A koalíciós korszak politikai palettájának szociáldemokrata-kommunista baloldalán igen különböző elképzeléstípusok mutathatók ki. A szociálde­mokrácia radikális szárnya egy markáns végcél-stratégiával dolgozott. Köz­vetlen feladatnak tekintette a szocializmusba való átmenet (a politikai át­meneti időszak) megkezdését, a napi döntésekben azon alternatívák előnyben részesítését, amelyek direkt módon összekapcsolhatók a szocial­ista társadalom távlataival. E logika szerint az aktuális teendők elvégzését ós a szocializmus előfeltételeinek megteremtését egyidejűleg, ugyanabban a korszakban kell biztosítani. A vázolt elképzelés egyrészt Rosa Luxemburg, másrészt Lenin elméletére támaszkodik. Rosa Luxemburgéra, amennyiben a jelenben hozott intézkedéseket a szándékolt jövő (a végcél) által kívánja totalizálni. Leninére pedig azért, mert a hatalom megragadását nem teszi függővé a szocializmus összes előfeltételének meglététől: az új társadalom­hoz szükséges tárgyi-technikai és emberi (kulturális, önkormányzati) felté­telek kialakítását a – több szakaszból álló – politikai átmeneti periódus fe­ladatává nyilvánítja.

A baloldali szociáldemokrácia elképzeléseivel számos kérdésben alapvető hasonlóságot mutat az a népfront-stratégia, amelynek legkövet­kezetesebb képviselője Lukács György. Eszerint is a szocialista rendszer megteremtése a végső cél, objektív ós szubjektív feltételeinek (így a köz­vetlen demokráciának) – deklaráltan Leninhez kapcsolódva – szintén egyidejű létrehozására törekszik; ezt azonban a hatalom direkt megraga­dása, nyílt proletárdiktatúra nélkül tartja realizálandónak. A sztálini gya­korlat tapasztalatainak hatására előnyben részesíti a lassúbb, de szerves utat, a tárgyi és a személyi oldal egyenlőtlen fejlődéséi elkerülő megol­dást az embereken való – erőszakos – gyámkodáshoz vezető gyorsított eljárásokkal szemben. Ezért minden fasizmusellenes erő összefogását és a civil társadalom önkormányzati (a közvetlen demokrácia intézmé­nyeit kialakító és működtető) szerveződését szorgalmazza.

Az első és a második elképzeléstípus sajátosan ötvöződik az MKP hi­vatalos (leginkább Rákosi és Révai nevével fémjelezhető) politikájában. E harmadik típus képviselői bizonyos értelemben ugyanoda (a politikai hatalom megragadásához, egyfajta proletárdiktatúrához) akarnak eljutni, ahova a baloldali szociáldemokraták. De – az adott erőviszonyok ismere­tében – csak fokozatosan, átmenetileg népfront-taktika alkalmazásának segítségével közelednek céljukhoz, ós csak 1948-49-től kezdve hirdetik, hogy a népfront csupán „átmenet, közbeeső lépcsőfok a polgári demok­ratikus többpártrendszertől a proletárdiktatúra egypártrendszere felé".¹ E politika sajátosságát Rákosi 1948 novemberében a következőképpen ha­tározza meg. „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettethetjük…Lassanként ezeknek a pártoknak el kell halni, vagy legalábbis árnyékéletet élni, szimbolikus pártokká kell lenniük… Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövet­ségesek likvidálására is irányt kell venni. Ez persze nem könnyű. Az em­ber csinál valamit és annak ellenkezőjét is csinálja"² Mindez magyaráz­za, hogy az MKP vezetőinek érvelésében a népi demokrácia eleinte a polgári demokrácia, később viszont a proletárdiktatúra egy formájaként jelenik meg. Mint Révai megfogalmazza:. A mi népi demokráciánk első szakaszában … azt mondottuk, hogy a népi demokrácia egy plebejus, harcos, következetes, népi válfaja a polgári demokráciának… Helyes volt akkor azt hangsúlyozni, hogy a harc nem szocializmus és polgári magán­tulajdon körül folyik… Az is helyes volt, hogy … nem azt hangsúlyoztuk, hogy ez az átmenet a szocializmusért való harcba, hanem azt, hogy a nagytőke elleni rendszabályok egyben a kis magántulajdon védelmét is jelentik. A kártyáinkat nem felfedni helyes volt".³ E népfront-taktika követói elméleti megfontolásoktól kevéssé befolyásoltatva magukat, egy aktuál-polKikai pragmatizmus révén jutnak el a tulajdonképpeni célkitűzéshez: a hatalmi monopólium megszerzéséhez és megtartásához Mivel távlati stratégia nem befolyásolja a szűken prakticista politikát, ezért az nem visz közelebb egy marxi-lenini értelemben vett önkormányzati szocializmus megteremtéséhez. E szocializmus előfeltételeiből – a változó viszonyok­nak megfelelően hol erőszakosabb, hol liberálisabb eszközöket igénybe véve – annyit valósít meg, amennyi elengedhetetlenül szükségesnek lát­szik a kialakult hatalmi struktúra konzerválásához, mindenkori stabilizá­lásához.

Justus Pál egyik legszínvonalasabb teoretikusa volt azon szociáldemok­rata iskolázottságú nemzedéknek, amelynek tevékenysége a két világhá­ború között kezdődött, de teljesen csak a második világháború utáni időszakra ért be.⁴ Pályaképe röviden: 1924 és 1927 között Bolognában és Párizsban folytat filozófiai tanulmányokat. 1925-ben belép a Szociálde­mokrata Pártba. Középiskolai tanárként, illetve tisztviselőként dolgozik, közben verseket ós elméleti cikkeket ír. Eleinte a Nagy Lajos által szer­kesztett Együttben publikál, majd, ennek megszűnését követően, 1928-ban Kassák lapjához, a Munkához csatlakozik: itt több fordítása, verse és elméleti írása jelenik meg. A marxi gazdaságelméletet tárgyaló tanfo­lyamot vezet a Munka-körben, ahonnan végül azért válik ki többedmagá­val, mert (Kassákkal ellentétben) szükségesnek tartja a politikai aktivitás fokozását: a kulturális tevékenység mellett egy, a két munkáspárttól füg­getlen, forradalmi szocialista mozgalom megteremtését. 1930-ban a Kor­társ szerkesztőbizottsági tagja lesz, majd állástalanná válva, külföldre tá­vozik, és 1936-ig főleg Párizsban dolgozik újságíróként. Hazatérése után Mónus Illés bevonja a Szocializmus szerkesztőségi munkájába, 1943-tól az MSzDP értelmiségi csoportjának vezetője. 1944-ben munkaszolgála­tosként Borba deportálják, a tábor fölszabadulását követően csatlakozik a jugoszláv partizánokhoz. A világháború alatt könyvet ír a fasizmusról és következményeiről, A szocializmus útja címmel. 1945-ben intenzíven be­kapcsolódik a politikai életbe: országgyűlési képviselő, pártvezetőségi tag, az agitációs- és propaganda-osztály vezetője lesz. Egyidejűleg jelentós szellemi munkát végez, számos cikket publikál napilapokban, részt vesz a szociáldemokrata pártoktatásban ós propagandamunkában. Ismeretterjesztő brosúrákat készít társadalomtudományi kérdésekről, ta­nulmányokat és könyveket fordít le magyarra, több elméleti művet előszó­val lát el. Hozzászól művészeti – esztétikai problémákhoz, méltatásokat ír szociáldemokrata gondolkodók munkásságáról, folyóiratokat ismertet, könyveket recenzál. Fő tevékenysége azonban a Szociáldemokrata Párt társadalomtudományi folyóiratához, a Szocializmushoz kötődik: 1945-ös újraindulásától 1948-as megszűnéséig a szerkesztőbizottság tagjaként gondozza, ós tanulmányainak hosszú sorával látja el a lapot. A párte­gyesüléskor beválasztják az MDP Központi Vezetőségébe, egyidejűleg a Magyar Rádió alelnöke lesz. 1949 júniusában idegen hatalmak javára el­követett kémkedés vádjával letartóztatják, és a Rajk-perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 1956-os rehabilitálását követően a Corvina Kiadó felelős szerkesztőjeként dolgozik, 1965-ben bekövetkezett haláláig.

Justus nézetrendszere

Justus társadalomfilozófiai nézetrendszerének kialakulásában Rosa Lu­xemburg, Szabó Ervin (akit ő Marx és Engels legjobb magyar tanítvá­nyának nevezett),⁵ továbbá Lukács György írásai játszottak meghatározó szerepet; kultúrafölfogása pedig Gramsciéval rokon. Ő maga egyhelyütt Lu­kács Történelem és osztálytudatát, valamint Korsch Marxismus und Philosophie-ját nevezte meg, mint a marxizmust példamutatóan továbbfejlesztő műveket,⁶ de szemléletén Lukács 1919-es írásainak közvetlen hatása is kimutatható.⁷ Teoretikus alapállása leginkább marxizmus-felfogásából és történelemszemléletéből érthető meg. Justus szerint a marxizmus nem te­kinthető sem egyszerűen filozófiának, sem közgazdaságtannak, sem a szaktudományok összességének, hanem olyan gyakorlati küzdelem elmé­letének, amely az emberi életfolyamat piaci gazdálkodás által szétszakított egységét igyekszik helyreállítani. (Vagy mint máshol fogalmaz: a marxizmus a világ megváltoztatásának tudományos terve – a szocialista forradalom tu­dománya.⁸ A kapitalizmus úgymond létrehozza a tárgyak (az áruk) uralmát az embereken, illetve az emberek közötti társadalmi viszonyok eldologiaso­dását (aruk viszonyai révén közvetítettségét). A tőkés rendszer ezen alapel­lentmondása számos területen megjelenik. Ilyenek a következők: a termelő elválasztottsága a termelési eszközöktől, a termelésé a fogyasztástól, a fizi­kai munkáé a szellemitől, a résztudományoké az egységes megismerési fo­lyamattól. A munkásmozgalom mindezen megosztottságok felszámolására, elmélet ós gyakorlat egységének megteremtésére törekszik. Teória és praxis szintézise azonban csupán megújuló követelményként, nem pedig kész eredményként értelmezhető. A marxizmus csak mint használható (azaz a mozgalmat sikeresen irányítani képes, társadalomformáló) fegyver tekinthető érvényesnek. Alapvetően ez különbözteti meg két eltorzult válto­zatától – egyrészt a szaktudományokra szétszabdalt, pusztán értékmentes leírásokra törekvő formájától, másrészt a gyakorlatra vonatkoztatott elmé­letből kész tételekbe visszavonuló, puszta ideológiává egyszerűsödött mar­xizmustól. Szükséges tehát – vonja le a következtetést Justus – vitába szállni az ilyen nem marxista szellemű marxistákkal. A későbbiekben is rendszeres polémiát folytat Justus a praxisidegen marxizmusfelfogás két alapformája, az izolált szaktudományosság, illetve a sematizáló ortodoxia ellen.

A marxi teória – állapítja meg – polgári értelemben nem tudomány: egyik szaktudományba „sem illik bele, hanem mindegyikbe betör, és mindenütt felforgatja a hagyományos rendet, megzavarja az önelégült nyugalmat, szóval ugyanolyan „felforgató" az elméletben, mint a történe­lem és a politika gyakorlatában".⁹ Nem csupán a gyakorlati forradalom tu­dománya a marxizmus, hanem ezen túlmenően – és ennek alárendelve – a filozófiát, közgazdaságtant, politikaelméletet, szociológiát is a proletár­forradalom tudományává alakítja át.¹⁰

A tőkés társadalomban – hangsúlyozza – nemcsak gazdasági, társa­dalmi, politikai frontok alakulnak ki, hanem szellemi frontok is. Az osztály­küzdelem szerves részét képezi a szellemi osztályharc. A munkásosztály szellemi szabadságküzdelme feltételezi olyan szocialista elméletek létre­hozását, amelyek képesek felvenni a versenyt a polgári csúcsteljesítmé­nyekkel: biztosítani a .szocialista szellemi front fölényét, támadó szelle­mét".¹¹ Feltételezi tehát, hogy a polgári tudománnyal, filozófiával, szocio­lógiával, közgazdaságtannal, materializmussal szembeforduljon a mun­kásosztály álláspontját képviselő „szocialista" tudomány, filozófia, szocio­lógia, közgazdaságtan, illetve a szocialista (azaz dialektikus) materialista világszemlélet.

