ám a mi szempontunkból fontosabb volt internacionalizmusa. Az IWW tagságának jó részét első-második generációs bevándorlók tették ki. Újságjai számos nyelven (1912-től magyarul is) megjelentek, és a wobblie-k – így nevezték magukat a szervezet tagjai – igyekeztek szervezkedni az óhazában is. Európa több országában is alakultak IWW-csoportok, amelyek infrastruktúrájukat – nyomdák, helyiségek stb. – szívesen bocsátották az anarchisták, illetve a hozzájuk közel álló baloldali kommunisták rendelkezésére.10

A “baloldali kommunizmusként” meghatározható irányzatrendszer azonban természetesen nem fedi le teljes mértékben azt a jelenséget, amelyet “baloldali radikalizmusnak” tekinthetünk. Az alábbi kördiagram egy vázlatos sémát igyekszik felállítani, amely nyilván nem alkalmas az egyes irányzatok árnyaltabb ábrázolására, de talán segítségünkre lehet jelen munka témájának elnagyolt meghatározásában:

35_konok.GIF

 

Az ábrán a középső kör jelöli a “baloldali radikalizmus” néven absztrahált eszme- és mozgalomrendszert. Látható, hogy mind az “anarchizmus”, mind pedig a “kommunizmus” részben kikerül ebből a kategóriából: a nem osztályalapú anarchistákat éppúgy nem sorolom ide, mint az etatista kommunistákat: a “baloldali radikalizmus” ugyanis sokkal inkább negációk, mintsem pozitív állítások halmazaként értelmezhető: többek között nem individualista (bár nem szükségképpen osztályalapú), és nem etatista (bár nem feltétlenül decentralista). A központi halmaz baloldalán, az “anarchizmus” és a “baloldali radikalizmus” külső metszetében a klasszikus, kollektivista, “forradalmi” anarchizmus csoportjai helyezkednek el: általában osztályalapú, mindenképpen antietatista mozgalmakról van itt szó. A másik oldalon azok a centralista elképzelések találhatóak, amelyek határozottan marxista gyökerűek, elutasítják az anarchizmus decentralizáló vagy federalista elképzeléseit, ugyanakkor államellenesek, és tagadnak mindenféle kapitalista hatalmi struktúrát (parlamentarizmus, hagyományos pártok, illetve szakszervezetek stb.). Ide tartoznak pl. a bordigisták, a tanácskommunisták pártszervező irányzatai vagy éppen egyes “renegát” trockista csoportok. A középső, centrális helyzetű metszetben azok a decentralizáló, marxista és anarchista elképzeléseket szintetizáló csoportosulások kaptak helyet, amelyek – éppen e szintézis igénye miatt – lényegében a legtipikusabb “baloldali radikális” szerveződéseknek tekinthetőek. Ezek képviselik tulajdonképpen mindazt a negációt és állítást, amelyekből összeállíthatjuk a “baloldali radikalizmus” (persze vázlatos és vitatható) ideáltípusát. Olyan szervezetek tartoznak ide, mint az angol anarcho-marxisták, a francia–orosz “platformisták”, az Otto Rühle vezette “Egységszervezet” vagy éppen a későbbi szituacionisták és mai utódaik. Végül az egyik nagy “baloldali” politikai áramlatba sem tartozó baloldali radikálisokhoz olyan outsider antikapitalista mozgalmak tartoznak, amelyek vagy csupán részleges problémákat vetnek fel a radikális változtatás igényével (anarcho-feministák, zöld anarchizmus, egyes földfoglaló mozgalmak, korunk neozapatistái stb.), vagy pedig tudatosan távolodtak el a “hagyományos” politizálás akár forradalmi kereteitől (“posztmodern kommunisták”, az antiglobalizációs mozgalmak egyes csoportjai stb.). A fenti besorolások közös gyengéje, hogy valójában nyilván egyik mozgalom sem fogadná el benne saját besorolását, kapcsolódásait… hiszen általában véve mindegyikük az egyetlen igaz út letéteményesének tekinti magát. A mi feladatunk azonban most nem valamiféle “igazság” keresése, csupán ezen “igazságok” ábrázolása.

 

Jelen munka egyik kulcsproblémája a bolsevizmus (majd a század során a világrendszerré dagadó “létező szocializmus”) és a baloldali radikalizmus viszonya. Kezdetben, körülbelül az 1920-as évek közepéig még felmerülhet a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus bizonyos mértékű érintkezése is; később már a konfrontáció és az elemzés válik hangsúlyossá. A Szovjetunió eltűntével komoly forrásanyag vált hirtelen kutathatóvá (különösen a megfelelő anyagi bázissal rendelkező nyugati kutatók számára), ugyanakkor a felkapott témára rátaláló történészek egy része nemigen látszik zavartatni magát a tényektől, és ragaszkodik az átpolitizált értelmezésekhez. Azonban a témával foglalkozó szinte minden szakember – pro vagy kontra álljanak is vizsgálatuk tárgyához – egy dologban egyetérteni látszik: általánosan “kommunizmusként” definiálják a volt Szovjetunió és a szocialista országok (önmagukban is komoly eltéréseket mutató) politikai és gazdasági berendezkedését. Történetileg ez a kommunizmus úgy jelenik meg számukra, mint a bolsevik irányzatból kinövő mozgalom – egy egyedi politikai jelenség, amely képes volt a világ jelentős részén ontologikus érvényre jutni. Ezen “bolsevikológia” horizontján csupán az ötvenes évek derekától (ebben jelentős hatása van az 1956-os magyarországi és lengyel eseményeknek, de mindenekelőtt a szovjet desztalinizációnak) jelenik meg egy olyan “reformkommunista” irányzat, amely a klasszikus kapitalista piacgazdaság és a piaci demokrácia, illetve a posztsztálinista állami berendezkedés és tervgazdálkodás között igyekezett lefektetni a konvergencia pilléreit, hogy azokra hidat verve jusson el az “emberarcú szocializmusba” – egy tervezett piacgazdaságba, amely ötvözné a polgári jogokat, az állami tulajdont és a paternalista szociális berendezkedést.

A “kommunizmusról” szóló politikai diskurzusokon túl azonban a komolyabb kutatók tisztában voltak vele, hogy maga a démonizált vagy éppen szentként tisztelt fogalom nem alkalmas a Szovjetunióban és a “szocialista” országokban uralkodott (vagy még ma is domináns szerepet játszó) gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedés leírására. Maguk a vizsgált rendszerek sem így határozták meg önmagukat, hiszen a kommunizmust csupán valamiféle végcélnak tekintették (és “tudományos” alapossággal a hozzá vezető út fejlődési szakaszait is előre lefektették). Bárki, aki kicsit is elmélyedt Marx műveiben – és ilyenek nem kizárólag a “baloldalon” akadtak –, tisztában lehetett vele, hogy a kommunizmus eredeti elméletének nem sok köze van a megvalósult rendszerekhez. A “szocializmus” – amelynek jelentése a 19. század végéig nem különült el igazán a “kommunizmustól” – éppen a bolsevik forradalom győzelme után, a szociáldemokráciával való szakítást követően alkalmas terminusnak tűnt: az új rendszer ideológusai valamiféle átmeneti formának tekintették, és formáját a “munkásság, a parasztság és a szövetséges értelmiség” paradox “demokratikus diktatúrájában” határozták meg. Kiindulópontként tehát a “szocializmus” megfelelőnek látszott; a probléma azonban 1918 után újra jelentkezett: az etatizmus és az autentikus – ha van ilyen – szocializmus konfrontációja nyilvánvalóvá vált. Az 1920-as évek elején pedig egyre több olyan, magát kommunistának vagy éppen anarchistának valló forradalmár akadt mind Szovjet-Oroszországban, mind pedig a világ más részein, aki legalábbis kétségbe vonta az oroszországi kapitalizmus eltörlését.

A “mainstream” kommunizmus “jobboldali revízióival” (tulajdonképpen az eredeti szociáldemokrata program egyfajta felújításával), valamint később az ortodox neo- és posztsztálinista pártokkal és szervezetekkel szemben egyaránt fellépő szélsőbaloldali erők többnyire marginálisak maradtak, és – leginkább az 1968-as baloldali reneszánszot követően – az uralkodó ideológia (valamint nemegyszer saját gyakorlatuk) könnyűszerrel besorolhatta őket az extremitások és a politikai terrorizmus kereteibe. Léteztek, mint láttuk, “baloldali” kommunista erők már a bolsevizmus kialakulásának időszakában is, ám az ő – elhallgatott és félreértelmezett – gyakorlatuk és elméleti tevékenységük a “győztesek” árnyékában mindinkább a margóra szorult. Pedig ezek a gondolatok a maguk korában igenis történelemformáló erővel hatottak, sőt bizonyos szempontból máig is ható erővel. Anélkül, hogy a “mi lett volna, ha…” típusú fantáziálgatásokba kezdenénk (a történelem bebizonyította, hogy a baloldali kommunizmus nem jelentett gyakorlati alternatívát), fontos látnunk, hogy a kommunizmuson belül voltak olyan irányzatok, amelyek a bolsevikokkal szemben teljesen más elképzeléseket vallottak osztályról, pártról, önkormányzatról, forradalomról és – végső soron – magáról a kommunizmusról is. Jelenlétük egyrészt hatott arra, hogy mivé is fejlődött a bolsevizmus (amelynek mindig komoly ideológiai harcokat kellett vívni “balos” ellenfeleivel), másrészt mai közgondolkodásunk, kultúránk, politikaképünk sokat örökölt attól az 1968-ban kicsúcsosodó ideológiai forrongástól, amely gyökereit részben éppen ezekben a – nálunk jórészt ismeretlen – irányzatokban találta meg: elég, ha olyan egymástól látszólag távol eső dolgokra gondolunk, mint a punkmozgalom, a társadalmi önigazgatás, az antiglobalizációs mozgalmak vagy akár a bázisdemokratikus civil szféra.

Valójában “kommunizmusról” beszélni egy szinten már lehetetlen: maga a szó absztrakcióvá vált, felemésztették, jelentését kiüresítették és esetlegessé tették a hozzá kapcsolódó politikai hányattatások; a kommunizmus helyett kommunizmusok voltak és vannak, amelyek többnyire kompetitív és nem komplementer viszonyban állnak egymással. Vannak különféle, a kommunizmusról szóló narratívák és értelmezések, amelyek viszont az üdvtörténet és az összeesküvés-elmélet kettősségében mozogva valójában kiegészítik egymást.11 A “kommunizmus” lényege a negáció: ab ovo a kapitalista, ill. osztálytársadalmi viszonyok negációja, mozgalomtörténetileg viszont az összes többi “kommunista” mozgalom kommunistaságának totális tagadása, létjogosultságuk megkérdőjelezése – ha mód adódik rá (és, mint tudjuk, gyakorta adódott), gyakorlati szinten is. A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista “pálfordulása”12 már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló “szocializmus” egyik központi kategóriája éppen az állam lesz, amely sem öngyilkosságot elkövetni, sem pedig “elhalni” nem fog, sőt alaposan megerősödik. Ezzel párhuzamosan a hatalom centrumába kerülő bolsevikok hozzákezdtek a “kommunizmus” intézményesítéséhez és egyben kisajátításához (ez sokkal inkább egyazon folyamat két aspektusaként, mintsem elkülönült politikai szándékokként jelentkezett); 1918-ban leszámoltak az addig szövetséges baloldali eszerekkel, akiknek 1917-es programjuk nem egy elemét köszönhették. Magukba olvasztották a (csekély tömegerejű) nem bolsevik kommunista pártokat, majd 1920-ban – a Baloldaliság: a kommunizmus gyermekbetegsége megjelenésével – nemzetközi méretekben is támadást indítottak a “baloldali kommunizmus” állásai ellen; erre ekkor már lehetőséget adott, hogy az oroszországi bolsevizmus váratlan és vitathatatlan, világpolitikai jelentőségű sikereinek fényében a legfőbb viszonyulási ponttá vált a különféle kommunista (és egy ideig számos más baloldali) csoportosulások számára. Ezzel párhuzamosan haladt a korábban erős oroszországi és a nemzetközi összehasonlításban is páratlanul virulens ukrajnai anarchista mozgalom felszámolása.13 Minderre pedig a kronstadti felkelés leverése tette fel a koronát, amelyet a NEP meghirdetése és a bolsevik párt első komoly belső meghasonlása követett. A “kommunizmus felépítése” – bármi légyen is az – látható fordulatot vett, és az autentikus “szovjetdemokráciát” követelő tömegek számára a Vörös Hadsereg ágyúi adtak csattanós választ. Az oroszországi eseményeket egyre több kétellyel figyelő radikális baloldaliak – jóval a kronstadti lázadás leverésében kulcsszerepet játszó Trockij előtt – úgy látták, hogy megvan a veszélye a forradalom thermidoriánus fordulatának. Nem egy régi bolsevik is hasonlóan vélekedett.

Maga a bolsevizmus eredetileg csupán egy volt a kommunizmus számtalan irányzata közül.14 A legelső, magukat kommunistának nevező csoportok már a huszadik század legelején megalakultak Dél-Amerika több országában – ám ezeket kollektivista anarchisták (elsősorban kropotkinisták) alapították. A bolsevizmus – amely szintén egy, a szociáldemokrácián belüli szakítás terméke volt – maga is számtalan szakításon ment keresztül 1917-ig, és sok új elemet magába olvasztott, elsősorban persze 1917-ben és közvetlenül azután. Sokáig egyáltalán nem volt egyértelmű a bolsevizmus és a “baloldali kommunizmus” vagy éppen az anarchista kommunizmus alapvető különbsége. Sőt amikor Lenin Állam és forradalom című írása 1919-ben először megjelent Nyugat-Európában, a különféle baloldali radikális csoportosulások – amelyek ellen Lenin nem sokkal utóbb elkeseredett ideológiai támadást indított – szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadták. Nem volt ebben semmi meglepő: ugyanezt az írást az ortodox szociáldemokraták az “anarchizmus és a blanquizmus keverékének”, “bakunyinizmusnak” nevezték – ugyanakkor maguk az anarchisták és az anarcho-szindikalisták érdeklődéssel és szimpátiával fogadták Lenin új irányvonalát. Az első angol nyelvű kiadást az antiparlamentarista-kommunista Guy Aldred Worker című lapja hasábjain olyan munkaként üdvözölte, amely egységbe kovácsolja Marx és Bakunyin legfontosabb gondolatait, sőt egy másik írásában egyenesen azt bizonygatta, hogy “…senki sem lehet valóban anarchista anélkül, hogy bolsevikká válna… és senki sem lehet igazán bolsevik, ha nem áll egyben az anarchizmus talaján is”. Aldred tehát ekkor (a második írás 1920 elején jelent meg a The Spur hasábjain) még a bolsevizmust egyszerűen a kommunizmussal azonosította – hiszen egész életében az anarchizmus és a kommunizmus azonosságát hirdette. Az Állam és forradalom elolvasásakor úgy látta, hogy végre akadt egy marxista ideológus, aki felelevenítette az eredeti államellenes koncepciót, és a kommunizmus etatista kitérői után visszakanyarodik abba az irányba, amelyet Angliában Joseph Lane már a XIX. század hetvenes éveiben kijelölt.15 A könyvet a tanácskommunista Herman Gorter fordította hollandra, és olyan híres – nemsokára a lenini pellengérre kerülő – radikálisok is jó véleménnyel voltak róla, mint Anton Pannekoek, Karl Korsch vagy az anarchista Pjotr Arsinov, a mahnovscsina intellektuális alvezére.16 Hiszen a bolsevizmus központi szerepe vitathatatlan: oroszországi győzelmével a világ minden rendű és rangú kommunistái számára egyfajta konvergenciós ponttá vált, a világméretű forradalmi mozgalom vezető erejévé. 1918-at követően a kommunista mozgalom fő dilemmái azonban egyre inkább így fogalmazódtak meg: érvényes lehet-e az orosz modell a világ más országai számára is? Egyenlő-e a világméretű kommunista mozgalom a bolsevizmus elterjesztésével? Végső soron pedig: kommunizmusnak (illetve szocializmusnak) tekinthető-e a bolsevizmus (következésképpen – persze ez újabb vita tárgya – a sztálinizmus), gyakorlati és/vagy elméleti síkon? Amennyiben igen, akkor milyen szocializmusról beszélhetünk? Ha mégsem, akkor leírható-e a szovjet rendszer a klasszikus kapitalizmus fogalmaival? Ennek a kérdésnek igen szétágazó irodalma van. A szovjet államot először vélhetőleg Karl Korsch és a német–holland tanácskommunisták (mindenekelőtt Herman Gorter) tekintették lényegében kapitalista (radikális szociáldemokrata) formációnak az 1920-as évek közepén. Az “államszocializmus” kontra “államkapitalizmus” viták során mindkét álláspont védelmezői komoly érveket sorakoztattak fel véleményük alátámasztására. Születtek köztes megoldások is: Samir Amin például a semleges “szovjet termelési mód” fogalmát használja. Mészáros István úgy érvelt, hogy “…a Szovjetunió nem volt sem kapitalista, sem államkapitalista. De a szovjet rendszert jelentős mértékben a tőke hatalma irányította: a munkamegosztás érintetlen maradt, megőrződött a tőke hierarchikus parancsrendszere is, amelynek működési módja a felhalmozásra épül”17 . Igen szellemes a romániai politológus, Ana Bazac terminológiája, aki a sztálinizmust “a kapitalizmus izotópjának” nevezi.18 De vajon tényleg csupán a körül folyt és folyik a vita, hogy miként írható le a “létező szocializmus”?

