C. J. Hamelink (1991) szerint az emberek önrendelkezését akadályozó két legfőbb tényező az állam és a piac. Ez talán meglepő azok számára, akik az egyén felszabadulását az ál­lam ellenőrző és befolyásoló hatása alól éppen a piacgazda­ság kiépülésétől remélik. Ahogy az államnak jól kezelhető, ka­tegorizálható és engedelmes polgárokra van szüksége, ugyanúgy a piacnak sem érdeke a független, igényes, egyéni óhajokat megfogalmazó fogyasztók tömeges érvényesülése.

Hamelink professzor – aki a Népek Kommunikációs Char­tája kezdeményezés főszervezője – tudatában van annak is, hogy az önrendelkezés kereteit meghatározó hatalmi viszo­nyok alapvető eleme az információ. Egy demokratikus társa­dalomban az önrendelkezés jogának pedig az egyénre is ki kell terjednie, noha e fogalom még ma is szinte kizárólag né­pek, kisebbségek, csoportok önrendelkezése értelmében használatos.

Minden olyan társadalmi berendezkedésnek, amely az ál­lampolgári autonómiát alapértékként deklarálja, alapvető fe­ladata tehát, hogy biztosítsa az egyének, az egyének csoport­jai, a civil szerveződések, sőt a magánszféra jogi személyi­ségei részére is az információs autonómia jogait és azok gya­korlati érvényesülését.

A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a mindenkori kor­szerű informatika alkalmazása számos elméleti és gyakorlati problémát vet fel az egyén és az információs hatalom, vagy más kapcsolatrendszerben az állam és az állampolgár, az üz­leti szféra és az ügyfél, vagy általánosságban az információs szempontból erősebb és gyengébb fél viszonyában.

E problémák egyik fő ága a személyes magánszféra infor­mációs határainak megváltozásából, az információs hatalom mint az egyént ellenőrző és befolyásoló tényező koncentráló­dásából, a másik fő ága az egyén társadalmi részvételét meg­határozó információs státusának megváltozásából, az infor­mációs hatalom mint közinformációkat kezelő monopólium koncentrálódásából ered.

Tágabb értelemben e problémák egy vertikális viszonylat­rendszerben a nyilvánosság és titkosság határait, a makro­szintű információs rend kérdéseit, szűkebb értelemben egyfe­lől az adatvédelem (privacy, információs önrendelkezés), más­felől az információszabadság és együttvéve a társadalomban élő egyén és állampolgár információs autonómiája kérdéseit érintik.

Néhány fogalom értelmezése

Még ma is komoly félreértések forrása Magyarországon, hogy adatvédelmen sokan az adatok technikai védelmét értik. A nemzetközileg elfogadott értelmezés szerint az adatvédelem (data protection, Datenschutz, protection des données) a sze­mélyes adatok gyűjtésének, feldolgozásának és felhasználá­sának korlátozását, az érintett személyek jogi védelmét jelenti, míg az adatbiztonság (data security, Datensicherheit, sécurité des données) az adatok jogosulatlan megszerzése, módosu­lása és tönkremenetele elleni műszaki és szervezési megol­dások rendszere. Röviden: az adatvédelem az adatalanyok védelme, az adatbiztonság maguké az adatoké.

A félreértések egyik forrása maga a kifejezés szó szerinti fordítása és értelmezése, a másik a pártállami információs monopólium időszakából örökölt szemlélet, amely az adatvé­delmet automatikusan az adatok védelmének tekintette, s az alapvetően technikai megközelítés, amely az információs ha­talom különböző szintű birtokosainak és nem az adatok ala­nyainak érdekeit szolgálta. Az adatvédelem és az adatbizton­ság egy bizonyos szinten természetesen kölcsönösen feltéte­lezi egymást, s értelmüket is csak úgy nyerhetik el, ha mű­szaki oldalról van kinek az érdekében védelmet és bizton­ságot nyújtani, jogi oldalról pedig, ha egyáltalán megvan a lehetősége, az információk megfelelő kezelésének.

Azonban egyáltalán létezhet-e adatvédelem és adatbizton­ság egymás nélkül? A válasz nem triviális: adatvédelem ugyanis a gyakorlatban nem képzelhető el valamilyen szintű adatbiztonság nélkül, adatbiztonság azonban adatvédelem nélkül is lehetséges, erre számtalan példát adnak a diktatóri­kus államok nyilvántartási rendszerei, vagy a stratégiai fon­tosságú munkahelyek dolgozóikat ellenőrző rendszerei.

A privacy a magánélet sérthetetlenségének, a személyes magánszféra egészének, a személyes integritásnak nemzet­közileg használt angol nyelvű kifejezése. E tanulmányban többnyire információs vetületét, a személyes integritás infor­mációs eszközökkel való aktív és passzív biztosítását, rövi­den: információs privacy-t kell értenünk rajta, ami termé­szetesen nem azonos az intimitások, a személyes titkok kö­rével. Az angol kifejezés alkalmazását elsősorban az indokol­ja, hogy sem szűkebb, sem tágabb értelmezésében nincs egyértelmű magyar megfelelője, és a mögötte rejlő fogalom is hiányos a magyarban.

A privacy-definíciók fejlődésének elemzéséből kimutatható egy történeti folyamat, melynek során (a) sűrűsödik az infor­mációs elemek említése és súlya, és (b) a negatív és passzív megfogalmazást pozitív és aktív megfogalmazás váltja fel (Székely, 1994). Westin híres definíciója szerint „A privacy az egyének, csoportok és intézmények azon igénye, hogy maguk dönthessék el, hogy a róluk szóló információk mikor, hogyan és milyen mértékben jussanak mások tudomására".

(Les Cahiers de l'OIJ)

A privacy-definíciókban tükröződő fejlődési folyamat a téte­les adatvédelmi jog fejlődésében is nyomon követhető. Amíg a korábbi adatvédelmi törvények feladatukat negatív és passzív formulákkal írják le, a korszerű adatvédelmi felfogás­ban már nem egy központi akarat védi az arra méltó állam­polgári érdekeket; a személyes adatok kezelésében az állam­polgári autonómia mint alapérték tükröződik, s ez az autonó­mia egyben a demokrácia működési feltétele. E szemlélet ki­alakításában alapvető jelentőségű az NSZK Alkotmánybírósá­gának nevezetes népszámlálási ítélete (BRD, 1983), amely mind elvi, mind jogtechnikai szempontból világosan és egyér­telműen értelmezi az információs jogokat, s indokolásában módszeresen kifejti, hogy az az állampolgár, aki nem képes áttekinteni, hogy kommunikációs partnerei milyen infor­mációk birtokában vannak róla, korlátozva van cselekvési és döntési szabadságában. Ezért a korszerű szabályozás­ban az adatvédelem jogát az információs önrendelkezés jo­gának kell felváltania (ez már az új magyar szabályozásban is tükröződik), amely az állampolgári autonómiát mint a de­mokrácia egyik alapvető értékét hangsúlyozva kimondja, hogy mindenki szabadon rendelkezhet személyes adatainak és a róla szóló információknak a nyilvánosságra hozásáról és fel­használásáról, és e jogát csak törvény korlátozhatja.

Az információszabadság (freedom of Information) a közér­dekű információk nyilvánosságához fűződő, közvetlenül gya­korolható állampolgári jog, ami röviden azt jelenti, hogy min­denkinek alapvető joga közvetlenül megismerni az állam bir­tokában lévő információkat. Az ötvenes-hatvanas évek nyugati szakirodalmában a freedom of Information az eszmék, az ideológiák, a hírek szabad terjesztését, a műsorszórás sza­badságát, az információk országhatároktól és politikai rend­szertől független, korlátozás nélküli áramlásának koncepcióját jelentette. Ma már a freedom of Information (FOI) egyértelmű­en az állampolgári információszabadság jelölésére szolgál; a FOl-típusú törvények az „aktanyilvánosságnak", vagy általá­nosságban az igazgatási titkosság megszüntetésének a kere­teit határozzák meg.

Ebben az értelemben tehát az adatvédelem és az informá­ciószabadság nem ellentétes egymással: nem egymást kizáró alapelvekről van szó, hanem egymást kiegészítőkről. Viszo­nyuk nem általában a szabad információáramlás és annak korlátozása közötti demarkációs vonalat jelöli ki, s noha ter­mészetesen vannak egymással is ütköző felületeik, a döntő mégis az, hogy mindkettő az állampolgár információs érdekeit védi és az államhatalom információs monopóliumát korlá­tozza.

A korszerű jogi szabályozás, a magyar törvény is ezt kö­veti, azért köti össze a két területet, hogy egyfelől kifejezze összetartozásukat és közös szerepüket egy demokratikus in­formációs egyensúly fenntartásában, másfelől pedig azért, hogy az egyik jog gyakorlását a másik kivételeire való hivat­kozással ne lehessen megtagadni, ha ez ellentétes a szabá­lyozás céljával és szellemével. A közös szabályozás voltakép­pen azt mondja ki, hogy minden, ami személyes, az alapve­tően titkos; ami viszont nem személyes, az közügy, s így alap­vetően nyilvános.

Utópiák, hatások, válaszok

Sokszor hangoztatott közhely, hogy az információ a hatalom alapvető tényezője, s hogy a hatalom gyakorlásához legyen az központi vagy helyi, politikai vagy gazdasági, globális vagy vállalati szintű érdekek kifejezője, nem elegendő a döntésho­zó és a végrehajtó apparátus, nélkülözhetetlen a rendszer mű­ködéséhez szükséges információk folyamatos megszerzése, feldolgozása és elemzése is. Az információ ugyanakkor a tár­sadalomban élő egyén, az állampolgár életének is alapvető tényezője. Tudnia kell az életét meghatározó mechanizmusok működéséről, hírt kell adnia képességeiről, tevékenységéről, s nemcsak fizikailag, hanem információs értelemben is véde­nie kell otthonát, magánéletét. E funkciók voltaképpen egy­idősek a civilizációval, s a társadalmi fejlődés egyúttal az in­formáció szerepének fejlődését, növekedését is jelentette. E folyamatban azonban lényegi változásokat okozott közleke­dés és a távközlés fejlődése, majd az „informatikai forrada­lom", amely fokozatosan legyőzve a tér és az idő korlátait, minőségileg megnövelte az információátvitel sebességét, ka­pacitását, az információfeldolgozás hatékonyságát, s ezzel felértékelte az információ szerepét és megnövelte relatív sú­lyát az élet minden területén.

E vertikális információs-hatalmi viszony két pólusán egy­mással ellentétes érdekek hatnak, amelyek tiszta formájukban ugyan nem érvényesülhetnek a valóságban, de elemeik utó­pisztikus elképzelések formájában megjelennek egyfelől a központosító hatalmi törekvésekben, másfelől egyes szélső­séges polgárjogi mozgalmak ideológiájában. Az alább vázolt dichotómia a (diktatórikus) állam és az autonómiára törekvő polgár viszonyán alapul, de értelemszerűen alkalmazható az üzleti szféra kontra ügyfél, általánosságban az információs szempontból erősebb és gyengébb fél viszonyára is.

A hatalom információs utópiája

Egy hierarchikus felépítésű, totalitárius hatalmi rendszer elvi­leg abban érdekelt, hogy a csúcs mindent tudjon az alsóbb szintekről, fordított irányban viszont semmilyen információ ne jusson ki, a propagandát leszámítva. Egy ilyen rendszerben az információ csak alulról felfelé áramolhatna, a szabályozás és beavatkozás pedig csak felülről lefelé hatna; az informá­ciók áramlását egy bonyolult kibernetikus gépezet szelepeivel kellene irányítani, amely kizárná a szinten belüli és a szintek közötti információcserét.

A társadalmak organikus szerveződése, az emberi ténye­zők, az állandóan változó gazdasági, társadalmi, politikai ér­dekek és erőviszonyok makroszinten eleve megvalósíthatat­lanná teszik az ilyen utópisztikus rendszerek kiépítését és mű­ködtetését még a legkorszerűbb adatfeldolgozás segítségével is. Mégis, a számítástechnika kezdeti privilégiuma és belát­hatatlan lehetőségei még azokban az országokban is felcsil­lantották a társadalom egységes „huzalozásának" perspektí­váit, ahol a társadalmi ideál elég messze esik ettől a modelltől. (Ezek a törekvések például az USA Nemzeti Adatközpontja¹ vagy a Nagy Hesseni Terv² fontos szerepet játszottak egy­felől a polgárjogi mozgalmak, másfelől a korlátozó szabályo­zás életre hívásában.) A számítógépesítés korai fázisait élő országokban az információk korlátlan összekapcsolhatóságá­nak, az információs csatornák központi szabályozásának le­hetőségei a technika megbízhatóságába vetett hittel párosul­va a „kibernetikus állam" utópiájának elemeivé válhatnak. Ilyen elképzelések a jövő technika-központú centralizált tár­sadalmáról nemcsak politikusoktól indulhatnak ki, hanem nagy rendszerek tervezésével megbízott számítástechnikai szakem­berektől is, akik ezeket az aspektusokat figyelmen kívül hagy­ják vagy alárendelik szakmai ambícióiknak.

Clarke (1994) szerint az „igazgatandó" társadalom felfogása szorosan összekapcsolódik a hatékonyság- és haszonelvűséggel, s ez kedvez minden olyan racionális technológia el­terjedésének, amely a makro- és mikroszintű társadalmi fo­lyamatokat feltérképezhetővé, formális modellé alakíthatóvá teszi. E folyamatban a műszaki értelmiség az államigaz­gatás és az üzleti szféra természetes szövetségese.

Az adatvédelem ideológusai közös tőről fakadónak a min­denkori hatalom önépítő eszközének ítélik a Hitler által ter­vezett Volkskartei-t és a mai demokráciákban is tapasztalható központosító személyesadat-feldolgozó törekvéseket az igaz­gatásban (vö. Sólyom, 1988). Egy demokratikus társadalmi és szabályozási környezetben természetesen e törekvések nem érvényesülhetnek korlátlanul; ám még egy ilyen közeg­ben is számos tényező hat a személyes adatokat tartalmazó nyilvántartások és az azokhoz kapcsolódó adatfeldolgozó rendszerek központosítása és növelése irányában: a hivatalok hajlama, hogy az adatfeldolgozás fejlesztését saját hatalmuk és befolyásuk növelésére, saját fontosságuk és nélkülözhe­tetlenségük bizonyítására használják; a költséges technikák alkalmazásának azon sajátossága, hogy önmagában is kon­zerválhatják és erősíthetik egy szervezet belső hatalmi struk­túráját; a számítógépes rendszerek elemzései azoknak a ve­zetőknek az érdekeit szolgálhatják, akik engedélyezik a rend­szer kifejlesztésének és üzemeltetésének költségeit; és nem lebecsülendő a számítástechnikai fejlesztés által képződő in­formációéhség vagy „technikai" információs vákuum sem, amely ugyancsak az adatfeldolgozás növelése irányában hat.

A számítástechnikai bázis kezdeti költséges kiépítése és a nagyszámítógépes korszak technikája a fejlett országokban először a központosítási törekvéseknek kedvezett. A számító­gépesítés másodlagos hatásainak felismerése, a társadalmi reakciók, az időközben megszületett információs törvények, valamint a technikai fejlődés iránya együttesen a decentrali­zálás irányába hatnak. A technika demokratizálása azonban önmagában nem oldja meg az információs fiatalom de­mokratizálásának kérdéseit.

A polgár információs utópiája

A polgár információs utópiája, hogy tudomást szerezhessen mindenről, ami a gazdasági, a társadalmi, a politikai életben történik egyáltalán, hogy maga dönthesse el, milyen informá­ciókra van szüksége – ugyanakkor saját magánéletéről, csa­ládi, munkahelyi, üzleti és egyéb ügyeiről pedig csak azt le­hessen megtudni, amit szándékosan nyilvánosságra hoz ma­gáról.

