A közelmúltban jelent meg Mészáros István filozófus könyve Beyond Capital (A tőkén túl) címmel. A könyv hamar népszerűvé vált a nyugati marxista társadalomtudományt művelők körében.

(István Mészáros: Beyond Capital. Towards a Theory of Transition. Merlin Press, London, 1995.)

Lámpással kellene keresnünk olyan hazai könyvkiadót, amely az utóbbi években Marxtól vagy közvetlenül Marxról szóló írást merészelt megjelentetni. (Kivételes és pikantérikus eset, hogy a különleges sorsú Bence- és Márkus-könyveket éppen a nagy Marx-temetés időszakában olvashattuk.) Bizony, a rendszerváltás kábulatában sokan vélték és azóta is vélik úgy, hogy ha egyszer megbukott az (állam) szocializmus, akkor eszmei vezérének, tehát magának Marxnak szintén mennie kell. Manapság divatos lett a "búcsú a baloldaltól" és a "miért nem vagyok már marxista?" gondolkodásmód. De mondhatjuk, legjobb esetben is síri csend veszi körül a marxi életművet.

Nem először próbálják Marxot halottnak nyilvánítani – ám gondolatai mindig makacsul visszatértek. Klasszikus gondolkodókat nem lehet leváltani (nem úgy, mint a politikusokat, intézetigazgatókat), mivel meglátásaik igazodási és hivatkozási pontként szolgálnak a megismerésben. Egy-egy klasszikus gondolat mindig eleven tud maradni, s a napi politikától független, önálló életet él.

Továbbá figyeljünk oda arra is, hogy a fejlett nyugati demokráciákban (ahová annyira óhajtunk tartozni) folyamatosan jelennek meg Marx-kötetek, illetve Marxról szóló kisebb-nagyobb lélegzetű munkák. Az utóbbi évek terméséből elég kiemelnünk Konrad Paul Liessmann, Jacques Bidet, Norberto Bobbio, Andrzej Waliczki (angol, német, francia, olasz és lengyel nyelven íródott) munkáit. Megemlíthetjük még Jacques Derrida nevét is, akinek Marxról szóló könyvét viszont dicséretes gyorsasággal le is fordíttatta s meg is jelentette a Jelenkor Kiadó.

Láthatjuk, a nemzetközi filozófiai szakma Marx-recepciója a kilencvenes években sem mutat törést. Viszont az is kiderül az új feldolgozásokból, hogy napjainkban már nem lehet úgy Marxszal foglalkozni, mint 1989 előtt. A kérdés, melyet ma szükséges és érdemes feltennünk, a következő. "Miképpen vált a korábbi terjengős és kritikátlan Marx-imádat ugyancsak terjengős és kritikátlan Marx-fóbiává? …S hogy mi tartozik Marxhoz és mi a marxizmushoz?" (Norberto Bobbio: Né con Marx né contro Marx. Róma, 1997. 241.) Hasonlóképpen érdemes elgondolkodnunk Liessmann kiindulópontján: "Marxot nem olvasni ostobaság lenne. …De a kelet-európai forradalmak nemcsak az embereket, hanem magát Marxot is megszabadítják a marxizmustól. Végre lehet úgy olvasni Marxot, ahogyan egy nem katolikus ember Aquinói Szent Tamást olvassa." (Karl Marx + 1819 + 1989. Man stirbt nur zweimal. Wien, 1992. 8-9.)

A Marx-szakirodalom most ismételten gazdagodott. Megjelent Londonban, a több évtizede Angliában élő s tanító Mészáros István új és nagyszabású könyve, a "Beyond Capital". A filozófiaprofesszor műve, tekintélyes terjedelmével (csaknem ezer oldal), fölöttébb gazdag jegyzetapparátusával, briliáns érvelésével, jól áttekinthető szerkezetével s könnyed, szinte olvasmányos nyelvezetével impozáns kötet benyomását kelti az olvasóban. S büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy ismételten jelentkezik egy hazánkfia a nemzetközi tudományos és filozófiai életben, akire a "félvilág" felfigyel. A könyv fogadtatása rendkívül hízelgő. A szép számú, angol nyelvű kritikákból csak kettőt emelnénk ki. "Itt van egy fontos könyv…, melynek minden valamirevaló könyvtár tartozékává kell válnia." (Choice, M. Perelman) "A brit-magyar Mészáros nagyszabású munkája a XX. század végén úgy érzékelteti a marxi filozófiai időszerű újraállítását, hogy az magához az idős német-zsidó filozófuséhoz is mérhető" (Canadian Dimension, H. Heller).

A "Tőkén túl" című könyv Mészáros István eddigi életművének összefoglalója. Két évtized munkája van benne, s könyve nem véletlenszerűen s pillanatnyi ötletből született meg. Hiszen a korábbi, a marxi elidegenedéselméletről írott munkája már részben előlegezi mostani gondolatkörét s törekvését.

A József Attila-verssel ("ős patkány terjeszt kórt") indító szerző jelzi az alaphangot. Merész és makacs munka ez, melyet következetes társadalombírálat és a munkásosztály, általában a megalázott helyzetben lévő tömegek iránti elkötelezettség és szolidaritás köt össze. Mészáros hangsúlyozza: "A marxizmus jelenlegi válsága többnyire annak a ténynek köszönhető, hogy számos képviselője védekező magatartást foglal el." (673.) A védekező hadállást – ami ráadásul szégyenlő magatartással párosult – mindenképpen fel kell adni. Új készségeket és képességeket kívánatos kifejleszteni, legfőképpen az alkotó értelmezéssel és önkritikával párosult eltökéltséget. "Ha alkotó módon közelítünk Marx eredeti elgondolásához, több fontos szempontot figyelembe kell vennünk. Az első arra a követelményre vonatkozik – figyelmeztet Mészáros -, hogy tájékozódjunk Marx munkájának szelleméről. Hosszú ideje tartó mechanikus hivatkozás után most a Marx elleni kritika vált divatossá, anélkül azonban, hogy pontosan értenénk vagy akárcsak érteni akarnánk az alapvető dialektikus összefüggéseket és állításainak módosulásait." (427.) Számára nyilvánvaló, a "szovjet rendszer drámai összeomlása után lehetetlen a szocializmus perspektíváit figyelembe venni a vonatkozó történelmi események radikális felülbírálása nélkül". (Előszó, XXII.) A szerző könyve más helyén ismételten hangsúlyozza, hogy a marxista filozófiának sürgősen el kell végeznie az átértékelés, az újraértelmezés munkáját (985.). Fontos észrevennünk, hogy a "valóságosan létező szovjetrendszernek semmi köze nem volt a szocializmushoz". (Előszó, XIX.). Mondhatjuk, a "szocializmus el sem kezdődött, még nem tették meg az első lépéseket a szocialista átalakulás irányába" (982.). Más oldalról meg azt kell megértenünk, hogy változatlanul olyan világban élünk, mely a tőke szigorú fennhatósága alatt áll. És mai világunk "strukturális defektusait és robbanékony antagonizmusát apologetikusan tagadják… mindazok, akik elvárják, hogy elhiggyük: a valóságban nincs más alternatíva, mint a globális kapitalizmus… feltételeinek jámbor elfogadása". (Előszó, XIV.) A tőkerendszer strukturális elégtelensége nem tűnik el, a belső ellentmondások változatlanul fennmaradnak, s így prolongálódik a – jóllehet a korábbiakhoz képest lassúbb, nem földcsuszamlás jellegű – válság. Instabilizálódik világunk. Mészáros négy fő ellenmondást emel ki:

a) a nemzetközi tőke és a nemzeti államok közötti globális antagonizmust,

b) a tőkés termelés katasztrofális hatását a környezetre (környezetszennyeződés, a környezeti erőforrások mohó kifosztása),

c) a tőkerendszer alkalmatlanságát a súlyos egyenlőtlenségek felszámolására, miközben a politikai-jogi-ideológiai intézmények s értékrendszerek az egyenlőségről szónokolnak,

d) a szabad társadalom teljes foglalkoztatottságának elve és a krónikus munkanélküliség gyakorlata közti ellentétet.

Mészárosnak a tőkerendszer ellentmondásait taglaló sorait olvasva önkéntelenül is eszünkbe jut egy gyökerében más világot képviselő filozófus hasonló elemzése. Jacques Derridáról van szó, aki 1993-as könyvében a mai világrend tíz csapásáról ír. A francia gondolkodó kiemeli a tőkeglobalizáció okozta gazdasági háborút, a nagyfokú munkanélküliséget, a hajléktalanság nyugtalanító jelenségét, valamint a fegyveripar s fegyverkereskedelem világelső pozícióját. Nos, ha két ilyen, egymástól módfelett távol álló bölcselő a tőkés világrend megítélésében hasonló végeredményre jut, annak minimum el kell gondolkodtatnia bennünket: minden bizonnyal nem a lehetséges világok legtökéletesebbjében élünk. El kell tehát gondolkodnunk arról: mi van a "tőkén" túl. Mészáros könyve legfőképpen arra ösztönzi az olvasót, hogy feltegye a kérdést: mi következik a tőke uralma után. A szerző ebbeli szándékát egyaránt értelmezhetjük képletesen és szó szerint. Azaz, mi jöhet a tőke történelmi szerepének betöltése után, más oldalról kérdezve, "A tőke" megírását követően milyen munkák születtek a marxi életműben?

Mészáros hitet tesz amellett, hogy a munka tőkének való strukturális alávetettsége megszüntethető, hogy a tőke és az élő munka közötti eddigi viszony megfordítható.

Nyilvánvaló, Mészáros könyvét (koncepcióját, szellemét) többféleképpen fogadhatjuk és értékelhetjük. Akár el is vethetjük, vagy vitathatjuk egyes megállapításait, netán a mű egészét. Egyet azonban biztosan nem tehetünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem olvassuk el (egy fejezet már megjelent a Magyar Filozófiai Szemle 1996/4-5-6-os összevont számában). A magyar filozófiai szakma – gőgből, féltékenységből, elfogultságból vagy nemtörődömségből – pedig nem tehet úgy, mintha nem született volna meg Mészáros nagyívű összefoglaló munkája.