A marxizmus – állapítja meg Justus – „éppen azért szigorúan tudomá­nyos", mert praxisra orientált, vagyis tendenciózus – tehát mert a gyakor­lati dimenzió sem hiányzik belőle. A szemére vetett „messianizmuis" ily módon nem negatívumként, hanem érdemként jelenik meg: a „marxiz­mus «messianisztikus» jellege csak tünete az új, osztálytalan társadalom aktualizálódásának".¹²

Valamely társadalomelemzés gyakorlati célkitűzése és egzakt tudo­mányossága – írja – nem antinomikus viszonyban áll egymással. Marx „Kapital"-ja a tőkés rendszernek „nem «elfogulatlan», elvont bírálata. Mert ez a bírálat a legszorosabb összefüggésben van a munkásosztály na­gyon is gyakorlati harcával a felszabadulásért és nem is más, mint e küz­delem elméleti kifejezése".¹³ Egy történelmi korszak ábrázolása nem vá­lasztható el a mai társadalomtól, illetve ennek bírálatától. Az úgymond „tárgyilagos" leírások és kritikák mögött mindig osztályérdekeket lehet fel­mutatni. (Ezzel kapcsolatban kiemeli a marxi ideológiafelfogás nem-isme­retelméleti mivoltát. A marxizmus „nem úgy áll szemben a polgári ideoló­giákkal, mint a polgári felvilágosodás a vallással. Tudja, hogy az ideológi­áknak materiális alapjuk van.")¹⁴

Különösen élesen nyilatkozik Justus a sematikus marxizmusról. Marx – hangsúlyozza – nem véglegesen kidolgozott rendszert, hanem csak tu­dományos metodikát hagyott ránk, amelyet nekünk kell alkalmazni vala­mennyi új korszakra. Sőt, elválaszthatatlannak tartotta a módszert a mód­szer alkalmazásától. „Éppen ez különbözteti meg a marxi módszert… minden nyíltan vagy leplezetten metafizikus módszertől – vallja Justus -, hogy nem absztrahálható", Érthető tehát, hogy „sem Marx, sem Engels soha nem adta módszertani összefoglalását sem a dialektikus materializ­musnak, sem a materialista történelemfelfogásnak."¹⁵ Justus szerint a marxisták elsődleges feladata koruk gazdasági és társadalmi szerkezeté­nek tanulmányozása. A marxi módszert puszta sémává sorvasztók azért a marxizmus ellenségeinek tekintendők.¹⁶

Hasonló a helyzet a marxi tanok dogmatikus felfogásával. „Az «ortodox marxizmus» – fogalmaz – azért abszurd, mert marxizmus ós ortodo­xia egymást módszertanilag is kizáró ellentétek."¹⁷ A dogmatizáló ortodo­xia elszakítja a marxi elméletet a kor tudományától ós társadalmi valósá­gától. Ezáltal a polgári gondolkodás elhatalmasodását jelenti mind a szo­cialista elméleten, mind a munkásosztályon.

Justus több írásában is szükségesnek tartja kiemelni, hogy a marxista elmélet következetesen embercentrikus, humanista Ennek igazolására a marxizmus három fontos ismérvét sorolja föl:

1. Szemléletmódjának középpontjában a cselekvő ember áll:
2. A történelmi fejlődés fő mozgatójának az emberi erőket ("osztály-erőket,) tekinti;
3. Centrális fogalma a munka, azaz a céltudatos emberi tevékenység.

A marxista teória – fogalmaz Justus – leleplezi a kapitalizmus gazda­ságfetisizáló (áru-, pénz-, piacfetisizáló) tendenciáját, amely az emberi vi­szonylatokat tárgyi-dologi (.csaknem természeti") jelleggel ruházza fel. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy mind a marxizmus, mind a humanizmus történelmi kategória: időről időre átalakul. (A humanizmus továbbá osz­tálykategóriának is számít: osztályálláspontonként eltérő tartalmakat vesz fel. Alapvető megjelenési területei: a gazdaságtan, a politikaelmélet, az egységes társadalomtudomány, tehát a marxista szociológia, a filozófia, a művészet. Fajtái: antik, középkori, keresztény, polgári ós szocialista hu­manizmus.)

Justus történelemszemléletében az emberiség útja az őstársadalomtól a kommunizmusig tartó fejlődésként jelenik meg. E folyamat során két kérdésben is kulcsszerepet tulajdonít a kapitalizmusnak, mint a szocialis­ta társadalom előfeltételei megteremtőjének. 1. Ekkor munkálódnak ki azok a gazdasági tényezők, amelyek hiányában nem lehet létrehozni a tőkés rendszerénél magasabb termelékenységű, vele szemben gazdasá­gossági fölényben levő gazdálkodást. 2. Ekkor alakulnak ki társadalmi mé­retekben – a polgári demokrácia gyakorlata következtében – azok a sze­mélyes önállóságból fakadó képességek, amelyek nélkül nem valósítható meg egy önkormányzati felépítésű szocializmus.

Konkrétabb elemzéseiben azt hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus és az önkormányzó szocializmus között átmeneti szakasz beiktatása szük­séges: a proletárállam időszaka.

A parlamentáris szisztéma – hangoztatja – nem alkalmas a proletárál­lam funkcióinak ellátására Helyébe Kommün-típusú demokrácia lép, amelyet a közvetlenül választott képviselők visszahívhatósága jellemez. Megnövekszik az önkormányzati intézmények szerepe. A tanácsrendszer – állapítja meg – történelemalakító jelentőségében a forradalmi polgárság népképviselet-eszméjével, az üzemi bizottságok gondolata a parlamen­táris demokráciáéval egyenértékű.¹⁸ A társadalom minden területén nö­velni kell – hangsúlyozza – a munkástömegek kezdeményezésének, részvételének, ellenőrzésének lehetőségét, éspedig intézményesen." Az intézményes lehetőséget a közvetlen demokrácia működési mechaniz­musai biztosítják. Maga a munkásállam „a tömegek demokratikus el­lenőrzése alatt áll", aminek következtében a bürokrácia föladata és lét­száma is jelentősen csökken.¹⁹

A hatalom megragadása és az új társadalom alakítása a munkásosz­tály saját tetteként megy végbe: a szocializmust nem lehet ráerőszakolni a tömegekre, csak általuk valósítható meg; a dolgozóknak „harcokban kell megtanulniuk, hogy helyzetükön csak harcban változtathatnak". Utal a felülről vezérelt társadalmi forradalom negatív következményeire és ki­emeli Plehanov véleményét: a tömegforradalom hiányában létrejövő túl­zott centralizálás végül is néhány értelmiséginek a dolgozók fölötti ural­mát eredményezi.

A szocializmus építése során (vagyis a szocializmushoz való politikai átmeneti időszakban), Justus érvelése szerint, a bérharcok szerveiből ön­kormányzati intézményekké emelkedő szakszervezetek – az üzemi bi­zottságok hálózatával kiegészítve – a szocialista termelés feltételeinek megteremtőivé válnak Az üzemi tanácsok, üzemi bizottságok pedig a munkásdemokrácia érvényesülésének garanciáját képezik. Feladatuk kettős. 1. A törvényhozó és végrehajtó hatalom újraegyesítése, ezáltal a munkásosztály önadminisztrálásának létrehozása. 2. Olyan folyamatos gyakorlat kialakítása, amely a proletariátust világtörténelmi szerepére ne­veli, készíti elő. Mint a munkáselit iskolái „a szocializmus építésének sza­kaszában e tanácsok lesznek a munkásosztály ellenőrző szervei, ezek biztosítják a munkásosztály részvételét a szocialista termelés irányításában."²⁰

Az ó koncepciója szerint a proletárállam gazdasági vezetésében je­lentós feladat jut a szakszervezeteknek és a munkásbizottságoknak: döntő szerepet játszanak a tervkészítő és az ellenőrző szervekben. Előtérbe kerül a termelés társadalmasítása (a termelő vállalatok munkás­igazgatása és ellenőrzése), de ez nem válik általánossá. A termelési eszközök társadalmasításának két típusát különbözteti meg Justus: az ál­lamosítást és a közvetlen szocializálást Az államosítás a tőkés üzemek kisajátítását jelenti. Szocializálásnak nevezi viszont, ha a termelési esz­közöket maguk a dolgozók veszik közös tulajdonba. A központosított, mo­nopolizált termelési ágakban – véli – valószínűleg az államosítás a leg­megfelelőbb eljárás. De máshol előnyösebbek a szocializálás egyéb vál­tozatai – például a községesítés vagy a szövetkezés.

A termelés szerkezete – fogalmaz – „nem teszi lehetővé, hogy egy csapásra töröljük el a kapitalizmust". A proletárállam nem nyúl a nem-ka­pitalisták (kisiparosok, kisparasztok, kiskereskedők stb.) magántulajdo­nához. A tőkés vállalatok – kártalanítással vagy anélkül történő – államo­sítása szükséges intézkedés. De mind gazdasági, mind politikai szem­pontból elhibázott lenne szocializálni a többi területen.

A politikai átmeneti időszak gazdaságát tehát vegyes gazdálkodás­ként kell elképzelni. Itt együtt él egy szocializált és egy magántulajdonban levő szektor, vagyis a szocialista és a kapitalista termelés. Mindkét szek­tor önfinanszírozó módon működik.

Míg Justus a politikának döntő fontosságot tulajdonít az átmeneti kor­szakban, addig e korszak után – feltételezése szerint – „a politikai hata­lom is megszűnik".²¹ Az állam „feleslegessé válik a szocializmusban ós fokozatosan elhal. Helyébe az egész dolgozó nép önadminisztrálása lép."²² A termelést közvetlenül maguk a társult egyének alakítják terv­szerűen. Szabó Ervin nézeteihez kapcsolódva úgy véli, hogy a szocialista társadalom ott kezdődik, ahol a termelési eszközöket a dolgozók társulá­sai (szövetségei) veszik birtokba, és felszámolják a bérmunka-viszonyt.²³ E formációt a következő ismérvekkel jellemzi: „a termelő- és szállítóesz­közök köztulajdonba vétele, tervgazdaság, a szükségletek kielégítésére irányuló termelés, az ember felszabadítása a vak ós anarchikus gazda­sági erők uralma alól".²⁴ Szükséges kiemelni, hogy itt nem csupán rész­leges, formális, hanem teljes tervszerűséget feltételez.

Justus szerint e folyamatokkal párhuzamosan a tudomány területén is lényeges változásnak kell bekövetkeznie. A közgazdaságtan mint alaptu­domány helyébe nem a politika tudománya, hanem az összes eredmé­nyeket magába olvasztó totális társadalomtudomány lép. A politikatudo­mányt, politikai gazdaságtant stb. felváltó komplex tudomány olyan új, forradalmi szociológia, amely a társadalmi cselekvés törvényszerűségeit vizsgálja. A materialista történetfelfogás – hangsúlyozza – az ökonómiai szféra alávetése után, azaz a szocializmusban sem veszti érvényét, ha­nem Lukács György kifejezése szerint funkcióváltáson megy át. Új funk­ciója: az emberi uralom biztosítása a gazdasági erők felett.

Justus teoretikus problémává emeli azt a felismerést, hogy az osztály­helyzetből nem következik automatikusan adekvát osztálytudat, a szocio­lógiai értelemben vett osztály közvetlenül nem mindig tesz eleget a világ­történelmi értelemben vett osztályfunkdónak. Beszól arról, hogy – a ta­pasztalatok szerint – a képzett munkásréteg a munkanélküliséget előidéző kapitalizmust inkább gyógyítani akarja, mintsem megdönteni. Hivatkozik olyan esetekre, amikor a dolgozók saját érdekeik ellen lépnek fel. A munkásság differenciáltsága azt eredményezi, hogy az osztály tag­jai a társadalmi front mindkét oldalán felsorakoznak.

Justus különbséget tesz a munkásosztály offenzív (az elméleti osz­tálytudatnak megfelelő) és defenzív magatartása között. Offenzív törek­vése – állapítja meg – a termelési eszközök köztulajdonba vételére, a tőkés rendszer meghaladására irányul. Defenzív gazdaságpolitikája vi­szont a kizsákmányolás elleni védekezésre szorítkozik, és lényegében szociálpolitikára redukálódik. Az eddigi munkáskormányok (nevezetesen az angol és a weimari) defenzív politikát folytattak: „megkísérelték a ma­guk szociálpolitikájának gyakorlati érvényesítését, csakhogy ez a szociál­politika mindkét esetben tehetetlennek bizonyult a monopoltőke gazda­ságpolitikájával szemben."²⁵ Szociálpolitikát csak a profitráta rovására le­het megvalósítani. A profitráta csökkenése azonban visszaveti a kapitalis­ta termelést. Tehát alternatívaként jelenik meg: a szociálpolitika vagy a gazdaságpolitika preferálása. A tőkéseknek – úgymond – a „kapitalizmu­son belül igazuk van, s a szocialista miniszter választhat a bérek lenyo­mása és a munkanélküliség megnövekedése kőzött". Nem osztályárulás­ból választja az előbbit, hanem mert politikai hatalma elenyészik a gazda­sági hatalommal szemben. Csupán „egy szemrehányást tehetünk neki­hangsúlyozza Justus -, hogy szocialista létére nem mérte fel a politikai és gazdasági hatalom objektív határait, hogy vállalta a felelősséget és nem kísérelte meg az első mellé a másodikat is megszerezni.²⁶

