A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb ösvény a szocializmus. Csak azt felejtették el hozzátenni a rendszerváltás apostolai, hogy az új közép-európai kapitalizmus ugyanúgy a periféria vonásait mutatja majd, mint az államszocializmus előtti.

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb út a szocializmus. A kérdés tehát így hangzik: Európa szívében, Oroszország és az Európai Unió között fekvő országokban mit nevezhetünk gazdasági átmenetnek? Véleményem szerint az 1922-es vagy 1945-ös kommunista hatalomátvételtől napjainkig terjedő fejlődési folyamatot. Ez a hatalomátvétel, melyet a sztálinista, helyenként neo-sztálinista rendszerek megszilárdulása követett, eredményezte azt, hogy a kérdéses országok mind társadalmi, gazdasági, mind pedig kulturális szempontból fel tudtak zárkózni a kapitalista világhoz.

Vizsgálandó tételünk tehát így hangzik: a tipikusan múlt századi, agrár típusú gazdaságok periférikus helyzetükből a XX. században ismét perifériára szorulnak, ezúttal azonban nem csak mezőgazdasági szempontból. A két periférikus helyzet között azonban ezekben az országokban többé-kevésbé önállóan és tervszerűen, egy igen jelentős modernizációs folyamat ment végbe. A folyamat – az adott országtól függően – vagy 1922-től (Szovjetunió), vagy 1945-től (többi ország) 1970-75-ig tartott. A gazdasági átmenet tehát nem más, mint a kapitalizmus védőszárnyai alatt végbement gyors iparosodás, mely végül lehetővé tette a tárgyalt országok integrációját.

Gazdaságtörténeti fogódzót keresve az egyik kulcsszavunk a modernizációs folyamat, a másik pedig a kérdéses államok központi avagy periférikus helyzete lehet. Kizárólag Közép-Európát tekintve elmondhatjuk, hogy területét három jellegzetes vonás határozza meg. Először is: az itt található nemzetállamok a világgazdaság perifériájára szorultak, s bár növekvő ütemben függetlenedtek, gazdasági fejlődésük egyenetlen marad. Másodszor: a közép-európai nyitott gazdasági rendszerek fokozatosan modernizálódnak. Harmadszor: a XX. században végbement a gyors iparosodás és a városiasodás. Az elit a liberális "egységeszme" szlogenje helyett a bolsevik Párt nem kevésbé egységes frazeológiáját szajkózza.

Az alapfogalmak tisztázása után megkíséreljük majd betájolni Közép-, avagy Köztes-Európa gazdasági centrumát, és bemutatni annak fejlődését illetve hanyatlását. Ezt követően magyarázatát adjuk a megfigyelt folyamatoknak. Gondolatmenetünk sem az érintett országok vezetőinek, sem a nemzetközi intézményeknek Közép-Európát érintő nyilatkozatait nem hagyja figyelmen kívül, s a jelenleg működő gazdasági modellek elemzését nyújtja.

I. Kiút a peremvidékről: függetlenség és modernizáció

Európa említett területein a függetlenség meglehetősen friss, és csak többé-kevésbé végleges. Megjelenését egyesek az első világháború utolsó éveitől számítják. Európa felépítése ekkor tagadhatatlanul megváltozott. Eltűnt a török birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia darabokra hullt, a frissen alakult Szovjetunió elszigetelődött, Németország pedig sokat veszített eredeti területéből. Ugyanezt mások a 80-as évek végére teszik; itt a Berlini Fal leomlása, és a szovjet csapatok fokozatos kivonása jelent cezúrát. Latin-Amerikához képest ezek az országok szinte csak most, Afrikával majdnem egy időben vívták ki függetlenségüket. Berend (1996), Castellan (1991, 1994), János (1989) és Drewski (1997) csakúgy, mint Antonio Gramsci – ő korábban is, mint az előbbiek – egy igen érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. Jóllehet a fővárosok környékén, valamint Sziléziában és a Szudéta-vidéken kialakult néhány ipari sziget, a kelet-európai országok már a múlt század elejétől kezdve "perifériális", nyitott, és függésben lévő társadalmi egységekként rendeződtek az ipari forradalom hagyományos centrumai köré. Mindezek ellenére az Ancien Régime bukása után – egyes helyeken 1917, máshol 1945 – valódi modernizáció ment végbe.

Számunkra a modernitás több, nagyából párhuzamos fejlődési folyamatot takar. Szekularizációt, egyház és állam, és/vagy a náci, illetve a sztálinista párt és az állam különválását. Sokszor kényszerű, és nem ritkán tömeges urbanizációt, melynek hatására város és vidék határai összemosódnak, s a társadalmi kapcsolathálók térbeni elrendeződése ismét átalakul. Egy, a tőkefelhalmozódás és az infrastruktúra villámgyors fejlődésének köszönhetően forradalmian új technológiákra támaszkodó ipar produkálta jelentős gazdasági növekedést. Végül pedig kulturális asszimilációt – látványosan és időlegesen egységesedett fogyasztási szokásokat.

Ha így tekintünk a modernitásra, akkor a szóban forgó országok fejlődése már 1922-ben, illetve 1945-ben megkezdődött. Ezek az országok tervgazdálkodást folytattak; s mert az első lépcsőfokokon már túljutottak, mind az iparágak közötti, mind pedig a szektorközi kapcsolatok épek maradtak. Fejlődésük ütemét azonban, a közgazdászokkal szólva, egyenetlennek szokás mondani, hiszen a gazdaság különféle tényezői, szereplői rendkívül eltérően és kiegyensúlyozatlanul fejlődnek. Ha határokat akarunk kijelölni az időben, akkor azt mondhatjuk, hogy 1970-80 körül a Nyugathoz mért lemaradás – az adott országtól függően – 20-25 év volt. S most vessük össze ezt a negyedszázadot azzal az évszázados lemaradással, melyet a II. világháború után tapasztalhattunk Közép-Európában! Kivétel ez alól néhány ipari sziget: a Szudéta-vidék, ˜ódz, Szilézia, valamint egyes fővárosok agglomerációs körzete.

Ez az egész folyamat, legyen akár 45, akár 70 év, a következő séma szerint zajlott: Elsőként újjáépítésbe kezdtek, ezt gyorsított ütemű iparosítás követte, majd a későbbiekben a rendszer megszilárdulása. Ezután pedig az addig elért gazdasági eredményeknek, egy nem mindig népszerű felzárkózás érdekében történő kiaknázása következett. A 60-as évekig az iparfejlesztés extenzív módon történt; ekkor még a dolgozó lakosság nagy része a mezőgazdaságból az iparba, kisebb hányada pedig a harmadik szektorba áramlott. Ezektől az évektől fogva azonban az ipari szektor mindinkább a meglévő erőforrások ésszerű kihasználására és technológiai újításokra törekedett.

Ezzel magyarázható, hogy a kérdéses országok fejlettségi szintje 1988-ban már majdnem fele az Európai Közösség államaiénak. Döbbenetes, de ezek az országok tulajdonképpen hasonló szinten állnak, mint az EK fejletlenebb tagállamai. Globálisan tekintve, az egyenetlen fejlődés minden gazdasági rendszer sajátja. Még a legfejlettebb gazdasági rendszerekben is vannak problémás területek, s ez teljesen normálisnak tekinthető. A nemzetállamok életszínvonalának legjellemzőbb adatait elemezve gyengéikre és erősségeikre is rögvest fény derül (l. Brus 1986; részletesebben Bárdos-Féltoronyi 1991).

II. A legitimáció buktatói

Paradox módon, bár a tervgazdálkodás sikeresnek látszott, a gazdasági növekedés mégis folyamatosan lassult. A gyenge decentralizáció, téves célkitűzések, és végtelenbe nyújtott határidők egyfelől, a kiemelkedően magas energia- és nyersanyagfogyasztás másfelől a termelékenység csökkenéséhez vezettek. A tervutasításos rendszer becsapós eredményeit alátámasztandó pedig a legtöbb ország az előzékeny nyugati bankokhoz fordult kölcsönért. Ezeket államaik természetesen támogatták. Így kívánták ösztönözni a termelőeszközök kelet-európai exportját, ami számukra a krízis legmegnyugtatóbb rendezését jelentette volna. Csakúgy, mint más fejlődő országok esetében, a nyugat itt se sokat gondolt az export hasznosságával. Ehelyett gátlástalanul kihasználta a kifogástalan kapitalista nevelésben részesült aparátcsikok korruptságát.

A kamatterhekkel együtt azonban a közép-európai országok adósságai is felszöktek, s a 80-as években már látszottak a "visszafejlődés" első jelei. A munkanélküliség szerencsére egészen a 70-es évek elejéig ismeretlen maradt. Ez egyrészt a politikai rendszer velejárója volt, másfelől pedig annak köszönhető, hogy a második és harmadik szektor minden demográfiai "boomot" elbírt. A 80-as évek elején azonban a túlközpontosított gazdaságirányítás és az ipar telítettsége miatt megjelent a munkanélküliség, amit az adósságterhektől eleinte csak ösztönzött, később már kényszerített "karcsúsítások" csak növeltek. A munkanélküliség pedig, akár elismerik hivatalosan, akár nem, mindenképpen a reálbérek csökkenésével járt (Lavigne 1996; Nagels 1991, 1993; Drewski 1996).

Ezekben az években önkényuralomra (nem egyszer terrorra) politikai szélcsend következett. A 70-es évektől a központi tervutasításon alapuló gazdaságirányítást fokozatosan kiszorítja az ún. piacgazdaság. Szorosan összefügg ezzel a nemzetközi pénztőke ismételt beáramlása Köztes-Európa országaiba, az egy Szovjetuniót kivéve. Ez a pár évtized a két világháború közötti időket idézi, amikor a külföldi tőke sokszor a nemzeti pénzgazdaság felét közelítette.

Eközben Európa közepén az új vezérgárda első számú gazdasági ideológiája a liberalizmus lett. (Részletesebben l. Szalai Erzsébet számos munkáját, valamint Bárdos-Féltoronyi 1996.) A liberális ideológia itt tulajdonképpen egy törvényességi és törvényesítési igény szüntelen újrafogalmazását jelenti. Mint ilyen, elsősorban a piaci törvényekre, és a privatizációra, mint a nyugati integráció szimbólumára és zálogára, valmint a liberális átalakulásra támaszkodik. A legitimációnak ezt a módját az alábbi képlet foglalja össze:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Amint a Pártok fokozatosan felhagytak minden tervgazdálkodási törekvésükkel, egyre nehezebben tudtak rendet tartani az elit soraiban, melynek személyes befolyása nemhogy csökkent, de a társadalmi-gazdasági szférában egyre nőtt. A 70-es évektől kezdődően aztán ezeket a Pártokat az egyre súlyosodó belharcok mindjobban megtépázták. Új megoldást kellett tehát találni a sztálinista és neo-sztálinista rezsimek alatt felhalmozott elit vagyon törvényesítésére.

Így 1980-85-től a fenti képlethez új jelszavak társultak, melyek egyre határozottabban sürgették a többpártrendszer kialakítását és a szabad választásokat. Más szóval tehát egy, a tulajdonjogot biztosító és szentesítő államot követeltek. A tervgazdálkodás és a politikai stagnálás eredményei a politikai elitet a gazdasági és politikai rendszerről alkotott elképzeléseik alapos átgondolására késztették. A tét a hatalom folyamatos birtoklása. A képlet tehát ismét bővült, s így már tartalmazta az új gondolkodás és gyakorlat elemeit:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Mint sok más "visszafejlődő" országban, Közép-Európában is ez a kettős politikai követelmény lett a hatalommegosztás elegáns és elegendő eszköze. Így a másodrendű kérdésekben igencsak megosztott, ám a lényeget tekintve egységes politikai elit minden irányzatának jutott valamennyi hatalom.

A konszenzus egyfelől a magánvagyonokat érintette. Abban természetesen mindannyian egyetértettek, hogy a termelőeszközök saját körű privatizálását valamilyen úton-módon legalizálni kell. Másrészt pedig a külföldi eladósodás tényét és gondolatát a különböző pénzügyi csoportok, ipari vállalatok és tőkés országok szemében a liberális átalakulás és a nyugati nyitás jeleként kellett feltüntetni. Mint bárhol máshol, ezek a praktikák Közép-Európában is egyfajta társadalmi és gazdasági "afrikanizálódáshoz" vezettek. Ez a folyamat az országok vezetőinek támogatásával ment végbe, párhuzamosan a nemzetközi cégek, bankok, valamint a tőkés államok által mozgatott tőke internacionalizációjával.

Az 1990-es évek elejétől egyre gyakrabban hangzanak el olyan kijelentések, melyek az euro-atlanti (sic!), tehát a NATO-, illetve az EU- csatlakozást sürgetik. A csatlakozást az európai szalonképesség zálogának tekintik; a nyugati és amerikai, valamint a közép-európai vezető rétegek közötti szövetségnek. A végleges képlet ennek megfelelően tehát így fest:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) + (NATO ÉS EU CSATLAKOZÁS)

= BOLDOGSÁG, nyugati módra

Egyelőre vegyük csak az egyenlet első két tényezőjét. Ha igazolni kívánjuk a gondolatmenet helyességét, először be kell mutatnunk, hogy földrészünk tárgyalt részein miként sakkozik, és milyen szlogenekkel él az elit; valamint rá kell világítanunk az általa elért gazdasági és társadalmi eredményekre.

III. Gazdasági átmenet: osztályharc vagy pozíció-csata?

A társadalmi kérdés ilyetén megfogalmazása a közép-európai országok egyedi helyzetéből ered. A szociális kontroll szükségessége válik kérdésessé. Először néhány mondatban szeretnénk feleleveníteni az "elit", illetve a "vezető réteg" terminusok jelentését, majd ezt követően a fenti társadalmi problémát a közép-európai elit-rétegek elemzésén keresztül kívánjuk megközelíteni; különös tekintettel az utóbbi évtizedek szerkezeti átrendeződéseire, melyeket a fent ismertetett frazeológia kísért.

Azt leszögezhetjük, hogy az elit, illetve vezető réteg megfogalmazás magas pozíciójú, privilegizált csoportokat jelent. Paretótól Gaetano Moscáig az elittel a "tömeget" szokás szembehelyezni, míg Marxnál és Bourdieu-nél már inkább a vezető rétegnek a tulajdonhoz, valamint a gazdasági, társadalmi és kulturális tőkéhez való viszonyát emlegetik. Meg kell még említenünk, hogy az elit fogalom magában foglalja egy kisebbség fennhatóságát a többség felett, mindamellett, hogy a liberális demokrácia esélyegyenlőséget feltételez. Kisebbség és többség közt feszülő gyökeres ellentét, ha csak kis mértékben is, de természetesen csökkenhet. Ez csak attól függ, hogy az elit mekkora mértékben hajlandó követni a gazdasági, társadalmi és kulturális tőke átrendeződését. Az elit csoportok a társadalom más csoportjaival és rétegeivel szemben vagy barátságosak, vagy ellenségesek, esetleg az érdekütköztetés módszerével élnek. Vezető szerepük megőrzésére, sőt, növelésére ezeket a praktikákat a körülményektől függően, felváltva alkalmazzák.

Az 1953-tól napjainkig tejedő időszakban az elit szempontjából három meglehetősen eltérő periódust különböztethetünk meg. Az első periódus Sztálin 1953-as halálától 1968-ig, a "prágai tavaszig" tartott; ez volt az olvadás időszaka. A Párton belül ekkor már elkerülhetetlen volt a sztálinista politikai elit és a reformerek elszigetelődése. A második periódus alatt, az Ostpolitik kezdetétől a 70-es évek végéig, megjelentek a Párton kívüli ellenzéki szervezetek. Ezekbe tömörült a szakszervezeti elnöktől kezdve a disszidens értelmiségin át a természetvédő zöldekig mindenki. A harmadik időszak, több kevesebb késéssel, minden országban a 80-as évek elején kezdődött. Ezt az időszakot a tisztán politikai célkitűzésű irányzatok megjelenése jellemezte. Ezek az irányzatok a sztálinista hatalomátvétel előtti, hagyományos pártmodelleket követték, s a békés egymás mellett élésre is képesek. Az országok többségében ennek az utolsó szakasznak 1994-95-ben baloldali fordulat vetett véget.

Mindhárom periódus alatt hatalmas változások mentek végbe a vezető rétegben. A posztsztálinista rendszerek konszolidációjának köszönhetően az akkori elitnek sikerült bizonyos távolságot teremteni saját maga és a tömegek között. Az idők folyamán a társadalomnak egy igen keskeny szelete, 1-2%-a egyre gazdagabb és gazdagabb lett; a társadalom negyedének sikerült felküzdenie magát egy meglehetősen szerény, de kellemes jóléti szintre; a maradék pedig, a hatalmas többség, ha érezhetően javult is a helyzete, a 70-es évek végétől kezdve folyamatosan sodródott a társadalom peremére, s mind jobban sújtották az irdatlan társadalmi különbségek.

A közép-kelet-európai politikusok többsége, legkonzervatívabb nyugati kollégáikkal egyetértésben, tagadja a társadalmi kezdeményezés és az állami gazdaságpolitika szükségességét. Úgy tesznek, mintha a tőkés országok gazdasági fejlődése nem vegyes gazdaságban jött volna létre; vagy mintha a privatizáció és a gazdaság szétaprózása – amit egyébként mindig újrarendezés követ – önmagában is megoldana mindent. A több szférában mozgó szervezetek, a multinacionális magánvállalatok és bankok, csakúgy, mint a helyi posztkommunista kormányzatok mind-mind ellenérzéssel viseltetnek a szakszervezetek, a "társadalmi párbeszéd" és az általános szociális kérdések iránt. Ez a hozzáállás felesleges bonyodalmakat okoz, és még az ország egésze számára fontos reformok esetében is nagyban csökkenti a lakosság együttműködési hajlamát. Ezt a jólszervezett fejetlenséget csak fokozza az USA és az EU harca a közép-európai fennhatóságért.

IV. A peremvidékek beilleszkedése

Vajon a 70-80-as évek Közép-Európája is az ázsiai termelési modellt vette át a mai dél-kelet-ázsiai országok mintájára? S átalakította ezt a modellt, hogy alkalmas legyen perifériára szorult országok társadalmának igazgatására? Előnyös-e minden esetben a vezető érdekek előtérbe helyezése; legyenek azok akár külföldiek, akár hazaiak? Végbe ment-e az újkori kolonizáció, amiről a 60-as években annyit lehetett hallani? Vagy csupán arról van szó, hogy a világméretű tőkefelhalmozódásba komplett gazdasági rendszerek új módon integrálódnak? Állításunk szerint a legújabb modernizációs modell az ázsiai termelési mód, az újkori kolonizáció és a világméretű tőkefelhelmozódásba történő beágyazódás együttese. Benne e három komponens teljes mértékben összeegyeztethető.

Sokan úgy vélték, hogy Közép-Európában kizárólag az első két fejlődési modell lenne megvalósítható. A modernizációt viszályoktól terhes társadalmi törések és szakadások, a tőkés világhoz mért tömeges elszegényedés, másnéven "afrikanizálódás" kíséri. Az egyik modell tulajdonképpen ennek a fékezését szolgálhatná. A másik modell, mely a modernizáció "fujimorista" útját képviseli, egyfajta önkényes és kívülről irányított "latin-amerikanizálódást" képviselne. A kialakult állapotokhoz leginkább illő modell megválasztása azonban sokban a geopolitikai adottságok függvénye. Oroszország közelsége, az Egyesült Államok és az EU nézeteltérései, valamint a demokratikus követelmények miatt Köztes-Európa mai helyzetére a fenti két modell egyike sem kínál megfelelő megoldást.

Mi sem természetesebb tehát, mint még mélyebbre hatolni az elemzésben, s megfigyelni, hogy a globalizáció talán nem pusztán társadalmi-politikai folyamat, hanem egy megkerülhetetlen gazdasági és technológiai lépcsőfok is. Úgy tűnik, hogy "a pénztőke internacionalizációján" belül egyre több és több tér nyílik a tőkefelhalmozódás számára (Bárdos-Féltoronyi, 1991). "Ez a földrajzi terjeszkedés azonban éles ellentétben áll az államokra nehezedő felelősséggel, melyet a 70-es években felhalmozott adósságterhek szövődményei okoz. Egyébként ezek az adósságok teremtették meg a nemzetközi tőkefelhalmozódás feltételeit. Ezek a változások a gazdasági centrum két pólusa köré rendeződött új középosztály nyomására mentek végbe. ők már úgy vélekednek, hogy egyéni boldogulásuk nem függ állami kezdeményezésektől, sőt, ezek csak leszűkítik szabad mozgásterüket." (Peemans 1994.)

Az ideológiai áramlatok is minden bizonnyal elősegítették a globalizációt. Összefügg mindez a liberális eszme mind szélesebb politikai és társadalmi térhódításával. A fejlődő országokban csakúgy, mint Európa közepén a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia újjáéledését a piacgazdaság velejárójának tekintik. Megszilárdulását ez utóbbi épp a civil szféra állammal szembeni újrafogalmazódásának köszönheti. Ez az ideológiai fejlődés tette lehetővé – még mindig Peemanst idézve -, hogy a liberalizációtól elválaszthatatlan privatizáció, valamint a versenyképesség, avagy a gazdaságosság hódító jelszavai hatni kezdjenek. A konfliktus múlt és jövő harcaként rajzolódik ki. Az Állam úgy jelenik itt meg, mint az intézményesített ellenállás, feladata a változások, tehát a pénztőke globalizációjának fékezése. A kapitalizmus jelenlegi, felívelő szakaszában a demokrácia pusztán egy lett a piacgazdaság elengedhetetlen elemei közül.

Ebben az összefüggésben már érthető, hogy a "piacgazdaságot és demokráciát" jelmondat miért aratott olyan áttörő sikert a 80-as évek Közép-Európájában. E népszerűségben új frazeológiájával és bejáratott módszereivel minden országban az elit is nagy szerepet játszott. Nem tekintve az országhatárokat, a társadalmi rendszerek repedései szétválasztják a nemzetközi "jet societyt" és a különféle országok széles néptömegeit. Ezért aztán sem itt, sem máshol nem mehet végbe nyugat-európai gazdasági integráció a társadalmi szerkezet lerombolása, részeire, atomjaira robbantása, és számos politikai, kulturális, társadalmi, valamint gazdasági törés nélkül. A 70-es, 80-as években a demokráciára és a piacgazdaságra irányuló törekvések kizárólag a társadalmi élet újratermelődésének feltételeit komolyan zavaró gazdasági és politikai kontroll enyhítését célozták. 1945 után, s főként Közép-Európában, az erőtartalékok felhalmozása, kényszerűen, az államra hárult. E változás eredményeként a széles néptömegekben folyamatosan csökkent a tulajdonosi-funkcionáriusi réteg (de facto párttagok) gazdagodásával szembeni türelmesség. Peemans szerint a funkcionáriusok és a népesség fennmaradó része közt már régóta zajló, konfliktusokkal teli folyamatban 1989 csak egy rövid közjáték volt.

1970-től, vagy 80-tól kezdve – az adott országtól függően – a régi aparátcsikok nagy része sikeres menedzserré képzte át magát, és kivette részét a privatizációból, valamint a szövetkezetek és gyárak eleinte titkos, később teljesen nyílt felosztásából. A 80-as évektől a közép-európai népesség elszegényedése a "nyugati nyitás" szlogenje alatt zajlott. Mint a világ országainak nagy többségében a regresszió itt is a vállalatok és pénzügyi csoportok behatolásának ütemében ment végbe.

Néhány gazdaság-szociológiai adat

Az 1970-80-as évek során a kérdéses országok statisztikai adatai egész elfogadhatók lettek. Ám a gazdasági életet (de nem a társadalmi korlátozásokat) érintő, friss deregulációs hullám teljesen kérdésessé teszi nem csak az országok által közzé tett adatokat, de áttételesen a nemzetközi intézményekéit is. Ráadásul az adatokat ezek az intézmények mániákusan dollárban (USD) közlik, amely nem szilárd, és a közép-európai pénzügyi adatokkal viszonylatában teljesen érdektelen.

Különben is, a fekete, "föld alatti" vagy informálisként is emlegetett gazdaság természeténél fogva kibújik a nemzeti statisztikai hivatalok felmérései alól, s a 70-80-as évek mintájára három vonalon fejlődik. Az első: a társadalom széles rétegeinek igen találékony módon, túlélésre, vagy kölcsönös segítségnyújtásra alapozott, párhuzamos gazdasága. A második: az állami vállalatok vezetői által előbb szabálytalanul, csak fű alatt, később már hivatalosan és tömegesen "privatizált" lesz az állami vagyon. A harmadik: a nemzetközi, országos vagy regionális bűnszövetkezetek közreműködésével fokozatosan növekvő, ún. "föld alatti" kereskedelem. A fekete gazdaság meglehetősen stabil részaránya a gazdaságban – az adott országtól függően – a hivatalos bruttó hazai termék 25-40%-ra rúg.

Tulajdonképpen ezek az adatok is vitathatók, hiszen az árszerkezet nem tartós, és az áremelkedés, mely sokszor évente, sőt havonta is eléri a több tíz, illetve több száz százalékot, sokat torzít rajtuk. Ebből következően az alább közölt adatokat csak mint körülbelüli jelzéseket szabad kezelni. Nem túl pontosak, inkább csak a nagyságrendet érzékeltetik.

A közel húsz kelet-közép-európai ország bruttó hazai terméke (BHT) alig több, mint az EU nemzeti össztermékének a huszada, vagy mint, mondjuk, két német tartomány, Baden-Würtenberg és Bajorország együttes BHT-je. Közép-Európa gazdasági súlya még jelentős fekete gazdaságot feltételezve sem növekedne! Ezek a körülmények nagyban megkérdőjelezik az EU-csatlakozás kapcsán felmerült problémákat.

Források: Eurostat; BERD; a Világbank Atlasza, 1994; The World Factbook of the CIA, 1994-95; Buisness Central Europe, 07-08, 1995; az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programja 1997-es jelentése.

* Az új Jugoszláv Köztársaság része.

A fenti táblázatok világosan mutatják, hogy az 1980-ig elért, kiemelkedő gazdasági fejlődésnek köszönhetően a kérdéses országoknak sikerült beverekedniük magukat a világ közepesen fejlett, a nyomorszinten túljutott államai közé. Ám az 1970-80-as évtizedekben bekövetkezett gazdasági hanyatlás visszavetette őket a fejlődő országok szintjére, ahol az elszegényedés nyomai mind feltűnőbbek. A Köztes-Európai országokban többször leértékelték a pénzt, sajnos teljesen hiábavalóan, mert a kívánt versenyképességet így sem sikerült elérniük. Csupán a lecsúszás mértéke, melyet az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programjában életminőségi adatként emlegetnek, vált jelentősebbé. Mint a világ országainak többségében, a regresszió ezekben az országokban is a vállalatok és pénzügyi csoportok előretörésének ütemében változott. Végső soron megállapíthatjuk, hogy minél nagyobb a mezőgazdaság részaránya az adott ország gazdaságában, annál kisebb a visszaesés mértéke!

Nyitás és multinacionalizáció

Közép-Európa országaiban a tőke-internacionalizáció gyakorlatilag két folyamatot takar. Ezek egyike a nemzeti vagyont, illetve a termelőeszközök feletti rendelkezési jogot, másika a külkereskedelmi változásokat érinti. Az egyik oldalon egy voltaképpen gyenge tőkebeáramlásnak lehetünk tanúi, mely szinte kizárólag gazdasági részvétel formájában, az ellenőrzés megteremtése érdekében történik. A beruházásoknak csak elenyésző százaléka valódi, s ezért aztán a gazdaságban való külföldi részesedés csak ésszerűsítésekhez és munkahely-csökkentésekhez vezet. A gazdaság hatalmas,természetesen kockázatmentes szeletei kerülnek különféle nemzetközi, ipari-pénzügyi csoportok és vállalatok fennhatósága alá. Ezek a szeletek elsősorban a fogyasztási ágazatot érintik. Míg a beruházási és termelői szférában viszonylag kis arányú a külföldi részesedés, addig a harmadik szektorban szinte kizárólagos. Érthető is, hiszen a "befektetők" állami garanciát kapnak.

