A cikk történelmi perspektívában elemzi az immár 60 éve működő Bretton Woods-i intézményrendszert. Rámutat, hogy a folyton hangoztatott nemes célok mögött, politikai érdekek állnak: a cél a fejlett kapitalista országok politikai és stratégiai érdekeinek mindenáron való érvényesítése.

Bretton Woods hatvanadik évfordulójára

Hatvan évvel ezelőtt, 1944. július 22-én ért véget a Bretton Woods-i konferencia, mely létrehozta a Világbankot és a Nemzetközi Pénzügyi Alapot (IMF). A napokban, 2004. október 2-án és 3-án rendezik meg a Világbank és az IMF hagyományos éves együttes tanácskozását. A két intézmény ekkor ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját. E pillanat alkalmat nyújt arra, hogy áttekintsük ezeknek az intézményeknek a történetét. Ez az első azoknak a tanulmányoknak a sorában, amelyek Bretton Woods intézményeinek működését történelmi perspektívában elemzik. Hamarosan a további cikkek is napvilágot látnak, 2004. október 9-én pedig a CADTM nemzetközi tudományos konferenciát szervez a következő címmel: IMF/ World Bank: 60 years old, high time to retire (60 éves az IMF és a Világbank: ideje nyugdíjba menniük).

A II. világháborút követő időszakban mind több harmadik világbeli ország politikai horizontján lehanyatlottak a korábbi gyarmati hatalmak. Ez a tendencia azonban a Világbankot és az IMF-et befolyásuk alatt tartó fejlett ipari országok kormányainak erős ellenállásába ütközött. A világbanki döntéseknek és lépéseknek erős politikai színezetük van: korlátokat kívánnak szabni a fejlett kapitalista hatalmak uralmát/hatalmát veszélyeztető fejleményeknek. Ilyen módon rendszeresen megsértik a Világbank alapszabályának egyik legfontosabb elemét, mely tiltja, hogy a "politikai" és a "nem gazdasági" természetű megfontolások a banki ügyletekben bármiféle szerepet játszhassanak. A Bretton Wood-i intézmények politikai elfogultságát mi sem bizonyítja jobban, mint a chilei, brazíliai, nicaraguai, kinshasa-kongói és romániai diktatúráknak nyújtott támogatás.

1. Antikolonialista és antiimperialista mozgalmak a harmadik világban

1955-től a bandungi (Indonézia) konferencia¹ nyomán jótékony, új szelek kezdtek fújni világszerte. A konferenciát közvetlenül a franciák 1954-es vietnami veresége vezette be, és mintegy azzal a közvetlen következménnyel zárult, hogy Nasszer közvetlenül a konferencia után államosította a Szuezi-csatornát. Aztán kirobbant a kubai (1959), majd az algériai (1954-1962) forradalom, és újjáéledt a vietnami felszabadítási harc. A harmadik világ egyre nagyobb területein a politikai cél a korábbi gyarmati hatalmak befolyásának felszámolása lett. Ez gyakorta maga után vonta az importcikkek helyettesítésének kérdését, és a fejlődő államok érdeklődése a belső piacok felé fordult. Ez a lépés a vezető ipari országok kemény ellenállását váltotta ki, amelyek kezükben tartották a Világbankot és az IMF-et. Ekkor léptek színre egyfelől a populista politikát folytató, burzsoá-nacionalista rezsimek (Egyiptomban Nasszer, Indiában Nehru, Argentínában Perón, Brazíliában Goulart, Indonéziában Sukarno, Ghánában N'Krumah…), másfelől a szocialista rendszerek (Kuba, a Kínai Népköztársaság).

Ebben a helyzetben a világbanki projekteknek egyértelmű politikai céljaik voltak: meg kellett akadályozniuk azoknak a mozgalmaknak az előretörését, melyek veszélyeztették a vezető kapitalista hatalmak dominanciáját.

2. A Világbanknak a nemzeti gazdaságokra gyakorolt intervenciós nyomása

A Világbank már az 1950-es évektől kezdve kezdte kiépíteni befolyási hálózatát, ami a későbbiekben meg is hozta hasznát. A harmadik világ országaiban igyekezett szolgáltatásaira irányítani a figyelmet. Mai befolyását és hatalmát jórészt annak az ügynökségi hálózatnak köszönheti, melyet az ügyfelei, illetve később adósai országaiban épített ki. A Világbank politikájának alapeleme, hogy minden erejével hitelezői hálózatának fenntartására törekszik.

Az 1950-es évektől kezdve a bank egyik legfontosabb célja az "intézményhálózat kiépítése" volt. Ez általában azt jelentette, hogy kvázi-kormányzati ügynökségeket hoztak létre a bank kliensországaiban² . Ezeket az intézményeket kimondottan mint pénzügyileg független szervezeteket hozták létre, melyek figyelembe vették ugyan az adott ország kormányainak döntéseit, de nem álltak a helyi politikai intézmények – ideértve a nemzeti parlamenteket is – ellenőrzése alatt. Ezek az intézmények a Világbank természetes meghosszabbításai lettek, és sokat köszönhettek neki – többek között létüket is. És bizony gyakorta a pénzügyi hátteret is.

E képviseletek létrehozása a Világbank elsődleges stratégiai célja volt, ezek révén tudott jelentős befolyást szerezni a harmadik világ országainak politikai gazdaságirányításában. Ezek az ügynökségek, melyek (általában a Világbank által sugallt) saját szabályaiknak és a bank által támogatott technokraták döntéseinek megfelelően működtek, arra szolgáltak, hogy a Világbank igényeit kielégítő stabil és megbízható forrásokat biztosítsanak, azaz "gyakorlatias" hitelajánlatokkal álljanak elő. Ezzel egyidejűleg a banknak párhuzamos hatalmi bázisul is szolgáltak, melyek révén a Világbank jelentősen befolyásolhatta a nemzetgazdaságokat és a társadalmakat, elkerülve a demokratikus ellenőrzés és a nyílt viták fárasztó procedúráit.

1956-ban a Világbank a Ford és a Rockefeller alapítványok támogatásával létrehozta a Gazdaságfejlesztési Intézetet. Az intézet hat hónapos képzést ajánlott a tagállamok hivatalos küldöttjeinek. "1971-re már több mint 1300 hivatalnok végezte el az EDI tanfolyamát, később sokan közülük országaik miniszterelnökei vagy fejlesztési, illetve pénzügyminiszterei lettek."³

Ez a politika kellemetlen következményekkel járt. A New York-i székhelyű Nemzetközi Jogi Központ (International Legal Center – ILC) megvizsgálta a Világbanknak 1949-1972 között Kolumbiában alkalmazott módszereit, és arra a megállapításra jutott, hogy a Világbank lépéseinek meghatározó szerepe volt az egész régió politikai struktúrájának és társadalmi fejlődésének irányára, mivel aláásták a politikai pártrendszert és megingatták a végrehajtói és törvényhozói ágazatok szerepét.

Az 1960-as évektől a bank egyedi és újszerű eszközöket alkalmazott a hitelezett országok belügyeinek befolyásolására. Ugyanakkor a Világbank nyomatékosan tagadta és ma is tagadja, hogy ez a beavatkozás politikai jellegű volna. Ellenkezőleg, kitart a mellett az állítása mellett, hogy a banki politika független a hatalmi struktúráktól, és hogy a politikai és a gazdasági ügyek egymástól elkülönülő szférák.

3. Hogyan befolyásolják a Világbank kölcsönpolitikáját a politikai és a geostratégiai szempontok?

A Világbank alapszabálya IV. cikkelyének 10. szekciója leszögezi: "A Világbank és tisztviselői nem avatkoznak bele egyetlen tagország politikai ügyeibe sem; döntéseikben nem befolyásolja őket a tag vagy tagok politikai természete. Döntéseiket kizárólag gazdasági szempontok alapján hozzák meg, és e megfontolásokat részrehajlás nélkül mérlegelni fogják annak érdekében, hogy az I. cikkelyben megfogalmazott (a bank által kidolgozott) célokat elérjék."

A Világbank számos szisztematikus eszközt talált a fenti kikötések kijátszására, hogy számításba vehessen "politikai" és "nem gazdasági" megfontolásokat is, noha ezzel megsértette működési szabályzatának egyik leglényegesebb kikötését. A Világbank nem volt hajlandó kölcsönt nyújtani a II. világháború után Franciaországnak mindaddig, amíg a kormánynak kommunista tagjai is voltak. Egy nappal azután viszont, hogy a kommunista miniszterek 1947 májusában kiléptek a kormányból, Franciaország megkapta a kölcsönt, melyet addig hiába kért.⁴

A Világbank ismételten megsértette alapszabályzatának IV. cikkelyét. A bank valójában számtalan olyan döntést hozott, melyek politikai megfontolásokon alapultak. A kormányok gazdaságpolitikájának minősége nem játszik meghatározó szerepet döntéseiben. A bank sok esetben adott pénzt olyan országok vezetőinek, amelyekben a gazdaságpolitika csapnivalóan rossz volt és kiemelkedően nagy volt a korrupció szerepe: Indonézia és Zaire jellemző példa erre. Pontosabban, a Világbank döntései azon országok esetében, melyek a bank meghatározó részvényesei számára fontosak, rendszeresen e részvényesek érdekei és várakozásai szerint alakultak és alakulnak – első helyen az Egyesült Államok érdekei állnak.

1947-től a szovjet tömb összeomlásáig a Világbank és az IMF döntéseit nagyrészt az alábbi feltételek szabták meg:

• elkerülni az önálló társadalmi modellek támogatását;
• olyan nagyszabású tervezetek (Világbank) vagy politikai irányvonal (IMF) anyagi támogatása, mely elősegíti a fejlett ipari országok exportjának növelését;
• megtagadni a támogatást minden olyan rendszertől, mely az Egyesült Államok vagy más jelentős részvényes számára potenciális fenyegetést jelent;
• az ún. szocialista tömbhöz tartozó egyes országok politikai elkötelezettségének megváltoztatása annak érdekében, hogy a szovjet blokk kohézióját gyengítsék. Ezért kapott Jugoszlávia segélyt, hiszen 1948 óta letért a Moszkva által kijelölt útról, illetve ezért támogatta a Világbank Romániát, amely az 1970-es évektől Ceaucescu vezetésével függetlenedett a KGST-től és a Varsói Szerződéstől;
• a nyugati kapitalista tömb, mindenekelőtt az Egyesült Államok stratégiai szövetségeseinek nyújtott támogatás (például Indonéziának 1965-től máig, Mobutunak Zaire-ban, továbbá támogatás a Marcos vezette Fülöp-szigeteknek, az 1964-ben puccsal hatalomra került diktátoroknak Brazíliában, Nicaraguában a diktátor Somozának, az apartheid Dél-Afrikának);
• minden eszközt igénybe venni annak érdekében, hogy megakadályozzák a harmadik világ országai és a szovjet tömb vagy Kína kapcsolatainak szorosabbá válását: például ezért tartották távol a Szovjetuniót Indiától vagy a Sukarno vezette Indonéziától.

E politika megvalósítása érdekében a Világbank és az IMF általában a következő taktikát alkalmazta: nagyobb megértést tanúsított azon jobboldali kormányok iránt (kevésbé szigorú feltételekhez kötötte a kölcsönöket), melyeknek erős baloldali ellenzékkel kellett szembenézniük, mint azon baloldali kormányok iránt, melyeknek erős jobboldali ellenzékük volt. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények sokkal magasabb követelményeket támasztanak a baloldali kormányzatokkal szemben, és ezzel jelentősen megnehezítik életüket, s ezáltal is gyengítik ezeket az erőket, illetve megkönnyítik a jobboldal útját a hatalomhoz. Hasonló logika alapján támasztott alacsonyabb követelményeket a baloldali ellenzék által szorongatott jobboldali kormányzatokkal szemben, hogy így is útját állja a baloldal hatalomra jutásának. A monetarista ortodoxiának szabadon változtatható a mintázata: az éppen kívánatos képet számos politikai és geostratégiai szempont rajzolja ki.

Egyes konkrét esetek – Chile, Brazília, Nicaragua, Zaire és Románia – jól illusztrálják ezt a helyzetet: esetükben a döntések a Világbank és az IMF együttes megfontolásainak eredményei, hiszen e két intézményt általában azonos szempontok vezérlik, és egyazon hatásoknak vannak kitéve.

Az IMF és a Világbank egyetlen percig sem habozott, hogy vajon támogasson-e diktatúrákat, amikor az kapóra jött nekik (és más jelentős kapitalista hatalmaknak). AZ UNDP által közzétett Jelentés az emberiség fejlődéséről a világban (World Report on Human Development, 1994-es kiadás) szerzője feketén-fehéren kijelenti: "De a retorikához képest a valóság egészen más arcát mutatja, amint azt a demokratikus és az autoriter rezsimeknek nyújtott ODA egy főre jutó összege igazolja. Tény, hogy az 1980-as években az Egyesült Államok perverz viszonyba állította az egyes államoknak adott segélyt és az emberi jogok helyzetét. Szemmel láthatólag a többi adományozót sem zavarták etikai megfontolások. Észrevehető, hogy előnyben részesítik a hadi törvényeket alkalmazó rezsimeket, s ezzel csöndben elismerik, hogy szerintük az ilyen rendszerek biztosítják a politikai stabilitást, és javítják a gazdasági irányítást. Miután Banglades és a Fülöp-szigetek visszatért a polgári törvénykezéshez, a Világbank által nyújtott segélyekből kisebb arányban részesültek."⁵

4. Az IFI politikai elfogultsága: néhány példa a diktatúráknak nyújtott anyagi támogatásról

Allende demokratikusan megválasztott kormányának működése idején (1970-1974) Chile egyáltalán nem részesült világbanki hitelben. Az 1973-as katonai puccs után, Pinochet hatalomra lépésével az ország egy csapásra hitelképessé vált. Pedig nyilvánvalóan mind a Világbank, mind az IMF vezetői jól ismerték Pinochet rendszerének mélységesen önkényuralmi és diktatórikus jellegét. Ebben az esetben égbekiáltó az összefüggés a hitelpolitika és a geopolitikai kontextus között.

João Goulart demokratikus rendszerét a hadsereg 1964 áprilisában megbuktatta. A három évre befagyasztott IMF- és világbanki hitelek hamarosan újra megindultak Brazíliába.⁶

Az események rövid áttekintése: 1958-ban Kubitschek, brazil elnök tárgyalásokat folytatott az IMF-fel arról, hogyan juthatna hozzá egy 300 millió dolláros USA-hitelhez. Végül is Kubitschek elutasította az IMF diktálta feltételeket, és az amerikai kölcsön nélkül is boldogult. Ezzel jelentős népszerűségre tett szert.

Utódja, Goulart bejelentette, hogy radikális földreformprogramot akar végrehajtani, valamint hogy állami tulajdonba kívánja venni az olajfinomítókat: ekkor a hadsereg megbuktatta. A puccs másnapján az Egyesült Államok elismerte az új katonai rezsimet. Nem sokkal később a Világbank és az IMF megváltoztatta a Brazíliával kapcsolatos hitelpolitikáját. Ami a katonai vezetést illeti, azonnal hatályon kívül helyezte az Egyesült Államok és az IMF által bírált gazdasági lépéseket. Figyelemre méltó, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények azon az állásponton voltak, hogy a katonai rezsim egészséges gazdasági módszereket alkalmaz.⁷ Ennek ellenére 1965-ben a GDP 7%-kal esett, és több ezer cég ment csődbe. A rezsim kíméletlen elnyomást alkalmazott, törvényen kívül helyezte a sztrájkjogot, jelentősen csökkentette a reáljövedelmeket, mellőzte a szabad titkos választásokat, feloszlatta a szakszervezeteket, a kínzásokat pedig szisztematikusan alkalmazta ellenfeleivel szemben.

A Somoza-klán az Egyesült Államok katonai intervenciója következtében az 1930-as évektől gyakorolta a hatalmat Nicaraguában.⁸ 1979. július 19-én széles körű népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktátor kormányát, s a vezérnek menekülnie kellett. A Somoza család markában tartotta az ország legjelentősebb értékeinek javát, és részrehajló volt a nagy külföldi, különösen az amerikai cégek iránt. Az emberek gyűlölték őket. Ugyanakkor a Világbank két kézzel osztogatta Anastasio Somoza diktatúrájának a hiteleket. A diktatúra bukása után szövetségi kormányzat alakult a korábbi (üzletemberek vezette) demokratikus ellenzék és a sandinista forradalmárok részvételével. Ez utóbbi csoportosulás nem titkolta sem a Kuba iránti szimpátiáját, sem azt, hogy bizonyos gazdasági reformokat óhajt végrehajtani (földreformot, egyes külföldi cégek államosítását, a Somoza-klán birtokainak elkobzását, az írástudatlanság felszámolását…). Washington a végsőkig támogatta Anastasio Somozát, mert úgy vélte, az újonnan hatalomra került kormány Közép-Amerikában teret nyit a kommunizmus előtt. A diktatúra megdöntésekor hatalmon lévő Carter és kormányzata kezdetben nem fordult szembe az új kormánnyal. Ám a helyzet egy csapásra megváltozott, amikor Ronald Reagan beköltözött a Fehér Házba. 1981-ben bejelentette, hogy mindent elkövet a sandinisták hatalomból való kiűzésére. Pénzügyi és katonai támogatást nyújtott a Nemzeti Gárda volt tagjai által kezdeményezett felkelésnek (a "contrarevolucionarios" vagy "contras" erőinek). Az USA légiereje sok nicaraguai kikötőt elaknásított. Ilyen szorongató fejlemények hatására a sandinista többségű kormány politikája egyre radikálisabb lett… Az 1984-es választásokon – mely ötven éve az első demokratikus választás volt az országban – a sandinista Daniel Ortegát a szavazatok 67%-ával választották elnöknek. A következő évben az Egyesült Államok kereskedelmi embargót vezetett be Nicaragua ellen, s ezzel a külföldi befektetők előtt elzárta az ország gazdaságát. A Világbank a sandinista elnök választási győzelme után felfüggesztette az országnak folyósított kölcsönöket. A sandinisták energikusan követelték, hogy a Világbank újra biztosítsa a kölcsönöket. Hajlandók lettek volna drákói strukturális terveket is végrehajtani. A Világbank azonban nem tett további engedményeket, és nem adott kölcsönt az országnak 1990 februárjáig, a sandinisták választási vereségének időpontjáig, amikor Violeta Barrios de Chamorro, az USA által támogatott konzervatív jelölt lett az elnök.

Az ENSZ főtitkárának jelentése már 1962-ben feltárta, hogy Mobutu sok millió dollárt lopott össze, és a pénzt hadserege fejlesztésére fordította. 1982-ben Erwin Blumenthal, az IMF egyik vezető munkatársa, német bankár, elmarasztaló jelentésben számolt be a Mobutu által irányított Zaire-ról. Blumenthal felhívta a külföldi vezetők figyelmét arra, hogy nem számíthatnak a kölcsönök visszafizetésére mindaddig, amíg Mobutu marad hatalmon. 1965 és 1981 között a zaire-i kormány körülbelül 5 milliárd értékben vett fel külföldi kölcsönt, és 1976 és 1981 között 2,25 milliárd dollárnyi külföldi kölcsöneinek átütemezésével négyszer is foglalkozott a Párizsi Klub.

Mobutu hibás gazdaságpolitikája és a hitelek jó részének szisztematikus elsikkasztása sem akadályozta meg, hogy az IMF és a Világbank tovább folyósítsa kölcsöneit a diktatórikus rendszer támogatására. Megdöbbentő tény, hogy a Blumenthal-jelentés elkészülte után a világbanki kölcsönök összege ténylegesen növekedett (akárcsak az IMF kifizetései, de ezt a grafikon nem mutatja). Egyértelmű, hogy a Világbank és az IMF döntéseiben nem játszanak fontos szerepet a józan gazdaságirányítás szempontjai. Mobutu rendszere stratégiai szövetségese volt az Egyesült Államoknak és a Bretton Woods-i intézményekben részt vevő többi befolyásos hatalomnak (Franciaországot és Belgiumot is beleértve) a hidegháború időszakában. 1989-1991 után, a berlini fal ledőltével, majd a Szovjetunió összeomlásával Mobutu rezsimje elvesztette jelentőségét. Mi több, sok afrikai országban, többek között Zaire-ban is, a nemzeti konferenciák demokratikus követelésekkel álltak elő. A világbanki kölcsönök hamarosan apadni kezdtek, és az 1990-es évek közepére teljesen meg is szűntek.

1947-től Románia a szovjet tömb része lett. 1972-ben pedig Románia volt az első a szovjetbarát országok közül, mely belépett a Világbankba.

A hatalmat irányító Kommunista Pártnak 1965-ben lett főtitkára Ceaucescu. 1968-ban Ceaucescu ellenezte Csehszlovákia szovjet megszállását. A román hadsereg nem vett részt a varsói szerződés hadműveletében. Ez a Moszkvától való elhatárolódás egyértelművé tette Washington számára, hogy a Világbank révén szorosabbra kell fűznie kapcsolatait a romániai rezsimmel.

A Világbank ezért már 1973-ban megkezdte Bukaresttel a tárgyalásokat a hitelpolitikáról; ezek nagyon gyorsan eljutottak a kölcsönösen elfogadható feltételekhez. 1980-ban Románia már a Világbank nyolcadik legjelentősebb hiteligénylője volt. Aart van de Laar, a Világbank történetével foglalkozó történész jellemző anekdotát említ 1973-ból. Ezen év elején részt vett a bank vezetőinek értekezletén, mely a Romániának nyújtandó kölcsönök feltételeiről tárgyalt. Egyes vezetők meglehetősen szkeptikusan viszonyultak az ügyhöz, mivel hiányoztak a román gazdaságot elemző komoly tanulmányok, de Robert McNamara kijelentette, hogy ő mélyen megbízik a szocialista országok pénzügyi megbízhatóságában a hitelek visszafizetését illetően. Ekkor az egyik jelenlévő megszólalt: "Lehet, hogy Allende Chiléje még nem eléggé szocialista?"⁹ Erre McNamara fagyos hallgatása volt a válasz.

A Világbank döntései nem függtek komoly gazdasági feltételektől. Primo, miközben a Világbank rendszeresen elutasította olyan országok kérését, melyek nem tudták visszafizetni régi, szuverén adósságaikat, Romániának úgy kezdett kölcsönt folyósítani, hogy nem rendezte vele a kiugróan magas tartozások ügyét. Secundo, Románia gazdasági csereüzleteinek döntő többségét nem konvertibilis valutában, a KGST-n belül bonyolította. Hogyan lesz képes akkor az ország a kölcsönöket kemény valutában visszafizetni? Tercio, Románia kezdettől fogva elhárította a Világbank azon követelésének teljesítését, hogy gazdasági adatait bocsássa rendelkezésére. Egyértelműen politikai megfontolások miatt létesített a Világbank Romániával szoros kapcsolatokat. A demokrácia hiánya és a szisztematikus rendőri megtorlás – akárcsak a fenti esetekben – itt sem jelentett a Világbank számára problémát.

