2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

Egy folyóirat teljesítménye, jelentősége nem függ attól, mennyi ideje létezik. Elég néhány lapszám, aztán hamarosan jöhet a megszűnés is, de ezek a számok többet jelenthetnek a kultúrtörténetben, mint mondjuk egy évszázadnyi folyamatos működés. Fennállásának három éve alatt az Athenaeum útjára indította a német romantikát. A Revue Blanche-nak, a modern avantgárd folyóiratának tűzijátéka közel egy évtizedig világította be Párizs művészeti életét. Moszkvában a Lef hét számot ért meg, aztán megszűnt. Ezek a folyóiratok az esztétikai megújulást a filozófia és a politika megújulásával kapcsolták egybe. A kritikai lapok általában hosszabb életűek – a The Criterion sokféle alakváltozatban fennmaradt a két világháború között, a Scrutiny pedig a harmincas évektől az ötvenes évekig működött. Hogy miért szűnik meg egy lap, annak lehetnek külsődleges okai, néha pusztán a véletlenek összejátszása áll a háttérben, de általában jellemző, hogy egy folyóirat életképessége azoktól függ, akik készítik. Vannak különleges, hősies esetek, amikor egyetlen személy képes monumentális munkával szembeszállni a korral: Kraus egymaga írta a Die Fackel-t huszonöt éven át, Croce pedig a La Critica-t. A folyóiratok életpályája általában kiszámíthatatlan és szeszélyes. A szerkesztők vitáznak, megváltoztatják a véleményüket, megunják a lapcsinálást vagy tönkremennek, rendszerint jóval azelőtt, hogy maguk a sírba szállnának.

Egy politikai folyóirat éppen annyira alárendelt az idők szeszélyeinek, mint minden más. Egy vonatkozásban pedig még jobban, hiszen a politika mindig Kampfplatz – frontvonalak, szakítások és konfliktusok jellemzik. Itt sokkal gyakoribbak a hajótörések – viták és szakítások következtében –, mint bármely más területen. Az is igaz azonban, hogy a politikai folyóiratokat más célok tartják életben, s ezek az első lépéseken túl az újrakezdést is, mintegy életképességük jelét, biztosítják. A politikai folyóiratok meghatározott objektív elveket képviselnek, illetve ezen elvek alkalmazását a világ folyásának megfejtésére. Itt a szerkesztők háttérbe húzódása intellektuális vereséggel ér fel. Anyagi vagy intézményi nyomás, persze, első virágjában elsorvaszthat bármilyen lapot. De ha ilyen körülmények nincsenek, a politikai folyóiratoknak nincs más választásuk: hűségesnek kell lenniük magukhoz, arra kell törekedniük, hogy valódi életüket ne azon korlátok között éljék, amelyeket az őket kitermelő feltételek vagy generációk határoznak meg.

Ez a lap, amely most lép ötödik évtizedébe, fordulóponthoz érkezett. Negyven év jelentős időtartam, bár korántsem különleges – a Les Temps Modernes, amelytől a New Left Review korábban sokat tanult, lényegesen hosszabb ideje működik. De annyira mégis jelentős, hogy komolyan végigtekintsünk az elmúlt éveken. Ezzel a számmal folyóiratunk új sorozata indul, amit a lap újraszámozásával is jelzünk a radikális hagyományoknak megfelelően, illetve újjáalakítjuk a lap külső megjelenését is a tervezett változások jeleként. Egy új stílusú folyóirat létrehozása nem megy egyik napról a másikra, az alábbiakban felvázolom a New Left Review jelenlegi helyzetét és azokat az irányvonalakat, amelyeket nézetem szerint követnie kell. Lévén ez amolyan “szerkesztői” cikk, az eredmény kétségkívül személyes – ebből következően ideiglenes – vélemény lesz, melyet vitatni lehet. És ilyen lesz a további számokban közölt minden szerkesztőségi cikk is, amelyek más témákban, szerzőik szándékainak megfelelően íródnak: egyik sem számít automatikus egyetértésre.

1.

A New Left Review jövőjével foglalkozó fejtegetéseknek a folyóirat differentia specifica-jából kell kiindulniuk. Mi adta a múltban sajátos baloldali jellegét? Sokféleképpen lehetne erre a kérdésre válaszolni, de a legegyszerűbb és legvilágosabb válasz az, hogy egyetlen más folyóirat sem kísérelte meg hasonló mélységben és terjedelemben annak a területnek a feltárását, amely a politikától a gazdaságig, az esztétikától a filozófiáig és a szociológiáig terjed. E területek meglehetősen nagyok ahhoz, hogy szisztematikusan vagy egyenletesen feltárhatók lennének, és a legtürelmesebb olvasót is próbára teszi, hogy az írások ennyire különböző regisztereken mozognak. De ezzel a New Left Review karakterét jól megközelítettük. Ez a Londonban szerkesztett politikai folyóirat megpróbálta a társadalmi és etikai tudományokat – ha úgy tetszik, az “elméletet” – és a művészetet meg az erkölcsöt – röviden a “kultúrát” – ugyanolyan történeti szellemben elemezni, mint magát a politikát. Legkönnyebben akkor tudjuk megragadni a lap jelenlegi helyzetét, ha visszapillantunk arra a kontextusra, amelyben a New Left Review eredetileg megformálódott, s amely lehetővé tette ezeknek az érdeklődési területeknek az összekapcsolódását. A hatvanas évek elejének konjunktúrája, amelyben az új vezetés a folyóiratot létrehozta, a következő sajátosságokat mutatta:

• Politikailag a világnak már egyharmada hátat fordított a kapitalizmusnak. Alig volt olyan, aki kétségbe vonta volna Sztálin hatalomgyakorlásának bűneit vagy a demokrácia hiányát azokban az országokban, amelyek magukat szocialistának nevezték. De a kommunista tömb még megosztottságának időszakában is dinamikus valóság volt – Isaac Deutscher a New Left Review-ban megjelent írásában a kínai–szovjet ellentétet az életképesség jelének tekinthette. Hruscsov, akit a kortárs szovjet történészek “romantikus forradalmárnak” neveztek, reformokat ígért a Szovjetunióban. A maoista Kína tekintélye gyakorlatilag töretlen volt. A kubai forradalom új időket ígért Latin-Amerikában. A vietnamiak sikeresen harcoltak az Egyesült Államok ellen Délkelet-Ázsiában. Bármilyen stabil és virágzó volt a kapitalizmus az északi régióban, mégis, a világ többi részéből folyamatos fenyegetésnek volt kitéve, és maga is fenyegetve érezte magát. Igaz, még otthon is: Nyugat-Európában és Japánban erős kommunista mozgalmak szálltak szembe a fennálló rendszerrel.

• Szellemileg a sztálinista ortodoxia diszkreditálódása 1956 után és a hidegháborús konformizmus kimúlása 1958 után lehetővé tette a korábban elhallgattatott baloldali és marxista hagyomány feléledését, ami a szerény brit szellemi viszonyok közepette a lázas elméleti élet benyomását keltette. A forradalmi marxizmus alternatív tendenciái a tömegpolitikai – luxemburgista, trockista, maoista, tanácskommunista – irányzatokhoz kapcsolódtak. Egyidejűleg a nyugati marxizmus legkülönbözőbb hagyományai, melyek a tömegpolitika vereségének tapasztalatából születtek – Lukács, Korsch és Gramsci működésének időszakától kezdve –, feltámadással kecsegtettek. Ezeknek az előzményeknek a nyugati hagyományra gyakorolt hatásában döntő jelentősége volt annak, hogy a jelennel élő kapcsolatban álltak: Sartre, Lefebvre, Adorno, Marcuse, Della Volpe, Colletti, Althusser kortárs gondolkodók voltak, akik folyamatosan új szövegeket alkottak a New Left Review számainak. A brit elszigeteltség ezektől a kontinentális mintáktól, még látványosabbá, izgalmasabbá tette a hirtelen, koncentrált angol előretörést.

• Kulturálisan az ötvenes évek konformizmusából való kitörés sokkal átfogóbb jelenség volt, mint az előbbi, és a szakadás éppen olyan éles. A korszak két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása, szemben a megelőző korszak általános édeskés zenéjével – olyan, a tömegeket megmozgató forma volt ez, amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást. Ebben az átalakulásban Nagy-Britannia vezető szerepet játszott, s az átalakulás sokkszerű mellékhatásai még az újdonság erejével hatottak, később pedig megszokottá váltak. A második jelentős lépés az auteur (szerzői) film és a belőle kinövő Nouvelle Vague (Új Hullám) megjelenése volt. Az új irányzat a klasszikus hollywoodi rendezők korábbi pozícióit megrendítette, és szakadék nyílt e két iskola között, melyek a korszak nagy részét meghatározták. Hatásukban a film és a zene új irányai a “magas” és a “népszerű” kultúra közötti viszonyrendszerben új dialektust honosítottak meg a hatvanas évek kulturális életében, s ez visszatekintve is jelentős ténynek minősíthető. A játékos és a komoly közötti átjárás, a felszabadulás az elvárások alól – mindenekelőtt a strukturalizmusnak köszönhető, a marxizmus mellett e periódus legfontosabb elméleti áramlatának. Barthes korai munkái vagy Lévi-Strauss írásai (Mythologies, Tristes Tropiques) lehetővé tették a magas és a népszerű művészetek közötti párbeszédet, és mindkettő tanulmányozásához közös módszerrel szolgáltak. Az orosz formalizmus hagyományait újraélesztő strukturalizmus lényegi törekvései még egybeestek a kulturális marxizmus céljaival.

2.

Ebben a hármas meghatározottságban a New Left Review olyan programot tett magáévá, amely akkoriban újdonság volt az angol nyelvű világban. Politikailag a lap a harmadik világ antiimperialista mozgalmaira figyelt, és miközben a brit baloldal még mindig szűk érdeklődési körben mozgott, a lapnak sikerült olyan csapatot toboroznia, amelynek érdeklődése gyakorlatilag az egész világot átfogta – Latin-Amerikát éppúgy, mint Fekete-Afrikát és a Távol-Keletet. Otthon számos fontos vita zajlott Nagy-Britanniáról, melyeknek bizonyos hatása is volt. Tehát amikor a vietnami háború által kiváltott robbanás a hatvanas évek végén megrázta a Nyugatot – először a diáklázadás, aztán a munkások akciói –, akkor a New Left Review, helyzetéből adódóan, belefolyhatott az események alakulásába, és a hetvenes évek közepére nemzetközileg is elismert, vezető szerepet vívott ki.

Szellemileg a lap energiái nagy részét a nyugati marxizmus egyes iskolái bemutatásának és kritikai recepciójának szentelte, s ez egy évtizedre elég munkát adott. A strukturalizmus, formalizmus, pszichoanalízis is helyet kapott itt – kanonizált szövegek vagy olyan források, amelyek ezeken a lapokon jelentek meg először. Ezeken a területeken a lap jóval előbbre járt környezete kultúrájánál, s ezáltal kozmopolitább és radikálisabb hivatkozási távlatot teremtett, mint ami az angol nyelvű társadalmakban akkoriban általában könnyedén elérhető volt.

A lap a kultúra területén is új stílusú elemzéseket hozott, amelyekben összekapcsolta a hagyományos művészeteket és az avantgárd formákat, foglalkozott a népszerű filmmel és zenével. Peter Wollen filmrendezőkkel foglalkozó híres sorozata, vagy mondjuk Franco Morettinek A félelem dialektikája című írása jól példázza a “magas” és a “népszerű” közötti átjárás szabadságát. Ezen a termékeny talajon számos jelentős kezdeményezés született. A New Left Review úttörő szerepet játszott a hetvenes években a feminizmus újrafelfedezésében, a nyolcvanas években pedig a munka fogalmának újraértelmezésében. Ezek termékeny korszakok voltak.

3.

Mára, négy évtized elteltével nyomtalanul eltűnt az a környezet, amelyben a New Left Review megszületett. A szovjet tömb megszűnt létezni. A szocializmus sem népszerű eszme többé. A marxizmus már nem játszik meghatározó szerepet a baloldali kultúrában. Még a labourizmus is eltűnt. Ha azt mondanánk, hogy ezek óriási változások, akkor alábecsülnénk a tény jelentőségét. Nem állíthatjuk, hogy e változások hallgatásra kényszerítették a folyóiratot. Minden szerzőnk a maga jellemző modorában reagált 1989 változásaira. A különböző regiszterben megszólaló szerzők cikkei között ott találjuk a következőket: Robin Blackburn: Fin-de-Siècle: Socialism After the Crash; Peter Wollen: Our Post-Communism: The Legacy of Karl Kautsky; Alexander Cockburn: The Golden Age is Within Us; Fred Halliday: The Ends of Cold War; Nairn: Faces of Nationalism; Benedict Anderson: Radicalism aftert Communism; Tariq Ali: Fear of Mirrors – de a sort sokáig folytathatnánk. Érdekes volna ezeket a reakciókat és a lapban megjelent többi hozzászóló véleményét megvizsgálni. Minden egyes vélemény eltérő, de egészében a folyóirat hagyományát töretlenül őrzik.

Tíz évvel a kommunizmus bukása után ugyanakkor a világ sok tekintetben előrement, és a lap megújításának elemi feltétele, hogy önálló és alapos elemzésnek vessük alá a jelenlegi körülményeket. Mi is az elmúlt évtized lényegi jellemzője? Röviden fogalmazva, azt mondhatjuk, hogy a neoliberalizmus gyakorlatilag kritikátlan konszolidációja és egyetemes elterjedése határozta meg, és ezt nem sokan látták előre. Bár 1989–91 a szovjet kommunizmus összeomlásának az időszaka volt, mégsem volt evidens – még a legharcosabb szószólóinak sem –, hogy a zabolátlan szabadpiaci kapitalizmus Keletet és Nyugatot egyaránt akadálytalanul hódítja meg. Sok kelet-európai emigráns, nyugat-európai progresszivista, észak-amerikai konzervatív jósolta a globális viszonyok “kiegyenlítődését”, hogy a baloldal vérátömlesztést kapva újjáéled, miután megszabadult a sztálinizmus bénító erkölcsi szorításából, és hogy a japán vagy a rajnai korporativizmus mind társadalmi, mind gazdasági hatékonyságát tekintve magasabb rendűnek bizonyul majd a Wall Street vagy a City világánál. És ezek nem elszigetelt várakozások voltak, jelentős szaktekintélyek is osztották őket. Még 1998-ban is, a Marxism Today szerzői és Eric Hobsbawm is örömmel beszéltek a neoliberalizmus közeli bukásáról.

Valójában a korszak trendje éppen az ellenkező irányban mozgott. Öt, egymással szorosan összefüggő folyamat idézett elő drasztikus változásokat:

• Az amerikai kapitalizmus váratlan, nyolc évig tartó gazdasági fellendülése során látványosan megerősítette fölényét minden területen: a gazdaságban, a politikában, katonai és kulturális téren. Lehet, hogy az értékpapírok a Wall Streeten inflálódtak, hogy a háztartások tartozásokkal terheltek, hogy jelenleg kereskedelmi deficit van, aligha kétséges azonban, hogy a versenyt meghatározó amerikai biznisz jelentősen megerősödött.

• Miután az európai szociáldemokrácia az egész Unióban átvette a hatalmat, a kontinens-szerte tapasztalható lassú növekedés és magas munkanélküliség hatására az amerikai modell utánzása felé fordult – felgyorsította a deregulációt, nemcsak az ipart privatizálta, hanem a szociális szolgáltatásokat is, s mindezt sokszor a korábbi konzervatív kormányoknál is erőteljesebben és kiterjedtebben. A deregulációt Nagy-Britannia vezette be elsőnek, de mára már Németország és Olaszország is komolyan igyekszik utolérni a briteket, Franciaország pedig főleg szavakban van lemaradva, tettekben kevésbé.

• A japán kapitalizmus mély válságba került, és most – a koreaival együtt – állandó nyomás alatt van, hogy a deregulációs standardot kövesse, ami növekvő munkanélküliséget jelent. Máshol, Ázsiában a PRC gyakorlatilag minden államot be akar kényszeríteni a WTO-ba, mert azt reméli, hogy a külföldi tőke kompetitív nyomása kiiktatja majd az állami ipart anélkül, hogy neki magának felelősséget kellene vállalnia ezen ágazatok sorsáért; eközben India most első ízben hajlandó az IMF-től függeni.

• Az új orosz gazdaság, a globális piaci rendszer leggyengébb láncszeme semmilyen ellenállást nem váltott ki a tömegek részéről, leszámítva a termelés katasztofális regresszióját és a várható élettartam drasztikus csökkenését. Várható, hogy a népszavazással megválasztott vezetés stabilizálja a pénzügyi oligarchia helyzetét, s képes lesz a hatalmat centralizálni és magánkézbe adni a földet.

Ezek súlyos társadalmi-gazdasági változások, amelyek az egész földön éreztetik hatásukat, s amelyeket elragadtatott tanulmányában, a The Commanding Heights-ban Daniel Yergin és Joseph Stanislaw már kanonizált. E változásokat két kiegészítő, politikai és katonai hangsúlyeltolódás kísérte:

• Ideológiailag a neoliberális konszenzus új stabilizációs pontra lelt a Clinton–Blair-féle rendszerek “harmadik útjában”. A piac győzelmét biztosító, nyerő formula most nem a támadás, hanem a megőrzés, a szolidáris közhatalomnak ez a placebója, miközben együttérzően hozsannázza a verseny kompatibilitását. A kormányzati politika pedig alapvető elveiben a reagani–thatcheri örökséget viszi tovább, időnként olyan lépésekre is rászánva magát, amelyeket tisztelt elődeik nem mertek megtenni: a jóléti ellátás reformjára az USA-ban, Nagy-Britanniában pedig arra a döntésre, hogy a hallgatóknak fizetniük kell az oktatásért. De ezek a kormányok ma már gondosan körülbástyázzák lépéseiket másodlagos engedményekkel és lágyabb retorikával. Ennek a módszernek, mely ma szerte Európában elterjedt, az a hatása, hogy a módszert alkalmazó rezsimek radikális jobboldali ellenfeleinek esetleges támadóerejét hatástalanítják, és elfojtanak minden, a neoliberális hegemóniát veszélyeztető ellenállást. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – magyarul: nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva. Végső soron ahhoz, hogy az európai szociáldemokrácia vagy a New Deal emlékének beteljesítéséhez a balközép kormányaira kétségkívül szükség volt, felidézhetjük Lenin kijelentését: “a demokratikus köztársaság a kapitalizmus ideális politikai kerete”. Ezt átalakítva azt mondhatjuk, manapság a harmadik út a legjobb ideológiai keret a neoliberalizmus számára. Aligha véletlen, hogy az ultra-kapitalizmusnak mint globális rendszernek a legambiciózusabb és legelszántabb elméleti megalapozása Thomas Friedmannak a The Lexus and the Olive-Tree című műve, az USA világhegemóniájának dicshimnusza, egyidejűleg a clintonizmus melletti feltétlen hűségnyilatkozat, azzal a jelszóval, hogy “az ember ma nem merészelhet ’globalizátor’ lenni, ha nem szociáldemokrata”.