Amint azt a CEPII 1994-es kiadásában már olvashattuk, a volt KGST-be, valamint az OECD nem európai tagállamaiba irányuló export folyamatosan csökken, míg az Európai Unió országaiba irányuló látványosan növekszik. Nagyságrendjét tekintve ez utóbbi jócskán meghaladja az előbbit. Ami voltaképpen annyit jelent, hogy a nyitott, függetlenségüktől megfosztott, szétzilált, már-már "alvállalkozói" státusba szorított közép-európai gazdaságok szép lassan elveszítik azt a külkereskedelmi vezető pozíciót, amit előzőleg magukénak tudhattak. Az alvállalkozói státus, mint jellegzetes vonás, a multinacionális cégeknek köszönhetően ugrásszerűen megszaporodott belső kereskedelmi kapcsolatok védőburája alatt jöhetetett létre.

Mindez természetesen azonos szerkezetű változásokat generált Közép-Kelet-Európa összes országában, kölcsönös versengést indítva ezzel a multik kegyeiért. Így aztán az exportterhek, s főként a nyersanyag-exportéi egyre inkább a hagyományos, kis hozamú ipari ágazatokra hárultak. Az EU-ba irányuló közép-európai kivitel folyamatosan az "alvállalkozói" szerepek függvényévé válik. "Bár a kihelyezett termelőegységek bevételi és munkahely-forrásként szolgálnak a közép-kelet-európai országok számára, hatásuk felettébb kezdetlegesnek és időlegesnek bizonyul … s mindemellett, a lehető legtöbb mozgásteret biztosítják a döntéshozóknak. Változásnak lehetünk itt tanúi: a multinacionális vállalatok termelési hálójába integrálódó közép-európai gazdasági rendszerek fokozatosan elsajátítják az intra-indusztriális termelési modellt" – hangsúlyozza a WIIW (1994-97).

Magyarország, Bulgária és Észtország kivételével lassan az összes érintett állam tisztán agrár-ipari exportőrré válik. Két magyarázat kínálkozik erre: az agrár szektor sokszor elügyetlenkedett privatizációja, és a külföldi tőke térhódítása (Maurel 1993; Blotnicki 1993; Schreiber és mások). Az előrenyomulás eszközéül az agrár-ipari szektor elárasztását választották; a termelési költségek itt vagy a legfejlettebb nyugati, vagy az éhbérért dolgoztató mediterrán gazdaságokéival kerültek szembe. Míg a világ bármely hasonló helyzetű országában az ipar fejlődik, addig a tárgyalt országokban súlyos problémákkal küzd. Ez magyarázza az önellátást az import mögé helyező politika térhódítását, mely egyébként felborítja a pénzügyi egyensúlyt, és nem egyszer elképesztő méretű eladósodáshoz vezet.

Az adósságteher már akkorára nőtt, hogy minden valós gazdasági növekedés mellett is a gazdaság egészében folyton rosszabbodás lesz tapasztalható. Jóllehet eredetileg megoldásnak szánták, az export növelése is csak az ország javainak megfogyatkozását idézte elő. A NATO nyomására a multinacionális cégek tömeges fegyvergyártásba fogtak, mely egyes országokban a fent leírt helyzethez hasonlót eredményezett. Ráadásul egyre mélyül a társadalmi szakadék. E három folyamat következményeit pár év leforgása alatt csak úgy enyhíthetik, ha a nemzeti vagyon jelentős részét (gyárak, laboratóriumok, bányák, szolgáltatások, kereskedelmi kapcsolatok stb…) külföldre adják el.

Akár sokkterápiás, akár kíméletes, akár helyi vezetők népszerűsítik, akár a nemzetközinek mondott nyomás szüli, a gazdasági átállást célzó tervek egyike sem aratott túl nagy sikert (Gowan 1995). Elég ha itt csak a létező rosszabbodásra vagy a munkanélküliséget és az áremelkedést jelző adatokra gondolunk. Ha ezek a liberalizációs, privatizációs és deregulációs intézkedések a versenyképes piac létrehozását célozták, akkor azt kell mondanunk, hogy valójában tökéletes kudarcot vallottak. Lényegében az állami monopóliumok magánkézbe jutása, melyhez még bizonyos "ésszerűsítések" is járultak, egy teljesen zárt piaci rendszer konzerválását, a bérek leszorítását és a profit nagyarányú növekedését tette lehetővé. Ez az oka annak, hogy sem az infláció, sem a munkanélküliség nem tűntek el.

Horvath precíz elemzését nyújtja egyes nyugati közgazdászok közép-kelet-európai gazdasági változásokat, illetve lehetőségeket érintő ideológiai frázisainak. Egy sor jótanácsot külön is kiemel. Vegyük mindjárt a legelsőt: "a szocialista gazdasági rendszereket piacgazdálkodásra kellene átállítani". E kijelentés azt sugallja, hogy szerzője összetéveszti a központosított, tervutasításos gazdaságot a szocialista gazdasággal, valamint, hogy a szocializmust a sztálinizmus szinonímájaként kezeli. S ráadásul megfeledkezik a szocializmus számos változatáról, melyek Nyugaton és Keleten egyaránt léteznek. A szocialista gazdaságok átalakítását úgy állítja be, mintha a piac fogalma nem lenne eleve minden modern kori gazdasági rendszer sajátja.

Egyesek azt állítják, hogy a szocialistaként emlegetett vállalatok átalakításához – átalakításon természetesen kapitalista típusút értenek – hiányzik a szükséges tapasztalat, s így számos hiba csúszik a folyamatba. Holott a XX. századi hadigazdaságok privatizálása, csakúgy, mint az 50-es évek elején kezdődött jugoszláv gazdasági reformok, melyek a tulajdont önigazgató csoportoknak juttatták, mindent összevéve, elegendő gyakorlati tapasztalattal szolgáltak. Mégis mindenfele azt harsogják, hogy a makropolitikai, illetve makrogazdasági léptékű "sokkterápia és fokozatos átalakítás elengedhetetlenek". S hogy ezeket a terápiás eljárásokat a "piacgazdaság" és a "még kevesebb állami beavatkozás" érdekében szorgalmazzák. A betegségekkel vont párhuzam már önmagában véve is gyanús. S ráadásul eddig minden hasonló terápia kudarcba fulladt, hiszen a "sokk", ha felülről nem irányítják, csak "káoszhoz" vezet. Káoszon a globális reguláció teljes hiányát értjük, nem említve itt azokat a problémákat, amelyekkel a közép- és hosszú távú tervekkel nem rendelkező országoknak kell szembesülniük az EU-csatlakozás során.

Sokan úgy vélik, hogy a kielégítő gazdasági működés szükséges és elégséges feltétele a privatizáció. Pedig Oroszországban az első világháború előtt, csakúgy, mint a közép-európai országokban a második előtt, létezett magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer. S mégis, ezek az államok gazdasági fejlődés szempontjából az európai ranglista legvégén kullogtak. Az, hogy a magántulajdon kérdése valójában nem képezi a gazdaság szerves részét, igen problémás kérdéseket vet fel, amit az 1970-es évekig egyetlen közgazdász (kivéve a proudhonistákat és a leninistákat) sem vitatott. Ez a problematika politológiai kérdésfeltevések és gyakorlati politikai döntések ösztönzője lett. Végül már ehhez hasonlókat is lehetett hallani: "az állami gazdasági befolyás tulajdonképpen egy felelőtlen és pazarló, kollektív gazdasági magatartásforma szülője". Fenti gondolatmenet látványosan figyelmen kívül hagyja a háborús idők tapasztalatait, mikor a túlélésért vívott küzdelem pontosan ehhez hasonló állami beavatkozást tesz szükségessé, sőt, követel, mint gazdasági szempontból leghatékonyabbat. Ráadásul a fenti gazdasági modellben, demokratikus működés esetén, az állam nagyobb eséllyel vonható felelősségre, mint a decentralizált, kapitalista rendszerekben, ezekkel a demokrácia eleve összeegyeztethetetlen.

Horvath siet aláhúzni, hogy a kérdéses országokban "nem az átmeneti időszak útkeresésének, de a régi rendszer helyreállításának lehetünk tanúi". Ugyanaz játszódik le, mint 1815-ben, mikor a bécsi kongresszus másnapján visszatért a régi arisztokrácia. 1980-tól kezdve a sztálinista rezsim és az egypártrendszer számos hibája folytán a Szovjetunió kezdett szétesni; Közép-Európa országaiban az elit által végbevitt restauráció, a termelőeszközök saját körű privatizálása és a személyes javak legitimációja mind a Szovjetunió hiánya keltette űrt hivatottak betölteni.

A tizenkilenc tárgyalt ország átlagos fejlődéséről hét pillanatképünk van, ezek illusztrálják mindazt, ami 1970-től kezdve Közép-Európában történt (l. fent közölt táblázatok; Schreiber, Reflets 1997; Robert 1997; Bárdos-Féltoronyi hivatkozott cikkek és tanulmányok). A kormányzatok jelszavai egyszer szórakoztató, máskor elkeserítő, ám mindenképpen tragikus politikai szlogenek.

1. A multinacionális cégek és bankok keleti terjeszkedése következtében (vö.: a volt belga miniszterelnök 1974-ben szalámigyárat létesít Magyarországon) növekvő tőke-internacionalizáció hatása, valamint a helyi, illetve országos szintű szociális, és politikai szervezetlenség miatt az egy főre jutó BHT reálértéke változó mértékben (10-70%) csökken; eleinte csak lassan, 1989-től azonban gyorsuló ütemben. A politikai jelmondatok Keleten és Nyugaton egyaránt a "nyugati nyitást" és az "elkerülhetetlen áldozatvállalást" reklámozzák. Az érintett kormányzatok a gazdasági növekedés legapróbb jelét is hatalmas csindradattával ünneplik, holott a valóságban a külföldi adósságok, a gyors fegyverkezés, és az elit gyarapodása minden gazdasági előremozdulást felemésztenek.

2. Egyre mélyül a társadalmi szakadék: "nem kérünk az egyenlősdiből!" – hirdeti a szlogen, miközben a népességnek csupán 1-2%-a tud szert tenni jelentősebb vagyonra; 10-25%-ának életszínvonala nem változik, vagy a legjobb esetben is csak egy keveset javul ők alkotják a "gazdagok klientúráját". A "maradék" (75-90%) drámai módon elszegényedik. Az EU-csatlakozás pillanatában mindez hatalmas problémát fog okozni, hiszen a tagállamok számára egy ilyen mértékű életszínvonalbeli különbség tűrhetetlen versenyt és veszélyes bevándorlási hullámot jelent.

3. Az áremelkedés az állítólagosan megnövekedett konkurencia ellenére változatlanul magas. Hivatalosan ez a "piac hatása", ám a valóságban a magánkézbe került monopóliumok és oligopóliumok jelenléte gerjeszti. Az általános és folyamatos árdrágulás sokban kedvez nekik, egyrészt mert több profitot, másrészt pedig mert szabad árakat eredményez, melyek kizárólag a változó erőviszonyoktól függnek.

4. A hol nyilvántatott, hol lappangó munkanélküliség folyton nő, illetve egyenletesen magas százalékon stagnál. Mindez jól illeszkedik a dolgozó népesség jobb irányíthatóságát célzó folyamatba. Sok más mellett (értsd rendőrség!) ez is a többé-kevésbé stabil társadalmi rend megőrzésének az eszköze. 1970 óta a reálbérek szinte mindenhol, 1990-től kezdődően pedig már tűrhetetlen mértékben csökkennek. Ezek az átalakulások érthetően visszaszorítják a fogyasztást, és a termelést sem ösztönzik. "Elég volt a népköztársaságból! Éljen a jogállam!"; vagy rosszabb esetben: "legalább mindenki megtanul dolgozni" – mondják az ismerős szlogenek.

5. Míg a nemzeti vagyont tömeges méretekben kiárusítják, addig a fizetési mérleg hiánya, és ezáltal a külföldi adósságok terhe alig vagy egyáltalán nem csökken. A kiárusítással összefüggő gazdasági változások már a második lépcsőfokot képviselik. Az első a védővámok kapkodó felszámolása, illetve a valutakontroll beszüntetése volt. A klasszikus doktrínák, valamint az uralkodó gazdasági ideológia szerint e két intézkedés felszámolta volna a hiányt és az adósságokat. Nem ez történt. Hiszen a hiányt csakúgy, mint az eladósodást a Nemzetközi Valutaalap abszurd rendeleteinek szolgai alkalmazása, valamint a multinacionális cégek és bankok ármegfeleltetési technikája okozza. A kölcsönök miatt a következő pár évtizedre vetítve minden reális gazdasági növekedés kiszámíthatatlannak bizonyul, lévén, hogy a jósolható növekedés rendre a BHT-%-ban kifejezett adósságterhek alatt marad. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár kelethez képest technológiai fejletségben magasabb szintet képviseltek, a közép-európai országok mégis felszámolták keleti kereskedelmi kapcsolataikat. A politikai frázisok itt sem maradhatnak el: "le a Varsói szerződéssel!", "a magánberuházások elengedhetetlenek", "a multik technológiai iránymutatása nélkül nincs fejlődés". A nemzeti vagyonok kiárusítása mára befejeződött, nincs több lehetőség, s ezzel a jövőbeni pénzügyi áramlatok kiegyensúlyozásának lehetősége is lezárult, amiből még számos probléma fog adódni.

6. A növekvő költségvetési hiányt jellegzetesen három jelenség kíséri: (1) bár a társadalombiztosításra, oktatásra és kultúrára fordítható pénzmennyiséget drasztikusan csökkentették, mégsem sikerült megszilárdítani az adórendszert, melyet a "kevesebb állami beavatkozást!", és a "hadd érvényesüljenek a (fekete?) piaci törvények!" szólamai igencsak megrengettek; (2) egyre többet kell költeni a végre-valahára helyreállt "rend megőrzésére"; (3) a "barátok", és a gazdasági elit körében rendre ajándékpénzeket osztogatnak. Gazdasági témakörben leggyakoribb példa erre egy-egy nehézségekkel küzdő magánbank megtámogatása. Ezek a segélyakciók egyrészt kifejezésre juttatják a politikai és a gazdasági és társadalmi elit együttműködését, másrészt a többségi társadalom kárára manipulálják a pénzgazdaságot. A költségvetési hiány súlyosbodása különben biztosra vehető, hiszen a már meglévő adósságokhoz még a NATO, illetve a csatlakozás reménye diktálta fegyverkezés költségei (a BHT 2-5%-a/év) is hozzáadódnak.

7. "A fejletlen, alacsony életszínvonalú országok nem alkalmasak egy svéd típusú társadalombiztosítási rendszer működtetésére" – hirdeti a frázis, és a társadalombiztosítás léte máris kérdésessé válik. Csak arról feledkeznek meg, hogy a tizenkilenc közép-európai országban már 30, sőt, 60 éve él ez a bizonyos svéd rendszer! A fent leírt változások természetesen mind a fogyasztást, mind a termelést visszavetik.

* * *

Így fest tehát a tőke-internacionalizáció tökéletes sikere, vagyis a neoliberális eszme és gyakorlat közép-európai térhódítása. Európának ezen a részein ezzel garantált a volt rendszerek vezérgárdájának töretlen politikai uralma. Amiből az következik, hogy a "fejlődő alulfejlettség", az egyre mélyülő társadalmi szakadék és a gazdasági rendszerek peremhelyzete is változatlanul megmarad.

(Fordította: Mihályi Patricia)

[A tanulmány a "Kapitalizmustól kapitalizmusig, világszerte és Európában" című nemzetközi konferenciára készült (Brüsszel, 1998. márc. 13-14.).]

Irodalom

Andreff, W., Le secteur public à l’Est. L’Harmattan, 1997.

Uő. Les contradiction économiques internes du système soviétique, manuscrit pour le colloque Octobre 1917. Párizs,1997.

Europe centrale: cap sur l’Union européenne. Banque Paris Belgique, Notes économiques, 01.1997.

Bárdos-Féltoronyi, M., Syllabus UCL/IDRI 2109, analyse politique des pays de l’Europe centrale et orientale, Ciaco, Louvain-la-Neuve, 1997.

Uő. A propos du néplibéralisme des élites centre-européennes. Cahiers marxistes,08-09,1996. Temps et espaces des villes-capitales centre-européennes, in: Planification et stratégies de développement dans les capitales européennes. Université de Bruxelles, 1994. 247-262.

Uő. Quelle géopolitique pour l’Europe centrale, in: Nations et frontières dans la nouvelle Europe Intervention Complexe, Bruxelles,1993.

Uő.Géoéconomie – Etat, espace, capital, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

Uő. és Sutton, M. Szerk. L’Europe du centre, 50 années révolues?, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

L’Europe du centre, 50 années révolues? Quelques repères pour l’histoire économique centre-européenne. Szerk. Sutton, M. De Boeck-Universitaire, Bruxelles-Paris, 1991.

Berend, T. I., Central and Eastern Europe, 1993-1994, Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1996.

Blotnicki, L., La restructuration en Europe centrale et orientale, Revue d’études comparatives Est-Ouest, XXVI. jún. 2. 1993.

Brus, W.,Histoire économique de l’Europe de l’Est, 1945-1985, La Découverte,Párizs,1986.

Castellan, G., Histoire des Balkans, Fayard,1991.

Uő., Histoire des peuples d’Europe centrale, Fayard,1994.

L’Europe centre-orientale et l’Union Européenne: du commerce á l’intégration. CEPII, N. 127. dec., 1994.

Relations euro-méditerrannéennes: une nouvelle donne?, CEPII, N.130. dec.,1994.

Cohen, D., Richesse du monde, pauvreté des nations, Glammarion, 1997.

Drewski, B., La Pologne et le poids de son histoire,Transition XXXVII, N. 2. 1996.

Gowan, P., Neo-liberal Theory and Practice for Eastern Europe, New Left Review, szept-okt. 1995.

The aftermath of ‘real existing socialism’ in Eastern Europe. Szerk. Hersh, J., vol. 1. Macmillan, London, 1996.

Horvath, B., Le désastre des réformes économiques en Europe de l’Est: conséquence de l’idéologie, Dialogue, jún., 1995.

János, A. C., The politics of Backwardness in Continental Europe, 1780-1945, World Politics, XVL. N. 3. ápr., 1989, 325-358.

Korten, D. C., When corporations rule the world. Kumarian-Berett-Koehler, New-York, 1995.

Laigneaux, A., Autoritarisme facile, difficile modernité, La Revue Nouvelle, ápr. 1995.

Lavigne, M., The Economics of Transition. Macmillan, London, 1995.

Lorentzen, A., The aftermath of ‘real existing socialism’. Szerk. Rostgaard, M. vol. 2. Macmillan, London, 1997.

Maurel, M.-C., La résistance des paysans d’Europe centrale, Le Monde Diplomatique, ápr. 1993.

Mink, G.-Szurek, J.-Ch., Anciennes et nouvelles élites en Europe centrale et orientale. (Documentation francaise), Problèmes économiques et sociaux, N. 703. ápr. 30. 1993.

Modzelewski, K., Quelle voie après le communisme?, l’Aube, La Tour d’Aigues, 1995.

Uő. Ce qui est arrivé á Solidarité, Le Monde Diplomatique, nov. 1994.

Nagel, J., La tiers-mondialisation de l’ex-URSS, Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1993.

Uő. Du socialisme perverti au capitalisme sauvage. Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1991.

Peemans, J.-Ph., Mondialisation et développement durable: "meilleur des mondes capitalistes" ou "projet socialiste", Cahiers marxistes, dec., 1994. 43-70.

Europe centrale et orientale, heures et malheurs de la transition, Reflets et Perspectives, 1997/2.

Robert, C., Les enjeux de la protection sociale á l’Est et l’influence des organismes internationaux. La Nouvelle Alternative, dec. 1997.

Schreiber, l’Europe centrale et orientale. Documentation Francaise.

Szalai Erzsébet számos könyve.

Van Zon, H. – Batako, A. – Kreslavska, A., Social and Economic chance in Eastern Ukraine. Ashgate, Aldershot, 1998.

WIIW (Weiner Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche) számai,1994-1997.

Bevezetés

A világgazdaság néhány hónapig a teljes összeomlás szélén állt. 1998 szeptemberében az Egyesült államok pénzügyi irányítása úgy határozott, hogy a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek – ennek a rendkívül befolyásos, kétes hírű alapnak az alapítói sorában két Nobel-díjas is van – lehetőséget ad arra, hogy “privát” egérúton előre meneküljön, és ezzel megakadályozta a globális pénzügyi rendszer katasztrófáját. 1992 januárjában a brazil valuta drasztikus leértékelése nyomán újra felsejlett az árucikkek árának teljes összeomlása, ami tovább erősítette volna a világgazdaságra nehezedő deflációs nyomást. Mint írásunkból is kitetszik majd, meglehetősen kétséges, vajon a világgazdaság képes lesz-e az idén vagy jövőre elkerülni a súlyos visszaesést.

A globális gazdasági hanyatlás nem túl vidám perspektíváján túl azonban létezik egy másik, hasonlóan baljós forgatókönyv is, mely sajnálatos módon megvalósulással fenyegeti világunkat. Ez pedig az a lehetőség, hogy a pénzügyi világrendszer irányítóinak – az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának és a Nemzetközi Valutaalap vezetőinek – erőfeszítései eredményeképpen egyidejűleg útját lehet állni a globális visszaesésnek és a jelenlegi “globális pénzügyi felépítmény” bármiféle strukturális reformjának. Ennek következményeként még inkább felgyorsul majd az a folyamat, amelyben – John Gray szavaival (in False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London, Granta, 1998) – a “rossz kapitalizmusok” megfojtják a “jó kapitalizmusokat”. A hasonló álláspontot képviselő washingtoni “piaci fundamentalisták” megittasultak attól, hogy sikerült a rendszert egyben tartaniuk, és azt szeretnék, ha az európai és ázsiai kapitalizmusok fokozatosan lemondanának azokról a védekező mechanizmusokról, amelyekkel ezek a társadalmak megkísérelték megszelídíteni a piacot. E forgatókönyv szerint a globális összeomlás veszélye továbbra is kísért, de közeledésének tempója lefékezhető mindaddig, amíg a szociális jóléti intézményeket a világgazdaságnak nem sikerül teljes egészében ellehetetlenítenie.

E súlyos veszélyeket látva valóban meglepő, milyen gyenge azoknak a hangja, akik a világgazdaság radikális átszervezését javasolják. Bár a világgazdaság különböző színterein időről időre fellángol a neoliberalizmussal szembeni tiltakozás, a szembenállók gyakorlatilag elszigetelten tevékenykednek. úgy tűnik, a neoliberalizmust elutasítók mögött nem áll szervezett, nemzetek fölötti mozgalom, mely a kezdeményezéseket összehangolná, vagy a neoliberalizmussal szemben koherens alternatívát dolgozna ki. Röviden, a probléma nem annyira az, hogy a közvélemény támogatja–e, esetleg megadással elfogadja-e a neoliberális elképzeléseket, hanem sokkal inkább az, vajon az értelmiség és a politikacsinálók miért nem képesek a neoliberális fölénynek meggyőző alternatíváját kidolgozni.

Ez a sikertelenség még zavarba ejtőbbnek tetszik, ha figyelembe vesszük az Európában és Észak-Amerikában az 1960-as évek társadalmi mozgalmaiban született baloldali értelmiség intellektuális kifinomultságát és létszámát. Vajon miért van az, hogy az én generációm teoretikus és militáns elméi – akiket intellektuálisan az új baloldal formált – nincsenek ott a neoliberalizmus elleni világmozgalom frontvonalában? Ez a tanulmány két, idevágó kérdést fogalmaz meg. Először is választ keres arra, miért maradtak némák a neoliberalizmus kritikusai. A tanulmány ezen a ponton a társadalomelmélet politikai vetületeire utal majd, vagyis arra, milyen gyakorlati következményekkel járnak az értelmiség tökéletesen elvont, teoretikus döntései. Másodsorban, megkísérel felvázolni egy alternatív támadási tervet a neoliberalizmussal szemben, ami lehetőséget adna arra, hogy egyként mozgósítsa a kritikus értelmiséget és azokat a milliókat, akik a neoliberális rendszer jelenlegi vagy jövőbeli áldozatai.

Az első megközelítés abból a megállapításból indul ki, melyet J.K. Gibson-Graham fogalmaz meg a The End of Capitalism (As we Knew It) – Cambridge, Mass.: Blackwell, 1996 – című művében. E szerint a marxizmus ma lefegyverzi a tömegmozgalmakat. Támadhatatlan e logika – a marxizmus a kapitalizmus globális, koherens és egységes rendszerét posztulálja, amit felszámolni is csak mint egészet lehet, nincsenek olyan részleges reformok, melyek a jövőbeli küzdelmek biztos alapjául szolgálhatnak. Ezért van az, hogy amikor a fejlett vagy a fejlődő világban azt mondják a munkásoknak és a parasztoknak, hogy az őket sújtó jelenlegi bajok a világkapitalizmus termékei, akkor erre nem a radikális kapitalizmusellenes harc a tipikus válasz, hanem a legmélyebb kétségbeesés, mert még akik felismerik is a jelenlegi rendszer igazságtalan mivoltát, azok sem látják a status quo semmilyen gyakorlati alternatíváját.

De vigyük egy lépéssel tovább ezt az állítást. Intellektuális fejlődésem az 1960-as években az Egyesült államokban formálódott, amikor a “kapitalizmus” kifejezést jó társaságban nem illett használni. A “kapitalizmus” kétes fogalom volt, amit csak az orosz és a kínai kommunisták vettek a szájukra. A konzervatívok “szabad vállalkozásról” beszéltek, a liberálisok pedig “vegyes gazdaságot” emlegettek. De még ennél is alapvetőbb, hogy “vulgármaterialistának” nevezték, és ezért egyértelműen elutasították azt a magyarázatot, hogy a társadalom gazdasági szerveződése adja a szélesebben vett társadalom kereteit. Ebben a történelmi kontextusban elképesztően radikális lépésnek minősült, amikor az újbaloldal “kapitalizmusnak” nevezte társadalmi rendszerünket.

ám lehetetlen volna eltúlozni azokat a változásokat, amelyek az utóbbi harminc évben mentek végbe. Ma azok nevezik a rendszert kapitalizmusnak, akik védelmezőiként lépnek fel. Az üzleti sajtó rutinszerűen beszél a kapitalizmus fogalmáról, és mára a terminológia el is vesztette minden kritikai élét. Sőt, odáig jutottunk, hogy ma már nem “vulgármaterializmus”, hanem a józan hétköznapok elfogadott magyarázata az, hogy a szélesebben vett társadalom kereteit a gazdasági struktúra határozza meg. Ennél is fontosabb azonban, hogy azt a meghatározó marxi tételt, miszerint a kapitalizmus mint rendszer globális, egységes és koherens, ma már a neoliberalizmus apostolai hangoztatják a leglelkesebben. Ebből a tételből indulnak ki, amikor azt állítják, hogy az egyes nemzeteknek nincs más választásuk, mint hogy végigjárják a szokásos utat: privatizálnak, deregulálnak, és megszorítják a közszférák kiadásait, ha az egyre kompetitívebb kapitalista világrendszerben meg akarnak élni.