Románia hamarosan a Világbank egyik legfontosabb ügyfele lett, s ennek eredményeképp a román vezetés óriási projekteket indított (felszíni szénbányák megnyitása, termálvízi villamos erőművek), melyek – s ez kezdettől fogva világos volt – súlyos következményekkel jártak a környezetre. A felszíni bányák üzemeltetése érdekében a hatóságok kitelepítették az ott élő mezőgazdasági termelőket. Másfelől a Világbank támogatta a román népesedéspolitikát, melynek a magasabb születési szám elérése volt a célja.

1982-ben, amikor az adósságválságnak már nemzetközi következményei voltak, a román rezsim úgy döntött, hogy sokkterápiát vezet be az országban. Románia gyakorlatilag megszüntette az importot, hogy a többletbevételeket kemény valutában kifizethesse a külföldi hitelezőknek. "Románia bizonyos szempontból »példás« adós volt – legalábbis a hitelezők szempontjából."¹⁰

5. Összegzés

A Világbank alapszabályzata 10. cikkelyének 4. pontjával ellentétben mind a Világbank, mind az IMF rendszeresen adott hitelt egyes országoknak annak érdekében, hogy politikájukra befolyást gyakorolhasson. Tanulmányunkban fentebb bemutatott példáink igazolják, hogy a döntéseket meghatározó szempontok a fejlett kapitalista hatalmak politikai és stratégiai érdekeit tükrözik. A fejlett kapitalista országok támogatását élvező rezsimek abban az esetben is kaptak pénzügyi támogatást, ha gazdaságpolitikájuk nem felelt meg a nemzetközi pénzügyi intézmények hivatalos előírásainak, illetve ha nem tartották tiszteletben az emberi jogokat. Másfelől, a fejlett kapitalista államok által ellenségesnek minősített rendszerek nem jutottak multilaterális-kölcsönökhöz, mondván, nem felelnek meg ezen intézmények gazdasági kritériumainak. A Bretton Woods-i intézmények a hidegháború megszűntével sem hagytak fel ezzel a politikával. A trend mindmáig folytatódik: példázza ezt a Jelcinnek és Putyinnak adott kölcsön, az indonéz Suharto rendszerének 1998-ig (Suharto bukásáig) folyósított támogatás, az Idriss Déby vezette Csád megsegítése, a Kínai Népköztársaságnak, az idegen megszállás alatt lévő Iraknak a meghitelezése stb.

(Fordította Baráth Katalin)

Bibliográfia

Devesh Kapur, John P. Lewis, Richard Webb, 1997: The World Bank. Its First Half Century, volume 2: Perspectives, Brookings Institution Press, Washington D.C., 776 oldal.

PNUD, 1994: Rapport mondial sur le développement humain, Economica, Paris, 239 oldal.

Bruce Rich, 1994: Mortgaging the Earth, Earthscan, London, 376 oldal.

Eric Toussaint, 1999: Your Money or Your Life. The Tyranny of Global Finance, Pluto Press, London, 1999.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2003: The Debt Scam, VAK Publication, Mumbai, 2003.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2004: Who Ows Who? 50 Questions about World Debt, Zed Books, London, 2004.

Aart van de Laar, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, 269 oldal.

Jegyzetek

1 A bandungi konferenciát Sukarno indonéz elnök hívta életre 1955-ben, s ezzel útjára indult az el nem kötelezett országok mozgalma. Sukarno, Tito és Nehru hangot adtak a harmadik világ azon reményének, hogy sikerül lerázni a régi gyarmatosítási rendszer béklyóit. Néhány gondolatot idézünk Sukarnónak a konferencia megnyitóján elhangzott beszédéből: "Sokszor elmondják nekünk, hogy a »gyarmatosítás ideje lejárt«. Ne engedjük magunkat becsapni vagy akár csak ellágyulni ettől. Azt mondom önöknek, a gyarmatosítás még nem múlt ki. Hogy is nyilváníthatnánk halottnak, amíg Ázsia és Afrika nagy része nem szabad. (…) A gyarmatosításnak megvan már az új ruhája is: a gazdasági ellenőrzés, az intellektuális ellenőrzés vagy akár a nemzeten belül élő kicsi, de ellenséges közösség által gyakorolt tényleges fizikai kontroll. Ügyes és elszánt a mi ellenségünk, és sokféle álruhát ölthet. Nem fog egykönnyen lemondani a zsákmányáról. Akárhol, akármikor és akárhogyan is lép fel, a gyarmatosítás ördögi dolog, és mint ilyet el kell törölni a föld színéről"… (Forrás: Afrika – Ázsia beszél Bandungból, Djakarta, Indonézia Külügyminisztériuma, 1955. 19-29. o.)

2 Bruce Rich említ néhány példát a Világbank által alapított ügynökségek köréből: Thaiföldön például az Industrial Finance Corporation of Thailand (IFCT), a Thai Board of Investment (BOI), a National Economic and Social Development Board (NESDB) és az Electrical Generating Authority of Thailand (EGAT); Indiában a National Thermal Power Corporation (NPTC), a Northern Coal Limited (NCL) stb. (lásd Bruce Rich, 13. és 41. o.).

3 Rich, op. cit. P. 76. Lásd még: Stern Nicholas és Ferreira Francisco, 1997: "The World Bank an »intellectual actor«" in Kapur Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 2, p. 583-585.

4 Lásd Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington, D.C., p. 1218.

5 UNPD, 1994: Human Development Report, p. 76.

6 A fent összefoglalt tények elemzése megtalálható in Payer, Cheryl, 1974: The Debt Trap: The International Monetary Found and the Third World, Monthly Review Press, New York and London, p. 143-165.

7 1965-ben Brazília aláírta az IMF-fel a segélyegyezményt, új hiteleket kapott, és az Egyesült Államok, számos európai hitelező állam és Japán átütemezték a brazil adósságot. A katonai puccsot követően az országnak nyújtott hitelek a zéróról az 1960-as évek második felében átlagosan 73 millió USA-dollárra nőttek, az 1970-es évek közepére pedig elérték az évi átlag félmilliárd amerikai dollárt.

8 A Somoza-klán 1935-ben került hatalomra, az Egyesült Államok ekkor hajtott végre katonai intervenciót az országban, és a család 1979-ig maradt a hatalom élén, amikor népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktatúráját. Ekkor Paraguayba menekült, ahol ugyancsak egy diktátor, Alfredo Strössner volt hatalmon.

9 Van de Laaar, Aart, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, p. 40.

10 "Romania was, in a sense, a »model« debtor, at least from the creditors' point of view", Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington D.C., p. 1061.

Az elmúlt években sokat foglalkoztunk a globalizáció jelenségével (okaival és következményeivel) – "úgy általában". E számunkban összeállítást közlünk Indiáról, amelynek legutóbbi évtizede szintén egyfajta gazdasági nyitás jegyében zajlott. A világ egyik legnépesebb országáról van szó, amely azonban a mai magyar társadalomtudományi elemzésekben elvétve bukkan fel, és a politikaiakban is csak ritkán. Az ázsiai esettanulmány mellett természetesen az Eszmélet szokásos témáit folytatjuk: napirenden az amerikai unilateralizmus, az államszocializmus megítélése és a hazai szociális mozgalom. Megemlékezünk továbbá három kiemelkedő gondolkodóról: a közelmúltban elhunyt Edward W. Saidról, a kétszáz éves alkotói évforduló ürügyén Thomas Malthusról, valamint a közelgő centenáriumra készülve "névadónkról", József Attiláról.

Tartalomjegyzék

1. Fenyő D. György, Kertész Ákos, Kállai R. Gábor, Tverdota György, Szívós Mihály, Agárdi Péter, Mező Ferenc : József Attila 2003
2. Max Fraad-Wolff, Richard D. Wolff : Rugalmas gazdaság rideg valóság
3. Endreffy Zoltán : Neoliberalizmus és globalizáció
4. Stephen Eric Bonner : Amerikai terepszemle, avagy hazugság, félelem és a demokrácia megerőszakolása
5. Wiener György : Hozzászólás az államszocializmus vitához
6. Ana Bazac : Az antisztálinista disszidensek és a „vox intelligent(s)iae”
7. André Tosel : Az idős Lukács és a Budapesti Iskola
8. Malise Ruthven : Edward W. Said (1935-2003) és az Orientalizmus
9. Edward W. Said : A humanizmus az egyedüli védelem a barbársággal szemben
10. Farkas Miklós : Malthus két évszázad elteltével
11. Kertész Ákos : Szómágia (káromkodás – polgárpukkasztás – irodalom)
12. Bereti Gábor : Helyzetkép és jövőkép, szociális fórum Miskolcon 2003 április 5-6.
13. Shalini Randeria : Példabeszéd a neemfáról – A jog transznacionalizációja és a civil társadalmi szereplők szerepe
14. Ravi Arvand Palat : Ázsia része-e India?
15. Roland Pierre Paringaux : Veszélyben az élelmezési önállóság. Kiállja-e a WTO próbát az indiai agrárium?
16. Kumkum Sangari : Az erőszak útjai
17. Kammunist Kranti : Ballada a munka ellen

Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. Wien, Promedia Verlag 2003

Alig 15 évvel a Duna-Tisza menti rendszerváltás után a magyarországi választásra jogosult lakosság elsöprő kisebbsége¹ mondott egyértelmű "igen"-t az Európai Unióba történő belépésre. Hét további közép-kelet-európai országgal együtt néhány hónapon belül Magyarország is felvonja hivatalosan az EU-s zászlót. A schengeni egyezmény értelmében biztosítandó szabad határforgalom majd két-három év múlva kerül napirendre, a munkaerő szabad áramlására hét-tíz évet kell várni.

Itt az ideje mérleget vonni – vallja a közelmúltban megjelent Keleti bővítés. A keletre törekvéstől a periferiális EU-integrációig című könyv. Éspedig – mint azt a szerző, Hannes Hofbauer már a címben is jelzi – másfajta mérleget, mint amilyen az európai csúcstalálkozók résztvevői hirdetnek, s a régi, valamint új EU-országok kormányainak és bürokratáinak a mediális és intellektuális sleppje szinte már imamalomszerűen ismétel. Hofbauer tudatosan elhatárolódik azoknak a harsány kórusától, akik a bővítést úgy ünneplik, mint Kelet-Európa véglegesnek vélt "hazatértét Európába" és a végső győzelmet a nacionalizmus, kommunizmus, antiszemitizmus és retrográd protekcionizmus felett. Az ehhez a vonalhoz tartozó eurokrata diskurzusoktól – amelyek piacelemzések, a joganyagok és intézményrendszerek vég nélküli összehangolása, az agrártermékek és a nemek kvótáinak megállapítása körül forognak – ugyanennyire idegenkedik a szerző. És végül távol állnak tőle azok az "Európa-pártiak", modernizációs irányultságú baloldaliak és balliberálisok is, akik az "összeurópai gazdasági térség" és a brüsszeli politika egyesítő és egyensúlyozó erejében bíznak. "Nagy-Európától" remélik nagy népességcsoportok munka- és életfeltételeinek javulását vagy legalább azt, hogy jobbak lesznek a szakszervezetek, politikai szervezetek és új társadalmi mozgalmak "szociális Európáért" ill. "a munkavállalók Európájáért" folytatott egységesülő harcának feltételei. Hofbauer tanulmánya az ezekből a táborokból hallható vitákat is egész egyszerűen a jobboldali partvonalon túlra teszi. Az ő szemében a "szociális Európa" víziója – eltekintve attól, hogy ez a vízió amúgy sem lenne az ő elképzelései szerint való – nemcsak nem reális, hanem egyenlő a valós fejlődési irányok és viszonyok többszörös fejreállításával.

Ennek az akadékoskodó könyvnek a szerzője – Bécsben élő történész és újságíró – több mint tizenöt éve rendszeresen beutazza Európa "másik felét", és kutatásait nem csak a hozzáférhető nyomtatott forrásokra és nyugati nyelveken írt háttérirodalomra, illetve a gazdasági és társadalmi fejlődés széleskörű adatanyagaira valamint statisztikai és más mutatókra alapozza, hanem ezen felül felhasználja a bal-kritikus és alternatív értelmiségiek szerteágazó, egyész Kelet-Európára kiterjedő hálózatával fenntartott szoros kapcsolatait is.

Az ilyen alapokon nyugvó tanulmány a keleti bővítéshez vezető útnak és az ezzel öszefüggő folyamatok eddigi eredményeinek a mérlegét nem a szokásos, hanem teljesen más megközelítésen keresztül vonja meg. A keleti bővítés folyamatát a történelmileg változó gazdasági és politikai viszonyok történeteként írja meg. Ezek a viszonyok a keleti bővítés útjának adekvát elemzésében három, egymáshoz komplex módon kapcsolódó szinten játszanak kulcsszerepet: vizsgálat alá veszi a) az Európa nyugati és keleti fele közötti kapcsolatokat, b) külön-külön a földrész keleti felén és nyugati felén belüli kapcsolatokat, és végül c) az egyes országokon belül a társadalmi-gazdasági rendszerek és az ott élő lakosság jóléte között fennálló kapcsolatokat. (Az utóbbi összefüggést a szerző – egyébként jogosan – csak a közép-kelet-európai országok körében vizsgálja, még ha ezzel a kelet-európai olvasók körében ismét egyszer, akaratlanul is, a nyugati népek jólétéről elterjedt illúziót kelti.) Miként következett és következik – kérdezi Hofbauer – a keleti bővítés az Európán belüli Kelet-Nyugat viszonyból? Milyen gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális változásokkal járt és jár együtt a kapcsolatoknak ez a fejlődése itt és ott, úgy az egyes országokon, mint az európai kontinens két felén belül? Milyen szerepet játszik ma az EU az Európán belüli gazdasági kapcsolatokban és politikai struktúrákban? És milyen változások várnak (még) a belépés után Közép-kelet-Európára?

Hofbauer érvelésének egyik központi magja, amelyre támaszkodva választ ad ezekre a kérdésekre, hogy a "béke, stabilitás és jólét" látszólagos univerziáliáit szembeállítja az EU bővítéspolitikájának három sarokkövével. Az argumentáció abból nyeri erejét, hogy a bővítési folyamattal kapcsolatos központi EU-s határozatokat azok keletkezési időpontja szerint és politikailag összefüggésbe hozza a kelet-európai rendszerváltás során igen gyors változásnak induló kelet-nyugati kapcsolatokkal. Demokrácia, piacgazdaság és az EU-s jogi és intézményi szabályrendszerek átvétele – így foglalható össze az 1990-es évek bővítés-politikájának három valós sarokköve, amelyekről 1993 nyarán határoztak Koppenhágában. Ez a határozat csak néhány hónappal azelőtt született, hogy beérkeztek az első belépési kérelmek Közép-kelet-Európából (nevezetesen Magyarországról és Lengyelországból 1994 márciusában és áprilisában), s alig egy évvel a "maastrichti kritériumok" lefektetése után (ezeket egyébként végleg csak 1993 májusában ratifikálták), amelyek megnyitották az utat, hogy az EU belülről gazdaságilag, valutapolitikailag és (részterületeken – szorul kiegészítésre Hofbauer megfogalmazása) külpolitikailag egységes képződménnyé alakuljon. Miután "az új szuperhatalom struktúráját legalábbis gazdaságilag meghatározták, a[z Európai] Bizottságban hozzáláthattak, hogy ajánlatot tegyenek Kelet-Európa új elitjeinek" (70-71. old.).

Mi ennek az ajánlatnak a lényegét képező három valós felvételi kritérium tartalma? A demokráciáról az 1993-as koppenhágai konferencia ezt mondja: "intézményi stabilitás mint a demokratikus […] rend garanciája". A szerző nézőpontjából ez a felhalmozás kapitalista rendszere mellett elkötelezett, a legerősebb európai tőkés csoportok által szilárdan kézben tartott média- és pártrendszert jelenti. Az 1990-es évek közepe óta egyre nagyobb hatalommal rendelkező brüsszeli intézmények alig vannak alávetve demokratikus legitimációs folyamatoknak.

A piac mint "működő piacgazdaság" – amelynek képesnek kell lennie arra, hogy "megállja a helyét az Unión belüli verseny nyomásával és a piaci erőkkel szemben" – kritériumának hivatalos meghatározása nem jelent semmi mást, mint egy olyan politikát, amely legjobb esetben is csak biztosítja a piaci erők működését, abba beavatkoznia azonban nem szabad. A fenti "demokrácia"-értelmezésnek megfelelően azokat a kelet-európai kormányfőket, akik többé-kevésbé bátran vagy bátortalanul megpróbálták akadályozni a piaci erők mindenek fölötti elsőbbségét, Brüsszelből erős nyomás érte. Mindenekelőtt azt vetették a szemükre, hogy nem követik a demokratikus alapelveket.

Ami végül a harmadik kritériumot, az EU-s jogrendszer átvételét illeti, Hofbauer szerint ebben rejlik "az egyetlen reális ajánlat a kelet-európai helybeli elitek számára. […] Itt a tőkegyenge adminisztrátorok, ezek fiai és lányai is szóba kerülnek, itt az »európaizáció« egyéni gyümölcsöket arathat. Minisztériumok, bizottságok, segélyszervezetek […] iskolázások, szemináriumok és tudományos tanácskozások": ezek mind kenyéradóvá válhatnak (72. old.).

Nem volt olyan pillanat – s ezt éppen az eurokrácia businessében résztvevő kelet-európai kicsik és nagyok tudják nagyon jól -, mikor a belépést előkészítő, tudatosan bilaterális keretek között tartott megbeszélések során valóban tárgyalásokról lett volna szó, helyette folyton csak a három nevezett kritérium teljesítéséről. Az EU képviselőinek dolga minden esetben csak annak felügyelete volt, hogy az egyes belépésre várók hol tartanak a cél felé vezető úton. A korlátozás nélküli tőkefelhalmozás elve alapján végrehajtott EU-integráció eszményképe és végcélja a "négy alapszabadság": az áru, a tőke, a szolgáltatás és a személyek szabad áramlása. Mégis – hangzik a könyv központi tétele -, az EU-integráció valójában egy olyan gazdasági nagytérséget hoz létre, amelyben két folyamat van elválaszthatatlanul összekötve: "a gazdasági és társadalmi lecsúszása egy fél földrésznek, […] amely éppen abban az évtizedben dezintegrálódik, amikor kontinentális testvére – Nyugat-Európa – a nagy integrációs ugrásra szánja el magát" (36. old.). Az integráció és az EU-bővítés folyamatában több mint egyértelműen tapasztalható dezintegráció tehát csak látszólag ellentmondás. Nem magyarázható a különböző fejlődési fokok elérésének időbeli eltolódásával – mintha egyfajta integrációért fojtatott "evezősversenyről" lenne szó -, és azzal sem, ha a kommunisták vagy nacionalisták fejlődést gátoló (korábbi vagy mai) politikai beavatkozásaira mutatunk. Felismerhető viszont két alapvető összefüggés, amelyek – amint magunkévá teszünk egy történelmi és globális (itt: összeurópai) nézőpontot – (egyebek mellett) ebben az esetben is magyarázatot adnak integráció és dezintegráció egységére. Ez a két elem az "egyidejűtlenség" és az "egyenlőtlen hatalmiság". Az első a fent említett "szabadságok" bevezetésének ill. valósággá válásának lépcsőzetes megvalósítását jelenti, a második pedig azt, hogy a politikailag és gazdaságilag erősebbeknek módjukban áll saját előnyükre valósággá váltani ezt a négy "szabadságot", miközben másokat meg (időlegesen) meggátolnak. Ha a nagy EU-termelők szabadsága, hogy termékeiket Kelet-Európába szállítsák, a bővítés előtt 15 éven át nagyobb, mint a közép-kelet-európai üzemeké az ellenkező irányba, akkor ez a gazdasági egyenlőtlenséget és a hatalmi lépcsőt erősíti. Ha a munkaerő szabad áramlása csak hét évvel az áru szabad áramlása után kerül bevezetésre, akkor eközben még inkább megszilárdulnak az egyenlőtlen munkafeltételek és jövedelmi viszonyok, és az egyenlőtlenség még hosszabb időre válik meghatározottá. Ezek és más, részben fundamentálisan antiliberális elemek – amelyekre az EU-nak a Közép-kelet-Európával kialakított gazdasági és társadalmi viszonya épült és alapul – az alapvető tartozékai magának a liberalizmus vezércsillaga alatt véghezvitt bővítési és integrációs politikának. Hogy miként alakultak ki az előfeltételek ehhez, tehát hogy miként honosodhatott meg a nyugat-keleti viszony egyenlőtlenségének számos hasonló mechanizmusa magában Közép-kelet-Európában, azt Hofbauer két külön fejezetben tárgyalja. A tények, amelyeket ezekben elénk tár, nagyrészt ismeretek a kritikusan gondolkodó, figyelmes közép-európai szellemek számára. Elemzi az KGST jellegét és széthullásának következményeit, a "sokkterápia" érvényre jutását, a szociális szféra privatizációját és a munkának piacosítandó áruvá történő átváltozását, valamint az újkapitalista elosztást és az újkapitalista gazdasági kiárusítást.

Analízisével, amely egy többdimenziós viszonyrendszer központi szálát állítja középpontba, a szerző nem csak a keleti bővítés útjának konkrét történelmi és integratív elemzését nyújtja. Elméletileg is sikerül tisztáznia, hogy csak egy ilyen elemzés képes kihámozni a négy "szabadság" látszólag univerzális és történelmietlen dogmáiból a keleti bővítés valódi jellegét. Ezt a gondolatot először a kelet-európai "államszocializmus" összeomlásával és a nyugati expanzióval kapcsolatosan húzza meg, majd a figyelmet a közép-kelet-európai térségre összpontosítva sok részlet és összefüggés felmutatásával bontakoztatja ki. Egy átfogó fejezet külön "országjelentésekben" mutatja egyenként be, hogy milyen szerkezeti felépítések és mozgatóerők jellemzik a belépésért folyamodók mai helyzetét (ezek közé veszi Romániát és Bulgáriát is). Itt alapvetően – és áll ez az egyes országok egymás közötti összehasonlítására és az európai összehasonlításra is – nagyon is lényegi dolgokról kapunk tájékoztatást a térség társadalmi-gazdasági és politikai fejlődésének legfontosabb tendenciáiról. Itt-ott azonban, főleg ami a közvetlen társadalmi mutatók válogatását és interpretációját illeti – finoman szólva – hiányosságokat kell tapasztalnunk. Így a szerző például a kelet-európai országok (valóban) ijesztően magas magzatelhajtási mutatóit minden további nélkül és kizárólag arra vezeti vissza, hogy csökkent "Kelet-Európa népeinek bizalma önnön életerejé"-ben (57. old.). Ezzel nem csak a történelmi folyamatosságot hagyja figyelmen kívül, amelyben ezeket a rendkívüli számokat el kell helyezni, hanem azt is, ami még lényegbevágóbb, hogy ezek a számok nagymértékben összefüggenek a fogamzásgátlásért való közös felelősséget alig ismerő szexuális élettel, amelynek következményeit egyszerűen a nők nyakába varrják.