Az etatizmus és a szocializmus, tulajdonképpen a statikus állam és a dinamikus forradalom ellentmondásos viszonyára elvi szinten sokan rámutattak. Az anarchizmus tradícióinak jó része éppen erre épül. Amíg – tulajdonképpen 1917-ig – mindez csupán teoretikus viták formájában fogalmazódott meg, nem is okozott különösebb problémákat. Az oroszországi forradalom győzelme azonban egészen más megvilágításba helyezte a kérdést: a forradalom proletár jellegét (vagyis forradalmiságának feltételezett biztosítékát) hosszú ideig szinte senki sem kérdőjelezte meg, bár természetesen azért akadt néhány kivétel is. A “Munkásigazság” (Rabocsaja Pravda) nevű oroszországi illegális csoport 1923-ban már odáig jutott, hogy magának az 1917-es forradalomnak proletár voltát is vitatta. Véleményük szerint Oroszországban az “államkapitalizmus” jutott hatalomra, és az átmeneti – a hadiállapot diktálta – szükségintézkedések (hadikommunizmus) után az államkapitalista forma védelmezői, Leninnel az élen elérkezettnek látták az időt a magánkapitalizmus újraélesztésére is (NEP)19 . Ebben az értelemben 1917-et a kifejlődő orosz burzsoázia progresszivista szárnyának forradalmaként szemlélték, amelyet a proletariátus vívott ugyan meg, ám a hatalom egy értelmiségi-technokrata irányító réteg kezébe került. A Munkásigazság a feladatot egy új, szigorúan proletár kommunista párt megalapításában jelölte meg. Hasonlóan vélekedett a kalandos sorsú Gavril Mjasznyikov is, ám ő a német tanácskommunistákhoz és az amerikai IWW-hoz hasonlóan megoldást inkább az osztályharcos üzemi szervezetekben kereste.

Az “államkapitalizmusról” szóló tézis a Szovjetunión kívül első ízben mégis csupán 1926–1927 táján fogalmazódott meg, mikor Karl Korsch Németország Kommunista Pártját (KPD) elhagyva megalapította saját csoportját (Entschiedene Linke), és “új Zimmerwald” összehívására szólította fel a különféle országokban működő baloldali ellenzéki csoportosulásokat (a német–holland tanácskommunistákat, az olasz és francia bordigistákat, sőt Trockij külföldi híveit is). Időközben az elzárt szovjet politikai izolátorokban, a forradalmi viták e különös, kényszerű rezervátumaiban is újra meg újra megfogalmazódtak hasonló állásfoglalások. Vlagyimir Szmirnov, az egykori demokratikus centralista, aki a verknyeuralszki táborban csatlakozott Gavril Mjasznyikov követőihez, így fogalmazott: “Sohasem volt sem proletárforradalom, sem proletárdiktatúra Oroszországban. Egyszerűen egy »népi forradalom” volt lentről, és egy diktatúra felülről. Lenin sohasem volt a proletariátus ideológusa. Az elejétől a végéig az értelmiség ideológusa volt.”20 Szmirnov nyomán Ante Ciliga, a veterán horvát kommunista is arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetunióban egy új társadalmi forma, az államkapitalizmus alakult ki, amely rokonságot mutat – bár nem azonos – a kemáli Törökország vagy éppen a fasiszta Olaszország, a náci Németország és a hooveri–roosevelti Egyesült Államok berendezkedésével. Ciliga nem a mindennapok vagy a politikai szándékok és megoldások szintjén vont párhuzamot ezek között az országok között, hanem azt igyekezett bebizonyítani, hogy strukturálisan azonos utat követnek. Nem az állami terror fokozását vagy a népirtást, a centralizált irányítást, netán a személyi kultuszt tette meg a legfontosabb közös nevezőnek; számára sokkal fontosabb volt a tulajdon, a tőke és az állam viszonyának átalakulása, amelyben – véleménye szerint – az egyedi tőkést mindinkább az állam vagy a kvázi-állami monopólium váltja fel. Nem a tőkések vagy az állam irányítják a gazdaságot, hanem maga a tőkeviszony kényszeríti ki a gazdasági és a politikai hatalom újfajta, centralista szimbiózisát. Az államkapitalista rendszert a monopolkapitalizmus továbbfejlődéséből és az erőltetett modernizálás szükségességéből vezette le – és csupán reménykedett abban, hogy ez lesz a kapitalizmus utolsó fázisa. Hogy pusztító lesz, abban egy percig sem kételkedett.21

Felesleges lenne elöljáróban tovább sorolni a különféle baloldali radikális irányzatok prominens ideológusainak Szovjetunió-képét, hiszen ezekkel később részletesen foglalkozunk majd. Ebben a változatos és szerteágazó miliőben alapvetően mindenki (a baloldali radikalizmushoz csupán esetileg és felszínesen kötődő trockista-trockistoid csoportosulások kivételével) egyetértett abban, hogy a “Munkások Nagy Hazájában” nem a szocializmus egy válfaja, még csak nem is a liebknechti–bebeli szociáldemokrata “népállam”, hanem egy sajátos, az orosz viszonyokra és a két alapvető osztály közötti nemzetközi erőviszonyokra reagáló kapitalista rendszer: az államkapitalizmus épül. Ezt a rendszert hovatovább a kapitalizmus afféle “utolsó mentsvárának” tekintették. Az erről folyó vitáknak azután az 1929–1933-as világválság új lendületet adott.

Magának a válságnak a különféle ihletésű és irányultságú magyarázatai olyan mértékben eltérnek egymástól, mintha nem is egyazon jelenség elemzéseiről lenne szó. Végeredményben mégis két alaptípusra vezethetjük vissza a válság okainak – és távlati hatásainak – értelmezését: az egyik, durván “kapitalistának” nevezhető irányzat a válságot a legkülönfélébb hibák és működési diszfunkcionalitások eredőjeként szemléli, és viszonyítási alapként valamiféle ideálisnak feltételezett piacgazdasági mechanizmust tételez. Az ebből kiinduló szakemberek valamennyien egyetértenek abban, hogy a válság ténye önmagában nem feltétlenül a tőkés termelés immanens ellentmondásaiból ered; bár a válság nem rendszeridegen, de mindenképpen időleges, és nem kérdőjelezi meg a kapitalizmus alapstruktúráinak működését. Az ekképpen gondolkodó tudósok számára tehát a válságok – és nem csupán az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság, hanem általában véve a kapitalista válságok – meghaladhatóak, bár az erre javasolt intézkedésekben természetesen nincs közöttük egyetértés.

A másik, elnagyoltan “kommunistának” nevezhető irányzat képviselői ezzel szemben úgy vélték, hogy a válságok a kapitalizmus elkerülhetetlen velejárói, és bár adott esetben enyhíthetőek és – tünetileg – kezelhetőek is, végeredményben a tőkés termelési mód elkerülhetetlen felbomlásának és pusztulásának okozói és előhírnökei. A válság mint olyan tehát nem haladható meg másként, csupán a kapitalizmuson túlmutató, azt teljes mértékben elvető termelési módok útján. E termelési módok leírása tekintetében közöttük is késhegyre menő viták folytak (és tulajdonképpen folynak mind a mai napig).

Az 1929-ben kirobbanó nagy gazdasági világválság mindazonáltal nem csupán méreteiben, de minőségileg is különbözött minden korábbi recessziótól – sőt éppen nemzetközi kiterjedtsége és mélysége okán, vagy­is addig példátlan méretei miatt vált jellemzően mássá. Az események sok korabeli szemlélő számára inkább a “kommunista” elemzések és előrejelzések igazát látszottak bizonyítani. A válságra és a válság kezelésére születő magyarázatok és elképzelések azonban mindkét oldalon jelentősen átpolitizálódtak, és a közgazdaságtudomány frontjain már-már az 1945 utáni bipoláris világrendet előrevetítő csatára sorakoztak a rendszer védelmezői és azok, akik a lerombolására, egy új gazdasági világrend kialakítására törekedtek.

Ez a kép azonban csalóka. Míg a polgári társadalom oldalán álló közgazdászok legalább egy dologban egyetértve azt vallották, hogy mindenképpen kívánatos lenne a kapitalista szisztéma fenntartása (bár voltak olyanok is, köztük maga Keynes, akik hosszabb távon ezt nem tartották lehetségesnek), addig paradox módon az ideológiailag sokkal egységesebbnek és fegyelmezettebbnek tűnő kommunisták képtelennek mutatkoztak bármiféle minimális közös nevezőre jutni. A szovjet közgazdászok (ideértve a Komintern irányvonalát elfogadó más országbeli kollégáikat is) többnyire kénytelenek voltak azzal megelégedni, hogy gondosan gyűjtötték és elemezték (nemritkán meg is hamisították, vagy legalábbis áthangszerelték) a tőkés világgazdaság adatait, majd azokat a marxi válságelmélet primitív sztálini torzításának lózungjaival öntötték nyakon. Eredeti elméletalkotásra nemigen törekedhettek – ha másért nem, egzisztenciális okokból meggondolandó volt számukra bármiféle önálló gondolat kifejtése, amennyiben nem akartak Pjatakov, Preobrazsenszkij vagy éppen Kondratyev sorsára jutni. A válság hatása a szovjet gazdaságra pedig olyan tabutéma volt, amely tulajdonképpen mind a mai napig nincs megnyugtatóan feldolgozva. Ugyanakkor a nagy válság magyarázataiban ma sem kerülhetjük meg a “kommunista” oldal szellemi hozadékát – ugyan a marxista közgazdászok egyfelől gúzsba kötve voltak kénytelenek táncolni, másfelől viszont nem torzította el szemléletüket a kapitalista termelési mód örökkévalóságának az ábrándja. És persze nem egy olyan marxista közgazdász is dolgozott ezeken a kérdéseken (persze főként a Szovjetunión kívül), akik éppúgy szemben álltak a sztálinista állam- és gazdasági rend elképzeléseivel, mint kapitalista kollegáik – csak éppen a másik oldalról. Ők fő feladatuknak többnyire éppen a szovjet rendszer vizsgálatát tartották, amelyet továbbra is (sőt egyre inkább) meglehetősen egységesen a kapitalizmus utolsó fázisának (államkapitalizmus) tekintettek.

 

Varga a nagy válságot többféle tényező együttes hatásaként szemlélte. Különlegességét éppen abban látta, hogy a kapitalizmus addigi önszabályozó korrekciós mechanizmusai az általános válság hatására működésképtelenné váltak, és a különféle partikuláris recessziók egymást felerősítve lényegében visszájára fordították a válság meghaladására tett lépéseket is. A marxi általános válságmodellhez képest Varga több eltérést is észrevett:

  1. A monopolkapitalizmus korában a tőkés termelés immár teljes mértékben áthatotta a mezőgazdaságot is; így az agrárium esetleges kedvező helyzete többé nem képes enyhíteni az ipari-kereskedelmi válságot (még kevésbé a pénzügyi összeomlást). A mezőgazdaság tőkés integrációja egyrészt a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű velejárója, másrészt pedig további fejlődésének akadálya is.
  2. A Marx által absztrahált “világpiac” immár modellként sem használható: a nemzetgazdaságok közti egyre erősödő verseny a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi hitelrendszer ellehetetlenülését hozta magával.
  3. A szabad versenyes kapitalizmus átadta helyét a monopolkapitalizmusnak, amelyben többé nem érvényesülhetnek a túltermelést szabályozó olyan immanens mechanizmusok, mint az árak csökkenése, mivel a monopóliumok erőpozícióból természetellenesen igyekeznek gátat vetni a gazdaság általuk ellenőrzött szektoraiban a profitráta csökkenésének, ám ezáltal éppen az átlagprofitráta zuhanását érik el. Ugyanakkor a monopóliumok ellehetetlenítik a kapitalista rendszer minden más rétegét (a kisebb vállalkozásokat csakúgy, mint a termelő osztályokat: a proletariátust és az agrártermelőket), ezáltal viszont szűkítik saját piacaikat.
  4. Míg Marx válságelméletét az intenzív és extenzív növekedés állapotában lévő kapitalizmus feltételei között dolgozta ki, addig Varga azt tételezte, hogy az 1929-ben kezdődő recesszió már eleve a kapitalizmus – a fentebbi pontokban kifejtett – általános válságának alapjáról indult ki. Ez a gazdasági összeroppanás ráadásul politikai bizonytalansággal párosult, hiszen a Szovjetunió léte és a forradalmi mozgalmak világszerte bizonytalanságot keltettek, és óvatosabbá tették a befektetőket.

 

Varga úgy vélte, hogy a válság adott esetben elodázható, de minden intézkedés egyben olyan mellékhatásokat okoz, amelyek előrevetítik az új, még súlyosabb válságot. A kapitalizmus saját törvényei és belső ellentmondásai miatt képtelen elkerülni az egyre súlyosabb recessziókat, a válságok egyre mélyebbek és hosszabbak lesznek, míg a fellendülés időszakai mind kurtábbak és gyengébbek: a gazdasági hullámok szinuszgörbéje egyre laposabbá válik, hogy végül olyan permanens válságba torkolljon, amit a kapitalizmus végül nem lesz képes kiheverni.22

Mindez eddig nem sokban különbözik a szovjet közgazdászok általános értékeléseitől. Figyelemre méltó, hogy előrejelzései rövidebb távon beigazolódtak, hosszabb távon azonban a már-már meghaladni vélt kapitalizmus még olyan nem sejtett erőforrásokkal rendelkezett, amelyekre Varga és kollégái nem számíthattak, vagy ha számítottak is, nem írhatták le. A kulcskérdés az újabb világháború volt – amit hátborzongató módon szinte minden elemző biztosra vett –, és az azt követő bipoláris világrend. Varga a válság esetleges meghaladásának lehetőségeiről írva sok mindent megsejtett ebből. Természetesen ő maga nem elemezhette a szovjet gazdaság változásait a kapitalista termelési mód relációjában, ám ő is eljutott az “államkapitalizmus” gondolatáig: a válság hatására rohamosan növekszik az állami költségvetés szerepe, az állam a nemzeti jövedelem mind nagyobb része felett rendelkezik, saját hatáskörébe vonja a külkereskedelmet, a hitelrendszert, a munkaerő elosztását, rögzített árakat vezet be, és egyre jelentősebb szerepet szán a nem piaci jellegű mechanizmusoknak. “Az állami beavatkozás itt felsorolt és más hasonló formái azt eredményezik – summázta Varga –, hogy minden egyes vállalat profitja, sőt az egyes üzletekből adódó haszon is az egyre gyarapodó állami intézkedésektől függ. Általában minden állami intézkedés a monopoltőkének kedvez: egyes esetekben azonban igen sok függ a bürokráciától, amely az összes törvényt és rendeletet »értelmezi« és végrehajtja, s a bürokrácia állandóan növekszik.”23

Persze Varga a fentieket az Egyesült Államokról, illetve a fasiszta országokról írta, de nehéz elhinni, hogy ne vette volna észre: mindez ráillik a szovjet gazdaság fejlődésére is. Nem csupán arról van szó, hogy a szovjet gazdaság állami irányítás alatt állt (ez a piaci viszonyokat inkább csak végtelenül eltorzította, de felszámolni sohasem volt képes), hanem sokkal inkább arról, hogy a szovjet nemzetgazdaság tulajdonképpen már a világválságot megelőzően is olyan mechanizmusokat alkalmazott, mint a válság hatására a kapitalista országok. A Szovjetunió többé-kevésbé masszív elszigeteltsége az adott körülmények között hirtelen jótékony protekcionizmusként kezdett működni, a gigantikus, lényegében azonban improduktív beruházások jóval megelőzték az amerikai New Dealt, az állami reguláció (és az állami terror) elképesztő mértékben képes volt leszorítani a munkaerő költségeit… Mindez némileg megmagyarázza, hogy miként volt képes (ha képes volt) a szovjet gazdaság jórészt elkerülni a válság begyűrűzését. Ám ezeknek az intézkedéseknek nem sok közük volt az eredeti kommunista elképzelésekhez; erre építette kritikáját a Kominterntől független baloldali kommunizmus és annak legfőbb teoretikusa, Pannekoek, aki merőben új értelmezést adott az “államkapitalizmus” tételének.