• Végül, a balkáni háború az évtizedet ennek a katonai-politikai konstellációnak a felülkerekedésével zárta. Ha összehasonlítjuk a balkáni háborút az Öböl-háborúval, világosan láthatjuk, mennyivel erősebb ma az Új Világrendszer, mint a kilencvenes évek elején volt. Bushnak még hatalmas hadsereget kellett mozgósítania, hogy visszafordíthassa az iraki hadsereget Kuvaitból, mondván, meg kell védeni a nyugati olajforrásokat és egy feudális dinasztiát; s közben nem sikerült sem a bagdadi rezsimet megdöntenie, sem – a szintén kiszámíthatatlan – Oroszországot belevonni a Bagdad-ellenes szövetségbe. Clinton viszont megalázó vereségbe bombázta Szerbiát úgy, hogy egyetlen katonájának sem kellett a fegyverét elsütnie, elég volt az az ürügy, hogy az Egyesült Államoknak erkölcsi kötelessége véget vetni az etnikai tisztogatásoknak; ez a támadás egyben nagy valószínűséggel a belgrádi rendszer eltávolítását is eredményezi; és mint jelképes kiegészítő eredmény, könnyedén betagozta Oroszországot is a megszálló erők közé. Időközben Kína – alig néhány nappal belgrádi nagykövetségének szétlövése után, és nem sokkal a kínai elnök amerikai tisztelgő látogatása előtt – alázatosan együttműködött abban, hogy az ENSZ égisze alatt létrehozzák a NATO-protektorátust Koszovóban, és világosan kimondta, hogy semmmi nem zavarhatja meg a Washingtonnal való jó viszonyát. Ami az Európai Uniót illeti, kéz a kézben jár az Egyesült Államokkal, újsütetű szövetségesével, és közösek a céljaik a Balkán nagylelkű újjáépítési tervezetében. Ebben az értelemben a koszovói győzelem nemcsak katonai és politikai jelentőségű volt: egyidejűleg ideológiai győzelem is, amely új feltételeket teremtett az emberi jogok védelmében indítható intervencióknak – ahogyan azt Washingtonban értelmezik: a csecsenek vagy a palesztinok esetében nem kell alkalmazni – az egész világon. Annak a társadalomnak, amelyet az elmúlt húsz esztendőben a kapitalista mindent-szabad szellem teremtett, szüksége volt a jó lelkiismeretre. A Szövetséges Erők hadművelete biztosította ezt.

4.

A fejlett országok szellemi atmoszférája tükrözi ezeket a változásokat, illetve e változások kisugárzását. Ha a nyugati országok értelmisége lényegileg mindig is elégedett volt a status quóval, és létezett egy jóval nyugtalanabb és képzeletdúsabb kisebbség, amely a jobboldal felől határolta őket, a baloldal a nyolcvanas években még mindig jelentős szerepet játszott a legtöbb vezető kapitalista országban, persze, voltak közöttük nemzeti árnyalatok – a britek kevésbé voltak konzervatívok, mint a franciák, az olaszok és így tovább. Amikor azonban a kilencvenes években a politikai tabló homogenizálódott, az ember azt hihette, az elfogadható nézeteket gleichschaltolják. Az évtized végére a folyamat felgyorsult. Ha szemügyre vesszük a hagyományos – korábban szocialista – baloldal spektrumát, az új viszonyokra adott reakciók kétféle típusát láthatjuk.

Az első az alkalmazkodás. Győzelme órájában a kapitalizmus meggyőzte azokat is, akik korábban elkerülendő gonosznak tekintették, hogy szükséges és végső soron üdvös társadalmi rend. Kézenfekvő példái ennek a reakciónak azok, akik nyíltan vagy burkoltan, de a harmadik út mellett tették le a garast. Ám az alkalmazkodásnak sokkal szélesebb az arzenálja, és teljes mértékben összeegyeztethető az új rend hivatalos – Blumenthal-Campbell – ellenzékének szkeptikus vagy akár helytelenítő nézeteivel: kezdve ott, hogy őszintén elismerik a magánvállalkozások egyértelmű felsőbbrendűségét, nem úgy, hogy kiszínezik sötétebb foltjait, hanem úgy, hogy ejtik a tulajdon témakörét mint olyat. Az ideológiai klímaváltozás egyik következménye az, hogy lassacskán sokan annak sem érzik szükségét, hogy állást foglaljanak ebben a kérdésben, hiszen kívül esik a jelentős viták keretein. Zajos renegátot alig találni; a leggyakoribb forma az, hogy a renegát témát vált. De hogy milyen mértékű az alkalmazkodás, az jól látható egyes, fontos történelmi események idején; ilyen volt például a balkáni háború: ekkor a NATO szerepét senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni, mintha egy ország bombázása a politikai univerzum normális és kívánatos jelensége volna; olyan sokan és olyan sokfelől bólintottak rá, amiről még álmodni sem lehetett volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt. A fejbólintók vezérlő elve ilyenkor az: a kapitalizmus hosszú időre rendezkedett be, meg kell vele békülnünk.

A második reakciótípust talán legjobban kompenzálásnak lehet nevezni. Ebben az esetben nincs szó korlátlan alkalmazkodásról – képviselői a régebbi ideálokról nem feledkeznek meg, sőt, szilárdan kitartanak mellettük. De amikor lehangoló a perspektíva, az ember természetes reakciója, hogy valami vigasztalót próbál találni akkor is, amikor csak a félelmetesen ellenséges közeg látszik. Hogy mégis maradjon valami reménysugár, hajlamos lesz az ember eltúlozni a fő iránnyal ellentétes folyamatokat, nem adekvát cselekvők jelentéktelen potenciáljának jelentőséget tulajdonítani, képzelt erők iránt illúziókat táplálni. Valószínűleg a baloldalon egyikünk sem immunis ezzel a késztetéssel szemben, amely még bizonyos mértékű igazolást is nyer a történelmi átalakulásokból adódó, akaratlan következményekből – abban a dialektikus értelemben, hogy a győzelmek váratlanul kitermelik jövendő legyőzőiket. Az is igaz, hogy egyetlen politikai mozgalom sem maradhat fenn, ha nem kínál híveinek valamiféle érzelmi perspektívát, s ez a vereség időszakában elkerülhetetlenül a pszichológiai kompenzáció elemeit is hordozza. De egy intellektuális lapnak más feladatai is vannak. Első, legfontosabb feladata, hogy a világról pontos képet adjon, függetlenül attól, milyen következményei lesznek mindennek az emberek lelkierejére. Annál is inkább, mert létezik egy köztes terület, ahol a kompenzálás és az alkalmazkodás találkozik. És ez a terület, bármilyen változásokkal óhajtja is a fennálló rend megerősíteni hatalmát, mégis csak e hatalom gyengülésének, esetleg a rendszer minőségi átalakulásának jeleként üdvözölhető. Russell Jacoby nemrég megjelent End of Utopia című műve kiváló példája ennek.

5.

Milyen irányvonalat kell ebben az új helyzetben a New Left Review-nak követnie? Úgy vélem, a dolgok általános megközelítése a meg nem alkuvó realizmus kell legyen. Meg nem alkuvó két értelemben is: elutasítani mindenféle alkalmazkodást a fennálló rendszerhez, és elutasítani minden álságosságot és eufemizmust, amely alábecsülné a rendszer hatalmát. De nincs steril maximalizmus sem. A lapnak mindig rokonszenvvel kell viseltetnie a jobb életért küzdők iránt – függetlenül attól, milyen szerények cselekvési lehetőségeik. De támogathat bármilyen helyi mozgalmat vagy korlátozott reformot is anélkül, hogy úgy tenne, mintha ezek az egész rendszert megváltoztatnák majd. Amit nem tehet – és nem is szabad tennie –, hogy hitelt adjon olyan illúzióknak, mint hogy mondjuk a rendszer progresszív irányban halad, vagy hogy segítsen fenntartani olyan konformista mítoszokat, hogy a rendszert azonnal meg kell védeni a reakciós erőktől. Ez történt, hogy csak két példát mondjunk, amikor Charles herceg és az amerikai elnök támogatására a bien-pensant baloldal kampányokat szervezett, mintha a brit monarchiának nagyobb népszerűségre vagy az amerikai elnöki posztnak nagyobb védelemre volna szüksége. Az ilyenfajta hisztériát élesen bírálni kell.

Más a helyzet, ha tiszteletre méltó hagyományokat vizsgálunk vagy meggyökeresedett intézményeket szólítunk fel, hogy saját elveikhez hűen viselkedjenek. A legjobb mai baloldali írások java része igyekszik szavukon fogni az uralkodó konvenciókat – a hivatalos képmutatást, a szavak és a tettek közötti szakadékot mint a kegyeletes bűnnek az erény előtti meghajlását elemzik, ami akár happy enddel is kecsegtethet. Ez volt az első New Left klasszikus ékesszóló közelítésmódja. A folyóirat új elemzéseinek nagy része ezt a trendet folytatja, és mindet saját – általában jelentős – érdemei alapján kell megítélni. Van azonban ennek a stílusnak kockázata is. A választóvonal a kívánatos és a lehetséges között homályban maradhat, ami utat nyit a hatalom valóságos erejét illető misztifikációnak, illetve annak, hogy mi is várható valóságosan e hatalomtól. Ebben a kérdésben persze az a legjobb, ha minden egyértelműen megfogalmazható. Annak próbája ez, vajon a New Left Review képes-e karakteres politikai véleményt formálni, milyen gyakran tudja finoman sokkolni az olvasókat azzal, hogy a feketét feketének nevezi, és nem esik bele a jól hangzó álságosság vagy a baloldal önmagáról alkotott képének, öncsalásának csapdájába. Ma sokkal nagyobb szükség van a felvilágosodás szellemére, mint az evangélisták elhivatottságára.

6.

Egy évtized nem hoz új korszakot. A kilencvenes évek elsöprő neoliberális győzelme nem garantál örökkévaló hatalmat. Nagyobb történelmi távlatból a korszak sokkal szangvinikusabbnak tűnhet. Hiszen végül is ez alatt az idő alatt döntötték meg Szuharto rezsimjét Indonéziában, Iránban gyengült az egyház zsarnoksága, Venezuelában félreállították a korrupt oligarchiát, az apartheid véget ért Dél-Afrikában, Koreában megszabadultak a legkülönfélébb generálisoktól és civil kiszolgálóiktól, és végre önálló lett Kelet-Timor. Optimista nézőpontból ezeket az eseményeket az eljövendő siker előjeleinek tekinthetnénk – a nemzetek emancipációja legutóbbi fejezetének, amely a világméretű demokratizálódási folyamat valódi fejlődését mutatja, és amelynek végső kimenetelét még csak nem is sejtjük. Egy másik lehetséges olvasat a nemek közötti hierarchia általános megroppanását, a női egyenjogúság kivívásának világszerte érezhető igényét látná a kor legjelentősebb eseményének; esetleg az ökológiai szemlélet erősödését emelné ki, amit ma már az erre legérzéketlenebb államoknak is legalább formálisan illik figyelembe venniük. Közel áll ezekhez annak megsejtése, hogy bár a kapitalizmus ma legyőzhetetlennek tűnik, de végül az egyenlőség, fenntarthatóság és önrendelkezés mélyebb, eredetibb értékei által mégis felváltható – vagy felejthető – lesz.

Ha így lesz is, ezeket a mélységeket nem tudjuk felmérni. A demokráciának mint a szocializmust, a reményt és igényt helyettesítő értéknek a terjedését magának a demokráciának a kiüresedése kérdőjelezi meg a kapitalista centrumországokban, hogy poszt-kommunista segéderőiről most ne is beszéljünk; mutatja ezt a választásokon résztvevők zuhanó aránya, a felszökő pénzügyi korrupció, a haldokló társadalmi megegyezés. Általában nem az alulról induló demokratikus kezdeményezések torzak, hanem a tőke, ami felülről megfojtja a nyilvános vitát és a politikai másságot. Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az újabb kihívásokat. A feminista és az ökológiai mozgalmak által elért sikerek valósak és pozitívak: az utóbbi harminc évben ezek a legjelentősebb fejlemények ezekben az országokban. De mára már összeegyeztethetőek lettek a tőkefelhalmozás gyakorlatával. Egyértelmű, hogy belőlük is a politikai normalizálódás jó eszköze lett. Mindennél többet mond róluk, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.

Ezzel korántsem akarjuk azt állítani, hogy a fejlett kapitalista országokban lett volna egyetlen másik erő is, amely hatékonyabban opponálta volna a status quot. Ritka kivételektől eltekintve – Franciaország 1995 telén – a munkásság már húsz éve hallgat. Ennek előtörténete nem pusztán a gazdasági vagy az ideológiai változásokban keresendő. Kemény osztályharcra volt szükség ehhez Nagy-Britanniában, akárcsak az Egyesült Államokban. Ha valamivel kevésbé kezesek is Európában, azért a munkások mindenhol defenzívában vannak. Az egyetlen kiindulópont a realisztikus baloldal számára ma a történelmi vereség világos feltárása. A tőke alaposan visszavert minden, a hatalma ellen irányuló veszélyt, a rendszer erejét pedig – mindenekelőtt a verseny kényszerítő erejét – a szocialista mozgalom sokáig makacsul alábecsülte. A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat; ehhez képest az önalakító radikális centrum jelenlegi kísérletei, hogy a kapitalizmus igazi arcát elfátyolozzák, alig jelentenek többet gyenge arculattervezésnél. Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a termelőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van. Az újsütetű szépítgetők és a csúfságokat takargatók hadában, akik még tegnap is a ma dicsért rendszer rútságát leplezték le, egyetlen ilyen jelentős személyiség sincs.

A baloldal számára az elmúlt évszázad tanulsága az, amit Marx fogalmazott meg. A baloldal elsődleges feladata abban áll, hogy a kapitalizmus mostani fejlődési fokának elemzésekor e rendszert mint állandóan mozgásban lévő komplex termelési és profitmechanizmust tekintsék. Robert Brennernek az Economics of Global Turbulence című, a New Left Review-ban megjelent cikke kiváló példa erre a megközelítésmódra. Pillanatnyilag nincs a láthatáron olyan közösségi erő, amely képes lenne a tőke hatalmával versengeni. Olyan időket élünk, a génsebészet jól mutatja, amikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés – a termelőerők, amelyeket a szocialista mozgalom annak idején alábecsült, mivel meg volt győződve a termelési viszonyok elsődlegességéről. De ha az emberiség egyszer valamikor újra képes lesz rendszert változtatni, az bizonyosan magának a kapitalizmusnak a fejlődési következménye lesz. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Csak ennek a szisztémának a fejlődése rejti egy újabb formáció megjelenését. Ez a szemlélet jellemzi Robin Blackburnnek az NLR-ben megjelent vizsgálódását a pénzügyi intézmények fejlődési trendjeit illetően.

Ebben a kérdésben persze nincsenek bizonyosságok, csak elképzelések és feltételezések léteznek.

7.

Jelen helyzet újszerűsége ideológiailag a történelmi perspektívában ragadható meg, és a következőképpen lehetne megfogalmazni. A reformáció korszaka óta először fordul elő, hogy a Nyugat intellektuális szférájában nincs semmilyen jelentős ellenzék – azaz rendszer jellegű rivális világkép. De nincs ilyen sehol a világon, ha leszámítjuk a vallási doktrínákat mint hatástalan archaizmusokat – Lengyelország vagy Irán példája fényesen igazolja ezt. Helyenként korlátozva bár, de a neoliberalizmus mint elv osztatlanul uralja a világot: mint ilyen, ez a világtörténelem legsikeresebb ideológiája. Egy olyan folyóirat számára, mint a New Left Review, ebből az a feladat következik, hogy a baloldali kultúra területén is a radikális diszkontinuitást keresse, minthogy a szakadás és megújulás generációnként meg is történik. A lap eredeti szellemével sehol nem olyan látványos a szembefordulás, mint e téren. Gyakorlatilag a hatvanas évek generációjának teljes viszonyítási horizontját lenullázta az idő – mind a reformista, mind a forradalmi szocializmus mérföldköveit kimozdította a helyükből. Az új generáció számára a Bebel, Bernstein, Luxemburg, Kautsky, Jaures, Lukács, Lenin, Trockij, Gramsci fémjelezte névsor éppoly távoli, mint Arius püspökei. Hogyan lehet újracsomózni a szálakat az előző és az újabb század között: ez lesz az egyik legbonyolultabb és legnehezebb feladata egy folyóiratnak, mely komolyan veszi a “baloldali” fogalmát. Sajnos, kevés fogódzó van ebben a tekintetben.