Az egyes országokról írt beszámolókhoz az átfogó és összefoglaló Kelet-Európa periférikus irányultsága című rész csatlakozik. A szerző itt a korábban bemutatott, különböző országokat jellemző uralkodó fejlődési irányok és viszonyok közül sokat meggyőző módon "egymáshoz illeszt gondolatilag", mint az egyenlőtlen európai integráció építőköveit és konzekvenciáit. Esetenként itt is szembenéz az EU-euforikusok ill. -pártolók (ellen)érveivel, mégpedig a liberálisoktól a baloldaliakig. Ha több ilyenfajta "virtuális vitára" került volna sor, bizonyára jót tett volna a könyvnek. Ezáltal ugyanis el lehetne kerülni, hogy a könyv érvelését egyszerűen azzal utasítsák el, hogy másféle "hitvallást" hirdet. Emellett az ilyen "virtuális vita" segít intellektuálisan eligazodni a különböző érvrendszerekben azoknak az olvasóknak, akik számára az ezt a könyvet jellemző történelmi-integratív látásmód egyszerűen idegen vagy ismeretlen.

Az első és az utolsó fejezet keretbe fogja az EU-s keleti bővítés útjának önmagában meggyőző és "kerek" leírását. A bevezetőben Hofbauer az Európa-képek történetével foglalkozik, valamint azoknak a diskurzusoknak az ideológiai-politikai szerepével, amelyek életre hívták ezeket az Európa-képeket és a változó történelmi kontextusokhoz és nyelvhasználatokhoz idomították őket. A könyvet a "hadi tényező" – vagyis az EU-határok kormányainak, az EU beavatkozási egységeinek, a közép-kelet-európai EU- és a NATO-integráció viszonyának – tömör leírása zárja.

Kisebb pontatlanságok és egyoldalúságok mellett ennek a kerek szövegnek az érvelése egy igen lényeges pontban hibádzik. Az egész könyvön egy alapvető analitikus kihívás húzódik végig, amelyet érvelése során a szerző maga "termelt ki", mégsem néz szembe vele sehol. Pedig a kihívás mögött is, illetve éppen amögött rejlik az összefüggés, tehát az, amelynek megmutatása és porblémaként való megnevezése különben a tanulmány központi törekvése: nevezetesen, hogy milyen összefüggés áll fenn egyik oldalon a gazdasági folyamatoknak és kapcsolatoknak a regionális vagy nemzeti szinten történő "protekcionista" színezetű szabályozása illetve irányítása és meghatározása, a másik oldalon pedig az ezekben a régiókban vagy országokban élő embereknek a gazdasági és politikai önrendelkezése között. Belátható, hogy Hofbauer – aki számára vitán felül áll, hogy szükség van politikai beavatkozásra a (piac)gazdaság által meghatározott folyamatokba – először is a létező politika művelőiből és politikai entitásokból, így például államokból és kormányokból indul ki, ha valós lehetőségekre és valós tapasztalatokra kérdez. És a szerző bizonyára nem látná hiányát találó érveknek akkor sem, ha azt kellene kimutatni, miért fontos vagy elengedhetetlen a gazdasági cserefolyamatok helyi, nemzeti és regionális politikai kontrollja ahhoz, hogy lépésről lépésre kialakuljon egy olyan politikai és gazdasági gyakorlat, amely alternatívát kínál a tőkés felhalmozással és a kapitalizmus dezintegráló integrációjával szemben. De Hofbauer elemzése vakon elmegy amellett az éppannyira történelmi, mint elméleti és gyakorlati kérdés mellett, hogy milyen lehet a viszony egyrészről egy ilyen nemzeti vagy regionális kontroll, másrészről pedig az ellenőrzést végzők alulról történő ellenőrzése között, vagyis, hogy milyen befolyást gyakorolhatnak az érintett emberek az ellenőrző feladatot ellátó hatóságokra. Igaz, a szerző nem csak a mai nyugat- és kelet-európaiaknak a gazdasági folyamatok következtében történő "önjogúságtól" való megfosztásáról és a korlátok közé szorított illetve gyámkodó EU-s demokrácia-modellről szól, hanem a korábbi keleti "fejlődésnek indult diktatúrák" "politikailag szótlan" (37. old.) lakosságáról is, valamint arról, hogy az EU-s oldalról és a keleti bővítés liberális szószólói részéről "nacionalista" és "nem demokrata" címszó alatt politikai partvonalra kényszerített kelet-európai kormányokat nagyon is és többször is demokratikus módon választotta meg és tartotta hivatalában országuk lakossága. De sem az elemzés szintjén, sem történelmileg nem jár sehol utána annak az összetett problémának, hogy milyen – lehetséges?, kikerülhetetlen?, mi módon feltárható vagy körüljárható? – összefüggés áll fenn regionálisan mikro- és makroszint között: tehát a társadalmon, családon stb. belüli hatalmi viszonyok ki- vagy leépítése és a piaci erők végső soron földrajzilag, területi határok meghúzásával biztosított korlátozása között.

A kapitalizmus valamennyi gyakorlati kritikájának a kényes kérdése éppen az ebben az összefüggésben fellelhető konfliktusokkal és ellentmondásokkal való szembenézés, illetve ennek az összefüggésnek az újrafogalmazása. Az, hogy kikiáltjuk az (akár kádári, akár iliescui vagy bármilyen más színezetű) regionális protekcionizmus elsődlegességét a termelők önrendelkezése fölött, bizonnyal nem jelentheti a jövőt a kapitalizmussal szemben kritikus baloldal számára. Ezzel ennek a szellemileg igen serkentő hatású könyvnek a szerzője ugyebár bizonnyal egyetért!?

(Fordította: Kerényi Gábor)

Jegyzet

1 Ez a címe Gerő András a Habsburg-monarchiabeli békeidők magyar parlamentarizmusáról írott alapművének.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy az EU belátható időn belül nem hajlandó megadni a tagjelölteknek ugyanazokat a gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a jelenlegi tagok élveznek. Ennek felmérése és a következtetések levonása a kiindulópont egy reálisabb Európa-kép felé.

1. Bevezetés¹

Az Európai Unió 2001. júniusi, göteborgi csúcsértekezlete áttörést jelentett az Unió bővítésének történetében. Miután az EU jó ideig ellentmondásos jelzéseket küldözgetett a közép-kelet-európai tagjelölteknek, ez volt az első alkalom, hogy sikerült konkrét bővítési menetrendben megállapodni. Eszerint a legfelkészültebb tagjelöltekkel 2002 végéig le kell zárni a csatlakozási tárgyalásokat, és 2004-ben megkezdődhet az Unió keleti bővítése. E menetrendet mindenki annak jeleként értékelte, hogy a bővítési folyamat immár visszafordíthatatlan.

Ennek ellenére a jelzések, amelyeket az EU a tagjelöltek felé közvetít, a göteborgi csúcsértekezlet után is nagyon vegyesek maradtak. Először is, a csatlakozási tárgyalások lezárásának határideje nem kötelező érvényű, és nagyon fontos, hogy ezt az értelmezést éppen Németország képviseli a leghatározottabban. A német támogatás pedig nélkülözhetetlen feltétele a bővítésnek. Másodszor, a javasolt határidő összeütközésbe kerül az EU két legvitatottabb reformjával: a mezőgazdasági reformmal és a regionális alapok finanszírozásának átalakításával. Harmadszor, egyre nyilvánvalóbb, hogy az EU belátható időn belül nem hajlandó megadni a tagjelölteknek ugyanazokat a gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a jelenlegi tagok élveznek. Ez legutóbb az Európai Bizottság által 2002 januárjában előterjesztett, "A csatlakozási tárgyalások közös pénzügyi keretei" címet viselő dokumentumból is kiderült. Sem a mezőgazdasági támogatások, sem a regionális és szerkezeti alapok tekintetében nem várható az egyenlő bánásmód érvényesítése régi és új tagállamok között.

Mi lehet a magyarázata, hogy miközben az EU 1993 óta egyre koherensebb közeledési politikát folytatott Közép-Kelet-Európa irányában, másfelől újra meg újra a beígért bővítés halogatásával fenyeget? Az új tagok jelenleg kirajzolódó szociális és gazdasági diszkriminációja vajon átmeneti természetű, vagy inkább egy "európai másodosztály" megszilárdulására lehet számítani? A következőkben ezeket a kérdéseket fogom körüljárni.

Az EU-kutatások zömétől eltérően – amelyek az integráció elmélyítését és a keleti bővítést egymástól elszakítva vizsgálják² – elemzésem abból a feltevésből indul ki, hogy a közép-kelet-európai országok csatlakozásának konkrét formája és ellentmondásai csak az elmélyülő regionális integráció és a csatlakozási folyamat kölcsönhatásának vizsgálatából érthetők meg. Mindkét folyamat ugyanazon racionalitásnak engedelmeskedik; mindkettő egy neoliberális szellemben megvalósuló átalakulás eredménye. E neoliberális reform célja, hogy erősítse az európai gazdasági térség versenyképességét a két nagy riválishoz képest, ösztönzői pedig elsősorban transznacionális tőkéscsoportok³. Ez a közös racionalitás azonban a két esetben eltérő eredményhez vezet. Az integráció elmélyítése, amely a '80-as években a transznacionális tőke és szupranacionális szereplők elitkísérleteként kezdődött, mára a neoliberalizmus átfogó – bár fölöttébb sérülékeny – uralmát hozta létre. Kompenzációs juttatásokkal és a nemzeti (vagy nacionalista) érzelmekre való hivatkozással ugyanis itt a gyengébb szereplőket is integrálták a neoliberális átalakulás folyamatába. (2. fejezet) Ezzel szemben a közép-kelet-európai országok integrációjának konkrét formája a 90-es évek elejétől kezdve a neoliberalizmus egy sokkal radikálisabb változatának exportjára alapul. Ez lehetővé teszi a transznacionális tőkéscsoportok számára a kelet-európai telephelyekhez való hozzáférést, egyidejűleg azonban megóvja az EU-t a belső elosztási konfliktusoktól, amelyek veszélyeztethetnék a neoliberális reform sérülékeny társadalmi támogatottságát (3. fejezet). A negyedik fejezetben amellett érvelek, hogy a tagjelölt államok aligha vannak abban a helyzetben, hogy befolyásolhatnák a keleti bővítés feltételeit. Az EU hatalmi dominanciája mellett más okai is vannak, hogy a kelet-európai országok nem tudnak számottevő ellenállást felmutatni az EU követeléseivel szemben: a helyi reformelitek gyenge támogatottsága, ami a politikájuk külső megerősítésének törekvéséhez vezet, valamint az egyes tagjelöltek közt folyó versenyfutás, hogy a bővítésről valahogy le ne maradjanak.

2. Neoliberális átalakulás Európában: "beágyazott" neoliberalizmus Nyugaton…

2.1. Az európai integráció új dinamikája

Az európai integrációs folyamat a '80-as évek közepén új lendületet vett. Az új fellendülés azonban határozott neoliberális vonásokat mutat. Az egységes belső piac programja az európai gazdasági versenyképesség helyreállítására irányult a két nagy rivális ellenében. Egyfajta "negatív integráció" (Scharpf, 1996) segítségével versenyeztették egymással a különböző nemzetállami szabályozásokat. Sajátos "kompetenciahézag" jött létre, mivel a nemzeti politikák problémamegoldó képességét korlátozták, ám ezzel párhuzamosan nem biztosították a megfelelő európai szintű illetékességet. A Maastrichti Szerződés minőségileg új szintet jelent az európai integráció folyamatában. Központi újítása, a gazdasági- és valutaunió képezi az új európai rendszer szupranacionális magvát. Kifelé a gazdasági- és valutaunió funkciója az, hogy növelje az EU mozgásterét a valuták közti versenyben. Befelé pedig ortodox monetarista pénz- és költségvetési politikát kényszerít a politikai szereplőkre, kevés teret hagyva egy nagyvonalú bér- illetve újraelosztási politikának (Altvater/Mahnkopf 1993, Bieling 2001).

A valutaunió azonban csak az egyik eszköze a Maastrichti Szerződésben rögzített célnak, "a szervezett Európa versenyképessége javításának" (Schaper-Rinkel 1999: 39). A másikat 1993-ban jelölte ki a Bizottságnak a "Növekedés, versenyképesség és foglalkoztatás" kérdéseiről kiadott Fehér Könyve, amely "fontos intellektuális viszonyítási pontja lett az EU-n belül folyó gazdaság- és társadalompolitikai vitáknak" (van Apeldoorn 2000: 209). A Fehér Könyv kiemeli az innováció- és iparpolitika valamint az oktatáspolitika jelentőségét a nyugat-európai versenypozíció erősítésében. A egységes belső piac programjának negatív integrációjával ellentétben itt nyílt támogatást kap egy európai innováció-, információ- és infrastruktúra-politika. A versenyképesség koncepciója és ideológiája jegyében azóta további európai kezdeményezések születtek. 1995-ben például létrejött egy ún. "Competitiveness Advisory Group" [Versenyképességi Tanácsadó Munkacsoport – a szerk.], azzal a megbízatással, hogy aprópénzre váltsa az ideológiát. A munkacsoport által támogatott egyik elképzelés a "benchmarking" mint "az az eszköz, amely segít a versenyképesség javításában és 'a legjobb gyakorlathoz való igazodásban'. Magában foglalja 'a társadalmi magatartás, az üzleti gyakorlat, a piaci struktúrák és a közintézmények globális összehasonlítását' is" (Európai Bizottság 1997, idézi van Apeldoorn 2000: 212). A benchmarking célja tehát nyilvánvalóan a minden társadalmi szférára kiterjedő neoliberális átalakítás.

2.2. A transznacionális tőke szerepe

A szakirodalomban gyakran utalnak arra a szerepre, amelyet transznacionális tőkéscsoportok az EU neoliberális programjának megvalósításában játszanak. Szoros együttműködésben az Európai Bizottsággal, és gyakran a nemzeti parlamenteket megkerülve, ezek az erők döntő befolyást gyakoroltak azokra a különböző kezdeményezésekre, amelyek időközben az új Európa építőkövei lettek (Sandholtz/Zysman 1989, Cowles 1995, van Apeldoorn 2000). A központi fórumok egyike a "European Roundtable of Industrialists" (ERT) [Gyáriparosok Európai Kerekasztala – a szerk.], amely "az európai tőke legerőteljesebben transznacionalizált szegmenseinek érdekeit és befolyását közvetíti" (van Apeldoorn 2000: 189). A Kerekasztal 1983-ban jött létre Pehr Gyllenhammar, a Volvo elnökének kezdeményezésére, és Etienne Davignon, a Bizottság akkori elnökhelyettesének támogatásával. Jelenleg az ERT 45 tagot számlál, akik Európa legnagyobb és legnemzetközibb ipari konszernjeinek elnökei.

Van Apeldoorn szerint az ERT egy kialakulóban lévő transznacionális tőkésosztály politikai elitszervezete. Az ERT központi szerepet játszik az ezen az osztályon belüli stratégiai és ideológiai törésvonalak áthidalásában. Van Apeldoorn szerint az európai transznacionális konszernek és az ezekkel összefonódott társadalmi erők köreiben két eltérő elképzelés él Európa jövőjét illetően. Az első, a neomerkantilista elképzelés "a regionalizációnak egy inkább védekező stratégiája, ahol az egységes belső piacot egyfajta európai 'hazai piac' megszilárdulásaként értelmezik. Felfogásuk szerint itt majd a (potenciális) 'európai bajnokok' sikeresen szállhatnak szembe a felerősödött nem-európai konkurenciával" (van Apeldoorn 2000: 200). A merkantilista elképzelést különösen azok a tőkéscsoportok támogatják, amelyek fenyegetve érzik magukat az éleződő amerikai és japán konkurenciától. A másik, neoliberális elképzelést, amely határozottabban lép fel a dereguláció, a negatív integráció és egy "nyitott" regionalizmus mellett, a globális érdekeltségekkel rendelkező pénz- és ipari tőke támogatja. Van Apeldoorn kimutatja, hogy a 90-es évek folyamán az ERT-n és annak politikáján belül az utóbbi, vagyis a globális irányultságú tőkéscsoportok javára tolódtak el az erőviszonyok.

2.3. A neoliberális átalakulás szélesebb bázisa

Az ERT befolyása és az ERT-n belüli erőviszonyok önmagukban persze nem magyarázhatják az EU-ban az 1980-as évek közepe óta zajló neoliberális fordulatot. A neoliberalizmus térnyerésének hátterében alapvetően egy mélyreható társadalmi és gazdasági válság, és ezzel együtt a keynesianizmus legitimációjának csökkenése áll. A neoliberális recepteket hovatovább centrista és szociáldemokrata erők, sőt szakszervezetek is elfogadható problémamegoldásnak tekintik. Másrészt azonban ezek az erők egyre inkább felfedezik, milyen lehetőséget kínál Európa a nemzeti porondon elveszített cselekvőképességük egy részének visszanyerésére⁴ . A szociáldemokrata és szakszervezeti erők betagozódása e neoliberális Európába jól tettenérhető egy sor kezdeményezésben, különösen a regionális- és struktúrapolitika, az Alapvető Szociális Jogok Chartája, valamint az európai foglalkoztatáspolitika felértékelődésében. Van Apeldoorn (2000) ezért egy "szélesebb társadalmi beágyazottságú neoliberális rend" európai megszilárdulásáról beszél, vagyis egy olyan rendről, amelyben az uralkodó, deregulációra és nyitott regionalizmusra alapuló modell mellett a neo-merkantilista és szociáldemokrata Európa-politikai elképzelések bizonyos elemei is megjelennek. Mindenesetre világossá teszi, hogy a szakszervezeti és szociáldemokrata erők (valamint a defenzív ipari tőke) követeléseinek beépítése alárendelt szempont marad (van Apeldoorn 2000: 214, vö. Bieling 2001). Ennek következtében a redisztributív és szociális elemek nem tudják biztosítani az EU neoliberális reformjának társadalmi támogatottságát. E tekintetben kulcsfontosságúnak látok egy másik, hosszabb távon sokkal ellentmondásosabb tényt: a társadalmak nemzeti (sőt nacionalista) lobogók alatti mozgósítását, ami szükségszerű velejárója az integrációs folyamatnak.

2.4. A nemzeti (vagy nacionalista) mozgósítás jelentősége

Hogy kifejthessem érvemet, miszerint az európai társadalmak nemzeti (vagy nacionalista) mozgósítása kézen fogva jár az EU neoliberális reformjával, röviden fel kell idéznem az európai integrációs folyamat alapsémáját. Amint azt a fentiekben bemutattam, az integráció célja a versenyképesség javítása az európai társadalmak (lehetőség szerint) minden területén. Ziltener (1999) az integrációnak ezen új módját versenyállaminak nevezi. Ennek az integrációs sémának az a jellegzetessége, hogy a politika egyes területeinek (lásd monetáris politika) uniós szintre emelésével, az állami cselekvés keretfeltételeinek megváltoztatásával és a különböző nemzetállami szabályozások versenyeztetésével az összeurópai szint egyfajta központi Schnittstelleként működik, amelynek segítségével a tagállamok igyekeznek helyreállítani saját, nemzeti versenyképességüket. (A nemzeti versenyállam koncepciójához l. még Hirsch 1995, Altvater 1994.) Vagyis annak ellenére, hogy az új integrációs séma jelentősen felértékeli az európai szintet, Ziltener szerint mindez mégsem vezet egy szupranacionális államiság kialakulásához, hanem a megváltozott integrációs sémához való alkalmazkodás az egyes európai társadalmak keretein belül valósul meg. A nemzeti keretekben folyó társadalmi mozgósítás jelenlétéről tanúskodik például a korporatista megállapodások szerepének újbóli megerősödése Európában. (Bieling 2001, Perez 2000, Schulten 2000) Ezek a megállapodások lényegesen különböznek a 60-as, 70-es évek korábbi korporatizmusának egyezségeitől. Az új "versenykorporatizmusban" (Rhodes 1998) a szakszervezeteket bérkorlátozásokra és a társadalombiztosítási rendszerek átalakításának támogatására kötelezik, fokozzák a munkaerőpiacok rugalmasságát stb. A versenykorporatizmus ezzel a szakszervezeteket és a munkavállalókat is bevonja a hazai telephelyek védelmébe a nemzetközi konkurencia ellenében.

Mindeközben nem sok választja el a nemzeti mozgósítást a nacionalistától. Ahogy Streeck (1999) írja, a konkurencia olyan átható erő, amely még ott is megváltoztatja a társadalmi szolidaritást, ahol egy nemzetgazdaság sikeresen alkalmazkodik a fölerősödött piaci nyomáshoz, és még azokra a területekre is hatással van, amelyek ennek a nyomásnak nincsenek közvetlenül kitéve. A fordista-keynesiánus társadalmi berendezkedésben a társadalmi szolidaritás kettős – szociális és nemzeti – elven nyugodott: a szociálpolitika a nemzetállam keretein belül gondoskodott a piacon elért haszon széles körű újraelosztásáról. Az erősödő nemzetközi konkurencia hatására azonban a jóléti államot egyre inkább pusztán költségtényezőnek tekintik, és folyik a nemzeti versenyállam ideáljának megfelelő átépítése. Ezzel párhuzamosan a társadalmi szolidaritást növekvő mértékben csupán a nemzeti elvre vezetik vissza. Ezt a nemzeti alapot aztán lehet többé vagy kevésbé átfogóan is definiálni. "Jóindulatú" értelmezésében beleérthetnek gyengébb társadalmi csoportokat is, ahogy például a fent említett versenykorporatizmusok esetében. Kérdéses azonban, hogy a nemzeti szolidaritás e "jóindulatú" formája elégséges hátteret biztosít-e majd, hogy valamiképpen ellensúlyozni lehessen a szerkezeti változások, a fokozódó bizonytalanság és a növekvő egyenlőtlenségek destruktív tendenciáit, amelyek kéz a kézben járnak a neoliberális átalakulással. Kínálkozik azonban egy "rosszindulatú" értelmezés is, a kirekesztő jellegű nacionalista szolidaritás, amelyet az utóbbi időben megerősödött új, jobboldali populista pártok képviselnek. E pártok ideológiájában összekapcsolódik a neoliberális piaci radikalizmus és a szociális illetve személyes egyenlőség elvének elutasítása. Nyíltan hangoztatnak idegengyűlölő és nacionalista érveket, hogy ezzel megnyerjék maguknak a neoliberális átalakulás "veszteseit". Sikerüknek azonban éppen az a titka, hogy nem kizárólag a vesztesekre támaszkodnak, hanem szövetséget hoznak létre ezek és az új középosztály azon rétegei között, amelyekben neoliberális programjuk támogatást élvez (Betz 1993).

Összességében tehát az európai integráció elmélyítésének alapját képező neoliberális szerkezetváltás egy különleges történelmi blokkra támaszkodik⁵ . E blokk lényege a formálódó transznacionális tőkésosztály, valamint mind a centrum, mind a periféria országainak szociáldemokrata, centrista és szakszervezeti erői által alkotott szövetség. A szövetség meghatározó tényezője azonban a transznacionális tőkésosztály. Az alárendelt csoportokat szociálpolitikai intézkedések és jóléti transzferek integrálják az uralmi blokkba, valamint – a nemzeti telephelyeket megóvandó – a nemzeti szolidaritásra való hivatkozás. Az erők e sajátos egyensúlyának köszönhetően Nyugat-Európában a társadalmi-gazdasági átalakulás a neoliberalizmusnak mind ez ideig egy beágyazott változatát hozta létre. Míg a nyugat-európai szerkezetváltás neoliberális irányultságát egyetlen számottevő politikai erő sem kérdőjelezi meg, e beágyazott jelleget annál inkább. Az erősödő jobboldali populizmus új biztonságpolitikát hirdet, mérsékelné a társadalom elesettjeivel szemben tanúsított szolidaritást, és nacionalista és idegengyűlölő ideológiákat tesz magáévá, hogy szimbolikusan kompenzálja a neoliberalizmus veszteseit.