Mint már említettük, a baloldali kommunisták lényegében úgy látták, hogy a szovjet rendszer mind gazdasági, mind politikai szempontból tulajdonképpen kapitalista rendszer: a monopolkapitalizmus utáni lépcsőfok, amelyben a termelőeszközök immár nem az egyes kapitalisták, de még csak nem is a kapitalista szövetségek kezében vannak, hanem az önmagát kizárólagos államhatalommá szervező teljes kapitalista osztály kezébe kerültek. Ez az osztály tulajdonképpen nem “új” a szónak abban az értelmében, hogy funkciói – a bérmunka rendszerének, tulajdonképpen a tőkés termelés logikájának fenntartása – megegyeznek a “klasszikus” kapitalista burzsoázia szerepével.24 A baloldali kommunizmus talán legradikálisabb militánsa, Otto Rühle kilenc pontban gyűjtötte össze a Szovjetunióval szembeni baloldali kommunista érveket:

  1. "A bolsevizmus egy nemzeti doktrína. Eredetileg és alapjában egy nemzeti probléma megoldására jött létre, és később fejlesztették nemzetközi szintű teóriává és gyakorlattá, általános doktrínává. Nacionalista jellemzői az elnyomott népek függetlenségi küzdelmeinek támogatásában is megnyilvánulnak.
  2. A bolsevizmus tekintélyelven alapuló rendszer. Számukra a társadalmi piramis csúcsa a legfontosabb és a meghatározó tényező. A hatalom a mindenható egyén kezében van. A vezető kultuszában a legtökéletesebben megvalósul a burzsoá egyéniség ideálja.
  3. A bolsevizmusra végletesen centralizált szerveződési forma a jellemző. A központi bizottság a felelős minden kezdeményezésért, vezetőségért, irányításért és parancsért. A burzsoá államhoz hasonlóan a szervezet vezetői a burzsoázia szerepét játsszák; a munkásoknak egyetlen szerepük az engedelmesség.
  4. A bolsevizmusra a katonai hatalom politikája a jellemző. Élénken érdeklődik a politikai hatalom iránt, amely számára teljességgel megegyezik a hagyományos burzsoá értelemben vett politikai formákkal. Magában a szervezetben sincs helye a tagok önirányításának. A hadsereg felépítése szolgáltatta a legfontosabb mintát a párt struktúrájához.
  5. A bolsevizmus egyenlő a diktatúrával. Brutális erővel és terrorista módszerekkel arra törekszik, hogy elnyomja a nem bolsevik véleményeket és intézményeket. A “proletariátus diktatúrája” valójában a bürokrácia vagy egyetlen személy diktatúrája.
  6. A bolsevizmus mechanikus módszereket alkalmaz. Automatikus koordinációra törekszik, a technikailag biztosított alkalmazkodásra és egy olyan társadalmi rendre, amelyben a leghatásosabb totalitárius rendszer működik. A központilag “megtervezett” gazdaság szándékosan összekeveri a technikai-szervezési problémákat a társadalmi-gazdasági kérdésekkel.
  7. A bolsevizmus társadalmi felépítése teljességgel burzsoá alapokon áll. Nem törölték el a bérmunka rendszerét, és elutasítják, hogy a proletariátus önmaga döntsön a munka termékéről. Alapvetően a burzsoá társadalmi rend osztálykeretei között marad. Ily módon fenntartják a kapitalizmust.
  8. A bolsevizmus csak a polgári forradalom keretein belül forradalmi tényező. Képtelen megvalósítania a szovjetrendszert, ezért alapvetően alkalmatlan a társadalom és a gazdaság burzsoá struktúráinak megváltoztatására. Nem a szocializmust, hanem az államkapitalizmust hozta létre.
  9. A bolsevizmus végül is nem a szocialista társadalom felé vezető híd. A szovjet rendszer nélkül, az emberek és a dolgok teljes és radikális forradalmasítása nélkül képtelen teljesíteni azt az alapvető szocialista követelést, hogy véget vessen a kapitalista elidegenedésnek. A burzsoá társadalom utolsó lépcsőfokát képviseli, és nem az új társadalom irányába tett első lépést.”25

 

Alapvetően ebben a logikában mozgott Pannekoek válságértelmezése is. Az imperializmus korszakát lezárultnak látta: a tőkés termelés fehér foltjai lényegében eltűntek, a harc immár nem az újabb piacokért, hanem a piacok horizontális és vertikális újrafelosztásáért folyik. Vargától eltérően Pannekoek nem a nemzetgazdaságokat tekintette fő aktornak, hanem a haldokló “klasszikus” kapitalizmus és az újonnan kialakuló államkapitalizmus közti küzdelmet. Számára, a baloldali kommunista számára a nagy válság paradox módon nem a kapitalizmus haláltusáját jelentette, mint azt a bolsevik orientációjú közgazdászok és ideológusok hangoztatták, hanem csupán egy új kapitalista termelési mód kialakulásának szülési fájdalmait. Pannekoek már 1913 elején vitába szállt Rosa Luxemburgnak A tőkefelhalmozásban kifejtett “dekadencia”-elméletével, majd 1929-ben Henry Grossman elképzeléseivel.26 Luxemburg úgy látta, hogy a tőkés rendszer beprogramozott bukását a piacok, Grossmann szerint pedig a profit hiánya okozza majd. Pannekoek ellenben úgy vélte, mindketten tévednek: a kapitalizmus bukásának kizárólag a proletariátus tudatos, szervezett cselekvése lehet a záloga.

Ebben az értelemben Pannekoek egyértelműen úgy látta, hogy a válság gazdaságilag meghaladható: végül ki fog alakulni egy olyan világméretű, globális államkapitalista rendszer, amely képes lesz felülemelkedni a nemzetgazdaságok konkurenciaharcain, és – ahogyan az állam a nemzetgazdaság szintjén igyekszik az össztőkés érdekeket szem előtt tartva koordinálni a versenyt – valamiféle államok feletti államként mindig a globális kapitalizmus érdekeinek katalizátoraként funkcionálni. A politikai különbségeket Pannekoek ebből a szempontból másodlagosnak tekintette. Úgy vélte, hogy az államhatalom bármikor képes valamely politikai formából egy másikra váltani; parlamentáris demokráciából fasizmussá válni, mint Németország esetében vagy fordítva, de éppígy akár “szocialistává” is alakulhat – amennyiben ezt követeli a kapitalizmus megőrzésének “magasabb érdeke”. Pannekoek végső soron egy globalizált kapitalista rendszert látott kiemelkedni a nagy válságból, amely – miután megvívja utolsó politikai jellegű harcait – végül a tőke áramlásához szükséges szintkülönbségektől eltekintve egységes gazdasági rendszerként, afféle szuper-monopolkapitalizmusként fog működni.

Pannekoek éppen azzal magyarázta a Szovjetunió viszonylagos immunitását a válságjelenségekkel szemben, hogy a bolsevik állam tulajdonképpen elébe ment a kor követeléseinek. Minden erejével azon igyekezett, hogy cáfolja: a szovjet eredmények valamiféle kommunista tendenciát jelentenek. Míg a Komintern közgazdászai azzal érveltek, hogy a szovjet gazdaságban megszűnt a termelőeszközök magántulajdona, addig Pannekoek és követői azt hangsúlyozták, hogy a tulajdon lényege nem a birtoklás, hanem a megfosztatás: bár a termelőeszközök valóban nincsenek többé magánemberek kezében (és így pl. nem örökíthetőek), de a termelők maguk továbbra sem rendelkezhetnek felettük, munkájuk termékétől és így magától a munkafolyamattól éppúgy el vannak idegenedve, mint bármely kapitalista üzemben. A válság hatására – állította Pannekoek – ez az elidegenedés még fokozódni fog, bár nem elképzelhetetlen, hogy a kialakuló globális kapitalizmus a termelők életszínvonalát hosszabb távon javítani fogja. A megfosztottság azonban tovább növekszik majd – és Pannekoek ebben látta a kapitalizmus bukásának jövőbeni okát.

Varga Jenő elemzéseiben nem sok játékteret hagyott a proletariátusnak: túlzott “objektivitását” még szovjet kollegái is többször szemére vetették. A kapitalizmus bukása számára sokkal inkább valamiféle determinisztikusan kódolt folyamat, mintsem az osztályharc eredménye. Pannekoek úgy látta, hogy a kapitalizmus hosszabb távon is képes lesz túllépni problémáin, de amit képtelen lesz kezelni, az éppen a proletariátus osztályharca lesz: “Mikor a magánkapitalizmus összeomlik – írta később, már 1940-ben Pannekoek – terítékre kerül a tervgazdálkodás, az államkapitalizmus kérdése; ezzel szemben pedig ott áll a munkások szabadsága… A munkásosztály úgy lép ebbe a harcba, hogy kénytelen a kapitalisztikus pártvezetés hagyományait cipelni, és szemei előtt az orosz típusú forradalom fantomhagyományai lebegnek.”27

A válság távlati végeredménye tehát mindkét – felületesen szemlélve egyaránt marxista, kommunista alapon álló – közgazdász számára ugyanaz: a kapitalizmus bukása. Ám ezen túl szinte semmi közös nincs elképzeléseikben: amit Varga e bukás okának tartott, az Pannekoek szerint megoldható; a megoldást pedig éppen az a rendszer, vagyis az államkapitalizmus kínálta, amelyet Varga a kapitalizmus meghaladásaként propagált.

A világválság hamarosan világháborúba torkollott; a radikális baloldal (amelynek utolsó fellendülése a spanyol polgárháború idejére esett) nemzetközi méretekben teljesen dezintegrálódott. Ennek egyik oka éppen az államkapitalizmus-elmélet, illetve annak kiterjesztése volt. Egy absztrakt szinten szemlélve a radikálisok ugyanis nem láttak valódi különbséget a kapitalizmus három, általuk tételezett megjelenési formája, vagy­is a nyugati demokráciák, a hitleri nácizmus, illetve a sztálini államkapitalizmus között. Továbbra is ragaszkodtak a “forradalmi defetizmus” lenini inspirációjú elképzeléséhez, amely az adott történelmi szituációban egyre inkább doktrinernek és működésképtelennek bizonyult: elvi szinten igazolhatónak tűnt ugyan, de gyakorlatilag bármiféle cselekvést lehetetlenné tett, és tulajdonképpen zéróra redukálta a baloldali radikalizmus mozgásterét. Mindennek következtében a kollektivista anarchizmus (Latin-Amerikát leszámítva) tulajdonképpen kihalt (de legalábbis két évtizedre kómába merült), a baloldali kommunizmus pedig néhány apró értelmiségi szektára szűkülve folyatta tovább az “elmélet fegyvereinek” kikovácsolását.

A második világháború lezárása azonban új helyzetet eredményezett: a Szovjetunió és a nyugati demokráciák “furcsa koalíciója” nemcsak egyszerűen győzelmet aratott, de a szovjet berendezkedés néhány év leforgása alatt alaposan kiterjedt – a baloldal viszont (és nem kizárólag a radikális baloldal) a győzelmi mámorból kijózanodva egyre inkább kezdett rádöbbenni a “létező szocializmus” hiányosságaira – és kénytelen-kelletlen saját viszonylagos politikai jelentéktelenségére is. Ebben persze jelentős szerepet kapott az új információs-informatikai fellendülés, de áttételesen a hidegháborús propaganda is – a baloldaliak egyre kétségbeesettebben próbálták cáfolni mindkét oldal állításait, hogy a Szovjetunióban és a “szocialista táborban” a “kommunizmus” uralkodna, illetve “épülne”. A baloldali radikalizmus egyik legfontosabb tézise, szervezeti és elméleti fókusza már a mozgalom kialakulásától (vagyis a szociáldemokráciával majd – következésképpen – a bolsevizmussal való szakítása óta) a “létező szocializmus”, praktikusan Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió bírálata volt.28 A második világháború végével viszont már ez vált a megtépázott baloldali radikalizmus kardinális kérdésévé: a “baloldaliság” innentől per definitionem “balosságot” jelent: minden fennálló hatalmi struktúra elutasítását, amely viszont megkövetelte azonos absztrakciós szintre hozásukat. A régi államkapitalizmus-érvek mellé új szempont került: az “eltorzult” oroszországi forradalom kétségtelenül primer, autochton történelmi jelenség volt (bárhogy értékelték is); ám a Szovjetunió érdekszférájába kerülő új, kelet-európai országok esetében erről nem lehetett beszélni: itt politikai hatalomátvétel történt, ha tetszik, “szekunder forradalom” – kifulladt, kül- és belpolitikai, gazdasági téren egyaránt lehetetlenné vált burzsoá struktúrákat váltottak le más, reformista struktúrákkal: mindez a baloldali radikalizmus értelmezésében csupán azt a régi észrevételt látszott erősíteni, hogy a “létező szocializmus” nem más, mint a kapitalista rendszer utolsó mentsvára. Ennek megfelelően a megmaradt radikálisok az 1950-es évek elejétől kezdve megváltoztatták kritikájuk kiindulópontját: míg a második világháború előtt a kommunizmus (vagy az anarchizmus, anarcho-kommunizmus, liberter kommunizmus, akrácia, proletárdemokrácia stb. stb.) elhalasztását és eltiprását kérték számon a bolsevizmuson, majd a sztálini Szovjetunión, és az “államkapitalizmus” terminológiájában az államra, az etatizmus bírálatára helyezték a nagyobb hangsúlyt, addig 1945 után a figyelem a kapitalizmusra, az immár látszólag bipolárissá redukálódó világ két rendszerének lényegi azonossága felé fordult. A radikálisok legalábbis ezt igyekeztek bizonyítani.

Nyugat-Európában a leghamarabb a bordigizmus tért magához; Franciaországban az ötvenes évek elejétől, Olaszországban pedig közepétől működtek a bordigista szervezetek. A legbefolyásosabb posztbordigista folyóirat, a Cornelius Castoriadis fémjelezte Socialisme ou Barbarie – szembekerülve magával Amadeo Bordigával is, aki ekkoriban az olaszországi központú Internacionalista Kommunista Párt lapját, a Battaglia Communistát szerkesztette – felújította a régebbi államkapitalizmus-érveket: az államot (a “fiatal Marx” nyomdokain haladva) az elidegenedés termékeként és centrumaként felfogva antagonisztikusnak tekintették a szocializmussal. Míg a háború előtt a radikális baloldal elsődlegesen a kizsákmányolás fenntartását, lényegében a bérmunka fennmaradását és ezzel párhuzamosan az “új uralkodó osztály” kialakítását vetette a szovjet rendszer szemére, addig most az elidegenedés vált központi kategóriává: az államkapitalista országokban – érveltek Castoriadis és követői – a proletariátust még önnön osztálylététől is elidegenítik, a munkás nem csupán munkájának termékétől (vagyis saját munkaerejétől, aktív emberi lététől) idegenedik el, de még a klasszikus kapitalizmusban megmaradt harci közösségtől is, amely a kizsákmányoltakat potenciálisan egybefűzte – vagyis a misztifikált és nem szociológiai értelemben használt proletariátustól. A hangsúly így szükségszerűen az önrendelkezés, illetve a munkás önigazgatás különféle formáira került. Ez utóbbi lehetséges formáiban tulajdonképpen egyetértettek az anarchisták (különösen az anarcho-szindikalisták) és a tanács­kommunisták, akik Paul Mattick vezetésével az Egyesült Államokban is megerősödtek, sőt fuzionáltak a világháború után már csak önmaga paródiájaként lézengő IWW-val.