Ha a korai New Left Review-hoz közel álló, arra befolyással lévő intellektuális hagyományt vizsgáljuk, a helyzet első pillantásra ebből a szempontból sem tűnik kedvezőbbnek. A nyugati marxizmus meghatározó elvei is kimentek a divatból – gondoljunk csak Korsch-ra, Lukács Történelem és osztálytudat című művére, Sartre és Althusser legtöbb munkájára, a Della Volpe-iskolára, Marcuse-ra. Ami leginkább fennmaradt, az a legkevésbé közvetlenül politikai: alapvetően a háború utáni frankfurti elmélet és a válogatott Benjamin. Ami Nagy-Britanniát illeti, Raymond Williams kikerült a köztudatból, valahogy úgy, ahogy húsz évvel korábban Amerikában Wright Mills; Deutscher eltűnt, Miliband neve a régmúltat idézi.

Másfelől azonban az eszmék története nem darwini fejlődésű. Jelentős gondolatrendszerek ritkán tűnnek el a történelem süllyesztőjében, ahogy az sok élő fajjal megtörtént. Bár a baloldali gondolatok nincsenek jelen egyetlen koherens összefüggésben sem, e hagyományok figyelemre méltó vitalitást tanúsítanak. Elmondhatjuk, hogy a brit marxista historiográfia mára világszerte olvasóközönséget vonz – ami korábban soha nem volt jellemző – Hobsbawmnak A szélsőségek kora című művével. E könyv valószínűleg az új században is hosszú ideig a XX. század legjelentősebb interpretációja marad mint a kapitalizmus mindent elsöprő győzelmének egyetemes története a vesztes szempontjából. A kontinens marxizmusának egyenes folytatása Jamesonnak a posztmodernről írott műve, amelynek nincs párja a korszak kultúráját vizsgáló könyvek között. Robert Brenner mindmáig az egyetlen koherens gazdasági elemzést adta a kapitalizmusnak a II. világháború utáni fejlődéséről, Giovanni Arrighi pedig a kapitalizmus fejlődésének eddigi legambiciózusabb képét egy tágabb időszakon belül. Tom Nairn és Benedict Anderson a modern nacionalizmus politikai kétértelműségének nemzetközileg ismert kutatói. Regis Debray a modern média elemzésének jelenleg olvasható legszisztematikusabb elméletét dolgozta ki. Terry Eagelton az irodalom, T. J. Clark a vizuális művészetek, David Harvey a földrajz rekonstrukciójának terén megkerülhetetlen elemzője tudományágának.

Elegendő a fenti névsor ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, az említettek erőszakos besorolása egyetlen kategóriába elképzelhetetlen. Túlságosan is széles az eltérő módszerek, érdeklődés és hangsúlyok alkotta szakadék. És ha ez részben a baloldali kultúra széthullásának következménye is, másrészt mégis az alkotó szárnyalás és az érdeklődési szférák különbözőségének jele. S ha a folyóirat ezekre tekintettel akar lenni, könnyen áttekinthető képet kell mutatnia, amelyben ezeknek a műveknek egymáshoz is érthetően kell kapcsolódniuk.

Ezzel egyidejűleg létezik azonban egy széles intellektuális tér, amelyben nagyon kevéssé van jelen, vagy talán egyáltalán nincs a marxista szellem, s amely magát mint a baloldalhoz lazán kötődő, állandó mozgásban lévő szférát határozza meg. A filozófia, szociológia és közgazdaság területén maradva meg kell említenünk Habermas, Derrida, Barry, Bourdieau, Mann, Runciman, Stiglitz, Sen, Dasgupta nevét. Itt általában egymást keresztező pozíciókat láthatunk, a korábban középutas gondolkodók radikalizálódtak, ahogy a neoliberális hegemónia abszoluttá vált, míg mások, akik korábban radikálisok voltak, megbékéltek a konvencionális bölcsesség igazságaival. De sokkal fontosabb ezeknél a mozgásoknál e szerzők műveinek az a közös sajátossága, hogy összekapcsolódik bennük a bátor intellektuális ambíció és a széles diszciplináris szintézis a kapkodó, elhamarkodott és alapigazságokat megfogalmazó kijelentésekkel a politika terén – s ebben alaposan különböznek Webertől, Keynestől és Russelltől. Itt egészen szembeötlőek a szocialista hagyomány felszámolásának következményei, bármennyire indirekt volt is a kapcsolatuk ezeknek a gondolkodóknak e hagyománnyal. Az eredmény tipikus: lenyűgöző elméleti energia és termékenység, amelynek társadalmi hozadéka sokkal kisebb, mint az intellektuális érdeme.

Korunk direkt politikai felépítésének megvilágítása terén viszont a jobboldalnak sikerült hatásos víziókban felmutatni, merre tart a világ, illetve pontosabban hol vert gyökeret – Fukuyama, Brzezinski, Huntington, Yergin, Luttwak, Friedman műveire gondolunk. Ezek a szerzők kiemelnek egy hatásos, erőteljes tézist, s azt népszerű, lebilincselő stílusban adják elő, nem a szűk intellektuális világnak írnak. Ez a magabiztos műfaj, amely oly régóta már Amerika monolópiuma, nem talál szerzőt a baloldalon. Ott ugyanis, legjobb esetben is, a “kozmopolita demokrácia” vagy “a népek törvénye” – zárójelbe téve vagy eufemizálva a dolgok valós állását – bénító normatív sémái maradtak. A New Left Review-nak egyikhez sincs sok köze. Viszont egyik prioritása kell legyen e műfaj kiművelése. Nem valószínű, hogy az intellektuális előnyök mérlege jelentősen változna, mielőtt az erők politikai korrelációja jelentősen megváltozna; ez viszont addig maradhat stabil, amíg nem következik be mély gazdasági válság Nyugaton. Rövidke, háborúk közti visszaesések is képesek lehetnek megrendíteni a jelenlegi konszenzus kereteit. De ez nem ok arra, hogy addig akár polemikusan, akár analitikusan lazítsunk.

8.

A kultúra területe sem sokban emlékeztet arra, ami a folyóirat indulásakor jellemezte. Az azóta eltelt időt három lényegi változás határozta meg. Először is, a verbális kommunikáció helyét nagyrészt a vizuális vette át, a televíziónak az összes többi kommunikációs eszközt túlhaladó dominanciát biztosítva, amit aztán az elektronikus eszközök kifejlődése követett, ahol ez a fejlődés a technológiai síkon is lezajlott. Ez a trend nagyjából meg is határozta a posztmodern formák színre lépését. Másodszor – és ez az utóbb említett jelenség újabb megnyilatkozása – az alulról jövő deviáns és a hatalom ellen lázadó törekvések valamint a fenti, a fennálló képviselte hivatalos kultúra egybemosódott, mivel a piac az ifjúsági kultúrát hasonlóan sajátította ki és intézményesítette, mint annak idején az avantgárd kultúrát: de ezt jóval alaposabban, mivel ez tömegpiacot jelentett. A Michael Jackson-hoz és Jordanhez hasonló idolok kereskedelmi apoteózisa e folyamat végeredménye. Harmadszor, a fenti és a lenti rendszereket összekapcsoló áramkör, amelynek megléte olyan jellemző volt a modern korszakra, rendkívül lerövidült, akárcsak az a távolság, amely elválasztotta őket. A következmény az, hogy mindkét területnek csak karikatúrája marad, amint a két szféra közös terepen találkozik: szándékos elhanyagoltság a Royal Academy-n, látszatcselekvés az Oscar-díjakkal – a Sensation és az Álomvilág mint a giccs ellenpárja. Az irodalom, amely ugyancsak a díjakkal adományozott pénzektől és a publicitást biztosító költségvetéstől függ, mára Eco-t és a késői Rushdie-t produkálja.

A lapot a helyzet kritikai aspektusa érdekli. Itt a termelési oldalon a módszer az ellenkezőjébe fordult. Ahol valaha élénk párbeszéd folyt a magas és az alacsony kultúra között, mára sajátos polarizáció állt elő, amely mindkettőt saját magáról folytatott, eltúlzott diskurzusba merevíti bele. Így történt, hogy a magas kultúra a filozófiai dekonstrukció mindent szétszabdaló módszerének esett áldozatul, miközben a népszerű formák a szubszociológiai természetű “kulturális elemzések” játékszerei lettek. Mindkettő eredetileg az ötvenes és hatvanas évek radikális elméleti műveiben gyökerezik: egyfelől említhetjük Hoggart és Williams nevét, másfelől pedig Bataille-t és Derridát. Általában azt mondhatjuk, hogy a komoly “mutációk” leginkább továbbra is a baloldallal azonosítják magukat: emelkedett pillanatokban pedig – mint azt a jobboldali bírálók sietve hangsúlyozzák is – azt mondják, ők a baloldal, főként Amerikában jellemző ez. Túlságosan is gyakran jutnak viszont el oda, hogy választaniuk kell az obskurantizmus és a populizmus között, vagy – ami még ennél is rosszabb – a kettő keverékéből áll elő valami zavaros egyvelege a demagógnak és az apolitikusnak.

Az obskurantizmusnak mint a nemes célt szándékosan akadályozó jelenségnek nincs sok védelmezője. A populizmusnak ezzel szemben időnként progresszív potenciált tulajdonítanak. De ha félretesszük legendás oroszországi eredetét, ahol a narodnyikokat mai fogalmaink szerint vérbeli elitistáknak tekinthetjük, a populizmus, mai általános jelentése szerint, a körülmények valójában nem létező azonosságát hirdeti álságosan – a szavazók, olvasók, nézők körében, és azt, hogy jobb egyszerűen túllépni a tudás és műveltség tényleges különbségein: ezen a terepen a cinikus jobboldal és a kegyes baloldal oly könnyen egymásra talál. Nem meglepő hát, ha a két hermeneutikai lehetőség közül manapság a kulturális elemzések hathatósabbak, s elértéktelenített formájában ez a legjelentősebb akadálya a magas és a hétköznapi közötti öntudatlan átjárás lehetőségének. A tömegkultúra elemzése terén születnek fontos elemzések, melyek – akár a szerzők szándékától eltérően is – a Hoggart–Williams-féle iskolát viszik tovább. Sajnos, a Birminghami Iskola túl sok zsenije sodródott azon kritikátlan hozsannázók közé, akik a piacot a populáris kultúra lényegi forrásának tekintik. Ilyen körülmények között a New Left Review szerepe az lehet, hogy meg nem alkuvóan az ellenkező irányban tájékozódik, és közben elkerül mindenféle egyéb felhangot. Julian Stallabrass lapunkban megjelent cikke ebben a tónusban szólal meg, kritikusan viszonyul mind a legújabb elektronikus média vívmányaihoz – a játéktermeket is beleértve –, mind a legújabb brit festészet eredményeihez, s elemzi, milyen szerepet játszik – a szó legteljesebb értelmében – ez az új irányzat a kiállítási termekben.

Minden radikális folyóiratban feszültség van a kritikai viszonyulás két formája között, amelyek egyaránt szükségesek, ám jelentősen eltérnek egymástól. Leegyszerűsítve az egyiket nevezhetnénk “avantgárd”, a másikat pedig “hegeliánus” megközelítési módoknak. Az elsőre agresszív, gyakorta egyoldalú imperatív álláspont jellemző, a másikra viszont az, hogy sokkal elemzőbben nyúl egy szélesebb nézőpontú történelmi vagy filozófiai kérdés kibontásához: Clement Greenberg és Fredric Jameson tekintélyes virtuózai ennek a szemléletnek. A két stílus nem zárja ki egymást, és a lapnak mindkettőt bátorítania kell. Hogy melyikre van nagyobb igény, a témától és a konjunktúrától függ. Például a filmművészet terén nyilvánvalóan nincs értelme, hogy akár a legkomolyabb elemzéssel is a New Left Review a legújabb hollywoodi vagy elstreeti kasszasikerekkel fogalkozzék, szemben mindenekelőtt az angolszász világon kívül alkotó filmrendezők művészetének elemzésével, akik nincsenek a figyelem középpontjában vagy filmjeik nehezen hozzáférhetők. Hiszen az utóbbi években a nyugati, nagyvárosi művészet negatív fejleményeinek ellenpontjaként óriási kulturális értékek születtek – számos nagyszerű alkotó lépett színre Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában. Erről nagyon kevés szó esik Nyugaton, és a baloldalnak elsődleges feladata kell legyen e fejlődésnek a megismertetése. Egy-egy jó elemzés Hou-Hsziao-Hszienről, Kiarostamiról, Sembene-ről, Leduc-ról felér száz, Spielberggel vagy Coppolával foglalkozó cikkel, függetlenül attól, milyen kritikus is az elemző. Ezen a vonalon haladva tovább egészen az új európai filmművészet (Amelio, Reitz, Jacquot, Zonka) elemzéséig – természetes folytatása lehetne ez Peter Wollen úttörő jelentőségű cikksorozatának a New Left Review első korszakából.

Még általánosabban fogalmazva, az az irodalmi geográfia, amelyet Franco Moretti fejlesztett ki, és amely egyaránt figyelemmel van a piacra és a formák morfológiájára, természetes átjárást biztosít az elit- és a tömegkultúra szférái között; legújabban pedig a globális rendszerekhez való “kifelé fordulás” jelenthet másféle viszonyulási módot. A New Left Review-nak minden téren szembe kell szállnia az angolul beszélő világ provincializmusával – valójában nárcizmus ez – úgy, hogy ha kell, aránytalanul is nagyobb teret szentel a nem angolul beszélő világ alkotóinak és alkotásainak. A jelenlegi angol (és a fortiori amerikai) kulturális élet egyik legkülönösebb vonása, hogy annak ellenére, hogy ma az iskolákban és egyetemeken sokkal több szó esik a külföldi nyelvekről, irodalmakról és politikáról, mint húsz évvel ezelőtt, a legújabb generáció – még a legfelkészültebbek is – kulturális viszonyítási pontjai általában szűkebbek, mert az eltelt időben exponenciálisan növekedett Hollywood, a CNN és a bookerizmus hegemóniája. Elég egy pillantást vetni a mai újságírási divatra, hogy észrevegyük ezt a paradoxont. Hagyományaihoz ragaszkodva, a folyóiratnak nem szabad ebbe a csapdába esnie.

9.

A folyóirat szerkesztésekor mindig is kötéltáncosnak kellett lenniük a folyóirat szerkesztőinek ahhoz, hogy eleget tegyenek ezeknek a követelményeknek. Önmagában sem egyszerű megtalálni az egyensúlyt az olyan távol eső területek között, mint a gazdaság és az esztétika, a szociológia és a filozófia. Lapunk természeténél fogva azonban ezek a témakörök itt a politika primátusa jegyében találkoznak, aminek megvannak a sajátos definíciós és szelekciós problémái. A lap felépítése implicite tükrözi szervezőelvét, a szerkesztőségi cikkek és a vezető elemzések rendszerint a napi nemzetközi eseményekkel foglalkoznak. A New Left Review elsősorban és mindenekelőtt politikai folyóirat marad, mely kívül áll minden politikai konszenzuson és a hivatalos vélemények keretein. De ez nem olyan szerkesztési elv, amelyből az következne, hogy a politika minden területet abszorbeál, amit csak érint. Bármely társadalom kultúrája túlnyúlik az aktív politika spektrumán, a kultúra fogalma pedig jelentések gyűjtőmedencéjeként fogalmazható meg, s a jelentéseknek csak meghatározott hányada foglalkozzon a hatalomelosztással, hiszen a hatalomelosztás a politikai cselekvés célja. A hatékony politika méltányolja ezt a különbséget. Bármilyen kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen és ellentétes hatású lesz. Ez nem jelent közömbösséget. A baloldalnak szüksége van “kulturális politikára”, de ez elsősorban azt jelenti, hogy ki kell szélesítenie saját kulturális határait. Ebből az következik, hogy a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.

Az elmúlt korszak egyik, sokat emlegetett, jelentős változása volt, hogy a baloldali értelmiségiek a felsőoktatás intézményeibe menekültek el. Ez a fejlemény – amely nemcsak a foglalkoztatási struktúrában bekövetkezett változások következménye volt, hanem a politikai szervezetek kiüresedésének, a kiadók elérzéketlenedésének, az ellenkultúrák háttérbe szorításának is – valószínűleg sokáig változtathatatlan marad. Sajnos, ennek sokfelé ágazó, sajátos következményei vannak. Nemrégiben Edward Said hívta fel meglehetősen élesen a figyelmet az egyik legsúlyosabb új vonásra – arra, hogy az írások színvonala minden bizonnyal szavát venné Marxnak vagy Morrisnak. De az akademizálódás más területeken is megköveteli a maga adóját: szükségtelen apparátusok jöttek létre, fontosabbak a papírok, mint az intellektuális célok, állandóvá vált a hivatkozás a hivatalosságokra, sok a kritikátlan önidézgetés stb. Ha arra van szükség, a New Left Review tudományos folyóirat is tud lenni, de semmiképpen sem akar akadémikus lenni. Sok akadémikus laptól – hogy egyéb lapokról már ne is beszéljünk – eltérően, nem kívánjuk a lábjegyzeteket a cikkek végére tenni, sem pedig kizárólag nagyképű “harvardi” utalásokat alkalmazni, hanem folytatjuk a klasszikus, lapalji, forrást megjelölő vagy a szöveghez érintőlegesen kapcsolódó lábjegyzetek módszerét, melyek áttekintése nem okoz nehézséget az olvasónak. Hogy hol és mikor van rájuk szükség, abban a szerzők olyan szabadon dönthetnek, mint e számunkban Moretti teszi. De az öncélú felsorolások – oly sok mai írás hibája – hasábjainkon nem jelenhetnek meg. A baloldalon becsületbeli dolog kell legyen, hogy legalább olyan jól, fecsegés és mellébeszélés nélkül írjunk, mint elődeink.