A századforduló kapitalizmusában olyan folyamatok indultak be, amelyek előrehaladtával, a XX. század húszas éveinek elején Schumpeter osztrák közgazdász ezt állapította meg: "A kapitalizmus olyan nyilvánvaló módon alakul át valami mássá, hogy nem is maga e tény, csak a tény értelmezése válthat ki vitákat:' A folyamatok az emberi potenciál a képességek és a szükségletek – gazdasági státusában bekövetkezett változásokkal függtek össze.

1. A századforduló kapitalizmusában olyan folyamatok indultak be, amelyek előrehaladtával, a XX. század húszas éveinek elején, Schumpeter osztrák közgazdász ezt állapította meg: "A kapitalizmus olyan nyilvánvaló módon alakul át valami mássá, hogy nem is maga e tény, csak a tény értelmezése válthat ki vitákat", amelyekben azt, amivé a kapitalizmus átalakul, "csak ízlés és terminológia kérdése lesz szocializmusnak nevezni vagy sem".

2. A folyamatok az emberi potenciál – a képességek és a szükségletek – gazdasági státusában bekövetkezett változásokkal függtek össze.

3. Létezésének nagy századában, a XIX.-ben a kapitalista gazdasági rendszer megtehette, hogy működésének csak anyagi feltételeire legyen gondja, mert hatékonyak voltak olyan mechanizmusok, amelyek emberi feltételektől maximálisan függetlenítették e működést: a kiépülő gépi rendszerek a termelést függetlenítették a képességektől, a tőkeviszony pedig a fogyasztást fogta vissza a felhalmozás javára attól függetlenül, hogy mekkora volt a hajlandóság a szükségletek puritán korlátozására.

4. Amennyire a gazdasági rendszer működése még függött emberi feltételektől, ez utóbbiak triviálisak voltak, a gazdasági rendszer nem termelte, csak kitermelte őket. Gyakorlata és a hozzá kapcsolódó szemlélet ennek megfelelően a kizsákmányolásé¹ volt: az emberi erőforrást úgy kezelte, mint ami gazdasági erőfeszítésektől függetlenül áll rendelkezésre, s így a belőle kihozható haszon ingyen van, nem az emberre való ráfordítás kamatozik benne.

5. Eközben az anyagi feltételekre a kapitalista gazdasági rendszernek úgy volt gondja, hogy a modernizáció során természetes folyamatokba mesterségesen beavatkozva megszervezte e feltételek gyártását; ez úgy történt, hogy tőkét ruháztak be s a gyártási folyamat eredménye úgy értékesült, hogy a beruházott tőke haszonnal térült meg.

6. Az anyagi feltételek biztosítása növekvő arányban tőkés alapon történt olyankor is, amikor a legyártásukba (pl. a közlekedési vagy a közműhálózat fejlesztésébe) beruházó nem magánszemély (vagy ilyenek társasága) volt, hanem az állam, amely is ilyenkor nem okvetlenül az állampolgárok adójával gazdálkodott, hanem növekvő mértékben olyan beruházással, amely utóbb haszonnal megtérülhetett, amikor az állam az infrastruktúra használatáért pénzt szedett.

7. Azok a mechanizmusok, amelyek a gazdasági rendszernek a XIX. században maximális függetlenséget biztosítottak az emberi feltételektől (vö. a 3. tézissel), a század végére megszűnnek hatékonyak lenni.

8. Amikor ez a váltás bekövetkezik, a kapitalista gazdasági rendszernek, minthogy működése immár emberi feltételektől sem független, ez utóbbiakat, hogy rendelkezésre álljanak, ugyanúgy le kell gyártania, ahogyan az anyagi feltételeket a kezdetektől fogva gyártotta. Ettől fogva a modernizációnak az 5. és a 6. tézisben említett gyakorlatát felváltja egy második modernizációé, amely a gazdasági rendszer működésének anyagi feltételeivel együtt immár az emberi feltételeket is termeli.

Innentől fogva az a tőke és az a munkaidő, amelyet például új képességek kifejlesztésére fordítanak, éppen annyira a gazdasági növekedést szolgálja, mint az, amelyet új gépek kifejlesztésére.

9. A második modernizáció időszakában emberi potenciál lényegileg csak akkor termel hasznot, ha a szükséges költségeket magának ennek a potenciálnak a termelésére, telepítésére, karbantartására, üzemeltetésére, felújítására fordítják – s e ráfordítást többé nem kegyes erkölcsi imperatívuszok írják elő (amelyekről közismert, hogy a XIX. században vagy képmutatóak voltak vagy impotensek), hanem szolíd üzleti számítások.

10. Ezeknek az üzleti számításoknak a fényében többé nem tartható az a (pedig evidenciával kezelt) feltevés, hogy az emberre fordított költségek a felhalmozástól vonnának el eszközöket, hogy helyette az emberek fogyasztására fordítsák; valójában a humán ráfordítások az eszközöket a felhalmozás egyik területéről a felhalmozásnak egy másik területére csoportosítják át: "Mindannak, amit fogyasztásnak nevezünk, jó része emberi tőkébe való beruházást jelent" – fogalmaz Theodore W. Schultz.

11. Egy ilyen szemlélet számára az oktatásra való ráfordítást az emberi potenciál termelésének költségei között kell adminisztrálni, az egészségügyi kiadásokat a karbantartás költségeként, a lakással és a közlekedéssel kapcsolatos támogatásokat az emberi potenciál telepítésének költségeként, a kultúra kiadásait e sajátos tőkejószág üzemeltetésének költségeként, a munkanélküliség kezelésével kapcsolatos kiadásokat az emberi potenciálnak mint állótőkének amortizációs költségei között kell számon tartani.

12. Az emberi tőkével kapcsolatos számítások kulcskérdése, hogy ki legyen a beruházó: annak a személynek a háztartása-e, akinek a képességeit a beruházás kifejleszti; a vállalat, amely majd a kiképezendő tudást alkalmazni akarja; vagy az állam.

13. Amikor az állam ruház be az emberi tőkébe, félreértést okozhat, hogy a ráfordítás révén az emberről történik gondoskodás. Azonban ez nem az isteni vagy egy humanista Gondviselés kegyes értelmében történik, hanem a jó iparosnak a pragmatizmusával, amellyel gondoskodik arról, mielőtt munkához fogna, hogy a keze ügyében legyen minden szerszám, amelyre majd szüksége lehet.

14. A második modernizáció idején az anyag- és energiagazdálkodással szemben egyre jobban előtérbe kerül egy információgazdálkodás, amelynek ugyanolyan fontos szerszáma az ember, mint az anyaggazdálkodásé egy Martin-kemence és az energiagazdálkodásé egy erőmű.

15. Az információgazdálkodás természetéből adódik, hogy a benne hatékonnyá váló emberi potenciál nem az egyes tényezők tulajdonságaiként, hanem a közöttük megnyilvánuló viszonyként áll elő.

Meghatározott személyben csak úgy fejleszthető ki meghatározott kommunikációs képesség, ha másokban is kifejlesztésre került vagy kerül az ennek megfelelő kommunikációs képesség: senkiben nem lehet meg a képesség, hogy írásban vagy valamilyen idegen nyelven érintkezzen másokkal, ha környezetében senkiben nincs adva a képesség, hogy írásban vagy ezen az idegen nyelven érintkezzen másokkal. Ezen túlmenően a kommunikált információ a maga jelentését sem önmagában hordozza, az csak más információkkal való kölcsönviszonyában értelmezhető.

16. Az előző tézis érvényénél fogva az információgazdálkodásban nemcsak az egyes emberek személyes tulajdonságai válnak gazdasági hatótényezővé, hanem a közöttük fennálló társadalmi viszonyok is: egyenlőségük és egyenlőtlenségük, kiválóságuk és közönségességük, szolidaritásuk és atomizáltságuk. Ezzel olyasmi kerül be a gazdálkodás hatókörébe, ami egészen a második modernizációig a gazdálkodásról teljesen leválasztott erkölcs világába tartozott.²

17. Az információgazdálkodás hozamát a 15. és a 16. tézis érvényénél fogva a ráfordításoknál nem (vagy nem sokkal) kisebb mértékben határozzák meg externalitások. Márpedig az ilyen folyamatokra nézve az ember természetes reagálása a potyázó magatartás. Előállásáról a gazdaságpszichológia azt állapítja meg, hogy a potyázó a többiekre választást kényszerít: vagy elfoglalják vele szemben a balek pozícióját, vagy maguk is követik a megjelent mintát: csökkentik a maguk ráfordításait, hogy a többiekének a hasznát élvezzék. Ezért a humán potenciálnak az információgazdálkodással összefüggő fejlesztése olyan gazdasági folyamat, amelynek költségei piaci eszközökkel csak igen korlátozottan terhelhetők rá az egyénre.

18. Ezeknek a ráfordításoknak és hozamuknak az adminisztrálása sokkal inkább olyan szerveződésben történhet, amely a maga hatalmánál fogva kötelezheti a hozzá tartozó személyeket meghatározott terhek vállalására, kockázatok elosztására, aminek ellentételezése azután nem kizárólag piaci úton történik. Ilyen szerveződés lehet például az állam.

19. Az állam humán ráfordításaira azonban szintén igaz, amit a 6. tézis az infrastruktúra fejlesztésével kapcsolatos állami beruházásról állapít meg: az emberi tőkébe való beruházás sem okvetlenül az állampolgárok adójából megy végbe, hanem lehetséges profitot hozó üzleti vállalkozásként is.

20. Viszont amennyiben az emberi tőkébe beruházó aktor az állam, s éppígy olyankor, amikor egy vállalat az, akkor a 12. tézis kérdése kiegészül egy másikkal: ki a beruházásból előállított emberi potenciál tulajdonosa?

21. A tulajdon kérdését azért kell nyomatékkal felvetni, mert az állam vagy egy vállalat által az ember potenciáljának kiképezésébe fektetett tőke adott esetben szervesen épül bele az érdekelt személy testébe és lelkébe, elválaszthatatlanul attól, ami benne fizikai és szellemi adottságként eleve létezett. Márpedig a tulajdon mindenekelőtt rendelkezési jogosítványt jelent, s ez az emberi potenciál esetében felveti a kérdést: az adottság hordozója-e, aki a szétbonthatatlan képződmény teljességével rendelkezik, vagy pedig az, aki a kiképezésbe tőkét fektetett.