Tiszta formájában természetesen ez a modell is megvaló­síthatatlan a gyakorlatban, mert az állammal szembeni infor­mációs viszony, ahogy maga az államhoz tartozás is csak igen kis mértékben választott viszony (Vámos, 1993); az állam hatékony működéséhez pedig egyfelől szükség van bizonyos kormányzati információk bizalmas kezelésére, másfelől szük­ség van az állampolgárok magánéletéből származó adatokra is, ez közvetve az állampolgár érdekét is szolgálja.

Amennyiben az információs hatalommegosztás nem valósul meg a társadalmi és technikai fejlettségnek megfelelő szinten és eszközökkel, a polgár véleménynyilvánítási szabadsága el­veszíti legfőbb alapját, az információk hozzáférhetőségét, amelyekből a vélemény kialakulhat (Sólyom, 1988). Ha pedig a polgár úgy érzi, hogy közvetett módon ugyan, de állandóan figyelik és elemzik minden megnyilvánulását a korszerű tech­nika segítségével, akkor kialakíthatja a látszat-megnyilvánulá­sok, -cselekedetek, -állásfoglalások hamis rendszerét, hogy megfeleljen a vélt elvárásoknak és elkerülje a várható kon­fliktusokat. Ez a viselkedés igen káros a társadalom számára, mivel tagjai megtévesztő reakciókkal fejezik ki valós érdeke­iket, emellett gátolja az egyén önmegvalósító törekvéseit és deformálja személyiségét.

Demokratikus hagyományokkal rendelkező jóléti álla­mokban más az állampolgár adatvédelmi dilemmája: több kényelmet, vagy több szabadságot? Meddig terjedhet a biz­tonságot nyújtó állami gondoskodás és meddig a magánélet védelme? A kívánatos arány nemcsak országonként, de tár­sadalmi rétegenként és egyénenként is változó; az amerikaiak a személyes szabadságot (vagy annak illúzióját) hangsúlyoz­zák, míg a skandináv országok lakossága jobban bízik a központi hatalomban, amelyet a közösség megvalósult akaratá­nak hajlandó elfogadni.

Személyes adatainak sorsa egy demokratikus rendszerben is alapvetően befolyásolja a polgár életének valamennyi fon­tos területét: álláslehetőségeit, szakmai, üzleti, politikai érvé­nyesülését, hitelképességét, biztosítási feltételeit, politikai megbízhatóságát, általános megítélését, sőt családi és ma­gánéletét is. Adattárak, káderlapok, jellemzések termé­szetesen a számítógépek előtt is léteztek, de az automatikus adatfeldolgozás lehetőségei minőségileg új helyzetet terem­tettek: technikailag olyan könnyűvé és kényelmessé vált az adatok megszerzése, összekapcsolása és elemzése, hogy az adatalanyokat fenyegető veszélyek nagyságrendekkel nőttek. Veszélyt jelent az állampolgárra, ha pontatlan, idejétmúlt vagy téves adatokat őriznek róla; ha adatait eredeti rendeltetésüktől eltérő célokra használják fel; ha tudtán kívül számítógépes profilokba sorolják, ha inkorrekt, rosszindulatú vagy mások ér­dekeit szolgáló értékítéletek, jellemzések szerepelnek neve alatt; ha adatai illetéktelen kezekbe jutnak, vagy ha azokat visszaélésekre, zsarolásra használják fel.

A polgárnak érdeke tehát, hogy megtudja: ki, hol és milyen adatokat gyűjt róla, s hogy milyen nyilvántartások léteznek egyáltalán. Tudnia kell azt is, lehetőleg még az adatgyűjtés fázisában, hogy adatait milyen célra használják fel, és ennek milyen következményei és távolabbi kihatásai lehetnek szá­mára. Érdeke, hogy megtudja, milyen jogszabályok vonatkoz­nak rá, hogy önkéntes-e vagy kötelező adatokat szolgáltatnia magáról; érdeke továbbá, hogy kiderítse, a már létező nyil­vántartásokban szerepelnek-e adatai, és ha igen, akkor az őt érintő adatokba betekinthessen és szükség szerint helyesbí­tésüket vagy törlésüket követelhesse. A személyéről kialakult megítélést (még ha az bizonyítottan téves is), utólag igen ne­héz megváltoztatni, ezért a polgár számára komoly tétje van az adatok minőségének és korrekt kezelésének.

Az informatizálás negatív hatásai

Az automatikus adatfeldolgozás korai szakaszaiban a tudo­mányos és hadiipari felhasználók mellett a központi nyilván­tartó hivatalok és hatóságok váltak a legjelentősebb adatke­zelőkké. A centralizált adatfeldolgozási korszak gyakorlatának negatív társadalmi hatásai a korai, beteljesült jóslatok és az utólagos elemzések alapján az alábbiakban összegezhetők:

• a társadalom információs átvilágíthatósága jelentősen megnövekedett;
• a hierarchia magasabb fokain álló csoportok és egyének ellenőrző képessége hatékonyabbá vált az alsóbb fokok kép­viselői felett;
• az információs hatalom koncentrálódott a kormányszervek és a vezető üzleti és politikai körök kezében;
• az állampolgár – általánosságban az információs szem­pontból gyengébb fél – információs pozíciói romlottak.

Megjegyzendő, hogy az állampolgárnak nemcsak informá­ciós önrendelkezése szempontjából romlottak pozíciói, hanem a Földi T. (1989) által bevezetett információs státusz szem­pontjából is, amely státuszt az optimális döntésekhez szüksé­ges információ és az ahhoz való tényleges hozzáférés viszo­nya határozza meg.

Az adatalany szempontjából a legfőbb potenciális veszé­lyek:

• számítógépes profilok, jellemrajzok összeállításának lehe­tősége;
• az információk közötti összefüggések számítógépes elem­zésének lehetősége;
• az adatokhoz való illetéktelen hozzáférés lehetősége.

Az első két potenciális veszélyforrás voltaképpen az adat­kezelők önmagában méltányolható szándékából adódik. A személyes adatok tömeges és automatizált elemzéséből tipi­zált személyiségjegyeket és viselkedési formákat lehet elkü­löníteni, s az adatalanyokat ezek alapján tudtukon kívül szá­mítógépes kategóriákba, „kasztokba" sorolni. Az ilyen tipizálás segítségével elvileg meg lehet jósolni, hogy egy vizsgált sze­mély egy új helyzetben hogyan fog viselkedni: mire költi a pénzét, mit fog olvasni, kire fog szavazni, melyik oldalra fog állni egy politikai fordulat esetén stb. Ez a technika a gaz­dasági és politikai befolyás hatékony eszköze, különösen a hierarchiák köztes szintjein, ahol elvileg bárki lehet megfigyelő és megfigyelt, elemző és elemzett fél.

A számítógépes profilok és az automatikus döntéshozás kérdésköre az információs önrendelkezés alapjait érintő, ma is aktuális problémák forrása. Először is, az adatalany, nem, vagy csak aránytalanul nagy fáradsággal képes követni adatai sorsát, az őt érintő döntések mechanizmusait, azok következ­ményeit, holott önrendelkezését elvben csak úgy gyakorolhat­ná, ha az adatkezelés teljes folyamatát át tudná tekinteni és meg tudná érteni. Másodszor, az adatminőség soha nem tö­kéletes, következésképpen a személyes adatok hiányos, té­ves vagy elavult volta az automatikus döntéshozás során té­ves vagy méltánytalan döntésekhez vezethet, amelyek emberi sorsokat érintenek.³ Hasonló következményekkel járhat a döntésbe vont szempontok nem kellő részletességű felbontá­sa is: ha például a gyermekek társadalmilag hátrányos hely­zetét a személyes lakóterület nagysága alapján állapítja meg egy automatikus rendszer, akkor hátrányos helyzetűnek mi­nősülhetnek egy könyvekkel telezsúfolt lakásban élő értelmi­ségi család gyermekei is. (A „hátrányos helyzetű gyermekek" francia nemzeti adatbázisának kiépítését a társadalmi tiltako­zás miatt kellett korlátozni, elsősorban a „kasztba sorolás" mint önmagában is hátrányos megkülönböztetés miatt.)

Harmadszor, maga a döntés a döntéshozó szempontjait és érdekeit tükrözi, amelyek az egyszerűsítésre, a kategorizálásra irányulnak. A számítógépes profilok mind az állami, mind az üzleti szféra erőforrásainak hatékonyabb kihasználását teszik lehetővé, de korlátozzák az egyén gazdasági és kulturális mo­bilitását, devianciáját. Ha például egy lakókörzet csak a kultu­rális javak egy bizonyos sávjára képvisel rentábilis keresletet vagy befogadóképességet, az automatikus döntésen alapuló tö­megellátás akár az állam, akár a magánszektor részéről meg­nehezítheti az eltérő igényűek szükségleteinek kielégítését.

Végül, az emberek „megszámozása", lélektelen adatokká változtatása az adatvédelmi és más polgárjogi mozgalmak harcának negatív jelképe. Péladeau-tól (1990) és Vitálistól (1988) kölcsönzött kifejezéssel élve azt bizonyítja, hogy a mo­dern társadalmakban az emberek irányítása és befolyásolása egyre növekvő mértékben saját „információs hasonmásuk"⁴ révén történik. A francia törvény (LIFL) figyelemre méltó elő­írása, hogy semmilyen, emberi viselkedésre vonatkozó érték­ítéletet tartalmazó igazságszolgáltatási, közigazgatási vagy magánjellegű döntés nem alapulhat kizárólagosan olyan au­tomatizált információkezelésen, amely az érintett profiljának vagy személyiségének valamiféle meghatározását adja.

Az adatok és adatbázisok korlátozás nélküli összekapcsolha­tósága egyfelől nehezíti vagy lehetetlenné teszi a teljes adat­kezelési folyamat átláthatóságát az adatalany részéről, másfelől lehetővé teszi, hogy az egymástól függetlenül létrehozott nyil­vántartások másodlagos felhasználói a nyilvántartók eredeti szándékaival ellenkező következtetéseket is levonjanak, és az információkat már az eredeti nyilvántartók által sem ellenőriz­hető célokra használják fel; végső soron e láncolat az egyén egyre teljesebb megfigyelését és ellenőrzését eredményezheti.

Az illetéktelen hozzáférés veszélye nemcsak az adatkeze­lőt, hanem az adatalanyt is érinti: a növekvő mennyiségű adat és nyilvántartás egyre több adatrögzítőt, programozót, rend­szerszervezőt és kiszolgáló személyzetet igényel, s ezzel pár­huzamosan nő annak veszélye, hogy személyes adatokat anyagi vagy egyéb előnyök fejében inkorrekt módon, például üzleti vagy politikai célokra használjanak fel. Hasonlóképpen, jogosulatlan személyek is hozzáférhetnek személyes adatok­hoz. Az adatbiztonság hivatott arra, hogy e veszélyt különböző kódrendszerek, kulcsok és hozzáférési jogosultságok alkalma­zásával mérsékelje, de minél nagyobb és bonyolultabb egy rendszer, annál sebezhetőbb, s a korrekt működtetést a tech­nika önmagában nem szavatolhatja.

E potenciális veszélyekre és negatív tendenciákra a fejlett demokratikus országok végül az adatkezelést korlátozó sza­bályozás megalkotásával reagáltak, amely egy új információs egyensúly felé elmozduló adatalanyi-adatkezelői gyakorlat ki­alakulásához vezetett. A fejlődő országok és a diktatórikus rendszerek mindkét szempontból részben ide sorolva Kelet-Európa előző rendszereit is azonban a fejlett számítástechni­kát már e későbbi fázisban, de továbbra is a szükséges jogi garanciák nélkül importálták, hasonlóan az ipari technológiák­hoz, amelyekhez nem vették át a környezetvédő elemeket.⁵ Az azonos szintű jogi garanciák hiánya pedig nemcsak a le­gális határátlépő adatáramlást gátolta, hanem még ellenőrizhetetlenebbé tette az adatalany számára az adatkezelés fo­lyamatát azáltal, hogy a fejletlenebb infrastruktúra egyes or­szágokat rákényszerített személyesadat-állományaik feldolgo­zási célú exportjára, más esetekben feltehetően politikai célú adatállomány-átadásokra került sor.

Az 1970-es évek elejétől induló új számítástechnikai kor­szak, amelyet a megfogható technológia decentralizálásával és a működtető szellemi szféra egységesedésével, összeköthetőségével jellemezhetünk, e veszélyeket elvben nem csök­kentette, sőt körüket bővítették az interaktív kábelrendszerek, az adatkártyák, a távadatfeldolgozás és más új eszközök és technikák használatából adódó következmények: az automa­tikus adatgyűjtés, a képi és hanginformációk valamint egyéb, személyazonosításra alkalmas adatok tömeges feldolgozási lehetősége, a mikroszámítógépes adatfeldolgozási rendszerek céljainak nehezebb ellenőrizhetősége, a visszaélések bonyo­lultabb felderíthetősége, a közügyek bonyolításának egyre technokratikusabb jellege.

A polgár válaszai

A polgár e veszélyekre, ha felismeri egyáltalán, a fejlett or­szágok tapasztalatai szerint négy választípussal reagálhat (Székely, 1994): a) a beletörődő válasz; b) a gépromboló vá­lasz; c) a kivonuló válasz; d) a garanciákat követelő válasz.

a) A beletörődők úgy érzik, hogy az egyén szintjén úgysem lehet tenni semmit e veszélyek mérséklésére, „hiszen úgyis azt csinálnak, amit akarnak". A beletörődésnek nem feltétele a tájékozatlanság; erre utal saját vizsgálatunk⁶ egyik megál­lapítása is, amely szerint a magyar lakosság általában köze­pesen tájékozottnak tekinthető személyes adatainak felhasz­nálási (és visszaélési) lehetőségeit illetően; mégis közel száz százalékuk engedelmes adatszolgáltató, függetlenül az adat­szolgáltatás kötelező vagy önkéntes jellegétől. (E megállapí­tásban azonban összemosódik azok reagálása, akik nem tö­rődnek adataik sorsával, és azoké, akik érzékenyek, de pesszimistán ítélik meg lehetőségeiket. A polgár veszélyérzete egészében véve jóval alacsonyabb nálunk és a régió más országaiban, mint a fejlett nyugati országokban, ugyanakkor könnyebben aktiválható.⁷ )

b) A géprombolók reakciói kevésbé ismertek, noha a polgár által is érzékelhető automatikus adatfeldolgozás elterjedésé­nek kezdeti időszakában egyáltalán nem voltak elhanyagol­hatók; ezt bizonyítja többek között az 1960-as években az Egyesült Államokban létrejött Adatfeldolgozó Gépek Megsem­misítéséért Küzdő Nemzetközi Társaság (International Society For the Abolition of Data Processing Machines, ISFADMP) létrejötte és kezdeti sikerei. A szervezet amerikai megalapítója az ISFADMP első fellépései és harcos kiadványainak megje­lentetése után a „kevésbé fertőzött" Nagy-Britanniába költö­zött, ahol hamarosan 2000 új tagot toborzott, ebből kétszázat magából az adatfeldolgozási iparból (Martin és Norman, 1970). A szervezet tanácsokkal látta el tagjait, hogy hogyan demagnetizálják mágneskártyáikat, hogyan adhatnak milliókat bankszámlájuk egyenlegéhez, hogyan küldhetnek tíz tonna tö­rött kétszersültet ellenségeik címére, és hasonlók. Megtanítot­ta őket, hogy a számítógépeket hogyan lehet megtéveszteni, összezavarni, sőt szétverni.⁸ Mindezen tudnivalókat a „Geril­la-hadviselés Kézikönyve a Számítógépek Elleni Viszontcsa-pásra" c. kiadvány tartalmazza, amely az ISFADMP egyik alapkönyve. A mai számítógépes bűnözésben is létezik egy technológia-ellenes vonal, amelynek ideológiája rokonítható a korai géprombolókéval, résztvevői azonban már nem kívülről, hanem belülről dolgoznak a számítástechnikai eszközök és rendszerek tönkretételén, azok filozófiáját, tudásanyagát és eszközeit felhasználva.

c) A kivonulók közé azokat sorolhatjuk, akik valamilyen szin­ten tudatosan elkerülik a (központi) nyilvántartásokkal való kap­csolatukat: kártyával telefonálnak, nem vásárolnak részletre, nem kötnek biztosítást, nem vesznek fel hitelt stb., s nagyobb függetlenségük fejében hajlandók lemondani a modem állam gondoskodásáról és az üzleti szféra tömeges szolgáltatásairól. Ezek az emberek többnyire igyekeznek függetleníteni magukat a tömegkommunikációtól (elsősorban az elektronikus médiától), a fogyasztói szokásokat befolyásoló reklámoktól, a modern technika eszközeitől, s általában a lehető legkisebb felületen érintkeznek az intézményekkel. Az információs önrendelkezés igénye a második világháború utáni legtöbb „kivonuló" mozga­lom ideológiájában felfedezhető, s ennek elemei kevésbé szél­sőséges formában egyes értelmiségi csoportok és polgárjogi mozgalmak eszmeiségének részévé váltak.

d) A garanciákat követelőket egyfelől a művelt és öntudatos középrétegek képviselői között, másfelől az adatvédelmi tör­vények meghozataláért és betartatásáért fellépő „privacy-ko­alíció" mérsékeltebb csoportjaiban fedezhetjük fel. A garanci­ákat követelők egyfelől tisztában vannak meglévő jogaikkal és azokat érvényesíteni is kívánják, másfelől tisztában vannak az információs erőviszonyokkal és azokkal az eszközökkel, amelyek révén nyomást lehet gyakorolni a törvényhozásra és a végrehajtásra e viszonyok megváltoztatása érdekében.

