1989: A sosemvolt forradalom

1989 őszén csaknem mindenki úgy vélte, hogy a közép- és kelet-euró­pai kommunista rendszerek összeomlását populáris felkelések – a Sza­bad Európa Rádió egykori politikai vezetője, J. F. Brown szavaival – a „szabadság ébredése" idézte elő; sőt Timothy Garton Ash, az angol kon­zervatív történész szerint valóságos „népforradalmakat" láthattunk, ame­lyek az 1848-as forradalmi hullámot idézve, új „népek tavaszát" hozzák Európára.¹

Az örömmámor Francis Fukuyamának a „Történelem vége?" címen nevezetessé vált vulgárliberális szellemű tanulmányában tetőzött. Ez az írás a kelet-európai forradalmakban a liberális demokrácia és a szabad­piaci kapitalizmus globális győzelmét megvalósító világtörténelmi folya­mat végpontját látja.² Fukuyama elméletének teleológiai determinizmusa éppen azokban a körökben talárt meleg fogadtatásra, melyektől, első pil­lantásra, ezt a legkevésbé sem várhattuk, éspedig egyes volt kelet-euró­pai marxisták között. Ágh Attila, a magyar politológus például Fukuyama gondolatait visszhangozva, azt írja, hogy az a leghelyesebb, ha a kelet­közép-európai változásokat a modern világrendszer átfogó demokrati­kus átalakulásának „harmadik hullámaként" értelmezzük. Szerinte: „az első hullám a világrendszer központi országait érintette, az ezt követő a második világháború után némely európai országban hozott változást, most pedig a harmadik hullámnak lehetünk tanúi, mely első stádiumá­ban Latin-Amerikán, második stádiumában Dél-Európán, harmadik stá­diumában Közép-Európán söpört végig".³

Ágh Attila az angol-amerikai politikatudományban elterjedt felfogást veszi át, amikor a kommunizmus összeomlásában a diktatórikus uralom­nak először Dél-Európában, majd Latin-Amerikában végbement átalaku­lását látja. E nézet hívei általában a spanyolországi demokratikus átme­netet szokták követendő példaként említeni, lóvén hogy itt volt a legzökkenőmentesebb és a legbékésebb a diktatúrából való kilábalás, s mint ilyen főként talán a magyarországi kommunista rendszer bukásához ha­sonlítható, mely kelet-európai viszonylatban szintén a legfokozatosab­ban s a leginkább erőszakmentesen zajlott le. A változásokat mind Spa­nyolországban, mind Magyarországon a régi berendezkedéshez tartozó reformerek kezdeményezték; maga ez a régi berendezkedés is egy jó ideje már egyfajta „puha diktatúraként", sőt „korlátozott demokráciaként" funkcionált (mint a spanyoloknál a „dietablanda" és a „democradura"), le­hetővé téve a békés, majdhogynem alkotmányos hatalomátadást.⁴

A spanyol példa nemcsak azzal biztat, hogy a Magyarországhoz ha­sonló államok sikeres demokratikus átalakulást hajthatnak végre, hanem azzal is, hogy a „spanyol úr egyben a jövőbeni fejlődéshez is mintául szolgálhat Ezt támasztja alá, hogy a magyar Fiatal Demokraták Szövet­sége 1989 óta tudatosan is a spanyol modellre igyekszik alapozni politi­kai stratégiáját.

Nem sok kommentátor akadt, aki meg merte kérdőjelezni a rendszer­váltás ideológiáját, vagy aki rá mert mutatni a kelet-európai „konzervatív forradalmak" ellentmondásaira. A dolgozó emberek szemében azonban a fordulat csupán felületes változásnak bizonyult: miként egy hat éve Magyarországon élő angol megfigyelő nemrégiben megállapította, a „rendszer mit sem változott… olykor azt hinné az ember, hogy csak az utcatáblákat cserélték ki."⁵

A rendszerváltás ideológiája, ahelyett, hogy magának a mechaniz­musnak a megreformálását hangoztatná, figyelmét az államforma átala­kítására, az államhatalom átadására, illetve megragadására összponto­sítja. Így aztán nem csoda, ha képtelen meghallani az átlagember arról szóló panaszát, hogy ami eddig törtónt, az nem igazi rendszerváltás, csupán elitcsere, és a hatalmat igazoló ideológia átfestése. Mint Krausz Tamás, a magyar társadalomtörténész rámutatott: „a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha az átalakulásban meghirdetett céljainak megvaló­sulását látjuk". Krausz Tamás szerint az átalakulás „kapitalizmust teremt kapitalisták nélkül", és a parlamentáris formán belül a bürokratikus dik­tatúra új típusát" hozza létre; ekképp „az alkotmányos állam ideológiai köntösében végbemegy a gazdasági reorganizáció folyamata, megnyit­ván az utat az új kiváltságos osztály előtt, mely sutba dobva a szociális tervezést és az önigazgató tulajdon lehetőségét, még tovább fokozza a végrehajtó hatalom centralizációjár.⁶

Hasonló nézeteket fejtett ki Szálai Erzsébet, magyar közgazdász is, amikor arról beszélt, hogy az országban új hatalmi struktúra alakul ki, továbbörökítve az előző rendszer számos vonását; az új uralkodó rend a tulajdon és a piac fölötti egyre fokozottabb ellenőrzéssel terjeszti ki és szilárdítja meg hatalmát, miközben az új demokratikus ideológiát hasz­nálja helyzetének legitimálására. Szálai Erzsébet az állítja, hogy nem rendszerváltás történik, hanem a „hatalom metamorfózisa". Megkésve bár, de a polgári megfigyelők egy része is kezdi felismerni, hogy a kom­munista rendszerek összeomlása csak a felületet érintette, s hogy a ki­alakuló társadalmak végül is többet örököltek a múltból, mint amennyi újat hoztak a történelembe. Róbert C, Tucker amerikai politikatörtónósz röviddel a kommunizmus kelet-európai bukása után, de még a szovjetu­nióbeli végső összeomlása előtt éleselméjűen megállapította, hogy „az általunk nagyvonalúan »kommunizmusnak« titulált rendszerek oly mé­lyen eresztik gyökereiket a letűnt századokba, hogy nem egykönnyen le­het kitépni őket".⁷

Lassacskán kezd derengeni az igazság. 1991 végén Mark Almond ezt írta a Daily Telegrap-ba: „A kommunizmus zsákutca volt, de nemze­dékek nőttek fel benne, s nehezen tudják kiirtani magukból a beléjük ne­velt gondolkodási mintákat. Kétségtelen, hogy ma már nem ragaszkod­nak Lenin tanításaihoz, de az általa meghonosított probléma megoldási módok mélyen az emberekbe rögződtek." Egy hónappal később Jonathan Steele-nek a Guardianben közzétett hasonló szellemű cikke megál­lapította, hogy „átragasztották a címkéket és más tolvajnyelvet használ­nak, de a rendszer, mely az utóbbi évtizedekben alaposan beásta ma­gát, makacsul tovább él". 1992 elején, az egyik magyar szociáldemokra­ta lap cikkírója ennél is maróbb megjegyzést tett: „A rendszer megbu­kott. A drapéria megváltozott. Az államkapitalizmus marad."⁸

A kelet-európai kisemberek körében meg elterjedtebb a meg­győződés, hogy igazából semmi sem változott, s hogy a látványos sze­mélycserék csak elleplezik: a rendszer valójában megőrizte kontinuitá­sát. Néhány nyugati kommentátor már 1989-ben zavartan tapasztalta, hogy hiányzik az átalakulás iránti lelkesedés és a győzelem fölött érzett öröm. A politikai érdektelenség és közöny 1989 óta csak tovább erősö­dött; erről tanúskodnak a közvélemény-kutatások és a választásokon részt vevők arányának csökkenése. Jadwiga Staniszkis lengyel szocio­lógus megállapította: a társadalom azt látja, nap mint nap egyre nyilván­valóbban, hogy csupán az elitek cserélődtek le, magát a rendszert a tör­téntek egyáltalán nem változtatták meg, mindössze módosításokat haj­tottak végre rajta (megtartva, sőt felerősítve – az intézményi reformok álcája alatt – a régi berendezkedés alapvonásait).⁹

Tanulmányom célja tehát az, hogy megmutassam az átalakulások mögött rejlő lényegi kontinuitást, megmagyarázandó – szemben az át­menet ideológiájával – az 1989-ben kezdődött változások természetét. Bebizonyítom, hogy Kelet-Európa nem hajtott végre rendszerváltást a diktatúrából a demokráciába, hanem a marxista-leninista típusú autoritarizmusból a .populista", illetve „liberális" tekintélyuralom felé halad; más szóval nem jött létre új rendszer, csak a régi formálódik, vedlik át, metamorfózisában is megőrizve főbb vonásait. Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy a demokrácia, a kapitalizmus és a piac erői fölé alighanem egy tekintélyelvű, kollektivista és korporatista rendszer ter­jeszti ki majd hatalmát.

Jóllehet többnyire magyarországi példákkal hozakodom majd elő, a belőlük levont tanulságokat igyekszem tágabb összefüggésbe helyezni, összehasonlításokat téve a régió más államaival. Általában úgy tartják, Magyarországnak vannak talán a legjobb esélyei arra, hogy sikeresen végrehajtsa a megjósolt kapitalista és demokratikus átalakulást; éppen ezért az itteni viszonyok vizsgálata annál meggyőzőbben fogja tanúsíta­ni, vajon igazam van-e akkor, amikor kétségbe vonom egy ilyesfajta for­dulat lehetőségét a volt kommunista világban.

A demokratikus átmenet ideológiája

Az átmenet ideológiája azt hirdeti, hogy a kelet-európai kommunista re­zsimek 1989-es összeomlását 1990-ben „demokratikus átalakulás" kö­veti majd a dél-európai és a latin-amerikai országok mintájára, ahol az 1970-es és az 1980-as években feladta állásait a diktatúra. Talán érde­mes felhívnom a figyelmet arra, hogy e nézet képviselői 1989 előtt csak kevesen foglalkoztak behatóan Kelet-Európa vagy akár a kommunista rendszerek viszonyainak vizsgálatával, s kísérletük a nyugati társada­lomtudományok evolúciós és funkcionalista elméleteire támaszkodó akadémikus és analitikai modellek alkalmazására jobbik esetben félreve­zető és semmitmondó, rosszabbik esetben pedig kulturális imperializ­musba hajló szellemi próbálkozás. Vállalkozásuk helytelenségét bebizo­nyítandó, elég ha rámutatok arra, milyen általános különbségek találha­tók a kelet-európai, valamint a dél-európai és latin-amerikai országok­ban kialakult helyzet között.

Először a leglényegesebb különbség abban a körülményben rejlik, hogy a kelet-európai országok egytől egyig a szovjet birodalom részét alkották, és politikai rendszereik lebontását ennek a birodalomnak a bu­kása tette lehetővé, amikor mind külső kereteiket és támasztékaikat – a moszkvai irányítást és katonai jelenlétet -, mind belső szerkezetüket – a kommunista egypárti berendezkedést, a rendőrséget és a titkos­rendőrséget – vagy kívülről számolták fel, vagy azok egyszerűen csak belülről mállottak szét és omlottak össze. Dél-Európa és Latin-Amerika történelmében nem játszottak szerepet ehhez hasonló külső tényezők, itt sokkal inkább a belső fejlődés volt a politikai változások mozgatórugó­ja. Latin-Amerikában sohasem volt olyan egyértelmű az összefüggés az autoritárius vagy demokratikus hatalomgyakorlás és az idegen állam (ez esetben az USA) imperializmusa között, mint a szovjet érdekszférában Dél-Európában pedig, legalábbis Portugália esetében, éppen az ország saját birodalmi építményének a szóthullása, vagy másutt, mondjuk Gö­rögországban, az egyéb nemzetközi elkötelezettségek okozták a dikta­túra bukását kiváltó problémákat. A valamikori szovjet birodalomhoz tartozó posztkommunista államok tehát nem annyira az új, szárnya­ikat próbálgató dél-európai és latin-amerikai demokráciákkal mutat­nak hasonlóságot, mint inkább a második világháború után a nyu­gati Imperializmus gyarmatrendszeréből kiváló harmadik világbeli országokkal.

Másodszor: főként Dél-Európában a fordulatot gyökeres társadalmi-gazdasági változások előzték meg, létrehozván a későbbi gazdasági fejlődés és politikai demokratizáció alapjait. Ezek a változások a diktatú­rák bukása előtt abban nyilvánultak meg, hogy a multinacionális vállala­tok működése révén hatalmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a tér­ségbe, elősegítve a dél-európai országok integrációját a világpiacba és a tőkés világgazdasági rendszerbe; mindezzel párhuzamosan meg­erősödött a gazdaság modernizációját és a közös piaci kapcsolatok fel­újítását sürgető hazai polgárság. E pozitív fejlemények következtében az új termelőerők mindinkább összeütközésbe kerültek a régi társadal­mi-politikai berendezkedéssel, szükségessé, söt elkerülhetetlenné téve a diktatúrával történő „demokratikus szakítást". Közép- és Kelet-Európa államaiban semmi sem történt, ami akár csak távolról is hasonlítható len­ne ezekhez a változásokhoz; még Magyarországon sem, mely pedig a legmesszebb jutott a gazdasági reformok útján. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrák bukása valójában megelőzte a jelentős külföldi tőke­beáramlást és az autonóm hazai burzsoázia kialakulását. A válságot itt nem a gazdasági fejlődés, hanem a gazdasági stagnálás és össze­omlás okozta, s ekképp a dél-európai demokratizációs folyamatot elindító belső erők Kelet-Európában csaknem teljesen hiányoztak.

Harmadszor: az említett régiók gazdasági kilátásai a régi rendszer bukásakor a lehető legvégletesebben különböztek egymástól. Dél-Euró­pa és a latin-amerikai országok egy része a gazdasági fellendülés időszakát élte: növekedett az életszínvonal, szaporodtak a külföldi be­fektetések, bővült a gazdaság. Ezzel szemben viszont Közép- és Kelet-Európában hanyatlás és visszaesés volt tapasztalható, a gazdaság egyes helyeken az összeomlás szélén állt, csökkent a bruttó nemzeti össztermék, és a külföldi adósságok növekedésével párhuzamosan fo­kozódott a pénzkiáramlás. Dél-Európában a működőképes, sőt, fejlődő gazdaságok szilárd alapot teremtettek a demokratikus átmenethez; Kö­zép- és Kelet-Európában a sorvadó gazdaságok kiélezték a régi rendszer válságát, de nem készttették elő a terepet egy új létreho­zásához.

Negyedszer: Dél-Európában és Latin-Amerikában a politikai szervez­kedés hagyományai a diktatúra alatt is tovább éltek, és nem szűntek meg tevékenykedni a szakszervezetek sem. A kommunista pártok illega­litásban működtek, nagyszámú tagságot tudhattak maguknak és élvez­ték a lakosság jelentős részének támogatását. Az 1970-es években Por­tugálián sztrájkhullám söpört végig, Spanyolországban megélénkült az autonóm „munkástanácsok" mozgalma, virágzottak a radikális, gyakran maoista irányultságú baloldali diákszervezetek. Az eljövendő jobb- és közép-jobboldali pártok társadalmi bázisa is kialakult a kisvállalkozók és kisgazdák, valamint az újsütetű hazai polgárság körében. Emellett létez­tek alternatív politikai kultúrák, és kikristályosodtak a civiltársadalom szervezeti formái. Mindebben Görögország járt az élen, hiszen a diktatú­ra itt csak hét évig tartott, melynek veresége után visszatértek a porond­ra az előző politikai rendszer személyiségei és intézményei. Újból el kell mondanunk, hogy Közép- és Kelet-Európában nem voltak hasonló poli­tikai erők, nem működtek pártok, nem jöttek számba a szakszervezetek, és nem alakultak ki a civiltársadalom önálló intézményei. Néhány balká­ni ország kivételével nem ténykedtek – visszatérésre készen – jelentős emigráns politikusok vagy szervezetek. A politikai érdekegyesítésnek és érdekkifejezésnek sem voltak meg a térségben a társadalmi-gazdasági alapjai; még a híres magyarországi „második gazdaság", a „szocialista vállalkozók" rétege is messze volt attól, hogy független magánszektort vagy önálló civiltársadalmat alkosson. Bár léteztek ellenzéki csoportok és másként gondolkodók, köreik csupán néhány elszigetelt és margina­lizálódott értelmiségire korlátozódtak. Ami az átlagembereket illeti, őket a kommunista rendszerben arra nevelték, hogy kerüljék a politikát és a magánéletben keressenek vigasztalódóst. A sokéves sulykolás eredmé­nyeképp többségük igyekszik távol tartani magát mindenféle politikai vagy közéleti tevékenységtől, s bármit, ami ehhez kapcsolódik, kö­zönnyel, sőt gyanakvással szemlél. Ilyen körülmények között fölöttébb kétséges, hogy kialakuljon a részvétel elve szerint működő, demokrati­kus politikai kultúra.

Ötödször: a kelet-európai diktatúrák mindig többek voltak egy egy­szerű tekintélyelvű politikai rezsimnél. Annak ellenére, hogy sosem jutot­tak el a tökéletes totalitarizmus állapotába, olyan értelemben – mint né­hány nyugati társadalomtudós állította -, hogy „forradalombiztos" rend­szerként a nézetkülönbség és ellenzékiség minden lehetséges formáját kooptálták és magukba olvasztották volna, társadalmuk mégis monoliti­kusán szerveződött, s – akár a feudalizmusban – az élet minden eleme a politikai hatalomnak rendelődött alá. A dél-európai és latin-amerikai diktatúrák viszont – bár katonai és rendőrállamok voltak, s egy szűk ural­kodó elit érdekében felülről igazgatták országukat – arra sohasem töre­kedtek, hogy totalitárius módon mozgósítsák vagy hogy minden ízében áthassák a társadalmat. A három dél-európai diktatúra élén még csak nem is fasiszta párt állt, és a különböző állami intézményeken kívül a hatalomnak nem volt sem tömegbázisa, sem bármiféle szervezett kap­csolata a lakossággal. Éles ellentétben áll ezzel Közép- és Kelet-Európa, ahol a rezsim a tömegek mozgósítására épült, mélyen behatolt a tár­sadalom sejtjeibe, és a párt „vezető szerepének" nevében mindenfajta gazdasági és társadalmi tevékenységet igyekezett ez ellenőrzése alá vonni. A rendszer tiltott bármiféle független politikai ideológiát vagy önál­ló társadalmi szervezetet, minthogy ezek már a puszta létükkel is két­ségbe vonták legitimitását. A szóban forgó diktatúrák tehát sokkal mé­lyebb és tartósabb hatást fejtettek ki országuk szociális szerkezetére és politikai kultúrájára, mint a dél-európai és a latin-amerikai rezsimek.

Olyan társadalmi rendszert építettek ki. mely a hagyományos tekintély­uralmi berendezkedésnél jóval makacsabbul ellenáll a változásoknak, s éppen ezért elhamarkodott lenne azt állítanunk, hogy idejük lejárt. A kö­zép- és kelet-európai országokban is megindult ugyan a strukturális át­alakulás folyamata, ám a jövőbeni fejlődést még hosszú évekig az el­múlt negyven év sztálinista öröksége fogja meghatározni.

Habár a dél-európai és latin-amerikai átalakulások szerintem nem szolgálhatnak modellül a közép- és kelet-európai változások magyaráza­tához és előrejelzéséhez, sem a posztkommunista országok jövőbeni képének megrajzolásához, azt nem tagadom, hogy hasznos lehet a két régió összehasonlítása. Mindazonáltal látnunk kell, hogy a kelet-európai fejlemények inkább Franco Spanyolországa, a tábornokok Görögorszá­ga, a Perón-féle Argentína vagy a Pinochet uralma alatt álló Chile felé, semmint az eredményesen végrehajtott demokratikus konszolidáció irá­nyába tartanak. Közelebb jutunk a kelet-európai változások megértésé­hez, ha ezeknek az országoknak a kudarcait tanulmányozzuk, mintha a sikeres átalakulásokra függesztjük tekintetünket. Bármilyen kellemetlen, nagyon is lehetséges, hogy – Ken Jowitt ironikus szavaival -: „Kelet-Eu­rópa általános intézményi arculatát a demokraták és a tőkések helyett a demagógok, a papok és a tábornokok fogják megformálni."¹⁰

A szocialista átalakulás mitológiája

Jól ismerjük a demokratikus átalakulás ideológiájának baloldali változa­tait. A baloldal képviselőit már a marxizmus első idejében megigézte az egyrészt történelmi szükségszerűségként, másrészt a kapitalista fej­lődés ellentmondásainak egyedüli megoldásaként értelmezett szocialista átalakulás kikerülhetetlenségéről szőtt mitológia. Ezért aztán túlságo­san Is bíztak a szocialista politikai stratégia hatékonyságában, és túlzott reményeket fűztek a szocialista hatalomátvétel és a gazda­sági kollektivizálás eredményeihez. Így történhetett meg, hogy támo­gatták a szocialista politikai forradalmakat olyan gazdaságilag elmara­dott országokban, melyekben a tőkés rend nem haláltusáját vívta, ha­nem éppen csak születőben volt. Az eredmény ismert: sztálinista totali­tarizmusok Oroszországban és Kelet-Európában, s nem kevésbé autoriter rendszerek Kínában és a harmadik világ országaiban.

A fejlettebb kapitalista országokban nem tört ki forradalom, vagy ha kitört is – mint 1918-1919-ben Németországban, és az 1930-as évek­ben Spanyolországban -, vagy magától elvetélt, vagy csírájában elfojtot­ták. Az 1960-as évek guevarista felkelései és diáklázadásai sem jártak több sikerrel, pedig ezek legalább alternatívát kínáltak a szociáldemokrá­cia és a szovjet marxizmus akkorra már bemerevedett és konzervatívvá vált hagyományaival szemben. Az 1970-es évek közepén egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint napirendre kerülnek a szocialista forradalmak, amikor Nyugat-Európa legrégibb diktatúráját, a portugál fasiszta rend­szert megdöntötte egy fiatal, baloldali katonatisztekből álló csoport; a fel­kelők, akiket egy radikális népi mozgalom támogatott, az ország „szocia­lista átalakítását" tervezték. Ezt az időszakot az angol Nemzetkőzi Szo­cialistáktól az amerikai Henry Kissingerig csaknem minden nyugati meg­figyelő a „vörös színek forradalmaként" élte meg; vagy reménykedve, vagy rettegve várva a szocializmus beköszöntét

Nicos Poulantzas görög marxista egyike volt azon kevés kivételek­nek, akik már a kezdetek kezdetén felismerték: Portugáliában nem tár­sadalmi forradalom, hanem a tőke átszervezése zajlik; „a szocialista át­alakulás fel sem merült … a szocializmus valójában egy pillanatig sem volt a napirenden". Poulantzas szerint Portugália kétségtelenül szakított a fasiszta rendszer politikai diktatúrájával, valamint a gazdaságra azelőtt döntő befolyást gyakorló régi nagybirtokkal és gyarmati érdekekkel, megindulva így a modern európai tőkés gazdaság megteremtésének út­ján; ám ez a folyamat, ha a demokráciához elvezet is, a szocializmus kapuit aligha nyitja meg. A hazai polgárság gyengesége miatt a tekinté­lyuralom megdöntéséhez a tömegek mozgalmára volt szükség, melynek következtében a „demokratizációs folyamat a néptömegek vezetésével megy végbe", mihelyt lezárul azonban a gazdasági hatalom átadása, a baloldali erők és a néptömegek kiesnek a nyeregből.¹¹

Poulantzas elutasítja a „permanens forradalom" hagyományos trockista elméletét, vagyis nem ért egyet azzal, hogy a polgári forradalom szükségképpen a szocialistába torkollik; szerinte sohasem volt le­hetőség arra, hogy „a demokratizációs folyamat szocialista átalakulásba váltson át". Poulantzas éppen ezért tagadja, hogy Portugáliában „vere­séget szenvedett volna a születőben lévő szocializmus", ami persze nem jelenti azt, hogy 1974 és 1975 között ne bontakozott volna ki az országban valódi népi szocialista mozgalom. A vállalatvezetést megtisz­tító és dolgozói ellenőrzést megvalósító munkástanácsok, a házfoglalá­sok és a városkörzetek lakógyűlései, a földfoglalások és a mezőgazda­sági szövetkezetek: egytől egyig önálló, spontán társadalmi kezdemé­nyezések voltak. A tömegmozgalom ellenére a portugál forradalom vé­gül is a kapitalizmus konszolidációjához vezetett. A sors iróniája, hogy a fasizmus megdöntése, a tőkés rend megszilárdítása a népi, szocialista nekilendülés nélkül sohasem vált volna valóra.¹²

Most már egyértelmű, hová akarok kilyukadni. Az úgynevezett portu­gáliai szocialista forradalom egyáltalán nem váltotta le az előző társadal­mi-gazdasági rendszert, hanem modernebb, hatékonyabb formában új­jászülte. A szándéka szerint szocialista forradalom Portugáliában a kapi­talista fejlődés válságát oldotta meg. De ha a szocialista átalakulás ne­vében, a népi szocialista mozgalom támogatásával elindult forradalom meghirdetett céljainak éppen az ellenkezőjébe, éspedig a tőkés konszo­lidációba torkollt, akkor talán joggal merül fel a kétely a Kelet- és Közép-Európában zajló úgynevezett „demokratikus átmenet" végeredményeit il­letően.

Ha Portugáliában a szocialista átalakulás jelszavával megvalósított „demokratikus szakítás" a kapitalizmus számára nem egyszerűen a túl­élést, hanem a magasabb fokon való újjászületést jelentette, akkor na­gyon is elképzelhető, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúrák bukása szintén valamiféle hasonló helyzetre: a kommunista, más néven állam­szocialista társadalmi rendszerek válságára hoz megoldást Végül is az államszocialista fejlődésnek a sztálinista berendezkedés éppúgy zsákut­cája volt, mint a modern kapitalizmusnak a fasiszta uralom. Mindamellett ha az 1989-re kirobbant „népek forradalmában" nem az államszocializ­mus lerombolóit hanem feltámadásának és újjáéledésének előkészítőit látjuk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy milyen ennek a halot­taiból felkelő hatalmi organizmusnak a valódi természete és hol a helye a világtörténelemben.

Az „államszocializmus" társadalmi-gazdasági rendszere

Miután az elmúlt 40, illetve 70 évben nagyvonalúan kommunistának vagy államszocialistának titulált rendszerek (legalábbis főbb vonalaikban) ma­kacsul tovább élnek – gondoljunk csak a korábban idézett történészek és újságírók megállapításaira -, felmerül a kérdés, hogy pontosan milye­nek is ezek a struktúrák, milyenek voltak 1989 előtt, és milyenné váltak azután.

A nem sztálinista marxisták időt és energiát nem kímélve dolgoztak a sztálinista társadalmi berendezkedés elméleti megfogalmazásán és ka­tegorizálásán, ám erőfeszítéseik kevés sikerrel jártak. Meg voltak győ­ződve arról, hogy a szocializmus – bármennyire elkorcsosult is – maga­sabb rendű forma a kapitalizmusnál, amiből törvényszerűen következett, hogy a legtökéletlenebb sztálinista állam is történelmi előrelépés a tőkés rendhez képest. Az általuk posztkapitalistának kikiáltott társadalmakat vagy az elvont szocialista elmélet fogalmai szerint, vagy a kapitalista, il­letve prekapitalista rendszerek kategóriáiból kiindulva magyarázták. Vizsgálódásaik többnyire nem empirikus kutatásokra, hanem kész elmé­letekre támaszkodtak, s mivel az újat folyvást a régiből, az ismeretlent az ismertből kívánták megérteni, persze hogy nem vették észre, mi a ki­vételes és az egyedülálló ezekben a társadalmakban.

Az „államkapitalizmusról" avagy az „elkorcsosult munkásállamról" szóló teóriák erőltetése helyett, véleményem szerint, sokkal haszno­sabb, ha nem előre ítélkezünk, hanem minden társadalmi-gazdasági formációt saját jogán vizsgálunk, legyen annak akár „államszocializmus", akár bármi más a neve. Úgyis mindegy, milyen címkét ragasztunk rá a létrejött rendszerekre, következésképp fölösleges arról vitatkoznunk, ho­gyan hívják őket. A fontos az, hogy felismerjük jellegzetességeiket, és megértsük működésükéi.

Először az 1970-es évek derekán, a magyar marxista ellenzék köré­ben terjedt el az a felfogás, mely szerint a szovjet típusú szocializmus újfajta társadalmi-gazdasági alakzatot képvisel. Hegedűs András, az egykori miniszterelnök azt állította, hogy „Az Oroszországban és Kelet-Európában hatalomra került kommunista mintájú szocializmus új társa­dalmi-gazdasági rendet hozott létre; eltörölte a termelési eszközök ma­gántulajdonát, s helyébe új társadalomszerkezetet emelt." Hegedűs azonban ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy ez nem „az a szocializmus, amit Marx a kapitalizmus utáni fejlődés első állomásaként ír le".¹³ A Rakovski álnéven publikáló Kis János és Bence György, radi­kális másként gondolkodók, túlléptek Hegedűs nézetén, s kifejtették, hogy a szovjet típusú struktúrák új társadalmi formációt testesítenek meg, melyről nem szól a történelmi materializmus marxi elmélete, már csak azért sem, mert fejlődésükkel „sim generis evolúciót képviselnek". Miközben Hegedűs szentül hisz abban, hogy a szovjet típusú társadal­mak magukban hordozzák a továbblépés és a haladás lehetőségét, Bence és Kis arra a következtetésre jut, hogy az ilyen jellegű berendez­kedések történelmi zsákutcát jelentenek.¹⁴

Az idézett vélemények a „bürokratikus kollektivizmus" elméletére em­lékeztetnek: ezt a teóriát Bruno Rizzi, a külön úton járó olasz trockista vezette be az 1930-as években, csak hogy negyven évvel később a nyugati új baloldal egyes körei ismét felfedezzék.¹⁵ Umberto Melotti olasz marxista „Marx és a Harmadik Világ" címmel közzétett tanulmá­nyában a bürokratikus kollektivizmust olyan társadalmi-gazdasági szisz­témaként írja le, mely „minden prekapitalista, kapitalista vagy szocialista termelési módtól gyökeresen különbözik … teljesen új társadalmi-gaz­dasági alakzatot hoz létre, s a Marx által megfogalmazott társadalmi tör­vényektől tökéletesen elütő szabályok szerint működik".¹⁶ Angliában, a Critique és a Revolutionary Communist Party című folyóiratok körül tömö­rülő csoportok is hasonló felfogást képviseltek, és kifejtették – minden addigi trockista elemzést lefőzve -, hogy a szovjet rendszer a tovább­fejlődéshez szükséges összes erőforrását kimerítette, s belső viszonyai teljesen megmerevedtek; szerintük a Szovjetuniónak nincs jövője, és még Gorbacsov vezetésével sem maradt számára kiút.¹⁷ Az említett te­óriákkal szemben csupán egyetlen ellenvetést tennék: alighanem túlsá­gosan is apokaliptikus képet festenek: a rezsim erőforrásai kimerültek, a reform megvalósíthatatlan, nincs más választás: „szocializmus vagy bar­bárság". Ezek a gondolkodók nem ismerik el, hogy a szovjet típusú be­rendezkedések önálló, eredeti társadalmi-gazdasági formációk, melyek a fejlődés saját útját járják.

Ennek ellenére számos szociológus éppen abból a feltételezésből ki­indulva kezdte vizsgálni a szovjet mintájú konstellációkat, hogy „az ál­lamszocializmus önálló társadalmi forma, megvan a maga sajátos intéz­ményi logikája és fejlődési törvényei".¹⁸ E nézet legjelesebb képviselői, Michel Burawoy, David Stark és Szelényi Iván a Kádár-rendszer utolsó éveiben empirikus kutatásokat és belső megfigyeléseket végeztek Ma­gyarországon annak feltárására, hogy az .államszocializmusnak" neve­zett szisztéma milyen sajátos társadalmi és gazdasági mechanizmuso­kat hoz létre. Többségük arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet típusú berendezkedések valamiféle „harmadik úton" haladnak a „szocia­lista kevert gazdaság" megvalósítása felé. Bár elismerték, hogy ez a ke­vert gazdaság nem fogja elhozni az igazi, egyenlőségen alapuló szocia­lista társadalmat, a marxista képrombolóktól eltérően mégis meg voltak győződve arról, hogy a struktúra képes a reformra és a továbbfejlődés­re.

Dél-Európában és Latin-Amerikában a diktatúrák felülről tele­pedtek rá a társadalomra, és bukásuk hozzájárult ahhoz, hogy a saját életét élő társadalom – mely maga Is szerepet Játszott a régi re­zsimek leverésében – végre emancipálódjék. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrákat nem a népi mozgalmak, s nem Is a belső fejlődésből származó ellentmondások rombolták le; lábuk alól a külső támogatás megszűnése húzta ki a talajt. Ezek a hatalmak rá­adásul nem csupán elnyomták, hanem megszervezték és mobilizálták is a társadalmat minek következtében az semmiféle önálló léttel, külön élettel nem rendelkezett. Az előző berendezkedést összetartó struktúrák zömükben túlérték a régi politikai vezetés és a régi legitimáló ideológia letűnését és kicserélődését. A rendszer nagyjában-egészében ugyan­úgy működik, mint korábban. Ha megérzéseink és érveink valamennyire is megállják a helyüket, akkor még korántsem jött el az ideje annak, hogy elvessük az „államszocializmust"' öntörvényű, saját fejlődési logiká­val bíró szisztémaként magyarázó gondolkodók meglátásait és feltevé­seit Ugyanis ha a szisztéma – a politikai vezetéstől és az ideológiáktól függetlenül – csökönyösen tartja magát, akkor az 1989 előtti viszonyok megértésére kidolgozott nézetek és elméletek a mai események tisztán látásához is hozzásegíthetnek. Ebből a szemszögből kívánom az alábbi­akban megvilágítani a Kelet-Európában 1989 óta végbement változáso­kat, figyelmemet elsősorban a magyarországi átalakulásokra összponto­sítva.

Az új tekintélyuralom veszélyei

A kortárs megfigyelő, politológus vagy szociológus a politikai esemé­nyekben általában a szokatlant, az újat, a törést veszi észre, s a változá­sok mögött rejlő folytonosság felismerése többnyire a történészre vár. Ne féljünk hát kimondani, hogy a kommunizmus összeomlása és születése igen sokban hasonlít egymásra. 1917-ben a bolsevikok hívei és ellenfe­lei egyaránt úgy hitték, hogy világrengető dolgok történnek a szemük előtt. A harcos bolsevikok meg voltak győződve arról, hogy egy új, jobb életet teremtenek; konzervatív ellenlábasaik pedig attól féltek, hogy lerombolják a kipróbált és jól bevált régit. Az idő múlásával azonban az új renden mind jobban kiütköztek elődeinek tulajdonsá­gai; a kommunista vezetők egyre inkább egy új cári dinasztiára kezdtek emlékeztetni, s úgy tetszett, a „létező szocializmus" többet örökölt a múltból, mint amennyit valójában változott.

1989 után, az úgynevezett „népek forradalmát" követően, miközben a jobboldal örömmámorban úszik, a baloldal meg búskomorságba süp­ped, a kommunizmusnak, a szocializmusnak, sőt magának a történe­lemnek a végéről harsogó, a nyugat hidegháborús győzelmét dicsőítő ki­áltásokat hallgatva olyan érzésünk támad, az új idők tanúi ugyanan­nak az illúziónak az áldozatalvó válnak, mint nagyatyáik 1917-ben. Ha a sztálinista rendszer legalább annyira gyökerezik a történelmi múltban, mint a szocialista eszményekben és a marxista ideológiá­ban, akkor a pártállam és a marxizmus-leninizmus kihajításával még nem fogjuk kitépni ezeket a gyökereket, sem radikálisan meg­változtatni a rendszer gazdasági-társadalmi struktúráját.