A “létező szocializmus” bírálatában a hatvanas évek elején megerősödő szituacionizmus hozott újabb fordulatot. A mozgalom vezéralakja, Guy Debord részben ennek a témának szentelte főművét, az 1967-ben megjelent Le société de spectacle-t (A látvány társadalma), amelyben hosszú tézisek foglalkoztak a kapitalizmus sajátos formájának tekintett “létező szocializmussal”. Debord alapvetése szerint “Kronstadtot követően, az “új gazdaságpolitika” időszakában a bürokrácia, amely továbbra is az államkapitalizmus egyedüli kisajátítója volt, mindenekelőtt belső helyzete megszilárdításán fáradozott: ezt a parasztsággal kötött átmeneti szövetsége tette lehetővé. Ehhez hasonlóan védelmezte hatalmát a nemzetközi színtéren is: a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta fel az orosz diplomácia támogatására, így szabotálva a világméretű forradalmi mozgalmat, és olyan burzsoá kormányzatokat támogatva, amelyeket hasznosnak látott céljai szempontjából (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a spanyol és a francia Népfrontot stb.). Majd a bürokratikus társadalom úgy folytatta saját konszolidációját, hogy a parasztsággal szembeni terror eszközével megvalósította a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozását. A sztálini korszak iparosításai mögött láthatóvá válik a bürokrácia valódi lényege: a gazdaság hatalmának biztosítása, az árutermelő társadalom összes alapvető elemének átmentése és – nem utolsósorban – a munkaerő áruformájának fenntartása. A független gazdaság megmutatta, hogy társadalom feletti uralma céljainak megfelelően újratermeli a – működéséhez alapvető – osztályuralmat. Más szavakkal, a burzsoázia életre hívott egy olyan autonóm hatalmat, amely – amíg autonómiájából futja – képes elműködni saját tengelyén a burzsoázia nélkül is. A totalitárius bürokrácia nem a “történelem utolsó birtokos osztálya”, mint ahogy Bruno Rizzi véli, csupán a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály. A nem elég hatásos kapitalista magántulajdont önnön egyszerűsített, kevésbé sokrétű mellékterméke váltotta fel, amely a bürokratikus osztály kollektív tulajdonaként koncentrálódott. Az uralkodó osztálynak ez a fejletlen formája maga is a gazdasági elmaradottság eredménye, és nincs más kilátása, mint hogy ezt az elmaradottságot a világ különböző régióiban meghaladja. A szétválasztás burzsoá modellje alapján megszervezett munkáspárt volt az uralkodó osztály ezen olcsó másodpéldányának hierarchikus-etatista alkotója. Ahogy a Sztálin börtönében szenvedő Ante Ciliga összegezte: “A szervezet technikai kérdései társadalmi kérdésekké váltak.”29

Debord és az 1968-as mozgalmak ideológiailag legradikálisabb résztvevői, a szituacionisták tehát egyértelműen ellenségesnek és kapitalistának tekintették a “létező szocializmust”. Jól illusztrálja ezt az az elhíresült távirat, amelyet a párizsi “Veszettek” csoportja küldött Moszkvába 1968 májusában: “A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottságának, Kreml, Moszkva. Reszkessetek, bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen! Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés! Le az állammal! Éljen a forradalmi marxizmus! Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”30

A “államszocializmus – államkapitalizmus” vita magukban az érintett országokban érthető módon nem volt túlságosan jelentős, hiszen a baloldali radikalizmusnak – bár hagyományai voltak – nemigen akadtak itt képviselői a huszadik század második felében.31 1968-ban Jugoszláviában is voltak tagjai a Szituacionista Internacionálénak, akik némileg zavaros, mégis lendületes és szuggesztív kiáltványban fogalmazták meg viszonyukat a “létező szocializmus” e sajátos válfajához. Másutt inkább az “emberarcú szocializmus” kialakítása került egy időre napirendre, amely a legkevésbé sem a baloldali radikálisok elképzeléseit tükrözte, és jottányit sem változtatott az általuk “államkapitalistának” tételezett viszonyokon, vagy ha igen, akkor inkább megerősítette azokat. Ez azonban már egy másik vagy inkább egy párhuzamos történet. A “két világrendszer” radikálisai nemigen találtak közös nevezőt, és ebben tulajdonképpen a bipolaritás domináns ideológiájának egyfajta inverzét adták. A “létező szocializmus” (fél)múlttá válásával az ideológiai zűrzavar csak fokozódott; a visszatekintő elemzés legitimizációs szempontjai Kelet-Európában is egyre erősödni látszanak, és mind jobban a napi politika eszközeivé válnak. A “bukás” és a “győzelem” retorikájában, a “gonosz” és a “jó” harcában minden lefegyverzően egyszerű, de ezek a sémák mind kevésbé működőképesek. A baloldali radikalizmus sok változáson keresztülment “államkapitalizmus” képének elemzése egy új szempontot hozhat a vitákba: vajon hogyan néz ki a történelem, ha feltételezzük, hogy az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a világkapitalizmus önmaga felett aratott győzelmet…?

Jegyzetek

1 Marx az osztálytársadalmakat sokkal inkább az emberiség (figyelem: amíg osztályok léteznek, ez csupán absztrakció, jobb esetben biológiai meghatározás) előtörténetének tekintette. Az emberiség története számára éppen ott kezdődik, ahol az utolsó osztályformációt, a kapitalista demokráciát lerombolják saját korlátai.

2 Felipe-Fernández Armesto: Alternatív világtörténet 3. A jelenkor története. Athenaeum 2000–Pannonica, Bp., 2001. 231. old. (Ford: Konok Péter)

3 Itt hangsúlyozottan a nyugati (Nyugat-Európai, USA-beli) mozgalmakról van szó, amelyek igen messze kerültek az általuk mintának tételezett eredeti mozgalmaktól. A távol-keleti maoizmus, illetve a Dél-Amerikában mozgalommá sosem szerveződött “guevarizmus” lényegében afféle agrárius, alkalmazott sztálinizmusként, illetve Che Guevara esetében egyfajta “romantikus sztálinizmusként” (Heller Ágnes) funkcionált. Nyugaton azonban Mao és Che neve olyan mozgalmak zászlaján vált szimbólummá – különösen 1968 körül –, amelyeket sok szempontból besorolhatunk a baloldali radikalizmus valamely alcsoportjába.

4 Lengyelországban és Bulgáriában főleg a tanácskommunisták és az anarcho-kommunisták jelentettek számottevő erőt. Csehszlovákiában a klasszikus, kollektivista anarchizmus volt erősebb, Romániában pedig az ipari unionizmus. Általában elmondható, hogy a kelet-európai baloldali kommunizmus története ma még igen kevéssé feldolgozott téma.

5 Az anarcho-kommunisták nem tévesztendők össze a kropotkinista anarchistákkal. Itt egy lényegében marxista irányzatról van szó, amely azonban mélységesen antietatista, és a szerveződésben elutasítja a hagyományos pártformát. Az anarcho-kommunizmus (Angliában anarcho-marxizmusnak is nevezték) gyökerei a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiig nyúlnak vissza; előképeit – Marx és Bakunyin mellett – Joseph Dietzgenben, Johann Mostban, Ricardo Flores Magónban stb. találta meg (akik mindnyájan fontosnak tartották a marxizmus és az anarchizmus “újraegyesítését”). Németországban az anarcho-szindikalizmushoz (Karl Roche és az FVGD-S), Angliában a Guy Aldred vezette Antiparlamentarista Kommunista Federációhoz (APCF), Franciaországban a “platformista” Pjotr Arsinovhoz és Nyesztor Mahnóhoz, valamint az Anarchista-Kommunista Unióhoz (UAC) kötődött.

6 Az “anarchizmus” tulajdonképpen éppúgy elméleti absztrakcióvá vált, mint a “kommunizmus”. Az idesorolt irányzatok legkisebb közös nevezője – az államellenesség – olyannyira esetleges támpontot nyújt, hogy az “anarchizmus” címkéje alá homlokegyenest eltérő ideológiájú csoportosulások is besorolhatók. Ahogy semmi közöset nem találhatunk, mondjuk, Marx és Pol Pot között (pedig, úgymond, mindketten “kommunisták”), éppúgy nehéz lenne bármi közöset találni egyfelől például Nyesztor Mahno, másfelől Stirner vagy az “anarcho-kapitalista” M. N. Rothbard között. Másrészről feltűnő, hogy egyes, a kommunizmushoz, illetve az anarchizmushoz sorolt irányzatok sokkal több ideológiai hasonlóságot mutatnak egymással (nem beszélve az esetenként megfigyelhető gyakorlati fúziókról), mint más “kommunista”, illetve “anarchista” mozgalmakkal. Erre talán legjobb példa éppen az anarcho-kommunizmus.

7 Otto Rühle (1874–1943), német tanár, újságíró. Az SPD parlamenti képviselője, Karl Liebknecht mellett a másik képviselő, aki az első világháború idején a Reichstagban elutasította a hadihiteleket. A tanácskommunista drezdai baloldal képviseletében lépett be a KPD-be, ahonnan 1920-ban eltávolították. A KAPD egyik vezetője, majd – nem értve egyet a pártpolitikával – az AAUD–Einheitsorganisation (Németországi Általános Munkásszövetség – Egységszervezet) vezetője, amely igyekezett feloldani a politikai és a gazdasági harc, illetve a párt- és szakszervezeti forma közti különbségeket és ellentéteket. Anarchizmushoz is közelítő nézeteivel a tanácskommunizmus “legbaloldalibb” irányzatát képviselte. Jelentős pedagógiaelméleti munkásságát ma is számon tartják.

Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribunistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

8 A Kommunista Munkásinternacionálé központja Berlinben volt. Legnagyobb pártja, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) mintájára a tagpártok általában az adott ország kommunista munkáspártjának nevezték magukat. Magyarországi csoportjuk ezt a gyakorlatot – nem tudni, miért – nem követte.

9 Amadeo Bordiga (1889–1970), olasz mérnök. Az Olaszországi Kommunista Párt (PCI) alapítója, első vezetője. Absztencionista álláspontja miatt 1926-ban leváltják pártelnöki tisztéről, majd – a PCI bolsevizálásának jegyében – 1930-ban eltávolítják a pártból. Az antifasiszta harcot burzsoá harcként elutasította, helyette forradalmi harcot követelt. 1945-ig az őt követő bordigista csoportokkal sem tartott sok kapcsolatot, ám ezután következett politikailag legtermékenyebb korszaka: az Internacionalista Kommunista Párt (PCInt) vezetőjeként és a Battaglia Communista c. lap szerkesztőjeként komoly – gyakran extravagáns – elemző munkát végzett. A nápolyi mérnöki kamara elnökeként halt meg.

10 Az IWW nem vallotta magát marxistának, ám nem is utasította el a marxi kommunizmust. Akcióorientált szervezet lévén, nem alakított ki szilárd ideológiát: az “ipari unionizmus” (industrial unionism) sokkal inkább a hagyományos szakszervezeti struktúrák elutasítását és egyfajta akcióprogramot jelentett, mint ideológiai vezérfonalat. A kapuk nyitva álltak a kommunizmus felé, olyannyira, hogy a húszas évek elején komolyan szóba került az IWW csatlakozása a Kominternhez. Ez ugyan – nem utolsósorban a KI II. és III. kongresszusán a baloldaliak ellen indított harc miatt – elmaradt, de az USA Kommunista Pártjának sok tagja és vezetője (William Zebulon Foster, “Big Bill” Haywood, Elisabeth Gurley Flynn stb.) az IWW-ból érkezett.

11 Ennek a kettősségnek a “kommunizmus” historiográfiájára tett hatásáról lásd Kende Tamás tanulmányát: A Nagy Terv, avagy kik azok a kommunisták? Beszélő, 2003. december, 52–64. o. A sztálinizmus vizsgálatának historiográfiai irányzatait legújabban Bartha Eszter elemezte kitűnően: A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái. Krausz Tamás (szerk.): A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből. Bp., 2003. 15–40. o.

12 Lenin másként – bár nem alapvetően másként – válaszolt 1917 derekán (az Állam és forradalom megírásakor) és őszén, csupán néhány héttel később arra a kérdésre, hogy megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat. Lenin valójában reálpolitikát folytatott, ám a realitásnak és gyakorlati sikereinek oltárán éppen azt a forradalmat volt kénytelen feláldozni, amelyben – ehhez nemigen férhet kétség – szilárdan hitt egész életében.

13 Ukrajnában a Vörös Hadsereg egységei valóságos háborúban számolták fel a Nyesztor Mahno vezette anarchista felkelést, amelynek fegyvereseit teljesen kivéreztette a Gyenyikin ellen – egyébként a Vörös Hadsereggel szövetségben – vívott harc. Itt a halottak száma jóval meghaladta Kronstadtot, ám ehhez két év kellett. Ugyanakkor ez a mozgalom nem kapott olyan nemzetközi figyelmet, mint a kronstadti felkelés. Lásd: Peter Arsinov: History of the Makhnovist Movement 1918–1921. London, 1987; Nestor Makhno: The Struggle Against the State and Other Essays. London, 1996; magyarul: Fekete Piroska: A mahnovscsina. Az ukrajnai anarcho-kommunista mozgalom 1917 és 1922 között. Liberter Kiadó, Bp., é. n.; Konok Péter: Az ismeretlen forradalom: a mahnovista mozgalom. Klió, 2003./1. 125–134. o.

14 Bolsevizmus alatt az eredeti, lenini ideológiát értem. Bár nem tagadhatóak a szerves összefüggés bizonyos elemei a lenini bolsevizmus és a sztálinizmus között, az egyértelműnek látszik, hogy valóban “Nagy Fordulat” történt. A kapitalizmus felszámolására irányuló következetlen próbálkozás torkollott itt a kommunizmus következetes kiirtásába – amely azonban nem jelentette a kapitalizmus teljes, még kevésbé tudatos restaurációját. A kérdést részletesen körbejárja a lenini szocializmuskoncepció egyik legfrissebb magyar nyelvű elemzése: Székely Gábor: Lenin és a szocializmus. Múltunk, 2001. 2–3. szám, 130–178. o.

15 Joseph Lane (1851–1920), kezdetben liberális, majd az 1880-as évek elejétől anarchista-marxista militáns. Legismertebb műve, az “Anti-etatista kommunista kiáltvány” 1887-ben jelent meg.

16 Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribu­nistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

Anton Pannekoek (1873–1960), holland csillagász. A Holland Szociáldemokrata Párt, majd Hollandia Kommunista Pártjának alapítója, a De Tribune szerkesztője. 1921-ben kilépett a kommunista pártból és a baloldali kommunista KAPD-hez csatlakozott, majd a harmincas évektől a holland GIK (Internacionalista Kommunista Csoport) egyik vezetője lett. A tanácskommunizmus legjelentősebb teoretikusa. Pjotr Arsinov (1887?–1937) életútjáról magyarul lásd: Konok Péter: Az ismeretlen forradalom…

17 Idézi: Krausz Tamás: A “sztálini szocializmus”. In A sztálinizmus hétköznapjai, 269. o.

18 Ana Bazac: Az antisztálinista disszidensek és a “vox intelligent(s)iae”. Eszmélet, 60. szám. 68–81. o. valamint uő.: Jegyzetek a sztálinizmusról. (Kézirat)

19 A NEP-et Gavril Mjasznyikov elhíresült szóviccében a “proletariátus új kizsákmányolásának” (Novaja Ekszpluatacija Proletariata) nevezte.

20 Érdekes, hogy Szmirnov koncepciójához igen hasonlít Konrád György és Szelényi Iván álláspontja a hetvenes évek elején: “A bolsevizmus ideológiájához vezető első felismerés az volt, hogy a radikális értelmiségnek nem kell, sőt nem is szabad megelégednie azzal, hogy kizárólag az empirikusan adott munkásosztály érdekeit fejezze ki. (…) Így Lenin a munkásérdekek képviselete helyett a munkáspárt alapvető feladatának azt tartotta, hogy felkészüljön a politikai hatalom megragadására és egy új államhatalom szervezeti előmodellje legyen.” (Konrád–Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Bp., 1989. 174. old.)

21 Ante Ciliga híressé vált könyve, az Au Pays du Grand Mensonage (A nagy hazugság országában) – később angol címe alapján mint a The Russian Enigma (Az orosz rejtély) lett ismertté – 1938-ban jelent meg egy francia baloldali kiadónál. Ebből azonban kihagyták a Leninről és a forradalom korai szakaszáról szóló fejezetet; a könyv csupán 1989-ben, angolul jelent meg teljes, csonkítatlan verzióban, kiegészítve a szerző két évvel későbbi Sibérie, Terre de l’Exil et de l’Industrialisation (Szibéria, a száműzetés és az iparosítás földje) című írásának fordításával. (A kihagyott kilencedik fejezet 1977-ben megjelent franciául is az 1968-as lázadások egyik ideológiai vezéralakja, a szituacionista filozófus, Guy Debord szerkesztésében.) Lásd: Konok Péter: Ante Ciliga: The Russian Enigma. Világtörténet, 2003. ősz–tél. 105–109. o.

22 Varga számos művében foglalkozott a nagy gazdasági világválsággal. Itt elsősorban Az 1929–1933. évi gazdasági világválság c. írására támaszkodom, amely a Varga Jenő: A nagy válság. Válogatott írások (1924-1943) c. kötetben olvasható (Kossuth, Bp., 1978., 277–331. o.)

23 Varga, id. mű, 330. old.

24 Az “új osztály” terminus, mint fentebb is érintettük, tehát már jóval Gyilasz előtt megjelent.

25 Otto Rühle: The Struggle Against Fascism Begins with the Struggle Against Bolshevism. In Living Marxism, vol.4, n. 8, 1939.

26 Rosa Luxemburg 1912-ben megjelent könyvére Pannekoek a Bremer Bürger-Zeitung 1913. január 29. és 30-i számában reagált. Grossman Das Akkumulations- und Zusammenbruchsgesetz des Kapitalischen Systems (Leipzig, 1929; angolul: The Accumulation of Capital and the Breakdown Theory, Pluto Press, London, 1992) című könyvét egy hosszú tanulmányban bírálta – visszatérve Luxemburg elméletére is –, amely a holland Nemzetközi Kommunisták Csoportjának (GIC) lapjában, a Radekorrespondenzben (1. szám, 1934) látott napvilágot A kapitalizmus felbomlásának elmélete címen (angol fordítása: Capital & Class Number 1. Spring 1977).

27 Anton Pannekoek: Why Past Revolutionary Movements Have Failed (Living Marxism, 1940). In From the Bottom Up. Three Texts by Anton Pannekoek. Collective Action Notes, Baltimore, 1996. 34. o.