Helyzetünk, kilátásaink

Fenti fejtegetéseink a fejlődés fővonalára, a demokratikus be­rendezkedésű fejlett nyugati országokra vonatkoztak. Saját térségünkben az új információs egyensúly e két alapvető ele­mének garanciái nem egy szerves fejlődés eredményekép­pen, hanem a politikai rendszerváltás nyomán kialakult felzár­kózási kényszer, a személyiségi jogok politizálódása és az előző rendszer információkezelési örökségének problémái sürgetésére születtek meg néhány országban, illetve indult el a megszületésük felé vezető folyamat más országokban. E körülmények azt eredményezték, hogy a szabályozás számos elemét, egyes, a nyugati hagyományokban gyökerező intéz­ményeket és eljárásokat készen kellett importálnunk, s e jo­gok és szabadságok valós érvényesülése, állampolgári igény­bevétele éppúgy elmarad a mintául vett országokétól, mint államigazgatásunk felkészültsége ennek biztosítására. Rövi­den: jogaink és intézményeink egy része már megfelel a nyugati kritériumoknak, gyakorlatunk azonban még nem.

Noha csak egy hosszú fejlődési és tanulási folyamat során várható, hogy az állampolgári információs autonómia gyakor­lati érvényesülése, az információs önrendelkezés kultúrája a nyugati polgárokéival összemérhetővé váljon, a jelenlegi át­meneti állapot azért hátrányos, mert az ellenőrző funkcióját csak igen kis mértékben gyakorló, törvényhozási feladataival túlterhelt parlament és az új intézményrendszerét kiépítő kor­mányzat egyaránt úgy érzékeli, hogy csökkent a rájuk nehe­zedő nyomás, a nemzetközi fórumok pedig honorálják a for­mai eredményeket, és ezáltal újabb területen hárulnak el az akadályok európai integrálódásunk elől. Az ezen állapot fenn­tartásához fűződő kormányzati érdek az egyik jelentős ténye­zője annak, hogy e jogok független ellenőrét (az adatvédelmi biztost) a magyar országgyűlésnek – e kézirat lezártáig – még nem sikerült megválasztania 1992 óta.*

A volt szocialista tábor országai az egységes burkon belül bizonyos mértékig eltérő politikai gyakorlatot és eltérő társa­dalmi hagyományokat követtek és részben örököltek közeleb­bi és távolabbi történetük során, s ebből adódóan az egyes országokban az állampolgári információs autonómia biztosí­tásának és érvényesülésének is eltérők a jelenlegi feltételei. Magyarország noha sem az áttetsző kormányzásban, sem az információs privacy tiszteletben tartásában nem örökölt számottevő hagyományokat, mégis jelentős szakmai előny­höz jutott az új szabályozáshoz vezető úton. Ennek oka egy multidiszciplináris szemléletű szakembercsoport munkája, amely az 1980-as évek közepén a politikai ellenérdekeltség szélárnyékában elkezdte a nyugati jogi és gyakorlati megol­dások összegyűjtését, hazai adaptálását és az új szabályozás koncepciójának kidolgozását.⁹

Jelenlegi helyzetünk értékes jellemzője, hogy vannak kor­szerű törvényeink: az adatvédelmi törvény, egyes terület specifikus törvények, sőt – a félelmekkel ellentétben – a készülő titokvédelmi törvény is, jelenlegi formájában, erősen korlátoz­za az állam információs monopóliumát. Azonban hiába bizo­nyította vizsgálatunk a lakosság jelentős adatvédelmi érzé­kenységét, a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az érzékenység többnyire csak „botrányok" esetén aktiválódik, egyébként az emberek többsége gyanakvó, de engedelmes adatalany.

Ehhez járul egy sajátos absztrakciós küszöb is: ha valakit a rendőr lépten-nyomon igazoltatna, ellenőrizné, hogy hova megy, mit csinál, mire költi a pénzét, akkor az ellenőrzött sze­mély nyilvánvalóan fel lenne háborodva. Ha azonban a rendőr ugyanezt sokkal hatékonyabb módon, fizikai zaklatás nélkül, számítógépes eszközökkel végezné (és az alany egyáltalán tudomást szerezne róla), akkor valószínűleg nem törődne ve­le, neki „nincs titkolnivalója"… Alapvető különbség egy fejlett demokratikus ország polgára és a magyar polgár között, hogy nálunk legfeljebb az érdekli a polgárt, hogy adatai használa­tából „mi baja lehet", míg egy öntudatos nyugati polgár eleve azt nézi: kinek mi köze hozzá?

E látszólagos érdektelenségünk tükröződik abban, hogy sem saját személyes adataink, sem az állam köz-információ­inak megismerése iránt eddig nem tapasztalható nálunk szá­mottevő állampolgári igény; bár e törvényes igények kielégí­tésére valójában sem az állami, sem a magánszektor nincs felkészülve: az érdeklődőt sok helyen a portás sem engedné fel.

Ráadásul az információs javak természete és bonyolult ke­zelése miatt – paradox módon – az új jogok és szabadságok érvényesülését bürokratikusnak tűnő szabályok hivatottak biz­tosítani, s ezért sem az „átlagpolgár", sem az ellenzéki múltú liberális értelmiség sem érzi át kivívásuk súlyát és izgalmát.

Meglévő jogaink azonban kellő társadalmi veszélyérzet és támogatás nélkül maguk is megnyirbálásuk állandó veszélyé­nek vannak kitéve. A feketegazdaság ellen meghirdetett állami fellépés egyik eleme például a Bokros-csomag azon fejezete, amelyet felszínesen a személyi szám használatának meg­hosszabbításaként ismerünk. Amennyiben megvalósulnak az adóhatóság és a vámszervek összevonásának, egy nyomozó csúcsszerv felállításának és a személyesadat-bázisok össze­kapcsolhatóságának tervei, voltaképpen mindenki potenciális terroristának, csempésznek és adócsalónak lesz tekinthető, akik közül ki kell szűrni a vétleneket.

Az önmagában méltányolható eredeti cél megvalósításának eszközei tehát korántsem közömbösek az eddig elért jogok ós szabadságok tekintetében. Valójában liberális alap-dilem­mával állunk szemben: szabadságokat vívtunk ki az emberek­nek – és tessék: elszaporodott a bűnözés, az emberek visszaélnek a laza ellenőrzéssel. Mennyit vegyünk hát vissza a szabadságból?

Sokan állítják: az információs jogok a gazdag államok luxu­sa; e luxust a jelen gazdasági helyzetben Magyarország nem engedheti meg magának. Metaforával válaszolhatunk: arról kell döntenünk, hogy lebontsuk-e a demokrácia vakolatlan épületéből a fürdőszobát, ha jelenleg lavórban is tudunk mo­sakodni. Egyáltalán, hogy szabad-e csapokat leszerelnünk, ha sokba kerül a közművek működtetése. Még akkor is, ha e közművet információnak hívják.

Jegyzetek

* A cikk megírása és a lap megjelenése közötti időszakban megkezd­te működését az adatvédelmi biztos, és összevonták az adóhatóság és a vámszervek irányítását. Ezekre a szöveg mint jövőbeni lehetsé­ges eseményekre utal. A szerző az adatvédelmi biztos közvetlen mun­katársa lett. (A szerk.)

¹ A National Data center körüli vitákról részletes elemzést nyújt J. Martin és A. Norman (1973), elsősorban 12. és 14. fejezetében (7b-wards a National Data Centre; The Battle tor Prívacy)

² A Grossen Hessenplan, a „társadalmi funkciók államosításán" (Só­lyom, 1988) alapuló központosított számítógépes igazgatási rendszer terve párhuzamosan készült a hesseni adatvédelmi törvény terveivel, amely 1970-ben a legelső ilyen törvény létrejöttéhez vezetett.

³ ltt nemcsak a bosszantó tévedésekre, elhunytaknak küldött adóí­vekre, nyugdíjasok sorkatonai behívására stb. kell gondolnunk, hanem az adatalny gazdasági, kulturális mozgásterére gyakorolt konzekven­ciákra is.

⁴ Eredetiben: double informationnel (angol fordításban: informational replica).

⁵ A keletkezett kár is hasonlóképpen nehezen és költségesen orvo­solható utólag, amit a fizikai, illetve az információs környezetben okoz­tak.

⁶ Magyarországon – és tudomásunk szerint a régióban – az első és mindeddig egyetlen átfogó privacy-vizsgálat 1989-90-ben készült a Magyar Közvéleménykutató Intézet erőforrásaival, Székely Iván, Töl­gyesi János és Várnai Gábor vezetésével.

⁷ Ennek egyik jele volt az 1994-es országgyűlési képviselőválasztá­sok ajánlószelvényeivel kapcsolatos választói reakció is: a névvel, lak­címmel és személyi számmal kitöltött ajánlószelvényeket a pártok és képviselőjelöltek a vártnál jóval nehezebben tudták összeszedni, mert a választók nem bíztak abban, hogy a törvényi tiltás ellenére nem kerülnek be olyan nyilvántartásokba, amelyek később hátrányosak le­hetnek számukra.

⁸ Az Adatvédelem és a környezetvédelem számos analógiára ad mó­dot; itt is kínálkozik az összehasonlítás az ISFADMP és a militáns környezetvédő szervezetek között. Ez utóbbi szervezetek nemcsak ak­cióikkal hívják fel a figyelmet magukra, hanem kiadványaikkal is, me­lyekben részletes tudnivalókkal látják el olvasóikat arról, hogy például hogyan lehet megbénítani a közlekedést vasúti talpfák felszedésével, utak megrongálásával, útjelző táblák felcserélésével vagy a gumiab­roncsokat tönkretevő acéltüskék elrejtésével. Mind az informatikai, mind az ökológiai szféra szélsőséges védelmezői tevékenységükkel túllépnek a törvényes kereteken, és az illegalitás határán működve próbálnak szembeszállni a közös életteret fenyegető jelenségekkel.

⁹ Ezt az előnyt egyébként nem sikerült törvényhozásunkban kama­toztatni, sorrendben Szlovénia (1990) és Csehszlovákia (1992) is meg­előzött adatvédelmi jellegű törvényei meghozatalával.

Irodalom

BRD (1983): A Német Szövetségi Alkotmánybíróság 1983. december 15-i ítélete: Az 1983. évi Népszámlálási Törvény. In: INFORMATIKA­JOG-KÖZIGAZGATÁS, Nemzetközi dokumentumok I., InfoFilia, Buda­pest, 1991., 6.1-6.39.

Clarke, R. (1994): Information Technology: Weapon of Authoritaria-nism or Tool of Democracy? In: Brunnstein, K.-Raubold, E. (eds.): 13th World Computer Congress 94, Vol. 2. IFIP, Elsevier Science B. V. (North-Holland) 1994.

Földi T. (1989): Tézisek az információs stratégiáról és az informá­ciópolitikáról. Könyvtári Figyelő, 1989. 4. 345-347.

Hamelink, C. J. (1991): Communication, Democracy and develop-ment. Trasnatíonal Data and Communications Ftepon, Vol. 14, No. 5, September/October 1991, 28.

Martin, J.-Norman, A. R. D. (1973): The Computerised Society. A Pelican Book. The Chaucer Press Ltd., Bungay, Suffolk 1973.

Péladeau, P (1990): The Informational Privacy Challenge: The Technological Rule of Law. In: Cholewinsky (1990), 93-116.

Sólyom L. (1988): Egy új szabadságjog: az információszabadság. Valóság, 1988. szeptember.

Székely I. (1994): Az adatvédelem és az információszabadság filo­zófiai, jogi, szociológiai és informatikai aspektusai. Benyújtott kandi­dátusi értekezés. Budapest, 1994. Kézirat.

Vámos T. (1993): Adatvédelem – a társadalom kultúrája. In: Adat­védelem, adatbiztonság. HISEC '93 előadások. NJSZT, Budapest, 1993.

Vitalis, A. (1988): Informatique, pouvoir et libertás. Economica, Paris, 1988.

A számtalan elnevezés közül, amellyel az ezredvég át­alakuló társadalmának legjellemzőbb és legmeghatá­rozóbb csoportjait igyekeznek körülírni,, kétségkívül a leginkább ellentmondásos a kognitariátus. Az iroda­lomban ugyanezt a fogalmat két egymástól rendkívül eltérő értelemben, egészen másfajta szociális kategó­riákra alkalmazzák.

1. A nagyhatású elemzésekben népszerűsített meg­határozások egy része a koghitariátusra „a hatalmat a kognitív szféra, vagyis az általa birtokolt tudás és információk alapján gyakorló új társadalmi osztály­ként" tekint. A föld és a tőke után tehát a tudás és az információ lesz a javak megszerzésének és a gazdasá­gi-politikai pozíciók birtoklásának az eszköze – állít­ják Toffler és követői. A kognitariátus ebben a meg­közelítésben leszármazottja az értelmiség által gyako­rolt gazdasági és politikai hatalomra épülő régi és újabb elméleteknek, a tőke-tulajdont háttérbe szorító „menedzserkapitalizmusról", ill. a tudósok társada­lomirányító ambícióiról és lehetőségeiről szóló kon­cepcióknak. Rokona a médiumok birtoklását a „tuda­tiparon" keresztül hatalmi újratermelésre használó társadalmi csoportok domináns szerepbe kerülésére figyelő próféciáknak. Ahogy a tőke multinacionalizálódik, ahogy a hagyományos pénz és pénzfunkciók „digitalizálódnak", ahogy az információipar vezető jö­vedelemtermelővé válik, úgy látszik igazolnia kog­nitariátus őrségváltó természetet maga a valóság. Csakhogy egyelőre az „információbirtoklásból tulaj­donbirtoklásba" való átcsapás nem olyan nagyságren­dű, hogy minőségi ugrásról beszélhetnénk. A kognitariátusba sorolt különböző csoportok nem homogé­nek (sőt külön-külön is erőteljesen strukturáltak), nél­külözik a stratégiai tudatosságot (mégha időről időre taktikai szövetségek egymás mellé sodorják is őket), érdekeik és szocio-kulturális kötöttségeik egyelőre még jól elkülöníthetők, így a kifejezés esetükben vagy metafora, vagy csak egy majdani állapotra vonat­kozó hipotézisszerű előrejelzés.