A folyóiratnak állandó könyvszemle-rovata lesz, és bátorítja majd a polemikus eszmecserét. A New Left Review mindig is hallatlan előnyt élvezett publikációs nyelve révén, hiszen az angol nyelv olyan széles olvasóközönséget biztosít neki, amit egyetlen másik nyelv sem tud ma. Ennek kompenzálására viszont meg kell próbálnia az olvasók figyelmét felhívni azokra a fontos művekre, amelyek nem angolul jelentek meg, illetve azokra is, amelyek angolul is hozzáférhetőek. E számunk improvizálja mindazt, amit csinálni szeretnénk. A hasábjain folyó vitákból a lapnak hagyományosan nincs nagy előtörténete. Ezen szeretnénk változtatni. Jelen számunkban olvasható két témában vitacikk, és lesz vitacikk a következő számban is. A kritérium itt is, akárcsak a többi területen, az, hogy nem a politikai vélemény számít, legyen bármilyen elfogadható is, hanem az eredetiség és a vitakészség. Nem várjuk el a szerzőinktől, hogy a hagyományos baloldali értékeket képviseljék – sok terület van, különösen a nemzetközi kapcsolatok ilyenek, ahol az elfogadott, megkérdőjelezhetetlen dogmákkal szembeni, tekintélyes liberális vitázók által elősorolt érvek meggyőzőbbek. A NATO kibővítése és a balkáni háború elleni legélesebb bírálatok a jobboldalon fogalmazódtak meg. Lapunknak üdvözölnie kell az ilyen fellépést. Másfelől túlzott és bőséges, a baloldalról érkező apológia tanúi lehettünk, miközben a B-52-esek Kuvait vagy Koszovo felé tartottak. Ebből az apológiából minden napra bőségesen jut a hivatalos sajtóban. A vita minőségére nézve ilyenkor alapvető, hogy távol tartsuk magunkat ettől a mákonyos zónától.

Végezetül, hadd szóljak a lapkészítés helyszínéről. A New Left Review Nagy-Britanniában indult, reméljük, ez az állam nem áll fenn már soká, azon okok miatt, amelyeket Tom Nairn meggyőzően kifejtett. A lapnak mindig sok mondandója volt az Egyesült Királyságról, és ez a jövőben is így lesz. Ugyanakkor szerkesztői közül jó néhányan élnek és dolgoznak az USA-ban, ezzel az országgal lapunk szintén rendszeresen foglalkozik. Két évtizeden át írt Mike Davis – a legkitartóbb szerzőnk – lapunkba Amerikáról, és írásai maradandónak bizonyultak. Az európai háttér is meghatározó ösztönzést jelentett a lapnak. A New Left Review látótere azonban mindig szélesebb volt, mint ez a nyugati alapvonal. Ám miközben a lap a világ többi részének is nagy teret szentelt – ez a harmadik, a második, sőt, az első világra egyaránt érvényes, ha ezeknek a fogalmaknak még van tartalma –, a korszak kívánalmai szerint szerzői javarészt továbbra is a lap szülőhazájából valók. Ezen szeretnénk most változtatni. El kell jönnie annak az időnek, amikor a New Left Review szerzői is nemzetköziek, nemcsak a lap tartalma. Ebben a pillanatban ez még csak álom. De ez a cél lebeg a szemünk előtt.

(Fordította: Baráth Katalin)

Foster rámutat arra, hogy Marx azon eszméje, miszerint az emberek elidegenednek a munkájuktól, annak megértéséhez kapcsolódott, hogy az ember elidegenedett a természettől. Az első politikai viták egyike, amiben Marx részt vett, a “fatolvajok törvényéről” szólt. A német parasztoknak hagyomány szerint joguk volt ahhoz, hogy fát gyűjtsenek, ami lehetővé tette otthonaik fűtését, s ételeik főzését. A földesurak azonban lassan kezdték megtagadni a parasztoktól e jogukat. A falopást az orvvadászattal és a birtokháborítással együtt a legnagyobb szigorral kezelték. Első állásában a Rheinische Zeitung nevű újság szerkesztőjeként Marx a parasztok védelmére kelt és ellenezte, hogy a magántulajdonosok a Földet a társadalmi helyzet alapján “parcellázzák fel”.

A Gazdasági és filozófiai kéziratokban Marx kifejtette, hogy az a természetszemlélet, ami a magántulajdon és a pénz uralma alatt alakult ki, a természet szabályos megvetése és lealacsonyítása. Egyetértően idézte Thomas Muntzer, a 16. századi Német parasztháború vezetője szavait, aki hangot adott annak elviselhetetlenségének, hogy “minden élőlényt tulajdonná tettek, a halakat a vízben, a madarakat a levegőben, a növényeket a földön”, s aki azt a természet és emberiség elleni véteknek tartotta.

Mind Marx, mind Engels rámutatott, hogy mekkora árat fog fizetni az emberiség a természet pusztításáért. Engelst különösen az olyan ipari városok, mint Manchester, szennyezett környezetének helyzete aggasztotta. Marxot az “egyetemes szennyezés” foglalkoztatta, s egyetemes szenvedést látott a munkásosztály életkörülményeiben, aminek legfőbb tényezője az volt, hogy ez az egyetlen társadalmi osztály, “aminek semmi vesztenivalója nincsen a láncait kivéve”.

Marx és Engels későbbi írásai, továbbra is megtartva korábbi ökológiai tudatosságukat, a legújabb természettudományi és történelemtudományi eredményekkel gyarapodtak.

A Tőkében a német Justus von Liebig talajösszetétel-kutatásaira építve, Marx elsőként helytelenítette azt a módot, ahogy a 19. századi mezőgazdaság kizsákmányolta a termőtalajt, s kifosztotta kincseit.

Az a nézet, hogy Marx nem volt tekintettel a természetre, nem is annyira azért terjedt el, amit Marx írt, sokkal inkább a sztálini Oroszország természeti állapotának köszönhető. Tulajdonképpen – ahogy ez a könyv utolsó részéből is kiderül – az 1920-as években elméletben és gyakorlatban egyaránt a szovjet ökológia volt a világon a legfejlettebb. A két nagy szovjet ökológus V. I. Vernadszkij és N. I. Vavilov volt. Vernadszkij nemzetközi hírnevet szerzett egyrészt bioszféra-kutatásainak köszönhetően, másrészt a geokémia tudományának megalapításával. Vavilov, a Lenin Mezőgazdasági Akadémia első elnöke megállapította, hogy sok olyan központ létezett a fejletlen országok “trópusi és szubtrópusi régióiban”, ahol a növények génállományának változatossága hatalmas volt. Ma e genetikai források ellenőrzéséért nemzetközi harc folyik.

Ez az ökológiai tudatosság az egész bolsevik vezetésre jellemző volt. Lenin alapvető fontosságúnak tartotta a természet “racionális kizsákmányolását” és a természeti erőforrások megőrzésének tudományos irányítását.

Fellépett a természet nagy kincseinek megőrzése érdekében, s az elszánt természetvédőt, Lunacsarszkijt nevezte ki a Szovjetunió természeti értékei megmentésének feladatára.

Lenin rendkívül tisztelte Vernadszkijt, s az ő buzdítására alapította az Ural hegység déli részén a Szovjetunió első természetvédelmi területét, amely az első olyan rezervátum a világon, amit kifejezetten a természet tudományos tanulmányozására hozott létre egy ország kormánya. De minden ökológiai tudatosságot elsöpört Sztálin ellenforradalma.

Sok minden más is érdeklődésre tarthat számot ebben a könyvben, különösen a Darwin és Marx materializmusának kapcsolatáról szóló elmélkedés, s az a kérdés, hogy vajon létezik-e a természet dialektikája. De mindenekfölött az, hogy a szocializmusért és a természet megmentéséért folytatott harc nem zárják ki egymást, hanem bonyolultan összekapcsolódnak, s hogy a marxista elmélet mindkét küzdelemben alapvető fegyver.

Töprengések a kritikai elmélet állásáról az „Hommage á Tőkei Ferenc” kötet kapcsán

Megalkotóinak a XIX. század derekán történt fellépése óta méltán váltott ki érdeklődést – világszerte – a társadalmi formák elmélete. Vonzerejét elsősorban annak köszönhette, hogy a társadalmi-történelmi mozgásformák olyan magyarázatát kínálta és kínálja, amit a rokon társadalomtudományi iskolák, irányzatok nem, vagy csak bizonyos részleges vonatkozásokban képesek nyújtani. Az emberiség nagy korszakainak és a hétköznapi élet megannyi történésének gondolati birtokbavétele, elméleti magyarázata ennél a felfogásnál ugyanis nem parciális, nem vész el a tengernyi probléma közepette az egész minőségének megragadása, s még csak azt sem gondolja, hogy Max Weber problémájának, a ’világtörténelem értelmetlen, rossz végtelenségének’ leküzdhetetlenségében pusztán az azt vizsgáló, szubjektív értékelkötelezettsége alapján magának témát választó kutatói érdeklődés lenne a magyarázó alap. E felfogás szerint a társadalmi mozgások, történések, események és ideológiák megmagyarázhatóak és fő vonalaik tekintetében megismerhetőek, a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet szerves része, a társadalmi formák elmélete alapján. Ezért felállíthatóak olyan dialektikus törvényfogalmak, amelyek megközelítően helyesen fogják át a tényállások sokaságát. Csak éppen nem a királyi családok és az elitek történetének kutatása a társadalmak megértésének alapja, mint ezt az arisztokratikus elméletek és történelemszemlélet tették, s teszik ma is, szociologizált változataikban, amikor is elitkutatásokkal kapcsolják ki egyfelől a lent lévők világának energiáit, erőfeszítéseit, létmódjait, másfelől pedig azon strukturális adottságoknak a megértését – tulajdoni, munkamegosztási és elosztási viszonyokat –, amelyek egyszerre, de különböző módokon nyomják fent az eliteket és lent a tömegeket, s a társadalom osztály, réteg és csoporttagoltságának materiális alapzatát képezik. Azt a módot, ahogy a termelés személyi és tárgyi feltételei a tulajdoni és munkamegosztási viszonyokban egyesülnek egymással. Térségünkben úgy, hogy páratlanul gyorsan, egy évtized alatt, törvényes erőszakkal és állami irányítással előállították az eredeti tőkefelhalmozásra (átcsoportosításra) jellemző poláris struktúrát.

Nem sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha a megértő szellemtudományok szerint a kulturális objektivációkat vizsgálják. Mégpedig úgy helyezik ezeket előtérbe, hogy egyfelől függetlenítik értékösszefüggéseiket és kapcsolataikat attól a termelési módtól, amelynek bázisán és körülményei közepette születtek és hatnak, másfelől azon funkcióktól, amelyeket az emberiség éppen létrehozott és megélt társadalmi tudatformájaként kellene és lehetne szemügyre venni. Csak ekkor már az anyagi és szellemi újratermelési folyamatok formameghatározottsága lenne az értelmezés alapja, amit a materialista társadalomfelfogás dolgozott ki. A rivális elméletek pedig nem megérteni és fejleszteni kívánják ezt az irányzatot, hanem el- és lerontani, hogy így csináljanak helyet gyakran korlátozó érvényű és az összfolyamat megragadására alkalmatlan pozícióiknak. Így tettek a marxi elmélet azon egykori “hívei”, akik geotektonikus modellként járatták le a társadalmi formák elméletét, mintha a társadalmi-gazdasági alakulatok feltárása egyben azt is jelentené, hogy azok mindig, mindenütt egymásra következően kellene hogy fellépjenek. Továbbá, mintha az a körülmény – miként ezt a francia Nicos Poulantzas bizonyította –, hogy egy társadalmi alakulat mindig több termelési módot és formát integrál a domináns mozzanat alapján, eltüntethetné a sokféleséget, vagy a sokféleség zárná ki az integrációt. (Például: a reciprocitáson alapuló tevékenységcserék, a kisárutermelés, a naturálgazdálkodás vagy a házhelyi kert-üzem nem zárják ki például sem a tőkés termelési módot, sem a politikai szocializmust). Ilyesmit a klasszikusok nem írtak, s efféle képtelenségeket csak azok gondolhatnak, akik vagy nagyon dogmatikusan értelmezték az alapító atyák teljesítményeit (mondjuk a magyar társadalom-történetben történész igyekezett kimutatni a rabszolgatartó termelési módot, amely itt nem létezett), vagy pedig a társadalmi törvényszerűségek kutatását kívánták azzal lejáratni, hogy az milyen képtelenségekhez (unilinearizmus) vezet. Persze, ha a legalaposabb, egyenes vonalú, egyenletes mozgás – a fizikában is csak határhelyzetként adódó – unilineáris képzetét viszik át a történelmi mozgásformára, amit éppen végtelen alak és formagazdagság, az előre és a visszalendülő állapotok, az egyenlőtlen fejlődés jellemez, akkor nem a marxizmust, hanem csak saját téves elképzelésüket jellemezték. Mechanikus képzetek itt valóban nem segítenek, mert vargabetűk, visszaesések, majd előrelendülések s fokozódó komplexitás jellemzik a társadalmi létet. Sőt, a liberális perfekcionizmussal szemben az is elképzelhető, hogy az emberiség az önpusztítás útjára lép, amennyiben nem képes tudatos uralma alá fogni a profithajsza motiválta, minden szociális és ökológiai korlátozást magáról lerántani óhajtó globalizációs folyamatot. Ahogy Mészáros István a Rosa Luxemburg korához képest történt változást szimptomatikusan összefoglalta egy interjújában, ma már nem a szocializmus vagy barbárság az alternatíva, hanem a szocializmus vagy a teljes pusztulás. Épp ezért minden humanistának érdemes a “Beyond Capital. Towards a Theory of Transition (Merlin Press, London, 1995. 994.p)” problémájával foglalkozni, amely a formaelmélet egyik mai, legnagyobb szabású teljesítménye. Ezt viszont csak a “Das Kapital” tárgyi, elméleti és módszertani ismeretében lehet megtenni. Utóbbi világossá válik a recenzált kötet “Modernitás és globalizáció” viszonyát elemző Bayer József-tanulmányából. A modernitás ott kezdődött, és azért vagyunk ma is ebben a paradigmában, mert és amikortól érvényes a személyében szabad, de a tőkeviszony dologi uralmának alávetett ember (és a globalizációval mindinkább emberiség) mozgásformája. Sem a tradicionális, premodern személyi függés, sem pedig a posztmodern – a modernitáson csak állítólag túllévő – viszonyai nem jellemzik korunkat, hanem a kettő között élünk: az expanzív tőkeviszonyra ráépült társadalmi állapotban, ahol a kritikai társadalomelmélet mutatis mutandis azért tarthatja fenn a felvilágosodás hagyományát és elidegenedés-ellenes értékrendjét a felvilágosodás-ellenes posztmodern teóriákkal szemben, mert a globalizáció új gazdaságának körülményei között sem jutottunk túl a modernitáson. Megváltozott a kapitalizmus és a nemzetállam, a tér és az idő kommunikációs forradalommal közvetített viszonya, a társadalmi kapcsolatok mindinkább alárendeltek a pénz és a szakértői rendszerek közvetítette műveleteknek, mint ez hajdanában volt. “A közlekedési, távközlési fejlődés és a komputerizáció nyomán mindinkább az ún. Kojima-típusú tőkekivitel vált uralkodóvá a maga külkereskedelem-teremtő hatásaival. Ebben a termeléskihelyező, közvetlen külföldi tőkeberuházások dominálnak, amelyek kihasználják a bér-, adó- és egyéb termelési költségek közötti különbségeket, miközben a termelés irányítását és szervezését, a tervező és pénzügyi szolgáltatásokat a fejlett centrum-országokban tartják. Ebben az értelemben a globlizáció meglehetősen féloldalas, és tulajdonképpen a globális dominancia rendszerének kiépülését jelenti, még tovább mélyítve a szakadékot a fejlett világ és az elmaradott térségek között. Ugyanakkor új vonás, hogy a tőkeforgalom fele a legfejlettebb régiókon belül zajlik le, és nemcsak az infrastruktúrába és feldolgozó iparba, de a tercier szektorokba is nagy volumenű beruházásokat eszközölnek. A legelmaradottabb térségek viszont kikerülnek a tőke útjából, általában a világhálózatból, és ezzel elmaradottságuk egyre reménytelenebbé fokozódik. A harmadik világ mellett kialakul a “negyedik világ”, s egész régiók, mint Afrika, Dél-Ázsiából Banglades, vagy Dél-Amerika nagy térségei tartósan a világfejlődés peremére sodródnak.” (Bayer 49–50.)

Mindebből látható, hogy az ’események úgy ahogy vannak’ historicista naturalizmusával éppúgy képtelenség ezen korproblémákhoz, összefüggésekhez eljutni, mint a formaelméleti megalapozást nélkülöző olyan kísérletekkel, amelyek az általában vett demokratizálás harmadik hullámának kiteljesedéseként ünneplik azt a körülményt, hogy immáron nemcsak Dél-Európában, a latin kultúrkörben, hanem Közép- és Kelet-Európában is a polgári demokrácia valaminő mutációja jegyében igyekeznek kezelni és legitimálni a terjedő tőke- és hatalmi viszonyokat. Ahhoz, hogy az ezen társadalmi változások szülte konfliktusokat – új társadalmi mozgalmak, antiglobalizációs antikapitalizmus – polgári alapzaton értelmezni tudják, már be is ígérték a világnak, hogy a jövő század a civilizációk ütközését hozza magával. Nem termelési módok, elosztási konzekvenciájukkal és kultúrájukkal, hanem vallási alapú (!) kulturális különbségek (S. Huntington), s ezeknek a kulturális imperializmus mintájára történő átírása adja a történelmi események magyarázatát. Nos, gyakran nem ezt látjuk. A közelmúltban – nem először – értesülhettünk arról, hogy a Győri Kekszgyár (101 éven keresztül, 2001-ig prosperáló cég) dolgozóinak tapasztalatai elütnek mind a demokratizálás, mind pedig a civilizációs konfliktusok modelljétől. Beleesnek viszont a formaelméleti magyarázatba, amely a termelés és a tulajdon azonosságát, egy meghatározott viszony két mozzanatát állítja. Igaz, az elméleti tétel gyakorlati ismeretének hasznosíthatóságáról éppen 12 évvel késtek le dolgozóink. Nem tudni, hogy azért-e, mert egykor aludtak a szemináriumon, amikor ezt meg lehetett volna érteniük, vagy azért, mert nem is volt ilyesmi. Most, saját bőrükön megtapasztalva a tulajdonviszonyok jelentőségét, a Danone világcég viselkedéséről tudhatták meg a következőket: “A személyes találkozástól elzárkózó középvezető telefonon – egyébként a helyzetre jellemző, hogy csak otthonról mert beszélni a gyár dolgairól – úgy fogalmazott: a szocializmusban azt hittük, hogy aki becsületesen dolgozik, annak nem forog veszélyben a munkahelye. A rendszerváltás után megtanultuk: nem elég a lelkiismeretes munka, kell a piac, a nyereségesség ahhoz, hogy megtarthassuk az állásainkat. Mára meg kiderült: semmi sem számít, csak a tulajdonos pillanatnyi érdeke. Mindent szétverhet, ha érdekei szerint ezt úgy látja jónak. Nyereséges, korszerű üzemeket zárhat be csak azért, mert neki az konkurenciát jelentene.” (Népszabadság, 2001.04.11.)