Milyen hatással volt e történelmi blokk illetve a hozzá fűződő vállalkozás, a neoliberális szerkezetváltás az EU Kelet-Európa-politikájára? Az alábbiakban amellett érvelek, hogy az EU a neoliberalizmusnak egy ennél sokkal radikálisabb változatát exportálta a tagjelölt országokba.

3. …és piaci radikalizmus Keleten

Annak ellenére, hogy az EU különböző képviselői a szocializmus összeomlása óta gyakran hangsúlyozták keleti szomszédaik iránt érzett különleges felelősségüket, továbbá támogatási szándékukat azok reformtörekvéseit illetően, a Kelet és Nyugat közti intézményes kapcsolatok nagyon vontatottan alakultak. Az EU először a külön a számukra létrehozott társulási szerződések (az ún. Európa Egyezmény) segítségével igyekezett távol tartani kelet-európai szomszédait. A csatlakozás lehetőségét csak 1993-ban, a koppenhágai csúcstalálkozón vetették fel, ám akkor ezt még egy sor politikai és gazdasági feltételhez kötötték. A következőkben 10 közép-kelet-európai ország⁶ (továbbá Málta, Ciprus és Törökország) nyújtott be belépési szándéknyilatkozatot. Azóta az EU egyre koherensebb stratégiát alakított ki a jelöltek csatlakozási felkészítésére. A Bizottság először 1997-ben hozta nyilvánosságra állásfoglalását a jelölt országok eredményeiről a koppenhágai kritériumoknak való megfelelést illetően. Ezen állásfoglalások talaján 1998 márciusában bővítési tárgyalások kezdődtek előbb öt közép-kelet-európai országgal, másfél évvel később pedig mind a tíz tagjelölttel. A legfelkészültebb jelöltekkel 2002 végéig kell lezárni a tárgyalásokat, és ez idő szerint a 2004-es évet jelölik meg a keleti bővítés kezdetének. (Az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatának alakulásáról áttekintést nyújt pl. Grabbe 1999.)

Bár a keleti bővítés konkrét mikéntje nehézkesen alakult ki, amint azt a továbbiakban látni fogjuk, már kezdettől fogva világosan felismerhető volt az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatának egy jellegzetes alapsémája.

3.1. Az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatának alapsémája

Az EU és a kelet-európai tagjelöltek közti kapcsolat alapsémája, amely az 1990-es évek folyamán állandóan újratermelődött, az EU és a közép-kelet-európai országok közti, aszimmetrikus hatalmi viszonyon alapul. Ezt a hatalmi aszimmetriát csak erősíti az az Unió és az egyes kelet-európai tagjelöltek politikai és gazdasági kapcsolatait jellemző egyoldalú függőség, amelyet az EU kelet-európai szomszédaira ró. E hatalmi aszimmetria további jellemzője az erős feltételesség. Ez a helyzet lehetővé teszi az EU számára, hogy deregulációs programjának legfontosabb elemeit a közép-kelet-európai országokban is érvényesítse, ezzel szemben elodázza a közép-kelet-európai országokat érintő azon intézkedéseket, amelyek súlyos elosztáspolitikai konfliktusokat idézhetnének elő az Unió jelenlegi keretein belül.

Az EU és a közép-kelet-európai tagjelöltek közti hatalmi aszimmetria természetesen nem meglepő. Mind gazdaságilag, mind politikailag az Unió az erősebb fél, és végül is a közép-kelet-európai országok azok, akik bebocsátást kérnek. Az EU azonban a 90-es évek folyamán még fokozta is ezt az aszimmetriát, amennyiben ragaszkodott a jelöltekkel való kapcsolattartás kétoldalú és differenciált módjához. Ez az eljárás már az első intézményes kapcsolatokban (a kereskedelmi- és társulási szerződésekben, valamint a Phare-programban) is tükröződik, és az 1994 utáni közeledési stratégiát is meghatározta. A jelölt országok kétoldalú és differenciált kezelésmódja gazdasági téren egy sajátos regionális struktúra kialakulását eredményezte, amelyben a tagjelöltek gazdaságai külön-külön, sugárszerűen kapcsolódnak a nyugat-európai központhoz. A kialakult új struktúrát leginkább talán egy biciklikerék mozgásához, a kerékagy és a küllők kapcsolatához lehetne hasonlítani (Baldwin 1994, Gowan 1995). Ezzel azt a korábbi regionális gazdasági integrációt, amit a KGST jelentett, felváltotta egy erős gazdasági függőség az EU-val, és különösen Németországgal szemben (Inotai 1999). A kétoldalú és differenciált kezelésmód politikai következménye, hogy erősödik az egyes közép-kelet-európai országok közti versenyfutás, amely EU-tagsággal kecsegteti az első befutókat. Csak szítják ezt a versenyfutást azok a rangsorok, amelyeket az EU rendszeresen közzé tesz a tagjelöltek felkészültségéről készített jelentéseiben.

A tagságért folyó versenyfutást tovább erősíti az a nagyfokú feltételesség, amelyhez az EU a csatlakozás ígéretét köti. A koppenhágai kritériumok értelmében a tagjelölteknek képesnek kell lenniük arra, hogy garantálják a politikai stabilitást, a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartását, piacgazdaságuk működőképességét és a közösségen belüli versenyképességet. A közeledési kurzus időszakában ezek a követelmények növekvő mértékben konkretizálódtak, és biztosítják, hogy a jelenlegi tárgyalásokat sokkal erősebben meghatározzák az EU által egyoldalúan diktált feltételek, mint ahogy az a korábbi csatlakozások során megfigyelhető volt (Preston 1997). A keleti bővítés újdonsága, hogy e kritériumok messze túllépnek az acquis communautaires [közösségi jogi vívmányok, azaz az EU teljes joganyaga – a szerk.] keretein, holott maga az acquis is jelentősen kibővült a 90-es évek folyamán. A jelölteknek a kritériumok teljesítésében felmutatott eredményeit rendszeresen értékelik, és a rögzített céloktól való elmaradás szankciókat, pénzügyi jellegű hátrányt, vagy a jelöltnek a következő csatlakozási fordulóba való visszaminősítését vonhatja maga után.

A csatlakozási feltételekkel, ezeknek a 90-es évek során bekövetkezett konkretizálódásával, valamint a rendszeres értékeléssel az EU azt sugallja, mintha a jelölteknek a csatlakozáshoz vezető úton objektív kritériumoknak kellene megfelelniük, és a csatlakozás csakis a saját erőfeszítéseiktől függene. Azonkívül mindez egyértelmű jelzés, hogy a versenyfutásnak tényleg van tétje, hiszen a lemaradók akár örökre eljátsszák a csatlakozás lehetőségét. Valójában azonban az a tény, hogy a koppenhágai kritériumok igen általánosan vannak megfogalmazva, és többféle interpretációt is lehetővé tesznek, bizonyos szabadságot ad az EU-nak a teljesítmények mérésében. Ezt a mozgásteret az Unió arra használja, hogy bizonyos jelöltekkel szemben kifejezze elégedetlenségét, függetlenül attól, hogy azok megfelelnek-e az acquis-nak, vagy sem.

Az aszimmetrikus hatalmi viszonyok megszilárdulása és a csatlakozás ígéretéhez kapcsolódó nagyfokú feltételesség erős befolyást biztosít az EU-nak Közép-Kelet-Európában. Ezt a befolyást az EU elsősorban arra használja, hogy exportálja deregulációs programjának legfontosabb elemeit. Már a társulási szerződések középpontjában is a kereskedelem és a piacok közép-kelet-európai liberalizációja állt. A társult államok belső piaci integrációs felkészüléséhez iránymutatóul szolgáló Fehér Könyv (1995) megszületésével a belső piac rendjének exportja került az előtérbe. Az EU eközben meglehetős befolyásra tett szert Közép-Kelet-Európában a versenypolitika és az ipari szabványok alakítása terén. A déli bővítéssel ellentétben a közép-kelet-európai országoktól megkövetelik, hogy piacaikat már a csatlakozás előtt liberalizálják és megfeleltessék az európai előírásoknak, miközben a piaci liberalizáció és az EU-tagság közt nincs közvetlen kapcsolat (Inotai 1999). A Csatlakozási Partnerség intézményével (azaz 1997-től) az EU végérvényesen külső motorjává vált a régióban folyó reformoknak (Grabbe 1998). A Csatlakozási Partnerség programjai átfogóak: nemcsak a makrogazdasági folyamatokra, a monetáris és költségvetési politikákra, az acquis átvételének ütemezésére terjednek ki, de egyebek közt a közigazgatási reformokra, a regionális- és struktúrapolitika vagy a társadalombiztosítás reformjára is (lásd uo.).

Az EU tehát él befolyásával, és exportálja szabályozási reformjainak intézményi alapjait a közép-kelet-európai országokba. Eközben viszont vonakodik mindazon politikai vívmányainak kiterjesztésétől – mint például a piacra jutás egyenlő esélyei, érdemi pénzügyi transzferek vagy a munkavállalók szabad mozgása -, amelyek megkönnyíthették vagy szociálisan elviselhetőbbé tették volna a közép-kelet-európai átalakulási folyamatot. Ám ez a fejlemény sem új: már a társulási szerződések tárgyát képező kereskedelempolitikai liberalizációból is éppen azok a területek maradtak ki, ahol a közép-kelet-európai országok versenyképesek lehettek volna, vagyis az acél-, a textil-, a ruházati és a vegyipar, valamint a mezőgazdaság (Gowan 1995, DIW 1997). A társult államok belső piaci integrációs felkészüléséhez iránymutatóul szolgáló Fehér Könyv is csak igen szelektív módon terjeszti ki az acquis-t Közép-Kelet-Európára: a tartalomjegyzékben például még szerepel egy fejezet "a személyek szabad mozgásáról", amelynek a szövegben azonban se híre, se hamva (Gaudissart/Sinnaeve 1997). A személyek szabad mozgása – Németország és Ausztria törekvéseinek megfelelően – még a bővítés megtörténte után is csak egy hosszabb átmeneti időszak után valósulhat meg. Végezetül a közép-kelet-európai átalakulási folyamatok pénzügyi támogatása is sokkal soványabbra sikeredett, mint az EU-n belüli hasonló célú transzferek.

Egészen a közelmúltig azonban legalább élt a jogos remény, hogy a bővítés után immár semmi akadálya nem lesz, hogy a közép-kelet-európai országok teljes jogú tagként kapcsolódjanak be az acquis-ba, beleértve a pénzügyi transzfereket is. A Bizottságnak a csatlakozás finanszírozásáról szóló, 2000. februári javaslata után azonban ez a feltevés illúziónak bizonyult. A régi és az új tagok közt fennálló jelentős fejlettségbeli különbség ellenére – vagy vélhetően pont emiatt – az új tagok csak egy 10 éves átmeneti időszak után juthatnának hozzá teljes mértékben az agrárszubvenciókhoz. A regionális és szerkezeti alapokból ugyancsak szűkebben részesedhetnének, mint a jelenlegi tagállamok. (Európai Bizottság, 2002 a,b) A Bizottság e javaslata nemcsak attól a pénzügyi kerettől marad el, amelyet 1999-ben a berlini csúcs kalkulált a bővítés céljaira⁷ . Ezen túlmenően fennáll annak a veszélye, hogy az új tagok közül többen az első években de facto többet fizetnek majd be az EU költségvetésébe, mint amennyit onnan transzferként visszakapnak (Mayhew 2002). A Bizottság javaslatai egyértelművé teszik, hogy jelenleg senki sem gondol arra, hogy az új tagországoknak megadják ugyanazokat a gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a régi tagországok élveznek.

Összefoglalva: az EU az 1990-es évek folyamán hol kaláccsal (a tagság perspektívája), hol korbáccsal (hatalom és feltételesség), de növekvő mértékben befolyásolta a kelet-európai átalakulási folyamatokat. Kiterjesztette a közép-kelet-európai országokra a gazdasági dereguláció legfontosabb területeit. Ezzel szemben nem terjesztik ki a leendő új tagállamokra az európai modell redisztributív elemeit, illetve azokat a politikaterületeket, ahol a tagjelöltek bevonása veszélyeztetné az EU-n belüli beágyazott neoliberális konszenzust. Mi magyarázhatja a neoliberalizmus e sokkal radikálisabb változatának közép-kelet-európai exportját?

3.2. A transznacionális tőke szerepe a keleti bővítésben

A kérdésre, hogy a közép-kelet-európai országok integrációja miért csak ilyen szelektív módon valósul meg, természetesen egy sor magyarázat létezik. Először is kulcsfontosságú a Kelet és Nyugat közti számottevő fejlettségbeli különbség, ami egy kibővített unióban megkérdőjelezi a jelenlegi európai modell finanszírozhatóságát. Emellett az EU több mint 10 országgal történő kibővítése megköveteli magának az európai modellnek az átfogó, az unió pénzügyi, intézményi és eljárásjogi alapjaira is kiterjedő reformját. Az ezzel járó feszültségektől való félelmükben az EU-tagállamok próbálják a reformokat a lehető legszűkebb keretek közé szorítani, a bővítés által szükségessé tett alkalmazkodás oroszlánrészét a tagjelöltekre hárítva.

Az EU-n belül uralkodó erőviszonyok elemzése nélkül azonban ezek az érvek nem adnak kielégítő magyarázatot a bővítés megvalósulásának konkrét módjára. A következőkben ezért alaposabb vizsgálatnak vetem alá a történelmi blokk különböző frakcióit, és azok bővítési programját. Nem meglepő, hogy a történelmi blokk meghatározó frakciója, a transznacionális tőke vált a bővítés legelkötelezettebb támogatójává, amely a konkrét bővítési forgatókönyvre is növekvő befolyást gyakorol. Az ERT már 1991-ben nyilvánosságra hozta "Reshaping Europe" című jelentését, amelyben határozottan fellépett a közép-kelet-európai országok gyors gazdasági integrációjáért, végső célként ezek EU-tagságát megjelölve (ERT 1991). 1997-ben, a luxemburgi csúcsot közvetlenül megelőzően az ERT gyors intézményi reformokra és a közép-kelet-európai országokkal való szoros együttműködésre szólította fel az EU-t, ezzel elősegítendő a tagjelöltek csatlakozási felkészülését. 1999-ben látott napvilágot az ERT első olyan megnyilvánulása, amelyet kizárólag bővítési politikájának szentelt, és amelyben hangsúlyozta, hogy a bővítés jelentheti az egyesült Európa versenyképessége javításának "aranytartalékát". Elsőként e jelentésből értesülhetünk az egyes ERT-tagok közép-kelet-európai elkötelezettségének mértékéről is (ERT 1999). Legutóbbi, a göteborgi csúcs előtt nyilvánosságra hozott jelentésük középpontjában a keleti bővítésről készített költség-haszon elemzés áll. Ebből világosan kiolvasható az ERT erős érdekeltsége a bővítésben, amelytől jelentős nyereségeket remélnek (ERT 2001).

Hogy az ERT miért támogatja a bővítést, az elég kézenfekvő. Tagjainak – és a transznacionális tőkének általában – az integráció tálcán kínálja a kelet-európai termelési kapacitásokat, a viszonylag alacsony bérköltségekkel és magasan kvalifikált munkaerővel egyetemben. Az EU bővítése értékesülési láncaik reorganizációjának lehetőségét kínálja, és ezzel versenyképességük javulását az európai és a nemzetközi piacokon. Hogy élnek ezzel a lehetőséggel, azt először is a különösen 1994 óta felgyorsult működőtőke-beáramlás mutatja, amelynek célpontját elsősorban a visegrádi országok jelentik, tehát Magyarország, Csehország, Lengyelország, és egy ideje Szlovákia is. Másodszor, kimagasló a külföldi befektetők jelentősége a stratégiai ágazatokban, mint a pénzügyi szektor vagy a telekommunikáció. De gyakran a vezető ipari ágazatok is külföldi kézben vannak. És végül harmadszor: azokat az ellenőrzési pozíciókat, amelyekre a külföldi tőke a közép-kelet-európai országok fontos ágazataiban szert tett, értékesülési láncainak átszervezésére használja (vö. pl. Kurz/Wittke 1998, Zysman/Schwartz 1998, Kurz és Wittke 1998). Ennek az átszervezésnek két alapvető módját különbözteti meg: az egyik a least-cost approach, vagyis a munkaintenzív gyártási folyamatok nyugatról keletre való áttelepítése, a másik pedig a komplementer specializáció, amely know-how transzferrel és értékesebb vállalati funkciók megtelepedésével is együtt járhat. E befektetések elsődleges célja egy komplementer piaci potenciál megszerzése, például a cég kínálatának speciálisan a fejlődő piacokra szabott termékek általi kiszélesítésével.

A transznacionális tőkéscsoportok ilyen megfontolásokból támogatják az EU keleti bővítését. A közép-kelet-európai országok 1990 óta folyó fokozatos közeledése máris jelentős mértékben megnyitotta e piacokat a transznacionális tőke előtt. A bővítéstől és az ezzel együtt járó politikai-intézményi stabilitástól, a különféle szabályozások egységesedésétől azonban a befektetési lehetőségek újabb számottevő javulását várják (ERT 2001: 10, vö. Bevan és szerzőtársai 2001). Korántsem ilyen határozott az ERT támogatása az európai kompenzációs vagy szociálpolitikáknak a tagjelöltekre való kiterjesztését illetően, ami nem véletlen. Hiszen a közép-kelet-európai országok vonzereje részben éppen a nyugat-európaitól elmaradó szociális vagy környezeti előírásokban, elvárásokban rejlik⁸ . Egy olyan politika, amely túl határozottan támogatná az összeurópai társadalmi egységet, veszélyeztetné ezt a különbséget, és ezzel csökkentené a közép-kelet-európai telephelyek vonzerejét.

3.3. A beágyazott neoliberalizmus exportjához hiányzó támogatás

A transznacionális tőkéscsoportok tehát nem támogatják a szociálisan is egységes Európa vízióját. Mi a helyzet más hatalmi tényezőkkel? E ponton elkerülhetetlen a német álláspont rövid ismertetése, Németország ugyanis kezdettől fogva a keleti bővítés leghatározottabb szószólóinak egyike. E támogatás dacára a német kormányok világossá tették, hogy semmi esetre sem hajlandóak a keleti bővítés érdekében jelentősebb anyagi áldozatot vállalni. A Német Szövetségi Köztársaság által követelt európai költségvetési reform így nyilvánvaló ellentétben áll a bővítés célkitűzésével (Hyde-Price 2000: 185). Ezzel Németország az ERT-hez hasonlóan bővítéspárti politikát folytat – amely legalább részben gazdasági érdekekre vezethető vissza, hiszen a német tőke kimagasló arányban van jelen Közép-Kelet-Európában -, anélkül azonban, hogy támogatná a közép-kelet-európai országok európai szociális körülmények közé juttatását.

A társadalmi blokk kevésbé befolyásos szereplői – a szakszervezetek és a szerényebb befolyású EU-országok elitjei – összességében csak langyos támogatást tanúsítanak a bővítéssel szemben, normatív okokból ugyanis nem utasíthatják el azt. Ezen kívül a szakszervezetek számára létfontosságú, hogy minden politikai eszközt megragadjanak a szociális dömpinggel szemben. A szakszervezetek ezzel ideális támogatói volnának a szociálisan is egységes Európának, ha az nem járna elosztási konfliktusokkal. Csakhogy mindkét említett csoport számára világos, hogy a keleti bővítés nem az az "East-West win-win experiance", ahogy azt az ERT láttatni szeretné (ERT 1999). Az egyesült Európa ezzel szemben inkább egy zéró összegű játszmához hasonlít, ahol az új tagországoknak juttatott támogatások terheit a régi tagországoknak kell viselniük.

Összefoglalva ez annyit jelent, hogy az Európai Unió bővítését kevés számú, ám annál befolyásosabb szereplő támogatja, akik elsősorban a kelet-európai gazdasági lehetőségek kiaknázásában érdekeltek. Ezzel szemben a közép-kelet-európai országok egyenjogú tagként való integrációja és a keleti szomszédok iránt tanúsított (pénzügyi) szolidaritás szinte semmiféle támogatást nem élvez. Vagyis az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolata alapvetően a transznacionális tőke érdekeinek megfelelően alakul. Ez a szűk gazdasági érdekeken alapuló és antiszolidáris megközelítés azonban számos problémát idéz elő, amelyek aláaknázhatják az új Európa stabilitását.

Először is, ha az EU-ban – a bővítés költségeinek leszorításával vagy elodázásával – idáig nagymértékben sikerült is csökkenteni a belső elosztási konfliktusokat, az emberekben erősödik annak a tudata, hogy a bővítés költségei és hasznai nem egyenlően fognak eloszlani. A magánszektor egyes szereplői tényleg úgy érezhetik majd, hogy a bővítéssel "mindenki jól járt". De egyelőre semmi bizonyíték nincs rá, hogy ezek a magánhasznok majd szétterülnek az egész társadalomban. A keynesiánus berendezkedésnek megvolt a receptje a magángazdasági hasznok korlátozására és társadalmasítására: az újraelosztás. Mivel azonban manapság sem az ideológiai klíma, sem a társadalmi erőviszonyok nemigen teszik lehetővé e recept alkalmazását, valami mást kell kitalálni a "vesztesek" kárpótlására. Ahogy az előzőekben kifejtettem, ezt a szerepet a nacionalista ideológia tölti be. Talán nem véletlen, hogy abban a két országban, amelyek a keleti nyitás következtében a legnagyobb átalakulásnak néznek elébe, ám összességében a legtöbbet nyernek is a nyitáson – Németországról és Ausztriáról van szó -, számottevően erősödnek az idegengyűlölő és nacionalista hangok a bővítéssel szemben. Ennek az ideológiai nyomásnak a mérsékeltebb politikai erők is engednek, és ezzel maguk is hozzájárulnak a politikai közbeszéd nacionalista irányú eltolódásához. A nacionalizmus és az idegengyűlölet ezzel együtt nem feltétlenül veszélyezteti a bővítést. Növelik azonban annak valószínűségét, hogy a bővítésnek egy nagy egyenlőtlenségekkel járó verziója fog megvalósulni, ez pedig az állam elnyomó funkcióinak megerősödését vonná maga után.

Másodszor, a közép-kelet-európai országok fenti feltételek melletti integrációja eleddig nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket azok az "Európába való visszatéréshez" fűztek. A közép-kelet-európai országok fejlődése olyan félperifériás jellegzetességeket mutat, mint a duális gazdaságszerkezet és a bizonytalan növekedési kilátások. A külföldi befektetők hatására bizonyos gazdasági, regionális és társadalmi struktúrák egyfajta szelektív fejlődésen és modernizáción mennek keresztül, és szorosan összekapcsolódnak egy transznacionális felhalmozási rezsimmel. E modernizált szegmens mellett azonban változatlanul ott él a régi rendszer nehéz öröksége: a nehézipar, a mezőgazdaság stb. Ezeknek a modernizációtól mindeddig érintetlenül hagyott területeknek az átszervezése, szociális problémáik enyhítése az adott kelet-európai államra hárul, költségeit egyedül az viseli. Ráadásul a mai napig igen kevés kapcsolat épült ki a két szegmens között (Kurz/Wittke 1998, Bohle 2002, Szalai 2001).