Egyszóval, a világ burzsoáziájának mára már Marx lett az első számú teoretikusa, a baloldali értelmiség pedig elveszettnek érzi magát. Ifjúkori ábrándjainkat, legvérmesebb reményeinket, hogy megváltoztassuk a társadalmainkról folyó vitákat, várakozáson felül sikerült beváltanunk. ám ahelyett, hogy a tömegek kezébe saját felszabadításukat szolgáló, kritikai eszközöket adtunk volna, a neoliberálisokat segítettük hozzá ahhoz a terminológiához és magyarázathoz, mely igazolja kinyilatkoztatásukat, hogy a történelem az ő oldalukon áll. Hogyan lehetséges az, hogy a marxizmus, miután jó egy évszázadon át a kapitalizmusellenes küzdelmek hathatós mozgósító eszköze volt, egyszerre csak váratlanul a világ burzsoáziájának kedvenc ideológiájává lépett elő?

Vissza Marxhoz

Vissza kell térnünk Marxhoz, hogy megértsük, hogyan kerültünk a jelenlegi helyzetbe. Elméleti műveiben Marx komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy “denaturalizálja” a kapitalizmust; bemutatja azt a folyamatot, amelynek során a kapitalizmus kialakult, szembeállítja a társadalom termelőerőinek másféle szerveződéseivel, és foglalkozik azzal, hogyan lehet meghaladni. De politikai természetű írásaiban Marx ettől eltérő úton jár: itt inkább úgy tekinti a kapitalizmust, mint valami természeti erőt, mint egy hurrikánt vagy egy árvizet, mely minden útjába kerülő dolgot átformál. E természeti képek egyik legkülönösebb példájára a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című művében bukkanhatunk, ahol a polgári forradalmakat szembeállítja a proletárforradalmakkal. A polgári forradalmak diadalmasan halmoznak sikert sikerre,

“…A proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják:

"Hic Rhodus, hic salta!

Itt a rózsa, itt táncolj!”

(MEM, 8. kötet, 108. oldal)

A fenti bekezdés Herkulesnek az óriással, Anteusszal vívott küzdelmét idézi fel. Az óriás újra meg újra erőre kap, valahányszor a földre zuhan. Marx itt a kapitalizmust Anteusszal azonosítja, emberek feletti természeti erőnek látja, amely erőt és kitartást merít ellenfele minden erőfeszítéséből. Meglepő ez a kép, mivel a kapitalizmus legyőzését iszonyatosan nehéz küzdelemnek ábrázolja: Marx valójában azt teszi, amit a fentebb említett Gibson-Graham a kapitalizmus ellen fellépő tömegek lefegyverzésének nevez.

Amikor azonban Marx a kapitalizmust természeti rendszerként megjelenítő retorikai fordulatokat használ, azzal egészen sajátos célja van. Hogy a kapitalizmust a társadalom minden elemét átható, a társadalmon szisztematikusan uralkodó rendszernek ábrázolta, annak elsődleges célja az volt, hogy eleve ellehetetlenítse azokat a reformista stratégiákat, amelyek a társadalom alapvető gazdasági struktúráit érintetlenül hagyják. Marx úgy látta, a munkásmozgalmat állandóan kísérti a reformok szelleme, és ezért kitartóan hangsúlyozta meggyőződését, hogy csak a radikális forradalom, a gyökeres átalakulás képes a munkásmozgalom céljait megvalósítani. Hogy tehát a kapitalizmust természeti rendszerként ábrázolta, azzal azt hangsúlyozta, hogy csak egy jóval súlyosabb ellenerő – a proletárforradalom ereje – képes megtörni a kapitalista egyeduralmat.

Marx azonban egyáltalában nem tartott attól, hogy a feladat monumentalitásának hangsúlyozása elerőtleníti a munkásosztályt. Nem is jelenthetett Marx számára semmiféle kockázatot, hogy a kapitalizmus megdöntésének nehézségeit emelte ki, hiszen a kapitalista fejlődés szünet nélkül és nyilvánvalóan tovább gyarapította a proletariátus létszámát. A kapitalizmus természeti erőnek mutatkozott, de lényegi sajátossága volt, hogy állandóan növeli sírásóinak tömegeit. Az ipari munkásság száma évről évre nőtt, e puszta mennyiségi növekedés volt a szocialista mozgalom döntő, bátorító tényezője. Ez a kézzelfogható valóságos tény adta a szocialista erőfeszítések sikereinek jövőbeli ígéretét még azokban a társadalmakban is, amelyekben az ipari munkásság pillanatnyi lélekszáma az összlakosságnak csak kis hányadát jelentette.

Ha azonban az ipari munkásság számbeli növekedésén állt vagy bukott a marxizmus mozgósító ereje, akkor egyértelmű a következmény. A huszadik század második felében az ipari munkásság számaránya minden fejlett országban az összlakosságon belül csökkenő tendenciát mutat. Ez a tendencia azonban önmagában még nem volna akadálya egy hathatós antikapitalista politika kimunkálásának. Más társadalmi csoportokkal szövetségben az ipari munkásság még mindig meg tudná határozni a választási eredményeket számtalan országban. Inkább az a probléma, hogy amikor az ipari munkásság fejlődési pályája azzal kecsegtetett, hogy hamarosan a társadalom többségét alkotják, a munkásosztály pártjainak politikai egyeduralma egyértelműnek és természetesnek tűnt. Komolyabb politikai erőfeszítés nélkül is össze lehetett állítani egy győztes koalíciót; az ember könnyedén el tudta képzelni, hogy a kapitalista fejlődésből ez automatikusan következik. Amikor azonban megtorpant ez a számbeli növekedés, a politikai feladat sokkal félelmetesebb lett, mert most eltérő érdekeket hordozó, különböző társadalmi csoportokat kellett egységes politikai erővé formálni. Ebben az új összefüggésben jelentett problémát Marxnak az az elképzelése, mely a kapitalizmust természeti rendszerként szemléli, hiszen az ember többé nem bízhatott abban, hogy a rendszer természetes fejlődése majd kitermeli a rendszer sírásóinak politikailag egységes tömegét.

Az újbaloldali mozgalom

Nem szabad elfelejtenünk, hogy kezdetben az újbaloldal – főként az Egyesült államokban – sem politikai céljait, sem optimizmusát nem a marxizmusból eredeztette. Az újbaloldal radikalizmusa számtalan forrásból táplálkozott – mindenekelőtt a déli emberjogi mozgalmak, a Ghandi-féle erőszakmentesség, illetve a New Deal radikálisabb áramlatai (a törvényi realizmus maradványait is beleértve) alkották a gyökerét. Az újbaloldal egyes dokumentumaiban, például a Port Huron-i Nyilatkozatban egyértelműen arról van szó, hogy adott egy erősen strukturált rendszer, melyet át kell alakítani, ám hiányzik az elemzésből a marxizmus nyelvezete és az a képzet is, hogy a gyökeresen átformálandó rendszer természeti erejű, mindent átható jellegű.

Csak az 1960-as évek végén fordult a marxista elemzéshez az újbaloldal, akkor, amikor saját korlátaiba ütközött. Amikor a mozgalom még virágában volt, jellemző volt rá a nem marxista indíttatású radikalizmus és a strukturális reformok stratégiája. ám amikor a mozgalom megtapasztalta a vereség ízét, és merev elutasításra találtak kísérletei a hathatós politikai szövetségek kialakítására, akkor fordult a marxizmus felé, mely a kapitalista intézmények megrögzöttségét és mindent átható jellegét hangsúlyozta.

Az újbaloldal hamar elvesztette ugyan politikai jelentőségét, de ez az új marxista szemlélet fontos szerepet játszott a tudományos megközelítés átformálódásában. A legkirívóbb példája annak, hogy a marxizmus vette át a meghatározó áramlat funkcióját, valószínűleg Immanuel Wallersteinnek a kapitalista világrendszert elemző műve volt, melynek első kötete 1974-ben jelent meg, és az Amerikai Szociológiai Társaság nagydíjjal jutalmazta. Egy évtized sem telt el, és az elemzések központi fogalma lett a kapitalizmus. Egy újabb évtized pedig még ennél is jelentősebb változást hozott. A fogalom elvesztette minden kritikai jelentését, mert a neokonzervatívok, a Reagan-hívők és a thatcheristák kapitalistának nevezték magukat, sőt, még büszkék is voltak rá.

A jobboldalnak ez a retorikai elmozdulása többről szólt, mint annak idején a “Black is beautiful – A fekete szép” jelszava, mely a korábban elutasítást kifejező fogalomnak adott új jelentést. A jobboldal továbbment, és szabadon, saját logikája és igényei szerint integrálta a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a marxista felfogását. Míg a századelőn a polip – e sokkarú szörny – hatásos antikapitalista képzetként működött, most a jobboldal nyíltan vállalta, hogy e képnek megfelelően láttassa, amint a kapitalizmus csápjai elérnek a világ minden sarkába és a társadalmi élet minden zugába. Persze, szándékuk az volt, hogy ezáltal is igazolják tézisüket, mely szerint a világ népei számára “nincs más alternatíva”, mint engedelmeskedni e mindenható rendszer logikájának.

A kapitalizmus változatai

Az elmúlt évtizedben sok értelmiségi folyamodott új elméleti megközelítéshez és retorikai eszközökhöz, amikor rádöbbentek, hogy a fogalomhasználat radikálisan megváltozott. Ma azt a jól ismert állítást hangoztatják, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata létezik, tehát hibás a neoliberálisoknak az az állítása, hogy a kapitalizmus egyetlen, egységes logikájú rendszer volna. Elsősorban a kapitalizmus japán és “rajnai modellje” alapján számos meggyőző tényt gyűjtöttek össze, hogy a fejlett piaci társadalmakban a legfontosabb intézményi variációk felvázolhatók legyenek. Ezáltal persze jelentősen fejlődött elméleti közelítésünk, de e nézetnek a neoliberális állításokkal szembeni hatékonysága enyhén szólva korlátozott.

Az első nehézséget az a probléma okozza, melyet Gray így jellemzett: vannak “rossz kapitalizmusok, melyek jót eredményeznek”. Az angol–amerikai típusú kapitalizmus aránytalanul nagy mértékben határozta meg a pénzügyi és kereskedelmi tranzakciók nemzetközi játékszabályait. Egy darabig az Egyesült államok tudatosan arra használta ezeket a játékszabályokat, hogy csökkentse a kapitalizmus különböző típusai közötti távolságot.

Nyilvánvaló ez például akkor, amikor az Egyesült államok kitartóan próbálja Japánt pénzügyi piacainak liberalizálására rábírni, illetve amikor az Egyesült államok és az IMF megkísérli a súlyosan eladósodott kelet-ázsiai kapitalista modellt megmenteni. De e folyamatnak vannak hanyagul működő elemei is. Például az európai pénzügyi egységesülés folyamatai azzal a veszéllyel járhatnak, hogy aláássák a munkaerő és a menedzsment közötti kooperációt, azaz a kapitalizmus német változatának alapjait rendítik meg. Továbbá, amikor európai és japán részvénytársaságok igazgatótanácsai elkezdenek irigykedni az egyesült államokbeli igazgatótanácsok felduzzasztott béreire, akkor járványszerűen kezd terjedni az Egyesült államokban és Nagy-Britanniában tapasztalható “betegség”, a növekvő jövedelmek és a vagyoni egyenlőtlenség kórja. Nem nagy dolog olyan forgatókönyveket írni, melyek szerint a kapitalizmusnak a kooperatívabb és kevésbé egyenlőtlen formáit fokozatosan meggyengítik e társadalmak egyre mohóbb felső osztályai. A legtragikusabb végű forgatókönyv szerint csak azért sikerült még a kapitalizmus különböző típusait regisztrálnunk, hogy múzeumokban és könyvtárakban megmentsük őket az utókor számára, arról viszont lekéstünk, hogy megóvjuk őket a kapitalista integráció természeti erőinek pusztító hatásaitól.

A második probléma abban áll, hogy az eltérő típusú kapitalizmusokról szóló elméletek fokozatosan leszoktak a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a kritikai megközelítéséről. Pontosabban, alig-alig kísérelték meg megmagyarázni, hogy a kapitalizmusnak ezek az eltérő változatai hogyan illeszkednek bele valamilyen nagyobb rendszerbe. Meg kell hagyni, a kapitalizmus sokféleségét hangoztató elméletben implicite ott van, hogy nincs olyan egységes rendszer, amely természeti erőként működne. De a marxista képzet súlya és ereje – melyet most a neoliberális érvelés szégyentelenül hasznosít – hamar elsodorja az implicit jelentést. Ez az oka annak, hogy a kapitalizmus sokféleségének elmélete nem tudott kitörni a tudományos elszigeteltségből.

Az egyik alternatíva: a kapitalizmus mint konstruált rendszer

A különféle kapitalizmusok létezéséről szóló koncepció elmélyítésének és továbbfejlesztésének módszere az, ha átformáljuk a nemzetközi kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek a fogalmát, és ezzel egyidejűleg elutasítjuk a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek a képzetét. Amikor a nemzetközi kapitalizmust természetes rendszernek tekintjük, akkor a különböző társadalmakat egyetlen egységes és koherens nemzetek feletti mechanizmusnak tételezzük, mely saját, erőteljes logikája szerint működik. Immanuel Wallerstein például kimutatta, hogy hihetetlenül erős folytonosság mutatkozik abban, ahogyan a rendszer logikája az elmúlt három évszázadban érvényesült. Végső soron a kapitalista világrendszer olyan organizmushoz hasonlít, mely meghatározott ciklusokban nő és fejlődik, de alapvető jellemvonásai nem változnak az idők folyamán. Mihelyt a rendszer beindul, már csak egyetlen lényeges változás állhat be: a rendszer pusztulása, amikor is egy másik rendszernek adja át a helyét. Emiatt van az, hogy a változás természete a dupla vagy semmi; vagy megsemmisül a teljes rendszer, vagy logikája fennmarad és tovább él. Elképzelhető, hogy a rendszerrel szembeforduló mozgalmak jelentős győzelmeket aratnak, de ezek a győzelmek nem módosítják a rendszer alapvető logikáját, ezért e győzelmek nagyon könnyen visszafordíthatók.

Az alternatív álláspont ezzel szemben azt állítja, hogy mind az egyes társadalmak keretein belül, mind nemzetközi rendszerként a kapitalista berendezkedés nem természetes állapot, hanem újra meg újra szüksége van a megtervezésre és újragondolásra. A kapitalizmus nem hagyatkozhat a puszta folytonosságra az idők során, mert állandóan újabb ellenmondásokat és konfliktusokat szül, melyeket meg kell oldani vagy tudatos cselekvéssel el kell fojtani. E nézetet Polányi fejti ki a fiktív árucikkekről szólva. A piaci rendszer azon az illúzión alapul, hogy minden termelési tényező – beleértve a földet, a munkát és a pénzt – áru, melyet azért termelnek, hogy a piacon eladják. Ezt az áru-státuszt garantálni kell, máskülönben nincs biztosíték arra, hogy az ármechanizmus egyensúlyban fogja tartani a keresletet és a kínálatot. A föld, a munka és a pénz azonban nem valódi áruk; nem azért jönnek létre, hogy a piacon eladják őket. “A kapitalizmus megtervezésének” szükségessége nem más, mint állandó erőfeszítés a valóság és a piaci modell között tátongó űr felszámolására. Nem pusztán a hiátus elfedése a kérdés, hanem olyan korrekciós intézményi szerveződés létrehozása, mely működteti a rendszert az elmélet és a valóság közötti eltérés ellenére is.

E tervező tevékenység egyik lényeges területe a gyakran vitatott pénzügypolitika kérdésköre. A társadalmakban nem lehet arra számítani, hogy a piaci mechanizmusok majd maguktól meghatározzák a pénz- és hitelkínálatot. Ha a pénzkínálat növekedése túl gyors vagy túl lassú, az egyaránt katasztrofális hatással jár. Tehát állandóan szükség van a pénzkínálatot szabályozó menedzsment politikai tapasztalatára, hogy a piacgazdaságok működjenek, és ezeknek a tapasztalatoknak állandóan változniuk és fejlődniük kell, hiszen a pénzügyi újítások és egyéb változások mindig megmásítják a helyzetet. ám e pénzügyi irányítás politikai gyakorlatának a puszta ténye is új problémák sorát szüli, mivel állandóan ellentmondásba kerül egymással a rendszernek a politikai menedzsment iránti igénye és az az alapvető ideológiája, hogy hagyni kell, a piac szabályozza önmagát.

A pénzügypolitika nemzetközi szinten még ennél is sokkal vitathatóbb kérdés, hiszen itt egymásba fonódnak a következő problémák: a globális pénzkínálat növekedési rátájának megállapítása, a nemzetközi kifizetések lebonyolítása, valamint a nemzetgazdaságok és a világgazdaság működésének összehangolása. A XIX. században az aranyalapnak szánták azt a szerepet, hogy automatikusan egyidejűleg megoldja mindezeket a problémákat, de ez csak ideológiai tételezés volt. Valójában, az aranyalap mechanizmusának működtetése azt kívánta, hogy Nagy-Britannia állandóan latba vesse politikai és katonai hatalmát. Miután pedig a rendszer soha nem is tudta betölteni a neki szánt szerepet, ezért további nemzetközi és nemzeti erőfeszítéseket kívánt az életben tartása. Mint azt az elmúlt húsz évben a nemzetközi óvadékok és adósság-átütemezések története mutatja, a nemzetközi pénzügyi rendszer irányítása állandó politikai erőfeszítéseket igényel, ha el akarják kerülni a végzetes hibákat és az eszkalálódó pénzügyi válságokat.

A kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek ebből a felfogásából az következik, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata van, és ezeket az eltérő formációkat sokféleképpen lehet a világrendszerbe beilleszteni. A beillesztés néhány formája – például a neoliberálisok által olyannyira kedvelt forma is – abba az irányba hat, hogy ha csak lehet, csökkentse a kapitalizmus változatainak számát a nemzeti vagy a regionális szinteken. De más integrálási rendszerek sokkal jobban elviselik a sokféleséget az egység szintjén. Továbbá a fentiekből az is következik, hogy miként a kapitalizmus eltérő formáinak megdöbbentően eltérő hatása lehet a szegények és a dolgozók gazdasági kiszolgáltatottságára és egyenlőtlenségére, a nemzetközi integráció különböző típusai éppen annyira össze is egyeztethetők a kizsákmányolt osztályokat támogató reformokkal.

Mindebből logikusan adódik a következtetés, hogy míg a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek van egy állandó, lényegi eleme, amelyet csak gyökeres átalakulás tud megváltoztatni, addig a megtervezett rendszerként elgondolt kapitalizmust meg lehet reformálni, illetve békés úton is át lehet alakítani. Kétségtelen, az ilyen reformkísérletek merev ellenállásba ütköznek, és még akkor sem garantált a tartós fennmaradásuk, ha győzedelmeskednek. A status quo védelmezői bizonyosan mindig fel fognak lépni a reformok ellen, mondván, azok ellentmondanak a rendszer alapvető logikájának, és a reformok visszavonását követelők valószínűleg évtizedekig kitartanak meggyőződésük mellett. De egy megtervezett rendszernek a lényegéhez tartozik, hogy állandóan át kell alakítani, ez pedig azt jelenti, hogy elképzelhetőek olyan forgatókönyvek, melyek szerint az átalakítás lépései egyre közelebb viszik a rendszert egy egalitariánusabb formához, különösen abban az esetben, ha ezek a reformtörekvések módosítani tudják a globális integráció formáját is.

Lépések a rendszer átalakítása érdekében

Nyilvánvalóan nem elég kimondanunk, hogy a kapitalizmus megszerkesztett rendszer. A feladat az, hogy megvilágítsuk, hogyan van megszerkesztve – vagyis hogy láthatóvá váljon, az eltérő és gyakran ellentmondásos gyakorlat hogyan ötvöződik egybe valamivé, mely az egységes és természetes entitás benyomását kelti. Ha megtaláljuk ezeket az illesztékeket, akkor képesek lehetünk az átalakítás munkáját elvégezni. Még tovább feszítve e metafora határait, kimondhatjuk, hogy a közös cselekvés akkor a leghatékonyabb, ha ezekre az illesztékekre gyakorolunk nyomást, hiszen a struktúra itt a leggyengébb. És ha a szerkezeten repedések mutatkoznak, akkor alaposan megnő a lényegi változás esélye. ám hangsúlyoznunk kell a XX. század egyik lényegi tanulságát – a szemmel látható törések jelentősen megnövelik annak veszélyét, hogy a jobboldali mozgalmak önkényuralmi vagy fasiszta formára szabják át a társadalmat. Vagyis minden, az átalakítást kezdeményező felelős politikai stratégiának tisztában kell lennie a jobboldali veszéllyel.

Most pedig három olyan illesztékre vagy törésvonalra fogok koncentrálni, amelyek azt a képzetet erősítik, hogy a kapitalizmus koherens és természetes rendszer. Ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen kapcsolódást számításba veszek, bizonyosan vannak még fontos mechanizmusok, melyekre nem térek ki. Nem akarom azt a látszatot sem kelteni, hogy az alábbiakban leírt három törésvonalnak egyforma jelentősége lenne – némelyik inkább jellemző az egész struktúrára, mint a többi. De az alábbi mechanizmusok mindegyike mellé rendelhetünk olyan politikai stratégiát, melynek eredményeképpen újabb látható és funkcionális repedések keletkeznek.

Az első törésvonal: az önszabályozó piacok elmélete

A kapcsolódási mechanizmusok közül erről már esett szó. Az önszabályozó piacok elmélete nem valami struktúra feletti elem, melyet intellektuális erőfeszítés hívott életre, hogy a már létező piacgazdaságoknak értelmet adjanak. Éppen ellenkezőleg, az önszabályozó piac elmélete kezdettől jelentős szerepet játszott a kapitalizmus megformálásában és abban, hogy a rendszer koherensnek tűnjék. Ez az egyik központi tétele Polányi A nagy átalakulás (The Great Transformation) című művének – vagyis hogy a történelem menete 1795 és 1933 között gyökeresen eltérő utat járt volna be, ha a gazdasági liberalizmus nem játszott volna központi szerepet az angol–amerikai gondolkodásban. De még ennél is jelentősebb e gondolkodásmód hatása az 1944 óta tartó korszakra – egyébként ebben az évben jelent meg Polányi A nagy átalakulás és Hayek út a szolgasághoz című műve. Igaz, Hayek műve 1944 poklában emberi hangot jelentett, ám az önszabályozó piacok teóriájának feltámasztására épült elméletének a legvérmesebb reményeit is túlszárnyalva sikerült igazolnia a piaci erők szerepének megnövekedését mind az egyes társadalmakon belül, mind pedig a különböző társadalmaknak a világgazdaságba való beilleszkedésének folyamatában.

De ha elismerjük az önszabályozó piacok elméletének kiemelkedő jelentőségét, akkor az inkább meghökkenésünket növeli. Miért is tud egy mélységesen helytelen világszemlélet ilyen elképesztő hatással lenni hosszú történelmi periódusokra? Elég, ha csak a “sokkterápia” katasztrofális következményeire gondolunk a korábbi szovjet blokk országaiban, hogy megerősödjünk abban a hitünkben, az önszabályozó piacok elmélete kimondottan alkalmatlan eszköz a világ értelmezésére. Ebben az esetben azonban egyértelmű, hogy az önszabályozó piacok elmélete bátorságot öntött a politikai döntéshozókba, hogy olyan irányvonalat kövessenek, amely teljesen figyelmen kívül hagyta a számtalan figyelmeztető jelet, melyek mind arra intettek: ez a politika aligha hozza meg a kívánt eredményt. Kedvenc példám a The Wall Street Journal egyik cikkéből vett idézet, ebben egy pénzügyes professzor ír a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek (LTCM), e kétes hírű alapnak a közeli összeomlásáról, mely végtelenül kifinomult matematikai modellek alapján kötött óriási pénzügyi fogadásokat.

“Sorozatban történtek olyan események, amelyeket nem lehetett előre kalkulálni. Megesnek az ilyen katasztrófák. De nem a modellekben van a hiba.”

A logika támadhatatlan – a Hosszú Távú Tőke Menedzsment vezető tudósai az önszabályozó piacok elméletére alapozták modelljeiket, amelyek kétségtelenül helyesek, a valóságban van a hiba, mert előre nem látható katasztrófákat produkált.

Legjobb tudásunk szerint az önszabályozó piacok elmélete két forrásból meríti erejét. Az első, hogy nemcsak arról beszél ez az elmélet, hogyan működnek a piacok, hanem az emberi természet és az emberi szabadság elmélete is, mely Locke és Newton gondolatain alapul. Mélyében az a nézet munkál, melyet “társadalmi naturalizmusnak” nevezhetnénk, és ami a piacot tekinti természetesnek, az államot pedig a kultúra önkényes birodalmának.¹ Ebből fakad, hogy a piacok azért képesek önmagukat szabályozni, amiért a természet is engedelmeskedik az ember által meg nem változtatható törvényeknek. A társadalmi naturalizmus logikájának a kegyelemdöfést Malthusnak a szegények törvényét elemző klasszikus kritikája adta meg. Ha a szegényeket támogatásban részesítjük, akkor az felerősíti azokat a természeti folyamatokat, melyek az éhezés veszélye vagy valósága révén szabályozzák a lélekszámot, vagyis a szegények helyzete így bizonyosan rosszabb lett, mint a segítség hiányában lett volna. Az a tény, hogy ez az érvelés továbbra is érezteti hatását az USA és Nagy-Britannia jóléti politikájának alakulásában, ékes bizonyítéka annak, hogy a társadalmi naturalizmus befolyással van a valóságról kialakított képre.

Másodszor, a társadalmi naturalizmust szinte megszakítás nélkül támogatja az üzleti érdekből alkalmazott önszabályozó piaci elmélet stratégiai használata. Tudjuk, az ilyen retorika használata a legtöbbször erősen szelektív, hiszen bizonyos üzleti érdekek a legkülönbözőbb formában tartanak igényt az állami támogatásra. De az önszabályozó piacokra való hivatkozás segítségül hívása még mindig gyümölcsöző vállalkozás, mert korlátozza a lehetőségét is annak, hogy az állam és az üzleti érdekek kölcsönösségi rendszere kiépülhessen. Például, logikus volna, ha az állam irányítói jelentős összegeket ajánlanának fel a közös tudományos kutatások támogatására, cserében pedig mondjuk azt kérnék, hogy az üzleti körök emeljék fel az alacsony keresetűek bérét és javítsák munkakörülményeiket. De az önszabályozó piacokra hivatkozva az üzleti érdekek képviselői követelik az előbbit, és ezzel egyidejűleg megtagadják az utóbbit.

Ez volt az a két sajátosság, amely az önszabályozó piacok elméletét mind a klasszikus, mind a neoklasszikus gazdaságtanok központi elemévé tette. És ahogyan Michel Callon nemrég emlékezetünkbe idézte (“Introduction”, in Michel Callon, ed. The Laws of the Market, Oxford: Blackwell, 1998), a közgazdaság tantárgy hozzájárult az ésszerű gazdasági szereplők kiformálódásához, akiknek a meglétét ezen teóriák axiomatikusan kezelik. Igaz ugyan, hogy az önszabályozó piacok elméletét a gazdaságtudomány bűnrészessége tartja életben, de a dolog ennél bonyolultabb. Az illeszkedési vonal valójában kettévágja ezt a tudományágat, mert a közgazdaságtan egyfelől magába foglalja az önszabályozó piacok elméletét, másfelől viszont innen indul ki ennek az elméletnek a kritikája is. Kétségtelen, az elmúlt kétszáz évben ez a kritika az angol–amerikai gazdaságelméleteknek kisebbségi és heterogén irányzata maradt. Ismeretes azonban az is, hogy közgazdászok számos generációja azonosult az önszabályozó piacok elméletét megkérdőjelező Keynes gondolatrendszerével, és hogy milyen óriási intellektuális erőfesztést igényelt Keynes örökségének kilúgozása. Sőt, manapság – annak a válságnak a hatására, amely 1997–ben Thaiföldön kezdődött – ismét megfigyelhető, hogy egyesek elfordulnak a gazdaságelmélet fővonalától abban az alapvető kérdésben, vajon valóban rábízhatjuk–e magunkat az önszabályozó piacokra. Bár nincsenek Keyneshez hasonló szellemi nagyságok soraikban, de mégis fontos, hogy a divatos nézeteket valló közgazdászok közül például Joseph Stiglitz, Paul Krugman és Jagdish Bhagwati megkérdőjelezték azt a vélekedést, hogy a világgazdaság rendszere képes az önszabályozásra. Azt állítják, ha az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának sikerülne is elérnie azt a célt, hogy megerősödjék az IMF, illetve hogy az egyes országok között erősödjék a politikai együttműködés, és ezáltal a nemzetközi piacok áttekinthetőbbek és kiszámíthatóbbak legyenek, ezek a lépések akkor sem biztosítanák a globális pénzügyi stabilitást. Ezek a kritikus hangok azt bizonyítják, hogy ez az illeszkedési vonal is gyengül, és egyre törékenyebb lesz.