22. Végül egy további kérdés, amellyel a 12. és a 20. tézis kiegészül: ki az emberi tőke üzemeltetésének haszonélvezője?

23. A három kérdésre adható válasz egybeesése csak elvont lehetőség. Két képletet ismerünk, amelyben ez az elvont lehetőség megvalósul:

– a magánszemély a maga adottságainak a kifejlesztésébe a maga megtakarítását ruházza, saját kifejlesztett potenciáljával maga rendelkezik, és az így felhalmozott tőke haszna is az övé;

– a totális állam úgy ruház be az emberi tőkébe, hogy a gyártott emberi potenciállal totálisan rendelkezik, s ezúton biztosítja a maga számára a személyekben lekötött tőke haszonnal való megtérülését.

24. Az emberi tőkével való gazdálkodás meghatározó dilemmája: minél magasabban kvalifikált emberi potenciálról van szó, annál nagyobb tőke lekötését igényli a gyártása – másfelől annál nagyobb autonómiát az üzemeltetése. Márpedig a humán fejlesztés költségeinek az egyénre terhelése (a 17. tézis érvényénél fogva) a célra fordítható tőkét apasztja el, a totális állam pedig az autonómiát.

25. A XX. századi szocializmusok mindkét változatának sikere is és kudarca is azzal volt kapcsolatos, hogy ennek a dilemmának a megoldására tettek kísérletet.

26. Sikeres időszakában a szocializmus

– bolsevik típusú változata olyan gazdaságpszichológiai szerkezetet épített ki, amely – a hivatalnok és a komisszár státusát összekapcsolva a nómenklatúra rendszerében és a demokratikus centralizmus önmegalapozó mechanizmusát működtetve – sajátos feldolgozóipart tartott üzemben, melynek tömegterméke az autonómiát merőben szokatlan módon (az áldozat cinkosságaként) érvényesítő viszonyok rendszere volt³ (vö. a 15. tézissel);

– szociáldemokrata változata úgy tudta kormányzati sikereit a modernizáció érdekeinek és a szocialista értékeknek összeillesztésével elérni, hogy egy kapitalista államban a dolgozó embert tőkeként menedzselte: miközben kiépített egy jóléti államot, tulajdonképpen nem tett mást, mint igazgatta a magát bővítetten újratermelő tőke optimális eloszlását a gyarapítandó anyagi tőke és az ugyancsak gyarapítandó emberi tőke között.

27. Kudarcos időszaka azért lépett fel a szocializmusnak, mert:

– a bolsevik típusú változatban kiépült szerkezetek működéséből az idők során mindaz kipusztult vagy lepusztult, ami nem egy totális hatalmi berendezkedés fennmaradásának triviális érdekeit szolgálta;

– a jóléti államról, amely beruházója az emberi tőkének, de nem tulajdonosa és nem is haszonélvezője (vö. a 12., a 20. és a 22. tézissel), kitűnt, hogy nem valósulhat meg a beruházónak profitot hozó üzleti vállalkozásként (amint ennek elvont lehetőségét a 19. tézis megfogalmazza), s így a vele kapcsolatos tapasztalat megalapozta a gyanút, hogy itt (a 10. tézis állításával szemben) mégis a felhalmozástól vonnak el eszközöket.

28. Annak ellenére, hogy a két szocialista képlet csak katalizált egy tendenciát, amely nem belőle, hanem a 8. tézisben bemutatott kényszerűségből fakadt, kudarcukra ráépül egy neoliberális reneszánsz igénye.

29. Az igény úgy fogalmazódik meg, mintha a lezárni kívánt időszakban pusztán arról lett volna szó, hogy (a Keynes által felismert összefüggések mentén) biztosítsák a lakosságnak a gazdaság működtetéséhez nélkülözhetetlen vásárlóerejét, most pedig (neoklasszikus felismerések mentén) arról, hogy a fogyasztást vissza kell fogni a felhalmozás javára. Valójában a 10. tézisben megfogalmazott (s mellesleg ugyancsak neoklasszikus) felismerésnek igénylik az érvényrejuttatása helyett a visszavételét.

30. Hogy az emberre való ráfordítás drasztikus visszafogásának igénye előállt, ezt előmozdíthatta, hogy a radikális megszabadulás lehetőségét ígérte a szocializmussal együtt az általa kezelt dilemmától (24. tézis) is két új gyakorlat az emberi tőkével kapcsolatosan.

31. Az első ilyen új jelenség az elme-elmenés (brain-drain) gyakorlata, amely lehetővé teszi, hogy egy nemzetgazdaság anélkül húzzon hasznot emberi erőforrásból, hogy kifejlesztésére a szükséges tőkét e nemzetgazdaságon belül akár háztartások, akár vállalatok, akár pedig az állam ráfordította volna. Ezzel látszólag mintha visszatérne a második modernizáció előtti kapitalista gazdasági rendszernek az a lehetősége, hogy az emberi erőforrást úgy kezelje, mint ami gazdasági erőfeszítésektől függetlenül áll rendelkezésre (vö. a 4. tézissel).

32. A visszatérés a XX. század végén az emberi potenciállal a XIX. században folyatatott gyakorlathoz pusztán látszólagos, mert nem váltak újra hatékonnyá olyan mechanizmusok, amelyek a gazdasági rendszer működését újra függetleníthetnék az emberi feltételektől, sőt, az információgazdálkodás előrehaladásával ez a függés egyre nagyobb fokú lesz.

33. Az egyre kevésbé nélkülözhető emberi erőforrást egyes országok azért tudják anélkül üzemeltetni, hogy gyártanák, mert más országok valamikor gyártották, anélkül, hogy – az elmenő elmét – maguk üzemeltethetnék. A brain-drain a potyázást (vö. a 17. tézissel) egyénköziből államközi méretarányúvá teszi, miközben az elme-elmenés Kelet-Európából és egyáltalán keletebbről tart általában nyugatabbra, a vágyott célállomásként pedig lehetőleg az Egyesült Államokba.

34. E potyázás keretében a gyártó és az üzemeltető ország között a külkereskedelemnek és a zsákmányolásnak egy különös elegye közvetít: az emberi potenciál társtulajdonosai (vö. a 21. tézissel) közül az egyéntől, aki az emberi potenciálnak testet ad, megvásárolják az árut – az államtól pedig, amely az emberi tőkébe annak idején a beruházást eszközölte, elcsábítják.

35. Mind a "potyázó", mind a "balek" pozíciójában ezúttal egyének helyett államok találják magukat, de a pozíció őrájuk ugyanazt a magatartást kényszeríti: a maguk ráfordításainak csökkentését, hogy a többiekének a hasznát élvezzék. Ezzel a világnak az féltekéje, amely a brain-drain haszonélvezője, éppúgy mint az, amelyik az elme-elmenésnek kárát vallja, azzal lépne az információgazdálkodás századába, hogy e gazdálkodás legfontosabb eszközében (vö. a 14. tézissel) a legsúlyosabb hiányra kárhoztatnák egymást.

36. E várható hiány áthidalásának új lehetőségét látszik ígérni a 30. tézisben jelzett másik új gyakorlat: a XX. századvég társadalmainak kettéhasadása elitre és tömegre; ez nemcsak hatástalanítja a századnak azt a jellegzetes tendenciáját, melynek ígérete még az volt, hogy egyre szélesedő középosztály olvasztja magába az elitet is és a tömeget is, hanem a visszájára fordított tendencia a rohamos tempóban kettébomló középosztály teljes felszámolódásával fenyeget.

37. Az új tendencia a társadalmat úgy hasítaná ketté, hogy egy elit pólusán koncentrálódna a magasan kvalifikált emberi potenciálnak gyártásához szükséges tőke is és üzemeltetéséhez nélkülözhetetlen autonómia is (vö. a 24. tézissel), a tömeg pólusán pedig mindkettőnek egyetemes hiánya.

38. Az új kettéhasadás nem reprodulálja azt a XIX. századit, amelyben a középosztály elitre és olyan tömegre bomlott, amely egyre növekvő mértékben lett belekényszerítve a termelésébe és kirekesztve a fogyasztásából ugyanazon javaknak. Marx prognózisa szerint ennek az ellentétnek kellett volna rákényszerítenie a jelzett tömegből kifejlődő osztályt a mondott tendencia forrásának, a kapitalizmusnak a megdöntésére.

39. A társadalom új kettéhasadása a kiképezetlen tömeget a termelésből éppúgy kirekeszti, mint a fogyasztásból – a második modernizáció tendenciája (vö. a 8. tézissel) úgy jutna érvényre, hogy a termelést egy kiképezett elit végezné.

40. A kapitalista piacgazdaság számára az tenné lehetségessé is és szükségessé is a tömeg ilyen történelmi példa nélkül való egyetemes kirekesztését a gazdálkodásból, hogy ez átalakult tanulatlan tömegek alkalmazásának teret nyujtó anyaggazdálkodásból jóval kevesebb, de kiképezett munkát igénylő információgazdálkodássá.

41. Ugyanez a fejlemény teszi azonban lehetetlenné is azok elkülönítését, akiken az emberi potenciált kiképezik, azoktól, akiken nem, minthogy az információgazdálkodásban hasznosuló emberi potenciál nem meghatározott személyek tulajdonsága, akik másoktól elkülöníthetőek lennének, hanem közöttük megnyilvánuló viszony (vö. a 15. tézissel).

42. A 30. tézisben jelzett két új jelenség egymás komplementerének bizonyul: az elme-elmenést (31. tézis) kihasználva egy társadalom odavonzza a tanult elitet – a kettéhasadásával (36. tézis) kitaszítja a tanulatlan tömeget.