Itt kell megemlítenünk, hogy Kéri László, magyar politológus nemré­giben megállapította: azok, akik a magyar kommunizmus elmúlt negyven évében csupán terrorisztikus diktatúrát látnak, az elkövetkezőkben nyil­ván a demokráciát fogják üdvözölni. Ám szerinte ez így túl egyszerű len­ne, hiszen a történelemben nem olyan könnyű tabula rasát csinálni. Kéri felidézi továbbá azt a figyelemre méltó párhuzamot, amit Szelényi Iván vont az 1917-es bolsevik forradalommal. Ha 1917 voltaképpen szocia­lista forradalom volt proletariátus nélkül, akkor 1989 ugyanígy pol­gári forradalomnak tekinthető polgárság nélkül. Mindkét esetben az történt, hogy a forradalom volt hivatva létrehozni azt az osztályt, melynek az elmélet szerint a forradalmat vezetnie kellett volna. Mind 1917-ben, mind 1989-ben a hiányzó forradalmi osztály pótlékaként értelmiségi elitek kerültek hatalomra. Szelényi Iván összehasonlításához Kéri hozzáteszi: „Ezt a gondolatmenetet komolyan véve el kell gondol­kodni azon is, hogy ha 1917-es paradox történelmi szerepvállalása szükségképpen diktatúrába vitte az értelmiség kalandját – akkor meny­nyiben fenyeget ez a veszély jelenleg."¹⁹

Nem Kéri László az egyetlen, aki komolyan veszi ezt a veszélyt. A Guardian egyik 1992 februárjában megjelent száma tudósítást tesz köz­zé Lech Walesa, Borisz Jelcin és a volt orosz ellenzéki, Borisz Kagarlickij beszédeiről, melyekben az említettek a Lengyelországot, illetve Oroszországot fenyegető új diktatúra veszélyére hívják fel a figyelmet. A jelentések szerint Walesa elnök úgy nyilatkozott a strasbourgi Európa Tanács előtt, hogy „nem elképzelhetetlen, a demokrácia csupán átme­net lesz a kommunizmusból a tekintélyuralom más formája felé".

Mindamellett úgy tűnik, e veszély Magyarországon fenyeget a leg­kevésbé, látszólag itt a legtöbb esély a kapitalizmus és a demokrácia megteremtésére. Ráadásul Magyarország mint a sikeres posztkommu­nista reformok nagy reményű várományosa, ma – éppúgy, mint Kádár idejében – ismét „a nyugati liberális sajtó egyik kedvence lett". Én mégis amondó vagyok, az új tekintélyuralom Magyarországon éppúgy a küszö­bön leselkedik, mint bárhol másutt az egykori szovjet tömbben. Végül is, hogy a közép- és kelet-európai változások a demokráciához vagy egy újfajta diktatúrához vezetnek-e majd el, az sok mindentői függ, például – hogy csak a legfontosabbakat említsük -: az államhatalom belső struk­turálódásától, a gazdasági reformok eredményeitől, attól, hogy kialakul-e a piacgazdaság, az új vállalkozói osztály, a pluralista pártrendszer és a modern politikai kultúra, valamint a tevékeny és autonóm civiltársada­lom. Ezekre a kérdésekre keresek választ tanulmányom hátralévő ré­szében.

Az államhatalom belső struktúrája

Magyarország már abban is különbözik a többi közép- és kelet-európai volt kommunista államtól, hogy a prezidenciális kormányzás helyett a miniszterelnöki rendszert honosította meg. A prezidenciális kormányzás elutasítása egyenes következménye volt a régi kommunista vezetés és a vele szemben álló felek közt 1989-ben létrejött háromoldalú tárgyalá­soknak – Lengyelországban a kerekasztal töltött be ugyanilyen szere­pet, ahol az ellenzéki erők óva intettek attól, hogy a tekintélyes elnöki tisztség az akkor igen népszerű reformkommunista, Pozsgay Imre kezé­be kerüljön, így mentve át a kommunista hatalmat egy új köntösben díszelgő diktatúra segítségével." „Az Ellenzéki Kerekasztal egységes kiin­duló álláspontja az volt – tudósít Bozóki András -, hogy Magyarországon nem elnöki rendszert, hanem parlamentáris demokráciát kell kiépíteni."²⁰

A gyenge s jórészt ünnepi külsőségekben megnyilvánuló elnöki mél­tóságot az erős parlament hivatott ellenpontozni, s ennek szellemében az előző országgyűlés által 1989 őszén elfogadott új magyar alkotmány a háromoldalú tárgyalások javaslatai alapján biztosította a képviselőház ellenőrzését a végrehajtó hatalom és a törvényhozás folyamata felett. A rendelkezések szerint a legfontosabb, az úgynevezett „alaptörvények" vagy más néven „alkotmányos jelentőségű törvények" elfogadásához a szavazatok kétharmados többsége szükséges. Az alkotmány kikötést tartalmazott a bizalmatlansági indítványról is, melyre lehetőséget adott mind a miniszterelnökkel, mind az egyes miniszterekkel szemben.

Az 1990 márciusában és áprilisában tartott parlamenti választások az Antall József vezette konzervatív Magyar Demokrata Fórum győzelmé­vel, és a kisgazdákkal, valamint a kereszténydemokratákkal közösen alakított koalíciós kormány hivatalba lépésével végződtek; a liberális szabad demokraták a legnagyobb ellenzéki pártként kerültek ki a küzde­lemből. Mindamellett a kormány nem rendelkezett az alaptörvények meghozatalához, illetve módosításához szükséges kétharmados több­séggel, s ezért Antall József felajánlotta a szabad demokratáknak, támo­gatni fogja egyik újonnan megválasztott képviselőjük, Göncz Árpád író köztársasági elnöki jelöltségét, ha az ellenzék cserében hozzájárul a kétharmados többséghez kötött alaptörvények számának húszra csök­kentéséhez. A szabad demokrata vezetők sietve igent mondtak, és alá­írtak egy megállapodást a Magyar Demokrata Fórummal, amelyben ah­hoz is beleegyezésüket adták, hogy a korábbi bizalmatlansági indítványt „konstruktív bizalmatlansági indítványra" cseréljék – a nyugatnémet és a spanyol alkotmány mintájára -, azzal a kiegészítéssel, hogy ez csak a miniszterelnökkel szemben, s csak a leváltására vonatkozó javaslattal együtt lehetséges.

A vezető politikai személyiségek e megállapodást pártjaik feje fölött kötötték, s anélkül, hogy előzőleg egyeztettek volna a koalíció többi tag­jával, valamint politikai szövetségeseikkel. Nem maradtak el hát a bírála­tok, kivált a szabad demokraták körében, ám a nagy tiszteletnek ör­vendő Göncz Árpád elnökké választása élét vette az egyébként igen ko­moly ellenvetéseknek. Hat hónap múltán azonban az ellenzéki pártok kezdtek egyre elégedetlenebbé válni az új kormányzattal, s növekedett a feszültség a kormány meg az elnök között. A politikai jobboldal tiszto­gatásokat, a volt kommunisták elítélését és megbüntetését követelte, ki­teljesítendő a „rendszerváltást"; a kormány pedig a helyi önkormányzati választások, a pótválasztások és a közvélemény-kutatások eredménye­iből népszerűségének csökkenését látva, a konfrontáció stratégiáját vá­lasztotta; igyekezvén megszilárdítani ellenőrzését a tömegkommunikáci­ós médiumok fölött. 1991 őszén az ellenzéki vezetők már nyíltan azzal vádolták a kormányt, hogy egy új nómenklatúra és egy új állampárt megteremtésén munkálkodik, a Demokratikus Chartát aláírásukkal tá­mogató liberális értelmiségiek meg kezdték úgy érezni, hogy ugyanott vannak, ahol több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor megalapították a független szamizdat mozgalmat, és útjára indították a másként gondol­kodó demokratikus ellenzéket.²¹

A mintegy kétéves demokratikus hatalomgyakorlás után világossá vált, hogy a Magyarországon kialakult szisztéma nem valósította meg eredeti célját, a parlamentáris kormányzást, hanem helyébe egy mind diktatórikusabb, kvázi-prezidenciális miniszterelnöki uralmat vezetett be. Miként Bihari Mihály politológus megállapította, a Demokrata Fórumon belül „egy sajátos prezidenciális pártszerkezet… lényegileg egy tekintély­uralmon alapuló vezetési struktúra" vált dominánssá, miközben „egy erősen centralizált, tekintélyelvű vezetés alakult ki a kormányzati rend­szerben."²²

A gazdasági reformok

Magyarországon a szabad demokraták, Hayek és Friedman tanítványai, a „sokkterápia" és a „big bang" hívei, a piac és a magántulajdon totális kiterjesztése mellett szállnak síkra, egyaránt támogatva a külföldi beru­házásokat és a „spontán privatizációt" (a volt funkcionáriusok és vállalat­vezetők vásárlásait). Az 1990-es választások konzervatív és nacionalista érzületű győztesei azonban mérsékeltebb, visszafogottabb tempót dik­táltak. A Magyar Demokrata Fórum vezetői ideológiai gyanakvással szemlélték a külföldi tökét, aggódtak a nemzeti vagyon elvesztése miatt, és ellenezték a „spontán privatizációt", mely a kommunisták által kineve­zett volt igazgatók kezére játszaná a vállalatokat. Ugyanakkor a Fórum mindinkább tekintélyelvű módszerekhez folyamodó képviselői makacsul ragaszkodtak a privatizációs folyamat ellenőrzéséhez, s vonakodtak szabadjára engedni a piaci erőket Az eredményt nagy jóindulattal fon­tolva haladásnak, némi rosszindulattal pedig a magántulajdon és a piac­gazdaság kialakítását szorgalmazó gazdaságpolitika teljes háttérbe szo­rításának nevezhetjük. Az Antall-kormány nyíltan elutasított bármiféle, a lengyelországi megoldásokra emlékeztető „sokkterápiás" programot, éppúgy, mint az „utalványos rendszert", amihez Csehszlovákiában folya­modtak; megakadályozta az előző, kommunista vezetés által kezdemé­nyezett „spontán privatizációt, korlátozta vagy legalábbis gátolta a külföl­diek tulajdonszerzését, és – a kisgazdák nyomására – egyre inkább a „reprivatizációra" hajlott, vagyis vissza akarta adni a vagyonokat 1947 előtti birtokosaik kezébe. A kormány azonban ilyen irányú terveit gyakor­lati okokból kénytelen volt takaréklángra állítani, és megelégedni a „kár­pótlásról" szóló szerény elképzeléssel. 1990 szeptemberében elfogadták a privatizációs törvényt, mely elrendelte a szolgáltatási szférában az üz­letek, éttermek és kisvállalkozások zömének áruba bocsátását. A tör­vény létrehozta az Állami Vagyonügynökséget is a nagy vállalatok priva­tizációjának irányítására; ezek közül húszat – köztük az egykori állami utazási irodát, az IBUSZ-t, valamint több szállodaláncot – szántak el­adásra, megengedve akár a 100%-os külföldi részesedést is.

Egy évvel később a húsz kiszemelt nagyvállalatból még egyet sem sikerült privatizálni – mindahány állami kézben maradt. Az egyik megfi­gyelő megállapítása szerint: „Az Állami Vagyonügynökség kiválóan ért a vállalatok ellenőrzéséhez, csak éppen a magántulajdonba adásukra al­kalmatlan."²³ Még a 10.000 kisvállalkozásból is csupán 515-öt árverez­tek el; kétharmad részüknél csupán hosszú távú bérleti szerződéseket kötöttek, s tulajdonosukat illetően nem törtónt változás. Végül aztán né­hány magyar közgazdász felrótta a politikai vezetésnek, hogy ahol úgy­mond végbement a privatizáció, ott is csak színleg, s az állam különböző állami cégeket és bankokat tulajdonostárssá téve, bár közvetetten, de megőrizte ellenőrzését a vállalatok fölött.²⁴

A privatizáció azért is folyik lassabban a vártnál, mert hiányzik a ha­zai tőke, a külföldi befektetők pedig bizalmatlanok. Sem a régi második gazdaságból kiemelkedett „szocialista vállalkozók", sem a „spontán pri­vatizáció" révén tulajdonossá lett új igazgatók nem hajlandók – mint ahogy korábban sem voltak azok – jelentősebb magántőkét kockáztat­ni. Azok, akik megpróbálták, nem mindig jártak sikerrel – 1992-ben sorra mentek csődbe a gazdaságtalan kisvállalkozások. Ugyanakkor a külföldi beruházók nagyrészt a szolgáltató ágazatba és a tömegkommunikáció területére áramlottak, ahol nem tudják előmozdítani sem az export foko­zását, sem a külföldi adósságok visszafizetését, sem a versenyképe­sebb belgazdaság ügyét.

Ezzel egyidejűleg a külföldi versenytársak felvásárolták a leg­eredményesebb magyar vállalatokat – mint például a Tungsramot – csökkentették bennük a termelést, s a nyugati termékek előretolt helyőrségévé fokozták le őket. Kevés jel mutat arra, hogy a külföldi befektetők a magyar gazdaságnak azon termelő ágazataiba menné­nek, ahol elengedhetetlenül szükséges a fejlődés a honi tőke és a polgárság kialakulásához. A helyzet az, hogy a közép- és kelet-euró­pai gazdaságok felfuttatása veszélyeztetné a nyugati Ipart, károsan hatna az ottani életszínvonalra s a foglalkoztatási szintre.

A tulajdonosváltás lassúságának másik oka az, hogy a kormány fél a munkanélküliségtől és a vele járó politikai következményektől. Végül is a piacgazdaság útja Kelet-Európában nem az 1960-as és az 1970-es évek jóléti állama és teljes foglalkoztatottsága, hanem az 1990-es évek viszonyai közé vezet, amelyeket az intézményesített munkanélküliség, a csökkenő jólét, a kirekesztés, a társadalmi és faji elkülönítés politikája fémjelez. 1989 óta a közép- és kelet-európai térségben – a szolgáltató ágazatot kivéve – átlagosan 25%-kal csökkent a bruttó nemzeti összter­mék – a visszaesés 1991-ben érte el mélypontját. Még Magyarország is súlyos válsággal küszködik, pedig a valamikori szovjet tömb országaiból egyedül itt látták hasznát a tőkebeáramlásnak.

A munkanélküliség 1991-ben több mint kétszeresére, 7%-ra növeke­dett, és várható, hogy 1992-re eléri a 10%-ot vagy még ennél is többet; nem csoda hát, hogy a kormánnyal és az egész politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség erősebb, mint valaha.

A mandátumának középidejében járó Antall-kormány egyre inkább az óvatosságra hajlik, s hiába köszöntek le hatalmukról a kommunisták, az állam továbbra is ragaszkodik a nemzeti vagyon feletti ellenőrzéshez.

A végeredmény, mint Voszka Éva megállapította, az, hogy a külön­böző formákban lezajló privatizáció – a várakozásokkal és az ígéretek­kel ellentétben – nem hozta létre sem a magánvállalkozói réteget, sem a piacot, a gazdasági hatékonyságról és növekedésről nem is beszélve. Kiss Judit ennél is továbbmenve arra a következtetésre jutott, hogy a „privatizáció gyakran csupán álneve azoknak a folyamatoknak, melyek ahelyett, hogy segítenék a tulajdonosváltást, csak akadályozzák azt".²⁵

Az új osztályok

Szelényi Iván szociológus már sokszor leírta, hogy hazai, tulajdonos pol­gárság nélkül még soha sem jött létre demokrácia. Szelényi továbbá már 1989 előtt rámutatott arra, hogy Magyarországon elindult a „polgá­rosodás" és a „szocialista kevert gazdaság" kialakulásának folyamata, mely mind a nyugati kapitalizmustól, mind a szovjet típusú szocializmus­tól eltérő mechanizmust fog teremteni. A bizonyítékokat azonban java­részt a magyar parasztságból és az újonnan felemelkedő, tulajdonos vi­déki kispolgárságból vett adatok szolgáltatták. Ezzel szemben a városi gazdaság alakulását vizsgáló kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy alkalmasint valóban új osztály keletkezik, ám ez legalább annyira az államszocialista múlt, mint a szabadpiac vagy a demokratizálódás szülötte.

Szálai Erzsébet közgazdász, kifejtette, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizedében új technokrata réteg jelent meg, mely kikezdte a párt- és állami bürokrácia hatalmát, majd az uralkodó rend megdöntésére szö­vetséget kötött az ellenzéki értelmiséggel. Később azonban a technokrá­cia az idők szavának engedve a régit leváltó hatalmi renddel és a nagy, állami tulajdonú vállalatok vezetőivel lépett frigyre. A kialakuló hatalmi struktúra mindjobban kezdett hasonlítani elődjére, lóvén hogy az új elit – bár más legitimáló ideológia meghirdetésével – a tulajdon és a piac fel­etti ellenőrzésének kiterjesztésével kívánja megszilárdítani helyzetét és növelni befolyását.

Hasonló következtetésekre jutott Simon János szociológus is, aki megállapította, hogy mindeddig nem alakult ki valódi középosztály, s a magyaroknak pusztán úgy 55%-a tekinthető a rendszerváltás „győztesé­nek"; ráadásul – állítja Simon – ezek a „győztesek" jórészt olyan embe­rek közül kerülnek ki, akik már az előző berendezkedésnek is haszonél­vezői voltak, s eredményesen kamatoztatják kiváltságaikat – képzettsé­güket, kapcsolataikat és pénzüket – a szabadpiac korszakában.²⁶ Ennél is rosszabb, hogy az új „vállalkozók" gyakran mintha több gondot fordíta­nának a státusszimbólumokra – hogy csillogó autócsodákkal, drága ru­hákkal, télen is napbarnította arcukkal kérkedjenek -, mint a termelő be­ruházásokra, feltehetően abbéli meggyőződésükben, hogy frissen szer­zett gazdagságuk nem tart majd soká. Az eredmény – írja Ken Jowitt -az, hogy a piaci kapitalizmus szabályai helyett a „nyerészkedés far­kastörvényei" uralkodnak, akárcsak Latin-Amerikában, létrehozván egy erősen polarizált társadalmat, amelyben a vagyonos, fogyasz­tói elit szűk, ám annál hivalkodóbb rétege áll szemben az elszegé­nyedő s mindinkább kívülrekedő többséggel.

Hankiss Elemér arra is rámutatott, hogy a régi pártbürokraták és álla­mi vezetők az előző rendszerben kivívott hatalmukat az újban piaci előnyökre tudják „konvertálni"; így nemcsak vagyonukat tudják megőriz­ni, hanem az „az új nagypolgárságban" is szilárd pozíciókat biztosítanak maguknak.²⁷ Ennél is kritikusabb hangot üt meg Borisz Kagarlickij, vala­mikori szovjet ellenzéki, az oroszországi gazdasági reformok kapcsán: „Ami itt folyik, az nem privatizáció, hanem rablás. Jelcin a régi nómen­klatúra és a volt állami vezetők köreit képviseli, akik állami pénzekből finanszírozzák zugvállalatocskáikat, melyek aztán felkapdossák az álla­mi üzemek asztaláról lehulló legzsírosabb morzsákat, vagy kiárusítják azokat a nyugati üzletembereknek."

Dávid Stark amerikai szociológus is hasonló fenntartásainak ad han­got, amikor kifejti, hogy a magyarországi privatizációs folyamat nem a „tervtől a piacig", hanem a „tervgazdaságtól a klángazdasághoz" vezet, s a régi rendszerben meghonosodott maffia stílusú módszerek, a korrup­ció és a .patrónus-kliens" viszonyok átörökítődnek az újba. „A korábbi berendezkedés második természetóvó vált szokások és beidegződések" – írja Stark – tovább élnek, „az új hálózatok működését a régiek képére formálva", s így akadályozzák, sőt meghiúsítják a piacgazdaság kiépíté­sére tett lépéseket. Stark szerint, ha a jövőben sem alakulnak ki a civil­társadalom intézményei, akkor a privatizáció nem dinamikus piacgazda­ságot, hanem egy újfajta gazdasági oligarchiát fog teremteni.²⁸ A tulaj­doni és gazdasági rendszer átalakításának mindazonáltal nem csupán kulturális vagy pszichológiai akadályai vannak. A változásokat – Terry Cox véleménye szerint – „strukturális kényszerek", valamint „társada­lomszerkezeti korlátok is nehezítik, melyek a társadalmi rétegek közt megrögzött érintkezési formákban gyökereznek. A privatizáció jelenlegi gondjai nem tekinthetők csupán „zökkenőnek" egy kikerülhetetlenül vég­bemenő folyamatban. Nem, sőt – állítja Szelényi nyomán Cox – a kelet-európai országokban, úgy látszik, különböző, jóllehet egymást át­fedő, társadalmi-gazdasági struktúrák, mi több „különböző terme­lési módok" (tőkés, állami-redisztributlv, második gazdasághoz tartozó) élnek egymás mellett, s a végkimenetel attól fog függni, hogy ezek miként jutnak szóhoz, s milyen osztályformációkat, stra­tégiákat alakítanak ki. Coxnak meggyőződése, hogy a privatizáció és a piac megteremtése előtt félelmetes, átláthatatlan akadályok meredez­nek, s nem tudhatjuk, vajon tért hódít-e majd a magántulajdon, megszü­letik-e majd a független vállalkozói osztály. Ha lesznek is a privatizáció­nak eredményei, az már kétséges, hogy maga a folyamat „elvezet-e a piacgazdaság kiszélesedéséhez Kelet-Európában"²⁹

Amennyiben a fenti megállapítások megállják a helyüket, elmondhat­juk, hogy Közép- és Kelet-Európában ma nem a nyugatihoz, s még csak nem is a dél-európaihoz hasonló honi polgárság felemelkedésének lehe­tünk tanúi, hanem egy kiváltságos, bürokratikus oligarchia arra irányuló kísérleteinek, hogy érdekhegemóniáját folytassa, sőt megerősítse. Hogy ezt az oligarchiát osztálynak, elitnek vagy uralkodó rendnek nevezzük, az voltaképpen mindegy. Kelet-Európában ma az van napirenden, hogy az eddigi hatalmi csoport politikai uralmat gazdasági uralomra váltsa. 1969-ben Milovan Gyilasz híres könyvéhez Az új osztály-hoz írt, sajnos feledésbe merült kiegészítő tanulmányában azt fejtegeti, hogy „a kom­munistáknak … sohasem sikerült az egyéni vagy kollektív birtokosok osztályává válniuk", mivel országlásuk csupán politikai hatalomra tá­maszkodott, 8 nem vert gyökeret a gazdasági-társadalmi struktúrá­ban.³⁰ A mostani változások azonban végre osztályt kovácsolhatnak az egykori bürokratikus hatalmi csoportból, ami persze nem jelenti azt, hogy a hatalom osztályszerkezete, illetve osztály háttere ugyanolyan lesz, mint nyugaton. Újfajta, bár továbbra sem kapitalista osztálytársada­lom van születőben.

A pártok és a politikai kultúra

1989-ben a magyarok meglehetős közönnyel szemlélték az országuk­ban végbemenő változásokat, olyannyira, hogy egy belga újságíró az eseményekről tudósító könyvének a „A Melankolikus forradalom" címet ad­ta. Az 1990-es választásokon való részvétel aránya itt volt a legalacso­nyabb a térségben. 1991-re már szinte lehetetlenné vált betölteni a megüresedett parlamenti mandátumokat, csak nagy ritkán jött össze a minimális szavazatszám, s a közvélemény-kutatásokon a megkérdezet­tek több mint 60%-a úgy nyilatkozott, hogy nem kíván egyetlen párt mel­lett sem voksolni a következő választásokon. A magyarok zömének az egypártrendszer rossz voltugyan, de a többpártrendszer nyilvánvalóan még rosszabb. A pártok, csaknem kivétel nélkül, értelmiségi elitkörök; tagjaik gyakran régi, személyes jó barátok – sokkal inkább politikai klu­bokra, semmint képviseleti intézményekre hasonlítanak. A kormány mi­niszterei Antall egykori iskolatársaiból verbuválódnak, a szabad demok­raták többsége a valamikori ellenzékhez tartozott, a Fidesz-vezetők nagy része pedig együtt tanúit jogot az egyetemen. Ezek a pártok sem­miképp sem társadalmi intézmények. Nem képviselnek meghatározott társadalmi érdekeket vagy rétegeket, sem valamilyen közös meg­győződést, programot vagy ideológiát. Miként Tamás Gáspár Miklós megállapította: „inkább törzsekre, mint pártokra emlékeztetnek"; tagjai­kat a barátság s a budapesti értelmiségi szubkultúrában gyökerező kö­zös múlt tartja össze. Az általuk megjelenített politikai identitások és el­határolódások hátterében nem áll semmiféle társadalmi érdek, politikai program vagy strukturált néz; rendszer. Sőt, a magyar politika létező határvonalai keresztezik a pártokéit – minden pártnak megvannak a ma­ga liberálisai, nacionalistái, konzervatívjai, a maga szociáldemokratái, populistái, és radikálisai.³¹

Wiktor Weselowski lengyel szociológus „spirituális közösségként" jel­lemezte ezeket a szervezeteket, a magyar Márkus G. György pedig „ér­telmiségi miliő-pártoknak" nevezte őket. Az általuk kínált politikai identi­tás kulturális, érzelmi, sőt spirituális azonosulásokból táplálkozik, melyek révén a hívek azonos magatartásmintákat és életmódokat követő társa­dalmi-kulturális közösségek tagjaivá válnak; így kristályosodik ki politikai stílusuk, és válnak egyöntetűvé viselkedési szokásaik. Ideológiai önazonosításuk gyújtópontjában olyan elvont fogalmak állnak, mint nemzet, faj, vallás, kommunizmusellenesség, Európa vagy egyszerűen csak a Nyugat. Ha róluk van szó, még a liberalizmus vagy a demokrácia ideo­lógiája is érzelmekkel terhelt, manicheus alakot ölt Az így létrejövő poli­tikai megoldásmódok kiválóan alkalmasak arra, hogy az emberek elé el­lenségeket és bűnbakokat állítsanak, ám haszontalannak bizonyulnak, amikor kompromisszumokat kell kialkudni és révbe segíteni. Jók lehet­nek arra, hogy nagy társadalmi változások idején vagy valamilyen fontos közügy érdekében széles tömegeket mozgósítsanak, ám arra már nem szolgálhatnak, hogy a polgárokat a politikai életben való tevékeny köz­reműködésre vagy a demokratikus politikai intézmények megteremtésé­re és fejlesztésére ösztökéljék.

Ezek a pártok csakis elvont fogalmakban és ideológiai terminusokban képesek kifejezni magukat, melyek az átlagembereknek semmit sem mondanak, s még csak nem is érintik a mindennapi gondokat. A „szoci­áldemokrata szavazókör" megnyerésére törekvő szervezetekkel sincs másképp, ők is csak jelszavakat kínálnak „zsíros kenyér" helyett, így fest a premodern pártrendszer „metapolitikája". A szóban forgó pártok való­jában olyan jellegzetességeket mutatnak, mint amilyenekről Durkheim szólt a „mechanikus szolidaritás", vagy Weber a „státuszcsoportok" kap­csán. Tonnies fogalmaiban gondolkodva a „Gesselschafft"-tal szemben a „Gemeinschaft"-ot képviselik. Nem üdvös célok ésszerű megvalósítására szövetkezett társulások, hanem az érdekekre és az értelemre fittyet há­nyó, érzelmileg fűtött közösségek. Semmiben sem hasonlítanak a Nyu­gaton ismeretes modern politikai pártokhoz, melyek a társadalmi érde­kek artikulálására, a szociális gondok megoldására, a politikai irányvo­nalak, elvek megfogalmazására szerveződnek. Ellenkezőleg, Jadwiga Staniszkissel egyetértésben elmondhatjuk, hogy tevékenységükkel csak megnehezítik az egyes társadalmi csoportok és osztályok számára érde­keik megfogalmazását és kinyilvánítását. A társadalom és a politikai elit között húzódó szakadékot sem hogy áthidalnák, inkább elmélyítik, s ennyiben voltaképpen akadályai a demokrácia kiépülésének.

Dávid Stark rámutatott a szokások és beidegződések, az értékek és viselkedésminták jelentősegére, véleménye szerint „nem elég új intéz­ményeket kiválasztanunk, melléjük új szokások is kellenek". Figyelemre­méltó ebből a szempontból Judy Batt megállapítása, aki azt írja: „a kom­munista uralom, mely konzerválta a két világháború közötti politikából rá­hagyományozott tradíciókat, súlyos örökséggel terheli meg a kommuniz­mus utáni fejlődést".³²

Batt kifejti, hogy a szóban forgó tradíciók közé kell sorolnunk az absztrakt modelleket és komplett megoldásokat előnyben részesítő, leg­szívesebben mindent egy szakértői gárdára bízó technokratikus, racio­nalista szemléletet, szemben a pluralista demokrácia lelkét jelentő prag­matista szellemmel, politikai tárgyaló- és kompromisszumkészséggel. E hagyományok átörökítése vezetett odáig, hogy ma már mind az elit tag­jai, mind a lakosság széles rétegei belenyugodtak abba: a politika a szakértek vadászterülete, túl az átlagember hatókörén. A politikusok olyanok, mint az orvosok, dolguk, hogy megállapítsák a diagnózist, és felírják a gyógyszert Innen egyenes út vezet a paternalizmusig; a hatal­mi körök szemét elhomályosítja a dölyf, a lakosságban pedig kialakul a függőség érzése; mindkét félnek egyaránt meggyőződésévé válik, hogy „a nép által" kormányozni – lehetetlenség. És ez a felfogás nem halt ki azzal, hogy az egypártrendszert többpárti demokrácia váltotta fel.

Mindezek következtében a magyarországi viszonyokat a politikával kapcsolatos mélységes kiábrándultság, és szkepticizmus, a pártokkal és a szavukat hallatókkal szembeni bizalmatlanság valamint az általános közéleti passzivitás jellemzi. Az így kialakult állapotokat Ken Kowirt „get­tó" politikai kultúraként" jellemzi. Az átlagembernek gyakorlatilag sem­miféle fogalma nincs a polgári jogokról, és nem látja, miként kap­csolódhatna be tevékenyen a politikába. Nem csoda hát, ha nem megy el szavazni, és nem vesz részt a pártok, egyesületek munkájában, vagy ami még nagyobb baj, hogy nem kezdeményez maga, sorstársa­ival együtt a jelenlegi gazdasági változások társadalmi következmé­nyeinek elhárítására.

A civil társadalom újjászületése – vagy egy új Leviatáné?

Mindazonáltal a politikával kapcsolatos általános szkepticizmusnak van egy másik oldala is. Az 1980-as évek elején Konrád György ellenzéki író Anti-politika című kötetében kifejtette, hogy a kelet-európaiak politikai szkepticizmusa a nép üdvét szolgáló állami vezető illúzióját volt hivatva szétrombolni, és így akár még a valódi közvetlen demokrácia is kisarjad­hat belőle, fokozottabb közéleti aktivitásra serkentve az embereket, mint a hagyományos pártpolitika. Konrád és a többi közép-kelet-európai disszidens felfogásában az 1980-as években központi helyet foglalt el az a gondolat, hogy szükség lenne az autonóm civiltársadalom, az ön­szerveződés és önigazgatás államtól független intézményeinek kialaku­lására, hogy a polgárok tevékenyen közreműködhessenek az ország ügyeinek rendezésében és irányításában. A civiltársadalom kibontako­zása szemükben nemcsak a kommunista pártállam alternatíváját, ha­nem az eljövendő demokratikus berendezkedés biztosítókat is jelentette.³³

1989 óta az egykori ellenzékiek az új politikai osztályok oszlopos tag­jaivá váltak, s a civiltársadalom iránti elkötelezettségükről megfeledkez­ve vakon belevetették magukat a pártharcok világába. Kivétel alig akad. Szálai Erzsébet közgazdász rámutatott arra, hogy ha a reform csak a politikai elit szintjón hoz változást – mint eddig -, akkor a „magyar társa­dalom alapvetően feudális jellege megmarad – csak éppen nyugat-euró­pai ruhába öltöztetve". Szálainak is az a véleménye, hogy az új párt-struktúrák nem képesek pontosan kifejezni a társadalmat átszövő érde­keket, véleményeket, akaratokat, és a régi uralkodó elitet újra cserélő átalakulások nem érintették a mindennapok életét. Úgy látja, csak ma­guk a cselekvő emberek védhetnek meg egy esetleges zsarnokságtól. A „progresszív politikai erőkhöz" fordul tehát, hogy „vegyék komolyan a tár­sadalom önszerveződési kísérleteit.³⁴

Hasonló gondolatoknak ad hangot Ágh Attila politológus is; kifejtvén, hogy Közép-Kelet-Európának „nem egyszerűen új demokráciára, ha­nem újfajta demokráciára van szüksége". Meggyőződése, hogy „a lakos­sági részvétel itt és most sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint a kon­szolidálódott demokráciákban, mert csak így kerülhető el a politika és a nép különválása. Ha nem látjuk be, hogy az átalakulásba a többséget is be kell vonni, akkor az elégedetlen tömegek könnyen félresöpörhetik az egész rendszert, a régit és az újat egyaránt, ki-kirobbanó törvénytelen mozgalmakkal, sztrájkokkal és tüntetésekkel."³⁵ Más értelmiségi kom­mentátorok, abbéli aggodalmukban, hogy a mind csalódottabb és elke­seredettebb tömegek a demokrácia egész épületét lerombolhatják, szin­tén felhívták a figyelmet a „társadalmi felkelés" veszélyére, sőt, félelmük­ben, hogy „Kalibán már a küszöbön áll", cselekvésre szólítottak, míg nem késő.³⁶ Ezek a megfigyelők sajnos – továbbvive az átkos kelet-eu­rópai örökséget – egyáltalán nem a néphez fordulnak, melyet látszólag oly buzgón szeretnének az események részesévé tenni, hanem a politi­kai pártok vezetőit intik, „tartsák távol Kalibánt".

Nem veszik észre, hogy ennek éppen maguk a pártok az egyik legfőbb akadályai.

Az egész rendszerrel szembeni elégedetlenség 1990 októberének végén tetőzött, amikor a váratlan benzináremeléstől nekikeseredett taxi-és teherautósofőrök blokád alá vették Budapestet és a legtöbb vidéki várost. A spontán megmozdulás 24 órán belül országos lakossági tilta­kozássá szélesedett a kormány tehetetlensége és arroganciája ellen. Sem az állami vezetés, sem az ellenzéki pártok nem voltak képesek úrrá lenni a helyzeten, és előmozdítani a megegyezést. Helyettük az érdek­csoportok vezetői, a szakszervezetek, a munkástanácsok, a kisvállalko­zók és a munkáltatók képviselői maguk ültek le a tárgyalóasztalhoz – élőadásban a televíziós kamerák előtt -, hogy kidolgozzanak egy megál­lapodást, amit később aztán a kormány is elfogadott. Miközben a taxis­sztrájk alatt egyetlen párt sem fényeskedett különösebben, az bebizo­nyosodott, hogy a társadalom igenis képes az önszerveződésre, saját érdekeinek képviseletére és konfliktusainak megoldására.

A blokád idején egyértelműen megmutatkozott az új magyar párt­rendszer alapvető gyengesége: hogy mélységes szakadék választja el a nagy többségtől; hogy képtelen kifejezni a társadalmi érdekeket, és köz­vetíteni a kormány meg a lakosság között. A taxissztrájkot csaknem mindegyik parlamenti párt alkotmányellenesnek minősítette. A hatósá­gok először erőszakkal akartak fellépni ellene, majd végül kapituláltak, és fontos engedményeket tettek. Nem tudhatjuk, hogy hasonló inciden­sek a jövőben is ilyen békésen oldódnának-e meg. Elképzelhető: ha más társadalmi-gazdasági csoportok a sofőrök példáját követve a kor­mánnyal szemben akarják majd érdekeiket megvédeni, hasonlóan szé­les tömegtámogatással a hátuk mögött, az ország egyszerűen irányítha­tatlanná válik a demokrácia eszközeivel. Ha nem alakul ki az alku és az érdekegyeztetés mechanizmusa, a kompromisszumok kultúrája; ha az állami vezetők továbbra is csak a kapituláció vagy az erőszak között vá­laszthatnak, akkor jó esély van rá, hogy egy új diktatúra veszi kezébe a gyeplőt, máskülönben kitör a káosz és az anarchia.