28 Ez természetesen kétoldalú viszonyként jelentkezett: a szovjethatalom és személyesen Lenin is elkeseredett harcot indított a “baloldali elhajlás” minden formája ellen: a baloldaliak és a bolsevikok között ugyanis a legitimizációért folyt a küzdelem, márpedig ebben a kérdésben – vagyis a proletariátus történelmi érdekeinek képviseletében – nem jött, nem jöhetett létre kompromisszum; mindkét irányzat ellenfele osztályjellegét volt kénytelen megkérdőjelezni. Ennek megfelelően a bolsevikok “kispolgári álforradalmiságról” beszéltek, míg a baloldaliak “radikális szociáldemokratáknak”, illetve “vörös burzsoáziának” titulálták a bolsevik vezetőket – már jóval azelőtt (tulajdonképpen 1918 elejétől), hogy a bürokrácia kérdése, illetve osztályjellegű szemlélete egyáltalán komolyan felmerülhetett volna.

29 Guy Debord: A proletariátus mint alany és reprezentáció. (A látvány társadalma, 4. fej.). 104. tézis. Eszmélet, 50. szám.

30 Idézi: Konok Péter: A lehetetlent követelve… A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban. Eszmélet, 50. szám.

31 Komolyabb baloldali radikális hagyományokkal főként Bulgáriában, Csehszlovákiában és persze a Szovjetunióban számolhatunk. A “jugoszláv modell” is nyújtott bizonyos mozgásteret. Magyarországon a huszadik század első felének mozgalmai már a harmincas évek közepére felbomlottak. Lásd: Konok Péter: A trockizmustól a tanácskommunizmusig. A magyarországi baloldali kommunizmus és a “Hartstein-csoport”, 1928–1933. Múltunk, 2002. 2. sz. 3–75. pp.

Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról

Szigeti Péter vitaindítója nyomán az államszocialista rendszer mibenléte, bukásának történelmi okai és a szocializmus perspektívájának elméleti lehetőségei számos írásban körvonalazódtak. A legélesebb vita a régi rendszer jellegéről bontakozott ki az államkapitalizmus és az államszocializmus fogalmainak keretei között. E látszólag tisztán elméleti-terminológiai polémia múlt és jelen minden alapkérdését érinti, beleértve a rendszerváltás értelmezését is. A tanulmány számos elméleti kérdésben állást foglal, más kérdésekben csak a felvetésig jut, jelezve, hogy a vita elkerülhetetlenül folytatódik.

1.

Oly korban élünk, amikor a hivatalos médiadiskurzusban a forradalmi, szocialista hagyomány, a kommunizmus elmélete (az államszocializmus praxisával együtt) szinte kizárólag denunciálás, megvetés és gúny tárgya. E tény nemcsak az enciklopédikus tudatlansággal és az általános társadalmi elbutulással magyarázható, hanem az “értelmiség árulásával” is. Hiszen ezen “árulás” nélkül nem jelenhetne meg Marx csaknem kizárólagosan hóbortos fantasztaként vagy Sztálin előfutáraként, hiszen minden 1990 előtt egyetemet végzett ember tudja, hogy Marx nagy tudós volt. Manapság Lenin közönséges terroristaként, mint a “forradalom sírásója” funkcionál, Lukács György csak sztálinista udvari filozófusként szerepel, s a szocializmus egész hagyománya hovatovább a totalitariánus diktatúra egy részletévé “szublimálódott”. Ilyen szánalmas szellemi feltételek között az Eszmélet szocializmusvitája oázisnak tűnik a sivatagban. Ugyanakkor a folyóiratunkban folyó diskurzus a szocializmusról sajnálatos módon tét és szenvedély nélkül lefolytatható eszmecsere, hisz egyelőre a mi régiónkban nem jelentkeznek azok a társadalmi tömegmozgalmak, amelyek a szocializmust mint elméletet “anyagi erővé” változtatnák.

A mostani szellemi tisztázási folyamat talán hozzájárulhat a dolgok kedvező irányú változásához, annál is inkább, mert a mi eszmecserénk az államszocialista rendszer jellegéről, történelmi szerepéről és mibenlétéről, a szocialista perspektívákról egyúttal egy nemzetközi értelmiségi diskurzus része is Londontól Moszkváig, New Yorktól Fokvárosig, Pôrto Alegrétől Madridig. Másfelől a vita – nem szólva itt a korai szovjet és a későbbi nyugat-európai, illetve amerikai “előtörténetről” – már nálunk is elkezdődött az 1980-as évek közepén, amikor a magát szocialistának nevező rendszer válsága tagadhatatlanná vált. Kezdődtek a dolgok még az 1960-as években Lukáccsal, Tőkeivel, majd az 1980-as évek első felében – miután Bence, Kis, Lengyel és a többiek feladták a szocializmus “reneszánszának” gondolatkörét – a Kapitány házaspár és mások kezdeményezéséből létrejövő Eszmélet folyóirat újra felvette a fonalat.1

A hazai vita mostani szakasza bizonyos értelemben már egy korábban kiizzadott konszenzusra épült. Eszerint az orosz forradalommal kezdődött szocialista kísérlet meghatározott történelmi okok következtében “letért” az eredeti elméleti útról, vagyis nem a háromlépcsős (forradalmi szakasz, átmeneti korszak, szocializmus-kommunizmus) fejlődési pályát futotta be a marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával ellentétben, hanem előre nem látott és nem megtervezett specifikus formát, formákat öltött. Már a vitának ebben a szakaszában tisztázódott – a gramscii, lukácsi elméleti kiindulópontoknak megfelelően –, hogy már maga a forradalom is az elméleti alapvetésekkel ellentétben győzött, mert – az itt nem vizsgálandó történelmi okok következtében elkerülhetetlenül – az orosz forradalom magára maradt, izolálódott. Minden elméleti számítás szerint a forradalomnak el is kellett volna buknia, mihelyt diadalmaskodott. Persze amennyiben nem tudott egyetemes forradalommá szélesedni, eredeti céljai tekintetében tulajdonképpen el is bukott, amely probléma már Lenin előtt sem maradt rejtve. A szocialista kísérlet tehát arra kényszerült, hogy – végletesen beszűkítve alternatíváit – az első perctől élet-halál harcát vívja, hogy azután e harc keretei között egy új, senki által előre meg nem tervezett társadalmi forma szilárduljon meg majd évtizedekre.

A történelmet csak a jó és rossz harcaként ábrázoló szemlélet megjelent más létszférákban is, mélyen leegyszerűsítve a valóságosan adódó alternatívákat. A csupán a végcélra orientálódó steril elméleti beállítódás – már a rendszerváltás periódusában látható módon – olyan dogmatizmust szült sorainkban, amelytől idegen maradt az “átmenet” problematikájának felvetése az “örökös forradalmi szituáció” akarásának vonzásában. Magyarán, az a kérdés merült föl, hogy milyen társadalmi követelésekkel lehet a rendszerkritikai baloldal részéről a társadalmat a tőkés restauráció folyamatában felvértezni. A társadalmi önigazgatás mint a szocializmus adekvát formája hovatovább elvont “vallási” tétellé zsugorodott, e téren 1989-ben kevesebb történelmi sansz volt a gyakorlati mozgalom számára, mint 1922-ben a polgárháború után Szovjet-Oroszországban. Szigeti Péternek, a jelenlegi vita kezdeményezőjének az Eszmélet 58. számában igaza van – tételét egy könyvében külön is “kimunkálta”, miszerint “az út maga a cél”. Szigeti dialektikusan fogva fel a vita tárgyát, egyszerre igyekezett történeti és konkrét lenni – elutasítva a marxi elméleti örökség iskolás felfogását éppen úgy, mint a “vallási kisközösségekre” jellemző módon a végső igazságok egyre unalmasabb és terméketlenebb ismételgetését. A szocializmus tisztán végcélként való felfogása magát a praxist is vallási kisközösséggé transzformálja, ahogyan arra Lenin nagyon pontosan rámutatott az első orosz forradalom vereségét követő vitájában az ún. istenépítőkkel és istenkeresőkkel szemben. Hiszen az igazi probléma ma sem az elméleti antikapitalizmus meghirdetése és képviselete, hanem annak konkrét és hiteles, embereket vonzó, elemző kifejtése, amely a cselekvési alternatívákat mindig az éppen adott viszonyok pontos megértéséből építi föl. Szigetinek – belefáradva a végcél unalmas ismételgetésébe – volt intellektuális bátorsága ismét felvetni az “átmenet” problémáját, ami egy új szocialista társadalmi tömegmozgalom felbukkanása esetén nyeri csak el valódi helyi értékét, mégis az elmélet és praxis még oly kezdetleges összekapcsolása sem történhet e felvetés nélkül. Mind a régi kommunista, mind a régi szociáldemokrata pártok mai maradványai, melyek már régen elveszítettek minden elméleti perspektívát, szintén levették a napirendről az átmenet problémáját azzal, hogy az átmenet azonos volt az európai csatlakozással, magával az utoléréssel, amely most már kvázi jó úton halad…

Ez a jól ismert katasztrófatörténet sem zavarja Szigeti Pétert, hogy éppen az elméleti kiszáradás nyilvánvaló jegyeit érzékelve szakítson az “árulással” mint olyan okkal, amelyből levezethető lenne a szocialista kísérletek és az államszocializmus bukása. Jól érzékeli, hogy az “árulás”-elmélet tulajdonképpen egy realisztikus történelemmagyarázat hiányából, a történetiséggel való szakításból fakad, melynek “előnye”, hogy a szocializmus minden úttévesztésére könnyű magyarázatul szolgál2. Itt nem tárgyalható a kérdés, hogy vajon a forradalmárok, a kommunisták és a munkásmozgalom különböző irányzatainak, csoportosulásainak magatartása, tevékenysége mennyiben volt oka és nem következménye e “kibicsaklott” történelmi fejlődésnek – ez egy önálló történeti-szaktudományos probléma és egy külön elméleti vita tárgya lehetne. Ám e tekintetben is tanulságos az a mód, ahogyan Mészáros István az “árulás”-problémát visszavezeti a munkásmozgalom fejlődésének parciális és szegmentált jellegére, amelyet a tőkerendszer működéséből bontott ki. E fejlődésnek egyik sajátossága volt a munka politikai megszerveződésének in statu nascendi defenzív jellege. A szekciókra széttagolt munka centralizálása – amit a munkásság politikai pártjai testesítettek meg – “politikai ellenfelükkel való elkerülhetetlen szembenállásukból” fakadt, e szervezettípus is “a kapitalista államon belül a tőke általános uralmi struktúráját képviseli”3. Ezt az objektív helyzetet Lenin sem változtathatta meg a hatalom gazdasági-katonai önfenntartásának nyomasztó felté­telei között, ámbár 1917 őszére az Állam és forradalom című brosúrájában e helyzet gyors megváltoztatásában bízott, igaz, s ez nagyon lényeges, egy európai forradalmat tételezett fel. A helyzet e tekintetben, mármint a munka kényszerű politikai ellenőrzése tekintetében, közismert, később csak rosszabbodott. A II. világháború után, a hidegháború periódusában a forradalmi mozgalmak szerveződésének e sajátosságai csak még inkább elmélyültek, aminek jelentőségét a rendszerváltás után érezzük igazán. Ezzel is magyarázható – számos más történelmi tényező mellett – a munkásság távolmaradása a pártpolitikai szervezkedésektől, noha persze nem állítható, hogy ezzel a munka a tőkével való konfrontálódásában kedvezőbb helyzetbe került. Sőt. Szigeti Péter ambiciózus és jelentős tanulmánya tehát – helyesen – nem a felelősségkeresés, nem az ítélkezés és leleplezés szokásos politikai célkitűzéseinek vonzásában íródott, hanem valódi elméleti kérdéseket tett fel: mivé lett az eredetileg forradalmi rendszer, miben állt történelmi jelentősége és miért bukott el, milyen formameghatározó vonásai voltak e rendszernek, amely nem volt sem kapitalizmus, sem szocializmus-kommunizmus?

Bárhogyan ítéljük is meg a hazai vita elméleti színvonalát, végre elmozdulás történt a baloldal elméleti útkeresésében, végre tárgyszerűen és indulatmentesen igyekszik megfejteni annak a rendszernek a mozgatórugóit, bukásának okait, amelyben emberek százmilliói sokáig úgy hittek, mint a szocializmus inkarnációjában. Megkezdődött tehát a tanulságok tárgyszerű levonásának időszaka. A léggömbhámozás periódusa lezárulóban van.

2.

A szocializmusba vetett hit társadalmi méretű összeomlása az 1980-as évek végén nemcsak a régi rendszer ideológiáját, “emlékét” temette maga alá, hanem lényegében magát a szocialista irányú útkeresést is. Nyilvánvaló, hogy a rendszer bukása, illetve kapitalista jellegű transzformációja meghatározta a szocialista örökség “hivatalos” elemzésének egész horizontját. Mindez megnyilatkozott már abban a tényben is, hogy mindjárt a rendszerváltás idején szinte kötelezővé vált Magyarországon is – az amerikai politika és politológia nyomása alatt – kommunizmusnak nevezni azt a rendszert, amelyet még Brezsnyev és Acél sem nevezett annak. E téren napjainkig sem igen történt változás, legfeljebb annyiban, hogy hivatalos tankönyvekben is megjelent ez a terminológia, melyet A kommunizmus fekete könyvével támogattak meg. A rendszerváltás előtt a szocialista elnevezés, amely a rendszer hivatalos legitimációs ideológiájában is szerepelt, elfogadható volt a polgári ideológiai ellenfelek többsége számára is. Míg a marxista szerzők egy csoportja – mely bizonyos distanciával szemlélte a fejleményeket, az átmeneti társadalom, átmeneti korszak fogalmaival ragadta meg a rendszert, jelezvén, hogy a szocializmus korszaka a szó elméleti értelmében nem köszöntött be. Akik hittek a régi rendszer szocialista irányú átalakíthatóságában vagy éppenséggel azért harcoltak, hogy ez megtörténjen, azok részesítették előnyben ezt a marxi definíciót. Azok, akik a rendszer reformálhatatlanságában gondolkodtak, természetszerűen nem írhatták le azt az “átmeneti korszak” fogalmával, hacsak nem a kapitalizmusba való átmenet korszakaként értelmezték a szovjet típusú rendszert. Ők az államszocializmusban nem posztkapitalista, hanem prekapitalista formát láttak. Részben ennek megnyilvánulásaként jelent meg a marxisták körében a rendszer államkapitalizmusként való formációelméleti minősítése. E fogalom gyökerei4 szintén visszanyúlnak az 1920–30-as évekig. A hazai irodalomban még az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején merült föl az az “új” fogalom, amely mellett másokkal együtt jelen sorok szerzője is érvel: az államszocializmus fogalma.5

Az Eszméletben lefolytatott vitában is az értelmezéseknek két fő árama van, az államkapitalista és az államszocialista értelmezési keret. Az államkapitalizmus mint formameghatározó fogalom egyes szerzőink esetében evidenciaként jön számba. Romániai szerzőnk, Ana Bazac “a sztálinizmust a kapitalizmus egyik “izotópjaként” értelmezi. Tulajdonképpen nem is tesz különbséget az államszocializmus különböző szakaszai és formaváltozatai, fejlődési etapjai között. Sőt, a sztálinizmus, nézete szerint, a magántulajdonra épül, amit a termelőerők alacsony szintjéből vezet le.6 Noha még a “kollektív magántulajdon” (Marx) formaváltozatai is oly gazdagok az emberiség történetében, hogy érdemes volna differenciálni e téren is, az állami tulajdont a Szovjetunióban csak nagy-nagy merészséggel lehet magántulajdonnak nevezni. Az államkapitalista érvelést harcosan képviselő Ana Bazac egy korábbi írásában csalódottan jegyezte meg, hogy “Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját”.7 Valóban nem, mert Lukács más koncepcióban, más paradigmában gondolkodott, vagyis nem a “képességeiről” volt szó, hanem egy másfajta történetfelfogásról és elméletről.

Szigeti Péter tanulmányában – noha a cím meghatározó módon jelzi a koncepciót – néhol keveredik az átmeneti korszak és az államszocializmus fogalma.8 Ez csupán azért problematikus, mert olyan benyomás keletkezhet, mintha reális átmenet létezett volna a sztálini fejlődés után a szocializmusba, noha ma már tudjuk, az ilyen, a finalitások iránt odaadó mozgalmak, gyakorlati kísérletek mind elbuktak. Szigeti használja – tulajdonképpen tartalmas szinonimaként – a politikai szocializmus fogalmát is, amely hagyományokkal rendelkezik, amennyiben azt Tőkei Ferenc a marxi elmélet rekonstrukciója során az 1960-as–70-es években már körvonalazta. Tőkei annak idején e fogalommal distanciálta magát a hivatalos marxizmus–leninizmus fogalomhasználatától.