43. Minthogy az információgazdálkodás humán feltételét (14. tézis) a második modernizációétól eltérő eljárással a két komplementer gyakorlat közül egyik sem biztosítja (vö. a 35., ill. a 41. tézissel), a 30. tézisben jelzett ígéret nem teljesül: nincs mód arra, hogy a társadalom megtakaríthassa, hogy szembenézzen az emberi tőkével való gazdálkodás meghatározó dilemmájával (24. tézis). Ennek alternatívája csak a modernizációnak egyáltalán való beszüntetése.

44. Azt a társadalmat, amely elutasítja ezt az alternatívát, az 1. tézisben idézett Schumpeterrel szólva csak ízlés és terminológia kérdése lesz kapitalizmusnak nevezni vagy sem: egyfelől emberi tőkével mint tőkével kell optimálisan gazdálkodnia – másfelől ennek érdekében hasznosítania kell azokat a tapasztalatokat, amelyeket e gazdálkodás dilemmájának kezelése (vö. a 26. és a 27. tézissel) során a XX. századi szocializmusok halmoztak fel.

Jegyzetek

A fenti tézisek kifejtését és érvekkel való alátámasztását lásd a szerző Emberi potenciál mint tőke: Bevezetés a gazdaságpszichológiába c. monográfiájában (Aula, 1998), továbbá Quo vadis, tovaris? A modernizáció útjáról és a rajta vándorló emberről c. tanulmánygyüjteményének I. kötetében (Scientia Humana, 1995); e tanulmányok három frissebb keletűvel bővülve jelentek meg az Általános gazdaságpszichológia: Egyetemi tankönyv (Szeged: JATE Press, 1997) c. munka szöveggyűjteményi részében. E Tézisek továbbgondolt változatát képezik annak a szövegnek, amely a Modernizációs Charta mellékleteként megjelent (Tézisek az emberi tőkéről. Fizikai Szemle, 1997/2. 72-74.)

¹ A szót itt nem a Marx elmélete és a reá hivatkozó ideológia által használt értelemben alkalmazom, hanem valamilyen – anyagi vagy emberi – potenciál olyan használatát értem rajta, amely nem jár együtt e potenciálnak nem hogy aktív megtermelésével, de még annak a lehetőségnek a meghagyásával sem, hogy ez magától újratermelődjék.

² Lásd ezekről az összefüggésekről Etika és gazdaság: Ne érvényesüljön erkölcsi szempont a gazdaságin kívül! címmel, a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásomat (Magyar Tudomány, 1993. 8. sz. 967-971.)

³ A szerző fentebb hivatkozott tanulmánykötete, egyetemi tankönyve és monográfiája egyaránt tartalmaz "A második modernizáció bolsevik típusú változata" című fejezetet; az egymást követő szövegek fokozatosan továbbépítenek egy, a "létezett szocializmus" képleteire a gazdaságpszichológia szempontját alkalmazó vizsgálódást, amelyben részleteiben megmutatkoznak az ismert alakzatoknak e kevéssé ismert összefüggései.

Dramatizált esszé egy drámaírótól. A szatirikus színdarab főszereplője kitaszított értelmiségiből államfővé válik, s közben elveszíti korábbi kritikai attitűdjét, s a gazdasági és politikai nagyhatalmak szolgálójának szerepében találja meg történelmi szerepét.Első felvonás, első szín

Kávézó Manhattan észak-nyugati részén, nem messze a Columbia Egyetemtől. Grovel Havel hétköznapi viseletben, a New York Review of Books folyóirat szerkesztőjével és az újbaloldallal szimpatizáló egyik professzorral üldögél, kávéját kavargatja, cigarettája Jean-Paul Belmondót idézve csüng a szájában.

G. H.: A kommunizmusban semmi nem működik, pedig mindenki végzi a dolgát. A munkások színlelik a munkát, a rendszer pedig úgy tesz, mintha fizetne érte. Ez az ellenállás egy formája – cseh módra.

Szerkesztő: Borzasztó nehéz lehet sztálinista rezsim uralma alatt dolgozni.

G. H.: Mindent ellenőriznek: a rádiót, a tévét, a könyvkiadókat. Egy pár kisstílű káder kezében vannak az írószövetségek és a nagyobb lapok is. De azért élünk, hála a nyugati szolidaritásnak.

Professzor: Nem az a spekuláns Soros pénzeli a cseh disszidenseket?

G. H.: Mégis mit vár? Amikor az ember egy totalitárius szörnyeteggel áll szemben, onnan fogad el támogatást, ahonnan tud. Az Egyesült Államokban megengedhetik maguknak a luxust, hogy megkérdőjelezzék egyik-másik alapítvány tisztaságát, nekünk viszont mindegyikük támogatása – létszükséglet.

Szerkesztő: A baloldal ebben az országban kettős mércével mér. Elítéli az USA indokínai politikáját, de rendre tartózkodik a szovjetek Kelet-Európában elkövetett visszaéléseinek bírálatától.

Professzor (ingerülten): Ez nem igaz.

G. H. (széles mosollyal): Ugyan már, ön is tudja, hogy van ez. Én persze rokonszenvezem a diáklázadással meg az amerikai polgárjogi mozgalommal. Ez ugyanaz a szabad szellem, mint annak idején, 68-ban Prágában. Azonosultunk Párizzsal, Berkeley-vel; mindnyájan az utált, régi tekintélyelvvel szemben harcoltunk. A szabadságjogok körül forgott minden. Csak hát Nyugaton könnyebb fegyvert fogni. Ez azért demokrácia, az atrocitások ellenére. Jól ismerem (biccent a professzor felé) a kapitalista demokráciákat.

Szerkesztő: A kommunisták alapvetően "burzsoák" a mi demokratikus értékeink nélkül.

G. H. (mosolyog): Imádják a régi palotákat, a csokornyakkendőket meg a szép ingeket, s kezüket-lábukat törik egy vidéki dácsáért. Miközben persze elítélik a másként gondolkodó értelmiségiek "burzsoá életmódját". Nyálukat csorgatják a jó öreg arisztokrácia nádszálkisasszonykái után… Bunkó kommunista majmok.

Szerkesztő: Mennyi ideig volt a Gulágban?

G. H. (fészkelődik a székén, hezitál): Hmm, börtönben, nem koncentrációs táborban… úgy négy hetet.

Professzor: Megkínozták?

G. H.: Inkább pszichológiai nyomást mondanék: faggatózás, folyton ugyanazok az unalmas kérdések. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem írhattam és olvashattam, s a barátaimmal sem beszélhettem.

Szerkesztő: Akár a chilei titkosrendőrség… Amelyet Washington juttatott hatalomra.

G. H. (töpreng a válaszon): Hát, van benne valami. A diktatúráknak megvan a maguk logikája.

Első felvonás, második szín

Prágai kávéház, 1989-ben. G. H. négy barátjával: egy zenésszel, egy újságíróval, egy filozófussal és egy szabadúszó, emberjogi aktivista íróval beszélget.

G. H.: Úgy buktak meg, ahogyan a fa dől ki, amelynek elrodhadtak a gyökerei: dicsőség és részvét nélkül. A nép csodálatos volt. Az utolsó pár hét eseményeire nem volt még példa a világtörténelemben. Milliók békés tüntetésének hatására a rezsim visszavonulót fúj… s végül elismeri bukását és átadja a hatalmat. Bársonyos forradalom. Salud! (Megemel egy pohár whisky-t, a többiek követik példáját.)

Zenész: Ünnepi koncertet adunk. Végre azt játszhatjuk, amit szeretnénk, s ott, ahol mi akarjuk. Szabadon utazhatunk, olvashatunk és beszélhetünk. Eddig azt gondolták rólunk, hogy csak azért, mert fizetést kapunk és van állásunk, nem gondolkodunk, csak játszuk, ami a kottában áll… De most végre meg lesz mindenünk…, szabadság, civilizált életkörülmények…, ugyanúgy, mint Nyugaton.

Újságíró: Aha, talán. De most majd a nagy amerikai, angol és német cégek által kiadott zenékkel, videó- és magnókazettákkal kell versenyre kelniük. Amúgy igaza van. Az ember inkább éhezzék, semmint hogy az állam vályújából kanalazzon, s tovább írja a hazugságokat a pártsajtóba.

Filozófus: Remek alkalom kínálkozik most a dolgok megváltoztatására; olyanná varázsolunk mindent, mint Svédországban vagy Németországban…, jóléti állam és szabadság. Mostanában egyik gyűlésről a másikra járok. Elképesztő, ahogy az emberek szomjaznak a beszélgetésekre, a dolgok megvitatására. Mindenféle nézet felbukkan: liberális, nacionalista, demokratikus szocialista… A szabad piac, a hajdani földbirtkosok vagy a háború előtti jobboldal hívei egyaránt hallatják hangjukat.

Szabadúszó író: Talán nekünk is lesz egy Margaret Thatcherünk vagy egy Ronald Reaganünk. ők a leghíresebb nyugati politikusok. (Némi rosszalló arckifejezés, nevetés.)

Filozófus: Magától értetődik. ők voltak a legkeményebb antikommunisták… "Ellenségeink ellenségei a barátaink." A legtöbb ember azonban semmit sem tud a Nyugatról, s ezért megint meglopják majd őket, ha nem ismerik ki magukat elég gyorsan.

G. H.: Mi az, csak nem nosztalgiát érzek a hangjában a bukott rezsim iránt? A saját kezünkben van végre a sorsunk – nem könnyelműsködhetünk! Ünnepelhetjük a függetlenségünket, de észre kell vegyük azt is, hogy része vagyunk – mármint a kultúránk, a szokásaink révén – a Nyugatnak. A kommunizmus előtt a nyugati civilizációhoz tartoztunk, nem a szlávhoz.

Szabadúszó író: Vagyis szakítsunk Szlovákiával?

G. H. (elutasítóan legyint): Szó sincs róla. Szlovákiával a kapcsolataink a történelemben gyökereznek. Mi majd irányítunk, ők pedig követnek bennünket.

Első felvonás, harmadik szín

Kávézó Washington D. C.-ben. G. H. kongresszusi tagok és tanácsadóik egy csoportjával ül egy asztalnál.

Képviselő délről: Csodálatos beszéd volt, Grovel! Megengedi, ugye, hogy a keresztnevén szólítsam?