A tekintélyuralom veszélye azonban nemcsak azért fenyeget, mert nem alakult ki a modern politikai kultúra és a tevékeny, független civiltár­sadalom, hanem azért is, mert hiányzik a társadalmi struktúrába ágya­zott, fejlett politikai rendszer. Mint Bihari Péter magyar közgazdász kifej­tette: „kialakulóban van egy olyan politikai felépítmény, melynek nincse­nek tartóoszlopai a társadalomban".³⁷ Ez a politikai felépítmény egyrészt képtelen kifejezni a tömegek érdekeit, másrészt híján van egy olyan ural­kodó vagy domináns osztálynak, mely összetartaná és az élére állna. Krausz Tamás szerint kapitalizmus szerveződik „kapitalisták nélkül", a nyomában „egy újfajta bürokratikus diktatúra" emelkedik fel. Bihari Péter azt állítja, hogy a hosszan tartó, mélyülő gazdasági válság „tekintélyelvű megoldások" követeléséhez vezethet, "beszűkítve a kormánydöntések­kel szembeni társadalmi ellenállás lehetőségeit". Az afféle megoldások – a már létrejött pártközi egyezmények és megállapodások szellemében – alighanem elnyernék a parlamenti többség támogatását, s talán még a lakosság körében is kedvező visszhangot váltanának ki. Így nyílna meg az út az „alkotmányos" vagy „legitim" diktatúra előtt.

A fejlődés korlátai

Tekintettel arra, hogy egyrészről a közép- és kelet-, másrészről a dél-eu­rópai demokratikus változások közti legnagyobb különbség abban áll, hogy az előbbiek nem szerves, belső fejlődós, hanem a külső környezet, nevezetesen a szovjet birodalom összeomlása következtében történtek; megvonhatunk egy másik párhuzamot is, méghozzá a harmadik világ­gal, ahol 1945 után, a gyarmatbirodalmak összeomlását követően új, független államok születtek. Akkoriban a frissen létrejött afrikai és ázsiai nemzetállamokban hasonlóképpen a demokrácia nagy reménységeit lát­ták, s mindenki arra számított: ők is megindulnak majd az iparosodott, kapitalista Nyugat nyomában, hogy virágzó, fejlett, modern társadalmak­ká váljanak.

A felzárkózás helyett azonban ezek az országok – kevés kivétellel – mindinkább lemaradtak, szakadékká mélyítve néhány évtized alatt a fej­lett tőkés államok és a nyomorba süppedő harmadik világ közti különb­séget. A történtekkel egyidejűleg a lineáris fejlődés és modernizáció evolúciós modelljeit kezdték kiszorítani az alárendelt fejlődésről szóló el­méletek, majd megszólaltak olyan hangok is, melyek a harmadik világ elszegényedéséért az „elsőt" tették felelőssé. A kapitalista világgazda­ságba történő integráció nemhogy segítené a periférián rekedt országok felemelkedését, csak fokozza a polarizálódást és a globális egyenlőtlen­séget.

Ráadásul: a dél-európai államok felfutásuk idején integrálódtak a vi­lággazdasági rendszerbe, és jól kamatoztatták az Európában megnyíló piaci lehetőségeket. A közép- és kelet-európai gazdaságok azonban gyengék, régóta válsággal küszködnek, és az új versenyhelyzetben csak kudarcok várnak rájuk. A kérdés nem az – mint polgáraik zöme hinni szeretné -, hogy a szociáldemokrata Svédországot vagy a thatcheri Angliát válasszák, hanem hogy lesüllyednek-e Mexikó és Bolívia mellé a harmadik világba. Johan Galtung fejlődésszakértő felvetette: nagyon is elképzelhető, hogy „Kelet-Európa egy részén a központosított szocialista tervgazdaságok sebesen periferikus kapitalizmusokká változnak át, olyan harmadik világbeli vonásokat felvéve, mint a vertikális nemzetközi munkamegosztás, aránytalan fejlesztés, szoros elit-együttműködés, nö­vekvő egyenlőtlenség és munkanélküliség, sőt nyomor a társadalom al­sóbb rétegeiben."³⁸

Az utóbbi idők fejleményei azonban kétségbe vonták az alárendelt fejlődésről és a globális kizsákmányolásról szóló túlzottan borúlátó elmé­leteket; elég, ha az „újonnan párosodott országokra" gondolunk, me­lyek, úgy tűnik, sikeresen maguk mögött hagyták a perifériát, a harmadik világot. A négy délkelet-ázsiai „kis tigris" – Dél-Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr – jelentősen fokozta termelését, s figyelemreméltó növe­kedési rátákkal dicsekedhet. Sokan úgy vélik, hogy kivált Magyarország követheti példájukat, és ahelyett, hogy lesüllyedne a harmadik világba, a „másodikból" az „elsőbe" léphet. Mindamellett hozzá kell tennünk, hogy az „újonnan iparosodott országok" káprázatos eredményeiket csakis úgy érhették el, hogy a bérek és az adók alacsonyan tartásával, valamint a szakszervezeti mozgalom visszaszorításával hatalmas mennyiségű nemzetközi működötökét csábítottak termelésük szervezetébe. Szelényi Iván azt írja, hogy „a dél-koreai gazdasági csodáért alighanem dél-koreai politikai árat kell fizetnünk"; ám az ár megfizetése még nem teszi törvényszerűvé a sikert. Szelényi szerint „A legtöbb harmadik vi­lágbeli ország lerótta, amit kell – zsarnoki, diktatórikus politikai rendsze­reket épített ki, elnyomja a szakszervezeteket, elfogadja a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségeket, a tömeges munkanélküliséget vagy az alul foglalkoztatottságot – ám továbbra is foglya marad elmaradottságának."³⁹

Magyarország, valamint Közép- és Kelet-Európa másik lehetséges útja a latinamerikanizáció, amelyen – egyes megfigyelők szerint – Len­gyelország már meg is indult. A latin-amerikai demokráciák gyakran igen rövid életűek voltak, törékeny parlamenti rendszereket hoztak létre, me­lyek aztán katonai juntákkal vagy populista elnökökkel voltak kénytele­nek reménytelen küzdelmeket vívni. A latin-amerikai rezsimek élesen megosztott társadalmakra telepedtek rá; szűk városi elitjeik európai élet­módot folytatnak, miközben elszegényedő tömegeik egy része már a „negyedik világba" merült alá. Ezek az országok nagyrészt a transznaci­onális korporációk és a nemzetközi nagyvállalatok működése révén il­leszkedtek be a világgazdaságba, lehetőséget adva a helyi komprádor burzsoázia felemelkedésére.

Andre Gunder Frank véleménye szerint a közép- és kelet-európai ál­lamok csakugyan a latinamerikanizáció szélén állnak, ezt – a demokrá­ciára leselkedő valódi veszélyt – bizonyítják azok „az elnyomó gazdasági intézkedések, melyeket a demokratikus kormányok a világpiaci verseny­képesség érdekében róttak kénytelen-kelletlen népeikre". A világrend­szerbe történő betagozódással, a piac megteremtésével és a privatizáci­óval „csak újfajta társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek alakulnak ki"; a „társadalomnak mindenképpen fizetnie kell … de az eredményt senki sem biztosítja". Frank Argentínát és Brazíliát hozza fel például; azt a két országot, ahol a gazdasági kudarcokból, a kirívó és nem szűnő társadal­mi egyenlőtlenségekből jól láthatjuk, milyen korlátozott lehetőségek van­nak a fejlődésre a tőkés világrendszeren belül.⁴⁰

Samir Amin szintén úgy véli, hogy a kommunista rezsimek összeom­lásával „ezek az országok bekapcsolódnak a kapitalista világrendszer­be", s a végkimeneteit illetően a többi megfigyelőhöz hasonlóan ő is bo­rúlátó. Megállapítja, hogy az „igazi kapitalizmus… mindig nemzetközi­vé szélesíti az egyenlőtlenségeket" egyúttal „polarizálva a belső vi­szonyokat is, melynek következtében növekednek a jövedelmi kü­lönbségek, fokozódik a munkanélküliség és a marginalizáció." A vi­lágrendszerbe való beilleszkedés kedvezőtlenül fog hatni a kelet-európai népekre, mivel „a kapitalista restaurációból hasznot húzó szignifi­káns kisebbség … vágyai netovábbját, a nyugati életszínvonalat csak a tömegek felmorzsolásával érheti el". Amin szintén tart attól, hogy „a demokratikus átmenet diktatúrába torkollik."⁴¹

Immánuel Wallerstein, a „világrendszerekről" szóló elmélet atyja, már elfogulatlanabbnak tűnik, és nem zárja ki a lehetőséget, hogy Magyaror­szág – még ha Dániává nem válhat is soha – követheti esetleg Portugá­lia, Görögország vagy Írország útját. Bizonyos szempontból azonban Wallerstein még az előbbieknél is determinisztikusabb álláspontot foglal el, kijelentve, hogy a Kelet-Európát és a szélesebb világot megosztó egyenlőtlenségek 1989 után sem változnak: „Magyarország szegény or­szág marad. Az volt a kommunizmus előtt, az volt a kommunizmus alatt, és az lesz a kommunizmus után után is." Wallerstein szerint a közép-kelet-európai országok „nem reménykedhetnek komolyan a gazdasági fejlődésben". Mindazonáltal „semmiképp sincsenek különleges helyzet­ben", csupán most mennek át azon – kisebb eltérésekkel -, amin Ázsia, Afrika és Latin-Amerika néhány évvel ezelőtt. „Közép-Kelet-Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek szembe keH nézniük a valóság­gal: a jelenlegi rendszer keretein belül nem fejlődhetnek tovább."⁴²

Az új osztálykonfliktusok kialakulásának esélyei

A kelet-európai események, úgy látszik, alátámasztják Immánuel Wal­lerstein azon régóta hangoztatott nézetét, hogy a szovjet rendszer volta­képpen sofiasem volt „rendszer", s ma is – akárcsak tegnap – mind­össze egyetlen világrendszer létezik. Ehhez a véleményhez csatlakozik Hillel Ticktin is, aki szerint a szovjet felállás még csak önálló „termelési módnak" sem volt tekinthető.

Láthatjuk tehát, hogy a közép-kelet-európai országoknak sem a tár­sadalmi-gazdasági berendezkedése, sem a világrendben elfoglalt helye nem változott meg olyan radikálisan az 1989 előtti állapotokhoz képest, mint ahogy azt a kommentátorok zöme sugallja. Ezzel pedig visszajutot­tunk kiindulópontunkhoz, a kontinuitás elméletéhez, mellyel – elvetve a demokratikus átmenet teóriáját – fogódzót kívántam nyújtani az 1989 óta lezajlott közép-kelet-európai változások megértéséhez.

A változások azt jelentették Magyarország számára, hogy ezen­túl új, közvetlenebb módon kell bekapcsolódnia a kapitalista világ­gazdaságba. Az államszocializmus struktúrája – mely szerintem igenis önálló rendszert képviselt – egyáltalán nem akadályozta az in­tegrációt, sőt, nagyon is megfelelt ennek a célnak. A tegnapi nó­menklatúra, elsősorban is a technokraták és cégigazgatók új nemzedé­ke, nem csinált gondot abból, hogy a pártkönyvecskéjén vett egykori ki­váltságait mára a multinacionális korporációk alkalmazottainak kijáró vál­lalati kocsikra és „repi"-keretből fizetett jólétre cserélje. Az új gazdasági elit ugyanakkor merőben különbözik a latin-amerikai típusú, hagyomá­nyos „komprádor burzsoáziától", s csakhamar belesimul majd a „nem­zetközi transznacionális burzsoáziába", helyesebben „transznacionális tőkésosztályba". Legpregnánsabb képviselője ennek a rétegnek Ma­gyarország volt miniszterelnöke, Németh Miklós, a Harvardon végzett közgazdász, immáron az Európai Együttműködési és Fejlesztési Bank alelnöke, aki ugyanolyan otthonosan mozog a kapitalista világpiacon, mint a kelet-európai bürokrácia útvesztőiben.

1989 után egy darabig úgy tetszett, beteljesedik Szelényi Iván és Konrád György régi jóslata – az íróktól és költőktől zsúfolt képviselőhá­zakat, drámaíró köztársasági elnököket látva úgy érezhettük, Közép-Ke­let-Európában az értelmiség útja tényleg elvezet az osztályhatalomhoz. Ám az igazi hatalom nem az értelmiség kezében összpontosult, az intellektuelek csak az új gazdasági elit számára egyengették a tere­pet. Szelényi jövendölésének megfelelően, a valódi hatalmat hamaro­san a nemzetközi tőke és képviselői ragadták magukhoz, mely utób­biak javarészt az előző rendszer uralkodó rétegéből verbuválódtak.

Igaz, hogy Magyarországnak a nemzetközi gazdaságban elfoglalt új helyzete megjavította az elit életesélyeit, a néptömegek kilátásai viszont sötétebbek, mint azelőtt A hatalmi köröknek egyremegy, Os­lo, Lisszabon, Isztambul, Bangkok vagy Szöul a végállomás, a munká­soknak és parasztoknak azonban nem mindegy, hol kötnek ki. Nemcsak Karol Modzelewski lengyel szocialista tart attól, hogy a Közép- és Kelet-Európában folytatott gazdaságpolitika végül lerombolhatja a térség or­szágainak termelő potenciálját, ami – „anyagi fogalmakban gondolkodva – a harmadik világ szintjére süllyesztené Európának ezt a szögletét". Hasonló aggodalmainak adott hangot Jelcin Oroszországával kapcsolat­ban a volt ellenzéki, Borisz Kagarlickij is, amikor kijelentette: „A kormány gazdasági intézkedéseivel a válságot nem leküzdeni, hanem meglova­golni akarja az új elit érdekében, mely arra ácsingózik, hogy az ország latinamerikanizációján minél többet nyerjen." A szociológiai vizsgálatok Magyarországon is azt mutatják, hogy a rendszerváltás óta egyre népe­sebb rétegeknek okoz gondot megkeresni a kenyérre valót.

Ellentmondásos, de nagyon Is jellegzetes a kelet-európai értelmiségi­eknek a fokozódó egyenlőtlenségekre adott válasza; ők ugyanis nem annyira az igazságtalanság és a nyomor terjedésétől félnek, mint inkább attól, hogy az elkeseredett tömegek fellázadnak, hátukon egy új populis­ta diktatúrát emelve hatalomra. Jadwiga Staniszkis lengyel szociológus attól tart, hogy „újból felkel a mély, robban a társadalom … fellázadnak a tömegek", a magyar társadalomtudósok pedig arra figyelmeztetnek, hogy a mind elégedetlenebb és csalódottabb lakosság az egész demok­ratikus rendszer ellen fordulhat – „Kalibán a küszöbön áll".

Miközben zajlottak az 1989. évi változások, két magyar szociológus, Csepeli György és Örkény Antal kérdőíves attitűdvizsgálatokat végzett a társadalom széles köreiben; az eredményeket elemezve megállapítot­ták, hogy az emberek politikai, ideológiai meggyőződései strukturálisan és szociálisan meghatározottak, gyakran már a „születéssel kódoltak"; kimutatták továbbá, hogy az alsóbb osztályok „zavarodott tömegek-megrögzött politikai tudattal … reakcióik következetlenek, logikailag összeegyeztethetetlen viselkedéselemekből állnak". Csepeli és Örkény szerint az átlagember nem megfelelően szocializált, nincs meg az a kul­turális, politikai és anyagi tőkéje, mely a piacgazdaságban és a demok­ráciában való boldoguláshoz szükséges. Csak az értelmiségiek képesek a következetes és elfogadható nézetrendszerek elsajátítására. A töme­gek – óvnak a szerzők – könnyen áldozatul eshetnek a redisztributív el­veket valló és a piaccal szembeni gyanakvó, a liberalizmus elutasítását az etnocentrikus nacionalizmussal ötvöző populista demagógiának.⁴³

A fenti nézetek a régi lenini dogmák és a liberális elgondolások külö­nös elegyét adják. Továbbviszik például azt a lenini eszmét, hogy a munkások nem képesek maguk kialakítani magukban a szocialista tuda­tot, hanem azt az értelmiségieknek kell „kívülről" beléjük plántálni. Ugyanakkor erősen emlékeztet e felfogás a 19. századi liberálisok de­mokráciával kapcsolatos aggodalmaira is: Ortega y Gasset rettegésére a „tömegek lázadásától", John Stuart Mill és Alexis de Tocqueville félel­meire a „kollektív középszerűség" uralmának és a „többség zsarnoksá­gának" eljövetelétől. Alighanem még beszédesebb Jadwiga Staniszkis intelme, mely szerint egy esetleges jövőbeni lázadás az – általa úgyne­vezett „etikai szocializmus" alakját öltheti magára. Azok után, hogy a marxizmust évtizedekig az erkölcsi meggondolások állítólagos száműzé­sével vádolták, tényleg mindennek a teteje kijelenteni, hogy a demokrá­ciát fenyegető legnagyobb veszély ma az „etikai szocializmus"!

A közép- és kelet-európai értelmiségiek a népi mozgalmakra mindig is ösztönös bizalmatlansággal és félelemmel reagáltak. A legjobb példa erre talán a Kalibán felbukkanásától rettegő magyar intellektuelek vész­kiáltása. Ezek a kelet-európai értelmiségiek szoronganak attól a le­hetőségtől, hogy a gazdasági reformok következményei: a hanyatló élet­színvonal és növekvő munkanélküliség ellen felkelő tömegek hátán egy új diktatúra emelkedhet hatalomra. Nem veszik észre, hogy a diktatóri­kus veszély egész máshol rejlik: saját elitista nézeteikben, a néppel szembeni leereszkedő, gyámkodó magatartásukban, azon meg­győződésükben, hogy az ő szocializációjuk előbbre való, „kulturális tőké­jük" pedig értékesebb. Ennél is rosszabb azonban az, hogy nem veszik tudomásul a népietekben rejlő diktatúraellenességet és alkotótehetsé­get. A kommunizmus összeomlása után alighanem itt az ideje, hogy megint elismételjük Zygmunt Bauman öt évvel ezelőtt megfogalmazott szavait, melyekkel „felhívja az értelmiségi elit figyelmét a népi tekintélyellenesség eleddig nem sejtett radikalizmusára".⁴⁴

Az államszocializmus négy évtizede nemcsak az elnyomás, hanem az ellenállás négy évtizede is volt Hosszú történelmi tanulóidő, melynek során az értelmiségiek egyáltalán nem biztos, hogy több, vagy legalább ugyanannyi tapasztalatot szereztek, mint a tömegek. Azonkívül a harma­dik világgal vont párhuzamok nem szabad hogy elfeledtessék velünk a közép- és kelet-európai országok sajátosságait. Mint Karol Modzelewski rámutatott ,A kelet-európai társadalmak teljesen mások, mint a har­madik világbeliek. Többre vágynak és kevesebbet tűrnek. Amellett jóval iskolázottabbak is. Nemcsak népes értelmiségi rétegük, hanem képzett munkásaik is vannak … (akik) sokkal magasabbra tekintenek."⁴⁵ A kelet-európai alsóbb osztályok aligha néznék egykedvűen, hogy élet­színvonaluk a harmadik világ szintjére süllyedjen. Valószínűleg azt sem engednék, hogy frissen szerzett demokratikus jogaikat akárki megcsor­bítsa. Mondhatnak bármit az értelmiségiek és a tudósok, a tömegek is­kolázottsági szintje lehetővé teszi, hogy megmozdulásaik ne merüljenek ki spontán kenyérlázadásokban és szervezetlen tiltakozásokban.

Közép- és Kelet-Európában az elmúlt negyven év nem volt híján a diktatúra ellen irányuló tudatos és jól szervezett népi mozgalmaknak – ilyenek voltak az 1956-os magyar, az 1968-as csehszlovák és az 1980-1981-es lengyel megmozdulások, hogy csak a legfontosabbakat említ­sük. A kommunista uralom elleni népfelkelésekben ráadásul mindig igen markánsan megmutatkozott az „etikai szocialista" beütés, bizonyítékul a történelmi kontinuitásra, mely aligha enyészik el a régi rendszerek távoz­tával.

A kommunizmus összeomlása hatálytalanította a marxizmust mint politikai programot, és megcáfolta, hogy a szocializmus lenne az embe­riség gondjainak végső megoldása; ez azonban egyáltalán nem jelenti a szocialista mozgalom és ideológia végét; ellenkezőleg, az új korszakban valódi demokrácia csak akkor fog kialakulni, ha feléled az autentikus, te­kintélyellenes népi szocializmus, mely már a kommunista állammal szembeni tiltakozásoknak és felkeléseknek is a kezdetektől fogva forrá­sa volt.

A huszadik századi marxisták ugyan folyvást agóniának nézték a ka­pitalizmus vajúdását, ám félő, hogy a győzelmi mámorban úszó század­végi liberálisok ugyanebbe a hibába esnek, amikor nagy lelkesen a szo­cializmus halotti beszédét Írják. Érhetik még őket meglepetések; mint Mhichael Burawoy és János Lukács nemrégiben megjelent könyvük, a The Radiant Past záró soraiban megjegyezték: „A szocializmusért folytatott küzdelem napja egyáltalán nem áldozott le, ellenkezőleg: még csak most virrad fel."⁴⁶

(Ford.: Szálai Miklós)

Jegyzetek

Cikkem címét Szálai Erzsébettől kölcsönöztem, aki a Valóság 1991. júniusi (6.) számában ugyanilyen címmel jelentetett meg egy tanulmányt

1 J. F. Brown: Surge to Freedom: The End of Communist Ruie in Eastern Euro­pe, USA, Duke University Press, 1991; Timothy Carton Ash: We the People, Camb­ridge, Granta/Penguin, 1990.

2 Francis Fukuyama: The End of History?, in: The National Interest. 1989. nyári, 16-os szám; újra nyomva Francis Fukuyama The End of History and the Last Man című könyvében, London Hamish Hamirton, 1992.

3 Ágh Attila: The „Comparative Revolution" and the Transition in Central and So­uthern Europe, Budapest Papers on Democratic Transition, 7-es szám, Budapest, Hungárián Center tor Democracy Studies Foundation, 1991. 2. o.

4 A spanyol és a magyar átalakulás egyik legszemléletesebb összehasonlítását Bozóki András „The Hungarian Transition in a Comparative Perspective" clmú ta­nulmányában olvashatjuk, In: András Bozóki-András Körösényi- George Schöpflin (szark.): Post-Communist Transition: Emerging Pluralism in Hungary, London, Pin­tér, 1992. 163-191. o.

5 Bob Dent: Rendszerváltás is only a word, in: New Statesman and Society 1992. ápr. 30-31. o.

6 Krausz Tamás: Kik azok a populisták? Megjelent a Népszabadság 1991. ápr. 10-i számában; valamint Krausz Tamás: Konzervatív forradalom vagy demokratikus fordulat?, beszéd, elhangzott a „Szociáldemokrácia és a kelet-közép-európai or­szágok átalakulási folyamata" címmel összehívott nemzetközi konferencián, melyet 1991. szeptemberében tartottak Budapesten.

7 Robert C. Tucker: What time is it in Russla's history?, in: Catherine Merrídale and Chris Ward (szerk.): Perestroika: The Historical Perspecitve, London, Edward Arnold, 1991. 44. o.

8 Mark Almond, Daily Telegraph, 1991, dec. 27-i szám; Jonathan Steele, Guardi­an, 1992. jan. 30-i szám, valamint Hajdú Tibor: A drapéria változott, az államkapi­talizmus marad. Megjelent a Csakazértis 1992. évi első számának 2. kötetében, lásd. a 15, oldalt.

9 Jadwiga Staniszkis: The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe, London, Cambridge University Press, 1992. 176. o.

10 Ken Jowitt: The Leninist Legacy, in: Ivo Banac (szerk.): Eastern Europe in Re­volution, New York, Cornell University Press, 1992. 220. o.

11 Ninos Poulantzas: The Crisis of the Dictatoriships, London, New Left Books, 1976. 136. és 144. o.

12 A portugál forradalom részletesebb elemzését Id. Bili Lomax tanulmányában: Ideology and lllusion in the Portuguese Revolution, in: Lawrence S. Graham-Douglas L. Wheller (szerk.): In Search of Modern Portugal: The Revolution and its Conseqences, Madison, University of Wisconsin Press, 1982. a népi mozgalomról Id: Nancy Gina Bermeo: The Revolution within the Revolution: Workers, Control in Rural Portugál, Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1986, valamint John L. Hammond: Building Poputar Power: Workers, and Neighbour Movements in the Portuguese Revolution, New York, Monthly Review Press, 1988.

13 András Hegedűs: Democracy and socialism – East and West, in: Ken Coates and Fred Singleton (szerk.): The Just Society, Nottingham, Spokesman, 1977. 165. o.

14 Marc Rakovski (utóirat: György Bence-János Kis): Towards an East European Marxism, London, Allison and Busby, 1978.

15 Bruno Rizzi: The Bureaucratization oithe World, London, Tavistock, 1985.

16 Umberto Melotti: Marx and the Third World, London, Macmillan, 1977. 148. o.

17 Hillel Ticktin: Mikhail Gorbachevand Mrs. Thatcher: Allies in Crisis, in Critique, 1990. 22. szám; valamint Frank Füredi: The Soviet-Union Demystified, London, Jú­nius, 1986.

18 Victor Nee-David Stark: Toward an Institutional Analysis of State Socialism, in: Victor Nee-David Stark (szerk.): Remarking the Economic Institutidns ot Socialism: China and Eastern Europe, Stanford, Calif., Stanlord University Press, 1989. 30. o.

19 Kéri László: Összeomlás után, Budapest, Kossuth, 1991, 126. és 148. o.

20 Bozóki András: Út a rendszerváltáshoz: Az ellenzéki kerekasztal, Mozgó Vi­lág, 1990. aug. 16. köt, 8. sz. 31. o.

21 Judith Ingram: The Political Struggle and the Press, in: Incaptive Minds, Institute for Democracy in Eastern Europe, New York, 1992. tavasz, 5. kötet. 1. sz. (19); valamint Bozóki András: Demokraták a demokrácia ellen? Polgári tiltakozás Magyarországon 1990 óta. 1992. Budapest, kézirat

22 Bihari Mihály: Rendszerváltás és hatalomváltás Magyarországon: 1989­1990, in: Kurtán Sándor-Péter Sándor-Vass László (szerk): Magyarország Politikai Évkönyve 1991, Budapest, Ecomox, 1991. 40-44. o.

23 Károly Okolicsányi: Privatization Drive Slackens, In: Report on East Europe, 1991. oki 25, 2. kötet, 43. sz. 14. o.

24 Móra Mária: Az állami vállalatok (ál)privatizációja, Közgazdasági Szemle, 1991. jún.; valamint Voszka Éva: Privatizációs illúziók, Társadalmi Szemle, 1991. dec.

25 Judit Kiss: Privatization in Hungary, a tanulmányt az International Privatizálj­on: Strategies and Practices című konferencián nyújtották be, 1991 szeptemberé­ben a St Andrews University-n, 1. o.

26 Simon Jánost Irene Czekierska idézi „The get rich quick world of Hungarys's Lada louts" című cikkében, a Guardian 1992. május 2-i számában.

27 Elemér Hankiss: What the Hungarians saw lirst, in: Gwyn Prins (szerk): Spring in Winter: the 1989 Revolutions, Manchester, Manchester University Press, 1990. 26-27. o,

28 David Stark: Privatization In Hungary: From Plan to Markét or From Plan to clan?, in: East Europaan Politcs and Societies? 1990, ősz, 4. kötet, 3. sz. 351-392. o.

29 Terry Cox: Privatization and New Economic Groupings in Hungary, a tanul­mányt a New Directions in Hungary címmel összehívott konferencián nyújtották be. (1992. június, Glasgow University.)

30 Milovan Djilas: The Unperiect Society: Beyond the New Glass, London, Unwin Books, 1969. 187. o.

31 A magyar pártrendszerről részletesebben Id: Paul Lewis-Bill Lomax-Gordon Wightman: The emergence of Multi-Party Systems in the East-Central European Countries: A Comparative Perspective, in; Hans-Dieter Klingemann-Geoffrey Pridham-Talu Vanhanen (szerk.): Rooting Fragile Democracies: Régime Transition in Eastem Europe, Cambridge, Mass., Harvard University Press, megjelenés alatt.

32 Judy Batt: Easf Central Europe from Reform to Transformation, London, Pin­tér, 1991. 45. o.

33 Konrád György: Antipolitika, Budapest, 1989.

34 Szalai Erzsébet: A valódi rendszerváltás esélyei Magyarországon, Budapest, publikálatlan kézirat, 1991.

35 Attila Ágh: Transition to Democracy in East-Central Europe: a Comparative View, in: György Szoboszlai (szerk.): Democracy and Political Transformation, Bu­dapest, Magyar Politikatudományi Társaság, 1991. 119. o.

36 Jadwiga Staniszkis im., 221-225; valamint Csepeli György-György Péter: Ne várjuk Kalibánt, Budapest, Népszabadság, 1991. aug. 24.

37 Péter Bihari: From Where to Where? Rellections on Hungary's Social Revo-lution, in: Ralph Miliband-Leo Panitch (szerk.): The Socialist Regisler 1991, London Merlin Press, 1991.

38 Johan Gartung: Cassandra or Polyanna, Two Scenarios tor Europe, in: inter­national Foundation lor Development Alternatives Dossier, 1990. okt.-dec, 79. sz. 60. o.

39 Iván Szelényi: Alternative Fulures tor Eastern Europe: The Case ot Hungary, in: East-European Politks and Societies, 1990. tavasz, 2. kötet, 2. sz.

40 Andre Gunder Frank: Revolution in Eastern Europe, in; Third World Quarterly, 1990. 12. kötet, 2.sz. 47-49. o.

41 Samir Amin: The Future of Socialism, in: Monthly Revies, 1990 júl.-aug., 42. kötet, 3. sz. 10, 13, 20 és 22. o. L. még: Amin: The Empire of Chaos, New York, Monthly Review Press, 1992.

42 Idézetek az Immanuel Wallersteinnel folytatott beszélgetésekből, megjelentek az Eszmélet-ben és a Mozgó Világ-ban, Budapest, 1990. szeptember és 1991. szeptember. L. még: Immanuel Wallerstein: The Collapse of Liberalism, in: The So-cialist Reghster 1992, London, Merlin Press, 1992.96-110. o.

43 György Csepeli and Antal Örkény: Ideology and Political Beliefs in Hungary, London, Pintér, 1992.

44 Zygmunt Bauman: Intellectuals In East-Central Europe: Continuity and Change, in: Eastern European Politics and Societies, 1987. tavasz, 1. kötet, 2. sz. 186. o.

45 Karol Modzelewski: A Viable Left, in: Uncapive Minds, 1991. ősz, 4. kötet, 3. sz. 111.0.

46 Michael Burawoy-János Lukács: The Radiant Past: Ideology and Reality in Hungary's Road to Capitalism, Chicago, University of Chicago Press, 1992. 174. o.

Szerkesztőségi megjegyzés:

Természetesen nem osztjuk azt a sajnos néhol Bill Lomax elemzésében is érezhető szemléletet, melynek jegyében lényegében a nyugat-európai típusú de­mokrácia irányában megtett haladás foka tekintetik a fejlettség kritériumának. Úgy hisszük, a fejlődés (a demokrácia fejlődése is) bonyolultabb dolog, és a ke­let-európai történelemnek is vannak és lesznek e téren mondandói a Nyugat szá­mára. Lomax Írását azért tartottuk mégis közlésre méltónak, mert közelmúltunk és, jelenünk értelmezéséhez a külső szem" érdekes megfigyeléseivel, sok találó kritikai megjegyzéssel és, meglehet, termékeny megfontolásokkal szolgál.

Magyarországon a futball mellett a mezőgazdaság az a téma, ami­hez mindenki ért – amíg a partvonalon kívül van. De ha egy egye­nesét bele kellene rúgni a labdába…

Nos, az utóbbi években a nemzeti-sőt, nép-nemzeti-váloga­tottban nemigen sikerült egyenesét rúgni ebbe a labdába. Igaz, hogy a válogatottba válogatott amatőrök kerültek, jobb esetben erős „küldetéstudattal". A profik a kispadokra, vagy inkább az öl­tözőkbe ültek be, ahonnan keserűen nézik a csapat vergődését, az öngólok szűnni nem akaró sorozatát.

Csakhogy ezen a mérkőzésen senki sem egyszerűen csak néző, itt mindannyiunk bőrére, zsebére megy a játék. És az is ki­derült, nem is olyan egyszerű ez, hogy bárki ránéz a földre, és már dől is a pénz. Még két évig futotta a lendületből… mára azonban ez a lendület kifulladt, és most jogos az aggodalom.

Néhány évvel ezelőtt a jelenlegi (nép-) nemzeti válogatott jóné-hány tagja fennen hirdette, hogy az ipari munkanélküliek tömegét a mezőgazdaság fel fogja szívni. 1991 végéig, tehát két év alatt egyötödével csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak létszáma… ez több, mint 130 ezer embert jelent. A maradók pe­dig már 1991-ben havi 4.500 Ft-tal kerestek kevesebbet, mint a másutt dolgozó honfitársaik átlaga, összegében pedig min­tegy 11 milliárd Ft-tal volt alacsonyabb a bérköltség 1991-ben, mint 1990-ben.

Bevezetésként vegyünk még szemügyre néhány további jel­lemző adatot.

A mezőgazdaság beruházásai változatlan áron a 70-es évek át­lagához képest több mint 80%-kai estek vissza. Ezen belül az 1991. évi beruházások az előző évinek a felét sem érték el. Mond­hatnánk, hogy ez bizony általános tendencia, a gazdaság egészé­ben is csökkentek a beruházások.

Az ún. anyagi ágak beruházásainak 1985-ben 16,2%-a, 1990-ben 12,4%-a jutott a mezőgazdaságra, 1991-ben azon­ban már csak 7%-a. Eközben az ipar részesedése 48,6%-ról 56%-ra nőtt. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a mezőgazdaság ágazati szintű vesztesége 1991-ben meghaladta a 20 milliárd Ft-ot, a gazdaságok kétharmada veszteséggel zárta az évet.

Visszaesett a termelés, mondhatnánk: de nem, hiszen az ága­zat nagyjából ugyanannyit termelt, mint 1990-ben. Elvesztette az ágazat a hagyományos külpiacait. Igen, de közben növelte má­sutt, és végeredményben 1991-ben az előző évi rekordexportot is túlszárnyalta. A piacvesztés azonban tény, de nem az exportban, mint azt a felületes híresztelés mondja, hanem belföldön. Az utóbbi három évben a hazai élelmiszertermelés itthoni értékesítése 30%-kal esett vissza, ezen belül 1991-ben a belföldi kereslet csökke­nése az élelmiszerek iránt megközelíti a 20%-ot. Az ember azt hin­né, hogy ha csökken a lakosság vásárlóereje és összes fogyasz­tása, akkor növekszik az élelmiszerek és élvezeti cikkek fogyasz­tásának aránya. A valóság az, hogy az élelmiszerekre és élvezeti cikkekre fordított kiadások aránya 1991-ben az összes fogyasz­tásnak csak 36%-át tette ki, míg ez az arány egy évvel korábban 38,4% és 1985-ben még 42,3% volt.

Ez az arányváltozás több tényezőből adódik. Egyrészt abszolút mértékben is csökkent az élelmiszerfogyasztás, másrészt az élel­miszerfogyasztás szerkezetében kényszerű minőségi romlás kö­vetkezett be, harmadrészt pedig az élelmiszerek árának növeke­dése elmaradt az átlagos inflációtól.

Míg 1991-ben a fogyasztói árak átlagos szintje 35%-kal, az élel­miszerek ára csak 21,9%-kal nőtt. (A ruházati cikkek ára 32,1%-kal, a fűtés és háztartási energia ára 81%-kal, az iparcikkeké 43,4%-kal, a szolgáltatásoké 41%-kal volt magasabb, mint 1990-ben.) Ez azt is jelenti, hogy az élelmiszerek nélkül számított fo­gyasztói árszínvonal növekedése tavaly meghaladta a 40%-ot.

Az élelmiszerek árának 21,9%-os drágulása mellett a mező­gazdasági termékek termelői ára 1990-hez képest 1%-kal csök­kent. Ez azt is jelenti, hogy 1991-ben a lakosság a mezőgazdaság igen súlyos áldozata árán menekült meg a nagyobb mértékű in­flációtól.