Monopoltőke és fasizmus

A fasizmus győzelmét Justus – a munkásmozgalom oldaláról tekintve – a reformista politikával magyarázza. Leszögezi: döntő stratégiai hibának számít, ha a napi küzdelem és a végcél, a reform és a forradalmi átala­kulás kérdése elszakad egymástól. E mozzanatok szembeállítását rója fel – egyébként tévesen – Rosa Luxemburgnak. És ugyanebben a metodikai vétségben (konkrétan a végcél gyakorlati feladásában) marasztal ja el a trade-unionista illetve bernsteinista politikát. A trade-unionizmus – hang­súlyozza – ellentétes a proletár osztálytudattal. Benne a munkástörekvések polgári tudatformában fejeződnek ki. Hasonló a helyzet a reformista elképzelésmóddal, amely nem lép túl a polgári empirista szemléleten. Ebből eredő vulgármaterializmusa – politikai tehetetlenségét leplezendő – minden társadalmi prognosztizálást, „jóslatot" tudománytalannak minősít. Távlati programja beéri a szocializálásnak nevezett államosítás igényével. A reformizmus mozgalmi gyakorlata olyan munkástudatot ter­mel ki, amelyben elkülönül egymástól a politikai és a napi gazdasági harc. A proletariátus ily módon a bérkérdésekre koncentrál, különböző szociál­politikai követelésekkel áll elő. Életszínvonalának emelkedése miatt köz­vetlenül érdekelt a nemzeti sikerekben. Ezért a jelenbeli és a nemzeti szempontokat preferálja saját perspektivikus érdekeinek rovására „Az emelkedő életszínvonal, az emelkedő biztonság alapvető élménye a kon­tinentális munkásöntudatot is annál erősebben befolyásolta – állapítja meg Justus -, minél jobban «polgárosodott a munkásság, ami alatt nemcsak a jobb életet, polgári életformákat értjük…, hanem a polgári tu­datformákat, a nyersen empirikus, történelmi távlatokban gondolkodni képtelen, vulgármaterialista gondolkodásmódot (ezért várt a 'marxista centrum' által hangoztatott «szocialista végcél» oly könnyen és gyorsan ideológiává) és a tisztán utilitarista értékrendszert is."²⁷

Justus elemzéseinek elméleti értéke talán nem is annyira a trade-unionista és reformista teória, valamint politika fogyatékosságainak kritikájában, hanem ezek entikus összefüggéseinek felmutatásában ragadható meg. A trade-unionizmust – mondja – nem lehet egyszerűen polgári jellegű irány­zatként kezelni – ez a proletariátus fejlődésének egyik történelmileg megha­tározott szakasza. A reformista osztálytudat – hangsúlyozza – szintén mun­kásöntudatnak számít: irányát a kizsákmányolás szabja meg. Nem írható pusztán a munkásarisztokrácia számlájára, hiszen a dolgozók többsége így gondolkodik.²⁸ Részesedik az extraprofitból, a nemzetgazdaság eredmé­nyeiből – így érdekelt mindenkori fogyasztási szintjének növelésében, a nemzeti sikerekben. E kettős kötődés (egyidejű kizsákmányolásellenesség és fogyasztáscentrizmus) hatását összegzi a következő megállapítás: „Ed­digi története folyamán a proletariátus gondolkodásának iránya mindig el­lentétes volt tudatformáival, aminek következtében életformája, életfelfogá­sa.. állandóan polgári maradt, politikai beállítottsága viszont többé vagy tevésbe tudatosan antikapitalista volt²⁹ Ez alól a kommunista mozgalom sem kivétel. Neki sincs elvileg más tudatformája, mint a reformizmusnak, nem sikerült sajátosan proletár osztálytudatot létrehoznia azaz olyan egységes életfolyamat tömegigényét kialakítani, amely túllép a hagyomá­nyos (politikai államot és eldologiasult piacgazdálkodást kölcsönösen fel­tételező) struktúrán.

Justus szerint döntő szerepet játszott a reformizmus a fasiszta politika sikereiben. Elméleti kapitulációja a status quo gyakorlati elfogadásához vezetett, amikor lemondott arról, hogy a proletárszocialista cél nevében mozgósítsa a tömegeket ós valóban hatékony eszközöket vegyen igény­be. Ezért alapvető felelősség terheli a mozgalom válságáért és a fasiz­mus térnyeréséért, hatalomra jutásáért. A 'munkásmozgalom jelentós ré­sze – írja – azonosította a szocializmust a maga reformista politikájával, sót éppen a változás éveiben a 'kisebbik rossz' elgondolása alapján a sta­tus quo védelmében merítette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgárság részére készült jel­szavakat".³⁰ E törekvések „közös tragédiája, hogy szintén ideologikussá lettek s a valóságban azt az eredményt érték el, amelynek megakadályo­zását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért lemondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásáról: nemcsak hogy nem sikerült a kispolgárság íz­léséhez való alkalmazkodással, a proletárszocialista követelések feladá­sával, a «nemzeti» (tehát elsősorban kispolgári) jelszavak átvételével a proletarizálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály vezetése alatt harcba vinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy része a szocialista munkásréteg nélkül, sót ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett helyzet azonnali megváltoz­tatásáért. S mert a szocializmus nem lehetett a harc céljává, a nemzeti szocializmus lépett helyébe."³¹

A reformista politikához hasonlóan ítéli meg Justus a népfront történel­mi szerepét. A fasizmus-antifasizmus front – állapítja meg – keresztezi az osztályhatárokat ós a szocializmus-kapitalizmus ellentét helyére a de­mokrácia vagy fasizmus alternatívát állítja A munkás-tőkés antagonizmust ennyiben másodlagos kérdéssé degradálja. A politikai harc ily mó­don nem a munkás- ós a tőkésosztály, hanem két tőkés törekvés között zajlik. E stratégia elhibázott voltára a francia népfront esetét hozza fel pél­daként. A francia szocialisták szövetségre léptek valamennyi antifasiszta erővel – a népfrontban így egymással kibékíthetetlen osztálytörekvések éltek együtt. Tehát kénytelenek voltak figyelembe venni mind a munkás­ság, mind a középosztály, mind a nagytőke gazdasági elképzeléseit. Ele­get kellett tenni a munkások szociális követeléseinek – amelyek terhét a középosztályra hárította át a nagytőke. Ez azonban a középosztállyal kí­vánt szövetség helyett ellentéthez vezetett. Justus következtetése: a döntő társadalmi kérdés nem a fasizmus, hanem továbbra is a tőke-mun­ka antagonizmus, amelynek az előbbi csupán alesetét képezi. Ezért az öntudatos munkások nem egyszerűen a fasizmussal, hanem az egész ka­pitalista rendszerrel állnak szemben. A proletárfront helyébe lépő osz­tályközi szövetségek a munkásság és a munkáspártok időleges gyenge­ségét jelzik – objektív funkciójuk pedig a fennálló kapitalista rend védel­mezése. A részleges megoldásra törekvés ezért sikertelenségre ítélt po­zíció. A proletariátus kizárólagos feladata – vallja Justus – „győzelemre vinni – nem a demokráciát a fasizmus ellen, hanem a szocializmust a ka­pitalizmus ellen. Ez egyben a fasizmus elleni eredményes küzdelem egyetlen, bár egyelőre elvontan kijelölt útja is."³²

Illetve a másik oldalról megfogalmazva mivel „a fasizmus ellen csak a szocializmus képes eredményesen harcolni, a polgári, csak-politikai, ideologikus «fasizmus vagy demokrácia-, ellentét helyébe a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája lép."³³

Megjegyzendő, hogy a fasizmus kategóriát Justus nem a közgondol­kodásban elterjedt értelemben használja Abból indul ki, hogy a szocialis­ta elmélet is válságon ment át és nem tudta tudományosan feldolgozni az új jelenséget. így látványos zűrzavar keletkezett a fasizmus fogalma kö­rül: egyesek politikai kalandorok kísérletét, mások pusztán diktatórikus politikai uralmat, vagyis a parlamentarizmus és a demokrácia totális ellen­tétét látják benne. Justus viszont kimutatja, hogy ez utóbbiak csupán for­mai jegyek. Számára a fasizmus nem elsődlegesen politikai jelenség, és a monopolkapitalizmus általános gazdasági-társadalmi mozgásaiból pró­bálja azt megérteni. Megfogalmazása szerint a „fasizmus gazdaságilag a monopoltöke diktatúrája… Politikai oldalát tekintve a termelőeszközök je­lentós részének tulajdonosává váló állam totális politikai hatalma, az ál­lam és a monopolisztikus párt összeolvadása, a magas állami bürokrácia ós a legnagyobb tőkések rétegének egybeszövődése. Tömeg-ellenforra­dalom, vagy ha úgy tetszik, ellenforradalom alulról, bár az alulról rohamra induló erőket felülről irányítják. A tőkekoncentráció politikai ós társadalmi konzekvenciáinak levonása, a koncentráció továbbfokozása ugyanezen folyamat áldozatainak tömegmozgalma által."³⁴ Szociológiailag éppen abban különbözik a tőkediktatúra más formáitól, hogy képes maga mö­gött tömegeket felsorakoztatni.

A „demokrácia vagy fasizmus" jelszó elutasítása Justusnál alapvetően monpolkaprtalizmus-értelmezéséből következik. Megállapítása szerint a versenykapitalizmus adekvát politikai formája a demokrácia (a politikai szabadverseny), a monopolkapitalizmusé: az állam monopolhelyzete. A profitráta emelése a világválság után csak mesterséges állami eszközök­kel biztosítható: a fejletlenebb országok rovására, illetve a reálbérek csökkentésével. Az állam ily módon közvetlen gazdasági tényezővé válik és a nagyvállalatok pozíciójának stabilizálására törekszik. Az „államosodó monopoltőke és a nagytőkések által kisajátított állam"³⁵ viszonyában nem alakul ki lényegesebb érdekellentét. Konfliktusok keletkeznek viszont az ipari tőke ós a banktőke között: a hitleri és a roosevelti politikára egyaránt jellemző állami pénzleértékelések érzékenyen érintik a banktőkéseket. A kereskedelmi közvetítések kikapcsolására törekvés nyomán pedig a mo­nopoltőke a nem-monopoltőkével és a kereskedőtökével egyaránt szem­bekerül.

A jelzett összefüggések – Justus elemzése szerint – mind a fasiszta, mind a polgári demokratikus politikai berendezkedések általános jel­lemzői. A „legtisztább demokráciák" és a fasizmusok működése is a mo­dern kapitalizmus gazdasági, társadalmi, továbbá ideológiai fejlődéstörvényeivel magyarázható. Mindkét rendszertípus ugyanazon termelési-tár­sadalmi szerkezeten nyugszik: közös gyökerük a monopoltőke immanens természete. A fasizmus szintén a régi termelési mód fenntartásán mun­kálkodik; kialakulásának ugyancsak döntő tényezője, hogy a tőkések ál­talános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli.

Demokrácia és fasizmus küzdelme – állapítja meg Justus – valójá­ban a tőke két frakciója között zajlik. De mindkét frakció kispolgári és proletár erőket is felvonultat a maga oldalán. Ennek magyarázata, hogy a válság idején jelentós rétegződés ment végbe a munkásosztályon belül, és a proletártudat kettéhasadt. Azok, akiknek sikerült folyamatosan dol­gozni, érdekeitek maradtak a status quo fenntartásában – így általában a reformista törekvésekhez kapcsolódtak. A munkanélkülivé váltak többsé­ge viszont kiábrándult a reformista mozgalomból, és a fasiszta propagan­da hatása alá került. (Ez az összefüggés arra is rávilágít, hogy politikai szinten nem érvényesülnek a hagyományos osztályfrontok. Az osztály­harcok idején viszonylag homogén erők állnak szemben egymással, itt vi­szont nem homogén tömegek harcolnak szintén nem homogén tömegek ellen. Ezen új helyzet megragadására Justus bevezeti az osztályháború fogalmát.)

A nemzeti szocializmus a gazdasági válságért a kapitalizmust teszi felelőssé, így jelentős antikapitalista érzelmi beállítottságú erőt tud maga mögött felsorakoztatni. Fő eszköz: a nemzeti szempontnak a propaganda középpontjába állítása. „Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni… a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a mono­poltőke diktatúráját ne csak tűrje, de személyes-nemzeti ügyként cse­lekvően és lelkesen vállalja" az állampolgár. A munkásosztálynak szóló propaganda realisztikusabb elemeket is tartalmaz: az osztályharcot „né­pek osztályharcává, proletárnemzetek és plutokráciák ellentétévé változ­tatva alkalmazza."³⁶

A kérdés másik oldala, hogy a válság idején mutatkozó akkumulációs zavarok kiküszöbölését a tőke a fasizmustól várja. Ezért kap támogatást a magas szerves összetételű iparágak tőkéseitől, Az össztőke számára – Justus megítélése szerint – a fasizmus volt a legmegfelelőbb megoldás, melyet a kapitalisták többi frakciójára rákényszerítettek. Például az autarkiatörekvések költségeit túlnyomórészt a kereskedő tőkére hárítja át az állam.

Társadalmi bázisának heterogenitása megköveteli a fasizmustól, hogy két arca (a nagytőke, illetve a tömegek felé fordított arca) között tökéletes munkamegosztást hozzon létre. Ideológiája – véli Justus – eleget tud ten­ni e kettős feladatnak; egyidejűleg képviseli a tőkekoncentráció érdekeit, és harci vallás, „forradalmi lobogó" a tőkekoncentráció áldozatai számá­ra. Meghatározó szerepet játszik ebben a nemzettel azonosított állam. Az adott körülmények között az állam feladata „a munkásosztályt mintegy ál­landó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a «közös nemze­ti" érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól".³⁷

Jóllehet a fasizmus sikereinek egyik fő tényezője az ideológia – írja Justus -, mégsem kezelhető egyszerűen a tömegek becsapásaként. Sokkal inkább olyan politikának kell tekinteni, amely az adott társadalmi elégedetlenségre épít, és hatékonyan számol a meglevő szociális erőkkel, törekvésekkel. így tényleges gazdasági eredményeket is képes felmutatni.