2. A másik jelentés az előzőnek szöges ellentéte. A „proletariátus" szóhangulatára rímelve a kizsákmá­nyolás alanyainak megváltozott tevékenységi körű, de működésmódjában változatlanul a tőkefunkcióknak kiszolgáltatott nagy társadalmi csoport gyűjtőneve. Azoké ti., akik nem fizikai, hanem „intellektuális se­gédmunkásként", a „szellem robotosaiként" végzik információ- és tudáskezelésre korlátozódó munkáju­kat, s akik számára munkaerőpiaci helyzetük fenntar­tása vagy megteremtése érdekében a „kognitív" tevé­kenységek ugyanolyan elidegenedett formájukban kí­nálnak tömeges megélhetést, mint ahogy hajdanán a gyáriparba áramló egykori agrármunkaerőnek. A bá­zisa az új húzóágazatok információkezelésre orientált munkaerőigénye (elsősorban adatbevitel, adatbáziske­zelés, információszolgáltatás), de a gazdasági kény­szerfeltételek szorításában egyre inkább ugyanide „sorolódnak" át hagyományos értelmiségi szakmák is (mint pl. a pedagógusoké). Egy részüknél ugyanis hát­térbe szorul a kreativitás mozzanata, a rutinszerűvé tett munkatevékenység pedig – amit érzékletesen idéz fel pl. a közhellyé koptatott „tudásgyár" vagy a „szel­lemi tömegtermelés" fogalma – jelentős társadalmi csoportokat hagyományos bérmunkás szerepekbe kényszerít.

A „tudásmunkások" (knowledge workers) elneve­zést, mint gyűjtőfogalmat más összefüggésben a kognitariátusnak arra a rétegére használják, amely egy el­képzelt munkerőpiaci piramis legfelső szintjein bo­nyolult és specializált, s ennek révén társadalmilag kellőképpen elismert és anyagilag megbecsült réteget alkot, amely azonban az „információs közmű" üze­meltetésének kulcsfontosságú feladatához mérten jócskán alulreprezentált a gazdasági-politikai színté­ren.

Kőkor, bronzkor, vaskor, információ kora

Az őskori társadalmak műszaki fejlettségének színvonalát a történészek az adott társadalmak életét leginkább meghatá­rozó nyersanyaggal szokták jellemezni. Azokat a történelmi periódusokat, amelyekben a társadalmak többsége kőből, bronzból vagy vasból készítette szerszámait, fegyvereit, kőkornak, bronzkornak, vaskornak nevezzük. Habár az ókortól kezdve a történelmi korok korszakhatárait más ismérvek alap­ján határozzuk meg, a vas mint hatalmi tényező szerepe nap­jainkig is eltartott. A 19. század vas és acélkohói a vaskor csúcsteljesítményei közé tartoznak. A 20. században a vas jelentőségét fokozatosan beárnyékolják a műanyagok és fél­vezetők, valamint a csúcstechnika egyéb anyagai. Mégis az utóbbi két évtizedben világossá vált, nem ezek az anyagok, hanem egy egészen másféle nyersanyag lesz az, amelynek feldolgozása hosszú társadalmi periódusra meghatározza a társadalmak létfeltételeit, és ez a nyersanyag az információ. Akár akarjuk, akár nem, a vaskor fokozatosan véget ér, és megkezdődik az információ kora.

Stratégiai kezdeményezések kora: Reagan, Rákosi, Al Gore, NIS

Bár a tudósok már vagy két évtizede jelezték a gyökeres vál­tozás közeledtét, a társadalom nemigen akart tudomást venni az elkerülhetetlenről, mígnem 1994-ben a legnagyobb világ­hatalom alelnöke, Al Gore az azóta róla elnevezett stratégiai kezdeményezés formájában a világ tudomására hozta, hajna­lodik. Egy új kor hajnalán vagyunk, és ez az új kor az infor­mációs társadalmak kora.

Tájékozatlanabb olvasók számára úgy tűnik, az információs társadalom kora helyett talán inkább a stratégiai kezdeménye­zések korát éljük. A stratégiai kezdeményezés nevet talán Reagan az USA elnöke használta először, amikor az 1980-as évek közepén Stratégiai Védelmi Kezdeményezés néven nyúj­tott be egy törvényjavaslatot az Egyesült Államok kongresszusához, melyben javasolta az űrhadviselés eszközeinek ki­fejlesztését és telepítését. A kezdeményezés rendkívül sikeres volt. A kongresszus a javaslatot elfogadta, kifejlesztették az új fegyverrendszereket, és megnyerték a hidegháborút.

Néhány évtizeddel előbb egy másik világhatalom stratégiai kezdeményezése arra hívott fel, legyünk a vas és az acél országa. Azon világhatalom kezdeményezését lázas sietség­gel követték a környező apróbb országok stratégiai kezdemé­nyezései, nem kevesebb sikerrel. A 19. század vas- és acél­gyártási technikáját sikerült széles körben elterjeszteni kissé megkésve itt ezen a tájon. Valószínűleg a vaskor utolsó nagy fellángolásáról volt szó.

Hasonló lázas sietség figyelhető meg a fejlett világ kor­mányainak részéről Al Gore kezdeményezésének követésé­ben is. Feleletként még 1994 áprilisában megjelent a japán kormány info-kommunikációs stratégiája, az Európai Unió bi­zottsága 1994 nyarára a nevezetes Bangemann-jelentés for­májában válaszolt, és elkészítették saját dolgozataikat a vi­lág szinte összes fejlett vagy fejlődésben levő régiójának kor­mányai is.

Mi tagadás, Al Gore kezdeményezése meglepte a közvéle­ményt. A számítástechnika és a telekommunikáció tudósai már több mint két évtizede felismerték, hogy a számítástech­nikai és hírközlő rendszerek egyre több azonos részmegol­dást, egyre több hasonló eljárást alkalmaznak, fejlődésük egy­re inkább konvergál. Azt is felismerték, hogy a két technika a szimbiózisa által létrejövő informatikai infrastruktúra olyan világméretű hálózat kialakulásához vezet, amelynek méretei összemérhetők a nemzetközi telefonhálózat méreteivel, infor­mációs szolgáltatásai pedig elképzelhetetlen gazdagságban állnak majd rendelkezésünkre. Ez az új informatikai infra­struktúra alapjaiban forgatja fel mindannyiunk életét, feltéve, hogy részesülhetünk áldásaiból.

A műszaki fejlődés eredményeit a mindennapi életben eddig is mindenki látta, előrehaladását sorsszerűnek és megállítha­tatlannak tartva mégis kevés politikusnak tűnt föl, hogy az új kor végleg elérkezett, a társadalom egyedei mellett a társa­dalom egészének is reagálnia kell az új technika kihívásaira. A társadalomnak át kell gondolnia, mit is kezdjen az új tech­nikával, melyek azok a társadalmi problémák, amelyeket meg­oldhat vele, cserébe milyen új problémák keletkezhetnek, mekkora erőforrásokat köt le a fejlesztés és milyen eredmé­nyeket hozhat.

Mi történt eközben Magyarországon? Amikor a fent említett nemzeti stratégiák, kormányprogramok készültek, akkor mi éppen a választásokra készülődtünk, itt volt tehát a magyar kormányprogram-tervezetek készítésének is az ideje. Szá­momra nem egészen világos okokból azonban a magyar po­litikusok nem figyeltek föl a harangszóra, és a programterve­zetek egyike sem vázolt föl nagyvonalú koncepciót: mi módon kezdhetnénk meg a felzárkózást információtechnikailag is a fejlett világhoz? Szerencsére a távközlési és a számítástech­nikai szakemberek ismerték a fejlett világban zajló eseménye­ket, és egy lelkes kis csapat Nemzeti Informatikai Stratégiai Kezdeményezés (NIS) néven az asztalra tett egy dolgozatot 1994 végén. A következő gondolatok a NIS tanulmányozása után támadt hiányérzet termékei.

A stratégiák alapja: a társadalom megoldandó problémái

Mi a szerepe egy nemzeti stratégiának? Véleményem szerint a nemzet fejlődési életútjának meghatározása a nemzet előtt álló legnagyobb problémák elemzése és a társadalmi, gazda­sági, valamint műszaki szempontból egyaránt optimális meg­oldások kiválasztása révén.

Minden stratégia legfőbb feladata az optimális megol­dás kiválasztása. Itt különösen szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak társadalmi optimumok, vagy csak gazdasági opti­mumok, legfőképpen nemcsak műszaki optimumok megkere­séséről van szó, hanem e három változó szerinti együttes op­timum kiválasztásáról, ami természetesen sokkal nehezebb kérdés, mint a külön-külön vett optimumok megtalálása. A má­sodik fő értékelési szempont az, hogy annak a stratégiának, amely számot tart a nemzeti jelzőre, a nemzet problémáinak a feltárását, megoldását kell céloznia. Lehet készíteni iparági stratégiát, regionális stratégiát, vállalati stratégiát, termékstra­tégiát, vagy akár személyes stratégiát is. A stratégia jelzője minden esetben abból az entitásból ered, amelyiknek az élet­útját a stratégia meghatározza: a vállalati stratégia a vállalat életéről mond valamit, a vállalat problémáiból indul ki, a vál­lalat optimális viselkedését irányítja, a nemzeti stratégia pedig a nemzet életútját vázolja föl, a nemzet problémáiból indul ki, a nemzet viselkedését irányítja.

Talán triviálisnak tűnik az iménti okfejtés, mégis szükséges­nek tartom ezt a kis bevezetőt, mivel hajlamosak vagyunk min­denféle életútra vonatkozó voluntarista megállapítást stratégiá­nak nevezni, függetlenül attól, vajon társadalmi-gazdasági op­timumkeresést végeztünk-e. Az elmúlt évtizedekben különösen elszoktunk a gazdasági korlátok figyelembevételétől, elég volt kimutatni valaminek a korszerű voltát, máris kívánatossá vált előttünk, hiszen hozzásegített a vaskori társadalmi berendezke­dés felsőbbrendűségének bebizonyításához. A nemzeti jelző is devalválódott kissé, amióta minden érdekcsoport janzenista mó­don a szavak mögé rejti önös érdekeit, megpróbálván a nemzet erőforrásait a saját szolgálatába állítani.

A NIS-t olvasva az volt az első benyomásom, mintha ál­modnék egy álmot, amelyben éppen a vaskori szemlélet alap­ján kimutatjuk, hogy az információtechnika Nyugaton milyen gazdasági előnyöket hozott egyes országoknak, milyen prob­lémákat oldottak meg vele, következésképpen a magyar tár­sadalomnak ilyen és ilyen fejlesztési projekteket kell beindí­tania a lépéstartás érdekében.

Első látásra tetszett a dolog, hiszen villamosmérnökként magam is éppen ebből a szakterületből élek meg. Keresni kezdtem a stratégia alapvető kiindulási pontjait, a nemzeti problémák megfogalmazását, a kiindulásul használt gazdasá­gi keretszámokat, a gazdasági alternatívákat, végül az opti­mális alternatíva kiválasztását, de ezekből vajmi keveset ta­láltam. Arra a következtetésre jutottam végül, hogy a NIS nem több, mint amit a neve mond, egy kezdeményezés, amely nem stratégiát vázol föl, hanem felhívja a figyelmet a stratégia hiányára. Igen, a jövő társadalma a kapuk előtt áll, mi viszont nem vagyunk felkészülve arra, hogy beeresszük. Szükségünk volna egy nemzeti informatikai stratégiára.

A stratégiák összehasonlítása: amerikai, japán, európai, magyar

A feladat tehát egy leendő nemzeti informatikai stratégia fel­vázolása. Vajon milyen legyen? Tájékozódásképp nézzünk körül, milyeneket írtak le az előttünk járók. Ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, hogy az egyes programpontok milyen viszony­ban vannak az alkotók szándékaival, érdekeivel és a lehető­ségekkel. Szövegkritika nélkül, pusztán az áttekintés szándé­kával vizsgáljuk meg a legfontosabb dokumentumokat.

Az amerikai stratégia (a Nemzeti Információs Infrastruktúra Program) az alábbi célokat tűzi a nemzet elé:

• a nemzet versenyképességének fokozása,
• a gazdasági szabályozás reformja,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihasz­nálása,
• a kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé tétele,
• általánosan elérhető szolgáltatások létrehozása,
• nagyteljesítményű információs infrastruktúra-hálózat létre­hozása,
• a globális informatikai infrastruktúra kiépítésének ösztön­zése.

A felsorolt célok mindegyike jellegzetesen tükrözi az ame­rikai értékrendet. Mit jelent a nemzet versenyképességének fokozása? Természetesen az amerikai ipar exportképességé­nek fokozását a japán és európai versenytársakkal szemben. Az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihaszná­lása szintén segíti a nemzet versenyképességének javítását, de egyben jelenti egy új, vagy még újabb húzóágazat létre­hozását, az ipari struktúra átalakítását a kevéssé környezet­szennyező, kisebb energiaigényű, jövedelmezőbb iparágak felé.

A kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé té­tele vagy javítása egyet jelent az amerikai demokráciának a fejlesztésével. Ugyanebbe az irányba hat az általánosan el­érhető szolgáltatások kialakítása is. Az általánosan elérhető (szabványos) szolgáltatások létrehozása mellesleg kibővíti a már eddig is hatalmas amerikai információpiacot. A globális informatikai infrastruktúra kiépítését pedig azért kell ösztönöz­ni, hogy az amerikai információtechnikai és információszelgál-tatási ipar ezáltal külföldön is új exportpiacokat nyerjen.

Mindezeket a célokat nem hatalmas állami beruházásokkal szeretnék elérni, hanem a magántőke bevonásával, hiszen a közvetlen állami pénzosztogatás kora véget ért, a hatalmas államadósság csökkentése mellett kell a fenti célokat megva­lósítani.

A fenti érvelésben alig találunk olyan célt vagy megállapí­tást, amely az informatikát mint önmagáért való értéket hir­detné, helyette a nemzethez szól, olyan erőteret kialakítván, amelyben a nemzet kisebb egységei, régiói, iparágai vagy vál­lalatai is megtalálják az orientációs irányokat. Ez a stratégia a nemzet adaptációs készségének a fokozásáról, az ipar­struktúra átalakításáról, a piac aktív alakításáról szól, nemzeti érdekek, az amerikai nemzeti értékek, a dominancia, a de­mokrácia jegyében.

A japán info-kommunikációs stratégia talán még az ameri­kainál is szebben példázza, hogyan állíthatják az informatikát teljes társadalom átalakításának szolgálatába. A japán straté­giai célok az alábbiak:

• a 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának fel­építése,
• gazdasági növekedés, új üzleti és munkahely lehetőségek teremtése,
• a társadalom fejlesztése (egészségügyi ellátás, oktatás, kormányzati működés javítása),
• a társadalom elöregedéséből és a környezetszennyezés­ből eredő problémák megoldása,
• nemzetközi hálózatok kiépítése.