A piacvesztés tehát belföldön következett be, nem az export­ban, hiszen a nettó élelmiszerexport 1991-ben 41%-kal megha­ladta az előző évi rekordszintet is, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ország teljesíteni tudta kötelezettségeit. Az összes exporton belül az élelmiszerek aránya az utolsó három évben 20%-ról 25% fölé emelkedett.

Az élelmiszergazdaság egyedül kitermelte az ország külső adósságainak teljes kamatterhet, „átvállalta" az infláció csök­kenésének terheit. Mit kapott cserébe? Több, mint 130 ezer fős létszámcsökkenést (a mezőgazdaságban volt a legna­gyobb a létszámcsökkenés), 11 milliárd ft-tal kevesebb mun­kabért, a beruházásokból való részesedésének drasztikus csökkenését, azt, hogy a csökkenő felvásárlási árak mellett több mint 40%-kal drágultak a termeléshez felhasznált anya­gok árai. Emellett az állami költségvetésbe sokkal többet fizetett be, mint amennyit onnan kapott

Mindezek tetejébe még teljes bizonytalanságit a politikától, ki­kiáltották bűnbaknak, és vállalhatja a kárpótlás csaknem teljes ter­hét is.

Meddig bírja még a terheket ez az ágazat? A vészjósló jelek már 1991-ben is mutatkoztak. Olyan mértékű volt a ráfordítások csökkentése (kényszertakarékosság), hogy – ha az árak nem nőttek volna, akkor-ez közel 100 milliárd Ft költségcsökkentést jelentett volna!

1991 folyamán az 1981-85-ös átlagához viszonyítva csupán 15,6% volt a műtrágya felhasználás. A lassú csökkenés 1984 óta tart, de 1990-ben és különösen 1991-ben drasztikus a visszaesés. Az utolsó két évi visszaesés több mint 80%-os. Összehasonlításul: 1991-ben a műtrágya felhasználás az 1975-ös mongóliai szinttel azonos.

A mezőgazdasági gépek forgalma az 1985-ös szinthez képest a negyedére esett vissza – darabszámban! Traktorból például ta­valy 70%-kal kevesebb kelt el, mint 85-ben, kombájnból 85%-kal csökkent a forgalom.

Az állatállománya számottevően csökkent. 1991-ben két mil­lióval csökkent a sertésállomány, és ami ennél is súlyosabb, közel 150 ezerrel a kocalétszám. A csökkenés mértéke 25%-os. De 10%-nál nagyobb mértékű a tehénlétszám csökkenése is.

1992 elejére a vetetlen területaránya hihetetlenül megugrott, a tavaszi vetések befejezése után mintegy 500 ezer, ha maradt par­lagon, ez azt jelenti, hogy a szántóterületeknek több, mint 10%-át már nem művelték meg. Ez az arány 1992 végére sajnos tovább növekszik.

1991 végére a mezőgazdasági foglalkoztatottak 57%-a dolgo­zott veszteséges gazdaságban, de ez az arány Békés megyében 75%, Baranyában 72%, és további három megyében is elérte a

70%-ot. Veszteséges gazdaságban működött az eszközállomány 55%-a, de Békés és Szolnok megyékben közel háromnegyede.

A mezőgazdaságban az agrárolló hihetetlenül erős nyilasa mel­lett drasztikusan nőttek a bankköltségek is, 1991-ben az 1988-as szinthez képest megháromszorozódtak. A hitelállomány növeke­dési üteme ennek csupán a fele, hiszen a gazdaságoknak egyre nagyobb hányada válik hitelképtelenné. Ezen belül a beruházási hitelek állománya drasztikusan csökkent, míg a likviditási hitelek aránya és összege nőtt. A hitelképtelenségre jellemző, hogy a mezőgazdasági vállalkozások esetében a pénzeszköz fedezeti mutató 1991-ben csupán 10,3% a rövidlejáratú kötelezettségek­hez viszonyítva.

A válság elmélyülését látványosan jelzi, hogy az 1991. évi ada­tokalapján a mezőgazdaság változatlan eredmény mellett a gaz­daságokban maradó összes szabad pénzeszközökből 65 év alatt tudná visszafizetni, a tartozásokat, ha ezalatt egyáltalán nem fej­lesztene és nem venne fel újabb hiteleket! Ez a mutató 1989-ben még 5 év volt!

Ez azt jelenti, hogy az ágazat már képtelen az adósságállo­mányt rendezni, és hathatós beavatkozás nélkül szétesik. A hat­hatós beavatkozás azonban még várat magára. Közben a mezőgazdasági vállalkozások fele már csődbe jutott.

Ezzel szemben tanulságos képet mutat az élelmiszergazdaság költségvetési kapcsolatainak alakulása. 1991-ben az egész élel­miszervertikum 103,7 milliárd forinttal többet fizetett be a költség­vetésbe, mint amennyit onnan kapott támogatásként. A befizetési többlet 1990-hez viszonyítva 10 milliárd Ft-tal nőtt, annak ellenére, hogy az eredmény 50 milliárd Ft-tal romlott. Ez azt is mutatja, hogy az elvonáspolitika független a gazdálkodás teljesítményétől, és már az elvonások is a vagyon terhére történnek.

Intő jel azonban, hogy – bár a befizetési többlet nőtt – össze­gükben a befizetések elmaradtak az egy évvel korábbitól. 1992-ben a befizetések tovább csökkennek, és várhatóan csökken a nettó elvonás is, hiszen a támogatások már aligha csökkenthetők.

Az élelmiszervertikum tíz éven keresztül volt képes arra, hogy egyre nagyobb mértékben finanszírozza a költségve­tést. Eközben folyamatosan tudta növelni nettó exportját, még net­tó befizetőként is állta a versenyt a valóban erősen támogatott eu­rópai élelmiszerpiacon. Nem túlzás azt állítani, hogy az élelmiszer­gazdaság finanszírozta a külső és belső adósságot is. Közben azonban – különösen az utolsó két évben – felélte tartalékait, és már a vagyon felélése is megkezdődött.

Az élelmiszertermelés ilyen mértékű túlterhelése mára azt eredményezte, hogy az ágazat kritikus helyzetbe került, és ez ma a gazdaság egyik legsúlyosabb rizikófaktora lett.

Eközben folyik az ágazat tulajdoni és üzemszerkezeti átalakí­tása.

Kegyetlen tréfája az életnek, ez a folyamat is ebben az ágazat­ban veti a legnagyobb hullámokat. Az „ezeréves pörben" perújra­felvételre került sor. A földkérdés már a választások előtt az indo­koltnál jóval nagyobb teret kapott és a politika fő ütközőterületévé vált. Pedig a valóság az, hogy – minden tényleges probléma elle­nére – éppen a föld esetében maradt meg legnagyobb arányban a magántulajdon, hiszen a rendszercsere idején a termőföldeknek még közel 40%-a magántulajdonban volt. Emellett a mezőgazda­sági termelésben bírt legkisebb súllyal az állami gazdálkodás, és legnagyobb arányban volt jelen a valóságos magángazdálkodás. De hát ez csupán tény, és mint tudjuk, a politikát ez legfeljebb za­varja, de alig befolyásolja…

Az elvitathatatlan, hogy a magyar mezőgazdasági szövetkeze­tek megszervezése idején sok esetben csorbát szenvedett az ön­kéntesség, emellett azonban mégis tény, hogy ezek a szövetke­zetek nagyon messze estek a kolhoztípustól. A földtulajdont il­letően is messze estek, hiszen nálunk a kollektivizálás előtt nem került sor a földek államosítására.

A szövetkezetekbe belépett vagy bekényszerített emberek föld­tulajdonjoga megmaradt. Ez akkor is tény, ha az érintettek úgy érezték, hogy a közös használatba kényszerített földjüket elvették. A szövetkezet a földnek „csupán" a használati jogát szerezte meg, tulajdonjogot nem. A szövetkezeti földtulajdon lényegében 1968 végéig nem is létezett.

Az is tény, hogy a szövetkezetek egyéb vagyona úgy jött létre, hogy az mindig a tagság közös tulajdona volt, nem az államé.

Az is tény, hogy a belépést követően a tagok a tagsági viszo­nyukat már önként tartották meg, és a később belépők maronként léptek be. Számolni kellett volna azzal, hogy a szövetkezetek mai tagságának döntő hányada már önként vállalta a szövetkezeti tag­ságot.

Mielőtt azonban a mai mezőgazdasági tulajdonreformot alaposab­ban megvizsgálnánk, érdemes egy kicsit visszatekinteni, mi is tör­tént ezzel a szerencsétlen sorsú magyar földdel. Induljunk ki on­nan, hogy az 1848. évi IX. törvénycikk felszámolta a jobbágyoknak a földesúrtól való feudális függését és törölte a földesuraknak járó szolgáltatásokat. A jobbágyfelszabadítás azonban a birtokszerke­zetben nem hozott alapvető átrendezést, a földterületnek mintegy fele földesúri birtokban maradt.

A kiegyezés hosszú időre stabilizálta a kialakult viszonyokat. Megerősödött a hitbizomány, területe tovább nőtt.

A századforduló táján a földbirtoknak alig 1%-a volt nagyobb 60 ha-nál, ezen belül is a legnagyobb 4000 birtok uralta az összes föld harmadát.

Az agrárnépesség 2/3-a lényegében agrárproletár volt. Az ak­kori piaci viszonyok az olcsó tömegtermelésnek kedveztek, ami konzerválta a nagybirtokrendszert. A fölösleges munkaerőt a ki­vándorlás „csapolta le", nem az ipar szívta fel.

A XX. században előbb az „őszirózsás forradalom" aztán a Rubinek-Nagyatádi-féle földreformocska tett kísérletet a földkérdés megoldására, de alapvető változás nem történt.

Európában továbbra is Magyarországon volt legerősebb a nagybirtok és leggyengébb a rengeteg törpebirtok. 1930-ban a nagybirtok átlagos mérete 2300 ha, a törpebirtokoké viszont nem érte el az 1 ha-t. Ezer alatt volt a 600 ha-nál nagyobb birtokok szá­ma, viszont több mint félmillió birtok volt kisebb 3 ha-nál. Ugyan­akkor az agrárnépesség 40%-a semmilyen földtulajdonnal sem rendelkezett.

AII. világégés végére általános követeléssé vált az átfogó föld­reform. Szinte napok alatt megszületett a megoldás, a 600/1945. ME szám alatt ismertté vált rendelet, amely mértékeiben a Nem­zeti Parasztpárt, a végrehajtás módjában pedig a Kommunista Párt javaslataira épült.

Az úri és az egyházi birtokok 60 ha-ig, a parasztbirtokok 120 ha-ig maradhattak meg, az efölötti részt kisajátították. (A legna­gyobb birtokok teljesen kisajátításra kerültek.)

A rendelet a kisajátításért kártalanítást helyezett kilátásba, ki­véve a nyilas és fasiszta vezetőket. Az összes kisajátított terü­letnek 10%-át tette ki az elkobzás, az eseteknek azonban közel 80% -a elkobzás volt. A kártalanítást aztán „elírta szent Dávid"…

Kiosztottak, 1,9 millió ha földet, kb. 640 ezer jogosult között. A földhöz jutottaknak 60%-a volt korábban földnélküli, ők átlagosan 3,5 ha földet kaptak.

A juttatott földért megváltási árat kellett fizetni, ami akkor kb. 5 évi bérleti díjnak felelt volna meg. A megfizetésre a földnélküliek 20 évi, a törpebirtokosok 10 évi részletfizetési lehetőséget kaptak. A megváltási ár szolgált volna a kártalanítás fedezetéül. Valójában azonban a megváltási árakból befolyt összegek a földmérésre és a földosztás költségeire mentek el, a kártalanítás pedig elmaradt. 1947-ben a megváltási ár törlesztését felfüggesztették. A juttatott földekre 10 éves forgalmi tilalom lépett életbe.

Így zajlott le a magyar történelem eddigi legnagyobb méretű földreformja. A folyamat jogszerűségét, igazságosságát figyelmen kívül hagyva is semmit sem oldott meg, inkább rontott a helyzeten. Eltűnt ugyan a nagybirtok, de nagyon megnőtt a 3 ha körüli törpe­birtokok száma és aránya.

A reform teljesen felszámolta a gépesített nagyüzemeket, a túl­ságosan elaprózott birtokok pedig gazdaságilag életképtelennek bizonyultak.

Ezt a földreformot nem gazdasági, hanem politikai-és részben szociális – szempontok szerint dolgozták ki és hajtották végre. A reformot nem előzte meg – és nem is követte – az agrárpolitika reformja.

A földosztás korlátozott magántulajdont hozott létre. A tulajdo­nost kötelezték a föld művelésére, és korlátozták a föld forgalmát.

A reform úgy valósult meg, hogy nem volt mivel megművelni a földet. Nagy számban kaptak földet olyan uradalmi cselédek, akik nem szoktak a gazdálkodáshoz.

A földreform után mintegy 2 millió család rendelkezett földdel. A12 ha-nál nagyobb birtokok száma alig 83 ezer volt, ezek átlagos területe 25 ha körül alakult. A birtokok 70%-a nem érte el a 3 ha-t, 40%-a pedig az 1 ha-t sem.

Ez az elkapkodott politikai földreform nem teremtette meg a működőképes mezőgazdaság alapjait. Ezt akkor is be kell látni, ha a földhöz juttatottak emberfeletti munkával szinte csodát művel­tek. Ez a „csoda" azonban kevés volt, Magyarország élelmisze­rimportra szorult és nettó importőr maradt egészen a hatvanas évek közepéig.

Logikus és szükségszerű következménye volt ennek a földre­formnak, hogy követnie kellett valamilyen módon a birtokok újra-koncentrálásának. Követte is – de ismét nem gazdasági, hanem politikai megfontolások szerint.

Az első időszakot (1948-tól) a kuláklisták, a kötelező beszolgál­tatás, a paraszti rétegek egymás ellen hangolása, az erőszakos szövetkezetszervezés, a tagosítás jellemezte. Ezekhez párosul­tak az ismétlődő természeti csapások (aszály, fagy), és meg­kezdődött a földek „felajánlása", magyarul a földek elhagyása. Bi­zonyos értelemben megkönnyítette ezt a folyamatot, hogy a föld­tulajdonosok jelentős része a földért nem fizetett, nem volt hagyo­mányosan tulajdonos.

Emellett iszonyú adóterheket vetettek ki, szélesre nyílt az ag­rárolló. Gazdasági eszközökkel és politikai nyomással meg­kezdődött az alig megteremtett magángazdálkodás felszámolása. (Lám, a módszerek tekintetében nincsen új a Nap alatt…)

A „felajánlott" földek állami tulajdonba kerültek, akkor is, ha azo­kat tsz vágy tszcs használatába adták. 1949 és 53 között mintegy 1 millió ha föld került így állami tulajdonba.

Nagy Imre első kormányzása idején lényeges változások tör­téntek. Törölték a beszolgáltatási hátralékokat, csökkentették a beszolgáltatást, önkéntessé tették a földcseréket, megengedték a szövetkezetek felszámolását és a kilépést. Azok, akik „felajánlot­ták" a földjüket, de ismét gazdálkodni akartak, visszakapták azt. Ekkor 350 ezer ha került ismét magántulajdonba.

Ez a folyamat 1955 elejéig tartott, Nagy Imre eltávolításával is­mét „fokozták a tempót", folytatták a szövetkezetesítési kampányt, növelték a beszolgáltatást.

1956 tavaszán azonban felerősödött az ellenállás. A paraszt­ság már 56 nyarán megkezdte a maga „csendes forradalmát". Az őszi forradalmi eseményekben azonban a parasztság igen visszafogottan vett részt, az őszi munkák ideje volt, vetni kellett.

A forradalom végleg eltörölte a beszolgáltatási rendszert, legá­lissá tették a szövetkezetek feloszlását és a kilépést, korlátozottan engedélyezték a föld forgalmát.

1957-ben 1,3 millió egyéni gazdaság volt, ezek azonban igen kicsik voltak, általában nem tudtak eltartani egy családot. Az egyé­ni gazdaságoknak csupán negyede érte el a 6 ha-t. Felszereltsé­gük rendkívül alacsony színvonalú volt.

1958-59 telén 300 ezerrel nőtt a szövetkezeti tagok száma és 1,2 millió ha-ral a bevitt föld területe.

1959-60 telén újabb 380 ezer ember és 2 millió ha föld „lépett" szövetkezeti útra.

1960-61 telén további 340 ezer ember és 1,2 millió ha föld lé­pett szövetkezetbe… ezzel lényegében befejeződött a mezőgaz­daság kollektivizálása. A szövetkezeti szektor részesedése elérte a 70%-ot, a szántóterületben a 75%-ot, ennek 85%-át közösen művelték. Kezdettől jelen volt, de folyamatosan nőtt a munkaigé­nyes kultúrák részesművelése.

Ekkor a szövetkezeti érdekeltségbe tartozó földeknek 78%-a tulajdonjogi szempontból tagi magántulajdonban, 22%-a pedig használatra átengedett állami tulajdonban volt. Szövetkezeti föld­tulajdon nem létezett. Tehát eddig a szövetkezetesítés közvetlen tulajdoni sérelmet még nem okozott, legalábbis föld nem került szövetkezeti tulajdonba.

Paradoxnak tűnik, de igaz: a „legkeményebb" időszakban még nem voltjellemző a tulajdontól való megfosztás. Amit ma kárpóto­lunk, az minden propaganda ellenére nagyrészt nem ebben az időszakban történt. Mint láttuk, a „felajánlott" 1 millió ha-ból is 650 ezer ha visszakerült tulajdonosához.

Következett 1968, a reform éve. Már a 65-66-os gazdasági évtől nem kaptak a szövetkezetek termelési és felvásárlási irány­számokat. Megszűnt az előzetes hatósági tervegyeztetés. 66-ban 9%-kal emelték a felvásárlási árakat, 67-ben pedig elengedték a tsz-ek hiteleit.

Hozott azonban valami mást is ez a reform, valamit, ami a tu­lajdon legnagyobb sérelmét jelentette akkor, és utána még 20 éven át: a kötelező földmegváltást.

A nagy átszervezés után igen sokan kiléptek a szövetkezetből. Sok családban az idősek voltak a földtulajdonosok, ők léptek a szövetkezetbe. A fiatalok már nem a mezőgazdaságban találtak megélhetést, a szülők halála esetén azonban örökölték a föld tu­lajdonjogát, így egyre növekedett az olyan földek aránya, amelye­ket ugyan a szövetkezet használt, de tulajdonosa nem volt tagja a szövetkezetnek.

Ez a törvény a földtulajdon és a földhasználat egységének meg­teremtésére hivatkozva megteremtette az addig nem létező szövetkezeti földtulajdont. Ennek forrását a törvény az alábbiakban je­lölte meg:

• a polgári jog szerinti vásárlás;
• az állami tulajdon átengedése; földfelajánlások elfogadása;
• szövetkezeti tagságban nem álló személyek tulajdonában, de szövetkezeti használatban lévő földek kötelező megváltása.

A törvény egy év türelmi idővel, 1969 elején lépett hatályba.

A törést nem önmagában a szövetkezeti földtulajdonnak a meg­teremtése jelentette, hanem a kötelező megváltás. Törvény köte­lezte a tulajdonost tulajdona eladására, de törvény kötelezte a szö­vetkezetet is ennek elfogadására és a törvényben előírt vételár megfizetésére (ami 5 évi földjáradéknak felelt meg). Nem érintette ez a törvény a szövetkezeti tagokat, csak azokat, akik kiléptek a szövetkezetből, és azokat, akik szüleik halála esetén úgy örököl­ték volna a föld tulajdonjogát, hogy nem tagjai szövetkezetnek és három hónapon belül nem is léptek be. Mindez egyedülálló „ma­gyar módszer" volt, amivel nincs okunk büszkélkedni.

Itt látszólag óriási ellentmondás van. Bevezettek egy reformot, amely kimondva is a „tervszerű piacgazdaság" megteremtésére irányult – közben pedig a mezőgazdaságban megteremtették a földmagántulajdon felszámolásának útját. Vajon mi indíthatta az akkori hatalmat ilyen, a civilizált világban szokatlan, a történelem­ben példátlanul arcátlan lépés megtételére, ami 921 ezer embert fosztott meg tulajdonától?

A magyarázat a gazdaságpolitika területén található. A törvény indoklása tartalmaz is homályos célzást erre: „Az idegen tulajdon­ban lévő földek használata nagy terheket ró a termelőszövetkeze­tekre. A kívülállók egyre nagyobb számmal lépnek fel a szövetke­zeti földhasználat biztonságát zavaró földkiadásra és a haszonbér növelésére irányuló igényekkel…" (Addig törvényerejű rendelet garantálta a földek kiadását.)

A gazdaságpolitika egyik alappillére volt akkor – és azóta is – az élelmiszerárak alacsony szinten tartása. Ennek biztosítását szolgálta a földjáradék vagy haszonbérleti díj, a földtőke költségé­nek eltüntetése. Ennek a megvalósítását szolgálta ez a törvény, ami a most kárpótlandó sérelmek közül a legtöbbet okozta.

A tsz-ek azonban törvényes úton jutottak a földhöz… Törvény volt rá, és nem ők vették el a földtulajdont. A megváltást az állam hivatala mondta ki. Nem dönthetett a szövetkezet arról, hogy elfo­gadja-e a földet, és nem dönthetett a fizetendő vételárról sem. Mégis, az övék lett a föld.

A vételár igen alacsony volt, 5 évi földjáradéknak felelt meg. De vajon övék maradt-e a vételár? Valójában nem, mert – mint már kifejtettük – az egész éppen a földjáradék likvidálását célozta, és azt meg is valósította. Az élelmiszerárak nem nyújtottak fedezetet erre. Az árszabályozással, a mezőgazdaság jövedelmeinek szo­ros szabályozásával gondoskodót; arról az állam, hogy a ter­melőnél ne keletkezzék abszolút földjáradék, így lényegében az állami döntéssel megváltott földek ki nem fizetett vételárát a szövetkezetektől elvonták, és azt felélte a társadalom. Rész­ben ez a forrása annak, hogy ezidőtájt a magyar polgár relatíve olcsón jut élelemhez – persze, jövedelmeinek alakításába ez be van kalkulálva -, és részben ez az egyik oka a magyar mezőgaz­daság nemzetközi versenyképességének is.

Így aztán a tsz-ek, és tagjaik, akik látszólag haszonélvezői vol­tak ennek a törvénynek, egyben kárvallottjai is. De igazán kárval­lottjai most lettek, amikor a kárpótlásnál nekik kell helytállni. Pedig a kárpótlási törvény címe is mást mond:…..az állam által igazság­talanul okozott károk…" kárpótlásáról szól.

Ezt a néhány oldalnyi történelmi áttekintést kellett volna csupán elvégezni ahhoz, hogy a dolgok másképpen alakuljanak. Úgy lát­szik azonban, nálunk a történészek még mindig csak a régmúltat kutatják – vagy valami egészen másról van szó?

Amikor a kárpótlás rendszerébe a földárverés belekerült, azzal indokolták, hogy az alapul szolgáló időszakban – 1938-tól – több rendben érte sérelem a földtulajdont, így egyazon földdarabra több jogos igény is felmerült. Mert – és itt jön a svédcsavar – aki igaz­ságtalanul elvett földet megszerzett, az jóhiszemű tulajdonosnak tekintendő, hiszen az állam vette el és adta oda. Ez vonatkozik a zsidóktól, a németajkúaktól, a nagybirtokosoktól elvett és másnak adott földekre is. Csak egyre nem: a szövetkezeteknek ugyanígy, – tehát az állam által törvénnyel elvett és odaadott földekre… Mi több, a szövetkezeteknek kell helyt állni a zsidótörvényekért, a nagybirtok kisajátításáért, a svábok jogfosztásáért, az államnak történt földfelajánlásokért, a tagosításokért és a kötelező megvál­tásért is. Mi több, még á bebörtönözésekért, kivégzésekért, malenykij robotért, hadifogságért is. Itt valami nagyon nem stimmel.

Az elvitathatatlan, hogy a tulajdont ért sérelmek valamiféle le­zárása mellett nem lehetett elmenni. Az ilyen ügyek valamiféle ren­dezésének igénye nem egyszerűen csak az igazságtétel része­ként vetődik fel, hanem azért is, mert ha egy társadalom a polgári értékrendnek, a tulajdon biztonságának, piaci forgalmának hely­reállítására törekszik, nem mellőzheti az e téren okozott sérelmek valamiféle orvoslását. Nem kerülhető meg a tulajdont ért sérelmek rendezése azért sem, mert enélkül nem építhető megnyugtató ala­pokra egy új tulajdonreform, enélkül a privatizálás bármikor ismét megkérdőjelezhető lenne.

De vajon megnyugtató lezárását jelentheti-e a tulajdon kál­váriájának egy olyan kárpótlás, amely a saját logikája szerint is újabb, ugyanilyen természetű sérelmeket okoz?

Hogy miért így történt, azt csak a döntést ténylegesen előké­szítők és meghozók tudnák megmondani. Ez a színvallás még nem történt meg. A kárpótlásban jogosultként és kárvallottként is érintett kívülálló csak annyit tehet, hogy megkísérli megtalálni a dolgok logikáját. Tegyünk erre egy kísérletet most, próbáljuk meg kikövetkeztetni a történésekből azt, ami mögöttük lehet. Kiindul­hatunk abból, hogy a kárpótlás a privatizálás részét képezi.

Azzal, hogy a privatizálás alapelveiben a választások előtt nem alakult ki konszenzus, és utána az MDF-SZDSZ paktummal ez az ügy nem került az ún. kétharmados törvények közé, példátlan le­hetőséget kapott a hatalom gyakorlója. Felelőtlenül példátlan nagy lehetőséget… Egyedül eldöntheti, milyen módon és milyen körben alakul ki a jövő tulajdonosi rétege. Ráadásul úgy, hogy ez a réteg látszólag ettől a hatalomtól kapja a tulajdont, tehát hálával tartozik neki.

Mivel országon belül közismerten aligha van meg a piaci priva­tizáció alapja, a fizetőképes kereslet, kapott a parlamenti többség egy nagy lehetőséget: juttatással megteremtheti a saját kliens-ka­pitalizmusát, hatalmának jövőbeli alapját. És ehhez rendelkezésé­re áll a teljes állami vagyon!

Csakhogy ez a hatalom is kényelmesen puhának találta az elődei által a hatalmas arányú állami tulajdonnal kipárnázott bár­sonyszéket. A jelek szerint erről csak annyiban akar lemondani, amennyiben feltétlenül muszáj, és amennyire a költségvetéshez elengedhetetlenül szükséges. Kapórajött, hogy perújrafelvételt le­hetett kezdeményezni az „ezeréves pörben". Hiszen a mezőgaz­daság nagy része nincs az állam tulajdonában, támadt tehát a gon­dolat: osszuk szét azt! És lőn…

Módszerként kínálkozott a kárpótlás: sérelem volt elég, s ezzel a módszerrel nagyon sok embert lehet tulajdonhoz juttatni. Ebbe a logikába illik az is, ahogyan a szövetkezeti átmenetből is kárpót­lást csináltak, amennyiben a szövetkezeti vagyon nevesítésének jogosultjai közé bekerültek az egykor volt tagok és örököseik. Eh­hez ugyanis sánta az az indoklás, hogy egykor ők is benne dol­goztak. Ezen az alapon az állami vállalatokat is szét kellett volna osztani a benne dolgozók között. (Megjegyzem, eléggé csodál­kozni is lehet azon, hogy ezen a jogon – amit törvény mond ki – nem kezdték el követelni a dolgozók a gyáraknak, a tanárok az iskoláknak, a katonák a hadsereg vagyonának ingyenes szétosz­tását.)

Párosulhatott ez a gondolatmenet egy másikkal is. Nevezete­sen azzal, hogy a hatalomnak erőforrásokra is szüksége van, amit valahonnan el kell vonni. Csak onnan lehet, ahol van, ahol vél­hetően gyengébb az ellenállás, no és persze, ami amúgy nem az államé. Ez megint csak a mezőgazdaság. Megkezdjük tehát a mezőgazdaságban működő tőke elvonását (erről a fentiekben már szó esett). Elvonni azonban csak a mobilizálható tőkét, a for­gótőkét érdemes. Ezért aztán sorban születtek a mezőgazda­sági szövetkezetek föld-, ingatlan- és állóeszköz-forgalmát befa­gyasztó moratórium-törvények 1991-ben. így a kényszerhelyzet­ben lévő szövetkezetekből valóban ki lehetett vonni a forgótőkét, és ott maradt a föld, az ingatlan és az állóvagyon nagy része. így azonban ezek nem működtethetők, ismét forgótőkét kell tehát va­lamiképp ezekhez rendelni. Ezt a forrást a mezőgazdaságból ez­után is megélni szándékozó és kényszerülő embereknél találták meg. Ahhoz azonban, hogy a már említett lépéseket a társadalom­mal el lehessen fogadtatni és végre lehessen hajtani, szükséges volt a szövetkezetek megfelelő befeketítése, velük szemben a bi­zalmatlanság felkeltése. Ez is megtörtént. Emiatt azonban aligha várható, hogy az emberek most ezekbe a szervezetekbe beviszik megtakarított vagyonukat. Ha tehát a hegy nem megy Mohamed­hez, menjen Mohamed a hegyhez. Azaz, zúzzuk szét a szövetke­zeteket, hogy az eszközök kerüljenek oda, ahol talán működtetni is fogják azokat.

Ördögi logika. A hatalom felszíni amatőrizmusa cáfolni látszik azt, hogy ilyen következetes lépéssorozatot kitaláljon. A történé­sek azonban igazolni látszanak e logika létezését. Az amatőriz­mus pedig azután a végrehajtás mikéntjében itt is fellelhető… No meg aztán, ha én képes voltam ilyet kitalálni, más miért ne lehetett volna képes?

Végül is, ilyen vagy más alapon, de végbe megy történelmünk legnagyobb földreformja, ami az 1945-47-est legalább kétszere­sen felülmúlja. Az igazságosságot, a társadalom tagjai közötti esé­lyegyenlőséget pedig „forradalmi időkben" nem szokás vizsgálni.

Az eddigieket meghaladóan tekintsünk is el ettől. Csupán egyetlen kérdést vizsgáljunk még meg. Azt, hogy ettől vagy ennek ellenére lesz-e még működőképes mezőgazdaságunk. Nem lé­nyegtelen kérdés ez, mert végül is az erre adható válasz dönti el, hogy az utókor igazságosnak minősíti-e azt, ami most történik. (Rossz nyelvek szerint a háborúk igazságos vagy igazságtalan voltát is az dönti el, hogy győztünk vagy vesztettünk.) Nem lényeg­telen ez a kérdés azért sem, mert tudvalevőleg hazánk történel­mében nem hogy kormányok, de rendszerek is megbuktak azon, ha a földkérdést rosszul oldották meg.

Abból kiindulva, hogy az orvosolandó tulajdoni sérelmek döntő hányadát az 1967. évi IV. törvény által megteremtett kötelező megváltás okozta, könnyen belátható, hogy a föld visszaadása az egykorvolt tulajdonosoknak azt eredményezi, hogy a föld tulajdonosai nem azok lesznek, akik ma és várhatóan a jövőben is művelik azt. Hiszen a megváltás lényege az volt, hogy annak a földjét váltották meg, aki elment a mezőgazdaságból. Ez már sejteti, hogy ez a reform nem előre, hanem hátrafelé tekint. A szövetkezeti átalakulás szabályai tovább erősítik ezt a sejtést.

Létrejön tehát egy olyan földtulajdonosi réteg, amely nagyrészt városban élőkből és idős emberekből áll, akik maguk aligha fogják a földet művelni. Ezzel nagyon nagy arányban elválik egymástól a földtulajdon és a használat. így ismét felmerül a földjáradék, bér­leti dlj, egyszóval a földtőke költségének térítésére irányuló igény. Ez egyébként – a földreformtól függetlenül is – kívánatos lenne. Csakhogy a jelenlegi élelmiszerárak ilyen költségre (sem) nyújta­nak fedezetet. A hazai fizetőképes kereslet alakulása és a szub­vencionált világpiac ezt az igényt aligha fogja respektálni, leg­alábbis rövid időn belül, lökésszerűen biztosan nem. Ebből követ­kezően vagy az történik, hogy az így tulajdonossá tett emberek számára a tulajdon nem hoz jövedelmet, vagy a mezőgazdasági termelés forrásai, a termelők jövedelme fog csökkenni. Való­színűleg mindkettő be fog következni. Ezt a problémát tovább sú­lyosbítja, ha ezzel egyidejűleg bevezetik az élelmiszerekre is az általános forgalmi adót, ami úgy növeli az élelmiszerek árát 8­10%-kal, hogy a növekmény nem a termelésbe, hanem a költség­vetésbe kerül.

Ennek súlyos következményei lehetnek. Tovább szegényedik a mezőgazdaság, nem lesz képes fejleszteni, ezzel a fejlett világ­tól való lemaradása tovább fokozódik, elveszti versenyképessé­gét, ezzel jövedelmei tovább csökkennek… és így tovább. Elve­szíthetjük exportképességünket úgy, hogy nincs mivel pótolni azt, olyan időszakban, amikor az exporttöbblet létkérdés a külső adós­ság finanszírozásában.

A mezőgazdaság leépülése nagymértékben rontja a vidéken élők megélhetési esélyeit. Ezzel a vidéken élők életnívója draszti­kusan romlik, csökken a fizetőképes kereslet, emiatt tönkremen­nek az ott működő más vállalkozások is. Az ország szociális ket­tészakadása súlyos társadalmi feszültségeket indukál, ami az ál­lam egyre fokozottabb anyagi tehervállalásának igényét veti fel. Erre azonban az állam egyre kevésbé lesz képes, nem kis mér­tékben azért is, mert elveszíti egyik nagyon fontos bevételi forrá­sát, az élelmiszertermelés befizetéseit.

A működő üzemi szerkezet gyors szétvetése ilyen jövedelmi helyzetben aligha valósítható meg jelentős pótlólagos külső forrá­sok nélkül. Azok a technológiai rendszerek, amelyek ma a mezőgazdaságban működnek, nagyrészt alkalmatlanok a kisüze­mi gazdálkodásra.

A földtulajdon és a használat nagyarányú elválása súlyos finan­szírozási gondokat is felvet. A mezőgazdaság jövőbeli finanszíro­zása-főleg a fejlesztése-aligha oldható meg a jelzáloghitelezés nélkül. A jelzáloghitelezés viszont egyszerűen nem működtethető, ha a föld használója nem tulajdonos is egyben. Ezt a problémát az sem oldja fel, ha földbérlő szövetkezetek jönnek létre, sőt, ez tovább növeli a gondot, még akkor is, ha a szövetkezetek által bé­relt földek tulajdonosai egyben a tagjai a szövetkezetnek. A szö­vetkezet ugyanis jogi személy és korlátozott felelősségű társulási forma. Ha a mezőgazdaságban a jelzáloghitelezés mással nem váltható ki, akkor csak olyan üzemszerkezet lehet működőképes, amelyben a vállalkozó személy vagy társaság legalább nagyrészt tulajdonosa a földnek. Ez azt követelné, hogy a szövetkezeti tagok apportként adják a szövetkezet tulajdonába a földet, a kívülálló tu­lajdonosok pedig adják el a földet a szövetkezetnek. Kérdéses, hogy ez hogyan történhet meg, és felvetődik, hogy akkor nem le­helt volna-e olcsóbb és célravezetőbb egészen más módszerét választani a kárpótlásnak és a privatizációnak?

A modern mezőgazdaságban nagy és egyre nagyobb szerepet játszik a tudás, a szellemi tőke. Ez pedig ma nagyrészt az ún. ag­rárértelmiség birtokában van. Az agrárértelmiséget el lehet ítélni, félre lehet (?) állítani – a tudást azonban nem lehet elvenni és szét­osztani. Ha a mezőgazdaság atomizálódik, ha kíméletlen életha­lálharc kezdődik a mezőgazdaságban, nem kétséges, hogy az ag­rárértelmiség nagy része talpon marad. Kérdés azonban, hogy a társadalom szempontjából mi a kifizetődőbb: ha ez a néhány tíze­zer ember magának dolgozik, vagy ha olyan szervezetben tény­kedik, amely ennél sokkal szélesebb kör számára hoz megélhe­tést?