A nemzeti gazdaságpolitika egyik alapvető törekvése: alacsony – kül­földön versenyképes – önköltséggel termelni. Ez feltételezi az állami ter­vezés (ós az ebből következő nagyarányú állami megrendelések) beve­zetését. Feltételezi továbbá a termelés folytonosságának megvalósítását, ezért a munkások és tőkések közötti konfliktusok elkerülését. Ennek biz­tosításában jelentős szerepet játszik a dolgozóktól áldozatvállalásokat követelő, a közös nemzeti szempontokat hangsúlyozó ideológia, valamint a deklarált cél érdekében kiépített intézményrendszer.³⁸

A régi, osztályalapon felépülő munkásszervezetek helyébe döntően nemzeti szempontok alapján szerveződők lépnek. Az előbbiek szétzúzá­sa után a „munkásosztályt nem lehetett «egyedül hagyni». Új szervezete­ket kellett alkotni – ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mel­lett -, amelyek az általános osztályérdekekkel szemben partikuláris üze­mi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munkások 'közös érdekeit'. S ha esetleg a «közös» érdekek állandóan hangsúlyozza, gyűlésekkel, sajtóval, rádióval szinte a tömegek­be kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályér­dek-ellentót, döntőbíróként, sót voltaképp tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az «ideális összkapitalistával» azonos, mint ma."³⁹

A fasizmus tehát képes arra, hogy dolgozók tömegeit hatékonyan in­tegrálja Ugyanakkor Justus egy – a munkásmozgalom szempontjából – pozitív következményét is felismerni véli: leleplezi a monopoltőkés állam természetét ós kiélezi a társadalmi antagonizmusokat. Az anarchikus ver­senykapitalizmus idején, érthető módon, a szocializmusban megvalósí­tandó tudományosság, tervszerűség állt a proletariátus elméletének homlokterében. A fasizmus hatására viszont a szabadságért (síz osztály felszabadulásáért) megvívandó harc kerül a tudatosabb munkások gon­dolatvilágának középpontjába.

A fasizmus, sőt egyáltalában a monopolkapitalizmus – Justus meglá­tása szerint – az élet minden területén politizálja, politikai síkra helyezi át az alapvető társadalmi ellentmondásokat. Bérharcaik során közvetlenül az állammal kerülnek összeütközésbe a munkások, ami döntő gyakorlati ós tudati következménnyel jár.

1. Az üzemekben „a tőkéssel való szembenállás szükségszerűen ál­lamellenes magatartássá (vagy legalább is egyelőre gondolkodássá) vá­lik".⁴⁰ A munkásokban tudatosul: a „gazdasági felszabadulás konkrét útja az államhatalom elleni felkelés".⁴¹ Az állammal szembekerülő munkás­osztály pedig nem átvenni, hanem szétzúzni akarja az államot. Proletár tömegköveteléssé lesz az üzemek szocializálása, azaz munkásirányítása és munkásellenőrzés alá helyezése.

2. A fasizmus megvalósítja azt, amire a reformizmus nem képes: a munkások tudatában összekapcsolódik a napi gazdasági és a politikai küzdelem. Ily módon szabaddá válik az út – írja Justus – egységes – re­form ós forradalom, napi harc és végcél ellentótén túllépő – forradalmi proletártudat kialakulásához.

A szocializmus esélyei Nyugaton és Magyarországon

A világháború befejeződése után Európában létrejött politikai helyzetet Justus nemcsak a fasizmus, hanem a monopoltőke pozícióinak gyengü­léseként értelmezi. Jó esélyt lát ezért arra, hogy Nyugaton ós Keleten egyaránt új típusú demokráciák keletkezzenek, illetve hogy azok idővel átfejlődjenek szocializmusokká. A kortársakra jellemző optimizmussal ítéli meg a nyugat-európai országokban bekövetkező balratolódást. Megí­télése szerint a „szocialista gazdasági és társadalmi rend megvalósítása, legalábbis a fejlett tőkés országokban, napirendre került".⁴²

A magyarországi helyzettel kapcsolatban Justus leszögezi, hogy – többek vélekedésével szemben – itt 1945-ben nem a gazdasági és társa­dalmi struktúra forradalmasítása, hanem a kapitalista rendszer helyreállí­tása következett be. A tőkés termelés alapelvei csorbítatlanok, és az osz­tályfrontok szintén a régiek. Az állam finanszírozza az ipari és banktőke törekvéseit: a baloldal tiltakozása ellenére sikerült az államot fedezetlen pénztömeg kibocsátására kényszeríteni. Ennyiben az infláció is osztály­harcnak tekintendő.

A koalíciós időszakra egy (valójában fiktív) nemzeti egység hangozta­tása, politikamentes intézmények (szakszervezetek stb.) követelése, az osztályszempontok elkenése jellemző – vallja Justus. Ténylegesen azon­ban az ún. „népi demokrácia" nem más, mint egymással összebékíthetetlen erők küzdelmének egy szakasza. Ily módon érthető, hogy a polgári erők mást akarnak stabilizálni, mint a baloldal, ezért az ország előtt álló alternatíva: kapitalista vagy szocialista stabilizáció.

Az így kialakult helyzetben a baloldal fő feladatának azt tartja, hogy – akár forradalmi eszközök alkalmazásával – szerkezeti reformokat küzd­jenek ki. Megállapítása szerint lényeges eltérés mutatkozik a gazdasági ós a politikai erőviszonyok között. Megérett tehát az idő arra, hogy a gaz­daság működését hozzáidomítsuk a politikai erőviszonyokhoz. Ez a tett – fogalmaz – akkor is demokratikus, ha szervezett tömegerővel kell biztosí­tani. „A tömegerők mozgósításának szakaszába léptünk."⁴³

Justus offenzív magatartást vár el – a nem-szocialista erőkkel szem­ben – a két munkáspárttól. E küzdelem részeként indokoltnak tekinti a marxista elmélet és a baloldali ideológia fölényét létrehozni, kezdemé­nyező szellemét helyreállítani. Szorgalmazza a szellemi osztályháború erőviszonyainak megváltoztatását. Politikai szempontból fontos kérdés­nek tartja, hogy a publicisztikában és a propagandamunkában is fogalmi­lag következetes, tudományos kategóriahasználat honosodjon meg. Ezért már 1945 augusztusában cikket publikál, amelyben felhívja a figyel­met arra hogy a demokrácia szó a politikai nyelv kötelező frázisává vált – így minden tartalmi konkrétságát elveszítette. Az „ellentétek elkenése, a demokrácia eláltalánosítása, elvont formában való elismerése vagy dicsőítése – írja – a népuralom … ellenfeleinek egyik legbiztosabb ismer­tetőjele."⁴⁴

A szociáldemokrata sajtóban 1945 folyamán is számos tanulmány je­lenik meg a demokrácia értelmezéséről, alapkérdéseiről. Bibó István nagy visszhangot kiváltott „A magyar demokrácia válsága" című dolgoza­ta pedig koncentráltan irányítja a figyelmet a fogalomtisztázás szükséges­ségére. A Szocializmus 1946-os évfolyamában kiterjedt vita zajlik a de­mokrácia fogalomkörével kapcsolatban: a polémiában résztvevők igye­keznek közös nevezőre jutni a kategóriajelentésének és feladatainak kér­désében.

Bibó említett tanulmányával Justus folyóiratszemle formájában foglal­kozik. E tanulmány fő érdemének tekinti, hogy olyan kérdéseket érint, amelyekről addig nem illett beszélni. A szokásos burkolt kétértelműség – hangsúlyozza – a nem-demokratikus rendszerek jellemzője: ezekben „szükséges a szakadás, egyfelől a társadalmi valóság, másfelől a politi­kai nyilvánosság között". Ugyanakkor nem ért egyet Bibó felfogásával, amely szerint a politikai helyzet polarizálódása a legfőbb veszély, és a tu­dományos módszer hiányában marasztalja el a szerzőt. „Bibó – írja -nem osztályokat lát, hanem pártokat, nem társadalmi küzdelmet, hanem politikai pozíciókat, a mai demokrácia alapját, és ez alap ingatag voltát nem az ellentétes osztályerők bizonytalan egyensúlyhelyzetére vezeti vissza, hanem két ember legszemélyesebb tulajdonságaira: „Rákosi Má­tyás tárgyalóképes humorára és Tildy Zoltán felelős bölcsességére'". Ez­zel a szemlélettel – állapítja meg – elvileg lehetetlen a bajok gyökereit fel­tárni. Bibó szeme előtt – véli Justus – valamelyik nyugati, „évszáza­dos tradíciókra támaszkodó demokrácia Ideális mintaképe lebeg. Ehhez képest persze alig demokrácia a miénk, csak éppen nem ke­vésbé demokratikus annál, hanem másfajta demokrácia, a harcok periódusában van, aminthogy mondjuk a jakobinus klub rémuralma is alig minősíthető demokratikusnak a francia harmadik köztársaság mértékével mérve, pedig köztudomású, hogy valami köze mégis van az utóbbinak az előbbihez. Tiltakozik továbbá az ellen, hogy Bibó az SZDP-t középpárt­nak nevezi. „Nincs baloldalibb párt nálunk az országban" – állítja. Mi a de­mokrácia ellenfeleivel való harcot elsősorban nem parlamenti keretek kö­zött vívjuk.⁴⁵

Justus – a demokrácia fogalom elméleti tisztázását elősegítendő – le­fordítja Arthur Rosenberg tanulmányát. Az ő érvelését folytatva kapcsoló­dik be a Szocializmus demokrácia-vitájába „Demokrácia és szocializ­mus" című írása Rosenberg megfogalmazásából indul ki, amely szerint „a «demokrácia» értelmetlen absztrakció…, mint minden történelmi kategó­ria, a demokrácia fogalma is állandóan változik".⁴⁶ Ennek megfelelően hangsúlyozza Justus: más a tartalma az antik, a XIX. századi és a mai demokráciának, sőt a kapitalizmus szerkezetének, illetve a burzsoázia társadalmi szerepének átalakulásával maga a polgári demokrácia is rendre megváltozik. Mint Rosenberg kimutatja, van szociális, imperialista, gyarmati és liberális változat.⁴⁷ Mindamellett valamennyi típusának for­mai hasonlósága: a parlamentarizmus, valamint a szólás-, gondolat- és szervezkedési szabadság. Tartalmi folytonossága pedig a termelési esz­közök magántulajdona és a társadalom osztályokra tagolódása. Valójá­ban a magántulajdonos kisebbség politikai diktatúrájaként kell meghatá­rozni. Robespierre idején a demokrácia (vagyis a nép uralma) a forradal­mi terrorral azonos. Ezért ekkor a jakobinus számít demokratának. Jefferson számára viszont a kisbirtokos parasztság, Hamilton számára a nagytőke politikai uralma jelenti a demokráciát. 1846-ban a gazdaságilag fejlettebb országokban a demokrácia követelése már a negyedik rend ré­széről fogalmazódik meg. 1917-ben 1848-hoz hasonlóan – .azonossá válik a forradalmi szocializmus ós a végig következetes demokrácia poli­tikai vonala."⁴⁸ Ennyiben Lenin a demokraták ós forradalmárok közös ve­zetőjének tekintendő.

A nagypolgárság demokráciája – hasonlóan a hanyatló antik demok­ráciához – egyre formálisabbá lesz a XIX. század második felében. Ugyanakkor megjelennek a munkásdemokrácia (amelynek alapja a ter­melési eszközök szocializálása és a szocialista tervgazdálkodás) képvi­selői. E korszakot a polgári demokrácia és a szocialista munkásde­mokrácia harca jellemzi: a gazdasági-társadalmi demokrácia hívei küzdelmet folytatnak a csak politikai demokrácia ellen. Szabó Ervint idézve állapítja meg Justus: mivel a gazdasági osztályellentétet a legtöké­letesebb demokratikus intézmények sem szüntetik meg, azok csupán át­meneti eszközökként jöhetnek számításba a proletariátus harca során. Ebben az értelemben mondja: a demokrácia „napi politikai harcokban konkretizálódó célja – a szocializmus". Vagyis: szocializmus nélkül nincs demokrácia. E megállapítás azonban fordítva is igaz: demokrácia nélkül nem képzelhető el szocializmus. A politikai demokratizmus ugyanis kike­rülhetetlen fejlődési fok a szocialista társadalom létrehozása során. „Mint útszakasz át nem ugorható, mint a tömegek iskolája ki nem hagyható."⁴⁹

Justus határozottan tiltakozik a demokrácia fogalom kiüresítése, el­vont általános használata ellen. Rámutat továbbá hogya demokrácia magyarul népuralmat jelent, és felteszi a kérdést: „mi a tartalma a «népi demokráciának"? Van talán nem-népi népuralom is, a «népi népuralom­mal" szemben? A jelző mit sem ad a főnévhez, nemhogy pontosabbá tenné jelentését, inkább elvesz élességéből: de jellemző tünet. Úgy lát­szik, napjainkban éppen a demokrácia lényege, egyetlen értelme vált bi­zonytalanná vagy forog veszélyben, ha a népuralom népi jellegét kell hangsúlyoznia.⁵⁰

Számunkra – fogalmaz Justus – a demokrácia „egyetlen reális tartal­ma a népuralom teljes, osztatlan megvalósítása". Ezért nem elég monda­ni, hogy a demokrácia a tömegek állandó tevékenységét, ellenvéleményének, bírálatának szabadságát jelenti, a politika népellenőrzését feltéte­lezi, illetve azt hangoztatni, hogy a demokrácia nem terjed ki a nép ellen­ségeire („nem népuralom az, amelyben a nép ellenségei jogokhoz juthat­nak").⁵¹ A demokrácia a tömegek iskolája, folyamatos cselekvésüket igénylő gyakorlat. A jelenlegi demokrácia szakadatlan harcok története; az olykor erőszakot is megkövetelő küzdelmek nem változtatnak az át­meneti útszakasz demokratikus jellegén.