A 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának igénye abból a felismerésből született, hogy Japán, mint a világ leg­termelékenyebb gyártó műhelye, fokozatosan elveszti vi­szonylagos előnyét a rendkívül gyorsan fejlődő ázsiai régió országaival szemben. A környezetében levő országok kultu­rális hagyományai, az egész ázsiai régió kultúrájának jellege hasonló a japánéhoz, a szorgalom, az egyén alávetése a kö­zösségi értékeknek és érdekeknek, az egyéni fogyasztás kor­látozása a társadalmi felhalmozás oltárán mind lehetővé te­szik, hogy a társadalom gyorsan fejlessze és összehangoltan működtesse azokat a nagyméretű technológiákat, amelyekkel az egész világ számára szükséges fogyasztási javakat előál­lítják. Dél-Korea, Tajvan és legfőképpen a Kínai Népköztársa­ság egy évtized alatt ismétli meg azt a fejlődést, amihez Ja­pánnak három-négy évtized kellett, és az ezredfordulóra mind termelékenységben, mind ipari méretekben olyan erős ver­senytársakká válnak, hogy komolyan veszélyeztetik a japán gazdasági növekedést. Ezzel párhuzamosan a japán gazda­sági fejlődés előnyös hatása a társadalom egyedeinek élet­színvonalára a fenti értékrend megbontásának irányában hat, mind nehezebbé válik tehát a régi értékek mentén szervezett termelőkapacitás társadalmilag optimális működtetése.

Japánnak tehát olyan új tevékenységeket kell keresnie, amelyben a komparatív előnyök megtarthatók, közben pedig alkalmazkodni lehet a társadalmi értékrend változásához. A japán társadalom vezetői a kreatív társadalom megteremtésé­ben látják a kiutat, amely lehetővé teszi, hogy Japán a világ legügyesebb gyártójából a világ legjobb fejlesztő bázisává vál­jék.

A nagy tömegeket foglalkoztató gyártó iparágak leépülése tömeges munkanélküliséghez vezet, amelyet az információs társadalom munkahelyteremtő képességével szándékoznak ellensúlyozni. A társadalmi igazgatási és ellátó rendszerek fej­lesztése általános társadalmi igény, a japán társadalom gon­doskodó értékrendjét tükrözi. Az egész életre szóló munka­hely, amelynek intézménye napjainkig jól funkcionál, a gaz­dasági verseny növekedése miatt egyre kevésbé tartható fenn, helyét fokozatosan a mainál jobban működő közösségi ellátás veszi át.

A japán társadalom egyik nagy problémája a népesség elö­regedése. A szaporodási ráta az elmúlt évszázadban olyan nagymértékű volt, hogy a szigetország népessége száz év alatt megnégyszereződött. Ez a folyamat most lelassult, mi­közben az átlagos élettartam a világon a leghosszabbá vált. A demográfiai fa szalámi alakot öltött, az újszülöttek mindegyi­kének megvan az esélye arra, hogy megérje az öregkort. A fiatal korosztályoknak rendkívüli gondot jelent az idős népes­ség gondozása. Az orvosi távdiagnosztika, távellátások, a szociális gondoskodás informatizálása jelentős mértékben nö­veli a gondoskodás „termelékenységét", könnyítve a gondo­kon.

Hasonlóan súlyos probléma a környezetszennyezés és a zsúfoltság, hiszen a szigetek 75%-a lakhatatlan magashegy­ség, a népesség a mélyebben fekvő 25%-nyi területen zsú­folódott össze. A környezetbarát informatikai technikák alkal­mazása, a vidéki (esetleg a hegyvidéki) területek jó kommu­nikációs infrastruktúrája, a távmunkavégzési eljárások lehető­vé teszik a távolabbi területek birtokbavételét, a lakosság egyenletesebb elosztását a szűk területen.

A japán stratégia annyira célratörő, annyira tömör, hogy egyetlen mondat sem maradt benne a szép jelszavaknak, minden szava egyenesen a társadalom minden tagjának min­dennapi életéből, problémájából fakad. Mindezt hasonlóan szűkszavú, mégis minden szempontot felölelő gazdasági elemzés támasztja alá, amely becsléseket ad a piacok mére­tére és a szükséges befektetések nagyságára 2005-ig és 2010-ig. Az informatikai társadalom irányába tett fejlesztési lépések társadalmi hatáselemzése sem maradt el, összehan­golva a közgazdasági elemzéssel. A kiindulási pontok helyes meghatározásával, a célok lehető legpontosabb kitűzésével, a hatások elemzésével lehetővé vált egy lépésről lépésre ha­ladó program felállítása, amely nem ködös óhajok halmaza, hanem pontos feladatterv a társadalom szereplői számára. Megadja, mi a szerepe a kormánynak, mi az iparnak, az ok­tatásnak és másoknak, meghatározza az egész vállalkozás várhatóan mennyibe fog kerülni, és ki mit kap cserébe áldo­zatvállalásáért.

Nézzük meg végül az Európai Unió céljait és azok hátterét:

• növekedés, versenyképesség, foglalkoztatás,
• egész Európára (értsd: az EU-ra) kiterjedő szabályozási reform, összehangolt és stabil szabályozási és jogi környezet megteremtése,
• a versenypiacok megnyitása,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika egész Európára (az EU-ra) kiterjedő álta­lános iparfejlesztési hatásainak kihasználása,
• Európa multikulturális jellegének támogatása,
• transz-európai informatikai infrastruktúra hálózatok létre­hozása.

A célokból csak úgy süt az egységes Európa megteremté­sének, az újonnan létrehozott hatalmas régió piaci potenciál­jának, teljesítőképessége növelésének igénye. Az információs társadalom irányába tett lépések révén egységesíteni lehet a ma még szerteszét ágazó törvénykezési gyakorlatot, vagy an­nak egy részét. Az EU szabályozási gyakorlatában ma igen fontos szerep jut a versenysemleges megoldásoknak, és az általános ellátási kötelezettségnek. Ezen két elv beépítése a nemzetek törvénykezési gyakorlatába, hozzájárul az elmara­dottabb régiók fejlődéséhez, az európai demokrácia kiszéle­sedéséhez. Az informatika húzóágazattá formálása segíti az egységesülő ország iparának átstrukturálását, miközben a ré­gi nemzeti határok közé zárt monopóliumok lebontásával ha­talmas új versenypiacot teremt. A hatalmas új belső piac ön­magában is hozzájárul az új nagyméretű technológiák kiala­kulásához, de ezt még megtetézik a transz-európai infrastruk­túra-hálózatok kiépítésének programjával, amelyet termé­szetesen elsősorban európai cégek fognak építeni. A transz­európai infrastruktúra-hálózatok létrehozása lefedi az eddig nemzeti határok mentén felszabdalt távközlési, közlekedési, szállítási és egyéb infrastruktúra-hálózatokat, egységes terü­letté változtatva ezt a hatalmas régiót. A transz-európai infor­matikai infrastruktúra-hálózatok (beleértve a távbeszélő, a mű­sorszóró és adatátviteli hálózatokat) jelenítik meg az informá­cióipar számára azt a közeget, amelyen kialakul az (egysé­ges) erős európai információipar, amelyik felveheti a versenyt az amerikai kulturális behatolással szemben.

Európa egyik legnagyobb értékének tekintjük azt a multikulturális jelleget, amelyben a kultúrák egymásra hatása hosszú időn át a fejlődés motorja volt. Az informatikai hálózatokat úgy kell megépíteni, tulajdonságaikat, szolgáltatásaikat úgy kell ki­alakítani, hogy alkalmazkodjanak minden kultúrához, lehetővé téve azok továbbélését, fejlődését. Mindezeket a célokat a magántőke aktivizálásával, bevonásával szeretnék elérni, a gazdasági optimum elérése érdekében.

Az áttekintett három stratégiában jellegzetes eltéréseket ta­pasztalunk, és akkor is ráismernénk, mely országok készítet­ték, ha nem tudnánk előre, vajon kinek a művét tartjuk a ke­zünkben. A műszaki megoldásaiban közös információtechnikát döbbenetesen eltérő célok szolgálatába állították, nem azért fejlesztik, mert „korszerű", vagy mert fejlesztésük „elke­rülhetetlen", hanem mert társadalmi szintű problémák megoldására alkalmas eszközt látnak bennük. Sőt valójá­ban nem is az informatikai eszközöket kívánják fejleszteni, hanem a társadalmat.

A stratégiák hierarchiája

A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezeknek az országoknak létezik társadalomfejlesztési stratégiája is, akár nyíltan előadva, akár a háttérben elrejtve. Ezek a stratégiák nem két-három év, hanem több évtized távlatát fogják át, kö­vetkezésképpen nem lehetnek választási ciklusonként módo­sított pártérdekek mentén szervezett stratégiák, hanem az egész nemzet, vagy nemzetközösség egyetértésével létreho­zott valódi, hosszú távú stratégiák. Erre a tényre külön felhív­nám a magyar értelmiségiek figyelmét.

A stratégiák egymásra épülése, egymásra építése elkerül­hetetlen, hisz a részek stratégiája nem lehet független az egé­szétől. Nem könnyű nemzeti informatikai stratégiát csinálni nemzeti társadalomfejlesztési stratégia nélkül, még kevésbé attól függetlenül, vagy annak ellenére. Nem lehet nemzeti in­formatikai stratégiát csinálni a történészek, gazdaságtörténé­szek, szociológusok, jogászok, oktatók, közgazdászok, nota bene művészek bevonása nélkül. A nemzeti informatikai stratégia nem csupán a villamosmérnökök, számítástech­nikusok, távközlési mérnökök dolga, noha jelenleg ők látják a legjobban, mit tesz lehetővé, vagy milyen következmények­kel jár a technikai fejlődés.

Térjünk vissza egy pillanatra a stratégiák által átfogott tör­ténelmi időtávlatokra. A japán info-kommunikációs stratégia 2010-ig határoz meg lépéseket. Horváth Pál, a MATÁV volt vezérigazgatója, a NIS-kezdeményezés egyik résztvevője szerint az átmenet az információs társadalom felé 15-20 évig is eltarthat, fejletlenebb országokban akár négy-öt évtizedig is. Érdemes tehát jól megalapozni, nem elsietni egy nemzeti stratégia kidolgozását.

A japán iskolaszámítógép-program: nem futóverseny, hanem távlati terv

Ide kívánkozik egy érdekes tapasztalatom arról, hogyan kez­denek hozzá Japánban egy ágazati stratégia kidolgozásához. 1988-ban, amikor a Tudományszervezési és Informatikai Inté­zetben dolgoztam, ahol a magyar iskolaszámítógépesítési programot vezették, módomban volt találkozni a japán iskola­számítógépesítés előkészítését vezető intézmény elnökével, akinek büszkén említettem, mi magyarok voltunk a másodikok Európában, akik felismerték az iskolaszámítógépesítés jelentő­ségét, már több mint harmincezer számítógépet osztottunk szét az iskolák között. Ezzel nemcsak Európában, hanem a világon is az elsők közé tartoztunk, hiszen akkor még Japánban sem kezdték meg számítógépek szétosztását az iskolák között.

Sakamoto professzor hűvösen a következőket válaszolta: „Mi nem veszünk részt ilyenféle versenyekben, nekünk nem az a célunk, hogy kimutassuk, hány hallgatóra jut–egy gép az iskoláinkban, hanem az a célunk, hogy Japán a 21. századba vezető informatikai hatalomként lépjen át. Ez nagy feladat, jól meg kell alapoznunk. Ezért létrehoztunk egy széleskörű pro­jektet, amelynek a célja megvizsgálni, hol, mi módon lehet számítógépet alkalmazni az iskolai életben."

Amint megtudtam, a projekt sok-sok szakértőt, tanárt, köz­gazdászt, művészt, adminisztratív dolgozót hívott össze, ja­pán módszerességgel sorra vették az iskolai élet minden apró mozzanatát, a tanóráktól a menzán át a napköziig. Meghatá­rozták minden szakterületre, miféle folyamatok zajlanak ott, miképpen illeszthető bele a folyamatba a számítógép, és a folyamat maga milyen követelményeket támaszt az alkalma­zandó számítógéppel szemben. Például a művészeti oktatás terén látták, hogy az akkori számítógépek színgazdagsága, felbontóképessége, sebessége még nem teszi alkalmassá a gépeket azonnali bevezetésre, de a számítástechnika fejlődé­si vonalából megjósolható, hogy a számítógépek valamikor a kilencvenes évek elején-közepén érik el azt a teljesítményt, amely lehetővé teszi alkalmazásukat a művészeti oktatásban.

Az iskolai élet minden egyes területét felleltározván a kö­vetelmények és a fejlődési görbék összevetésével meghatá­rozható egy optimális program arra vonatkozóan, milyen lé­pésekben fog behatolni a számítástechnika az iskolai életbe. A folyamatot gyorsítani is lehet. A követelmények alapján azonnal megkezdték az oktatásban alkalmazandó programter­mékek kifejlesztését, de a legfőképpen egy olyan hardver- és szoftverfejlesztői környezet létrehozását, amely hosszú időn át segíti az egységes megjelenésű, nagyon jó minőségű ok­tatóprogramok kidolgozását. Didaktikai kísérletekbe is belekezdtek. A fejlesztéseket profi cégek végezték. Mára komoly programválaszték, komoly didaktikai tapasztalat jellemzi a ja­pán iskolaszámítógépesítési piacot, az iskolának nincs olyan része, amelyre ne találnánk kipróbált, kiemelkedő minőségű, a feladat követelményeinek maradéktalanul megfelelő progra­mokat, hardveregységeket.

Ezzel szemben nézzük, mi történt nálunk a vaskorban. Az iskolaszámítógépesítés apostolainak sikerült kilobbyzniuk a politikusoktól néhány milliárd forintot hardverre, ahogyan szá­mítástechnikusok között találóan neveztük, a vasra, de nem sikerült meggyőzni ugyanazokat a politikusokat a szoftver fon­tosságáról. A lobbyzóknak nem is állt rendelkezésére a japánhoz hasonló követelményrendszer, s muníció híján eleve vesz­tett pozícióból indultak. A nemzeti stratégia abban az időben mindössze arra irányult, hogy különféle mutatók tekintetében futva, rohanva lehagyjuk a kapitalistákat.

Különféle mai felmérések alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar iskolaszámítógépesítési program torzóvá alakult, ma sincs beépítve egyetlen tantárgy tanmenetébe, didaktikájába, módszertanába a számítástechnika, még magának az infor­matika nevű tárgynak a tartalmában sem alakult ki összhang. A szétosztott számítógépek egy-egy iskola életére hatással voltak ugyan, de az egész nemzetre nem fejtették ki az opti­mális hatást.

Lassan járj, tovább érsz! A szakmai hetilapokban olvasom, hogy megalakult a Magyar Nemzeti Informatikai Stratégiai Elő­készítő Bizottság, szeptemberre már el is kell készülnie az első dolgozatnak, amely bemutatja a kihívásokat, valamint azokat a megoldási módokat, amelyek Magyarország informá­ciós társadalomhoz való felzárkózását segítenék elő. Egy má­sik fórumon hallom, hogy októberben már kész is lesz a má­sodik tanulmány azon konkrét projektek felsorolásával, ame­lyekkel a fenti célok elérése megvalósíthatónak látszik. A mód­szerre ráismerek, itthon vagyunk. Nincs szándékomban meg­bántani a résztvevőket, régi szereplői a magyar szakmai kö­zéletnek. Kitűnő számítástechnikusok, programfejlesztők, nagyszerű fejlesztőmérnökök, a társadalomért aggódó polgá­rok, számos szakmai és közéleti díj birtokosai, aggodalmuk őszinte. Valóban ennyire kell sietnünk? Valóban tudni fogjuk októberre, mire és hogyan kell elkölteni a nemzetnek azt a sok-sok milliárdot, ami közelebb visz bennünket a mihez is? És vajon el lehet készíteni egy megalapozott stratégiai tervet ennyi idő alatt?