A megindult folyamatok az ágazat leépüléséhez vezethetnek. Ha nem tudjuk nélkülözni a verseny- és exportképes, közös költ­ségekből terheket is vallani képes élelmiszertermelést, akkor mi­nél előbb meg kell állítani ezt a folyamatot, mert a visszafordítás költségei napról napra növekednek.

Most azonban úgy látszik, ismét elköveti az ország azt a hibát, amit 45-47-ben elkövetett: ismét politikai, és nem gazdasági meg­fontolásokra épülő földreform zajlik az országban, ismét átgondolt agrárpolitikai koncepció nélkül. De ebben a reformban a szociális szempontok nem játszanak szerepet.

A problémát tovább súlyosbítja, hogy a folyamatokkal egyidőben az élelmiszervertikum – ha ilyen egyáltalán létezett – szétesik. Az atomjaira hulló mezőgazdaság mellé főképp multina­cionális tulajdonba került, monopolhelyzetben lévő élelmiszerter­melés- és kereskedelem társul. Ez a problémakör azonban már egy másik dolgozat témája lehetne. Másik, manapság divatos po­litikai dolgozat témája lehetne az is, hogy egy magát „népnem­zetinek" hirdető hatalom miért ad el hihetetlen sietséggel kül­földre nagy magyar tradíciókat megtestesítő egész ágazato­kat? Talán egyszer ezek a dolgozatok is megíródnak…

A rendszerváltás kezdete óta igyekszem figyelemmel kísérni az egyes pártok, politikai szervezetek és vezetőik megnyilvánulása­it, az új magyar politikai stílus alakulását. Kezdetben jóleső meg­nyugvással tapasztaltam, ahogy a magyar közélet akkori fakópi­ros köntösén megjelentek és terjeszkedni kezdtek az élénk másszínü foltok. El is nyelték hamarosan a fakópirosat. Narancsos-agyagbadöngölős fiatal demokraták, szabad(on szárnyaló) demokraták, nyugodt(an erős) fórum-demokraták, egészen kicsi kisgazdák, újrakezdő szociáldemokraták, szánom-bánom szocia­listák, meg még sokan mások, dicséretesen igyekeztek, hogy ki­eszeljék, kik is ők tulajdonképpen, és kiket is képviselhetnének saját magukon kívül. Pont úgy, ahogy a politikai eszmék piacán annak lennie illik. Ha ezt az igyekezetet nem koronázta is mindig teljes siker, abban mindannyian bizonyosak voltak – és velük alig­hanem a magyarság döntő többsége -, hogy mit nem akarnak. Azt, ami addig volt: pazarló, fenyegetőző egypárti diktatúrát, amelyben sem arisztokraták, sem demokraták nem lehettek, leg­feljebb csak – Petri György szóhasználatával – „szarokraták". Az arisztokrácia ideje – bár úgy tűnik, ez nem tudatosodott minden­kiben – egyébként is lejárt, így nem maradt más hátra, mint, jól felfogott nemzeti érdekből is, demokratává válni. Ezt diktálta az irányadónak elfogadott nyugat-európai modell is: parlamentáris képviseleti rendszer és szociális piacgazdaság.

A modell átvételével átkerült a magyar politikai gondolkodásba a liberális eszmekör egyik legjellegzetesebb eleme, a diktatúrák és demokráciák antagonisztikus szembeállítása, amely csupán ideológiai normativitáson nyugszik, történetileg viszont nem iga­zolható, s ezért számos akadémikus vitát kavart más nyugati or­szágokban is.¹ Hogy a példaképül elfogadott modern Nyugat szá­mos, önmagát demokratának tudó politikusa pillanatnyi vagy perspektivikus célok érdekében percig sem habozott diktatórikus rendszereket támogatni, az csak a gyakorlati politikus mélyebb bölcsességből táplálkozó fölényét igazolja az akadémikus faksznikkal szemben. Nem volt nehéz megjósolni, hogy a diktatúra kontra demokrácia vita itthon és a szomszéd országokban dús másodvirágzását fogja élni. Hogy a probléma visszatért a tudo­mányos köztudatba, azt már 1987-1989 táján lehetett tudni. Elég ha fellapozzuk a Valóság c. folyóirat akkori számait.² Nagy Imre és mártírtársainak ravatalánál Orbán Viktor mondta ki először nagy nyilvánosság előtt a bűvös „totalitarizmus"szót Totalitariz­mus. Mi tagadás, jól esett akkor hallani ezt a fogalmat. Bizonyí­téka volt annak, hogy ami még a 80-as évek elején is csak csen­des fél-magánbeszélgetésekben, egyetemi tanszékek folyosóján vagy a „repülő egyetem" előadásain hangozhatott el, arról ezentúl nyíltan lehet írni és beszélni. Bizonyítéka volt annak, hogy a Nyu­gat értékrendje és fogalmai fogják alakítani az új magyar politikai stílust. Ezt akkor már önmagában is értéknek tartottuk. A kelet-európai rendszerek lavinaszerű összeomlása rövid időre fényesszellős hangulatokat idézett fel. Egy pillanatig hihettük, hogy „holnapra megforgatjuk az…", hogy egyszerre ütött az igazság és a kibékülés órája, hogy most talán bekövetkezhet az itteni szom­szédnépek összeborulása is.

Az akkori érzületből sok minden tünékeny illúziónak bizonyult. A totalitarizmus-fogalom pedig bekerült a jobbra hajló politikai csoportok szellemi fegyvertárába, ahol politikai célokat követve folytatták a totalitarizmus-publicisztika legnegatívabb ha­gyományát: nem magyaráznak, nem összehasonlítanak, csupán állítanak. Azt állítják, hogy a létező szocializmus és a fasizmus lényegileg azonosak. A két világháború között meg­szokott szóhasználattal: a bolsevizmus vörös fasizmus, a fasiz­mus barna bolselvizmus (F. Borkenau).

Az újsütetű magyar totalitarizmus-gondolat számos ékes da­rabját sorolhatnánk itt fel. Tekintve, hogy nem egyes szerzőkkel akarunk vitatkozni, hanem egy mind tudományos, mind politikai szempontból negatív jelenséget elemzünk összességében, nem kerestük vissza az összes ilyen értelmű megnyilvánulást, azok­nak csupán lényegi elemeire reflektálunk.³

Kezdjük mindjárt egy fogalomzavarral. A totalitarizmus-tézis hívei szinte kivétel nélkül a fasizmus fogalmát használják, de a nemzetiszocializmust értik rajta. Elfelejtik vagy éppen feledtetni akarják, hogy a fasizmus fogalmával elsősorban Mussolini moz­galmát és rendszerét szoktuk jelölni, míg másodsorban a Musso­linit példaképnek tekintő szervezetek gyűjtőfogalmaként szoktuk használni. Figyelembe véve az ezek között mutatkozó, gyakran lényegbevágó különbségeket, az újabb szakirodalomban inkább a fasizmusok többes számú alak honosodott meg. (A 60-as évek közepe óta élénk vita folyik a kutatók körében arról, vajon a ná­cizmus besorolható-e egyáltalán a fasizmusok kategóriájába.⁴ A vitában való állásfoglalás helyett szögezzük le, fasizmus és nem­zetiszocializmus rokon, de nem azonosítható jelenségek. Az olasz fasizmus természetesen nem felel meg a totalitarizmus­szerzők céljainak, mert nem kínálja azokat az analógiákat, ame­lyeket ők fel szeretnének mutatni.)

Érvénytelennek, sőt komolytalannak minősítik a közismert ún. dimitrovi fasizmus-definíciót. Igazuk van, a fasizmusok lényegét az nem meríti ki, csupán egyetlen egyet ragad meg és általánosít a fasizmusok számos arculata közül, ezért elmélyült történeti vizsgálat alapjaként semmi esetre sem szolgálhat. Mégsem volna helyes elfeledni, hogy mind Mussolini, mind Hitler az ipari nagytőke és a politikai elit egyes csoportjainak aktív támoga­tásával került hatalomra, és a nagytőke Igényelt legalábbis beépítették rendszereikbe, iII. összhangba hozták saját poli­tikai céljaikkal. A fasiszta vezéreket nem politikai stílusuk tette szimpatikussá egyes uralkodó körök számára, hanem az a meggyőződés, hogy érdekeik egybeesnek a fasiszta célok egy részével. Úgy gondolták, hogy a majd általuk kordában tartott ve­zér lesz a „megfelelő ember kényes feladatra". Ezért a kommu­nista fasizmusértelmezés ugyan hamis általánosítás, a benne rejlő részigazság azonban nem tagadható.⁵

Kapóra jön a totalitarizmus-tézis számára az az – egyébként először szocialista gondolkodók által felvetett – teória, amely a fa­sizmusokat kispolgári gyökerűnek minősíti, sőt bennük egyene­sen kispolgári szocializmust vél megpillantani.⁶ Ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a fasizmus lényegileg szocializmus, az meg „mindegyformán" totalitarizmus. Ez esetben ugyancsak egy rész­mozzanat túláltalánosításával van dolgunk. Igaz ugyan, hogy a nemzetiszocialista mozgalom tömege és szavazótábora nagy­részben az alsóbb középosztályból származik. A bökkenő azon­ban ott van, hogy a többi polgári párt szavazói ugyancsak; ez azonban mégsem bizonyítja ezek kispolgári gyökereit vagy jelle­gét. A hatalomra került fasizmusról és nácizmusról sok mindent el lehet mondani, de azt aligha, hogy valamiféle kispolgári szocia­lizmust valósítanának meg. Éppen ellenkezőleg. Háttérbe szorít­ják a szocialisztikus nézeteket. Baj van a fogalommal is, tisztázat­lan a tartalma. Ki a kispolgár? A kistulajdonos, a hivatalnok, a ta­nító, vagy akinek a szülei e foglalkozásokat űzték? A totalitariz­mus-szerzők egynémelyike, talán érezve a kispolgárság-tézis tarthatatlanságát, úgy érvel, hogy a fasizmus és a szocializmus hatalomformáló tényezője a vérszomjas lumpenproletár tömeg.⁷ Hogy a tömeg a fasizmusokban és a létező szocialista rend­szerekben nem hatalomformáló tényező, hanem csupán a hatalom eszköze, azt aligha kell bizonyítani. A totalitárius rend­szerekben és a velük bizonyos rokonságot mutató populista dik­tatúrákban a tömegpolitika funkciója éppen abban áll, hogy azt a látszatot keltse, mintha a politikai döntésekben a tömeg által megjelenített többség akarata kelne életre, és az uralkodó elit nem volna más, mint ennek a közakaratnak a végrehajtója.

A konzervatív ihletésű totalitarizmus-felfogás igyekszik elhitet­ni velünk, hogy a fasizmus és bolsevizmus vezető gárdája per­verz, szadista, munkakerülő, deviáns, bűnöző alakokból állt, akik még haló poraikban is méltók a megvetésre és a gyűlöletre. Nos, ami a bolsevik párt első generációját illeti, nehéz díszesebb, műveltebb értelmiségi klubot elképzelni. A fasiszta vezetők legtöbbike szintén olvasott, tájékozott ember volt, ha nem is rendel­kezett akadémikus ismeretekkel. Hitler sok tekintetben igen hiá­nyos műveltsége inkább kivételnek, mint jellemzőnek mondható. Joachim Fest egy Ismert tanulmányában a náci vezetők lelkialka­tát vizsgálva a legjobb akarattal sem tud egyiküknél sem több tor­zulást kimutatni, mint bármely átlagembernél.⁸ Eichmannt a pszi­chiáter szakértő Jeruzsálemben szintén épelméjűnek találta.⁹ Jó okunk van tehát azt hinni, hogy ezek az emberek nem voltak deviánsabbak, mint a kor, amelyben éltek. Erkölcsiségüket nem a bűnözők etikája határozta meg, hanem az a gondolat, hogy a ma­gasabb cél szentesíti az alantas eszközt. Az ebben a szellemben fogant politikai tett persze sokszor a kriminalitással határosnak látszhat. Pedig Mussolinit, a bolsevikokat, Röhmöt, Rauschninget egy magasabbrendű politikai erkölcsiség igénye, népért-nemzetért érzett felelősség, valódi problémaérzékenység és változtatni akarás is mozgatta. Züllöttségüket nem bizonyítja, hogy kedvelték az alkoholt vagy az azonos nemet. Igaz ugyan, hogy Sztálin nyakalta a konyakot és a vodkát, Churchill viszont a whisky nagy barátja volt, Hitler pedig tudvalévőleg absztinens. (Egyébként minden forradalmi átalakulás sajátja, hogy felszínre kerülnek ad­dig többé-kevésbé marginális helyzetben levő csoportok. Ez még a mai magyar rendszerváltásra is igaz. Ezeket azonban súlyos té­vedés volna sommásan lumpennek minősíteni, jóllehet ilyenek is akadnak közöttük.)

Mindezek azonban csak járulékos, illusztratív elemek. A tota­litarizmus-elmélet egyik központi tézise, hogy fasizmusok és bol­sevizmus lényegileg azonosak. De felbukkant az újabb magyar totalitarizmus-összhangzatban egy másik tézis is, miszerint fasiz­mus és bolsevizmus a társadalmi patológia vagy méginkább a társadalmi atavizmusfogalmával írhatók le.¹⁰ Mindkét tézis a leg­korábbi időktől kezdve folyamatosan jelen van a liberális fasiz­muskritikában. E meg nem értett, meg nem emésztett fogalmak­kal való dobálódzás a legtöbb esetben csak szánalmas szellemi bénaságot takar.

Vizsgáljuk meg, vannak-e komolyan vehető érvek, amelyek a fasizmusok és szocializmusok atavisztikus jellegét bizonyítanák. E modernkori totalitarizmusokat egyesek az európai feudalizmus, mások az ókori keleti nagybirodalmak társadalom- és gazdaság­szerkezetével szokták párhuzamba állítani.¹¹ Ez az összehason­lítás azonban nem a történeti, társadalmi szerkezet és környezet mélyebben fekvő szimilaritásai után kutat – ilyeneket aligha is tudna felmutatni -, hanem felületi hasonlóságok ideologikus ki-sarkításával etikai tartalmú értékítéleteket kreál. Hogy a modern­kori totalitarizmusok egy idő elteltével bürokratikus uralmi szerke­zetekké válnak, nem vitatható, ez azonban nem bizonyítja ata­visztikus jellegüket. Ugyancsak súlyos tévedés volna azt gondol­ni, hogy a fasizmusok bürokráciája azonos a szocializmusok bü­rokráciájával.¹² Az előbbi esetben a hagyományos szakapparátu­sok mellé felépül egy részben konkurens, részben kooperatív új politikai apparátus, amely egyre inkább a hagyományos appará­tusokhoz asszimilálódik, magáévá teszi azok szakmai és hétköz­napi ethoszát. A bolsevik politikai rendszer ellenben teljes szakí­tást jelent mind a hagyományos elitekkel, mind a hagyományos bürokráciával, és önmagából igyekszik kitermelni az új adminiszt­rációt. Ennek megfelelően az ancien régime szakapparátusainak maradványai – inkább csak személyekről van szó, mintsem szer­vezeti zárványokról – a szocialista hatalom első periódusában ro­hamosan, később fokozatosan lemorzsolódnak. A bekövetkező generációváltással a szakapparátusok hivatali ethosza teljesen háttérbe szorul a politikai elit ideologikus ethosza ellenében (és csak az azt követő generációban tér vissza). Ez az első pillantás­ra talán kis súlyú különbség is messzemenő, de a két rendszer esetében merőben eltérő, sőt ellentétes következményekkel jár. A fasiszta rendszerek – a szocialista rendszerekkel ellentétben – a tulajdonviszonyok és az igazgatási rendszer részbeni megőrzésével is bizonyos kontinuitást képviselnek a hagyo­mányos polgári berendezkedésekkel, ennek köszönhetően nagyobb zökkenő nélkül képesek újra beilleszkedni a nyuga­ti társadalmak közé.

Egy másik hasonlóan magvas megállapítás szerint a totalita­rizmusok mindenkori típusjegye a szinte már intézményesült kor­rupció, a balkáni és keleti despotizmusok baksis-rendszere. Aki valamelyest is ismeri a szocializmusok és a fasizmusok történe­tét, tisztában lehet azzal, hogy mindkét rendszerben, de különö­sen a létező szocializmusokban hányszor és miféle módon igye­keztek elejét venni a funkcionáriusok harácsolásának. A közjavak magáncélra való felhasználását fasizmusban is, szocializmusban is sikkasztásnak, korrupciónak hívják. A korrupció nemcsak fasiz­mus és szocializmus, hanem általában a diktatúrák szokásos ve­lejárója, de a demokrácia sem nyújt teljes védelmet ellene. A szovjet típusú rendszer egyik érdekessége éppen az, hogy a po­litikai elit kezén nem halmozódnak fel olyan mesés magánvagyo­nok, amelyekre egyébként a közjavak pazarl(ód)ásából következ­tetni lehetne. A reálszocializmus nem a funkcionáriusok harácsolásába rokkan bele, hanem a nem piac-racionális gazdálkodási rendszerbe. Abba, hogy a tőkejavakat erőszakosan fogyasztói ja­vakká alakítja, valamint a meg nem termelt javakat igyekszik új­raelosztani. (Owen is ebbe bukott bele a maga korában.) Rövi­den: szűkített újratermelés folyik. Ez sem atavizmus. Az ókori Ke­let nagycivilizációinak emlegetése e tekintetben teljesen hamis analógia. Ezek jellemzője az egyszerű, pontosabban az igen las­san bővülő újratermelés. Szélsőséges esetektől és periódusoktól eltekintve e birodalmak adminisztrációja a helyi hatalmasságok­kal karöltve, de némelykor ezek ellenében is, féltékenyen őrkö­dött azon, hogy az „istenadta nép" illendően részesüljön az általa megtermelt javakból. E patriarchálisán szervezett és gondolkodó rendszerekben jelen volt a társadalmi szerződés egy ősváltozata (ezt őrizte a kollektív emlékezet is), amely feltételezte a hatalma­sok felelősségét alávetettjeikkel szemben. (Valahogy úgy, ahogy az érett középkor hűbér- ill. földesurát számos kötelezettség ter­helte hűbéreseivel ill. jobbágyaival szemben.)

Az előző bekezdésben mondottakat logikusan végiggondolva kitűnik, mennyire elhibázott az az álláspont, amely, ismét csak az ókeleti birodalmakra utalva, úgy véli, a fasiszta és bolsevista rendszerekben egyaránt relativizálódnak a tulajdonviszonyok. A fasiszta rendszerekben mind elvben, mind gyakorlatban fennma­radnak a magántulajdonon nyugvó viszonyok. Az egyes fasiszta rendszerek különböznek atekintetben, milyen mértékben befolyá­solják a tulajdon feletti rendelkezést és a piacgazdaság működését. De egyetlen fasiszta rendszer sem tesz kísérletet ezek megszüntetésére, sőt, a tulajdonos-pozíciókat éppen hogy megtámogatja. Saját társadalmi bázisát pedig úgy igyekszik megszilárdítani, hogy eddig tulajdonnal nem rendelkező híveit va­lódi tulajdonossá teszi. A létező szocializmusok alaptendenciája ezzel éppen ellentétes. Míg a fasizmusok esetében a rablott ja­vak, félig-meddig intézményesített csatornákon, egykettőre a „régi harcosok", kisebb és nagyobb potentátok magántulajdonát gya­rapították, addig a szocialista rendszerek vezető funkcionáriusai általában nem tesznek szert olyan magánvagyonra, amely meg­haladná az európai mértékkel mért tisztes jólét, esetleg a szerény fényűzés határait. A közjavak elbirtoklása csak a rendszerek ké­sei, dezintegrációs szakaszában válik tömegessé és tünet­szerűvé. (Tanulságos lenne megvizsgálni e tekintetben a magyar­országi rendszerváltást megelőző és követő egy-két esztendő tendenciáit.) Tulajdonnal bírni és azzal rendelkezni, az tudva­lévőleg két különböző dolog. A demokráciák – különösen a szociális gazdaságok – jogrendszere is korlátozza bizonyos ese­tekben és bizonyos mértékben a tulajdonosi jogok gyakorlását (vö. a németországi bérháztulajdonosok esetében). A modern polgári berendezkedésekben szintén relativizálódik a tőkés tulaj­don mint ilyen, mert egyrészt nagy tömegek és eredetileg piac­idegen szervezetek lesznek formailag (sokszor csak szimbolikus értelemben) tőketulajdonossá, így a tőke anonimmá válik; más­részt egyre inkább elválik egymástól a tőke tulajdonlása és a fö­lötte való rendelkezés. A szocialista rendszerekben, ha részben más okokból és más következményekkel is, hasonló folyamat zajlik le. Itt a tőke állami tulajdonba kerül. A tulajdonból adódó jo­gokat az állam gyakorolja. Az államot kizárólagos Igénnyel meg­szállva tartja egy hatalmi elit. Ezért úgy tűnik, mintha ez az elit volna a tulajdonos. Ez azonban csak látszat, formailag, jogi érte­lemben nem igaz. Az elit a tőkejavak feletti rendelkezést átengedi a vele kényszerűen összefonódott bürokrata-technokrata réteg­nek. A probléma lényege azonban nem a tulajdonlás – rendelke­zés viszonylatban rejlik, hanem abban, hogy a tőkejavak összessége a fasizmusok esetében továbbra is tőkeként műkö­dik, a reálszocializmusokban pedig nem. Ez persze ismét nem atavizmus, hanem egy utópikus társadalomkísérlet része, amely megpróbálta átugrani saját árnyékát.

Teljesen légből kapottnak tűnik az az állítás is, miszerint a to­talitarizmus, a szovjet és a náci rendszer megakasztja a gazda­sági fejlődést, és 19. századi gazdaságszerkezetet eredményez. Érthetetlen, mitől volna egy ultramonopolista gazdaság 19. szá­zadi. Igaz, hogy mindkét gazdaságot – természetesen merőben eltérő okokból – a nehézipartúlsúlya jellemzi. Németország gaz­dasága a túlkapitalizáltságtól szenved, tőkefeleslegét a totális há­borúra való felkészülésre fordítja. Szovjetoroszországot a tőke, az ipar, az infrastruktúra hiánya nyomasztja, 20. századi gazdasági kör­nyezetben 19. századi feladatokat kellene megoldania. Gazdasága egyebek között azért is megy tönkre, mert egyidőben akar eleget tenni a rapid tőkefelhalmozást követelő modernizációkényszernek és saját szociális ideológiájából adódó követelményeknek. Gazda­ságának szerkezete a nyugat-európai piacgazdaság mércéjével mérve tényleg elmaradott, torz és irracionális, de nem 19. századi.

A valódi kérdés persze nem ez, hanem az, hogy a totalitárius rendszereknek sikerült-e véghezvinniük vagy elindítaniuk a társa­dalom valamely területén a modernizációt. E tekintetben mind a fasizmusokat, mind a szocializmusokat illetően hosszú ideje fo­lyik a vita.¹³ Hogy a szocialista rendszerek a kelet-európai társa­dalmak relatív fejlettségét visszavetették, megőrizték vagy növel­ték-e, ma még, történelmi távlat híján, aligha megítélhető. Ma a legtöbb becslés visszaeséssel számol, ez azonban egzakt mó­don nem igazolható. Ellentmond ennek, hogy a szovjet rendszert a nyugati szakirodalom is egészen a 80-as évek elejéig szinte egyöntetűen modernizációs diktatúraként fogta fel. Itt nem kívá­nunk állást foglalni ebben a vitában. Megítélésünk szerint a volt Szovjetunióban 1917-től máig részleges – szociális és életformabeli – modernizáció zajlott le.¹⁴ Eközben azonban a szovjetizált közép-kelet-európai társadalmak fejlődése legalábbis megre­kedt.

A tulajdoni és társadalmi viszonyok tekintetében az ázsiai nagybirodalmak valóban kínálnak analógiákat a szovjet rendszer bürokratikus szakaszához. Bizonyos fajta látens kontinuitást sem zárhatunk ki. Hogy a szovjet államban visszaköszönnek a cári Oroszországból, sőt még régebbről, a tatár uralom idejéből ismert mozzanatok, az csak azt bizonyítja, hogy a történelmet nem lehet kiradírozni a társadalmak mindenkori jelenéből. A ma a moder­nizáció modelljeiként elfogadott nyugati társadalmakban garma­dával lelhetünk archaikusabbnál archaikusabb mozzanatokat. (Elég, ha az Egyesült Királyságra gondolunk, ahol például még nem is olyan régen egy bankigazgatói kinevezés előfeltétele az volt, hogy a jelölt történész diplomát szerzett Oxfordban.) A fasiz­musok esetében legfeljebb az európai középkor kínál analógiá­kat. De jó lesz vigyázni az analógiákkal. Túlértékelésük – egyfajta bornírt struktúrfunkcionalizmus – már sokszor tévútra vitte a meg­értő gondolkodást. Ha találunk is analógiákat a közelebbi vagy tá­volabbi múltból, az még nem bizonyít semmiféle történelmi reg­ressziót. Tévedés volna azt gondolni, hogy alakra hasonló struk­túrák feltétlenül azonos funkciót töltenek be merőben különböző társadalmi rendszerek esetében.

Megszívlelendő tanulság ez azok számára, akik úgy vélik, hogy az állatvilágból hozott horda-szellem – egyesek szent ha­ragjukban csorda-szellemet emlegetnek – reinkarnálódik a fajel­méletben és a totalitárius pártok mítoszaiban.¹⁵ A nemzeti-szo­cialista fajelméletnek valójában semmi köze sincs a hordához, sokkal inkább a 19. századi hatalmi egyensúly megbomlásához, a nacionalista, imperialista ideológiákhoz, a kontinentális Európa nyugati végétől a keleti sarkáig virágzó kulturális antiszemitiz­mushoz, a nemzettudatok labilitásához, valamint ahhoz a súlyos értékválsághoz, amely szétporlasztotta a társadalmi lét szellemi tartóoszlopait. Közvetlen köze viszont a wilhelminus Németor­szág háborús vereségéhez van. Mítoszokat másfelől sem a mar­xizmusban, sem annak leninista változatában nem találunk. A szovjet típusú rendszerek elitje posztulálja ugyan a párt vezető szerepét, de ez nem egyéb, mint egy politikai uralom történetfilo­zófiai racionalizmussal megalapozott axiómája. A mítoszképzés a fasizmusok, különösen a nácizmus sajátossága. Ideológiáik összehasonlításával tettenérhető a fasiszta és forradalmi szocialista gondolat döntő különbsége: míg az egyik irracio­nális-partikuláris utópia, addig a másik racionális-univerzális-emancipatórikus utópia. Az elit legitimációja felől nézve: a nácizmus tisztán antidemokratikus, a bolsevizmus ellen­ben gyökerében tisztán demokratikus célképzetekkel és legi­timációkkal rendelkezik. (Az olasz fasizmus e tekintetben átme­net a kettő között.) A náci elit legitimációja egy zárt közösség pa­razitizmushoz való jogát deklarálja. A bolsevik elit mindenfajta szociális élősdiség megszüntetéséből meríti önigazolását. Hogy a szovjet rendszer alapelvei a gyakorlatban visszájukra fordul­nak, még messze nem jelenti azt, hogy fasizmus, nemzeti-szocia­lizmus és szocializmus közös vonásai nem csupán formai jel­legűek.

Ahogy a totalitarizmus-kánon nem differenciálja a fasizmus fo­galmát, ugyanúgy nem differenciálja a szocializmus-fogalmat sem. így közvetve azt állítja, hogy mindenféle szocializmus lénye­gi azonosságot mutat a nemzeti-szocializmussal. Itt a konzervatív liberális közgazdák – Mises, Hayek, Röpke – gondolata köszön vissza. Emlékeztetőül: náluk az általánosítás alapja kizárólag az állami tervezésen nyugvó gazdasági rendszer vagyis szemükben minden államilag vezérelt, tervszerű gazdaság szocializmus. A tervgazdaság kizárólag ökonómiai szempontú kritikájából kiindu­ló, a fasizmusokat és a szocializmusokat azonosító álláspontjukat a későbbiekben részben maguk finomították, részben revideál­ták, ezért az ma már semmiképpen sem tekinthető mérték­adónak.¹⁶ A fogalmi tisztázatlanság egyébként egymagában is kitűnő táptalaja a téves vagy szándékoltan hamis általánosítások­nak. Végzetesen összekeveredik „szocializmus", „létező szocia­lizmus", „marxizmus", „leninizmus", „bolsevizmus", „sztálinizmus", és akkor a különféle – gyakran anakronisztikus – szóösszetéte­lekről még nem is szóltunk. E fogalmi bizonytalanság tartalmi funkciója, hogy azt sugallja: a sztálinizmus nem egyfajta szo­cializmus, a sztálinizmus „a" szocializmus. Vagyis minden lé­tező vagy elvi szocializmus – legalábbis következményében – szükségszerűen sztálinizmus. Alig hiszem azonban, hogy egyko­ri tekintélyekre való hivatkozás megalapozná mondjuk Sztálin, Kádár és Pozsgay szocializmusának összekeverését. Legalább ugyanekkora különbség választja el Maurrast Mussolinitői, azt meg Hitlertől.¹⁷

Térjünk vissza az a atavizmus-problémához! Fasizmusok és bolsevizmus valóban történelmi atavizmust jelentenek? Az állítás mögött egy ma már meghaladott történetfilozófiai gondolat rejlik. Nevezetesen az, hogy a történelem célbajutó – lineáris, teleolo­gikus – folyamat, amelyben törések ill. visszacsúszások követ­kezhetnek be. Nemigen találnánk ma történészt, aki ezt így ko­molyan venné. Magam is roppantul sajnálom, de úgy tűnik, nem létezik hegeli világszellem, és nincsen üdvtörténet. Az emberi tár­sadalmat aligha tekinthetjük másnak, mint homeosztatikus problémamegoldó rendszemek – illetve ilyenek összességének -, amely a think-try-success/error elve alapján működik.¹⁸ Egy­szerűbben szólva, társadalom és a benne foglalt kisebb rend­szerek, az egyént is beleértve, a mindenkori kihívásokra olyan vá­laszt igyekeznek találni, amely számukra a legkedvezőbb ered­ményt hozza. A helyes megoldás megtalálásához téves megol­dási kísérleteken keresztül vezethet az út. Ilyen téves – zsákutcás – megoldási kísérleteket képviselnek a fasizmusok és a bolseviz­mus is. Miután kimerítették lehetőségeiket, felbomlásuk külső be­avatkozás nélkül is szükségszerűen bekövetkezik. Tehát nem atavizmusok, legfeljebb időleges megrekedések, amelyekre újabb, sikeres vagy ismét sikertelen megoldási kísérletek fognak követ­kezni. Mint utaltunk rá, azok a szerzők – E. Bloch, Sh. Eisenstadt stb. -, akik a fasizmusokkal kapcsolatban felvetették az ataviz­mus gondolatát, azt maguk is inkább képletesen, értékítéletként értették.¹⁹ (Magától értetődik, hogy az atavizmus fogalmát és le­hetőségét az itt vázolt történetfilozófiai sémából nem zárhatjuk ki eleve. Elvben bekövetkezhet olyan történelmi szituáció, amikor a társadalom vagy alrendszerei feladataik megoldásában rég meg­haladott módszerekhez kénytelenek folyamodni. Ez történne egy atomháború vagy egy világméretű természeti katasztrófa esetén. Ez történt időről időre az ókori nagycivilizációk esetében, ha nem tudtak ellenállni a náluknál primitívebb, de valamilyen okból még­iscsak fölényben lévő külső nyomásnak. így köszöntenek be az ún. „sötét korok". Ilyen esetekben jogosan beszélhetünk atavizmusról, mert meghaladott formák és meghaladott tartalmak együttesen jelenhetnek meg újra. Minden társadalmi jelenségnek csak saját társadalmi-történeti kontextusában van értelme. Meg­értéséhez a kialakulás, a szerkezet, a funkció interdiszciplináris eszközökkel történő elemzése nyújthatja a kulcsot. Rendkívüli haszonnal kecsegtet a komplex összehasonlítás módszere is. Azok, akik ma idehaza a totalitarizmus-gondolatból igyekeznek újra politikai ideológiát faragni, nem ezt az utat járják, helyette csak felületi jegyeket általánosítanak. Pedig tudhatnák, hogy az analógiás gondolkodás – bár nem haszontalan – egy tudomány előtti szellemiségnek a jellegzetessége, így a 20. század végén akár atavizmusnak volna nevezhető.)

*

Vizsgáljuk meg: az eddigieket figyelembe véve, rokonítható-e fa­sizmus és bolsevizmus? Bizonyos értelemben igen, hiszen az európai mintájú társadalmak különbségeik ellenére is lénye­gében összefüggő gazdasági-szociális-eszmerendszert al­kotnak. Erinek megfelelően e nagyrégió történései igen szo­ros összefüggésben állnak egymással. A látszólag ellentétes jelentésű mozzanatok mélyrétegeiben közösség lehet, és meg­fordítva. Az aktuális tudományos feladat – egyben aktuális politi­kai feladat is – e bonyolult összefüggésrendszer felmutatása.

Fasizmus és bolsevizmus hasonló mértékben radikális, de ra­dikálisan ellentétes érték- és társadalomutópiák hordozói. Ideoló­giáik születésének hátterében Európa politikai, társadalmi rendjé­nek és értékrendszerének szétzilálódása áll. A fasizmus eszme­isége nagyobbrészt az európai konzervatív hagyomány radi­kális továbbvitele, a bolsevizmus a liberális eszmei hagyo­mányból eredő következtetések radikális továbbgondolása. Eltérő axiómák alapján ez is, az is a – monoteista, de már Isten nélküli – szakrális világrend helyreállítására törekszik. Mindkettő totális világ- és társadalommagyarázatot, ill. abból levezetett társadalommodellt kínál. Kizárólagosságigényük szükségképpen esküdt ellenségekké teszi őket. Ugyanaz, aminek folytán szerve­zeti szinten összeegyeztethetetlenek, az egyének szintjén szim­pátiát kelthet közöttük, és átjárást biztosíthat a két mozgalom kö­zött. Minden, az övékével nem megegyező értékvilágot elvi ellen­ségnek tekintenek, amelynek elpusztítása csak késhet, de nem múlhat. Ugyanez a totalitásigény követeli meg a társadalom min­den tagjától a feltétlen lojalitást. A két utópia transzcendens-me­tafizikus jellegéből érthető meg, miért tekintik önmagukat elkerül­hetetlenül és halaszthatatlanul bekövetkező szükségszerűség­nek. A belőlük következő politikai tett elsősorban a végcélra, az utópia megvalósítására irányul. Idegen tőle a hagyományos poli­tika közvetlen célracionalitása, kompromisszumkészsége, prag­matizmusa és konvencionalitása, ezért tűnhet gyakran meztelen gengszterizmusnak.