G. H.: Persze, hisz’ így hívnak. (Kedélyes nevetés.)

Képviselő délről: Tudja, amit a marxizmus materializmusáról kifejtett, telitalálat volt. Emlékszem, amikor szegény gyerekként a papa farmján éltem, lelkesítettek a helyi lelkész hasonló leckéi arról, hogyan győzedelmeskedik a lélek a testi szükségletek felett. Mivel sokszor éheztünk, nagy hatással volt rám ez a tanítás.

G. H. (kissé kellemetlenül érzi magát, mozgolódik): Ki tudja… talán ha majd elnök leszek, a szónokolni fogok… (mindenki nevet)

Szenátor New Yorkból: Igazán remek fordulat volt a marxi dialektikát fejreállítani: "A tudat határozza meg a létet, s nem fordítva."

G. H. (mosolyog): Aha. Az ötvenes években egy orosz író "Nem csupán kenyérrel" címmel írt egy könyvet, amely érzékeny pontra tapintott. (Unottan bekap egy falat véres bélszínt.)

Képviselő nyugatról (egy szelet kenyér után nyúl): Hát, bizonyos fokig egyet értek. De azért fizikai táplálék nélkül sem mennénk messzire.

G. H.: Természetesen ez csak hasonlat volt…

Képviselő Texasból: Tudja, Grovel, nagyra tartjuk, hogy értékeli demokráciánk szépségeit. Vannak persze problémáink a nagyobb városokban, de ön ezt úgyis jól tudja. Mindenesetre valamennyi demokrácia közül a miénk a legtökéletesebb, s tudjuk, hogy mint kritikus értelmiségi, ön nem külföldi segélyek érdekében hízeleg.

G. H. (elkomolyodik, tekintete őszinte): Beszédem minden szavát komolyan gondoltam. Nem lehet az embereket csupán osztályhelyzetük vagy osztályérdekeik alapján megítélni. Vannak ennél alapvetőbb szellemi és kulturális jellemzőik is.

Mindenki egyszerre: Ahogy mondja.

Északnyugati képviselő: Fogadok, egy csomó mindent újjá kell építeniük. A kommunisták mindent porrá zúztak. Hallottam, hogy amikor valamelyik szovjet gyártmányú repülőgéppel utaztak, a jegyhez ejtőernyő is járt…

G. H. (nevet): Ha az nem is, de párnát azért ajánlatos vinni, hogy legyen mire leülni. (Mindenki nevet.)

Északnyugati képviselő: Ha kellemesebbé akarja tenni a repülőútjait, csak szóljon, s összehozom egy barátommal a Boeingnél.

Képviselőnő Közép-Nyugatról: Uraim, ez nem a megfelelő alkalom ilyesmihez.

G. H. (átveszi a képviselő névjegykártyáját): Nem felejtem el. Nagyra becsülök minden támogatást, amelyet az Egyesült Államok nyújt a kommunista iga levetéséhez. S ezen nemcsak az anyagi javakat értem…, egy működő demokrácia erkölcsi buzdítása legalább olyan fontos.

(Mindenki G. H.-ra emeli poharát, skandálni kezdenek: "Grovel, Grovel.")

Képviselő délről: "Az erkölcs határozza meg a létet." Így is lehet mondani, nemdebár?

(G. H. bólogat.)

Második felvonás, első szín

Elnöki palota. G. H. kigombolt nyakú pólóban, arannyal futtatott falak között, egy újságokkal teli íróasztalon ül, finoman metszett kristálycsillár alatt. Tanácsadói szintén pólót és divatos farmert viselnek, időnként viccelődnek.

G. H. (cigarettázik): És hol van az udvari bolond meg az ajtónálló? (Végigméri a pazar berendezést, ironikusan mosolyog.) Ez hát a bársonyos forradalom… (A tanácsadók nevetnek.)

Első tanácsadó: A jómódú, kapitalista életvitel mintapéldányai vagyunk.

Második tanácsadó: Nem a forma, hanem a tartalom az, ami számít.

Harmadik tanácsadó: A demokraták számára semmi sem lehet túl jó.

Negyedik tanácsadó: De mit fognak szólni ehhez a volt trockista barátaim Párizsban?

G. H. (rágyújt): Majd hozzászokunk. Az elnök lakjon csak az elnöki palotában – ezt várja el a közvélemény. Belenyugszunk. Legfeljebb estéről estére váltogatom a hálószobáimat, amíg meg nem szokom. (Felrakja a lábát az asztalra és pöfékel.) Mi a mai menetrend?

Első tanácsadó: Találkozás a Volkswagen cég egyik vezetőjével: Skoda-részvényeket akarnak venni.

Második tanácsadó: Földjeiket visszaigénylő hajdani földtulajdonosok delegációja kér bebocsátást.

Harmadik tanácsadó: A Vatikán képviselője is itt van: az egyházi ingatlanokat követeli vissza – felújítva…

Negyedik tanácsadó: Két munkanélküli nő jelentkezett be a Színészszövetségétől. Azt szeretnék, hogy újra vezessük be a színházak állami támogatását. Mellesleg nagyon csinosak.

G. H. (mosolyog): Kezdjük a színészekkel. Hozzájuk értünk a legjobban. (Két csinos nő lép be. G. H. az üdvözlésükhöz feláll, a tanácsadók is felállnak, néhányuk láthatóan ismeri őket.)

G. H. (kedélyes, de mosolya ironikus): Üdvözlöm önöket a nép elnökének palotájában. Foglaljanak helyet. (Hanyagul ül az asztal szélén.)

Első színésznő: Köszönjük, hogy ilyen gyorsan válaszolt a beadványunkra. Ne haragudjon, hogy ilyesmivel zaklatjuk, de tudja, a színház világa haldoklik; az állami támogatás megvonása volt a kegyelemdöfés. A színésztársadalom több mint 80 százaléka munkanélküli.

Második színésznő: Amikor a Kulturális Minisztériumba mentünk, ott azt mondták, felejtsük el a régi sztálinista szisztémát. Szabadok vagyunk, keressük meg a saját pénzünket.

Első színésznő: Tudja, Grovel úr, mindannyian küzdöttünk a sztálinista cenzúra ellen. Miután aláírtam a Helsinki petíciót, hosszú ideig nem kaptam eljátszható szerepet…

G. H. (közbevág): Tudom, tudom. Volt egy barátnőm az önök társulatából. Mindent elmesélt. (Mosolyog.) Bár nehéz idők voltak, mégis sikerült egymásnak szép perceket szereznünk. Együtt ettünk…

Első színésznő: Nekünk még a Soros Alapítvány pénzéből se jutott. Valahogy mindig ismertebb ellenállók kapták…

G. H. (észreveszi a mondat élét, kissé bosszúsan): Nézzék. Változnak az idők. A szabadságnak ára van, s ha tényleg olyanok akarunk lenni, mint a Nyugat, nem lehet, hogy állam bácsi oldjon meg mindent. Régen persze az állam pénzelte mindazt, amit cenzúrázhatott.

Első színésznő: Nehezen követem. Az egy kommunista állam volt, ez viszont demokratikus állam. Cenzúra nélkül is lehet támogatni.

G. H. (közbevág): Persze, persze (zavartan mosolyog). Nézzék. Beszélek a minisztériummal, hátha lehetséges valamiféle konszolidálás. Azért mégis azt ajánlom, nézzenek valamilyen magánforrás után is. Tudják, az Egyesült Államokban a kulturális tevékenység nagy részét a vállalatok finanszírozzák. Beszéljenek a Volkswagennel. És Sorossal. Miért is ne?

Első színésznő: A kommunista rezsim bukása után lelépett.

G. H. (az órájára tekint): Adják meg a telefonszámukat az egyik tanácsadómnak, és összehozunk még egy találkozót a minisztériummal. Ígérem, minden rendben lesz. (Megkönnyebbülten sóhajt, amikor elmennek.)

Első tanácsadó: Az ilyen elvarázsolt művész-bűvész alakok még mindig a múltban élnek. Nem gondolja?

(A többi tanácsadó figyeli G. H. reakcióját.)

G. H.: Igaz, vannak problémáink, de mindannyian tudjuk, hogy az átmenet nagyon bonyolult. Ezek csupán apró nehézségek a fellendülés előtt. Sok víz folyik még le a Moldván, mire mindenen túl leszünk. (A tanácsadók egyetértően bólintanak.) Különösen a piacgazdaság kulturális ügyei…, azok felettébb kényes esetek.

G. H. (megint csak irónikusan): Hívja be azt a német elvtársat, aki a Volkswagentől jött. Vele könnyebb dolgunk lesz. Ha a német tőkét és technológiát ötvözzük a cseh szaktudással, csodákra leszünk képesek.

Első tanácsadó: És a kinti bérnek csupán egy ötödével kell számolni.

Második tanácsadó: Piacot is találnak majd.

Harmadik tanácsadó: Megvetjük a lábunkat a Közös Piacon.

Kórusban: A Nyugat részévé válunk!

Második felvonás, második szín

Kávéház Prágában. A két színésznő két író társaságában szürcsölgeti kávéját.

Első író (az apróhirdetéseket nézegeti az újságban): A Lakáshivatal visszajuttatta a bérházat, amiben lakom, egy volt náciszimpatizánsnak, akinek első dolga volt a négyszeresére felemelni a lakbért, s megpróbált kidobni néhány öreget, akik már vagy 30 éve laktak a házban.

Első színésznő (az újságot olvasgatja): Itt van egy lakás – csak neked: "műterem az óvárosban", csupán 500 $-ért havonta.

Első író: Egyhavi fizetésem!

Második színésznő: Ja, a szabadság ára, édes fiam. Grovel is megmondta.

Második író: Mit is mondott pontosan?

Első színésznő: Azt, hogy kopogtassunk a Volkswagennél vagy a McDonald’snál, hátha támogatnak.

Második író: Miért nem próbáltok meg bekerülni a pornóipar vérkeringésébe? Úgyis "széles látókörű, szakmailag fejlődni vágyó" színésznőket keresnek.

Első színésznő: Egyáltalán nem nevetséges. Az egyik balett-táncosnőnek is hakniznia kell, hogy az albérletét ki tudja fizetni.