Egy magyar nagyvállalatnál dolgozván látom, milyen hatal­mas kínnal készül el egyetlen szolgáltatás üzleti terve több hónap alatt, mert a kiinduló adatok bizonytalanok, a belső ér­tékmérők a múlt rendszerből maradtak ránk, az adott szolgál­tatás piaca nálunk még nem alakult ki, a valódi pénzügyi for­rások nem a várt ütemben keletkeznek, a kockázat mértékét sokszor még becsülni sem lehet. Miután a nemzetgazdaság meghatározó tényezőit nem ismerjük, máig sem tudjuk meg­nyugtatóan megmagyarázni a gazdaság mélyrepülésének okait, terveinket nem tudjuk makrogazdasági hatáselemzések­re alapozni. Kétlem ezért, hogy októberre egy tündérmesénél megalapozottabb stratégiát lehet kidolgozni. Stratégia című olvasmányt persze lehet csinálni ennél rövidebb idő alatt is, ami a pénz elköltését kétségtelenül meg fogja alapozni, de a társadalmi bevétel oldaláról még csak annyit fogunk tudni, hogy ki teszi majd azt zsebre.

A készítők nagyon igyekeznek elhitetni, hogy tovább már nem várhatunk, mert végképp leszakadunk, de szívleljük meg Sakamoto professzor tanácsát, vajon ötven év távlatában gon­dolkozva fontos az, hogy egy-két hónappal, esetleg egy-két évvel később lesz-e kész az a stratégia? Kodály sem volt ennyire türelmetlen, százéves tervet vázolt föl, mivel a társa­dalmi folyamatok periódusideje ötven, száz években mérhető, s alighanem jobb lenne tőle példát vennünk.

Honnan hová?

Ismét fölmerül a kérdés, vajon megérett-e a helyzet Magyar­országon egy informatikai stratégia kialakítására, s ha igen, az milyen elemeket tartalmazzon. Fiatalkori optimizmusom a tapasztalatok hatására óvatosabbá vált. A jövő elektronizált információs társadalmához viszonyítva mai korunkat gyakran nevezik Gutenberg-galaxisnak, amely az informatikai infra­struktúra egyik fejlődési fokát, az írásbeliséget, a könyvnyom­tatást, a nyomtatott formában megjelenített, közvetített kultúrát és az erre az infrastruktúrára épülő társadalmi folyamatok együttesét jelenti.

A Gutenberg-galaxis igen fontos fejlődési lépcsőfokot jelen­tett korábbi társadalmi formációkkal szemben, amelyeket a szájhagyomány alapján terjedő kultúra, valamint a szokások, szokásjogok alapján álló döntéshozatali mechanizmus és irá­nyítási rendszer jellemzett. Gyakran meditálok azon, vajon a magyar társadalom eljutott-e már a gutenbergi fejlődési fázis­ba. A számítástechnikai, informatikai szakmában dolgozó rendszerszervezők a tanúim arra, hogy ez a fejlődési lépcső még előttünk áll. A vállalatok belső irányításának számítógé­pesítése Magyarországon azért mérhetetlenül nehéz, mert a vállalatokon belül a döntési, irányítási folyamatok nincsenek írásban rögzítve. A tünetek nemcsak vállalaton belüliek. Ha elmegyünk egy tudományos konferenciára, vagy nemzetközi megbeszélésre, pillanatok alatt kiszúrhatjuk, kik a magyarok a teremben. A japánok, a németek lázasan jegyzetelnek, más népek fiai talán kevésbé lázasan, viszont akik előtt még jegy­zetpapír sincs, azok biztosan magyarok. Nálunk egy vállalati értekezleten ritkaság, ha a megbeszélésről, akár utólag, em­lékeztető készül. Pár hét múlva a népmesék hagyományaihoz híven a különböző résztvevők a megállapodás különböző, változataira emlékeznek.

A csoportmunka szervezésének egyik alapja az írásban el­készített projektterv, műszaki követelmény, amely alkalmas az egyetértés kialakítására, mielőtt a széles körű megvalósítási munkák megkezdődnek. Nálunk ezek a dokumentumok a köz­gyakorlatban nem használatosak. Bármerre járok, azt látom, hogy nálunk nem lehet megvalósítani olyan projektet, amely­ben több ember együttműködését kell koordinálni annál, mint ahányan egy munkaszobában elférnek. Írásbeli előírások, megállapodások nélkül a munka során felmerült problémák folyamatos szóbeli egyeztetésével tudunk csak előrehaladni.

Aki nem ül velünk egy szobában, annak a munkába való be­kapcsolására nincsenek eszközeink. Az írásbeliség hiánya a társadalmi mobilitás egyik nagy gátja. A vállalatoknál, szerve­zeteknél a legértékesebbek manapság azok a személyek, akik még emlékeznek az öt, tíz év előtt kötött megállapodásokra, vagy arra, vajon az építés idején merre vezették ezt, vagy azt a közművet, csatornát, kábelt, egyebet. Térkép ugyanis nem készült róla. Ezek a személyek kicserélhetetlenek még akkor is, ha egyéb adottságaik miatt már régen megértek az elbo­csátásra.

Az államigazgatási, vagy egyéb közintézményeknél köve­tendő eljárások mindannyiszor megváltoznak, ahányszor ki­cserélik a titkárnőt vagy ügyintézőt. Ilyen esetben ugyanis a szájhagyománynak korlátai vannak. Menjünk be elintézni ügyes-bajos ügyeinket valamilyen hivatal irodájába. Ezt sze­rencsére évente legföljebb párszor kell megtennünk. Termé­szetesen minden folyamat megváltozott az elmúlt évben, ve­lük változott a személyzet, csupa új arc, az íróasztalok új el­rendezése fogad, csak egy dolog hiányzik: egy rövid írásos tájékoztató a helyiségben arról, mit hogyan kell az idén elin­tézni. És ne gondoljuk, hogy az új szervezési megoldások gyorsabbá tették az ügyintézést, fejlettebbek! Egyszerűen csak mások.

Ezek persze csak külsődleges tünetek. Hasonló megállapí­tásra juthatunk, ha a piaci, a társadalomirányítási, vagy akár­milyen más folyamatot próbálunk megfigyelni. A cselekvési lánc kusza, töredezett, esetlegességekkel van teletűzdelve, az adatáramlás nincs megszervezve, gyakran a különböző szervezetekben nem is ugyanazt jelenti valamely adatelem, mint a másikban. Társadalmi folyamataink rendszerszervezési szempontból nem folyamatok, nem kapcsolódnak egymásba, nem áttekinthetők, nem logikusak, gyakran változó amorf ál­lapotúak.

Mi magyarok egészen jól megélünk ebben a vízben, mert tudjuk, hogy nem a hivatalhoz kell fordulnunk, ha valamit tény­legesen el akarunk intézni, hanem egy közbenjáróhoz. A köz­benjárónak mint a szentek késői utódainak pedig maga felé hajlik a keze. A vaskorban úgy tűnt, az egész társadalom egy piramis, amely azonnal leállna, ha Brezsnyev elvtársat valami baj éri, mert nem lenne, aki dönteni tudna. Brezsnyev eltűnt, a piramis megmaradt. Hiába no, ez egy hierarchikus társada­lom, amelyben a keresztirányú kapcsolatoknak nincs hagyo­mánya. Ilyen körülmények között vajon éppen az info-kommu­nikációs infrastruktúra kiépítése visz el bennünket a Kánaán­ba? Attól tartok, nem ez a helyzet. Mégis, ne zárjuk ki az új technika által nyújtott eszközöket sem a társadalmunk javítá­sára. Csak azt kérem, ne tévesszük össze a célt és az esz­közt.

Egy társadalmi informatikai stratégia elemei

Induljunk ki a mi társadalmunk gondjaiból, ne essünk abba a hibába, hogy importálunk egy megoldást valahonnan, és ke­ressük hozzá idehaza a problémát, amelyet azzal megoldha­tunk. Vannak nekünk saját társadalmi, gazdasági bajaink is! Ki fog azokkal törődni, ha nem mi?

Felsorolok néhányat azon gondok közül, amelyek a magyar társadalmat az elmúlt évtizedekben bántották, és amelyekre gyógyír, vagy legalábbis enyhítő tényező lehet az informatikai infrastruktúra célzott fejlesztése. A felsorolás nem tudományos igényű, inkább példa-természetű, esetleges, a napi vulgarizálás szintjén mozog úgy, ahogyan a rádió híreiből asszociáltam. Szociológusaink, közgazdászaink garmadával sorolnák a va­lódi feladatokat. Kérdezzük meg tőlük!

Hetvenöt évvel ezelőtt a nemzet egyharmadát elválasztották az országtól. Más nemzetek fiai pedig a mi országunkban van­nak elválasztva anyanemzetüktől. Az informatikai infrastruktúra megfelelő kialakításával a nemzetrészek kommunikációja javít­ható. Kifejezetten ügyelni kell azonban arra, hogy a kifejlesz­tendő infrastruktúra ne csak a magyar kultúra támogatására le­gyen alkalmas, hanem a környező nemzetek kultúrájának is megfelelő támogatást adjon. Ez a cél nagyon sok fontos köve­telményt állít a nemzeti infrastruktúra fejlesztése elé. Általában végig kell gondolnunk, hogy a kódkészletek, a csatlakozód ír-közlő hálózatok, az összekapcsolhatóság, a többnyelvűség, a használói felület kulturális vetületei milyen követelményeket tá­masztanak a műsorszerkesztési eszközök, a tárkapacitás, a sávszélesség és egyéb más paraméterek tekintetében. A tech­nika mai állása szerint a felsoroltak nem megoldhatatlanok, an­nál inkább igényelnek szervezési, jogi és egyéb intézkedéseket. Ha elgondolkozunk ezeken a kérdéseken, akkor Európához is közelebb kerülünk egy lépéssel, hiszen az európai célok köve­telmények között is szerepel a multikulturális környezet támo­gatása. A nyugatiak viszont csak a saját multikulturális ügyeikkel fognak törődni. Saját környezetünk idevágó kérdéseinek tanul­mányozásával, a megoldási alternatívák felvázolásával bekap­csolódhatunk az európai fejlesztési folyamatokba. De ne feled­jük, nekünk először nem a nyugattal kell megtárgyalnunk a fel­tárt kérdéseket és a javasolt megoldási alternatívákat, hanem a szomszéd országokkal, azok szakembereivel, polgáraival. Ez­által segíthetjük a nálunk élő nemzetiségek kapcsolatát is a sa­ját anyaországaikkal, valamint végre a kölcsönös megértést nemzeteink között.

Tabutémának számít köreinkben a „cigánykérdésről" beszél­ni, és az átlagember első asszociációja a kriminalisztika kö­rébe vág. Pedig valójában arról van szó, hogy itt él orszá­gunkban egy nép, amely magyarul (is) beszél ugyan, de kul­túrája erősen eltérő a miénktől, tagjainak kulturális profilja ta­lán még az írásbeliségig sem ért föl. Ha a magyar népesség valahogyan mégis az információs társadalom korába lép, nem fogja ez még tovább növelni a távolságot az ország népes­ségének egytizedét is kitevő cigányságtól? Nem használha­tó-e föl a számítógéppel segített képzés e népcsoport gyor­sabb felzárkóztatásához úgy, hogy egyúttal megőrizze kultu­rális identitását? A számítógépek ma már könnyedén kezelnek képeket, megértik a néma válaszokat is, türelmesek, egyéni ütemhez igazodok, rendelkeznek mindazokkal a jellemzőkkel, amelyek az ideális tanárt is jellemzik. A multimédia rendszerek ma már rendkívüli dolgokra képesek, a számítógépes gyakor­lási módszerekkel a tananyagot egyhatod idő alatt kétszeres retencióval lehet megtanulni.

Egyik napról a másikra megszűntek a keleti piacaink. Fel lehet-e és mi módon használni az informatikai infrastruktúrát is a keleti piacok részbeni visszaszerzésére? Igen, lehet. A svédek és a finnek megtalálták a módját, mi is keressük meg! Építsük ki „érzékszerveinket" a keleti szomszédaink felé, hi­szen az üzleti életben előnyben van az, aki elérhető.

Oktatási rendszerünk túlontúl „hagyományos". A polgárok többsége az államilag finanszírozott iskolák elvégzése után egész életén át nem ül még egyszer iskolapadba. A technika, a tudomány mai fejlődése mellett ez az egyének fokozatos lemaradásához, versenyképtelenségéhez vezet. Az informati­kai infrastruktúrák lehetővé teszik a társadalom oktatási rend­szerének átépítését, gazdaságilag optimálissá tételét. Ott és csak annyit kell tanulni, ahol és amennyit a munkahely fejlett­sége megkövetel. Ha belegondolunk, ehhez talán ma sem csak az informatika hiányzik, hanem szervezési, jogi, és egyéb intézkedések.

Társadalmunk tagjainak kooperációs készsége mind a ko­operáció eszközeit, mind értékrendjét tekintve igen alacsony. Ez meggátol bennünket abban, hogy az úgynevezett nagy rendszereket hatékonyan üzemeltessük. Ilyen nagy rendszer az az Informatikai Infrastruktúra is, amelynek mielőbbi kiépí­tését mi, a szakmában működő mérnökök annyira óhajtjuk. Vámos Tibor a vaskor kötöttségei közepette is már jó évtizede felhívta figyelmünket erre a nagy gazdasági hátrányt jelentő társadalmi hiányosságra. Vizsgáljuk meg, vajon az új info-kommunikációs infrastruktúra kiépítésével javítható-e a társa­dalom tagjainak kooperációs készsége, és mi módon?

Csak néhány olyan feszítő társadalmi gondot soroltam föl, amelyek a mi gondjaink, nekünk kell keresni rájuk a megol­dást. A gondok feltárása, súlyának meghatározása nem az informatikusok dolga. Ne áltassuk magunkat és a társadalmat azzal, hogy íme tálcán hozzuk a megoldást, amikor jószerivel a problémák gyökerét sem látjuk még igazán. Tárjuk fel a társadalmi folyamatokat, amelyeket automatizálni, számítógé­pesíteni óhajtunk. Tekintsük át az egész tevékenységi láncot, vizsgáljuk meg ehhez képest az infrastrukturális elemeket, ál­lapítsuk meg, milyen követelményeket támaszt az adott folya­mat az infrastruktúrával szemben. Vizsgáljuk meg, milyen szolgáltatásokat nyújtson az infrastruktúra az adott folyamat tekintetében, mennyibe fog ez kerülni nekünk, mit hoz a kony­hára. Nem hiszem, hogy lehetetlen elvárásokat írok itt le, hi­szen a szükséges stratégiai módszerek ismertek. Néhány nyári hónap alatt ugyan még a fejlett stratégiai módszerekkel sem lehet nemzeti stratégiát készíteni. Sebaj, a százéves terv­hez megfelel az is, ha csak jövőre készül el, de legyen va­lódi, jó minőségű stratégia, alkalmas arra, hogy végképp ma­gunk mögött hagyjuk a vaskort.

1958-ban jelent meg „Az újralátogatott szép, új világ" c. esszékötet, amelyben Huxley megkísérli számba venni, hogy mi mindent lehetett volna még a Szép új világ dramaturgiájához felhasználni. Könyvének magyar nyelven először olvasható fejezetében a tudat alatti meggyőzés technikáinak veszélyességére figyel fel, s ekképpen a N. Chomsky és H. F. Schiller nevével fémjelezhető médiakritika elmélettörténeti előfutárának tekinthető.