A történelmi hátteret a 19. század második felében az egész kontinentális Európát átható, de meg is rázkódtató modernizációs robbanás adja. A gazdaságban és az infrastruk­túrák területén hihetetlen fejlődés és az igényszint hihetetlen megemelkedése következik be. Nincsen olyan társadalmi réteg, amely egészében véve ne profitálna jelentékenyen a fejlődésből. Ez a meredeken felfelé ívelő tendencia és a belőle fakadó vá­rakozások eleve, mind politikai mind szociális értelemben, radikalizmusra hajlamosító tényezőként működtek az euró­pai társadalmakban. A rohamos változások három nagy kérdést tettek fel a társadalmak számára. A nemzeti (és hatalmi) kérdést, a szociális kérdést és a modernizáció kérdését. A kor ideológiá­inak mindhárom kérdéssel számot kellett vetnie. Aszerint külön­böznek, melyik kérdést kívánják a középpontba állítani, ill. hogy a kérdés megoldásában kooperatív vagy radikális agresszív eszkö­zöket javasolnak. Az első világháború nagyon szűken vett lénye­ge: az európai „későnjövök" radikális eszközökkel, a többiek ro­vására igyekeznek megváltoztatni nemzeti-hatalmi státuszukat. A háború előkészületei és szociális következményei erőteljes radikalizálódást indítanak be a szociális rendszer több szintjén is, ugyanakkor újra, fokozott élességgel vetik fel a három korkérdést. Európa nyugati régiójáról általánosságban elmondható, hogy modernizációja lassan, fokozatosan ment végbe, ezért annak fe­szültségei részben kisebbek voltak, részben nem együttesen je­lentkeztek. A nemzeti kérdés megoldottnak tekinthető, a hatalmi kérdés e régió javára dől el. Ezért mind belső szociális feszültsé­geinek, mind külső konfliktusainak megoldásában a kooperatív módszerek kielégítő eredményt ígérnek. A középső európai terü­let mondernizációja – elsősorban Németországé, de Itáliáé is – rövidebb idő alatt, gyorsabban zajlik, görbéje jóval meredekebb. Megtörése súlyosabb traumához, hisztériás radikalizálódáshoz vezet, amelyet az orosz forradalom közvetve gerjeszt. Itália hatal­mi aspirációi nem elégülnek ki. A hagyományos elltek által is támogatott nemzeti radikalizmus, a modernizáció kérdését is felvállalva, a hatalmi kérdést helyezi előtérbe, és megtöri a szociális radikalizmust. Viselkedése – adottságainak megfe­lelően – befelé totalizáló tendenciát mutató autoritarizmus, kifelé korlátozott gyarmati imperializmus. A nácizmus hatalomra jutásá­val lényegében ugyanaz történik Németországban, azzal a kü­lönbséggel, hogy ott korábban sikeresen – sőt, túl sikeresen – megoldódott a modernizáció-probléma. A német eset tehát vegy­tisztán nemzef/-hafa/m/radikalizmus. Totalitarizmusa a kontinen­tális imperializmus szolgálatában áll. A közép-kelet-európai ki­sebb államok hagyományos diktatúrái szintén a szociális radika­lizmust nyomják el. Horizontjukon nemzeti-hatalmi és modern­izációs célok lebegnek. A nemzetközi nagy- és kishatalmi viszo­nyok miatt azonban ezek csak kooperatív módon oldhatók meg. Ugrásra készen vár viszont a nemzeti radikalizmus. A forradalmi Oroszországban győz a szocialista radikalizmus, és kény­szerűen felvállalja a modernizáció feladatát. A nemzeti kérdés részben a birodalmias berendezkedés, részben a nyelvidegen népek fejletlen nemzettudata miatt csak korlátozottan aktuális. A hatalmi kérdést háttérbe szorítja a szociális-modernizációs utó­pia kivitelezése. Ezt szolgálja totalitarizmusa. A fasiszta és a szovjet totalitarizmus tehát eltérő gyökerekből, eltérő okok­ból és eltérő célok érdekében keletkezik. Hasonlóak annyi­ban, hogy funkciójuk a célok eléréséhez szükséges fokozott társadalmi integráció és mobilizáció. Mindkettő utópikus, de eltérő tartalmú politikai praxis. A totalitarizmus tehát nem önálló funkció, hanem csak módszer.

A totalitarizmus jelensége természetesen számos részmozza­natból táplálkozik. Jelen van benne a technokrácia és a bürokrá­cia önabszolutizálásra való hajlama és sok más egyéb. Itt csak a legfontosabb mozzanatot szeretném vázlatosan megragadni. Lé­nyegében az értelmiség válságáról van szó egész Európá­ban.²⁰ Már a századfordulóra széthullik mind a túlvilági, mind az evilági metafizika értékrendszere. Az értékek szélsőséges relativizálódásától csak egy lépés az értéknihilizmus. Ez majd csak az olasz fasizmusban válik bevallottá, jelei azonban már 1914-ben igencsak kézzelfoghatóak. Ezzel megszűnik a hagyományos ér­telmiségi azonosságtudat talaja, lehetetlenné válik a tisztán me­tafizikai praxis, megkérdőjeleződik a kultúra is. (Ilyen összefüg­gésben mondja az egyébként, igen művelt, jó házból való Göring: „Ha azt a szót hallom, kultúra, a pisztolyomhoz kapok".) Az értel­miség szerepvesztetté válik, azt mondhatjuk, szellemi értelem­ben marginalizálódik. Nem marad számára más biztos fogódzó, mint a „tett", az érték nélküli aktivizmus, amelyet „vak radikaliz­musnak" nevezhetnénk. Ez azonban vállalhatatlan. A tetthez eszmét kellett találni, mégpedig olyat, amely helyreállítja a metafizikai világrendet Ez csak az értékrelativizmus mögött meghúzódó értékpluralizmus totális tagadásával történhe­tett. Erre két irányzat mutatkozott alkalmasnak. A marxista és a nacionalista hagyomány. Mindkettőben megtestesült egyfajta ra­dikalizmus, mindkettő posztulált egyfajta léttörvényt, és mindkettő nagy tömegeket mozgósított. A köréjük szervezett totalitárius eszmerendszerek a fasizmus és a bolsevizmus.

Az értelmiség szellemi radikalizmusát csak fokozta, hogy az első világháború végén és azt követően jelentős számú értelmi­ségi szociális szempontból is marginalizálódik. Köszönhető ez részben az értelmiségiek túltermelésének annak hogy a veszte­sek elcsatolt területeiről az értelmiség tömegesen az anyaorszá­gokba áramlik, valamint annak is, hogy a politikai-társadalmi földrengések egyébként nem az értelmiséghez sorolható csoportokban is értelmiségi attitűdöket keltenek életre. A megszerveződött elitek radikalizmusa talál szövetségest és anyagot a tömegek elégedetlenségében. Ezek az elitek elin­dulnak a hatalom felé, miközben egymás és a hatalom birtokosai ellen is küzdenek. A harc eredménye a mindenkori politikai szo­ciális környezet erőviszonyaitól, érdekeitől és szükségleteitől függ. A fasiszta vagy bolsevik elit viselkedését a hatalom birtoká­ban mindezek, de főként saját célrendszere határozza meg. Te­hát igaz ugyan, hogy bolsevizmus és fasizmus némely tekintet­ben hasonló szociális anyagból építkezik, mégsem „jegyesek", hanem formai hasonlóságaik ellenére is lényegileg különbözőek, sőt ellentétesek.

A fenti – sokban leegyszerűsített és sematikus – elemzéssel bizonyítani igyekeztem, hogy: 1) A politikai totalitarizmus-elmélet következtetései hamisak, prekoncepción nyugszanak. 2) A tota­litarizmus-elmélet politikai célokat követve visszájára fordítja a fo­galmak hierarchiáját. A helyes kiindulás: a fasizmusnak és a bolsevizmusnak eleme a totalitarizmus, nem pedig a totalita­rizmusnak a bolsevizmus és a fasizmus. Vagyis a fasizmus-el­mélet és a bolsevizmus-elmélet alárendelt része a totalitarizmus­kutatás, és nem megfordítva. (A fasizmus és bolsevizmus kutatói a totalitariánus-elméletet döntően eddig is alárendelten kezel­ték.)²¹ 3) A totalitarizmus mint jelenség kutatása, a róla való tu­dományos vita továbbra is időszerű. Ezért a totalitarizmus elmé­letét nem egészében elvetni, hanem újragondolni kell. Meg kell tisztítani ideologikus tartalmaitól. El kell vetni viszont minden olyan kísérletet, amely az 50-es és 60-as évek politikai (értsd: azonosító) totalitarizmus-elméletét akarja feleleveníteni és a napi politikában kamatoztatni.

*

A 70-es évek utolsó harmadától egészen a közelmúltig ezirányban látszott haladni a fejlődés. A totalitarizmus-elméletek „politi­kai" változata eredetileg a hagyományos konzervativizmus és li­beralizmus ideológiai önvédelme volt, először jobb- majd baloldali ellenlábasaival szemben. Azt igyekezett bizonyítani, hogy a két világháború között keletkezett fasiszta ill. kommunista diktatúrák visszafejlődést eredményeznek a 19. század végi európai libera­lizmus gazdasági és politikai vívmányaihoz képest Ugyancsak a politikái fegyver szerepét játszotta a totalitarizmus-elmélet a kon­zervatív és liberális gondolat konkurenciaharcában. A konzerva­tívok 1789 eszméire és forradalmi hagyományára, a Jakobinizmusra mutogatva a liberálisokat tették meg a totalitariz­musok, különösen a bolsevizmus nemzőatyjának. A liberáli­sok ezzel szemben a konzervatív hagyományt és a filofasiszta konzervatív politikusokat vádolták a fasizmusokkal bekö­vetkező társadalmi „üzemi balesetek" miatt. A liberálisok a társadalom patologikus elváltozásáról, a konzervatívok a szeku­larizációban gyökerező morális eltévelyedésről értekeztek.²²

A második világháborút követő hidegháborús légkörben fokozatosan háttérbe szorultak a liberálisok és konzervatí­vok minapi ellentétel. Ennek megfelelően egybeolvadnak a li­berális és a konzervatív totalitarizmuskritika mozzanatai. A totalitarizmus-elmélet ekkor nyeri el klasszikus formáját.²³ Ural­kodó politológiai irányzatként most már a Nyugat egységes szembeállását fejezte ki a szovjet típusú rendszerekkel szemben. Eszmei támaszt nyújt a tőkés piacgazdaság belső és nemzetközi rekonstrukciójához, az európai integráció első lépéseihez, a Truman-doktrína érvényesítéséhez, valamint a baloldallal szimpati­záló értelmiség diszkreditálásához és a hatalomból való kiszorí­tásához. A korábban fasiszta berendezkedésű vesztes államok előszeretettel fordultak a totalitarizmus-elmélet felé, mivel alkal­mas volt arra, hogy a szovjet rendszerrel való összehasonlítás ré­vén tompítsa, de legalábbis relativizálja saját félmúltjuk sötét szí­neit. Alkalmasnak tűnt arra is, hogy a fasizmussal vagy nácizmus­sal való kollaborációt az antibolsevizmussal lehessen magyaráz­ni, és a patriotizmus tévelygésévé szépíteni.²⁴ Számosan azzal érveltek, hogy a fasizmus, mint a bolsevizmussal szembeni pol­gári önvédelem, kényszerből lesz totalitárius, mivel az ellenség fegyvereit kényszerül alkalmazni a harcban.²⁵ Innen már csak egy verébugrásnyit jelentett (volna) átcsúszni a nácizmus (ön)igazolásába és kimondani: a fasizmus általában, de különö­sen a nemzeti-szocializmus, a Nyugat védőbástyája volt a keleti barbarizmussal szemben, a Szovjetunió elleni támadás pedig preventív háború. A kérdés körül kirobbant politikai vihar a nyu­gati tudóstársadalom nem egy tekintélyes, vastagtörzsű „fáját" is kettéroppanással fenyegette.²⁶

A nyugati társadalmak konszolidációjával, az átlagpolgár anyagi és morális biztonságérzetének megnövekedésével csök­kent a veszélyeztetettségre apelláló, mesterséges politikai iden­titásképzés hatékonysága. A hidegháború enyhültével, a szovjet rendszer fellazulásával, vagyis a politikai motívumok gyengülésé­vel a totalitarizmus-gondolat egyre inkább veszített jelentősé­géből. Lényeges szerepet játszott ebben a folyamatban a hangját újra hallatni képes baloldali értelmiség kíméletlen ideológiakritiká­ja.²⁷ Mindennek köszönhetően a 70-es évek végére a totalitariz­mus-elmélet – bár számos részeredménnyel gazdagította a kuta­tást – gyakorlatilag felbomlik. A fasizmus- és kommunizmus-ku­tatás önálló részdiszciplinaként fejlődik tovább. A totalitarizmus­probléma pedig a politikából visszakerül oda, ahova való, a tár­sadalomtudósok íróasztalára.²⁸

*

Az „azonosító" totalitarizmus-elmélet felmelegítése a mai magyar publicisztikában szintén politikai célokat szolgál. A rendszerváltás békés, egyezményes formája az új politikai rendszert elég súlyos legitimációs hiányokkal terhelte meg. A hatalomváltásra olyan időszakban került sor, amikor a pártállami rendszer még nem me­rítette ki összes tartalékait. A hatalom átengedésével még bizo­nyos erkölcsi nyereséget is elkönyvelhetett, miközben nem ered­ménytelenül és nem is egészen alaptalanul keltette azt a látsza­tot, hogy a „kerekasztalnál" üldögélő exkluzív értelmiségi klub csupán a hatalomra ácsingózik, és nincs sem megfelelő gyökér­zete a társadalomban, sem kivihető koncepciója. Alátámasztotta ezt a látszatot, hogy az ellenzéki csoportosulások olyan eszmei vonulatok mentén szerveződtek, amelyek tartalma a politikai te­kintetben iskolázatlan többség számára mind a mai napig rejtély maradt. Az sem javította az új politikai szervezetek reputációját, hogy prominenseik többsége azért a régi rendszerben is volt „va­laki", de semmi esetre sem az egyik börtönből a másikba vándor­ló vérbeli ellenálló. E távolról sem teljes felsorolás legfontosabb eleme azonban az, hogy a kormányzat kényszerűen restriktív gazdaságpolitikája, a népesség anyagi helyzetének romlása az új rendszerbe fektetett bizalmi tőke rohamos erózióját vonja ma­ga után. Más ideológiai elemekkel együtt ezek kompenzálására is szolgál a kis hazai totalitarizmus-elmélet.

Segítségével a kormánypártok diszkriminálni igyekeznek a parlamenti baloldalt. Ez egyben a liberálisok elszigetelésére is szolgál, mivel meg szeretnék gátolni egy valódi súllyal bíró balkö­zép ellenzéki tömörülés kialakulását. Ez annál is sürgetőbbnek tetszhet, mivel hosszabb távon nem zárható ki a liberális pártok közeledése a szakismeretekkel továbbra is jól vértezett szocia­lista baloldal felé, amely egyre otthonosabban mozog „eredeti", ellenzéki-érdekvédő szerepében. E baloldallal szembeni aver­ziókeltés egyik célja megakadályozni, hogy az szervező erőként eredményesen léphessen fel az előző rendszer által adományo­zott, de a gazdaság mai teljesítőképességével arányban nem álló szociális jogok és juttatások visszavételével szemben. Egy balol­dali fordulat (értsd: diktatúra) veszélyének felemlegetésével a jobbközép a társadalom demokratikus „ösztöneit" igyekszik moz­gósítani saját pozíciói védelmében. Egy igen régi és jólbevált po­litikai trükkel van itt dolgunk, amely a felgyülemlett indulatokat egy már gyakorlatilag legyőzött, vagy egyáltalán nem is létező ellen­ségre tereli. Fasizmus és szocializmus összemosásával viszont igyekszik semlegesíteni az ancien régime jóléti politikája iránti nosztalgiákat, és elterelni a figyelmet és kritikát a rendszerváltás fiaskóiról. Eközben két állítást kombinál. Az egyik szerint a létező szocializmus kádári formája is totalitarizmus volt. A másik szerint a rendszerváltást a régi rendszer megmaradt vagy visszaszivár­gott emberei akadályozzák. Az első állítás teljesen hamis, cáfo­latával foglalkozni is fölösleges. A szakirodalom szinte teljesen egyetért abban, hogy a kádári rendszer a megtorlások múltával a külpolitikai determinánsok adta szűk mozgástérben lavírozó, kon­szenzuskereső autoritarizmus volt, amely az összes kelet-euró­pai megbízásos diktatúra közül a legnagyobb szabad mozgáste­ret biztosította az egyén számára. A második állítás pedig, azon túl, hogy egyén és rendszerviszonyában megfordítja az ok-oko­zat sorrendjét, perszonalizálja a nehézségeket. Ezzel alkalmas légkört teremt ahhoz a „tisztogató" káderpolitikához, amely a kor­mánnyal szembeni lojalitást a szakmai felkészültség és szemé­lyes flexibilitás elé látszik helyezni. Az MDF vezette koalíció szemmel láthatóan nevelési rendszernek fogja fel önmagát, amely arra hivatott, hogy a nemzetet el- vagy visszavezesse a „helyes" útra. A mai jobboldal pártjaiban számosan akadnak, akik – mintegy kádári mintára – az egész társadalmat, de különösen az értelmiséget és a munkásságot meg szeretnék büntetni az 56 utáni konszolidációban való „kollaborálásért". Ehhez a nemzetpe­dagógiai elhivatottsághoz azonban egy eltévelyedett, balútra té­vedt, bűntudatos nemzet képzete szükséges. Kapóra jön ehhez is a totalitarizmuselmélet sematizmusa, csakúgy, mint egyes, a hatalom sáncain kívül maradt szélsőjobbos politikai csoportok ér­dekharcához. Sorolhatnánk bőven, hogy még mi mindenhez.

De osztja-e vajon a nemzet azt a bűntudatot, amelyet bele akarnak plántálni? Vajon sokan vannak-e, akik hajlandóak ismét ideológiáknak engedelmeskedni? Vajon elhisszük-e, hogy mi nem vagyunk Európában? Vajon a rendszerváltás azt jelenti-e, hogy a nyugat-európai konzervativizmus és liberalizmus tévútjait is végig kell csinálnunk? Vajon szükségszerű-e, hogy az állam­szocializmus zsákutcája után most a jobboldaliság zsákutcájába is besétáljunk? Hisszük-e, ha mondják, hogy az ökör is tehén?²⁹

Jegyzetek

1 A totalitarizmus-elmélet történetéhez lásd: B. Seidel -S. Jenkner (hrsg): Wege der Totalitarismusforschung. Darmstadt. 1974.; M. Greiffenhagen – R.Kühnl – J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.; W. Schlangen: Totalitarismus-Theorie; Entwicklung und Probleme, Stuttgart 1976. Póczik Sz.: Fejezetek a fasizmusértelmezések történetéből (befejezés előtt álló kézirat).

2 Tallár R: Sztálinizmus és reszakralizáció, in: Valóság, 32. éf. 2. sz. 1989/2. pp.32-51.; Horváth – Szakolczai: A párt különös hatalma., in: Va­lóság, 32. éf. 1989/10. pp. 26-37; Becskeházy: Avilágképpé kövült ráció…; uo. 1989/8. pp. 52-61.

3 A számos megnyilatkozás közül kiemelném Gazdag László: Sztá­linizmus és fasizmus jegyesek c. cikkét (Magyar Nemzet 1991. aug. 24.), amely állatorvosi lóként példázza a totalitarizmus-tézis minden gyengéjét. Kónya Imre a Népszabadság húsvéti számában, a vele készült riportban minősíti egylényegűnek a fasizmust a bolsevizmussal.

4 A kérdést már a kortársi értelmezők is felvetették Az újabb kutatás­ból vö: Ormos Mária: Nácizmus – Fasizmus. Budapest 1987.10. ff.; E. Nolte: Der Faschismus in seiner Epoche. München 1963. pp. 32-42.

5 Vö. H. Mommsen: Zur Verschrankung traditioneller und faschistischer Führungsgruppen in Deutschland… In: W. Schieder (Hrsg): Faschis­mus als soziale Bewegung, Deutschland und Italien im Vergleich. Ham­burg 1976. pp. 1571, 167. A. Schweitzer. Big Business in the Third Reich; Bloomington 1964. pp. 133. ff. vö. C. Zetkin: Der Kampf gegen den Fa­schismus…; in: E. Nolte: Theorien… pp. 88-111., P. Togliatti: Zur Frage des Faschismus (1928), in: vö: Reden und Schriften, Frankfurt a.M. 1967. pp. 22-42.; L. Salvatorelli: Nationarfascismo, Torino, 1923.

6 Lásd a fentiekben említett szakirodalom zömét.

7 A tézis egyik legelső képviselője: Ortega y Gasset: A tömegek for­radalma. Budapest é. n., vö. még H. Arendt: Elemente totaler Herrschaft; Frankfurt a M. 1958.pp. 68-75.

8 J. C. Fest: Das Gesicht des Dritten Reiches; München 1963.

9 H. Arendt: Eichmann in Jerusalem. New York 1963.

10 Gazdag: idézett cikk

11 Vö. pl.: R. Koehl: Feudal Aspects of National Socialism. In: The American Political Science Review 1960. December, pp. 921-933.

12 Gazdag. uo.

13 Amodernizációelméletifasizmusvitáhozvö: H. Matzerath-H. Volkmann: Modernisierungstheorie und Nationalsozialismus. In: Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft3. Göttingen 1977.; Póczik Sz.: Modernizá­cióelmélet és fasizmusértelmezés. In: Társadalmi Szemle, XLV. éf. 1990. 8-9. sz. pp. 32-43.

14 Vő. D. Rüschemeyer: Partielle Modernisierung, in: W. Tapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. pp. 382-395. ós D. Ler-ner: Die Modernisierung des Lebensstils: eine Theorie. Uo: pp. 362-381.

15 Gazdag: i. m.

16 Vö: F. Jelűnek: Die Krise des Bürgers. Zürich 1935.; L. Mises: Die Ursachen der Wirtschaftskrise. Tübingen 1931. Uó: Omnipotent Governe-ment, New Haven 1944.; F. A. v. Hayek: The Road to Serfdom, London 1944.; Röpke: Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart. Zürich 1944.

17 Vö. E. Nolte: i. m.

18 A társadalom rendszerelméleti felfogásáról szóló könyvtárnyi iro­dalomból lásd: W. Zapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. P. Flóra: Modernisierungsforschung, Opladen 1974. magyarul: Pó­czik Sz.: Módszerek és elméletek a modernizációkutatásban (Kézirat) 1989. (MTATMB-Archivum).

19 E. Bloch: Erbschaft diesor Zeit, Frankfurt a M. 1962., Sh. Eiserv stadt: Breakdowns of Modernisation. In: Economic Development and Cultural Change, XII. No. 4. July 1964.349. ff.

20 Vö. K. Mannheim: Ideológia und Utopie, Frankfurt a. m. 1952.

21 Vö. R. De Felice: Die Deutungen des Faschizmus. Göttrigen1960,

22 Vő. de Felice: I. m. 80. ff.

23 Vö. C. J. Friedrich-Z. K. Brzezinsld: Totalitarian dictatorship and autocrathy. Cambridge 1956.; H. Arendt: The origins of totalitaism. New York 1951.

24 Ez a magyarázat a fasizmusok számos társutasa esetében meg is állja a helyét, de a rendszer egészét se nem magyarázza, se nem menti.

25 Nolte: I. m.

26 Vö. a német történészvita anyagát Összefoglalja: H. Senff: Kein Abschied von Hitler. Ein Blick hinter die Fassaden des Historikerstrikes, Hamburg 1990.

27 Vö. M. Greiffenhager-R. Kühnl-J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.

28 E folyamat záróakkordja az utolsó totalitarizmuskonferencia Tota­litarismus und Faschismus. Eine wissentschaftliche und politische Begriffskontroverse. Kollokvium im Institut für Zeitgeschichte 24. 11. 1978. München-Wien 1980.

29 Vö. a pesti viccel: Pistike: Nézze, tanító bácsi, milyen szép ökrök! Tanító: Azok nem ökrök, Pistikém, hanem bikák… Pistike: Az mindegy, ta­nító bácsi, ökör vagy bika, az mindegyformán tehén.

Az állami beavatkozással kapcsolatos viták – a politikacsinálók műhelye­iben s esetenként a szakirodalomban is – a „több" vagy „kevesebb" kor­mányzat, az „erős" vagy „gyenge" állam, a „kicsi" vagy „nagy" állami ap­parátus körül zajlanak. Az összevetés viszonyítási alapjai azonban eleve bizonytalanok, a lehetséges meghatározások intuitívek, és a szóbajöhető meghatározások nagymértékben kultúrához, nemzeti politikai hagyomá­nyokhoz kötöttek.

Az „erős" állam fogalma leggyakrabban az állam autonómiájával kap­csolódik össze. Egyes meghatározásokban az „autonómia" az állam „ere­jével", „hatalmával" lesz egyenértékű. Eszerint az erős állam (az autonóm állam!) működésének tervezésénél képes a társadalomban megfogalma­zódó különböző igények, programok lényegi figyelmen kívül hagyására. Annál „erősebbnek" fog tűnni az (állam)hatalom, minél nagyobbak az e programok mögötti erők és minél hatásosabban tud ezekkel szemben az állam ellenállást tanúsítani (vagyis nem ezek, hanem a saját prioritásait megvalósítani). E kulcsot követve vizsgálják az államot a neomarxista szövegek is. Itt az állam „viszonylag autonóm", ha – adott kérdések kap­csán – le tudja küzdeni a civil társadalmat domináló tőkés csoportok elle­nállását. Vagy, másként fogalmazva: az autonóm állam felülkerekedik bármilyen gazdaságilag vagy társadalmilag meghatározó osztállyal kiala­kuló érdekkonfliktusban (Skocpol, 1985, 4).

A Kádár-korszak értelmezésében és értékelésében meghatározó annak (párt)állami jellege. Le­bontásában is kulcsszerepe volt azoknak a törekvéseknek, amelyek az állam túlsúlyos szere­pében találták meg a negatív hatások, a működési zavarok, a (tovább)fejlődésképtelenség legfőbb okait. De miként bárhol Közép-Kelet-Európában, az államszocializmusok utáni kor­szakban is központi kérdés marad a „mire való az állam" kérdése, hiszen ezen országok gaz­daságét, társadalmi szervezetét még sokáig éppen az állami szerepvállalásnak a nyugatitól el­térő mértéke is jellemzi, mint ahogy meghatározó volt ez abban is, hogy e régióban – a tör­ténelmi előzmények kényszerítő hatása folytán is – államszocializmusok jöttek létre. Így a Kádár-korszak fennállásának, elő- és utóéletének kérdésében is központi fontosságú az állam szerepének vizsgálata, melyhez, úgy véljük, igen jó segítséget nyújthatnak többek között az itt olvasható tanulmány elméleti-fogalmi eszközei is.

Ugyancsak termékenyek lehetnek a szerzőnek azok a gondolatai, amelyek a centrum-pe­rifériaelméleteket, ill. a modernizáció és a függés ezzel kapcsolatos elméleteit próbáljak rend­szerbe foglalni, felvázolva ezzel a Magyarország közelmúltjában és jövőjében egyaránt meg­határozó alternatívák természetét is, s egyúttal közvetve reflektálva is az Eszméiéi korábbi számaiban közölt világrendszer-elméleti tanulmányokra is, elhelyezve azokat a kérdés igen összetett, a világrendszer-működés mind több elemére figyelő irodalom egyre terebélyesedő erdejében. (A szerk.)

Másrészt ugyanakkor semmi okunk azt hinni, hogy azok az államok – amelyekben az államot ellenőrző politikai csoport ugyan saját prioritásait követi, de azok nagyobbrészt egybevágóak a társadalom meghatározott érdekcsoportjainak értékeivel, s ezért a domináns csoportnak nem kell el­lenállást leküzdenie – gyenge, vagy korlátozott autonómiájú államok len­nének. S talán kijelenthetjük azt is, hogy az állam társadalmi támogatá­sának formája és mértéke az autonómiától független alapdimenziónak te­kinthető. Ha a társadalmi támogatottságot és az autonómiát tekintjük a két kiinduló paraméternek, és tudjuk (ez empirikus közhely), hogy ezek adott helyzetekben nem egyszerre és nem egyforma intenzitással fe­jeződnek ki, akkor jelenlétük illetve hiányuk kombinációi tipizálhatóvá te­szik az „erős-gyenge" állam dichotómiát is.

Mindezt, bármennyire leegyszerűsítő is, egy kétdimenziós mátrixszal szemléltethetjük:

A kirajzolódó államtípusok nemcsak elméleti osztályozások, hanem jól kezelhető „public choice"modellekben is megjeleníthetőek.

Jelen dolgozatunkban a hiányos társadalmi támogatottságú és ala­csony autonómiaszintű gyenge állammal nem foglalkozunk (bár sok vo­natkozásban, ambícióitól függetlenül pillanatnyilag a magyar állam ilyen­nek tekinthető). Ilyen paraméterek között egy ambiciózus átalakítási prog­rammal színre lépő állami apparátus tartósan amúgy sem működhet. Kö­vetkezésképpen, ha a változások generálásában a köztisztviselői kar az (egyik) döntő pozíciót tartani akarja, bármilyen átfogó akciósor előfeltéte­lévé lesz, hogy a kormányzatnak e modelltől el kell mozdulnia. A függet­len modellnek léteznek tekintélyuralmibb és demokratikusabb válfajai. A modernizáció különböző időszakaiban ez az államtípus – mindkét válto­zatában – jelentős szerephez juthat. Gyakorlatias megfontolásokból vi­szont a továbbiakban alaposabb vizsgálat alá az aktivista és a reagáló modelleket fogjuk venni.

A bemutatott tipológia azonban számos további kérdést is felvet. Mi­ként változnak a társadalmi támogatottság változó mértékétől függően (a demokratikus államrenden belül) az állami prioritások érvényesítési tech­nikái? Milyen államtípusok milyen szituációkban milyen fontosságot tulaj­donítanak annak, hogy milyen mértékű akcióik társadalmi támogatottsá­ga? A társadalmi támogatás változásai hogyan változtatják meg (egyálta­lán, mikor változtatják, s mikor nem) az állami cselekvési programokat? Az állami és társadalmi csoportokban megfogalmazott preferenciák szét­tartó voltából következően az államnak mekkora a hajlama (játéktere) kü­lönböző kulturális környezetekben az eredeti programok módosítására? Elvben széttartó prioritások esetében milyen állami apparátusok marad­nak autonómak, s melyek cselekvési tere szűkül majd össze? Igaz-e, hogy a tekintélyuralmi rendszerekben a „független" modell a leggyakrab­ban előforduló politika-változat? Lehet-e egy demokratikus állam is olyan „erős" (még ha nyilvánvalóan más eszközökkel él is), mint egy tekintélyu­ralmi rendszer?

E kérdések megválaszolására első közelítésben az államot adaptáci­ós mechanizmusain keresztül vizsgáljuk. Az állam legkülönfélébb akciói ugyanis felfoghatók külső vagy belső kihívásokra születő válaszlépések­ként; s így az állam sikeres voltát is mérhetjük az eredményesen feldolgo­zott kihívások hányadával. Az állam által feldolgozott külső és belső ható­tényezők egyenlegéből következően sajátos adaptációs stratégiák is el­különíthetők.

Ugyanakkor, a külső és belső kihívások szerinti felosztás (és az abból levezethető tipológiák, lásd Rosenau, 1988, 38-43) csak egy lehetőség az állami politikák különböző irányokban történő felbontására. Hiszen, míg itt az államról, annak autonómiájáról egyfajta egészként értekezünk, nem felejthetjük el, hogy a legtöbb esetben (s demokratikus államalakula­tokban majdnem mindig) az állami autonómia frakcionált; erősebben raj­zolódik ki egyes területeken, halványabban másokon. Világosabban megfogalmazott érdekei (és ebből következő szakpolitikái) vannak bizo­nyos szférákban, és engedékenyebb más vonatkozásokban. Egyes relá­ciókban erős, másokban pedig gyenge államként viselkedik. Érdekes, bár többnyire még kevéssé kutatott kérdések bukkannak elő a különböző működési filozófiájú államszegmensek határterületein.¹ Az állam autonó­miája nincs az állam egy meghatározott strukturális alkotórészébe beül­tetve. Sőt, épp a fentiekből következően időben is változik. Egyes helyze­tekben határozottan és erős kontúrokkal érvényesül, másokban elpáro­log. Az autonóm állami cselekvés szerkezeti potenciája – a kormányzati elitek összetételével, azok beállítódásainak áthangolódásával, a szerve­zetek átalakulásával és a nemzetközi rendszeren belüli erőátrendeződés­sel összefüggésben – időben is átalakul. Az osztályozási sémák kínálta autonómia-modellek inkább csak meghatározott környezetben vizsgálan­dó lehetőségek.

Végül is az adaptációs stratégiák mögött az állami autonómiát hordo­zó döntéshozó csoportok szubjektivitásának összetevői rajzolódnak ki (a társadalomban megfogalmazódó problémák felismerési készsége az ál­lamapparátusban, a köztisztviselők önképe a mögöttük felsorakoztatható támogatásról, konfrontációs stratégiák az igazgatásétól eltérő prioritások kezelésénél, az apparátus hitei arról, hogy az általuk befolyásolandó terü­leten adott bemeneti (input) lépéseknek milyen hatékonyságú kimenetei támad(hat)nak.

Mindezekből „puha" politika-jellemzők egy csokra rendezhető össze. E puha változók az állam általános strukturális keretei és az egyes konkrét akciók közötti sávban működnek. Néhány ezek közül – képlékenység; az akciók elszigeteltsége, körülhatároltsága; az állami politika rugalmas­sága és sebezhetősége – alapjellemzői egy általános autonómiakon­cepciónak is. A képlékenység és a sebezhetőség negatívan, az elszige­teltség és a rugalmasság pozitívan kapcsolódik az állam autonómiájának kiteljesedéséhez.

A képlékeny államok preferenciáik megfogalmazásánál érzékenyek a megnyilvánuló társadalmi érdekek kifejeződései iránt, és ezek hatására saját programjaikat is hajlamosak módosítani. Szélsőséges esetekben az apparátus egyszerűen teljes egészében magáévá tesz, sajátjaként fogal­maz meg valamilyen, az igazgatási apparátuson kívül megszületeti prog­ramot. Persze a nem (vagy csak minimálisan) képlékeny állam sem ha­nyagolja el teljesen a társadalmi hatásokat. Amíg azonban a képlékeny állam ezeket az impulzusokat értékkörnyezetükkel együtt hasznosítja, és programelemként emeli át saját cselekvési lehetőségei közé, addig a nem- vagy csak kevéssé képlékeny változat ezeket csak információként használja, adatforrásként, nyersanyagként kezeli és hozzárendeli saját értékeihez.

Az állam képlékenységéhez két strukturális változó kötődik; az állami apparátus összefogottságnak mértéke és az állam belső differenciáltsága (Nordlinger, 1987, 373). A keményen összefogott állam(apparátus)ban a köz(szak)igazgatásban dolgozó szakértők pályájának, karrierjének túl­nyomó része az igazgatási szervezeteken belül épül. Az apparátus felső szintjei is nagyobbrészt belülről töltődnek fel. A szolgálati idő hossza fon­tos jutalmazandó értékké válik.

A lazán összefogott szervezetek (egyik) fontos ismérve ezzel szem­ben, hogy a karrierminták ezekben a szervezetekben nyitottabbak. Az ilyen apparátus tagjai ide-oda vándorolnak az igazgatási szféra és a „álla­min" kívüli szférák között.

A képlékenységre hat az állam differenciáltságának foka is. A differen­ciált állam szakértőkre épít, és éppen szervezeti sokrétűségéből követ­kezően bizonyos értelemben „korpuszkulus", felduzzasztott. Az ilyen ne­hézkes, „testes" állam pedig hajlamos saját preferenciáinak felerősítésé­re. A különböző kérdésekkel kapcsolatos szakpolitikák kidolgozására lét­rejövő bizottságok, irodák, munkacsoportok, kiküldött ideiglenes testüle­tek tömegében kialakuló szervezeti rutinok, kapcsolatok, kiharcolt alkupo­zíciók bizonyos mértékig abszolutizálódnak, maguk is befolyásos politika­alakító elemmé válnak.

Az állam elszigeteltségének fog almán azt értjük, hogy milyen mértékű az állam környezetfüggősége. A teljesen elszigetelt (a társadalomtól el­zárt) állam csak egyfajta társadalmi viselkedési módra: a rendpártéra re­agál. A rosszul körülhatárolt államnak ugyanakkor állandóan valamilyen aktív támogatásra (kampányokra, referendumokra, támogató tüntetések­re) van szüksége. Az elszigeteltség különböző változatai nagyobbrészt egy változóval magyarázhatók, ti. azzal, hogy az állam miképpen helyez­kedik el egyfajta kohéziós-dihéziós tengelyen (Nordlinger, 1987,376). Az elszigeteltség és a kohéziófok között kétfajta összefüggés is szem­betűnik. Egy kohezív államban az apparátus tagjai addig a fokig gazdál­kodnak közösen egymás erőforrásaival, ameddig ezáltal növekszik füg­getlenségük az államon kívüli aktorokétól. A megosztott (dihezív) állam­ban a külső aktorok játéktere az állammal szemben olyannyira kedvező, hogy többnyire sikerül megakadályozniuk a tisztviselői karon belüli lehet­séges szövetségek létrejöttét (vagyis ki tudják játszani az apparátus kü­lönböző részeit egymás ellen).