Hogy milyen politikai előnyökkel jár a társadalmi naturalizmus és az önszabályozó piac elméletének megkérdőjelezése, azt jól megmutatták az 1930–as, 1940–es évek tapasztalatai. Abban a korszakban csekély politikai hatása volt azoknak a megállapításoknak, hogy bizonyos politikai kezdeményezések nem vágnak egybe az önszabályozó piacgazdaság természetes fejlődésével, hiszen szavazók millióinak rendült meg a bizalma a piaci önszabályozás racionalitásában és hasznosságában. Ez viszont másrészt azt eredményezte, hogy az üzleti élet sokkal visszafogottabban tudta csak aduját, az önbeteljesítő proféciák módszerét kijátszani. A mai feltételek közt a konzervatív ellenfelek azt fogják állítani, hogy a kormányzatnak a munkanélküliség csökkentésére irányuló kezdeményezése például beleavatkozik a piac önszabályozásának mechanizmusába, és ezért káros következményekkel jár, például a fizetési mérleg válságát vagy a kamatok emelkedését okozza. Aztán pedig, amikor az üzleti élet ezekre a figyelmeztetésekre úgy reagál, hogy külföldre menekíti a tőkét, akkor a jóslat beteljesedett, és íme, újra világossá válik mindenki számára, hogy a kapitalizmus természeti erőit nem lehet megfékezni, és általában a kormányok kihátrálnak az aktívabb politizálás rövid flörtjéből.

Amikor azonban a közvélemény elveszti bizalmát a piaci önszabályozás tökéletességében, akkor az önbeteljesítő proféciák politikája még összetettebben lép működésbe. Fennáll annak a veszélye, hogy a progresszív kormányzati törekvések hatására bekövetkező tőkeexportot szándékos politikai szabotázsnak tekintsék és a gazdasági hatalommal való visszaélésnek. Az ilyen akcióknak tehát lehetnek olyan politikai következményei is, hogy a kormány az üzleti szabadságot korlátozni tudja, az üzleti életnek akár azt a területét is, hogy szabadon külföldre küldheti a tőkét.

Röviden, ha az önszabályozó piacok elméletét sikerül meggyengíteni, akkor nagy lépést tettünk előre annak a játéktérnek az elsimítására, ahol a kormányzati politika formálódik. A gazdasági hatalommal rendelkezőknek ez az ideológia megkönnyíti, hogy hatalmukat saját politikai céljaik érdekében használják fel. De ha elvesszük tőlük ezt az ideológiát, problematikussá válik a pőre gazdasági hatalom használata, és jelentősen nő a lehetőség, hogy az egyes javaslatokat, érveket valóságos értékük, nem pedig az minősíti, vajon összeegyeztethetőek-e a XVIII. századi társadalmi naturalizmus elméletével.

A második töréspont: a tőkepiacok és az árupiacok egyensúlya

Marx írásaiban a pénzügyi tevékenység általában szoros kapcsolatban áll az anyagi termeléssel, amiből az következik, hogy mind a tőke, mind az áruk körforgását az értéktörvény szabályozza. Kétségtelen, a Marx nyomdokában járó gondolkodók (Lenin, Buharin) felismerték a pénztőke növekvő jelentőségét, de a kapitalizmust továbbra is egységes rendszernek tekintették. Keynes alapvető felismerése volt, hogy az árupiacokat valóban egyensúlyban tartja a kereslet és a kínálat, ám semmi nem igazolta azt a vélekedést, hogy a tőkepiacoknak akár rövid távon, akár hosszú távon egyensúlyban kell lenniük. A híressé vált bekezdésben ez az a veszély, amikor “a vállalkozás a spekuláció örvényében buborékká válik”. Keynes azt javasolta, hogy válasszák ketté a kétféle piacot, és különbözőképpen szervezzék meg őket, ezt a gondolatot tartalmazza a “beruházás társadalmasítására” vonatkozó javaslat. Röviden, Keynes felismerte, hogy nincs szükségszerű és megkérdőjelezhetetlen kapcsolat az árupiacok és a tőkepiacok szervezeti felépítése között. Keynes eme felismerését az “eltérő típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalom az utóbbi időben tovább finomította, amikor azt vizsgálta, a fejlett piacgazdaságokban a pénzügyi rendszer eltérő struktúráinak milyen politikai és gazdasági következményei vannak.

Igaz, hogy Keynes feltárta az elméletnek ezt a gyenge pontját, de a neoliberalizmus képviselői fáradságot nem kímélve dolgoztak e pont megerősítésén. A neoliberálisok egyszerűen axiomatikusnak tekintik, hogy a szabad piacok kívánatosak az áruk számára, de még fontosabbak a tőkének. A neoliberálisok tudatosan használják faltörő kosnak a pénzügyi liberalizációt, hogy meggyengítsék az angol–amerikai normáktól különböző gazdasági struktúrákat. Az 1980-as és 1990-es években sok országban paradigmatikus volt a tőke ellenőrzésének felszámolása. A közvéleményt gyakorlatilag kihagyták ebből a pénzpolitikai irányváltásból, melynek hatására pedig iszonyatosan megcsappant a kormányok azon képessége, hogy sikerrel ellenállhassanak a világpiaci erők nyomásának.

Egyszóval, miközben a neoliberálisok nagy vehemenciával gyakorolták a pénzügyi liberalizációt, addig ezzel szemben gyakorlatilag nem létezett olyan irányzat, amely a nemzetközi pénzügyi folyamatok újraszabályozását követelte volna. Nem tűnnek nagyon meggyőzőnek azok a magyarázatok, hogy ezek a problémák túl bonyolultak vagy túl misztikusak a társadalmi mozgalmak számára. A környzetevédelmi mozgalom tömegtámogatásra tudott szert tenni olyan, viszonylag elvont környezeti problémák felvetésében, mint például a globális felmelegedés – ebben a kérdésben az embereknek meg kell érteniük a jelenlegi viselkedésük és annak jövőbeli következményei közötti bonyolult kapcsolatot.

Nem sokkal nehezebb megértetni azt a problémát sem, hogy a pénzügyi liberalizáció növeli a pénzügyi összeomlás lehetőségét, aminek egyenes következménye a szegénység és a létbizonytalanság milliókat fenyegető veszélye. Véleményem szerint azért nem alakultak ilyen mozgalmak, mert mind az értelmiség, mind az aktivisták alábecsülték e kritikus illeszkedési pont jelentőségét.

A harmadik törésvonal: az osztályhatalom és a hatékonyság

Ez az alapvető illeszkedési vonal vezeti le azokat a feszültségeket, amelyek elsősorban “az új osztályelméletekben” és “a posztindusztrializmus elméleteiben” öltöttek testet. E szemlélet szerint – melynek gyökerei Veblenig és Marxig nyúlnak vissza – a tudomány és technológia egyre nagyobb szerepet játszik a termelőfolyamatokban, és ez eltávolítja egymástól a technológiát működtetőket és azokat, akik csak le akarják aratni a profitokat. Sokan naívan azt gondoltuk, hogy ez az ellentmondás majd automatikusan megoldódik valahogy úgy, ahogy a XIX. századi ipari munkásság kiformálódott, ám a feszültségek nem oldódnak.

E korábbi megfogalmazásoknak két lényegi hibája volt. Az első az, hogy ezeket a feszültségeket kizárólag technológiai fogalmakkal írták le – mintegy a termelőerők versus termelési viszonyok marxista gondolat kiterjesztéseként. Az új technológiák elsajátítása csak egyike annak a sok területnek, ahol a tehetősek osztályérdekei összeütközésbe kerülhetnek a gazdaság hatékony működésével. A második hiba pedig az volt, hogy a konfliktust elsődlegesen osztálykategóriákban, nem pedig intézményi kategóriákban gondolták el. Ha a feszültségeket intézményi fogalmakkal írjuk körül, akkor lehetőség nyílik olyan stratégiák kimunkálására, amelyek az uralkodó osztályról le tudják választani természetes szövetségeseiket. Különösen is jól láthatóvá válik, hogy a nagy korporációk és a gazdagok szövetsége mentén miképpen formálódik egy újabb törésvonal, amely feltűnően érzékeny minden külső nyomásra.

A lehetséges konfliktusok egyik színterét már leírtuk. A tehetőseknek érdeke a tőke szabad mozgása, de ez kétségtelenül a valuta árfolyamok ingadozását és a gazdasági tevékenység szintjének változását eredményezi, s ezzel megnehezíti a hatékony egyéni és vállalati tervezést. Ezért a legtöbb nonfinancial részvénytársaság könnyen tudott hasznot húzni az olyan rezsimekből, amelyek szabályozták a tőkemozgásokat, és sokkal stabilabb valuta árfolyamokat biztosítottak. Hasonló feszültségek fordulnak elő az adópolitika területén is. Míg a gazdagok általában tiltakoznak a progresszív adórendszer ellen, és inkább az állami kiadások növekedését nyirbálnák meg, ezzel szemben a részvénytársaságok sokszor nyernek a progresszív adózási rendszerrel, mert ez a módszer nagyobb vásárlóerőt hagy az átlagos fogyasztó kezében, illetve a növekvő állami költségvetésből nagyobb összegek jutnak az infrastruktúra fejlesztésére, a részvénytársaságoktól való vásárlásokra.

Tágabb értelemben a “különböző típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalomban jónéhány munka vizsgálja a japán gazdaságot – különösen Dore ezen témájú műve –, és ezek mind azt hangsúlyozzák, hogy a japán részvénytársaságok inkább az “érdekeltek” (stakeholders) – köztük az alkalmazottak – érdekeit érvényesítik, mint a részvényesekét. Ez arra mutat, hogy intézményi reformok a részvénytársaságok igazgatásának módszereiben is változásokat hozhatnak. És egyre több jel utal arra, hogy a közvélemény pontosan körülhatárolt szabályokat igényel, melyek az angol–amerikai modellben körülírják a kormányzatnak a nagy részvénytársaságok menedzsmentjéhez való viszonyát. A felsőbb körök vitát folytatnak a részvénytársaságok irányításának szabályairól. E viták előzményeit a részvénytársaságok átvételekor lecsapódott tapasztalatok, illetve a részvénytársasági üzletpolitika rövid távú perspektívái miatti aggodalom jelentette. Széles körű vita folyik a részvénytársasági felelősségről, és terítékre kerülnek olyan elképzelések, mint például a kisbefektetők korporációja kibővített választmánnyal vagy a részvénytársaságok újjáalakítása. Sőt, a munkásmozgalom még az Egyesült államokban is egyre többet vitázik a “tőkestratégiákról” – azaz olyan módszerekről, amelyek a cég irányítóinak magatartását pénzügyi eszközökkel tudják befolyásolni.

Mindez persze csak egy nagyszabású kísérlet bevezetőjének tekintendő, e kísérlet nyilvánvalóvá teszi majd, hogy a részvénytársaságok olyan társadalmi konstrukciók, amelyekben specifikus pénzügyi és jogi szabályok szervezik a profit előállítását. A legutóbbi időkig azonban az ilyen kísérleteket naivaknak minősítették, mondván, arra akarják a leopárdot rávenni, hogy vegetáriánus legyen, mert a részvénytársaságoknak csak és kizárólag a profit maximalizálása a céljuk. Mivel pedig mind a neoliberalizmus, mind a marxizmus természeti rendszernek tekinti a kapitalizmust, ezért nem voltak képesek a részvénytársaságokban tudatosan szervezett intézményeket látni, amelyeket át lehet alakítani. A korporációk átalakítása ugyanakkor a legdöntőbb eleme az átfogóbb folyamatnak, azaz a kapitalizmus mint rendszer lebontásának.

Következtetés: a dekonstrukció felé

Mihelyt a kapitalizmust megszerkesztett rendszernek tekintjük, mely szervezettségében sokkal logikusabbnak és koherensebbnek mutatja magát, mint amilyen a valóságban, lehetővé válik a tudatos átalakítás stratégiáját végiggondolni, és ezek a lépések különböznek a jelenlegi progresszív stratégia bevett gyakorlatától.

Kétségtelenül ez a tanulmány csak néhány elemmel járult hozzá ahhoz, hogy ez az alternatíva konkrét formát nyerjen. Nem beszéltem például arról a kritikus pontról, hogyan lehet mozgalmakat szervezni ezen töréspontok mentén. Sok munka van még hátra, mielőtt kitűzőket kezdenénk gyártani és kampányokat indítanánk. És persze nincs kizárva az sem, hogy ez az elemzés túlságosan absztrakt, és ezért lefordíthatatlan a politikai konfliktusok valóságos nyelvére.

Mégis úgy vélem, létezik “harmadik út” a neoliberalizmus és a szocializmus hagyományos elképzelése között, mely gyökeresen különbözik Clinton és Blair lapos apologetikájától. Emiatt is szükséges megkülönböztetni az általam felvázolt dekonstruktív stratégiát más politikai irányzatoktól, például a szociáldemokráciától és a New Deal liberalizmusától. Egyfelől megegyezik ezekkel az irányzatokkal abban, hogy szintén a reformizmus útját kívánja járni. Nem azon van a hangsúly, hogy a töréspontokra akkora nyomást gyakoroljunk, hogy mint Sámson tette, az egész struktúra összeomoljon. Ellenkezőleg, miután feltártuk ezeket a törésvonalakat, új helyükre új tartópilléreket kell tenni, hogy a szerkezet súlyát elviseljék. Egy reformista mozgalomnak egyszerre kell működésben tartania a rendszert olyan profitteremtő reformok bevezetésével, melyek egyidejűleg stabilizálják a rendszert és politikai teret biztosítanak a további reformok számára.

A különbség abban van, hogy a szociáldemokrácia és a New Deal liberalizmus baloldalibb változata egyként azon a premisszán alapult, hogy a kapitalizmus természetes rendszer, melynek logikáját egy erős állam kiegyenlítő nyomása ellensúlyozza. Mintha csak a kapitalizmus szeszélyes folyamrendszer volna, mely minden tavasszal megárad, tehát a reformereknek az volna a dolga, hogy gátakat és csatornákat építsenek az áradás pusztítását lefékezendő. Ha az áradások nem húzódnak vissza, akkor a gátrendszert magasabbra és erősebbre kell építeni. Ez a logika késztette a szociáldemokráciát arra, hogy az állammal mint intézménnyel szemben túl nagy igényeket támasszon.

Az általam vázolt dekonstruktív politika nem irányul az állam ellen, sőt, sok tekintetben továbbra is az állam erejére épít. Az állam lehetőségein múlik, hogy a nemzetközi tőkemozgást ellenőrizze és a progresszív adózást kikényszerítse. Mi több, a testületi irányítás átalakítása szintén az állam jogi és szabályozó szerepén múlik. E dekonstruktív politika sokkal kevésbé központosított mechanizmusokkal számol a szociális szolgáltatások, az infrastruktúra kiépítése, a megfelelő munkahelyek teremtése és a többi biztosítása terén, mert már nincs szükség a központi államhatalomra, ami az egyetlen ellensúlya lehet a természeti erőként működő kapitalizmusnak.

Más szóval, míg a szociáldemokrata reformstratégiák az államot szükséges ellenerőnek tekintették a kapitalizmussal mint természeti rendszerrel szemben, a lebontás politikája inkább a cselgáncs stratégiájára épül, melyben az ellenfél saját súlya és ereje egyben a sebezhetőség forrása – vagyis szöges ellentéte a Marx által a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című műben felvázoltaknak. Egyes esetekben ez úgy zajlik majd, hogy az üzleti életről leválasztjuk természetes szövetségeseit, máskor pedig úgy, hogy kihasználjuk az üzleti közösségben már meglévő megosztottságot. De gyakorta előfordul az is, hogy az állam teljesítőképességének viszonylag kis növekedése nem várt lehetőségeket nyit meg a reformok előtt. Az Egyesült államok történetében például a Munkások és Munkáltatók Nemzeti Tanácsának létrehozásához nem volt szükség az állam szerepének nagyarányú kiterjesztésére. Ellenkezőleg, e viszonylag korlátozott szervezeti és szellemi kapacitásokkal rendelkező ügynökség jelentős mértékben megváltoztatta az üzlet és a munka relatív hatalmát.

Végül, a lebontás politikája nem fogadja el azt az álláspontot, hogy tiszta fogalmi választóvonal létezne a kapitalizmus és egy gyökeresen eltérő társadalmi rendszer között. A reformfolyamatok kimenetelét sokesélyesnek tekinti. Mivel a kapitalizmus nem saját logikával megáldott, koherens rendszer, hanem egymásnak ellentmondó gyakorlatok együttese, melynek mesterséges egysége és koherenciája van, ezért lehetetlen előre tudni, mikor hagytuk magunk mögött a kapitalizmus birodalmát. A valódi kérdés az, vajon a jelenlegi állapotokból kiindulva kiépíthetők-e olyan társadalmi intézmények, amelyek lehetővé teszik, hogy lépésről lépésre kiterjesszük az egyenlőség, a demokrácia és az egyéni szabadság horizontját. Most, az évezred végén, ebben a kockázatokkal teli pillanatban is igennel válaszolnék.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzet

¹ A “társadalmi naturalizmus” fogalma a Margaret Somers-szel közösen végzett kutatásainkra támaszkodik, illetve Margaret Somers korábbi cikkeire: “What’s Political or Cultural about Political Culture and the Public Sphere? Toward an Historical Sociology of Concept Formation”, Sociological Theory 13:2 July 1995, “Narrating and Naturalizing Civil Society and Citizenship Theory: The Place of Political Culture and the Public Sphere”, Sociological Theory 13:3 November 1995.

Amikor 1989-ben a korábban szovjet befolyás alatt álló kommunista tömb megszűnt létezni, majd 1991-ben a Szovjetunió is szétesett, szerte a világon megindult a kelet-európai gazdaság 1945 előtti potenciáljának a korábbinál optimistább elemzése és a múlt újraértékelése. Sokan állították ekkor, hogy Közép- és Kelet-Európa országai 1945 előtt már jelentősen előrehaladtak a modern gazdaságfejlődés útján, és a II. világháború után bevezetett tervgazdasági rendszer megakasztotta ezt az ígéretes folyamatot. Irigykedő párhuzamokat vontak a szomszédos Ausztriával, illetve a távolabbi Spanyolországgal és Olaszországgal. A kelet-európai utat összehasonlították még Európán kívüli példákkal is, főképpen az “ázsiai tigrisekkel”. Ennek a történelmi revizionizmusnak az volt a célja, hogy az állam ellenőrzése alól az 1990-es évekre kiszabadult országokban igazolja az új “piacgazdaságok” eljövendő fényes kilátásait. Látnunk kell azonban, hogy ezek a remények sehol sem váltak valóra. Tanulmányunk bizonyítani igyekszik, hogy e tévedés megértésének egyik előfeltétele az a felismerés, hogy a múlt ez optimista szemlélete hamis. Ezek a gazdaságok ugyanis mind a múltban, mind a belátható jövőben a világgazdaság egyenlőtlenségének kárvallottjai maradnak.

1. Fokozódó egyenlőtlenség

A kapitalizmus mindmáig a legdinamikusabb rendszer a világtörténelemben, és legfőképpen ez a dinamizmus adja vonzerejét. ám a kapitalista fejlődés időben mindig egyenlőtlen. A világgazdaság változásának tempóját nemcsak a normális gazdasági ciklus határozza meg, hanem a hosszú távon érvényesülő, ellenőrizetlen fejlődési irányok is, melyek viszont arra utalnak, hogy a kapitalizmus fejlődésének vannak bizonyos korlátai. Hasonló egyenlőtlenséget, óriási földrajzi szóródást mutat a kapitalista dinamizmus térben is, s mindez az egyenlőtlenségek bonyolult rendszerén alapuló világgazdaságot eredményez.

A térbeli egyenlőtlenség nagyrészt a tőkés fejlődés korábbi szakaszaiban alakult ki, és úgy tűnik, ezt az egyenlőtlenséget a rendszer folyamatosan újratermeli. Nyugat-Európában a kapitalizmus a 16. és a 17. században hosszan érlelődött, ezt a szakaszt a mai fogalmaink szerint preindusztriálisnak nevezzük. A 18. század végére már gazdasági szakadék tátongott Nyugat-Európa, illetve Közép-, Kelet- és Dél-Európa között. Mennyiségi értelemben ez a megosztottság még viszonylag kis mértékű volt. összehasonlítási alapul szolgálnak e tekintetben Paul Bairoch heurisztikus számításai; Bairoch megközelítő értékeket adott arról, mekkora lehetett 1800-ban az egy főre jutó termelés. Az ő adatai alátámasztják Simon Kuznets kiinduló hipotézisét, mely szerint 1800-ban Európában sokkal magasabb volt a fejlettség szintje, mint százötven évvel később a harmadik világban (Kuznets, 1966). Ugyanakkor Európában a leggazdagabb és a legszegényebb régiók (a mai Kelet-Európa területei már ekkor is ide tartoztak) közötti fejlettségi különbség mindössze 25% körül volt (Bairoch, 1976). Bár fejlődésbeli és strukturális különbségek már ekkor is léteztek, a korabeli fejlettségi szintek összehasonlító felbecsülése leginkább a viszonylagos elmaradottság mennyiségi adatain alapulhat, és főképpen annak vizsgálatára irányulhat, milyen mértékben rendelődtek alá az egyes gazdaságok a kapitalista termelés követelményeinek.

A nyugat-európai ipari forradalom megváltoztatta ezt a helyzetet, és egyre nagyobbra nyitotta a fejlettségi szakadékot Európában (és a világ többi részében). Nyugat-Európa dinamikus fejlődése végül is egyre újabb európai régiókat vont be a növekedés és változás folyamatába. De a korábbi időszak sodró erejű fejlődése olyan strukturális egyenlőtlenségeket teremtett, amely viszonyok között Nyugat-Európa tartósan meg tudta őrizni fejlettségbeli előnyét. A kapitalista iparosítás ugyanis a nemzetgazdaságokon belül és az egyes nemzetgazdaságok között is egyenlőtlenül fejlődött – a nemzetgazdaságok előrehaladása az “egyenlőtlen és összefonódott fejlődésen” alapult abban az értelemben, hogy egymás mellett éltek a modern és a régi formák, felemésztették és újratermelték egymást, ahogyan lényegileg még ma is működnek, bár kétségtelenül jóval magasabb fejlettségi szinten (Haynes, 1998).

Ha megkíséreljük a világgazdaság fejlődésének általános menetét felvázolni, ahogyan az a kapitalizmus fentebb vázolt expanziójából következik, segítségünkre lehet a következő három komponens számbavétele.

Az első komponens nem más, mint a kapitalista világgazdaság “visszafelé ható” terjeszkedése, ami a prekapitalista világot fokozatosan integrálta a világgazdaságba. Az Európán kívüli területeken ez a folyamat gyakran öltötte a gyarmatosítás formáját, bár korántsem volt azzal azonos. Mivel azonban e visszafelé ható terjeszkedés gyakorlatilag a 20. század elejére befejeződött, a világgazdaság e fejlődési formájának mára csak történelmi jelentősége van.

A második számú komponens a kapitalista fejlődés frontvonalának előrenyomulása a világgazdaság legfejlettebb régióiban. Ez az összetevő a rendszer intenzív fejlődését, a technika magasabb szintre emelkedését illetve az új technika előretörését veszi figyelembe. Mivel manapság senki sincs, aki komolyan képviselné a teljes gazdasági összeomlás hipotézisét, azt kell feltételeznünk, hogy mindaddig, amíg létezik a dinamikus, versengő világkapitalizmus, tovább tart e frontvonal előretörése is. Ennek az előrehaladásnak a történelmi dinamikája azonban további vizsgálatot érdemel. Arról van szó ugyanis, hogy a frontok előrenyomulásának tempóját meghatározó, a rövid távú normális felfutási és hanyatlási mechanizmus fluktuációitól függetlenül időnként megjelennek zavaró, hosszú távú variációk, amelyek rontják a rendszer fejlődési képességét. A két világháború közötti időszakban például általános volt a közgazdászok körében az a fájdalmas gondolat, hogy a kapitalizmusnak inherens megrekedési tendenciái mutatkoznak. Erre rácáfolt azonban az 1950-es és 1960-as évek látványos gazdasági felfutása – a franciák ezt a korszakot nevezik a “harminc dicsőséges esztendőnek”. Az 1970-es években aztán ez a “dicsőség” kezdett szétfoszlani, amikor a fejlett világban lassulni kezdett a fejlődés üteme.

E viszonylagos lassulás azonban meglehetősen jelentős volt. Ha a fejlett világ az 1970-es és az 1980-as években is azonos tempóban fejlődött volna, mint az 1950-es és az 1960-as években, akkor egyes számítások szerint a világ termelése ma negyven százalékkal magasabb volna. A fejlett világ azonban nem tartotta a korábbi tempót. Ellenkezőleg, egy kóros betegség támadta meg a fejlett világot, s ennek hatására a növekedés lelassult, és sok országban megnőtt az egyenlőtlenség mértéke (Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b).