Első író: Na és ki olvas még manapság könyvet? Az egyik könyvárus barátom mesélte, hogy raktárban kell tárolniuk Grovel legújabb könyvét, a Tudat és létet, hogy legyen hely a polcon az új Stallone- és Schwartzenegger-videóknak.

Második színésznő: Ennyit a tudat és a lét viszonáyáról…

Második író: Hát igen. Bárki, aki tud valamilyen tulajdonosi jogcímet kreálni s kap egy tanúvallomással alátámasztott igazolást arról, hogy ártatlan politikai menekült, visszajön és követeli valamilyen múltbéli ingatlanját.

Első színésznő: A McDonald’s tárgyalásokat folytat a püspökkel a katedrális részleges bérbevételéről.

Második író: Hamarosan jön a Pápa is, hogy misézzen és mozgósítsa a hívőket. Hosszú ingatlan-visszaigénylő listát is hoz magával, megelőzendő, hogy az amerikaiak és a németek mindent lenyúljanak.

Első színésznő: Még az is lehet, hogy a Disney megveszi a Nemzeti Színházat.

Második színésznő: Miért, nem hallottad még, hogy diszkó lesz belőle? Az orosz maffia és a New York-i ingatlankereskedők egyik csoportja vásárolja fel. A kábítószerpénzeket itt mossák majd tisztára.

Első író (gúnyosan): Szóbeszéd. A lényeg az, hogy alkalmazkodni kell az új idők új dalaihoz. Dezodorok reklámszlogenjeit fogom írni.

Első színésznő: Csupa émelyítő illat. (Turistacsoport halad el mellettük, az egyik túrista le szeretné fényképezni őket, de nem reagálnak.)

Második színésznő: Lehet hogy pénzt kéne szednünk a turistáktól a pózolásért: "maradvány munkanélküliek a kommunizmusból".

Első író: Á, nem jó, ezek amerikaiak. Legyen inkább: "vállalkozóvá lett hajdani szabadságharcosok".

Második színésznő: Vagy áruljuk gyermekek pornóképeit a jó öreg, erkölcsös briteknek.

Második író: Felhívod Grovel tanácsadóját? Talán elküld turnézni, feltéve, persze, ha befekszel az ágyába.

(Első színésznő füstöt fúj az író arcába.)

Második felvonás, harmadik szín

Elnöki palota.Grovel kigombolt, hajszálcsíkos inget, lazán kötött nyakkendőt és elegáns nadrágtartót visel. Tanácsadóin öltöny és nyakkendő van. Titkárnője, irodavezetője és hivatalsegédje fel-alá járkálnak az irodák és Grovel között. Mindenféle hivatali iratokat visznek aláírásra, ki-be kísérgetik a látogatókat.

Titkárnő: Olc asszony szeretné látni önt, elnök úr.

(Grovel feláll és int neki. Elegáns, ötvenes-hatvanas éveiben járó nő, ezüstös hajjal)

Olc asszony: Grovel, mennyire örülök hogy látom. Mikor is találkoztunk utoljára? Azon a felső East Side-i adománygyűjtő gyűlésen, ahol azok a Béke és Demokrácia-típusú emberek meg dúsgazdag zsidó befektetési ügynökök jöttek össze?

G. H. (hűvösen, üzletiesen): A memóriája jó, de kissé szelektív. Miben segíthetek?

Olc asszony (egyenesen Grovel szemébe néz): Ingatlanokra nyújtunk be igényt. A kommunisták elkobozták a földjeinket s minden más vagyonunkat, a prágai családi birtokainkkal együtt.

G. H.: Ezt már megvizsgálta a tulajdonjogok helyreállításával foglalkozó bizottságunk.

Olc asszony (mint tanár a diákhoz): De drága Grovelem, még csupán az elején vagyunk. Ön jól tudja, hogy még mindig milyen sok a hatalmon lévő régi, vonalas kommunista. A szokásos bírósági procedúra évekig is eltarthat. (Felemeli a hangját, felháborodottan.) És ez idő alatt azok az állami gazdák továbbra is a mi földjeinken élősködnek majd.

G. H. (kissé kötekedően): Azt akarja, hogy kihúzzam alóluk a földet?

O. A. (fagyosan néz Grovelre): Nézetem szerint, a Világbank és az Egyesült Államok kormányában tevékenykedő barátaink feltétlenül pozitív jelként értékelnék, ha a kormány valódi változásokat eszközölne a piacgazdaság visszafordíthatatlanná tétele érdekében.

G. H. (sóhajt egyet): Igaza van: fontos, hogy megfelelő jelzéseket adjunk az EGK-nak. Fontolóra veszem egy elnöki rendelet kibocsátását.

O. A.: Ön nagyon okos, elnök úr. A nép szeretni fogja. Ha kész lesz a kastélyunk, meghívjuk vacsorára.

G. H. (magában mormol): A "jó társaság" már szeret.

A nő kimegy. Közben Grovel behívatja a titkárnőt és diktálni kezdi a rendeletet "az egykori földtulajdonosok jogairól birtokaik visszaigénylésére, hogy előkészítsék a földeket a vetéshez". Az irodavezető bejelenti a pénzügyminisztert, Klaus Louce-t. A hivatalsegéd bevezeti az irodába.

K. L.: Jó reggelt, elnök úr. Itt van a privatizálásra váró vállalatok listája.

G. H. (a listára pillant): Minden benne van a vízen, a levegőn és talán az járdákon kívül. (Kissé gúnyosan.) Ezek hogy maradhattak ki?

K. L.: Azon vagyunk, hogy találjunk egy magántulajdonban lévő vízművet, de annak, amelyre Angliában bukkantunk, rekordmagasságú a kólibaktérium-szennyezettsége és csillagászatiak az árai….

G. H.: A hatékonyságot természetesen egyensúlyba kell hozni a közegészségügy szempontjaival.

K. L.: A vállalatokat hamarosan árverésre bocsátjuk: 50% lesz a külföldi vevőké, 50% pedig a munkavállalóké.

G. H.: Hogyan működik majd a rendszer?

K. L.: A dolgozók megkapják a részvényeket, de a cégeket a befektetők irányítják – felvétel, kirúgás stb.

G. H.: Rendeben. És mi a helyzet az árral?

K. L.: Az ár másodrangú kérdés, elnök úr. Ha a vállalatok bekerülnek a piacra, visszavonhatatlanul a kapitalizmus útjára lépünk. A jó irány az, ha olcsón adunk el, és fenntartjuk a jó viszonyt a németekkel és az amerikaiakkal.

G. H.: Ez egyúttal a NATO-ba és az Európai Közösségbe való bejutást is jelenti. Támogatom. (Kezet ráznak. Ahogy KL elhagyja a színt, Grovel magában motyog.) Mintha valamit is számítana. Már a tegnapi lapokban bejelentette a privatizációt.

A titkárnő egy cseh nacionalista csoport pártvezetőjét jelenti be, aki határozott léptekkel jön be; megölelik egymást.

Otto Bendic: Üdvözlöm, elnök úr.

G. H.: Hagyjuk a formaságokat. Mit ötlöttél ki?

O. B.: A szlovákok érzelgős nacionalizmusa és kisebbségi komplexusa tönkre fogja tenni az országot.

G. H. (elgondolkodva): Túl közel Oroszországhoz és túl messze a Nyugattól.

O. B.: Azt állítják, hogy minden kormánytámogatást elhappolunk, s hogy felszámoljuk a hadiiparukat.

G. H. (feláll székéből és nagy léptekkel fel-le jár a szobában nyakkendőjét simítgatva): Menjenek csak a saját fejük után. De ez egy tragédia! Hiába próbáltam elmagyarázni nekik, hogy az átmeneti időszak milyen fájdalmas lesz mindannyiunknak, s hogy ebből nekik is ki kell venni a részüket.

O. B.: Csak arról tudnak beszélni, hogy a gazdaságuk a hadiiparon alapszik. Meg hogy a munkanélküliség megkétszereződött.

G. H. (ásít, ábrázatán unalom jelei): Nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk rávenni őket, hogy maradjanak velünk. Végtére úgyis ők döntenek, legfeljebb majd el kell viselniük a szétválás következményeit. Nekünk itt van Németország; nincs is rájuk szükségünk.

O. B.: De a különválás a mi területünket is kisebbítené.

G. H. (arckifejezése komoly, megfontolt): Igen, ez tragikus lesz… Leragadtak a régi, sztálinista modellnél: nehézipar, fegyverexport… Nem emberségesebb-e ennél még az is, ha több a munkanélküli, viszont kevesebb a gyilkos eszköz? A helyzet tragikus. (Megsimítja selyem nyakkendőjét, majd az asztalt megkerülve kivezeti Otto Bendic-t a szobából. Monológja közben körbe-körbe járkál az irodában.) Annyi minden megváltozott. Ki gondolta volna hogy pont mi, demokraták a NATO-ért fogjuk elhagyni a Varsói Szerződést, és inkább leszünk kisfiúk Németország mellett, mint hogy a szlovákokkal maradjunk. A téeszparasztokat kisemmizzük, hogy visszaadjuk a földet a nagybirtokosoknak. (Arca felvidul, hanghordozása ironikus.) A marxisták persze most mondanák a magukét, hogy a politikám, no meg a tudatom a burzsoá létemet tükrözi. De ki törődik velük többé…, nem léteznek. Bármekkora árat is fizet a társadalom, ez másodrendű kérdés. Újra civilizált, nyugati ország leszünk.

Harmadik felvonás – első szín

Prágai gyorsétkezde az egykori kávézó helyén. G. H. régi értelmiségi barátainak összejövetele. Itt van a zenész, az újságíró, a filozófus és a szabadúszó író. Műanyag székeken műanyag pohárból isszák kávéikat a neonlámpák fényénél.

Újságíró: Szóval, elmész Új-Zélandra. Talán a Volkswagen nem fizeti meg a prágai szimfonikusok másodhegedűsét?

Zenész: Valahogy így. De játszhatnék háttérzenét idelátogató olasz üzletembereknek egy nívós bordellóban.

Újságíró: Hát te, mindentudó filozófus barátom, sikerült-e anyádat kommunistából igazi izraeli zsidónak megtérítened?