Az állam rugalmasságán itt a sajátjáétól eltérő (esetenként azzal szembehelyezkedő) nézetek, értékek rendszerbe integrálásának képes­ségét értjük. A nagy rugalmasságú állam a vele szemben megfogalmazó­dó ellenállást jól tudja kezelni. Az ilyen állam köztisztviselői felkészültek a társadalom különböző csoportjaiban születő értékpreferenciák átalakítá­sára, módosítására, sajátjaikhoz illesztésére (vagy legalább is azt hiszik, képesek minderre). A rugalmatlan, vagy kis rugalmasságú állam appará­tusa ezt a szerepet képtelen ellátni.

Az elemzett szerkezeti változók – a differenciáltság és a kohézió – jól magyarázzák az államok eltérő rugalmasságát. Az erősen differenciált állam igazgatási szakértői az ellenvélemények közömbösítésénél vagy integrálásánál egy sajátos semleges érvelésmódot használva gyakran a szaktudás különböző típusaira hivatkozva – jó kiinduló helyzetben van­nak.

A dependens állam mozgástere

Az államok és szakpolitikáik nyilvánvalóan másként működnek, más mandátummal rendelkeznek a gazdaság, a politika, tudomány és a technológia fejlesztés nemzetközi központjaiban és másként a peri­fériákon. Miután a továbbiakban technológiapolitikai forgatókönyveink felrajzolásánál ennek a különbségtételnek kiemelt jelentősége lesz, min­denekelőtt jelezni kell saját olvasatunkat a centrum-periféria kérdésről. Nálunk a fogalom mindenekelőtt Wallerstein és követőinek világrendszer (World system-elméletein keresztül honosodott meg. A centrum-periféria kérdés azonban egyrészt nem teljesen új találmány: a klasszikus gazda­ságföldrajz „centrális helyek" elméletétől kezdve Perroux, Hirschman, Deutsch gazdasági és politológiai nagyelméleteiben az 50-es (vagy később a norvég Rokkan-iskola politikai szociológiájában a 60-as) években már számos vonatkozásban előbukkan. Másrészt gondot okoz ezekben az el­méletekben az is, hogy társadalomfejlődési vagy legfeljebb történelemfi­lozófiai kérdésekből – amikor egyes térségek konkrét besorolására vagy legalább is elhelyezésének konkrét értelmezésére kerülhetne sor – érték­probléma lesz. Sokan úgy vélik, ha működési területük, országuk, kultúr­körük ilyen vagy amolyan osztályozásban perifériának minősül, akkor ez a „lepontozó" jelző őket is minősíti, következésképpen a „perifériának" minősítés ki(és megkerülendő. Jelen szövegünk igyekszik a centrum­periféria, dependencia, „alulfejlettség" szavak minden érzelmi színezetét elkerülni.

A központokat és a perifériát három dimenzió mentén különíthetjük el; eltérő szerkezeti jellemzőik vannak, eltérő javak kerülnek cserére a köz­pontok és a periféria között. Végül, különbözni fognak közöttük az interak­ciós minták is.

Mindezzel együtt, a vonatkozó szakirodalom valamennyi ága a köz­pontokat kedvezményezett, a perifériákat gyengén fejlett, hátrányos hely­zetű régióként írja le. A perifériák gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenziv termékekkel (Wallerstein, 1983. 30), szerkezetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált (Hechter, 1975. 9), életszínvonaluk és életminőségük alacsonyabb (Rok­kan and Urwin, 1983, 3). A perifériák kulturális importőrök is. Társadalom­szerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hiányoznak, világképük saját miliőjükben reked. A központokban inkább a csúcstechnológiák je­lenléte, a dolgozónkénti nagy fajlagos beruházási hányad, szakképzett munkaerő jelenléte és a politikai és katonai hatalmi jelleg lesz megha­tározó.

A cserekapcsolatok e régiók között – már a felsorolt szerkezeti kü­lönbségekből is következően – egyenlőtlenek. A perifériák alacsony faj­lagos értékű termékek exportőrei, nyersanyag- és félkésztermék-kiszállí­tók és berendezés-importőrök. A perifériák a nemzetközi piacokon általá­ban információ- és tudásvásárlók.

Az interakciós minták a központok és a periféria között megle­hetősen szigorú szabályokat követnek (Galtung, 1971. 89-91). A köz­vetlen kapcsolatok egy központ perifériái között minimálisak. A perifé­ria különböző tartományai egymással is a központon keresztül érint­keznek, más központ perifériáira pedig a központok egész hálózatán keresztül jutnak csak el.

A központ-periféria rendszerek vizsgálatában jól megkülönböztethető egy neoklasszikus és egy neomarxista vonulat. A neoklasszikus felfogás dolgozatai a szakirodalomban a neomarxista szövegekhez (például Wallerstein, Burawoy, Massey, Amin, Frank írásaihoz) képest kisebbségben vannak. A társadalom, gazdaság, politika elkülönülését, sőt, egyes ese­tekben autonómiáját tételező neoklasszikus víziókkal szemben² a neo­marxista vizsgálatok a három szféra kölcsönös függőségét, s azon belül egyfajta gazdasági meghatározottságát hangsúlyozzák. Piacképük nem természetesen kiegyensúlyozott, hanem nagymérvű fluktuációval és je­lentős egyenlőtlenségekkel terhelt. Míg a neoklasszikus modellek a köz­pontok jólétét a nemzetközi munka- és piacmegosztásból vezetik le, és az ott felhalmozott profitot a vállalkozók természetes nyereségének isme­rik el, addig a neomarxista írások a központok eredményeiben a perifériá­ról elvont értéktöbbletet mutatják fel. A piacelvű világgazdaság mintáinak globális diffúziójából következően a munkaerő ellenőrzési mechanizmu­sai a központokban és a perifériákon eltérnek egymástól (Wellhofer, 1988, 291). A központ és a perifériák közötti munkaerő-működési (mun­kaerőpiaci) különbségek, a „termelés politikája", ahogy ezt Burawoy (1985, 123-28) nevezi, kiemelkedően fontosak. Ebben a szerkezetben a területi munkamegosztást elsősorban a tőke stratégiai menedzseri meg­fontolásai, s kevésbé a természeti környezet, vagy az esetleges szállítási költségek fogják meghatározni. Ha régebben „a földrajz strukturálta a tőkét", most fordítva működik ez a viszonyrendszer „a tőke struktu­rálja a földrajzot" (Smith, 1984. 116).

A periféria államának szerepkörét, fejlesztési és ezen belül technológi­ával kapcsolatos lehetőségeit, az alulfejlettség (fejletlenség?) felszámolá­sában adódó feladatait két nagy gondolati modell; a modernizáció és a dependencia megközelítési módjai rajzolják ki. A magyar szakirodalom-gyakorlatilag már jó évtizede – lényegében minden belső kritika nélkül, szinte egyöntetűen a modernizációs felfogást használja.

Sajátos tudásszociológiai anomáliának is tarthatjuk a modernizációs elmélet ezen magyarországi (és bár kisebb mértékben, de általánosabb kelet-európai) térfoglalását. A szociológia nemzetközi hálózataiban – legalábbis a hatvanas évek vége óta – két megfontolásból szokták hasz­nálni ezt az elméletet. Egyfelől a modernizációs paradigmát általában sa­ját civilizációjuk alapértékeire, gazdaságuk tőkeerejére utalva használják a központok szakértői. Másfelől azok is ezt a paradigmát követték, akik saját, eddig megtett fejlődési pályájuk utólagos lineáris értelmezésére építettek. Mindezek a szerzők általában centrista, vagy konzervatív irány­zatokhoz tartoznak. A perifériákról nem igen ismerünk számottevő szociológiai iskolát, rangos mestert, aki azt állította volna, hogy ré­giója számára valóban szabadon választható és valószínűsíthető megoldást jelentene a központok fejlődési modelljeinek ismétlő kö­vetelése.

A nyolcvanas évek magyarországi modernizációs irodalma ebben az értelemben a nemzetközi mintához mérve két vonatkozásban is anomá­lia. Először is, sajátos módon mesterségesen homogenizálja a társadalmi teret – elismeri ugyan a helyi sajátosságokat, de rögtön azt is posztulálja, hogy az univerzális fejlődési modelleknek elvben ebben a specifikus tér­ben is hatniuk kell. Sőt, még azt is állítja, hogy a felszámolandó helyi „különút" legfőbb alapproblémája éppen az, hogy ezeket a mintákat nem hagyja érvényesülni. Másodszor, ezt a felfogást – némi habozás után – az államszocialista rend politikai elitje is a magáénak ismerte el (vagy legalább is tolerálta), mert az egyrészt keretet kínált saját tör­ténelmi szerepének egyfajta értelmezéséhez, másrészt a kívánatos változások fokozatos, evolúciós útjának felrajzolásával olyan jövőt sejtetett, amely ezen, aktuálisan pozíciókat birtokló korporatív elitek (tanulóképes része) számára is helyet ígért.

Annak, hogy a globális rendszer e furcsán izotrop, a központok és a perifériák szabadsági fokát összemosó víziója oly szembetűnő nép­szerűségre tett szert, valószínűleg két további oka is volt. 1. A nyolcvanas évek Kelet-Európájában, a világgazdaságtól elszigetelt, stagnáló szovjet rendszer perifériáján a szakértők is idealizálták a globális rendszert. Mi­után átélték kirekesztettségüket, s közvetlen információjuk sem volt a vi­lágrendszer belső folyamatairól, az elemzésekhez többnyire a tennivalók, a normatív elméletrészek felől jutottak el, mindez elég logikusan vezetett a vizsgált rendszerek mesterségesen homogenizált felfogásához. 2. Másrészt Közép-Kelet-Európa önképében nem volt ott igazán a tartós periférikus létre „kárhoztatottság"perspektívája sem. Ha a régió hosszabb időszakon át lényegében változatlan kulturális, gazdasági perem­jellegét a modern történettudományi irányzatok elismerték is, a normatív társadalompolitikai közgondolkodás a Duna medence lehetőségeit az utolsó másfél évtizedben potenciálisan „központképesnek" látta. Ennek a képességnek a kifejtése útjában – az uralkodó hitek szerint – csak a konzerválódott államszocialista rend és a szovjet függőség állott. Ennek felszámolásával a térség – e modell szerint – rövidebb-hosszabb átmeneti, adaptációs periódus után elfoglalhatja természetes helyét az európai magban; a Központ részévé válhat.

E gondolati séma tulajdonképpen kizárja, vagy legalább is nem gon­dolja végig azokat a fejlődési változatokat, amelyek a régiót az új feltéte­lek között is, a „kapukon belül", a nemzetközi munkamegosztás szerves részeként is tartósan perifériaként kezelik. Kissé leegyszerűsítve, a mod­ernizációs modell ily módon megfogalmazott előfeltevései szerint az államszocialista, Szovjetunióhoz kötött világ felszámolásával meg­szűnik az a specifikum is, amely eddig a Központ játékszabályainak e térségbeli érvényesülését gátolta.

A modernizáció mű-univerzalizmusa

A társadalmi modernizáció eredeti elméletei végül is a korábbi társadal­mi-gazdasági fejlődéselméletből eredtek, és a „nyugati" társadalom­fejlődés tapasztalatait kísérelték meg teoretikus keretekbe rendezni.

Az elmélet teoretikus elődeitől örökölte meg a „modem"és a „hagyo­mányos" fogalompárját. A modernizációs elméletek a társadalmat „szer­ves egészként" fogják fel, amelynek növekedési fázisai vannak: születés, érés, bomlás. E dichotóm társadalomkép őse Tönnies Gemeinschaft-Gesellschaft felfogása (amelyből a premodern társadalmak az első, a mo­dernek a második formációval lesznek azonosak).³ E felfogás azonban a modernizációt olyan értelemben is univerzálisnak tekintette, hogy úgy vélte, a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a XVII. és XIX. szá­zad között kialakult, majd mintaként más térségekbe Is szétsugárzó társadalomszervezési modell az egyetlen lehetséges és kikerülhe­tetlenül követendő változat valamennyi régió és kulturális közeg számára.

Történetileg ez a fejlődő országoknak ajánlott társadalompolitikai ví­zió, amely magát a fejlődést a demokratizálódás és racionalizáció egyfaj­ta keverékeként fogta fel, arra a hitre épült, hogy a nyugati társadalmak „sikertörténetének" alapja a „liberális" társadalmi, politikai és gazdasági alapértékek egyfajta konszenzusa volt. E paradigma – szinte vetélytárs nélküli – uralma azonban valamikor a hatvanas évek közepén véget ér (Leonard, 1990, 103). (A háború utáni két évtized tapasztalatai, ezt azért ismerjük el, szállítottak igazoló anyagot a modernizáció szakírói számára. A nyugat-európai rekonstrukció a központban és a latin-amerikai „Prebisch-boyok"⁴ – most már tudjuk, hogy ideiglenes – sikere a periférián va­lószínűsíthették a modellt). A hatvanas évektől kezdődően a perifériák fejlődő társadalmai növekvő konfliktusok övezetébe kerültek; de tár­sadalmak mozgósítottsága és pillanatnyi gazdasági teljesítőképes­sége jól láthatóan széttartott, s a helyi elitek (és talán központbeli protektoraik is) a megoldást – egy időre – éppenhogy nem a liberális alapértékeknek megfelelő stratégiákban, hanem az állam represszív jellegének felerősítésében, egyfajta autoritárius erőösszpontosítás­ban kezdték látni. A modernizációs elméletből kisugárzó optimizmus el­lentmondásba került a periféria államainak e korszakbeli romló teljesítmé­nyével.

A rendpárti politikai kultúra felerősödésével, az állam sajátságos re­konstrukciójával újraértelmeztetett a fejlődés társadalmi miliője is. A modernizációs elméletek második hulláma végül is ezeket a politikai hangsúlyáthelyeződéseket tükrözi. A gazdasági teljesítőképesség foko­zásának programjaiból kikerül a demokrácia mint előfeltétel. A modern­izáció csak hosszú távon megtérülő áldozatok soraként, kényszerpálya­ként – amelybe ha kell, a társadalmat be kell kényszeríteni – bukkan elő.⁵ Ezek az elméletek a modernizációt a demokratizálódást megelőző fázis­ként, s nem egymásba hatoló, szinkrón folyamatként értelmezik. Ahogy ennek a rendpárti modernizációs elméletnek egyik klasszikusa, Huntington írja: „a Nyugat tapasztalatai inkább azt sugallják, hogy az állami intéz­mények modernizációja és a politikai részvétel kiterjedése között fordított az arányosság". (1968, 94).

Mindezeken a problémákon túl, a modernizáció vizsgált felfogásai nem lépnek túl a nemzetállam határain. Metodikai szempontból, a helyi elitek működési filozófiájaként mindez érthető, de a kölcsönösen függő nemzetállamok jelenlegi rendszerében, a technológiai diffúzió folya­matának globalizálódásának időszakában ez a megközelítés aligha lehet majd kielégítő.

Függő fejlődés

Míg az ortodox fejlődés-elméletek tulajdonképpen minden alapvető kritika ellenére sem mozdultak el a replikációs modelltől, vagyis a fejlett világ ál­tal befutott röppálya megismételhetőségének hitén alapultak, az egyes országok gyakorlata mást mutatott. Azok a társadalmak, amelyek sike­resek voltak, nem másolták a központokba kerülés eddig bevált sé­máit. (A lemaradottak többsége pedig, amelyeknek felzárkózási próbál­kozásai – ugyan különböző okokból – de kudarcot vallottak, szintén felis­merhette ugyanezt.) S meglehetősen nyilvánvalóvá vált az is, hogy a kü­lönböző társadalmak, vagy államaik – sikeres, vagy kudarcot vallott – kísérletei végül is a kölcsönös függőség különböző formái között zajlanak. Függőségen, dependencián azt a helyzetet értjük, amelyben egy nemzetgazdaság (egy ország) fejlődését egy másik ország (vagy azoknak csoportja) úgy befolyásolja, hogy az előbbi az utóbbinak aláren­delődik. Következésképpen, „a modernizációs kudarcokért" nem-(csak) az egyes társadalmak hagyományos intézményei vagy ural­kodó kollektív hitei, hanem magának a fejlődési kísérletnek a köz­pontok által uralt közege is felelős. „Mind a fejlettség, mind az alul­fejlettség ugyanannak a jelenségnek különböző oldalai, funkcionáli­san összekapcsolódnak egymással. Következésképpen, egymást kölcsönösen feltételezik és befolyásolják." (Sunkel és Paz, 1970, 6.)

A szakmai viták során e pozíció képviselőit mint a dependenciaelmélet követőit idézik. Ugyanakkor nyilvánvaló, nincs egységes depend­enciaelmélet. Léteznek viszont eltérő fogalmi apparátust használó külön­böző politikai gazdaságtani, politikai szociológiai elméletek, amelyek en­nek a bonyolult függőségi rendszernek valamilyen szempontból átfogó magyarázatát kívánják adni. Egy sikeres osztályozási kísérlet (Pálma, 1981. 42-42) a dependencia-irodalomban három nagy vonulatot lát.⁶

Az első „az alulfejlettség elmélete". Ennek megalapozói – A.G. Frank és egy chilei társadalomkutató csoport (Santos, Caputo, Pizarro, Marini és mások) – szerint az alulfejlettség meghatározó oka e területek függősége a központ gazdaságaitól, és az, hogy a globális rendszer jelenlegi strukturáltsága aligha ad valódi lehetőséget a periféria fel­zárkózásához. Egy másik irányzat, amely némileg a hagyományos latin­amerikai elitek progresszív szárnya, az ECLA eredeti gondolatmenetét követi (ismertebb képviselői Furtado és Sunkel) szintén elemzi (és na­gyobbrészt korlátként éli meg) a periféria strukturális meghatározottsága­it, de nem mond le a periféria megújulási, fejlődési potenciáljáról, és nem hisz egyfajta általános alulfejlettség-elmélet létrehozásának lehetőségé­ben (vagy szükségességében) sem. S létezik a munkáknak egy olyan harmadik nyalábja is, amelyek egyfelől a dependencia helyzetfüggősé­gét, különböző eseteinek eltéréseit hangsúlyozza. Másfelől igyekszik alá­húzni a dependencia mint külső függőség érvényesülésének belső meg­határozottságát, vagyis az adott társadalom belső hatalommegoszlásá­nak, az egyes aktorok erőterének szerepét is a dependencia létrejöttében és működésében (Cardoso, Faietto, Pálma).

Bár a dependenciadolgozatok elméleti írások, amelyek ha egyáltalán tartalmaznak empíriát, akkor az inkább részleges gazdaság- vagy társa­dalomtörténeti, mintsem komparatív jellegű, mégis számos próbálkozás próbált alájuk összefüggő konkrét bizonyító anyagot építeni (az empirikus tesztkísérletek összefoglalását lásd Hirsch, 1986-ban). Bár, elsősorban a mintavételből következően, a különböző empirikus próbálkozások értéke eltér, nagyobbrészt meggyőzően igazolják a dependencia jelenlétét kü­lönböző régiókban, gazdasági és társadalmi mechanizmusokban. A vizs­gálatok első sora a hetvenes évek elején is már elég megbízható bizonyí­tó anyagot hozott össze. Például P. Stevenson (1972) a külső függőségi indikátoroknak minősülő közvetlen külföldi beruházások, a külföldi segély és a tőkekiáramlás valamint a gazdasági növekedés kapcsolatait vizsgál­va hét latin-amerikai országban, hét egymás után következő évre talál ne­gatív kapcsolatot. Ch. Chase-Dunn módszertanilag azóta is sokszor to­vábbvitt munkájában (1975) – 58 gyengén fejlett ország gazdaságát vizsgálva – negatív kapcsolatot talál az 1950-es beruházások és az 1960-as és 1970-es fejlődési eredmények között. Vengroff (1977) függőségi és fejlődési indikátorok egész sorát egymáshoz illesztve mutat­ja ki, hogy ugyan a gazdagabb fejlődő társadalmaknak a legszegényebb országokénál jobb esélyeik vannak arra, hogy a globális rendszerbe in­tegrálódjanak, de a beilleszkedés után működésbe lépnek olyan függősé­gi kapcsolatok, amelyek az addigi fejlődési sémát ezeknél is eltorzítják.

R. Robinson eredményei konzisztensek a legutóbb említett függőségi elméletekkel – egyfelől a nagyobb belső erőt mutató, másfelől a jobb nemzetközi teljesítményeket elérő társadalmak szerkezete a többiekéhez képest kiegyenlítettebb, ugyanakkor a külső beruházási és kereskedel­mi függőség nagyobb belső, társadalmi egyenlőtlenséggel együtt jelentkezik. A Bornschier projekt, amely eddig ezen a területen a legjobb adatsorokat produkálta, a multinacionális vállalatokban látja a perifériák, a periféria-helyzet konzerválásának legfőbb ágensét (a vizsgálatok konk­rét leírásai Hirsch, 1986. 118-119).

A latin-amerikai perspektívájú feldolgozásokat követő világgazdász újklasszikusok: Amin, Emmanuel és talán Wallerstein is a perifériát a ke­reskedelmen keresztül vélik integrálhatónak. A (nemzetközi) kereskede­lem ugyanakkor az egyenlőtlen cserén át a periféria kizsákmányolásának forrása is. Az értéktöbbletnek a perifériáról a központokba irányuló transzferje magyarázza ezek szerint az elemzések szerint a „végek" fej­letlenségét (és ugyanakkor a legtöbb számbavehető szerző számára – ki­sebb-nagyobb mértékben – a központ sikereit is). E felfogások nem na­gyon látják azt a lehetőséget, hogy az egyenlőtlen csere felszámolását a szélekről kezdeményezzék. A kelet-ázsiai iparosítási sikersztorikban elsősorban a nemzetközi munkamegosztásban a központból kezdemé­nyezett, s a tőkehatékonysági megfontolásokkal összefüggő átren­deződést látnak, amelyben az érintett országok a „fent" kiosztott szere­pekre mindössze ügyesen ráhangolódtak (például Frank, 1984, 217). Ezekkel szemben a függőség belső politikai struktúrákon keresztül érvé­nyesülő hatásmechanizmusait vizsgáló munkák ugyan elismerik az egyenlőtlen csere létét, de erre különösen nem figyelnek, s ami még lé­nyegesebb, automatikusan semmiképpen sem kapcsolják össze a dependencia tényét az alulfejlettséggel. E függőségi alku-dolgozatok is többfelé ágazódó gondolati sémákat kínálnak: az „asszociált függő fejlődés" strukturalista koncepcióit, vagy a „kiegyensúlyozatlan periféri­ák" elméletét.⁷ A strukturalista felfogások legfontosabb, a továbbiakban jelen elemzésünkben is hasznosított felismerése, hogy az iparosítás a periférián szükségszerűen heterogenizálja a társadalomszerkezetet. Ez a szerkezeti heterogenitás nem azonos az elmaradt társadalmak sok­szor és sokfele leírt „duális" társadalomszerkezetével. A duális modell „modern" és „hagyományos" szektorai egymástól elszigeteltek, az álta­lunk felhasznált Pinto-Furtado-Sunkel féle felfogás pedig ugyanazon tár­sadalom különböző gazdasági rezsimek befolyása alatt működő részeit közös környezetükben kezeli. Az e szektorok közötti kölcsönhatások a belső függőségi rendszerek különböző típusaiként írhatók le (belső csere­arányromlásként, marginalizálásként, stb.). Míg a központok társadalmi rétegződés-szempontból sok vonatkozásban viszonylag homogeni­zálódnak, a periféria ellenkezőleg, heterogenizálódik. S miután egy­részt az egymástól számos dimenzióban széjjeltartó rétegek érintkezési felületein növekszik a súrlódás, másrészt kialakul egy jelentős tömeg, amelynek módja sincs átigazolni a „felsőbb osztályokba", rögtön fel­vetődik a kérdés: milyen a lemaradó rétegek hatása a fejlődésre? Hogyan jelentkezik (ha van egyáltalán) „rémületkeltő" effektusa? A reménytelen lesüllyedés veszélye egyfelől növeli-e a munkaerő teljesítménymotivált­ságát, másrészt lefojtja-e a konfliktusokat a munkavállalók „fegyelmezé­sével"? Az empirikus evidencia itt egyébként egyáltalán nem támasztja alá mechanikusan a menedzsment-tanácsadók mindkét kérdésre adott .pozitív" válaszát. Másfelől, ezekből a „latin-amerikai" elméletekből nem derül ki, hogy a strukturális heterogenitás – negatív össztársadalmi hatá­sán túl – végülis kedvező-e a modern szektor növekedésére, vagy azt hátrányosan befolyásolja?⁸

A periféria-lét a nemzetközi rendszerben azonban nem jelent au­tomatikusan gazdasági elmaradottságot. Léteznek (léteztek) „ki­egyensúlyozott" és „nem-kiegyensúlyozott" perifériák (Hinkelammart, 172, 41-42). Az előbbiek éppúgy fejlődőképesek, mint a központ. Az utóbbiak lemaradása pedig bizonyos, főleg belsőleg meghatározott fejlődési tényezők hiányára vezethető vissza. Végül is, a XIX. század első felében az angol gazdasági fejlődés (a megerősödő angol kapitalizmus) a többi országot megkísérelte perifériájává: nyersanyagszállítójává és késztermékvásárlójává tenni. Ebbe a szerkezetbe Franciaország, majd Németország nem integrálódott, hanem (kezdetben védővámokkal körül­véve- gondoljunk csak Fridrich List kampányaira Poroszországban) al­ternatív ipari potenciált fejlesztett ki. Más országok nemzeti polgárságá­nak vagy nem voltak lehetőségei az ellenállásra, vagy tudatosan nem kí­vántak kimaradni a brit központú nemzetközi gazdasági rendszer előnye­iből. Ezek az országok ugyan perifériának voltak minősíthetők, de gazda­ságilag korántsem maradlak le. Dánia, Hollandia, vagy a volt brit domíniumok: Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, – a „kiegyensúlyozott perifériák" nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ fog­lalkoztatottsági szintjeit és jövedelemskáláját tudták társadalmaik számá­ra biztosítani.

A „kiegyensúlyozatlan perifériák" (jellemzőik: az alulfoglalkoztatott munkaerő, a modern technológiák működtetéséhez szükséges készsé­gek hiánya, elmaradt műszaki rendszerek) minderre már nem voltak ké­pesek. Míg azonban a XIX. század nemzetközi gazdasági rendszeré­ben még kínálkozott valamilyen tér a központokkal szembeni nyílt ellenállásra (például saját ipari kapacitások védővámokkal való ide­iglenes elkerítésére, megnövesztésére – s Németország és Japán élt is ezekkel a lehetőségekkel), addig a XX. század technológiai rend­szerei és világgazdasági szerkezete a perifériákon erre már nem kí­nálnak sikeresélyes lehetőségeket (bár a központon belüli átren­deződésnél, ahogy ezt például a nyolcvanas évek japán-amerikai félve­zető-kereskedelmi háborúja is mutatta, még ezeknek is van tere). A szov­jet (és kelet-európai) modernizációs ugráskísérlet kudarcának is egyik fő oka a nemzetközi technológiai fejlesztés központjaitól való elszigeteltsé­ge volt. A Szovjetunió, bármilyen jelentós erőforrásokat összpontosított is a technológiákban, nem volt képes (végül már sikerágazatában, a katonai K+F-ben sem) egy autarch modellben kiváltani a nemzetközi rendszer technológiai fejlesztési kapacitásait. Mindezzel együtt is az újabb fejlődé­sirodalomban is vannak (egyébként jószándékú) kísérletek, amelyek fel­tételezik, hogy a mai perifériák számára is nyitva áll – a láthatóan egyér­telműen előtérbe helyezett „ricardoiánus" forgatókönyvekkel szemben (vagy azok mellett) – egy list-i, protekcionista változat is. Például, Senghaas, 1982 „autocentrikus"fejlődésmodelljei, a „disszociatív" ipari straté­giák bemutatása a gazdaságtörténetben valami hasonlót sugall.

A latin-amerikai periférián a múlt század első felében az uralkodó elit­nek megfelelt a periféria bedolgozójának szerepe, mert nyersanyag- és élelmiszerexportőrként is megtalálta a számítását. Egy védővámos ipar­politika kontúrjai még ilyen feltételek között is látszottak Brazíliában, Chi­lében és Paraguayban.⁹ Amikor azonban a XX. század elején a latin-amerikai export-orientált gazdasági modell válságba került, és a részben újrakonstituálódó nemzeti politikai elitek megkísérelték, hogy a „kiegyen­súlyozatlan" periférikus helyzetből kimozdulva (újra)indítsák az iparosítás folyamatait, kiderült, hogy a környezet radikálisan megváltozott. A „lema­radás", „megkésettség" (tehát egy idődimenzióban, vagyis mennyiségi skálán kifejezett egyenlőtlenség) helyén „alulfejlettség" (underdevelopment, strukturálisan meghatározott egyenlőtlenség) alakult ki.

Az új környezetnek részét képezi a nemzetközi rendszer központjai­nak parciálisan átalakuló szerkezete, és az abból következően idősza­konként megnyíló, vagy becsukódó piacok kínálta lehetőségek kihaszná­lása is. Leglényegesebb alkotóelemét azonban az ipar technológiai bázi­sának átalakulása fogja jelenteni. Nyilvánvalóan nem egyszerűen techno­lógiai változásra, hanem az egész termelési mód átalakulására gondol­nánk. Míg a XIX. században – akár még annak második felében is – az egymás mellett létező tradicionális és modern termelési módok között lé­tezett, sőt elvben viszonylag könnyen kivitelezhető volt valamilyen átme­net, addig a századfordulón ebben a vonatkozásban megváltozott a hely­zet. Ekkorra, a modern vegyipar és az elektrotechnika megszületésével, létrejönnek a tudomány, a kutatás termelési-láncba-szervesülésének első nagyipari változatai.¹⁰ S ebben az időszakban alakul ki a tömegter­melés „fordista" filozófiája is. A modern és a hagyományos ipari rezsimek között szakadás áll be. Az egyikben felhalmozódó potenciák (akár makro­szinten a gazdaság szervezettségében, akár egyéni szinteken – a ter­melési tapasztalat, munkakészség szintjén) már nem konvertálható át a másikba. A modern technológiát egyre inkább csak modern techno­lógia „szülheti". Saját erejére támaszkodva egy nem iparosodott tár­sadalom nem kerülhet át a technológiai küszöbön. Valószínűleg Ja­pán volt az utolsó társadalom, amely a múlt század végén még a régi fel­tételek között szakadhatott le a perifériáról. S itt nem elégséges a techni­kai tudás importja. Azzal együtt kell járnia berendezések, majd később azok üzemeltetéséhez szükséges alkatrészek, meghatározott minőségű és összetételű nyers- és segédanyagok áramának is. Mindezekhez hoz­zájutni pedig csak a nemzetközi rendszerben uralkodó hatalmi viszonyok valamilyen szintű elfogadásával lesz lehetséges. Ennek az új iparosítási rezsimnek nyilvánvalóan az importkapacitás lesz a korlátja (akár szűkeb­ben vett gazdasági, akár szélesebb, tudásszerkezeti értelemben). Bizo­nyos értelemben éppen e téren vallanak nagyobbrészt kudarcot az im­porthelyettesítő iparfejlesztési stratégiák is Latin-Amerikában és Dél-Ázsi­ában, és, ha részben más körülmények között, de Kelet-Európában is. A termelési javak kielégítő importjához szükséges erőforrások nem állnak rendelkezésre, ami végül (a fogyasztási javak importjára irányuló nyo­mással együtt) kikerülhetetlenül eladósodáshoz és a nemzetközi fi­zetőképesség megroppanásához vezet. Az ipar ugyan esetleg tovább nő, de semmilyen hatással nincs az illető térség bekapcsolódására a globális rendszerbe. Végül a hazai ipar olyan enklávévá – a közvetlen környezet megoldandó problémáitól egyre inkább elszigetelődő szférává – válik, amely még a szomszédos szektorokban jelentkező technológiai igények kielégítésére is alkalmatlanná lesz.¹¹ Ami ebből következik, azt Hinkelammert (1972. 88-9) találó kifejezésével „dinamikus stagnációnak" nevez­hetnénk.

A Szovjetunió, ezeket a körülményeket – részben az elszigeteltség kényszeréből, részben azonban tudatos „disszociatív"döntésekből követ­kezően – végül is felismervén, tudatos szervezeti, intézményépítési erőfeszítések egész sorával (s kelet-európai befolyási övezeteit is bekap­csolva) kísérletet tett egy, a nemzetközi rendszerhez képest alternatív technológiai rendszer kiépítésére. Az 1980-as évekre ez nyilvánvalóan drámai zsákutcába vezetett. A kérdés azonban itt mégiscsak az, hogy ez az első pillanattól kezdve kudarcra ítélt stratégia volt-e, avagy katasztró­fa-politikává (most minden egyéb faktortól függetlenül) csak később, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, az eredeti stratégia szüle­téséhez képest alapvető, újabb technológiai rezsimváltás után válik? S ha feltételezzük, hogy inkább az előbbi mondat második felében megfogal­mazott állítás valószínűsíthető, akkor azonnal előttünk a következő prob­léma. Ha az adott rend belső merevsége, problémaérzékelési pontjainak immanens hiánya miatt volt képtelen ehhez az új rezsimhez alkalmazkod­ni, akkor vajon egy rugalmasabb, dinamikusabb, „intelligensebb", az ural­kodó centrum-periféria szerkezethez képest alternatív rendszert ezek a változások nem ítéltek volna automatikusan halálra? Igaz-e, hogy az új csúcstechnológiai környezet felerősítette a központ diktátumának le­hetőségét a periféria – egyébként akár igen adaptív – kitörési lehetősége­inek szankcionálására is? Vagyis, a kitörés – elvben, a termelési eszkö­zök jelenlegi szerkezetéből következően – csak a Központ (vagy legalább annak egy része) jóváhagyásával lehetséges, avagy akár annak ellenére is végbemehet?

Ezek a belső gazdasági erők nem képesek önállóan a tőkeakkumulá­cióra; a tőkejavakat termelő szektorok sem pénzügyileg, sem technoló­giailag, sem pedig szervezetileg nem elég erősek ehhez. Következéskép­pen, a perifériák tőke-akkumulációs körének bezárása helyileg nem le­hetséges. Egy ilyen cél eléréséhez, úgy tűnik, nehezen elkerülhető a köz­pontok technológiai és beruházási beavatkozása.¹²

Az itt érintett problémák a perifériáknak a nemzetközi rendszeren be­lüli pozíciójavítása szempontjából két központi kérdés felvetéséhez vezet­nek. Az első a kitörési, vagy felzárkózási kísérletek időbeli játékterére, a második pedig arra vonatkozik, hogy a perifériára-szorítottság társadalmi­lag tartós és ideiglenes károsító hatásai szétválaszthatók-e? A kilencve­nes évek elejének kelet-európai vitáiban mind a két kérdéskör előkerül. A megfogalmazódó vélemények – egyelőre még minden rendszeres vizs­gálat nélkül – érzelmi töltésűek és polarizáltak.

A napi gazdaságpolitikai gondolkodásból és az ezzel párhuzamosan futó értelmiségi vitákból a kívánatos modernizációs minták és stratégiai példák választásánál (például a „finn út" követési lehetőségeinek mérle­gelésénél, de bármilyen más: ír, koreai vagy egyéb modell részleges má­solására irányuló ambíciók esetében is) sajátos módon hiányzik a nem­zetközi rendszer időtengelye.

A kezdetlegesebb programok gyakorlatilag nem teszne1, különbséget reakció (vagyis egy adott helyzet megoldási kísérlete) és akció (tehát önállóan kezdeményezett, időzített, formájában meghatározott lépések sorozata) között. Az érett változatok persze felismerik, hogy alapjában adaptációs változatok összeméréséről van szó. Azonban többnyire itt is elsikkad, hogy a felzárkózási kísérletek sikere vagy kudarca milyen mér­tékben függött össze azzal, hogy az adott történelmi pillanatban a köz­pontokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó prog­ramoknak a központ számára kívánatos voltáról, illetve esetleges struktu­rálisigényeikről. Nyilvánvalóan nem tudok és nem is érdemes az innová­ciós politikai beavatkozások kimerítő deduktív osztályozására vállalkozni – e dolgozatban amúgy is túl sok tipológiát zsúfoltam össze. Az is nyilván­való, hogy a dolgozat jellegéből következően – bár erre elvben mód kí­nálkoznék – nem kívánom a technológiai fejlődés konkrét problémaköre kapcsán az állammal kapcsolatos legfontosabb politológiai alapkérdése­ket itt most tisztázni ( = az állam mint társadalmi kapcsolatrendszer, va­gyis társadalmi erők komplex viszonyrendszere; az állam-gazdaság kap­csolat természete; az államapparátus-koncepciók; vagy az államhatalom elmélete).