A divatos közgazdasági elméletek ezt a lassulást úgy értelmezték, hogy a háború utáni keynesiánus konszenzus helyébe a sokkal lazábban szabályozandó piac elméletét kell állítani, a piac korlátainak hangsúlyozása helyett a “kormányzati” vagy “állami irányítás hibáira” kell a figyelmet irányítani. Bár az új nézőpont gyakorlatilag a mai napig alátámasztja a politika érveit, a növekedés lassulásának lényegi kérdését nem tudta megválaszolni, és a divatos elméletet képviselő közgazdászok mindmáig adósak a magyarázattal, miért is csökkent az elmúlt negyedszázadban a fejlett országok gazdasági növekedése. De ha nem foglalkozunk ilyen “múló problémákkal”, az a benyomás keletkezik, hogy már nem is számíthatunk arra, hogy a fejlett világ a jövőben nem lesz képes a világgazdaság motorja lenni – abban az értelemben, ahogyan 1945 után harminc évig az volt. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a fejlett világ hasonlóan nehéz helyzetben volna, mint a két világháború között volt, ugyanakkor igazolja azok kétségeit, akik – mint például J. K. Galbraith – megkérdőjelezték az 1989-1991 közötti időszak általános eufóriáját.¹

Ha a fentebbi megállapítás helyes, akkor a világgazdaság változásának harmadik komponense óriási jelentőségre tesz szert. A harmadik összetevő a kevésbé fejlett világgazdaság azon képességét jelenti, hogy relatív értelemben közelíteni tud a frontvonalakhoz. Az ideális állapot az volna, ha a kapitalizmus a világgazdaság minden területét azonos fejlettségi szintre tudná emelni. Ez a növekedési ütemek konvergálását tételezné fel, vagyis a fejletlenebb régióknak gyorsabban kellene fejlődniük, mint a fejlettebbeknek. Vannak olyan időszakok és olyan országok, ahol példát láthattunk erre, főképpen az 1950-es és az 1960-as évek gazdasági virágkorában. De a hosszú távú eredmények azt mutatják, hogy ez a közeledés cseppet sem egyetemes érvényű, és hogy nehéz hosszú ideig fenntartani (Ambramovitz, 1986; Baumol, 1986; Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b; Haynes, 1998). Különösen szembeötlő a második és a harmadik komponens közötti összefüggés. Amikor az intenzív kapitalista fejlődés erőteljesen és kitartóan nyomul előre, akkor szemmel láthatóan életre kelti a konvergenciát előmozdító pozitív erőket is. Amikor viszont a fejlődés gyengébb vagy akadozik, akkor a közeledés megáll, és olyan erők jelennek meg, amelyek mélyítik a fejlettségi szakadékot, sőt még visszaesést is előidézhetnek – Kelet-ázsiát leszámítva ez a jelenség az 1970-es évek óta nyilvánvaló (UN, 1995, A1-es táblázat, 229). Ez nem zárja ki, hogy bizonyos csoportok az egyes gazdaságokban vagy régiókban fejlődési lehetőségekhez jussanak, és mérsékeljék lemaradásukat, de egyértelműen ellehetetleníti a hosszú távú egyetemes konvergenciát a világ népességének többsége számára. Az a tény azonban, hogy néhány országnak mégis sikerült gyorsan előrehaladnia, reménysugár lett minden elmaradott gazdaság számára, és egyben igazolta is pl. az IMF-nek és a Világbanknak a fejlődés irányát kijelölő téziseit. E tények hatására számos strukturális betagozódási program lépett életbe, de ezek, az esetek döntő többségében nem hozták meg a hosszú távú, egyenletes növekedést, és nem számolták fel a rövid távú megingások okait sem. Ugyanakkor e programoknak súlyos társadalmi ára volt, és az ígéretekkel ellentétben nem “szivárgott le” a strukturális betagozódásból fakadó jólét azokhoz, akik elsődlegesen megfizették a változások árát. Sőt, bármiféle siker reménye is a jövőbe tolódott ki. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a gazdasági felzárkózás a fejlődő országokban évtizedekig, sőt bizonyos szempontból évszázadokig a fejlett gazdaságokénál nagyobb fejlődési sebességet követel, mivel az elérendő cél maga is halad előre.

2. Közép- és Kelet-Európa jellemzői

Most pedig megkíséreljük e tágabb keretben pontosabban elhelyezni Kelet-Európa gazdaságait. Ebben gazdaságtörténészek generációinak erőfeszítései segítenek: a nemzeti jövedelemre vonatkozó becsléseket egyre korábbi történelmi korszakokra terjesztették ki, legújabban közelítő módszereket alkalmaznak, hogy azokra az országokra is adatokat szerezzenek, ahol az iparosodás régebbi dokumentációja hiányzik. Bár élénk vita folyik a pontos becslésről, illetve egyes eseteket illetően, Bairoch, Maddison, Crafts és Good, valamint az egyes országok adatait nagy erőfeszítéssel tisztázó történészek munkája nyomán mára már megbízható számok állnak rendelkezésre az európai régiók összehasonlításához. A történészek munkái egészében azt sugallják, hogy a XIX. század első hetven évében óriási szakadék nyílt az iparosodó nyugat-európai centrumországok és az őket követő közép- és kelet-európai államok között. Ezután a leszakadt területek is kezdtek belépni az iparosodás folyamatába. Vasutak épültek, megerősödtek a belső piacok, amelyek a terjeszkedő világgazdasághoz kapcsolódtak, és néha egészen látványos rövid távú átalakulást eredményeztek.

Igaz, hogy az I. világháború előtt Kelet-Európában jelentős gazdasági fejlődés volt tapasztalható, a lényegi kérdést mégis a viszonylagos előrehaladás problémája jelenti. Vajon ezek a gazdaságok már felzárkózóban voltak, és csökkenőben volt a lépéskülönbség? Az 1. táblázat, melyet Good becslései (Good, 1994) nyomán közlünk, a régió általános állapotát mutatja.

Röviden tekintsünk át néhány stratégiai jelentőségű gazdaságot, s kezdjük a régió legnagyobb országának, az 1914-ben 160 millió lakosú cári Oroszországnak a vizsgálatával. A rekonstruált egy főre jutó termelési adatok azt mutatják, hogy 1914-ig Oroszország még viszonylagos hatást sem gyakorolt a fejlett országok vezető szerepére. A szakadék a két terület között óriási volt, és nem is mutatott csökkenő tendenciát, mivel Oroszország érzékenyen reagált a rövid távú változásokra is. Ezt a következtetést Paul Gregory munkája is megerősíti, aki a cári időszakból fennmaradt adatokból rekonstruálta az orosz nemzeti jövedelem számait. Gregory nemrégiben azzal állt elő, hogy számításai megerősítik azokat a nézeteket, melyek szerint a modern Oroszország jövőjét a piacgazdaság jelenti; Gregory szerint a cári gazdaság történelmi adatai alapján “nehéz elképzelni olyan forgatókönyvet, melyben a volt Orosz Birodalom területe ma ne lenne világgazdasági hatalom, ahol garantált a nyugat-európaihoz viszonyítható életszínvonal” (Gregory, 1994, 137. oldal). Ez a merész következtetés azonban két ponton is vitatható. Az első pont az, ahogyan Gregory saját adatai alapján elemzi a történelmi eseményeket. A hosszú távú növekedésre vonatkozó egy főre eső termelés adatai alapján Oroszország nem nőtt gyorsabban, mint a fejlett Nyugat-Európa, következésképpen aligha lehet konvergenciáról beszélni. Akkor sem jobb a helyzet, ha az 1914 előtti növekedési korszak legmagasabb értékeit extrapoláljuk, mivel a szerző saját bevallása szerint is ez a periódus rövidebb ideig tartott, mint más országok hasonló korszakai. Ráadásul az Oroszországra vonatkozó termelékenységi adatok nem túl lenyűgözőek, és szintén a szerző bevallása szerint valószínűleg felduzzasztja őket, hogy a szükséges munkaerő értékén alul szerepel bennük. A második probléma azzal kapcsolatos, mi történt volna, ha Oroszországban 1917-ben elmarad a forradalom. Noha Gregory bizonyos szempontból optimista, azt is elismeri, hogy “nehéz megmondani, vajon a cári gazdaság növekedése tartós lett volna-e, felgyorsul, netán visszaesik a kapitalista körülmények között”, és végül ahhoz az állásponthoz vonul vissza, hogy “a kapitalista Oroszország megszenvedte volna a gazdasági világválságot, de részesült volna a II. világháborút követő általános gazdasági fellendülésből, így nehéz megvonni a mérleget” (Gregory, 1994, 130. oldal). Gregory szóhasználatában “a kapitalista Oroszország” a világgazdaságra nyitott belső piacot jelent. Rögtön szembetűnik az is, hogy Kelet-Európa többi országának két világháború közötti tényleges fejlődése Gregorynak a felzárkózás tényleges lehetőségére vonatkozó, se hús, se hal álláspontját igazolja. De azt is meg kell jegyeznünk korábbi vitákra utalva, hogy az az előfeltevése, miszerint a piacgazdaság Oroszországban profitált volna a háború utáni gazdasági fellendülésből, implicite alulértékeli annak valószínűségét, hogy a gazdasági csodát a hidegháborús katonai kiadások eredményezték; a katonai kiadások egyfelől fokozott igényeket támasztottak, másfelől paradox módon a “permanens fegyverkezési gazdaság” (Kidron, 1968; Harman, 1984) révén stabilizálták a világgazdaságot. Ha ez igaz, akkor viszont kérdéses, vajon a fejlett piacgazdaságok ilyen ütemben növekedtek volna-e, ha nincs a hidegháború.

A legpregnánsabban Románia és Bulgária mutatja meg a széthullott Török Birodalomból kisarjadt államok sorsát. Spulberg már régen igazolta, hogy a függetlenné válást követő kezdeti nehézségek után az elszigetelődés gazdasági szempontból kedvezőbb volt számukra, mint az, amikor “Európa beteg emberéhez” voltak láncolva. Románia mind abszolút, mind relatív értelemben jelentősen fejlődött, igaz, Románia olyan feltételekkel rendelkezett, melyek a volt Török Birodalom többi részében nem voltak jellemzőek: jobb belső kommunikációs és közlekedési rendszer, nagybirtokra alapozott mezőgazdaság “nyomott vidéki fogyasztási színvonallal”, valamint olajexport, amely 1860-ban 8000 hordó kivitelét jelentette, 1913-ban viszont már 13,5 millió hordóét (Spulberg, 1963, 350. oldal). Ezzel szemben Bulgária 1910 előtt abszolút értékben visszafogottabb fejlődést produkált, és az 1870-es szinthez viszonyítva relatív értelemben tovább esett a fejlődés üteme (lásd még Lampe, 1975).

A Török Birodalom széthullásának áldásos következményeivel szemben a történészek ma erősen vitatják, vajon az Osztrák-Magyar Monarchia olyan életképes gazdasági egység volt-e, amely kedvező alapokkal szolgált a később belőle kifejlődő államoknak. A birodalom egyes területeinek fejlődését vizsgálva Good arra a következtetésre jutott, hogy mind a császári Ausztria, mind a császári Magyarország nagy léptekkel haladt előre. A felzárkózás mértéke jelentősebb volt Magyarországon, de itt nagyobb volt a behozandó lemaradás is. 1910-ben az egy főre eső termelés Ausztriában még mindig egyharmaddal több volt, mint Magyarországon. Ha ezek az adatok megfelelőek, akkor szemmel látható előrehaladás mutatkozik ugyan, de a birodalom egésze még mindig erősen elmarad Nyugat-Európától. A kép cseppet sem biztató, mert Goodnak a birodalom belső fejlődésére vonatkozó adatai azt is bizonyítják, hogy a birodalom egyes régiói között olyan mértékű egyenlőtlenségek tapasztalhatók, mint a fejlettebb országok és az Osztrák-Magyar Monarchia fejlettségi szintjei között. A birodalom ipari kapacitásának döntő hányada például a későbbi Csehszlovákia területén összpontosult: itt zajlott a bányászat és a nyersfémkitermelés több mint fele, illetve a textilipari termelés háromnegyede (Pryor et al, 0971, p. 48). Ez a belső egyenlőtlenség nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, hanem az Orosz Birodalom és a Balkán fejlődését is jellemezte, bár nincs elegendő adatunk ahhoz, hogy erről teljesen tiszta képet alkothassunk.

így hát 1910-ben, az egyik legragyogóbb növekedési periódus befejeztével Közép- és Kelet-Európának a fejlett nyugat-európai régióhoz való viszonyát alapvetően az elmaradottság határozta meg, melyet ellentmondásos felzárkózási törekvések színeztek. Világméretekben a fejlettségi különbség még nagyobb volt, mivel az Egyesült államok (amely valószínűleg már 1870-ben megelőzte az egy főre jutó termelésben a legfejlettebb nyugat-európai országok teljesítményét) figyelemreméltó növekedést mutatott ebben az időszakban, és 1910-re az egy főre jutó termelésben 40%-kal haladta túl Nagy-Britanniát (Broadberry, 1998). Ha ezzel a ténnyel vetjük egybe Kelet-Európa fejlődését, akkor azt mondhatjuk, gyakorlatilag egy lépést sem tettek a fejlődés útján. Egy helyben topogtak – ha akarjuk, persze ezt is eredménynek tekinthetjük, hiszen a világ sok más régiója egyre inkább lemaradt –, vagyis aligha látjuk igazolva a versengő világgazdaságban a kelet-európai régió konvergenciáját a legfejlettebb területekhez.

A fentebbi megállapítások során szándékosan figyelmen kívül hagytuk a tényt, hogy a gazdasági nehézségek szorosan kötődnek bizonyos politikai konfliktusokhoz. Nem azért jártunk el így, mert le akarjuk választani a politikát a gazdaságról. Kelet-Európa politikai instabilitása történetileg mindig is szorosan összefonódott a gazdasági formációval. Ezek a politikai nehézségek azonban csak tovább súlyosbították az amúgy is rossz gazdasági helyzetet. Ha például valódi súlyuknak megfelelően vesszük figyelembe a balkáni háborúkat, akkor az 1911–1913-as periódus képét még sötétebbre festhetnénk. 1914-ben azonban kitört az I. világháború, a versengő nagyhatalmak érdekeinek tektonikus hullámai megrengették a Balkánt, és ezzel kezdetét vette három évtized, melyben a politikai konfliktusok elhomályosították az abszolút és a relatív gazdasági fejlődés nehézségeit.

Az I. világháború a volt Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom nemzeteinek függetlenségéhez vezetett, és siker koronázta a Balkánnak a Török Birodalomtól való elszakadási kísérleteit is. ám a háború okozta válságból való kilábalást – bár ennek gazdasági és politikai súlyát általában nem szokás figyelembe venni – erősen fékezték az egymással versengő nacionalizmusok és a felbomlás káosza. Aztán amikor a régió kezdett magához térni, beütött a nagy gazdasági válság. Ennek hatását csak a Szovjetunió tudta elhárítani: gazdaságát félig az autarkiára építette, és gyakorlatilag magába fordult.

A 2. táblázat megmutatja, a fentebb vázolt körülmények között hogyan alakult a legjelentősebb kelet-európai országokban az ipari termelés. A szakemberek kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az ipari termelés adatai további pontosítást igényelnek. Berov a balkáni államok ipari termelésének alapos elemzése során kimutatta, hogy az adott időszakban óriási különbségek voltak a rendszeres adatközlésben, és ez kihat a két világháború közötti korszak összehasonlítására, de befolyásolja az 1939 előtti és az 1945 utáni periódus összevetését is (Berov, 1988). A fenti adatok azonban mégis általános képet festenek a két háború közötti korszakról. Mennyiségi értelemben a leglátványosabb ipari teljesítményt Bulgária produkálta. De a látszat csal. Jó harminc évvel ezelőtt Alexander Gerschenkron részleteiben elemezte Bulgária gazdasági teljesítményét, és azt állította, hogy a fejlődés jellegét az extenzív növekedés, az alacsony termelékenység és a textilipar meghatározó szerepe határozta meg, végül arra a következtetésre jutott, hogy

a század eleje és a második világháborút záró évek közötti korszakban Bulgáriában számottevően nőtt az ipari termelés, de ez a növekedés eltakarja a súlyos elmaradottság körülményei közepette fejlődő ipar hirtelen felfutásának specifikus vonásait. így hát sokkal inkább magyarázatra szorul a strukturális változások hiánya, mint a növekedés elmaradása (Gerschenkron, 1962, 213).

Ezt a képet a gazdaságtörténészek 1989 után is többé-kevésbé elfogadják Bulgáriában (lásd Tutundziev et al, 1996). Jól mutatja az egész balkáni térség akkori fejlődésének gyengeségét az a tény, hogy exportjának mindössze 2%-át adták az ipari termékek. A gazdaság tehát lényegileg a nyersanyagokra épült, s messze elmaradt a fejlett országok technológiai szintjétől (Spulber, 1963, 358. oldal; lásd még Lampe és Jackson, 1982).

Ha ez a megállapítás érvényes Bulgária teljesítményét illetően, akkor a többi kelet-európai ország tapasztalata még beszédesebbnek tetszik. A másik véglet Lengyelország, ahol 1939-ben az egy főre jutó termelés ténylegesen kisebb volt, mint 1913-ban. Lengyelországban a beruházások csúcspontját 1928 jelentette, de aztán 1933-ban az 1928-as adatnak csak 33%-át érte el (a számítás alapja Poland 1937, 54. oldal; lásd még Skodlarski, 1995). A 2. Táblázat azt is megmutatja, hogy a “nyugati minőségéért” sokat dicsért csehszlovák gazdaság mint egész sem kerülhette el a két világháború közötti korszakban szomorú sorsát. Az új Csehszlovákia a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchiából vált ki; az új államban a monarchia lakosságának 27, illetve ipari munkásságának 43%-a élt. 1920 és 1929 között az egy főre eső GDP lenyűgöző tempóban, évi 5,1%-kal nőtt, bár az 1913 és 1929 közötti hosszú távú növekedési ráta kevésbé tűnt lehengerlőnek: évi 2,35%-os volt. Ezzel együtt 1929-re az egy főre eső GDP közel 60%-kal haladta meg az 1920-as szintet, illetve 45%-kal az 1913-ast. Aztán 1929 és 1935 között az egy főre eső GDP 21,1%-kal esett vissza, és 1937-re is csak az 1929-es szint 94,1%-át érte el. Ha tehát az 1913 és 1937 közötti időszakot egységében tekintjük, akkor az egy főre eső termelés növekedése hosszú távon mindössze évi 1,3% volt, az 1920–1937 közötti rövidebb szakaszban pedig 2,4% (az adatok alapját Pryor et al, 1971 adta). így tehát annak ellenére, hogy Csehszlovákia megörökölte a volt Osztrák-Magyar Monarchia ipari körzeteit, 1938-ban az egy főre jutó össztermelése körülbelül az európai átlag kétharmada volt, és lényegesen – mintegy 20-25%-kal – alatta maradt a korábbi brit gyarmat, a döntően mezőgazdaságból élő Dél-írország egy főre eső termelésének (lásd Harrison, 1994 a vásárlőerő-paritás összehasonlító adataival).

A kelet-európai agrárszektor teljesítménye, ha lehet, még ennél is siralmasabb képet mutatott, mivel közvetlenül érintette a nyersanyagok világpiaci árának zuhanása (Maddison, 1989, Aldcroft és Moreland, 1995). Nem csoda, ha ilyen körülmények között az adott periódusban a gazdasági növekedés nem volt számottevő, és aligha meglepő Spulbergnek a Balkán gazdaságtörténetével foglalkozó, úttörő nyugati munkájának következtetése, melyet más történészek terjesztettek ki Kelet-Európa egészére:

Iszonyatos elmaradottság, növekvő demográfiai nyomás, következetesen hibás gazdaságpolitika, a régió békés együttműködését gátló leküzdhetetlen nacionalista korlátok; mindezek természetesen útját állják a gazdasági növekedésnek… a terület jónéhány más országgal együtt Európa legelmaradottabb része maradt. (Spulberg, 1963, 359; lásd még Spulberg, 1966, Aldcroft és Moreland, 1995)

3. A kelet-európai fejlődés és az állam

A kelet-európai problémák egyik lényegi oka az, hogy a piac által szabályozott fejlődésnek nem sikerült ezt a régiót közelebb hoznia a fejlett nyugati országokhoz. Ezért az állam Oroszországban és Kelet-Európában is a kezdetektől fogva megpróbálta a fejlődést elősegíteni, és ellensúlyozni a piac gyengeségeit.

Ennek a nézetnek a legismertebb megfogalmazása Alexander Gerschenkron írásaiban olvasható (Gerschenkron, 1962, 1968). Gerschenkron azt állította, hogy Európában (abban nem volt biztos, hogy állítása ezen a régión kívül is érvényes) a versengő iparosítás csak fokozta az elmaradott országokra nehezedő nyomást, s egyfelől modernizációs és iparosítási ideológiákat termelt ki (beleértve az állami marxizmus különböző verzióit), másfelől arra késztette az államokat és a kormányokat, hogy saját eszközeikkel is támogassák a nemzetgazdaságok fejlődését. Leegyszerűsítve, minél elmaradottabb egy gazdaság, annál meghatározóbb szerepet játszik az állam a gazdasági fejlődésben.

Gerschenkron nézeteit meggyőzőnek találják azok, akik az államnak az iparosításban játszott komparatív szerepét vizsgálják, másfelől azonban súlyos bírálatok is érték. Senki nem vitatja az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét, ám a bírálatok azt fogalmazták meg, hogy az állam intézkedései nem voltak elég adekvátak. Az állami döntések sok esetben következetlennek is bizonyultak – ezt a tényt Gerschenkron sem tagadja, csak kissé alábecsüli. A szabadpiac hívei még azt is hozzáfűzik, hogy csak rontotta a helyzetet, ha az állam próbálta a piac kezdeményező szerepét átvenni (lásd Kahan, 1967; Gregory, 1991, 1994). Itt most nincs helyünk, hogy ez utóbbi megállapítással foglalkozzunk, elegendő arra utalni, hogy e tanulmány elsődleges célja annak a nézetnek a bírálata, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai egyenlőtlen fejlődés alapproblémáira.

Az első két megállapítás azonban egy jóval érdekesebb lehetőséget is felvet. Gerschenkron elemzése kényelmesen beleillett az 1950-es és 1960-as évek meghatározó ortodoxiájába, különösen az a keynesianusok által is hangoztatott nézet, hogy ahol a piac csődöt mond, ott az állam sikeresen léphet fel. A változásokat ő lényegileg optimistán ítélte meg abban az értelemben, hogy a relatív elmaradottság problémájának súlyosbodása bizonyosan ki fogja kényszeríteni az állami korrekciót. Aztán ahogy az elmaradottság csökken, az állam fokozatosan utat enged majd a nyugati típusú piacgazdasági modellnek. Másfelől azonban Gerschenkron túlságosan is felkészült történész volt ahhoz, hogy a dolgot ennyiben hagyja. Számos esszében fejtette ki aggodalmát amiatt, hogy a várt válasz elmarad, sikertelen lesz, és hogy voltak “sikertelen gazdasági nekibuzdulások” – így jellemezte az osztrák helyzetet. Ugyanakkor nem kísérletezett azzal, hogy elméletileg közelítsen a sikertelen reakciókhoz. ő alapvetően a siker teoretikusa volt. De nem túl nehéz Gerschenkron alapelveit továbbgondolni, és akkor eljuthatunk az elmaradottság problémáinak olyan megközelítéséhez, mely a későbbi bírálatokkal is számot vet. Gerschenkron helyesen hangsúlyozta az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét. Azt is jól látta, hogy e nyomás hatására az állam majd kedvezőbben viszonyul a fejlődéshez. ám azt figyelmen kívül hagyta, hogy az állam nem autonóm erő, és hogy gazdaságpolitikáját a hazai viszonyok alakítják. Itt ugyanis maga az elmaradottság azt eredményezi, hogy a közömbösöknek is meghatározó befolyása van a változások irányára, illetve azoknak is, akiknek érdekei fűződnek az egyenlőtlen fejlődés fenntartásához, és ezek az ellenérdekelt erők nemcsak kívülről fognak az államra hatni, hanem az állami bürokráciában és a politikai gépezetben is jelen lesznek. Mivel az ilyen gazdaság képtelen volt az önkorrekcióra, az elmaradottság olyan belső nyomást eredményezett, amely maga is fenntartotta a fejlődést gátló struktúrákat (Haynes és Husan, 1998).

A két világháború közötti időszakban, különösen az 1930-as években jelentősen megnőtt az állam szerepe Kelet-Európában. Az állami beavatkozás mértéke megelőlegezte az 1945 utáni fejleményeket. Egy lengyel közgazdász az 1960-as években azt írta, hogy “1930-tól számítható a gazdasági életben az állami beavatkozás koncepciójának győzelme” (Karpinski, 1964, 30. oldal, kiemelés a szerzőktől). Az állami beavatkozás módszerei is hasonlóak voltak a későbbiekhez, különösen az, hogy a fejlődés gyújtópontjába a katonai – nehézipari szektort állították.

A növekvő katonai kiadások és beruházások… az állami beavatkozás egyik leghatékonyabb eszközének bizonyultak, mellyel a legtöbb kelet-európai állam a világválság után egy sor gazdasági szektort próbált feltámasztani, főképpen a hazai megtakarítást, ez viszont hozzájárult a védelmi képességek megerősödéséhez (Hauner, 1986, 50. oldal).

De mégsem bontakozott ki az az erő, amely tartósan biztosíthatta volna a gazdasági áttörést. Éppen ellenkezőleg, az állami beavatkozás e formáit a belső ellentmondások, a bizonytalanság és a politikai belharcok jellemezték, ezért aztán a kelet-európai rendszerek a fent leírt helyzetben hagyták maguk mögött az 1930-as éveket.

A II. világháború végén tehát általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy az állam még erőteljesebb beavatkozása szükséges a fejlődéshez. E nézetnek egyik legpontosabb megfogalmazása volt Rosenstein-Rodan úttörő elemzése, mely később a gazdaságelmélet klasszikus műve lett, bár eredetileg csak Délkelet-Európa problémáira kereste a választ. Azt hangoztatta, ha a lakosságnak 25%-a részmunkaidős vagy munkanélküli, akkor nincs más megoldás, mint az állam irányította “nagy áttörés” egy széles frontvonalon.

Ha az elmaradott régiók iparosítása kizárólag a magánvállalkozók szokásos kezdeményezésén múlna, akkor a folyamat nem lenne sokkal lassabb, a befektetés mértéke sem lenne alacsonyabb, és (ennek következtében) a nemzeti jövedelem sem lenne kevesebb… a régió egész gazdasági struktúrája más lenne (Rosenstein-Rodan, 1943, 206-207).

Ez a nézet a nyugati kommentárokban népszerű kifejezési formát kapott. Egy brit haditudósító fogalmazta meg azt a véleményt, hogy

ma úgy tűnik, szerte Európában elterjed az a forma, melyben a bányák, az acélipar, a vasút és a nagy gyárak köztulajdonban lesznek, a kisebb gazdasági egységek pedig magántulajdonban működnek majd – így lesz ez Jugoszláviában, Görögországban, Bulgáriában, Romániában, Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, de valószínűleg Franciaországban és Olaszországban is… A “magántulajdon” mint kifejezés is groteszkül hat Varsó romjai között. “A nemzetközi kereskedelem újjáéledése” – isten nyugosztalja a drága, öreg Cordell Hull-t, ez a gyógyír semmit sem jelent azoknak az országoknak, melyeknek az ipara gyakorlatilag megsemmisült. Nem maradt semmijük, amivel kereskedhetnének. Tényleg remek lenne, ha amerikai autók és mosógépek árasztanák el Európát, de ez egyirányú forgalom volna (Jacobs, 1946, 282).

És persze Kelet-Európában 1945–1947-ben ezt a nézetet nemcsak a kommunista és a szocialista pártok osztották, hanem a társadalom széles köreiben is hasonlóan vélekedtek. De vajon mi akadályozta meg az államot abban, hogy koherensen és makacsul támogassa a gazdaság fejlődését?

4. A szovjet kommunizmus szerepe

Ebben rejlik a sztálinista Oroszország illetve Kelet-Európa fejlődésének különbsége. Az 1917–1921 közötti időszakban a forradalmárok Oroszországban is, Európában is tökéletesen megértették a viszonylagos elmaradottság problémáját, de a megoldás módszerét másképpen látták. A gyárakban munkásoknak kell irányítani a termelést, a burzsoá államot fokozatosan le kell építeni, a “permanens forradalom” révén pedig a forradalmat nemzetközivé lehet tenni: mindezzel megteremthető az elmaradottság nem versengő felszámolásának lehetősége. Nagyszerűen összegzi ezt Antonio Gramsci egy 1920-ban írott tanulmányában:

Az ipari termék előállításának minden állomása összekapcsolódik a proletárok nézőpontjából, és a termelési folyamatot állítja a középpontba – vagyis világméretekben nézve az angol szén az orosz olajjal olvad egybe, a szibériai gabona a szicíliai kénnel, a Vercelliből való rizs a stájerországi fával alkot egységet…egyetlen szervezet irányítása alatt, az egész emberiség nevében kormányzó nemzetközi adminisztráció igazgatja a Föld kincseit” (Gramsci, 1977, 263-264).