Filozófus: Felajánlottak egy állást a Negev Egyetemen. Agymosott palesztin foglyokkal kell elsajátíttatnom az új jeruzsálemi zsidó települések erkölcsi normáit.

Újságíró: Igen környezetkímélő eljárás. Sőt, még a titkosrendőrség villanyszámláját is csökkented.

Filozófus: A munkával együtt jár egy rendes lakás is, gyönyörű kilátással a sivatagra.

Újságíró (gúnyosan): Én meg itthon maradok és megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt a bársonyos forradalom elveiért.Tegnap is majdnem meglincseltek a cikkem miatt, amit a könyvtárból eltávolított marxista könyvekről és az egyetemről kirúgott professzorokról írtam. Azt vágták a fejemhez, hogy visszasírom a sztálinizmust.

(A zenész a szomszéd asztalnál ülő tizenéves prostituáltra pillant. A lány ruhája a köldökéig ki van vágva, csizmája combközépig ér.)

Zenész: No lám, az új prágai tavasz. Minden nyílás szellőzik.

Szabadúszó író: Tudjátok, miből fizetem az albérletet? Lágypornó-filmek feliratozását csinálom. Litván serdülőlányok és munkanélküli román focisták szerepelnek bennük.

Újságíró: Micsoda kozmopolita kultúra. Mit gondoltok, mi erről Grovel véleménye?

Mind együtt: Ez a demokrácia ára. (Kissé hosszasan nevetnek.)

(A filozófus kinéz az ablakon, ahol éppen temetési menet halad el… Dudálás és káromkodás hallatszik.)

Szabadúszó író: Ahogy Grovel mondaná: "újra civilizált nép lettünk".

Filozófus: A privatizációt követő létszámcsökkentések és a téesztagok elbocsátása ellenére, a közvélemény-kutatások alapján Grovel még mindig nagyon népszerű.

Zenész: Miért is ne? Minél jobban gyötröd őket, annál jobban élvezik.

Szabadúszó író: Lám-lám, milyen bölcsességekre képes a birkapásztorok leendő hegedűse… Úgy látszik, emigránskám, savanyú a szőlő. Pedig elnökünk tényleg nagy elnök. Megmondta, hogy fel fogjuk támasztani a nemzeti kultúrát, s tessék, elárasztott bennünket a hollywoodi szemét, meg egy középkorú, pocakosodó, sortos angol urakból álló kvartett, amely 60-as évekbeli nótákat énekel fejhangon… Azt is megmondta elnökünk, hogy független politikát folytatunk majd, s íme, koldulni járunk Kohlhoz és össztesszük a kezünket a NATO-uralomért. Grovel tulajdonképpen csodálatraméltó dialektikus.

Újságíró: Ha az amerikai külügyminiszter asszony látogatására gomndolok, erotikus képek jelennek meg a szemem előtt. Albright meghágja Grovelt, míg emez váltig bizonygatja a világnak, hogy ez mennyire más érzés, mint amikor a Medve tette ugyanezt.

Filozófus (merengve, csak úgy maga elé): Hát…, kinek a pap, kinek a papné.

Zenész: És azelőtt?

Szabadúszó író: Megengedhetted magadnak, hogy lakásod legyen. Egy hónap nyaralás, biztos munka és a hatalommal szembeni összetartás jóleső érzése. Most meg? Nyaljuk a nyugatnémetek seggét, három különböző helyen gürizünk, és ráadásul ki is lakoltatnak, hogy jusson szoba amerikai befektetési ügynököknek, akik Prága óvárosában akarják egy letűnt világ kultúrájának levegőjét magukba szívni.

Zenész: Gyógyíthatatlan nosztalgiázó vagy. (Mímeli a hegedülést.) Idézd fel a régi szép időket!

Szabadúszó író: Ha 68-ban nyertünk volna Dubcek-kel, most minden más lenne.

Újságíró: Lenne…lehetne… Felejtsd el Dubceket, Grovelünk van, meg Klausunk és nem Sikünk. Szóval, tedd meg, ami tőled telik! Tanulj angolul és németül, és a megélhetésedért írj a hatalom új embereinek kedvében járó röplapokat! Tudniillik ezt csinálják manapság az értelmiségiek – a szabadpiacon.

Zenész (feláll): Nekem szimpatikusabbak az új-zélandi birkapásztorok.

Filozófus: Én inkább a negevi naplementét kedvelem.

Szabadúszó író: Én meg megkérdezem ott azt a tini prostit, szerezzek-e neki egy tiszta, kanadai diplomatát.

Író: Olyan ez, mintha glasszékesztyűben kéne vécét pucolnod.

Harmadik felvonás – második szín

Elnöki hivatal.Grovel idegesen jár le-fel a következő látogatóra várva. Madeleine Albright-ot jelenti be a titkárnő.

Grovel (Előremegy, hogy üdvözölje, közben megigazítja a nyakkendőjét és hízelgő mosolyt ölt. Kezét előrenyújtja a belépőnek.): Külügyminiszter asszony, mennyire örülök, hogy ellátogatott hozzánk. (Kezet ráznak.)

Albright: Boldog vagyok, hogy oly hosszú idő után megint itt lehetek, bár a város sokat változott. Az a rengeteg autó, a szmog…

Grovel: A jólét ára – már mindenkinek van autója.

Albright: Persze, persze. De térjünk inkább a tárgyra. Készen áll-e kormánya arra, hogy alávesse magát a NATO szabályainak?

Grovel (bölcselkedve): Elsőrendű lehetőség ez számunkra, hogy a Nyugat része lehessünk. A legjobb eszköz arra, hogy megszilárdítsuk demokráciánkat és elkergessük az oroszokat.

Albright (öt másodpercig mosolyog, majd megint mint komoly üzletasszony szólal meg): Biztosítani fogjuk a védelmüket, de ennek ára van: a kölcsönösség. Támaszpontokat létesíthetünk, továbbá rakétákat és nukleáris robbanófejeket telepíthetünk országukba bármikor, ha ezt hadászatilag szükségesnek ítéljük.

Grovel (egy pillanatra összehúzza szemöldökét): Ezt természetesen még meg kell vitatni az országgyűléssel, és…

Albright (a szavába vág): Ez nem irodalmi stílusgyakorlat, Grovel. Ön az elnök, döntse el: akar-e a Nyugat része lenni, vagy sem? A terhek jó részét maguknak kell viselniük.

Grovel (alázatosan): Természetesen. Ne értsen félre. Semmi ellenvetésem sincs, de mégiscsak demokráciában élünk. Össze kell hívnom a pártvezetőket. Biztosíthatom, nem lesz semmi probléma. Függetlenségünkhöz mindennél fontosabb, hogy amerikai vezetés alá kerüljünk a NATO-ban.

Albright (cinizmussal és enyhén leplezett megvetéssel a hangjában): Napjainkban csak egyetlen nagyhatalom létezik, Grovel. Jól döntött. Igaz, nem is volt más választása.

Grovel (halványan elmosolyodik): Szabad akaratunkból döntöttünk így, s a nép túlnyomó többségének támogatását élvezzük.

(Albright felkel, kezet ráznak, majd kimegy.)

Albright (monológ): Mikor hagyja már abba ezt a szent-szar szöveget és ezt a kenetteljes magatartást? Nekünk akarja elmagyarázni, hogy mi a NATO eredeti jelentése? Ha-ha. Mi szerveztük meg, mi irányítjuk, s európai szövetségeseinkkel nyalatjuk a talpunkat. (Megáll, töpreng.) Azt hiszem, Grovel annyit zagyvált már erről a szirupos marhaságról a liberálisoknak, hogy maga is elhiszi, hogy képes vizen járni… Hogyan is írta abban a cikkben: "finomítani a NATO céljának, küldetésének és hovatartozásának meghatározásán". Ide hallgass, Grovel, a NATO az Egyesült Államok hatalmáról szól, érted? Arról, hogy a világon mi vagyunk a "number one". (Arca elvörösödik, megáll, gondolkodik, majd felcsillan a szeme.) Azt hiszem, semmi bajunk nem lehet belőle, ha Grovel erkölcsi mázzal keni be menetelésünket az orosz határ felé. Néha azon tűnődöm, hogy vajon nem az én állásomra pályázik-e, amikor azt ecseteli, hogy az "új NATO" az "európai és amerikai civilizáció őre, és így az egész világra kiterjedő védelem főpillére". Mindenesetre nagyon élvezem. Jó érzéssel tölt el addig is, amíg az oroszokat döfködjük. Oh, Grovel, ha bármikor munkára lesz szükséged, beajánllak az Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalához. Persze, akkor is csak egy dagályos seggfej marad. Ahányszor találkozunk, mindig az az érzésem, hogy annak a szövegnek a piszkozatát olvassa fel, amelyet másnap lead a New York Times publicisztikai rovatába, vagy nyílt levélként a New York Review of Books-ba. Mégis, ez a dicső szónok megkönnyíti nekünk, liberálisoknak a dolgunkat, hogy jóízűen lenyelethessük saját erőpolitikánkat. (Önelégülten mosolyog.) Egy ilyen szigorú erkölcsi normákkal bíró fickónak térdvédőt kellene hordania. (Vidáman felnevet.)

Grovel (monológ): Ez a nő sötétebb, mint gondoltam. Persze, ha egy nagyhatalom képviselője vagy, akkor is tisztelnek, ha a nevedet se tudod rendesen lebetűzni. Itt volt például Reagan. Elaludtaz üléseken, s mégis egész Európa zseninek hitte. Óh, mennyire megalkuvó ez a nő. Mit meg nem tesz azért, hogy behízelegje magát. Előbb a kongresszus neandervölgyi ősemberei előtt eljátssza, hogy ő kőbaltás harcos az ENSZ-ben, majd mert nő, bekerül a kormányba, azután csehként beszél az európaiakkal, miközben, hogy közép-európai politikájának hitelt szerezzen, zsidónak mutatja magát. (Teátrális mozdulattal széttárja a karját.) Mit meg nem kell még tennem ezért az országért… (Kopognak az ajtón.) Tessék!