A beavatkozás sávjait és lehetőségeit elvi szinten mindenkor azok a gazdasági koncepciók fogják meghatározni, amelyek a gazdasági fejlődés kívánatos irányáról és lehetséges üteméről kialakultak – és kö­zös hitté váltak. Az ötvenes és hatvanas évek az államnak elsősorban a piaci kudarcok kezelésében osztottak gazdaságpolitikai szerepeket. Az ipari országokban a Nagy Világválság és a latin államok „dirigizmusa"¹³ táplálta ezt a megközelítést.

Az elmaradottság felszámolásának programjában az államnak általá­ban az ipari társadalmakban szokásosnál nagyobb szerepet szántak (de általában részletesen indokolták, hogy milyen gazdasági körülmények – pl. kis belső piacok, korlátolt szaktudás, kis létszámú menedzseri elit – kényszerítik ezt ki). A félperiféria országaival foglalkozva a piaci kudarc mellé felzárkózott az állami kudarc fogalma is, és megjelentek azok a szakértők is, akik ez utóbbit minden kormány, vagy igazgatás sajátossá­gának fogták fel.

Bár a „későn jövők" államainak teljesítményét a gazdaságtörténet nemcsak a periférián, hanem a globális rendszer központjaiban is magas­ra értékelte (pl. Bismarck Németországáét a múlt század technológiai for­radalmaiban); más szerzők mégis valamilyen sajátos, s a fejlett régiókban érdeklődésre számot aligha tartó atavizmust láttak csupán a (fél)periféria rossz hatékonyságú államainak aktivitásában. Az egyik fontos szerző szerint például „sok fejlődő ország hivatalainak működését tekintve köze­lebb van a XVII. és XVIII. század rossz hatékonyságú európai nemzetál­lamaihoz, amelyeket inkább uralkodók önkénye, mint az alattvalók jólété­nek növelése irányított." (Lal, 1983, 108.)

Az intervencionalista/nem-intervencionalista dichotómiára építő meg­közelítések leegyszerűsítenek: a bemutatott strukturális és hálózati elem­zési módok állam és gazdaság egymásba hatását sokkal pontosabban mutatják. A konkrét akciók szintjén kiindulópontként mégiscsak kezdhe­tünk valamit ezzel a dichotómiával.

A két állammodell szembenállását azonban mi végül is nem eltérő szerkezeti meghatározottságokkal, hanem mindenekelőtt a kulturális kü­lönbségekből levezetve próbáljuk értelmezni. Ily módon feltételezzük, hogy az adott társadalomban, politikai kultúrában és a nyilvánosság konkrét szerkezetében határoztatik meg az állami politika stílusának mi­lyensége és szabadságfoka is. Arról van tehát szó, hogy az adott társa­dalmakban meghatározott ipari kultúrák alakultak ki. Ezek a közintézmé­nyek működési hagyományaival és az iparosítás történelmi mintáival együtt nagymértékben meghatározzák, hogy milyen formában jelentkez­nek az egymásbaolvadó politikai és gazdasági részérdekek. Ezek az ipari kultúrák magyarázzák meg igazán azt a tényt, hogy egymáshoz igen ha­sonló vagy azonos érdekstruktúrák és ipari technológiák nagyon eltérő módon fejeződnek ki az ipari országok többségében.¹⁴

A beavatkozási stratégiák két nagy osztályát az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:

A kulturális meghatározottság az állam gazdasági játékterének beméré­sénél akkor is hat, amikor a racionalitás legkézenfekvőbb modelljei mást sugallnának. Például a hatvanas évek elején, amikor a szakértők először ébrednek rá Nagy-Britannia ipari lecsúszására, a lehetséges cselekvések körének kijelölését nagymértékben meghatározta az állam hagyomá­nyos, nem-intervencionalista brit felfogása. Ugyan az adott pillanatban minden iparpolitikai szakértő az állam nagyobb mérvű mozgósítását kí­vánta a gazdasági krízis legalább részleges feloldására, ez olyannyira idegen volt a brit hagyományoktól, hogy végül is ilyen típusú összefogott akciókra csak sok évvel később kerülhetett nagyobb tömegben sor. S ér­dekes ellenpélda a mostani kelet-európai állammodellek többsége, ame­lyek esetében az erős állam koncepciója nem a fejlesztéscentrikus állam-modellből származik, viszont a modernizáció egy korábbi szakaszában kialakult állammodell felelevenítésével olyankor is erősíti az államot, ami­kor az adott hivatalos gazdaságfilozófia ezzel éppenséggel ellentétes lé­péseket diktálna.¹⁵

Jegyzetek

1 E kérdéssel az ipari társadalmak államtípusaihoz képest „gyengébb" amerikai államot vizsgáló szerzők különösen alaposan foglalkoznak, amikor meg akarják ta­lálni azokat a különleges problémákat, vagy részterületeket, amelyek kezelésénél speciális gazdasági, vagy kulturális okokból következően az állam mégis „erős". Krasner, 1978 a külföldön elérhető nyersanyagokkal kapcsolatos amerikai külpoliti­káiban vél ilyen „politikaszigeteket" felfedezni. Skocpol és Finegolt (1982) pedig az I. Világháború előtti amerikai agrár kormánypolitikát látja „az állami erő szigetének a gyengeség óceánjában". Hasonlóképpen fogható tel a New Deal agrárpolitikája, amely a tartós agrárkrízis megoldásait keresi a farmerek javát (is) szem előtt tartva (de nem egyszerűen a farmer érdekcsoportok forgatókönyveinek engedve), s ennek következtében sok vonatkozásban hasonlít az európai szociálisan érzékeny és be­avatkozni is kész államra (például az 1900 és 1920 közötti svéd vagy brit állam működési módjára). (Skocpol, 1985.11-22.)

2 Amelyek szerint a politika és a gazdaság elkülönüli, de az erőforrásokért vetél­kedő valamennyi csoport számára egyenlően nyitott rendszerek. E felfogásban a centrum-periféria viszonyrendszerben résztvevő társadalmak-minimális beavatko­zások esetében-új egyensúlyokhoz jutnak: a központ-periféria cserekapcsolat, leg­alább is hosszú távon, mindkét fél számára előnyös.

3 Ez a dichotómia tűnik fel a későbbi irodalom más hagyomány-újdonság párjai­ban is: így Róbert Redfield népi-urbánus kontinuumában, Howard Becker szekuláris és szent társadalmaiban, Fred Riggs agrár-ipari tengelyénél, Sámuel P. Huntington rend-bomlásszekvenciáiban.

4 Raul Prebisch irányításával 1948-ban jön létre az ENSZ szervezésében a fejlődő világ „felzárkóztatásának" talán első jelentősebb, a Központokon kívüli elmé­leti és polícy-mühelye, az ECLA (Economic Commission for Latin America). 1949-ben megjelent Manifesztumukból (a kiadott ENSZ dokumentumok között lásd E/CN.12/89/Rev. 1.) kirajzolódó filozófiájuk alapvonalai: a világkereskedelem „term of trade"-je nem kedvez a primertermékek előállítóinak; a központ és a periféria kö­zött az import vonatkozásában jövedelem-elaszticitási különbségek, tartós aszim­metria áll fenn; a nemzeti ipar védelme eszköz az agrárszektorban keletkező munka­nélküliség kezelésére; az importkorlátozás hatása eltérő a központban és a periféri­án. A kibontakozás lehetőségeit az ECLA a korlátozott erőforrások racionális fel­használása, az importhelyettesítés és az export diverzifikálása érdekében a gazda­sági tervezés egyfajta indikatív típusának bevezetésében, gyorsított iparosításban és az államapparátus megreformálásában látta. Ugyan az ECLA konkrét gazdaságfej­lesztési programjai nem voltak nagyon sikeresek, de Prebisch és körének intellektu­ális hatása a fejlődéselméletekre évtizedekig meghatározó maradt.

5 Ez az 1987-90-es hipotézis újraéledt a kelet-európai átalakulásokkal kapcsola­tos vitákban, méghozzá három formában. Az első a késői államszocializmus refor­mereinek filozófiája. Eszerint, ha sikerül a gazdasági döntéshozatalt „depolitizálni", kivonni a párt fennhatósága alól, akkor beindulhat az a gazdasági fejlődés, amely vé­gül is legitimmé teheti az egész társadalmi rendet (autoriárius politikai szerkezeteivel együtt is). Ebben a felfogásban tehát a piacosítás tulajdonképpen a fennálló politikai intézmények rendszerét stabilizálja. A második felfogás, amely leginkább az egy­pártrendszer elolvadása után, a változásokkal rokonszenvezve, de a színre lépő tár­sadalmi dezintegrációs tendenciáktól ijedten jelentkezik – mind az érintett országo­kon belül, mind a külső politikai megfigyelők között-, a törékeny új demokráciák köré szeretne védőabroncsokat helyezni. Ezt tekinti a legfontosabbnak, mert félő, úgy­mond, hogy a felébredt új társadalmi erők hamarabb szétvetik a félperifériának eze­ket a társadalmait, mintsem hogy az átalakulás (középtávú) gyümölcsei beérhetné­nek. A harmadik irányzat, amelynek talán leginkább az akkori Szovjetunióban voltak hívei (és megvalósulási esélyeit nagyon is komolyan vevő ellenségei), úgy véli, hogy „a totalitárius társadalmakból a pluralista világokba" az átmenetnek szükségszerűen többfokozatúbbnak és időben is pontosan szabályozottnak kell lennie. S ugyan ide­iglenesen, de az autoritárius rendszereknek e felfogás szerint éppen itt nagyon nagy szerepük lehet (ez az ún. Kljamkin-Migranjan hipotézis).

6 A dependencia-elméletek nagyobbrészt Latin-Amerikában születtek s a de-pendentista mozgalom első lázisában nagyobbrészt vizsgálati tárgyuk választásá­ban és talán kérdésfeltevéseikben is a dél-amerikai társadalmak értelmiségi miliőjé­ben született problémákat tükrözték. Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy ez azért volt így, mert itta perifériák általános problémái hamarabb és élesebben jelent­keztek mint másutt. Az európai periféria önmagáról általánosabb modellekben nem igen teoretizált. A kelet-európai államszocialista kísérletben érintettek – értékválasz­tásaiknak megfelelően – magukat negatív, vagy pozitív anomáliának tekintették. Mi­után akár szörnyülködtek, akár lelkesedlek, abban bizonyosak lehettek, hogy régió­juk kikerült a (tőkés) világgazdaság társadalmi és politikai kötöttségeinek rendsze­réből, nem is foglalkoztak saját problémájukként sem annak centrumával, sem peri­fériájával (tulajdonképpen csak a legutolsó időkben, s elsősorban nem szociológus-politológus, hanem közgazdász csoportok ismerték lel, hogy a szovjet dominancia a térségben nem szüntette meg, csak áttételessé, sajátságos szúró mechanizmuso­kon keresztül közvetítetté, s persze torzította tette a világrendszer azért itt is érvénye­sülő hatásait). Az afrikai, ázsiai értelmiséget pedig hosszabb ideig egyes területek vagy az egész gazdaság és az akadémiai infrastruktúra alulfejlettsége akadályozta az általános következtetések levonásában, – máshol pedig, ahol ilyen közeg mégis rendelkezésre állt, mint Indiában vagy az arab országokban, a saját kultúra saját­szerűségébe, kizárólagosságába vetett hit irányította az elméleti szakembereket más gondolati pályákra.

Ezek a különben többnyire politikai radikalizmussal is összefonódó áramlatok vi­szonylag korán kezdenek már az állammal is foglalkozni. A dependencia-megköze­lítések egyik előfutára, a perui Haya de Torre a húszas években így teoretizál: „a je­len gazdasági viszonyok egyes tőkeáramokat szükségesnek és jónak, másokat fel­eslegeseknek és veszélyeseknek minősítenek, és így csak egy antiimperialista állam tudná (tudja) a tőkeberuházásokat szigorúan ellenőrizni… A mi országainkban következésképpen a kapitalista fázisnak egy antiimperialista állam vezetésével kell működnie." (Idézi Bauzon és Abel, 1986. 51.)

7 A kérdés összefoglaló irodalmát lásd például Kitching, 1982-ben, Mouzelis, 1986-ban, Hunt, 1989-ben és Larrain, 1989-ben. Fontosabb reprezentatív szövegek-nek-többek között – itt Pinto, 1962; Furtado, 1966; Hinkelammert, 1972; Cardoso és Faletto, 1979; Sunkel, 1979 minősíthető.

8 Elvben egyik hipotézis sem zárható ki. Egyfelől a „belső kizsákmányolás" öve­zetének megléte javíthatja a nemzetközi rendszerrel érintkező periférikus elitek tár­gyalási pozícióit Másrészt a társadalom egyre növekvő leszakadó részeiről – vala­milyen minimális belső béke fenntartásának érdekében – ha bármilyen alacsony szinten is, de végül is valamilyen mértékig a modern gazdaságot képviselő enklávék­nak kell majd gondoskodniuk. Ráadásul a leszakadás spirálfolyamat, amelyben a le­maradók apátiája növekszik. S ismét kérdés, hogy a modern szektorok véleményirányítói ezekben a lemaradó társadalmi csoportokban mekkora (és milyen típusú) mozgósítottságot fognak mégis csak kívánatosnak tartani? Az apátia: passzivitás, ami – akármilyen minimális mértékű is a gondoskodás – ha jelentős tömegekről van szó, komoly terheket jelenthet a húzóképes ágazatokra és környezetükre. Másrészt, a modern társadalomból kiszorult rétegek fokozottabb mozgósítottsága delegitimizálhatja akár a modern enklávék létét is.

9 Ezeket a kohászatot „nemzeti iparként" dédelgető politikákat Paraguayban egy háború, Brazíliában és Chilében az export-gazdaság kifejlődésében érdekelt belső erőcsoportoknak a XIX. század második felében végbement megerősödése – a ter­mészetesen ellenérdekelt brit gazdaságpolitika mellett – végül is eloszlatta. Bőveb­ben lásd Larrain, 1989,156. és következő oldalak.

10 Tulajdonképpen mindenekelőtt ez a termelőeszközgeneráció-váltás tette le­hetővé Németország számára a kiugrást, hiszen ezek a modern technikai területek és a hozzájuk kapcsolódó tudomány-, és iparszervezési minták döntő mértékben először ott jelentkeztek – bizonyos értelemben nem várt „mellékhatásaként" a száza­delőn születő német kutatóegyetemi modellnek és a műszaki felsőoktatás (akkor pél­da nélküli) expanziójának az 1880-as éveket követően. A központok átrendeződésé­nek akkori két fő haszonélvezője, az USA és Japán tudományszervezésében egyér­telműen jól kimutatható a német minta. A termelési kultúraváltás másik fő forrása az amerikai nagyvállalat: a csereszabatosalkatrész-koncepció megjelenése, a futósza­lag, a „tudományos munkaszervezés" itt jelentkezik először. A húszas évek tudo­mányszervezési és ipari rezsimjeinek kiépítésénél többnyire tudatosan építenek a német és amerikai mintákra.

11 Példákért nem kell messzire mennünk. A világpiactól elszigetelt szovjet piacra szakosodott magyar vagy csehszlovák gépipar összeomlása a szemünk előtt megy végbe az azokat mesterségesen életben tartó politökonómiai feltételek megváltozá­sával. A magyar híradástechnikai iparnak a nyolcvanas évekre akuttá váló szintcsök­kenése pedig nagyrészt kizárta azt is, hogy ez az iparág meghatározó módon részt vehessen az ország kommunikációs hálózatának felújításában.

12 Ami azonban egyes fontos szerzők, így Cardoso és Faletto, 1979 szerint – legalábbis Latin-Amerika legnagyobb ipari központjaiban, így például Brazíliában – ezen a módon kialakul, azt „asszociált függő fejlődésnek" nevezhetjük. A külföldi be­ruházások itt hazai tőkével fonódnak egybe. Az ECLA korai strukturalistái a gazda­sági fejlődéstől a társadalom nagy struktúráinak homogenizálódását (nem a társa­dalmi egyenlőséget!) és a nemzeti elitek által ellenőrizhető ipari szerkezetet vártak. Két évtizeddel később, a brazil teoretikusok már tudják, hogy ipari fejlődés a periféri­án is lehetséges, ez azonban önmagában nem vezet sem az egyik, sem a másik előfeltevéshez.

A latin-amerikai társadalmi szerkezet alakulása egyébként nagyobbrészt a peri­féria dinamikájából következik. A gyarmati periódus a régió gazdaságát és kereske­delmét Európához kapcsolja, és a nemzetközi piacokon profitot termelő kereskedők, ültetvényesek, bányatulajdonosok egész csoportját hozza létre. A XVIII. században ezek számára már kezd zavaróvá válni Spanyolország kötelező közvetítő szerepe közöttük és az európai (mindenekelőtt angol) piacok között. Ez a probléma (kiegé­szítve a helyi születésű kreolok kizárásával az adminisztratív elitből) központi kér­déssé válik a függetlenségi háborúkban. A politikai függetlenség elnyerésével újra­definiálódtak az új központ: Anglia és a helyi elitek (mindenekelőtt az ültetvényesek) közötti kapcsolatok. Az új államok születése, pozíciók kiépítése évtizedeket vett igénybe, de már a XIX. század közepén az egész kontinensen stabilizálódnak, söt felfutó ágba kerülnek az exportgazdaságok. Az új nemzetközi szükséglet az orszá­gokon belül az indián földek gyorsuló kisajátításához, és a parasztságra rótt újabb terhek megjelenéséhez vezet. A két export-enklávét, és a bányákat az ültetvényeket ellenőrző csoportok esélyei azonban a nemzetközi partnerekkel szemben nem egyenlőek. Először a hazai bányatulajdonosok veszítenek tért a külföldi tőkével szemben (a múlt század végén Chile és Peru veszti el az ellenőrzést a nitrát és a gu­anó felett). Azután a közép-amerikai ültetvények is erre a sorra jutnak. A középosz­tály a régióban erre az exportgazdaságra települve jön létre. Argentínában a közép­osztály alárendelődött az exportból részesülő elitnek. Brazíliában, ellenkezőleg, módja volt új politikai szövetségek megkötésére. Más országokban, mint Kolumbia, a társadalmi differenciálódás kezdetlegessége a térség többi államánál hosszabb időre stabilizálta az exportelitek oligarchikus szövetségét. Bővebben lásd Larrain, 1989. 5. fejezet.

13 „Dirigisme"- francia fogalom az állam irányító, befolyásoló szándékának jel­lemzésére.

14 A hagyományosan erős államú Franciaországban és Németországban az ál­lam integritását abszolutista uralkodók védték. Ezen országok politikai története álla­maik és társadalmaik hiányos védettségével és az azt kiegyensúlyozó akciók sorá­val jellemezhető. A nemzeti érdekek primátusa, a biztos határok, a nemzeti szolida­ritást erősítő jogi és adminisztratív hagyományok e társadalmak politikai szer­veződésének kezdettói alapelemei voltak. A brit és amerikai társadalmak folyama­tos, nagyobbrészt vértelen átalakulásai ezzel szemben az állam szerepét termé­szetesen fogták vissza. Az itt születő politikai filozófiák állama inkább reaktív mint ak­tív.

15 A lehetséges okokat itt meggyőzően csak egy nagyobb kutatás tudná tisztázni. Két óvatos hipotézis az 1990-91. év magyarországi átalakulásáról: 1. A magyar ál­lam a hagyományos történeti középosztály legfőbb kenyéradója volt az államszocia­lista kísérlet előtti valamennyi korszakban. A negyvenes évek végétől kezdve a törté­neti középosztály felmorzsolására irányuló tudatos akciósorozattal szorították ki e ré­teg képviselőit a hazai államapparátusból. A Kádár-rendszer egyik politikai innováci­ója épp ennek a trendnek a lassú megfordítása volt. Ugyan számottevő hatalom nél­kül, először csak szakértői pozíciókban, de a hatvanas évektől megindul a történeti középosztály (ill. e réteg intellektuális/morális utódjainak) visszavándorlása az állami pozíciókba. A politikai rendszerváltás ezt a folyamatot szélesíti és bővíti új minőségűvé; a meghirdetett rekonstrukciós-restaurációs politikának szerves része a régi középosztályinak megfelelő rétegzettségű és szellemiségű csoportok) vissza­helyezése a politikai osztály szívébe. Ehhez természetesen állások kellenek, s itt az államigazgatási pozíciók száma nem elégséges – a jelentkező igények kielégítésé­hez az ipari felső management-pozíciók egy részét is igénybe kell venni. 2. A késői államszocializmus működésmódja olyan erős állami szerepvállalással járt, hogy még e rend ellenfelei, megtagadói is csak nagyon erős intervencionalista mintákban tud­ják saját szerepűket, mint új állami vezetőkét, elgondolni.

Irodalom

Adamski W. (ed.), Interesy i kontlikt. Wroclaw, Ossolineum, 1990. Aglietta M., Capitalism in the 80's. New Left Review, No. 138. November 1982. Amin Samir, Accumulation on a World Scale. New York, Monthy Re-view Press, vol. 1-2. 1975.

Amsden Alice, Asias next giant: South Korea and late industrialization. Oxford, Oxford UP., 1989. p. 379.

Arndt H., Market failure and underdevelopment. World Development 1988. 2. 219-229.

Arrighi G. (ed), Semipheripheral Development: The Politics of Southern Europe in the XX. Century. Sage, Beverly Hills, 1985.

Bairoch Paul, Commerce exterieur et développement économique de l'Europe au XIX. siécle. Paris, 1976.

Balassa B., Development Strategies in Semi-industrial Economy. Baltimore, The Johns Hopkins UP, 1982.

Baloyra E. (ed.), Comparing New Democracies. Boulder, Ewstview, 1987.

Boschi R., On Social Movements and Democratization: Theoretical Issues. Stanford – Berkeley Occasional Papers in Latin American Studies 1984. No. 9.

Bradford C. I.- Branson W. A. (eds.), Trade and Structural Change in Pacific Asia, Chicago, University of Chicago Press, 1987.

Cardoso Fernando Henrique, The Conception of Dependency Theory in the Uni­ted States. Latin-American Research Review, 1977. 3. 1-13.

Cardoso F.-Faletto F., Dependency and Development in Latin America. Ber­keley, University of California Press, 1979.

Chilcote R. H., Theories of Development and Underdevelopment. Boulder, Westview, 1984.

Chilcote R. H., Dependency: A Critical Synthesis of Literature. Latin American Perspectives, Spring 1974.1-16.

Connor W. D. – Ploszajkski (eds.), Escape from Socialism. The Polish Route. Warszawa, IFIS PAN, 1992.

Cumings B., The Abortive Abertura: South Korea in the Light of Latin American Experience. New Left Review, 1989. No. 173.

Dasgupta Parthe-Stoeman Paul, Economic policy and technological performance. Cambridge, CUP, 1987. 243. p.

Dervis K.-Petri P. A., The Macroeconomics of Succesful Development: What are the Lessons? In: Fischer S. (ed.), NBER Macroeconomic Annual 1987. Cambridge, MA. MIT Press, 1987:211-254.

Diamond L-Ling J. L.-Lipset S. M. (eds.), Democracy in Developing Countries: Latin-America. Boulder, Lynne Rienner, 1989.

DickW., Authoritarian versus Non-authohtarian Approaches to Economic Deve­lopment. Journal of Political Economy, 1974.4.817-827.

Dore R., Flexible Rigidities: Industrial Policy and Structural Adjustment in the Ja-panese Economy; 1970-1980s. Stanford, Stanford UP. 1988.

Dzysman J., Governments, Markets and Growth: Financial Systems and the Pol-itics of Industrial Change. Ithaca, Cornell UP, 1983.

ECLA, Development Problems in Latin America. Austin, University of Texas Press, 1970.

Enos J.L.-Park W. H., The adoption and diffusion of imported technology: The case of Korea. London, Croom Helm, 1988.

Fehér F.-Heller A.-Márkus Gy., Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cse­répfalvi, 1991.

Frank A. G., Critique and Anti-Critique. London, Macmillan, 1984.

Frank A. G., Quand les solutions apparentes deviennent de réels problémes. fievue Tiers Monde, No. 99. juillet 1984.

Furtado C„ Subdesarollo y estancimento en America Latina, Buenos Aires, ENDEBA, 1966.

GoldT., State and Society in the Taiwan Miracle. Armonk, M. E, Shape, 1986.

Haggard S. Pathways from the Periphery, the Politics ot Growth in the Newly Industrializing Countries. Ithaca, Cornell University Press, 1990.

Heinkelammert F., Dialectica del Desarollo Desigual. Valparaiso, Ediciones UniversitariasdeValparaiso, 1972.

Herrera A., The Advantages of Being a Late-cower to what? Social Science Infor­mation, 28 (4) 1989. 823-40.

Hunt D., Economic Theories ot Development – an Analsysis of Competing Paradigms. Savaqe, M. D. Barnesand Noble, 1989.

Huntington S., Political Order in Changing Societies. New Haven, Yale UP, 1968.

Hwang B. D., Nachholende Industrialisierung und autoritarer Staat: das Beispiel Süd-Korea. Berlin, SIGMA, 1989.

Jessop B., State Theory. University Park, PA, The Pennsylvania State UP, 1991.

Krasner S., Detending the National Interest: Raw Materials Investment and US Foreign Policy. Princeton, PUP, 1978.

Landau D., Government and Economic Growth in the less Developed Countries: an Empirical Study tor 1960-1990. Economic Development and Cultural Change, 35 (11)35-75..

Lal D., The Poverty of Development Economics. London, IEA, 1983. Jarrain J., Theories of Development. Cambridge, Polity Press, 1989. Lemke Ch.-Marks G. (eds), The Crisis of Socialism in Europe. Durham, Duke UP, 1992.

Leys Colin, Underdevelopment and Dependency: Critical Notes. Journal of Con-temporary Asia, 1977. 1. 72-93.

Lipietz Alain, Mirages et miracles: Problémes de l'industrialisation dans le tiers monde. Paris, Découverte, 1985.

Malloy J.,-Selligson M. (eds.), Authoritarians and Democrats. Pittsburgh, PA, University of Pittsburgh Press, 1987.

Menzel U., Auswege aus Abhängigkeit. Die entwicklungspolitische Aktualität Europas. Frankfurt, Suhrkamp, 1985.

Migdal J.S., Strong Societies and Weak States. Princeton UP, 1988.

Mouzelis N. P., Politics in the semiperiphery. London, Macmillan, 1986.

Müller A. (ed.), U zrodel polskiego kryzysu. Warszawa, PWN, 1985.

NEP. Vzgljad szo sztoroni. Moszkva, Moszkovszkij Rabocsij, 1991,

Notkina T. A. (ed.), Pogruzsenyije v trjaszinu (Anatomija zasztoja). Moszkva, Progressz, 1991.

O'Donell G.-Schmitter P.-Whirehead L. (eds.), Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, John HopkinsUP. 1986.

OlsonM., Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Budapest, KJK. 1987.

Pinto A., Chile, un caso de desarollo trustrado. Santiago, Editorial Universitaria, 1962.

Poulantzas N., La crise des dictatures. Paris. Maspero 1975.

Preobrazsenszkij J. A.-Bucharin N. I. Putyi razvitija: disszkusszii 20-h godov. Le­ningrád, Lenizdat, 1990.

Rasler K.-Thompson W. R., Relatíve Decline and the Overconsumption-Unde-rinvestment Hypothesis. InternationalStudiesQuarterly, 1991. 3. 273-294.

Salama P.-Tissier P., L'industrialisation dans le sous-développement. Paris, Maspero, 1982.

Senghaas D., Von Európa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen. Frankfurt, Suhrkamp, 1982.

Sik Ota, Járni Probuzeni-lluse a Skutecnost. Zürich, Poligon, 1989.

Sorensen G, Democracy, Dictatorship and Development. New York, St. Martin's Press, 1990.

Spindler Zane, Liberty and development: A further empirical perspective. Public Choice. 1991.197-210.

Takeshi H., The Japanese Experience in Technology: From Transfer to Self-Reliance. Tokyo, UN University, 1990.

Visnyevszkij A. G. (ed.), V cselovecseszkom izmerenyii. Moszkva, Progressz, 1989.

Wade R., Governing the Markét: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, PUP, 1990.

Wallerstein I., The Modern World System. New York, Academy Press, 1974-80.

Warren B., Imperialism, pioneer of capitalism. London, New Left Books, 1980.

Wolf Ch., Markets or Governments – Choosing Between Imperfect Alternative. Cambridge, MA MIT Press 88.

Még Marx viszonylag jó ismerőinek fejében is meggyö­keresedett az a vélekedés, hogy Marx (és Engels) a szo­cialista forradalom kitörését Angliában vagy esetleg égy másik fejlett tőkés országban „várta" volna. Ez a hi­edelem a legmakacsabb tévedések közé tartozik, noha Marx és Engels felfogásának vulgáris leegyszerűsítésén alapszik. Nem lehet eleget írni és elég autentikus szö­veget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte.

Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejle­ményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg. Most azonban – félre­tolva az ezzel kapcsolatos kérdések sorát – olvassunk el egy 1850-ben írott fejtegetést, melyet ugyancsak nem lehet eleget idézni a marxi gondolkodás dialektikájá­nak megvilágítására.

„Miként a válság periódusa – írja Marx – később kö­vetkezik be a kontinensen, mint Angliában, ugyanúgy a virágzásé is. Az elsődleges folyamat mindig Angliá­ban megy végbe; Anglia a polgári világegyetem demiurgosza. Annak a ciklusnak különböző fázisai, melyen a polgári társadalom újra meg újra átmegy, a kontinen­sen másodlagos és harmadlagos formában következnek be. Először is a kontinens aránytalanul többet vitt ki Angliába, mint bármely más országba. Ez az Angliába irányuló kivitel azonban ismét Anglia helyzetétől függ, különösen a tengerentúli piachoz való viszonyától. To­vábbá Anglia a tengerentúli országokba aránytalanul többet visz ki, mint az egész kontinens együtt, úgyhogy a tengerentúli országokba irányuló kontinentális kivi­tel mennyisége mindig Anglia mindenkori tengerentúli kivitelétől függ. Ezért ha a válságok először a kontinen­sen hoznak is létre forradalmakat, azok alapja mégis mindig Angliában van. Erőszakos kitöréseknek termé­szetesen előbb kell sorra kerülniük a polgári test végtag­jaiban, mint szívében, mivel a kiegyenlítődés lehetősége itt nagyobb, mint amott. Másrészt a kontinentális forra­dalmak Angliára való visszahatásának foka egyszer­smind a hőmérő foka, amely megmutatja, hogy ezek a forradalmak mennyiben teszik valóban kérdésessé a polgári életviszonyokat, vagy mennyiben érintik csupán politikai alakzataikat." (Karl Marx, Osztályharcok Franciaországban: Marx-Engels Művei 7, Budapest 1962. p. 93.)

*

A csendes-óceáni térségről – 1850-ben

A „Neue Rheinische Zeitung. Politisch-ökonomische Revue" 2., 4. és 5-6. füzetében olyan „Szemle" sorozat jelent meg aláírás nélkül, amelyről megállapítható volt, hogy Marx és Engels közösen írta. Az 1850. februári (2.) számban megjelent első közleményben, annak is „Lon­don, 1850. január 31-én datált részében többek közt egy különlegesen érdekes fejtegetés olvasható Ameri­káról és a világkereskedelem központi területeinek vár­ható áthelyeződéséről. Ez a belátás csaknem páratlan a múlt században, az érvelés pedig egyedülállóan széles látókörről tanúskodik. így kezdődik:

„Most áttérünk Amerikára. Az itteni események kö­zül a legfontosabb, még a februári forradalomnál is na­gyobb fontosságú tény a kaliforniai aranybányák felfe­dezése. Már most is, alig tizennyolc hónap elteltével, előre látható, hogy ennek a felfedezésnek még Amerika felfedezésénél is sokkal nagyobb szabású eredményei lesznek. Háromszázharminc esztendeig az Európából a Csendes-óceán felé irányuló egész kereskedelem a leg-meghatóbb türelemmel a Jóreménység fokának vagy a Horn-foknak a megkerülésével folyt A Panama-föld­szoros áttörésére vonatkozó valamennyi javaslat meghi­úsult a kereskedő népek korlátolt féltékenységén. Ti­zennyolc hónapja fedezték fel a kaliforniai aranybá­nyákat, s a jenkik máris hozzáfogtak egy vasútvonal, egy nagy országút, s a Mexikói-öbölből kiinduló csator­na építéséhez, máris rendszeresen közlekednek gőzha­jók New Yorktól Chagresig, Panamától San Francisco-ig, máris Panamában összpontosul a csendes-óceániai ke­reskedelem, s a Horn-fokot megkerülő útvonal elavult. Egy 30 szélességi fok hosszúságú tengerpart, a világ egyik legszebb és legtermékenyebb tengerpartja, mely eddig jóformán lakatlan volt, most szemlátomást átvál­tozik gazdag, civilizált országgá, amelynek sűrű népes­sége a legkülönbözőbb törzsekbeli emberekből kerül ki, a jenkitől a kínaiig, a négertől az indiánig és malá­jig, a kreoltól és mesztic tői az európaiig. A kaliforniai arany patakokban zúdul Amerikára és a Csendes-óceán ázsiai partvidékére, s a legdacosabb barbár népeket is belesodorja a világkereskedelembe, a civilizációba."

S most megjelenik előttünk a világtörténelem jelleg­zetesen marxi képe, mely az ókortól kezdve a XIX. szá­zadig, sőt a mi jelenünkig hatóan nyújt biztos fogódzó­pontokat a történelem értelmes felfogásához. A szöveg közvetlen folytatása ez:

„Másodszor kap a világkereskedelem új irányt. Ami az ókorban Türosz, Karthágó és Alexandria, a közép­korban Genova és Velence, ami eddig London és Liver­pool volt, a világkereskedelem központja, az lesz most New York és San Francisco, San Juan de Nicaragua [San Jüan del Norte (Greytown)] és León, Chagres és Panama. A világforgalom súlypontja, amely a közép­korban Olaszország, az újabb korban Anglia volt, most az észak-amerikai félsziget déli fele. A vén Európa ipa­rának és kereskedelmének hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne induljon ugyanolyan hanyatlásnak, mint Olaszország ipara és kereskedelme a XVL század óla; hogy Anglia és Franciaország ne jusson ugyanoda, ahol Velence, Genova és Hollandia ma áll. Néhány év múlva gőzhajókkal rendszeres postajárat lesz Angliából Chagresig, Chagresból és San Francisco-ból Sydney-be, Kan­tonba és Singapore-ba. Hála a kaliforniai aranynak és a jenkik fáradhatatlan energiájának, a Csendes-óceán mindkét partja nemsokára ugyanolyan népes, a kereske­delem szántára ugyanolyan nyitott, iparilag ugyanolyan fejlett lesz, mint most a Bostontól New Orleansig húzó­dó tengerpart. Akkor a Csendes-óceán ugyanolyan szere­pet játszik majd, mint most az Atlanti-óceán, az ókor­ban és a középkorban pedig a Földközi-tenger. Az egyet­len esély arra, hogy az európai civilizált országok akkor nem kerülnek ugyanolyan ipari, kereskedelmi és poli­tikai függésbe, amilyenben most Olaszország, Spanyol­ország és Portugália van, egy társadalmi forradalomban rejlik, amely – ameddig még van reá idő – átalakítja a termelési és érintkezési módot magának a termelésnek a modern termelőerőkből fakadó szükségletei szerint, és ezzel lehetővé teszi olyan új termelőerők létrehozá­sát, amelyek biztosítják az európai ipar fölényét, és így kiegyenlítik a földrajzi helyzet hátrányait." (Karl Marx és Friedrich Engels, Szemle: Marx-Engels Művei, Budapest 1962. pp. 214-215.)

A világtörténelmi „szemle" nem szorul magyarázat­ra, sem pedig részleteinek korrekciójára. A felvázolt fo­lyamat hatalmas méretekben zajlik ma is a szemünk előtt.