Wiener György vitaírásában is néhol átmeneti társadalomnak vagy korszaknak nevezi az államszocializmus évtizedeit, másutt szocialista piacgazdaságról beszél, megint másutt Marx “nyers kommunizmus” fogalmát preferálja. Ezek a fogalmak egymásnak ellentmondanak, hiszen a “reálisan létező szocializmus” elméleti értelemben nem lehetett egyidejűleg a szocializmus – mint “társadalmi önigazgatás” – potenciális lehetősége (“átmeneti társadalom”), sőt piacgazdaság, másutt pedig “államgazdaság”, vagyis a gazdaság totális állami vezérlése. E megfogalmazások tehát együttesen ugyanarra a viszonyrendszerre nem alkalmazhatók logikailag következetesen. (A szocialista jelző ilyen módon persze a kínai fejlődésre sem alkalmazható, ha pontosak akarunk maradni, mert hiszen a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a piac intézményeinek kiterjedése sehol sem a szocializmus irányába vezet, hanem éppen ellenkezőleg, a kelet-európai fejleményekhez hasonlóan a kapitalizmus egy speciális formájába.) Durván fogalmazva, Kínában is nyilvánvalóan az történik, hogy ha a rendszert állandóan a piacgazdaság irányába reformálják, akkor előbb-utóbb átfordul saját ellentétébe, a piac totális uralmába.) Szalai Erzsébet a félperifériás szocializmus fogalma mellett tör lándzsát, ami nem annyira elméleti, mint inkább történeti meghatározás, arra utal, hogy a 20. századi szocialista célú kísérletek alapjában a világrendszer félperifériájához tartozó régiókban törtek át, amit Szigeti is jelez a maga írásában.

Az államszocializmus fogalma az 1990-es években – talán az államkapitalizmus fogalmára is válaszként – azt követően terjedt el, hogy Szabó András György Marx nézeteinek rekonstrukciója9 nyomán feltárta e kategória elméleti tartalmát annak a történelmi gyakorlatnak a fényében, amelyet ideológusai “reális szocializmusnak” neveztek. A fogalomelemzés az 1980-as évek végén csupán elméleti perspektívát nyitott.

3.

Az államkapitalizmusról szóló vita csaknem olyan régi, mint maga a szovjet rendszer. Különböző időkben különböző politikai és elméleti okok miatt fel-fellángolt a szovjet rendszer lényegére vonatkozó diszkusszió, hol Angliában, hol Amerikában, de sokfelé Európában, sőt a harmadik világban is. E kései vita új hulláma politikai-gyakorlati értelemben kétségtelenül a rendszerváltáshoz kapcsolódik, amikor is a nyugat-európai marxisták különböző csoportjai megjelentek az egykori szovjet blokk országaiban, hogy a megmaradt szocialista-kommunista baloldalt saját elemzéseik támogatójává tegyék. Egyik ilyen irányzat volt a brit SWP, mely szervezet Magyarországon is igyekezett népszerűsíteni – Tony Cliff még az 1930-as években íródott könyve alapján – az államkapitalizmus elméletét. Számos ex-trockista és más szellemi-politikai csoportosulás ma is e gondolatkörben találja meg minden titok nyitját. Azóta, mint utaltunk rá, nálunk is megfogant ez az elmélet, ami tükröződik az Eszmélet hasábjain folyó vitában is, noha új érvek ezen elmélet védelmében itthon nemigen születtek. Alighanem ezzel kapcsolatban Wiener Györgynek lesz igaza, aki igen találóan jellemezte az államkapitalizmus – fogalomhasználat ideológiai funkcióját mint a régi rendszer denunciálásának egyik szellemi eszközét: “Napjainkban széles körűen elterjedt az a nézet, hogy a szocialista kísérletek nyomán egyfajta államkapitalista berendezkedés szerveződött meg. Mindazok az ún. reformerők, amelyek szembekerültek a korábbi szocialista kísérletekkel, saját álláspontjukat részben azzal legitimálták, hogy a diktatórikus és nem hatékony államkapitalizmust egy demokratikus és hatékony magánkapitalizmussal kívánják/kívánták felváltani. Ezen az alapon vallják azt, hogy tulajdonképpen nem is történt rendszerváltás, csak a kapitalizmus egyik formájáról áttértek annak egy másik típusára.”10 Van azonban e polémiának egy elméleti váza is, amely nem csupán a mindenkori jelen aktuálpolitikai racionalizálására fut ki, hanem magában foglalja az ún. szocializmusprobléma múltjának, jelenének és jövőjének elméleti igényű megközelítését.

Ilyen elméleti kihívás Stephen A. Resnick és R. D. Wolff Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR című könyve, amelyben a szerzők korábbi kutatásaikat foglalják össze. Koncepciójuk lényege, hogy a szovjet rendszer alapvető működési módja azonos volt a kapitalista országokéval, nevezetesen a többletmunka és a többletérték elsajátítása az állam által éppen úgy meghatározó volt a Szovjetunió­ban egészen fennállásáig, mint a nyugati államokban, ahol szintén az államkapitalista berendezkedés jött létre. A szerzők szerényen megjegyzik, hogy a Szovjetunió történetéről úgyszólván sohasem született olyan mű, amely átfogó osztályelemzését adta volna hét évtizedes fejlődésének. Tehát bármily meglepő, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az első osztályelemzést olvashattam kutatási témámban, a Szovjetunió története tárgyában.

Resnick és Wolff igen terjedelmes művük alaptézisét ekképpen bocsátják előre: “E könyv megmutatja, hogy a szovjet forradalom tulajdon- és hatalommegosztási alterációi nem szüntették meg a többlet alapvető szervezetét (nyilvánvalóan az értéktöbblet megtermelésének és elsajátításának struktúráiról van szó – KT), azt az utat, amelyen a szovjet embereket termelőkre és a többlet elsajátítóira osztották… Az ipari többlet megszervezése a Szovjetunióban, a szovjet gazdaságpolitika alapvető fókusza, egész történetén át kapitalista maradt. A Szovjetunió a kapitalista osztályszervezet formáját magánkapitalistából államkapitalistává változtatta. Például az ipari munkások által termelt többlet felosztását kisajátító igazgatók magántestületeinek helyét állami hivatalnokok mint kisajátítók foglalták el. Az ipari munkások tömege által megtermelt többletet, akárcsak 1917 előtt, mások sajátították el utóbb mások számára. Úgy véljük, a Marx munkásságát alkotó központi lényeget, az osztályelemzést az utána következő marxista hagyomány nagyjából elveszítette… A marxista elméletek a tulajdon és hatalom fogalmaiban határozták meg az osztályt… Mivel mi tagadjuk az osztály olyan fogalmát, amely a tulajdon és hatalom megosztására épül, és ehelyett a többlet meghatározását alkalmazzuk, a kapitalizmus és szocializmus konfrontációjának meghatározása és a Szovjetunió történetében való megtestesülése mindazokétól különbözik.”11

Az itt idézett gondolat mindannak ellenére, hogy a szerzők abszolút eredetiségre tartanak igényt a szisztéma elméleti kritikájában és leírásában, már az 1970-es években jelen volt a rendszerkritikai elemzések egyik irányzatában Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban, amint az kiderül tulajdonképpen a két szerző könyvéből is. A szovjet és kelet-európai marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával szemben helyesen hangsúlyozták, hogy a munkamegosztás szerkezete, a termelési munkamegosztás a tőkés formához képest nem ment át radikális átalakuláson a szovjet fejlődésben, aminek forrása – legalábbis részben – valóban a szerzők által is bemutatott problémakör. Ám a Szovjetunióban és későbbi kelet-európai szövetségeseinél a többletmunka, a többletérték elsajátításának specifikus rendszere jött létre, amely különbözik attól, amit Marx a tőkés fejlődés természetéről leírt; de formációelméleti értelemben is különbözik attól az államkapitalista praxistól, amely Nyugaton megszilárdult. Társadalomtörténetileg a problémafelvetés hagyományosan a bürokrácia mint uralkodó réteg vagy osztály kérdésére összpontosul. A szerzők alapvető üzenete e téren: a bürokrácia mint strukturált társadalmi csoport rendelkezett a többletérték fölött anélkül, hogy tulajdonos lett volna. Csak az nem derül ki, hogy miért lenne az osztálymeghatározás szempontjából differenciáltabb megoldás a többlet felett rendelkezők és az abból kitaszítottak “kétosztályos” beállítása, mint a tulajdonviszonyok alapján megfogalmazott tulajdonosok és tulajdonnal nem rendelkezők – egyébként szintén leegyszerűsítő – meghatározása. Itt jegyezzük meg, hogy számos magyar szerző is az osztálymeghatározás során kizárja a tulajdon és hatalmi viszonyok egész problémakörét, úgy tesznek, mintha az osztály fogalma leegyszerűsíthető volna kizárólag gazdasági aspektusokra. Marxból és Engelsből nehezen levezethető az ilyesfajta vulgárökonómiai beállítás, hiszen Marx egész elemzéséből a tőkés magántulajdon mint osztályképző tényező kikapcsolása az abszurd tárgykörébe tartozik. Az amerikai szerzők tulajdonképpen megkerülik terjedelmes, szinte minden részletkérdésre kiterjedő munkájukban az alapkérdést: azt ugyanis, hogy az általunk államszocializmusnak nevezett rendszerben az állami tulajdon nem a tőkés magántulajdon uralmára épül – ami sem az osztályok megformálódása, sem az osztályok létezése szempontjából nem mellőzhető összefüggés. Végül is a burzsoázia mint osztály megszüntetésével mind a gazdasági rend, mind az osztálystruktúra, mind a szellemi-kulturális élet rendszere radikális átalakuláson megy keresztül, amely olyan struktúraformákat hoz létre, melyek elemzése a szerzők egytényezős elméleti magyarázatába nem fér bele. Abban ugyanis konszenzusra juthatunk velük, hogy az állami tulajdon társadalmasítása, a többletmunka fölötti társadalmi ellenőrzés nélkül nem beszélünk szocializmusról. De ebből nem következik módszertanilag, hogy az államkapitalizmus fogalma alkalmas volna a szovjet valóság teljesebb leírására, mint az államszocializmus kategóriája.

4.

Ha pontosak akarunk lenni, akkor a marxi elemzés kiindulópontja, Resnick–Wolff elgondolásával ellentétben, éppenséggel nem a többlet fogalma, hanem a tőke és az áru fogalma, hiszen a többlet a tőkés újratermelés folyamatában jön létre, s mint ilyen a tőkeviszony eleme, része, de nem azonos vele. Nem “véletlenül” történt meg ez az aprónak látszó csúsztatás. Ha ugyanis a tőkés újratermelési folyamat, vagyis a profittermelés, a tőkefelhalmozás modern történelmi formái felől indulunk el, világosan megmutatkoznak a szovjet rendszer formációjellegű eltérései a nyugati államkapitalizmustól. Ehhez a kérdéshez egyébként találunk komoly elméleti adalékokat Szigeti Péter tanulmányában és Wiener György kiváló előadásában is, melyben a probléma kulcsát Marx – ma már jól ismert – nyerskommunizmus-koncepciójában ragadja meg. Szigeti szkepszisét fejezte ki az analógiás elemzés termékenységét illetően, mondván, a “kollektív tőkés” fogalma végül is visszavezeti az államszocializmus fejlődésének magyarázatát az államkapitalizmus koncepciójához.

Wiener válaszában arra mutatott rá, hogy a “kollektív tőkés” fogalma éppen a döntő pontra utalt, nevezetesen arra, hogy az állam mint tulajdonos és mint ilyen a többletmunka fölötti rendelkezést is kézben tartó szervezet, nem a tőkés magántulajdon viszonyaira telepedett rá, hanem a politikai forradalom által megtisztított terepre. Bármennyire is jelen vannak a fogalmi tisztázással együtt járó hangsúlyeltolódások, következetlenségek, Wiener és Szigeti pontosan látják: az államkapitalizmus-elmélet híveivel szemben az alapvető módszertani kifogás az, hogy önkényesen figyelmen kívül hagyják: a többletmunka fölötti rendelkezés in statu nascendi egyúttal a hatalommal kapcsolatos kérdés is. Tulajdon és hatalom kérdése még pedagógiai szempontból sem választhatók szét, olyannyira immanens az összekapcsolódásuk. Ugyanannak a jelenségnek különböző oldalairól van szó. Nem vitatva az amerikai szerzők által is felkínált közgazdasági kiindulást, nem érthető, hogy az osztályelemzésből miért kellene az elméleti és szociológiai megközelítéseket száműzni, a különböző tudományokból fakadó szempontokat egymással szembeállítani, hacsak nem azért, hogy az államszocializmusra jellemző társadalmi alapszerkezetnek a nyugati társadalmaktól való különbözőségét “elkonspiráljuk”. Az államszocializmusban a fejlődés alapvető megkülönböztető sajátossága volt, bármely társadalomtudományt válasszuk is kiindulópontnak, hogy a többletmunka fölötti ellenőrzés nem a profitmaximalizálás jegyében valósult meg, sőt az állam (és a párt) igen sok nem profitábilis tevékenységet (oktatás, felsőoktatás, egészségügy, üdülés stb.) finanszírozott olyan mértékig és mélységben, ami Nyugat-Európában nem fordulhatott volna elő. Természetesen csupán az elosztás alapján a szocializmus meghatározása nem lehetséges. Ám annak ellenére, hogy az államszocializmus nyilvánvalóan nem a szocializmus mint társadalmi forma része, helytelen volna bizonyos elosztási megfontolásokat és gyakorlati megoldásokat a szocializmus történeti és elméleti fogalmából kidobni, amint ezt hangsúlyozza Andrej Ballajev is A szocializmus perspektívái – jelen és jövő c. tanulmányában: “…a globális gyakorlatban a »szocialisztikusság« zárványait sem lehet eliminálni”. Azt is jól látja, hogy “az állami tulajdon önmagában sem nem szocialista, sem nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik”, és tegyük hozzá, általában az állami tulajdon funkcióján, vagyis társadalmasíthatóságának minőségén múlik a dolog. Ballajev legfontosabb megjegyzése a szocializmus elemeinek napjainkban való “megtalálására” irányul: “ha »szocialisztikus elemek«-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból »nem profitábilisak«, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául.”12 És a szerző azt is helyesen veszi észre, hogy éppen azok a szférák kerültek már a XIX. század végétől állami tulajdonba, először Németországban, amelyek a közszolgáltatással kapcsolatosak, közlekedés, posta, oktatás, tudomány, kultúra, éppen azok a területek, amelyek közfunkcióiknál fogva a magántőke és a profittermelés szempontjából nem voltak “hasznosak”. Mai privatizációjuk is csak azokra az elemekre terjed ki, amelyek profitot hoznak, a nem profitábilis részeket a burzsoázia, illetve pártjaik a “közre”, az államra hagyják. Hogy az elosztásban is beszélhetünk az állam “szocialisztikus” funkciójáról, azt indirekt jól jelzi az az intenzív harc, amit a tőke folytat a szociális állam ellen. A szociális intézmények túlélik az államszocializmus lerombolását, ami nem véletlen…

A szocialista tendencia az államszocializmusban abban nyilvánult meg a legpregnánsabban, hogy “a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítették ki a javak átcsoportosítását a »szocialisztikus elemek« erősítésére”13. Végső következtetésben: az államszocializmus megszüntette a tőkés gazdálkodási folyamat számos struktúráját (a burzsoázia meghatározott történelmi formájával együtt), de egyúttal lezárta a kommunizmus (beleértve a szocializmus) felé vezető utat. A szocialista kísérlet megrekedt egy fejlődési fázisban, amelyet az 1920-as évekig minden komolyan vehető marxista, beleértve a bolsevik értelmiségieket is, a baloldali radikálisoktól Kamenyevig és Zinovjevig14, egy speciális átmeneti időszak “megrekedéseként” írt le. Mindennek ellenére a kommunista struktúrák államosítása – mint igyekeztünk megmutatni – nem vezetett vissza a szokásos tőkés társadalom medrébe, éppen a többlet kisajátításának szempontjából sem, hiszen mint aláhúztuk, a többletet nem magáncélra sajátították ki, tehát helytelen lenne a magán- és közcélú elsajátítás között a különbséget eltörölni. Az amerikai szerzők nem értik, hogy a többlet fölötti rendelkezés “előtörténete” magában hordja a politika elsődlegességét, azt a körülményt, hogy a gyárakban létrejöjjön a munkásellenőrzés, s csak ezt követően lehetséges a többlet fölötti rendelkezés.