Titkárnő (belép): Írók csoportja van itt. Azt állítják, be vannak jelentve.

Grovel: Látni se akarom őket. Biztosan munkát akarnak. Küldje őket a kulturális miniszterhez.

Titkárnő: Azt mondják, eszméik miatt üldözték őket.

Grovel (ingerülten): A sztálinista Írószövetség akciója lehetett a nómenklatúra egy részével szemben. (Megnyomja a csengőt, egyik tanácsadója besiet.) Vezesse ki azokat a munkanélküli sztálinistákat.

Tanácsadó: Mármint a középkorú irodalomprofesszorokat?

Grovel: Honnan tudja hogy irodalmat tanítanak?

Tanácsadó: Egyikük a tanárom volt. Dubceket támogatta, s ezért kirúgták a sztálinisták. Csöppnyi lakásában adott órákat.

Grovel: Jól van. Beszéljen vele. Esetleg kereshet munkát neki valamelyik középiskolában.

Harmadik felvonás – harmadik szín

Három év múlva a négy értelmiségi visszatér a kávézóba. Amerikai muzsikától zajos háttér, neonfények, műanyag asztalok, Starbuck kávé.

Szabadúszó író: Üdvözlök mindenkit osztálytalálkozónk alkalmából… Bár lehet, hogy nem kéne ilyen divatjamúlt kifejezést használnom…

Zenész: Éppen le voltak árazva az Államokból induló járatokra a jegyek, s így olcsón hazajöhettem. El kell adnom elhunyt anyám lakását.

Filozófus: Otthagytad Új-Zélandot?

Zenész: Ja. Az ottani munkáspárti kormány Grovel nyomdokaiba lépett, és megvonta az állami támogatást a zenekartól. Azt mondták, keressünk magunknak farmereket, akik támogatnának.

Filozófus: És Amerikában vannak még közpénzek?

Zenész: Valamennyi van, de leginkább van egy sereg hivatásos adománygyűjtő, aki mindannyiunk után sápot húz. A pénzeszsákok az alapítványba fektetett tőkét levonhatják az adójukból, s még nevük és a nejeik neve is bekerül a programfüzetbe. (Az asztalhoz fordul.) Hát te, drága Maimonides barátom? Még mindig a Negeven adsz órákat a feltételezett terroristák házai felrobbantásának jogosságáról?

Filozófus (keményen): Az antiszemitizmus megint fölütötte fejét Közép-Európában. Jelenleg a jeruzsálemi Zsidó Egyetemen tanítok. A székemet egy jónevű new york-i konfekciógyárostól és családjától szereztem. Egyszerűen csodálatos. Évente csupán egyetlen szemináriumot és egy előadássorozatot tartok "Mit jelent zsidónak lenni?", "Vegyes házasságok: veszély vagy lehetőség?" s hasonló témákról, olyan filantróp csoportoknak, mint például a Hadassah.

Újságíró: Ne izgass fel… Ez majdnem olyan izgalmas, mint régi amerikai szappanoperák kéziratait átírni a cseh tévénézők számára. A lényeg az, hogy jól fizetnek, és a gyerekeim nemzetközi cégek tejfelesszájú igazgatóinak kölykeivel járhatnak ugyanabba a magánsuliba. Csehül is német vagy angol akcentussal beszélnek. Mindenesetre többre viszik majd, mint én.

Szabadúszó író: Nekem nincs szerencsém. Nem vagyok körülmetélve. Nem sikerült egyetlen vezérigazgatót se megnyernem, hogy támogatást adjon a számítógépemhez…, annyit meg nem tudok inni, hogy megjöjjöm az étvágyam a felmelegített amerikai szappanoperákhoz.

Filozófus: Sértett antiszemita vagy.

Zenész: A múltban élsz.

Újságíró: És miből tartod el magad?

Szabadúszó író: Grovel könyveit árulom az utcán, 90%-os árengedménnyel.

Író: És hol van ebben haszon?

Szabadúszó író: Ingyen kapom őket a raktárból.

Zenész: Elég csupán Grovelt árulni? Ennyire sok fogy?

Szabadúszó író: A külföldi turisták veszik a lefordított Groveleket, különösen ha ráhamisítom az aláírását és az ajánlását. Érdekes, egy csomó furcsabeszédű amerikai keresi a Szellem a lét felett című könyvet, amit az egyik politikusuk ajánlott nekik. Rájuk sózom mindet, s a fordító hibájára fogom címbeli eltérést. Marx és Lenin összeseket is adok el régiségkereskedőknek. Az olcsó Tolsztoj-, Dosztojevszkij- és Gorkij-kiadásokért 50 centet kapok példányonként attól a kevés korosodó csehtől, aki még olvas. Szóval reggel írok, délután árulok.

Filozófus: És télen?

Szabadúszó író: A feleségem egy utazási irodánál dolgozik… Olyan tájakról írok útleírásokat, amelyeket sohasem láttam.

Újságíró: Gazdag fantáziát kívánó műfaj. S mi lett a bársonyos forradalomról írt regényeddel?

Szabadúszó író (Beszélni kezd, de észreveszi hogy a többiek nem figyelnek. A filozófus lengén öltözött turistákat néz. A zenész a Financial Times egy példányát lapozgatja, az újságíró pedig éppen egy ásítást nyom el.): Nagyjából a kétharmada van kész. A forradalom elárulásáról szól. Arról, hogy hogyan fordult a visszájára minden, amiért harcoltunk. (Megáll.)

Filozófus: Nos, uraim, nekem mennem kell. Az üzletemberek és filozófusok közös konferenciájára vagyok hivatalos, amelynek témája a vállalatfelvásárlások etikai aspektusa.

Szabadúszó író: Mivel mentegetőznél, ha rajta kapnának?

Zenész: Nekem is mennem kell. Díszelőadást próbálunk Grovel és nagybecsű vendége, Albright alkirály tiszteletére.

Szabadúszó író: Dugj egy cigarettát a szájába, és mondd, hogy semmit sem változott.

Újságíró (összeszoríjta ajkait, döbbenten bólogat): Önmagadat pusztítod. Tudod, élveztem kívülállóként szemlélődni, amikor te fiatalon a jó ügyért, a sztálinizmus ellen harcoltál, pláne mikor a Nyugat is mellétek állt. Soros szórta a millióit, az Amnesty jelentéseket írt, a Nemzeti Alap a Demokráciáért pedig fizetett. Bármit is írtál, zseniálisat vagy szart, ha kritikus volt, biztos lehettél benne, hogy a New York Times, a Le Monde, vagy a New York Review of Books vevő volt rá. (Megáll, mondandóját lassan, de határozottan folytatja.) Ez az idő azonban elmúlt. Megkapták, amit akartak. Az elnök-vezérigazgató urak befészkelték magukat a kormányhivatalokba, ahol Klaus-szal, Grovellel és a többiekkel üzletelgetnek. Nem érdekli őket többé a másként gondolkodó kritika. Ez a vállalkozók, az üzletemberek, az új idők ünnepeltjeinek kora. Öngyilkosság folytatni az írást az újonnan megjelent pornóiparról, az osztálykülönbségekről, a privatizációs visszaélésekről, az újgazdagokról. Kit érdekel mindez? A fiatalokat biztosan nem. Nézz körül! A gimis lányok német üzletembereket bűvölnek Calvin Klein farmerokért, diszkós éjszakákért, míg fiúik a székesegyház oldalába hugyoznak a sörparti után. A Pápa pedig Grovelt magasztalja, s 327 jól jövedelmező ingatlan visszaigénylő listáját lobogtatja az orra előtt.

Szabadúszó író: Nagyon ihletett vagy. Neked kellene megírnod a könyvem.

Újságíró: Nézd. Tudom mit gondolsz a múltbéli elvtársainkról. Mindent eladtak, ugyanúgy, mint én is. De én legalább tisztában vagyok vele.

Szabadúszó író: A jó öreg cseh módszer: a felszín alatt tombol a harc, míg kifelé összhang mutatkozik. Hát nem ez az, amit annyira gyűlöltünk a Dubcek utáni időkben?!

Újságíró: Igazad van, de te sem tudsz más kiutat. És a legrosszabb az, hogy manapság senki nem áll melléd, ha a globális kapitalizmussal akarsz szembeszállni. Inkább érdemes a felszín alatt, apróbb dolgokért küzdeni.

Szabadúszó író: Példának okáért, szappanoperáid hősei használjanak újrahasznosítható óvszert. Biztonságos szex, és még a zöldeknek is tetszik.

Újságíró: Eközben te egyik munkahelyről vándorolsz a másikra és legnagyobb ellenséged, Grovel Havel könyveit árulod.

Szabadúszó író: Hát nem érted? Úgy állok bosszút rajta, hogy 25 centért adom a Tudat és létet.

Újságíró: Azt hiszed érdekli? Nem is emlékszik a könyv címére. Új könyvet ír Zöld bársony címmel, melynek kezdő sora így hangzik: "Itt jönnek a brókerek: vesd szét a lábad és élvezz!"

Szabadúszó író (fanyarul vigyorog): Ennek is meglesz a böjtje. A cseh emberekből nem lehet hülyét csinálni. A munkások egy nap rá fognak ébredni arra, hogy többet dolgoznak mint a németek, de ötödannyi a fizetésük, mint azoknak.

Újságíró: Te tényleg álmodozó vagy. Az idősebbek még tudják, hogy elvesztettek valamit: a biztonságot, terveiket, szabadidejüket, de a nyugdíjig kitartanak. A fiatalabbak azért dolgoznak, hogy fogyaszthassanak. Eszük ágában sincs lázadozni. A munkakörülményekkel nem törődve, nekik minden áron hifitorony és saját kis Volkswagen kell. A kapitalista pedig azt kapja, amit a kommunista csak megpróbált elérni.

Szabadúszó író: Mindenhez idő kell. Sok idő… Addig is, ha szükséged van valakire, aki név nélkül besegít a szappanoperák fordításába, csak hívj fel.

Újságíró: Szó se lehet róla. Inkább mintázok rólad egy hőst, aki még a klozettpapírt is újrahasznosítja.

(Függöny.)

(Fordította: Szabó Veronika)