Ez nem valósult meg. Az orosz forradalom elszigetelődött, és külső meg belső hatásokra bürokratikus degenerációvá vált, mely nemcsak személy szerint Sztálinnak adott hatalmat, hanem egy új uralkodó csoportnak, amely megváltoztatta a gazdaságpolitika irányvonalát, és az utolérő fejlődésen alapuló nemzeti, versengő gazdaság formáját erőszakolta rá. E politika előjelei fölsejlettek már az 1920-as évek vitáiban, valamint a “szocializmus egy országban”, helyesebben szólva “fejlődés egy országban” doktrína kialakulásában. Szilárd formát pedig az első ötéves terv időszakában az “utolérés és elhagyás” logikájában öltött.

Mint közismert, az I. világháború, a forradalom és a polgárháború együttes hatására az össztermék az 1913. évi szint 38%-ára esett vissza, az ipari termelés rátája pedig mindössze 31% volt (Nove, 1969, 68. oldal). A NEP évei a fájdalmas felépülést hozták, így 1927-1928-ra a nemzeti jövedelem kicsit túl is szárnyalta az 1913-as szintet, az ipari termelés pedig egyötödével lett magasabb. Most nem foglalkozunk a szovjet gazdaságtörténetnek a NEP immanens belső korlátairól folytatott éles vitájával. Nekünk most sokkal fontosabb, hogy bármilyen lenyűgöző is volt a NEP a belső fejlődés szempontjából, a szovjet gazdaságnak az összehasonlító adatokból következtetett felépülése sokkal kevésbé volt látványos. Ha az 1913 és 1928/1929 közötti éveket egészében tekintjük, szinte minden más európai gazdaság jobb teljesítményt mutat, mint a Szovjetunió, az USA-ban pedig az egy főre jutó termelés ebben a periódusban 55%-kal nőtt. Oroszország tehát a NEP-korszak végére relatíve még veszített is 1913-as teljesítményéből. Másodszor, nemzetközileg meggyengítették helyzetét a világ más tájain kifejlődött versengő iparosítási stratégiák és a mezőgazdasági fölösleg mennyiségének növekedése, melyek mind megkérdőjelezték az orosz gazdaság túlélési esélyeit és képességeit a szabad piacon. Harmadrészt, ha nem a termelés mennyiségi mutatóit vesszük figyelembe, hanem a termelékenység összevetett szintjeit vizsgáljuk, akkor a szovjet gazdaság gyengesége még egyértelműbbnek látszik, mivel “a szovjet ipart a nyugati iparral szemben technikai elmaradottság jellemezte, mely sokkal súlyosabb volt, mint 1914-ben, és a tények azt mutatják, hogy például a szerszámgépiparban még az 1920-as évek végén sem csökkent az elmaradás” (Wheatcroft et al, 1986, 270-271. oldal). Negyedszer, a fegyverkezési verseny tekintetében a Vörös Hadseregnek óriási volt a technikai lemaradása. 1928-ban mindössze 92 tankjuk volt – a legtöbb elavult darab, melyeket a polgárháborúban a britektől és a fehérektől zsákmányoltak –, illetve 1200 autó jutott a több mint 500.000 fős katonaságra (Tupper, 1982, 7.oldal)

így hát amikor 1931-ben Sztálin elhíresült beszédében az ipar irányítóihoz szólt, és azt állította, hogy “ötven–száz évvel kullogunk a fejlett országok mögött”, akkor pontosan határozta meg a szakadék mélységét, melyet át kellett hidalni (Sztálin, 1947, 355-356). Más volt viszont most a helyzet annyiban, hogy ő és támogatói már le tudták vonni az elszigeteltségből adódó következtetéseket, és megpróbáltak az Oroszországra nehezedő gazdasági, politikai és katonai nyomásnak ellenállni. Módszerük a fejlődési lemaradás felszámolása volt a gyors iparosítás – főképpen a nehézipar megteremtése – révén, illetve ezáltal a Szovjetunió fegyveres erőinek megerősítése. A hatalmat a sztálinista csoport szerezte meg, mely a forradalom eltorzult örökségét eszközül használta a maga céljaihoz, hiszen a potenciális belső ellenzéket korábban már felszámolták. Az arisztokrácia és a magántőkések eltűntek a forradalom, a polgárháború és a háború utáni emigráció viharaiban. Az ellenzék tehát csak a párton belül, a munkásságból – mely maga is bizonytalan társadalmi helyzetbe jutott – és a parasztságból verbuválódhatott. A párt belső ellenzékét az 1920-as évek végén felszámolták, a munkások és a parasztok ellenállását pedig 1928 és 1932 között sikerült megtörniük. Ennek eredményeként az állam ellenállás nélkül biztosította a gazdasági fejlődés forrásait, és ezzel egyidőben ugyancsak az állam leszállította a munkások és a parasztok életszínvonalát, hogy a szükséges felhalmozási arányt el tudja érni.

Kelet-Európában ez az átalakulás 1945 után játszódott le, amikor szovjet nyomásra a kommunista pártok ragadták magukhoz a hatalmat. De a minőségi fejlődés valójában sokkal kisebb mértékű volt, mint gyakran hiszik. Ennek egyik jele volt, hogy jól lehetett támaszkodni az állami beavatkozás korábbi hagyományaira (Spulber, 1966). De az állami irányításra való áttérés könnyedségét óriási hatalmi vákuum kísérte, mely a II. világháború öröksége volt. A nácik megsemmisítették a “zsidó tőkét”, és egyéb értékeiket, vagyontárgyaikat is megszerezték, tovább gyengítve ezzel a magántőke bázisát. Az ő vereségük a tőke további szétdarabolását eredményezte, mert a kollaboránsok tőkéjére az új, nem kommunista kormányok csaptak le, és az etnikai tisztogatások is a tőke “átcsoportosításával” jártak. Főképpen tehát a kommunista hatalomátvétel következtében, 1946–1947-re minden fontos kelet-európai gazdaságban megerősödött és gyakran egyeduralkodó lett az állami szektor, olyannyira, hogy Bierutnak, a lengyel vezetőnek a szavaival “ez törvényes cselekedet volt, mely csak a valóságos tényeket és folyamatokat szentesítette. Csak annyi, hogy a törvényt a valósághoz igazítjuk” (Gluckstein, 1954, lásd még Harman, 1988).

Hátravolt még persze a meggyengült magánszektor felszámolása, amire 1948-ban került sor. A munkások és a parasztok is potenciális ellenzéket jelentettek, hiszen esetleg vonakodnak majd az erőltetett fejlesztés áldozataivá válni, ám ezt az ellenállást szinte teljesen megsemmisítették 1948 és 1952 között. Különösen alárendelt helyzetben voltak a munkások, amint ezt az alábbi utasítás is érzékelteti, amelyet a Lengyel Kommunista Párt Gazdasági Osztályának vezetője adott ki 1948 novemberében:

A gyár igazgatósága az igazgatóval az élen annak a szabálynak megfelelően vezeti a gyárat, hogy ők alkotják az egyetlen hatalmat a kérdéses vállalatnál. ők felelnek a gyár minden tevékenységéért, a terv teljesítéséért, a gyár munkásainak munkakörülményeiért. A gyári pártsejtnek kötelessége az igazgatóság tekintélyét támogatni, és a gyárat vezető egységes hatalom alapvető szerepének jelentőségét megvilágítani. A munkástanácsoknak nem szabad az igazgatóság tevékenységébe beavatkozniuk, hanem a munkafegyelem és a munka hatékonyságának fokozásáért kell küzdeniük (idézi Blit, 1951, 14).

A kommunista pártokon belül nem létezett olyan ellenzék, amely az 1920-as évek oroszországi ellenzékéhez hasonlóan alternatívát kínált volna az izolációs fejlesztéssel szemben. Az ekkoriban zajló viták, melyek tisztogatásokhoz vezettek, sokkal inkább a “nemzeti” és a “szovjet” érdekek egyensúlyáról szóltak, ám abban mindenki egyetértett, hogy a fejlődési lemaradást be kell hozni.

Az a tény, hogy a kelet-európai kommunista pártok képesek voltak ezt a perspektívát felkínálni, és eközben támaszkodni tudtak a Szovjetunió nyilvánvaló sikereire, lehetővé tette, hogy az értelmiség széles köreinek támogatását is élvezzék; ez az értelmiség ráadásul már kiábrándult a piac és a magántőke korábbi felzárkózási kísérleteinek sikertelenségéből. 1945-ben a kommunista pártok általában kis taglétszámmal rendelkeztek, de mivel a puszta elnyomásnál többet ígértek, rohamosan nőttek. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a Szovjetunió összeomlása óta Közép- és Kelet-Európában sok elemző próbálta a szovjet rendszert kizárólag külső kényszernek bemutatni – az ember ekkor részben arra gondol, hogy ez a magyarázat csak kibúvó a hatalomban kompromittálódott hazai erők számára. A valóságban a kommunista pártokban megvolt a lehetőség a fejlődés előmozdítására és a “nemzet” egészének megváltására, valamint arra, hogy az egyes pártszimpatizánsoknak biztosítsák a társadalmi mobilitást. Amit a két világháború közötti időben megígértek a lakosságnak, azt most új formában, de megvalósítják, és ez még azoknak is vonzóvá tette ezeket a pártokat, akik a független nemzeti fejlődés stratégiájának elkötelezett híveként akartak karriert csinálni. J. M. Montias szavaival: “Visszatekintve figyelemre méltó, hogy Sztálin megbízottjai Kelet-Európában saját céljaik kompromittálása nélkül be tudták vonni a hazai értelmiség ilyen nagy részét politikájuk megvalósításába” (Montias, 1978). ám ez az együttműködés kevésbé figyelemre méltó akkor, ha arra gondolunk, hogy ezek a rendszerek tudatosan takaróztak a “nemzeti fejlődés” leplével. Romániában például sok elemző rámutatott már arra, hogy milyen erőteljes a hasonlóság az egy országban zajló fejlődés 1948-as román kommunista ideológiája és a román Liberális Párt 1920-as években vallott nézetei (jelszava is ez volt: “Csak mi magunk”) között.

5. Az állam irányította gazdaságok felemelkedése és bukása

A kelet-európai vezetés képes volt az államhatalmat az 1930-as évek szovjet mintájára felhasználni. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy óriásira nőtt az állandó beruházás aránya a paraszti és munkástömegek fogyasztásának kárára. Másodsorban, a befektetések 50-60%-át az iparban, főképpen a nehéziparban eszközölték – elsősorban a mezőgazdaság rovására. Ezáltal sikerült megteremteni azt a nehézipari bázist, melyet a független nemzeti fejlődés sine qua non-jának tekintettek. Hogy ez az állapot kialakulhasson, csökkenteni kellett a világpiaci verseny hatásait, mert ez letörte volna az éretlen, gyenge ipari bázis életképességét. Az alapvető különbség a szovjet és a kelet-európai módszerek között abban állt, hogy mivel a Szovjetunióban a külvilággal folytatandó versengés központi hajtóereje a katonai verseny volt, ezért ott a kelet-európainál sokkal erősebbek voltak az autarchiás törekvések. Azonban a kezdeti sikerek után mindkét régiónak óriási árat kellett fizetnie a világpiactól való viszonylagos elszigeteltségért.

Az 1950-es és 1960-as években a szovjet és a kelet-európai stratégia átfogó eredményei nagyon is meggyőzőnek tűntek, mivel a fejlettségbeli hátrány kezdett eltűnni. A múltbeli szomorú teljesítményekhez és a hidegháborús légkörhöz viszonyítva túlzottan is optimista remények támadtak a lemaradás teljes felszámolásáról. ám ezek a remények nem váltak valóra. A hidegháború csak segítette a fejlett világ gazdaságainak általános felvirágzását, és a centrum országaihoz kapcsolódó elmaradottabb gazdaságok is viszonylagos fejlődésnek indultak. De elsőként a kelet-európai gazdaságok produkálták ezt az eredményt, míg Nyugaton nem látszott ilyen egyértelműen a felzárkózás lehetősége. Miközben például Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország röviddel a kelet-európai “gazdasági csodák” beköszönte után szintén a “csoda” jeleit mutatta, addig a spanyol gazdaság egészen az 1950-es évek végéig semmi jelét sem adta a viszonylagos előrelépésnek a portugál és a görög gazdasághoz hasonlóan. A kelet-európai gazdaságok viszonylag gyors eredményei még inkább lenyűgözőek, ha figyelembe vesszük Nyugat-Európa és az USA, illetve Kelet-Európa és a Szovjetunió kapcsolatát. Míg az első esetben a hidegháború idején az USA jelentős támogatást nyújtott Nyugat-Európának, addig Kelet-Európából a szovjet vezetés kivonta a forrásokat (legalábbis 1956-ig) a szovjet gazdaság talpra állítása érdekében. Görögország például egy időben az össznemzeti termékének 15%-át kitevő segélyt kapott (Spulber, 1963). A kezdeti eredmények szédületesek voltak az Európán túli területekkel összevetve is. A II. világháború utáni időszakban például a legfejlettebb latin-amerikai gazdaságok csak néhány évig tudták viszonylagos előnyüket fenntartani, és ma ugyanabban a relatív helyzetben vannak, mint voltak ötven évvel ezelőtt – dacára a térség gazdasági növekedésének és iparosításának (Maddison, 1995b).

A fő problémát mind a Szovjetunió, mind Kelet-Európa gazdaságainak az okozta, hogy az 1960-as években növekedési rátájuk hanyatlani kezdett. A korábbi növekedési mutatókat Nyugaton sem lehetett fenntartani, de a kelet-európai visszaesés gyorsabb volt, ráadásul a Kelet és a Nyugat leszálló trendjei keresztezték egymást. Ennek következtében az 1970-es évek végére nyilvánvaló lett, hogy a fejlődési elmaradás nem csökkenthető, az 1980-as évekre pedig egyre sokasodtak a gazdasági nehézségek.

Hogy az így előállott problémák milyen súlyosak, attól is függ, mivel vetjük őket egybe. Az 1960-as évekig az egy főre eső termelés tekintetében Nagy-Britannia volt az európai gazdaság vezető ereje. Később azonban a brit gazdaság a fejlett világ leggyengébb növekedési mutatóit produkálta, így visszacsúszott az első helyről a fejlett országok középmezőnyébe. Ha tehát az Egyesült Királyságot vesszük kiindulópontnak, akkor ez felértékeli a konvergencia mértékét. Ha viszont az újabb vezető gazdaságokhoz viszonyítunk, melyek Nagy-Britannia helyébe léptek (és még jobban változik a kép, ha nem európai, hanem világméretekben gondolkodunk), akkor a viszonylagos felzárkózás még szerényebbnek tűnik.

Noha a kelet-európai gazdaságok relatíve hanyatlani kezdtek, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy az 1970-es évek végétől világszerte ugyanez volt a tendencia – bár az európai tömbön kívül akadt néhány gazdaság, mely a fejlettek nyomába eredt (főképpen a kelet-ázsiai “kistigrisek”). A nyugati tábor egésze számára viszont a közeledés ténye egyre kétségesebb lett, és ugyanez igaz a fejlődő országok tekintetében is. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy ebben az értelemben a kelet-európai gazdaságok összeomlásának elemzése azt mutatja, nincsenek specifikus, csak erre a tömbre jellemző okok. Inkább az érvényes, mint azt Arrighi állította, hogy a világgazdaságban mint egészben hiányoztak az erőteljes és folyamatos közeledési trendek, éppen ezért most a “fejlődéseszme általános válságával” kell szembenéznünk (Arrighi, 1991).

Az iparosítás egyre nagyobb teret nyert, de a világgazdaságnak csak kis része tudta relatív helyzetét megőrizni az 1990-es évekre. Kétségtelenül nagyon kellemes alternatív fejlődésről ábrándozni, de az eredményes felzárkózást megvalósító országok nem tipikus és korlátozott sikerei valójában nem voltak minden ország számára elérhetőek. A Kelet-Európán túli fejlődő országok zömében a füstbe ment remények jelentik a valóságot. Ez a sokkal általánosabb tévedés arra int, hogy szkeptikusabbak legyünk Kelet-Európa reális lehetőségeit illetően is. Arrighi azt írta, nehéz “elfogadható érvet találni arra, hogy a kommunista Kelet-Európa és a Szovjetunió mai és korábbi területei jobb gazdasági teljesítményt nyújtottak volna, mint mondjuk Latin-Amerika, ha nincs a tervgazdaság és a világpiacról való leválás” (Arrighi, 1991, 55).

Ehhez még hozzá kell tennünk a fentebb már jelzett dilemmát a történelmi spekulációkat illetően. Ugyanis ha azon spekulálunk, mi történt volna a kelet-európai gazdaságokban, ha nyitottak, és a világgazdaság részeként működnek, akkor számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy elmaradtak volna a hidegháború gazdaságilag jótékony hatásai, az 1950-es és az 1970-es évek közötti korszak jóval bizonytalanabb lett volna, jelentősen csökkentve a gazdasági közeledés lehetőségeit is.

A probléma specifikusan kelet-európai vonását az adta, hogy az elszigetelt nemzeti fejlődés következtében a globalizáció kedvező hatásai nem érvényesülhettek teljes egészében. Az egyre gyengébb eredményekkel járó fejlesztési programok teremtette egyensúlyhiány méreteiről Winiecki ad alapos képet. Hollis Chenery jól ismert módszerét használva kiszámította, hogy 1965-ben a kelet-európai ipar részesedése az össztermékben 52% volt, szemben egy feltételezett, hasonló egy főre jutó termelési mutatókkal rendelkező piacgazdaság 39%-os részesedésével. 1979-re a tényleges kelet-európai adat 63% volt, szemben a modellezett piacgazdaság 40%-os mutatójával (Wiernicki, 1988, 81). Bár az elszigetelt szovjet tömbön belül ez az ipar döntően életképes volt, amikor a világgazdaság színvonalával kellett megmérkőznie, ez a forma megbukott. Itt ellentmondásos dialektika érvényesült. Egyfelől, mint Rainnie és Hardie rámutatott, “az állam által támogatott fejlődés bizonyos mértékig elvetette önnön pusztulásának csíráit is, amennyiben elősegítette és felgyorsította az integráció és a nemzetköziesedés folyamatát” (Rainnie és Hardie, 1996). De a globalizáció már az 1970-es évektől azt is jelentette, hogy a világgazdaság külső nyomása aláássa a belső gazdaságot. Ha a lassuló tempójú gazdaságokat hatékonyabb, intenzívebb pályára akarták átállítani, akkor a fejlett országok technológiájának és know how-jának átvétele elengedhetetlenül szükségessé vált, ami viszont azt eredményezte, hogy ezek a gazdaságok egyre inkább belesodródnak a nemzetközi termékáradatba – kölcsönök formájában a pénzpiacot is beleértve, a kölcsönöket pedig valutában kellett visszafizetni.

így tehát egyfelől a világgazdaságba való lassú integrálódás új lehetőségeket tárt fel, másfelől azonban egyre nehezedő kényszert jelentett a növekvő adósság, a kereskedelmi egyensúly hiánya és a külföldi inflációs nyomás révén, s mindez súlyosan megterhelte a belső tervmechanizmust. A gazdaságok belső átalakuláson mentek át, a gazdasági kötöttségek sok országban enyhültek a mezőgazdaságban dolgozók, a kisvállalkozók és a később “nómenklatúra-tőkéseknek” nevezett csoport javára. Ez utóbbi réteg kialakulása már az átmenet jele volt, mivel az uralkodó osztály tagjai az állami tulajdon feletti ellenőrzési jogukat kezdték törvényileg és társadalmilag biztosított magántulajdonosi formákba átmenteni. Tovább könnyítette ezt az átmenetet, hogy egy új és ideológiailag kevésbé elkötelezett nemzedék kopogtatott a hatalom ajtaján. Ennek eredménye az lett, hogy 1989 küszöbén e társadalmak vezető szereplői kétirányú nyomásnak voltak kitéve (bár ennek mértéke országonként eltérő volt) – egyfelől, hogy újítsák meg a régi rendszert, másfelől, hogy bontsák le azt.

6. átmenet és divergencia

Az 1989 és 1991 közötti periódus történései a lebontásnak kedveztek, és új vezetést dobtak felszínre, amely a tömegek változások iránti igényét a maga hasznára fordította. Ez nem kis mértékben abból adódott, hogy megvolt a maga “technokrata” koncepciója a reformok menetéről. További támogatást adott a folyamatoknak a nyugati kormányok és hivatalos tanácsadóik helyeslése. A nyugati támogatás azonban nem a fejlődéshez való közvetlen hozzájárulást jelentette, hanem inkább a nemzetközi pénzügyi stabilitás és a kelet-európai tömb fizetőképességének biztosítását; a fizetőképesség viszont rövid- és középtávon a növekedés rovására őrizhető meg. A változások tiszta nyeresége egyfelől az volt, hogy az új vezetés mindenhol képes volt óriási változásokat elérni Kelet-Európa népeinek életében, ami természetesen közelebb vitte őket a nyugati modellhez, és egyben elsodorta a tömegek reményeit a szabadabb és virágzóbb jövőt illetően.

Milyen hatással volt mindez a gazdasági közeledésre? Az alábbi táblázatok azt mutatják, hogy még a legoptimistább forgatókönyvek (amelyeket néhányan az átmenet első időszakában reálisnak gondoltak) szerint is a konvergencia hosszú időt vesz igénybe.

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra² (az éveket kerekítettük):

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra (az éveket kerekítettük):

De az átmenet, melyről azt gondolták, csak rövid ideig tartó “átmeneti visszaeséssel” jár majd, nemhogy a várt konvergenciát nem hozta meg, hanem a termelés hosszantartó zuhanását eredményezte, ami a fejlett világtól való további elmaradást jelentette. Az átmenet lendületének fenntartása és a lemaradók bátorítása végett az elemzők általában a lehető legkedvezőbb fénybe állítják a talpraállást igazoló tényeket, és azt mondják, a válság mértékét felnagyítják a statisztikai adatgyűjtés problémái, a javulás jelei pedig ugyanezért alábecsültek. Annak érdekében, hogy a kilábalás jelei a lehető legmarkánsabbak legyenek, a statisztikai adatsorokat ma inkább 1991–1992-vel kezdik, nem pedig 1989-cel (vagy még korábbról), amikor az átmenet válsága kezdetét vette. A statisztikai adatok alapján azonban a kilábalást hangsúlyozó megközelítésekkel ellentétes gondolatmenet is bizonyítható (e vita részleteiről lásd Rosati, 1994, Summers és Andor, 1998). De még ha a legoptimistább számítást fogadjuk is el, akkor is tény marad, hogy a tanulmány írásakor (1999 közepén) csak a lengyel gazdaságnak sikerült egyértelműen utolérnie és elhagynia az 1989-es termelési szintet. Az állítólagos sikertörténeteknek azonban a folyamatos dinamizmust is igazolniuk kellene, mely majd visszaemeli őket a korábbi szintre. A hagyományos piaci érvelést azonban a történelem már diszkreditálta a világnak ezen a vidékén. A volt Szovjetunió utódállamaiban a helyzet még ennél is katasztrofálisabb. Valószínűleg ez volt a fejlett országok gazdaságtörténetében és a gazdaságtörténetben általában ismert legsúlyosabb összeomlás békeidőben. És amikor 1998 nyarán megrendült az orosz pénzügyi rendszer, ezzel az addig gyakran hivatkozott érvelés – hogy ti. mindez elfogadható, amíg biztosított Oroszország pénzügyi stabilitása – is megingott.

Hogy az átmenet válságának sajátosságait és a kelet-európai gazdaságok felzárkózásának elmaradását teljes egészében megértsük, figyelembe kell vennünk a következő négy szempontot. Az első az, hogy az átmenet a strukturális átalakítás versenyre építő megközelítésén alapult. Kelet-Európa “a nemzetköziesedés és struktúraváltás folyamatát alig fél évtized alatt vitte végbe, melyhez Nyugat-Európának több mint negyedszázad adatott” (Rainnie és Hardie, 1996). Ennek következtében a volt Szovjetunió és a kelet-európai gazdaságok erősen leértékelődtek a nemzetközi munkamegosztásban. ám ez nem volt szükségszerű. 1989-ben még nagy reményeket fűztek a nyugati befektetések és támogatások beáramlásához, amelyek majd segítenek az omladozó ipari struktúrák megújításában (Haynes, 1992). A támogatás azonban elmaradt, vagyis az immár világpiaci mércével megmért ipar összeomlott – kivéve, ha az állami beavatkozás vagy a piac tökéletlen működése meg nem óvta.

Másodsorban, még ha az átmenet élvonalát alkotó gazdaságokra vonatkozó legoptimistább értékeket fogadjuk is el, akkor sem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy a gazdasági talpraállás önmagában még nem egyenlő a felzárkózással, hiszen ezek a gazdaságok mozgó célpontot üldöznek: a fejlett országok továbbra is növekszenek – igaz, az 1990-es években egyenlőtlenül. Amikor az átmeneti gazdaságok elérik 1989-es termelési mutatóikat, relatíve akkor is nagyobb lesz a lemaradásuk, mint 1989-ben volt. A felzárkózáshoz az szükséges, hogy hosszú időn át sikerüljön fenntartani a magas növekedési rátát, így visszajuthatunk a kezdeti relatív lemaradáshoz, s majd ekkor lehet nekilátni a gazdasági különbségek kiegyenlítésének.

Harmadsorban, amint azt már a tanulmány elején hangsúlyoztuk, a felzárkózás eddigi története azt mutatja, hogy e folyamatnak a dinamikusan fejlődő világgazdaság nyújtja a legkedvezőbb hátteret. Az 1989-ben megindult átalakulás egybeesett az 1980-as évektől tartó fellendülés kifulladásának kezdetével, és a világgazdaság eredményei azóta is nagyon egyenetlenek voltak, a legutóbbi időszakban pedig a súlyosbodó válság jeleit mutatják. Ha ez a tendencia nem is hozza a legpesszimistább jóslatok beteljesedését, akkor is kérdéses, vajon lehetséges-e hosszú távú visszatérés a növekedés 1945 után tapasztalt aranykorához. Nagy kérdés marad, vajon Közép- és Kelet-Európa gazdaságai képesek lesznek-e hosszú távon a fejlett gazdaságokhoz való közeledésre, és valószínűnek látszik, hogy a belátható jövőben ezek az országok az Európai Unió fejlett gazdaságainak mérsékelten szegény szomszédai maradnak.

Végül pedig világos, hogy bármilyen lesz is a térség gazdasági felépülése, ez az átmeneti gazdaságok többségében felerősíti a regionális különbségeket. Egyértelműen látható ez Magyarország esetében, mely a térségben az átlagosnál jobban vonzza a külföldi befektetőket. Beszédes azonban, ami az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium adataiból olvasható ki; eszerint “a külföldi befektetők 15 milliárd dollárjának – melyet Magyarország 1990 óta kapott – mintegy 75%-a Budapestre és a nyugati megyékbe irányult. E tőkének csak alig egy százaléka jutott Kelet-Magyarország négy megyéjébe” (Haynes, 1998). Ez persze szélsőséges példa, de mélyebb problémára utal, és azt sugallja, hogy a regionális különbségek a jövőben súlyosabb problémát jelentenek majd, mint a közelmúltban. Ennek alapján úgy tűnik, amint ezt Rainnie és Hardie Lengyelország esetében kimutatta, hogy a rendszerváltás a térség egyenlőtlen fejlődését csak felerősíti. A versengő átalakítás eredménye szavaik szerint az, hogy “ a periferialitás tengerében kialakulnak a viszonylagos fejlettség szigetei” (Rainnie és Hardie, 1996). Ezek a szigetek négy tényezőre épülnek. Az első a régi rendszerben háttérbe szorított szolgáltató ágazat terjeszkedése. A nagyvárosok modernizációjában ez az elem játszik lényeges szerepet. A második elem egynéhány nyugati multinacionális cég leányvállalatainak megjelenése. A harmadik a sikeres helyzetű hazai iparágak jelenléte. A negyedik a marginális kisipari tevékenységi formák fejlődése. Rainnie és Hardie különösen ironikusan fogalmaznak azzal kapcsolatban, hogy ez a szektor lehetne az intenzív fejlődés motorja, és azt állítják, hogy Lengyelországban a kis- és a közepes vállalkozások többsége “a bolhapiacnak, nem pedig a szabad piacnak a résztvevője, ahol alacsony vagy nem létező profitot állít elő”. De a kelet-európai ipart az alacsony keresetek ellenére is megterheli a drága munkaerő (Husan, 1996), és emiatt nem is vonzanak jelentős külföldi befektetést (és akkor még nem is beszéltünk a politikai bizonytalanság következményeiről, melyek a volt szovjet tömb országainak többségét jellemzik).