Sigmund Freud Az álomfejtés című könyvének 1916-os kiadá­sához fűzött lábjegyzetében felhívta a figyelmet dr. Poetzl, egy osztrák neurológus munkájára, aki akkoriban publikált egy dol­gozatot, amelyben a tachisztoszkóppal folytatott kísérleteit írta le. (A tachisztoszkóp egy olyan eszköz, amelynek két válto­zata van: egy „néző" doboz, amelyben az alany egy képet néz, amelyet a másodperc töredékéig vetítenek ki; és egy la­terna magica, nagysebességű zárral, amely alkalmas arra, hogy nagyon röviden vetítsenek ki egy képet a képernyőre.) Ezekben a kísérletekben „Poetzl arra kérte az alanyokat, hogy rajzolják le a képet, amelyet tudatosan megjegyeztek abból a képből, amelyet a tachisztoszkóp kivetített számukra… Ezután azokra az álmokra figyelt, amelyeket az alanyok a következő éjszakán álmodtak és még egyszer arra kérte őket, hogy ezeknek az álmoknak a megfelelő részleteiről készítsenek raj­zokat. Maradéktalanul kimutatható volt, hogy a kivetített ké­peknek azok a részletei szolgáltattak anyagot az álom alko­tásához, amelyeket az alany nem jegyzett meg."

Poetzl kísérleteit különféle módosításokkal és finomítások­kal számos alkalommal megismételték, legutóbb dr. Charles Fisher, aki három kitűnő dolgozatot írt a Journal of the Ame­rican Psychoanalytic Association számára az álmok és a „tu­datelőtti észlelés" témakörében. Közben az elméleti pszicho­lógusok sem voltak tétlenek. Tanulmányaik, Poetzl felfedezé­seit megerősítve, azt mutatták, hogy az emberek ténylegesen sokkal többet látnak és hallanak, mint gondolnák; és amit anélkül látnak és hallanak, hogy ennek tudatában lennének, azt a tudatalatti rögzíti, és befolyásolhatja tudatos gondolata­ikat, érzéseiket és viselkedésüket.

A tiszta tudomány nem marad korlátlanul tiszta. Előbb vagy utóbb hajlamos alkalmazott tudománnyá, majd végül techno­lógiává változni. Az elmélet ipari gyakorlattá idomul, a tudás hatalommá válik, a szabályok és laboratóriumi gyakorlatok metamorfózison mennek át, és kiemelkednek mint hidrogén­bomba. A jelen esetben Poetzl tiszta tudományának finom da­rabkája és a tiszta tudomány összes többi finom kis darabkája meglepően hosszú ideig megőrizte az eredeti tisztaságát a tudat előtti észlelés területén. Azután, 1957 őszének elején, pontosan negyven évvel Poetzl eredeti tanulmányának publi­kálása után, bejelentették, hogy ezeknek a tisztasága a múlté, alkalmazták őket, beléptek a technológia birodalmába. A be­jelentés tekintélyes kavarodást váltott ki, az egész civilizált világban erről beszéltek és írtak. És nem csoda; mivel az úgy­nevezett „tudatküszöb alatti vetítést" közvetlenül társították a tömegszórakoztatással, és a civilizált emberi lények életében a tömegszórakoztatás ahhoz mérhető szerepet játszik, mint amit a vallás a középkorban. Számos gúnynevet adtak kor­szakunknak – a szorongás kora, atomkorszak, űrkorszak. Ugyanannyira jó okkal hívhatnánk a televízió-kábulat, a szap­panopera és a lemezlovas korának. Egy ilyen korban nem lehetett elkerülni, hogy a bejelentés, miszerint Poetzl tiszta tudományát a tudatköszöb alatti vetítés formájában alkalmaz­ták, erős érdeklődést váltson ki a világ szórakoztatott tömegei között. Hiszen egyenesen nekik ezt az új technikát szánták, melynek célja az. volt, hogy az elméjüket manipulálják anélkül, hogy tudatában lennének, mit csinálnak velük. Egy speciális tervezésű tachisztoszkóp segítségével szavakat és képeket villantottak fel milimásodpercekre vagy még kevesebb ideig a televíziók képernyőjén és a filmszínházak vásznain a program alatt (nem utána). „Igyál Coca-Colát" vagy „Gyújts rá egy Camelre" feltűnhet a szeretők ölelésében, egy megtört szívű anya könnyeiben és a néző látóidegei megörökíthetik ezeket a titkos üzeneteket, a tudatalatti reagálhat rájuk és ennek kö­vetkeztében tudatosan sóvároghatnak a szénsavas ital vagy a dohány után. És eközben más titkos üzeneteket lehet sut­togni, túl halkan vagy túl magas hangon ahhoz, hogy az em­ber tudatosan észlelhetné. A hallgató valami olyan kifejezésre figyelhet, mint „Drágám, szeretlek"; de a hihetetlenül érzékeny füle és tudatalattija a hallás tudatossági küszöbe alatt, a de­zodorokról és hashajtókról szóló legutóbbi jó hírt fogja érzé­kelni.

Valóban működik az ilyen kereskedelmi propaganda? A bi­zonyíték, amelyet az a kereskedelmi cég szolgáltatott, amely először használta a technikát tudatküszöb alatti vetítésre, bi­zonytalan volt, és tudományos szempontból egyáltalán nem kielégítő. A moziban a szabályos időközönként vetített kép, a parancs, hogy vásároljanak több pattogatott kukoricát, azt eredményezte, hogy 50 százalékkal megnőtt a szünetekben a pattogatottkukorica-eladás. Egyetlen kísérlet azonban igen keveset bizonyít. Ezen kívül ez a kísérlet szegényesen volt előkészítve. Nem volt ellenőrzés, nem vették figyelembe a számos változót, amely befolyásolja a nézőközönség pattogatottkukorica-fogyasztását. És akárhogy is, vajon ez-e a leg­hatékonyabb módja annak, hogy a tudat alatti meggyőzés tu­dományos kutatásának évei alatt összegyűlt tudást alkalmaz­zák? Valójában valószínű-e, hogy pusztán a termék nevének és annak a parancsnak a felvillantása, hogy vásárolják, ké­pessé tesz minket, hogy letörjük a vásárlói ellenállást és új vásárlókat toborozzunk? A válasz mindkét kérdésre eléggé nyilvánvalóan tagadó. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a neurológusok és pszichológusok felfedezéseinek nincs gya­korlati jelentősége. Igencsak valószínű, hogy Poetzl tiszta tu­dományának finom darabkája, ha ügyesen alkalmazzuk, a gyanútlan elmék befolyásolásának erőteljes eszközévé válik.

Néhány sokatmondó utalás erejéig forduljunk a pattogatottkukorica-árusoktól azok irányába, akik kevesebb zajjal, de több képzelőerővel és jobb módszerekkel kísérleteznek ugyanezen a területen. Nagy-Britanniában, ahol az elmék tu­dat alatti manipulálásának folyamatát „sztrobonikus belövésnek" nevezik, a kutatók hangsúlyozták annak a gyakorlati je­lentőségét, hogy megfelelő lélektani feltételek szükségesek a tudat alatti meggyőzéshez. Egy, a tudatosság küszöbe feletti ösztönzés hatékonysága valószínűbb, ha a befogadó személy könnyű hipnotikus transzban, bizonyos drogok hatása alatt van, vagy betegség, éhezés, netán valamilyen fizikai vagy lel­ki nyomás legyengítette. De ami igaz az öntudat küszöbe fe­letti sugalmazásra, az a küszöb alattira is igaz. Vagyis, amennyivel kisebb a személy pszichológiai ellenállásának szintje, annyival nagyobb a sztrobonikusan belőtt sugalmazások ha­tékonysága. A holnap tudományos diktátora suttogógépeit és a tudatalattira ható vetítőit iskolákban és kórházakban fogja felállítani (a gyerekek és betegek jobban befolyásolhatok), és minden közösségi területen, ahol a hallgatóságot előzőleg fel­puhíthatja a befolyásolhatóságot növelő ékesszólás vagy ritu­álék.

A tudatalattira ható befolyás hatékonyságát növelő mód­szerekről térjünk át magára a befolyásolásra. Milyen kifejezé­sekkel kell a propagandistának az áldozatai tudatalattijához fordulnia? Közvetlen parancsok („Vásárolj pattogatott kukori­cát" vagy „Szavazz Jonesra") és a fenntartás nélküli állítások („A szocializmus büdös" vagy „X fogkrém kúrálja a rossz száj­szagot") valószínűleg csak azokra a lelkekre hatnak, amelyek már elfogultak Jones vagy a pattogatott kukorica iránt, akik már tudatában vannak a testszagok és a köztulajdonban lévő termelőeszközök veszélyeinek. De a meglévő hit erősítése nem elég; a propagandistának, ha megéri a pénzét, új hitet kell teremtenie, tudnia kell, hogy a közömböst és a határo­zatlant hogyan állítsa a saját oldalára, tudnia kell megingatni vagy talán még át is téríteni az ellenzőt. S tudja, hogy a tudat alatti állítást és parancsot meg kell toldania a tudat alatti meg­győzéssel.

A tudatosság küszöbe felett a nem-racionális propagandá­nak az egyik leghatékonyabb módszere az asszociációs meggyőzés. A propagandista önkényesen összekapcsolja egy adott termékét, jelöltjét vagy ügyét valamilyen gondolattal, valamilyen személy vagy dolog képével, amelyet abban a kul­túrában a legtöbb ember megkérdőjelezetlenül jónak tart. Egy eladási kampányban a női szépség önkényesen összekap­csolható bármivel a bulldózertől a vizelethajtóig; egy politikai kampányban a hazaszeretet összekapcsolható bármely üggyel az apartheidtől az egyesítésig, és bármely személlyel Mahatma Gandhitól McCarthy szenátorig. Évekkel ezelőtt Kö­zép-Amerikában megfigyeltem az asszociációs meggyőzés­nek egy példáját, amely megrémítő csodálattal töltött el azok iránt, akik kigondolták. Guatemala hegyeiben az egyetlen fajta importált művészi munka a színes naptár volt, amelyet ingyen osztogattak azok a külföldi társaságok, amelyeknek a termé­keit az indiánoknak árulták. Az amerikai naptárak kutyákat, tájakat, részben mezítelen fiatal nőket ábrázoltak. Az indiá­noknak azonban a kutyák pusztán haszonelvű tárgyak, csak a szép tájak azok, amiből életük minden napján elég sokat látnak, és a félmeztelen szőkeségek nem érdekesek, talán egy kicsit visszataszítóak is. Következésképpen az amerikai naptárak sokkal kevésbé voltak érdekesek mint .a, németek; mivel a német hirdetők vették a fáradságot, hogy kitalálják, mit értékelnek az indiánok, és mi érdekli őket. A kereskedelmi propagandának különösen egy mestermunkájára emlékszem. Egy aszpiringyártó által készített kalendárium volt az. A kép alján az ismerős védjegyet láthatjuk a fehér tabletták ismerős dobozán. E felett nem havas tájak, őszi erdők, nem cocker-spánielek vagy dúskeblű revütáncosok voltak. Nem – a ravasz németek a fájdalomcsillapítójukat összekapcsolták a Szenthá­romság fénylőn színezett és rendkívül életszerű képével, amint egy bárányfelhőn ül és Szűz Mária, Szt. József, vala­mint válogatott szentek és angyalok nagy tömegének társa­ságában. Az indiánok egyszerű és mélyen vallásos lelkében így garantálta az acetil szalicil-sav természet feletti hatóerejét az Atyaisten és az egész égi sereg.

Az ilyenfajta asszociációs meggyőzés olyan, amire a tudat­alattira ható kivetítés technikái különösen alkalmasnak tűnnek. A New York-i Egyetemen lefolytatott kísérlet-sorozatban, ame­lyet a Nemzeti Egészségügyi Intézet felügyelete alatt hajtottak végre, úgy találták, hogy a személynek a tudatosan látott képhez fűződő érzései módosíthatók azzal, ha azt a tudat alatti szinten összekapcsolják egy másik képpel, vagy még inkább értéket hordozó szavakkal. így, ha a tudat alatti szinten egy üres, kifejezéstelen arcot összekapcsolunk a „vidám" szó­val, úgy tűnik az észlelő számára, mintha mosolyogna, barát­ságosan nézne, szeretetre méltó, nyílt lenne. Amikor ugyanazt az arcot, ugyanúgy a tudat alatti szinten, a „mérges" szóval kapcsolták össze, tiltó kifejezést vett fel, és a megfigyelő szá­mára ellenségessé és ellenszenvessé vált. (Fiatal nők egy csoportjának nagyon férfiassá is vált, míg, amikor „vidám" szó­val kapcsolták össze, olyannak látták az arcot, mintha egy nő arca lett volna. Apák és férjek figyelmébe ajánlom.) Nyilván­való, hogy a kereskedelmi és politikai propagandista számára ezek a felfedezések rendkívül jelentősek. Ha el tudja érni, hogy áldozatai a normálisnál sokkal befolyásolhatóbb állapot­ba kerüljenek, és ha ebben az állapotban be tudja nekik mu­tatni azt a dolgot, a személyt, vagy egy szimbólum segítsé­gével az ügyet, amit el kell adnia, ha össze tudja kapcsolni ezt a dolgot, személyt vagy szimbólumot valamilyen értékhor­dozó szóval vagy képpel, akkor képes lehet rá, hogy módo­sítsa érzéseiket és véleményüket, úgy, hogy azoknak sejtel­mük se legyen arról, hogy mit tesz. Egy New Orleans-i szó­rakoztató kereskedelmi csoport szerint fokozni lehetne a fil­mek és tévéjátékok szórakoztató értékét ennek a technikának a felhasználásával. Az emberek szeretnek erős érzelmeket érezni, és ezért élvezik a tragédiákat, thrillereket, gyilkos misztikákat és szenvedélyes meséket. Egy harc vagy ölelke­zés dramatizálása erős érzelmeket kelt a nézőkben. Még erősebb érzelmeket kelthet, ha ezeket a tudat alatti szinten összekapcsolják megfelelő szavakkal vagy szimbólumokkal. Például a Búcsú a fegyverektől filmváltozatában, amikor a hősnő belehal a gyerekszülésbe, a jelenet még lehangolóbb lehet annál, mint amilyen, ha közben olyan baljós szavakat, mint „fájdalom", „vér" és „halál" villantanak fel a vásznon újra és újra, a tudatküszöb alatt. Tudatosan nem látják a szavakat, azonban a tudatalattira gyakorolt hatásuk igen nagy lehet, és ezek a hatások jelentősen felerősíthetik a tudatos szinten, a játék és a párbeszéd által előidézett érzelmeket. Ha, ahogy igencsak bizonyosnak látszik, a tudat alatti kivetítés követke­zetesen erősíti a mozilátogatók érzelmeit, a mozgókép-ipar megmenekülhet a csődtől, ha a tévéjátékok készítői nem elő­zik meg őket.

Annak fényében, amit az asszociáció általi meggyőzésről és az érzelmek tudatküszöb alatti szuggesztióval való foko­zásáról mondtunk, próbáljuk elképzelni, hogy a holnap politi­kai gyűlése milyen lesz. A jelölt (ha még mindig létezik a je­löltek kérdése), vagy az uralkodó oligarchia kijelölt képviselője mindenki számára hallhatóan fog beszélni. Ezalatt a tachisztoszkópok, a suttogógépek, az olyan homályos képek kivetítői, amelyekre csak a tudatalatti reagál, megerősítik, amit mond, azáltal, hogy szisztematikusan összekapcsolják az adott em­bert és ügyét pozitív töltésű szavakkal és megszentelt képek­kel, és sztrobonikusan negatív töltésű szavakat és gyűlöletes szimbólumokat lőnek be, valahányszor az Állam vagy a Párt ellenségeit említi. Az Egyesült Államokban Ábrahám Lincoln rövid képét és a „nép általi kormányzás" feliratot vetítik majd ki villanásnyira a szónoki emelvényre. Természetesen Orosz­országban a szónok Lenin képének, a „népi demokrácia" sza­vainak és Marx atya prófétai szakállának felvillanásaival lesz összekapcsolva. Mivel ez még csak a jövőben válhat valóra, megengedhetünk magunknak egy mosolyt. De tíz vagy húsz év múlva valószínűleg már sokkal kevésbé tűnik szórakozta­tónak. Mert ami most pusztán science fiction, mindennapi po­litikai ténnyé fog válni.