Mind ez ideig a tagjelöltek növekedési és felzárkózási kilátásai sem nevezhetők stabilnak. A 10 tagjelölt ország átlagos egy főre jutó GDP-je 2000-ben alig haladta meg az EU-átlag 40%-át. (Eurostat, idézi Neunhöffer/Schüttpelz) Valamelyes – szerény – felzárkózásról mindössze a 90-es évek második felétől kezdve beszélhetünk, de még ez sem érvényes valamennyi országra. Románia, Bulgária és a Cseh Köztársaság sokkal inkább növelte lemaradását az EU mögött ebben az időszakban (vö. ugyanott).

Persze erős túlzás volna e félperifériás jellegzetességeket egyedül az EU közép-kelet-európai politikájának számlájára írni. A mai félperifériás helyzet okai részben a szocializmus strukturális és társadalmi örökségében, részben a fejlesztéspolitika elméletének és gyakorlatának új ortodoxiájában, részben pedig az európai munkamegosztásba való megkésett integrációban keresendők. Az azonban, hogy az EU bővítési politikája egyoldalúan a transznacionális tőkéscsoportok elképzeléseihez igazodott, jelentősen hozzájárult a Kelet-Közép-Európában kirajzolódó társadalmi-gazdasági dualizálódáshoz. Végezetül azt kell megvizsgálnunk, hogy – a bővítés jellegének és az integráció során eddig elért, legalábbis ellentmondásos eredmények tükrében – vajon mi késztette a közép-kelet-európai országokat az EU által diktált feltételek elfogadására.⁹

4. A passzív forradalom és Kelet-Európa társadalmi-gazdasági rendszereinek transznacionalizációja

Az a tény, hogy a közép-kelet-európai országok mindeddig (szinte) ellenvetés nélkül teljesítették az EU által diktált feltételeket, természetesen nagymértékben az egyenlőtlen hatalmi helyzetre vezethető vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a keleti reformerek egyértelműen a policy taker szerepét játszanák. Ellenkezőleg, a reformelitek többnyire maguk is aktívan keresték a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatását, elősegítették a külföldi tőke letelepedését, és a lehető leggyorsabb EU-csatlakozásra törekszenek. Az egyenlőtlen hatalmi helyzet tézise emellett arra se ad magyarázatot, miért nem próbáltak meg a kelet-európai reformelitek legalább esetenként összefogni, és jobb csatlakozási feltételeket kialkudni. Egy másik kínálkozó magyarázat a hiányzó alternatívák tézise. Eszerint a szigorú csatlakozási feltételek ellenére mind a gazdasági, mind a politikai fejlődés szempontjából messzemenően jobbnak tűnik bekerülni az EU-ba, mint kimaradni belőle. Vagy hasonló érveléssel: bármilyen sovány is a csatlakozási felkészülés pénzügyi támogatása, mégiscsak jobb, mint a semmi. Ez az érv azonban nem magyarázza meg, miért élvez az EU-csatlakozás perspektívája ilyen határozott társadalmi és politikai támogatást a legtöbb jelölt országban. Hogy megértsük, miért is ilyen erős a "visszatérés Európába" célkitűzésének társadalmi támogatottsága, hogy a kelet-európai elitek miért utasítanak el szinte minden kooperációt egymás közt a csatlakozási felkészülés során, és hogy miért fogadják el az EU követeléseit még ma is, amikor már világosan látni, hogy csak másodrangú EU-tagságra számíthatnak – hogy választ kaphassunk ezekre a kérdésekre, vizsgáljuk meg újra a társadalmi erőviszonyokat és az egyes csoportok motivációit, ezúttal a közép-kelet-európai országokban!

A "visszatérés Európába" célkitűzésének kikristályosodásában – amely alapvetően befolyásolt egy sor közép-kelet-európai rendszerváltást – először is meghatározó szerepet játszott az államszocializmus összeomlása. "A század három, nemzetállami keretek közt szervezett fejlesztési programja" közül – úgy mint államszocializmus, fordizmus, importhelyettesítő iparosítás – ez bukott meg utoljára (Altvater 1994: 520). Amíg a nyugat-európai társadalmakban a fordista-keynesiánus rendszert sikeresen váltotta fel egy új, transznacionális-neoliberális berendezkedés, addig a kelet-európai társadalmak 80-as évekbeli stagnálása a rendszer teljes összeomlásába torkollott. Részben ennek a fáziskésésnek, tehát a válság elhúzódásának és a késedelmes alkalmazkodásnak tudható be, hogy a térségben ilyen könnyen teret nyertek a nyugati erők ideológiái és célkitűzései, az ezek mögött meghúzódó érdekekkel együtt. Különösen a neoliberalizmus bizonyult rendkívül vonzónak Közép-Kelet-Európában, mivel ez adja a legitimációjukat vesztett államszocialista rendszerek legradikálisabb bírálatát. (Szacki 1995) Közép-Kelet-Európában azonban a neoliberális átalakulás nem támaszkodhatott sem meggyökeresedett társadalmi csoportokra, sem saját nemzeti programokra. Ehhez e csoportokat – különös tekintettel a polgári osztályra – előbb létre kellett hozni. A neoliberális reformprogramok társadalmi bázisát ezért főképpen értelmiségiek és az állami elit egyes csoportjai alkották, amely erők zömmel nem rendelkeztek különösebb társadalmi beágyazottsággal. Éppen ezek a jellemzői egy passzív forradalomnak (vö. Gramsci 1971: 58, 105). Gramsci szerint a passzív forradalom olyan gyökeres társadalmi átalakulás, amely a megelőző termelési mód kifáradásából következik, ám egy olyan elit vezetésével valósul meg, amelynek ideológiája nem közvetlenül a helyi gazdasági és társadalmi viszonyokat képezi le, hanem alapvetően nemzetközi folyamatok befolyását tükrözi. Szorosan ehhez kapcsolódik a passzív forradalom harmadik jellemzője, vagyis az a tény, hogy a társadalmi megújulás élére az állam áll, azzal a céllal, hogy létrehozza a további reformok társadalmi bázisát.

A reformelitek többnyire gyenge társadalmi beágyazottsága és az átalakuló államok gyengesége (Eichengreen/Kohl 1998) magyarázza, miért keresték az elitek kezdettől fogva programjuk külső támogatását. Ebből a szempontból eleinte a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatása játszott döntő szerepet (Greskovits 1998). Ám hamarosan sokkal nagyobb jelentőségre tett szert az európai uniós tagság. Az EU ugyanis pontosan azt testesíti meg, amit a kelet-európai országok történelmük során nem tudtak elérni, most azonban mintha a közvetlen közelébe kerültek volna: anyagi gazdagságot, stabil demokráciát és egy olyan nemzetközi integrációt, amely látszólag a tagállamok egyenrangú részvételén alapul. Ezért a "visszatérés Európába" (vagyis az uniós csatlakozás) nem csupán újabb külső támasza bizonyos belső reformoknak. Ez a célkitűzés egyúttal olyan ideológiai alapot biztosít a kelet-európai társadalmaknak, amelyre hivatkozva a neoliberális átalakulással járó áldozatok is sokáig elfogadtathatók.

4.2. A neoliberális reformok társadalmi következményei

A passzív forradalom az az előfeltétel, amely biztosítja a kelet-európai szereplőknek a transznacionális történelmi blokkba való fokozatos betagozódásukat. Az európai normákhoz való alkalmazkodás és a neoliberális reformok átrendezik a közép-európai társadalmak belső erőviszonyait, és létrehozzák a csatlakozás új társadalmi bázisát. Ahogy korábban már kifejtettem, a legtöbb közép-kelet-európai gazdaságban a stratégiai ágazatokat a külföldi tőke magas aránya jellemzi, ami a hazai burzsoázia nélkül megvalósuló rendszerváltás egyik legjelentősebb következménye. E fejleményből Holman (2001: 177, kiemelés az eredetiben) az alábbi következtetésre jut: "It is foreign capital – and the quasi-state structures and cadres at the supranational level organically related to it – which plays an essential role in the process of transnational class formation in CEE. The ownership and control of economically relevant assets, and the income generating nature of it, are increasingly transnational phenomena, while the growing inequality in the distribution of these assets is defended – that is, presented as the 'general interest' – by the new power elites." ("A közép-kelet-európai transznacionális osztályképződés folyamatában kulcsszerepet játszik a külföldi tőke, és a hozzá szervesen kapcsolódó szupranacionális kvázi-állami struktúrák és káderek. A gazdasági relevanciával bíró eszközök és az ezek jövedelemtermelő képessége fölötti tulajdon és ellenőrzés növekvő mértékben transznacionális. Az egyre növekvő egyenlőtlenséget, amely ezen eszközök elosztását jellemzi – általános érdekként beállítva azt -, az új hatalmi elit védelmezi." – a szerk.) Hogy ez utóbbi kijelentés mennyire érvényes Közép-Kelet-Európára, azt jól illusztrálja az EU és Magyarország konfliktusa a külföldi befektetőknek nyújtott adókedvezmények ügyében. Magyarországon nagyon liberális a működőtőke-befektetések szabályozása. A külföldi befektetők számára különösen a nagyvonalú adókedvezmények lehetnek csábítóak¹⁰ . Ezeket azzal szokták indokolni, hogy a befektetések megkönnyítése a gazdaság modernizációjának feltétele, az adóbevételek ezzel járó kiesése pedig még mindig a kisebbik rossz. Miközben a magyar kormány szeretné addig fenntartani a kedvezményeket, ameddig csak lehet, addig az EU-ban ezek rejtett állami támogatásnak minősülnek, ami nem egyeztethető össze a csatlakozással. Jól látszik tehát, hogy a magyar kormány a magáévá tette a külföldi befektetők követeléseit, és ezeket a költségvetési politikára gyakorolt hatásaik ellenére is a közérdeket szolgálónak tekinti.

Ez a Közép-Kelet-Európában zajló transznacionális osztályképződésnek egy másik fontos jellegzetességéhez vezet: a külföldi befektetők tevékenysége nem korlátozódik a gazdaság területére, hanem ezzel párhuzamosan a "házigazda" kormányok politikai álláspontját is befolyásolják. Magyarországon például 1997-ben létrehozták a Befektetői Tanácsot, amelynek tagságát mintegy 40 multinacionális konszern illetve ezek magyarországi szervezetei alkotják. A tagság feltétele a legalább 100 millió USD nagyságú magyarországi befektetés, ami a magyar befektetőket formálisan ugyan nem, gyakorlatilag azonban mégiscsak kizárja. A Befektetői Tanács évente kétszer gyűlik össze zártkörű tanácskozásra, amelynek gyakran a miniszterelnök is vendége. (A forrás Christoph Dörrenbächer és Dorothee Bohle interjúja a magyar Gazdasági Minisztériumban 2002. május 27-én.) Az egyes közép-kelet-európai országokban 1999-től kezdve az ERT is létrehozott ún. Bővítési Tanácsokat, amelyek összekötő kapocsként működnek a nemzeti kormányok, az ERT Bővítési Munkacsoportja és az Európai Bizottság között, azzal a céllal, hogy elősegítsék a gyors bővítést (ERT, évszám nélkül). Ha a szervezett transznacionális tőke általában véve támogatja is Magyarország (és más közép-kelet-európai országok) gyors EU-csatlakozását, egyes esetekben előfordul, hogy éppen az uniós előírások megkerüléséért lép fel. Az EU által kifogásolt adókedvezmények ügyében például a magyar kormány számíthat a külföldi befektetők fegyverbarátságára¹¹ . Egy másik példája ennek a magatartásnak, ahogy a British Tobacco – Magyarország legnagyobb dohánygyártója és ERT-tag – elérte, hogy Magyarország haladékot kapjon az uniós dohánypiaci előírások bevezetésére¹² , vagy ahogy a Deutsche Telekomnak, a magyar MATÁV fő tulajdonosának sikerült elodáznia a magyar telekommunikációs piac liberalizációját. Összességében jól látszik tehát, hogy a külföldi befektetők nem csak gazdasági téren aktívak, de keresik a házigazda kormányok politikai befolyásolásának lehetőségét is, ezzel saját stratégiájuk részévé téve őket.

Hogy ezek az erők milyen mértékben növelhetik befolyásukat, arról persze nehéz általánosságban beszélni, ez ugyanis más transznacionális és nemzeti tényezők gazdasági erejétől és törekvéseitől is függ. A jövő kutatásainak feladata lesz, hogy alaposabb elemzésnek vessék alá a különbőző transznacionális tőkéscsoportok illetve a nemzeti és a transznacionális szereplők közti kapcsolatok és konfliktusok alakulását az egyes közép-kelet-európai országokban. Bár az egyes közép-kelet-európai országok gyaníthatóan jelentős különbségeket mutatnak, úgy gondolom, a nemzeti tőkéhez kötődő erők összességében túl gyengék ahhoz, hogy hosszabb távon számottevő pozíciókat tudjanak megtartani.

Az államszocializmus összeomlása, a neoliberális szerkezetváltás és a közép-kelet-európai országok fokozatos európai alkalmazkodása a szakszervezetek és a baloldali politikai erők cselekvőképességének meggyengülését eredményezte. A 90-es évek folyamán különösen a szakszervezeteknek kellett szembenézniük tagságuk és befolyásuk nagymértékű elvesztésével. Az ipari kapcsolatok rendszere erősen decentralizálódott, az új magánszektor a közép-kelet-európai országok zömében szinte szakszervezetmentes, a szakszervezetek taglétszáma pedig rohamosan csökkent (Langewiesche/Tóth 2002, Ost 2000, Greskovits 1998). A baloldal ideológusainak összességében nem sikerült alternatívát állítani a "visszatérés Európába" neoliberális programjával szemben.

Mintegy tükörképeként az európai integráció elmélyítéséről folyó nyugati disputának, az uniós csatlakozás ellenzői keleten is főként idegengyűlölő és nacionalista csoportok. A legutóbbi lengyelországi parlamenti választások után, 2001 szeptemberében két szélsőjobboldalinak nevezhető EU-ellenes párt is bekerült a parlamentbe: Lepper parasztszövetsége, a samoobrona (ami magyarul annyit tesz: Önvédelem), valamint a Lengyel Családok Ligája. E pártok bázisa főleg azokból a társadalmi-gazdasági miliőkből kerül ki, amelyek a rendszerváltás vesztesei közé tartoznak – vidéki területek, nehézipar, az állami szektor egyes területei -, és e pártok, bár nagyon torz módon, de megjelenítik e miliők rendszerváltással kapcsolatos problémáit. Ez alighanem megkülönbözteti a lengyel EU-ellenes erőket a más közép-kelet-európai országokban működőktől, ahol az örökölt strukturális problémák kevésbé súlyosak voltak. A cseh Vaclav Klaus például, aki pártja, az ODS élén újra meg újra heves támadásokat intéz az állítólag túlságosan kommunista EU ellen, ideológiailag inkább az új, jobboldali populista áramlatokkal rokonítható, és társadalmi bázisa is összetettebb.

4.3. A tagságért folyó versenyfutás szervesülése

Hogy a kelet-európai társadalmak számára miért ennyire fontos az EU-csatlakozás, és hogy miért nem kérdőjelezik meg soha komolyan az EU által támasztott követelményeket, arra a neoliberális szerkezetváltás következtében átrendeződő társadalmi erőviszonyok és a passzív forradalom a válasz. Már csak egyetlen kérdés marad: vajon mivel magyarázható, hogy a közép-kelet-európai országok nem mutatnak szorosabb együttműködést annak érdekében, hogy jobb tárgyalási pozíciót érjenek el az EU-val szemben? A régió országainak uniós kapcsolatait jellemző – és az EU által kialakított – "kerékagy-küllő modell" nagymértékben csökkenti az együttműködési készséget, ám magyarázatra szorul, hogyan válik sajátjukká, hogyan szervesül ez a modell a közép-kelet-európai társadalmakban¹³ . Első magyarázatom egy korábban kifejtett érvhez nyúl vissza: a társadalmak nemzeti (vagy nacionalista) lobogók alatti mozgósítása bele van kódolva a neoliberális szerkezetváltás jellegzetes módjába. Vagyis bármennyire transznacionalizálódtak is a közép-kelet-európai országok társadalmi-gazdasági rendszerei, az Európába való visszatérés mindenütt nemzeti ügyként fogalmazódik meg, ahol a szereplők igyekeznek lehetőleg világosan megkülönböztetni magukat szomszédaiktól. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a neoliberális szerkezetváltás – akár a centrumban, akár a periférián – nemigen kedvez a transznacionális szolidaritás kialakulásának.

A tagságért folyó verseny szervesülésének egy másik, ezt kiegészítő magyarázatát adta nemrégiben Greskovits (2001). Érvelése szerint az Európába való visszatérés ideológiája Kelet-Európában a fejlődési ideológia szerepét töltheti be, amelyet erősen meghatároznak a történelmi tapasztalatok. A közép-kelet-európai országok nem először próbálnak "európaivá", vagyis a fejlettebb kapitalizmus részévé válni, vagy éppen egy alternatív fejlődési modellre támaszkodva felzárkózni. A régió sajátossága azonban, hogy ez ideig valamennyi ilyen próbálkozás kudarcot vallott. Ez alapján úgy is érvelhetünk, hogy a közép-kelet-európai országok együttműködési készségének hiánya arra a – történelmi tapasztalatokban gyökerező – félelemre vezethető vissza, hogy az ország újra a világtörténelem veszteseinek táborába kerülhet.

5. Végezetül

A fenti írásban kifejtettem, hogy mind az európai integráció elmélyítése, mind a bővítés konkrét formája a társadalmi erőviszonyok átrendeződésének eredménye, amely végső soron a globalizáció komplex folyamatából következik. Mindkét vállalkozásról elmondható, hogy a folyamatok irányítása a transznacionális tőke és szupranacionális szereplők kezébe került, ám ez a két esetben igen különböző eredményekhez vezetett. Az integráció elmélyítését a szociáldemokrata, a centrista és a kevéssé befolyásos politikai erők bevonásával sikerült valamiféle elitkísérletből széles – bár ingatag – társadalmi támogatottságot élvező üggyé változtatni. Nyugat-Európában tehát az átalakulás egy társadalmilag beágyazott neoliberalizmushoz vezetett. Az EU bővítése nagyrészt szintén transznacionális tőkéscsoportok és szupranacionális szereplők érdekeire vezethető vissza. A bővítési koalíció azonban jóval szűkebb, mint az integráció elmélyítését támogató tábor, és nincs benne egyetlen erő sem, amely fellépne a szociális jogok és a pénzügyi támogatások tagjelöltekre való teljes kiterjesztéséért. Vagyis azt a konkrét formát, amelyben Közép-Kelet-Európa beilleszkedése megvalósul, egy sokkal radikálisabb neoliberalizmus jellemzi. A bővítési folyamat sokkal egyértelműbben tükrözi a transznacionális tőkéscsoportok érdekeinek hatását. Ez az első tényező, amely megkülönbözteti az unió jelenlegi bővítését a korábbi bővítési fordulóktól. Az EU történetében először az unió bővítését csökkentett szolidaritás kíséri, és valószínűnek tűnik a másodrendű tagság intézményének megszilárdulása is.

A második ok, amiért "a kontinens európaivá válása" a keleti bővítéssel új jelentést kap, Közép-Kelet-Európa sajátos történelmi örökségével függ össze. Más (észak-, nyugat- és dél-) európai országokkal ellentétben itt az Európába való visszatérés nem támaszkodhatott megszilárdult társadalmi csoportokra és egy széles támogatottságnak örvendő, saját nemzeti programra. A belső burzsoázia hiánya miatt az EU-hoz való közeledést olyan értelmiségiek és reformelitek valósították meg, amelyek nem mindig rendelkeztek megfelelő társadalmi támogatottsággal, és amelyek ezért az európai kapcsolatot a rendszerváltás külső támaszaként használták. Az is nagyrészt a saját burzsoázia hiányának köszönhető, hogy az új tulajdonosi osztályban ilyen jelentőségre tehettek szert külföldi csoportok.

Ha elemzésem helytálló, akkor Kelet- és Nyugat-Európa kapcsolatai nagymértékben függenek egy kialakulóban lévő transznacionális tőkésosztály célkitűzéseitől. Kérdéses azonban, hogy ezek a célkitűzések mennyiben képezhetik egy hosszú távú stabilitás alapjait. A neoliberális program legnagyobb hiányossága, hogy míg egyfelől fokozza az egyes országokon belüli és az országok közti egyenlőtlenségeket, megakadályozza egy transznacionális szolidaritás kialakulását, pedig egyedül ez tudná biztosítani a társadalmi kohézió minimumát a kibővített Európán belül. A neoliberális elképzelés ehelyett egyre inkább a szűken értelmezett nemzeti kötődések felélesztésében látja egy (csökkentett) társadalmi szolidaritás lehetséges alapját, amely azonban nagyon könnyen nacionalista színezetet is ölthet. Ezt a veszélyt – amely máris nyilvánvaló mind Keleten, mind Nyugaton – tovább fokozhatja a keleti bővítés piaci radikalizmusa, egy ilyen bővítés ugyanis erősíti a rendszerkonkurenciát.

(Fordította: Bellon Erika)

Irodalom:

Altvater, E. (1994): Operationsfeld Weltmarkt oder: Die Transformation des souveränen Nationalstaates in den nationalen Wettbewerbsstaat, in: PROKLA 97, Vol. 24, Nr. 4, 517-547.

Altvater, E. – B. Mahnkopf (1993): Gewerkschaften vor der europäischen Herausforderung. Tarifpolitik nach Mauer und Maastricht. Münster, Westfälisches Dampfboot

Baldwin, R. E. (1994): Towards an Integrated Europe. London, Centre for Economic Policy Research.

Betz, H.-G. (1993): The New Politics of Resentment: Radical Right-Wing Populist Parties in Western Europe, in: Comparative Politics, Vol. 25, Nr. 4, 413-428.

Bevan A., S. Estrin és H. Grabbe (2001): The impact of EU accession prospects on FDI inflows to central and eastern Europe. ESRC Policy Paper 06/01

Bieler, A. (2000): Globalisation and Enlargement of the European Union. Austrian and Swedish Social Forces in the Struggle over Membership. London/New York, Routledge

Bieler, A. – A. Morton, szerk. (2001): Social Forces in the Making of the New Europe. The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Houndsmill, Palgrave

Bieling, H.-J. (2001): European Constitutionalism and Industrial Relations, in: Social Forces in the Making of the New Europe. The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy, szerkesztette A. Bieler és A. Morton. Houndsmill, Palgrave, 93-114.

Bieling, H.-J. – J. Steinhilber, szerk. (2000): Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie. Münster, Westfälisches Dampfboot

Bohle, D. (2002): Europas neue Peripherie. Polens Transformation und transnationale Integration. Münster, Westfälisches Dampfboot

Cowles, M. G. (1995): Setting the Agenda for a New Europe: The ERT and EC 1992, in: Journal of Common Market Studies, Vol. 33, Nr. 4: 501-526.