Következtetésünk tehát az, hogy a keleti tömb gazdaságtörténete azt bizonyítja, Közép- és Kelet-Európában a hosszú távú fejlődés útjában olyan nehézségek állnak, melyeket eddig még egyetlen rendszernek sem sikerült megoldania. A lemaradás felszámolását a történelem folyamán hol az államtól, hol pedig a piactól remélték, ami a régió lakosságára óriási, bár egyenlőtlenül eloszló terheket rótt. Minden átnyergelést azzal igazoltak, hogy a változások a terheket viselőknek a relatív lemaradás csökkenését és magasabb életszínvonalat hoznak majd. A múlt gyászos tényei azonban kevés okot adnak arra, hogy elhiggyük, a volt Szovjetunió és Kelet-Európa mostani vezetői elődeiknél sikeresebben oldják meg majd ezt a problémát. A globális egyenlőtlenség problémáját nem lehet részletekben megoldani, és a ma kínált receptek bizonyosan nem jelentenek megoldást.

(Fordította: Baráth Katalin)

Irodalomjegyzék

Aggrihi, G. (1991) “World income inequality and the future of socialism”, New Left Review, 191, (Sept.-Oct).

Aldcroft D & Moreland, S, (1995) Economic Change in Eastern Europe Since 1918, Aldershot: Edward Elgar

Ambramovitz, M. (1986) “Catching up, forging ahead, and falling behind,” Journal of Economic History, 46: 385- 406.

Bairoch, P. (1976) “Europe’s Gross National Product: 1800-1975,” Journal of European Economic History, 5: 2 ; 273- 340.

Baumol, W. (1986) “Productivity growth, convergence and welfare: what the long-run data show,” American Economic Review, 76: 1072-1085.

Berov, L (1988) “About the comparability of the industrial statistics data in the individual Balkan countries before and right after the Second World War”, Etudes Balkaniques, 1;

Blit, L. (1951) Trade Unions in Communist Countries, Birmingham (England): Town Crier Publishing.

Broadberry, S. (1998) “How did the United States and Germany overtake Britain? A sectoral

analysis of comparative productivity levels, 1870–1990", Journal of Economic History, 58 : 2 (June), 375-407.

Crafts, N.F.R. (1989) “Gross National Product in Europe 1870-1910: some new estimates,” Explorations in Economic History, vol. 20 ; 387-401.

Galbraith, J.K. (1992) The Culture of Contentment, London: Sinclair Stevenson

Gramsci, A (1977) Selections from Political Writings 1910–1920, London: Lawrence and Wishart

Gerschenkron, A 1962, Economic Backwardness in Historical Perspective, Cambridge Mass.: Harvard U.P.

Gerschenkron, A 1968 Continuity in History and Other Essays, Cambridge Mass.: Harvard U.P.,

Gerschenkron, A 1977, An Economic Spurt that Failed, Princeton, NJ:

Gluckstein, Y 1954, Stalin’s Satellites in Europe, Allen and Unwin

Good, D.F. 1994, “The economic lag of Central and Eastern Europe: income estimates from the Habsburg successor states, 1870–1910", Journal of Economic History, 54: 4 (December), 869-891.

Gregory, P 1991 “The role of the state in promoting economic development: the Russian case and its general implications’ in R.Sylla & G.Toniolo eds., Patterns of European Industrialisation: the Nineteenth Century, London, Routledge.

Gregory, P 1994 Before Command: An Economic History of Russia from Emancipation to the First Five Year Plan, Princeton. N.J.

Hardy, J & Rainnie, A 1996 Restructuring Krakow: Desperately Seeking Capitalism, London: Mansell

Harman, C 1984 Explaining the Crisis. A Marxist Reappraisal, London: Bookmarks

Harman, C, 1988, Class Struggles in Eastern Europe 1945-1983, London: Bookmarks.

Harrison, M 1994 “GDPs of f the USSR and Eastern Europe: Towards an Inter-war comparison”, Europe-Asia Studies, 46: 2, 243-259.

Hauner, M 1986 “Military budgets and the armaments industry” in M.C.Kaser & E.A.Radice eds., The Economic History of Eastern Europe 1919-1975, vol. II Inter-War Policy, the War and Reconstruction, Oxford: Oxford University Press.

Haynes, M (1992), “The rhetoric and reality of western aid to Eastern Europe” European Business and Economic Development, 1: 2 (September), 13-18.

Haynes, M 1994 “Class and the Eastern European Transition”, in A. Callinicos et al., Marxism and the New Imperialism, London: Bookmarks

Haynes, M 1998 “The European Union and Its Periphery: Inclusion and Exclusion”, Economic and Political Weekly , 33: 35, PE87-PE97.

Haynes, M & Husan, R “The state and ,market in the transition economies: critical remarks in the light of past history and current experience”, Journal of European Economic History, 27: 3 (Winter), 609-646.

Jacobs, A 1946 A Window on Moscow, 1944-1945, London: Collins

Kahan, A, 1967 “Government policies and the industrialisation of Russia”, Journal of Economic History, vol. 27 no. 4, December,

Karpinski, A 1964 Twenty Years of Poland’s Economic Development 1944-1964, Warsaw

Kidron, M. 1968. Western Capitalism Since the War, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Kuznets, S. 1966 Modern Economic Growth. Rate, Structure, Spread, New Haven, Yale

Lampe, J. 1975 “Varieties of unsuccessful industrialisation: the Balkan states before 1914”, Journal of Economic History, vol. xxxv

Lampe J & Jackson M., 1982, Balkan Economic History, 1550–1950: From Imperial Borderlands to Developing Nations, Bloomington Ind.: Indiana University Press.

Maddison, A 1982, Phases of Capitalist Development, Oxford, Oxford University Press

Maddison, A 1989, The World Economy in the Twentieth Century, Paris: OECD.

Maddison, A 1991 Dynamics Forces in Capitalist Development. A Long Run View, Oxford: Oxford  University Press

Maddison, A 1995a Explaining the Economic Performance of Nations: Essays in Time and Space, London: Edward Elgar

Maddison, A 1995b Monitoring the World Economy 1820–1992, Paris: OECD

Montias, J.M. 1978 “Notes on the Rumanian debate on sheltered industrialisation 1860-1906” in K.Jowitt ed., Social Change in Rumania 1860-1940: a debate on Development in a European State, Berkeley, 1978,

Nove, A 1991 An Economic History of the USSR, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Poland 1937 Concise Statistical Yearbook of Poland 1937, Warsaw, Chief Bureau of Statistics

Pryor, F et al 1971, “Czechoslovak aggregate production in the inter-war period,” Review of Income and Wealth, 34 , pp. 1- 25.

Rosati, D.K. 1994 ‘Output decline during the transition from plan to market: a reconsideration’, The Economics of the Transition, 2: 4, (December), 419-441.

Rosenstein-Rodan, R 1943 “Problems of industrialisation of Eastern and South eastern Europe”, Economic Journal, lii, (June- Sept.), .

Skodlarkski, J 1995 Zarys historii gospodarcjez Polski do 1945 roku, Warsaw

Spulber, N 1963 “Changes in the economic structures of the Balkans, 1860-1960”, in C.&

B.Jelavich eds., The Balkans in Transition, Berkley, University of California Press, 1963.

Spulber, N 1966 The State and Economic Development in Eastern Europe, New York

Stalin, J. 1946 Problems of Leninism, Moscow

Summers M & Andor L (1998) Market Failure: A Guide to Eastern Europe’s Economic Miracle, London: Pluto Press.

Summers, R & Heston. A (1988) “A new set of international comparisons of real product and price levels: Estimates for 130 countries, 1950-1985”, Review of Income and Wealth, 34: 1, (March), 1-25.

Tupper, S. (1982) The Red Army and the Soviet Defence Industry, 1934-1941, Ph.D. University of Birmingham (England)

Tutundzhiev I et al, 1996 Kratka stopanska istoriya na Bulgariya, Veliko Tirnovo, UN, 1995, Check table A1; 299

Wheatcroft, S G , Davies, R & Cooper J.: “Soviet industrialisation reconsidered: some preliminary conclusions about economic development between 1926 and 1941”, Economic History Review, xxxix : 2, (May), .

Winiecki, J 1988 The Distorted World of Soviet-Type Economies, London: Routledge

Jegyzetek

¹ Az általánosan elfogadott nézetektől aligha állt távolabb annak a lehetőségnek a számbavétele, hogy a heves kelet-európai történésekhez hasonló folyamatok játszódhatnak le az Egyesült államokban vagy mondjuk Nagy-Britanniában. A kommunizmus összeomlott, a kapitalizmus győzedelmeskedett. Lehetett-e bárki annyira pesszimista, hogy feltételezze, a sikeres rendszer mélyében hasonlóan súlyos fogyatékosságok rejlenek? Nos, voltak ilyenek. (Galbraith, 1992, 10).

² Az utolérési periódus meghatározásához a következő képletet használtuk:

G xⁿ = g yⁿ (1)

Ahol a G = a fejlett országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

A g = az átmeneti országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

Az x = (1 + a fejlett országok éves növekedési rátája),

Az y = (1 + az átmeneti országok éves növekedési rátája),

Az n = az egy főre eső GDP kiegyenlítődéséhez szükséges évek száma (vagy felzárkózási periódus).

A logaritmus kiszámításakor az alábbi formulát nyerjük:

LogG + n Log x = Log g + n Log y (2)

így Log G – Log g = n (Log y – Log x) (3)

És n = (Log G – Log g) / (Log y – Log x) (4)

A felzárkózási adatok Maddison 1992-re vonatkozó egy főre eső GDP-számításain alapulnak (Maddison, 1995b), melynek alapján a fejlett országok egy fore eso GDP-je = 17.444 $ (tizenkét nyugat-európai ország – Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia – és még négy nyugati “sarj – Ausztrália, Kanada, új-Zéland és az Egyesült államok – adatainak számtani középértéke; ezek az országok, az átmeneti országok egy főre eső GDP-je = 4.627$, mely hét kelet-európai ország egy főre eső GDP-jének átlaga (Bulgária, a volt Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia, a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia). Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy a jelenlegi felzárkózási adatok biztosan sokkal magasabbak, mivel az átmeneti országok többségének GDP-je vagy stagnált, vagy jóval kisebb lett 1992 óta, miközben a fejlett országok tovább növekedtek.

Sajátosságok, lopakodó keynesizmus, perspektívák¹

Sok jel szerint az 1997. évi ázsiai válsággal a világgazdaság a II. világháború óta nem tapasztalt mélységű súlyos válság, depressziós és deflációs folyamat felé indult el. Igaz, a válságfolyamat 1999 folyamán enyhülni látszik, de ez valószínűleg nem lehet tartós.

A válságok szerepe a kapitalizmusban az, hogy félresöprik a nem elég profitabilis termelőtőkéket és a felesleges pénztőkéket az általános elértéktelenítés útján. Marx és részben az ő tudományos érvei nyomán Shumpeter és lényegében Keynes, s a világ legtöbb közgazdasági fakultásán oktatott Samuelson-féle közgazdaságtan, valamint Galbraith és sokan mások – természetesen különböző formában és hangsúlyokkal – egyaránt a kapitalizmus immanens tartozékának tekintik a recessziókat, az azokat kísérő tőzsdei mélyhullámokat, krachokat. Erről a fellendülések időszakában előszeretettel szoktak elfelejtkezni.

A történelmi tapasztalat szerint a XIX. századtól kezdve a fejlett tőkés gazdaságok általában 7-10 éves konjunktúraciklusokat írnak le, ezeket azonban speciális körülmények esetenként jelentős mértékben befolyásolják, módosítják. A világgazdasági kapcsolatok szervesülésével párhuzamosan a gazdasági hullámzások – 1847 óta – többé-kevésbé nemzetközivé lettek.

A kapitalizmus gazdasági válságai között – ugyancsak történelmi tapasztalat – olyanok is vannak, amelyek megoldása nem lehetséges a régi gazdasági (társadalmi) szervezeti formák között, az egész modell átalakítására, de legalábbis jelentős reformjára van szükség. Közismerten ilyen volt az 1929-33-as nagy világgazdasági válság, amely a korábbi – akkor már évtizedek óta válsággal küszködő – gazdasági liberalizmus háttérbe szorulását és az állami szerepvállalás jelentős erősödését hozta magával a tőkés világban, annak centrumában és perifériáin is.² Ezt nevezi a szakirodalom strukturális válságnak, modellválságnak. Az ilyen válsághelyzetek kísérője a domináns gazdasági-társadalmi koncepciók, ideológiai irányzatok (“paradigmák”) megváltozása. Mint a továbbiakban bizonyítani próbálom, most feltehetően ilyen válságperiódusban vagyunk.

Az 1973 óta “görgetett” válság

Az 1997-ben (sőt tulajdonképpen Japán 7-8 éve tartó stagnálásával és az 1994. évi mexikói válsággal) megkezdődött világgazdasági vészhelyzet gyökerei a hetvenes évek elejéig nyúlnak vissza. Ma már világos, hogy az akkori “világgazdasági korszakváltás” lényege nem a nyersanyagár-emelkedés volt. Az azóta bekövetkezett fejlemények fényében bátran állíthatjuk, hogy a korábbi, keynesi ihletettségű gazdaságpolitika viszonylagos sikerei után a hetvenes évek elején olyan nagy és pusztító gazdasági válságnak kellett volna bekövetkeznie, amely csak a húszas-harmincas évek fordulójához hasonlítható. A nyersanyagárak hirtelen megugrásában, a világgazdaság növekedési ütemének mérséklődésében, sőt a II. világháború óta először annak megtorpanásában, a piaci-realizálási nehézségekben, a korábban soha nem tapasztalt negatív nemzetközi hitelkamatokban a világgazdaságban felhalmozott immár megfelelő hatékonysággal (profittal) nem realizálható pénztőke és jelentős nagyságú, a csökkenő tendenciájú profitráta nyomása alá került, fizikailag és erkölcsileg elkopott, leértékelődött termelőtőke hatása jelent meg. Az akkori világgazdasági helyzet súlyosságát bizonyítja, hogy bekövetkezett a “paradigmaváltás”, a liberalizmus előretörése.

A sokkal mélyebb válság elodázását akkor több tényező tette lehetővé. Mindenekelőtt: (1) a világgazdaság tőkepiaci globalizációja, amely a felesleges (azóta lavinaszerűen felduzzadó) likvid tőkék nemzetközi mozgatásával, a fejlődő és közepesen fejlett, közöttük az akkori szocialista országoknak a történelemben példátlan, negatív kamatokkal megédesített eladósításával, az árfolyamkülönbségek, a vásárlóerőparitástól eltérített valutaárfolyamok, állampapír-hozamok, tőzsdei műveletek segítségével – és ennek útján jelentős nagyságú nemzetközi jövedelem-újraelosztással – a legnagyobb befektetőknek – a termelés (“reálgazdaság”) szempontjából teljesen felesleges tőkéknek – továbbra is jövedelmet biztosított. Azoknak a tőkéknek, amelyek zárt nemzetgazdasági keretek között elértéktelenedtek volna. Ráadásul a nemzetközi kizsákmányolás fokozódását is tükrözve – a kapitalizmus korábbi időszakától eltérően – magasabb profitot, mint amilyent a termelő tőke realizál. A pénzügyi szféra a termelés finanszírozójából annak jövedelem-lecsapolójává lett. Ezért is a világgazdaság növekedési üteme a hetvenes évek óta – évtizedes átlagokat számítva – fokozatosan mérséklődött.

A válságot továbbá elodázta (2) az elavult technikai-termelési eszközök áttelepítése az alacsony bérű országokba, (3) a rugalmas termelési rendszerek kialakítása, melyek az információs háttér javításával együtt a súlyos túltermelést megakadályozták. A fizetőképes keresletet tartotta fenn (4) az államoknak, a termelőüzemeknek és a lakosságnak a fejlett országokban jellemző eladósodása és – bár ezzel a liberális kormányzatok nem szoktak dicsekedni – (5) az államok és a központi bankok gazdaságpolitikája, amelyek – ha kellett – a régi, “jól bevált” keynesi recept szerint a hitelezők megmentése érdekében (mint az USA-ban 1981-82-ben) drasztikusan “központilag” kamatot emeltek, s mesterséges likviditást és keresletet teremtettek, ha jelentősebb megrázkódtatás fenyegetett (mint az 1987 októberi New York-i tőzsdekrachhal fenyegető bessz esetében, vagy éppen a gazdaság szereplőinek széleskörű eladósodása támogatásával). Fontos tényező (6) volt újabb “fogyasztói piacok” kialakulása, elsősorban ázsiában, ahol többszázmillió ember kereslete nőtt meg a reáljövedelmek növekedése révén. Ugyancsak újabb komoly felvevőpiacot jelentett a közép-kelet-európai országok és a volt Szovjetunió tagországai piacának meghódítása.³

Az 1973–75-ös, és főleg az 1982–83-as és az 1991–93-as világgazdasági depresszió ilyen körülmények között nem általános, nem csomópont-válságként, hanem “közbülső” válságként jelentkezett. Az 1991–93-as válság idején azonban már a korábbiaknál is súlyosabb – az állami költségvetések, az államok eladósodása, a nemzetközi fizetési pozíciók és mérlegek zavaraiban megnyilvánuló – makrogazdasági feszültségek kerültek felszínre. Várható volt a “közbülső” konjunktúraciklus lerövidülése. Ezt a Világgazdasági Kutatóintézet 1994–95-ben készült prognózisa előre jelezte. Továbbá a világgazdaságban egyre szabadabban mozgó-spekuláló likvid tőke mennyisége (a pénzügyi luftballon) olyan óriásivá duzzadt, hogy az már az államok tartalékeszközeivel és gazdaságpolitikájával nem nagyon volt kezelhető, a spekuláció alapjaiban veszélyeztetette az árfolyamokat, a nemzetközi pénzügyi áramlások viszonylagos egyensúlyát, egyes országok likvidítását, az ingatlanpiacokat stb., s a luftballon kipukkadásának lehetősége ugrásszerűen erősödött.

A világgazdaság a II. világháború óta még 1973–75-ben sem tapasztalt “veszélyzónába” került. Egyidejűleg a reálbérek a fejlett országokban a hetvenes-nyolcvanas évek eleje óta lassan csökkenni kezdtek, a munkanélküliség viszont jelentős mértékben – átlagosan 5%-ról 10%-ra – emelkedett. A liberális gazdaságpolitikai kurzus nyomán a fejlett országokon belüli és a nemzetközi, az országok közötti jövedelmi különbségek a korábbiaknál gyorsabban nőttek, ami ugyancsak jelentős veszélyforrás világunkban.

A válság kibontakozása

A kilencvenes években a nemzetközi pénzügyi luftballonon az első komolyabb szakadást – erről ma gyakran elfelejtkeznek – a “túllikvidítás” miatt “felfúvódott” japán ingatlanpiac kipukkadása, s ennek folytán a japán bankrendszer megingása jelentette. Ezermilliárd dolláros hiányok keletkeztek. Ez úgy is felfogható, hogy ezermilliárd dollárokról derült ki, valójában nem is léteznek, reálfedezet híján csak papíron, a számítógépek memóriájában tűntek valóságosnak. (Csak a japán tőzsdén – az árfolyamesések miatt – 2000 milliárd dollár “tűnt el” 1990 és 1998 között, ehhez kell hozzáadni a bankok 6-700 milliárd dollárra becsült behajthatatlan, “rossz” követeléseit, amelyek az utóbbi években már nem csak az ingatlanpiacon halmozódnak.⁴ (A japán gazdasági nehézségekben más, az USA technikai színvonalának megközelítéséből, a nemzetközi kereskedelem liberalizálásából, az USA és részben az EU kereskedelmi nyomásából, egyes ágazatok világméretű túltermeléséből, a japán nagyvállalatok gyengébb alkalmazkodási képességéből adódó hatások is közrejátszottak.)

Az 1994. évi mexikói tőzsdeválság is az új világhelyzet megnyilvánulása volt. Egyes kedvezőtlen gazdasági mutatók, mexikói cégek nehézségei nyomán a pénzügyi befektetők nem érezték biztonságban pénzüket és hirtelen dollár tízmilliárdokat vontak ki Mexikóból, többek között és elsősorban a magas hozamú mexikói állampapírokból. Itt is kiderült, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer adott szegmensében nincs annyi likviditás, valódi érték, amennyi a befektetők kielégítését és Mexikó nemzetközi pénzügyi egyensúlyát, valamint a fizetési deficit és “bizalomvesztés” továbbterjedését megakadályozhatta volna. A pénzügyi luftballon réseit itt 50 milliárdos, az USA és az IMF együttműködésével szervezett gyorssegély tapasztotta be. Akkor kijelentették, hogy hasonló segítségre más országok nem számíthatnak…

Az 1997. évi, az újonnan iparosodó országok élenjáró és második csoportjára kiterjedő pénzügyi válság is azzal kezdődött, hogy néhány thaiföldi és dél-koreai cég nehézségeire a külföldi és a hazai tőke meneküléssel, az adott országok pénzneme elleni spekulációval reagált.⁵ Ezekben az országokban (az előbbiek mellett elsősorban Indonéziában, Malajziában és részben Szingapúrban, Tajvanon, Hongkongban, a Fülöp-szigeteken) is összeomlottak vagy depresszióba kerültek az ingatlanpiacok, tőzsdék, amelyeket elsősorban éppen a legfejlettebb országok 1991–1993. évi gazdasági válsága nyomán az ázsiai térségbe áramlott “karvalytőke” pumpált fel.⁶ A következmény ebben az esetben is – akárcsak Japánban – a bankok válságos helyzete, a gazdaság megnehezedő finanszírozása lett. Az érintett országok többségének a tőzsdeindexe csökkeni kezdett, pénznemét jelentős mértékben leértékelték, ami újra hatalmas “értékvesztés” volt,⁷ bár utóbbi elvileg az exportot ösztönözte. A leértékelődések, értékvesztések tovagyűrűző hatását – a korábbi fogadkozás ellenére – a fejlett országok ezúttal 150 milliárd dolláros segélycsomaggal próbálták lokalizálni. Ma már tudjuk, ez a nagy összeg sem hozott gyors fordulatot, a térség pénzügyi és termelési válságfolyamatai 1998 áprilisától újra felerősödtek, 1999 folyamán elcsitultak.

De itt és most nem elsősorban ezek a félperifériás helyzetű országok az érdekesek, hanem a fejlettek, amelyek meghatározzák a világgazdaság általános állapotát. Nos, csak az ázsiai tőzsdekrachok következtében a külföldi, fejlett tőkés országokbeli bankok, befektető-társaságok 1997. évi veszteségeit legkevesebb 3000 milliárd dollárra becsülik. (Ez az összeg a teljes éves világkereskedelem fele.) Ehhez adódnak az 1998. évi veszteségek, melyeknek nagyságrendjét még nem ismerjük, de joggal feltételezhetjük, hogy meghaladták az 1997. évit. Ugyanis például a “feltörekvő országok” tőzsdeindexeinek zuhanása – jórészt az oroszországi válság által gerjesztve – 1998 nyarától gyorsult fel, s ugyanekkortól több ország nemzeti pénznemét leértékelték, vagy bújtatottabb formában kezdtek értéktelenedni. 1998 őszéig a “feltörekvő országok” – közöttük immár a latin-amerikaiak és a kelet-európaiak – és Japán tőzsdeindexeinek csökkenése folytán újabb ezermilliárdos “értékek” tűntek el. A “feltörekvő országok” értékpapírpiacainak mozgását kifejező IFC index színvonala 1998 nyarán az egy évvel korábbinak a felét tette ki.⁸ Végül a Federal Reserve kétszer is növelte irányadó kamatlábát 0,25 százalékponttal, ami október második hetétől világszerte stabilizálóan hatott a tőzsdéken, az árfolyamok emelkedni kezdtek.

Mindennek fényében az 1998 nyarán kirobbant oroszországi válság – melynek a belső, hazai okai⁹ közvetlenebbül játszottak közre a tőzsde összeomlásában, mint a délkelet-ázsiai országok esetében – lényegében intermezzo a kilencvenes évek (pontosabban a hetvenes évek) eleje óta tartó folyamatokban. Az Oroszországban befektetett külföldi tőke nagysága ugyanis nem túl jelentős – még a “feltörekvő országok”-ban összesen befektetett tőkéhez képest sem.¹⁰

ázsiában nagyságrendekkel nagyobb veszteség érte a befektetőket, ezen belül a bankokat. Ebből következik, hogy 1998 nyarától nem egyszerűen, nem elsősorban az oroszországi válság miatt vonták ki a tőkéjüket a nagy nyugati befektetési- és nyugdíjalapok, bankok az egyébként tűrhető makrogazdasági helyzetűnek tekintett közép-kelet-európai és latin-amerikai országokból, pénzpiacokról. Mindenekelőtt arról volt szó, hogy a saját portfoliójukban – ezzel a globális pénzügyi luftballonban – keletkezett lyukakat (veszteségeket) próbálták betömni (ellentételezni). Tehát nem pszichológiai tényező, nem az országkockázatok növekedése játssza a főszerepet, vagyis lényegében nem arról van szó, hogy “Oroszországot és a többi feltörekvő országot egy kalap alá veszik”. A tőkekivonási folyamatnak objektív alapja van, s fontos, hogy a folyamatot, az összefüggést lássuk a világméretű pénzügyi túlfejlődés (tőkefelesleg), a japán, az ázsiai, az orosz, a közép-kelet-európai, a latin-amerikai helyzet között. És akkor még nem értünk a sor végére!

Igaz, közvetlenül az oroszországi válság által gerjesztve, de valójában az egész vázolt világhelyzet miatt a világgazdaságot megrázó tőkeelértéktelenedési folyamat, azaz a pénzügyi luftballon 1991 óta tartó hasadási folyamata 1998 közepén felgyorsult, olyannyira, hogy elérte a legfejlettebb országok tőzsdéit is. így például a világgazdaság helyzetét, általános állapotát leginkább tükröző és befolyásoló Dow Jones tőzsdeindex 1998 júliusa és szeptembere között közel 25%-kal esett. A New York-i tőzsdén koncentrált hatalmas (kb. 8 ezer milliárdos) kapitalizációt figyelembe véve itt kétezer-milliárd “tűnt el” a befektetők számára.

összességében tehát 1997 nyarától 1998 szeptemberéig – elsősorban a legfejlettebb országok befektetői, tehát a nagy befektetési és nyugdíjalapok, a nagybankok – tízezer milliárd dollár körüli veszteséget szenvedtek elsősorban a tőzsdei árfolyamesések következtében. Ez a becsült összeg az USA évi GDP-jének másfélszerese, Földünk GDP-jének 1/3-a, a nemzetközi kereskedelem értékének 1,7-szerese. A válság – amennyiben főfunkcióját, a felesleges tőkék elértéktelenítését nézzük – már ennek alapján is a legsúlyosabb volt a II. világháború óta. Olyan helyzet teremtődött, amikor a befektetők követeléseit a pénzátcsoportosításokkal egyre nehezebb kielégíteni.