Lenin államkapitalizmus-fogalma témánk szempontjából azért is tanulságos, mert jól megmutatja, hogy éppen a később megszilárdult sztálini fejlődéssel szemben valami egészen mást értett államkapitalizmuson, ami a későbbi államszocializmus formameghatározása szempontjából is támpont lehet. Szigeti és Wiener írásaikban helyesen kiemelték a két legfontosabb mozzanatot a NEP-korszak rendszerének lenini meghatározásából: az egyik, hogy a többszektorú piacgazdaságban a polgári viszonyok általános jelenléte figyelhető meg. A másik, hogy a magántőke jelenléte és a szovjet kormány koncessziós politikája maga is a tőkeviszonyok speciális jelenlétével számol. A specialitás tulajdonképpen a szovjet állam különleges szerepét fejezi ki egy olyan kapitalizmus menedzselésében, melyben kapitalizmus van kapitalisták nélkül. E szisztémát hívta Lenin idézőjelben államkapitalizmusnak (mely elnevezés vonatkozott persze a többszektorú gazdaság egyik ágazatára, amely közvetlenül az állam ellenőrzése alatt állt). A sztálini rendszer azonban a NEP-korszak alapszerkezetéhez viszonyítva már valami más volt, aminek Wolff és Resnick semmilyen jelentőséget nem tulajdonít, náluk minden mindennel azonossá válik: Lenin, Sztálin, Thatcher ugyanannak a rendszernek volnának különböző ágensei? Nem túl nagy leegyszerűsítése ez a történelmi valóságnak?

Szigeti Péter helyesen fogalmazta meg tanulmányában, hogy még Sztálin idején is a többletmunka elsajátításának egész rendszere alapjában eltért az állam(monopol-)kapitalista nyugati országokban ismert mechanizmusoktól. Gondoljunk arra, hogy a termelői szakapparátus olyan társadalmi és politikai szervezetek függésében létezett, amelyek az apparátus tagjait lecserélhették, a magánfelhalmozást mint törvényes tevékenységet meggátolták. Az állami tervgazdálkodás szervezete a többletérték újrafelosztását nem a szokásos tőkefelhalmozás logikája szerint végezte el. Az amerikai szerzők sem állíthatják vagy elemi logikával nem volna szabad állítaniuk, hogy a szovjet állami felhalmozás azonos lett volna a nyugat-európaival, hiszen az utóbbiban az állami felhalmozás a magánfelhalmozás rendszeréből nőtt ki, míg a szovjet fejlődésben éppen ellenkezőleg: a magántulajdon és magánfelhalmozás, a magánelsajátítás és profittermelés rendszerének megszüntetéséből fakad. Bármennyire is “lényegtelen” kérdésnek tekintsük a tulajdon kérdését, az mégiscsak lényeges, hogy a szovjet rendszerben nem volt mód a magánelsajátításra. A rendszerváltás éppen azért következett be, hogy egy szűk réteg erre szert tehessen. E szisztéma történelmi feltétele volt persze az is, mint erre másutt utaltunk, hogy a sztálini fordulat (1929–33) felszámolta a társadalmi termelés önigazgatói és valóban szövetkezeti-társulási formáit is, s ezzel tízmilliókat tett érdektelenné abban, hogy mi történjék a termelés eredményével.

Tehát az államszocializmus sztálini variánsa a burzsoázia felszámolásával lehetetlenné tette, hogy a Szovjetunióban a bürokrácia vagy a szakapparátus önálló osztályként gyökeresedjen meg, lehetetlenné tette, hogy a szovjet rendszer piacgazdaságként profitmaximalizálásra épülő gazdasági rendszer legyen. A sztálini rendszer nem piacgazdaság, bármennyire is felismerjük benne a piaci termelési mód bizonyos vonásait is (sok mindent tudunk Luxemburg, Lenin, Gramsci, Lukács, sőt Tőkei alapján arról, hogy az államszocialista rendszer egyik lábbal a régi, félperiferiális tőkés rendszer alapján állt nemcsak jogi, hanem történeti-gazdasági értelemben is). Ezt a gondolatmenetet, ezt a problémát az amerikai szerzők egy fantasztikus módszertani fordulattal iktatják ki: irrelevánsnak tekintik a többletmunka elsajátításának szempontjából azt a fordulatot, hogy a piacot az állami tervgazdaság váltotta fel, ebben az összefüggésben is eljelentéktelenítik a tényt, hogy az állami elosztás gazdasági hátterét egészen más viszonyrendszer alkotja, mint a valódi kapitalizmusban. Az elméleti séma kedvéért kilúgozzák a történelemből a formaváltozatok gazdagságát, végül is az államszocializmusban nem volt adható-vehető az állami tulajdon, ami olyan forma-meghatározottságra utal, amely szöges ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Emberek tíz- és tízmilliói nem is tételezték fel, hogy az kisajátítható, hiszen egy ilyen aktust az alkotmány eleve kizárt.

A többletre épített mechanisztikus elméletük figyelmen kívül hagyta az antikapitalista, sőt szocialista szellemi-kulturális értékek felhalmozódásának problematikáját, egytényezős történetmagyarázatuk egyik gyengesége, hogy például nem képes megmagyarázni az antikapitalista legitimációs ideológia uralkodó pozícióját, hét évtizedes történetét. Ez ugyanis nem egyszerűen jogi-politikai különbség a nyugati államkapitalista rendszerekhez képest, hanem annak is lenyomata, hogy az államszocializmusban a többletmunka fölötti rendelkezés speciális szisztémája, autokratikus hatalomgyakorlási módja jött létre. Végtére is, mivel magyarázzuk azt, hogy a rendszer minden nagyobb átalakulási periódusában – ha félénken is, ha korlátozottan is, de nem is egyszer visszatérés történt ahhoz az osztály- és szocializmuskoncepcióhoz, amely a társadalmi önigazgatás felé mozdulást helyezte kilátásba, beleértve az SZKP XXII. kongresszusát (1961). Vajon a peresztrojka periódusában nem jelent meg újra a válság megoldásának olyan kísérlete, amely a termelői kollektívák nem hierarchisztikus társulásainak kibontakoztatására irányult – egyidejűleg harcolva a piac és az állam determináns “törvényei” ellen? Még emlékezünk Andropov pártfőtitkár 1983-as fordulatára, aki látván a rendszer belső ellentmondásait – talán 1956 szomorú tapasztalataiból is okulva –, ismét felvetette a termelői önigazgatás antikapitalista elméletét. Más kérdés, hogy Gorbacsov “reálpolitikusként” a munkás tömegmozgalmaktól rettegve, az elituralmat megalapozó piacgazdasághoz tért meg, amely a Nyugat egyetemleges támogatását élvezte, kiegyezett Jelcinnel az államszocializmus és a szocializmus erőivel szemben. Vagy talán merő véletlenségből törölte a “forradalmas” többpárti magyar parlament a Magyar Köztársaság alkotmányának 12. §-ába felvett szakaszt, amely kimondta: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését”?

Minden dogmatizmus azzal kezdődik, hogy egyetlen tézisre egyszerűsítjük elméletünket, s nem látjuk annak az egyetlen tézisnek számos más tézissel való összefüggését. Resnick és Wolff-fal ellentétben Szigeti, Wiener és mások is a tulajdonprobléma kapcsán termékeny vitát folytattak arról, hogy az állami tulajdonnak a termelőktől való elkülönültsége hogyan és milyen gazdálkodási és politikai-intézményi formákban valósult meg. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy az államszocialista rendszerben az állami tulajdon “alanytalansága” az egyik alapvető problémakör. Wiener Szigetivel szemben meggyőzően érvel amellett, hogy nincs az a technikai-technológiai lehetőség, amely életképessé tehette volna hosszabb távon az állami gazdálkodást, mert az államszocialista rendszer specifikus érdekmechanizmusai ezt nem tették lehetővé. Wiener a hiánygazdaság permanens fennmaradásának példáján keresztül érzékelteti ezt a problémát. Mint a történelmi tapasztalatok fényében utaltunk rá, a válságos helyzetekben (1920–21, 1945–48, 1956, 1968, 1980–81, 1988–91) vagy a termelői önigazgatás, vagy az állami tulajdon magánkisajátítása irányába történt elmozdulás, amiről másutt részletesebben is tájékozódhat az olvasó15.

A szerteágazó vita egyik érdekes eleme, hogy a Wiener–Szigeti-polémiában felmerült az 1968-as hazai reformok értékelésének kérdése, melynek során Wiener magának a rendszerváltásnak, a tőkés restaurációnak a kezdeményeit fedezte fel, Szigeti inkább a megújulás bizonyos szocialista tendenciáit hangsúlyozta Lukácsra utalva, és egyben helyesen jelezte, hogy nem szabad a történelem egy ultradeterminisztikus vagy “túldeterminált” felfogását igazolandó, a történelmi tapasztalatokat elszegényíteni, kilúgozni. Bizonyos értelemben mindkettőjüknek igaza van, hiszen 1968 után a szocialista gondolat reneszánsza is erős impulzust kapott egy időre, gondoljunk a kultúra és az elmélet hazai fejlődésének számos összefüggésére. Megjelent a társadalmi önigazgatás irányzata, amelyet Lukács és Tőkei képviseltek (aminek ma nemzetközileg a londoni Mészáros István a legjelesebb képviselője), s noha e gondolkodásmód számos okból kifolyólag szellemileg és politikailag idegen maradt az MSZMP vezetői számára, viszont egész gondolkodási iskola bontakozott ki ennek nyomán az állami tulajdon lehetséges demokratizálásával kapcsolatban, amely “iskola” egyik legfontosabb megnyilvánulása a rendszerváltás periódusában maga az Eszmélet folyóirat, illetve a Baloldali Alternatíva Egyesülés volt. Ugyanakkor Wienernek is igaza volt, hiszen a piacgazdaság rehabilitálásával megtörtént az első alapvető lépés a piacgazdaság meghonosítása felé, ami valóban magában rejtette a későbbi tőkés restauráció elemeit, lehetőségét. A pártvezetésen belül mind a “dogmatikusok”, mind a “liberálisok” megegyeztek abban, hogy privilégiumaik megmentése érdekében nem nyitnak a baloldali radikális kritika, azaz az önigazgatói fejlődés irányába. Ha Resnick–Wolff-fal szólva a kommunizmus olyan rendszer, amelyben nincsenek uralmon az osztálystruktúra dimenziói, és a nem hierarchizált közösségi termelési formák léteznek, amelyekben a megtermelt javak, a többletmunka fölötti rendelkezés, vagyis a szükséges munka fölötti résznek az elosztása a közösség dolga marad, ezzel persze nincsen vitánk, hiszen ez a tézis 15 éve “ hivatalosan” is a magyar rendszerkritikai baloldal credója.

Az államkapitalizmus terminológiában is kifejeződik a tőkés fejlődés bizonyos fokú mentegetése, amennyiben az államszocializmussá degenerálódott szocialista kísérletet fogalmilag nem különböztetjük meg. Nincsenek ártatlan elméletek. Szigeti Péter találóan jegyzi meg, hogy az államszocializmus hetvenéves története (együtt bukásának okaival) “sohasem lesz kivonható a legitimációs erőtérből” (Eszmélet 58. sz. 37. o.). Továbbá a rendszerváltás értelmezése is más lesz, hiszen mi a kapitalizmus restaurációjáról beszélünk, ők csupán egy rendszeren belüli váltásról, s e fogalmi azonosítás nagyon hasonlatossá teszi az államkapitalizmus-elméletet funkcionális értelemben a totalitarianizmuselmélethez, amely a szocializmus mindenfajta kísérletét a fasizmus történetébe igyekszik beleszuszakolni, az államkapitalizmus-elméletet pedig a kapitalizmuséba.

Röviden és tömören, és némileg önkényesen fogalmazva: az államszocializmus fogalma jobban megfelel a marxisták antikapitalista elkötelezettségének is. A magyar reformok pozitív, szocialista tendenciájú következményének ítéli Szigeti, amikor a magyar fejlődési variánst szemlélve lát elmozdulást a szövetkezetek társadalmasodása felé. Ugyanakkor ez az állami tulajdon az államszocializmusban nem volt adható-vehető, ez egy olyan formameghatározottság, amely ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Többek között ezért nem volt alkalmas sem a hazai uralkodó csoportoknak, sem a nemzetközi tőkének, s ezért kellett a kapitalizmust visszaállítani, nem pedig azért, mert a tömegek fellázadtak ellene, ahogyan Resnick és Wolff feltételezik. Pontosabban fogalmazott Szigeti, amikor e szerzők érvelésével szemben, némileg magának is ellentmondva állítja, hogy a munkások nem védték meg az állami tulajdont, mert nem volt az övék, vagy Resnick–Wolff kifejezésével, nem ellenőrizték a többletmunka elsajátításának és elosztásának folyamatát, amely folyamatok egymástól elválaszthatatlanok voltak.

Resnick és Wolff másképpen látják a dolgot: “Amint a szovjet nép és vezetőség ledobta az államkapitalizmust és a kommunista párt hegemóniáját, megőrizték és valóban fenyegették a kapitalizmust mint a többletmunka szervezetének tovább élő formáját mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelésben. Gorbacsov és Jelcin megmentették a kapitalizmust azáltal, hogy elmozdították az államot és a pártot szociális szerepükből, helyettesítvén a diszkreditálódott államkapitalizmust privát ellentétével. Történelmi párhuzamként Franklin Rooseveltet lehet említeni, aki megmentette a kapitalizmust az Egyesült Államokban egy ellenkező mozgalommal, az államot mint regulátort, mint munkaadót és árutermelőt sokkal jelentősebb szerepbe hozta, hogy korrigálja és kompenzálja a diszkreditálódott magánkapitalizmust. Miközben az élet számos nem-osztály dimenziója »összeomlott« a Szovjetunióban és a Szovjetunióval, kapitalista osztálystruktúrái túléltek a maguk új, privát formáiban” (322. o.).

Azért a dolgok nem voltak ilyen egyszerűek. A privatizáció kapcsán ugyanis – és ezt a szerzőpáros tagjai, akik az osztályharc szerepének valódi rekonstrukciójával büszkélkednek – éppenséggel elfelejtették megemlíteni, hogy a társadalom egészen új szerkezete jött létre, új szociális, kulturális-szellemi és osztályviszonyokkal, olyan új burzsoáziával, amely a régi bürokráciától eltérően az óriási állami tulajdont saját örökletes tulajdonává változtatta. Ha mindez mellékes körülmény, akkor a történelemben nem léteznek fontos események és jelenségek. Egyetlen fontos dolog maradt Resnick és Wolff számára, hogy életet leheljenek az államkapitalizmus holt elméletébe. Ennek oltárán feláldozták magát a történelmi folyamatot, az osztályharc marxi elméletét, amelynek alapján – állítólag – egész művük íródott.

5.

Szigeti Péter tanulmányának utolsó része azokat az elméleti feltételezéseket bocsátja előre az államszocializmus múltbeli reformját és jövőbeni potenciális lehetőségeit latolgatva, amelyek a rendszert átvezethették volna az egypártrendszer és közvetlen demokrácia kombinációjára épülő rezsimre, amely az államszocializmus dinamikáját nem tőkés, hanem szocialista irányba terelhette volna. E tekintetben Szigeti kísérlete nem egyedülálló, hiszen többfajta megközelítés is létezik. Tütő László a marxi koncepcióra építve vázolta föl egy jövőbeli önigazgatói társadalom képét, amelyben a többletmunka fölötti rendelkezés a közvetlen csere által összekapcsolt önkéntes termelői és életmódbeli társulások feladata, ezen elméleti megfontolások azonban nem nyújtanak fogódzót a probléma történeti és politikai kibontakoztathatóságának kérdéseit illetően. Márkus Péter egy ilyen szisztéma működésének konkrét vízióját is leírta a Baloldali Alternatíva kiadványában, amely azonban szintén eltekint a tőkés rendszer “megdönthetőségének” problémájától, vagyis az átmenet kérdéskörétől. Egy más típusú, újabb megközelítés Szalai Erzsébet “etikai szocializmusa”, amelynek középpontjában az emberi szolidaritás erkölcsi mozgatói állnak, s társadalmi gyökereit a globalizációkritikai mozgalmakban látja. Számításba veszi a termelői közösségek jövőbeli szerepét is, de e fejlődés elvi szükségszerűségének a szellemi munka egyre intenzívebb kiterjedését hiposztazálja, aminek megokolását Kapitány Ágnes és Gábor szellemi termelési móddal foglalkozó írásaiban fedezi fel. “E folyamat döntő alapja az, írja Szalai Erzsébet, hogy a tudás és az érzelem olyan »áruk«, melyek természetükből adódóan hosszabb távon nem kisajátíthatóak (tulajdonolhatóak) és piacosíthatók – átadás közben nem kopnak, hanem gyarapszanak, pontosabban éppen hogy kisajátításuk (tulajdonlásuk) és piacosításuk az a mechanizmus, az a folyamat, amely koptatja, elhamvasztja őket. A tudás és az érzelem-»áru« előtérbe kerülése ezért reményeim szerint a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának és/vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.”16 Itt az alapvető módszertani probléma az, hogy a tőkés újratermelési folyamatban és a piaci tevékenységben a tőke számára a munka mineműségének, a munkamegosztási jellegzetességeknek nincsen különös szerepe, minden munkát képes a tőkés osztály elsajátítani, amennyiben az hozzájárul a profit, az értéktöbblet termeléséhez. Ha valamely szellemi javak mégsem integrálhatók, mint például Marx antikapitalista elmélete, akkor a modern tőkerendszer (nem szólva itt a rendszer “iszlám” és egyéb formaváltozatairól) integrálható “szaktudományt” csinál belőle, s politikai (alkotmány-) jogi eszközökkel kirekeszti a marxizmus elméleti-világnézeti üzenetét, a kommunista forradalmat. Szigeti, igen helyesen, ehhez a problémához kapcsolódott, amikor újra felvetette a “szocializmushoz vezető átmenet” egész bonyolult elméleti és politikai problematikáját. Az egész vitára jellemző volt, hogy nem alakult ki világos kép a piachoz való viszonyról, mintha a vitázó felek kerülték volna ezt a kérdést. Míg jelen sorok szerzője – talán Szigeti Péterrel is ellentétben – nem hisz a “piacszocializmus” gondolatkörében, mert eddig az ilyen kísérletek mind a kapitalizmusba vezettek vissza, miként nem vezettek a szocializmushoz a gazdálkodás államcentralista formái sem. De Szalai Erzsébet koncepciójából sem derül ki pontosan, aki Szigetinél is “többet bíz a piacra”, hogy a piac miképpen válhatna emberszabásúvá, humanisztikussá éppen napjainkban, s az “informatikai társadalom” e tekintetben miért kínálna kedvezőbb fejlődési feltételeket, mint a tőke korábbi fejlődési formái. Anélkül, hogy e problémakört a kelleténél jobban leegyszerűsíteni szeretném, csupán jelzem, a válaszoknak a politikai stratégia szintjén is jelentőségük lehet.