Más írásaiban még határozottabban fogalmaz: „Mikor ma nekünk szemrehányásokat szoktak tenni – írja -, hogy a mi demokráciánk nem tiszta demokrácia, akkor mindig emlékeztetnünk kell ezeket a kritikusokat arra, hogy a történelem során mindenütt legalábbis egy király lefejeztetésével kezdődött a demokrácia története. Cromwell «kerekfejűi» és Robespierre jakobinusai akkor is tiszta demokraták voltak, ha az ő demokrá­ciájuk a formák és az eszközök tekintetében gyökeresen különbözik a későbbi demokráciáktól,, viszont hasonlít a miénkhez."⁵² A demokrácia­vita lényege – hangoztatja -, hogy aki a kapitalista erőkkel szemben nem vállalja az osztályharcot, az utcai megmozdulásokat, kirekeszti magát a demokratikus egységfrontból.

A magyarországi demokrácia mindaddig nincs biztonságban – szögezi le -, ameddig arra a gazdasági alapra épül, amelyből a fasizmus is kinőtt. Tartós demokrácia létrehozása megköveteli a gazdasági szerkezet gyö­keres átalakítását – a tartós demokrácia a termelési eszközök magántu­lajdonának megszüntetése nélkül realizálhatatlan. Értelmezése szerint a korabeli demokrácia olyan átmeneti szakasznak tekintendő, amelyben a tartós demokrácia által megkövetelt strukturális reformok egyúttal a szo­cializmus előfeltételeit is megteremtik.

Az államosítások – hangsúlyozza – önmagukban nem jelentenek szocializmust. Az „állam gazdasági hatalmának növelésével párhu­zamosan kell az államhatalom demokratizálására", az üzemi alkot­mány kiépítésére törekedni. „Nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is, nemcsak a munkaidőn túl, hanem a munkahelyen is biztosítani akarjuk a de­mokráciát."⁵³

„Demokrácia ós szocializmus számunkra nem két egymástól elvá­lasztható, vagy éppen egymással szembeállítható pólus, hanem egyazon átalakulási folyamatnak két felülete: igazi, konkrét tartalmat mindkettőnek a másik adhat csak 1946-ban Magyarországon" – szögezi le Justus.⁵⁴ Rámutat továbbá a Társadalmi Szemle egyik elméleti tisztázatlanságára Horváth túl baloldalinak tartja az SZDP államosítási törekvését, Orbán László viszont néhány oldallal később nehezményezi, hogy ugyanez a célkitűzés hiányzik az angol munkáspárt programjából..

Justus felhívja a figyelmet, hogy a kommunista teoretikusok gyakran elnézőbbek polgári álláspontú, mint a következetesen marxista írásokkal szemben. Ezért is húzza alá azt a konzekvenciát, amely-Lukács György „Demokrácia és kultúra" című tanulmányából levonható: „a kapitalista kul­túra állandó kritikája nemcsak szocialista, de demokrata minőségünkben is elsőrendű kötelességünk."⁵⁵

A pártfúzió árnyékában

1947 folyamán Justus észrevehetően enyhít a kommunistákkal szem­beni, azokat túl lanyha baloldalisággal vádoló polemikus hangvételen. Először csak azt nyilvánítja ki, hogy az elméletileg indokoltnál mérsékel­tebben bírál, mert az erőteljesebb kritika nem segítené elő a munkáspár­tok egységét. Az év második felétől kezdve pedig teljesen felhagy a Társadalmi Szemle ismertetésével.

Az 1947-es választást megelőző időszakban az SZDP hivatalos – jobb­ra tolódó – elmélete ós politikája nagyobb aggodalommal tölti el Justust, mint az MKP taktikája A választási vereséget követően egyik vezetője azoknak a baloldali szociáldemokratáknak, akik előkészítik a két munkás­párt fúzióját.

*

Justus elméleti magabiztossága elemzéseinek alapvetően történelemfilo­zófiai megalapozásából fakad. Egy világtörténelmi bizonyosság képzeté­vel szemlélve ós megítélve a társadalmi-politikai folyamatokat, meg tud maradni a kihegyezett kérdésfeltevések, osztályozások, polaritások dimenziójánál. Metodológiájának sajátossága hogy – a filozófiai absz­trakciók szintjón mozogva – rendre az elvontan közös vonásokat, azonos­ságokat emeli ki. A konkrét különösségek, specifikumok kevésbé érdeklik. A formációelméleti léptékű következtetéseket mindenféle középszintű el­mélet átugrásával vonatkoztatja a napi politikára Teoretikus korlátja nem abból fakad, hogy a politikai stratégiát történelemfilozófiai síkon alapozza meg, hanem hogy nem dolgozza ki a konkrét közvetítéseket. E metodika nem teszi lehetővé adekvát politikai taktika megtalálását. Ugyanakkor megőriz egy elmélet nélküli, pusztán pragmatikus politizálás buktatóitól.

A munkásegység reménye, a szocializmus közeli perspektívája Justust 1947-48-ban arra készteti, hogy teoretikusi tevékenységében fordulatot hajtson végre: korábbi korszakával szöges ellentétben hajlandó elvi komp­romisszumot kötni. Elmélet és politika hierarchiáját megfordítva számos kérdésben hajlik a taktikai-politikai szempontoknak az elvi-elméleti meg­fontolások elé helyezésére. Ettől írásai levetkőzik absztraktan történelem­filozófiai megalapozásukat és életszerűbbekké, gyakorlatiasabbakká, „koradekvátabbakká" válnak. Veszítenek következetesen teoretikus jelle­gükből – ugyanakkor átitatódnak a közvetlenebb politizálás, politikacsiná­lás örömével. Justus – e periódusban ismétlődő -„mea culpázása" valójá­ban pusztán taktikai eszközként jön számításba A hol burkolt, hol közvet­len önkritikák másik összetevője: a radikalizálási szándék. Megkísérli a kommunistákat következetes osztálypolitika folytatására ösztönözni. Le­nin nézeteire hivatkozva a szocializmusért megvívandó küzdelem aktuali­tása mellett érvel.

Justus már 1946-tól kezdve üdvözli a kommunista pártdokumentumok, pártkongresszusok deklarációit, amelyek az MKP szocializmus melletti el­kötelezettségéről tanúskodnak. Ugyanakkor bírálja a közvetlen politikai ós propagandaanyagok (valamint az ezeknek megfelelő gyakorlat) reformista és nacionalista jellegét. Érthető módon nem látja át az MKP taktikájának belső logikáját – ez moszkvai emigrációs tapasztalatokat feltételezne. E taktikából a „belső" ós a „külső" ideológia szétválasztása következik. A pragmatikus politika megköveteli, hogy a „beavatott" párttagság szocialis­ta célokat kapjon ós forradalmi osztályfrazeológiában részesüljön. A dol­gozó (munkás, paraszti, értelmiségi, kispolgári) tömegek támogatása – vagy legalábbis semlegessége – viszont nemzeti politikával ós propagan­dával biztosítható. Justus kompromisszuma elméleti félreértésen, a pusz­tán pragmatikus taktika fel nem ismerésén alapult.

Jegyzetek

1 Révai József 1949. márciusi megfogalmazása Idézi Izsák Lajos. (Ráko­si, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról. História, 1984/3.34.)

2 Idézi Izsák Lajos, uo.

3 Révai József: Népi demokráciánk jellegéről., – Uő: Élni tudtunk a sza­badsággal. Budapest 1949.195.

4 Bővebben mutatja be a szerző Justus elméleti munkásságát Justus Pál társadalomfilozófiai nézetei (Magyar Filozófiai Szemle 1986/5-6.), valamint Justus Pál „szocializmus"-korszaka c. tanulmányában (A magyar gondolko­dás 1944 és 1948 között c. gyűjteményes kötetben. Tankönyvkiadó 1990).

5 JustusPál: Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak Ml. köte­téhez, Marx és Engels válogatott tanulmányai I. k., Budapest (1947), 10.; vö.: .minden magyar szocialista Szabó Ervin útját járja" (Justus Pál: Szabó Ervin és a szocialista mozgalom, előszó Kálmán József: Szabó Ervin, a szocializ­mus nagytanítója c. könyvéhez, Budapest [1946], 7.).

6 Justus Pál: A szocializmus útja (Az osztályháború új feltételei); Budapest 1945,13.-Justus a koalíciós korszakban Lukácsot ismételten kellemetlen helyzetbe hozza azáltal, hogy nyilvánosan többször megtagadott Törté­nelem és osztálytudat c. művére pozitívan hivatkozik. Lásd: Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, Budapest 1948, 15.; Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezé­se c. művéhez, Budapest 1946.

7 Különősen A szellemi vezetés kérdése és a .szellemi munkások" c. ta­nulmány hatása szembetűnő.

8 Justus Pál: Vita a szocializmus elvi kérdéseiről. Szocializmus 1947/7-11 308; Justus Pál: Két világ határán – Kap italizmus vagy szocializmus. 5. A dialektikus materializmus – valljaJustus – az egész szocialistaelmélet általános filozófiai módszere, amelynek a történelmi materializmus (helyesebben a materialista történetfelfogás) csupán alkalmazása. (Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 305.)

9 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 11.

10 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 18.

11 Justus Pál: Társadalmi valóság és társadalomtudomány". Szocializ­mus. 1946/7-9, 390.

12 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 22.

13 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvé­hez, 12. Vö.: Mint a „Kapital"-ban, Engelsnél is .egységbe olvad az egzakt tudományos fejtegetés a forradalmár harcos, minden történelmi példát ak­tualizáló kiállásával". (Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magán­tulajdon keletkezése c. művéhez, 23.)

14 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 16.

15 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-Il. kötetéhez, 38.

16 Justus Pál: A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Budapest, 1947.8.

17 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 6,

18 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 15.

19 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 316.; A monopolkapitalizmus gaz­dasági szerkezete, 82.

20 Előszó a Szocialista ismeretek kézikönyve c. műhöz (Összeállította: Velenczei Sándor) Bp. 1946. 9.; vö.: Justus Pál: Szocialisták vagyunk. Nép­szava 1946. jan. 1.

21 A szocializmus útja, 163.

22 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 36.

23 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak l-Il. kötetéhez, 12.

24 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 312.

25 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 80-81.

26 l.m. 81.

27 Aszocializmus útja, 126.

28 Vö.: A reformizmus .megőrizte ugyan a marxi frazeológiát, de az elmélet és gyakorlat viszonyát illetőleg visszaesést jelentett a Marx előtti színvonal­ra*. Ugyanakkor .a reformista korszak bér- és választójogi harcai vitathatat­lanul osztályharcok". (Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 20.)

29 A szocializmus útja, 153.

30 l. m. 82.

31 l.m. 83.

32 l.m. 53.

33 l.m.161.

34 Justus Pál: Mi a fasizmus? Szocializmus, 1945/1, 35.

35 A szocializmus útja, 63.

36 l.m.84.

37 l.m.61.

38 Justus Göbbelst idézi: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jórészt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők a népünk magas kultúrfokának megfelelő életszínvonal fenntar­tására. Páratlan hősiességgel vetették alá magukat e feladatnak." (I. m. 56)

39 l.m. 60-61.

40 l.m.151.

41 l.m.161.

42 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 5.

43 Justus Pál: Szocialista politika. Szocializmus, 1946/10-11,419.

44 l.m. 408.

45 JustusPál: „Valóság". Szocializmus, 1946/1-2, 78.

46 Justus Pál: Demokrácia és szocializmus. Szocializmus, 1946/3-4,103.

47 Rosenberg különbséget tesz az állam oligarchikus és demokratikusfor­mája között: az előbbiben egy hatalmi csoport, az utóbbiban valamilyen tö­megmozgalom van uralmon. Elhatárolja továbbá egymástól a szocialista és a polgári demokráciát. „A szocialista demokrácia – írja – a tömegek önkor­mányzatának megvalósítására törekszik, e célból a társadalmilag fontos ter­melőeszközöket a közösség kezébe akarja juttatni." A polgári demokráciának több változatát különbözteti meg. 1. Szociális demokrácia: a magántulaj­don fenntartása mellett akarja megvalósítani a dolgozó tömegek politikai ha­talmát (ide sorolódik Lenin elmélete a munkás-paraszt demokratikus dikta­túráról, illetve Robespierre és Jefferson korának gyakorlata). 2. Imperialista demokrácia: nagyhatalmi politikával akarja megteremteni a munkások és munkáltatók közötti ellentét megszüntetésének eszközeit. 3. Liberális de­mokrácia a szabadversenyben látja az osztálybéke létrehozásának útját. 4. Gyarmati demokrácia egyes tengeren túli országokban a nagy szabad föld­területek lehetővé teszik az osztályok megegyezését. A polgári demokrácia 2-4. típusa tehát elveti az osztályharcot: a munkáltatók és dolgozók közötti ellentét kiegyenlítésére, kompromisszum létrehozására törekszik.

48 Demokrácia és szocializmus, 104.

49 l.m. 106.

50 I.m.105.

51 Uo.

52 Justus Pál: A kapitalizmus kialakulása. Budapest [1947], 9.

53 Szocialista politika, 410.

54 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/3-4,177.

55 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/1 -2,76.