A folyamat – bár 1999-ben, mint alább szó lesz róla, némileg stabilizálódott – feltehetően azért is tűnt nehezen megállíthatónak 1998 őszén, mert nem csupán a befektetési alapok és a tőzsdei műveletek önmagába zárt köréről van szó. A papíros (virtuális) osztalék csak akkor múlhatja felül ugyanis a reális profit színvonalát, ha a tőzsdei befektetések és osztalékuk, ezek nagyobb hányada a tőzsdeműveletek körén belül marad. A nemzetközi pénzügyi szférában felhalmozott tőke azonban fokozatosan kilépett a saját köréből és egyre jelentősebb spekulációs tevékenységbe kezdett elsősorban egyes országok és térségek ingatlanpiacain és a valutapiacokon, még ha valamennyi új termelési kapacitások létrehozására, illetve kivásárlására is jutott. A tőkebőség és a nemzetközi jövedelemátcsoportosítás, jövedelem-lecsapolás egy ideig magas ingatlanpiaci, tőzsdei hozamokat eredményez a befektetőknek. A tőkefeleslegből adódó túlfűtöttség – például az ingatlanpiacokon, de a túltermelésben is – előbb-utóbb kiderül, a magasnak tűnő hozamok realizálása az ingatlanpiacok összeomlása, az árupiac – részben a liberális gazdaságpolitika által előidézett – szűk keresztmetszete (kereslethiány) miatt már nem lehetséges.

Az értékfolyamatokban, a pénzügyi szférában beálló következményeket nevezhetjük közvetlen pénzügyi dominóhatásnak. A pénzügyi-fizetési dominóhatás tulajdonképpen ördögi kört képez az egyes érintett országok és a világgazdaság számára. A részvényárfolyamok esése, az ebből származó pénzügyi veszteség, a tőkemenekülés, sok ország nemzetközi fizetési mérlegének felborulása és a valuták gyengülése egymást erősítő folyamattá áll össze, egyben az általános (pénzügyi) tőkeelértéktelenedést fejezik ki.

A reálgazdasági és a pénzügyi folyamatok valójában közvetlenül, szervesen fonódnak össze. Az a pénztőke, amely a nemzetközi pénzügyi luftballont eredetileg eredményezte, valójában a termelő folyamatokban vált – már a hetvenes évek elejére – feleslegessé. (Később ezt tovább pumpálták mesterséges likviditás-teremtéssel, melyet – a korábbi korszakokkal ellentétben – már nem a központi bankok hoztak létre.)

A reálfolyamatok és a pénzügyiek szoros kapcsolatát példázza az is, hogy a pénzügyi luftballon azon országokban lyukadt ki és okozott először jelentősebb zavarokat, amelyekben egyrészt jelentős mennyiségű spekulációs külföldi tőke volt jelen, másrészt a belső gazdasági-strukturális gondok is halmozódtak. Elsősorban az ázsiai országokról van szó, Japánról és az újonnan iparosodó országokról, melyeknek az utolérésből, a bérek és a fogyasztás emelkedéséből, a piaci nehézségekből, az USA nyomására nyitottabbá váló piacból, egyes ágazatok túltermeléséből adódó gondjai már a nyolcvanas évek végén nehézségeket okoztak.

Kevéssé köztudott, hogy az ázsiai pénzügyi válságot megelőzően, tehát 1996-ban (az említett okok miatt) jelentős mértékben romlott az újonnan iparosodó országok kereskedelmi és ennek következtében nemzetközi fizetési helyzete. Ilyen körülmények között egyes thaiföldi és dél-koreai cégek törvényszerűen csődbe mentek. Ezekből az országokból ekkor indult meg a tőkekivonás, ami az ingatlanpiac összeomlását, a valuták értékvesztését, a belső kereslet szűkülését eredményezte. Végül a tőkekivonás tőkemenekülésbe csapott, ami újra negatívan hatott vissza a reálfolyamatokra (termelésre, szolgáltatásokra).

A pénzügyi válság, azon belül elsősorban a tőkemenekítés, deflációs politikára (a kamatok és az adók emelésére, a hitelek korlátozására, a költségvetési kiadások csökkentésére) kényszeríti az érintett országokat. Ennek következtében a belső kereslet, a gazdaságok dinamizmusa csökken. Mivel a kereslet alacsony és a termelők a bevételük csökkenését a termelés, a kivitel fokozásával próbálják ellensúlyozni, erősödnek a túltermelésre jellemző szimptómák: nőnek az eladatlan készletek, csökkennek az árak, illetve azok növekedési üteme (defláció). Korunk sajátossága, hogy mindez elsősorban a nyersanyagokat érintette, mivel a késztermékek előállítása jobban alkalmazkodik a kereslethez.¹¹ A kialakult helyzet csökkentette a nyersanyagexportőr országok bevételeit és visszavetette gazdasági növekedésüket.

Az is reálgazdasági vonatkozású, hogy azok az országok, amelyek a pénzmenekítés, tőkemenekülés spekuláció nyomását nem tudták ellensúlyozni, a nemzeti valutájuk, ezzel nemzeti munkájuk leértékelésére kényszerültek nemcsak a tőkekiáramlás fékezése, a nemzetközi fizetőképesség megőrzése, hanem az export növelése, a kereskedelmi mérleg javítása érdekében is. Egyes országok exportképességének, nemzetközi fizetési helyzetének a valutaleértékelés segítségével való javítása azonban más országok világpiaci versenyképességét rontotta, így azok ezért is devalválni kényszerültek fizetőeszközüket.

Ma már talán teljesen világos, hogy a korábbi hiedelemmel ellentétben – nem csupán pénzügyi jellegű a válság. 1998 végére, 1999 elejére a világgazdaság GDP-jének közel felét produkáló országok csoportja depresszióba került, a többi ország növekedési üteme pedig általában csökkent. A világpiaci kereslet visszaesett. A világkereskedelem volumene 1997-ben még 10%-kal emelkedett, 1998-ban már csak 3,5%-kal, s 1999-ben is hasonló mértékben nő a WTO előrejelzése szerint. Dollárban számítva 2%-kal csökkent a világ árukereskedelmének értéke 1998-ban!

Mint szó volt róla, a pénzügyi luftballon és a kibontakozó pénzügyi válság a világgazdaság egészében, a globalizáció folyamatában leli magyarázatát. A pénzügyi megrázkódtatások összefonódtak a világgazdaság mintegy negyven százalékára kiterjedő recesszióval. Az más kérdés, hogy a széles értelemben vett – az áruforgalomra, a növekedési rátákra, gazdasági egyensúlyi zavarokra kiterjedő – válság először a monetáris szférában jelentkezett látványosan.

A (válság)folyamatok egységessége, a lopakodó kynesizmus és az alternatívák

A világgazdaság 1999 folyamán némileg stabilizálódott, de ez több szempontból is csupán viszonylagos.

A kedvezőbb jelek között talán a következők a legfontosabbak:

• a nemzetközi pénzügyi rendszer zavarai elcsendesedtek, a tőzsdék stabilizálódtak;
• a brazil válság tovagyűrűző hatása némileg kisebb volt a vártnál és főleg Latin-Amerikára korlátozódott;
• az Egyesült államok konjunktúraciklusa hosszabbnak bizonyult, mint ahogy azt korábban várták;
• Európa, azon belül az EU gazdasági kilátásai – a lakossági fogyasztás bővülése (ösztönzése) és az exportlehetőségek javulása folytán – némileg pozitívabbak;
• az ázsiai négy “kicsi tigris” túljutott a válság mélypontján és lassú gazdasági növekedésnek indult, a többi iparosodó délkelet-ázsiai ország némileg konszolidálta gazdaságát;
• néhány jelentős ország – a korábbi félelmek ellenére – dinamikusan fejlődik, például Kína, India, Kanada, Ausztrália, Mexikó.

Az eredmények azonban egyben a világgazdaság rizikótényezőinek bizonyulhatnak. így például a nemzetközi pénzügyi rendszer – a megingott tőzsdék, az egyes fizetési válságba került országok, pontosabban a nekik hitelező bankok, befektetési alapok – megmentése, stabilizálása hatalmas monetáris expanzióval, jelentős nagyságú “központi” mentőcsomagokkal sikerült. Egyáltalán nincs kizárva, hogy ezzel csak továbbgörgették a problémákat, s azok még magasabb szinten, még pusztítóbb formában törnek majd felszínre. Itt elsősorban a New York-i tőzsdeindexre utalok, amelynek jelentősebb korrekcióját már régen aktuálisnak tartották a szakértők, s most részben a mesterséges likviditásteremtéssel ez újra elhalasztódott. Az amerikai tőzsde 1999 őszén már 100%-kal van magasabban, mint 1996. december 6-án, amikor Alan Greenspan, a Fed elnöke az “irracionális túlburjánzásra” figyelmeztetett. A tőzsdei papírok összértéke (kapitalizáció) napjainkban, az USA-ban a GDP másfélszeresét teszi ki, ami történelmileg példátlan. Az előző csúcs 1929-ben volt, amikor a GDP 81%-ot tett ki…!¹² Az észak-amerikai konjunktúrát és a tőzsdeindexet is többek között az évi 200 milliárd dollár feletti nettó forrásbevonás finanszírozza. Az USA nemzetközi kötelezettségei azonban nem növelhetők sokáig. Magyarul, az Egyesült államok ma már a világ legnagyobb, gyorsan növekvő nettó adósságállományával rendelkezik, s nem biztos, hogy a külvilág ezt sokáig finanszírozni fogja. (Igaz, az USA mint a világpénz birtokosa, akár dollár-emisszióval is enyhíthet kötelezettségein.) Továbbá – ezt nem szokták hangoztatni – a fejlett országoknak a kilencvenes években megmutatkozott egyenlőtlen fejlődése nemcsak oka az USA felé immár két évtizede irányuló, egyre koncentráltabb nettó tőkeáramlásnak, hanem egyben következménye is. Tehát a tőkemozgások liberalizálása – aminek az USA volt az élharcosa, valamint tőkeexportőrként és tőkeimportőrként is a fő kedvezményezettje – csúnyán visszaüt. Konzerválja (természetesen sok más tényező mellett) az egyenlőtlen fejlődést, ami nagy veszélyeket hordoz magában. (Az előző évtizedekben a fejlett országok között inkább a szinkronitás volt a fő tendencia, a kilencvenes években az aszinkronitás.) A nemzetközi gazdasági élet főszereplői nagy aggodalommal szemlélik, hogy a világgazdaság növekményének felét, a fejlett országokénak a kétharmadát egyedül az Egyesült államok adja.

Tehát a világgazdaság egyes erőközpontjainak gazdasági helyzete – bár az elmúlt években divergált – a legszorosabban összefügg egymással. Itt most nincs lehetőség annak részletezésére, hogy a technikai versenynek, a tőkekoncentrációs folyamatnak, a piaci pozíciószerzésnek, azaz a konkurenciaharcuknak, a nemzetközi pénzügyeknek, a gazdasági és technikai szintben mutatkozó utolérésnek, továbbá a belső társadalmi-gazdasági modellbeli különbségeiknek milyen hatásai vannak.

Talán csak egy elemet emelnék ki ezek közül, mert a századvégi alapvető gazdaságpolitikai-elméleti viták szempontjából rendkívüli a jelentősége. Gyakran és nagy hangerővel vetették fel az elmúlt években, hogy az európai régió részben azért nem tud lépést tartani az észak-amerikaival, mert munkaerőpiaca nem rugalmas, nem eléggé liberalizált. Magyarul, túl magasak a relatív bérköltségek, azokat nem lehet csökkenteni. Azt azonban nem szokták hangsúlyozni ebben az összefüggésben, hogy az európai reálbérek immár két évtizede lényegében változatlanok, miközben az Egyesült államokban a fizetőképes kereslet az elmúlt években (bár munkaerőpiaca “rugalmasabb”, mint Európáé), a reálbérek növekedése és a munkanélküliség csökkenése folytán is emelkedett. Nyilvánvaló, hogy az észak-amerikai konjunktúrát a lakossági fogyasztás bővülése is táplálta. (A lakossági kereslet emelkedése persze nem csak ok, hanem okozat is volt.)

Európában ezzel ellentétben a kilencvenes évek derekáig jórészt az export és részben a beruházások voltak a gazdaság dinamizáló tényezői, s arról beszéltek, hogy a konkurenciaharc jegyében a munkaerőpiacot rugalmasabbá kell tenni. Valóban történtek lépések a bérekhez kapcsolódó közterhek csökkentésére, de ezzel együtt is az elmúlt másfél–két évben a lakossági keresletet anticiklikus eszközként, a recessziós tendenciák elleni harc keretében ösztönözni kezdték – eddig még sikeresen. Ahol ez nem sikerült, például Angliában, Olaszországban, ott sokkal nehezebb a gazdasági helyzet.

Tehát a válsághelyzet, az exportlehetőségek szűkülése – erről is volt már szó más vonatkozásban – előtérbe állítja a fejlett országokban a nemzeti keretekben folyó konjunktúraélénkítést, sőt a piacvédelem kifinomult, nem vámjellegű formáit. Az inga visszaleng, persze egy a korábbinál erősebben globalizált világgazdaságban. A keynesi gazdaságpolitikai elemek elegyítése a “mainstream” közgazdaságtan egyensúlyi elveivel egyre erőteljesebb, még akkor is, ha erről a hivatalos körök nem nyilatkoznak őszintén.¹³ Elsősorban azért nem beszélnek erről, mert a jóléti rendszerek lebontása továbbra is napirenden van, továbbá az elmaradottabb világnak egyensúlyvesztés esetén még mindig elsősorban a restrikciós, fogyasztáscsökkentő gazdaságpolitikát ajánlják, főleg azért, hogy azok a mindenkori, éppen lejáró nemzetközi adósságtörlesztéshez szükséges forrásokat biztosítani tudják. Valójában azonban ezzel a gazdasági dinamizmust és a hosszú távú adósságtörlesztési képességet veszélyeztetik – még ha tudjuk is, hogy a makrogazdasági egyensúly bizonyos szintjét biztosítani kell. Ez az egyensúlyi szint azonban – bizonyos határok között – a (jövedelem)termelés bővítésével, a bevételek növelésével is közelíthető, nem csak a kiadások lefaragásával.

E kérdésekről egyre magasabb szinten folynak a viták, ha nem is mindig nyilvánosan vagy közvetlenül. így például az IMF, mely maga is több tekintetben módosította álláspontját – s azzal ellentétben, hogy korábban már az országok tőkemérlegeibe tartozó forrásáramlások teljes liberalizálását is követelte, most ellenőrzöttebb rövidlejáratú tőkepiacokat javasol, sőt egyes félperifériás országokban esetenként gazdaságélénkítést is lehetségesnek tart – közvetve súlyos vitában áll a Világbankkal. Ez utóbbi intézmény elnökhelyettese például már odáig jutott, hogy kijelentette: “a tőkemozgások liberalizálása komoly kockázatnak teszi ki azokat az országokat, ahol a pénzügyi intézmények gyengék. Nincsenek meggyőző bizonyítékaink arról, hogy ez a liberalizálás hozzájárul a gazdasági növekedéshez vagy a befektetések élénküléséhez”.¹⁴ A Világbank az elmaradott világ gondjainak orvoslására pedig – az elmúlt húsz év receptjeivel ellentétben – azt javasolja, hogy a kormányok a fiskális és monetáris politika révén erősítsék az összkeresletet és terjesszék ki a szociális hálót.¹⁵ Nem véletlen, hogy a Világbank intézményét manapság kemény támadások érik…

Érezhető, hogy ezekben az “elméleti” vitákban is összefonódik–összeütközik az elmaradottabb és a fejlett világ helyzete, érdeke. Ugyanígy a “fejlődő világ” gazdasági helyzete is természetesen szorosan összekapcsolódik a fejlett világgal. Manapság általában külön ázsiai, orosz, latin-amerikai válságról szoktak beszélni, holott a globalizáció korszakában a regionális folyamatok – bár vannak helyi tényezők – természetesen összefüggnek egymással. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai iparosodó országok (és nem különben Japán) pénzügyi piacainak és ingatlanpiacainak felfúvódása és összeomlása jelentős mértékben a világméretű tőke-túlfelhalmozásnak, a fejlettek gazdaságpolitikai lépéseinek volt a következménye.

Amikor 1995 áprilisában a G7-ek pénzügyminiszterei a japán konjunktúra érdekében úgy döntöttek, hogy a dollár árfolyamát megerősítik a yenhez képest, szinte bekódolták a termelési és fizetési csődöket. Az ázsiai országok dollárhoz kötött valutái felértékelődtek, exportjuk versenyképessége – az egyébként is túlkínálattal jellemezhető világpiacon – rohamosan romlott, ebből származó bevételük már 1996-ban stagnált. Thaiföldön, ahol 1997 tavaszán elindult a válsághullám, egyes kisebb cégek pénzügyi nehézségei hazai bankok pozícióját ingatta meg – ami azután láncreakciót indította el. Egyszercsak kiderült, hogy a jórészt a külföldi bankokból és befektetési alapokból származó pénzügyi és ingatlanpiaci befektetések nem tudnak azon a magas áron (árfolyamon) elég jövedelmet biztosítani. (A külföldi tőke komoly hányada olcsó hitel formájában éppen a gazdasági válság által sújtott Japánból érkezett.) A külföldi tőke menekülni kezdett, ami megingatta az érintett országok nemzetközi fizetési, részben adósságtörlesztési képességét. Csak ázsiában többezer milliárd dollárnyi volt az ingatlanok és értékpapírok értékvesztése. Ezektől a veszteségektől nem volt független, hanem éppen ellenkezőleg, ezekből közvetlenül következett a fejlett országok banki és egyéb befektető társaságai egy részének portfólió-értékvesztése, gyengülő egyensúlya, közülük egyesek csődhelyzete, majd a vezető tőzsdék 15–20%-os értékvesztése 1998 derekán.¹⁶

Veszteség esetén természetes, hogy a legkétesebb kinnlevőségeket próbálják begyűjteni a befektető társaságok – különösen, ha ki kell elégíteni a bizalmukban megingott kisbefektetők egy részét. Elsősorban ezért terjedt szét a pénzügyi válság a világgazdasági perifériákon. Nyilván az orosz gazdaság katasztrofális helyzete is közrejátszott abban, hogy a befektetők onnan is kivonták elsősorban rövidlejáratú pénzügyi invesztícióikat. De menekülni kezdett a tőke a jobb helyzetben lévő kelet-közép-európai országokból is, megroppantva tőzsdéiket. Brazília gazdasági helyzetéből – önmagában – ugyancsak nem következett a tőkemenekítés szükségessége. A befektetők “portfoliótisztítása” mellett itt – mint egyes ázsiai országokban – közrejátszott a helyi pénznem elleni spekulációs nyereség lehetősége is. Persze az egyébként jobb gazdasági helyzetben lévő országok (Latin-Amerika, Közép-Kelet-Európa) jobban átvészelték a tőkemenekülés időszakát.

A tőkekivonások magyarázata általában az volt, hogy “csökkent a bizalom a felemelkedő országok iránt”. Persze a felszínen ez így jelentkezett, valójában mindenekelőtt a befektetési alapok lyukait kellett betömni mindaddig, amíg az elsősorban Egyesült államokbeli likviditásnöveléssel, további tőkebevonással a nemzetközi pénzügyi rendszer (luftballon) szakadásait – legalábbis időlegesen – be nem sikerült tömni.

Ugyanakkor – mint már részletesebben szó volt róla – a világgazdasági reálfolyamatok és a pénzügyi rendszer említett jelenségei is összefüggnek egymással. Nem véletlen, hogy Japánban a gazdasági növekedés megállása és a pénzügyi luftballon kipukkadása egyidejűleg, egymással összefonódva kezdődött. Az újonnan iparosodó ázsiai országokban – mint láttuk – a tőkemenekülést egy-két évvel megelőzték az első komolyabb túltermelési jelenségek, amelyek elsősorban a világpiaci kereslet csökkenésével, az exportbevételeik 1996. évi stagnálásával voltak összefüggésben. Mint a regionális elemzés során kiderült, napjainkban Latin-Amerikában a vállalati csődhullám éppúgy kapcsolatban van a piaci realizálási, elsősorban exportlehetőségek csökkenésével, mint a szindikált hitelek felvételének megdrágulásával.

A dekonjunktúra és megingott pénzügyi szektor “kezelése” a fejlett ipari országokban sem válik el egymástól, hiszen meghatározzák egymást. A legnagyobb bajban lévő Japán példája mutatja a legvilágosabban, hogy a hitelező bankszféra rendbetétele nélkül nem lehet a termelő-szolgáltató ágazatokat finanszírozni. Kevésbé szokták napjainkban – legalábbis nyilvánosan – az ellenkező irányú összefüggést hangsúlyozni. Valójában ugyanis a reálszféra egészségén múlik, hogy egy gazdaságon belül mennyi realizálható jövedelem keletkezik, mennyit lehet elosztani – részben a bankszektoron keresztül.

A pénzügyi és a valódi értékeket teremtő (termelő) szektorok között tehát dialektikus a kapcsolat, amit a pénzügyi-valutáris szférán keresztül realizálható (illetve elveszthető) külföldi (belföldi) jövedelem különösen hangsúlyossá tesz napjainkban. E kölcsönviszony azonban nem, távolról sem szimmetrikus. Hosszú távon meghatározó erővel az értéktermelés, annak realizálható jövedelme bír. Ezért tesznek meg napjainkban mindent a fejlett országok – beleértve a nem liberális gazdaságpolitika módszereinek alkalmazását is – a gazdasági konjunktúra fenntartása érdekében. Ugyanez a gazdaságpolitika azonban súlyos csapdát is jelent. Nem engedi szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményező kapacitásokat eltüntethetnék.

Pénzügyi oldalról a mesterséges likviditásteremtés, a termelés fenntartásában pedig a lakossági keresletösztönzés, a tőkekoncentrációs folyamat, a termelő és forgalmi folyamatok racionalizálása – mindez megint csak időlegesen oldhatja fel az 1999-ben újra egyre jobban felfúvódó pénzügyi luftballonban és vele a legszorosabb összefüggésben, a termelő-szolgáltató tevékenységek világpiaci túltermelésében, túlkapacitásaiban megmutatkozó feszültségeket. Előbb-utóbb (esetleg csendesített, vezérelt formában) a nagy korrekciónak, krízisnek be kell következnie, aminek eredményeként a világgazdaságban túlfelhalmozott likvid és termeléshez kötött tőkék egy részének “le kell íródnia”!

A globalizáció önmagában elvileg lehetőséget biztosíthatna a világgazdaságban felhalmozódott feszültségek közös, az összes nemzet demokratikus együttműködésén alapuló enyhítésére. A világgazdaság stabilizálása feltételezné a pénzügyi luftballon és a felesleges termelő kapacitások regulált leépítését, a fejlődő országok adósságainak leírását (ezek tőkerészét egyébként már bőven visszafizették), a fizetési mérlegek kiegyenlítő finanszírozását, a nemzetgazdaságok és az életszínvonalak harmonizált fejlesztését, ennek érdekében jelentős nettó tőkeátcsoportosítást a fejlett térségekből az elmaradottabbakba, általában a világgazdaság hierarchikus rendjének egy demokratikusabbal való felváltását. Valójában minderre középtávon nincs reális esély.

A kapitalizmus az ezredvégi általános válságából saját keretei között csak a jövedelmek jelentős mértékű nemzetközi újraelosztásával, a túltermelés (túlkapacitások) nemzetközi szabályozásával, keresletösztönző világmodell bevezetésével menekülhetne ki. Tehát általános “modellváltásra”, “paradigmaváltásra” lenne szükség. Ez – elvileg – a nemzetközi, a világgazdaság egészére alkalmazott (új)keynesizmus lehetne. Valójában ennek megvalósítására nincs sok esély. A kapitalizmusra jellemző szegmentált érdekviszonyok (vállalati, tőkéscsoporti elkülönültség, a nemzetközi kizsákmányolást hordozó hierarchikus nemzetközi gazdasági függőség) ezt nem teszik lehetővé.

A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel együtt járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel. Mi várható egy nagy világgazdasági válság esetén és utána? Weimarizálódás, fasiszta veszély, a világ gazdasági újrafelosztása, még erősebb militarizálódás, háborús helyzetek, s egyben a baloldal, köztük a kommunista erők megerősödése. Az már egészen új helyzet lesz. Akkor már a történelmi fejlődés újra alternatívákat tűzhet napirendre.

Jegyzetek

¹ A tanulmány első része a Külgazdaság 1999. áprilisi számában megjelent, A világgazdaság válsága az ezredvégen című cikk elméleti jellegű megállapításait tartalmazza – kisebb átdolgozással.

² Ugyanakkor az állam gazdasági szerepe iránti bizalom növekedése elősegítette a szocialista irányba mutató átalakulást Kelet-Európában és ázsiában.

³ Például Oroszországban az importtermékek aránya (az egyébként egyharmadával csökkent) belkereskedelemben a kilencvenes években 15%-ról 55–60%-ra nőtt!

⁴ L’Expansion, 549. szám 1997. május 15-28. 97. o. alapján saját számítás, illetve Népszabadság 1998. szeptember 29. 2. o. A tokiói tőzsdén jegyzett érték az 1990. évi 4,1 billió dollárról 1998-ra 2 billió dollár alá esett.

⁵ Alább még kicsit részletesebben lesz szó az ázsiai országok saját, már a nyolcvanas évektől sokasodó belső gazdasági nehézségeiről, azok okairól.

⁶ Az ún. feltörekvő országok összes tőzsdei kapitalizációja az 1990. évi 840 milliárdról 1997-re közel 3 ezer milliárd dollárra, azaz 3,5-szeresére nőtt, ezen belül az ázsiai országoké még gyorsabban. (L’Expansion 549. szám, 1997. május 15-28. 98. o.)

⁷ Az értékvesztést mindenképpen realitásként élik meg a befektetők és a pénztulajdonosok. Ugyanakkor kihat a GDP-k színvonalára is, amelynek esetében az “értékvesztés” már nem kalkulálható olyan egyértelműen. Például a nemzeti valuták dollárhoz mért árfolyama, annak realitása nagymértékben befolyásolja az egyes országok kalkulált GDP-jét.

⁸ A The Economist adata. Lásd: Világgazdaság, 1998. augusztus 24. 2. o.

⁹ Az orosz gazdaság a teljes szétzilálódás állapotában van, és még nagyobb a “szakadék” a reálgazdaságok és a pénzügyi szférája között, mint más országok, térségek esetében.

¹⁰ így például a “feltörekvő országok” részvényalapú befektetési alapjaiból az oroszországi ország-alapok értéke csak 1%-ot, 1,3 milliárd dollárt tesz ki. A moszkvai tőzsdén 1997-ben 68 milliárd dollár volt a papírok összértéke, ami a világ tőzsdéin forgó papírok összértékének négy-ezrelékével volt egyenlő. World Investment Report, 1997. UN. 1997. 284-285. old.

¹¹ A Commodity Research Bureau 17 nyersterméket magában foglaló ún. CRB indexe 1998 augusztusában a tíz év előtti, pontosabban az 1986 júliusi szintre esett. Napi Gazdaság 1998. 08. 28., 9. o.

¹² Kristóf, Micholas D., Wiatt, Edward 1999: Global contagion. A Narrative = The New York Times I.: február 15., II.: február 16., III.: február 17., IV.: február 18.

¹³ Bowles, Brian 1999: The Unacknowledged re-Adaption of Keynesianism. In.: Socialist Campaing Group News, No. 143. május 3.old.

¹⁴ Stiglitz, Joseph E.: Mi szorongatja a fejlődő gazdaságokat? = Világgazdaság, 1999. április 14., 12. old.

¹⁵ Világbank – jelentés a globális kilátásokról. A válság már elérte mélypontját. = Világgazdaság, 1999. február 26. 2. old.

¹⁶ Ezt mutatja be többek között Kristof és Wiatt 1999. cikksorozata a New York Timesben.