Poetzl egyike volt azoknak az előjeleknek, amelyeket a Szép, új világot írva figyelmen kívül hagytam. Történetemben nincs utalás a tudat alatti kivetítésre. Ez olyan hibás mulasz­tás, amelyet, ha ma újraírnám a könyvet, bizonyosan ki kel­lene javítanom.

[A. H. Brave New World Revisited c. könyvének 9. fejezete; 1958.]

(Fordította: Feiler József)

Konszenzusgyártás: Noam Chomsky és a média. A két kana­dai filmes, Péter Wintonick és Mark Achbar által készített do­kumentumfilm¹ szórakoztató és részletes bemutatást ad No­am Chomsky életéről és munkájáról. A film az életrajzi adatok közlése mellett körvonalat rajzol Chomsky társadalom- és po­litikaszemléletéről, elsősorban Chomskynak a médiát és an­nak az Egyesült Államok külpolitikájával kapcsolatos híradá­sait érintő kritikájára koncentrálva. Wintonick és Achbar be­szédek, nyilvános fellépések és interjúk elegyen keresztül vá­zolják fel Chomsky „médiapropaganda-modelljét", amely sze­rint az Egyesült Államokban a nagyobb médiumok társadalmi funkciója az, hogy a közvéleményben fenntartsák a bolygónk intézményesített kirablásával kapcsolatos tudatlanságot vagy annak elfogadását. Az elmélet a kapitalizmus több alapvető tulajdonságának, így a versenynek, a profit-maximalizálásra való törekvésnek és a tulajdonosi jogok koncentrációjára irá­nyuló tendenciának radikális kritikáján alapul. Ennek bizo­nyítására a film a média vállalati tulajdonlására vonatkozó té­nyeket és elfogult kommentárok olyan konkrét példáit mutatja be, amikor a vállalati érdekek egybeesnek az Egyesült Álla­mok külpolitikai érdekeivel. Maga a dokumentumfilm az alter­natív média példája, de a film megalkotásának története és a filmkészítők által használt technikák egyúttal rávilágítanak egy ellentmondásra is, nevezetesen arra, hogy ugyanazokat a te­levíziós technológiákat használják a hivatalostól eltérő véle­mény közvetítésére, melyeket másutt a fejlett kapitalista társadalom hivatalos ideológiájának terjesztésére kifejlesztett eszközökként bírálnak.

Annak megítélésében, hogy egy demokratikus társada­lomban jól működik-e a média, kritérium lehet annak vizsgá­lata, hogy sokszínűek-e a bemutatott nézőpontok, valósághűek-e az eseményekről adott híradások és fogékony-e a média a nagyközönség információszükségletére és igényére. Sok szempontból úgy tűnhet, hogy a média az Egyesült Államok­ban tökéletesen működik. A mai információs technológia mel­lett a közönség azonnal és élőben tud bekapcsolódni a világ történéseibe. Az Egyesült Államokban a CNN különösen ki­emelkedő szerepet játszott naprakész híradásaival olyan ese­ményekről, mint az Öböl-háború, a Los Angeles-i lázongás vagy a Jelcin-puccs. Ki vitatná az együttműködés pozitív jel­legét a nagyobb médiumok és a kormány között, amikor az utóbbi megengedte, hogy amerikai tévések jelen legyenek, amikor 1992-ben csapataik megérkeztek titkos rendeltetési helyükre Szomália partjainál?

Különben is, nem konspiráció-szagú-e bármely olyan kije­lentés, hogy bizonyos eseményeket szisztematikusan homá­lyosítanak vagy bagatellizálnak? Valóban túl sok-e a változó a modern újságírás kaotikus világában egy óriási mértékű ma­nipulációhoz? S legfőképp, ha a média oly nagy mértékben kontrollált, hogyan lehetséges, hogy mégis hallunk olyan kri­tikus hangot, mint Chomskyé? Íme néhány kérdés azok közül, melyekre Chomsky választ keres. Kutatásai egy olyan uralko­dó médiát tárnak fel, mely messze nem demokratikus, ám igen erősen ideologikus és propagandisztikus. És a propa­ganda a demokráciában, állítja Chomsky, ugyanaz, mint az erőszak a diktatúrában.

A filmben megjelenő sok beszéd közül az egyikben Chomsky felvázolja a piac mozgatóerőinek a médiára gyakorolt hatásait. Mint minden nagyléptékű vállalkozást, a médiacéget is a tőke­felhalmozás kényszere hajtja. A televíziós vállalatok reklámidő eladásával szerzik profitjukat. Olyan újságok, mint a New York Times, profitjuk nagy részéhez reklámhelyek eladása révén jut­nak. Minél több potenciális vásárlót garantál közönségként az adott csatorna vagy újság, annál drágább a reklámidő vagy -hely, melyet eladnak. „Ez azt (is) jelenti – mondja,Chomsky -, hogy saját közönségüket az elitebb és gazdagabb közönség képére akarják formálni." Az eredmény az osztályoknak a mé­dián belüli arányeltolódása, melynek háttere a feltételezett kö­zönséghez való igazodás és a reklámidőket és helyeket meg­vásároló vállalatoknak való kedvezés.

A média vállalati tulajdonlásáról szóló tények viszonylag szókimondók. A filmkészítők statisztikákat mutatnak be, me­lyeket Chomsky Benjámin Bagdikian A médiamonopólium (The Beacon Press: Boston, 1990) című könyvéből idéz. Észak-Amerikában hét nagyobb filmstúdió több, mint 1900 na­pilap, 11 000 folyóirat, 11 000 rádióadó, 2000 tévéadó és 2500 könyvkiadó van. Minden médiumban 23 vállalat kezében van a vállalkozások több, mint 50%-a feletti kontroll, néhány eset­ben valóságos monopóliumként működnek. A befolyás kon­centrációját, melyet ez von maga után, súlyosbítja az a tény, hogy különböző szervezeti okok miatt bizonyos médiumok „irányzatalkotók". Példa erre a New York Times, mely rádió­állomások és helyi újságok számára szolgál információforrás­ként az ország egész területén.

De mi a kimutatható eredménye a nagyobb médiumokon belüli profitmaximalizálásra és a tulajdonosi jogok, illetve a befolyás koncentrációjára való törekvésnek? „Hallott már va­laha Kelet-Timorról?" teszik föl a kérdést a filmkészítők két hazafias fiatalembernek egy Öböl-háborús győzelmi felvonu­láson. Kelet-Timor médiavisszhangja a filmben bemutatott leg­mélyebb esettanulmány. 1975-ben az Egyesült Államok támo­gatta Indonézia Kelet-Timor-i invázióját. Ez a beavatkozás el­söpörte a népszerű baloldali katolikus kormányt, melyet a Freitilin Párt alakított meg 1974-ben, miután a korábbi gyarmat felszabadult a portugál uralom alól. Chomsky a megszállást a nácik által elkövetett holocaust óta a népirtás legsúlyosabb esetének tekinti, a kegyetlenség olyan történeteivel és mennyiségével, melyek könnyen hasonlíthatók a Vörös Khme­reknek rendszeresen tulajdonított tettekhez. Arról szóló tanul­mányában, hogy a média hogyan szolgál azon vállalatok „ölebjeként", melyek az Egyesült Államok külpolitikájára, való befolyásukból profitálnak, Chomsky összehasonlítja a New York Times Kelet-Timorról szóló híradásait a vörös khmerekről szóló híradásaival. A minőségi és tapasztalati bizonyíték vilá­gos: az Egyesült Államok támogatta Kelet-Timor invázióját, és a New York Times elégtelenül adott hírt róla: alapvetően igye­kezett azt tisztára mosni. Nagyjából ugyanebben az időszak­ban Washington szembeszállt a kambodzsai vörös khmer re­zsimmel. „Az első kétszáz halott után" mutat rá Chomsky, „a New York Times már népirtásról beszélt". A film röviden, de kellően dokumentálva mutatja be Kelet-Timor megszállását. Dermesztő képeket ad közre, melyeket egy olyan ausztrál hí­radós csoport filmezett, amelynek tagjait később az invázió során megölték, valamint aktivistákkal és egy túlélővel készí­tett interjúkat. A film az elhallgatások, tisztára mosások és torzítások egyéb eseteiről, mint pl. az Öböl-háborúval kapcso­latos híradásokról is szól. Világosan és meggyőzően mutatja be Chomsky konklúzióját, miszerint olyan társadalomban é­lünk, mely sok tekintetben szokatlanul szabad, ám ideológi­ákkal átitatott, és korlátolt világszemlélet uralja.

Chomsky folyamatosan növekvő népszerűsége és a Kon­szenzusgyártás puszta léte demonstrálja, hogy a média világa nem egységes. Ugyanakkor az alternatív vélemények bemu­tatása előtt álló akadályok igen nagyok. A film elkészültének története illusztrálja ezt a véleményt. Marc Achbar és Péter Wintonick bejegyeztették produkciós vállalatukat, a Szüksé­ges Illúziókat, majd közel egy évet töltöttek előterjesztések írásával, támogató levelek gyűjtésével és engedélyekért folya­modással. Négy év után elfogyott a filmre kapott pénz, több száz méter anyag volt leforgatva, de egyetlen méter sem volt vágva. Következésképpen mindkettőjüknek le kellett monda­niuk fizetésük feléről, hogy folytathassák a munkát, amíg to­vábbi támogatást nyernek. Az óriási mozgókép-iparág, melyet nagy korporációk maroknyi csoportja birtokol, nem nagyon van érdekelve „rizikós" projektek felvállalásában. A"ma szóra­koztatásnak nevezett dolgok nagy részének alacsony művészi és intellektuális színvonala kétségtelenül inkább eredménye néhány producer cinikus hozzáállásának, akik csak arra fi­gyelnek, hogy mi fog elkelni, mint a közönség érdeklődésének valódi tükrözése. Ez veti fel az alternatívák nagyközönség ál­tali hozzáférhetőségének problémáját.

A film forgalmazását célzó erőfeszítések strukturális korlá­tokkal találták magukat szemben. Annak ellenére, hogy magas kritikai elismerésben és több díjban részesült – többek között elnyerte az Arany Szeszterciuszt (Nagydíj) egy nemzetközi zsűri előtt az 1992-es lyoni Nemzetközi Dokumentumfilm-fesz­tiválon (az egyik legtekintélyesebb díj, melyet dokumentumfilm nyerhet), egy Arany Hugót a legjobb Politikai/Társadalmi fil­mért a chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon és számtalan egyéb díjat – nem valószínű, hogy a filmet az esti híradóban ismertetni, vagy széles körben terjeszteni fogják. A Ramboval, a Jurassic Parkkal vagy bármilyen, a mozgókép-iparág által jelenleg támogatott bombasikerrel ellentétben, nem fogunk te­levíziós előrejelzéseket vagy plakátokat látni, melyek arról tu­dósítanak, hogy jön a Konszenzusgyártás, annak ellenére, hogy a benne bemutatott információ nagyon ritkán hozzáfér­hető, ugyanakkor fontos a közönség számára. A legtöbb em­ber, akinek lehetősége van „dollárjaival szavazni" a többi film­re, valószínűleg soha nem fog róla hallani. Ilyenek a valóban létező kapitalizmus mozgatóerői. Ehhez képest a Konszen­zusgyártás meglepően jól szerepelt.

A médiának a televízió médiumán keresztül való kritizálására tett kísérlet felvet egy dilemmát. Az intézményes média igyekezett eredendően objektívnek és hitelesnek bemutatni azt a technológiát, melyet nagymértékben ural. A filmkészítők többféleképpen próbálják ezt a képet támadni. Legelőször is arra emlékeztetnek minket, hogy a kamerák mögött mindig emberek vannak. Ezt úgy teszik, hogy filmezik önmagukat és másokat, akik Chomskyt filmezik. Parodizálják az irányadó médiumok látványos, ámbár csalóka módszereit is, mégpedig úgy, hogy abszurd részleteket vágnak be Chomskyról, amint különböző helyzetekben, pl. a világ legnagyobb vásárló utcá­jában levő óriási videó képernyőn beszél. Játékos vizuális se­gédeszközök, humoros skiccek és interjúk – az utca emberé­vel, az alternatív média aktivistáival és a médiahatalom köz­pontjainak vezetőivel – segítenek illusztrálni Chomsky elkép­zeléseit. Emellett élettelivé és a széles közönség számára is befogadhatóvá teszik a filmet. Olyan jól ismert alakok is megjelennek, mint Michel Foucault, Tom Wolfe és William F. Backley (aki idegesen azzal fenyegetőzik, hogy „beveri Chomsky istenverte képét"). Egészében véve a film provokatív és ins­piráló, még akkor is, ha a filmkészítők humoros bolondozásai alkalmanként inkább határosak a bosszantással, mint a szó­rakoztatással. A „Konszenzuskeresés" a radikális népnevelés fontos eseménye.

Az, hogy az irányadó sajtóban való marginalizálódása elle­nére Chomsky népszerűségnek örvend, jövőt jósol mind erő­feszítéseinek, mind vizsgálata anyagának. E film és más al­ternatív médiumok léte azt mutatja, hogy az akadályok elle­nére van helye a másként gondolkodók véleményének, hogy ilyen jellegű anyagnak van közönsége, tehát van remény is. Egy interjúban, melyet Bill Moyers Ideák világa című soroza­tából választottak ki, Chomsky elmagyarázza, hogy nyelvé­szeti teóriái, melyet ezen a területen „Chomsky forradal­maként" emlegetnek, elvezették őt ahhoz a hithez, hogy a beszédben az „olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, semmi különös"; hétköznapi emberek a kreativitás magas szintjéről és saját univerzumaik irányításának ösztönös képességéről tesznek tanúbizonyságot. Ez a tény az emberi lét társadalmi lényegét sugallja számára, s ezáltal egy kooperatív társadalmi szervezetekből álló óriási alakulat eleddig fel nem ismert le­hetőségét. Amikor az úgynevezett fejlett országok polgárai tu­domást szereznek az erőszakos cselekedetekről, melyeket az nevükben követnek el, különösen a harmadik világ országai­ban, hajlamosak arra, hogy „altruista ösztöneiknek engedel­meskedjenek", és igyekezzenek „segíteni másokon, akik tény­leg szenvednek és elnyomottak". Szigorú és radikális elmélet nélkül azonban nem történhet átfogó elmozdulás a társadalmi változás felé.

Bár a szellemi termelés eszközei fölötti kontroll koncentrál­ható néhány ember kezében, még mindig vannak olyan gon­dolkodóink, mint Noam Chomsky, és filmkészítőink, mint Péter Wintonick és Marc Achbar, hogy segítségünkre legyenek a hegemónia elleni fellépésben. Amint az emberi és ökológiai tragédiák azzal fenyegetnek, hogy teljesen elárasztják a boly­gót, Chomsky egy régi figyelmeztetést idéz saját egyszerű szavaival: A történelemnek ebben a szakaszában két dolog közül bármelyik megtörténhet. A lakosság vagy ellenőrzése alá vonja saját jövőjét, és foglakozik a közösségi érdekekkel, melyeket a szolidaritás, szimpátia és a másokkal való törődés értékei vezérelnek, vagy senkinek nem lesz jövője, melyet kézbe kellene venni.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzet

¹ Manufacturing Consent: Noam Chomsky and the Media. Producer és rendező: Marc Achbar és Péter Wintonick. Forgalomba hozza a Zeitgeist Film, 247 Centre St., New York, NY 10013, tel. (212) 274-1989. 168 perc.