Cox, R. (1987): Production, Power, and World Order. New York, Columbia University Press

Eichengreen, B. – R. Kohl (1998): The External Sector, the State, and Development in Eastern Europe, in Enlarging Europe: The Industrial Foundations of a New Political Reality. Szerkesztette J. Zysman és A. Schwartz, Berkely, University of California: 169-201.

ERT (European Roundtable of Industrialists) (1991): Reshaping Europe. Brüsszel

ERT (European Roundtable of Industrialists) (1999): The East-West Win-Win Business Experience. Brüsszel

ERT (European Roundtable of Industrialists) (2001): Opening up the business opportunities of EU enlargement. ERT Position Paper and Analysis of the Economic Costs and Benefits of EU Enlargement. Brüsszel

ERT (European Roundtable of Industrialists) (évszám nélkül). East-West Win-Win Business Experience in Hungary. The latest developments and the updated ERT Enlargement Business Council Report on Hungary. Brüsszel

Európai Bizottság (2002a): Communication from the Commission. Information Note: Common Financial Framework 2004-2006 for the Accession Negotiations. SEC (2002) 102 final

Európai Bizottság (2002b): Erweiterung und Landwirtschaft: Die erfolgreiche Integration der neuen Mitgliedsstaaten in die GAP. Diskussionspapier SEK (2002) 95 endgültig

Gaudissart, M.-A. – A. Sinnaeve (1997): The Role of the White Paper in the Preparation of the Eastern Enlargement, in: Enlarging the European Union. Relations between the EU and Central and Eastern Europe. Szerkesztette M. Marescu. London/New York, Longman, 41-72.

Gowan, P. (1995): Neo-Liberal Theory and Practice for Eastern Europe, in New Left Review (213), 3-60.

Grabbe, H. (1998): A Partnership for Accession? The Implication of EU Conditionalitity for the Central and East European Applicants. San Domenico di Fiesole, Robert Schuman Centre Working Paper

Grabbe, H. – K. Hughes (1998): Enlarging the EU Eastwards. London: Royal Institute of International Affairs

Gramsci, A. (1971): Selections from the Prison Notebooks. New York, International Publishers

Greskovits, B. (1998): The Political Economy of Protest and Patience. East European and Latin American Transformations Compared. Budapest, London, New York, Central European University Press

Greskovits, B. (2001): Framing A Repeated Development Effort: The Ideology of Eastern Europe's Return to Europe and its Discontents. Kézirat

Greskovits, B. – D. Bohle (2001): Development Pathways on Europe's Periphery: Poland and Hungary's Return to Europe Compared, in: Polish Sociological Review Vol. 133, Nr. 1, 3-28.

Hirsch, J. (1995): Der nationale Wettbewerbsstaat. Staat, Demokratie und Politik im globalen Kapitalismus. Berlin-Amsterdam, Edition ID-Archiv

Hix, S. (1994): The Study of the European Community: The Challenge of Comparative Politics, in: West European Politics, Vol. 17, Nr. 1, 1-30.

Holman, O. (2001): The Enlargement of the European Union towards Central and Eastern Europe: The Role of Supranational and Transnational Actors, in: Social Forces in the Making of the New Europe. Szerkesztette A. Bieler és A. Morton. Houndmills, Palgrave, 161-184.

Hyde-Price, A. (2000): Germany and European Order. Enlarging NATO and the EU. Manchester, Manchester University Press

Inotai, A. (1999): Political, Economic and Social Arguments for and against EU Enlargement. A Survey of the Influence Pressure Groups. Budapest, Institute for World Economics, Hungarian Academy of Sciences, Working Paper 101.

Kohler-Koch, B. – R. Eising, szerk. (1999): The Transformation of Governance in the European Union. London, Routledge

Kurz, C. – V. Wittke (1998): Die Nutzung industrieller Kapazitäten in Mittelosteuropa durch westliche Unternehmen – Entwicklungspfade einer neuen industriellen Arbeitsteilung, in SOFI-Mitteilungen, Nr. 26, 45-68.

Langewiesche, R. – A. Tóth (2002): Einführung: Besonderheiten der anstehenden Erweiterung, in Die Einheit Europas. Zur politischen, wirtschaftlichen und sozialen Dimension der EU-Erweiterung. Szerkesztette Langewiesche, R. és A. Tóth. Münster, Westfälisches Dampfboot, 7-62.

Mayhew Alan (2002): The Commisssion's Proposals for the enlargement end-game: breaking the golden rules? In Dossier: Enlargement, 17. April 2002, European Policy Center, www.theepc.be.

Moravcsik, A. (1998): The Choice for Europe: Social Purpose and State Power from Messina to Maastricht. Ithaca, Cornell University Press

Ost, D. (2000): Illusionary Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Post-Communist Class Identities, in: Politics and Society, Vol. 28, Nr. 4, 503-530.

Perez, S. A. (2000): From Decentralization to Reorganization: Explaining the Return to National Bargaining in Italy and Spain, in: Comparative Politics, Vol. 32, Nr. 4, 437-538.

Preston, C. (1997): Enlargement and Integration in the European Union. London, New York, Routledge

Rhodes, M. (1998): Globalisation, Labor Markets and Welfare States: A future of ‘Competetive Corporatism‘? In: The Future of European Welfare. Szerkesztette M. Rhodes és Y. Mény, Houndsmill: Palgrave, 178-203.

Ross, G. (1995): Jacques Delors and European Integration. Cambridge: Polity Press

Sandholtz, W. – J. Zysman (1989): 1992: Recasting the European Bargain, in: World Politics, Vol. XVII, Nr. 1, 5-128.

Schaper-Rinkel, P. (1999): Zur politischen Produktion von Sachzwängen. Die europäische Informationsgesellschaft als regulativer Rahmen zur Sicherung der Wettbewerbsfähigkeit, in PROKLA 114, Vol. 29, Nr. 1, 29-55.

Scharpf, F. (1996): Negative and Positive Integration in the Political Economy of European Welfare States, in: Gouvernance in the European Union. Szerkesztette G. Marks, F. W. Scharpf, P. C. Schmitter és W. Streeck London, SAGE, 15-39.

Schimmelfenning, F. (2000): International Socialization in the New Europe: Rational Action in an Institutional Environment, in: European Journal of International Relations, Vol. 6, Nr. 1, 109-140.

Schulten, T. (2000): Zwischen nationalem Wettbewerbskorporatismus und symbolischen Euro-Korporatismus – zur Einbindung der Gewerkschaften in die neoliberale Restrukturierung Europas, in Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette H. J. Bieling és J. Steinhilber. Münster, Westfälisches Dampfboot, 222-242.

Sedelmeier, U. (2001): EU Eastern Enlargement in Comparative Perspective, in Journal of European Public Policy, Vol. 8, Nr. 4, 662-670.

Streeck, W. (1999): Competitive Solidarity: Rethinking the European Social Model. Köln, Max Planck Institut für Gesellschaftsforschung. Working Paper 99-8. http://www.mpi-fg-koeln.mpg.de/pu/workpap/wp99-8/wp99-8.html

Szacki, J. (1995): Liberalism after Communism. Budapest, London, New York, Central University Press

Szalai, E. (2001): The Economic Elite and Social Structure in the Hungarian Capitalism, in: Central European Political Science Review, Vol. 2, Nr. 5, 115-151.

Van Apeldoorn, B. (2000): Transnationale Klassen und Europäisches Regieren: Der European Round Table of Industrialists, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie. Szerkesztette H. J. Bieling és J. Steinhilber. Münster, Westfälisches Dampfboot, 189-221.

Ziltener, P. (1999): Strukturwandel der Europäischen Integration. Die Europäische Union und die Veränderung von Staatlichkeit. Münster, Westfälisches Dampfboot

Zysman, J. – A. Schwartz, szerk. (1998): Enlarging Europe: The Industrial Foundations of a New Political Reality. Berkely, University of California

Jegyzetek

1 Köszönet Ondrej Cisarnak, Gergana Dimitrovának, Greskovits Bélának, Husz Dórának, Nicole Lindstromnak és Piroska Dórának, valamint az ECPR Joint Session Workshop "Enlargement and European Governance" (Torinó, 2002. március 22-27.) résztvevőinek a fenti írás egy korábbi változatához fűzött megjegyzéseikért.

2 A legújabb integrációelméleti vitákról lásd pl. Moravcsik 1998, Kohler-Koch és Eising 1999, Hix 1994. Az integráció gyorsan dagadó irodalmáról lásd elsősorban Preston 1997, Grabbe és Hughes 1998, Sedelmeier 2001, Schimmelfennig 2000.

3 E feltevés a nemzetközi ill. az európai társadalmi-gazdasági berendezkedés neogramsciánus interpretációira támaszkodik. (vö. Cox 1987, Bieler 2000, Bieler és Morton 2001, Bieling és Steinhilber 2000)

4 Az európai szociáldemokrata és centrista erők számára a keynesiánus kísérlet Mitterand elnöksége alatti bukása jelentette a döntő lökést, hogy immár határozottabban kiálljanak az európai integráció ügyéért. Az sem véletlen, hogy a jelenlegi Európához vezető integrációs fellendülés Jacques Delors elnökségéhez fűződik. Bár Delors elnökségéről elsősorban az egységes belső piac jut eszünkbe, "víziója" nem merült ki pusztán ennek a tervnek a radikális deregulációt jelentő végrehajtásában. Delors idején több intézményi reformra is sor került, felértékelődtek a szerkezeti és regionális alapok, és megerősödött az egységes belső piac "szociális dimenziója". (Ross 1995)

5 Gramsci történelmi blokknak nevezi a társadalmi-gazdasági alap és a politizáló, illetve civil társadalom kölcsönhatását. Minden történelmi blokk különböző osztályfrakciók viszonylag stabil szövetségén nyugszik. (Gramsci 1971, 366.)

6 A tíz közép-kelet-európai tagjelölt ország: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia és Bulgária.

7 A Bizottság javaslatai alapján a bővítés költségei 2006-ig 40 milliárd eurót tesznek ki, ami az EU költségvetésének hozzávetőleg 7%-a. A bővítés nettó – vagyis a tagsági hozzájárulások levonása után fennmaradó – költsége azonban már csak 28 milliárd euró. Ez az összeg durván a fele az Agenda 2000-ben kalkulált, majd az 1999-es berlini csúcsértekezleten elfogadott csatlakozási költségnek – miközben akkor még csak hat új tagországról volt szó a mostani tízzel szemben.

8 Ez azonban nem jelenti azt, hogy a transznacionális tőke általában véve ellenezné a szociális körülmények kiegyenlítődését. Azokban az esetekben, ahol a nagymértékű szociális különbségek veszélyeztetik a transznacionális üzletmenetet, minden további nélkül előfordulhat, hogy a multik támogatják bizonyos szociális normák közelítését. Lényeges azonban, hogy a szociálpolitika a gazdasági prioritások függvénye marad.

9 A következő elemzés nagymértékben támaszkodik egy, a lengyel rendszerváltásról készült tanulmány eredményeinek általánosítására (Bohle 2002), valamint a lengyel és a magyar rendszerváltás egy összehasonlító elemzésére (Greskovits és Bohle 2001).

10 Így aztán az Audi győri leányvállalata, amely a vállalat összesített forgalmából állítólag durván 12%-kal részesedik, az adókedvezmények következtében mintegy 74%-kal járul hozzá az Audi-csoport nyereségéhez. A fenti információért Jochen Tholennek tartozom köszönettel.

11 Interjú a magyar Gazdasági Minisztériumban, 2002. május 27. Valószínűsíthető, hogy ugyanezek a szereplők az EU-álláspont befolyásolásával is megpróbálkoznak.

12 A fenti információért Husz Dórának tartozom köszönettel.

13 Hogy a közép-kelet-európai országokban milyen messzire jutott a tagságért folyó verseny szervesülése, azt jól mutatja a következő anekdota. A Bizottság először 2001-ben tekintett el attól, hogy sorrendet tegyen közzé a tagjelöltek felkészültségéről készített jelentésében. Ennek azonban nem akadályozta meg a jelölteket abban, hogy saját maguk állítsanak fel efféle sorrendet. A magyar Népszabadság pl. nagy gonddal ismertette a jelentés azon fejezeteit, amelyek az egyes tagjelöltek felkészültségét értékelték. Ez alapján arra az eredményre jutott, hogy a listát Magyarország és Szlovénia vezeti, megelőzve Csehországot és Lengyelországot.

A kritikus elemzés szerint az Unió a kompromisszumokkal és a leendő új tagállamokra gyakorolt nyomással eljutott egy olyan határig, amelyen túl az eddigi politikák változatlan folytatása veszélyezteti az integrációban eddig elért eredményeket, és zsákutcába viszi a folyamatot. A hazai gazdaságpolitikát sem lehet ennek figyelembe vétele nélkül alakítani.

Az integráció eddigi útjáról

Az európai integráció francia kezdeményezésre, a Szén és Acélközösség létrehozásával 1951-ben indult útjára. Jean Monnet, a francia tervhivatal miniszteri rangú vezetője javasolta, hogy a nyugat-európai nehézipar döntő szektorait közös igazgatás alá helyezzék, ami kizárja, hogy újabb háború induljon az érintett országok, mindenekelőtt Németország és Franciaország között. Az elgondolás technikai-gazdasági szempontból is életképes volt, hiszen egy viszonylag szűk körben a határok minden oldalán nagy kapacitások álltak rendelkezésre, amelyeket a háború után modernizálni, világszínvonalra emelni lehetett. A javaslatot felkarolta és sikerre vitte Robert Schumann francia külügyminiszter. A kezdeményezőknek távlati integrációs terveik is voltak, föderatív Európa-kép lebegett szemük előtt, de számoltak azzal, hogy a megvalósítás hosszú időt vesz igénybe, csak fokozatosan, lépésről-lépésre lehet előrehaladni, és az együttműködést gazdasági téren kell elkezdeni. Nagyrészt ezeknek az elveknek köszönhető a gyakorlati siker.

A következő lépés az Euratom, az atomenergia területén való együttműködés, majd az Európai Gazdasági Közösség megalapítása volt, amivel széles alapokra helyezték az integrációs folyamatot. A Római Szerződés 1958. január 1-jén lépett életbe. A Közösségben a liberális elvek domináltak, egyesített közös piacot kívántak létrehozni (innen ered hétköznapi neve), amelyben megvalósul az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőkék szabad áramlása. Felismerték azonban, hogy a közös ügyek intézéséhez és az integráció előmozdításához központosított szervezetre és intézményrendszerre van szükség, amelyet a tapasztalatok fényében többször átszerveztek és kibővítettek. A Közösség fő döntéshozó szerve az állam és kormányfőkből álló Európai Tanács lett. Az Európai Bizottság feladata a javaslatok kidolgozása, és gondoskodik a határozatok (az európai törvények) végrehajtásáról és ellenőrzéséről. Tanácskozási jogkörrel, a döntések előkészítésében való részvétellel megalakult az Európai Parlament, amelynek képviselőit 1979 óta a tagállamok polgárai közvetlenül választják.

Az integráció a kettéosztott Európában kezdődött, amikor a világpolitikára két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió döntő befolyást gyakorolt. A közvetlen gazdasági elgondolásokon túl az integrációs folyamat elindításának célja volt:

• Megállítani a Szovjetunió, a kommunista eszmék befolyásának terjedését Közép- és Kelet-Európa megegyezéses határain;
• stabilizálni a demokratikus államberendezkedést és a piacgazdaságot;
• a modern technika és gazdaság fejlesztésére alkalmas nagy-piacot kialakítani;
• az euroatlanti együttműködésen belül erősíteni a háború után meggyengült Nyugat-Európa pozícióit.

A Közös Piachoz kezdetben hat állam csatlakozott, sikerének fő mozgató ereje a francia-német megbékélés és együttműködés volt. Anglia, bár meghívták, kezdetben nem lépett be a Közösségbe. Miután a II. világháború után elvesztette világhatalmi pozícióit, a gyarmatbirodalom felbomlott, az angol politika legfőbb prioritásnak az Egyesült Államokkal való együttműködést tekintette. E mellett igyekezett megőrizni a szoros kapcsolatot korábbi gyarmataival, és nem örült a kontinentális Európa túl szoros gazdasági és politikai összefogásának. A kívülálló országokkal életre hívta az Európai Szabadkereskedelmi Társulást, amelynek kezdetben hét tagja volt. Ez a laza együttműködés azonban nem állta ki az idők próbáját a Közös Piaccal folytatott versengésben. Anglia hosszas és számára kedvezőtlen feltételekkel végződő tárgyalások után, 1972-ben belépett a Közös Piacba. Angliával egy időben lépett be Írország és Dánia.

Az európai integráció a Közösség megalapítása óta két vonalon haladt előre. Az egyik a tagállamok gazdaságainak egyre szorosabb összekapcsolása és politikáinak összehangolása volt, a másik a közösség fokozatos bővítése. 1972-ben kilencre, 1981 és 1985-ben tizenkettőre, 1995-ben tizenötre bővült a tagállamok száma. A két irány között olyan módon volt kapcsolat, hogy a későbbi belépőknek el kellett fogadniuk az integráció addigra rögzített szabályait, hogy a továbbhaladás töretlen legyen. A közösség erősödéséhez a belső fejlődés és a bővülés együttesen járult hozzá.

Az elmúlt évtizedekben az Európai Gazdasági Közösség közel azonos vagy átlag feletti fejlettségi szintű országokkal bővült, négy ország (Írország, Spanyolország, Portugália és Görögország) kivételével. A négy közül egyedül Írországnak sikerült a gazdasági fejlettségi szintkülönbség behozása és az élvonalba való felzárkózás.

A fejlődés ütemét a két fő versenytárséval összevetve mutatja az 1. táblázat: Az olajválságok, az 1974-1975-ös és az 1982-1983-as gazdasági válság ellenére az 1961-1990 közötti harminc év összességében kedvező, bár nem kiugró eredményt hozott. Az EU fejlődési üteme ebben az időszakban megközelítette az Egyesült Államokét, az 1990 utáni időszakban azonban markánsan csökkent és jelentősen elmaradt az Egyesült Államoké mögött. Csekély vigaszt nyújt, hogy a Japán gazdaság a korábbi nagyfokú térnyerés után az utóbbi tizenkét évben csak sokkal gyengébb teljesítményt tudott felmutatni.

Hangsúlyváltás és keleti nyitás

Az integráció fő támogatói és első számú haszonélvezői az európai nagyvállalatok, multinacionális cégek, különösen a gépkocsigyártás és általában a gépipar, a vegyi és gyógyszeripar, az élelmiszeripar voltak. A háború utáni helyreállítás feladatai, a válságok történelmi tapasztalatai, a szocialista rendszerekkel való versengés és szembenállás a kormányokat arra ösztökélte, hogy a gazdaságban kiterjesszék az állam szerepét, aktív szociálpolitikát folytassanak, létrehozzák, illetve fejlesszék az állami oktatás, egészségügy és nyugdíjbiztosítás rendszerét. Az Európa Tanács kidolgozta és elfogadta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának (ENSZ, 1948) a szociális területre való kiterjesztését, az Európai Szociális Chartát (1961). A Közösségben a hatvanas-hetvenes években jött létre a szociális partnerség és a "jóléti állam" intézményrendszere. Ezek a funkciók azonban nemzeti hatáskörben maradtak.

Az integráció első évtizede látványos sikert hozott a vámunió 1968-ban történt megvalósulásában és a közös agrárpolitikában, Nyugat-Európa agrárfüggőségének felszámolásában. A hetvenes években hangsúlyváltás kezdődött, szélesebb területet kezdett felölelni a struktúra politika, támogatták a tudományos kutatást és a technikai fejlődést, s a figyelem középpontjába került a pénzügyi és valutáris együttműködés. Ez utóbbira többféle terv készült, létrehozták a pénzügyi együttműködés első intézményeit, bevezették a valutakígyót, de több kísérlet e téren kudarcot vallott. A pénzügyi és valutáris együttműködés a korábbiaknál mélyebben érinti a nemzeti szuverenitást, a nemzetgazdaságok további strukturális közeledését és a nemzeti gazdaságpolitikák szorosabb összehangolását követelte. A megvalósításhoz több időre és tapasztalatra volt szükség.

A szolgáltatások és a tőkék szabad áramlása, a pénzügyi és valutáris együttműködés új lendületet vett az 1987-ben életbelépett Egységes Európai Okmánnyal (Single European Act), majd a maastrichti szerződéssel (1992). E két dátum közé esik a Kelet-Európában végbement politikai és gazdasági fordulat.

Az Európai Közösség keleti nyitását a Kelet-Európában végbement politikai és gazdasági rendszerváltás tette lehetővé és politikai szükségességgé. Az 1989 novemberi párizsi rendkívüli csúcsértekezlet után Mitterrand elnök kifejezte a "szolidaritást és egységet" mindazokkal, "akik vállalják azt a fegyelmet, amelyet mi magunkra vállalunk" (1). A nyilatkozat tehát nem tartalmazott konkrét ígéretet, viszont egyértelműen meghatározta a követelményt, amit a közösség vezetői támasztanak a kelet-európai országokkal szemben.

Az átmenet gondjainak enyhítésére született meg 1989-ben a Phare program, amely a Lengyelországnak és Magyarországnak a gazdaság újjáépítéséhez nyújtott támogatás francia kezdőbetűitől kapta nevét. A Phare programot sokan a háború utáni Marshall-tervhez hasonlították, az összehasonlítás azonban nem állja meg a helyét, a Phare programban nyújtott segítség mértéke messze elmaradt elődjéétől. A program 1990 és 1998 között összesen 8,9 milliárd euro keretet nyitott meg, amiből 5,6 milliárd eurót hívtak le az országok. Magyarország ebben az időszakban az összes támogatás 14 százalékát, mintegy 800 millió eurót vett igénybe, ami az egyes évek GDP-jének 0,4-0,5 százalékát tette ki. A Marshall-segély keretében az 1948-1951 közötti három évben Anglia és Németország akkori éves GNP-jük körülbelül 5, Olaszország és Franciaország 9-10, Hollandia 16-23 százalékának megfelelő támogatásban részesült (1).

A kelet-európai országokban a kilencvenes évek elején végbement a demokratikus államrendre és a piacgazdaságra való átmenet, a rendszerváltás azonban súlyos, a szakirodalomban "transition crisis" néven emlegetett gazdasági válsággal járt. Az állami szektor és a szövetkezetek privatizálása tömeges csődökkel, a termelés nagymértékű visszaesésével és tömeges munkanélküliséggel párosult, a lakosság jövedelmei gyorsan differenciálódtak, és megjelent széles rétegek tartós szegénysége. A gazdasági visszaesés tartós hatását mutatja a 2. táblázat.

1990 – 2003: mélyíteni vagy bővíteni

A kilencvenes évek elején az Európai Közösségben a kormányok és szakemberek többségi véleménye arra hajlott, hogy még nincsenek felkészülve a keleti nyitásra, előbb a tagállamok közötti integrációt kell elmélyíteni. 1992-ben Maastrichtban új alapszerződést kötöttek, amely mélyreható változásokat hozott a Közösség életében. A tagállamok elhatározták, hogy

• egységesítik az intézményrendszert és az Európai Közösséget Európai Unióvá fejlesztik;
• létrehozzák az európai állampolgárság intézményét;
• megerősítik együttműködésüket a kül- és biztonságpolitikában, és megkezdik a közös védelmi politika kialakítását;
• szorosabbra fűzik gazdasági és pénzügyi együttműködésüket, és célul tűzik ki a valutauniót;
• megkezdik egy átláthatóbb, demokratikusabb, az állampolgárokhoz közelebb álló döntési rendszer kidolgozását.