Igaz, ez a gazdaság feletti magánhatalom, s a történet jól eligazít abban a tekintetben is, hogy az általában vett demokrácia kiknek biztosítja a szabad légkört: a magántulajdonosok cselekvésének vagy a munkaerő tulajdonosok egzisztencia-újratermelésének.

Ha a marxisták alkotó marxisták kívánnak lenni, akkor tehát van mivel szemben elemző módszerük erejét bizonyítani, s szerencsére – mint már láttuk is – vannak előremutató fejlemények. Ilyen a Tőkei Ferenc akadémikus, sinológus és marxista filozófus posztumus kötetté váló, eredetileg a 70. születésnapjára készült Állandóság a változásban T ’UNG-PIEN című tanulmánykötete is. A Puskás Ildikó szerkesztette, Kapitány Ágnes és Gábor összeállította tiszteletadó kötet sokféle tematikát fog át. Lukács, Gramsci, Mehring tanulmányok (Illés László, Sziklai László, Szabó Tibor) mellett Hegel zenefelfogásáról (Zoltai Dénes), a zene egyetemességéről (Maróthy János), Sztálin nyelvi teóriájáról (Havas Ferenc), vallásszociológiáról (Slemmer László), a reformgazdaságtan bírálatáról (Andor László), információtörténetről (Z. Karvalics László), kulturális minták hatásáról (Kapitány Ágnes és Gábor) egyaránt olvashatunk.

Szubjektíve érdekesek az egyfelől Tőkei hatástörténetéhez vázlatokat adó, másfelől saját önértékelő visszapillantását és sinológusi pályáját jellemző sorok: “A magam életéhez tartozik, hogy már a piarista gimnázium államosítása előtt is érdeklődtem a marxizmus iránt, amelyről azelőtt semmit sem tudtam… A kezembe kerültek Lukács György művei, s lenyűgözött a filozófus óriási tudása, bámulatos olvasottsága… Így aztán fokozatosan – sinológiai elkötelezettségemet soha nem feladva, nem is szüneteltetve, hanem éppen azzal szoros kapcsolatban – Marx-kutató is lettem, rábukkantam az agyonhallgatott, sőt antimarxistának minősített ’ázsiai termelési mód’ marxi fogalmára, majd sok más olyan elméleti kérdésre, amelyeket a ’marxizmus-leninizmus’ el akart temetni. ’Szövegmagyarázó’, vagy inkább újraértelmező tevékenységemből semmit sem kell szégyenlenem ma sem… magamat mindig elsősorban sinológusnak tartottam. Ma is a kínai kultúra szerelmese vagyok.”

Miután a társadalmi formaelmélet hetvenes-nyolvanas évekbeli reneszánszát sok tekintetben – s különösen hazánkban – Tőkei Ferenc munkássága jelentette és inspirálta, érdemes azt is megnézni, hogy mit tart folytathatónak abból az, aki ennek intencionális értelemben is vállalója. Átfogó és alapos tanulmányában vizsgálja Wiener György a közösségi és az állami tulajdon természetét az ázsiai termelési módban. Nemcsak egy hagyomány felvállalása és újratermelése, hanem kutatásának új eredményei miatt is érdemes foglalkoznunk vele.

Az ’ázsiai’ termelési mód fogalma előtörténetének tárgyalása rögtön érdekességekkel szolgál, amikor bebizonyítja, hogy az Arisztotelész, Montesquieu, Hegel vonulat – a Nyugat önképe, legitimálásának axiómája – milyen eltorzított Kelet fogalommal szemben tételezte önmagát. A Keletet a despotikus uralom, az állam mindenhatósága, míg a Nyugatot a törvények, a magántulajdon és a kereskedelem révén megjelenő szabadság szelleme jellemzi. Tehát a keleti despotizmust a faluközösségek stagnálása, az önmagát képviselő állami elnyomás jellemzi – ezzel szemben a magántulajdon szabadsága. Nem egészen ilyen ’kerek’ (azaz önérdekből eltorzított) a kép Marx ábrázolásában, mert Hegelt megszüntetve-megőrizve a termelés és a tulajdon azonosságából kiindulva, az ’ázsiai’ társadalmak alapzatát a törzsi-közösségi földtulajdonban találta meg, ahol az egyén csak törzse, közössége tagjaként viszonyulhat a földhöz. A közösség a termelés előfeltétele, ahol a nyugatos felfogástól eltérően a törzsi-közösségi alapzat azt jelenti, hogy a despota eredetileg nem önmagát, hanem a közösséget képviselte. A többletmunka elsajátításának egy része a felsőbb közösségé volt, identitását szervező közfunkcióival, rituáléival, amely végül mint személy létezett. (126–127.) Ez az adó és a fél-állam titka, és semmi okunk arra, hogy akár az egalitárius törzsi-közösségi viszonyok létét, akár ezek hierarchikussá átalakulását tagadjuk (akkor, amikor egyes etológusok már az állatok viselkedését is a magántulajdon jegyében ’magyarázzák’). Köztulajdoniság létezett despotikus államiság nélkül is, és például Tőkei Ferenc dogmamentes Marx-újraértelmezése során a Csou-kori Kína példáján keresztül mutatta ki, hogy a türanisz jellegű uralom megjelenéséig a néptől különvált fegyveres közhatalomról alig vagy egyáltalán nem beszélhetünk. Nem állami termelési módról volt szó e társadalmi forma esetében tehát. Az állam általános, ’önálló egzisztenciává’ csak az antikvitásban vált, a magánföldtulajdontól elkülönült állami föld bázisán. (131–132.)

Nem követhetjük nyomon Wienert és a majdnem két évszázados szaktudományos-forráselemző és ideológiai-interpretációs vitákat az ’ázsiai’ termelési módról, amely az ókori kelet mellett a fekete-afrikai társadalmak esetében is egy sajátos kettős földtulajdoni struktúrán egzisztált. A görög antikvitás ’ázsiai’ előzményét, a mükénei társadalom viszonyait éppúgy impozánsan elemzi szerzőnk, mint a mezopotámiai és malgasi állapotokat. Az ’ázsiaiság’ (fiataloknak: nem földrajzi fogalom tehát) alapzatát a törzsi-közösségi földtulajdon alkotta, s nem az állam hozta létre a magántulajdonosok kényszerközösségét, kincstári, adóztatási okokból, tehát nem szerves úton – mint ezt egyesek még az európai közföldek, ’agrárkommunizmus’ magyarázatára is kiterjesztve állítják –, hanem a vezéri vagy királyi tulajdon fejlődött ki a közösségiből, gyakran a katonai demokrácián keresztül – tehetjük hozzá.

Elég az hozzá, hogy vannak tehát újabb eredmények Lenin, Gramsci, Lukács óta, s akkor még nem szóltunk a mai tőkés világgazdaság és a világrendszer kettősségét reálfolyamataival együtt elemző Wallerstein-iskoláról (G. Arrighi, J. Drangel, Ch. Chase-Dunn stb.), amely a magyar társadalomtudományban igencsak gyümölcsözően hatott¹. Vagy a dialektika talán legfontosabb problémájának szisztematikus tisztázásáról (Szigeti József: Azonosság és nem-azonosság azonossága. Magyar Filozófiai Szemle, 1998/4-5-6: 445-507.), vagy a frankfurtiak újabb nemzedékeinek, amerikai, latin-amerikai, japán, francia marxistáknak a teljesítményeiről. (Úgyhogy szemben az emlékkötet bevezetőjének /4.oldal/ megalapozatlan feltételezésével – nem kell ’utolsó mohikán’ effektusra asszociálnunk.)

Mindennek ellenére a baloldali művek fordítása tekintetében mintha könyvkiadóink Csipkerózsika álmot aludnának. Például Mészáros említett Magnum Opusát, amelyet angolul írt, már kiadták spanyol, olasz, portugál, görög, perzsa, koreai és vietnami nyelven, s készül a kínai fordítás is. Vagy lehet, hogy ez sem véletlen, s jobb meghagyni az újabb marxista ismereteket azon szakkutatóknak, akik egyébként is szisztematikusan ki vannak kapcsolva a közvéleményformáló média világából. Az itt és most fennálló rendszer igazolása szempontjából bizonyára előnyösebb, ha hivatalosság-konform ’média professzorokat’ kapnak a befogadók: unos-untalan ismételgetett demokrácia és piacgazdaság mitológiájukkal.

Jegyzet

¹ Erről írtam a Jogtudományi Közlöny 2001/4. számában megjelent “Vázlat a közbiztonság három dimenziójáról: világrendszer – nemzetállami szint és lokalitás” című tanulmányom módszertani alapvetésében.

A Kör közelmúltbeli kiadványa: A filozófia keresztútjain. Tanulmányok Lukács Györgyről. /Szerkesztette: Szabó Tibor és Szécsi Gábor. MTA Filozófiai Intézet – Szegedi Lukács Kör, Budapest – Szeged, 1998/. Az alábbi ismertetőben ennek a friss kutatási eredményeket felvonultató kötetnek néhány írásából emelek ki interpretációkat – mintegy továbbgondolásra ajánlva. Ezt megelőzően azonban célszerű magáról a Szegedi Lukács Körről is pár szót szólni, elsősorban azok számára, akik nincsenek velük kontaktusban. (A hazai progresszív gondolkodás egyik gyengéje, hogy a különböző földrajzi területeken, más-más városokban, illetve diszciplinákban tevékenykedők közti kapcsolat szórványos, nem éri el egy hatékony szervezettség kívánatos mértékét. Ez persze nem a szegedieken múlott, akik erre többször is kísérletet tettek.)

A Kör 1979-ben jött létre Szabó Tibor és Karácsonyi Péter (azóta meghalt) kezdeményezésére. Első kiadványuk 1983-ban jelent meg /Tanulmányok a fiatal Lukácsról. MM, A filozófia időszerű kérdései, 56. kötet/. 1985-ben országos konferenciát szerveztek Lukács születésének századik évfordulójára. 1989-ben nemzetközi Lukács-szimpoziont tartottak. Ennek az anyaga látott napvilágot 1990-ben Miért Lukács? címmel. 1991-ben közös Gramsci–Lukács nemzetközi konferenciát szerveztek, amelynek fontosabb dokumentumai megtalálhatók az Ellenszélben. Gramsci és Lukács – ma /Szeged, 1993./ című kötetben, ez szintén a Kör kiadványa. 1994-es nemzetközi konferenciájuk anyaga a Lukács és a modernitás. Lukács az európai gondolkodás történetében /1996./ című kötetben olvasható. A Kör tevékenységének szerves része a más áramlatokra történő kitekintés. Ennek jegyében jelent meg Karikó Sándor szerkesztésében a Derrida Marx-szelleme /Gondolat – Szegedi Lukács Kör, Bp. – Szeged, 1997./ című kiadvány. Ezt követte időrendben az alábbiakban ismertetésre kerülő 1998-as kötet. Végezetül meg kell említeni az 1999. novemberi rendezvényüket, amelyet az MTA Lukács Archívumával közösen bonyolítottak le Lukács György – jelenidőben címmel. A Kör húszéves tevékenységét számtalan további tanulmány, vita, hazai és külföldi szakértőkkel folytatott eszmecsere jelzi, ezekre itt nincs mód kitérni. Az érdeklődő tájékozódhat a Kört részletesebben bemutató kiadványból: Szabó Tibor: A Szegedi Lukács Kör krónikája (1979–1999) /Szeged, 1999./.

Végezetül egy idézet az 1998-as kötet előszavából: “/…/ a Szegedi Lukács Kör szemben úszik a hordalékkal /…/” /5.p./ – írja Nyíri Kristóf.

*

A kötetben megjelent tanulmányok közös rendezőelve, hogy Lukács nézeteit szembesítik a versengő XX. századi irányzatok (egzisztencializmus, neopozitivizmus, instrumentalizmus, rendszerelmélet, más marxizmus-interpretációk, pragmatizmus, tudásszociológia, neotomizmus, hermeneutika, posztmodern stb.) felvetéseivel, és kritikailag értékeli a felkínált megoldásokat. Az összehasonlításban időnként Lukács marad alul, ami jelzi, hogy a kötet szerzői – minden esetleges rokonszenvük vagy érdeklődésük ellenére – igyekeznek eleget tenni az elfogulatlan tudományos objektivitás követelményeinek. (Kérdés, hogy ez maradéktalanul teljesíthető-e?)

A tanulmánygyűjtemény öt nagyobb egységre tagolódik. Mivel ismertetésem terjedelmi okokból nem térhet ki minden írásra, ezért itt megadom a nagyobb szerkezeti egységeken belüli azon dolgozatok szerzőjét és címét is, amelyekre később már nem utalok, de sokak által érdeklődésre tarthatnak számot. I. “Megélt” gondolkodás az európai filozófia tükrében. /Szabó Tibor : Lukács útja az egzisztencializmustól az egzisztencializmus kritikájáig. Szécsi Gábor : Realizmus és instrumentalizmus. Megjegyzések Lukács neopozitivizmus-kritikájához. Székely László: Lukács György és Bellarmino bíboros. Tóth I. János: Rendszerelmélet és a lukácsi természetfilozófia./ II. Irodalmi és esztétikai áramlatok sodrában. /Máté Zsuzsanna: A katarzisfelfogások komparatisztikai megközelítéséről. Tóth Tamás: Egy magyar gondolkodó az európai kultúráról./ III. Történelemről és társadalomról. /Lendvai L. Ferenc: Társadalomfilozófiai problémák a fiatal Lukácsnál. Adalékok a “Történelem és osztálytudat” problematikájához. Karikó Sándor : Kerülőutak Marxhoz és Marxtól./ IV. Adalékok az életrajzhoz. /Bendl Júlia: Lukács György németországi habilitációs próbálkozásairól./ V. Lukács fogadtatásához. /Demeter Tamás: Angolszász filozófiatörténeti Lukács-recepció. Faragó Péter : Lukács György recepciója a tudásszociológiában./

Lukács korai korszakára némi csapongás, eklekticizmus, a lét- és sorskérdések iránti vonzódás jellemző – írja tanulmányában Szabó Tibor. Úgy véli, Lukácsot joggal tekinthetjük az egyik első egzisztencialista filozófusnak, sőt, életfilozófusnak is. Figyelemre méltó párhuzamok vannak a fiatal Lukács problémafelvetései és Heidegger Lét és idő című művének válaszai közt. E párhuzamokra L. Goldmann hívta fel a figyelmet /Heidegger et Lukács, Paris, 1976./ Közismert a Nietzsche-hatás is, valamint a tragikus sorsproblémákat megfogalmazó dráma- és esszéirodalom iránti vonzódása a pályája kezdetén álló Lukácsnak. Mindezt magánéleti problémák, emberi veszteségek kísérik, erősítik. A személyiség autentikus létének kérdésessé válása szükségszerűen viszi az etikai érdeklődés felé. Az egész időszakot erős szubjektivitás dominálja. Ahogy azonban tágul Lukács érdeklődése a szociológiai problémák irányába (Weber, Simmel, Marx hatása), úgy szorul háttérbe az egyéni problematika, és a jellegzetesen egzisztencialista kérdésekről egyre inkább hallgat. (Megjegyzem, a “hallgatás” néha sajátos formákat öltött. Későbbi önéletrajzi visszatekintésében Lukács egyenesen tagadta, hogy rá Nietzsche valaha is hatott. “/…/ Schopenhauer és Nietzsche egyáltalán nem játszottak szerepet fejlődésemben /…” in: Lukács György: Curriculum vitae. Magvető, 1982. 272. p.)