Karl Marx 1851 decemberétől 1852 márciusáig írta: hírneves művét, a „Louis Bonaparte Brumaire tizen­nyolcadika ja" címűt, amelynek egész sor fölidézésre érdemes megfogalmazása közül mai napság bizonnyal érdekes lehet újra szemügyre venni, hogyan lá í la Marxa szociáldemokrácia keletkezését, és miként vé­lekedett róla elméleti szempontból.

A szociáldemokrácia – legalábbis Franciaország­ban – az 1848-as forradalmak bukása után keletke­zett „A koalícióra lépett burzsoáziával szemben – olvassuk – kialakult egy kispolgárok és munkások közötti koalíció: az úgynevezett szociáldemokrata párt A kispolgárok azt látták, hogy az 1848-as jú­niusi napok után rosszul jutalmazták őket, hogy anyagi érdekeik veszélyeztetve vannak, és hogy az ezen értékek érvényesítésére hivatott demokratikus biztosítékokat az ellenforradalom kérdésessé teszi. Ezért közeledtek a munkásokhoz. Másfelől parla­menti képviseletük, a burzsoá-republikánusok dik­tatúrája idején félretolt hegypárt, az alkotmányozó nemzetgyűlés életének második felében a Bonapar­te és a royalista miniszterek elleni harcával visszahódította elvesztett népszerűségét E párt szö­vetséget kötött a szocialista vezérekkel. A kibékü­lést 1849 februárjában banketteken ünnepelték. Kö­zös programot dolgoztak ki, közös választási bizott­ságokat alakítottak, és közös jelölteket állítottak. A proletariátus szociális követeléseinek lefaragták a forradalmi élét és demokratikus fordulatot adtak né­kik, a kispolgárság demokratikus igényeit megfosz­tották pusztán politikai formájuktól és szocialista élüket helyezték előtérbe. így keletkezett a szoci­áldemokrácia. E kombináció eredménye, az új hegy­párt, néhány munkásosztályból származó melléksze­replőt és néhány szocialista szektariánust leszámítva/ ugyanazokat az elemeket foglalta magában, mint a régi hegypárt, csak számban megerősödve. De a hegy-párt a fejlődés során megváltozott azzal az osztállyal együtt, amelyet képviselt" (Marx-Engels Művei S, Budapest 1962. 130-131.)

A „hegypárt" elnevezés nem Marx hasonlata, ha­nem politikatörténeti tény. „Ezt a parlamenti kereszt­nevet a szociáldemokrata párt adta magának." (Uo. 127.) Mármost a nagy francia forradalom radikális hegy pártjának megváltozását is jellemzi a marxi fej­tegetés közvetlen, immár elméleti folytatása, amely itt következik: „A szociáldemokrácia sajátos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus-republiká­nus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszün­tesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa. Bármily különböző rendsza­bályokat javasolnak is e cél elérésére, bármennyire felcicomázza is magát ez a cél többé-kevésbé forra­dalmi képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad. Ez a tartalom pedig a társadalom megváltoztatása demok­ratikus úton, de a kispolgáriasság határain belül való megváltoztatása. Csak nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg önző osztály­érdeket akar keresztülvinni. Ellenkezőleg, azt hiszi, hogy felszabadulásának különös feltételei azok az ál­talános feltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését Éppoly kevéssé kell azt képzelni, hogy a demokrata képviselők mármost valamennyien shopkeeperek (szatócsok) vagy ezeknek a rajongói. Műveltségük s egyéni helyzetük tekintetében olyan-"' távol állhatnak tőlük, mint ég a földtől. Ami őket a kispolgár képviselőivé teszi, az az, hogy a fejükben nem jutnak túl azokon a korlátokon, amelyeken amaz az életben nem jut túl, hogy ezért ők az elméletben ugyanazokra a feladatokra és megoldásokra hajtat­nak, amelyekre amazt hajtja a gyakorlatban az anyagi érdek és a társadalmi helyzet. Egyáltalában ez a vi­szonyuk valamely osztály politikai és irodalmi kép­viselőinek ahhoz az osztályhoz, amelyet képvisel­nek." (Uo. 131-132.)

Ami többé kevésbé világosnak tetszik, az néhány tézisben összefoglalható, bár tudatában vagyunk a kockázatnak, hogy egy világtörténelmi fordulat határvonalán bizonyos merészség kell ahhoz, hogy alapkérdésekben az ember állást foglaljon, ha ad va­lamelyest tudományos hitelére. Mégis próbálkozzunk meg né­hány provizórikus felvetéssel.

1. A 70-es és 80-as évek neokonzervatív „forradalma" összeroppantotta a hagyományos „jóléti államokat", lerombolta vagy legalábbis jelentős mértékben lebontotta azokat a szo­ciális intézményeket, amelyeket a szociáldemokrácia és a keynesi politikai „hagyomány" teremtett meg az 50-es, 60-as években. A szociáldemokrácia történelmi teljesítménye ma jelentős mértékben romokban hever, s erről szólván nem fel­edhetjük el, hogy ez a valóságos teljesítmény bizonyos érte­lemben a szovjet és általában a kelet-európai államszocialis­ta kihívásra adott válasznak is tekinthető. Nem véletlen tehát, hogy az államszocializmus kelet-európai bukása és a szoci­áldemokrácia sokak számára talán meglepő hanyatlása egyazon történelmi korszak terméke, tartalmi vonatkozásaikat tekintve egy jórészt homogén folyamat két oldaláról beszélhe­tünk.

A neokonzervatív fordulat „antibürokratikus", „antietatista" tö­rekvése és teljesítménye a szociáldemokrácia és a munkásmoz­galom felmorzsolásának ideológiai és gazdasági, politikai alapjait képezte.

A neokonzervatív „antibürokratikus forradalom" alaposan megrongálta a bürokratikus szociális állam építményét, de a helyébe soha nem látott pénzügyi és rendőri bürokráciát állí­tott Hogy ez a fordulat olcsóbbá tette volna az államot, arról semmilyen statisztika vagy gyakorlati tapasztalat nem tanúsko­dik. Miként senki sem bizonyította be azt sem, hogy a piaci logika „szabad" érvényesülése eleve megnöveli a gazdasági hatékony­ságot. A monetarista gazdaságfilozófia egy antietatista for­mába öltöztetett új, „pénzügyi" etatizmust testesített meg, amely a világrendszer centrumában végbement gazdasági és politikai átalakulást tükrözte,

1968 baloldali fellendülésének valóságos antietatizmusát a neokonzervatív fordulat a baloldal ellen fordította. A moneta­rista gazdaságfilozófia olyan ideológiai legitimációvá vált, mely végül a marxizmus, a kommunizmus, a szociáldemokrácia, sőt, az egész baloldal teljes szellemi kulturális és elméleti tudomá­nyos örökségét ad acta kívánta tenni. A szociáldemokrácia dahrendorfi értelmezése e szempontból paradigmatikus.

2. Ez a fordulat óriási hatással volt a világgazdaság egész szer­kezetére, amelyet a világrendszerkutatók kellő alapossággal fel­tártak. (L. erről magyarul az Eszmélet 11-12. és 15-16. számait!) Eltűntek a hagyományos iparágak a világrendszer centrumában, belobbant az elektronikai és informatikai forradalom, miközben ezen fejlemény döbbenetes társadalmi-gazdasági következmé­nyekkel járt nemcsak a periférián és a félperiférián, de magán a centrumországokon belül is. E fejlődés „áráról" csak napjainkban kezdenek kialakulni a megfelelő fogalmaink. A hagyományos munkásosztály mára már Kelet-Európában is felmorzsoló­dott részben deklasszálódott, némelykor még létező, de többnyi­re bukott kisvállalkozóvá vagy kisipari bedolgozóvá vált. Mind­ezen folyamatok összhatásaként a szociáldemokrácia a fejlett centrumokban fokozatosan elveszítette társadalmi bázisá­nak jó részét, vagy egyenesen a vezető Iparágak szakmun­kásrétegének, még Inkább a szakértelmiségieknek pártjává transzformálódott Ez a váltás azonban a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére a hagyományos baloldalból (a kommu­nistáktól a szociáldemokrácián át a szakszervezetekig) való általános kiábrándulást hozta magával, amennyiben a neo­konzervatív kihívásra a szociáldemokrácia sem volt képes adek­vát válasszal előállni. Ráadásul a 80-as évek végén a nagy nyu­gati kommunista pártok erodálódása, és mindenekelőtt a szovjet és kelet-európai összeomlás a szociáldemokrácia nemzetközi hátországát Is súlyosan érintette. Ez utóbbi ténnyel, úgy tűnik, a szociáldemokrácia nyilvánosan még nem mert szembenézni. Filozófiailag pedig egyenesen az események után kullog. Még Jürgen Habermas is ott tart, hogy Kelet-Európában korrekciós forradalomról beszél.

A szociáldemokrácia még olyan fellegváraiban is tartósan alul­maradni látszik, mint Németország, Anglia, Franciaország. A ha­gyományos szociális kérdések helyét kezdi átvenni az „etni­kai probléma", a nemzeti kérdés, amely a tőke számára min­den komolyabb válságidőszakban, az I. világháborútól kezd­ve napjainkig, döntő ütőkártyává válhatott A Szocialista Inter­nacionálé pártjainak vezető elitjei többségükben minderre azt a „posztmodern" választ adták, hogy maguk kezdték betölteni a li­beralizmus funkcióját, véglegesen feladva a „demokratikus szo­cializmus" alternatíváját A néppárti tradícióval szemben a szo­cialista eszmekör fokozatosan a perifériára szorult, a politi­kai-hatalmi pragmatizmus tort ült a „dogmatikus intellektuelek" szocializmusa fölött s ha nem zárták is búra alá őket, de mindenütt megszabadultak tőlük. (1968 és általában az egész új-baloldali hagyomány szektarianizálódott, amennyiben ezek az erők – mellesleg megkönnyítve ezzel a szociáldemokrata és kom­munista pártelitek hatalmi pragmatizmusának érvényesülését – tudatosan kívül maradtak a szociáldemokrata és kommunista pártokon, önmagukban pedig szinte semmilyen szervezeti erőt nem képviseltek.)

Bár akadémikus, s külön kifejtést igénylő kérdés, hogy lett vol­na-e más alternatíva a szociáldemokrácia előtt vagy sem, annyi bizonyos: a szociáldemokrácia számára nem látszik kifi­zetődőnek az a tény, hogy sok helyütt maga állt a neokonzervatív forradalom élére, segítve a tőkés újratermelési folyamat egyetemes fenntartását és kiterjesztését, elkerülve a centrum­országokban a nagy robbanásokat, ugyanakkor óhatatlanul ma­ga látva neki annak, hogy megássa saját sírját.

3. A 60-as, 70-es évek szociáldemokráciája nem tér vissza, mint ahogyan a történelemben nem volt visszatérés az I. világhá­ború után sem a megelőző korszakhoz: semmilyen értelemben, így a munkásmozgalom történetében sem. Ha kizárjuk a teljes megsemmisülés lehetőségét, akkor a kommunista és szociálde­mokrata erők maradványainak bizonyos egységesülése várható, miként az is, hogy viszont a szociáldemokrácia és a kommunisták süllyedő hajóiról menekülők a létező „újbaloldali" struktúrák és szubkultúrák maradványai vagy éppen mostanában létrejött for­mái köré gyülekezhetnek. (Ők azok, akik társadalmi önvédelmi mozgalmakat kívánnak szervezni a valóban „globális" problémák köré mint a környezetvédelem, antirasszizmus, feminizmus, sze­génység elleni küzdelem stb. Vagyis akik továbbra is felvállalnak egy valóban radikális, tehát antikapitalista elméleti és gyakorlati „küldetést".)

Az „elmenő" szociáldemokrácia negatív eredményei közé tartozik, hogy nem tudta érdemben befolyásolni az „új világ­rend" kialakulását, másfelől nem Ismerte fel az ún. globális problémák igazi jelentőségét, nem tudott a választóknak iga­zi alternatívát kínálni.

4. Kelet-Európában a szociáldemokrácia problémája egészen máshogyan vetődik fel, hiszen e térségben a szociáldemokrácia az ismert körülmények között „feloldódott" a kommunista pártok­ban és szervezetileg megszűnt. Komoly okai vannak annak is, hogy sehol Kelet-Európában nem sikerült a történelmi szociálde­mokráciának a rendszerváltás folyamán és azt követően újra megszilárdulnia. A szociáldemokrácia esélyeit itt a régi „kom­munista" állampártok „reformkommunista" elitjeinek „ma­radványai" hívták életre, mintegy menedékhelyül mindazok­nak, akik az államszocializmus bukása után a diszkreditáló­dott és diszkreditált állampártokból megmaradtak a balol­dalon, de folytathatatlannak tekintették az államszocialista örökséget. Az a tény, hogy az „utódpártok" lehetnek csak „sikeres" szociáldemokrata pártok Kelet-Európában, alapjá­ban azzal magyarázható, hogy a térségben államszocialista rezsimek és uralkodó pártjaik a sajátos történelmi feltételek­nek megfelelően ellátták a „jóléti állam" bizonyos feladatait, betöltve így bizonyos szociáldemokrata funkciót, s ezeket a közvélemény továbbra is hozzájuk köti. A „szociáldemokrata utódpártok", köztük is a legsikeresebb Magyar Szocialista Párt (a Szocintern nem teljes jogú tagja), nem tudtak mást mondani, minthogy a „jóléti állam", követelését kiegészítik a politikai és em­beri szabadságjogok szavatolásával, a politikai többpártrendszer és a szociális piacgazdaság követeléseivel, melyeket az összes többi párt is a zászlajára ír. Ezek a szociáldemokrata-szocialista pártok tehát még jórészt a múltból élnek, hiszen még Nyugaton sem igen látszanak az új fejlődés körvonalai. Azonban, ellentét­ben a Nyugattal, itt oly mértékben romlottak az életviszonyok, hogy nincsen esélye egy „liberális" szociáldemokráciának, de meg a néhány tízezres párttagság hagyománya, pszichológiája sem tesz lehetővé egy ilyen fejlődést. E pártok kikényszerített liberális irányba fejlődése a teljes politikai megsemmisüléssel fe­nyegetne, hiszen a valódi liberálisok alig várják, hogy maguk áll­hassanak a szociáldemokrácia helyére.