A Szerződés létrehívta a tagállamok nemzeti bankjainak vezetőiből a "Központi Bankok Európai Rendszerét" az "Európai Központi Bankkal" a középpontban, aminek feltétele volt, hogy minden tagállam függetlenítse nemzeti bankját a kormányoktól (2).

Az alapszerződéshez csatolt jegyzőkönyv számszerűsítette a Gazdasági és Monetáris Unióhoz (GMU) való csatlakozás kritériumait (3), majd az 1997-ben kötött Stabilitási és Növekedési Paktum (4) szabályozta a kritériumok folyamatos alkalmazásának módját, és szankcionálhatóvá tette az azoktól való jelentős eltéréseket. Az előírások felső korlátot írnak elő az inflációs és a kamat ráta alakulására, valamint az államháztartási hiány és az eladósodás GDP-hez viszonyított arányára. A közös valutát, az eurót, az elszámolásokban 1999. január 1-jével, a forgalomban 2002. január 1-jével vezették be, és féléven belül kivonták a forgalomból a nemzeti valutákat. Három tagállam (Anglia, Dánia és Svédország) túl korainak és nemzeti érdekeivel ellentétesnek tartotta a valutauniót és nem csatlakozott, ezáltal az Unió megoszlott eurozónára és azon kívül álló országokra.

A kelet-európai országok megnyugtatására Maastrichtban az Unió vezetői deklarálták, hogy "nyitottak más európai nemzetek irányában, amelyek velük azonos eszméket és célokat vallanak". Az edinburgh-i csúcsértekezleten elfogadott hasonló tartalmú nyilatkozat (1992 december) feltárta, milyen célt szolgálnak e megismételt kijelentések: "Amikor felajánljuk ezt a perspektívát, a Közösség bátorítani akarja a reformok híveit és meg akarja könnyíteni a kiigazítás rövid távú gazdasági és szociális következményeinek elviselését. Ez a távlat egyben ösztönözni fogja a beruházásokat és elbizonytalanítja a túlzó nacionalizmust" (1).

A keleti nyitásról visszavonhatatlan döntést a koppenhágai csúcsértekezlet hozott 1993 júniusában. A felvétel következő négy kritériumát határozták meg:

• a demokratikus intézményi rendszer stabilitása, jogállamiság, az emberi és a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme;
• működő piacgazdaság;
• képesség arra, hogy megállják helyüket az Unión belül a versenynyomással és a piaci erőkkel szemben;
• a tagsággal járó kötelezettségek vállalása, beleértve a politikai, gazdasági célokat és a monetáris uniót.

A kritériumok a tagsággal járó kötelezettségeket minőségileg határozták meg. A felvételi követelmények negyedik pontjából következett, hogy a teljes jogi anyag ("acquis communautaires") átvétele csatlakozási feltétel, de mint utólag tisztázták, a maastrichti kritériumok teljesítése nem feltétel; a közös valutához való csatlakozás ideje és módja a belépés után eldöntendő kérdés maradt.

1995-ben a cannes-i csúcsértekezleten Németország azt javasolta, hogy a keleti nyitást a legfelkészültebb országokkal kezdjék és fokozatosan valósítsák meg. A Tanács azonban úgy határozott, hogy a tagfelvétel előkészítését az összes jelölt országgal meg kell kezdeni. A döntés előrevetítette, hogy fokozatosság helyett széleskörű nyitást ("big bang") terveznek. 1998 és 2000 között nyitották meg a hivatalos csatlakozási tárgyalásokat 10 közép és kelet-európai országgal, valamint Ciprussal, Máltával és Törökországgal. A Nizzai Szerződés (5) 2001-ben meghatározta a leendő tagállamok képviseletét az Európai Parlamentben, az Európai Bizottságban és a testületekben, valamint az ország szavazatok súlyát az Európai Tanácsban. Nizzában kimondták, hogy az Unió intézményi rendszere most már alkalmas az új tagországok befogadására, a keleti bővítésnek nincs több intézményi előfeltétele.

Az intézményi reformok ügye azonban a bővítésig sem került le a napirendről, 2002 tavaszán összehívták a Konventet az Unió működési mechanizmusának megreformálására és alkotmány-javaslat kidolgozására. A Konvent munkájában a gazdasági bizottság nem tett lényegi módosító javaslatokat. A Konvent elnöksége az integráció további mélyítésére törekedett, de javaslatainak jórészét már a Konventben elutasították. Az előterjesztett alkotmány-tervezet jogszabályi rendezésre törekszik és nem foglalkozik a gazdasági együttműködésben meglevő nehézségekkel, illetve az égető problémák érdemi újraszabályozásával. Az alkotmány-tervezetet az állam- és kormányfők kibővített kormányközi konferenciája fogja megtárgyalni 2003 októberétől kezdve, és legkésőbb jövő év tavaszáig kell döntést hoznia. A konferencián a jövő májusban taggá váló államok, tehát Magyarország is, teljes jogú tagként vehetnek részt. A tagállamokban a ratifikációs eljárás 2003 júniusa, az európai parlamenti választások után kezdődik.

Az Európai Gazdasági Közösség a fennálló társadalmi rendet és a hozott közös törvényi erejű szabályokat védte, ezt képviselve feladatának tekintette a tagállamok közötti egyeztetést, a fejlettségi szintek kiegyenlítését, a társadalmakban fellépő osztályellentétek kiéleződésének megelőzését. Az Unió létrehozásával a konvergencia és a kohézió jelszavainak tartalma, a jelszavak gyakori hangoztatása mellett, mindinkább kiürült, az egyoldalú pénzügyi orientáció került előtérbe, az adórendszerek változtatásai nyíltan a nagyvállalatok profitérdekeit kedvezményezik, a szociális nagyrendszerek "reformja" fokozatosan csökkenti a szociális juttatásokat. A gazdasági válság és az iraki háború körüli konfliktusok további lökést adtak e változásoknak. Az Unióban a hatalmi politika került előtérbe. Mire a kelet-európai országok csatlakozása megvalósul, az Unió jellege alapvetően megváltozhat.

A csatlakozási tárgyalások 2002 decemberében a koppenhágai csúcsértekezleten zárultak le; az Unió 2004 május 1-jei tagfelvételre 8 közép- és kelet-európai országot, köztük hazánkat, valamint Ciprust és Máltát hívta meg. Bulgáriának és Romániának 2007-es belépési lehetőséget helyeztek kilátásba az előfeltételek további megvalósításától függően, míg Törökország lehetséges felvételi időpontját 2004 végéig határozzák meg. A legújabb fejlemény, hogy a Thessaloniki-i Európai Csúcsértekezlet elhatározta, szorosabbra vonják a kapcsolatokat négy nyugat-balkáni állammal, Horvátországgal, Jugoszláviával, Bosznia-Hercegovinával és Albániával, és kilátásba helyezte, hogy a nem túl távoli jövőben megkezdődhetnek a felvételi tárgyalások e négy országgal. A felvételre való felkészülés még hosszabb időt fog igénybe venni, de ha minden felvétel megvalósul, a XXI. század tízes éveiben az Unió tagországainak száma 32-re bővülhet.

Hogyan változik az Unió gazdasági helyzete a keleti bővítéssel?

2004-ben a keleti bővítéssel az Unió területe 23 százalékkal, lakosságának létszáma 20 százalékkal, 74 millió fővel növekszik. A gyarapodás azonban 2000 évi szinten 13 százalékkal csökkenti az Unió egy főre eső GDP-jét (3. táblázat), mert az új tagállamok fejlettségi szintje messze elmarad az uniós átlagtól. Az egy főre jutó GDP a nyolc kelet-európai országgal való bővítés után az USA-val szemben 58 százalékról 50 százalékra, Japánnal szemben 111 százalékról 96 százalékra csökken¹. Ez azt jelenti, hogy a területi gyarapodás és a belső piac bővülése mellett az integrációs folyamatnak jelentősen mélyebb szintről kell újraindulnia. Bulgária és Románia 2007-re előirányzott csatlakozása a területet további 11 százalékkal, a lakosság számát több mint 30 millió fővel növeli. A tíz országgal együttesen közel 28 százalékkal, 483 millió főre emelkedik az Unió lakosságának létszáma, de 18 százalékkal csökken az egy főre jutó GDP a 2000. évi szinten számítva.

A 3. táblázat adatai egyfelől arról tanúskodnak, hogy a jelenlegi 15 tagállam fejlettségi szintje sem kiegyenlített, Görögország, Portugália és Spanyolország gazdaságilag jelentősen elmarad a fejlettebb 12 ország mögött. Másfelől a 8 illetve 10 kelet-európai ország mind jóval alacsonyabb gazdasági fejlettségi szintről indul, mint a jelenlegi tagállamok belépésük idején.

Az a tény, hogy az egy főre eső GDP a valutaárfolyamok alapján számított adatokban lényegesen magasabb, mint a vásárlóerő paritás alapján számítottak, kedvezően értékelhető, mert annak a jele, hogy a fejlettségi szint és az életszínvonal különbségek kisebbek, mint első látásra. Azonban a kelet és nyugat közötti fejlettségi szintbeli különbség a PPS adatokban is nehezen és csak hosszabb távon leküzdhető mértékű. Az euro és a PPS adatok eltérése ugyanakkor azt is jelzi, hogy a közép- és kelet-európai országok valutái milyen nagy mértékben alulértékeltek. A kevésbé fejlett országok valutáinak alulértékelése a fejlett országok valutáihoz képest a közgazdasági irodalomban ismert tipikus jelenség, mértékét az EU-ban és az új tagállamok csoportjai között a 4. táblázat mutatja. Az alulértékelt valuta az egyenlőtlen cserét fejezi ki, és folyamatos veszteséget okoz a kevésbé fejlett országoknak, de fejődésükhöz nélkülözhetetlen kereskedelmi és tőkebefektetési előnyökhöz is juttatja őket.

A kibővült Unió egyik nagy kihívása lesz, hogy jelentősen megnövekszik az Unión belül a gazdaságilag fejlett és elmaradott országok közötti színvonalbeli különbség. A tizenöt jelenlegi tagállam között a három legfejlettebb és a három legkevésbé fejlett ország egy főre jutó GDP-je euróban számítva úgy viszonylik egymáshoz, mint 1:2-höz, és PPS-ben, vagyis vásárlóerő paritáson, mint 1:1,4-hez. Az öt közép-kelet-európai ország egy főre jutó GDP-je euróban úgy viszonylik az EU 12-ek átlagához, mint 1:5-höz, és PPS-ben, mint 1:2,3-hoz. A három balti állam megfelelő mutatói 1:7,2-höz és 1:3,2-höz, Bulgáriáé és Romániáé 1:13-hoz és 1:4-hez. Nagyon megnehezül tehát a piacok valós egyesítése, a konvergencia és a tagállamok közötti kohézió.

Gazdaságpolitikai célok

Az Unió alapszerződése a következőképpen határozta meg a gazdaságpolitika fő céljait: "előmozdítani a gazdasági és szociális haladást, a foglalkoztatottság magas szintjét, és a kiegyensúlyozott és fenntartható növekedést, határok nélküli övezet létrehozása révén, megerősítve a gazdasági és szociális kohéziót, és létrehozva a gazdasági és monetáris uniót, beleértve, végső soron, az egységes valuta bevezetését e szerződés egyéb előírásai szerint" (2). A gazdaságpolitika céljait az alapszerződés tovább részletezi, és az alapszerződés későbbi módosításai újabb elemekkel bővítik. A tagállamok gazdaságpolitikájukat közös megfontolás tárgyának tekintik és a Tanács keretében koordinálják. A gyakorlatban ez oly módon valósul meg, hogy a Tanács a Bizottság javaslata alapján középtávú átfogó és országra vonatkoztatott gazdaságpolitikai irányelveket fogad el, amelyek végrehajtását a Bizottság és jelentése alapján a Tanács figyelemmel kíséri és értékeli. Az utóbbi években a foglalkoztatottság szintjének emelésére külön irányelvek készültek.

A célok ilyen széleskörű megállapítását azonban két oldalról is korlátozza a szerződés és az annak alapján kialakult gyakorlat. Az egyik, hogy a monetáris és pénzügyi politikát a négy maastrichti kritérium alkalmazásához kötötték. E szabályozást – értelemszerűen – az a felfogás vezérli, hogy e négy feltételről a fiskális és monetáris politikának kell gondoskodnia, és ezek érvényesülése esetén a piaci erők biztosítják a tartós és magas szintű növekedést. A gazdasági növekedésnek ezt az automatizmusát azonban sem az elméletnek nem sikerült kielégítően bizonyítania, sem a tapasztalatok nem igazolják. A maastrichti kritériumok mindegyikét életbeléptetésük idején sem teljesítette az összes tagállam, az utóbbi két évben pedig az Unió egyre több tagja érezte úgy, hogy a recesszió megelőzését illetve leküzdését gátolja az előírt költségvetési korlát. Először Írország, majd Portugália lépte túl az előírást, a gazdasági helyzet romlásával azonban Franciaország, majd Németország sem tudta az előirányzaton belül tartani az államháztartási hiányt. A francia kormány előnyben részesítette a gazdasági növekedés ösztönzését a költségvetési hiány mérséklésével szemben, és 2006-ra halasztotta az előírás szerinti küszöb betartását. Németország esetében is fennáll a veszélye annak, hogy három egymást követő évben sem fogja tudni a sávon belülre szorítani az államháztartási hiányt. A Stabilitási és Növekedési Paktumban előirányzott szankciókat eddig egy esetben sem alkalmazták, a Paktum felpuhított értelmezése is újratárgyalásra szorul 2003 őszén (7).

A gazdaságpolitikai célok érvényesítésének másik korlátja a monetáris és a költségvetési politika olyan szétválasztása, amelyben a monetáris politikának függetlenséget biztosítottak. Az alapszerződés előírja, hogy a monetáris politika "elsődleges célja az árstabilitás fenntartása" legyen, és hogy a monetáris politika a többi gazdaságpolitikai célt csak az "árstabilitás sérelme nélkül" támogassa (2). E szabályozás azt jelenti, hogy míg a gazdaságpolitikának és ezen belül a költségvetéseknek a kidolgozása és – közös koordinációt követően – a jóváhagyása nemzeti keretekben maradt, s széles gazdaságpolitikai prioritásokat követ, addig a monetáris politika centralizált és első helyre az árstabilitást köteles tenni. Ezt a kettős megoldást – feltehetőleg – átmenetnek tekintették a költségvetési politika későbbi centralizálása felé, de érvényességi idejére súlyos feszültségeket okoz. Ma egyetlen olyan tagállam sincs, amely hajlandó lenne feladni nemzeti költségvetési politikáját, és az ideiglenes megoldás bizonytalan ideig érvényben van. A kelet-európai országok adottságainak és jelen helyzetének a gazdaságpolitika e megszorításai még kevésbé felelnek meg, mint a fejlett nyugat-európai tagállamoknak.

A konvergencia gazdasági feltételei

A gazdasági integráció előnyei elsősorban a piacok egyesítéséből, a modern termelőerőknek megfelelő méretű piac kialakításából származnak. Az új tagállamok csatlakozásának egyik fő feltétele volt, hogy vegyék át a Nyugat-Európában az évtizedek során kialakult közös piaci rendszabályokat és készüljenek fel a csatlakozás utáni érvényesítésükre. A kétoldalú megállapodások egyes vonatkozásokban lehetővé tették az uniós szabályoktól való időleges eltérést ("derogációt"), de ezek átmeneti jellegűek és a közös piacba való fokozatos, zökkenőmentes beilleszkedést szolgálják. Az új tagállamok vállalkozásainak gyengesége és ebből fakadó versenyhátránya azonban az egyesítéssel nem szűnik meg, sőt felerősödhet.

A különböző természeti adottságú és fejlettségi szintű gazdaságok piacainak egyesítéséből fakadó előnyök nagyon különböző mértékben oszlanak meg az országok, a nagy, közepes és a kisvállalatok, a társadalmi rétegek között. A gazdasági fejlettség szintjében lévő évszázados lemaradás behozásához a beruházások tartósan magas, átlag feletti arányára van szükség. Az új tagállamokban az állami költségvetések szerepe szükségképpen nagyobb, mint a gazdaságilag fejlettebb országokban. A piac kínálati és keresleti oldalának fejlesztése, a termelés és a közlekedés korszerűsítése, a kis- és középvállalkozások erősítése, a régiók szintjének kiegyenlítése, de a bérek felzárkóztatása, az oktatás, az egészségügy és a szociális kiadások is fajlagosan sokkal több állami pénzforrást igényelnek, mint a magasabb fejlettségi szinten álló országokban.

A piacok gazdasági egyesülésének lényeges feltétele, hogy a következő évtizedekben a tőkefelhalmozás hasznát elsősorban az integráció folyamatába kell visszafordítani. Az integrációt fékezné, a növekedés ütemét csökkentené, ha az európai nagyvállalatok tőkebefektetéseik nagy részét, olcsóbb anyag és munkaerőforrásokat keresve, a világ különböző távoli tájain eszközölnék. Fennáll a veszélye annak, hogy a közép- és kelet-európai országokban a közös valuta bevezetése, a gazdasági színvonal kiegyenlítődése irányában való elmozdulás és különösen a reálbérek fokozatos emelkedése miatt a külföldi tőke kevésbé lesz érdekelt a kelet-európai befektetésekben. Már jelenleg is vannak példák a tőkekivonásra. Ezért a nyugati országok kormányainak és az Európai Bizottságnak egyezségre kellene jutnia a nagyvállalatok képviselőivel, hogy befektetéseik főleg az Unión belüli célok megvalósítására irányuljanak. Lehet, hogy e miatt egyes rövid távú előnyöket fel kell áldozniuk, közép és hosszú távon azonban az integráció sikere vagy sikertelensége meghatározza az ő gazdasági erejüket is.

A piacok egyesítésének fontos technikai feltétele a fejlett közlekedési, szállítási, hírközlési és informatikai infrastruktúra. E tekintetben a kelet-európai országok elmaradottságának felszámolása közös érdek, és e célnak a kibővült Unióban prioritást kell adni. Biztató, hogy az Európai Tanács júniusi ülése támogatta a Bizottság és az Európai Beruházási Bank közös kezdeményezését, hogy bővítsék a nemzetközi közlekedési hálózatok beruházásait és bevonják a magántőkét a növekedés és az integráció támogatására.

A keleti bővítéssel létrejött új helyzetből adódik, hogy az integráció sikere a jövőben elsősorban a gazdasági fejlődés olyan dinamizmusán fog múlni, amely képes létrehozni a nagy összegű beruházások és a gazdasági és szociális kiegyenlítődés irányába való haladás eszközeit. Konvergencia csak akkor lesz, ha a gazdasági fejlődés üteme mind a régi, mind az új tagállamokban meghaladja a korábbi szintet oly módon, hogy az összességében is magasabb fejlődési ütem mellett a kevésbé fejlett országok növekedési üteme tartósan és jelentősen meghaladja az uniós átlagot. Néhány évtizeden belül elérhető jelentős közeledéshez arra van szükség, hogy ha a tizenötök GDP-ben mért növekedési üteme átlagosan 2,5 és 3 százalék között mozog, akkor az új tagállamoké átlagosan az 5-6 százalékot érje el. Nyugat-Európa teljesítményének javulása nélkül tartósan nem tud Kelet-Európa felzárkózni és fordítva; a bővítés nélkül az Unió nehezen tudná leküzdeni a stagnálás irányába mutató tendenciát. Európa két fele most már egyre inkább egymásra van utalva. A történelmi szakadék leküzdéséhez, az integráció sikeréhez az Unió elsőszámú gazdaságpolitikai prioritásává kellene emelni a gazdasági növekedés ütemét és a konvergenciát.

Az agrárpolitika jelentősége a kelet-európai országokban

Kelet-Európának különösen fontos prioritás a közös agrárpolitika. Az agrárgazdaság problémáira már az alapító Római Szerződés is különleges figyelmet fordított, az általánostól elütő szabályokat alkalmazott, termelőkre és termékekre vonatkoztatott támogatási rendszer célját és jogosítványait alkotta meg (6). Az agrártámogatási rendszer egy időben az összes közös erőforrás 70-80 százalékát vette igénybe, és ma is még több mint 40 százalékkal a költségvetés legnagyobb tétele. A sikeres agrárpolitika azonban a korábbi összetartó erőből az Unió egyik legsúlyosabb belső problémájává vált, amit a keleti bővítés új elemmel súlyosbít. Az új tagállamok többségében a mezőgazdaság súlya, a közvetlenül vagy közvetve az agrárszektorból élők és a vidéki népesség aránya magasabb, egyes országokban akár többszörösen, mint az Unió tagállamaiban (5. táblázat).

Az agrártermelés technikai felszereltsége elmaradott, tulajdoni és szervezeti struktúrája elaprózott, perspektívája rendezetlen, a mezőgazdasági termelés szintje 5-40 százalékkal alacsonyabb a korábbinál, miközben a gazdaság és a társadalom függősége az agrárszektortól jóval nagyobb, mint nyugaton. A tagfelvétel előkészítésének egyik legnagyobb hiányossága, hogy az Unió vezetői az új tagállamoktól még az egyenlő elbánás elvét is megtagadták, holott prioritást kellett volna adniuk. Az Unió előtt álló nagy kihívás, hogyan tudja az agrárpolitika hosszabb ideje napirenden levő és idén ismét folyamatba tett reformjában egyeztetni mind a régi, mind az új tagállamok ellentétes érdekeit.

Az agrártámogatások új rendszerében nem a teljesítményt, hanem különféle minősítő mutatók alapján a gazdaságokat támogatnák és a pénzforrások egy részét a regionális alapba csoportosítanák át. Ez a megoldás azonban korántsem felelne meg a kelet-európai országok szükségletének. A javasolt támogatási rendszer a tőkeerősebb nagyobb vállalkozásoknak nyújtana előnyöket, a szétaprózott mezőgazdasági tulajdon tömeges tönkremenését okozhatja. A következmények – bár elsősorban a kelet-európai országokat sújtanák -, de nem csekély kihatással lehetnek a nyugat-európai gazdaságokra is. A regionális fejlesztés nem tudja sem hatékonyságban, sem időbeli kifutásban helyettesíteni az agrártámogatási rendszert. A regionális fejlesztés szükséges, de jóval hosszabb távlatú és hatású feladat.

Kelet-Európa és a kritériumok

Az előkészítő szakaszban sem a Bizottság, sem a csatlakozó országok nem vizsgálták és nem tárgyalták meg a közös gazdaságpolitikát szabályozó kritériumrendszer bevezetésének feltételeit. Általános volt az a nézet, hogy a csatlakozás után alig két-három évvel az új tagállamok belépnek a Gazdasági és Monetáris Unióba, és bevezetik a közös valutát, vagyis rövid időn belül érvényesítik a maastrichti kritériumokat és a Stabilitási és Növekedési Paktum előírásait. Ezt a célt az utóbbi időben két oldalról is megkérdőjelezték az események. Egyrészt az Unióban súlyos ciklikus válság bontakozott ki. A gazdasági növekedés lelassulása és stagnálása kiélezte az előírások alkalmazásával kapcsolatos nehézségeket, másrészt Magyarországon a valutafelértékelő politika gazdasági és politikai feszültségekre vezetett.