A korai korszak ellenhatásaként – itt nem részletezhető társadalmi-történelmi fejlemények eredményeként is – Lukács mindennel szembefordul, ami számára a tágan értelmezett irracionalizmus fogalomkörébe sorolható. Szabó Tibor jelzi, hogy itt Lukács elfogadhatatlanul messzire ment, amikor sommás kritikájának egyrészt az egész avantgárd művészet, másrészt a racionális polgári szociológia áldozatául esett. E differenciálatlanság miatt Lukács számos húszas-negyvenes évekbeli megállapítása nem védhető. Ugyanakkor ez az az időszak, amikor fokozatosan küzdi magát előre egy olyan látásmód irányába, amely a szubjektív és objektív mozzanatok dialektikáját keresi. (Lásd különösen A fiatal Hegel című írását.) Lukács “/…/ egyre inkább önmagává válik, azzá a filozófussá, aki számára sem az elvont egyén, sem pedig a puszta objektivitás nem lehet az alap, hanem a kettő dialektikus kapcsolata. Mi éppen ebben látjuk Lukácsnak azt az eredetiségét, ami megkülönbözteti őt korának többi filozófusától.” / – írja Szabó Tibor, 18.p./

A II. világháború után Lukács a polgári filozófia szisztematikus bírálatát építi fel műveiben. Terítékre kerülnek a francia és német egzisztencializmus jeles képviselői is. /Lásd: A polgári filozófia válsága. Bp. 1949./ Lukács ekkor azt feltételezi, hogy az egzisztencializmus lesz a polgári értelmiség uralkodó szellemi áramlata. Módszertani bázisának a fenomenológiát tekinti. Sem a lényeglátás, sem a zárójelbe tétel fenomenológiai módszere nem elfogadható a számára, az erősen szubjektív kiindulópontot elutasítja. Sartre filozófiájával szemben rendkívül keményen lép fel. A “Nincsen”, a “Semmi” fogalmát úgy tekinti, mint a hanyatló kapitalizmus mítoszát. Szabó Tibor felhívja a figyelmet arra, hogy Lukács Sartre elleni bírálatát gyengíti néhány logikai-módszertani hiba, például az a feltevés, hogy az elidegenedés, a fetisizmus csak a kapitalizmus sajátja, ugyanakkor az ezt az elidegenedést leíró Sartre-ot nem akceptálja. Konfrontálódik Lukács a szabadság, választás, felelősség egzisztencialista értelmezésével is. Nem fogadja el annak túlfeszített individualizmusát, ugyanakkor saját gondolatrendszerébe beemeli az egyéni döntés fontosságát – bizonyos konkrét mozgástéren belül. Az egzisztencializmusnak megkülönböztette egy passzív, nihilista vonulatát (Schopenhauer, Heidegger), valamint egy aktivista változatát (Nietzsche, Sartre). Az aktivista változatban felsejlenek a szabadság társadalmi vonatkozásai – mindenekelőtt Sartre-nál. Lukács ekkor nem tudja (nem akarja?) jóindulatúan kiaknázni az ebben rejlő interpretációs lehetőséget. Szabó Tibor ezt írja ezzel kapcsolatban: “A magyar filozófus nem érti meg, vagy nem akarja érteni, hogy az akkor uralkodó marxizmus-leninizmussal, s még inkább a sztálinizmussal szemben, amely mindent az abszolút determinizmusra, a szükségszerűségre épített, Sartre szubjektivitás-koncepciója bizonyos mértékig teljesen jogosult volt, hiszen felhívta a figyelmet az ember-problematikára. Lukács úgy vélte, hogy ha ő olvasta /…/ a fiatal Marxnál az egyes egyénről, a konkrét emberről szóló megjegyzéseket, akkor az már hangsúlyt is kapott a marxizmusban.” Ez azonban illúzió – mondja Szabó Tibor /24-25.p./ teljes joggal. Úgy gondolom, hasonló önámítások – akármi volt is eredetileg a motivációjuk – rendkívül sokat ártottak az ötvenes-nyolcvanas évek marxizmusának, és rontották versenyképes fennmaradási esélyeit az ezredfordulóra. A mai marxisták egy része mentegetőzésbe, elhatárolódásba, tisztázásba stb. bonyolódik, energiái jelentős részét leköti a múlttal való birkózás, és nincs ereje új, szabad nyelven progresszív, megvitatható alternatívákat előterjeszteni. Ha erre a metamorfózisra nem lesz képes az irányzat, akkor “csak” társadalomtörténeti emlék marad, de nincs jövője.

Visszatérve Lukácsra, úgy ítélte meg (később is), hogy a marxizmus és az egzisztencializmus nem “dolgozható egybe”, hanem választani kell. Amikor Sartre a desztalinizáció időszakában A dialektikus ész kritikájá-ban felvetette a két áramlat összebékíthetőségét, Lukács továbbra is elutasító maradt. Annak ellenére, hogy felfogásuk számos ponton közeledett.

A kései Ontológia megismétli Lukácsnak az egzisztencializmussal mint irányzattal kapcsolatos elutasító véleményét. Ugyanakkor az Ontológia Szisztematikus fejezeteiben “/…/ számos olyan megfontolást is lehet találni (különösen az eszmei mozzanat és a szubjektív faktor elemzésekor), amelyek az egzisztencialista filozófia által felvetett kérdéseknek Lukács gondolatvilágába való sajátos beépítését jelzik.” – írja Szabó Tibor /33.p./.

Szécsi Gábor tanulmánya az Ontológia neopozitivizmus-kritikáját elemzi. Kimutatja, hogy Lukács bírálatának céltáblája a neopozitivizmuson belüli realizmus két változatának sajátos keveréke, valamint hogy ezek egyike (a tudományos realizmus) Lukács saját felfogásába is szervesen beépült.

Lukács neopozitivizmus-képe az ontológiával kapcsolatos érvek és ellenérvek széles tablóját adja. Az ellenérvek közt kitüntetett helye van a logikai pozitivizmus argumentumainak, empirista és instrumentalista beállítódásának. Felőlük nézve egy tapasztalaton túlmenő ontológiának nincs létjogosultsága – legalábbis tudományos értelemben. A húszas évek második felétől az irányzat képviselői egyre határozottabban törtek arra, hogy a hagyományos filozófiai-ontológiai problémákat eliminálják, és a filozófiát az általuk terméketlennek ítélt irányzatos vitáktól megtisztítsák. Társadalmi értelemben pedig egyetemes racionalizálódást feltételeztek, ami a konfliktusokat feloldja. A Bécsi Kör (Schlick, Carnap, Hahn, Neurath és mások) logikai pozitivizmusa tehát az egész filozófia radikális megújítására tört. Lukács úgy vélte, hogy itt egy általános kortendencia részeként a tények manipulálása történik, mivel ismeretelméleti alapon próbálják az ontológia lehetőségét kiiktatni. Szécsi szerint a kortendencia részeként – és elsősorban így – felfogott neopozitivizmus Lukács elemzését számos ponton felületessé tette. Hiányzik az irányzat filozófiatörténeti nyomonkövetése. Az “/…/ instrumentalizmus csak a logikai pozitivizmus történetének egy kései korszakában vált explicitté, és akkor is csak bizonyos problémakörök kapcsán.” /39.p./

Lukács kritikája elsősorban R. Carnap két munkájára hivatkozik (Der logische Aufbau der Welt /1928/, illetve Foundations of Logic and Mathematics /1939/), de ezek Carnap két eltérő korszakának dokumentumai, bizonyos értelemben két eltérő realizmus-felfogást tükröznek. Lukács ezeket az eltéréseket elhanyagolja. Carnap korai korszakában erőteljesen empirista, ami a verifikálhatóság, fizikalizmus és az “egységes tudomány” elvének megfogalmazásához vezetik. Ebben a felfogásban a tudományosan érvényes kijelentéseket logikailag vissza kell tudni vezetni elemi megfigyelési mondatok véges és ellentmondásmentes osztályára. Ez a fenomenalizmus Carnapnál módszertani jellegű és nem ontológiai. Az egyén szubjektív, fenomenális nyelvi kijelentései lefordítandók (lefordíthatók) interszubjektív fizikai nyelvre, amely a személy állapotáról tudósít. Ez már alapja lehet közös tudományos tapasztalatoknak, megfigyeléseknek. Itt lényegében egy behaviorista pszichológiai mozzanatról van szó – amire Lukács is felhívja a figyelmet. Szécsi az eddigiek alapján leszögezi: “/…/ Carnap módszertani fenomenalizmusa, illetve az azt kiegészítő fizikalizmusa egy a megismerőtől függetlenül létező valóság megismerésének lehetséges módjaira vonatkozó koncepció.” /42.p./ Ez a realizmus az igazság fogalmát a természettudomány (fizika) és a matematika számára foglalja le. Scientista felfogásának hátterében egy dichotóm világkép (an sich valóság és megismerő szubjektum kettőssége) húzódik meg. Ebből az igazság korrespondencia-elmélete adódik, illetve az, hogy egy teória tudományosságát annak sikeres alkalmazhatósága valószínűsíti, és végső soron csak egy igaz leírás lehetséges.

A harmincas évek végére Carnap felfogása – elsősorban az amerikai pragmatista irányzat hatására – instrumentalista árnyalatot ölt. Ebben az összefüggésben merül fel az absztrakt entitások ontológiai státusának kérdése. Carnap szerint az absztrakciók a tudományos nyelv legitim eszközei – anélkül, hogy ezzel ontológiailag is el kellene fogadnunk (vagy el kellene vetnünk) azokat. “Carnap instrumentalista állásfoglalásának motivációja tehát világos: megmaradni a realizmus álláspontján úgy, hogy egy platonista ontológiának még a látszata is elkerülhető legyen.” – összegzi Szécsi /46.p./.

Lukács ezt a kései instrumentalizmust úgy bírálja, mintha az az egész neopozitivizmusra jellemző lenne, és mintha nem lennének saját felfogásának és a tudományos realizmusnak közös ismeretelméleti megfontolásai (pl. korrespondencia, egy igaz leírás stb.). Mintha Lukács a kritika hevében igyekezne eltüntetni saját felfogása és a neopozitivizmus bizonyos tendenciái kompromittáló hasonlóságát – sugallja Szécsi. “/…/ A társadalmi lét ontológiájáról oldalain körvonalazott marxista episztemológia az ismeretelméleti realizmus egyik, a neopozitivizmus tudományos realizmusával rokon változatának jegyében fogant. E realizmus legfontosabb tétele pedig, hogy a megismerendő an sich valóság a megismerő tudattól független dolgok összességéből áll.” /51.p./ Lényeges különbség viszont, hogy a neopozitivizmus ontológiaellenességével szemben Lukács szükségesnek és lehetségesnek tart egy ontológiát – amelyben az absztrakt entitások is reális létezéssel bírnak. Magam úgy látom, hogy Lukács felfogása és a neopozitivizmus bármelyik változata közti különbségek mind ontológiailag, mind gnoszeológiailag sokkal élesebbek, mint azt Szécsi tanulmánya sejteti. E különbségek azonban más (a tanulmányban nem tárgyalt) dimenziók mentén jobban megragadhatók. A vizsgált összefüggésben ugyanakkor Szécsi felvetése releváns és színvonalas.

Szinte folytatása az előbbi ismeretelméleti fejtegetésnek Székely László elemzése, amely Lukács természettudományokról alkotott felfogását világítja át. A fő gondolatmenet mentén Székely néhány olyan általános megállapítást is tesz az Ontológiáról, amely a tanulmány összterjedelméhez képest csekély, ám mondandóját tekintve van olyan súlyos, mint a természettudományos problematika taglalása. Ezek közül utalok néhányra. Székely – másokhoz hasonlóan – úgy véli, hogy az Ontológia az utolsó nagy, patetikus filozófiai törekvések egyike volt, amely még hitt a “nagy elmélet” lehetőségében. E pátosz mára elavult. Az Ontológia megszületésének időszaka volt az utolsó, amikor még hinni lehetett egy “emberarcú” demokratikus szocializmus megszületésében. Ez a vállalkozás – és vele Lukács ontológiája is – szükségszerűen kudarcot vallott. (Székely nem fejti ki, miben állt e szükségszerűség.) Lukács munkája tehát inkább az “illuzórikus jövő elillanásának” dokumentuma. Az a felvilágosodásig visszavezethető meggyőződés motiválja, hogy a társadalmi lét mozgásdinamikája az emberi szabadság kiteljesedése felé tart, és ennek konkrét formája a kommunizmus (a felvilágosodás korában természetesen az “ész társadalma”).

Mivel az Ontológia egy etika előkészületeit szolgálta, Székely felveti a klasszikus kérdést: vezethet-e út a tényektől az erkölcsi értékekig? Lukács erre igenlő választ adott. A tény-érték problematika mérhetetlenül kitágul, ha tudomásul vesszük, hogy az ember egy átfogó kozmosz része. Ekkor a természetontológia és a társadalomontológia egymást feltételezi és bizonyos pontokon szükségszerűen összefonódik. Klasszikus schellingi kör – mondja Székely. Lukács a munkafogalommal próbálja áttörni e kört, miközben lényegében egy a felvilágosodás korára visszavezethető természetfelfogással dolgozik. “Azaz e munkafogalomban a munkát végző ember a szükségszerűségek cél, értelem és szabadság nélküli kozmoszával áll szemben, mint a célt, az értelmet és a szabadságot egyedül hordozó lény, s visz a maga szempontjából értelmet és szabadságot a szükségszerűségek e birodalmába.” /58–59.p./ – írja Székely. Mivel a munkateleológia előfeltételez egy természetontológiát amelybe beágyazható, és amelyről leszakítható, ezt a természetontológiai státust Lukácsnál – tudományosság-felfogásával összhangban – a pozitivista jellegű természettudomány tölti be. (Miközben Lukács explicit módon bírálja a pozitivista ismeretelméletet!) Ezzel az Ontológiában implicit módszertani feszültségek keletkeznek. Székely felveti, hogy a természetontológiai rangra emelt természettudomány, a munkateleológia és a történelemfilozófia ilyetén összekapcsolása Lukácsnál azt eredményezi, hogy “/…/ a jelzett történelemfilozófiai illúzió immáron az egyetemes kozmológiai mitológiában nyer támaszt: eszerint a kozmosz működése, történései, ‘levése’ eleve egyfajta, az ember irányába mutató kibontakozás, amelyet itt még ugyan a differenciálódás, a komplexitás, a magasabb ‘mozgásformák’ irányába tendáló fejlődés etikailag semleges, ám közvetve – mint a szabadság lehetőségét hordozó emberi lét előkészítései – mégiscsak etikai tartalommal bíró kategóriái jellemeznek.” /60–61. p./ (Itt utalás történik Teilhard de Chardin hasonló megoldására.) Úgy vélem, Székely itt túlfeszíti az értelmezést, és olyasmit tulajdonít a lukácsi ontológiának, ami – szándék szerint – nincs benne. Ez csak úgy tehető meg, ha éppen a mozgásforma-különbségektől vonatkoztatunk el, illetve ha negligáljuk Lukács számos közvetítő, illetve korlátozó kategóriáját (pl. a Kanttól hivatkozott “célnélküli célszerűség” fogalmát stb.). Más kérdés persze, hogy a természettudomány mennyiben emelhető ontológiai státusra (mikor, melyik, és mely irányzatok eredményei? stb.). Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy Székely László egy korábbi dolgozatában (“Lukács György a természettudományos megismeréseszményről”, in: Miért Lukács? A szegedi Lukács-szimpozion anyaga. 1990.) igen jó összehasonlító elemzését adja a Történelem és osztálytudat, valamint az Ontológia eltérő természettudomány-felfogásának.

Székely mostani dolgozatának igazi értékét az a rekonstrukció adja, amely feltárja a Bellarmino bíboros korára jellemző (Galilei!) egyházi és tudományos interpretációk és viták mélyrétegét, valamint az ezt megelőző természettudományos hipotézisek karakterét. E vonatkozásban igen árnyalt és érdekes elemzést nyújt. A Lukácsra ezzel kapcsolatban átvitt következtetések azonban nem mindig meggyőzőek, néhol inkább analógiásak.

A természetfilozófiai problematikát viszi tovább Tóth I. János írása is, amely e vonatkozásban hasonlítja össze Lukács és I. Prigogine rendszerét. (Az utóbbit lásd: I. Prigogine – I. Stengers: Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa. Akadémiai, Bp. 1995.) Egyébként Tóth elemzésének is megvan az “előzménye” a korábban említett Miért Lukács? kötetben, lásd: Lukács irreverzibilitás kategóriája a természettudományok tükrében. Mindkét írásban központi helyet foglal el a termodinamika II. főtételének értelmezhetősége az élővilágban, illetve a fejlődés kontra hanyatlás, romlás jelentése ugyane szférában.

Lendvai L. Ferenc – eredetileg 1985-ös hamburgi – előadása a Történelem és osztálytudat problematikájára koncentrál. Előzetesen leszögezi: “Nem hiszem, hogy Lukács korai marxista és későbbi marxista korszakai között akár csak olyan éles határt lehetne húzni, mint Kant ‘kritika előtti’ és ‘kritikai’ korszaka vagy Fichte jénai és berlini korszakai között, fejlődésében inkább a diszkontinuitásnak és kontinuitásnak olyasfajta egységét láthatjuk, mint amilyen Hegel vagy Marx fejlődését jellemzi.” /172. p./ Lukács maga ugyan többször is bírálattal illette korábbi művét, ám ez nem mindig meggyőző. Lendvai úgy véli például, hogy bár a korai mű nem tárgyalja explicit módon a társadalom–természet viszonyt, de nem is mond ellent annak. Sőt, az, hogy a természet bizonyos értelemben maga is társadalmi kategória, megfelel Marx álláspontjának. Összetettebb a helyzet az elidegenedés (Entfremdung), eldologiasodás (Verdinglichung), eltárgyiasulás (Vergegenständlichung) kategória-használattal. Lendvai úgy véli, hogy Lukács mindig is szinonímaként használta a tárgy (Gegenstand) és a dolog (Ding) kategóriáját, erre vezethető vissza a Történelem és osztálytudat pongyola szóhasználata, a jelentéstartalom azonban nem kétséges.

Vannak azonban Lukács korai írásának ennél súlyosabb “igazi” problémái. “/…/ valóban helyesen jellemzik-e a Történelem és osztálytudat tanulmányai a történelmi mozgást, ami egyenértékű azzal /…/, hogy valóban a történelem objektuma volt-e a proletariátus, s hogy valóban képes-e /…/ a történelem szubjektumává lenni?” /175. p./ – kérdezi Lendvai. Ismeretes, hogy a századforduló után R. Luxemburg (1913) újraértelmezte A tőke szövegéből kibontakozó tőkefelhalmozási és elnyomorodási tendenciákat. Feltételezett a tőke létéhez egy állandóan felbomlasztható nemkapitalista környezetet, tulajdonképpen ennek egyik ága a későbbi ún. “harmadik világ”. (Mai ismereteink alapján hozzátehetem, hogy Közép-Kelet Európa újrakapitalizálása ebből a szempontból is értelmezhető ugyan, de jómagam úgy vélem, hogy a tőkeakkumulációnak nem szükségszerű – csak megkönnyítő – feltétele a nemkapitalista társadalmi környezet.) Mindenesetre Lukács elfogadta a luxemburgi értelmezést, és azt mintegy kiegészítette az emberi viszonylatrendszerek eldologiasodásának gondolatával. Hol van ennek határa, és történelmi “objektum”-e a proletariátus – kérdezi újfent Lendvai. Az utóbbi kérdésre a válasz: igen, amennyiben a teleologikus elit és a végrehajtó, zömmel fizikai munka szétvált. E szétválásra reflektálnak Marx, Nietzsche, Marcuse (őket idézi itt Lendvai), és számosan mások is. Ezt a vonalat képviseli Lukács is. Lukácsnál az eldologiasodás megszüntetése és az áruviszony megszüntetése ugyanaz a folyamat, ami szubjektumot kíván. A probléma az, hogy nem látszanak világméretekben nem-árutermelő közösségek, amelyek így nem-eldologiasodottak is lehetnének – mondja Lendvai. Talán munka és tulajdon újbóli egyesítése ebbe az irányba vihet. A közösségi tulajdon, közösségi kontroll elemei a szocialista és a kapitalista országokban is jelen vannak (1985!), de ez persze nem elégséges feltétele az eldologiasodás megszüntetésének.