A kelet-európai szociáldemokrácia csakis „szocialista" lehet, ami azt jelenti, hogy különböző irányzatok (marxisták, „nemzeti­ek", szociáldemokraták, reformkommunisták, „szociálliberálisok" stb.) viszonylag laza konglomerátumaként szilárdul meg. A nyu­gat-európai szociáldemokráciát másoló csoportocskák mellett vi­szonylag nagy számban jelen vannak a párttagok között olyanok, akik fogékonyak egy perspektivikus antikapitalista stratégia iránt

(népi vagy/és marxista alapon). Ugyanakkor szép számmal van­nak olyan értelmiségiek, műszakiak és közgazdászok (hiszen a kelet-európai szociáldemokrata tömörülések munkásbázisa sajá­tos módon egészen jelentéktelen), akik vagy nemzeti, vagy „urbá­nus" alapon egyfajta liberális értékrend jegyében egy úgymond nyugat-európai jellegű polgárosodás romantikus jövőképével áll­nak elő, ezt próbálják azonosítani a szociáldemokráciával, elri­asztva mindazokat, akik valóban érdekeltek lennének mind intel­lektuális-kulturális, mind szervezeti-politikai értelemben egy új autentikus baloldali „struktúra" kikristályosodásában.

(Az utódpárt-funkciót szándékkal vállaló újjászerveződött kom­munista pártok viszont olyan romantikus konzervativizmus meg­testesülései, amelyek főképpen az idős korosztály számára szol­gálnak mentsvárul, felidézve némelykor a vallási szektákra is jel­lemző sajátosságokat.)

De csak kevesek ismerik fel a szocialista-szociáldemokrata pártokban is azt az egyre nyilvánvalóbb tényt, hogy Kelet-Európa eredeti útra van ítélve. Nincsen hová visszatérni, csak „előre" me­het. Csak „harmadik utak" léteznek, mivel nem lehet sem a nyugat-európai fejlődést újrajátszani, valamiféle nemzeti polgáro­sodás jegyében, sem visszatérni a bukott államszocializmushoz. Kelet-Európában a legnagyobb eséllyel rövid távon egy félperifé­rikus „latin-amerikai" kapitalizmus emelkedik fel, amely éppenúgy nem demokratizálható, miképpen az államszocializmus sem volt az. Az állami tulajdonból élősködő magántulajdon totálizálása és a nemzeti vagyon kiárusítása nem a szocialista-szoci­áldemokrata-kommunista stb. pártok feladata. Éppen ellen­kezőleg, egy Ilyen fejlődés tragikus következményeivel szem­ben Illene megvédeni a munkavállalók millióit, ami alapjában egy új társadalmi mozgalom életre hívásával képzelhető csak el, elvetve minden másolást, de felhasználva baloldali mozgalmak minden áramlatának nemzetközileg felhalmozott tapasztalatait, tanulva a vereségek és bukások hosszú történetéből…

Kezdetek és első eredmények 1890-ig

Magyarországon a munkásság – az ország gazdasági berendezkedé­séhez, társadalmi struktúrájához viszonyítva – korán bekapcsolódott az európai szocialista áramlatokba. A kiegyezés megkötése után egy év­vel, 1868 februárjában alakult meg az Általános Munkásegylet, amely a szocialista szervezkedés folytonosságának kezdete, a szocialista, szo­ciáldemokrata pártalakulások kezdő dátuma.

Magyarországon 1891-ig nem voltak szociális törvények, s az 1884-es ipartörvényt is az ipar szempontjai vezérelték. A munkáskérdést a Tisza Kálmán-féle liberalizmus nem tekintette társadalmi-politikai kérdésnek, hanem a munkaadók és munkavállalók mint egyenjogú szerződő felek viszonyának. így a béremelésre irányuló összebeszélést, a sztrájkot vagy valamiféle bérkartellt a törvény tiltotta. A szociálpolitika legalap­vetőbb elemei – munkaidő-szabályozás, balesetbiztosítás, vasárnapi munkaszünet, nő- és gyermekvédelem, gyári törvényhozás stb. – hiá­nyoztak.

A hatóságokat, a kormányzatot inkább az foglalkoztatta, hogy az ala­kulófélben levő munkásszervezeteknek, egyes vezető személyeknek milyen nemzetközi kapcsolatai vannak, s valamiféle nemzetközi felfor­gató tevékenység, összeesküvés, felkelés, kirobbantására irányuló ter­vek után szimatoltak. Betiltották a kis példányszámban, rendszertelenül megjelent, gyakran messianizmustól átitatott cikkeket tartalmazó lapo­kat, az egyleteket, szervezeteket felfüggesztették, vagy szintén betiltot­ták egyes vezetőket vagy aktívabb tagokat megfélemlítettek, letartóztat­tak vagy bíróság elé állítottak.

Így a magyarországi szocialista, szocialisztikus szervezetek kezdettől fogva két fő területre: a politikai szabadságjogok, a gyülekezési, szer­vezkedési jogok kivívására és biztosítására, illetve a munkásság anyagi helyzetére, a munkafeltételek javítására irányították figyelmüket.

1890-ig megszilárdult, Farkas Károly kezdeményezésére, a szocialis­ta szervezkedés által létrehozott Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár, az első országos jellegű szociális intézmény. A Pénztár a munkásságnak nemcsak autonóm, szociális intézménye volt, hanem a szocialista szervezkedés keretéül is szolgált, hisz országos fiókháló­zata, befizető helyei túlélték a különféle szervezetek és pártalakulások korát. Az önképző és művelődési célt megjelölt egyletek, politikai szer­vezetek ós pártok programjaikban szükségképpen szívesen elmél­kedtek a megálmodott társadalomról, s közelinek is vélték eljövetelét. Gyakorlati tevékenységük a felvilágosító propagandamunkára, szerve­zésre irányult. Az Általános Munkásegylet 1869-ben kapcsolatot keres a függetlenségi párt balszárnyával, ugyanezt folytatja Frankel a Nemválasztók Pártja ós az Általános Munkáspárt idején is. Vagyis már az első szocialista szervezetek, jóllehet kínosan őrködtek önállóságuk, füg­getlenségük megőrzésén, bekapcsolódtak az országos politikába.

Kunfi Zsigmond, Garami Ernő, Wettnef Jakab, Bokányi Dezső, Buchinger Manó (Weltner Jakab életútja)

*

1889,1890 mind a nemzetközi, mind a hazai szociáldemokrácia tör­ténetében jelentós állomás, bizonyos szempontból fordulópont is. A19. század végére az európai hatalmak felülvizsgálták és átértékelték ko­rábbi, főleg a Párizsi Kommün közvetlen hatása nyomán kialakult, a szocialista mozgalmak üldözését, korlátozását, tiltását alkalmazó politi­kájukat és álláspontjukat, s a megbékélést, az együttműködést hirdették meg 1890 tavaszán. A kormányzatok szélesebb körű szociálpolitikát, politikai reformokat kezdtek alkalmazni. A békétlen, ellenálló, hazafiatlannak tartott munkást hazafias polgárrá kívánták változtatni. A katolikus egyház is megváltoztatta álláspontját, s az új szociális tanítást XIII. Leó pápa foglalta össze 1891. május 25-én kelt Rerum Novarum kezdetű enciklikájában.

A II. Internacionálé megalakulása döntő hatást gyakorolt a magyar­országi munkásmozgalom és szociáldemokrácia fejlődésére. Az 1880-as években a Magyarországi Általános Munkáspárt az előreha­ladásban tartósan megrekedt, s nem talált olyan tömegmozgósító módszereket és akciókat, amelyek lehetővé tették volna a szűk szer­vezeti egyletekből való kilépést és a mozgalom országos méretű kiépí­tését. Erősödött az a felismerés, hogy sem a polgári demokratikus szabadságjogokért, sem a munkásvédő törvényekért nem lehet ered­ményesen küzdeni, aktív, országos méretű tömegmozgalom nélkül. A tömegpárt kialakítására vonatkozó elhatározás egyfajta elkülönülést, váltást is jelentett a befelé forduló egyletesditől, az egymástól elszige­telt vagy elkülönült szervezetek működési gyakorlatától. Mindez a fo­lyamat egybeesett a szakegyletek számának gyors gyarapodásával, majd a szövetségekbe vezető tömörülés erősödő igényével.

Az 1919 előtti Magyarországon a szakszervezeti mozgalom lénye­gében szociáldemokrata irányítású mozgalom volt. Ez a szervezeti összefonódás a magyar politikai körülményekkel magyarázható. A dualizmus korának jogrendszere éles különbséget tett egyesület és poli­tikai párt között. Jóllehet a pártalapítás különösebb nehézségbe nem ütközött, ámde parlamenti képviselettel nem rendelkező párt szerve­zetet nem alakíthatott, tagdíjat nem szedhetett. Ezt az alig teljesíthető rendelkezést a szociáldemokraták az egyletek működtetésével kerül­ték meg. Az alapszabályok szerint legálisan működő szakegyletek mellett létrehozták a szabadszervezeteket, amelyek féllegálisan működtek. Itt kezelték a sztrájkalapot, s itt folyt a pártpolitikai tevé­kenység, az agitációs, szervező munka. Mivel a munkásságnak 1918-ig nem volt választójoga, s választókörzeti szervezetek nem tömöríthették a munkásságot, az MSZDP tevékenységét a gyárakban, üze­mekben, különféle telephelyeken működő szakszervezeti szövetsé­gek üzemi szervezeteire bízta.

Az MSZDP az első világháború előtt már országos párttá vált. Min­den városban, nagyobb községben voltak szervezetei. Jelentós mun­ka hárult a kerületi vagy megyei titkárságokra. Minden megyében nem lehetett és nem kellett titkárságot felállítani. Létezett dél-magyarorszá­gi (Temesvár), erdélyrészi (Kolozsvár) észak-magyarországi (Kassa-Miskolc) Titkárság. Kiemelt volt a Pozsony és környéke Titkárság. Szinte állandóan létezett titkárság Győrben, Pécsett, Nagyvára­don, időnként Szegeden, Kecskeméten, Székesfehérváron, Szombathelyen, Újvidéken.

A századfordulón kialakult pártvezetőség lényegében 1918-ig – két évtizeden át – irányította az MSZDP tevékenységét. (Töb­bek közt, de leggyakrabban Garami Ernő, Bokányi Dezső, Csizmadia Sándor, Garbai Sándor, Buchinger Manó, Kunfi Zsigmond, Teszársz Károly, Weltner Jakab.) A központi vezetés az alulról jövő demokráciára épült, s az álláspontokról, javaslatokról részletes vita folyt. A párt saj­tója előzetesen nemcsak a pártvezetőség jelentését, határozat-ter­vezetét publikálta, hanem az egyes szervezetek, személyek javasla­tait is, és nagy teret biztosított a különféle véleményeknek, platformoknak.

A szervezett szakmunkásságot átfogó bizalmi hálózat a szabad­szervezeteken keresztül viszonylag jól működő gépezetre hasonlított.

Így a különböző akciókhoz a szervezetek jelentős része könnyen moz­gósítható volt.

Jóllehet, az MSZDP növelte befolyását a szellemi munkát végzők – magánalkalmazottak, tanítók, tanárok, ügyvédek – köreiben, ez azon­ban elmaradt más európai országokkal összehasonlítva. Lemaradás volt a nemzetiségi munkások, valamint a segédmunkásság körében. Korlátokba ütközött a vasutasok, postások szervezése, míg a kincstári üzemek munkássága is a szerveződések hatókörén kívül maradt.

Az Általános Munkáspárt – már csak a betegpénztári szerveződés kö­telmei miatt sem terjesztette ki befolyását a mezőgazdasági munkás­ságra. Az MSZDP kezdeti agitációja, szervező munkája már az 1890-es évben meghallgatásra és támogatásra talált az ország nagy több­ségét képező agrárnépesség körében. Mivel legális politikai szerveze­tek nem alakulhattak, művelődési célt szolgáló egyletek kezdték meg tevékenységüket. Az egy-egy több száz, néhol ezer főt is magába tö­mörítő olvasó-, vagy képző egylet (tagjai a helyi földmunkásokból, szegényparasztokból verbuválódtak) a politikai szervezet feladatát is ellátta. Az elsősorban a nagybirtokossággal bérharcot folytató föld­munkásság egyben a polgári emancipációért, a politikai szervezkedés tilalomfáinak felszámolásáért, a politikai szabadságjogokért is harcba lendült. Mindezt az MSZDP vezetői jól látták, de nem vették észre a nincstelen agrárproletárban a földért harcoló szegényparasztot. A plebejusi nagybirtok ellenesség ideológiai vitákhoz, majd szervezeti sza­kadáshoz vezetett. A századfordulón már megszűnt az MSZDP kizá­rólagos irányító szerepe az agrármozgalmakban. A bekövetkezett kettéhasadás nyomán alakultak ki Magyarországon a parasztpártok. Az első világháborút megelőző évtizedben az MSZDP falusi jelenlétét az országosan kiépített Földmunkásszövetségen keresztül érvényesítet­te, melynek taglétszáma hullámszerűen változott, 1907-ben, elérte a 70 000-et, 1913-ban viszont 3500-ra esett vissza.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-ben Elvi Nyilatkozatot, 1903-ban pártprogramot fogadott el. Az MSZDP új pártprogram meg­szerkesztésétől – jóllehet több kísérlet törtónt – még 1945 után is eltekin­tett. A második világháború utolsó fázisában, s a felszabadulást kö­vetően – a századfordulón keletkezett program szellemében – vázolta fel „ma"a demokráciáért, „holnap"a szocializmusért akcióprogramját.