A csatlakozás előtt álló kelet-európai országokban az infláció és három főbb pénzügyi mutató állapotát és az EU átlagot tünteti fel a 6. táblázat. Néhány évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy az inflációnak a maastrichti küszöb alá szorítása lesz a kelet-európai országokban a legnehezebb feladat. 2002-re azonban irányzatát és mértékét tekintve az esetek többségében javuló kép alakult ki. A változás az inflációellenes monetáris politikával és a gazdaságok növekedésének lelassulásával függ össze. 2002-ben az államháztartási egyenleg előírás látszik a legnehezebben elérhetőnek a legtöbb országban. Megtévesztő, hogy az államadósság tekintetében a nyolc ország sokkal szebb képet mutat, mint az EU tizenötök. Ezt részben a rendszerváltás után önállóvá vált országok (Szlovákia, Szlovénia és a Balti Államok) kezdeti zéró adósságállománya, részben Csehország és Románia korábbi alacsony eladósodottsági szintje magyarázza. A folyó fizetési mérleg magas deficit szintjei viszont jelzik a külső finanszírozás várható nehézségeit. Az adatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy többnyire nem e mutatók jelenlegi állapota, mint inkább dinamikus gazdasági növekedés esetén várható jövőbeli alakulása fog gondot okozni.

A kelet-európai országok fejlődését tartósan béklyóba szorítaná a maastrichti kritériumok alkalmazása. A liberális gazdaságpolitika, amelyre hivatkozva szokták védeni az Unió jelenlegi gazdaságpolitikáját, jellegzetesen a már befutott országok érdekeit fejezi ki. Anglia annak függvényében vált a liberális gazdaságpolitika fő műhelyévé és fő szószólójává, hogy megvalósult az ország egyesítése és a világbirodalom egyértelmű túlsúlya. Az európai integrációs folyamat egyrészt adottságai és az Unió világgazdasági helyzete miatt nem nélkülözheti az érdekek egyeztetésén alapuló központi gazdaságpolitikát, másrészt a jelenlegi felfogás és gyakorlat alkalmatlan a valós feladatok megoldására.

A maastrichti kritériumokkal és a Paktummal szemben három fő kritikai észrevételt fogalmazhatunk meg. 1. A liberális gazdaságpolitika technokrata értelmezései, mert a liberális eszméknek nem felel meg az a széleskörű beavatkozási rendszer, amelyet az Unió kiépített és tovább épít. 2. Nem számolnak a konjunkturális változásokkal, amelyeket nem a gazdaságpolitika, hanem a nemzetközi és a belső piac változásai váltanak ki. A fellendülés idején visszafognak, a válságszakaszokban nem támogatják a kilábalást, fékezik a tagországok alkalmazkodását a fejlődés változó követelményeihez. 3. Közel azonos mértéket alkalmaznak a különböző fejlettségi szinten álló országokra. A kritériumok azonos mértéken való alkalmazása a gazdagabb és szegényebb országokra, hátrányos helyzetbe hozza az utóbbiakat, lefékezné, sőt lehetetlenné tenné az új tagállamok felzárkózását. Helyeslőleg idézhető Losoncz Miklósnak a monetáris és fiskális politikával foglalkozó tanulmánya, amikor arra a következtetésre jut, hogy "különösen hátrányos Magyarország számára a 3 százalékos GDP-arányos költségvetési deficit, illetve a Stabilitási és Növekedési Paktum követelményrendszerének teljesítése" (8).

A közös költségvetés és az alapok

Az Európai Unió kétféle módon juttathatja pénzforrásokhoz a tagországokat: a költségvetési alapokból vissza nem térítendő támogatás, és az Európai Beruházási Banktól hosszú lejáratú és kedvezményes kamatozású hitelek formájában. Az alapokat az Unió közös költségvetése finanszírozza, amelynek a fő forrása a tagállamok egységes GDP arányos befizetési kötelezettsége. Az alapokból való támogatáshoz az előre meghatározott céloknak és feltételeknek megfelelően, pályázatok útján lehet hozzájutni, kivéve az agrártámogatásokat, amelyeket közvetlenül kifizetnek az arra jogosultaknak.

Amíg a költségvetési befizetési kötelezettség egységes, az alapokból való részesedés a jogosultságoktól és az igénybevételtől függően országonként különböző. Jelentős nettó befizető országok mindenekelőtt Németország, továbbá Anglia, Hollandia, Ausztria és Svédország. A nettó befizetői pozíció mindig kisebb volt, mint a GDP 1 százaléka, Németország kivételével általában fél százalék alatt maradt. Az érintett országok közvéleményében azonban a valóságosnál jóval nagyobb teherként él az Uniós hozzájárulás. Ugyanakkor a források céltudatos elosztása Görögországban, Írországban, Portugáliában és Spanyolországban jelentős forrástöbbletet eredményezett.

Az Unió a 2000-2006. évi középtávú pénzügyi tervben nem emelte a közös költségvetéshez való kötelező hozzájárulás 1,27 százalékos normáját, holott a pénzügyi terv készítése idején már folytak a tárgyalások a keleti bővítésről. A döntés arról is szólt, hogy az alapokhoz való jutás feltételeit sem változtatják meg, tehát a bővítés miatt egyetlen tagállam sem járhat rosszabbul, mint korábban. Az új tagállamok részére így maradó támogatások összegével az Európai Bizottság azáltal tudott gazdálkodni, hogy a tagság időszaka a középtávú pénzügyi gazdálkodás idején belül két év és nyolc hónapra csökkent. A leendő tagországok a tagsági időszakon belül fokozatosan bővülő támogatásban részesültek. Magyarország például a várható kifizetések szerint a következő nettó bevételi többlettel fog rendelkezni (7. táblázat):

Magyarország számára a csatlakozási tárgyalásokon elért pozíció a GDP forrás oldalának évi mintegy 0,5-1,0 százalékos bővülését fogja jelenteni.

Mivel az Unió a 2006-ig szóló költségvetésben nem számolt a bővítés következményeivel, a 2007-2013-as évekre szóló pénzügyi terv kidolgozásakor kemény kihívásokkal kell majd szembenéznie. Háromféle megoldás lehetséges: vagy jelentősen emelni kell a közös költségvetésbe való befizetés normáját, amit a nagy befizetők, elsősorban Németország már előre ellenzett; vagy belső átcsoportosítással csökkenteni kell az eddig támogatottak ellátását az új tagok javára; vagy az új tagoknak kell erősen csökkentett támogatásokkal megelégedniük. Szemléleti változás nélkül a tárgyalások eredményeképpen e három lehetőség valamilyen kombinációja jöhetne létre. A befizetési kötelezettség emelése kivételével azonban a többi megoldásnak szükségképpen súlyos következményei lennének az Unión belüli kohézióra és konvergenciára, valamint az egész Unió fejlődési dinamikájára. Magasabb hozzájárulási kvótát valószínűleg csak kedvezőbb konjunkturális feltételek között lehet majd elérni. Ez a szempont is alátámasztja tehát azt a következtetést, hogy az integráció előmozdítása megköveteli a gyorsabb növekedési ütemet, a növekedési cél középpontba állítását.

Az árfolyam-politika két arca

Az Unióba való belépés után az egyik fő kérdés a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozás időpontja és feltételei. A GMU-ba való belépést megelőző két évben az árfolyam stabilitása a kritériumokat és a Paktum előírásait kiegészítő feltétel.

A csatlakozási szerződés aláírásával az új tagállamok kormányai kötelezettséget vállaltak, hogy a belépés után törekedni fognak a közös valuta mielőbbi bevezetésére. A valuta-felértékelés tehát mindenekelőtt vállalt kötelezettséget jelent, bár feltételei és időpontja majd csak a jövőben fog tisztázódni. Az Európai Bizottság szorgalmazza a valutaunió kiterjesztését, egyrészt, mert nagy jelentőségű előrelépés az európai integrációs folyamatban, másrészt, mert védi a közös piacot az alulértékelt valutájú (4. táblázat) új tagállamok versenyével szemben. A viszonylag olcsó forint, amíg érvényben van, kétségtelenül gazdasági előnyt fog jelenteni Magyarországnak a vámunión belül.

A forint fel- és leértékelő politikájának a közelmúltban bekövetkezett váltakozása után, 2003. július 16-án a kormány úgy döntött, hogy "2008. január 1-jétől az euró lesz a hivatalos fizetési eszköz Magyarországon". A döntés formai és tartalmi szempontból egyaránt erősen kifogásolható. Egy ilyen súlyú döntést, amely behatárolatlan időre meghatározza az ország gazdasági életének és szuverenitásának egyik alapvető elemét, alapos szakmai és társadalmi vitának kellett volna megelőznie. E döntés nem volt része a lezajlott népszavazásnak, a kormány akkor nem tárta fel ez irányú terveit és vállalásait. A mostani döntés sem tájékoztat arról, milyen árfolyamon, milyen feltételekkel kerülne sor a változásra. Még nagyobb baj azonban, hogy az árfolyam-politika megelőző bizonytalankodásai, a kormány és az MNB nyilatkozataiból kicsengő ellentétek és maga a döntés, az árfolyam-politika megengedhetetlenül könnyelmű kezeléséről tanúskodnak. Az árfolyam olyan kétarcú kategória, amelynek minden változása vagy változtatása kihat az egész gazdaságra, előnyökkel és hátrányokkal jár.

Az országnak jelentős gazdasági érdekei szólnak az euro bevezetése mellett, és ez a program elég népszerű, a széles közvélemény várakozással tekint a változás elé. A pénz átváltása az áttérés idején érvényes forint/euró árfolyamon fog megtörténni, ami erős érv a forint előzetes felértékelése mellett nemcsak a pénzvagyonok, de a jövedelmek szempontjából is. Például, ha az euróra való áttérés 250 Ft/euro árfolyamon történik, akkor 50 ezer forint bérnek vagy nyugdíjnak havi 200 euro fog megfelelni. Ha viszont az átváltás idejéig felértékelődik a valuta, mondjuk, 200 Ft/euro-ra, akkor ugyanaz a forint összeg 250 eurót fog érni.

A közös valutára való áttérés megszabadítaná a kormányt és az MNB-t az ország valutájára folytonosan leselkedő spekuláció veszélyétől. A szakemberek egy részét az is vezeti, hogy megszűnnek a valutaátváltás költségei az eurózónán belül, vagyis külkereskedelmi forgalmunk 60-70 százalékában, és az euróban bonyolított pénzügyi műveletekben, ezzel együtt jelentősen egyszerűsödik az adminisztráció. A lakosság pedig azt várja, hogy külföldi utazásai alkalmával megszabaduljon a valutaátváltás költségeitől és kényelmetlenségeitől. Tartja magát az a hiedelem is, hogy az erős valuta jó az országnak, ami a vásárlásban és a tisztán pénzügyi műveletekben valóban előnyös, de a gazdasági fejlődésre fékező hatású lehet. Mi az ára tehát a felsorolt szempontokból nagyon kívánatosnak tekinthető változásnak?

A valuta felértékelése az említetteken túl is sokoldalú hatást vált ki a gazdaságban. Az euróért vásárolt import áruk olcsóbb forint bekerülési árakon jelennek meg a belső piacon, ami csökkenti a termelési költségszintet és infláció ellenes hatást fejt ki. Az olcsóbb import azonban kiszorít hazai termelést, és az árfolyam erősödése csökkenti az export jövedelmezőségét, mert azonos belföldi értékért kevesebb devizát kapunk, és ha egyidejűleg a kamatláb is viszonylag magas, akkor megnehezül a termelés alkalmazkodása. A felértékelés import és export oldalú hatása mindenekelőtt a külkereskedelmi mérleg romlását és a külföldi befektetések csökkenését okozza, és mindkettő növeli a fizetési mérleg hiányát.

A forint felértékelésével a vállalkozásokra nehezülő nyomás technológiai fejlesztésre, a költségszint csökkentésére, versenyképesebb termelésre és jobb piaci munkára, új piacok felkutatására ösztönöz. Mindez nagyon pozitívan értékelhető, de tévedés azt hinni (ahogy a vitában a felértékelés-pártiak érveltek), hogy a felértékelés önmagában kikényszerítheti ezeket a változásokat, mert e változások mindegyikéhez hosszabb előkészítő munka, idő és befektetések kellenek, és ami az exportot illeti, realizálásuk nagyon függ a külpiaci konjunktúrától is. Nem elegendő a szándék és a képesség a szükséges változtatásokra, a befektetésekhez szükséges forrásoknak és a megvalósításhoz szükséges időnek is rendelkezésre kell állnia. Ezért a pozitív visszahatás csak a feltételek megléte esetén és időbeni késleltetéssel fog megmutatkozni. Ha hirtelen szabadítunk a gazdaságra jelentősebb árfolyam felértékelést, akkor a termelő és exportáló vállalatok nem tudnak alkalmazkodni, egy részük tönkremegy, mielőtt az alkalmazkodás megtörténhetne, és piacokat is veszíthetünk. A külkereskedelmi (és a fizetési) mérleg egyensúlyának időleges hiánya tartós szerkezeti problémává válhat.

Az elmúlt másfél év magyarországi tapasztalatai alátámasztják a fenti gondolatmenetet. A forint felértékelésének, a költségvetési politikának és a nemzetközi gazdasági helyzet romlásának, elsősorban a német dekonjunktúrának a hatása együttesen jelent meg a 2001-2003-as első félévi folyamatokban. Jól érzékelhető azonban, hogy míg a forint felértékelése pozitívan hatott a hazai infláció mérséklődésére, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg egyenlegének romlásában is számottevő szerepe volt. A belföldi vállalkozásokra az erősödő importverseny és az exportbevétel csökkenésének kettős nyomása nehezült: az ipari termelés és az export növekedési üteme lelassult, az ipar belföldi értékesítése pedig a gyors ütemben növekvő fogyasztás ellenére stagnált.

Az árfolyam június 4-e óta a 250-270 forint/euro sávban mozgott, viszont a vásárlóerő-paritáson számított GDP-nek 2000-ben 112 forint/euro árfolyam² felelt volna meg, a forint jelenlegi árfolyama tehát még akkor is több mint kétszerese a vásárlóerő paritáson számított árfolyamnak, ha az alsó értékben 2000 óta egy-két százalékpont javulás következett be.

A felértékeléshez hasonló helyzetet teremt az is, ha változatlanul alulértékelt vagy csak kisebb mértékben felértékelt valutával vezetjük be a jóval erősebb eurót. Egy ilyen változás ugyanis már a belépés pillanatában jelentős jövedelem és vagyonvesztéssel jár. A jövedelmek vásárlóerejének (a valutaárfolyam és a vásárlóerő paritás közötti különbségnek) jelentős része elvész, majd ezt követően az árak gyorsabban fognak igazodni a közös piaci arányokhoz és szinthez, mint a bérek.

A német gazdaságnak és társadalomnak máig ható súlyos problémákat okozott a deutschmark egy csapásra való bevezetése az újraegyesítés során. Ez volt az egyik fő oka, hogy csapdahelyzetbe kerültek a német keleti tartományok, és a nagy költségvetési támogatások ellenére több mint 13 év alatt gazdasági tekintetben nem felzárkóztak, hanem lemaradtak (8. táblázat).

A valutaunióba való belépés által nyújtott előnyökért a termelés csökkenő növekedési üteme vagy visszaesése, ezzel együtt a munkanélküliség növekedése és az életszínvonal relatív vagy abszolút csökkenése formájában, mind a vállalkozók, mind a lakosság széles rétegei sokkal nagyobb és tartósabb árat fizethetnek, mint amennyi előnyt a közös valuta bevezetése hoz. Miután az euró átvétele csak jelentősen felértékelt forint árfolyamon előnyös, jelentős felértékelésre azonban a gazdaság jelen – és a következő években várható – helyzetében nincs mód, a döntést halasztani, törölni kellene. Az Unióba való belépés után a tervezettnél lényegesen több időt kellene hagyni a közös valutára való áttérésre, annál is inkább, mert a német keleti tartományokhoz képest csak sokkalta kisebb támogatásra számíthatunk a 2007-től 2013-ig szóló költségvetési tárgyalások legjobb kimenetele esetén is. A valutaunióba való belépés csak ahogy az Unióhoz való csatlakozás előnyei valóságosan kibontakoznak, dinamikus növekedésben és kedvező nemzetközi konjunktúrában, valamint megfelelő fejlesztésekkel tehető előnyössé.

Új irányt a gazdaságpolitikában

A tizenötről huszonötre, majd huszonhétre és a következő évtizedben – a kialakult elgondolások szerint – harminckettőre bővülő Unióban új lehetőségek nyílnak meg, de a politika, elsősorban a gazdaságpolitika lényegi változtatására van szükség. Az Unió a kompromisszumokkal és a leendő új tagállamokra gyakorolt nyomással eljutott egy olyan határig, amelyen túl az eddigi politikák változatlan folytatása veszélyezteti az integrációban eddig elért eredményeket, és zsákutcába viszi a folyamatot.

Az Unió három nagy országában a Paktumtól eltérő és azt valamilyen módon módosító politikán gondolkodnak. Németországban július elsején magas szintű konferenciát tartottak "Útiterv Németország növekedésére" címmel. A konferencián felszólaló Pedro Solbes, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyekért felelős biztosa kevesellte a német kormánynak a rövid távú és az Agenda 2010-ben tervezett intézkedéseit és többek között kijelentette: "A német költségvetés problémáinak megoldása valóban a növekedés lehet, ennek feltétele azonban a munkaerő piaci és szociális reformok következetes végrehajtása. Ha Berlin csökkenteni akarja az adókat, akkor csökkentenie kell a költségvetési kiadásokat is, ami csak a szociális kiadások drasztikus megnyirbálásával lehetséges" (9). A Bizottság tagjával ellentétben Jacques Chirac francia elnök a július 14-ikén adott TV-interjúban kiállt a Paktum ideiglenes felpuhítása mellett és ezzel "magára vonta az Eurocsoport haragját" (7). A Tanács elnökségét adó Olaszország tervet készít a gazdaság lendületbe hozására. Évi 50 milliárd eurot javasolnak beruházni a nagy európai közlekedési hálózatokba és a kutatásba az EBB segítségével. Javasolják, hogy a 3 százalékos költségvetési küszöb számításánál hagyják ki a védelmi, a kutatás-fejlesztési és a technológiai beruházásokra fordított összegeket (7). A Paktum elvetését azonban még egyik ország sem vetette fel.

A bővítéssel még tarthatatlanabbá válik a helyzet. Az Uniónak a bővítéssel nemcsak a döntéshozatal bonyolultabbá válásával, hanem az új gazdasági és szociális problémákkal is szembesülnie kell. A változtatás szükségességét, mélységét és irányát jelzik a következő feladatok:

• a növekedési ütem általános emelése és a kevésbé fejlett gazdaságok gyorsabb felzárkóztatása;
• az agrárpolitika újrafogalmazása;
• a maastrichti kritériumrendszer és a Stabilitási és Növekedési Paktum hatályon kívül való helyezése, egy új gazdasági szabályozási rendszer kidolgozása;
• a közös költségvetéshez való hozzájárulás emelése.

Ha és amíg fennmarad a maastrichti kritériumrendszer, fel kell készülni, hogy sok lesz a kivételes eljárásra vonatkozó igény, lassú lesz a növekedés és a gazdaságilag kevésbé fejlett országok felzárkózása késedelmet fog szenvedni. Mindezek politikai feszültségek forrásai is lesznek az Unión belül. A jövőbeni megoldásban mindenekelőtt a növekedésnek kellene prioritást adni, de nem szabadna az egyedi szabályozás útjára lépni, mert az nemcsak megvalósíthatatlanul bürokratikussá válna, de az egyedi szabályozások tömegében szükségképpen elveszne a lényeg, az integráció felé való haladás. Olyan, alapelveiben egységes szabályozást kellene kidolgozni és bevezetni, amely előre meghatározott módon figyelembe veszi a fejlettségi szintbeli különbségeket, és képes rugalmasan alkalmazkodni a belső és a nemzetközi konjunktúra változásaihoz.

Az Unió fejlett országainak vonakodása, hogy gazdaságpolitikáikat az önmaguk által vállalt új helyzethez, az integráció valós igényeihez igazítsák, felveti a kérdést: csak hatalmi vonzáskörzetükbe akarják-e vonni az új tagállamokat, vagy a közös érdekek alapján hajlandók-e előmozdítani Európa nyugati és keleti térfelének gazdasági egyesítését? Más szavakkal: a Szociális Európa tartalmilag kiürült, üres jelszó, vagy politikájuknak az eddiginél meghatározóbb eleme lesz? A kül- és biztonságpolitika előtérbe helyezése, az európai önálló haderő felállítására irányuló törekvés a nagyhatalmi politika irányába tett fordulatot jelez-e, amelyben mint forrásra és háttérre van szükség a közép- és kelet-európai országokra, vagy a kibővült Unió alapelve marad és lesz a konvergencia és a kohézió? A kérdéseket az élet egyre sürgetőbben veti fel, és megválaszolásuk elöl az Unió vezetői, a tizenötök kormányai – bármennyire is elodázták eddig – nem térhetnek ki. Mint új tagállamoknak és érintett feleknek, a kelet-európai országok kormányainak is állást kell majd foglalniuk a közös, uniós és a sajátosan Kelet-Európát érintő problémákban. Felvállalják-e a nemzeti és szociális érdekek határozott képviseletét az Unión belül? A vetélkedés lesz-e erősebb vagy együttműködnek az alapvető közös érdekek érvényesítéséért? Az országok, a népek sorsa nagymértékben függ attól, milyen álláspontot fognak elfoglalni a nyugati és a keleti kormányok e kérdésekben.

Felhasznált irodalom:

(1) Idézi: A. Mayhew: Recreating Europe, Cambridge University Press, 1998. 26., 136., 351. old.

(2) Treaty on European Union (signed in Maastricht on 7 February 1992), consolidated version; a gazdaságpolitika célrendszerét a 2. Cikkely, a monetáris politikáét a 105. Cikkely határozza meg.

(3) Protocol on the convergence criteria referred to in Article 121 (ex-Article 109j) of the Treaty establishing the European Community.

(4) Stability and Growth Pact, Official Journal of the European Communities, C 236 volume 40, 2 August 1997.

(5) Treaty of Nice amending the Treaty on European Union, the treaties establishing the European Communities and certain related acts, en 10. 03. 2001. Official Journal of the European Communities C 80/1.

(6) Treaty establishing the European Community (signed in Rome on 25 March 1957), consolidated version, Article 33.

(7) "Jacques Chirac s'attire les foudres de l'Eurogroupe". www.lemonde.fr. 18. 07. 2003.

(8) Losoncz Miklós: "Monetáris és fiskális politika – néhány feszültségforrás az EMU-ban". Európai Tükör, 2003. 1. szám. 90. old.

(9) Wisniewski Anna (Frankfurt): "Kincstári optimizmus – német adóreform tervek". Figyelő 2003/28. 21. old.

Jegyzetek

1 Az Eurostat Yearbook 2002. adatai alapján végzett saját számítás.

2 Az "Eurostat 2002" évkönyvben vásárlóerő paritáson (PPS) számított GDP adata szerint.