Visszakanyarodva Lukácshoz, nehezebb probléma a “szubjektummá” válás, legalábbis a lukácsi értelemben. Ha a viszonyok totálisan eldologiasodottak, és a proletariátus be van illesztve e viszonyokba, amit empirikus tudata jelez, akkor hogyan lehetséges forradalmi osztályöntudat – veti fel Lendvai az ismert kérdést. Elméletileg csak messianisztikus módon. “Lukács könyve azonban éppen azért váltott ki oly heves elutasítást, mert így is túl sokat elárult a kommunista mozgalom prófétikus lényegéből, s így éppenséggel nem volt alkalmas az adott korszak és a tényleges mozgalom apologizálására.” /181. p./ – írja Lendvai, majd hozzáteszi magyarázatként: a proletariátus csak bizonyos történelmi határszituációkban képes osztálytudatra jutni, amikor már kellően kifejlődött, de a polgárság még nem konszolidálta felette az uralmát. E határszituációban viszont nem lehetséges a proletár elv következetes kifejlődése és érvényesítése sem. “A történelem /…/ sajnos túl sok “cselt” vet az őt érvényre juttató embereknek… Az öntudatos proletárok szabad tettei helyett ezért sokszor csak tudatlan emberek érdekcselekvéseit figyelhetjük meg a forradalom során.” /182. p./ És persze azt követően is, tehetjük hozzá.

Lendvai dolgozata – nyilván az előadás szabta terjedelmi korlátok miatt – számos elvarratlan szálat tartalmaz, de a felvetett kérdések ma is relevánsak. Kitágítva az értelmezési keretet, úgy fogalmazhatnám át az eredeti problémát, hogy lehetséges-e egyáltalában bármely (haladó) mozgalomnak eredeti intenciói szerint történelmi szubjektumként átformálnia a világot. Vagy csak ilyen-olyan lenyomatok, modifikációk lehetségesek? A “cselvető” vagy a “csel” a domináns a történelemben?

Karikó Sándor elemzésének központi problémája, miként értelmezhető Lukács Marxhoz való kötődése, mennyiben mozgott Lukács egy autentikusnak vélt marxizmuson belül, illetve mennyiben volt szuverén gondolkodó. Úgy véli, hogy Lukács alapvetően önálló gondolkodó, aki elmélyed a marxi gondolatvilágban és kifejteni, továbbépíteni akarja az eredeti teóriát. E munkálkodását beárnyékolja a sztálinizmussal való kényszerű küszködés, elfogadva-elutasítás, de végül is a marxizmus reneszánszának programja irányában sikerül nyitnia. A dolgozat zöme a lukácsi munkafogalmat veti egybe a marxi felfogással.

Lukácsnál, mint ismert, a munka a teleológiai tételezés alapzata, minden emberi tevékenység ősmodellje, az ember–természet anyagcsere realizálója. A munka elemzése a hegeli-marxi tradícióra épül, de egy bizonyos ponton elkanyarodik attól. Lukácsnál (Engels nyomán) a munka a társadalmi létbe történő ontológiai ugrást képviseli, ennyiben átmeneti kategória is. Tehát átmenet is és modell is. Lukács feltételezi és ki is mondja, hogy Marxnál is a munka a központi kategória. Kérdés, hogy ez igaz-e, és hogy ugyanazt a társadalomontológiai szerepet tulajdonítják-e a munkának – veti fel Karikó /193. p./ A munka ontológiai “megemelése” Lukács számára valószínűleg a teleológia és az alternativitás miatt fontos. Kérdéses azonban, hogy a munkafogalomra ráépíthetőek-e a társadalmi létformák történelmi változásai? Nem véletlen, hogy Marx éppen a munkát tekintette az egyik legelvontabb kategóriának, és a történelmi formaváltozásokat nem ezzel, hanem a termelés totalitásának fogalmával igyekezett megragadni. Itt tehát két eltérő koncepcióval állunk szemben, a lukácsi munkára alapozott, illetve a marxi termelésre alapozott társadalomelmélettel. (Magam is termékenyebbnek tartom a marxi termelés-fogalomból történő építkezést, de felvetnék egy szempontot, ami legalábbis mérsékelheti a szembeállítást. Lukács általános társadalomontológiát ír, ahol a különös társadalomalakulatok közti különbség óhatatlanul kisebb súlyt kap, mint a közös vonások. Ez felértékeli az absztrakt kategóriák jelentőségét, és háttérbe szorítja a történelmi változásokra “érzékenyebb” fogalmakat. Marx viszont egy különös társadalomalakulat analízisét végzi, ahol csak háttérként van szüksége általános társadalomfilozófiára. Ez szükségszerűen más kategóriák dominanciáját kívánja. Eltérő tehát az absztrakciós szint és a vizsgálódás tárgya a lukácsi Ontológiában illetve a marxi tőkeelemzésekben. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs felfogásbeli különbség kettőjük közt, csak azt vetem fel, hogy talán nem akkora, mint amit néhány interpretáció sejtet.)

Karikó a fenti problémát így összegzi: “A kétféle kiindulópontból kétféle eredményre juthatunk. Azt hiszem, a marxi elképzelés járhatóbb úthoz vezet, amennyiben kidolgozott kategóriarendszere mozgékonyabb, gazdagabb, történetileg konkrétabb, ontológiailag mélyebbre hatoló, mint Lukácsé. Lukács nézőpontja alkalmas egy grandiózus kísérlet megtételére, az egésznek az átütő ereje viszont csekély. Aminek végső oka abban rejlik, hogy a társadalomontológia (amennyiben egyáltalában lehetséges ilyet kidolgozni) történeti kifejthetősége alig vagy sehogyan sem valósítható meg.” /197. p./

A jelzett probléma mellett a lukácsi munka-elemzésnek számos múlhatatlan érdeme is van. Karikó ezek közül kettőt emel ki: a szubjektív tényező ontológiai szerepének felvetését (lásd ezt más hivatkozott tanulmányokban is), valamint a manipuláció-problémát. A manipuláció elemzése azt mutatja, hogy Lukács kései korszakában is fogékony maradt az újonnan felmerülő kérdések iránt.

*

A kötet itt nem ismertetett tanulmányai további fontos adalékokkal szolgálnak egy árnyaltabb Lukács-kép kialakításához. A magam részéről három továbbgondolásra érdemes témát vetnék fel Lukács kapcsán és ürügyén: (1) Mi az elméleti (és gyakorlati) következménye annak, hogy sem Lukács, sem általában a marxizmus fő áramlatai nem számoltak a proletariátus – vagy a munkásság – szociológiai szétesésével? (2) Mi a következménye annak, hogy Lukács koncepciója enyhén szólva is “kultúratúlsúlyos”, “tudattúlsúlyos”, és gazdaságelméleti oldalról rendkívül foghíjas? (3) Folytathatók-e, aktualizálhatóak-e – mutatis mutandis – a kései Lukács demokráciára vonatkozó gondolatai, vagy ez is az “elillanó jövő” része?

Szabó Tibor és Szécsi Gábor szerk.: A filozófia keresztútjain. Tanulmányok Lukács Györgyről. Budapest – Szeged: MTA Filozófiai Intézet – Szegedi Lukács Kör, 1998

A késői Lukács műveiben (Az esztétikum sajátossága, A társadalmi lét ontológiája) a korábbinál nagyobb hangsúlyt kapott az osztály-egyén mellett a nem a társadalmi meghatározottságból levezetett egyes ember. Ebben nagy szerepe volt annak a vitának, amelyet Lukács György Jean-Paul Sartre-ral (és más kortársakkal) folytatott az egzisztenciáról, a szubjektumról, a társadalmi meghatározottságról és a filozófiai antropológia más kérdéseiről.

A XX. századi filozófiai gondolkodás egyik markáns áramlata, amely igazán nem is köthető egy filozófiai irányzathoz, a filozófiai antropológia vonulata. Ha ugyanis azt kutatjuk, vajon milyen szerepet játszottak az emberről szóló filozófiai fejtegetések a most elmúlt évszázadban, azt kell megállapítanunk, hogy csak igen kevés irányzatnak nem volt filozófiai antropológiája. Ebben különösen a német és a francia filozófia jeleskedett. Vallásos és laikus filozófusok egyaránt nagy teret szenteltek e témának.

Irányzatok és művek a XX. századi filozófiai antropológiában

Természetesen itt nem követhetjük végig a filozófiai antropológia egész XX. századi fejlődését, csak utalunk arra, hogy benne a legkülönbözőbb irányzatok találhatók meg¹. A vallásos antropológiák sora Németországra volt inkább jellemző, de ezen belül azután nagy különbségek észlelhetők az egyes filozófusok felfogásában. Az egzisztencialisták között is voltak vallásos irányzatok (például Gabriel Marcel), de megtalálhatóak voltak a laikus értelmezések (például az olasz Nicola Abbagnano), sőt az ateisták is (például Jean-Paul Sartre). Volt kantiánus, fenomenológiai, strukturalista, bioszociális és sok egyéb irányzat is.

Az igazi különbség azonban nem ebben jelölhető meg, hanem abban, hogy a különböző antropológiák milyen jelentőséget tulajdonítottak az embernek. S ebben igen nagy eltérések vannak. Mi nem osztjuk azt az általában elfogadott, de szerintünk leegyszerűsítő felfogást, amely az elidegenedés és a manipuláció teljességét hangsúlyozza és ebből azt a következtetést vonja le, hogy az ember totálisan elidegenedett és kiüresedett, sőt integritása végképp elveszett, az “ember meghalt” (Foucault). Ez az irányzat fut bele a posztmodern gondolkodásba. Mi úgy véljük, hogy az elidegenedés, a “brutális” és “finom” manipuláció (Lukács kifejezése) XX. századi, tényleges erősödése még nem jelenti azt, hogy az embernek fel kell adnia az e tendencia ellen folytatandó harcot. Sőt, ahogyan azt a filozófiai antropológia különböző irányzatainak tanulmányozása mutatja, léteznek a XX. században olyan (elsősorban vallásos és marxista ihletésű) antropológiák, amelyek az embert mint abszolútumot, abszolút értéket fogják fel. Mi az olasz filozófiából erre Antonio Gramsci koncepcióját hoznánk fel példának², aki dinamikus ember-koncepciót dolgozott ki: az ember nem az, aki – hanem amivé válnia kell.

Ezek a különbségek érezhetőek a XX. század különböző korszakaiban keletkezett filozófiai antropológiai művek tanulmányozása során. Itt nincs helyünk minden, még fontosabb művet is felidézni, még kevésbé értékelni, mégis úgy véljük, hogy a XX. században két időszakban kulmináltak a filozófiai antropológiai kutatások: az 1920–40-es években és az 1960-as években. A két háború között néhány alapvető könyvet tettek közzé, többek között Max Scheler Die Stellung des Menschen in Kosmos (1928), Heinrich Rickert Grundprobleme der Philosophie (1934), (amelynek III. fejezete tartalmazza filozófiai antropológiáját), Jacques Maritain Humanisme intégral (1936), Arnold Gehlen Der Mensch (1940) és Ernst Cassirer An Essay on Man (1944) című könyvét. Ekkor alakult ki a perszonalizmus Mounier- és Lacroix-féle változata. Az 1960-as évek különös intenzitást mutatnak e téren. Claude Lévi-Strauss valamivel korábban, 1958-ban tette közzé Anthropologie structurale című művét, amely hatását éppen a ’60-as években fejtette ki, Teilhard de Chardin pedig 1959-ben adta ki Le phénomene humain című jelentős alkotását. Ekkor jelenik meg Wolfhart Pannenberg Was ist der Mensch? (1962), Michel Foucault: Les mots et les choses (1966), Jacques Derrida Les fins de l’homme (1968) című műve. S ekkor még nem is beszéltünk az egzisztencializmusról, amelynek középpontjában éppen az ember-problematika állt.

Az 1960-as években ráadásul több vita is kialakult az emberről. Egyrészt Lucien Seve bírálta Adam Schaff koncepcióját, amely szerint Marxnak nincs igazi antropológiája³, másrészt pedig nemcsak elméleti vita folyt Herbert Marcuse On-Dimensional Man (1964) című könyvéről, hanem ez alapvetően befolyásolta az 1968-as úgynevezett “diáklázadások” szellemét is. Számos folyóirat (pl. a L’homme et la société) ekkor indult, amelynek fő profilja a filozófiai antropológia volt. Jelentős vita zajlott a La Pensée hasábjain Louis Althussernek Marxisme et humanisme című cikkével, valamint Roger Garaudynak az írásaival (például Structuralisme et “mort de l’homme”, La Pensée, 1967.) kapcsolatban.

Ezen túl, éppen ekkor zajlott vita Jean-Paul Sartre és Lukács György között az ember kérdéséről. Sartre az 1960-as években sokat foglalkozott az ember, a szubjektivitás kérdésével és ekkor tette közzé késői filozófiai főművét, a Critique de la raison dialectique (1960) címűt, amelyet vitában népszerűsített külföldön is. Rómában, 1962-ben tartott előadást és vitát olasz filozófusokkal, amelynek szövegét a Les Temps Modernes 1993-ban tette közzé Marxisme et subjectivité címmel⁴. Lukács György pedig éppen az 1960-as években írta Zur Ontologie des gesellschaflichen Seins című művét, amelyben, később részletezendő módon, nagy teret szentel az ember filozófiai problémájának. Sartre és Lukács nem találkoztak egymással, de kölcsönösen reflektáltak egymás művére és így szinte vita alakult ki közöttük.

Sartre és Lukács vitájának lényege

A vita kiindulópontját a két gondolkodó egymásétól igen eltérő alapkoncepciójában kell keresni. Sartre mindig is az individuumból indult ki, amikor hangsúlyozta az egyén egzisztenciájának fontosságát, szabadságát, választási kényszerét, felelősségét, döntését. Lukács viszont 1918 után mindig is az ember társadalmi meghatározottságát emelte ki és ebből vezette le előbb az osztály-egyént, a proletárt, később “az embert”. Nagy kérdés, vajon egy ilyen társadalomcentrikus felfogás nem zárja-e ki a szubjektum szerepének a hangsúlyozását.

Sartre a Les questions de méthode-ban úgy véli, hogy Lukács nem érti a szubjektum (le sujet) szerepét, mert “pánobjektivista”, azaz mindent az objektív viszonyokra vezet vissza. El is határolja magát a marxistáktól (de nem a marxizmustól) és az egzisztencializmus autonómiáját hangsúlyozza. Kifejti, hogy: “a marxizmus embertelen antropológiává fog fajulni, ha saját alapjaként nem integrálja magát az embert”. De azt is hozzáteszi, hogy ha saját szubjektum-felfogásával kiegészítenék a marxi koncepciót, akkor ez lehetne az “egyedüli lehetséges antropológia”⁵. Sartre-nak ez az érve inkább Buharin Kézikönyvének a bírálatára vonatkozhatna teljes joggal, mint a késői Lukácsra.

Lukács nem is fogadta el Sartre álláspontját, “radikális nihilizmusnak” és “radikális szubjektivizmusnak” nevezve⁶ azt, mert szerinte a francia filozófus nem veszi tekintetbe az egyén társadalmi meghatározottságát, hanem minden determinizmustól függetleníti.

A kölcsönös megbélyegzés a kor e két kiváló filozófusa részéről egymás koncepciójának kölcsönös nemismeréséből fakadt. Ráadásul mindketten a másik fiatalkori, később már meghaladott műveire hivatkoznak, mert csak azt ismerték. Sartre filozófiájának elemzésével itt nem foglalkozunk, megtettük ezt már másutt⁷, de nézzük meg, vajon igaz-e Sartre álláspontja Lukács “pánobjektivizmusáról”.

A késői Lukács gondolatai az emberről

Lukács az 1960-as években komolyan bízott egy filozófiai reneszánszban, amit ő a “marxizmus reneszánszának” nevezett. El is határolódott számos korai filozófiai írásától, mert újszerűen kívánta felvetni az alapvető filozófiai kérdéseket. Ennek volt része Az esztétikum sajátossága és A társadalmi lét ontológiájáról című műve, valamint az a pár írás (például A demokratizálódás jelene és jövője, vagy a Wolfgang Abendrothnak, Hans Heinz Holznak és Leo Koflernek adott interjú, a Gespraeche mit Georg Lukács), amely ekkor jelent meg. Ezekben az írásaiban Lukács saját korábbi álláspontjától eltérően, sőt az akkori marxista filozófiától gyökeresen eltérő módon vetette fel az ember kérdését. Ez, véleményünk szerint, kettős hatásnak tulajdonítható: egyrészt a Sartre-ral szemben megfogalmazódott álláspontjának, másrészt pedig azoknak a nemzetközi filozófiai hatásoknak, amelyeket az akkori filozófiai antropológiából, minden kritikája mellett, merített.

Lukács esztétikai jellegű munkáiban figyelhető meg először az, hogy egyre fontosabbnak ítéli meg nem az osztály-egyén, a proletár, hanem az egyes ember szerepét.