Az eltérő válaszok lehetősége nyilatkozik meg a már emlegetett “antiglobalista” mozgalmakon belül is. Ugyanis az antiglobalista mozgalmak mint gyakorlati ugrópont Szalai vizsgálódásában nemigen kapcsolódik, vagy nem derül ki, hogy milyen mozgósítható elméleti hagyományban rögzítenék le az új baloldali kezdeményezéseket. A Kádár-rendszer igen értékes és komoly szociológiai leírása nála inkább arra figyelmeztet, hogy az államszocialista múlt pozitív tapasztalatai mennyire korlátozottak és nem mozgósító erejűek az új, fiatal generációk számára. (Ugyanakkor Szalai új szocializmus elgondolásának az a generációs és értelmiség-központú elgondolása, amelyet többek között így fogalmazott meg: “…a fiatalság [értsd a diákság – KT] növekvő része valójában nem is akar integrálódni…” még bizonyításra szorul, oly gazdag az ellenkező irányú tapasztalat.)

Szigeti éppen ellenkezőleg, az államszocialista múltat progresszív tendenciáinál fogva igyekszik megragadni. Az ő vállalkozása módszertani szempontból veti fel – eltérően Márkus Pétertől és talán még inkább Szalaitól – azt a kérdést, hogy milyen az a rezsim, amely az önigazgatói szisztémához, a társadalmi demokrácia rendszeréhez elvezethet az államszocializmus konkrét és gazdag tapasztalata alapján. Vagyis Szigeti a múlt tapasztalatait felhasználva igyekszik a tőkés társadalomból való szocialista átmenet problémáját elméleti síkon felvetni, s ez írásának egyik nagy módszertani előnye más megközelítésekkel szemben, amelyek steril módon a politika “piszkos” (egyébként valóban piszkos) világát kívül rekesztik az elemzés és a cselekvés keretein. Ez persze megközelítésének fő problémája is, amihez ma erkölcsi bátorság nélkül nem is lehet érdemben hozzányúlni. Anélkül, hogy másokkal együtt (pl. Thoma László “tromfjára” utalhatok) Szigeti felvetését egészében elutasítanám, mégis néhány vitakérdést e téren lehetetlen nem felvetni, bár sajnos konkrét politikai-társadalmi tétje – egyelőre legalábbis – nemigen van az egésznek mai világunkban. Kiindulópontom megegyezik Szigetiével abban, hogy egy új átmenet kérdése a történelmi tapasztalatok mélyen szántó elemzése nélkül nem lehetséges. Történészként és a marxi elmélet nem dogmatikus híveként – nyilván vitathatóan – magam úgy látom, hogy az államszocializmus bukása után (én Kínában is bukottnak érzékelem a demokratikus-önigazgatói szocializmus mai esélyeit) a történelmi tapasztalatok leértékelik (de nem teszik semmissé, mint arra fentebb utaltam) a félperiféria államszocializmusának történelmi jelentőségét. Tulajdonképpen maga Szigeti is hangsúlyozza, hogy a régi rendszer s annak termelőerői “autochton módon nem fejlődhettek, mert valamilyen mértékben mindenképpen ki voltak téve az egyenlőtlen és hierarchikus, de uralkodó tőkés világgazdaság anyagi, szükségleti és ideológiai nyomásának”.17

A tapasztalatok megmutatták, hogy az elzárkózás, az izoláció, a sztálini rendszerben kialakult alapszerkezet felszámolása a világpiacba való integrációval, végső soron a rendszerváltással megsemmisíti az államszocialista kísérlet utolsó elemeit is, maga alá temetve a demokratikus, a társadalmi önigazgatás szocialista kísérleteit. Ezért az új helyzetnek megfelelő megközelítésnek a problémakör egy egyetemesebb nézőpontját kell számításba vennie. A “félperifériás” szocialista kísérletekhez való visszatérés “magasabb szinten” – amelyet Szigeti ajánl – éppen a történelmi tapasztalatok tükrében nem lehet önmagában vett cél. Ha ez így van, akkor a többpártrendszer demokratizálására vonatkozó koncepció (58. sz. 61–67.) ellenvetéseket szülhet. Ez persze önmagában nem lényeges, a lényeges az ellenvetés közös iránya. Ha 70 éven át nem volt lehetséges a többpártrendszer kiegészítése a közvetlen demokrácia rezsimjével, akkor felmerül, hogy ezen tapasztalatok fényében érdemes-e a jövőben ezt “kijavítani”, vagy az ún. legfejlettebb országok tapasztalatait is számításba véve, mindenfajta pártrendszer megkerülésével vessük fel a termelés és a politika közösségi tendenciájú fejlődési lehetőségét!? (Lásd erről Az önkormányzás vagy az elitek uralma című “alternatívás kiadványban” összegzett történelmi tapasztalatokat.)

Wiener György is helyesen azt hangsúlyozza, hogy mivel az egypártrendszer konkrét történelmi meghatározottságok terméke volt, az államszocializmus demokratizálására nem utal gazdag történelmi tapasztalat. Sőt, hozzáteszem, még a bolsevizmus eredeti forradalmi ideológiája (l. Lenin Állam és forradalom c. brosúráját és a bolsevikok 1919-es programját) sem tartalmazta az egypártrendszer lehetőségét mint progresszív megoldást. Az államszocializmusból tehát nem történt átmenet a szocializmusba sehol, s ennek elméleti következményeit egyre újabb és újabb vitákban kell majd értékelni az újabb történelmi fejlemények tükrében – a centrumországokban megnyilvánuló dolgozói tulajdon “zavaros” tapasztalataitól a mexikói indián közösségekig felbukkanó “anyagok” már ma is rendelkezésünkre állnak.

Szigeti felvetése mögött azonban az a nagyon is reális kérdés húzódik meg, hogy a XX. század tapasztalatai alapján egyetlen forradalmi szocialista kísérlet sem úszta meg, hogy a helyi és nemzetközi polgári vagy attól is jobbra álló erők fegyverrel, erőszakkal stb. meg ne próbálták volna szétzúzni ezeket a rezsimeket, s ennek a jövőre vonatkozóan van “bizonyos” üzenete. Főleg azok számára tanulságos a kérdésfelvetés, akik az új baloldali mozgalmakat naiv módon totálisan depolitizálnák egy igen elvont civil ethos nevében. A szocialista és az államszocialista kísérletek – jól ismert okok következtében – szinte mindenütt rákényszerültek az erőszak alkalmazására, amely azután elszabadult, és a társadalmi integráció egyik eszközévé vált különböző időkben, különböző módon és intenzitással. Éppen ezért felmerül, hogy az egypártrendszer helyébe csak mozgalmi formákat szabad elképzelni, arra is gondolva, hogy – mint utaltam rá – semmilyen szocialista tervben 1917 előtt soha nem is szerepelt az egypártrendszer mint cél. A 20. század tapasztalatainak fényében azonban semmilyen garancia nincsen arra, hogy egy még oly demokratikus alkotmány esetén is ne kerüljön a termelői kollektívák fölé egy olyan elkülönült apparátus, amely önként feladná az új hierarchiában elfoglalt helyét. Hogy e mozgalmi formákról többet tudunk ma, mint Marx a maga korában, az természetes, noha az újabb tapasztalataink számbavétele e téren meglepően szegényes.

Anélkül, hogy alábecsülném az államszocializmus tapasztalatait, előnyösebb volna talán a létező mozgalmi formákból kiindulni, amelyek sokfelé a világban ösztönösen is szerveződnek a termelés és a helyi hatalomgyakorlás terén a latin-amerikai indián ellenállás emlegetett tapasztalataitól kezdve a munkás- és önkormányzati tanácsokig, az újabb civil gazdálkodási kezdeményezésekig bezárólag. Említeni lehet természetesen a nagy világpolitikát is megérintő globalizációkritikai mozgalmakat e tekintetben is, amelyekről Szigeti Péter egyáltalán nem feledkezik meg. Ezen mozgalmak strukturáltabbá, szervezettebbé válása, lehetséges feladatainak kikristályosodása lassan bontakozik ki az ismert baloldali felbomlás után, de még Kelet-Európa országaiban is meg-megjelennek rendszerkritikai mozgalmi csírák, bár magukon hordozzák a múlt jellegzetességeit. Egyelőre ne találjuk ki a jövőt, értsük meg a jelent. Különösen ebbe az irányba inspirálja a gondolkodást Wiener említett előadása, amely a politikai vizsgálódás síkján feladta szilárd elméleti logikáját, és elutasítva az antiglobalista mozgalmakat, végső soron egyfajta liberális konklúziót tett magáévá, mondván, minél hamarabb essünk túl a tőke neoliberális offenzíváján: “Minden intézményes megoldásnak a globalizáció kereteibe kell illeszkednie. Nem törekedhetünk arra, hogy a globalizált liberálkapitalizmust visszafogjuk.”18 Marxra való hivatkozása itt egy determinista politikai pozíciót szolgál csupán, hiszen – függetlenül attól, hogy Wiener helyesen értelmezi-e Marx álláspontját vagy sem – a Kommunista Kiáltvány óta eltelt több mint másfél évszázad az akkori politikai megfontolásokat a kapitalizmus mai, erősen megváltozott rendszerében nem tekinthetjük magától értetődően kiindulópontoknak. Ez a beállítódás inkább kifejezi Wiener György parlamenti képviselő politikai szerepét, semmint Wienernek, a marxista teoretikusnak az álláspontját, vagyis azt a pozícióját, hogy semmilyen radikális baloldali politikai koncepció és álláspont képviselete a parlamentben és a szélesebb politikai nyilvánosság előtt nem lehetséges, amíg a tőke neoliberális rohama véget nem ér, mert különben a nemzeti kapitalizmus segédcsapataivá válnánk. Itt túl sok ellenvetés tehető a politikai önfeladás “wieneri” koncepciójával szemben, ezért csupán arra utalok, hogy Marx éppen az akkori szituációban az akkori “neoliberalizmussal” szemben hozta létre magát a kommunista pártot, ami ma nincsen ugyan napirenden, hiszen az új munkásmozgalom jelei nem láthatók Magyarországon, de Wiener determinizmusa, pántragikus világképe a “semmittevés” ideológiájául szolgálhat, amellyel szemben Szigeti gondolatébresztő felvetése gyakorlati téren is termékeny, inspiráló hozzájárulás a tovább építkezés számára. Szigeti, ellentétben Wiener politikai beállítódásával, nem lezár, hanem éppenséggel tovább gondolásra ösztönöz politikai síkon is, megértve azt a problémát, hogy a kommunista pártok örökségével együtt – történelmi értelemben – felmorzsolódott a szociáldemokrácia is, amennyiben demokratikus polgári szervezetekké alakultak át szerte Európában.

Mindezzel kapcsolatosan összegzésként hangsúlyoznám tehát, hogy a szocializmus lehetőségének, pontosabban a hozzá vezető történeti átmenetnek az elméleti problematikája nem húzható ki a rendszerkritikai baloldal tematikájából, de tudni kell azt is, hogy a történelem ennek gyakorlati realizálását egyelőre levette a napirendről a maga politikai konkrétságában, s ez az elmélet lehetőségeit is erősen behatárolja. Szigeti Péter azon tézise, hogy az egypártrendszer és a munkásdemokrácia szervesen együtt élhet, nem oldja meg azt a történelmileg felhalmozódott tapasztalatot, mely szerint az egypártrendszerben a politikából élő egyének “visszatérése” a termelőmunkához, bizonyos privilégiumaik “önkéntes feladása” miképpen volna megvalósítható. Mivel nincsenek gyakorlati bizonyítékaink e téren, talán érdemes elgondolkodni azon, hogy másfajta struktúrák kifejlesztése irányába tájékozódjunk. A politikai zsarnokság különböző történelmi típusainak részletes elemzése azonban semmiképpen sem megtakarítható. Egy ilyen vizsgálódás minden bizonnyal rámutatna, hogy a társadalmasítás egész programja, amint arra Szigeti Péter is utal, a termelésből, nem pedig a hatalomműködtetés problémájából kell, hogy kiinduljon, ez is a társadalmi önkormányzás, “civil gazdasági kezdeményezés” szétszórt nemzetközi tapasztalatainak további számbavétele és ennek megfelelően további, természetesen kritikai feldolgozása mellett szól.19

Jegyzetek

1 1984-ben, e “romantikus” esztendőben írtuk Tütő Lászlóval Lenin szocializmuskoncepciójáról szóló cikkünket (Társadalmi Szemle, 1984. 6. sz.), amely a hivatalos legitimációs ideológiával szemben a forradalmi szocializmus megvalósulatlanságát dokumentálta ideológiatörténeti eszközökkel. 1989-ben jelentkezett a Kapitány Ágnes és Gábor szerkesztette Egy remény változatai c. kötet, amelyben többek között Tütő Marx szocializmuskoncepciójának rekonstrukciójára vállalkozott, s akkor még nem említettem a Válaszúton c. kötetet (1988) vagy később, az elméletileg szélesebb összefoglalást nyújtó Rendszerváltás és társadalomkritika (Bp., 1998) c. összeállítást, de utalni illik Szabó András György korábbi munkásságára vagy a közgazdász Jánosi Ferenc sok hányattatást megélt tanulmányára is a szocializmus fogalmáról.

2 Csupán zárójelben jegyzem meg: két egyoldalúsággal kifejtetlenül is szembetaláljuk magunkat, melyekkel illene már végre szakítanunk. Mindkettőt ugyanaz a “betegség” köti össze, a determinizmus túlhajtása. Az egyik irányzatot az ún. objektív, a másik irányzatot az ún. szubjektív feltételek és tényezők szerepének túldimenzionálása jellemzi.

3 Mészáros István: “Szocializmus vagy barbárság” (III), Ezredvég, 2004. 8–9., 99–100.

4 Részletesebben foglalkoztam e kérdéskörrel több összefüggésben is Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 1917–1928 című könyvemben (Bp., Napvilág, 1996).

5 A marxi elmélet alapján elsőként rekonstruálta az államszocializmus fogalmát az azóta elhunyt teoretikusunk, Szabó András György: “Marx és az államszocializmus”. Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

6 Ana Bazac: “Néhány gondolat az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 62. sz. 30. o.

7 Uő: Eszmélet, 60. sz. 71.o.

8 Szigeti P.: “Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok”. Eszmélet, 58. sz. 60–61. o.

9 Szabó András György: Marx és az államszocializmus, Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

10 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 54. o.

11 Stephen A. Resnick and R. D. Wolff: Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR. Routledge, New York and London, 2002. XII–XIII. o.

12 Uo., uő. 126. o.

13 Vö.: uő, uo., 136. o.

14 Lásd erről részletesebben: Krausz T.: Szovjet thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményeiről, 1917-1928.

15 Az olvasó tanulságos anyagokat találhat in: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Bp., Liberter, 1995.

16 Szalai Erzsébet: Az első válaszkísérlet. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004. 108–111. o.

17 Szigeti id. c., Eszmélet, 58. sz., 60. o.

18 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 67. o.

19 A rendszerváltás szovjetunióbeli tapasztalatainak elemzése is ebbe a kutatási körbe tartozik, amelyhez talán némi adalékul szolgálhat két írásom in: Lenintől Putyinig, La Ventana Kiadó, 2003 és in: Peretszrojka és tulajdonáthelyezés, ELTE, Ruszisztikai Központ, 2003.