Az MSZDP elméleti-ideológiai álláspontját a nyugat-európaihoz (né­met, osztrák; 1919 után angol) igazította. A társadalmi, politikai, gazda­sági átalakulásokat az MSZDP vezetői evolucionista módon értelmez­ték, noha az 1903-as pártprogram a folyamatok gyorsításában a cselekvő aktivitásnak is fontos szerepet tulajdonított.

Az ország helyzetét politikai berendezkedését elemezve Garami Ernő az 1911-es pártkongresszuson a következőt jelentette ki: "Mi egy elmara­dott országban… azon dolgozunk, hogy ezt a szerencsétlen országot előbb legalább oda juttassuk, ahol a külföld áll – mi elvi ellenségei va­gyunk a kapitalizmusnak, s mégis be kell vallanunk, mi most (1911) azért küzdünk, hogy ez az ország kapitalista legyen, mert ott még nem tartunk. Mi kénytelenek vagyunk ebben az irányban haladni, mert előbb a feudális oligarchiától kell megszabadítanunk az országot, hogy kapitalistává tehessük."

Az MSZDP-ben megszilárdult az az álláspont, amely a demokrati­kus pártokkal való hosszú távú politikai együttműködést a közös érde­kekre építette, s jóllehet a polgári pártokkal való szövetkezés miatt a pártvezetőséget számos bírálat érte, a csak munkáspolitikát követelők szektás csoportja háttérbe szorult és elszigetelődött. A demokratikus, progresszív erők összefogásának kezdeti politikája az 1917 júniusá­ban megalakult Választójogi Blokkban, majd 1918 őszén a Nemzeti Tanácsban folytatódott.

Az MSZDP 1918 őszének forradalmas napjaiban az események kö­zéppontjába került. 1918. október 8-án Kunfi Zsigmond megfogalma­zásában kiáltványt tett közzé, amely új Magyarország megteremtésé­re hívja fel az ország politikai erőit. A párt rendkívüli kongresszusa is a polgári demokratikus átalakulás mellett foglalt állást, s nemzeti össze­fogást hirdetett. A polgári demokratikus forradalom győzelme után kü­lönösen felgyorsultak azok a folyamatok, amelyek kevésnek és túlsá­gosan is mérsékeltnek találták a polgári demokrácia kivívását, a mun­kásság megnövekedett, hatalmi súlyát, s elindult egy olyan folyamat, amely túl akart lépni a későn jött polgári szabadságon. 1918/1919 for­dulóján széles arányban felerősödtek a szocializálási törekvések, amelyet amolyan csodaszernek tekintettek minden baj orvoslására. Ezeket a törekvéseket felerősítette a KMP nem kevés túlzást is magá­ban foglaló propagandája. 1919 januárjában a Budapesti Munkásta­nácsban szenvedélyes, drámai vita folyt a decemberben kirobbant kormányválság megoldásáról.

A többséget kapó Garbai Sándor által képviselt álláspont a tiszta szociáldemokrata kormány létrehozását tartotta a legjobb megoldás­nak. E szerint a Munkástanácsnak (nem a parlamentnek) felelős kor­mány radikális szocializálási programot hajt végre, s új hatalmi gépe­zetet, közigazgatást valósít meg.

A kisebbség véleményét Garami Ernő védelmezte. Szerinte a szociáldemokratáknak ki kell lépni a kormányból, noha a párt az or­szág legszervezettebb politikai ereje. De többek közt éppen ezért! Az MSZDP feladata, hogy ezt a valós szervezettséget megőrizze, mert előbb-utóbb a szélsőséges elemek uralhatják a munkásság erejét. Garami szerint a munkásosztály 1918 novemberében min­dent elért, amit lehetett. Az események erőltetett túlhajszolása jobb­oldali ellenforradalomhoz vezet, amely 1918 októberének vívmá­nyait is megsemmisíti. Magyarország gazdasági-társadalmi viszo­nyai éretlenek valamilyen szocialistának álcázott fordulatra. Ma­gyarország ne Moszkvára, hanem Bécsre tekintsen.

Garami véleményével kisebbségben maradt, de nagyon sok szak­szervezeti vezető vele értett egyet. Végülis a közbülső – Kunfi nevével kapcsolatos nézet kerekedett felül, melyet a kormányban levő koalíci­ós partnerek is szívesen fogadtak – a szociáldemokraták befolyását növelő (kettő helyett már négy miniszter) álláspontot fogadták el.

A Vyx-jegyzék nyomán előállt helyzet felgyorsította az MSZDP és a KMP formális egyesülését, hisz az Antant-politika is csődbe jutott, s a KMP képviselte külpolitikai orientáció nagyobb reményekkel kecseg­tetett.

Garami és legközelebbi hívei azonban távoztak vagy visszavonul­tak, hisz nem vállaltak közösséget olyan párttal, amely szembefordul a kivívott demokráciával. Az egyesült pártban azonban a szociáldemok­rata jelenségek és tendenciák tovább éltek és lehetővé tették az 1919 augusztusi újjáalakulást.

Az 1919 augusztusában újjáalakult szociáldemokrata párt sorainak rendezését a működésüket a forradalmak idején megőrző és fenntartó életképes szakszervezetekre építette.

A területi, választókörzeti, lakóhelyi pártszervezetek főleg a főváros­ban és nagyobb vidéki városokban épültek ki. Az 1920-as években a főváros 22 választókörzetében, 1930-tól 14 közigazgatási kerületben tevékenykedtek kerületi szervezetek, szükség esetén egy-egy kerü­letben több is. A főváros környéki ún. vörös övezet (Csepel, Erzsébet, Kispest, Újpest) irányítására állították fel a Pest-környéki bizottságot.

Az általános választójog alapján Magyarországon először 1920 januárjában tartottak választásokat. A nemzetgyűlési választásokat az MSZDP a pártot ért atrocitások miatt bojkottálta, noha 88 kerület­ben állított jelöltet. Még így is a választók 19,2%-a üres lappal sza­vazott.

Az MSZDP legnagyobb választási sikerét az 1922-es választáso­kon érte el, összesen 274.816 szavazatot szerzett. A fővárosban a szavazatok 40,3%-át kapta, míg Pest-környéken 56,3%-ot. Doro­gon, Telkibányán nyílt szavazáson választottak szociáldemokrata képviselőt. Győrnek mindvégig volt szociáldemokrata képviselője. Az MSZDP erős bázisa volt Pécs, Miskolc, Szeged, Debrecen, Hód­mezővásárhely.

Az 1920-as évek első felében a szociáldemokrata parlamenti frak­ció a kislétszámú demokrata és liberális pártokkal demokratikus szövetségi blokkba tömörült, főleg a parlament működését biztosí­tandó. Tevékeny együttműködés volt a fővárosi törvényhatóságban. Az együttműködés az antidemokratikus, autoritativ törekvéseket, a végrehajtó hatalom megnövelését célzó intézkedéseket kívánta visszaszorítani.

Az 1926-os választáson a párt azonban csak 126.859 szavazatot kapott. A szavazatok elsősorban a fővárosban és környékén csök­kentek igen jelentősen. A bányavidék is elveszett. 1931-ben a hely­zet valamelyest javult. 166.341 szavazatot kapott az MSZDP, s a nyílt szavazású kerületekben is kb. húszezerrel többen voksoltak jelöltjeire.

1935-ben az MSZDP a nyílt választásos kerületekben nem indult. A különböző kormánymanipulációk miatt 132.018 szavazatot kapott. A fővárosban és környékén a befolyás tovább csökkent.

Az 1939 májusi országos titkos választáson a szociáldemokrata párt súlyos vereséget szenvedett, mindössze 124.000 szavazatot szerzett. (A fővárosban a szavazatok 11,3%-át, Szegeden 7,9%-át, Pest környékén 17,0 %-át kapta.)

Az MSZDP parlamenti frakciója 1922-26-ban 24 tagú,

1926-1935-ben 14 tagú,

1935-1939 között 24 tagú,

1939-tól 5 tagú.

A frakciónak mindvégig tagja volt: Kéthly Anna, Kassák Lajos, Pap Károly.

Az MSZDP egész tevékenységében a parlamenti frakciónak nagy jelentősége volt, hisz a frakció képviselte a pártot az országos politi­kában.

Fontos szerepet játszott a főváros életében is 1925-1935 között a szociáldemokrata törvényhatósági frakció. A fővárosi törvényhatósá­gi választásokon a szociáldemokraták 21-27%-ot szereztek, de 1935-től már csak 21 mandátumot kaptak, a korábbi 53 vagy 37 he­lyett, így befolyásuk csökkent.

Az MSZDP a hazai szélsőjobboldali törekvések visszaszorítását inkább a nagytőkével és nagybirtokkal szoros kapcsolatban álló ha­gyományos konzervatív politikai csoportoktól, befolyásos politikai személyektől remélte, nem kevés fenntartással kezelve a demokra­tikus antifasiszta erők szerveződését az 1930-as évek végén. A há­ború idején viszont az MSZDP a demokratikus ós háborúellenes összefogás kezdeményezője és szervezője. Támogatták a Teleki-kormány semlegességi politikáját, elítélték a Szovjetunió elleni támadást, s rokonszenveztek azokkal a törekvésekkel, amelyek a há­borúból való kilépésre irányultak.

A felszabadulást követő időben a szociáldemokraták is, mint a de­mokratikus koalíció más pártjai a Szovjetunióval való jó kapcsolat léte­sítése mellett voltak. Ugyanakkor azt az álláspontot képviselték, hogy Magyarországnak alapvető érdeke azoknak a kapcsolatoknak ápolása is, amelyek a magyarságot Nyugat-Európához kötötték.

A pártnak a kommunistákkal való 1948-as „fúzió" gyökeresen eltért az 1919-estől. A nagyjából azonos erőt képviselő párt együttműködé­se eleinte gyümölcsöző volt. Az MSZDP 1945 után szakított a korábbi munkás-polgár dichotómiának, főleg a két világháború közötti időszakban kevés eredményt produkáló hagyományával, s jóllehet nem zárkózott el a más demokratikus pártokkal való együttműkö­déstől, a súlyosbodó viták és ellentétek ellenére a kommunista párttal kívánt együttműködni. Az MSZDP szervezeti különállását, önálló működését továbbra is meg akarta őrizni.

Ám az 1947-es évtől az események tragikusan felgyorsultak. Az 1947-es választások az MSZDP-ben sokkhatást váltottak ki. A lezajlott események következtében a szociáldemokrata pártban megerősödött az a szárny, amely kiélezte a párton belüli harcot ós „egyszintű" veze­tést kívánt a pártban megvalósítani. A Rákosi-féle MKP vezetés – a Tájékoztató Iroda irányvonalához igazodva, számos szociáldemokra­tát megtévesztve, különféle erőszakos módszerektől sem visszariad­va keresztülhajszolta a két munkáspárt egyesítését, helyesebben a szociáldemokrácia beolvasztását. 1948 márciusában a Sportcsarnok­ban már név szerint sorolták fel azokat, akiket az MSZDP vezetéséből, a pártból kizártak. 1948 márciusától júniusig húszezer aktív szociálde­mokratát távolítottak el. Ez a felülről vezérelt „fúzió", beolvasztás volt. A diktatúra ezután a baloldali szociáldemokratákat is eltaposta, s velük együtt a hagyományos magyar munkásmozgalmat is.

Irodalom:

Erényi Tibor-Kende János-Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története

Magyarországon 1868-1919. Politikatörténeti Intézet, 1990.

Erényi Tibor: Szocializmus a századelőn. Kossuth, 1983.

Borsányi György: Októbertől márciusig. Kossuth, 1988.

Borsányi György: Válságévek krónikája. Kossuth, 1989.

Kende János: Forradalomról forradalomra. Gondolái. 1979.

Pintér István: A Szociáldemokrata Párt története. 1933-1944.

Sipos Péter Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Gondolat, 1988.

Szabó Ágnes-Varga Lajos: Garbai Sándor. Kossuth, 1984.

Kunfi Zsigmond Válogatott írásai. 1984.

Mónus Illés Válogatott rasai. 1987.

Pogány József Válogatott írásai. 1986.

Szabó Ervin: Válogatott írásai

Esti Béla – Balog Ilona – S. Szántó Tibor: A magyar munkásmozgalom képeskönyve 1984.

Magyar munkás szociográfiák 1888-1945. Bp. 1974.

Műveltség-művészet-munkásmozgalom, 1-2. kötet. Bp. 1983.

Szocializmus 1906-1938. Válogatás. Bp. 1984.

Politikuspályák. Bp. 1984.

Életutak. Népszava. 1989.