Az esztétikum sajátossága (Die Eigenart des Aesthetischen) című művében az antropomorfizáló tendencia a művészetnek azt a sajátosságát fejezi ki, hogy a művészi visszatükrözés tárgya mindig az emberi világ, még a természeti táj ábrázolása esetében is, hiszen a természet ekkor nem önmagában, hanem az emberre vonatkoztatottan jelenik meg. Az embernek a világhoz való viszonyakor a “konkrét, érzéki, individuális ember” jelenik meg az esztétikában⁸. Lukács mindig is elutasította a polgári filozófusok absztrakt ember felfogását, de hangsúlyozza itt is, hogy a partikularitás és a nembeliség egymással szorosan összefüggő kategóriák.

Feltűnő ugyanakkor, hogy a műben milyen nagy teret kap a filozófiai antropológia néhány kiváló XX. századi képviselője. Lukács előszeretettel hivatkozik Franz Boas vagy Gordon Childe felfogására, de mindennél hangsúlyosabban támaszkodik a Der Mensch című könyv szerzőjének, Arnold Gehlennek a koncepciójára. Bírálja idealista álláspontját, de az emberről szóló Gehlen-féle koncepció számos elemét építi bele érvrendszerébe. Például a tudatnak az emberi gyakorlatban elfoglalt helyét Dewey-val szemben Gehlenhez közelállóan fogalmazza meg⁹, vagy idézi Gehlennek sok tételét a premágikus (vagy archaikus) korról. Átveszi Gehlentől az emberi érzékek differenciálási folyamatának leírását és hozzáteszi: “Gehlennek bizonyos tényekről és összefüggésekről adott helyes elemzéseit még értékesebbé teszi számunkra, hogy filozófiai feltételezései és következtetései gyakran szöges ellentétben állnak a mienkkel… Az olvasó már Gehlen terminológiájából is látni fogja, hol vannak mind elvileg, mind pedig a részletekben az ellentétek a modern-idealista és a dialektikus-materialista antropológia között”¹⁰.

Különösen figyelemre méltóak a filozófiai antropológia azon elemei Lukácsnál, amelyeket A társadalmi lét ontológiájáról című művében olvashatunk. A Szisztematikus fejezetekben található gondolatai közül sok, a munka kategóriájától az elidegenedés felszámolásáig tulajdonképpen mind, a filozófiai antropológia körébe sorolhatóak. Lényegük, hogy Lukács ontológiai alapú antropológiát dolgoz ki, amelyben az ontológiai kategóriák mint a társadalmi lét kategóriái, mindig az emberre vonatkoznak, nem választhatóak el tőle.

A filozófiai antropológia elemei

Lukács kiindulópontja a társadalmi lét alapkategóriája, a munka mint teleológiai tételezés. “A munkát végző embert, a munka révén emberré vált állatot teljes joggal válaszoló lénynek nevezhetjük. Mert nem fér hozzá kétség, hogy minden munkatevékenység úgy jön létre, mint az őt kiváltó szükségletekre válaszoló megoldás.” – írja Lukács az 1968-as bécsi filozófiai világkongresszusra készített anyagban¹¹.

Ezzel kapcsolatban vetődik fel nála az alternatív döntések (egyáltalán a döntés) kérdése, amelynek során felértékelődik az eszmei mozzanat, egyáltalában is a gondolkodás, a tudati mozzanat és a döntés (mérlegelés) problémája. Mindez nem független Marx- és Hegel-értelmezésétől. Lukács jól látja, hogy az emberi munka kettős természetű. Egyrészt létrehozza a társadalmat és benne magát az embert, másrészt viszont a konkrét viszonyok között az embert elidegeníti a nemtől. “Az embert a társadalmi termelőerők fejlődése teszi személyiséggé, de egyúttal ugyanez a mozgás el is idegeníti.”¹². Az ember így válik ellentétes komplexusok komplexusává. Az elidegenedés hatását a modern társadalomban a finom és durva manipuláció segíti és mélyíti el. Ma is megszívlelendő és elfogadható az az álláspontja, hogy az elidegenedés áthatja az ember mindennapi életét és tevékenységét, ezért az ellene folyó harc életünk részévé kell váljon. Azért is fontos ez, mert az elidegenedés, amely mind az anyagi folyamatokban, mind az eszmei folyamatokban (munka, ideológia, vallás) végbemegy, gátolja az ember igazi személyiségének kibontakozását. Lukács posztulátuma e vonatkozásban az “echter Mensch”, az igazi, autentikus ember, aki képes a partikularitásból a nembeliség felé haladni és megvalósítani saját magát, aspirációit, céljait. (SZF. 816.) Az igazi személyiség kibontakozása azonban csak demokráciában valósulhat meg Lukács szerint. 1968 után ezért vált szükségessé számára, hogy megírja Demokratisierung heute und morgen című jelentős munkáját. Ebben is kifejti, hogy az elidegenedés leküzdése kettős természetű tevékenységet kíván meg. Egyrészt a társadalmi lét átalakítását, másrészt pedig saját énje, saját személyisége kialakítását.

“Az ember reprodukciója a társadalomban” című fejezetben Lukács az ember filozófiájának két szélsőséges álláspontját bírálva ezt mondja: a társadalmi összreprodukció alapját “az egyes emberek, mint egyedeknek a reprodukciója alkotja”. “Itt félre kell tolnunk Marx követőinek vulgáris-mechanikus előítéleteit. Többségük a gazdaság objektív törvényszerűségeiből valamiféle speciális természettudományt csinált, és a gazdasági tényeket olyannyira eldologiasította és fetisizálta, hogy az egyes ember szükségképpen e törvények működésének minden befolyást nélkülöző tárgyaként jelent meg. A marxizmus természetesen bírálja azokat a polgári-liberális világnézeteket, amelyek mértéktelenül túlbecsülik az egyéni kezdeményezéseket.” (SZF. 258.) Lukács tehát nemcsak a polgári nézeteket utasítja vissza az egyes emberről, hanem egy tertium datur értelmében egyúttal a mechanikus és vulgáris materialista koncepciókat is. Ez bizonyítja, hogy Lukács, Sartre véleményével szemben, nem maradt “pánobjektivista”, és felfogása nem sorolható “az embertelen antropológia” körébe sem, ahová viszont számos mechanikus materialista besorolható lenne.

Sőt, azt lehet megfigyelni, hogy olykor Sartre-hoz igen közelálló megállapításokat tesz. Gondolunk itt például a praxis szerepének a hangsúlyozására. Lukács ezt mondja: “az ember saját gyakorlatának eredménye” (SZF. 265.), Sartre pedig: “az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi”¹³. Vagy Lukács a Prolegomenában ezt mondja: az ember “messzemenően saját tevékenységének terméke”¹⁴. Hogy ez mennyire nem véletlen kijelentése, azt bizonyítja, hogy egy másik, az 1960-as években keletkezett művében, a Demokratizálódás jelene és jövője című írásában is megismétli az ember önmegvalósításával kapcsolatban, hogy “az ember emberré válása csak önnön tette lehet”¹⁵.

Ennek kapcsán értékelődik fel Lukács késői filozófiájában a “szubjektív tényező” szerepe. Ezt a fogalmat pedig a történelmi változások elemzésekor alkalmazza. “A nagy történelmi változások…sohasem egyszerűen a termelőerők fejlődésének, a termelési viszonyok és ezek közvetítésével az egész társadalomra gyakorolt robbantó hatásának mechanikusan szükségszerű következményei.” (SZF. 509.) Ebből a helyzetből szükségszerűen adódik, hogy “a gazdasági fejlődés objektív forradalmi helyzeteket teremthet ugyan, de korántsem alakítja ki ugyanakkor velük törvényszerű összefüggésben a ténylegesen és gyakorlatilag döntő szubjektív tényezőt is.” (U.o.) “A történelem szubjektív tényezője tehát végső soron, de csak végső soron, a gazdasági fejlődés terméke ugyan, minthogy ez a folyamat veti fel azokat az alternatívákat, amelyek között az embernek döntenie kell, mégis lényeges értelemben e folyamattól viszonylag függetlenül cselekszik, mivel igenlése vagy tagadása csak lehetőségek szerint kötődik hozzá. Ezen alapul a szubjektív tényezőnek…a történelmileg aktív, nagy szerepe.” (SZF. 516–517.) A szubjektív tényező kialakításának konkrét megoldásaival Lukács már nem foglalkozik, de felveti a személyiség problémáját, mint ami az elidegenedett viszonyokkal szemben hatékonyan képes kialakítani az “igazi embert”. Vitatható, vajon itt “szubjektív fordulatról” van-e szó a marxizmusban¹⁶, vagy egy dialektikus megoldásról, amelynek során az objektív és a szubjektív faktorokat egyaránt figyelembe veszi a filozófus.

Dualitások a filozófiai antropológián belül

Ezekből a fejtegetésekből azt lehet látni, hogy késői munkásságában Lukács különböző szinteken és dualitásokban fogja fel az ember kérdését¹⁷. Egy természeti dualitást és négy társadalomban meglévő dualitást lehet rekonstruálni késői filozófiai munkáiban.

A természeti létformával kapcsolatban tárgyalja az embert mint biológiai lényt és elhatárolja a társadalmiságától, de össze is köti vele, kimutatva, hogy “a biológiai és a társadalmi lét dualitása alkotja az ember mint ember létének alapját” (SZF: 330). Ez tehát az alapvető megkülönböztetés, amit a filozófiai antropológia számos képviselőjénél is lehet látni: az ember biológiai és társadalmi lény is egyben.

Ezután nagy teret szán az ember társadalmiságának és itt is különböző szinteket vesz figyelembe s a szinteknek megfelelően különböző fogalmakat használ az emberre. A dualitás a munka vonatkozásában a passzív létező és az aktív létező ember, azaz a válaszoló lény között található. A társadalmi fejlődés tekintetében különbözteti meg Lukács a következő dualitást: a partikularitást és a nembeliséget. Kimutatja, hogy ez a fejlődés az előbbiből az utóbbi felé való haladást igényli. Az elidegenedés tekintetében a dualitás az elidegenült ember és a kibontakozó személyiség között található. S végül, az objektív tényező mellett hangsúlyozza a szubjektív tényező fontosságát a történelemben, mint amely teljesen új viszonyokat képes létrehozni a világban.

Ezek a dualitások világosan mutatják, hogy a késői Lukácsnak koherens filozófiai antropológiája volt, amely a legkülönbözőbb fiziológiai és társadalmi szinteken mutatta be az embert és XX. századi sorsát, lehetőségeit. Lukács késői műveinek ez az egyik igen fontos tanulsága. Azért is szeretnénk kiemelni ezeket a dualitásokat, mert a nemzetközi Lukács-szakirodalomban ezek csak igen kis hangsúlyt kaptak eddig.

*

Lukács azonban sohasem fogadta volna el, hogy filozófiáját az antropológiai gondolattal bármilyen kapcsolatba is hozzák. Az antropológiát leszűkítő tudománynak tartotta. A nevezetes Beszélgetésekben azt mondja, hogy “illúzió volna azt hinni, hogy ezzel (ti. az antropológiára való leszűkítéssel) megoldhatóak lennének a társadalmi fejlődés lényegi problémái”. Láttuk, hogy az egyes embert is csak dialektikusan, társadalmi viszonyaival kölcsönhatásban fogja fel. Ennyiben hű maradt Marxhoz. Az egzisztencializmuson és a filozófiai antropológia áramlatain belül megfogalmazódott koncepciókkal párhuzamosan, de azokkal ellentétesen, szükségét érezte, hogy az emberről sok vonatkozásban teljesen új gondolatokat fejtsen ki. Mindez pedig bizonyos visszatérést jelent az Aufheben értelmében korai filozófiai koncepciójához. A drámaírás főbb irányzatairól készített 1908-as művében élesen bírálja a marxizmust, amely “gyakorlatilag a minimumra akarja redukálni az egyes ember jelentőségét”.

Miért nem hangsúlyozódtak eddig eléggé a Lukács-szakirodalomban ezek az elemek? Ezt, véleményünk szerint, egyrészt bizonyos tudományos szemérmesség idézte elő, amely szerint a marxizmuson belül “nem illik” az emberről beszélni. Másrészt az hozhatta magával, hogy egy marxista filozófus esetében nem volt szokás a szubjektív tényező, a filozófiai antropológia elemeinek a keresése, kutatása, mert magát a “szubjektív” terminust a polgári filozófia körébe utalták, az embert pedig automatikusan társadalmiságával azonosították. Ez Lukács esetében is így van, mert sohasem választja le az emberről társadalmiságát, de az embert, az egyént, a személyiséget önmagában is vizsgálandó entitásnak tartotta az 1960-as években. S ezzel nem volt egyedül a marxizmus XX. századi történetében, hiszen Gramsci is hasonló megállapításokra jutott a Börtönfüzetekben. Az olasz filozófus szerint “az embert úgy kell felfognunk, mint történeti blokkját részint merőben individuális és szubjektív, részint olyan tömeg-jellegű és objektív vagy anyagi elemeknek, amelyekkel az individuum aktív viszonyban van.”¹⁸ A Lukács és Gramsci, a XX. század két jelentős marxista filozófusa közti kapcsolatot nem annyira a praxis fogalmának hasonlóságában, inkább az emberről vallott humanista alapú és ontológiailag megalapozott felfogásukban kell keresni¹⁹.

Azok, akik Lukács filozófiája elemzésekor csak fiatalkori koncepcióját vizsgálják, nem is tudnak számot vetni azzal a jelentős szereppel, amelyet Lukács játszott a XX. századi filozófiai antropológiában. S ez a szerep, mint láttuk, nem is másodrangú.

Jegyzetek

¹ A filozófiai antropológia irányzatairól lásd: Claude Riviere: Introduction a l’antropologie (Paris, 1995. Éditions Hachette) című könyvét. Egyébként e témáról 1999-ben szemináriumot vezettem két félévben a Szegedi Egyetem Filozófiai tanszékén filozófia szakos hallgatóknak.

² Antonio Gramsci: Quaderni del carcere, Torino, 1975. Einaudi (kritikai kiadás, Valentino Gerratana gondozásában), 884–885. old.

³ Schaff és Seve vitáját lásd: Marxismo e umanesimo, Bari, 1975. Dedalo libri.

⁴ Jean-Paul Sartre: Marxisme et subjectivité. La conférence de Rome, 1961. Les Temps Modernes, 1993. n. 560. (március) 11–39. old. Ehhez fűzött kommentárom: Sartre, l’Italie et la subjectivité. Les Temps Modernes, 1993. 560. sz. (március), 40-41. old.

⁵ J.-P. Sartre: Questions de méthode, Paris, 1986. Gallimard, 158. és 161. old.

⁶ Lukács György: A polgári filozófia válsága, Budapest, 1949. Hungária, 155. old.

⁷ Lásd tanulmányomat: Sartre és Lukács a szubjektum kérdéséről, in: Lukács és a modernitás, Szeged, 1996. Szegedi Lukács Kör kiadása, 107–121. old.

⁸ Lukács György: Az esztétikum sajátossága, I-II. kötet, Budapest, 1969. Akadémiai kiadó, I. köt. 227. old.

⁹ “A modern polgári lélektan arra törekszik, hogy a tudatnak az emberi gyakorlatban játszott szerepét csökkentse, és az így keletkező űrt misztifikált ‘tudattalannal’ népesítse be. De azok a modern antropológusok, akik az igazi tények és azok elfogulatlan elemzésének talaján állnak, tiltakoznak ez ellen. Így tesz pl. Gehlen is. Bírálja Dewey-nek ‘a tudat pusztán epizódikus jellegéről’ szóló tételeit és helyesen írja le a valódi tényállást.” in: Lukács György: Az esztétikum sajátossága, id. kiad. 83. old.

¹⁰ Lukács György: Az esztétikum sajátossága, id. kiad. 190–191. old.

¹¹ Lukács György: Az emberi gondolkodás és cselekvés ontológiai alapzatai, (Die ontologischen Grundlagen des menschlichen Denkens und Handelns) in. Utam Marxhoz, II. köt. Budapest, 1971. Magvető, 547. old.

¹² Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról, I-III. köt. Budapest, 1976. Magvető, II. köt. 734. old. (A továbbiakban a II. kötetet a szövegben SZF.-ként rövidítve használjuk).

¹³ J.-P. Sartre: L’existentialisme est un humanisme, Paris, 1970. Les Éditions Nagel, 22. old.

¹⁴ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról, Budapest, 1976. Magvető. Prolegomena, 198. old.

¹⁵ Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője, Budapest, 1988. Magvető, 197. old.

¹⁶ Erről a “szubjektív fordulatról írt Frank Benseler: Der spaete Lukács und die subjektive Wende im Marxismus – Zur “Ontologie des gesellschaftlichen Seins” című írásában (Arbeitspapiere des Instituts für Sozialwissenschaften, 1991. 1. sz.).

¹⁷ Filozófiatörténeti jelentőségűnek tartjuk, hogy Lukács a hegeli triádokkal, hármasságokkal szemben dualitásokról beszél. Azért is, mert egy másik jelentős XX. századi gondolkodó, az olasz Norberto Bobbio is erről beszél. Szerinte az emberi tudás minden területét “nagy dichotómiák” uralják, mint például: egyén és közösség, piac és terv, magánszféra és közszféra, transzcendencia és immanencia, igaz és hamis, rút és szép, úr és szolga. Az előbbieket komplementer, az utóbbiakat antitetikus “diádoknak” nevezi. Lásd: N. Bobbio: Destra e sinistra. Ragioni e significati di una distinzione politica, Róma, 1995. Donzelli ed.

¹⁸ Antonio Gramsci: Quaderni del carcere, id. kiad. 1338. old.

¹⁹ Erről hosszabb tanulmányt írtam a Tőkei Ferenc emlékkötetbe: Két huszadik századi gondolkodó: Gramsci és Lukács, in: Állandóság a változásban. T’ung-pien. (szerkesztette: Puskás Ildikó), Budapest, 2000. Politika – Kultúra Alapítvány, 93–107. old.